Wesselényi-Garay Andor: Hely, táj, régió. Egy kirándulás tanulságai A 2007 tavaszán szervezett mesteriskolás kirándulás szellemi alapjait Otto Kapfinger: Neue Architektur in Burgenland und Westungarn című könyve jelentette1. A kirándulást Gunther Zsolt és Csillag Katalin vezették, akik több épülettel is szerepeltek ebben a kiadványban. Ebben az összefüggésben a kirándulásnak több olvasata is volt. Egyrészt bepillantást engedett abba a meglehetősen homogén építészeti kánonba, mely kánon Magyarországon még nem létezik, és amely kánon újragründolásán – pontosabban egy ellenkánon alakításán - Gunther és Csillag rengeteget fáradozik2. A másik olvasat kritikusabb. Elementáris erővel vetődött – és a mai napig vetődik fel a kérdés, hogy egy ilyen kicsiny, lassan régióvá szerveződő földrajzi együttes, mint Burgenland, hogyan produkálhat ennyire eltérő, a hazai kánontól eltérő építészeti hagyományt? Egyáltalán létezik-e burgenlandi építészet és ha igen, az miért más, esetleg jobb, mint a hazai építészet? Mire vezethetőek vissza a különbségek? Mi a helyzet a tájjal? Lehet-e egyáltalán burgenlandi tájról beszélni annak tudatában, hogy egyes elemei – a legfrissebb kortárs építészet – ily drámaian eltérőek a határ két oldalán? Hogyan befolyásolja – ha egyáltalán – a táj-képet a kortárs építészet, illetve mi a kapcsolat a kettő között? A táj határozza meg a házat, vagy a ház a tájat? A továbbiakban ezekhez a kérdésekhez kívánok támpontot adni. Ahhoz azonban, hogy ezt a feladatot elvégezhessem, egy korábbi esemény felelevenítése is szükséges. Egy elejtett mondat 2004 tavaszán – ugyancsak Gunther Zsolt és Csillag Katalin segítségével – szervezték meg Győrött azt a konferenciát, melynek apropója a fenn említett építészeti topográfia megjelenése volt. A konferencián a szerző Otto Kapfinger mellett U. Nagy Gábor, Gunther Zsolt, valamint Klaus Jürgen Bauer, az Artchitetur Raum Burgenland elnöke is részt vett. A konferencia egyik korreferátumát Gunther Zsolt „Metaprovincia” című előadása jelentette3. Az előadás az új technológiai eszközök, így például a szélkerekek tájdeformáló erejéről, a tájfogalom-, és kép fokozatos átalakulásáról is szólt, amely már óhatatlanul felvetette bizonyos „etikus”, illetve „korrupt” formák, intervenciók lehetőségét. A szélkerekek a jelenlegi „zöld” hullám, és energiaválság kontextusában, az ökológiai eszme háttere előtt etikus intervenciók, míg például a Kőröshegyi völgyhíd az environmentalizmus legszélesebb kontextusában is korrumpálódás. A műtárgyak és a táj kapcsolatát több Kelet-Burgenlandi ház is kritikusan értelmezi, erre egy példa a Hans Gangoly tervezte stoobi (magyar nevén Csába) galéria. A parasztházhoz csatolt üvegdoboz – a regionalizmus hazai gyakorlatában felettébb szélsőséges példa, ráadásul felveti az alkalmazkodás, illeszkedés kérdését is. A már említett győri konferencián el is hangzott a kérdés, hogy „Hogyan vélekednek [az ausztriai építészek] a kortárs építészeti alkotások tájba 1
Kapfinger, Otto: Neue Architektur in Burgenland und Westungarn. Architektur Raum Burgenland, Verlag Anton Pustet, 2004. 2
Ez az ellenkánon leginkább azzal a modernista-szupermondernista alapokról induló, plasztikus tömegekben megjelenő progresszivitással jellemezhető, melynek Magyarországon rendkívül kevés megépült példája van. Ahogy Gunther Zssolt írja: „A fiatalabb, innovatív generáció (…) csak egy-két kisebb épülettel tette le eddig névjegyét.” Gunther, Zsolt: „Nyugat-Magyarország kortárs építészete” in: Kapfinger, Otto: Neue Architektur in Burgenland und Westungarn. Architektur Raum Burgenland, Verlag Anton Pustet, 2004. 6. oldalszámjelölés nélkül. 3
Ezt az anyagot Gunther Zsolt először 2004 február 29-én, a Trafóban tartott Transitions/II – Átmenetek/II nemzetközi építészeti szimpózium az építészeti formaadásról című konferencián ismertette
illesztéséről?” A kérdésre az – az egyébként kissé értetlenkedő válasz érkezett Klaus Jürgen Bauertől, hogy minden egyes beavatkozással új táj jön létre, és ebben a folyamatban nem lehet egyetlen kitűntetett állapotot kimerevíteni. A magam részéről ezt a választ nem valamiféle elutasító flegmaságként, ihletett bon mot-ként hanem a tájjal kapcsolatos attitűdnek a hazaitól drámaian eltérő exemplumaként látom. Talán evidencia, de a mindenkori tájképtől elválaszthatatlanok az emberi artefaktumok, a civilizációs beavatkozások és általában az „élet” nyomai. Az a viszont, hogy ezek a nyomok – a kortárs építészet esetében legalább is ennyire eltérőek, az nem, csak az eltérő formahagyományokra, hanem az eltérő tájfogalmakra is következtetni enged. Úgy vélem - és ezzel írásom első tézisét is megfogalmazom -, hogy eme eltérő megközelítések leírására, a különbség illusztrálására a nyitott és zárt tájfogalmak, valamint a táj-, és a régió közötti különbségtétel legalkalmasabb.. Mi több: a tájjal kapcsolatos általános viszonynak kell hordoznia valamilyen alapvető különbséget ahhoz, hogy magyarázható legyen az ausztriai Burgenland, mint az egykoron legszegényebb keleti tartomány kortárs építészet irányába mutatott recepciója. Dolgozatom második téziséhez jutva, ez a viszony, pontosabban a viszonyok közötti különbség a táj érzelmi-történeti kategóriaként történő elfogadásának eltérő mértékében keresendő. Táj és régió Klaus Jürgen Bauer szavait továbbfejtve, lényegi, fundamentális különbséget kell a tájrecepciók között feltételezzünk, ha egy építész a kortárs elemek megjelenését puszta tájváltozásként látja. Ebben a rendszerben – és ezt bizonyítja a kortárs építészet térhódítása az elmúlt dekádban - nem egy előre rögzített, kőbevésett táj-kép az, amihez az építészeti alkotásokat illesztik. A táj nem kodifikált értékhordozó, amihez évszázadok múltán is ragaszkodni kell, hanem az építészet pusztán eleme egy dinamikusan változó, elsősorban vizuális jelenségnek. Épphogy eme plurális értékmentességen alapuló vizualitás az, ami a tájat a régiótól megkülönbözteti. A régió fogalmától valóban elválaszthatatlan a helyi kultúra-, és történelem, ez az alapja annak ahogy bizonyos földrajzi egyesüléseket régiónak tekintünk. Ebben az összehasonlításban a táj horizontális, a régió vertikális szerveződés. A táj vizuális szerveződéséhez hozzátartozik a változás, az évszakok, az időjárás szerinti metamorfózis. Ide tartozik annak a felismerése, hogy egy-egy új elem – a szélsőségeket leszámítva – nem tájgyógyító, vagy tájroncsoló tényezőként, hanem az eredeti tájképet átalakító momentumként jön létre. És ezzel egyben új tájkép is létrejön. Ami még nem is biztos, hogy szebb, mint a régi. A táj mint kép Noha Burgenland valóban egyetlen régió, magyarországi és ausztriai tájszeleteit mégsem lehet azonosnak tekinteni. Eltérő vizualitással, mi több: ott nyitott, nálunk zárt tájfogalmakkal; ott plurális értékmentes, itt történelmi narratív textusokkal írjuk le a tájat. Ott a táj vizuális, itt érzelmi-fogalmi szerveződés, amely per definitionem összemosódik a régió fogalmával. És ez a fogalmak zavarához is vezet, ugyanis meggyőződésem: a táj nem azonos a régióval, és e distanciált viszony kifejezésére új megközelítések szükségesek. Felette meggyőződésem, hogy Klaus Jürgen Bauer szavait konstituáló nyitott, vizuális tájfelfogás az, ami ezt a bizonyos új megközelítést jelenti. Alkalmazásával ugyanis markánsan elválik egymástól táj és régió, ahol a táj = vizuális szerveződés; régió = kulturális szerveződés. A táj az, amit látunk, a régió az, amit tudunk A különbséget a nyelv máig őrzi, amikor a tájról mint látványról, mint képről nyilatkozik. Ez a kép, vagyis a tájkép az nem más – Szentkirályi
Zoltánt megidézve annak a külső térnek a fala, melynek határait a szemlélő percepciója jelöli ki. A helyek helyei Adódik a kérdés, hogy mi is a hely, táj, régió hármasának viszonya. A „hely” a táj mindig változó, éppen aktuális középpontja. A hely tehát nem más mint a szemlélő pozíciója. A helytől való eltávolodás persze új helyre vezet, a régi hely pedig a kép-táj részévé válik. Ez a megközelítés – ismétlem – a különbségek megfogalmazásának igényével lép fel, és mint ilyen szükségszerűen szakít a heideggeri, norberg-schulzi helyfogalommal és általában a genius loci koncepcióval annak érdekében, hogy a helyeket újra homogenizálva, neutralizálva, az eltérő helyekre is felhívja a figyelmet. Ez a helyfogalom ugyanis kivédi azt a romantikus részrehajlást, amelyjel az építészek figyelme a „szép” helyek felé fordul. Egy sziklahasadékban, egy költői szépségű tájban, gyomorba markoló meredélyben ugyanis könnyebben megszólít minket annak szelleme, mint mondjuk egy lakótelepen. Megjegyzendő, hogy ezeknek az eltérő helyeknek az értelmezése már elindult, de ezt a munkát – építészek helyett - javarészt inkább filozófusok, kultúrantropológusok és szociológusok végezték el. A hely tehát a táj képezte körkép centruma, egy pozíció. Érdekes, de ehelyütt nem megválaszolható kérdés, kérdés, hogy az egy iránypontos perspektívában rögzített és kitüntetett helybéliség, valamint a sokdimenziós világ által kikényszerített, leginkább az axonometriákkal modellezhető pozíció-, perspektíva-, és helynélküliség, mint szélsőséges állapotok között - intellektuálisan és topográfiailag - hol helyezkedik el ennek az állandóan változó, dinamikus táj-kép-körnek a középpontja. Úgy tűnik, hogy a természetben magára lelő magányos ember az, aki ezt az (új) centrumot magába fogadja.. Képiség és pántájizmus Természetesen sokféle táj létezik, mindegyik a maga vizuális karakterisztikumaival. Csakhogy a „városi” és „természeti” táj ehelyütt értelmetlen kettősségét épphogy a táj vizuális definíciója függeszti fel azzal, hogy képként, hovatovább eltérő képekként értelmezi az egyes tájakat. A táj vizuális megközelítése teszi igazán lehetővé a plurális pántájizmus eszméjét, mely az angolszász „scapism”-ből merít. A scapism – úgy is mint elnevezés, úgy is mint analógia, persze Magyarországon kényszerűen megáll a brandscapes-nél illetve a mindscapesnél. Míg az előbbire még nincs magyar fordítás, addig az utóbbi a megfelelő kulturális recepció hiányában a „belső tájak” inkább képzőművészeti fordulatával helyettesíthető. Talán belátható. Annak ellenére hogy a táj = vizualitás képlete meglehetősen tömör definíciót ad, ez a tömörség korántsem leegyszerűsítés, hiszen a tájat átszövő képiség heterogenitásán keresztül követi a tájak sokféleségét. Mint látható: nem a tájat egyszerűsítem, hanem a definícióját, hogy ti. az vizuális szerveződés. Ezt a vizualitást látszik erősíteni az a felmérés, amely a tájkép megváltozását, pontosabban az eltérő tájkép létrejöttét a képelemek húsz százalékának megváltoztatásához kötötte. Kevéssé a húsz százalék, mint inkább a képi összehasonlító módszer releváns. Az ugyanis, aminek a változása képelemek változtatásával vizsgálható, az explicit vizuális jelenség. Ez a méricskélési módszer a bizonyítéka annak, hogy táj-, és táj között a képszerűség tesz különbséget. Félreértés ne essék: természetesen sok kép létezik, de nem is állítottam az ellenkezőjét. Képiség és a nyílt tájak A táj vizuális szerveződésként történő felismerése – a pantha rei éthosza okán - tehát szükségszerűen vezet a nyílt tájfogalomhoz. Egy ilyen – egyébként bármilyen - tájfogalom pedig visszahat az adott közeg műépítészeti konzervativitására – vagy épp progresszivitására is. Ma a kortárs építészet egyik – nem kizárólagos, ilyet nem is állítotok - de feltétlenül
domináns alapját a tájjal-környezettel-kontextussal kapcsolatos viszony, illetve anti-viszony jelenti. Mi több: a mód, a hogy a tájra tekint. Ebben az értelemben – hogy a bevezető egyxik kérdésére feleljek – a tájfogalom tehát szükségszerűen hat a kortárs építészetre, és fordítva: a kortárs építészet tájelemmé válva – ha pixelnyi méretben is – de átírja a tájat. Ami újfent visszahat a kortárs építészetre. Kevéssé ok-okozati, mint inkább szimbiotikus viszonyról van szó tehát. Ez, a tájjal kapcsolatos, adott esetben tehát anti-viszony, vagy mód, leginkább az illeszkedés, azonosulás mikéntjén keresztül „objektivizálódik”, hogy leporoljak egy régi fogalmat. Azok a stratégiák, mellyel a kortárs építészet a tájba illeszti a házakat – és ilyen stratégiaként értelmezhető Klaus Jürgen Bauer megállapítása is – nos ezek a stratégiák a tájjal kapcsolatos kimondott vagy kimondatlan viszonyokon alapulnak. Legyenek bármily eltérőek is ezek a stratégiák, mégis mindegyike valamiféle tájértelmezésről, a kapcsolódási pontok kereséséről szól. Egy evidenciáról Az, hogy az illeszkedésnek nevezett folyamaton belül mennyire vagyunk képesek felfedezni a kapcsolódási pontokat, illetve ezek a kapcsolódási pontok milyen vizuális – vagy egyéb, spekulatív elemek mentén alakulnak ki, az persze más kérdés. De. Peter Eisenmannal kezdve Zaha Hadidon át, a FOÁN keresztül Libeskinddel bezárva, kiemelt szerepe van a tájnakkörnyezetnek. Ez (i) egyrészt az adott projektek műleírásaiból (ii) másfelől a modernizmusnak a tájtól – helytől eloldott építészeti gyakorlatára adott, máig tartó kritikából, (iii) harmadrészt pedig abból a mára evidenciává érett, egyébként rendkívül konzervatív álláspontból – ezzel a modernizmus kritikáját egyben fel is függesztő felismerésből – származik. Ezek a felismerések abból az evidenciából táplálkoznak, hogy ha akarjuk, ha nem: a ház elválaszthatatlan a helyétől. A mai kor és az internacionális stílus közötti legnagyobb különbség épp az, hogy a modernizmus – épp a küldetésessége okán – ezzel az evidenciával nem foglalkozik, mi több fel sem ismeri. Ez azonban nem változtat ennek evidenciaértéként, azon, ahogy épp az internacionális stílus hegyvidékre helyezett darabjai – élükön Richard Neutra Kaufmann házával mára már átírta, átprogramozta a hegyvidéki villa tájképét – ha úgy tetszik archetípusát. Hiába is fordultak el egy esztétikai ideál jegyében a modernizmus atyamesterei a környezettől, pusztán azáltal hogy a tájba helyezték a házaikat olyan új tájképelvárásokat is alakítottak, melyek egyben új építészeti – viselkedési normákat is konstituáltak. Az evidencia problémája A kortárs építészet két ellentétes pólusa azonban ezt az evidenciát, a helykötöttség evidenciáját tekinti problémának. Míg a regionalizmus narrálja ezt a viszonyt, a szupermodernizmusból kinövő projektív pragmatizmus határozottan antinarratív. Az előbbi célja a textualitás, a dráma, a történet és a kontextus kidomborítása. Az utóbbi mindehelyett az „adottságok” és a „program” diagrammá fordításával foglalkozik. Konkrét példákkal és stílustól függetlenül: Zaha Hadid szervita téri csigaháza, Fazakas György belvárosi kondója, Hani Rashid pesti projektje, de még a Grazi Kunsthalle – barátságos idegenként - is az illeszkedés mikéntjét keresi, más kérdés, hogy az a kép, ami az ő fejükben van a városról, mennyiben fedi azt a képet, amit mi helyiek gondolunk a várostáj-képről. És az illeszkedés mikéntjét keresik azok a házak is, melyeket a burgenlandi kirándulásokon láthattunk. Ezzel úgy vélem a bevezetőnek egy újabb kérdéséhez, az ott miért ilyen és itt miért olyanhoz sikerült támpontot adni. Az illeszkedés mint sorozat-felismerés Az illeszkedés módjának, mikéntjének a felismerése, hogy az fizikai, esztétikai, vizuális vagy bármilyen egyéb közös nevező mentén zajlik, kissé hasonlatos a matematikai sorozatok felismeréséhez. Az 1; 2; … 4; 5; sorozatot könnyebb, pontosabban egyértelműbb kiegészíteni,
mint mondjuk az 1; 2; 3; 5; … sorozatát, ahol az utolsó tag lehet 8 is, 7 is, annak a függvényében, hogy számtani, vagy prímsorozatként látjuk. E hálás analógiánál maradva: a Fibonacci, vagy egy még bonyolultabb algoritmus szeriont képzett sorozat felismerése és folytatása még nehezebb, márpedig az illeszkedés folyamata nem más, mint a helyszínbe kódolt sorozatok felismerése és folytatása. Úgy vélem az igazán izgalmas illeszkedések – ami egy konzervatívabb közegen eleinte ki is fog – tehát egy izgalmas illeszkedés rendszerint kevéssé kézenfekvő sorozatok mentén történik. A murciai városháza példája – Rafael Moneo illeszkedése a véletlenszerűen osztott rácshomlokzat, vagy ahogy szeretettel becézik: a vonalkód építészetével – egy viszonylag bonyolult, de felfogható sorozat felismerése mentén történt, ami meglepően adaptívnak bizonyult azután a történelmi közegekben. Nehezebb sorozatként kell tekintenünk a burgenlandi Pfneissl borászatot, mely a hazai létesítmények pincearchitektúráján edződött szem számára feltétlenül idegen gesztus. Döntő tehát a tájjal /helyjel való kapcsolat, a kollektívan osztott és felismert táj-kép, ugyanis ez a táj-kép jelenti azt a keretet, ami engedi, vagy épp gátolja a magasabb szintű sorozatok felismerését. A tájba illeszkedés, a tájszerűség végeredményeként tehát nem feltétlenül valamiféle framptoni regionalizmus születik. Ez a viszony fordulhat tagadásba is. És végül… Úgy vélem, hogy az ausztriai nyitott tájfogalommal szemben Magyarországon a táj-képünk lemerevített. Eza táj-kép Budapesten egy Klösz György által készített fotóval, vidéken pedig valamiféle bukolikus, vályogházas szürkemarhás Paál László festménnyel azonos. Amikor Magyarországon felmerül az illik - nem illik kérdése, akkor voltaképpen nem értelmes viták zajlanak arról, hogy hogyan közelítsünk kortárs analízisekkel egy adott elem illeszkedéséhez, nem arról van szó, hogy releváns kérdésekkel közelítsünk meg egy – megengedem mindannyiunkat érintő problémát. Nem. Ehelyett arról van szó, hogy az éppen a leghangosabban képviselt, végletesen lemerevített, érzelmi-történelmi alapon újrafestett, és tán sohse létező képhez torzítják – torzítjuk a kortárs építészetünket. Az illeszkedés és nem illeszkedés fentiekben ügyében az építésztársadalmon belül is vannak fogalmi zavarok. De az már egy külön írás témája. E dolgozat arra tett kísérletet, hogy (i) szétválassza a táj és a régió fogalmát. (ii) A kettő közötti alapvető különbséget megfogalmazva a tájat olyan vizuális „horizontális” szerveződésként határozza meg, melynek a sajátja az állandó változás. A régiót ezzel szemben „vertikális”, a kultúra és a történelem által alapvetően befolyásolt, a változásokra nagyobb impedanciával reagáló egységként definiálja. Az írásnak célja volt továbbá (iii) annak tételezése, hogy a nyílt tájfogalom – ELEVE befogadóbb a kortárs építészeti alkotások számára. A hazai tájfogalom ezzel szemben zárt, és eme zártság eleve megnehezíti – az illeszkedés, a tájba illőség, az odavalóság lemerevített kívánalmain keresztül – a kortárs építészet tájba helyezését. Ez – ha máshonnan nem, de onnan is leszűrhető, ahogy a kortárs magyar építészet szignifikáns hányada úgy a borászatokon, mint a családiház-építészeten keresztül a táj részét képező ősformák ismétlésével reagál. (Az esszé megírásához elengedhetetlen segítséget nyújtott Bardóczi Sándor és Masznyik Csaba bírálatai, megjegyzései, melyekért ezúton szeretném köszönetemet kifejezni)
