WEÖRES SÁNDOR: Géniuszok. A nyájas Örvendj Pannonia, szökkenj virágba: ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked, én állok kicsinyeid ágya mellett, lépteiket az én dalom fogadja és csalogatja folyton magasabbra mint sziklán vérnyom a vadászt. Ki engem hallgat már bölcsőjében és tovább: szándéka ellen is színig telik szándékommal, s nem ád okot haragra. Itt minden szívet én vettem magamra, kezem között melengetem, és rátapad nem-földi asszonyillat bélyege. Itt minden lépést én vettem magamra, alájagördül vérem szőnyege. Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba: a kóbor széltől elragadtalak, hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet. Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.
STETKA ÉVA: Kodály Megtört a teste, vézna a válla, Győztes csatáit nem magyarázza. Ficánkos mének tompa patája Tölcséres utat tornyoz alája. Ezüst haját az égre kiszórta, Pálcája koppan jéghavas holdra, Tánca a fellegek magasát ropja, Csillagkép-erdő, falu a kocsma. Bocskora pántját kötötte tenger, Folyó a lába, könnye a csermely. Ki tudja milyen beheggedt sebhely Buzog fel újton s enyhűlést nem lel? Vére esőként földre patakzik, Szája szorítva, hangja se hallik. Ám az a zápor nagy diadalt nyit; Nyílik a rózsa, lelke nem alszik. Ujjnyira van csak homloka égtől; Mellére kalászok trónusa ér föl, S izzik a fénykör, barna a kékből Kisfiúk, lányok tiszta szeméből. Megnőtt a nagy fa, sátras a lombja, Derekát puszták homokja tartja. Onnan, belőlünk nőttél magasra Világ legelső, nagy fiatalja.
ILLYÉS GYULA: Bevezető egy Kodály-hangversenyhez Föllendül azonnal a karmester-pálca, s megzendül – nem a zenekar, hanem ami van körben temető; megzendül ami van (ó s fiatal!) síri mező; majtényi, mohácsi, muhi mező; anyádért, apádért, esendő hazádért ami volt sírba és sárba vesző, egri üszök, és drégelyi várfok, onnan tör elő, amit hallani vártok e zenekari mélyből árad elő, de nem a jaj, rosszul vártatok, nem, nem a jaj, hanem az erő, az a gyökérmélyű erő, az a múlt-táplálta erő, mely érted száll harcba, jövő: örökös élet. Ezt, ezt kereste ő és ezt találta; vasvessző, mely a temetőt veri, marsallbot, ha szólnak ütegei, dobok, dobok, ezt hozza ő búval és hittel is tele ezzen jön ő a hangok s lelkek megváltó mestere. Karmester, nemcsak ezt a kart vezényled, jól tudod, hanem egy népet, a magyart, villanhat homlokod; akinek hangszekrénye lett vártömlöc, temető s kézintésedre égre kelt a poklot szenvedő; ki jajból sajtoltad a dalt, búbol az örömet, vereségből a diadalt családod, sereged, éneklő kórusod vagyunk, s ki nem dalol, az is tudja már, szívós karnagyunk, mi helyes, mi hamis; mert egybe álltunk általad s az is, ki nem dalol, érzi a Lét s a Rend szabad Összhangját valahol!
JÁNOSY ISTVÁN: Kodályhoz Nagy példakép, örök elérhetetlen: szolgálat, kutyahűség, pentaton! Hadd merengjek – hisz ott áll szivemben Szoborszerű, szabályos arcodon! Ilyen lehetett az öreg Vejnemöjnen: amihez keze ért, minden megéledt; erdei állatok álltak körötte körben, s várták parancsát, - maga volt az Élet! Pentatont énekelnék gyermekin: krisztály összhangját erőnek, örömnek; de mert Karamazovok az őseim: dalomba líd, fríg zokogások törnek. Dédanyám lelke ez, aki a kútban holt kislányát látta és belerévedt. Az erdőn bolyongóé, kit úttalan útban leptek farkasok, s a tárnicsok közt tavasszal koponyája fölfénylett. Ha pentatonod már nem csitít vigasszal, s biciniádhoz lelkem zaklatott, téveteg; de azt még add meg nekem, hogy oly szívós akarattal mint Te: szeressem és szolgáljam népedet!
MÁTYÁS FERENC: Kodály Meghalhat-e, kit a zene szelleme szült, meghalhat-e ajkunkon anyánk éneke, múltunk remény-lehelete, s elapadhat-e a nyelv édes teje? Mint páva szállsz házfödelünk fölé, el sose földelünk, csak veled szálljuk be az űrt, s űzzük ki magunkból a bűnt, zene, zene, lelkünk édes teje. Fájdalmad lelkünkbe szorult, sírod lerázta koszorúd, csak a tested az, mely kimúlt, porhüvelyedből lángra gyúlsz, magyarságunk eleje, szívünk éltető teje. Félrevert harang vagy, ha baj fenyeget, mennydörgés, robaj csap szét ajkadról, - s mennyi jó, ha te lehetsz a menny-nyitó, – zene, zene, lelkünk édes teje.
CSORBA GYŐZŐ: Kodály Mikoron már a sírások jártak, s a gyávák rendre halálra váltak, meg-meginogtak szintén a bátrak, mikoron nyelv és torok már kiszáradt, tetőgerendák roskadt recsegve, ablakainkat jég ökle verte, sovány falatunk iszonyat ette, sőt gyakran azt is szájunkból kivette, mikoron a jó, erős bizalmat, a bennünk élőt úgyis, ha hallgat, nem bírták szóra semmi hatalmak, s kötél adott vagy vándorbot nyugalmat: a háborgónak, némán nyögőnek fülébe vágott mentőn az ének, hangja a kínnak, hangja az éjnek, a sarjú kedvnek, a makacs reménynek; fülébe vágott forrón a hangod, kiálthatott már, aki szorongott, nevén nevezted benne a gondot, előtte mondtad, amit végre mondott. És lett az ország országnyi zengő, hangos liget, nagy, mesebeli erdő, s akár ujjongó, akár kesergő, támadt szavad rá, erre, arra kellő; támadt szavad rá borús, virágos, szelid-zúgású és áradásos: csöng a gyerekszáj, dobban a táncos, harsan a Psalmus, mesél Háry János; harsan, mesél, csöng örökre most már, mert véghezvitted, amibe fogtál, s úgy mentél el, hogy megállapodtál a múlhatatlan fényű csillagoknál.
RÓZSA ENDRE: Pentatonia pirkadoz a nyár te is virradj már kék erdőben zöld mezőben sétál egy madár fenyves magasán még porhavas az ég fény-súrolta páfrányokhoz páva illenék addig-addig legyezkedne sárarany páfránya ez a madár záporon át szivárványt kitárna nap-görgető uszályával jaj de szépen jár szóló víz is fölfelelne micsoda madár járna csak a vaserdőben rozsdállna a fű vállára a vaspor hullna torkán vasgyűrű fakéregből volna szárnya lába rügyes ág sebten meg is megeredne minden ég iránt megeredne minden földnek tüskön kavicson zöld parázzsal sajdítaná enyhe homlokom vérereim bozótjából surrogna elő megszületne énekemből bárha néma ő délidőn lép páva ezüst patakon öt ujjammal zengőre a szelet húrozom asszonyhajjal-feszes hárfa megreszket az ég fusd madár a rejtek erdőt halljuk a zenét lantos szárnyad verje rög de szívedben te szállj ötlépcsejű palotánál csitulva megállj öt lépcsőn fejed lehajtva karéjozva járj öt lépcsőnél csobogásra vízzúgásra várj borulj le a zuhogásba emeljen a csend kitárt csőröd perselyébe hangod visszacseng sűrű gyöngyöd potyogtassad könnyeinket felkapdossad csillagtollad elhullassad örömünket úgy sirassad zokogj mint a fergetegben örvénylő bokor törött ágnál elcsuklóbban mint ki fuldokol farkad ejtve szánts a hosszú köves medreken bánatoddal boronálj az üres tengeren jaj te madár gyalog madár fészked gyúl akár kék erdőben zöld mezőben mégis arra járj ahol a mély moha sodrán örök lomb evez talán bizony voltodiglan arra tévedezz aki lépsz a fogyó hold a telt hold udvarán életemben halálomban engem odavárj lábad hozzánk ím betetted ezért zöld a zöld szárnyad égbe eltemetted azért tündököl
TAKÁTS GYULA: Kodály Még szól a tücsök, mintha idézne bennem egy délutánt, amikor Kodály bejött szobámba s szólt vala: - Nézzük, van-e somogyi furulya? S kezében, mint arany jogar világított a száraz bodza, börtön fölött a múzeumba… Mert az volt! Rozsdás rácsa mögött pásztorok lakása vasban, de kezükben bicska. A szabadságot így faragták tört csontra, somfa-botra… Csak állt a Mester. Nézte: a büszke szarvas, koronás páva miről is zeng a vármegyeházba! - A kés a dalnak társa! Nézett… Olyan volt, mint a penge és nyelvemen a válasz is: - Az volt mindig e tájba -, és szavammal kezemből is elébe téve zengett, mint citera pengése a kanászok faragó-kése… Puskapor szénnel keverve, bizsók metszésébe kenve A Dallam vonalát övezve, mint borostyán
a fát, a rajz, az ősi forma messzi szállásról, Somogyba… Nézte, nézte s kezébe véve, mint kottát olvasta tovább, amit a dal s a gép soha, de Egy, ha más is vonala!... Cidrusfán a szalakóta, mintha kotta-fej lett volna… Balta tükre és az üveg - valami tündér-felület dala sugárzott… Hegedű a furulyával s makkfa alatt zsandár, vadkan… Itt váratlan levelemre térve át, - mit Csöngén olvasott munkácsi soraim idézve, mint aki messze-messze lát, maga is mint a pásztor állt. Így kelti most is ébresztve bennem azt a délutánt amikor Kodály a sorsról és a versről szólva bejött hozzám a múzeumba és szólt vala; - Nézzük, van-e somogyi furulya? -
