Vogel Sándor EURÓPAI KISEBBSÉGVÉDELEM ERDÉLYI NEMZETISÉGPOLITIKÁK

Vogel Sándor EURÓPAI KISEBBSÉGVÉDELEM ERDÉLYI NEMZETISÉGPOLITIKÁK

1

2

Vogel Sándor

EURÓPAI KISEBBSÉGVÉDELEM ERDÉLYI NEMZETISÉGPOLITIKÁK

Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2001 3

Ez a kötet a Pro-Print Könyvkiadó és a Teleki László Intézet közös könyvkiadási programja keretében készült.

A kiadvány megjelenését az Oktatási Minisztérium Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Program „Kulturális külpolitika és nemzeti identitás” alprogramja támogatta.

Sorozatszerkesztõ: Bárdi Nándor Borítóterv: Biró Gábor

ISBN 973-9311-76-8

4

Elõszó

A kötet szerzõje erdélyi történész, aki a nyolcvanas évek végén települt át Brassóból Budapestre. Itt folytatva szász és magyar tematikájú kutatásait magyar nyelven publikálta Georg Kraus, a 17. század legjelentõsebb erdélyi szász történetírójának Erdélyi krónikáját. Ezzel párhuzamosan az erdélyi nemzetiségi politikák történetét vizsgálja. A nemzeti, kisebbségi problematika helyét és kezelési módjait kutatja az Európai Unió országaiban és közös jogrendszerében. Ezekbõl a munkákból állítottuk össze a kézbe vett tanulmánykötetet. Az itt közölt írások két nagyobb témakörhöz kapcsolódnak. A tanulmányok egyrészt arra keresik a választ, hogy a közép-európai országok (elsõsorban Magyarország és Románia) euro-atlanti integrációjában miként van jelen a kisebbségi problematika. A másik csomópont az erdélyi nemzetiségi illetve kisebbségi politikák alakulása a változó államkeretek között. Vogel Sándor nem ad megoldásokat, nem hoz új alternatívákat az erdélyi kérdés rendezésére. Áttekintést ad, európai és történelmi perspektívát a társadalmi önismerethez. A szerkesztõ

5

6

A kisebbségi jogok Európában

7

8

A kisebbségi jogok kodifikációjának lehetõségei Európában

Európában csak Portugália és Izland egynyelvû állam. Valamennyi többi európai országnak vannak kisebbségei. A nemzetközi jog szempontjából csak néhány olyan hely van, ahol sajátos státussal rendelkezõ népcsoportok élnek: a dél-tiroli németek, a szlovén népcsoport Trieszt területén, az ausztriai horvátok és szlovének és a Finnországhoz tartozó svéd lakosságú Aland-szigetek. A legtöbb európai államban a kisebbségek helyzetét belsõ jogi normák (alkotmány, törvények), esetleg kétoldalú egyezmények vagy nyilatkozatok szabályozzák. Hogy egy kisebbség státusa a belsõ vagy a nemzetközi jog folyománya-e, még két olyan állam között is vita tárgyát képezheti, mint Ausztria és Olaszország. Olasz vélemény szerint a Dél-Tirolra vonatkozó csomag nem az ENSZ közgyûlési határozata mandátumának megfelelõ, az 1946-os párizsi egyezmény további végrehajtásáról folytatott tárgyalások eredménye, hanem autonóm olasz aktus, amelybõl rá nézve nem származnak nemzetközi jogi kötelezettségek. Ausztria ezzel szemben érvényben lévõnek tekinti az 1946-os párizsi egyezményben biztosított, a dél-tiroli német kisebbséget illetõ védnöki funkcióját. Nyilvánvalóan egy a gyakorlatban megoldott kérdéssel kapcsolatos elvi ellentétrõl van szó: az állami szuverenitására féltékeny Olaszország az aktust saját szuverenitásából vezeti le, míg Ausztria a nemzetközi jog megállapodásaiból származtatja. 1

Akadályok és vitás kérdések A kisebbségi kérdés megoldására irányuló törekvések 1989 óta felgyorsultak, és több-kevesebb felfele vagy lefele haladó hullámzással a belsõ nemzeti, valamint a nemzetközi jogalkotó folyamatban is lecsapódtak. A kisebbségi-etnikai, regionális mozgalmak az egyén új identitáskeresésének a megnyilvánulásai, melyek az állam és az állampolgár viszonyának, összetartozásának egyedülvalóságára épülõ 9

történeti, politikai, jogi berendezkedésével szemben törnek maguknak utat, és természetes módon akadályokba ütköznek. Véleményünk szerint a kisebbségi jogok kodifikációjának három lényeges akadálya van: 1. Az európai nemzetállami berendezkedés, a nemzetállam-koncepció, amely a nemzet és az etnikum azonosságára épül, az államot egyetlen etnikum tulajdonának és reprezentánsának tekinti. Ez a felfogás az ideológiai alapja a jelenleg Európában veszélytényezõként jelentkezõ szélsõséges nacionalizmusoknak. „A nacionalizmus politikai elve, hogy lefedje az „ország”, „nép”, „történelem” hármasságát. Eszerint minden nemzeti államban csupán egyetlen nemzet számára van hely; ahol nemzeti kisebbségek fennállása miatt nem ez az eszményi, törekedni kell rá.” 2. Az a múlt századi liberális jogi felfogás, hogy a szabadság alapja az egyén szabadságjogainak biztosítása. Ez a felfogás a második világháború után egyetemessé vált: az elsõ világháború után érvényben lévõ, a kisebbségek nemzetközi védelmére vonatkozó rendszert megszûntnek nyilvánították, és a népcsoportokat védõ „régi” koncepciót felváltotta az új, amely az egyén emberi jogainak minden megkülönböztetéstõl mentes védelmén alapul. Ez az elv az alapja az európai államok mai jogrendszerének, sõt az emberi jogokat biztosító nemzetközi jogrendszernek is. Bár ma már elfogadott nézet, hogy az egyéni jogok biztosítása nem oldhatja meg a nemzeti kisebbségek, etnikai csoportok védelmét, miként ezt a második világháború befejezésekor gondolták, amikor eleve õrizkedtek attól, hogy a kisebbségek számára védelmi garanciákat biztosítsanak, hiszen a náci Németország a versailles-i békeszerzõdésekhez csatolt kisebbségvédelmi szerzõdéseket is felhasználta arra, hogy a kollektív etnikai elv jegyében hódító törekvéseit megvalósítsa. Mindezek következtében a kollektív jogok biztosításának elve csak lassan és óvatosan nyer teret. 3. Egyes államok attól való félelme, hogy a kisebbségeknek biztosított jogok szuverenitásukat és területi integritásukat veszélyeztetik. Ezen államok politikusainak gondolkodásában a területféltõ koncepciónak van prioritása. Mindezek az akadályok Európa különbözõ területein különbözõ intenzitással jelentkeznek. 2

3

4

10

A kisebbségi kérdés az 1989 utáni idõszakban mindinkább szétfeszítette a belsõ szabályozásokat, és nemzetközi dimenziójúvá vált. Az egész kontinensre kiterjedõ rendezése ezért csakis a nemzetközi jog keretei között biztosítható. A nemzetközi jog fórumain a szakértõk és az államok között több kérdésben vita folyik anélkül, hogy megegyezés született volna. Ezek közül a legfontosabbak a következõk: 1. A kisebbség fogalmának meghatározása. Az ENSZ-ben kiadták a 40 év alatt elõterjesztett kisebbségi meghatározás-tervezetek gyûjteményét. A nemzetközi egyezményekben a kisebbség terminust általában a nemzeti, etnikai, nyelvi és vallási jelzõ elõzi meg, amely a kormányok számára elfogadhatatlan kategóriák kizárására szolgál. Az eddigi kodifikációs munka folyamán meghatározás került két regionális okmányba (a FÁK-tagállamok egyezménye a nemzeti kisebbségi jogok védelmérõl), a KEK okmánya a kisebbségi jogok védelmérõl és az ET 1201-es számú ajánlásába. Az utóbbinak azonban nincs jogilag kötelezõ érvénye. Jelenleg tehát sem az ENSz-ben, sem az EBESZ-ben, sem az ET-ben nem sikerült konszenzus alapján kidolgozni a nemzeti kisebbség definícióját. A szakértõk és a szakemberek szintjén azonban a munka tovább folyik. Legutóbb Nicola Girasoli dolgozta ki az európai körülményeknek leginkább megfelelõ – késõbb idézett – meghatározást. 2. Kit illetnek meg a belsõ vagy a nemzetközi jogrendszer által biztosított kisebbségi jogok? Csak az úgynevezett õshonos történelmi kisebbségeket vagy az újonnan bevándorolt, fõként vendégmunkásokból és menekültekbõl álló új kisebbségeket is? A jogeszközök általában élesen elkülönítik az õshonos történelmi kisebbségeket, amelyeknek tagjai az állam állampolgárai, a XX. századi migráció során kialakult új kisebbségektõl, és a kisebbségi jogokat kimondottan csak az õshonos történelmi kisebbségeknek biztosítják. Világosan ezt teszi a magyar, a szlovén és a német jogrend, valamint több nemzetközi dokumentum. Egyes csoportok azonban szembefordulnak ezzel a jogfelfogással, és az emberi jogok egyetemessége elvének alapján az újonnan kialakult kisebbségek számára is kisebbségi jogokat követelnek. Ennek a vitának egyik legfontosabb terepe Németország, amely az õshonosság elve alapján a schleswig-holsteini dánokat, a brandenburgi és szászországi 5

11

szorbokat nemzeti kisebbségnek, a frízeket etnikai kisebbségnek ismeri el, és kisebbségi jogokat biztosít számukra. Ugyanakkor nem biztosít hasonló jogokat az utolsó évtizedekben bevándorolt törökök számára. A német hivatalos politika azzal érvel, hogy a kisebbségfogalom módosítása veszélyeztetné a német társadalom homogenitását, amelyet a német nemzethez való tartozás határoz meg, a közös német történelem, hagyomány, nyelv és kultúra pedig elveszítené egységesítõ erejét. A vita egyrészt zavaró tényezõként jelentkezik a nemzetközi fórumokon, és akadályozza az õshonos kisebbségek jogai kodifikációjának folyamatát. Másrészt hozzájárul ahhoz, hogy egyes a XX. századi migráció által erõsen érintett nyugati államokban összemossák a valóban õshonos kisebbségek és az újonnan bevándoroltak kategóriáit, amely megnehezíti az õshonos kisebbség sajátos problémáinak megértését. 3. Kit illet meg az önrendelkezési jog? Csak a népeket és a nemzeteket, vagy a kisebbségeket is? A Polgári és politkai jogok egyezségokmánya szerint „minden népnek joga van az önrendelkezésre”. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlõdésüket” (l. e cikk 1. bekezdését). A cikk kulcsfogalmai az önrendelkezés és a nép. Az önrendelkezéshez való jogot a legáltalánosabb értelemben a politikai függetlenséghez, az állami szuverenitáshoz való jogként értelmezik, a népet ugyanakkor a nemzettel azonosítják. A nemzetállam hívei szerint az önrendelkezés csak a népeket és nemzeteket illeti meg, a kisebbségeket nem. Az e felfogást valló jogászok vigyáznak arra, hogy a nép és a kisebbség fogalmát szigorúan elkülönítve kezeljék. Jellemzõen érvelt az ENSZ-ben 1981-ben Aurel Cristescu román jogszakértõ. „A nép egy olyan társadalmi egység, amely nyilvánvaló identitással és saját jellemzõkkel rendelkezik, és egy területhez kapcsolódik... nem tévesztendõ össze az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekkel.” Bíró Gáspár szerint „az uralkodó nemzetközi jogi értelmezések nem alkalmasak a régióban tapasztalható nemzeti önrendelkezési és kisebbségi autonómiatörekvések intézményes kezelésére. Ez azonban egyes népcsoportokat és népeket, mint például a korábbi Jugoszlávia és a volt Szovjetunió nemzeteit és népeit egyálta6

7

8

12

lán nem zavarja az önrendelkezési jogra való hivatkozásban... Nem lehet ugyanis olyan elméleti vagy jogi érvet találni..., amelynek alapján megtagadható lenne egy kisebbségben élõ, önmagát politikailag artikulálni képes nemzeti vagy etnikai közösség számára az önrendelkezéshez való jog, vagyis az a jog, hogy közösségként való fennmaradását létfontosságúan befolyásoló dolgokban önmaga döntsön.” Bíró Gáspár további elemzése szerint a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya és a Polgári és politikai jogok egyezségokmánya elsõ szakaszainak az önrendelkezés tartalmát illetõ megállapításai alkalmazhatók a kisebbségekben élõ közösségekre is. Több kisebbség legutóbbi dokumentumaiban nem kisebbségként, hanem népcsoportként, nemzeti közösségként (vajdasági magyarok közössége, romániai magyar kisebbség mint autonóm nemzeti közösség) határozza meg önmagát. A szakértõk nagy része ma már megkülönbözteti a külsõ (elszakadáshoz való jog) és a belsõ önrendelkezés (az autonómia valamely formája) jogát, ezzel párhuzamosan pedig a külsõ és belsõ szuverenitást. Az állam külsõ szuverenitása által tagja az államok közösségének és alanya a nemzetközi jognak. A külsõ szuverenitás és a külsõ önrendelkezés összeegyeztethetetlen, és kizárja egymást. A belsõ önrendelkezés azonban nem csorbítja az állam szuverenitását. Az önrendelkezési jog tehát nem jelenti feltétlenül azt, hogy ez a jog a gyakorlatban a nemzeti és állami szuverenitásban nyilvánul meg. Megnyilvánulhat a társnemzet státusában, az autonómia különbözõ formáiban és fokozataiban. Ma már a nemzetközi jogba is bekerültek olyan megfogalmazások, amelyek a belsõ önrendelkezés (például helyi alapú önkormányzat) elismerésének irányába való enyhe elmozdulást jeleznek. Így is értelmezhetõ az EBEÉ emberi dimenzióval foglalkozó koppenhágai konferenciája dokumentumának a késõbbiekben idézett 35. cikkelye, valamint az ET 1201-es számú ajánlásának ugyancsak idézett 11. cikkelye. Hasonlóképpen fogható fel az ENSZ által 1994-ben elfogadott addendum, amely a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának a kisebbségi jogok kiindulópontjául tekintett 27. cikkelyét értelmezi. Az addendum megállapítja: a kisebbségek jogai magukba 9

10

11

13

foglalhatnak egy olyan életmódot, amely szerves kapcsolatban áll a területtel és a terület erõforrásainak felhasználásával. A kisebbségi csoportok önrendelkezési jogukat tehát a mai államhatárok között is érvényesíthetik. Az európai határok rendezõ elvként való alkalmazása a kontinens politikai életében nem zárja ki az önrendelkezési jog érvényesítését. A kettõ összeegyeztethetõ. Ennek gyakorlati kivitelezhetõségét példázza a Moldvai Köztársaság területén élõ gagauzok területi autonómiájáról szóló törvény (1995. december 23.). A törvény a gagauzokat népként határozza meg, a gagauz autonóm nemzeti területi egységet pedig olyan képzõdménynek tekinti, amely a gagauz nép önrendelkezését Moldova határain belül valósítja meg. Gagauzia jogi politikai státusa szerint „a gagauz nép önrendelkezésének formája” és Moldova „alkotórésze”. A törvény elfogadásával sikerült elkerülni a Moldvai Köztársaság szétesését vagy konföderációvá való átalakítását. Az önrendelkezési jog ilyetén értelmezése hiányzik a nemzetközi jogból. A történelmi-politikai fejlõdés azonban meghaladta a 60-as 70-es évekre jellemzõ állapotot, amikor a volt gyarmatok népei az önrendelkezési jog vázolt általános értelmezése nyomán nyerték el állami függetlenségüket. Az új helyzetben elõállt jogi válságot csakis az önrendelkezési jog új értelmezésének, a messzemenõ gazdasági, társadalmi, kulturális és bizonyos fokú politikai autonómiát biztosító belsõ önrendelkezés kategóriájának kodifikációja oldhatja meg. 4. A kollektív jogok fogalma, amelynek értelmében nemcsak az egyének, hanem a közösségek is egyenlõk. A fogalmat a nyugati angolszász jogrendszer (Egyesült Államok, Nagy-Britannia) is erõs fenntartásokkal kezeli, hagyományaiba be nem illeszthetõnek tekinti, a francia jogfelfogás pedig egyenesen elutasítja. Franciaország kollektív dimenziója okán hosszú ideig még a kisebbség fogalmát sem fogadta el. 1976-ban az ENSZ-ben Franciaország állandó képviselõje F. Capotortinak a kisebbségekkel kapcsolatos tanulmányáról kijelentette: „A Francia Köztársaság a francia alkotmányból kiindulva nem ért egyet a tanulmány elveivel; a francia nép nem ismer el különbségtételt etnikai jellemzõk alapján, és ennélfogva bármely kisebbségfogalmat visszautasít.” 12

13

14

15

14

A kollektív jogokkal szembeni ellenérzést többszörös félelem diktálja: a jogászok nagy része attól tart, hogy az egyén jogai egy nem definiálható absztrakció alárendeltjeivé válhatnak; másrészt attól is tartanak, hogy a kollektív jogok még inkább növelhetik a közép- és kelet-európai államok ellentéteit. A kisebbség azonban ezen elvi és politikai fenntartásoktól függetlenül természetszerûen csoportként létezik, és csak csoportként tudja megélni, megõrizni és tovább adni identitását. Nemcsak egyénenként, hanem csoportként szorul védelemre. Ha valahol leszedik a kisebbség nyelvén írt utcaneveket, helységjelzõ táblákat, a támadás nyilvánvalóan nem egyének, hanem egy csoport ellen irányul. A kisebbségek csak kollektív jogok biztosítása által tudnak létezni és fennmaradni. A kisebbségnek politikai szubjektumnak és jogalanynak kell lennie. A jogfejlõdésnek abban a korszakában vagyunk, amikor számos olyan jog, amelyet a kodifikatív megfogalmazás értelmében kifejezetten egyének számára biztosítanak, kollektív dimenzióval rendelkezik. B.G. Ramcharan ENSZ-szakértõ szerint kollektív dimenziója van az önrendelkezéshez, a fejlõdéshez, a békéhez, az egészséges környezethez való jognak, a szakszervezetekbe való tömörülés jogának, az õslakos népek, valamint a kisebbségekhez tartozó személyek számára biztosított jogoknak. Kifejezetten kollektív dimenziójú az ENSZ által 1948-ban elfogadott Egyezmény a népirtás bûntettének megelõzésérõl és megbüntetésérõl, hiszen etnikai, faji és vallási csoportokat véd a fizikai megsemmisítés ellen. Némely ország eddig kizárólag az egyéni jogokon alapuló jogrendszere is elmozdulást mutat a kollektív jogok kodifikációjának irányába. Elsõsorban Ausztráliát és Kanadát kell megemlítenünk, amelyeknek hivatalosan meghirdetett politikája a multikulturalizmus. Kanada 1988-ban elfogadta multikulturalizmus-törvényét, amelynek célja az ország etnikai közösségei identitásának és kulturális sajátosságainak fenntartása. Kanada új alkotmányának tervezete a következõket tartalmazza: az egyéni és kollektív szabadságjogok tiszteletben tartása, a kisebbségi közösségek nyelvének fejlesztése, faji és etnikai egyenlõség, a bennszülött népek joga saját nyelvük, kultúrájuk és hagyományaik fejlesztésére. A Jogok és szabadságjogok kanadai chartája, amely a 16

17

18

15

kanadai alkotmány része, biztosítja a pozitív diszkrimináció lehetõségét, és leszögezi, hogy az egyének egyenlõségének elve nem zárhat ki semmi olyan törvényt, programot vagy tevékenységet, amelynek az a tárgya, hogy javítson a hátrányos helyzetû egyének vagy csoportok helyzetén, beleértve azokat, akik fajuk, nemzeti vagy etnikai származásuk, bõrszínük, vallásuk, nemük, koruk avagy szellemi és testi fogyatékosságuk miatt hátrányos helyzetben vannak (15. cikkely 1. és 2. bekezdés). E megfogalmazás szerint a csoportjogok elsõbbséget élveznek az egyéni jogokkal szemben. John Meisel kanadai szakértõ szerint „a különbözõ csoportok tagjai közösen jogosultak arra, hogy elfogadják különbözõségüket, hogy ezt az egész társadalom elismerje, tiszteletben tartsa, és úgy cselekedjék, hogy sajátos csoportjogokat adjon az egész egyes részeinek, bennszülötteknek, nõknek vagy bizonyos etnikai kisebbségeknek”. A kanadai gyakorlat megfelelõ egyensúlyt kíván teremteni az egyéni és kollektív jogok között, és cáfolja azt az állítást, hogy a két kategória összeférhetetlen. Mindezek a törekvések azonban még nem csapódtak le a nemzetközi jogban. Az államok többségének képviselõi az egyéni jogok kizárólagosságának fenntartása mellett foglalnak állást. A jogi formába öntött nemzetközi dokumentumok kidolgozása és elfogadása mögött politikai motivációk húzódnak meg. Kollektív vagy csoportjogokra való kifejezett utalás az Európa Tanács 1201-es ajánlása 12. cikkelyének kivételével az egyéni szabadságjogok csaknem kizárólagos dominanciája következtében nem fordul elõ a nemzetközi jogban, kollektív jogi megközelítés is csak ritkán. Általában a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának (1966) 27. cikkelyére szoktak hivatkozni, amely valamely kompromisszumot jelent az egyéni kisebbségi jogok csoportos gyakorlásának biztosítására: „Olyan államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektõl nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival közösségben saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy saját nyelvüket használják” – szól a cikkely. Ezt a megfogalmazást alkalmazták a német–lengyel, a német–magyar, a német–csehszlovák, a német–román, a magyar–szlovák és a magyar–román alapszer19

16

zõdésben, valamint az utóbbi években elfogadott regionális és nemzetközi jogeszközökben. Az ENSZ 1994-ben elfogadott, már említett addenduma leszögezi, hogy a 27. cikkely által biztosított jogok egyéni jogok, de ezeket oly módon kell alkalmazni, hogy a kisebbségi csoportok kultúrájukat, vallásukat vagy nyelvüket (6.2.§), azaz identitásukat megõrizzék. A személyek pedig, akiket a védelem megillet, azok, akik egy csoporthoz tartoznak, és közös kultúrájuk, vallásuk és/vagy nyelvük van (5.1. §). Az addendum értelmezi a „kisebbségek léteznek” (exists) kifejezést, és leszögezi: nem az állam joga az, hogy megállapítsa az állandóságnak azt a fokát, amelyet a „léteznek” kifejezés maga után von (5.2. §). Az addendum értelmezésében a jogok tehát egyéni jogok, a kisebbségek azonban csoportok, amelyek de facto léteznek, létük nem függhet az állam jóakaratától. Jogilag nem világos, hogy hogyan kell az államoknak a kisebbségek identitását védelmezni, ha jogaik egyéni jogok. Az utóbbi években napvilágra kerültek olyan amerikai vélemények, amelyek ha a kollektív jogokat nem is, a csoportérdekek létét azonban, amely az egyéni jogok közös gyakorlásában nyilvánul meg, elismerik. Alfred Moses, az Amerikai Egyesült Államok romániai nagykövete erdélyi látogatása alkalmával kijelentette: a kollektív jogok hangoztatása nem szerencsés, viszont a kisebbségek igenis rendelkeznek jól meghatározott csoportérdekekkel, s ezeket tiszteletben kell tartani, hogy megõrizhessék identitásukat. Richard Holbrooke helyettes amerikai államtitkár 1995. augusztus 25-én a külügyminisztériumban tartott sajtótájékoztatóján kijelentette: „egyenlõ elbánást akarunk valamennyi etnikai csoport számára valamennyi országban. Jogaikat tiszteletben kell tartani úgy is mint egyénekét, és úgy is, mint etnikai csoportok tagjaiét. Bár ez utóbbi eltér az amerikai politikai hagyománytól, legalábbis elméletben, az EU, az Európai Parlament és az ET jogként fölsorolja. Errõl folytatnak jelenleg tárgyalásokat a magyarok, a szlovákok, a románok és az ukránok a kisebbségi kérdésben.” Amerikai szerzõk rámutattak arra, hogy az egyéni jogok alapján álló amerikai jogrendszer is kénytelen néhány esetben a csoportjogok bizonyos formáit elfogadni. Ezt bizonyítja a nyilvános és az egyházi iskolák létén alapuló párhuzamos iskolarendszer, a szakszervezetek 20

21

17

számára biztosított kollektív alkujog és azok a bennszülött amerikaiak számára biztosított különleges jogok, amelyekkel más csoportok nem rendelkeznek. Sõt a két szerzõ azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak, amennyiben nem akar a kisebbségi konfliktusokba belebonyolódni, a feszültségeket csökkentõ kollektív emberi jogok nemzetközi alapjainak megteremtésében vezetõ szerepet kell vállalnia. Az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi álláspontja az egyéni és kollektív jogok kérdésében a következõképpen foglalható össze: az Egyesült Államok a továbbiakban is az egyéni jogokat ismeri el jogi kategóriaként, de ha valahol a kisebbségi kérdést a kollektív jogok elve alapján rendezik, azt nem ellenzi és elfogadja. Az ET keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelmérõl (1994) ugyancsak az egyéni jogok közösségben való gyakorlásának lehetõségét kodifikálja: „A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek az ebben a keretmegállapodásban foglalt elvekbõl származóan gyakorolják jogaikat és élvezhetik szabadságjogaikat egyénileg, valamint másokkal közösségben” (I. szakasz 3. cikk. 2. bekezdés). A hozzáfûzött értelmezés szerint a keretegyezmény elismeri a jogok és szabadságjogok közös gyakorlásának lehetõségét, de ez nem azonos a kollektív jogok fogalmával. A „másokkal” kifejezést pedig a lehetõs legszélesebben kell értelmezni, és magába kell foglalnia a saját és más kisebbséghez, valamint a többséghez tartozó személyeket (3. cikkely 2. §). Bár a kollektív jogok biztosítása a nemzeti kisebbségek törekvéseinek természetszerû célja, a nemzetközi jogeszközök kitartanak az egyéni jogok alkalmazása mellett, ugyanakkor a kisebbségnek mint csoportnak a létét is elfogadják, és ezzel enyhe engedményt tesznek a kollektív jogok híveinek. A kollektív jogok kodifikációját elsõsorban az államok egy részének (Franciaország, Lengyelország, Románia, Szlovákia, Görögország, Törökország) politikai és alkotmányjogi fenntartásai akadályozták meg. A szakértõk felfogásában azonban a fogalom fokozatosan teret nyer. Ezt példázza, hogy a hollandiai Martinus Nijhoff Kiadó a legnevesebb tudományos intézetek és szakemberek bevonásával megindította az elsõ csoportjogokkal foglalkozó idõszaki kiadványt (International Journal on Group Rights. Volume I. – 1993. Dordrecht/Boston/Lon22

23

18

don). A folyóirat – címlapja szerint – a csoportok létébõl eredõ jogi, politikai és társadalmi kérdéseknek szenteli tevékenységét. Szándékai szerint csoportoknak tekintendõk a társadalom világosan felismerhetõ szegmentumai, amelyeket olyan viszonylag állandó tényezõk határoznak meg, mint a vallás, a faj, a kultúra vagy a nyelv. A legtöbb vita és feszültség az államok és a kisebbségek, valamint a politikusok és szakértõk között az egyéni és a kollektív jogok kérdésében várható. Számos szakértõ a kollektív jogok biztosítása mellett foglal állást, de tekintettel arra, hogy a nemzetközi dokumentumok egyéni jogokról beszélnek, és hogy a kollektív jogok elismertetése mindeddig leküzdhetetlen akadályokba ütközött, egyetlen lehetõséget lát: minden kisebbséghez tartozó személy számára biztosítani kell a kollektív dimenziójú egyéni kisebbségi jogok gyakorlását. Az egyéni jogokra korlátozódó nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer nem fogja megakadályozni a kisebbségeket abban, hogy kollektív jogokat követeljenek, hiszen érdekvédelmi szervezeteik saját politikai céljaikat határozzák meg, és ebben bizonyos államok (Ausztria, Magyarország, Olaszország, Oroszország, Szlovénia) hallgatólagos vagy tevõleges támogatását élvezik. Tény az, hogy ma már a kollektív jogok biztosításáért a harc a nemzetközi jog fórumain is folyik. Fogalmának a nemzetközi jogba való bevezetése nélkül a feszültségek feloldása és a valóban hatékony kisebbségvédelem nehezen képzelhetõ el. 24

Nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok A következõkben rövid elemzésben bemutatjuk azokat az utóbbi idõben keletkezett nemzetközi jogi dokumentumokat, amelyek kisebbségvédelmi kitételeket tartalmaznak, illetve amelyeknek tárgya kimondottan a kisebbségek jogainak és szabadságjogainak biztosítása. E jogi folyamat intézményes kerete az EBEÉ/EBESZ, az ET és az ENSZ. Kiindulópontnak az EBEÉ 1975. évi helsinki záróokmányát tekinthetjük, amely kimondja: „A részt vevõ államok, melyeknek területén nemzeti kisebbségek vannak, tiszteletben tartják az ilyen kisebbséghez tartozó személyek jogát a törvény elõtti egyenlõségre, maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetõséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és alapvetõ szabadságjogokkal, és ily módon 19

védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit ezen a téren” (1. rész VII. cikk). Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet emberi dimenzióval foglalkozó koppenhágai konferenciájának dokumentuma (1990. június 29.). A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait az egyetemesen elismert emberi jogok részének tekinti (30. cikk), és megállapítja: „a részt vevõ államok különleges intézkedéseket hoznak a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek más állampolgárokkal való teljes egyenlõségének biztosítása terén.” (31. cikk); „A nemzeti kisebbségekhez való tartozás a személyek egyéni választásán alapul...” (32. cikk); „A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van ahhoz, hogy szabadon kifejezzék, megõrizzék és fejlesszék kultúrájukat annak minden vonatkozásában minden olyan kísérlettõl mentesen, amely akaratuk ellenére történõ asszimilációjukat célozza.” (32. cikk); „A magánéletben és a közéletben egyaránt szabadon használhatják anyanyelvüket.” (32. cikk 1. bekezdés); Joguk van arra, hogy „akadálytalanul kapcsolatokat létesítsenek és tartsanak fenn egymás között országukon belül, illetve a határokon túl más államok olyan állampolgáraival, akikkel közös az etnikai és nemzeti eredetük, kulturális örökségük és vallási hitük.” (32. cikk 4. bekezdés); „A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogaikat egyénileg, valamint csoportjuk más tagjaival közösen gyakorolhatják.” (32. cikk 6. bekezdés); „A részt vevõ államok területükön védelmezik a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitását, és megteremtik a feltételeket ezen identitás elõmozdítására.” (33. cikk); Ennek érdekében az „érintett államok politikájával összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatásokat hoznak létre, amelyek megfelelnek az olyan kisebbségek specifikus történelmi és területi körülményeinek”. (35. cikk); Az államok „elismerik az egyén jogát a hatékony jogorvoslathoz, és törekednek arra, hogy nemzeti törvényeikkel összhangban elismerjék az érdekelt személyek és csoportok jogát ahhoz, hogy a diszkriminatív, beleértve a faji és idegengyûlöleten alapuló cselekedetek ellen panaszeljárást kezdeményezzenek...” (40. cikk 5. bekezdés). A koppenhágai dokumentum határozott elõrelépés a kisebbségi jogok biztosítása terén annak ellenére, hogy elõírásai ajánlás jellegûek, 20

és nem kötelezik az államokat. Több kodifikált kétoldalú kisebbségvédelmi dokumentum (az NSZK által megkötött alapszerzõdések kisebbségvédelmi cikkelyei, magyar–szlovén egyezmény, magyar–ukrán, magyar–orosz nyilatkozat) azonban máris az itt megfogalmazott ajánlásokon alapul. A kollektív jogok fogalmát nem vezeti be és a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 27. cikkelyében alkalmazott kompromisszumos megfogalmazást fogadja el. Elõször tartalmaz viszont ajánlásokat autonóm közigazgatás létrehozására és arra, hogy diszkrimináció esetén ne csak személyek, hanem csoportok is kezdeményezhessenek panaszeljárást. Párizsi charta az új Európáért (EBEÉ 1990. november 19.) Az okmányt a kommunizmus bukása utáni demokratikus és egységes Európa születési bizonyítványának tekinthetjük. Az új Európa felépítésének irányelvei között szerepel: „Megerõsítjük azt, hogy a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása védelmet élvez, és a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van szabadon kifejezni, megõrizni és fejleszteni ezen identitást megkülönböztetéstõl mentesen és a törvény elõtti teljes egyenlõség alapján.” „Eltökélten arra, hogy elõmozdítsuk a nemzeti kisebbségek gazdag hozzájárulását társadalmaink életéhez, vállaljuk, hogy tovább javítjuk helyzetüket.” A nemzetközi jog értelmében az okmány kötelezi az aláíró államokat, hogy ezen elvek jegyében cselekedjenek, és hogy az ez irányú jogi kodifikációs munkában részt vegyenek. Jelentés az EBEÉ nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos szakértõi találkozójáról (Genf, 1991. július 19.) A találkozót a párizsi charta határozata értelmében hívták össze, tekintettel „az erõteljesebb együttmûködés és a nemzeti kisebbségek jobb védelme szükségességére”. A jelentés hangsúlyozza: „Az emberi jogok és alapvetõ szabadságjogok betartása, beleértve a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait is, az új Európa alapját képezi.”; „... különösképpen azokon a területeken kell törekedni a nemzeti kisebbségek kérdéseinek kezelésére, ahol a demokratikus intézményeknek még meg kell szilárdulniuk” (1. fejezet 1. bekezdés); „A nemzeti kisebbségek kérdése továbbá a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogaira vonatkozó nemzet21

közi kötelezettségek teljesítése jogos nemzetközi ügy, és ennélfogva nem valamely állam belügye”. (II. fejezet, 3. bekezdés); „A részt vevõ államok meg fogják teremteni az elõfeltételeket a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek esélyegyenlõségére.” (IV. fejezet 1. bekezdés); „Elismerik, hogy azok az intézkedések, amelyek többek között tekintetbe veszik a nemzeti kisebbségek történelmi és területi körülményeit, azokon a területeken különleges jelentõségûek, ahol a demokratikus intézményeket még meg kell szilárdítani, és ahol a nemzeti kisebbségek ügye különlegesnek tekinthetõ.” (IV. fejezet 6. bekezdés); „... a részt vevõ államok érdeklõdéssel veszik tudomásul, hogy egyes államok megfelelõ demokratikus úton pozitív eredményeket értek el a következõk által: helyi és autonóm közigazgatás továbbá területi autonómia felállítása, beleértve tanácskozó, törvényhozó és végrehajtó szervek létesítését, amelyek szabad és rendszeres választások eredményei; egy nemzeti kisebbség önkormányzata identitásának ügyeiben, ott ahol a terület autonómia nem alkalmazható.” (IV. fejezet 7. bekezdés); „A részt vevõ államok tekintetbe veszik a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek azon jogát, hogy jogaikat egyénenként vagy csoportosan akadálytalanul gyakorolják”. (IV. fejezet 1. bekezdés). A jelentés világos bizonyítéka a kisebbségi kérdés jelentõségének. A benne foglalt elvek és tények a további kodifikációs munka figyelembe veendõ anyagául szolgálhatnak. (Felhívjuk a figyelmet az esélyegyenlõség, a nemzet kisebbségek történelmi és területi körülményei, területi autonómia, kisebbségi önkormányzat fogalmainak vagy fogalomcsoportjainak jelenlétére a jelentésben.) Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartája (1992. Június 24., aláírásra megnyitva 1992. október 2-án). Az Európa Tanács által elkészített charta Európa történelmi, regionális vagy kisebbségi nyelvei magánéleti és közéleti használatnak jogát elidegeníthetetlen jognak nyilvánítja (preambulum). Megadja a regionális vagy kisebbségi nyelvek definícióját is, amely szerint a kifejezés alatt azon nyelvek értendõk, amelyeket egy állam területén az állam lakosságának számszerû kisebbségét alkotó polgárok hagyományosan használnak, és amelyek különböznek ezen állam hivatalos nyelve(i)tõl (1. cikkely). Elõírja, hogy minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv földrajzi 22

körzetét oly módon kell tiszteletben tartani, hogy „a fennálló vagy késõbb létesítendõ közigazgatási felosztás ne képezze a regionális vagy kisebbségi nyelv támogatásának akadályát” (7. cikkely 1. b.). Részleteiben megállapítja a kisebbségi nyelvek használatának módozatait az oktatásban (8. cikkely) , az igazságszolgáltatásban (9. cikkely), a közigazgatásban (10. cikkely), a tömegtájékoztatásban (11. cikkely), a kulturális (12. cikkely), valamint a gazdasági és társadalmi életben (13. cikkely). Kiemeljük: a felek vállalják, hogy „a helyneveknél a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, ha szükséges a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezésekkel együttesen használják”. (10. cikkely 2. g.); „Kiiktatnak jogalkotásukból minden olyan rendelkezést, mely igazolható okok nélkül tiltja vagy korlátozza a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát a gazdasági vagy társadalmi élet dokumentumaiban, különösen a munkaszerzõdésekben és olyan technikai dokumentumokban, mint a termékek és felszerelések használati útmutatói.” (13. cikkely 1.a.); „Megszüntetnek minden indokolatlan megkülönböztetést, kizárást, megszorítást vagy elõnyben részesítést, amely valamely regionális vagy kisebbségi nyelv használatát érinti, és célja az, hogy e nyelv megõrzésérõl vagy kifejlesztésétõl elbátorítson vagy azt veszélyeztesse.”; „A regionális vagy kisebbségi nyelvek érdekét szolgáló különleges intézkedések meghozatala, amelyek célja, hogy az ezeket a nyelveket használók és a lakosság többi része közötti egyenlõség kiteljesedjen, vagy hogy különleges helyzetüket figyelembe vegyék, nem minõsül az elterjedtebb nyelveket használókkal szemben hátrányos megkülönböztetésnek.” (7. cikkely 2.) A charta elõírásai nem egyértelmûek. Az aláíró államok számára választási lehetõséget nyújtanak. E tényt a 8. cikkely C pontjával illusztráljuk: I. elérhetõvé teszik a középiskolai oktatást az érintett regionális vagy kisebbségi nyelveken; vagy II. elérhetõvé teszik a középiskola lényegi részét az érintett regionális vagy kisebbségi nyelveken; vagy III. biztosítják, hogy az érintett regionális vagy kisebbségi nyelvek oktatása a középiskolai tanrend integráns részét képezze; vagy 23

IV. a fent I–III. szerinti intézkedések valamelyikét legalább azokra a tanulókra alkalmazzák, akik kívánják vagy adott esetben akiknek családja kívánja, és létszámuk elegendõnek minõsül. Ugyanakkor „Minden Fél... minden megjelölt nyelv kapcsán vállalja, hogy... legkevesebb harmincöt bekezdést vagy pontot alkalmaz, éspedig legalább hármat-hármat a 8. és 12. cikkelybõl és egyet-egyet a 9., 10., 11., és 13. cikkelyekbõl” (2. cikkely 2.) Ezek a kitételek bizonyos lehetõséget nyújtanak az államok kormányainak és hatóságainak a manipulációra. Ennek lehetõségét szûkíti, hogy az állam nem önkényesen válogat az opciókból, hanem köteles megkeresni azt, amelyik az adott regionális vagy kisebbségi nyelv sajátosságainak és fejlettségi állapotának a legjobban megfelel. A charta ugyanakkor annak lehetõségét is biztosítja, hogy a nyelv helyzetének megfelelõ intézkedések kiválasztása és azok végrehajtásának ellenõrzése során a nyelveket beszélõ közösségek is szót kapjanak. Kovács Péter elemzése szerint az Európában hagyományos történelmi nyelveket részesíti védelemben, kizárva ebbõl a XX. századi migráns nyelveket, és a többnyelvûség intézményesítését írja elõ. Felismeri a speciális nyelvi zónák földrajzi körülhatárolhatóságát és a kisebbségi, valamint regionális nyelveket a többnyelvûség és a sokkultúrájúság szellemében óvja. 7. cikkelye 2. paragrafusában a nondiszkrimináció és a pozitív diszkrimináció elvét ötvözi. Tekintettel arra, hogy a nemzeti kisebbség vagy regionális népcsoport egyik legjelentõsebb kifejezõje, identitásának lényegi megnyilatkozása a nyelv, a chartát – bár tárgya nem a kisebbségek védelme és jogainak biztosítása – kiemelkedõ jelentõségûnek és a kisebbségvédelem egyik alapvetõ eszközének tekinthetjük. Mindezt alátámasztja az ET konzultatív szakértõi testületének, a velencei bizottságnak (Európai bizottság a demokráciáért a jog révén) a chartáról legutóbb elkészült értelmezése is. Kiegészítõ jegyzõkönyvtervezet Az európai emberi jogok és alapvetõ szabadságjogok védelmérõl szóló egyezményhez a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekrõl. (Az ET parlamenti közgyûlésének 1201/1993 ajánlása tartalmazza.) A jegyzõkönyvtervezetet az ET parlamenti közgyûlése 1993. február 1–5 között Strasbourgban tartott ülésszakán vitatta meg, és azt 25

26

27

24

javasolta a miniszteri bizottságnak, hogy tekintettel a kérdés rendkívüli fontosságára, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az ET országai államfõinek 1993. október 8–9-i Bécsben szervezendõ találkozójára aláírásra készen álljon. Alapelvei a következõk: „...kizárólag az államokban élõ nemzeti kisebbségek tagjai jogainak elismerése illetve e jogok nemzetközi védelme útján lehet tartósan véget vetni a nemzetiségi konfliktusoknak, s így szavatolni az igazságot, a demokráciát és a békét”. (Preambulum 3.); „A kisebbségi jogok nemzetközi védelme alapvetõ részét képezi az emberi jogok védelmének...” (Preambulum 4.). Egyértelmûen biztosítani kívánja az anyanyelv használatát a hatóságokkal szemben, a bírósági eljárásokban, a közterületi információkban, a magán és közéletben, valamint az oktatásban (7. és 8. cikkely), és leszögezi, hogy „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek jogukban áll saját szervezetek létrehozása, ide értve a politikai pártokat is” (6. cikkely). Elõírja, hogy „azokban a régiókban, ahol a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többségben vannak, joguk van ahhoz, hogy megfelelõ helyhatósággal vagy autonóm önkormányzattal rendelkezzenek, illetve hogy olyan különleges (speciális) státusuk legyen, amely megfelel a különleges történelmi és területi helyzetnek...” (11. cikkely). Mivel a 11. cikkely nemzetközi vitát váltott ki, az ET parlamenti közgyûlésének jogi és emberjogi bizottsága felkérte a velencei bizottságot, hogy dolgozza ki a cikkely értelmezését. Álláspontját a bizottság 1996. március 1–2-i ülésén rögzítette. Eszerint a 11. cikkelyben biztosított jog alanyai a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek. Ennek ellenére az autonómiához való jog érvényesítése csak úgy képzelhetõ el, ha azt másokkal közösségben gyakorolják. Az államoknak földrajzi és történelmi dimenziók alapján jóhiszemûen kell meghatározniuk a kisebbség által többségben lakott régiót, és tekintetbe kell venniük a kisebbségek jelenlétét akkor, amikor területüket politikai és közigazgatási alegységekre osztják, és választókörzeteiket kialakítják. A megfelelõ helyhatóság vagy autonóm önkormányzat pedig a Helyi önkormányzatok európai chartája szerint értelmezendõ. A különleges (speciális) státus értelmezésében az államok eltávolodhatnak a helyi önkormányzat hagyományos modelljétõl. A speciális státusnak azon az akaraton kell alapulnia, hogy a kisebbségeket képviselõ 28

25

testületek véleményét minden õket érintõ országos és regionális kérdésben figyelembe vegyék, és lehetõvé tegyék részvételüket a helyi döntéshozatalban, különösképpen a kultúra, az oktatás, a vallás, az információ és a szociális ügyek terén. Az értelmezés példaként az olaszországi és spanyolországi speciális státusokat említi, hozzáfûzvén, hogy a hasonló megoldások érvényesítése nem zárhatja ki a személyi autonómia alkalmazását. Az értelmezés mindezt minimális követelménynek tekinti. A speciális státus ennél jóval többet is adhat. Regionális ügyekben törvényhozó és végrehajtó hatalommal ruházhatja fel azt a régiót, ahol a kisebbség többséget alkot, ennélfogva pedig olyan rendszer alakítható ki, amely az állam részleges föderalizációját vezeti be. A különleges történelmi és területi helyzetnek való megfelelés pedig úgy értelmezhetõ, hogy az államoknak tekintetbe kell venniük a kisebbségek hagyományait és különleges szükségleteit. A 11. cikkelybe foglalt jog alkalmazása pedig két állam között és az államon belüli egyik vagy másik kisebbség között is szabályozható. Bár a dokumentum címében a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekrõl beszél, és a már többször idézett kompromisszumos megoldást használja a jogok egyéni és csoportos gyakorolhatóságáról, a nemzeti kisebbség definíciójában a nemzeti kisebbséget olyan személyek csoportjának minõsíti, amelynek bizonyos közösségi ismérvei vannak (ezen ismérveket is meghatározza). Mint nemzetközi jogi okmány elõször tartalmazza a kollektív jogok fogalmát 12. cikkelyében, ahol kimondja: „A jelen jegyzõkönyv egy rendelkezése sem értelmezhetõ úgy, hogy az korlátozza vagy csorbítja a nemzeti kisebbségek tagjaira vonatkozó egyéni illetve a nemzeti kisebbségekre vonatkozó kollektív az aláíró tagállam törvénykezésében illetve az állam által vállalt nemzetközi szerzõdésben meghatározott jogokat.” A jegyzõkönyvtervezetet egy a kisebbségekkel kapcsolatos új jogfelfogás kompromisszumos megnyilatkozásának tekinthetjük. Végül azonban mégsem került elfogadásra. A belefoglalt jogi normák tehát nem váltak kötelezõ jogszabállyá, de megmaradt ajánlás jellegük. A magyar–szlovák alapszerzõdés aláírása és a magyar–román alapszerzõdés aláírásának elmaradása kapcsán román politikusok az ajánlás érvényvesztettségérõl beszéltek. Az ET parlamenti közgyûlése magyar indítvány29

26

ra 1995. április 26-án az 1201-es ajánlást megerõsítette, és továbbra is érvényben levõ, s az ET jövõbeni ellenõrzési tevékenysége során figyelembe veendõ dokumentumnak nyilvánította. Hogy a kisebbségekre vonatkozó normatív jogszabályok megalkotása milyen nehézségekbe ütközik, egyértelmûen szembeszökõ, ha átlapozzuk az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelmével foglalkozó szakértõi bizottságának 1993. július 28-án készült jelentését. A szakértõi bizottság munkája során elsõsorban a kisebbségekhez tartozó személyekrõl beszél, bár néhol – miként a bizottság nevében is – megjelenik a kisebbségek védelme megfogalmazás, amelynek kollektív dimenziót lehet adni. A nemzeti kisebbség fogalmát a következõkben próbálta meghatározni: – a csoport nagyságában kisebb, mint az állam lakosságának többi része; – tagjai az állam területén élnek és/vagy annak állampolgárai, és az államhoz hosszú idõ óta szoros és tartós kapcsolat fûzi õket; – közös etnikai, kulturális, vallási és nyelvi vonásokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik a lakosság többi részétõl; – kifejezik azon kívánságukat, hogy kisebbségként ismerjék el õket. A szakértõk nem értettek egyet abban, hogy az újonnan bevándorolt vendégmunkásokat és menekülteket kisebbségnek tekintsék-e vagy nem. Konszenzus nem alakult ki, a fenti definíció pedig csak gyakorlati megfontolásként került papírra. A szakértõk nagy része egyetértett abban, hogy egy jogilag kötelezõ okmány elõfeltétele a jogalanyként elfogadott nemzeti kisebbség definíciója, annak ellenére, hogy az utóbbi idõben kialakult egy olyan vélemény is, miszerint a definíció kidolgozása nem szükséges elõfeltétele a jogok kodifikációjának. A kollektív jogok fogalma definíciója vitájában még ennél is súlyosabb helyzet alakult ki. A szakértõk egy részének véleménye szerint a kollektív jogok fogalma lételemében kapcsolódik a kisebbség fogalmához. A kollektív jogoknak a nemzeti kisebbségre mint jogalanyra kell irányulniuk. A nemzeti kisebbségek definíciója hiányában a kollektív jogok fogalma sem definiálható. Egyes szakértõk azonban még azt is kétségbe vonták, hogy a kollektív jogok az emberi jogokkal kapcsolatba hozhatók. Ennek nyomán a bizottság elhatározta, hogy a kollektív jogok definíciójának ügyét leveszi a napirendrõl. A szakértõk elismer30

31

27

ték, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogai az emberi jogok védelmének elidegeníthetetlen részét képezik, ugyanakkor megállapították, hogy a nemzeti kisebbségek védelme nem tartozik az emberi jogok és az azzal kapcsolatos kodifikáció körébe, és azt a politikai lépések (a nemzeti kisebbségek kérdéseit békésen rendezõ mechanizmusok, bizalomerõsítõ lépések, két- vagy többoldalú egyezmények) hatókörébe utalta. Ugyancsak rendkívüli nehézségekre utal a kisebbségi kérdés sorsa a Franciaország által javasolt úgynevezett Balladur-tervben, azaz az európai stabilitási egyezményben. Ennek elsõ változata még külön fejezetet szentelt a kisebbségeknek, és megállapította: „A meglevõ jogszabályok fokozatosan fejlõdtek oda, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak az egyénre vetített felfogásából eljussunk a kollektív jogokig..., az EBEÉ-n belül a nemzeti kisebbségek fõbiztosa felhatalmazást kap a kisebbségek kollektív jogainak figyelemmel kísérésére.” A késõbbi változatból a fejezet eltûnt, és a kisebbségek jogai a határok kérdésével együtt csak olyan kérdésként kerültek említésre, amely az EBEÉ és az Európa Tanács tevékenységi területéhez tartozik. Az 1995. március 20–21-én elfogadott végleges szövegben a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartásáról van szó. Az egyezmény célul tûzi ki a xenofóbia, a faji és etnikai gyûlölet leküzdését, a kisebbségek ügyét pedig következetesen a határok tiszteletben tartásának kötelezettségével együtt említi (4., 5., 7., 10. pont). A dokumentum kifejezetten politikai, és nem jogi természetû. A bécsi nyilatkozatot 1993. október 9-én az Európa Tanács tagállamainak államfõi csúcstalálkozóján fogadták el. Ez külön függelékben (appendix II.) foglalkozik a nemzeti kisebbségek védelmével. A nyilatkozat leszögezi, hogy kontinensünkön a nemzeti kisebbségek védelme a stabilitás, a demokrácia és a biztonság lényeges eleme. Bár a függelék célja a kisebbségek védelme, alanya mégis a kisebbségekhez tartozó személy. Aláhúzza, hogy „az államoknak meg kell teremteniük a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek fejleszthessék kultúrájukat, és hogy megõrizhessék vallásukat, hagyományaikat és szokásaikat. Ezen személyeknek lehetõséget kell teremteni arra, hogy a magán- és közéletben bizonyos feltételek 32

33

28

között a hatóságokkal való viszonyban is használhassák anyanyelvüket”. Az államfõk kötelezettséget vállaltak arra, hogy végrehajtják az EBEÉ koppenhágai értekezletének dokumentumaiba és más EBEÉ-dokumentumokba foglalt kisebbségvédelmi elõírásokat és hogy a nyilatkozatba foglalt politikai kötelezettségeket kötelezõ jogi normák szintjére emelik. Utasítják az Európa Tanács miniszteri bizottságát, hogy a nemzeti kisebbségek védelmére olyan keretegyezményt dolgozzon ki, amely pontosítja azokat az elveket, amelyek tiszteletben tartását a kisebbségek védelmében a szerzõdõ államok vállalják, valamint az Emberi jogok európai egyezményét a kultúra területén alkalmazandó kiegészítõ jegyzõkönyv tervezetét, különös tekintettel a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekre. A nyilatkozat elsõsorban politikai aktus, amelynek azonban a kisebbségvédelem területén jelentõs jogi vonatkozásai és következményei vannak. Bár nem tartalmazza a kollektív jogok és az autonómia elvét, kötelezettségvállalásai és a további kodifikációs munka folytatására adott mandátuma folytán elõremutató jellege van. Nyilatkozat a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól. Az ENSZ közgyûlése fogadta el 1992. december 18-án (47/135 határozat). A nyilatkozat az elsõ olyan ENSZ-dokumentum, amely a kisebbségi jogok egész tárgykörét megkísérli átfogni, és a kisebbségek vonatkozásában az Európa-specifikus nemzeti jelzõt is tartalmazza. A jogokat olyan személyek számára biztosítja, akik a címben fellelhetõ négy jelzõvel illetett kisebbségi csoportokhoz tartoznak. 1. cikkelye szerint az államok kötelesek megvédeni a kisebbségek nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi identitását saját területükön, és kötelesek támogatni ezen identitás fejlesztését. Biztosítja a saját kultúra fejlesztését, a saját vallás gyakorlását, az anyanyelv használatát és a kisebbségekhez tartozó személyek azon jogát, hogy részt vegyenek a kisebbséget érintõ döntésekben országos – és ahol helyénvaló – regionális szinten (2. cikk 1. és 3. §). Felszólítja az államokat, hogy hozzanak intézkedéseket az anyanyelven való tanulás jogának biztosítására mindenütt, ahol lehetséges, és bátorítsák a saját történelem, hagyományok és kultúra megismerését (4. cikk 3. és 4. §). Leszögezi, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van kapcsolatot fenntartani azon államok állam34

29

polgáraival, akikhez nemzeti vagy etnikai, vallási vagy nyelvi kapcsolatok fûzik õket (2. cikk 5. §). Mindezeket a jogokat a kisebbségekhez tartozó személyek egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival közösségben gyakorolhatják (3. cikk 1. bekezdés). Elõírja, hogy az államoknak együtt kell mûködniük a kisebbségekhez tartozó személyeket érintõ kérdésekben (5. cikk). Megállapítja, hogy az államok által e jogok gyakorlati érvényesítése érdekében tett intézkedések nem állnak ellentétben az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata által tartalmazott egyenlõség elvével (8. cikk 3. bekezdés), tehát lehetõvé teszi a pozitív diszkrimináció alkalmazását. Kovács Péter megfogalmazása szerint nagy eredménye, hogy a kulturális élettel és az oktatással kapcsolatos szabályaiban (4. cikk 1–5. §) az államra háruló pozitív, tevési kötelezettség parancsát egyértelmûen megfogalmazza, ennyiben messze túllépi a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 27. cikkelyének non facere obligatióján. Bíró Gáspár elemzése szerint „alapvetõ módszertani problémája, hogy nem tesz különbséget a formális (közigazgatási vagy megbízói) úton vita tárgyává tehetõ jogok, valamint az olyan jogok között, amelyek ugyan univerzális emberi jogok, s közösségben gyakorolhatók, de élvezetük nem garantálható közvetlenül formális eljárás útján. Míg az elsõ esetben a jogok alanyai valóban a kisebbségekhez tartozó személyek, illetve az általuk létrehozott intézmények, vagyis a jogalanyok konkrét esetben is megnevezhetõk, a második esetben a jogok alanyai lehetnek összetételükben objektív módon nem meghatározható csoportok és közösségek. Ez utóbbi kategóriába tartoznak a tisztán politikai jogok is, például s saját politikai státus meghatározásának joga, a részvétel a politikai életben, a nyilvános politikai szervezkedéshez való jog... A szöveg nem tartalmazza a nemzeti, etnikai, nyelvi vagy vallási kisebbség fogalmának definícióját, de az identitás kategóriájára épít.” Patrick Thornberry úgy véli: bár a nyilatkozat személyek jogaira vonatkozik, egyes megfogalmazások esetén azok kollektív dimenziója világosan felismerhetõ; a nyilatkozat a kisebbségi jogok minimális nemzetközi szintjét tartalmazza, és az államoktól elvárják ennek meghaladását. 35

36

37

30

Az Európa Tanács keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelmérõl Az ET 1993 októberében megtartott csúcstalálkozója határozata alapján dolgozták ki és az ET miniszteri bizottsága 1994. november 10-én fogadta el, 1995 januárjától pedig megnyitotta aláírásra. Az egyezményt az ET tagjain kívül bármely más állam aláírhatja, amely részese az EBESZ-folyamatnak. Jelentõsége elsõsorban az, hogy ez az elsõ a kisebbségvédelem teljes területét átfogó olyan ET-dokumentum, amely eltérõen az eddigi politikai nyilatkozatoktól és ajánlásoktól, jogilag kötelezõ. A kisebbségek definícióját nem tartalmazza. A szakértõi bizottság úgy döntött, hogy mivel a nemzeti kisebbség definíciója ügyében konszenzus nem alakítható ki, olyan pragmatikus megközelítést alkalmaz, amely egyéni és egyetemes jellegû jogi elveket rögzít. Ezért a definícióra nincs is szükség. A védelem tárgya azonban a nemzeti kisebbség, és az egyezmény az elsõ világháború után folyamatosságot mutató identitásjellemzõket (vallás, nyelv, hagyományok, kulturális örökség; 5. cikk 2. §) õrzi meg. A nemzeti kisebbségek kialakulását történelmi tényezõkre vezeti vissza, amikor megállapítja: „Az európai történelem megrázkódtatásai megmutatták, hogy a nemzeti kisebbségek védelme alapvetõ fontosságú kontinensünk stabilitása, demokratikus fejlõdése, biztonsága és békéje szempontjából” (preambulum). A nemzeti kisebbségek és a kisebbségekhez tartozó személyek védelmét az emberi jogok nemzetközi védelme szerves részének, a nemzetközi együttmûködés keretébe tartozónak tekinti (I. szakasz 3 cikk 1.), tiltja a diszkriminációt (4. cikk), és védi a kisebbséghez tartozó személyeket minden olyan akciótól, amely asszimilációjukra irányul (5. cikk). Biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára a kisebbségi nyelv szabad használatát magánbeszélgetésben és nyilvánosan, a lehetõségek szerint a kisebbség és a hatóságok között, a család és utónév kisebbségi nyelven való használatát, magánjellegû információk közzétételét és a földrajzi megjelölések kiírásának jogát a kisebbségek nyelvén. Az oktatásban elõírja a nemzeti kisebbségekhez tatozó személyek számára az esélyegyenlõséget, a saját magánoktatás létrehozásának, az anyanyelven történõ oktatásnak a jogát, ez utóbbit a következõ megfogalmazásban: „Nemzeti kisebbségek által hagyományosan és jelentõs számban lakott területeken elegendõ igény esetén 38

31

a Felek törekednek – lehetõségeik szerint és oktatási rendszerük keretein belül – arra, hogy a nemzeti kisebbség tagjainak megfelelõ lehetõsége legyen saját nyelvén tanulni vagy ezen a nyelven tájékoztatást kapni” (14. cikk 2.). Az egyezmény egyik pozitívuma, hogy utal a kisebbség által lakott területre és megfogalmazza, hogy a felek tartózkodnak olyan intézkedésektõl, amely a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják (16. cikk). Kovács Péter elemzése szerint érdemi elõrelépés az is, hogy megerõsíti a pozitív diszkrimináció koncepcióját, és a következõ vállalást írja elõ: „A Felek vállalják, hogy – ha szükséges –, megfelelõ intézkedéseket tesznek avégett, hogy elõsegítsék gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális téren a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek és a többséghez tartozók közötti tényleges egyenlõséget. E tekintetben megfelelõen figyelembe veszik a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek egyedi feltételeit” (4. cikk 2. §). A 2. paragrafusnak megfelelõen elfogadott intézkedések nem tekinthetõk diszkriminatív aktusnak (4. cikk 3. §). Az egyezmény a hozzá csatolt kommentár szerint szigorúan az egyéni jogok elve alapján áll. Nem ismeri el a kollektív jogok fogalmát, és ezt a tételt a kommentár az 1. cikk és a 3. cikk 2. paragrafusához csatolt értelmezésben megerõsíti: „Az 1. cikkely a nemzeti kisebbségekre mint olyanokra és a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogaira és szabadságjogaira vonatkozik. A különbségtétel és az eltérés a szóhasználatban világossá teszi, hogy nem a nemzeti kisebbségek kollektív jogait célozza meg. A Felek azonban elismerik, hogy a nemzeti kisebbségek védelme az ilyen kisebbségekhez tartozó személyek jogainak védelme által valósítható meg.” A 2. paragrafus elõírja, hogy a keretegyezmény elveibõl származó jogok és szabadságjogok egyénileg és másokkal közösségben gyakorolhatók. Ennélfogva a jogok és szabadságjogok közös gyakorlásának lehetõségét ismeri el, amely azonban – a kommentár – szerint különbözik a kollektív jogok fogalmától. Az egyezmény e felfogás jegyében egyetlen kollektív megközelítésû cikkelyt sem tartalmaz. Az ET 1201-es ajánlásához viszonyítva visszalépésnek tekinthetõ, hiszen az a pozitív diszkriminációra, a kulturális, gazdasági és társadalmi életben való részvételre vonatkozó cikkelyekben kollek39

40

41

32

tív, a jogorvoslati lehetõségre vonatkozó cikkelyben egyéni és kollektív jogi megközelítést tartalmaz. Hasonlóképpen visszalépés, hogy nem tartalmazza a jogorvoslat lehetõségét, és kimaradt belõle az autonómiához és a különleges státus területhez kapcsolható joga, amelyet az 1201-es ajánlás a 11. cikkelyében megfogalmazott. Az egyezmény mindenekelõtt programjellegû elõírásokat és célokat tartalmaz, amelyek megvalósítására az államoknak törekedniük kell. A dokumentumban megfogalmazott tételes jogok vagy jogi elvek végrehajtását az államok ritkább esetben biztosítják, többnyire vállalják, hogy törekedni fognak rájuk, vagy tartózkodnak olyan (pl. az asszimilációra irányuló) politikától, amely a kisebbségekhez tartozó személyeket jogaik gyakorlásában korlátozná. A szövegben sok az „amennyire lehetséges”, „ahol helyénvaló”, „ahol szükséges” soft-law megfogalmazás. A dokumentum jellegénél fogva és a kommentár értelmezése szerint is széles mozgásteret biztosít az államoknak. A jogelveket a sajátos körülmények figyelembevételével az államoknak kell belátásuk szerint érvényesíteniük. Elõször állít fel a keretegyezmény bizonyos ellenõrzési mechanizmust. A szerzõdõ felek általi végrehajtását az ET miniszteri bizottsága fogja figyelemmel kísérni, a felek pedig kötelesek a vállalások végrehajtásáról a fõtitkáron keresztül a miniszteri bizottságot a hatályba lépést követõ egy éven belül, majd idõszakonként tájékoztatni. A miniszteri bizottságot pedig egy tanácsadó bizottság fogja munkájában segíteni (20–22. cikk). A dokumentum szerint „a Felek törekednek arra, hogy ahol szükséges, kétoldalú és többoldalú megállapodásokat kössenek más államokkal, kiváltképpen a szomszédos államokkal, hogy biztosítsák az érintett nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek védelmét” (18. cikk). „A keretmegállapodásból semmi sem magyarázható úgy, hogy korlátozza vagy részben hatályon kívül helyezi a szerzõdõ felek bármelyikének törvényeiben vagy bármely más általuk aláírt szerzõdésben biztosított emberi jogokat és alapvetõ szabadságjogokat” (22. cikk). E cikkelyek kizárnak bármely jogkorlátozó értelmezést. Az egyezmény olyan kompromisszum eredménye, amelynek megfogalmazását a minimális közös nevezõ érvényesülése határozta meg. Végrehajtása nagymértékben 42

33

függ az államok politikai akaratától, ugyanakkor egyaránt lehetõvé teszi szûk- vagy tágkeblû kisebbségpolitika folytatását. A további fejlõdés tendenciái A kisebbségi jogok biztosítására irányuló nemzetközi kodifikációs munka az utóbbi években jelentõs léptekkel haladt elõre. A kollektív jogok érvényesítése terén azonban nem sikerült áttörést elérni. A nemzetközi fórumok által kidolgozott dokumentumok a politikai mozgások és fejlõdés elért szintjéhez képest késésben vannak. Tehát a kisebbségi jogok kodifikációjának továbbfejlesztésére van szükség. Véleményünk szerint az egyéni és kollektív jogok érvényesítése közötti látszólagos ellentmondás feloldható, a kollektív jogokkal szembeni ellenérzés hosszadalmas munkával leküzdhetõ. Nemzeti kisebbséghez tartozni ugyanis az eddig elfogadott nemzetközi dokumentumok szerint egyéni döntés tárgya. Ennek alapján az egyén jogainak elsõdlegessége biztosítható a kollektív jogokkal szemben. A kollektív jogokat ugyanakkor oly módon lehet a jogrendszerbe belefoglalni, hogy ne helyettesítsék, hanem kiegészítsék az egyéni jogokat. Ekképp olyan – a nyugati demokráciák alapvetõ komponenseiként megjelenõ – szabadságjogoknak, mint a gyülekezési jognak, a szólás- és vallásszabadságnak, valamint a pluralizmus tiszteletben tartásának a gyakorlása a kisebbségek számára éppen a kollektív jogok által biztosítható – véli Csaba K. Zoltáni és Frank Koszorus. Az egyéni és kollektív jogokkal kapcsolatos politikai és jogi párbeszédben kompromisszumos köztes állomások is kialakíthatók. Kovács Péter szerint „abban az esetben, ha megvan az állam részérõl a jóindulat és a kisebbség oldaláról az együttmûködési készség, mindig meg lehet találni a megfelelõ jogi megoldásokat”, még akkor is, ha „az adott alkotmányos rendszer nem képes befogadni a kollektív jogi megközelítést”. A kollektív jogok tételes kodifikációját – miként említettük – meg kell elõznie egy olyan állapotnak, amikor minden nemzeti kisebbséghez tartozó személy számára biztosítják a kollektív dimenziójú egyéni kisebbségi jogok gyakorlását. Az egyéni és kollektív jogok vitájában az egyéni jogok kizárólagosságának hívei gyakran állítják szembe egymással a szakszervezeteket és a nemzeti kisebbsé43

44

45

34

geket mint közösségeket annak példájaként, hogy az egyik (a szakszervezet) tagjai pontos nyilvántartása folytán definiálható, míg a másik (a nemzeti kisebbség) nem. Ez az érvelés megcáfolható abban az esetben, ha a kisebbség megfelelõ nemzetiségi katasztert, tagjainak a hozzátartozás egyéni döntése alapján elkészített nyilvántartását össze tudja állítani. A kollektív jogok kodifikációjának valóban elõfeltétele a nemzeti kisebbség definíciója, amelynek kidolgozását a szakértõk számos esetben megkísérelték. Jogilag kötelezõ kodifikációját egyes államok politikai akaratának hiánya hiúsította meg. A szakértõk és az államok egy része közötti állandó feszültség is a politikai akarat hiányát tükrözi. Úgy véljük, hogy idéznünk kell Nicola Girasoli legutóbbi szakértõi javaslatát a nemzeti kisebbségek definíciójára: „Az állam állampolgárainak (citizens) az a csoportja, amely az állam lakosságának többi részéhez viszonyítva számbeli kisebbségben van, nincs domináns helyzetben, történelmi események következtében elszakadt eredeti országától, és megõrizte ennek az országnak a vallási, nyelvi és kulturális jellemvonásait, a fennmaradás kollektív akaratával rendelkezik, és arra törekszik, hogy a többséggel való gyakorlati és jogi egyenlõséget érjen el, miközben tiszteletben tartja az állam szuverenitását.” A meghatározás a korábbi definíciókhoz viszonyítva több új elemet vezet be: a történelmi származást és az anyaországgal való kapcsolatot az állam iránti lojalitással együtt iktatja be, a kisebbséget csoportként határozza meg, és a kisebbséget, valamint a többséget kollektivitásként viszonyítja egymáshoz. Véleményünk szerint a meghatározás a további jogfejlõdés során a kollektív jogok kodifikációjának is kiindulópontja lehet. A kollektív jogok, például az anyanyelvhasználat jogának megtagadása egyértelmûen diszkrimináció forrása. Várady Tibor okfejtése szerint az állam többségi lakosságának anyanyelv-használati joga a többség számára biztosított kollektív jog. Amennyiben az állam ugyanezt a jogot a kisebbségi nyelvek számára nem biztosítja, azok diszkriminációja nyilvánvaló. A többség számára biztosított kollektív jogot csakis a kisebbségi nyelvek hivatalossá tételével lehet ellensúlyozni, a diszkriminációt csak így lehet megszüntetni. Ennek gyakorlati kivitelezhetõségét példázza Kanada, ahol nemcsak az angol nyelvû többség, 46

35

hanem a francia nyelvû kisebbség nyelve is hivatalos, valamint Finnország, ahol a finn nyelvû többség és a svéd nyelvû kisebbség nyelve is hivatalos státussal bír. Kulcsár Kálmán szerint a kollektív jogok érvényesítése területén a nemzetközi jogban ellentmondás uralkodik, amely a következõképpen fogalmazható meg: „Amidõn a nemzetközi jog – általános elvként is – kollektív jogként fogadja el minden nép jogát az önrendelkezésre, bizonyos, a kollektivitással szoros kapcsolatban álló emberi jogok, mint például a kulturális, a nemzeti s a vele összefüggõ identitás megõrzése ilyen jellegét a nem államalkotó nemzeti kisebbségek esetében már nem honorálja”, és jogaikat csak egyéni jogként kezeli. Az átalakulás jelei azonban kitapinthatók. Megkezdõdött a mononacionális államok multinacionálissá való átalakulása. Ennek európai példái Belgium, Finnország, Hollandia és Spanyolország. „Ez az átalakulás válhat – állapítja meg Kulcsár Kálmán – a nemzetek önrendelkezési joga korszerû értelmezésének alapjává, amelynek kezdeti fejlõdési foka az adott országban nem többséget alkotó nemzetek kulturális jogai depolitizáltságának, természeténél fogva kollektív jellegének általános elismerése.” Az a tény, hogy a nemzeti kisebbségek a jelenlegi nemzetközi dokumentumokban rögzítetteknél többet követelnek, természetszerûen következik a dolgok állásából. Kovács Péter találó megfogalmazása szerint „általában a többség és a dolgok logikájánál fogva az állam magától értetõdõ természetességgel nyúl az egyéni kisebbségi jogok koncepciójához, kiegészítve a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével. A kisebbség pedig helyzetébõl fakadóan és történelmileg is alátámaszthatóan a kollektív jogi megközelítés eléréséért is küzd”. A kollektív jogok kodifikációjának szükségességét meghirdette az Európai Népcsoportok Föderális Uniója (FUEV) is. „Amennyiben nem csak egy elõzetes és részleges, hanem egy átfogó népcsoportvédelem a cél – és csak ez képes arra, hogy a kisebbségi (népcsoportjogi) kérdések megoldatlanságából következõ, az európai békét és stabilitást fenyegetõ veszélyeket hosszú idõre számûzze –, egy újabb különegyezmény formájában megfogalmazott jogeszközre van szükség ahhoz, hogy mindazok a kiegészítõ jegyzõkönyv és keretegyezmény 47

48

49

36

által nem megoldható kérdések, fõként a csoportjogok és az autonómia kérdései megfelelõ szabályozást nyerjenek” – írja Christoph Pan a FUEV által kidolgozott kisebbségvédelmi jogszabálytervezethez írt elõszavában. A kisebbségi érdekképviseletnek a politikai küzdelem logikájánál fogva különben is nem az a dolga, hogy önmagát az eddig elért nemzetközi kodifikáció mércéje szerint korlátozza, hanem az, hogy a kisebbség politikai érdekeit megfogalmazza. Ezek az érdekek pedig egyértelmûen a kollektív jogok elismerése, sõt kodifikációja szükségességének irányába mutatnak. Ezt példázzák az Európai Unióban bekövetkezett próbálkozások az Unió tagállamaiban kötelezõ kisebbségvédelem, azaz népcsoportjog elfogadtatására. Az 1988-ban Franz Ludwig Stauffenberg gróf az Európai Parlament elé terjesztette Népcsoportjogi Charta címû határozattervezete külön fejezetben sorolja fel az egyéni vagy személyi és a közösségi jogokat a következõ megfogalmazásban: „Minden népcsoporthoz tartozónak (személynek) joga van ...” és „A népcsoportoknak közösségi joguk van ...” A kollektív jogokkal szembeni ellenállás következtében a tervezetet nem fogadták el. 1993-ban Siegbert Alber képviselõ újabb Népcsoportjogi Charta tervezetét nyújtotta be, amelyben áthidalta az egyéni és a közösségi jogok dilemmáját. A tervezet szövege nem tartalmazza a kollektív jogokat, mint külön fogalmat. Azonban kivétel nélkül valamennyi jogot a népcsoportok és a hozzájuk tartozók számára kívánta biztosítani a következõ megfogalmazásban: „A népcsoportoknak és a hozzájuk tartozóknak joguk van...” Ez a megfogalmazás annak a felfogásnak felel meg, hogy a kisebbségi jogokat nem is szükséges jelzõsíteni és egyéni, valamint közösségi jogokra osztani. Ez megfelel annak a koncepciónak, hogy a kisebbségi jog mint emberi jog egy, oszthatatlan és jelzõsíthetetlen. Eszerint az egyéni és a kollektív jogok vitája steril és „képtelenség a jogot aszerint kétfelé osztani, hogy az emberek személyesen külön-külön részesülnek-e áldásaiból, vagy pedig egyszerre többen, együtt.” Az Alber tervezet bizonyítja azt, hogy a kisebbségi jogok biztosítására az egyéni és a kollektív jogok vitáján túlmenõen is meg lehet találni a jogi lehetõséget. 50

51

52

53

37

A kollektív jogokkal szoros kapcsolatban áll az autonómia kérdése, bár az autonómia és a különleges státus az egyéni jogokból is levezethetõ, sõt létrehozható történelmi hagyományok vagy közigazgatási meggondolások alapján is emberjogi vagy kisebbségjogi elvektõl függetlenül (pl. Korzika autonómiája Franciaországban). Az EBEÉ koppenhágai konferenciájának dokumentuma (35. cikk), az EBEÉ genfi szakértõi találkozójáról kiadott jelentés (IV. fejezet 7. bekezdés) és az ET 1201-es ajánlása (11. cikkely) tartalmaz a nemzeti kisebbségek autonómiájára vonatkozó kitételeket vagy utalásokat. Az 1201-es ajánlás az autonóm önkormányzathoz és a különleges státushoz való jogot a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek számára, tehát egyéni jogként rögzíti. Az ENSZ nyilatkozata a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól ugyancsak egyéni jogként utal a regionális döntéshozatalban való részvétel lehetõségére (2. cikkely 3. §). Az államok egy része megakadályozta azt, hogy az autonómiához és a különleges státushoz való jog bekerüljön az ET kisebbségvédelmi keretegyezményébe, így a nemzeti kisebbségekre vonatkozó mindmáig egyetlen kötelezõ európai jogeszköz ezt nem tartalmazza. A nemzeti kisebbségek autonómiája kodifikációjának – amely lehet területi, személyi, kulturális autonómia vagy a helyi önkormányzatok autonómiája – két akadálya van: 1. Egyes államok alkotmányjogi rendszere és tradíciói, amelyek a centralizált nemzetállamban gyökereznek, képtelenek a kisebbségi elvek alapján fogant autonómia fogalmát elfogadni. Ezek az államok (Franciaország, Románia, Szlovákia, Görögország, Bulgária, Törökország) következetesen fellépnek a kisebbségi autonómia fogalmának kodifikációja ellen. 2. A területféltõ fóbia megléte az állam politikai magatartásában (Szlovákia, Románia, a balkáni államok). Ezen államokban a többséget képviselõ politikai erõk attól tartanak, hogy az autonómia az elsõ lépés lehet a kisebbségek által lakott területek elszakadása fele. Minél erõsebb egy államban a területféltõ fóbia, annál hevesebben tiltakozik az autonómiához való jog bármely formájának kodifikációja ellen. Egyes államok e magatartásával szemben a következõ jogi és politikai érvek hozhatók fel: 38

– Emberjogi szempontból az autonómiához való jog az egyetlen lehetõség a nemzeti kisebbségek vagy a hozzájuk tartozó személyek többséggel való egyenlõségének (esélyegyenlõségének) biztosítására. Christoph Pan az autonómiához való jog biztosításának szükségességét a következõképpen fogalmazta meg: a többségi elv, vagyis a nagyobb számok törvénye mint a demokratikus hatalomépítés utolsó eleme többségi elvû kiváltságokat biztosít, és kizárja a számszerû kisebbségben lévõ jogosultakat, akik megfelelõ autonómia és védelem nélkül nem versenyképesek államuk többségével szemben. A többségi elvû kiváltságok rendszere ellentétben áll az alapvetõ emberi jogok egyik leglényegesebb elvével, a diszkrimináció tilalmával. Ezért a többségi demokrácia alternatívájaként egyes politológusok bevezették a „konszociacionális demokrácia” (consotiational democracy) fogalmát, amely a plurális társadalmat alkotó csoportok között a hatalmat megosztva hoz létre hatalmi egyensúlyt, ugyanakkor a csoportok számára bizonyos fokú önigazgatást (autonómiát) biztosít. E felfogás szerint a konszociacionális demokrácia alkalmasabb az etnikai, nyelvi, vallási és kulturális törésvonalak mentén megosztott társadalmak problémáinak kezelésére, mint a többségi elvû demokrácia. Ennek az elvnek a megvalósítására Svájc és Belgium a példa. – Politikai szempontból éppen az ellenkezõje igaz annak, amit egyes államok állítanak: az idõben megadott autonómia az elszakadási törekvések ma már bizonyíthatóan legjobb megelõzési módja. Ezt támasztja alá a dél-tiroli autonómia esete, amelyrõl Felix Ermacora a következõket írja: „Az idegen turista, aki »Isten kertjébe« lép, gyakran nem is veszi észre, hogy ez a föld, amely hatvan évvel ezelõtt egyértelmûen Ausztria volt, Ausztria lehetett volna, Ausztria nem lehet többé, vagy akár nem is akar többé az lenni...” Az autonómiához való jog biztosítása teheti lehetõvé egy kisebbség számára annak a biztonságérzetnek a kialakulását, amelynek alapja az identitás megõrzésének objektív, az autonómia által adott lehetõsége. Egy önmagát biztonságban érzõ, létében nem fenyegetett népcsoport lehet csak lojális államával szemben, és ennélfogva nem fog elszakadásra törekedni. Az autonómia elve összeegyeztethetõ a területi integritás elvével. Christoph Pan szerint „az autonómia minimumértéke annyi, 54

55

56

39

amennyi feltétlenül szükséges egy népcsoport létének és identitástudatának megtartásához, míg maximumértéke annyi, amennyi csak lehetséges az állam területi integritásának megsértése nélkül”. Az RMDSZ elnökének, Markó Bélának értelmezése szerint az autonómia az egységes államokra jellemzõ megoldás: Finnország, Olaszország és Spanyolország egységes államok, ugyanakkor az autonómia különbözõ formáit biztosítják a területükön élõ kisebbségi népcsoportok számára. Az autonómiára való törekvések napjainkban egyetemes és európai folyamatként jelentkeznek. Nemcsak a magyar kisebbségek autonómiatörekvései bizonyítják ezt, hanem az európai népcsoportokat képviselõ FUEV egyezménytervezete az európai népcsoportok autonómiajogairól, amelyet 1994 májusában Gdanskban megtartott kongresszusán a tagszervezetei által adott kifejezett mandátum alapján dolgozott ki és terjesztett az illetékes európai és nemzetközi fórumok elé. Az autonómiához való jog megtagadása az a tényezõ tehát, amely fenyegeti a stabilitást, feszültségeket és konfliktusokat okozhat. A nemzeti kisebbségek a jelenlegi nemzetközi jogszabályok szerint nem vehetnek részt az õket érintõ jogalkotó folyamatban. Nem alanyai a nemzetközi jognak, nem rendelkeznek a szuverenitás és a függetlenség ismérveivel. A nemzetközi jogeszközöket, így a kisebbségekre vonatkozókat is, a részes tagállamok képviselõi dolgozzák ki, az államok mint a nemzetközi jog alanyai aláírják és ratifikálják. Az érintettekrõl, azaz a kisebbségekrõl nélkülük dönteni jogellenes. A jelenlegi gyakorlat a kisebbségben élõ népcsoportokat alapvetõ emberi joguktól a képviselet jogától fosztja meg, és ez ellentétben áll az emberi jogok egyetemes és oszthatatlan jellegével. A kisebbségek képviselõit be kell vonni a nemzetközi jogalkotó folyamatba. Ehhez elidegeníthetetlen joguk van. Ma már tanúi lehetünk egy olyan folyamatnak, amikor kísérletek történnek arra, hogy a nemzeti kisebbségek képviselõinek véleményét meghallgassák, ami lehetõvé teszi, hogy valamely befolyást, jelenleg igen csekély hatékonyságút, biztosítsanak számukra. Kétoldalú kisebbségvédelmi egyezmények kidolgozása esetén egyes államok igyekeztek tekintetbe venni az érintettek véleményét. Így a Dél-Tiroli Néppárt a Dél-Tirol autonómiájára vonatkozó osztrák-olasz 57

58

59

40

tárgyalások aktív részese volt. A magyar kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy a magyar-szlovák és a magyar–román alapszerzõdés ügyében folytatott kétoldalú tárgyalásokon tekintetbe veszi az érintett kisebbségek véleményét, és alapelvként szögezte le, hogy igényeik figyelembevétele nélkül nem köt rájuk vonatkozó szerzõdéseket. (Itt jegyezzük meg, hogy ez az elv a magyar–román alapszerzõdés esetében súlyos csorbát szenvedett.) Ez semmiképpen nem jelenti azonban azt, hogy a kisebbség szerzõdõ féllé válhat. Véleményének tekintetve vétele a szerzõdõ államok akaratától függ. Amennyiben olyan kétoldalú egyezményekrõl van szó, amelyek alapján oly módon hoznak létre kisebbségi vegyes bizottságot (magyar–szlovén, magyar–horvát, magyar–ukrán kisebbségi vegyes bizottság), hogy abban az érintett kisebbségek képviselõi is részt vesznek, lehetõségük nyílik arra, hogy az egyezmények végrehajtásának folyamatát befolyásolják. Az ET parlamenti közgyûlésén valamely kisebbség képviselõje egy bizonyos állam képviselõi csoportjának tagjaként politikai párt képviseletében, tehát nem kisebbségi minõségében vehet részt. Felszólalásaiban megjelenítheti a kisebbség érdekeit, és ekképp befolyásolhatja a közgyûlés döntéseit. Ez a helyzet áll fönn például a román parlamentben erõs képviselõi frakcióval rendelkezõ RMDSZ esetében. Ma már általános gyakorlattá vált, hogy a nemzeti kisebbségek érdekvédelmi szervezetei panaszaikkal az ET-hez fordulnak. Valamelyes befolyás és érdekérvényesítés megjelenítését teszi lehetõvé az a tény, hogy az utóbbi években a kormányok és a nemzetközi szervezetek figyelembe veszik a nem kormányzati szervek képviselõinek és szakértõinek véleményét. Ekképp 1991-tõl bekapcsolódhatott a kisebbségvédelmet célzó nemzetközi munkába az Európai Népcsoportok Föderális Uniója (FUEV), amely 1949-ben alakult, és jelenleg Európa 30 államában élõ 75 népcsoport és a hozzájuk tartozó 30-35 millió személy érdek-képviseleti szövetségeként lép fel. 1992 októberében a FUEV hivatalosan is átnyújtotta az Európa Tanácsnak egyezménytervezetét az európai népcsoportok alapjogairól. 1994 májusában pedig elfogadta, majd az európai és nemzetközi szervezetek elé terjesztette ennek átdolgozott változatát (bolzanói tervezet), amely két részre oszlik: I. Az európai emberjogi konvenció 60

61

62

41

kiegészítõ jegyzõkönyvtervezete az európai népcsoportokhoz tartozók alapjogairól, II. Különegyezmény vitatervezete az európai népcsoportok autonómiajogairól. A FUEV tekintélye növekvõben van, az Európa Tanácsban konzultatív státussal rendelkezik, amely a kisebbségek jogaira vonatkozó jogeszközök kidolgozásakor figyelembe veszi a FUEV egyezménytervezetét. Az EBESZ-folyamatban ugyancsak van lehetõség arra, hogy a nemzeti kisebbségek a szervezet tudtára adják véleményüket. Bár az EBESZ kisebbségi fõbiztosának kimondottan biztonságpolitikai, konfliktusmegelõzõ szerepe van, állandó kapcsolatban áll Európa nemzeti kisebbségeinek érdekvédelmi szervezeteivel, amelyeknek így módjuk van arra, hogy közöljék vele álláspontjukat. Maga az intézmény léte is hozzájárul ahhoz, hogy az államok pozitívabban közelítsék meg a területükön élõ kisebbségek kérdését, és arra ösztönzi õket, hogy figyelembe vegyék a kisebbségek érdekeit még akkor is, ha nem konzultálnak velük. Az ENSZ-ben a kisebbségek egyelõre nem rendelkeznek komolyabb befolyásolási lehetõséggel. Amennyiben a kisebbségek szervezetei rendelkeznének a gazdasági és szociális tanács által megszavazott konzultatív státussal, részt vehetnének az ENSZ-ben az emberi jogi bizottság ülésén. Az õslakos népek megszerezték ezt a státust, és beleszólhatnak az õket érintõ normaalkotó folyamatokba. Kívánatos volna, hogy ezt a nemzeti kisebbségek is megszerezzék. A FUEV-nek 1995-ben végül is sikerült konzultatív státust szereznie az ENSZ-ben. Ennek értelmében az ENSZ emberi jogi és kisebbségi jogi bizottságának ülésein ötperces felszólalási joggal élhet vagy kétezer szavas beadványban ismertetheti tagszervezetei álláspontját. A kisebbségek véleményének figyelembevétele tehát fõként olyan emberjogi és erkölcsi kötelezettségként hárul az államokra és a nemzetközi szervezetekre, amelyet a tényleges politikai helyzet, elsõsorban a biztonságpolitikai tényezõk támasztanak alá. A nemzeti kisebbségek beleszólási jogát az õket érintõ nemzetközi jogalkotó folyamatba azonban intézményesíteni kell, és lehetõvé kell tenni, hogy bejuthassanak a nemzetközi fórumokra. A FUEV szerint kívánatos volna, ha meghallgatása a nemzetközi jogalkotó folyamatba és a 63

64

65

66

42

kisebbségeket érintõ döntéshozatalba való intézményesített beleszólási joggá fejlõdne, amely a nemzeti kisebbségeknek mint egyenjogú partnereknek a bevonásával új impulzust adhatna a már folyamatban levõ törekvéseknek. E célból létre kellene hozni az Európai Népcsoportok (Kisebbségek) Tanácsát, amely az Európa Tanácshoz kapcsolódó szervként mûködne. Lényegesnek tekintjük egy Európai kisebbségi charta kidolgozását az EBEÉ/EBESZ folyamat vagy az Európa Tanács intézményeinek keretében, amely egy egységes európai kisebbségvédelmi jogrend (népcsoportjog) megszületését jelentené. Megítélésem szerint hosszú folyamatnak nézünk elébe: egy kisebbségi charta ugyanis csak akkor lehetne hatékony, ha az egyéni és kollektív jogok kategóriáira épül, és részleteiben rögzíti az autonómia formáit is. Új jogi szemlélet, új kategóriák bevezetésére van szükség, amely a nemzetközi jogot szinkronba tudja hozni az európai fejlõdéssel, annak irányával. Alapvetõ szempont marad a továbbiakban is az államok szuverenitása. Egy állam csak önként mondhat le szuverenitása bizonyos elemeirõl, és csak saját akaratából csatlakozhat nemzetközi egyezményekhez. A kisebbségek jogait figyelembe nem vevõ államokra azonban az integráció és a regionalizálódás keretében a nemzetközi szervezetek nyomást tudnak gyakorolni. A jogfejlõdés logikájából következik, hogy egyetemes, azaz ENSZ-szinten is elõrelépésnek kellene bekövetkeznie. Az ENSZ nyilatkozatát a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogairól – az eddigi emberjogi fejlõdés mintája szerint – egy kisebbségvédelmi egyezménynek kellene követnie, amely magába foglalná az alapvetõ fogalmak definícióját és leírását, az államok és a kisebbségek számára sokkal pontosabban és megfoghatóbban elõírt jogok és kötelezettségek katalógusát, végrehajtási mechanizmust, beszámolói kötelezettséget, jogsérelem esetén panasztétel, jogorvoslat és bírói döntés lehetõségét, és sokkal bátrabban kellene elõrelépnie a kollektív jogok területén. A kisebbségek jogainak mégoly sikeres nemzetközi kodifikációja sem elegendõ biztosíték a kisebbségek védelmére. Szükség van a nemzetközi vagy európai kisebbségi jogvédelem garanciarendszerének kidolgozására és a jogorvoslat lehetõségének megteremtésére. Ma az egyetlen kimondottan kisebbségi ügyekben illetékes európai intézmény a nem67

68

43

zeti kisebbségek fõbiztosa, amelyet az EBEÉ hívott életre. A fõbiztosnak azonban – miként említettük – nem a kisebbségek védelmére, jogai biztosítására van mandátuma, hanem kifejezetten konfliktusmegelõzõ szerepe van. A fõbiztosnak akkor kell jelzést leadnia, ha úgy ítéli meg, hogy a kisebbség és a többség közötti ellentét konfliktussá fajulhat, amelybe egy harmadik állam is belebonyolódhat. Az intézmény a jelenleg kialakult helyzet kezelésére teljességgel elégtelen. Vitás kérdések vagy panasztétel esetén nemzetközi (európai) kisebbségvédelmi bíróságnak kellene döntenie. A jogvédelem elve a FUEV említett népcsoportvédelmi egyezménytervezetének is fontos részét képezi, és a következõket tartalmazza: 1. az országos hatóság elõtti panaszjog, majd az államon belüli jogi út kimerítése után az emberi jogok európai bizottsága elõtti panaszjog; 2. döntési jog az egyes törvények megváltoztatása ügyében országos szinten, valamint beleszólási jog a saját ügyek irányításába az Európa Tanácsnál; 3. ombudsman alkalmazásának joga a biztosított jogok védelmében a politikai és közigazgatási szervekkel szemben. Az európai emberi jogi konvenció ellenõrzõ rendszerének mint nemzetközi felülvizsgáló fórumnak a következõ funkciókat tervezi: 1. egyéni és állami panaszok kivizsgálása az emberi jogok európai bizottságánál; 2. állami jelentések megvizsgálása; 3. a vitás kérdések rendezése. A jogvédelem garancialehetõségének megteremtése tehát határozottan a kisebbségben élõ népcsoportok igényeként jelenik meg. A nemzeti kisebbségek önrendelkezési igényeinek jelentkezése csak egyik, de lényeges eleme a jelenlegi európai átrendezõdési folyamatnak. Véget ért az a francia forradalom által meghatározott idõszak, amikor a jog az állam és az egyén között semmiféle jogi szubjektumot nem ismert el. Az állam kénytelen lesz jogosítványokat átengedni a régióknak, regionális szervezeteknek, önkormányzatoknak, különbözõ autonómiáknak, köztük a kisebbségi autonómiáknak is. Egyes politikusok és jogászok véleménye szerint a mikroközösségek és a nagyobb integratív egységek harmonikus együttlétét oly módon lehet és kell szabályozni, hogy az ezt kodifikáló jogi normarendszer hátterében megfelelõ gazdasági, társadalmi és politikai struktúrával biztonsági garanciákat is nyújtson. A Német Szövetségi Köztársaság, Ausztria, Svájc és Belgium föderatív berendezkedé69

70

71

44

se, az itteni területi és közigazgatási egységek autonómiája vagy a spanyolországi regionális autonómia a föderalizmus, az autonómia és a szubszidiaritás elvén alapuló rendszerek mûködõképességét bizonyítja. Véget ért az állami szuverenitás, a nemzetállam koncepciójának mindenhatósága, amely a legnagyobb akadálya az összeurópai fejlõdésnek. A Magyar Köztársaság a kisebbségpolitikában követett elveiben, az egyetemes és összeurópai fejlõdés irányába halad, annak aktív részese. Ez felel meg nemzeti érdekeinek is. Bármely letérés vagy eltávolodás errõl az útról, a nemzeti kisebbségek ügyének, a létükbõl való építkezésnek az elodázása teret engedne a nacionalizmusok további terjeszkedésének, és olyan gyúanyag felhalmozódását tenné lehetõvé, amely Közép-Európában robbanáshoz, teljes destabilizációhoz vezethet. Ennek áldozatai elsõsorban a határon túli magyar kisebbségek lennének. Menekültjeik százezres vagy akár milliós tömegekben árasztanák el Magyarországot. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy ilyen hatalmas menekültáradatot a magyar társadalom és a magyar állam nem tudna elviselni. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogos követeléseitõl eltekinteni olyan politika lenne, amely beláthatatlan veszélyeket hordoz magában, és ellentétben állna a történelmi, társadalmi és politikai fejlõdés meghatározó tendenciáival. Ma még a kisebbségekre vonatkozó jogalkotás fejlõdésének kezdetén állunk. B. G. Ramcharan véleménye szerint az emberi jogok fejlõdése a következõ történelmi utat járja be: a panaszok igényekben fogalmazódnak meg, ezeket jogi formába öntik, majd országos és nemzetközi szinten elismerik. Ekképp születtek meg a nagy emberjogi nyilatkozatok: az angol Magna Charta, az amerikai Függetlenségi nyilatkozat, a francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata és az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata. Ha ezt az utat követjük, el kell jutnunk a kisebbségi jogoknak a kisebbségek igényeit kielégítõ biztonságteremtõ nemzetközi kodifikációjáig, a Kisebbségi jogok egyetemes nyilatkozatáig (egyezségokmányáig). Errõ az útról letérni nem áll jogunkban. 72

73

45

Jegyzetek: 1. Guy Héraud: Népek és régiók Európája. Regio, 1991. 2. sz. 76. o.; Jávorszky Béla: Észak-Európa kisebbségei. Bp. 1991. 116. o.; Kovács Péter: Az Aland szigetek önkormányza ta. Bp. 1994.

2. Glatz Ferenc: A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. História, 1992. 11. sz. 8. o. 3. Stefan Troebst: Nacionalizmus, államalapítás, nemzetépítés. A macedón kérdés 1944–1992 között. Regio , 1992. 4. sz. 41. o. 4. Nicola Girasoli: A nemzeti kisebbség fogalmáról. Bp. 1995. 42–43. o. 5. Nicola Girasoli: National Minorities. Who Are They? Bp. 1995. 103. o. 6. Dieter W. Bricke: Minderheiten im östlichen Mitteleuropa: deutsche und eropäische Optionen. Ebenhausen/Isartal 1994. 23. o.

7. G. Ramcharan: Individual, collective and group rights. History, theory and contemporary evolution. International Journal on Group Rights, 1993. 1. sz. 36–37. o. 8. Idézi Mandfred Novak: The Right of Selfdetermination and Protection of Minorities in Central and Eastern Europe in Light of the Case-law of the Human Rights Commitee. International Journal on Group Rights, 1993. 1. sz. 10. o. 9. Bíró Gáspár: A nemzetközi kisebbségvédelem alapfogalmairól és intézményeirõl. Regio, 1992. 4. sz. 6. o.

10. Bíró Gáspár, i.m. 24. o. 11. Georg Brunner: Nationalitätenprobleme und Minderheitenkonflikte in Osteuropa. Gütersloh 1993. 69–97. o. 12. Nicola Girasoli, i.m. 45. o. 13. Vladimir Socol: Gagauz Autonomy in Moldova. A Precedent for Eastern Europe? Research Report RFE/RL Volume 3. Number 33. 26. August 1994. 23. A törvény szövegét 1d. Pro Minoritate, 1995. 2. sz. 32–35. o. 14 .

Az

önrendelkezésre

vonatkozó

új

felfogásokat

k ö zö l:

M orto n

H.

Halperin–Da vid J. Scheffer–Patricia L. Small: Az önrendelkezé s fogalmának korszerû értelmezése. Korunk, 1994. 3. sz. 14–19. o. 15. Nicola Girasoli, i.m. 93. o. 16. Kardos Gábor: A biztonság és a kisebbségvédelem kérdései. Miniszterelnöki Hivatal, Határon Túli Magyarok Titkársága, Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutató Központ: Kisebbség és Biztonság. Az 1991. tavaszán rendezett konferencia anyaga. Bp. 1991. 71–77. o. 17. Várady Tibor. Kollektív kisebbségi jogok és jogvédelem. Regio, 1992. 3. sz. 37–44. Bíró Gáspár: Kisebbség és kollektív jogok. Regio, 1991. 2. sz. 148–155. o. 18. B.G. Ramharan, i.m. 28–35. o. 19. Maxwell Yalden: Collective claims on the human rights landscape: a Canadian wieu. International Journal on Group Rights, 1993. 1. sz. 21–25. o. John Meisel: Human Rights and the Transformation of the Multicultural State: The Canadian Case

in a Global Context: prepared for a joint symposium of the Hungarian Academy of Sciences and the Royal Society of Canada. Budapest, Sept. 11. to 13., 1995. 20. Nicola Girasoli, i.m. 43–45. o.

46

21. Nyugati nagykövetek Erdélyben. Magyar Nemzet, 1995. június 17. Holbrooke a kisebbségi jogokról. Népszabadsá g, 1995. augusztus 28. Holbrooke szavainak pontos idézete diplomáciai forrásból származik. Lásd még USA Wireless File, August, 1. 1995. 10. 22. Csaba K. Zoltáni and Frank Koszorus, Jr.: Group Rights Defuse Tensions, in: The Fletcher Forum of World Affairs, vol. 20:2, Summer/Fall 1996. 139., 145. o.

23. Explanatory report on the framework Convention for the protection of national minorities.

24. Nicola Girasoli, i.m. 103. 25. A charta szövegét ld. Külpolitika, 1996. 1. sz. 115–127. o. 26. Kovács

Péter: A nemzetközi jogi kisebbségvédelem a 90-es években III.

Magyarság és Európa, 1994. 5. 63–85.

27. Opinion of the Venice Commission on the provisions of the European Charter for Regional and Minority Languages which schould be accepted by all Contracting States (Venice, 1–2. March 1996.)

28. Jelentés az Európa Tanács közgyûlésérõl (1993. február). Készítette Dr. Sárdi Péter. Jóváhagyta dr. Bratina József és dr. Szent-Iványi István. A kisebbségvédelemre vonatkozó nemzetközi dokumentumokat ld. Documents on Autonomy and

Minority

Rights.

Ed.

by

Hurst

Hannum. Matinus

Nijhoff

Publishers.

Dordrecht/Boston/Lodon 1993. 29. Opinion of the Venice Commission on the interpretation of Article 11 of the draft pro to c o l

to

th e

E u ro p e a n

C o n ve n ti o n

on

Human

R i g hts

appe n ded

to

Recommendation 1201 (1993) (Venice, 1–2. March 1996.)

30. Magyar módosító indítvány az ET 1201-es ajánlásához. Népszabadság , 1995. április 26. Az ET elfogadta a magyar indítványt. Népszabadság, 1995. április 27. 31. Council of Europe. Commitee of Experts for the Protection of National Minorities (DH-MIN) Report to the GDDH. Strasbourg, 28. July 1993. 32. Európai Stabilitási Egyezmény. Emlékeztetõ (A Külügyminisztérium fordítása). 33. Projekt de Document. „Pact de Stabilité en Europe.”

Bruxelles, 24. septembre

1993. Declaration on the Pact on Stability (a dokumentum a Magyar Külügyi Intézetben található). Balogh Andás: Az európai stabilitási egyezményrõl. Magyar Tudomány, 1995. 7. 834–841.

34. Nicola Girasoli, i.m. 43. o. 35. Kovács Péter: A nemzetközi jogi kisebbségvédelem a 90-es években I. Magyarország és Európa, 1994. 3. 41. o.

36. Bíró Gáspár: A nemzetközi kisebbségvédelem alapfogalmairól és intézményeirõl. Regio , 1992. 4. 6. o. 37. Patrick Thornberry: The UN Declaration on the Rights of Persons Belonging to National or Ethnic, Religious and Linguistic Minorities: Background, Analysis and Observations in: The UN Minority Rights Declaration. Ed. by Alan Phillips and Allan Rosas. Turku/Abo-London 1993. 54–55. o. 38. Explanatory report on the Framework Convention for the Protection of National Minorities 12. Nicola Girasoli, i.m. 82–83. o.

47

39. Kovács Péter: Az európai kisebbségvédelmi kodifikáció legújabb eredménye. Regio, 1994. 4. 152–153. o.

40. Explanatory report on the Framework Convention for the Protection of National Minorities 13., 31. o.

41. i.m. 37. o. 42. Ld. Kovács Péter összehasonlító táblázatát, i.m. 148–149. o. 43. Csaba K. Zoltáni and Frank Koszorus, i.m. 139. o. 44. Kovács Péter, i.m. 146. o. 45. Nicola Girasoli, i.m. 103. o. 46. Uo. 47. Tibor Váradi: Collective rights of minorities and majorities within the context of international law. Joint simposium of the Hungarian Academy of Sciences and

the Royal Society of Canada. Budapest, Sept. 11. to 13., 1995. 48. Kulcsár Kálmán: A nemzeti önrendelkez és és a kollektív jogok. Magyar Nemzet, 1996. augusztus 9. 49. Kovács Péter, i.m. 145. o. 50. Felix Ermacora–Christoph Pan: Volksgruppenschutz in Europa. Wien 1995. 4. o. 51. A tervezet szövegét ld.: Dieter Blumenwitz: Minderheiten und Volksgruppen rechte. Aktuelle Entwicklung. Bonn 1992. 177-181.

52. Szövegét ld.: Christoph Pan: Quellensammlun g zum Entwurf einer Charta der Volksgruppenrechte. Wien 1994.

53.Tóth Sándor: Alkotmányproblémák kisebbségi alulnézetbõl . Pro Minoritate 1996. 2. 27-36. 54. Christoph Pan: Népcsoportvédelem Európában. Magyarság és Európa , 1994. 9. 24–27. o. 55. Arent Lijphart: Majority Rule versus Democracy in Deeply Dividet Societes in Politicon, 4 (2), 1977. Asbjorn Eide: Approaches to Minority Protection in the UN Minority Rights Declaration in: The UN Minority Rights Declaration. Ed. by Alan Phillips and Allan Rosas. Turku/Abo-London 1993. 88–89. o. 56. Idézi Gál Gyula: A dél-tiroli kérdés . Bp. 1995. 39. o. 57. Christoph Pan, i.m. 29. o. 58. Markó Béla: Autonomia teritorialã este o soluþie pentru þãrile unitare. Interviu realizat de Oana Amreanu, 22, 21–27 iunie 1995. 6–7. o. 59. Az autonómiaformákra l. Georg Brunner, i.m. 20–21, 81–93. o. A FUEV tagszervezetei által adott mandátumra ld. Felix Ermacora–Christoph Pan: Volksgruppenschu tz in Europa. Wien 1995. 2–4.

60. Fogadják el újra az 1201-es ajánlást. Frunda György beszéde Strasbourgban 1995. január 31-én. Romániai Magyar Szó, 1995. február 3. 61. L. a következõ dokumentumokat: A Romániai Magyar Demokrata Szövetség memorandu ma Románia felvételérõl az Európa Tanácsba; Az RMDSZ elnökének levele az Európa Tanács parlamenti közgyûlése jogi és emberjogi bizottságához; Az RMDSZ aide-memoir-ja az Európa Tanács teljes jogú tagságának elnyerésekor vállalt kötelezettsége k betartásáról Romániában. Regio , 1994. 2. 180–186. 188–189. o.

48

62. Mitteilungen der Föderalistischen Union Europäischer Volksgruppen. Europa Ethnica , 1993. 1–2. 51–52. o., 1994. 3–4. 135. o.

63. Christoph Pan, i.m. 25–29. o. 64. Nicola Girasoli, i.m. 62. o. 65. Gudmundur Alfredsson, i.m. 56. o.; uõ. Minority Rights: A Summary of Existing Practice in: The UN Minority Rights Declaration. Ed. by Alan Phillips and Allan Rosas. Turku/Abo-London 1993. 79. o. 66. Pozitív diszkriminációt a kisebbségeknek. Komlóssy József a határon túli magyar népcsoportokról, az autonómia lehetõségeirõl. Magyar Nemzet, 1996. augusztus 21. 67. Mitteilungen der Föderalistischen Union Europäischer Volksgruppen. FUEV Delegation beim Europarat. Europa Ethnica, 1993. 1–2. 51–52. o. A FUEV memoranduma a nemzetiségi kérdésrõl. Magyarság és Európa, 1994. 9. 70–71. o. 68. Patrick Thornberry, i.m. 59. o. 69. Bíró Gáspár, i.m. 17. A fõbiztos mandátumát ld. International Journal on Group Rights, 1993. 1. 51–59. o.

70. Glatz Ferenc, i.m. 30. o. 71. Cristoph Pan, i.m. 27–28. A FUEV autonómiatervezetét ld. Volkgruppens chutz in Europa. Wien 1995.

72. Glatz Ferenc: Közösségképzés és területrendezé s új erõi Európában. História, 1992. 11. 19–22. o. 73. B.G. Ramcharan, i.m. 39. o.

49

Az Európai Unió és a nemzeti kisebbségek

A tagállamok különbözõ felfogást vallanak a kisebbségvédelemrõl és eltérõek a nézeteik az érintettség kérdésében is. Mindezek következtében kisebbségvédelmi konszenzus nem alakulhatott ki. A kisebbségvédelem elé tornyosuló akadályokat és a konszenzus kialakulásának elmaradását csak akkor érthetjük meg, ha röviden vázoljuk az egyes tagállamok kisebbségpolitikáját. Az Európai Unió tagállamainak kisebbségpolitikája Franciaország A közös kisebbségvédelmi jogszabályok elfogadásának legnagyobb akadályát Franciaország képezi. Franciaország ugyanis az Európai Unió egyetlen olyan tagállama, amely elvben és teljes egészében tagadja kisebbségek létét a saját területén. A valóságban azonban Franciaország területén is léteznek kisebbségek. 1986-ban a Regionális Nyelvek és Kultúrák Bizottsága a következõ, az országban beszélt nyelveket sorolta fel: elzászi (1 300 000), baszk (80 000), breton (600 000), katalán (100 000), korzikai (70 000), flamand (80 000), okcitán (1 500 000). A francia jogfelfogás tehát regionális nyelvekrõl és dialektusokról beszél, de nem ismeri és nem fogadja el a kisebbség fogalmát. E felfogás az 1789. évi francia forradalomra vezethetõ vissza, amely kinyilvánította a Köztársaság oszthatatlanságát és minden állampolgár egyenlõségét. Ezt az elvet Franciaország alkotmánya a következõképpen rögzíti: „Franciaország oszthatatlan, világi, demokratikus és szociális köztársaság. Biztosítja valamennyi polgár törvény elõtti egyenlõségét származásra, fajra vagy vallásra való tekintet nélkül. Tiszteletben tartja mindenki hitét.” (2. cikk 1. bekezdés). Az Alkotmány védi tehát a vallási kisebbségeket, de az etnikai és nemzeti kisebbségeket nem említi. 1992. júniusában pedig az 1992. február 7-i Európai Uniós Szerzõdés ratifikációja kapcsán a következõ mondatot is beiktatták az Alkotmányba: „A Köztársaság nyelve a francia.” (2. 50

cikk. 2. bekezdés), ami világosan jelzi, hogy Franciaországban nem kívánnak más nyelveknek szerepet tulajdonítani. Franciaország aláírta az 1966. évi Polgári és politikai jogok egyezségokmányát, de annak ratifikálásakor a francia kormány az Alkotmány fent idézett cikkelyére hivatkozva közölte, hogy annak a kisebbségek jogaira vonatkozó 27. cikkelye a Francia Köztársaság esetében nem alkalmazható. Franciaország állandó képviselõje 1976-ban az ENSZ-ben F. Capotortinak a kisebbségekrõl szóló tanulmányával kapcsolatban kijelentette: „A francia Köztársaság az Alkotmányból kiindulva nem ért egyet a tanulmány elveivel. A francia nép nem ismer el különbségtételt etnikai jellemzõk alapján, és ennélfogva bármely kisebbségfogalmat visszautasít.” Franciaország az ENSZ Emberjogi Bizottságában is azt az álláspontot képviselte, hogy területén nincsenek kisebbségek, tehát a kisebbségi kérdésben nem érintett. Ez az elv határozza meg napjainkban is Franciaország magatartását a nemzetközi kisebbségvédelmet illetõen. Franciaország tehát olyan központosított állam, amely a történelem folyamán sikeresen asszimilálta kisebbségei legjelentõsebb részét és a perifériákon még meglévõ kisebbségeit ma sem részesíti védelemben. Az egyetlen kivételt Korzika szigete képezi, amelynek széles körû területi-közigazgatási autonómiát biztosít. Korzika státusa szerint a „korzikai területi közösség” saját Területi Gyûléssel és kormányszerû végrehajtó hatalommal, Végrehajtó Tanáccsal rendelkezik. Az 1991. évi Korzika Statutum a szigetet Franciaország olyan területi egységévé nyilvánítja, amely önmagát igazgatja. Jogosítványokkal rendelkezik az oktatásügy, a regionális fejlesztés, a környezetvédelem és a kultúrpolitika területén, Területi Gyûlése azonban nem hozhat törvényeket. A Korzika autonómiájára vonatkozó törvény vitájakor a francia alkotmánybíróság a fent vázolt jogfelfogás értelmében alkotmányellenesnek találta és kiiktatta azt a megfogalmazást, hogy „a korzikai nép a francia nép alkotórésze” arra hivatkozva, hogy az Alkotmány csak a „francia nép” fogalmát ismeri, amely különbségtétel nélkül valamennyi francia állampolgárból áll. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor elismerte, hogy ha egy tartománynak sajátos arculata van, akkor e sajátosságok megõrzésére rendelkezhet sajátos eszközökkel. 1

51

Különleges szabályok érvényesek Franciaország tengerentúli területein, ahol a nem francia népcsoportok nyelve és kultúrája különleges védelmet élvez. A francia alkotmány 73. és 74. cikkelye értelmében a tengerentúli területek törvényhozását és igazgatását a különleges helyzetnek megfelelõen kell kialakítani. Ezt az eljárást a jogi, gazdasági és társadalmi sajátosságok igazolhatják. Az 1960. április 20-i dekrétum értelmében a tengerentúli területek tanácsai javaslatokat tehetnek a központi kormánynak helyzetük javítására, ha pedig nem értenek egyet a Kormány valamely intézkedésével, az illetékes miniszter útján ellenvetést nyújthatnak be. Korzika autonómiájának léte, amelyet nem a kisebbségi, hanem szigorúan a területi-közigazgatási elvbõl vezetnek le, valamint a tengerentúli területek speciális státusa nem változtat Franciaországnak a kisebbségi kérdésben tanúsított magatartásán. Az utóbbi években kibontakozott etnikai konfliktusok, a nemzeti kisebbségek jogai biztosításának biztonságpolitikai vonatkozásai és az emberi jogok szerepének növekedése az Európai Unió tagállamainak nagy részét is arra késztette, hogy lépéseket tegyen a kisebbségvédelem területén. Számos tagállam fogadott el olyan megoldásokat, amelyek mûködésképesnek bizonyultak és jelentõs mértékben csökkentették a feszültségeket. Ezek a megoldások több esetben nemcsak a kisebbségi kérdés nemzetközi felértékelõdésének a következményeképpen, hanem a belsõ fejlõdés eredményeként születtek. 2

Spanyolország A Franco-diktatúra megszûnése és a jogállamiság bevezetése nyomán elismerték az ország nyelvi és kulturális sokszínûségét. A spanyol alkotmány leszögezi: „ Az Alkotmány alapja a spanyol nemzet osztatlan egysége. A spanyol nemzet közös és osztatlan hazája minden spanyolnak. Elismeri és garantálja a régiók és a nemzetiségek autonómiához való jogát és szolidaritását.” (2. cikk). A 2. cikkelyben elmondottak szerint „ a gazdasági, kulturális és történelmi szempontból közös jelleggel bíró provinciák, szigetek és történelmi régiók egységei saját kormánnyal rendelkezhetnek és megfelelõ statutummal autonóm közösséget alkothatnak.” (143. cikk). „Minden spanyolnak 52

köteless;ge ismerni és joga van használni a kasztiliai nyelvet, amely az állam hivatalos nyelve. Az egyéb spanyol nyelvek szintén hivatalosak a megfelelõ autonóm közösségekben azok statutumai szerint. Spanyolország nyelvi sokszínûsége kulturális örökség, amely különleges tisztelet és védelem tárgyát képezi.” (3. cikk). A spanyol megoldás a nemzetállam koncepciót egyezteti össze a területi autonómiával, bár azt tételesen nem mondja ki. Messzemenõ jogokat biztosít a katalánoknak, a baszkoknak és gallégótoknak, akik saját kormánnyal és törvényhozó testülettel rendelkeznek. Ugyanakkor a spanyol alkotmány megtiltja az autonóm közösségek föderációját. (145. cikk). Ezt a cikkelyt nyilvánvalóan az a félelem diktálta, hogy az autonóm közösségek föderációja veszélyezteti a spanyol állam létét. A rendszer mûködõképes és jelentõs mértékben csökkentette a szeparatista mozgalmak intenzitását. Olaszország Dél-Tirol autonómiája hosszú folyamat eredménye. Az elsõ világháború után Olaszországhoz csatolt, de német többségû terület autonómiájának kimunkálása és az érintett dél-tiroli osztrák lakosság és a politikai képviseletét ellátó Dél-tiroli Néppárt, valamint az olasz és osztrák kormány ezirányú tárgyalásai 1946-tól az elsõ osztrák-olasz Dél-Tirolra vonatkozó egyezménytõl 1992. június 11-ig tartottak, amikor Ausztria megerõsítette, hogy teljesítettnek tekinti az 1969-ben a két ország által elfogadott dél-tiroli intézkedéscsomagot. Lényeges megemlíteni: Ausztriának sikerült a kérdést nemzetköziesíteni azáltal, hogy az 1947. évi olasz békeszerzõdés értelmében vedõhatalmi funkciót gyakorolt Dél-Tirol felett, 1960-ban pedig az ENSZ közgyûlése elé vitte az ügyet. Az ENSZ megerõsítette Ausztria tárgyalási legitimációját. Dél-Tirol széles körû területi, gazdasági, pénzügyi (a tartományban beszedett adók 9/10-ét kapja), nyelvi autonómiát élvez, amelyet az egy és oszthatatlan Olasz Köztársaság politikai egységén belül biztosítottak számára. A tárgyalások lezárásáig eltelt hosszú évek azonban azt bizonyítják, hogy a hasonló jellegû kisebbségi kérdések megoldása két demokratikus állam számára is rendkívül nehéz. A dél-tiroli ügy lezárásával 53

kapcsolatban ma is jogértelmezési különbségek állnak fenn Ausztria és Olaszország között. Olasz vélemény szerint a Dél-Tirolra vonatkozó csomag nem az ENSZ közgyûlése határozatának megfelelõ, 1946-os párizsi egyezmény további végrehajtásáról folytatott tárgyalások eredménye, hanem autonóm olasz aktus, amelybõl ránézve nem származnak nemzetközi jogi kötelezettségek. Ausztria ezzel szemben érvényben lévõnek tekinti az 1946-os párizsi egyezményben biztosított, a dél-tiroli német (osztrák) kisebbséget illetõ védnöki funkcióját. Nyilvánvalóan egy, a gyakorlatban megoldott kérdéssel kapcsolatos elvi ellentétrõl van szó: az állami szuverenitásra féltékeny Olaszország az aktust saját szuverenitásából vezeti le, míg Ausztria a nemzetközi jogi megállapodásaiból származtatja. A megoldást mind Ausztria, mind Olaszország egész Európa számára példaértékûnek tekinti, amely szervesen illeszkedik az EBESZ-folyamatba. Ugyanakkor Dél-Tirol esete része a kisebbségekkel szembeni általános olasz politikának is. Olaszország az utóbbi idõben jelentõs lépéseket tett kisebbségei védelmében, és az ezzel kapcsolatos olasz politika európai viszonylatban is korszerûnek tekinthetõ. Az olasz parlament a Valle d’Aostában elõ franco-provanszáliak, az AltoAdigeben elõ dél-tiroli németek, valamint a Trieszt és Gorizia provinciákban élõ szlovének vonatkozásában kisebbségvédelmi törvényeket fogadott el. Valle d’Aosta és Alto-Adige (Dél-Tirol) autonóm statutumai a francia, illetve a német nyelvet az olasszal egyenrangúnak ismerik el. Trieszt és Gorizia provinciákban biztosítják a szlovén nyelv használatát a kulturális életben, az oktatásban és a kereskedelemben, és egy törvénytervezet ezt ki akarja terjeszteni az élet minden területére. Elfogadás elõtt áll „A nyelvi kisebbségek védelmét illetõ normatívák” elnevezésû kerettörvény, amely általános érvényûvé teszi a kisebbségi nyelvek védelmét. E példaszerû megoldások ellenére is Dél-Tirol vonatkozásában kitapintható a tartomány elszakadásától való olasz félelem. Egyes olasz kormánykörök nem támogatják a Tiroli Eurorégió tervét, mert attól tartanak, hogy ezt Dél-Tirol elszakítására használhatják fel. 3

Ausztria Nyugati szomszédunk rendelkezik Európában az egyik legrészletesebb kisebbségvédelmi jogszabályrendszerrel. E jogszabályok különbö54

zõ történelmi korszakokban keletkeztek, de máig érvényesek, egymást kiegészítik és alkotmányos jogszabályoknak tekintendõk. Az 1867. évi alkotmányos jogerõvel bíró, az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi jogrendjébõl levezethetõ törvény elõírja, hogy az állam valamennyi néptörzsének egyenlõ és sérthetetlen joga van arra, hogy nemzetiségét és nyelvét megõrizze. Hasonlóképpen érvényben vannak az 1919-ben St. Germainben megkötött békeszerzõdés kisebbségvédelmi elõírásai, amelyek biztosítják bármely nyelv szabad használatát a magánéletben, a gazdaságban, a sajtóban és a nyilvános összejöveteleken, és lehetõvé teszik a kisebbségek számára jótékonysági, vallási vagy társadalmi intézmények és iskolák létrehozását. Az 1955. évi osztrák államszerzõdés, amely ugyancsak alkotmányos jogerõvel bír, külön cikkelyben biztosítja a Karintiában, Burgerlandban és Stájerországban elõ horvát és szlovén kisebbség jogait. A késõbbiekben az ország kisebbségek által lakott tartományaiban külön törvényeket fogadtak el a kisebbségek jogairól: 1959-ben Karintiában, 1994-ben Burgerlandban életbe lépett a kisebbségi iskolatörvény. 1976-ban pedig az osztrák parlament elfogadta az Ausztriában élõ népcsoportok jogairól szóló törvényt, amely meghatározza a népcsoport fogalmát és a horvát, a szlovén, a magyar, a cseh, a szlovák és a cigány népcsoportokat ismeri el. Ugyanakkor létrehozta a népcsoportok tanácsait, amelyek a népcsoportok kulturális, társadalmi, gazdasági érdekeit képviselik és amelyek a kancellárnak, a szövetségi és tartományi kormányoknak, a kisebbségeket érintõ kérdésekben javaslatokat tehetnek. Az osztrák kisebbségvédelmi jogrend megtilt minden, a nemzetiségi hovatartozáson alapuló diszkriminációt, lehetõvé teszi a politikai életben való részvételt, biztosítja az anyanyelvû oktatást, az anyanyelv használatát a közigazgatásban és a bírósági eljárásokban (Karintiában, Burgerlandban és Stájerországban ott, ahol a szlovén és a horvát kisebbség él, nyelvüket a német mellett hivatalos nyelvvé emeli), elõírja a nyilvános feliratok és a topográfiai jelzések kétnyelvû kifüggesztését, az anyanyelvû kulturális élethez és a médiához való jogot, valamint a kisebbségek anyagi támogatásának kötelezettségét. Ez utóbbira a népcsoportok tanácsai minden évben benyújtják javaslataikat a szövetségi kormánynak. Ennek alapján Ausztria 1997-ben 52,72 55

millió Schillinget biztosított költségvetésébõl a kisebbségek támogatására. Ausztria kisebbségpolitikájára jellemzõ a 19. század óta fennálló jogfolytonosság, a kisebbségi jogok rendszeres bõvítése és nemcsak a kisebbségek védelme, hanem az állam számára elõírt kötelezettség is, hogy tevõlegesen támogassa az Ausztriában élõ népcsoportok identitásának megõrzését és fejlesztését. Ausztria elkötelezettségét a kisebbségi jogok iránt az is jelzi, hogy tevékenyen részt vesz a nemzetközi kisebbségvédelmi jogeszközök kidolgozásában. Eképp 1991-ben az Európai emberi jogok egyezményokmányához fûzendõ, a népcsoportok jogait biztosító kiegészítõ jegyzõkönyv tervezetét nyújtotta be az Európa Tanács Emberjogi Bizottságához, amelyet a további munka folyamán forrásként használtak. A jegyzõkönyvtervezet tartalmazza a népcsoport (1. cikk) és a népcsoport által lakott régió (2. cikk) meghatározását, a szabad identitásválasztás, az etnikai, nyelvi és kulturális identitás kifejezésének, megõrzésének és továbbfejlesztésének jogát, tiltja a népcsoportok akaratuk ellenére történõ asszimilációját (3. cikk), valamit azok elûzését vagy erõszakos áttelepítését az általuk lakott régióból vagy az állam területérõl (5. cikk). Leszögezi, hogy a népcsoportok tagjainak joguk van anyanyelvük használatára a magán- és közéletben, a hatóságok és hivatalok elõtt, valamint a bírósági eljárásokban (7. cikk). Hasonlóképpen joguk van az anyanyelvû oktatásra (8. cikk). A jegyzõkönyvtervezet a pozitív diszkrimináció (10. cikk) és nemcsak az egyéni, hanem a kollektív jogok (3. 9. cikk) elvén alapul. Leszögezi, hogy abban az esetben, ha a kiegészítõ jegyzõkönyvben lefektetett egyéni jogokat megsértik, a népcsoporthoz tartozó személyeknek joguk van bírósághoz fordulni. Ha pedig a kiegészítõ jegyzõkönyvben lefektetett kollektív jogokat sértik meg, maga a népcsoport élhet a jogorvoslat lehetõségével (9. cikk). Az osztrák javaslat túllép az eddig elfogadott nemzetközi kisebbségvédelmi jogszabályokon és elismeri a kollektív jogok elvét. 4

Skandináv országok Finnország kisebbségekkel szembeni politikájának három szegmense különböztethetõ meg: a svéd kisebbséggel szembeni politika, a 56

számi (lapp) kisebbség számára biztosított jogok rendszere és a svéd lakosságú, de Finnországhoz tartozó Aland-szigetek autonómiája. Az összlakosság 6%-át kitevõ svéd anyanyelvû lakosság de jure nem, de facto azonban kisebbség. A finn alkotmány 14. cikkelye nemcsak a finn, hanem a svéd nyelvet is Finnország hivatalos nyelvévé nyilvánítja és a két nyelv számára egyenlõ jogokat biztosít. A parlamentben, a kormányban, a bíróságokon és a közigazgatásban mindkét nyelvet használják. A két nyelv használatát a személyi és a területi elv közötti kompromisszum alapján külön törvény biztosítja. A helységek a kisebbségi lakosság számarányától függõen lehetnek egy- vagy kétnyelvûek. A svéd anyanyelvû lakosság teljes körû kulturális autonómiát élvez. Politikai képviseletét a Svéd Néppárt látja el, amely a háború utáni idõszakban csaknem valamennyi kormányban koalíciós partnerként vett részt. A svéd lakosságú Aland-szigetek a Finnország és Svédország között 1921-ben megkötött szerzõdés értelmében autonómiát élveznek. A szigetek utolsó önkormányzati törvényét a finn parlament 1991. augusztus 16-án fogadta el. Ennek értelmében az Aland-szigetek saját tartományi parlamenttel és kormánnyal, lakói pedig tartományi állampolgársággal rendelkeznek. A szigetek hivatalos nyelve a svéd, és ezen a nyelven bonyolítják le a finn kormánnyal való érintkezést is. Finnország külön jogszabályokat léptetett életbe az 5700 fõnyi számi kisebbség védelmére is. Az 1992. évi számi nyelvtörvény speciális hivatalos státust biztosít a számi nyelv számára a számik által lakott területen. A finn állam gondoskodik a számi nyelvû oktatásról, két egyetemen pedig külön helyeket biztosít a számi anyanyelvû hallgatók számára. A számik képviseleti szerve a húsztagú számi parlament, amelyet a finn parlament minden, a számikat érintõ kérdésben köteles meghallgatni. Törvény írja elõ, hogy a finn kormánynak a számikkal szemben különleges felelõssége van. A finn alkotmányhoz 1995-ben fûzött módosítás szerint a történelmi kisebbségeknek, azaz a számiknak, a cigányoknak és más csoportoknak kollektív joguk van nyelvük és kultúrájuk megõrzéséhez. (14. cikk). 5

57

A kisebbségeknek különleges jogokat biztosító finn rendszer nemzetfelfogásában tér el a közép-európai koncepciótól: a kisebbségeket a finn nemzet részének tekinti, ennélfogva a finn állampolgárok egyetlen nemzetet alkotnak. Az utóbbi években jelentõs változáson ment keresztül a jellegzetesen nemzeti államoknak tekintett Svédország és Dánia kisebbségpolitikája is. Svédország legjelentõsebb történelmi kisebbségét a Finnország esetében már említett számik alkotják. Ugyanakkor a Norvégiában, Svédországban, Finnországban és az oroszországi Kola-félszigeten élõ mintegy 80-90000 számi a nemzetközi dokumentumok által rögzített bennszülött nép fogalmának is megfelel. Finnország 1992-ben ratifikálta a Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját. Dánia pedig a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 1989. évi 169. számú, a Független országokban elõ bennszülött és törzsi népekre vonatkozó egyezményét. 1994-ben a svéd parlament elismerte, hogy a finn nyelvnek speciális státusa van Svédországban, jelenleg pedig a Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájának ratifikálása készül. Ha ez megtörténik, Svédország kisebbségi nyelvként ismeri majd el a számi, a finn és a cigány nyelvet Svédországban. Dánia 1955-ben nyilatkozatban ismerte el a területén elõ német kisebbség jogait, 1948-ban a dán korona fennhatósága alá tartozó Feröer-szigeteknek, 1978-ban pedig Grönlandnak (a két terület nem tagja az Európai Uniónak) biztosított autonómiát, amelyeket világviszonylatban is a legsikeresebbeknek tekinthetünk. Megjegyzendõ, hogy az északi államok fent vázolt kisebbségpolitikája a 19. századtól az 1960-as évekig tartó, a kisebbségek teljes asszimilációját célzó kisebbségpolitikát váltotta fel. A legszembetûnõbbek a Svédországban bekövetkezett változások. Svédország Gusztáv Adolf király koráig visszanyúlóan a korona és az egységes egyház hatalmára, valamint az erõteljes homogenizációra törekvõ oktatási rendszerre támaszkodó központosított nemzetállam volt, amely nem rendelkezett kisebbségvédelmi hagyományokkal és tapasztalatokkal. A liberális bevándorlási politika azonban nagymértékben fellazította az önmagát homogénnek tekintõ svéd társadalmat. Mindennek következtében az 1970-es évek közepétõl Svédország társadalmának multi6

7

8

58

kulturális jellege elfogadottá vált. Az 1974. évi alkotmány törvényesítette a vallási és etnikai kisebbségek kultúrájuk megõrzésére irányuló törekvését és elõírja ennek az állam részérõl történõ anyagi támogatását. A jogszabály a történelmi kisebbségekre és a bevándorlók csoportjaira egyaránt vonatkozik. Az észak-európai kisebbségek helyzete azonban a példaszerû eredmények ellenére sem tekinthetõ teljesen rendezettnek. Svédország és Finnország a nem EU-tag Norvégiához hasonlóan nem ismeri el a bennszülött népnek tekintett számik tulajdonjogát az általuk hagyományosan lakott területre, holott a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet a bennszülött népekre vonatkozó már említett dokumentuma kötelezi õket erre. A számik azt is nehezményezik, hogy az északi államokat tömörítõ szervezetben, az Északi Tanácsban csak megfigyelõként vehetnek részt. 9

Hollandia Az ország társadalmát természetszerûen tekintik multikulturális jellegûnek, 1995-ben módosították a közigazgatási törvényt, 1997-ben pedig külön törvényt fogadtak el a fríz nyelv használatáról a bírósági eljárásokban. A két törvény elõírja a fríz nyelv használatának jogát Frízföld tartomány területén. A módosított közigazgatási törvény túllép a fríz nyelvnek eddig tett engedmények keretein és Frízföld tartomány területén azt a gyakorlatban a holland mellett második hivatalos nyelvvé nyilvánítja. Ezzel megszüntette azt az eddig érvényes jogelvet, hogy Hollandia területén az egyetlen hivatalos nyelv a holland. Az önkormányzatok választott testületeiben a képviselõknek jogukban áll a fríz nyelvet is használni, felszólalásaikat pedig a jegyzõkönyvbe fríz nyelven is be lehet vezetni. A törvény értelmében bármely büntetõ- vagy polgári jogi eljárás lebonyolítható fríz nyelven és a fríz nyelvû tanúvallomások a jegyzõkönyvbe fríz nyelven is bejegyezhetõk. A bíróságokon dolgozók számára pedig fríz nyelvtanfolyamokat szerveznek, amelyek költségeit Hollandia igazságügyi minisztériuma viseli. A két törvény jelentõségét különösképpen növeli, hogy a fríz nyelv használatát illetõen nemcsak megengedõ, hanem támogató jellegûek is, és pozitívan hatnak a fríz nyelv megõrzésére és 59

10

fejlesztésére. Hollandia ezenkívül autonómiát biztosít tengerentúli területei számára, például Aruba részére, amely 1991-ben lemondott 1996-ban felajánlott függetlenségérõl és megmaradt „Hollandia autonóm részének.” Belgium Az ország sajátos föderatív rendszere lehetõvé tette a két legjelentõsebb nyelvi közösség, a vallon és flamand kiegyensúlyozott együttlétét az államon belül, ugyanakkor bekapcsolta az államalkotó elemek közé a 100 000 fõnyi, a lakosság 1%-át kitevõ német nyelvû közösséget is. A belga alkotmány szerint Belgium szövetségi állam, amely közösségekbõl és régiókból áll (1. cikk). Három közösséget foglal magába: a francia, a flamand és a német nyelvût (2. cikk), három – a vallon, a flamand és a brüsszeli – régiót (3. cikk), valamint négy nyelvi régiót: a francia és a holland nyelvût, Brüsszel város kétnyelvû régióját és a német nyelvû régiót (4. cikk). A közösségek tagjait a nyelvi, a régiók lakóit pedig a földrajzi hovatartozás határozza meg. A németek ugyanúgy választott képviselõ-testülettel, a „Német Nyelvû Közösség Tanácsával” és kormánnyal rendelkeznek, mint a francia vagy flamand közösségek (115., 122., 123. cikk). Ugyanazokat a nyelvi és kulturális jogokat élvezik, mint a franciául vagy hollandul beszélõk. Az Alkotmány a német nyelvû közösség hatáskörébe utalja a kulturális és a név szerint meghatározható ügyeket, az oktatást és ezeket illetõen a közösségek közötti együttmûködést, ideértve a nemzetközi szerzõdések megkötését is. (130 cikk). 11

Németország Az általános európai kisebbségpolitika szempontjából jelentõsen növekedett az utóbbi idõben a Német Szövetségi Köztársaság szerepe. Németország mind bel-, mind külpolitikájában jelentõs szerepet szán a kisebbségi kérdésnek, sõt egyes szerzõk szerint a szövetségi kormánynak éllovasként kell fellépnie a nemzetközi kisebbségvédelem jogi alapjainak kidolgozásában. Németország jogrendszere négy etnikai és nemzeti kisebbséget ismer el: a Schleswig-Holstein területén elõ dánokat és frízeket, az egykori NDK területén élõ szorbokat, valamint a szintiket 12

60

vagy romákat, azaz a cigányokat. A nemzeti kisebbségként elismert csoportok tagjainak német állampolgárnak kell lenniük. A dán kisebbség jogait az 1955-ben elfogadott azonos tartalmú, a német szövetségi és a dán kormány által a németországi dánok és a dániai németek jogairól kiadott nyilatkozat biztosítja. A németországi dánok jogai lényegében területi meghatározottságú kulturális autonómiának tekinthetõk. Schleswig-Holstein alkotmánya a dánok és a frízek, Brandengurg és Szászország alkotmányai a szorbok jogaira vonatkozó cikkelyeket tartalmaznak. Schleswig-Holstein választási rendszere mentesíti a dánokat az 5%-os választási küszöb alól és egy képviselõi helyet biztosít a dán kisebbség számára a tartomány parlamentjében. Az NDK megszûnése és Németország egyesülése alkalmával elfogadott Egyesülési Szerzõdés a szerzett jogok elve alapján megõrizte a szorb népcsoport NDK-beli jogait, és azokat a Szerzõdéshez csatolt jegyzõkönyv külön is tartalmazza. A Szövetségi Alkotmány jelenlegi formájában a diszkrimináció tilalmának elvét kivéve nem tartalmaz a kisebbségek védelmére vonatkozó cikkelyt. Emberjogi és külpolitikai érdekektõl is alátámasztva a Szövetség és a tagállamok Közös Alkotmányjogi Bizottsága kisebbségvédelmi cikkely beiktatását javasolta. Ennek kivitelezését mindeddig megakadályozta az a vita, amely az õshonos történelmi és az új (bevándorlók, vendégmunkások, menekültek) kisebbségek kérdésében folyik. Az egyetlen olyan újonnan megtelepedett csoport, melynek tagjai kisebbségvédelmi jogokat élveznek, a Németországban élõ lengyelek. A kisebbségek jogait is biztosító német-lengyel alapszerzõdés ugyanis a kölcsönösség elvének jegyében született. A szerzõdés 20. cikkelye elõírja: „A német kisebbséghez tartozóknak Lengyelországban, azaz azoknak a személyeknek, akik lengyel állampolgároknak, német származásúnak vagy a német nyelvhez, kultúrához vagy hagyományokhoz tartozónak tekintik magukat, továbbá azoknak a személyeknek, akik német állampolgárok, lengyel származásúak vagy a lengyel nyelvhez, kultúrához vagy hagyományokhoz tartozónak tekintik magukat, joguk van egyénenként vagy közösségben csoportjuk más tagjaival etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk kifejezésére, megõrzésére és továbbfejlesztésére minden olyan kísérlettõl mente13

14

61

sen, amely akaratuk ellenére asszimilálná õket.” Lengyelország esetében a cikkely a német kisebbséghez tartozó személyekrõl, míg Németország esetében német állampolgárságú, lengyel származású személyekrõl beszél és ez utóbbi esetben nem alkalmazza a kisebbség fogalmát. A szerzõdés által biztosított jogokat a Németországban élõ lengyeleknek mint személyeknek és nem mint kisebbség tagjainak biztosítja. Ennek értelmében a Németországban élõ lengyelek a biztosított jogok ellenére sem tekinthetõk kisebbségnek. Az eddigiekhez mint alapvetõ fontosságú tényt hozzá kell tennünk azt is, hogy Németország a közép- és kelet-európai térségben élõ német kisebbségek léte folytán is elkötelezettje a kisebbségi kérdés rendelkezésének. Németországban mindinkább uralkodóvá válik az a felfogás, amely szerint egy olyan integrált bel- és külügyi kisebbségpolitikai koncepciót kell kidolgozni, amely az összeurópai stabilitás része és a béke, valamint a kisebbségek védelmének biztosítását egymást kiegészítõ célmeghatározásként értelmezi. 15

Nagy Britannia A szigetországban a történelmi hagyományokban gyökerezõ gyakorlat uralkodik. A brit politikai és jogi gondolkodás nem ismeri a kisebbségek védelmének fogalmát. A Wales, Skócia és Észak-Írország számára biztosított jogok és a legutóbbi választások után népszavazással létrehozott skót és walesi parlament, a különálló egyházi szervezet, a saját jogrend és oktatás, amelyek a walesi és a skót identitás megjelenítõi, részben történelmi hagyományokra vezethetõk vissza, részben pedig az Egyesült Királyságban is utat törõ regionalizációs folyamat eredményei. Az1967. évi walesi nyelvtörvény azonban már hivatalossá tette az angol mellett a welsh nyelvet is. Hogy a welsh nyelv számára biztosított jogok kisebbségi jogként foghatók fel, bizonyítja az is, hogy Európa kisebbségei gyakran hivatkoznak e nyelv státusára. Mindezek ellenére a walesi népcsoport és a Skóciában 80 000 fõre tehetõ gael nyelvet beszélõk védelmét szabályozó törvények és rendelkezések pragmatikus és ad hoc jellegûek és nem a kisebbségi elv alapján jöttek létre. 16

Portugália, Luxemburg és Írország 62

A három ország területén nem élnek kisebbségek. Valamely formában azonban õk is érintettek. Így Portugália autonómiát biztosít a hozzá tartozó Azori-Szigeteknek és Madeira szigetének. Luxemburg több nyelvet, a franciát, a németet és a luxemburgi dialektust tekinti hivatalos „munkanyelvnek”. Írország érdekelt az észak-írországi katolikus kisebbség helyzetének rendezésében és biztosítania kell az õsi ír (gall) nyelv védelmét az angollal szemben. Görögország Egyetlen kisebbségként a nyugat-thráciai muzulmánokat ismeri el, amelyre az 1923. évi lausanne-i szerzõdés kötelezi. Ez a kisebbség, amely törökökbõl, pomákokból és cigányokból áll, görög felfogás szerint szigorúan vallási és nem etnikai vagy nemzeti kisebbség. A görögországi muzulmánok azonban mindinkább törököknek tekintik magukat és az eredetileg bulgárul beszélõ pomákok is eltörökösödtek. A görög kormány azonban következetesen tagadja nemzeti és etnikai kisebbségek létét Görögország területén és fellép minden olyan mozgalommal szemben, amely törökként nyilvánul meg. A török kisebbség nevében fellépõ vezetõket több esetben, még 1995-ben is letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték. Görögország az egyébként török kisebbsége ügyében anyaországként fellépõ Törökországhoz hasonlóan homogén nemzetállamnak tekinti magát és kijelenti, hogy az etnikai és nemzeti kisebbségek ügyében nem érintett. Az Európai Unió tagállamainak kisebbségpolitikája tehát széles skálán mozog. Ausztria és Finnország elismeri a kollektív kisebbségi jogokat, Finnország, Olaszország és Spanyolország területi autonómiát biztosít kisebbségei számára, Nagy-Britannia regionális autonómiát adott Skóciának és Walesnek, különleges erõfeszítéseket tett az észak-ír kérdés rendezésére és bár nem ismeri a kisebbségi elvet, különleges jogokat és hivatalos státust biztosít a welsh nyelv számára, Belgium nemzetközi szerzõdések megkötésének jogával is felruházta német anyanyelvû közösséget, Hollandia és Svédország multikulturálisnak tekintik társadalmukat, Németország a kisebbségi jogokat csak történelmi kisebbségei számára biztosítja, Svédország egyenlõségjelet tesz a történelmi kisebbségek és a bevándorlók közé, 17

63

Franciaország tagadja nemzeti kisebbségek létét a területén, Görögország pedig erõszakot is alkalmaz török kisebbségével szemben. Kísérletek a közös kisebbségvédelmi jogrend kialakítására A fent vázolt eltérõ nézetek ellenére az Európai Parlament többször kísérletet tett a kisebbségi kérdés rendezésére és közös, az Európai Unió területén érvényes kisebbségvédelmi jogszabályok kidolgozására. Hangsúlyozni kell, hogy a különbözõ szerzõdések (római, maastrichti) nem ruházzák fel az Európai Uniót kisebbségvédelmi kompetenciával. Ennek következtében jogilag érvényes kisebbségvédelmi szabályok csakis az alapító szerzõdések kiegészítésével vagy hozzájuk fûzött kiegészítõ jegyzõkönyvek csatolásával fogadhatók el. 1981. október 16-án Gaetani Arfe olasz képviselõ jelentése alapján az Európai Parlament megfogalmazta a Regionális nyelvek és kultúrák közös chartájának és az Európai kisebbségek jogai chartájának tervezetét. A munka végigvitelére munkacsoportot is alakítottak, ez azonban végül is nem foglalkozott a kérdéssel. 1984-ben Alfons Goppel képviselõ a Népcsoportok és a kisebbségek jogairól szóló jelentéstervezetet terjesztett az Európai Parlament elé, amelyet 42 képviselõ határozati javaslata követett. A képviselõk azt követelték, hogy fogadjanak el olyan jogszabályrendszert, amely az Európai Közösségben és valamennyi tagállamban biztosítja minden nemzeti és etnikai kisebbség és azok kulturális, társadalmi és politikai jogainak védelmét. A határozattervezetet átutalták a Jogi és Állampolgári Ügyek Bizottságához. 1988-ban a Bizottság által kinevezett Franz Ludwig Stauffenberg gróf az Európai Parlament elé terjesztette a Népcsoportjogi Charta az Európai Közösség államaiban címû határozattervezetet. Ennek elõírásai meghaladták az eddig kidolgozott nemzetközi dokumentumokban elért szintet. Szövege tartalmazta a kisebbség definícióját (1. cikk), a népcsoportrégió, azaz a kisebbségek által lakott terület értelmezését (2. cikk c), egyéni és csoportjogokat, köztük az anyanyelv használatának jogát a hatóságok és bíróságok elõtt (2-3. cikk), a népcsoport ama jogát, hogy létét és sajátosságait az állam elismerje (3. cikk a), a szülõföldhöz való jogot (3. cikk b), a politikai pártok alakításának jogát (3. cikk c) és a közigazgatási autonómiához való 64

jogot (3. cikk d). Magába foglalta az Európai Közösség tagállamainak a kisebbségvédelemmel kapcsolatos feladatait és az egyéni, valamint csoportos panasztétel jogát (4-5. cikk). Az eredeti szándék az volt, hogy a Chartát a maastrichti utókonferencián a Maastrichti Szerzõdéshez illesztik. Ezzel az EK/EU területén kötelezõ, alkotmányjogi jogszabállyá vált volna. A tervezetet azonban az Európai Parlament egyes frakcióinak erõs ellenállása miatt a Jogi és Állampolgári Ügyek Bizottságának elnöke visszavonta. 18

Az Alber-tervezet 1993. május 14-én újabb kísérletre került sor. Siegbert Alber képviselõ az Európai Parlament Jogi és Állampolgári Ügyek Bizottsága részérõl másodszor is benyújtotta egy Népcsoportjogi Charta tervezetét, amelynek a tagállamokban élõ népcsoportoknak a közösségi jog általi védelmét kellett volna biztosítania. E tervezet megszövegezésekor Siegbert Alber nagyrészt az Európai Népcsoportok Föderális Uniója (FUEV) által közzétett, az Európai Népcsoportok Alapjogai címû dokumentum elõírásait vette át. Valamennyi eddig elkészült nemzetközi kisebbségvédelmi jogszabálytervezet közül tehát az Alberféle elképzelés felel meg leginkább a FUEV, azaz az abban tömörülõ 75 európai népcsoport elvárásainak. A tervezet szövege leszögezi, hogy a népcsoportok és azok tagjai jogainak védelme a nemzetközi emberi jogok védelmének alapvetõ alkotórésze és a béke, az igazságosság, a stabilitás és a demokrácia lényeges tényezõje, jogos nemzetközi követelmény és ennélfogva nem az államok kizárólagos belügye. (1. cikk 1-2.). A tervezet a népcsoport (Volksgruppe, ethnic group) következõ meghatározását tartalmazza: „A Charta értelmében népcsoportnak tekinthetõ az Európai Közösség tagállamai mindazon állampolgárainak közössége, amely olyan közös etnikai, nyelvi, történelmi, kulturális és/vagy vallási jellemvonásokkal rendelkezik, amelyek megkülönböztetik a lakosság többi részétõl, saját közös kulturális identitással rendelkezik és azt meg is kívánja õrizni, több nemzedék óta hagyományosan az állam területén lakik és az állam összlakosságán belül kisebbséget alkot.” (2. cikk 1.) Ugyanakkor a „népcsoport tagjainak” (Volksgruppenangehörige, members of ethnic 19

65

group) tekinthetõk mindazok a személyek, akik szabad akaratukból egy népcsoporthoz tartozónak tekintik magukat, és gyermekeiket mindaddig, amíg nem döntenek a népcsoporthoz tartozás ellen. (2. cikk 3.). A „népcsoportrégió” (Volksgruppenregion, ethnic area) az a sajátos szétszórt településeket is magába foglaló településterület, ahol a népcsoport hagyományosan lakik. (2. cikk. 4.) A tervezet kizárja a népcsoport fogalmából a hagyományosan vándorló csoportokat, a vendégmunkásokat, más bevándorlókat és menekülteket (3. cikk 1.), továbbá leszögezi, hogy a Charta nem érinti a nemzetközi jog által elismert önrendelkezés elvét és egyrészrõl a tagállamok, valamint az Európai Közösség, másrészrõl a nepcsoport és tagjai közötti speciális jogi kapcsolatokat szabályozza, és nem értelmezhetõ úgy, hogy elõírásai egy tagállam területi integritását megkérdõjelezik vagy állami biztonságát veszélyeztetik (3. cikk 3-4.) A Chartatervezet 4. cikkének tárgya a népcsoportnak a léthez való joga. A szöveg a következõ: „A tagállamok védik a kisebbségeknek a léthez és a nemzeti, etnikai, kulturális, vallási és nyelvi identitáshoz való jogát, és támogatják azokat a feltételeket, amelyek lehetõvé teszik ezen identitás továbbfejlesztését.” (1. bekezdés). Ugyanakkor elõírja, hogy a népcsoportoknak és azok tagjainak védelemre van joguk mindennemû, a létüket és a népcsoportrégió megõrzését megkérdõjelezõ fenyegetettség ellen, és megtiltja a kényszerû áttelepítéseket, elûzésüket és a népcsoportrégió demográfiai összetételének a népcsoport kárára történõ megváltoztatását (3. bekezdés). Elõírja, hogy a népcsoportoknak és azok tagjainak joguk van a szülõföldhöz mint etnikai identitásuk elválaszthatatlan alkotórészéhez, különösképpen hagyományos településterületük és életfeltételeik védelméhez. (3. bekezdés). A további cikkelyek szerint a népcsoportoknak és tagjaiknak joguk van a diszkriminációmentességhez és az egyenlõséghez (5. cikk), ezen belül pedig a népcsoportrégió természeti erõforrásaiban való megfelelõ részesedéshez (5. cikk 2.), a szabad identitásváltáshoz (6. cikk) és a kisebbségi létbõl fakadó természetes hátrányok kiegyenlítése és a teljes egyenlõség biztosítása érdekében különleges védelemre a nyelv, az oktatás, a szabad kapcsolatok és a szabad mozgás, az információk, 66

a közhivatalokban való alkalmazás, a saját szervezetek, a politikai képviselet, a választásokon való részvétel, a közigazgatási autonómia és a közigazgatásban való részvétel vonatkozásában (8. cikk). Eszerint a népcsoportok és azok tagjai használhatják nyelvüket szóban és írásban a közigazgatásban és a bíróságokon (9. cikk 2.), a helység- és utcaneveket, a topográfiai jelzéseket és egyéb nyilvános feliratokat a saját nyelvükön függeszthetik ki (9. cikk 6.), továbbá joguk van nevük anyanyelvû használatára és annak hivatalos elismerésére (9. cikk 5.). Az 1. cikk elõírja az iskolához való jogot. Eszerint a népcsoportoknak és azok tagjainak minden esetben joguk van a saját nyelvû oktatáshoz, az óvodákban és a teljes iskolarendszerben (1. bekezdés). Az oktatást a lehetõségek szerint olyan oktatóknak kell lebonyolítani, akiknek anyanyelve a népcsoport nyelve (2. bekezdés). Az oktatási terv, az oktatók alkalmazása és az iskolák felügyelete az állam oktatási rendszere elveinek keretei között a népcsoport illetékességi körébe tartozik (3. bekezdés), a népcsoport oktatási rendszerének finanszírozása pedig az állam feladata (5. bekezdés). A tervezet tartalmazza a szabad vallásgyakorlat (11. cikk) és az akadálytalan kapcsolatok fenntartásának jogát saját országon belül és más államok polgáraival, akik ugyanazon etnikai vagy vallási közösséghez tartoznak. (12. cikk). A 16. cikk elõírja, hogy a népcsoportoknak és azok tagjainak joguk van saját szervezeteik és intézményeik létrehozására. A 17. cikk szerint joguk van szabadon választott képviselõk által részt venni a közügyekben, politikai pártokat alapíthatnak és létrehozhatják független testületeiket, hogy jogaikat közösségként gyakorolhassák és közösségként védelmezhessék érdekeiket az állami hatóságokkal, a bíróságokkal és a nyilvánossággal való kapcsolataikban. A népcsoport és tagjai szószólót választanak, aki az állami hatóságokkal szemben képviselheti õket és akinek jogában áll a Chartában lefektetett közösségi jogok gyakorlása (18. cikk). A 19. cikk szerint a népcsoportoknak és tagjainak joguk van részt venni a választásokon, különösképpen azokon, amelyeken a törvényhozó testületeket választják meg (1. bekezdés). Az arányos képviselet elvén alapuló választások során különleges részvételi elõfeltételek (a szavazatok meghatározott száza67

léka vagy közvetlen mandátum elnyerése) nem érvényesülhetnek a népcsopotok jelöltjei vagy tagjai vonatkozásában, de rendszerint annyi szavazatot kell elérniük, amennyi számarányuknak megfelelõen egy mandátum eléréséhez szükséges (2. bekezdés). Ha pedig egy népcsoport nem nyer el egyetlen mandátumot sem, egy megfigyelõt küldhet a választott testületbe, aki szavazati joggal nem, de hozzászólási joggal rendelkezik (3. bekezdés). A 20. és 21. cikk a saját közigazgatási területek és választási körzetek, valamint a közigazgatási autonómia ügyében rendelkezik. Eszerint a közigazgatási egységeket és a választási körzeteket nem szabad úgy létrehozni, hogy a népcsoportrégiót darabokra szabdalják oly módon, hogy a többségi lakosság által lakott területekkel kötik össze vagy úgy, hogy a népcsoport számára a Chartában biztosított jogokat megvonják vagy jelentékenyen megszûkítik. Mindenütt, ahol lehetséges, a népcsoportok számára saját közigazgatási egységeket és szavazókörzeteket kell létrehozni (20. cikk). Továbbá mindenütt, ahol lehetséges, a népcsoportoknak és tagjaiknak az általános állami rend keretében a népcsoportrégión belül helyi és regionális szinten joguk van a közigazgatási autonómiához. Bármikor, amikor a községek és a területi egységek határait megvonják, kérhetik, hogy a népcsoport érdekeit vegyék figyelembe (21. cikk). Az állam területének politikai, közigazgatási, igazságszolgáltatási egységekre és választókörzetekre való felosztásánál a népcsoportok autonómiájához való jogát tekintetbe kell venni. (21. cikk 2.) A Tervezet biztosítja a kisebbségek és tagjai számára a jogorvoslat lehetõségét az állam bíróságai elõtt. A tagállamoknak a Charta elõírásait az Európai Közösség közösségi jogszabályaiként kell elismerniük, ennélfogva a népcsoportok, miután a tagállam jogorvoslati lehetõségeit kimerítették, az Európai Bírósághoz fordulhatnak jogorvoslásért (22. cikk). Végül a tervezet tartalmazza a Charta által biztosított jogok tagállamon belüli végrehajtásának kötelezettségét azzal, hogy a tagállamok mindenütt, ahol szükséges, különleges intézkedéseket hoznak annak érdekében, hogy a népcsoport tagjainak a többi állampolgárral való teljes egyenlõségét, az emberi jogok és az alapvetõ szabadságjogok 68

élvezetét biztosítsák (23. cikk 1.) és e keretben létrehozhatják a „népcsoport ombudsman” tisztét. (23. cikk 2.). Amennyiben a Charta által biztosított népcsoportjogok szavatolása a népcsoport vagy a népcsoport által lakott terület nagyságától vagy egyéb technikai és szervezési lehetõségektõl függ, a szükséges kritériumokat a tagállamok az Európai Parlament javaslatára fogják megállapítani, különösképpen az oktatás, a népcsoport-képviselet, a közigazgatási területek, a választókörzetek és a közigazgatási autonómia tekintetében (26. cikk). A 27. cikk bevezeti a kölcsönösség elvét: „Amennyiben egy népcsoport egy olyan etnikai közösséghez tartozik, amely egy másik országon belül a többségi lakosságot alkotja, a tagállam korlátozhatja a népcsoport és tagjai különleges jogait, ha a saját etnikai közössége azon tagjainak, akik a másik államban kisebbséget alkotnak, nem ugyanazokat a jogokat biztosítják” (1. bekezdés). A cikkely felszólítja a tagállamokat, hogy az 1. cikk értelmében alakítsák át jogrendszerüket, nyilvánítsanak semmissé minden olyan jogszabályt, amely azzal ellentétes, azonnal ratifikálják az EBEÉ és az ET kisebbségvédelmi jogeszközeit és vizsgálják meg annak lehetõségét, hogy a 21. cikkben biztosított közigazgatási autonómián túlmenõen a területükön élõ népcsoportoknak a föderális elv alapján politikai (területi) autonómiát adjanak, amennyiben az a népcsoport ereje és az általa lakott terület nagysága folytán indokolt és helyénvaló (27. cikk 2.f.). Ugyanakkor felszólítja a Jogi Bizottságot, hogy vizsgálja meg annak lehetõségét, miként lehetne az Európai Parlament megválasztásakor a több állam területén élõ népcsoportok számára határokon átnyúló választókörzeteket létrehozni és hogy az EBEÉ kisebbségi biztosán kívül létre lehetne-e hozni az európai népcsoportok ombudsmanjának tisztségét. Az Alber-féle tervezet feloldja az egyéni és kollektív jogok dilemmáját, és a népcsoportok (kisebbségek) jogait egyszerre tekinti egyéni és kollektív jogoknak. A jogokat valamennyi cikk kivétel nélkül a népcsoportok és azok tagjai számára biztosítja. A tervezet túllép az eddig a nemzetközi szervezetek által elfogadott jogszabályokon azáltal, hogy meghatározza a népcsoport (amely a nemzeti kisebbség szinonimájaként értelmezendõ) és a népcsoportrégió fogalmát, elõírja a népcsoportoknak és tagjainak a 20

69

részesedését a népcsoportrégió természeti erõforrásaiból, az oktatást a népcsoport illetékességébe utalja, biztosítva ezáltal oktatásügyi autonómiájukat, elõírja a népcsoportok számára a közigazgatási autonómiához való jogot, biztosítja a jogorvoslat lehetõségét nemcsak az állam bíróságai, hanem az Európai Bíróság elõtt is és elõírja az államok számára a végrehajtás kötelezettségét. Különleges intézkedéseket ír elõ a népcsoportok és tagjaik jogainak és tényleges egyenlõségének biztosítására, tehát a pozitív diszkrimináció elvének alapján áll és leszögezi, hogy a népcsoportok és tagjai jogainak védelme érdekében hozott különleges intézkedések összhangban állnak az egyenlõség, illetve a diszkriminációmentesség elveivel és a többségi lakossággal szemben nem tekinthetõk diszkriminatív aktusnak. (5. cikk 3.). Ugyanakkor kizárja a jogkorlátozás minden lehetõségét, amikor elõírja: „A Charta nem korlátozhatja a belsõ jogrendnek vagy nemzetközi egyezményeknek azon elõírásait, amelyek a népcsoportoknak és tagjainak további védelmet biztosítanak.” (3. cikk 6.). E két legutóbb idézett cikk a nemzetközi jogban is elfogadott elveket rögzít. Az Alber-féle Népcsoportjogi Charta nemzetközi szinten talán a legszakszerûbben kidolgozott és jogforrásokkal leginkább alátámasztott dokumentum. Az Európai Parlament azonban ezt a tervezetet sem fogadta el, bár nyilvánvalóan az európai népcsoportok legitim igényeit tartalmazza. A népcsoportok igényei, a szakértõk véleménye és egyes államoknak a kisebbségi kérdést illetõ politikai magatartása, vélt érdekei és félelmei közötti eltéréseket a rendkívül figyelemre méltó kísérletek ellenére sem sikerült áthidalni. Nyilvánvaló, hogy a Charta tervezete az államok szuverenitását és területi integritását védõ cikkelyek beépítése dacára sem volt elfogadható olyan államok számára, mint Franciaország vagy Görögország. A Charta szintjén tehát közös politikai akarat, konszenzus nem alakult ki. Közös kisebbségvédelmi jogszabályrendszer tehát az Európai Unión belül ma sincs és elfogadása lehetõségének valószínûsége a jelenlegi stádiumban igen kicsi. 21

22

A kisebbségi kérdés és az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája 1989 után a posztkommunista térség politikai átrendezõdése, a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása, az itt kirobbant, nagyrészt 70

etnikai, nemzetiségi, kisebbségi fogantatású konfliktusok az Európai Közösséget is alapvetõen érdekeltté tette ezek békés rendezésében és a politikai megoldás megtalálásában. Mivel az etnikai-kisebbségi kérdések megoldása nélkül a konfliktusok lecsillapítása, a béke helyreállítása és a politikai megoldások megtalálása lehetetlennek tûnt, az EK/EU beépítette közös kül- és biztonságpolitikájába a kisebbségi kérdés kezelését is. Mindezt annak ellenére tette, hogy – miként vázoltuk – az EU-nak nincs közös kisebbségvédelmi jogszabályrendszere. A kisebbségi kérdés által kiváltott kihívásokra az EK/EU a nemzetközi színtéren politikai kezdeményezésekkel válaszolt, amelyeket a tagállamok külpolitikai egyeztetésére hivatott Európai Politikai Együttmûködés keretében dolgozott ki. A Maastrichti Szerzõdés alapján életbe lépett közös kül- és biztonságpolitika hasonlóképpen felszínen tartja a kérdést. Ezen erõfeszítések keretében Lord Carrington, a Hágai Békekonferencia elnöke 1991. október 18-án olyan javaslatot terjesztett elõ a Jugoszlávia konfliktus megoldására, amely konkrét kisebbségvédelmi elõírásokat, köztük autonómiák létrehozását tartalmazta. 1991. december 17-én pedig az EK elfogadta az „Irányelvek új államok elismerésére Kelet-Európában és a Szovjetunióban” címû dokumentumot, amelyben az új állam az EK tagállamai általi elismeréséhez a következõ, a kisebbségi kérdést is érintõ feltételeket szabta: • az ENSZ Alapokmányából, a Helsinki Záróokmányból, valamint a Párizsi Chartából fakadó kötelezettségek tiszteletben tartása, különös tekintettel a jogállamiságra, a demokráciára és az emberi jogokra, • Garanciák az etnikai és nemzetiségi csoportok és a kisebbségek jogait illetõen, összhangban az EBEÉ keretében kidolgozott kötelezettségekkel, • a határok sérthetetlenségének tiszteletben tartása, amelyek csak békés úton és egyetértéssel változtathatók meg. Az ugyanaznap közzétett „Közös álláspont a jugoszláv köztársaságok elismerése vonatkozásában” a jugoszláv utódállamok számára is az elõbbi dokumentumban megfogalmazott feltételeket szabja és azt követeli a jugoszláv köztársaságoktól, hogy közöljék: hajlandók-e a Jugoszlávia Konferencia által kidolgozott egyezménytervezet határozatait elfogadni, különösképpen az emberi jogokról, valamint a nemzeti és kisebbségi csoportok jogairól szóló fejezetét. Ugyanakkor az EK 71

azt is követelte, hogy a jugoszláv köztársaságok nyújtsanak alkotmányjogi és politikai garanciákat arra, hogy nincsenek területi igényeik szomszédaikkal szemben és hogy nem folytatnak ellenséges propagandát ellenük. Az EK két dokumentuma összekapcsolja a kisebbségek jogainak biztosítását és a határok sérthetetlenségének elvét. A két dokumentum különleges jelentõsége abban áll, hogy az EBEÉ által kidolgozott kisebbségvédelmi dokumentumok alkalmazása elsõ ízben vált az államok elismerésének feltételévé Európában. Az EK ugyanakkor befolyásolta egyes államok belsõ kisebbségvédelmi jogszabályrendszerének kidolgozását. A horvát szábor 1991. december 4-én az EK javaslatainak megfelelõ alkotmányos törvényt fogadott el az emberi jogokról és szabadságjogokról, továbbá a Horvát Köztársaságban élõ etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól, majd az EK kívánságai alapján 1992. május 8-án módosította azt. A törvény elõírja, hogy a kisebbségeknek joguk van a kulturális önkormányzathoz az oktatás, a képzés, a mûvelõdési intézmények, valamint a médiák területén (5. szakasz) és anyanyelvük használatára (7. szakasz). Sajátos helyzetû önkormányzatot, vagyis autonómiát ad azokon a területeken, ahol e közösségek abszolút többségben vannak. Itt a helyi önkormányzatok külön statútumot alkotnak, külön jogokat élveznek és együttmûködési szerzõdés alapján közösségeket hozhatnak létre (21., 23. és 26 szakasz). A törvény egyéni és közösségi jogok széles körû katalógusát tartalmazza és biztosítja a kisebbségek arányos képviseletét a helyi önkormányzatokban, illetve a központi államhatalmi szervekben. A kisebbségek jogainak betartását az EU az újonnan belépni kívánó országokkal szemben is érvényesíti. Finnországnak és Svédországnak az EU-hoz való csatlakozását biztosító 1994. évi Csatlakozási Egyezményhez csatolt 3-as számú jegyzõkönyv leszögezi, hogy a belsõ és a nemzetközi jog értelmében a két ország kötelezettséget vállal arra, hogy biztosítsa a számik nyelvének, kultúrájának, valamint életmódjának megõrzését és továbbfejlesztését. Hasonló feltételeket támaszt az EU a csatlakozási tárgyalások megkezdésére kijelölt öt állam, Magyarország, Lengyelország, Csehország, Észtország és Szlovénia esetében is. Mindez arra ösztönözhet további belépni kívánó államokat (például Romániát, Szlovákiát), hogy kisebbségpolitikájukat az EU 23

24

25

72

kívánalmainak eleget téve, a nemzetközi normáknak és az európai gyakorlatnak megfelelõen alakítsák. Nemzetközi és európai kisebbségvédelem Az a tény, hogy az EU-ban nem sikerült közös kisebbségvédelmi jogeszközöket elfogadni, nem jelenti azt, hogy az EU-n belül semmiféle kisebbségvédelmi jogszabály nem érvényesül. Természetes módon minden tagállam területén érvényesek saját belsõ kisebbségvédelmi jogszabályai. Másrészt érvényesek mindazok a nemzetközi jogeszközök, amelyek betartására az EU tagállamai kötelezettséget vállaltak, amelyeket ratifikáltak vagy amelyekre a közös kül- és biztonságpolitikájuk keretében kibocsátott dokumentumokban hivatkoztak. Az EU tagállamai berendezkedésének egyik lényeges alapeleme az emberi jogok tiszteletben tartása. A nemzetközi jog jelenlegi állása szerint pedig a kisebbségi jogok védelme az általános emberi jogok védelmének része és szorosan ahhoz kapcsolódik. Az EU tagállamai részesei az emberi jogokat kodifikáló nemzetközi emberjogi dokumentumoknak. Ezek pedig több esetben is tartalmaznak kisebbségjogi vonatkozásokat vagy elõírásokat. Az 1950. november 4-én Rómában aláírt „ Az emberi jogok és alapvetõ szabadságjogok európai egyezményében lefektetett elvek” tiszteletben tartására az EU az uniós szerzõdésben ismételten kötelezettséget vállalt (F cikk 2.). Az említett egyezmény 14. cikke pedig a következõ szöveget tartalmazza: „A jelen jegyzõkönyvben lefektetett jogok és szabadságjogok élvezetét nemre, fajra, bõrszínre, vallásra, politikai vagy egyéb meggyõzõdésre, nemzeti kisebbséghez való tartozásra, vagyonra, születésre vagy egyéb állapotra való tekintet nélkül kell biztosítani.” Az Európai Emberjogi Bizottság a belga nyelvvita ügyében hozott határozatában az Egyezmény 14. cikkelyében szereplõ „kisebbség” kifejezést úgy értelmezte, hogy ezalatt kizárólag nemzeti kisebbség értendõ, a diszkriminációmentesség elve pedig olyan pozitív cselekvésre kötelezi a szerzõdõ államokat, amely túllép a diszkriminációs aktusok egyszerû „nem alkalmazásán”. Mindebbõl levezethetõ, hogy a népcsoportoknak aktív védelemre van joguk az általuk nem kívánt asszimilációval szemben. Bár a kisebbségvédelem nem tárgya az egyezménynek, egyes cikkelyei bizonyos 73

esetekben mégis védelmet nyújthatnak. Ekképp használták fel sikerrel a magánélet védelmérõl szóló 8. cikkelyét a norvégiai lappok. Hasonlóképpen felhasználható például az 5. cikk 2. bekezdése, amely elõírja: „Minden letartóztatottal számára érthetõ nyelven közölni kell letartóztatásának okait és az ellene emelt vádakat.” Az Unió tagállamai aláírták és ratifikálták az 1966-ban elfogadott Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányát, amelynek, 27. cikkelye elõírja: „Olyan államokban, ahol nemzeti, nyelvi vagy vallási kisebbségek élnek, az ilyen kisebbséghez tartozó személyektõl nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival közösen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat gyakorolják, vagy saját nyelvüket használják.” Miként említettük, az egyetlen ország, amely ezt a cikkelyt nem fogadta el, Franciaország volt. Az EU tagállamaiban különleges jelentõsége van az EBEÉ/EBESZ keretében kidolgozott dokumentumoknak és az ezekbe foglalt kisebbségvédelmi elõírásoknak. Valamennyi EU-tagállam részese az EBESZ folyamatnak. Az EU pedig – miként láttuk – nemzetközi jellegû dokumentumaiban hivatkozik az EBEÉ/EBESZ keretében kidolgozott kisebbségvédelmi jogszabályokra és az elismerés feltételéül szabta azok betartását a volt Szovjetunió és Jugoszlávia területén létrejött államoknak, és megkívánja betartásukat tagjelöltjeitõl is. Ugyanezen dokumentumokban az EU megerõsítette, hogy a Helsinki Záróokmányban és a Párizsi Chartában lefektetett elvek betartását a maga részérõl kötelezõnek tekinti. Az 1975. évi Helsinki Záróokmány „1. kosarának” VII. 4. cikkelye leszögezi: „A részt vevõ államok, melyeknek területén nemzeti kisebbségek vannak, tiszteletben tartják az ilyen kisebbségekhez tartozó személyek jogát a törvény elõtti egyenlõségre, maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetõséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és alapvetõ szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit ezen a téren.” A „3. kosár” a nemzeti kisebbségek és a regionális kultúrák vonatkozásában tartalmaz nyilatkozatot, amely elismeri a nemzeti kisebbségek és a regionális kultúrák hozzájárulását a tagállamok közötti együttmûködéshez és kinyilvánítja, hogy a tagállamok ezt a hozzájárulást a kisebbségi és regionális kultúrák tagjai érdekeinek 26

74

figyelembevételével megkönnyítik”, „amennyiben a területükön ilyen kisebbségek vagy kultúrák léteznek”. Az EBEÉ 1986. évi bécsi értekezletének záródokumentuma a következõ kisebbségi vonatkozású cikkelyeket tartalmazza: „A részt vevõ Államok állandó erõfeszítéseket tesznek majd a záróhatározat és a Madridi Záródokumentum nemzeti kisebbségekre vonatkozó rendelkezéseinek megvalósítására. Meghozzák az összes szükséges törvényhozási, közigazgatási, jogi és egyéb intézkedéseket, s alkalmazzák az idevágó nemzetközi eszközöket, melyek kötelezhetik õket a területükön élõ nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogai és alapvetõ szabadságjogai védelmének biztosítására. Tartózkodnak az ilyen személyek elleni bármely megkülönböztetéstõl, s hozzájárulnak törvényes érdekeik és óhajaik megvalósításához az emberi jogok és alapvetõ szabadságjogok területén.” (3.1. Függelék 18.). „Védeni fogják és megteremtik a feltételeket a területükön élõ nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási azonosságának elõmozdításához. Tiszteletben tartják e kisebbségekhez tartozó személyek jogainak szabad gyakorlását és biztosítják a többiekkel való teljes egyenlõségüket”. (3. 1. Függelék 19) 27

Áttörés Koppenhágában A kisebbségi kérdés kezelésében az 1989. évi változások hoztak áttörést, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kisebbségi jogok szavatolása nélkül a béke és a stabilitás Európában nem biztosítható. Az 1989. januári bécsi EBEÉ-utótalálkozó záródokumentuma megerõsítette a részt vevõ államok azon szándékát, hogy védeni és támogatni fogják a területükön élõ nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitását. Az EBEÉ/EBESZ-folyamat legjelentõsebb kisebbségi vonatkozású elõírásait az EBEÉ emberi dimenzióval foglalkozó koppenhágai konferenciájának dokumentuma (1990. június 29.) tartalmazza. Általánosan elfogadott értékelés szerint ez a dokumentum megy legmesszebb a kisebbségi jogok biztosítása területén. 1990. november 19-én fogadta el az EBEÉ a Párizsi Chartát az új Európáért. Az okmányt a kommunizmus bukása utáni demokratikus és egységes Európa születési bizonyítványának tekinthetjük. Az új Európa felépítésének irányelvei között szerepel: „Megerõsítjük, hogy a nemzeti 28

75

kisebbségek etnikai, kulturális , nyelvi és vallási identitása védelmet élvez, és a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van szabadon kifejezni, megõrizni és fejleszteni ezen identitást megkülönböztetéstõl mentesen és a törvény elõtti teljes egyenlõség alapján”. „Eltökélten arra, hogy elõmozdítsuk a nemzeti kisebbségek gazdag hozzájárulását társadalmaink életéhez, vállaljuk, hogy tovább javítjuk helyzetüket.” Jelentõs dokumentum az EBEÉ nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos szekértõi találkozójáról szóló jelentés (Genf, 1991, július 19.), amely leszögezi: „A nemzeti kisebbségek kérdése, továbbá a kisebbségekhez tartozó személyek jogaira vonatkozó nemzetközi kötelezettségek teljesítése jogos nemzetközi ügy és ennélfogva nem valamely állam belügye.” (II. fejezet 3.) A Párizsi Charta politikai jellegû dokumentum, amely kötelezi az aláíró államokat, így az EU tagállamait is, hogy a benne lefektetett elvek jegyében cselekedjenek. A többi kisebbségi jogokat tartalmazó EBEÉ-dokumentum, így a koppenhágai is ajánlás jellegû, de mivel az EU közös kül- és biztonságpolitikájában hivatkozik rájuk, az EU tagállamaiban kötelezõnek tekinthetõ. Az ET által kidolgozott kisebbségvédelmi dokumentumok abban különböznek az EBEÉ-folyamatban kidolgozottaktól, hogy nemzetközi jogi szerzõdések, amelyek kötelezõvé válnak, ha a tagállamok ratifikálták õket. Az EU számára jogilag azáltal is jelentõssé válnak, hogy bevonták õket az Emberi jogok és alapvetõ szabadságjogok egyezményének jogszolgáltatási rendszerébe, amelynek alapján az egyének panaszai az Európai Emberjogi Bizottság és az Európai Bíróság elé kerülhetnek. Ugyanakkor több dokumentum az Emberi jogok és alapvetõ szabadságjogok egyezményéhez csatolt kiegészítõ jegyzõkönyvként került kidolgozásra. A kiindulópontot az 1134-es 1990. évi ajánlás és a hozzácsatolt 456-os irányelvek jelentették. Az ajánlás rámutat a közép- és kelet-európai fejleményekre és hangsúlyozza a kisebbségvédelemnek mint az emberi jogok alkotórészének a jelentõségét a béke és a stabilitás megõrzése szempontjából és megalapozza az ET érdekeltségét ezen a területen. Ugyanakkor az ET tagállamainak az EBEÉ/EBESZ-folyamatban kidolgozott dokumentumokba foglalt kisebbségvédelmi elõírásai iránti elkötelezettségére is hivatkozik. Az ajánlás elõírásai alapján több dokumentumtervezetet - köztük az 76

említett Ausztria által benyújtottat - dolgoztak ki. 1993 februárjában az ET Parlamenti közgyûlése „Az emberi jogok és alapvetõ szabadságjogok védelmérõl” szóló egyezményhez csatolandó kiegészítõ jegyzõkönyvet fogadott el (1201-es ajánlás). A Miniszteri Bizottság végül is nem emelte jogerõre a dokumentumot. A belefoglalt jogi normák tehát nem váltak kötelezõ jogszabállyá, de megmaradt ajánlás jellegûk. Az ET Parlamenti Közgyûlése magyar indítványra 1995. április 26-án másodszor is megerõsítette és továbbra is érvényben lévõ, az ET jövõbeni ellenõrzési tevékenysége során figyelembe veendõ dokumentumnak nyilvánította. Az 1993. október 7-én az ET tagállamai államfõi csúcstalálkozóján fogadták el a Bécsi Nyilatkozatot, amely külön függelékben foglalkozik a nemzeti kisebbségek védelmével. A nyilatkozat leszögezi, hogy kontinensünkön a nemzeti kisebbségek védelme a stabilitás, a demokrácia és a biztonság lényeges eleme. Aláhúzza, hogy „az államoknak meg kell teremteniük a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek fejleszthessék kultúrájukat és hogy megõrizzék vallásukat, hagyományaikat és szokásaikat. Ezen személyeknek lehetõséget kell adni, hogy a magán- és közéletben bizonyos feltételek között a hatóságokkal való viszonyban is használhassák anyanyelvüket”. Az államfõk kötelezettséget vállaltak arra, hogy végrehajtják az EBEÉ koppenhágai értekezletének dokumentumába és más EBEÉ-dokumentumokba foglalt kisebbségvédelmi elõírásokat és hogy a nyilatkozatba foglalt politikai kötelezettségeket jogi formák szintjére emelik. A nyilatkozat elsõsorban politikai aktus, amelynek azonban jelentõs jogi vonatkozásai és következményei vannak. A Bécsi Nyilatkozat alapján az ET Miniszteri Bizottsága 1994. november 10-én fogadta el az ET keretegyezményét a nemzeti kisebbségek védelmérõl, amely az eddigi politikai nyilatkozatoktól és ajánlásoktól eltérõen jogilag kötelezõ, és amely mára már hatályba is lépett. A keretegyezmény a nemzeti kisebbségek és a kisebbségekhez tartozó személyek védelmét az emberi jogok nemzetközi védelme szerves részének, a nemzetközi együttmûködés keretébe tartozónak tekinti. Az ET másik, a nemzetközi kisebbségvédelem szempontjából jelentõs dokumentuma az 1992. június 24-én elfogadott Regionális és kisebb77

ségi nyelvek európai chartája. Az EU tagállamai területén a fent említett két dokumentum, valamint az ENSZ 1992. december 18-án elfogadott Nyilatkozata a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól abban az esetben emelkedik jogerõre, ha az államok ratifikálták õket. A nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok érvényesítése tehát jelenleg is a tagállamok kompetenciája. Kisebbségpolitikájukban azonban figyelembe kell venniük közös politikai nyilatkozataikban vállalt kötelezettségeikat. Az EU illetékes tagállamaiban jogerõvel bírnak azok a kétoldalú egyezmények is, amelyek tárgya a kisebbségvédelem. Ilyenek az 1921. évi az Aland-szigetek autonómiájára vonatkozó svéd-finn egyezmény, a Dél-Tirol autonómiájára vonatkozó 1946. évi olasz-osztrák szerzõdés, valamint az 1995. évi bonni-koppenhágai nyilatkozat a németországi dán és a dániai német kisebbség jogairól. Németország viszonylatában hatályosak Németország Lengyelországgal (1991), a Cseh és Szlovák Föderatív Köztársasággal (1991), Magyarországgal (1992) és Romániával (1992) megkötött alapszerzõdéseinek kisebbségvédelmi cikkelyei. A Németország által megkötött alapszerzõdések azért is jelentõsek, mert ezekben a szerzõdõ felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy az EBEÉ 1990. évi koppenhágai dokumentumát és egyéb kisebbségvédelmi EBEÉ-dokumentumokat jogilag kötelezõnek tekintik. Ez a precedens az újonnan felveendõ államok esetében is jelentõs, hiszen Lengyelország és Magyarország számos olyan kétoldalú szerzõdést kötött, amelyek kisebbségvédelmi elõírásokat is tartalmaznak. Az EU legfontosabb dokumentumai között is találunk olyanokat, amelyeknek kisebbségvédelmi vonatkozású cikkelyei vannak. Ekképp az Európai Parlament 1992. november 21-i határozata az uniós állampolgárságról elõírja: „Az Unió és tagállamai elismerik ezeknek a csoportoknak a jogát az önkormányzathoz. Hogy az õsidõk óta a felségterületükön élõ nép- és nyelvcsoportok identitásának kibontakozását és hogy az illetékes régiókban a jó együttélést elõmozdítsák, az Unió és tagállamai kötelezettséget vállalnak arra, hogy különleges garanciákat nyújtanak a polgárok egyenlõ elbánásának biztosítására és különleges intézkedéseket hoznak a kisebbségi nyelvek, a helyi és regionális önkormányzatok, azaz az egyes csoportok önkormányzata, 29

78

továbbá az – beleértve a határokon is átnyúló – együttmûködés védelmére és elõmozdítására. (3. cikk b). Az 1992. február 1-i Maastrichti Szerzõdés 126. cikkelyének 1-3. pontja kapcsolatba hozható a kisebbségek anyanyelvû oktatásának és mûvelõdésének jogával mint annak jogforrása. A cikkely szerint „ A Közösség azáltal járul hozzá a minõségileg magas szintû oktatáshoz, hogy elõmozdítja az együttmûködést a tagállamok között..., továbbá hogy szükség esetén támogatja kultúrájuk és nyelveik sokszínûségét.” Bizonyos esetekben az EU közösségi jogrendszere ellentétbe kerülhet az egyes tagállamokban érvényes kisebbségvédelmi jogszabályokkal. Ekképp a munkaerõ szabad áramlásáról szóló közösségi jogszabály ütközése a Dél-Tirol autonómiáját biztosító rendelkezésekkel, azaz bizonyos munkakörök betöltésénél kötelezõ nyelvtudás megkövetelésével és a meghatározott etnikai arányok érvényesítésével nyilvánvaló. Az Európai Bíróság azonban mindennek ellenére több esetben érvényesíthetõnek és funkciójuknál fogva igazolhatónak ítélt meg hasonló kisebbségvédelmi jogszabályokat és elfogadta a tagállamok azon érvelését, hogy azok a kisebbségek és kulturális örökségük védelmét biztosítják. Bár az EU közösségi jogrendszere nem foglalkozik külön a kisebbségvédelemmel, érvényesülése elé semmilyen akadályt nem gördíthet. A nemzetközi jog kisebbségvédelmi elõírásai az EU-ban a három európai szint, az EBEÉ/EBESZ, az ET és az EU jogeszközeinek hivatkozások útján történõ összekapcsolása révén érvényesülnek. 30

A kisebbségi kérdés és a határon túli magyar közösségek Magyarország EU-hoz való csatlakozása folyamatában a kisebbségi kérdésnek különleges jelentõsége van. A csatlakozási tárgyalásokat folytató államok közül Magyarország a legérdekeltebb a kisebbségek jogainak biztosításában. A magyar kormányok e politikája mind a határokon belül élõ kisebbségek, mind a határokon túli magyar közösségek viszonylatában érvényesül. Az 1998. évi választásokon gyõztes polgári koalíció kormányprogramja az ország kulturális sokszínûségét természetes adottságként fogja fel és megállapítja: „ A kulturális sokszínûség Magyarország évszázados jellemzõje. Alig akad manapság olyan magyar család, ahol a felmenõk között ne lenne 79

felfedezhetõ 3-4 különbözõ nemzeti közösséghez tartozó õs. Ez Magyarország óriási, évszázadokra visszanyúló elõnye, melynek tudatos ápolása nemcsak nemzetközi normák által kirótt kötelesség, hanem hosszú távú nemzeti érdek is”. „Ilyen Összefüggésben a kisebbségek nem úgy jelennek meg a kormány felfogásában, mint jogaikért a többség ellenében küzdõ csoportok, hanem mint a közös erényekért és hibákért a többséggel együtt felelõsséget viselõ, vele sorsközösségben élõ egyének összessége.”. E felfogás jegyében a kormány „ összehangolt intézkedéssorozatot kíván útjára indítani, ennek alapja pedig az, hogy a kisebbségi önkormányzatok rendszerét minél inkább közelíteni kell egy kulturális autonómia intézményéhez”. A határokon túli magyar közösségek jogai védelmét egységes nemzetpolitika keretében kívánja érvényesíteni. A kormányprogram szerint „a Kormány határon túli magyar politikájának célja Magyarország és a magyar közösségek közötti politikai, kulturális és gazdasági kapcsolatok kiépítése és fejlesztése Európa egyesülésének folyamatán belül, a környezõ országokban élõ magyarság szülõföldön maradásának, gyarapodásának elõsegítése. Ennek érdekében oly módon kell rendezni a határon túli magyarság Magyarországhoz fûzõdõ kapcsolatát, a jogalkotás és a kormányzati munka keretében, hogy az Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása után is biztosítsa a magyar közösségek szerves kapcsolódását az anyaországhoz. A Kormány alapvetõ fontosságot tulajdonít a magyar állam és a határon túli magyar szervezetek rendszeres és intézményes párbeszédének. A határon túl élõ magyarság és Magyarország közös ügyeinek összehangolására rendszeressé teszi az egész magyarság politikai vezetõinek találkozóit. Ez jelenti a garanciát arra vonatkozólag, hogy a határon túl élõ magyarokat érintõ törvények, szerzõdések kidolgozása, kormányzati döntések meghozatala az õ legitim szervezeteik bevonásával történjék meg. A Kormány támogatja a határon túli magyar közösségek céljait. Nemzetpolitikájának alapja a határon túli legitim magyar szervezetek törekvéseinek elõsegítése. Ha ezek a szervezetek a közösségi autonómia alapján kívánják kifejezni demokratikus politikai akaratukat és megõrizni önazonosságukat, akkor a mindenkori magyar kormánynak kötelessége e törekvéseket támogatni. A Kormány 80

ezt a támogatást alkotmányos kötelessége és a nemzetközi jog keretei között minden esetben meg fogja adni.” A Kormány a magyar nemzeti érdekeknek megfelelõen kívánja kezelni azokat a kérdéseket, amelyek abból fakadnak, hogy Magyarország elõbb lesz tagja az EU-nak, mint több szomszédos állama. Ezért „arra törekszik, hogy a Schengeni Egyezménybõl, illetõleg az uniós tagságból fakadó integrációs elõnyöket ne kísérhessék a regionális és a magyar-magyar kapcsolatokban jelentkezõ hátrányok, ezért különleges elbírálást tart szükségesnek az érintett kétoldalú viszonylatokban. A Kormány mielõbb megvizsgálja egy olyan hárompilléres rendszer létrehozásának lehetõségét, amely új utazáskönnyítési, vízummentességi, határõrizeti két-, illetve háromoldalú megállapodásokon alapulna.” A kormányprogram a továbbiakban is különlges jelentõséget tulajdonít a szomszédos országokkal való kapcsolatoknak és leszögezi: „ A Kormány tudatában van annak, hogy Magyarországnak a csatlakozással egyidejûleg el kell fogadnia az Unió vízum menedékjogi és bevándorlási politikáját. A Kormány ezért olyan sajátos megoldások kidolgozására törekszik, amelyek biztosítják a szomszédos országok lakosságával történõ zavartalan kapcsolattartást, különös tekintettel az ott élõ magyarságra, valamint hogy a csatlakozás ne jelentsen visszalépést Magyarország szomszédsági kapcsolataiban.” E cél magvalósítását szolgálja a legutóbbi magyar-magyar találkozó alkalmával elfogadott Nyilatkozat és az Állandó Magyar Értekezlet létrehívása is. E fejlemények hozzájárulnak Magyarország és a határon túli magyar közösségek, valamint a szomszédos országok integrációjához, az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamat felgyorsításához szükséges stabilitás megteremtéséhez, valamint ahhoz, hogy a térség országai, azok többségi és kisebbségi lakossága a közös európai értékek mentén alakítsa bel- és külpolitikáját. A kormányprogram ugyanekkor megállapítja: „Magyarország érdekelt az Európai Unió nyitott jellegének fenntartásában és a bõvítési folyamat folytatásában. A Kormány minden lehetséges eszközzel támogatni fogja a szomszédos országokat a csatlakozás feltételeinek megteremtésében, és ezzel elõ kívánja segíteni ezeknek az országoknak az Európai Unióhoz való mielõbbi csatlakozását”.

81

Néhány év múlva a csatlakozási folyamat beteljesedésével a következõ helyzet fog elõállni: Magyarország tagja lesz az EU-nak, Szlovénia hasonlóképpen, Románia és Szlovákia, amelyek kérték felvételüket, még nem, Ukrajna és Szerbia számára pedig, amelyek nem is kérték feltételüket, a csatlakozás perspektívája sem lesz adott. Magyarország EU-ba való feltételét követõen a kisebbségi jogok tekintetében a következõ helyzet fog kialakulni: • Magyarországon természetszerûen érvényesek lesznek az Alkotmánynak a kisebbségek jogaira vonatkozó cikkelyei és az 1993. július 7-én elfogadott A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény vagy esetleg annak a késõbbiekben módosított szövege. • A szomszédos államokban élõ magyarokról szóló törvény, amelyet a magyar országgyûlés a jelenlegi törvényhozási ciklusban fog elfogadni. • Érvényesek lesznek mindazok a nemzetközi kisebbségjogi dokumentumok, amelyeket a magyar országgyûlés ratifikált, amelyek az elõbbi fejezetekben vázolt körülmények között az EU területén jogerõsek és amelyek betartására Magyarország nemzetközi szerzõdésekben kötelezettséget vállalt. Ezek a következõk: • Az EBEÉ emberi dimenzióval foglalkozó koppenhágai találkozójának 1990. június 29-én kelt dokumentuma. • Az ENSZ Közgyûlásánek a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló 1992. december 18-án kelt nyilatkozata (47/135. számú határozat). • Az ET Parlamenti Közgyûlésének 1201-es (1993) számú ajánlása az Emberi jogok európai egyezményéhez kapcsolódó kiegészítõ jegyzõkönyvrõl. • Az ET keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelmérõl (1994. november 1.) • A Közép-Európai Kezdeményezés kisebbségi jogok védelmérõl szóló okmánya (1994. November) Ezeken kívül érvényesek lesznek a nemzeti kisebbségek védelmérõl szóló kétoldalú szerzõdések, egyezmények vagy nyilatkozatok és az alapszerzõdések kisebbségvédelmi cikkelyei. E dokumentumok a következõk: 82

• Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szocialista Köztársaság együttmûködésének elveirõl a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén (1991. május 31.). • Szerzõdés a Német Szövetségi Köztársaság és a Magyar Köztársaság között a baráti együttmûködésrõl és a partnerségrõl Európában (1992. február 6.). • Egyezmény a Magyar Köztársaságban élõ szlovén nemzeti kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élõ magyar nemzeti közösség külön jogainak biztosításáról (1992. november 6.). • Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Orosz Föderáció együttmûködésének elveirõl a nemzeti vagy etnikai, a vallási és nyelvi kisebbségek jogainak biztosítása területén (1992. november 11.). • Szerzõdés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttmûködésrõl (1995. március 19.). • Egyezmény a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a Magyar Köztársaságban élõ horvát kisebbség és a Horvát Köztársaságban élõ magyar kisebbség jogainak védelmérõl (1995. április 5.). • Szerzõdés a magyar Köztársaság és Románia között a megértésrõl, az együttmûködésrõl és a jószomszédságról (1996. szeptember 16.). Természetesen elképzelhetõ, hogy Magyarország EU-csatlakozásáig újabb nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok születnek, amelyek a ratifikáció után hasonlóképpen életbe léphetnek. Az említett kétoldalú szerzõdések hálózata pedig összeköti Magyarországot és szomszédait és kötelezi õket még akkor is, ha az utóbbiak nem lesznek az EU tagjai. Természetszerûen a szomszédos országokban is érvényben lesznek saját kisebbségvédelmi jogszabályaik és az általuk aláírt és ratifikált nemzetközi dokumentumok, illetve szerzõdések, nem lesznek azonban tagjai az EU-ban érvényesülõ jogi mechanizmusnak. A tagságra pályázó Románia és Szlovákia azonban érdekelt lesz az EU által elvárt kisebbségpolitika megvalósításában. Magyarországnak a csatlakozási tárgyalásokon el kell érnie azt, hogy szomszédaival fenntartott speciális kapcsolatait EU-tagsága esetén is érvényesíthesse. Mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy az EU-val megértesse: Magyarország a magyar kisebbségek léte folytán 31

83

speciális helyzetben van. Meg kell gyõznie az EU-t, hogy a magyar kisebbségek teljes eurokonform politikai magatartást tanúsítanak, nem jelentenek instabilitási kockázatot, sõt jogaik biztosítása esetén a stabilitás jelentékeny tényezõivé válhatnak. E vonatkozásban hangsúlyozni kell a magyar kisebbségek politikai magatartásának következõ jellemvonásait: • a magyar kisebbségek által lakott területeken az erõszaknak nincs hagyománya és az nem szerepel a magyar kisebbségek eszköztárában, történetük folyamán pedig sohasem alkalmaztak erõszakot, • jogaikat kizárólag parlamentáris úton, demokratikus eszközökkel kívánják érvényesíteni, • legitim szervezeteik a helyi önkormányzatokba és a parlamentbe megválasztott képviselõik útján részt vesznek annak az országnak a politikai életében, ahol élnek, és hozzájárulnak a jogállamiság kialakulásához, • országaik demokratikus erõivel való állandó együttmûködésre törekednek, • a demokrácia kialakítása és megerõsítése érdekében részt vettek vagy vesznek országaik kormányában (Románia, Szlovákia), • elkötelezettjei a demokrácia, a szubszidiaritás és a helyi önkormányzatok autonómiája elveinek és úgy vélik, hogy autonómiájukat (személyi autonómia, a helyi önkormányzatok speciális státusa, regionális autonómia) saját államaik törvényes keretei között tudják megvalósítani, • államaik lojális állampolgárainak tekintik magukat, tiszteletben tartják annak az államnak a területi integritását és szuverenitását, amelynek a területén élnek, nem kívánják megváltoztatni a jelenlegi határokat és lemondtak minden elszakadási törekvésrõl, nem kívánnak más államokhoz csatlakozni, sem saját államot létrehozni, • elkötelezettjei az euroatlanti integrációs folyamatnak és támogatják Magyarország, valamint saját államaik integrációs törekvéseit, • meg vannak gyõzõdve arról, hogy jogaik nemzetközi normáknak és a pozitív európai gyakorlatnak, valamint speciális helyzetüknek megfelelõ biztosítása révén az európai stabilitás tényezõivé válhatnak. Magyarország EU-tagként megnövekedett politikai és gazdasági súllyal tudja majd képviselni kisebbségpolitikai elképzeléseit szomszé84

daival szemben. Belépésével az EU-ban növekedni fog azoknak az államoknak a súlya, amelyek az EU-n belül a nemzeti és etnikai kisebbségek (népcsoportok) elvárásainak megfelelõ kisebbségvédelmet kívánnak. Magyarországnak az EU tagállamaként minden eurokonfom eszközt fel kell használnia, hogy hozzájáruljon a határon túli magyar kisebbségek jogainak védelméhez és bõvítéséhez. Meg kell követelnie szomszédaitól az alapszerzõdések betartását, a vegyes bizottságokban tovább kell fejlesztenie a szomszédokkal való kisebbségpolitikai együttmûködést, továbbá fejlesztenie kell a regionális együttmûködést (KEK, amelynek Szlovákia és Románia is tagja), elõ kell mozdítania a határ menti régiók és az eurorégiók keretében folyó együttmûködést, a helyi önkormányzatok, intézmények, civil szervezetek és személyek közötti kapcsolatokat azoknak minden kisebbségpolitikai vonatkozásával. Az eddigi sikertelenség ellenére is kezdeményeznie vagy támogatnia kell az EU-n belül jogilag kötelezõ kisebbségvédelmi rendszer létrehozását, és arra kell törekednie, hogy a nemzetközi kisebbségvédelmi jogalkotás folyamatába a kisebbségeket is bevonják. Jegyzetek 1. Nicola Girasoli: National Minorities. Who are they? Bp. 1995. 93. 2.

Gilbert

Gornig:

Zentralismus

und

Entfaltung

der

Minderheiten-

und

Volksgruppenrechte in: Der Schutz von Minderheiten- und Volskgruppenrechte durch die Europäische Union. Hrsg. von Dieter Blumenwitz un Gilbert Gornig. Köln 1996. 72-87. Faragó Béla: Van-e korzikai nép? Regio 1992. 2. 36-58. 3. Gál Gyula: A dél-tiroli kérdés. Bp. 1995. 4. Dieter Kolonovits: Die rechtliche Situation der kroatischen und slowenischen Volksgruppe in Österreich. Europa Ethnica 1996. 3-4. 99-116. Theodor Veiter: Das österreichische Volkgruppenrecht seit dem Volksgruppengesetz von 1976. Wien 1979. 5. Lauri Hanniakainen: The Status of Minorities, Indigenous Peoples and Immigrants and Refugee Groups in Four Nordic States. Offprint from the Nordic Journal International Law. Vol 65. 1966. 23. 6. Kristian Myntti: National Minorities and Minority Legislation in Finnland in: The Protection of Ethnic and Linguistic Minorities in Europe. Ed. by John Packer and Kristian Myntti. Abo Akademi University 1993. 79-103. Kovács Péter: Az Aland-szigetek önkormányza ta. Bp. 1994. 7. Lauri Hannikainen i.m. 29-37 8. i.m 61-66. 9.

Harald

Runblom:

Swedish

Multiculturalism

in

a

Comparative

European

Perspective in: Language, Minority, Migration. Ed. by Sven Gustavsson, Harald Runblom. Uppsala 1995. 199-217.

85

10. Alexander Schmid: Die friesische Spache im Verwltungs-verfahren und vor Gericht – Neuregelungen zur Förderung einer Minderheitensprache. Europa Ethnica 1997. 1-2. 30-39. 11. André Alen, Rusen Ergec: A belga államszövetség az 1993. évi negyedik államreform után. Bp. 1994. 12. Dieter W. Bricke: Minderheiten im östlichen Mitteleuropa: deutsche und europäische Optionen. Ebenhausen/Isartal 1994. 63-65. 13. Klaus Carsten Pedersen: Minorities Questions and Integration. The Danish Experience in: Integration, Regionalism, Minorities: What is the Link? Ed. by László Póti. Hungarian Institute of International Affairs, Budapest 1997. 113-114. 14.

Dieter

Blumenwitz:

Minderheiten-

und

Volksgruppenrecht.

Aktuelle

Entwicklung . Bonn 1992. 115-120. 15. A szerzõdés kisebbségvédelmi cikkelyeit ld. Dieter Blumenwitz i.m. 183-185. 16. Tamara K. Hervey: Wich Rights, Whose Rights? in: The Identification and Protection of Ethnic and Lingustic Minorities in Europe. Ed. by Jhon Packer and Kristian Myntti. Abo Akademi University 1993. 123-144. 17. Hugh Poulton: Changing Notions of National Identity Among Muslims in Thrace and Macedonia: Turks, Pomaks and Roma. Turkey as a Kin-State: Turkisch Foreign Policy Towards Turkish and Muslim Communities in the Balkans in: Muslim Identity and the Balkan States. Ed. by Hugh Poulton, Suha Taji-Farouki. London 1997. 82-102, 194-213. 18. A tervezet szövegét 1d.: Dieter Blumenwitz i.m. 177-181. 19. Szövegét ld.: Felix Ermacora, Christoph Pan: Volksgruppenschutz in Europa. Wien 1995. 20.

A

Chartatervezet

szövegét

ld.

Christoph

Pan:

Quellennsammlung

zum

Ezntwurf einer Charta der Volkgruppenrechte. Wien 1994. 21. Ld.: Christoph Pan i.m. 22.

Az

egész

p rob l e m a tik á ra

Volskgruppenrechte

in

der

1d .:

R u d ol f

Europäischen

S tr e in z: Union

in:

Minderhe ite n-

und

Minderheiten-

und

Volksgruppenrechte durch die Europäische Union. Köln 1996. 11-29. 23. A két dokumentum szövegét ld.: Dieter Blummenwitz i.m. 181-183. 24. Székely András Bertalan: Horvátországi magyar sors a 90-s években. Magyarság és Európa. 1994. 2. 58-63. Rudolf Streinz i.m. 13. 25. Lauri Hannakainen i.m. 61-66. 26. A dokumentumokat ld.: Dieter Blumenwitz i.m. 182. 27. Rudolf Sterinz i.m. 18-19. 28. I.m. 19 29. Az e fejezetben említett nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok elemzését ld.: Vogel Sándor: A kisebbségi jogok kodifikációján ak lehetõségei Európában. Külpolitika 1966 3-4. 186-216. 30. Rudolf Streinz i.m. 28-29. 31. A kétoldalú szerzõdések elemzését ld.: Vogel Sándor: A kétoldalú kisebbségvédelmi jogeszközök rendszere. Külöpolitika 1996. 1. 23-44. uõ.: A Comparison of the Hungarian-Slovak and the Hungarian-Romanian Basic Treaty. EthnosNation Jg. 4(1996). Nr. 1-

86

A kisebbségi kérdés a magyar külpolitikában

87

88

Biztonsági dilemmák és etnikai konfliktusok magyar szempontból (1989–1994)

A nemzetállamok kialakulása a 18. század végétõl Európa fejlõdésének egyik meghatározó tényezõjévé vált. A 19. században már nemcsak Nyugat-Európában volt a politikai élet hajtóereje, hanem bizonyos késéssel - Közép- és Kelet-Európában is. E két utóbbi régióban a francia példát követõ nemzetállamok olyan településterületen jöttek létre, amelyeket a középkor óta több etnikum lakott. Ezért azoknak az államoknak a határai, melyek a 19. században és az I. világháború után alakultak ki és önmagukat nemzetállamként határozták meg, csaknem szabály szerint nem estek egybe az etnikai határokkal. E sajátos fejlõdés eredményeképpen Közép-Európában az etnikailag vegyes településterületek olyannyira egymásba ékelõdtek, hogy etnikailag homogén állam a területen alig található. Ugyanakkor a polgári nemzetállamoknak és a kommunista rendszereknek asszimilációs és homogenizációs törekvése, valamit az, hogy a középkorban gyökerezõ autonómiák hagyományát kitörölje a társadalom tudatából, teljes egészében nem sikerülhetett. A különbözõ etnikai csoportok autonómiája, amely többnyire bevándorlás következményeképpen alakult ki, a feudalizmus idõszakára különösképpen jellemzõ volt. Elegendõ, ha megemlítjük az erdélyi szászokat és székelyeket, akik politikai, közigazgatási, katonai autonómiával és az állam által szavatolt különjogokkal rendelkeztek. Ezek az autonómiák a 19. század második feléig állottak fenn, amikor a centralizációs modernizálási törekvések áldozatául estek. A különbözõ etnikai csoportok együttélését a középkor és a kora újkor évszázadaiban természetesnek tekintették, és ez csupán az újkori nacionalizmus idõszakában vált problémává. Ettõl az idõszaktól kezdve a közép- és kelet-európai államok politikai elitje a nemzetállam eszméjének bûvkörében élt, a központosított francia nemzetállamot

89

tekintette példaképének és kisebbségeivel szemben mind erõsebb és kíméletlenebb asszimilációs politikát folytatott. Az I. világháború után megkötött békeszerzõdések folytán az Osztrák-Magyar Monarchia széthullott és Közép-Európában teljesen új államrendszer, új területi viszonyok alakultak ki. Habár a békeszerzõdéseket a nemzeti-etnikai elv jegyében kötötték, az utódállamok, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia éppúgy soknemzetiségûek, több etnikai csoport által lakottak voltak, mint Ausztria-Magyarország. A békeszerzõdések következtében kb. három millió magyar kisebbségi helyzetbe került. Az új államokat a gyõztes hatalmak arra kényszerítették, hogy kisebbségvédelmi szerzõdéseket írjanak alá. Akkor Csehszlovákiában 691 923 (1930), Jugoszláviában 467 658 (1921) és Romániában 1554529 magyar élt. Románia összlakosságának egyharmadát, Csehszlovákiájénak 34,5 és Jugoszláviájénak 18,8 %-át kisebbségek alkották. A Csehszlovák Köztársaság önmagát egységes államnak tekintette, de kisebbségi problémáit nem tudta megoldani. A saint germain-i békeszerzõdés által elõírt autonómiát a kárpátukránok számára, a német kisebbség (amely az összlakosság egynegyedét alkotta) különleges jogállását és a szlovákoknak tett autonómiaígéreteket sohasem váltották valóra. Ezek a mulasztások 1938-ban lényegesen hozzájárultak az Elsõ Köztársaság destabilizálásához, amely Németország könnyû zsákmányává vált. A délszláv királyság, amely 1929-ben a Jugoszlávia nevet vette fel, ugyancsak képtelen volt arra, hogy az országban élõ kisebbségek számára megoldást találjon. Létrejöttétõl fogva sohasem sikerült a föderalista elképzeléseket valló horvátok és a szerb centralizmus közötti ellentétet felszámolnia. Habár a kisebbségi szerzõdés 1920-ban törvényerõre emelkedett, a jugoszláv kormányok mindent megtettek annak érdekében, hogy a kisebbségek erejét és identitását meggyöngítsék. Az 1923. évi alkotmány Romániát egységes nemzetállammá nyilvánította. Habár Románia 1919-ben aláírta a kisebbségi szerzõdést, amely a szászoknak és a székelyeknek iskolai és egyházi ügyekben autonómiát biztosított, a késõbb elfogadott törvényekben és rendele1

2

3

90

tekben ezzel ellentétes politikát folytatott. A helyzet az 1938. évi „kisebbségi statutummal”, amelynek amúgy sem volt jogforrás értéke, nem javult lényegesen. A két világháború közötti magyar politika a trianoni békeszerzõdést nem tekintette végleges megoldásnak és Ausztria kivételével valamennyi szomszédjával szemben revíziós politikát folytatott. A II. világháború idején a magyar revíziós politika látványos sikereket hozott. A Németország és Olaszország által kinyilvánított elsõ bécsi döntés alapján 1938. november 2-án Csehszlovákiától 12400 km2-t 1,1 millió többségében magyar lakossal visszacsatoltak Magyarországhoz. 1939. március 15-én a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára. 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés alkalmával Németország és Olaszország úgy határozott, hogy Észak-Erdélyt csatolják vissza Magyarországhoz. 1941. április 11-én a magyar hadsereg bevonult a Jugoszláviához tartozó Bácskába. E határváltozások után Magyarország határai és az etnikai határok nagy vonalakban egybeestek. A határmódosítás következtében azonban jelentõs nem magyar népesség is került a megnagyobbodott Magyarországra és a magyar népesség arányszáma az 1930. évi 92 %-ról az 1941. évi 77,5 %-ra esett. Az 1947. évi párizsi békeszerzõdés a következõ két kivételtõl eltekintve visszaállította a trianoni határokat. A kivételek a következõk voltak: három a trianoni békeszerzõdés után Magyarországhoz tartozó falut Pozsony hídfõjének megnövelése érdekében Csehszlovákiához csatoltak, Kárpátalját pedig, amely 1939-ig Csehszlovákiához majd Magyarországhoz tartozott, a Szovjetunió annektálta. A párizsi békerendszer a nemzetállamok rendszerének alapján állott, és megkísérelte a nemzetállam és az etnikai sokszínûség közötti ellentmondást áttelepítésekkel és egyes etnikai csoportok elûzésével megoldani, hogy ekképp etnikailag homogén államokat hozzon létre. Az áttelepítés és elûzés, valamint az állampolgári jogok megvonása a kollektív bûnösség kinyilvánítása nemcsak a német, hanem a magyar kisebbséget is érintette. Csehszlovákiában a magyarokat is bûnösökké nyilvánították az Elsõ Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásában. Lakosságcsere útján kísérelték meg a magyar lakosság elûzését Csehszlovákiából. Kb. 90000 magyart telepítettek Csehszlovákiából Magya4

5

91

rországra és valamivel kevesebb szlovákot Magyarországról Csehszlovákiába. Ugyanakkor 40-45000 magyart Nyugat-Csehországba deportáltak. Jugoszláviában is bosszúhadjáratot indítottak a magyar lakosság ellen és a partizánok több ezer magyart megöltek. Hasonló esetek kisebb számban Kárpátalján is megtörténtek. A kommunizmus uralomrajutása után látszólag komoly kísérletet tettek arra, hogy a nemzetiségi és kisebbségi kérdést megoldják. Ezek a kísérletek az intézkedések széles skáláját ölelték fel és a kisebbségek egyenjogúságának kinyilvánításától a kíméletlen asszimilációs és homgenizációs politikáig terjedtek. A legkíméletlenebb asszimilációs politikát a térségben Románia folytatta. Ez a politika kettõs ideológiai alapra támaszkodott: egyrészt a román nemzetállam fogalomra, bár az a kommunizmus elõtti idõkbõl származott, és a kommunista homogenizációs elképzelésekre. Az elviselhetetlen körülmények hatására németek és zsidók százezrei hagyták el Romániát. 1930-ban 543842, 1977-ben 359436, 1992-ben már csak 119436 német élt Erdélyben. Csak 1990-1991-ben kb. 150000 szász és sváb hagyta el szülõföldjét. A zsidók száma Izraelbe való kivándorlásuk miatt még gyorsabban csökkent: 1977-ben 24.666-an voltak, 1992-ben már csak 9107-en. A diktatúra utolsó éveiben 60-70000 magyar menekült Magyarországra. Végül Ceauºescu kidolgozta saját Endlösungját. A falvak lerombolását és ezzel a kisebbségek még megmaradt létalapjának megsemmisítését tûzte ki célul. A németek távozása után a cigányokon kívül a magyarok maradtak Románia egyetlen jelentõs kisebbsége, akik a további román asszimilációs törekvésekkel szemben a németek és a zsidók kivándorlása következtében magukra voltak utalva. A kommunista rendszer összeomlása és a Szovjetunió felbomlása, valamint a kommunista ideológiának mint hivatkozási alapnak a megszûnése folytán egy olyan vákuum keletkezett, amelyben a középés kelet-európai népek a nemzeti identitás értékrendszeréhez tértek vissza. A nemzeti identitás fenntartása és továbbfejlesztése nem állt szükségszerûen ellentétben az európai fejlõdés alapvetõ folyamatával, az integrációval. Az integrált Európa létrejöttét az egyes posztkommunista országokban fellobbanó szélsõséges nacionalizmus veszélyeztet6

7

8

9

92

te, melynek ideológiai magva a nemzeti kizárólagosságra épülõ nemzetállameszme volt. Ennek a felfogásnak az értelmében az állam kizárólag egy nemzet, egy etnikai közösség tulajdona és képviselõje. Ez a politikai felfogás éles ellentétben állt azzal a ténnyel, hogy Középés Kelet-Európa államainak területén saját identitással rendelkezõ a többségi nemzettõl jól elkülöníthetõ etnikai csoportok, azaz kisebbségek sokasága élt. Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása azt bizonyította, hogy sem Tito hat államalkotó nemzetre épített koncepciója, sem pedig Masaryk és Benes csehszlovák nemzetállam-felfogása nem volt mûködõképes. Az egykori Szovjetunióban kirobbant etnikai konfliktusok és mindenekelõtt a volt Jugoszláviában kirobbant tragikus háborúk felhívták a világ figyelmét arra, hogy Európa stabilitása a különbözõ etnikai csoportok és nemzeti kisebbségek jogainak szavatolása nélkül nem biztosítható. Ezért a nemzeti és etnikai kisebbségek kérdése az európai biztonság egyik legjelentõsebb tényezõjévé, a kisebbségi jogok biztosítása pedig az egyetemes emberi jogok alkotórészévé vált. Európa népeinek le kellett vonnia a következtetéseket mindabból, amit az I. és II. világháború után a kisebbségi kérdés megoldatlansága okozott. Ahhoz, hogy a kérdés kezelése lehetséges legyen, olyan új megoldásokat kellett találni, amelyek a mai Európa fejlõdési irányába, az integrációs és regionalizációs folyamatba beilleszkednek és valamennyi etnikai csoport identitásának megõrzését biztosítják. Közép-Európában a kisebbségi jogok biztosításában Magyarország volt a leginkább érdekelt, tekintettel arra, hogy a térség legjelentõsebb kisebbségét a határon túli magyar nemzeti közösségek alkotják. Hivatalos adatok szerint a kisebbségben élõ magyarok összlétszáma 2,7 millió (Szlovákiában 0,58, Romániában 1,62, Szerbiában 0,346, Ukrajnában 0,16, Horvátországban 0,02, Szlovéniában 0,009 és Ausztriában 0,015 millió). A kisebbségek saját becslése szerint a szomszédos országokban élõ magyar közösségek létszáma eléri a 3,3 milliót (Romániában 2,0, Szlovákiában 0,75, a volt Jugoszláviában 0,4 és Ukrajnában 0,2 millió). A kommunista rendszer összeomlása után a magyar kisebbségek létrehozhatták érdekvédelmi szervezeteiket, és részt vehettek a helyi 10

11

93

önkormányzatok testületeiben, valamint országaik törvényhozó szerveiben. Ugyanakkor kidolgozták azokat a dokumentumokat, amelyek a magyar kisebbségek igényeit tartalmazták. E dokumentumoknak több közös vonása van: a kisebbségi lét sajátos formáit szem elõtt tartva szórványtelepülések esetében személyi autonómiát, helyi többség esetén az önkormányzatok autonómiáját, egyértelmû regionális többség esetében pedig területi autonómiát igényeltek. Továbbá belsõ önrendelkezést, a kollektív jogok elismerését követelték, miközben tiszteletben tartották annak az államnak a területi integritását, amelyben éltek. A Magyarok Világszövetségének III. kongresszusa alkalmával kiadott nyilatkozatban a magyar kisebbségek követelésüket a következõképpen foglalták össze: „Jogunkat a kulturális és területi önkormányzatra szavatolni kell.” A Romániában, Szerbiában és Szlovákiában élõ magyarok ezen túlmenõen önmagukat államalkotó tényezõnek tekintették. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség programjában leszögezte: „A romániai magyarság ... önmagát mint közösséget államalkotó tényezõnek, önálló politikai alanynak, s mint ilyen a többségi nép - nemzet egyenjogú társának tekinti.” A szlovákiai Együttélés Mozgalom 1993 februárjában hasonló nyilatkozatot adott ki. Ebben a magyar nemzet Szlovákiában élõ részét nemzeti közösségnek és a szlovák nemzet egyenjogú társának tekintette. Valamennyi a Kárpát-medencében élõ magyar kisebbség kidolgozta és nyilvánosságra hozta autonómiaigényeit. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség belsõ önrendelkezését a személyi autonómia, a helyi önkormányzatok és a területi autonómia által kívánta megvalósítani. Ugyanezt tette a csehszlovákiai Együttélés Mozgalom is. Az ukrajnai kárpátaljai magyar kisebbség 1991. december 1-én határozatot hozott saját nemzeti körzetének létrehozásáról, melynek az autonóm Kárpátalja szerves részének kellett volna lennie. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének állásfoglalása szerint földrajzilag összefüggõ területen magyar autonóm körzetet, ott pedig ahol ez a települési viszonyok miatt nem volt lehetséges, a többségében magyarok által lakott községekben az önkormányzatok autonómiáját kellett volna kialakítani. Ennek jogi alapját a hágai 12

13

14

15

16

17

18

94

Jugoszlávia-konferencia dokumentuma képezte, amely leszögezte: „Mindazokat a területeket, ahol a nemzeti és etnikai csoporthoz tartozó személyek többséget alkotnak, az önkormányzás különleges státusával kell felruházni.” Mindebbõl az következik, hogy a magyar kisebbségek belsõ önrendelkezésüket nem a határok megváltoztatása vagy saját államok létrehozása, hanem a többségi nemzettel való egyenjogúság és az államon belüli autonómia különbözõ formái és fokozatai révén kívánták megvalósítani. Ekképp a magyar kisebbségek elõtt olyan autonómia megoldások lebegtek példaként, mint a katalán és a baszk autonómia Spanyolországban, ahol a spanyol alkotmány szerint a nyelvi sokszínûség olyan kulturális örökség, amely különleges tisztelet és védelem tárgyát képezi. További példaként szolgált a svéd anyanyelvû lakosság alkotmányjogilag biztosított különleges státusa Finnországban és a német anyanyelvû lakosság autonómiája Dél-Tirolban. A magyar kisebbségek visszautasították az erõszak alkalmazásának minden formáját és a legnemesebb európai hagyományok, a tolerancia, a kölcsönös megbecsülés, a kompromisszumok megkötése, és az európai integráció elkötelezett híveinek tekintették önmagukat. A magyar kisebbségek autonómiatörekvéseinek alapja a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak elve volt, amely ellentétben állt a régióban újra érvényre jutó államnemzet politikai fogalmával. A kisebbségek politikai jogalanyiságának elve és a nemzetállameszme nem összeegyeztethetõ. Ezzel egy olyan ellentét kelt újra életre, amely a 19. században már érvényesült. Ha a két történelmi korszakot összehasonlítjuk, megállapítható, hogy a magyar kisebbségek ma ugyanazokat a jogokat követelik, amelyeket a történelmi Magyarország nemzetiségei a dualizmus korszakában (1867-1918) követeltek. Ezt az alapvetõ ellentmondást Románia példájával tehetjük érzékelhetõvé. Románia új alkotmánya ugyanis megállapítja: „Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam.” (1. cikkely). Ezzel szemben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Romániának az Európa Tanácsba való felvétele alkalmával megfogalmazott memorandumában hangsúlyozta: „A romániai magyar kisebbség államalkotó tényezõként való elismerését igényli.” Az egymással szembenálló 19

20

95

két elv összeegyeztethetetlenségét az RMDSZ elnökének az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének Emberjogi Bizottságához írt levele is példázza: „Országunk népességében a kisebbségek számaránya oly nagy, hogy az alkotmánynak az a cikkelye, amely Romániát nemzetállamként határozza meg, számunkra elfogadhatatlan.” A nemzetállameszme mellett kitartó román politikusok elvi alapállásuk miatt a magyar kisebbség autonómiaigényeit egyáltalán nem tudták megérteni. Ez világlik ki Teodor Meleºcanu, román külügyminiszter szavaiból is: „A magyarok kétségbe vonják az alkotmánynak azt a cikkelyét, amely szerint Románia egységes nemzetállam és felpanaszolják, hogy nem ismerik el õket államalkotó tényezõként. Ezeknek az igényeknek semmi köze nincs az emberi jogokhoz és a kisebbségekhez tartozó személyek jogaihoz és sértik a román állam nemzeti egységét és területi integritását, ami teljességgel megengedhetetlen.” Ennek az ellentmondásnak a feloldása csak a nemzetközi jog továbbfejlesztésével és Közép-Európa fokozatos európai integrációjával oldható fel. Az addigi folyamatok azt mutatták, hogy az ezen ellentmondás körüli vita békés keretek között is folyhat, és nem kell okvetlenül erõszak kitöréséhez vezetnie. Magyarország stabilitását olyan események, mint a jugoszláviai háború, vagy a szomszédos államokban megnyilvánuló instabilitás veszélyeztethették. Ebben az összefüggésben ki kell emelnünk: fegyveres konfliktus Magyarország és szomszédai között kizárt volt. Bizalomerõsítõ lépésként meg kell említenünk a Magyarország és Románia között megkötött Nyitott Égbolt Egyezményt, valamint a Katonai együttmûködésrõl megkötött egyezményt Magyarország és Szlovákia között. A magyar kisebbségek ellen irányuló diszkrimináció azonban mégis veszélyeztethette Magyarország stabilitását. Egy esetleg a Vajdaságban kitörõ erõszakhullám vagy bármely instabilitás egy szomszédos államban magyarok millióit késztethette volna arra, hogy Magyarországra meneküljenek. Egy ekkora menekülthullámot Magyarország nem tudott volna elviselni és ennek következtében destabilizálódhatott volna, ami Nyugat-Európa számára is veszélyt jelenthetett. Ezért a magyar kisebbségek jogainak védelme nemcsak Magyarország, hanem egész Európa és a nemzetközi közösség érdeke is volt. 21

22

96

A magyar kormány a magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikájában a kormánypártok és az ellenzék közötti konszenzusra támaszkodhatott. A Határon Túli Magyarok Hivatalának 1992. július 30-án kiadott nyilatkozata szerint a demokratikus átalakulás esélyeit a pozitív és sikeres kisebbségpolitika növelheti. A régióban honos a kisebbségek ellen irányuló hagyományos nemzetállam-politika akadályozhatja a demokratikus struktúrák és az esélyegyenlõségen alapuló piacgazdaság kialakulását. A kisebbségi kérdés ezáltal olyan strukturális kérdéssé vált, amely a belsõ fejlõdést és az államközi kapcsolatokat is befolyásolhatja. Megoldásában biztonság, kül- és gazdaságpolitikai, valamint emberjogi szempontokat is figyelembe kell venni. Az elnyomás és a diszkrimináció a kisebbségek soraiban a radikális megoldások híveit erõsítheti, akik közösségük igényeinek biztosítását csak a különválás, a más államokhoz való csatlakozás vagy az államjogi függetlenség által vélik megvalósíthatónak. E radikális tendenciák az egész térséget egymással összeegyeztethetetlen, megoldhatatlan és ellenõrizhetetlen törekvések csataterévé változtathatják. A Magyar Köztársaság Kormányának 1992. augusztus19-én kiadott közleménye szerint az volt a véleménye, hogy valamennyi érintett fél bevonásával és a nemzetközi közösség erõfeszítései segítségével a kisebbségi kérdésben alapvetõen új megoldásokat kell találni. Egy új Európa felépítéséhez, az államok és népek közötti új békerendszer megteremtéséhez az államokon belüli nemzeti és etnikai sokszínûség alkotmányjogi elismerésén át vezet az út. A magyar kormány megítélése szerint a magyar kisebbségeknek saját jövõjükrõl alkotott elképzelései beilleszkednek a döntõ európai folyamatokba és jó alapot kínálnak Magyarország és a szomszédos államok kisebbségpolitikai együttmûködéséhez. A magyar kormány meg volt gyõzõdve arról, hogy a kisebbségek ügyét nem lehet területi kérdésként kezelni. Etnikailag homogén államokat a régióban határváltoztatások segítségével létrehozni sehol sem lehetséges. Azok a törekvések, hogy egyes területeket etnikailag megtisztítsanak az utóbbi években a második világháború óta elkövetett legsúlyosabb háborús bûntettekhez vezettek. A magyar kormány többször hangsúlyozta, hogy Magyarország és szomszédai között nincsenek határ23

24

97

problémák. Magyarország határmegvonásaival együtt korlátozás nélkül elismeri a II. világháború után megkötött békeszerzõdéseket, valamint a Helszinki Záróokmány határokra vonatkozó elõírásait. Magyarország több síkon járult hozzá a kisebbségi kérdés megoldásához: 1. Arra törekedett, hogy a határain belül élõ kisebbségeknek a legmesszebbmenõ jogokat biztosítsa. A magyar parlament által 1993. július 7-én megszavazott törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól a kisebbségeket államalkotó tényezõknek tekintette, anyanyelvüket közösség-összetartó erõként ismerte el, szavatolta az anyanyelv használatának jogát a parlamentben, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban és teljes kulturális autonómiát biztosított számukra. A törvény lehetõvé tette a kisebbségek részére kisebbségi önkormányzatok létesítését helyi és országos szinten. 2. Magyarország arra törekedett, hogy a szomszédos és más európai államokkal kisebbségvédelmi szerzõdéseket kössön. A Németország és Magyarország között 1992. február 6-án megkötött alapszerzõdés elismeri a koppenhágai dokumentumba és más EBEÉ dokumentumokba foglalt kisebbségvédelmi normák jogérvényességét: A szerzõdés leszögezi: „A Magyar Köztársaságban élõ német kisebbséghez tartozóknak különösképpen joguk van arra, hogy etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival közösségben szabadon kifejezzék, megõrizzék és továbbfejlesszék és védelmet élveznek minden olyan kísérlet ellen, amely akaratuk ellenére asszimilálná õket. ... A Szerzõdõ Felek a nemzetközi keretek között fel fognak lépni azért, hogy a kisebbségek védelmére és támogatására hozott kötelezettségek jogilag kötelezõen érvényesek legyenek.” A szerzõdés ugyanakkor lehetõvé teszi Németország számára, hogy a Magyarországon élõ német kisebbséget támogató intézkedéseket hozzon. Magyarország kisebbségvédelmi szerzõdéseket írt alá mindazokkal az államokkal, amelyek erre hajlandóak voltak. 1991. május 31-én aláírták a magyar-ukrán nyilatkozatot, 1992. november 6-án a magyarszlovén szerzõdést, 1992. november 11-én pedig a magyar-orosz nyilatkozatot. Ezeknek több cikkelye túllép az eddigi a nemzetközi dokumentumokban rögzített kisebbségvédelmi normákon. 25

26

98

Az Ukrajnával megkötött kisebbségvédelmi nyilatkozat kimondottan a felek „történelmileg területükön élõ nemzeti kisebbségeirõl” beszél és a kisebbségek jogait az egyetemes emberi jogok részének tekinti, amelyeket a kisebbségek mind egyénileg , mind csoportjukhoz tartozó más személyekkel együtt gyakorolhatnak (1. cikkely). A szerzõdõ felek kötelezték magukat arra, hogy „nem tesznek a kisebbségek asszimilálására vagy a nemzetiségek lakta területek lakossági összetételének megváltoztatására irányuló adminisztratív, gazdasági vagy egyéb intézkedéseket.” (8. cikkely).Kifejezték azt a készségüket, hogy a nyilatkozatban foglalt elveket a gyakorlatban megvalósítják és végrehajtásukat ellenõrzik. Ezt a célt szolgálta, hogy a felek egy vegyes bizottságot állítottak fel, amely a két fél állami intézményeinek és nemzeti kisebbségeinek képviselõibõl állt (16. cikkely). A magyar-orosz nyilatkozat hasonló elveken nyugodott. Tartalmazta a területi autonómia elvét és lehetõnek tartotta „helyi és autonóm igazgatási szervek, valamint területi elvû autonómiák és a kisebbségek önigazgatása más formáinak létrehozását (5. cikkely). A felek megállapodtak továbbá abban, hogy a nyilatkozatban foglalt elvek „alkalmazása és a megfelelõ célok elérése érdekében összehangolják együttmûködésüket a különbözõ nemzetközi fórumokon”. (16. cikkely). A magyar-szlovén kisebbségvédelmi egyezményben a felek megerõsítették a következõ elveket: A Magyar Köztársaságban élõ szlovén kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élõ magyar nemzeti közösség tényleges egyenlõsége, a saját identitás megõrzése egyéni és közösségi különjogokkal érhetõ el (preambulum). A szerzõdõ felek kötelezték magukat arra, hogy az „õshonos nemzetiségek által lakott területeken biztosítják mindkét nyelv egyenlõ használatát, különösképpen a földrajzi nevek és nyilvános feliratok vonatkozásában, a helyi önkormányzatok szerveiben, az írásos és szóbeli kommunikációban, a közigazgatási és igazságügyi szervek elõtt, valamint egyéb közintézményekben.” (4. cikkely). Arra is kötelezték magukat, hogy a „helyi önkormányzat közigazgatási és területi szervezeteit nem alakítják ki a kisebbségek kárára és arra fognak törekedni, hogy a közigazgatási, a választókörzeti és a két kisebbség által lakott területek minél inkább egybeessenek.” (9. cikkely). Végül a felek megállapodtak abban, hogy kormány99

közi vegyes kisebbségi bizottságot hoznak létre, amely figyelemmel kíséri az egyezmény rendelkezéseinek megvalósítását. E bizottság kisebbségi tagjait pedig a kisebbségi szervezetek javaslatára nevezik ki. (15. cikkely). Magyarország és szomszédai demokratikus fejlõdése érdekében szükség volt arra is, hogy Magyarország Romániával, Szlovákiával és Szerbiával is hasonló szerzõdéseket kössön. Az egykori Jugoszláviában zajló háború, Szerbia nemzetközi elszigeteltsége és az ellene irányuló embargó nem tette lehetõvé azt, hogy Szerbiával is hasonló tárgyalások kezdõdjenek. A Meciar-kormány kisebbségellenes lépései (a magyar helynevek eltávolítása, a személynevek szlovák formában való használatáról szóló törvény) ugyancsak csökkentette ekkor annak esélyét, hogy Magyarország Szlovákiával sikeres tárgyalásokat kezdjen. Ugyanakkor az Antall kormány véleménye szerint hasonló kétoldalú szerzõdések megkötése a magyar kisebbségek legitim képviselõinek bevonása nélkül nem volt lehetséges. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség ezirányú igényét 1993. január 17-én III. kongresszusa alkalmával ki is fejezte. A Romániai Magyarok Demokrata Szövetsége követelte, hogy a hasonló kétoldalú szerzõdések elõkészítésében részt vehessen és a romániai magyarságot érintõ kérdésekben a jóhiszemûség szándékával közvetíthessen." Több mint kérdéses volt az, hogy az érintett államok hasonló követelést elfogadtak volna. Másrész viszont a kisebbségi kérdésben a Magyarország és Románia között folyó tárgyalásokban bizonyos elõrelépés volt érzékelhetõ. Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter Romániai látogatása alkalmával (1993. szeptember 15-20) a román fél kifejezte azt a szándékát, hogy Románia jogrendszerét az európai normáknak megfelelõen átalakítja. A két állam az alapszerzõdés két vitatott kérdésének, a kisebbségek és a határok sérthetetlenségének ügyében bizonyos mértékig elõrelépett, úgy hogy a kompromisszum elérése nem látszott annyira lehetetlennek, mint addig. A magyar külügyminisztérium szerint a határok kérdését, amelyet az 1920. és 1947. évi békeszerzõdések rendeztek, nem lehetett a kisebbségi kérdéshez hasonlóan kezelni. A kisebbségi jogok kodifikációja Romániában ugyanis még nem történt meg. Habár a magyar fél véleménye 27

100

szerint a két ország között határkérdés nincs, Magyarország tekintettel arra, hogy a román fél kívánja, hajlandó volt e kérdésben megfelelõképpen nyilatkozni és ezáltal az alapszerzõdés megkötését lehetõvé tenni. A tárgyalások során Jeszenszky Géza azt javasolta, hogy hozzanak létre kisebbségi vegyes bizottságot. A román fél ellenjavaslatában azt indítványozta, hogy tartsanak a kisebbségi kérdésben két szakmai konferenciát, amit a magyar fél végül is elfogadott. Románia kisebbségeivel szembeni politikája ekkor nagy mértékben belpolitikai tényezõktõl függött, mindenekelõtt attól, hogy a román társadalmat demokratizálni, a romániai jogrendszert pedig europaizálni lehet-e. Teljesen lehetetlennek látszott az, hogy Románia parlamentje kisebbségi törvényt szavazzon meg, miközben a kormánypárt a parlamentben a szélsõséges jobboldali pártok szavazataira volt utalva. Az ellentmondás a román kormány és a magyar kisebbség jogfelfogása között a továbbiakban is fennmaradt: A román politikusok következetesen csak a kisebbségekhez tartozó személyek jogairól beszéltek, a magyar kisebbség pedig kollektív jogokat igényelt és önmagát politikai jogalanynak tekintette. A kisebbségek helyzetét az is befolyásolta, hogy miként alakultak, Románia, Szlovákia és Szerbia politikai prioritásai. Magyarország külpolitikájának egyik prioritása kétségkívül az ország európai integrációja volt. Integrációs törekvések Romániában és Szlovákiában is megfigyelhetõk voltak. Ugyanakkor azonban a három említett szomszédos országban a hagyományos nemzetállam fenntartása abszolút prioritást élvezett. Magyarország már ekkor érdekelt volt szomszédainak európai integrációjában, ugyanis csak ez teremthette meg annak lehetõségét, hogy az etnikai feszültségeket hosszú távon megszüntessék. 3. Magyarország már ekkor tevékenyen részt vett a kisebbségi jogok nemzetközi kodifikációjában. Jogilag kötelezõként fogadta el az EBEÉ, az Európa Tanács és az ENSZ kisebbségvédelmi dokumentumait. A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló kiegészítõ jegyzõkönyv az Alapvetõ szabadságjogok védelmérõl szóló egyezményhez (1201-es ajánlás) megfogalmazásakor a tíz magyar javaslatból nyolcat elfogadtak. Ugyanakkor a Közép-európai Kezdeményezés Ma28

101

gyarország javaslatára elfogadta, hogy a kisebbségi kérdésrõl konferenciát tartson. Véleményünk szerint az integrációnak és a kisebbségi jogok nemzetközi kodifikációjának párhuzamosan kellett folynia. A nemzetközi fórumokhoz benyújtott kisebbségvédelmi dokumentumok kidolgozása és elfogadása a politikai folyamatokhoz képest ezekben az években késésben volt, a kollektív kisebbségi jogok kérdésében pedig nem sikerült áttörést elérni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kollektív jogoknak a nemzetközi jogba való bevezetése nélkül a kisebbségi kérdéseket nem lehet tartósan megoldani. Minden kisebbség elsõdlegesen csoportként létezik, és csak csoportként tudja identitását megõrizni és reprodukálni. Ezért az EBESZ folyamatban és az Európa Tanácsban olyan kisebbségjogi dokumentumokat kellet volna kidolgozni, amelyek kifejezetten elismerik a kollektív jogokat és amelyeket az európai államok kötelezõként fogadtak volna el. A kisebbségi jogok elfogadásának elhúzódása nemzetközi szinten és egyes államokban hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos területeken olyan gyúanyag halmozódott fel, amely egy egész régió biztonságát veszélyeztette. A kisebbségek igényeinek elõtérbe kerülése az európai átalakulásnak csak egyik, de fontos eleme volt. Az a francia forradalom által meghatározott korszak, amelyben az állam és az egyén között semmilyen jogalanyt nem ismertek el, ezekben az években érzékelhetõen a végéhez közeledett. Mindezek alapján megállapítható volt, hogy az állam az elkövetkezendõkben arra kényszerül, hogy jogosítványokat adjon át a régióknak és önkormányzatoknak, amelyek különbözõ autonómiaformák, köztük kisebbségi autonómiák alakjában is megjelenhetnek. A nemzetállam mindenhatóságának elve az összeurópai fejlõdés egyik legjelentõsebb akadályává vált. Az európai civilizáció egy új korszak határaihoz érkezett, amelyben az egyén és a közösség, az állam és területi egységei, az állam és a nemzet viszonya újrarendezésének szükségessége nyilvánvalóvá vált. A Magyar Köztársaság ezekben az években kisebbség- és biztonságpolitikáját illetõen az összeurópai fejlõdés tendenciájába illeszkedett, aktív partner kívánt lenni az európai integrációs folyamatban, amely teljes egészében megfelelt nemzeti érdekeinek. 102

Jegyzetek 1. Raffay Ernõ: Trianon titkai. Bp. 1990. 185. 2. Glatz Ferenc: A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. História plusz, 11/1992. 37. 3. i. m. 52-53. 4. i. m. 46-47. Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. dec. 1-tõl 1940. aug. 30-ig. Bp. 1941. 207-214. 5. Raffay: i. m. 188-189, Glatz, : i. m. 43. 6. i. m. 37-38. Raffay i. m. 190. 7. Varga Árpád: Népszámlások a jelenkori Erdély területén. Bp. 1992. 141, 229. 8. i. m. 203. 9. Áron Balázs: A romániai falurendezésrõl. Külpolitika 1989. 2. 75-88. 10. A határon túli magyarok kérdése a magyar kormány politikájában. 1992. július 30. Budapest: Határon Túli Magyarok Hivatala 1992; Glatz, i. m. 54, Schlett István: Kisebbségnézõben. Bp. 1993. 95. 11. i. m. 12. A határon túli magyarok fórumának dokumentumai. Nyilatkozat a kisebbségekrõl. 13. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség programja. 1991.2. cikkely. 14. A szlovákiai magyarok társnemzeti viszonyt szeretnének. Magyar Nemzet, 1992. augusztus 24. 15.

Az

RMDSZ

memoranduma

a

romániai

magyar

nemzeti

közösség

belsõ

önrendelkezé sérõl. Tervezet, Összeállította Csapó József. 1993. 5-6. 16. Merre tart Csehszlovákia? Az Együttélés Politikai Mozgalom memorandu ma a csehszlovákia nemzeti kisebbségekrõl. Schlett, i. m. 229-240. 17. Javaslat a Kárpátaljai Magyar Autonómia alapelveirõl. Ukrajna Törvénye Kárpátalja különleges önkormányzati területérõl. Schlett, i. m. 154-169. 18. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) állásfoglalása az önkormányzatról. Schlett, i. m. 192-214; Vékás János: A kisebbségi polgár a nemzeti önrendelkezé s és az állami szuveréníitás között. Korunk 1992. 6. 78-82. 19. A dokumentum ot ld.: Schlett, i. m. 215-121 (C.5. cikkely). 20. Az RMDSZ memorandu ma Románia felvételérõl az Európa Tanácsba. Romániai Magyar Szó, 1993. augusztus 26. 21. Gunnar Jansson úrnak. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlése Jogi és Emberjogi Bizottsága. Romániai Magyar Szó, 1993. augusztus 28/29. 22. Teodor Meleºcanu level Catherine Lalumiere-hez. Romániai Magyar Szó, 1993. szeptember 7. 23. A határon túli magyarok kérdése a magyar kormány politikájában. 1992. július 30. Kormánynyilatkozat. Budapest, Határon Túli Magyarok Hivatala 1992. 24. A kormány a kisebbségekrõl. Népszabadság, 1992. augusztus 19. 25. A törvényt ld.: Kisebbségi Értesítõ 1993. 1. 26. A szerzõdést ld.: Europa-Archiv 1992. 10. 377-385. (19. cikkely). 27. Az RMDSZ III. kongresszusának határozatai. Romániai Magyar Szó, 1993. január 22. 28. Jeszenszky romániai tárgyalásai. Magyar Nemzet, 1993. szeptember 20; Közeledés nem áttörés, Népszabadság 1993. szeptember 20; Kedvezõ pillanat a magyar-román viszonyban. Magyar Hírlap, 1993. szeptember 20; Vãcãroiu erdélyi látogatásra hívta meg Jeszenszkyt. Magyar Hírlap, 1993. szeptember 17; Spontán taps Jeszenszkynek Marosvásárhelyen. Népszabadság 1993. szeptember 18.

103

A kétoldalú kisebbségvédelmi jogeszközök rendszere

Az európai kommunista rendszerek összeomlása, a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása olyan új bizonytalansági tényezõket szült, amelyek a világ államai számára új biztonságpolitikai stratégia kidolgozását tették szükségessé. Ebben a keretben a nemzeti és etnikai kisebbségek problémája új dimenziót nyert: a kisebbségek jogainak biztosítása egyrészt az egyetemes emberi jogok és a nemzetközi jog részeként jelenik meg, másrészt biztonsági tényezõvé lépett elõ. A kérdés egyetemes jellegét jól tükrözi Geraldine Ferrarónak, az Amerikai Egyesült Államok ENSZ-képviselõjének 1993. február 16-án Gelfben elmondott beszéde, amelyet azután tartott, hogy az ENSZ elfogadta „A nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól” szóló nyilatkozatot. Beszédében az etnikaikisebbségi politika biztonsági és emberjogi aspektusai egyaránt megjelennek. Geraldine Ferraro hangsúlyozta: „Az etnikumok és vallások közötti konfliktus napjaink legjelentõsebb emberjogi kérdése, amellyel a világnak szembesülnie kell. Ennek legnyilvánvalóbb példája Jugoszlávia, melyet az etnikai és vallási különbségek szakítottak szét. ... A világ ma szabadabb, mint bármikor a történelemben, a nemzeti és etnikai konfliktusok azonban azzal fenyegetnek, hogy visszafordítják az utóbbi húsz évben elért fejlõdést.” A kérdés különös hangsúlyt kapott Európában, ahol – miként az Európa Tanács kisebbségvédelmi keretegyezménye hangsúlyozza – „a történelem megrázkódtatásai megmutatták, hogy a nemzeti kisebbségek védelme alapvetõ fontosságú kontinensünk stabilitása, demokratikus fejlõdése, biztonsága és békéje szempontjából” (preambulum). Mindez arra indította az európai nemzetközi szervezeteket, elsõsorban az EBEÉ/EBESZ- folyamatban részt vevõ államokat és az Európa Tanácsot, valamint olyan regionális szervezeteket, mint a Közép-európai Kezdeményezés és a Független Államok Közössége, hogy kisebb1

104

ségvédelmi jogeszközöket dolgozzanak ki, amelyek jelentõs mértékben járulhatnak hozzá a kontinens stabilitásának megõrzéséhez és megerõsítéséhez. A kisebbségi jogok érvényesítése és azoknak esetleges megtagadása, valamint az ebbõl származó feszültségek mértéke szempontjából Európa több régióra osztható. – Nyugat-Európára, ahol a kisebbségek számára biztosított autonómiaformák és nyelvhasználati jogok bevezetésével (a finnországi Aland-szigetek és Dél-Tirol autonómiája, a spanyolországi regionális autonómia, a belgiumi németek autonómiája, Korzika közigazgatási autonómiája Franciaországban) sikerült mûködõképes, a nyugati demokratikus társadalmakba jól illeszkedõ megoldásokat találni; – Kelet-Európára (poszt-szovjet térség), ahol a kisebbségi kérdés kezelése nélkül a minimális stabilitás is elképzelhetetlen és ahol a területi autonómia, fõként az Oroszországi Föderációban és a Moldáv Köztársaságban (gagauz autonómia) az egyetlen lehetséges megoldásnak bizonyult; – a Balkánra, amelyre a nemzeti elv dominanciája, a nemzetállam kategóriájának politikai prioritása, súlyos területféltõ komplexus, a nemzeti kizárólagosságra való törekvés, a szabadságjogok, az individuális identitással rendelkezõ polgár hagyományának hiánya és a bizánci ortodox vallás által meghatározott csoportmentalitás jellemzõ. A terület mindezen jellemvonások következtében képtelennek bizonyult a modern kisebbségpolitikai elvek befogadására, ez pedig fegyveres konfliktushoz (volt Jugoszlávia) és állandó feszültségekhez vezetett; – Közép-Európára (a kisebbségi kérdés szemszögébõl ide sorolhatjuk a Cseh Köztársaságot, Lengyelországot, Szlovákiát, Magyarországot, Szlovéniát és Horvátországot), amelyre jellemzõ a nemzetállami hagyományok bizonyos fokú megléte, valamint erõs nemzetállam-koncepció és területféltõ komplexus Szlovákiában és részben Lengyelországban. E területen a határon túli magyar kisebbségek léte és ezek nagy demográfiai súlya folytán Magyarország a legérdekeltebb a kisebbségi kérdés rendezésében.

105

Magyarország kisebbségi politikája A kisebbségi kérdés 1989 után mind Magyarországon, mind a szomszédos államokban alapvetõ emberjogi és biztonsági, stabilitási tényezõvé vált, amely mind a bel-, mind a külpolitikai szférában kisebbségpolitikai stratégia kidolgozását tette szükségessé. Hangsúlyoznunk kell, hogy nemcsak a hazai kisebbségek jogainak biztosítása jelentkezik belpolitikai kérdésként, hanem több belpolitikai oldala van a határokon túli magyar kisebbségekkel szembeni magyar politikának is, amelyek a következõ vonatkozásokban nyilvánulnak meg: – a Magyarország lakossága és a határon túli magyar közösségek tagjai közötti rokoni-baráti kapcsolatok révén a határon túli magyar kisebbségek helyzete hatással van Magyarország lakosságának hangulatára, – a Magyarország és a határon túli magyar kisebbségek vállalkozói közötti gazdasági kapcsolatok befolyásolják a magyar gazdaság helyzetét, – a határon túli magyar nemzetiségû munkavállalók hasonlóképpen befolyásolják a magyar gazdaság és társadalom állapotát, – a határon túli magyar kisebbségek de facto az általuk lakott országok állampolgárai, de ugyanakkor az egységes magyar nemzet részének tekintik magukat és ezáltal jelentõs befolyást gyakorolnak az egyetemes magyar kultúrára és a magyar nemzetpolitikára, – bármely súlyosabb destabilizáció a szomszédos országokban vagy a kisebbségi jogok megtagadása arra indíthatja a határon túli magyar kisebbségeket, hogy tömegesen Magyarországra meneküljenek. Egy több százezres menekülthullámot a magyar társadalom nem tudna elviselni. Egy ilyen esemény nemcsak Magyarország, hanem az egész térség stabilitását veszélyeztetné. A határon túli magyar kisebbségekkel szembeni magyar politikának tekintetbe kell vennie tehát a kérdés belpolitikai, külpolitikai, nemzetközi, alkotmányjogi, emberjogi vonatkozásait és a magyar kisebbségek igényeit. A térség magyar kisebbségeinek problematikája a maga valamennyi összetevõjével „a történelem megrázkódtatásai” által létrehozott olyan tényezõ, amelytõl a magyar külpolitika nem tud eltekinteni. 2

106

A Magyar Köztársaságot alkotmányjogi elõírások kötelezik arra, hogy felelõsséget vállaljon a határon túli magyar kisebbségekért. Az alkotmány leszögezi: „A Magyar Köztársaság felelõsséget érez a határon kívül élõ magyarok sorsáért és elõmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” (6. cikkely 3. bekezdés) Magyarország nem áll egyedül a térségben az idézett alkotmányos jogszabállyal. Hasonló elõírások a szomszédos országok alkotmányaiban is megtalálhatók. A horvát alkotmány elõírja, hogy „a más államokbeli horvát nemzetrészeket a Horvát Köztársaság különös gondoskodásban és védelemben részesíti” (10. cikkely). A szlovén alkotmány szerint „Az állam gondoskodik az õshonos szlovén nemzeti kisebbségekrõl a szomszédos országokban, a kivándorolt szlovénekrõl és vendégmunkásokról, és serkenti kapcsolataikat hazájukkal” (5. cikkely). Külön figyelmet érdemel a román alkotmány ezzel kapcsolatos 7. cikkelye: „Az állam támogatja a kapcsolatok megerõsítését az ország határain túl élõ románokkal és fellép azok etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásának fejlesztése és kifejezhetõsége érdekében azon állam törvényeinek tiszteletben tartásával, amelynek állampolgárai.” A szlovén alkotmány az õshonosság fogalmának bevezetésével a magyar jogrenddel való egyezést mutat, a horvát alkotmány a közép-európai nemzetfogalmat fogadja el, amely szerint a határon túli kisebbségek a nemzet részinek tekinthetõk, a román alkotmány 7. cikkelye pedig akaratlanul is rést üt az etnoterritoriális fogantatású, az alkotmány által különben kodifikált román nemzetállam-koncepción. A térség országai alkotmányainak ezek a kitételei alkotmányjogi fogódzót jelentenek a Magyarország és a szomszédos államok közötti kétoldalú kisebbségvédelmi szerzõdések megkötése esetén, és a jelenlegi nemzetközi kisebbségvédelmi jogeszközök elõírásain túlmenõen a belsõ jogrend szabályai szerint is lehetetlenné teszik azt, hogy a kisebbségi kérdést kizárólag belügyként kezeljék. A hivatalos magyar külpolitika az 1980-as évekig nem mutatott különösebb érdeklõdést a határon túli magyar kisebbségek helyzete iránt. A hetvenes években beépítette ugyan a nemzetiségek híd-szerepének tézisét érvrendszerébe, de a magyar kisebbségek helyzetének rendezését a továbbiakban is a szomszédos országok belügyének 3

107

tekintett. A nyolcvanas évek közepétõl fõként a romániai magyar kisebbség helyzetének nemzetközi feltûnést keltõ gyors romlása és a Romániából Magyarországra irányuló több tízezres menekülthullám arra késztette a magyar külpolitikát, hogy a szomszédos államokkal való kapcsolatok viszonylatában és a nemzetközi szervezetekben is szorgalmazza a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartását. 1989–90-re a kisebbségi kérdés olyan súlyúvá vált, hogy a kormány és a magyarországi politikai pártok programjai szerint is állandó kezelést igényelt és a magyar külpolitika egyik prioritásává lett. A kormány a Magyarország határain kívül élõ magyarokkal való kapcsolattartás állami feladatainak ellátása érdekében létrehozta a Határon Túli Magyarok Hivatalát, amely kölcsönösen együttmûködik az érdekelt minisztériumokkal, így a Külügyminisztériummal is. Ugyanakkor a magyar külpolitikának egy olyan kisebbségpolitikai koncepciót kellett kidolgoznia, amely a magyar külpolitika egészébe illeszthetõ, és a regionális, valamint a nemzetközi viszonyokat is tekintetve véve lehetõvé teszi a kérdés kezelését és a magyar nemzeti érdekeknek, de ugyanakkor az egész térség érdekeinek is megfelelõ rendezését. A határon túli magyar kisebbségek kérdésének súlya az utóbbi években nem csökkent. Ezt jelzi az is, hogy míg 1985 és 1992 között a Magyarországra irányuló menekülthullám révén a romániai feszültség jelentkezett a magyar társadalom számára társadalma stabilitását érintõ veszélytényezõként, 1995-ben a vajdasági magyar kisebbség településterületét fenyegetõ szerb menekülthullám teremtett hasonló, beláthatatlan következményekkel járó konkrét veszélyhelyzetet. Az 1990. évi elsõ demokratikus választások után hatalomra kerülõ magyar kormány a határon túli magyar kisebbségek kérdését központi kérdésként kezelte és abból indult ki, hogy rendezése nemcsak Magyarországnak, hanem a szomszédos államoknak is érdeke. A Határon Túli Magyarok Hivatala 1992. július 30-án megállapította: „A kisebbségi probléma olyan strukturális kérdés, amely a térség országainak belsõ fejlõdését és az államközi kapcsolatokat egyaránt befolyásolja.” Ugyanakkor kifejezte a magyar kormánynak ama meggyõzõdését, „hogy a kisebbségi kérdés alapvetõen nem kezelhetõ területi kérdésként. Etnikailag tiszta államok létrehozása a térségben sehol nem 4

108

lehetséges határmódosításokkal, a területek etnikai megtisztítására irányuló törekvések pedig a második világháború óta Európában elkövetett legsúlyosabb ember- és népellenes bûntettekhez vezettek.” 1992. augusztus 18-án a magyar kormány közleményt adott ki, amelyben kinyilvánította elkötelezettségét a határon túli magyar kisebbségek legitim törekvéseinek (autonómiatörekvéseinek is) a támogatására és megállapította: „Megítélése szerint a magyar kisebbségek saját jövõjükre vonatkozó elképzelései beilleszkednek a meghatározó európai folyamatokba és jó alapot kínálnak Magyarország és szomszédai kisebbségpolitikai együttmûködéséhez.” Az 1994. évi választásokon hatalomra jutott pártkoalíció kormányprogramjában leszögezte, hogy a határon túli magyarság „jogai biztosítását a magyar külpolitikai kapcsolatrendszer sajátos területének, fontos belpolitikai feladatnak, a nemzeti szolidaritás szerves részének tekinti” és arra törekszik, hogy „a határon túli magyarok számára olyan gazdasági, politikai, jogi feltételrendszer és társadalmi légkör alakuljon ki, amelyben országuk állampolgáraként szülõföldjükön boldogulhatnak”. Külpolitikájának három fõ cselekvési irányát a következõkben jelölte meg: Magyarország integrációja az euroatlanti struktúrákba, a szomszédos államokkal való jó viszony kialakítása és a határon túli magyar kisebbségek jogainak védelme. A három cselekvési irány összefüggései nyilvánvalóak. A szomszédos államokkal való jó viszony kialakítása és a kisebbségi kérdés rendezése egyben elõfeltétele Magyarország sikeres euroatlanti integrációjának. Magyarország több síkon járul hozzá a kisebbségi kérdés megoldásához. Mindenekelõtt széles körû jogokat igyekszik biztosítani saját kisebbségei számára. Az 1993. július 7-én elfogadott, a nemzeti és etnikai kisebbségekrõl szóló törvény az Alkotmánnyal van összhangban a nemzeti és etnikai kisebbségeket államalkotó tényezõnek tekinti (3. § 1. bekezdés). A törvény értelmében a kisebbségek települési és országos önkormányzatot hozhatnak létre (22. § 1. bekezdés, 31–34. §) „Több nemzeti és etnikai kisebbség önkormányzatai közös, társult önkormányzatot alakíthatnak.” (33. § 3. bekezdés). A törvény a kisebbségek anyanyelvét közösség-összetartó erõként ismeri el (43. § 1. bekezdés) és biztosítja annak használatát az Országgyûlésben, a 5

6

7

109

közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban (51–54. §). Külön fejezetben biztosítja az egyéni kisebbségi jogokat (7–14. §) és a kisebbségek közösségi jogait (15–20. §) és szavatolja a kisebbségek mûvelõdési és oktatási önigazgatását (42–50. §). Az 1994. decemberében megtartott önkormányzati választásokon a kisebbségi törvénynek megfelelõen kisebbségi önkormányzatok alakultak. Magyarországon a választások után 2 bolgár, 412 cigány, 2 görög, 51 horvát, 2 lengyel, 126 német, 9 örmény, 11 román, 1 ruszin, 19 szerb, 39 szlovák és 5 szlovén önkormányzat mûködött. Az 1995. november 19-én megtartott újabb választásokon pedig még 138 kisebbségi önkormányzat jött létre. Természetesen a kisebbségek jogainak biztosítása Magyarországon is folyamat, amely további lépések megtételét igényli. Külpolitikai szempontból nem szerencsés és alkotmányjogilag is elfogadhatatlan, hogy a magyar törvényhozás még mindig nem oldotta meg a kisebbségek országgyûlési képviseletének kérdését. A kisebbségek jogaira vonatkozó belsõ jogállapotnak külpolitikai relevanciája is van. A belsõ jogrend egyrészt kiindulópontot is jelent a kisebbségek jogaira vonatkozó kétoldalú kisebbségvédelmi jogeszközök megfogalmazásában, másrészt a kisebbségek védelmére vonatkozó jogszabályok a nemzetközi szervezetek, így az EBESZ kisebbségi fõbiztosa figyelmének tárgyát képezik. Magyarországnak tehát külpolitikailag is az az érdeke, hogy a saját területén élõ kisebbségek védelmét a lehetõ legtágabb értelemben biztosítsa. A kormány az utóbbi években a szomszédos államokkal kötött kisebbségvédelmi egyezmények, nyilatkozatok, szerzõdések egész hálózatát hozta létre. 1991. március 31-én aláírták a magyar-ukrán kisebbségi nyilatkozatot, 1992. szeptember 25-én a Magyar Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság közös nyilatkozatát a Magyarországon élõ német kisebbség támogatásáról, 1992. november 6-án a magyar-szlovén kisebbségi egyezményt, 1992. november 11-én a magyar-orosz kisebbségi nyilatkozatot, 1995. március 19-én a magyarszlovák alapszerzõdést, 1995. április 5-én a magyar-horvát kisebbségi egyezményt. A kétoldalú megállapodások esetén a magyar félnek több szempontot figyelembe kell vennie. Tekintettel kell lennie a saját és a másik 8

9

110

fél kisebbségekre vonatkozó jogszabályaira, a nemzetközi kisebbségvédelmi jogeszközök normáira, a szomszédos országokban élõ magyar kisebbségek érdekképviseleti szervezetei által megfogalmazott igényekre, a biztonságpolitikai vonatkozásokra. A kétoldalú kisebbségvédelmi egyezmények megkötésének lehetõsége döntõ mértékben függ a másik szerzõdõ fél politikai akaratától, amelyet nagy mértékben befolyásol az illetõ ország belpolitikai helyzete, történelmi tradíciói, az esetleges területféltõ fóbia megléte és foka, a nemzetállam-koncepció érvényesülésének erõssége, az ország integrációs törekvései, geopolitikai helyzete, a területén élõ kisebbségekkel szemben tanúsított szándékai, külpolitikájának hosszú távú stratégiai céljai és társadalma által tanúsított toleranciájának vagy intoleranciájának mértéke. A magyar kormányok arra törekedtek, hogy a kétoldalú szerzõdésekbe belefoglalják és kötelezõ belsõ jogi norma szintjére emeljék a nemzetközi kisebbségvédelmi jogeszközöket, esetenként pedig – ha erre mód volt – túllépjék azokat, lehetõvé tegyék a pozitív diszkrimináció alkalmazását, elõrelépjenek a kollektív dimenzió irányába, támogassák a magyar kisebbségek autonómiatörekvéseit, biztosítsák a kisebbségek által lakott területek etnikai arányainak megváltoztathatatlanságát és kizárjanak bármely jogkorlátozó értelmezést. Külön probléma a kisebbségvédelemben a kölcsönösség elve, fõleg annak negatív gyakorlata. Ennek értelmében némely szomszédos államban arra való hivatkozással próbálják csökkenteni a magyar kisebbségek jogait, hogy Magyarország – miként állítják – a határain belül élõ kisebbségeknek nem biztosítja ugyanazokat a jogokat, amelyekkel a határon túli magyar kisebbségek rendelkeznek. A magyar kisebbségpolitika a kölcsönösség elvének e negatív, jogkorlátozó szándékú gyakorlatát két szempontból is elfogadhatatlannak tekinti. Egyrészt a jogállamiság lényege, hogy az egyetemes emberi jogok részének tekintett kisebbségi jogoknak az állam belsõ jogrendjébõl kell következnie és nem lehet azokat egy másik állam kisebbségeinek – ráadásul hamisan beállított – helyzetére való hivatkozással korlátozni. Ez a felfogás vagy gyakorlat ellentétben áll az emberi jogok egyetemes és oszthatatlan jellegével, a jogállamiság alapelveivel. Másrészt a magyarországi kisebbségek és a határon túli magyar kisebbségek helyzete 111

között lényeges eltérések vannak demográfiai súlyuk, településrendjük, nemzeti hagyományaik, identitástudatuk szintjének tekintetében. Azoknak az igényeknek a megállapítása pedig, amelyek teljesítése által egy kisebbség biztosítva érzi identitásának megõrzését és továbbfejlesztését, minden esetben a kisebbség és nem az állam feladata. Éppen ezért lehet a magyar kisebbségpolitika egyik alapelve az, hogy a határon túli magyar közösségek véleményének meghallgatása nélkül nem köt rájuk vonatkozó szerzõdéseket. E tényezõkbõl következik, hogy a Magyarország által megkötött szerzõdésekben a kisebbségi jogok különbözõ szintjét sikerült biztosítani. Vannak egyezmények, amelyek túllépik az úgynevezett „európai minimális szintet” (ilyen a magyar-szlovén és magyar-horvát egyezmény), és van olyan szomszédos állam, amellyel nem sikerült megegyezésre jutni (Románia). A következõkben röviden bemutatjuk a kétoldalú egyezmények lényeges cikkelyeit és szembeállítjuk egymással a két leginkább eltérõ és egymástól távol álló szlovén és román kisebbségpolitikai felfogást. A „Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttmûködésének elveirõl a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” „történelmileg területükön élõ nemzeti kisebbségekrõl” beszél, a nemzeti kisebbségek jogait az egyetemes emberi jogok részének tekinti, leszögezi, hogy a nemzeti kisebbségek alapvetõ jogaikat és szabadságjogaikat „mind egyénileg, mind csoportjukhoz tartozó más személyekkel együtt gyakorolhatják” (1. cikk). Ugyanakkor a felek vállalják, hogy „nem tesznek a kisebbségek asszimilálására vagy a nemzetiségek lakta területek lakossági összetételének megváltoztatására irányuló adminisztratív, gazdasági vagy egyéb intézkedéseket” (8. cikk), valamint kifejezik azon készségüket, hogy a Nyilatkozatban foglalt elvek gyakorlati megvalósítása és ellenõrzése céljából vegyesbizottságot hoznak létre a két fél állami intézményeibõl és nemzeti kisebbségeinek képviselõibõl (16. cikk). Megerõsítik azon szándékukat, hogy kétoldalú, továbbá regionális és egyetemes szinten elõsegítsék a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi jogi kodifikálását (17. cikk). A Nyilatkozatot aláírta Horvátország és Szlovénia is. A benne foglalt kötelezettségek végrehajtásának elõmozdítását megerõsíti a magyar-ukrán alapszerzõdés (17. cikk). A magyar112

ukrán nyilatkozat egy, a késõbbiekben kialakuló kétoldalú kisebbségvédelmi rendszer nyitánya volt. A magyar-szlovák alapszerzõdés A magyar-szlovák alapszerzõdés („Szerzõdés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttmûködésrõl”) preambulumában kijelenti, hogy a szerzõdõ felek felelõsséget éreznek azért, hogy védelmében részesítsék és elõmozdítsák a területükön élõ kisebbségek identitásának megõrzését, majd 15. cikkelyében részleteiben szabályozza a nemzeti kisebbségek és az azokhoz tartozó személyek védelmét. A szerzõdés megerõsíti, hogy ez a védelem a nemzetközi együttmûködés keretébe tartozik, nem az államok belügye és a nemzetközi közösség legitim figyelmének tárgyát képezi. Tiltja a diszkriminációt, megállapítja, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek jogaikat egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival együtt gyakorolhatják, saját szervezeteket, politikai pártokat, intézményeket hozhatnak létre, részt vehetnek országos és, ahol helyénvaló, regionális szinten azokban a döntésekben, amelyek a kisebbséget vagy az általuk lakott régiót érintik. Biztosítja az anyanyelv használatának jogát szóban és írásban, a közigazgatásban és a bírósági eljárásokban. Leszögezi, hogy a Magyar Köztársaságban élõ szlovák kisebbséghez és a Szlovák Köztársaságban élõ magyar kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van az általuk lakott települések, utcák és közterületek neveit anyanyelvükön feltüntetni, kereszt- és vezetékneveiket ezen a nyelven bejegyeztetni. A szerzõdés biztosítja az anyanyelv oktatására és az anyanyelven történõ oktatásra való jogot. A szerzõdõ felek kijelentik, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak és kötelezettségeinek szabályozása terén az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelmérõl elfogadott keretegyezményét alkalmazzák. Hasonlóképpen belsõ jogi kötelezettségként alkalmazzák az EBEÉ emberi dimenzióval foglalkozó koppenhágai találkozójának 1990. június 29-én kelt dokumentumát, az ENSZ közgyûlése 47/135 számú, „A nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól” szóló nyilatkozatát és az ET parlamenti közgyûlése 113

1201. (1993) számú ajánlását. Szlovák kérésre az utóbbi dokumentum felsorolásakor a következõ szöveget fûzték hozzá: „tiszteletben tartva az egyéni emberi és polgári jogokat, beleértve a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait.” A megfogalmazást a szlovák félnek a kollektív jogokról való félelme diktálta. Ugyanakkor a szlovák fél olyan jegyzéket nyújtott át a magyar félnek, amelyben vitatja az 1201-es ajánlás olyan értelmezését, amely lehetõvé tenné a kisebbségek kollektív autonómiajogainak érvényesítését. A magyar fél véleménye szerint a szlovák fél kérésére beiktatott kitételt nem lehet sem jogi, sem nyelvtani értelemben megszorításnak tekinteni. Az egyéni vagy kollektív jogok vitája pedig a szlovák és a magyar vállalás szempontjából nem központi kérdés, hiszen az ajánlás 11. cikkelye eleve az egyének jogairól szól, és ennek értelmében kell a szlovák félnek a sajátos területi helyzetnek megfelelõ, a helyi vagy autonóm közigazgatásra vagy különleges státusra vonatkozó elõírásokat teljesíteni. A 11. cikkely azonban nem önmagában közvetlenül érvényesíthetõ, „selfexecuting” jogszabály, hanem program-jellegû elõírás, amelyet a szlovák félnek illetve a szerzõdõ feleknek kell konkrét tartalommal megtölteniük. Ebbõl következik, hogy a különleges státus koncepciójának megvalósításáért a szlovákiai magyar kisebbségnek további harcokat kell folytatnia, hiszen azt a szlovák fél nem fogja önként megvalósítani. Végül a szerzõdõ felek megállapodtak abban, hogy a szerzõdés 15. cikkelye megvalósulásának figyelemmel kísérése céljából az általuk szükségesnek tartott összetételû tagozatokból álló, ajánlási joggal felruházott kormányközi vegyesbizottságot hoznak létre. Az a tény, hogy a szlovák fél aláírta az alapszerzõdést, azt tanúsítja, hogy az aláírás pillanatában a szlovák külpolitikában az euroatlanti struktúrákba való integrációs törekvés fölénybe került az asszimilációs szándékokkal szemben, a határok sérthetetlenségét és a felek területi integritását megerõsítõ 3. cikk pedig semlegesítette a területféltõ fóbia prioritását. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a szlovák belpolitikában ezek a tendenciák a továbbiakban is érvényesülhetnek, ami súlyos nehézségeket okozhat a szerzõdés végrehajtásában. Ezt bizonyítja, hogy a parlament elfogadta a szlovák államnyelv védelmérõl szóló törvény, amely a szlovákiai magyar kisebbség képviselõi és a magyar 10

11

114

fél véleménye szerint ellentétben áll az alapszerzõdés szellemével és szövegével, valamint az ott felsorolt nemzetközi dokumentumokkal. Hasonlóképpen a Szlovákiában érvényesülõ asszimilációs, homogén nemzetállami törekvések irányába mutat a szlovák Oktatásügyi Minisztérium azon törekvése, hogy a magyar nyelvû oktatást az úgynevezett alternatív iskolák bevezetésével háttérbe szorítsa. Az intézkedés, amelyet a szlovák Oktatásügyi Minisztérium részérõl erõszakos adminisztratív fellépés kísért, 1995. õszén súlyos feszültséget okozott Szlovákiában és kiváltotta a magyar nemzetiségû szülõk, tanulók és pedagógusok tömeges tiltakozását. A magyar-szlovák alapszerzõdés kisebbségvédelmi cikkelye beilleszthetõ a szlovák alkotmány által megszabott keretekbe, amely a román alkotmánynál kevésbé korlátozó jellegû. A magyar félnek sikerült a szlovák féllel a kisebbségi jogok úgynevezett „európai szintjét” elfogadtatni. A szlovák fél félelme a kollektív jogok fogalmától és a szlovák alkotmány ama megfogalmazásai, amelyek elsõsorban a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok tagjairól, az azokhoz tartozó állampolgárokról beszélnek (preambulum, 34. cikk), lehetetlenné tették a kollektív jogoknak a szerzõdésben való kodifikációját, ugyanakkor belsõ jogi normává tették azokat a nemzetközi kisebbségvédelmi jogeszközöket, amelyek kollektív dimenziójú egyéni kisebbségi jogokat is tartalmaznak. Elbizonytalanító tényezõnek tekinthetjük az „ahol helyénvaló” „soft law” megfogalmazásnak nyilvánvalóan a szlovák fél kérésére történt beiktatását abba a kitételbe, amely a kisebbségekhez tartozó személyeknek az õket érintõ regionális szintû döntésekben való részvételét illeti és amely így tág teret enged az állami értelmezésnek. A kormányközi vegyesbizottság létrehozásáról szóló bekezdés nem tartalmazza a kisebbségek részvételének jogát, és a szerzõdõ felek által „szükségesnek tartott összetételû tagozatokból” megfogalmazást használja, amely újabb bizonytalansági, értelmezéstõl függõ tényezõ. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben kompromisszumos megoldásról van szó. Amennyiben a szlovák törvényhozás olyan törvényeket fogad el, amelyek nincsenek összhangban az alapszerzõdés kisebbségvédelmi cikkelyével vagy azzal ellentétben állnak, a szlovák alkotmány értelmében az alapszerzõdés mint nemzetközi szerzõdés elõnyt élvez a 115

belsõ jogszabályokkal szemben, amennyiben az az alkotmányos jogok és szabadságjogok bõvebb terjedelmét szavatolja (11. cikk). A szlovákiai magyar kisebbségek érdekvédelmi szervezetei a nyelvtörvény kapcsán „kettõs jogrend” és „jogi káosz” kialakulásától tartanak. A szlovákiai magyar kisebbséggel szemben alkalmazott jelenlegi szlovák politika azt példázza, hogy egy nemzetközi szerzõdés nem képes a belpolitikában történelmi-politikai-pszichológiai meghatározottság folytán érvényesülõ tendenciáknak gátat vetni. Az alapszerzõdés sorsa a szlovákiai magyar kisebbség stratégiai súlya folytán is döntõen befolyásolja a közép-európai térség kisebbségpolitikáját. A magyar kormánynak a Szlovákiában érvényesülõ nacionalista tendenciák miatt különös figyelemmel kell kísérnie a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség helyzetének alakulását és szükség esetén diplomáciai úton, a nemzetközi fórumok elõtt is fel kell lépnie az alapszerzõdésbe foglalt kisebbségi jogok betartása érdekében. Egyezmények Horvátországgal és Szlovéniával Horvátország nemzetközi elismerése feltételéül szabott demokratikus alkotmányt és nemzetiségi törvényt hozott, amelyek a nemzeti kisebbségek számára nemzetközi összehasonlításban is széleskörû jogokat biztosítanak. Az 1991. december 4-én elfogadott „Alkotmányos törvény az emberi jogokról és szabadságokról és az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól a Horvát Köztársaságban” az etnikai és nemzeti közösségek számára lehetõvé teszi a kulturális önkormányzatot (5. szakasz), a kisebbségi nyelvek hivatalos használatát (7. szakasz), az anyanyelvû oktatást (14–15. szakasz) és a sajátos helyzetû, külön statútummal bíró és külön jogokat élvezõ önkormányzatok létrehozását azokban a községekben, ahol a nemzeti közösségek abszolút többségben vannak. A Horvát Köztársaság alkotmánya és az említett kisebbségi törvény jogszabályai lehetõvé tették egy olyan magyar-horvát kisebbségvédelmi egyezmény („Egyezmény a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a Magyar Köztársaságban élõ horvát kisebbség és a Horvát Köztársaságban élõ magyar kisebbség jogainak védelmérõl”) megkötését, amely túllép az úgynevezett „európai minimális” szinten 12

116

és a háború nemzeti-etnikai következményeinek a felszámolását is célul tûzi ki. Az egyezmény alanya egyértelmûen a kisebbség, nem pedig a kisebbséghez tartozó személy. Jogforrásként felsorolja valamennyi, a kisebbségek jogaira vonatkozó nemzetközi dokumentumot, valamint a KEK kisebbségvédelmi okmányát és a magyar-ukrán kisebbségvédelmi nyilatkozatot. Megerõsíti a magyar kisebbség azon jogát, hogy visszatérjen Horvátországnak azokra a megszállt területeire, amelyekrõl 1991-ben elûzték (preambulum), lehetõvé teszi a magyar kisebbséghez tartozók szabad és önkéntes visszatérését lakóhelyeikre, azzal a céllal, hogy visszaálljon az 1991 elõtti etnikai állapot (10. cikk). Magába foglalja a háború által sújtott területek újjáépítésének kötelezettségét és leszögezi, hogy a felek olyan gazdaságpolitikai intézkedéseket támogatnak, amelyek kiküszöbölik a kisebbségek elvándorlásának okait és a lakosság etnikai összetételének bármilyen formában történõ megváltoztatását. Az egyezmény biztosítja a kisebbségek megfelelõ részvételét a kisebbségek jogaira vonatkozó helyi, regionális és országos szintû döntésekben és kötelezi a feleket arra, hogy az állam és a helyi önkormányzat közigazgatási és területi szervezeteit, valamint választókörzeteit nem alakítják át azzal a szándékkal, hogy a kisebbségeknek hátrányokat okozzon (9. cikk). A két ország belsõ jogrendjének értelmében a magyar fél biztosítja az anyagi feltételeket a magyarországi horvátok önkormányzatai létrejöttéhez és mûködtetéséhez, a horvát fél pedig biztosítja a magyar kisebbség jogát a kulturális autonómiára (9. cikk). Az egyezmény részleteiben szabályozza a kisebbségek nyelvén történõ oktatást (2. cikk) és a kisebbségek által lakott területen mindkét nyelv megfelelõ használatát, különösképpen a földrajzi nevek és nyilvános feliratok vonatkozásában, a helyi önkormányzatok szerveiben, az írásos és szóbeli kommunikációban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban (4. cikk). Az egyezmény a közép-európai nemzetfogalmat fogadja el, amikor biztosítja a kisebbségek számára a szabad és közvetlen kapcsolatok lehetõségét a velük azonos nyelvet beszélõ és kultúrát valló nemzettel és annak állami és közintézményeivel. A szerzõdõ felek biztosítják a kisebbségi szervezetek képviselõinek közremûködését azon szerzõdések kötésekor, amelyek közvetlenül hely117

zetükre és jogaikra vonatkoznak (12. cikk), és kormányközi vegyesbizottságot hoznak létre, amelynek kisebbségi tagjait a kisebbségek szervezeteinek javaslatára nevezik ki (16. cikk). Az egyezmény a területi-etnikai viszonyok helyreállításának és megõrzésének szándékával született, kizárja az etnikai tisztogatás lehetõségét, biztosítja a nemzeti identitás, a közösségi etnikai jellemzõk megõrzését, a kisebbségek bevonását a rájuk vonatkozó kétoldalú szerzõdések megkötésébe és a kisebbségek jogainak védelmét az államok politikai és társadalmi stabilitásához való hozzájárulásnak tekinti (preambulum). A közép-európai térségben Magyarország mellett Szlovénia az az állam, amely a kisebbségek védelmére a legátfogóbb belsõ jogrendet alakította ki. A kisebbségek védelmét az alkotmány és számos törvény biztosítja. A következõkben idézzük a szlovén alkotmány legfontosabb kisebbségvédelmi jogszabályait, amelyek nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedõ jelentõségûek: – A Szlovén Köztársaság mindenki számára biztosítja az emberi jogok és szabadságjogok védelmét a Szlovén Köztársaság területén, tekintet nélkül nemzeti hovatartozására, minden megkülönböztetés nélkül, a Szlovén Köztársaság Alkotmányával és a hatályos nemzetközi szerzõdésekkel összhangban (preambulum III.) – Szlovénia valamennyi állampolgárának állama, amely a szlovén nép tartós és elidegeníthetetlen önrendelkezési jogán alapul (3. szakasz). – Szlovénia területileg egységes és oszthatatlan állam (4. szakasz). – Az állam saját területén védi az ember jogait és alapvetõ szabadságjogait. Védi és biztosítja az õshonos olasz és magyar nemzeti közösség jogait. – Szlovéniában a hivatalos nyelv a szlovén nyelv. Azon községek területén, ahol az olasz vagy magyar nemzeti kisebbség él, az olasz vagy a magyar nyelv is hivatalos nyelv (11. szakasz). – Ha valakit megfosztottak szabadságától, haladéktalanul tájékoztatni kell a szabadságvesztés okairól anyanyelvén vagy más nyelven, amelyet megért (19. szakasz) – Mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadon kinyilvánítsa saját nemzetéhez vagy nemzeti közösségéhez való tartozását, hogy ápolja 13

118

és kifejezze saját kultúráját és hogy használja saját nyelvét és írását (61. szakasz). – Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogai és kötelességei megvalósításával az állami és más közszolgálatot végzõ szerv elõtt saját nyelvét és írását használja a törvényben megállapított módon (62. szakasz). – Az õshonos olasz és magyar nemzeti közösség külön jogai Szlovéniában: Az Alkotmány az õshonos olasz és magyar nemzeti közösségeknek és ezek tagjainak biztosítja a jogot a nemzeti szimbólumok használatára és arra, hogy saját nemzeti azonosságuk megõrzése céljából szervezeteket alapítsanak, hogy fejlesszék a gazdasági, kulturális és tudományos kutatói tevékenységet, valamint a nyilvános tájékoztatás és könyvkiadás terén való tevékenységet. – A törvénnyel összhangban e nemzeti közösségeknek és tagjainak joguk van a saját nyelvükön való nevelésre és oktatásra, valamint e nevelés és oktatás kialakítására és fejlesztésére. Törvény állapítja meg azokat a területeket, amelyeken a kétnyelvû oktatás kötelezõ. Az Alkotmány a nemzeti közösségeknek és tagjainak biztosítja a jogot az anyanemzeteikkel és ezek országaival való viszonyuk ápolására. Az állam anyagilag és erkölcsileg támogatja e jogok megvalósítását. – Azokon a területeken, ahol e közösségek élnek, tagjaik saját jogaik megvalósítása érdekében önkormányzati közösségeket alapítanak. Javaslatukra az állam e nemzeti önkormányzati közösségeket felhatalmazhatja az állam hatáskörébe tartozó bizonyos feladatok ellátására, valamint biztosítja az ezek megvalósításához szükséges eszközöket. – E két nemzeti közösségnek közvetlen képviselete van a helyi önkormányzat szerveiben és az országgyûlésben. – Törvény szabályozza az olasz, illetve magyar nemzeti közösség helyzetét és jogai megvalósításának módját azokon a területeken, amelyeken élnek, a helyi önkormányzati közösségek kötelességeit a jogok megvalósításánál és azokat a jogokat, amelyeket e nemzeti közösségek tagjai ezeken a területeken kívül érvényesítenek. Mindkét nemzeti közösségnek és tagjainak jogai e közösségek létszámára való tekintet nélkül biztosítottak. – Azok a törvények, más jogszabályok és általános aktusok, amelyek a nemzeti közösségek alkotmányban megállapított jogaira és helyze119

tére vonatkoznak, a nemzeti közösségek képviselõinek beleegyezése nélkül nem fogadhatók el (64. szakasz). – Az Országgyûlésbe minden alkalommal az olasz és a magyar közösség egy-egy képviselõje megválasztandó (80. szakasz). A szlovén alkotmánynak a kisebbségekre, a szlovén alkotmányos megfogalmazás szerint „nemzeti közösségekre” vonatkozó jogszabályairól megállapítható: – A szlovén alkotmány Szlovéniát nem nyilvánítja nemzetállammá, hanem valamennyi polgára államává, kizárva annak lehetõségét, hogy a kisebbségekben levõket másodrendû állampolgárok helyzetébe taszítsa. – A kisebbségeket az Alkotmányozó Bizottság kisebbségi képviselõinek kívánságára „nemzeti közösségeknek” tekinti és kollektív jogalanyként kezeli. – A pozitív kisebbségvédelem elvét, azaz a pozitív diszkriminációt valósítja meg. Ennek alapján õshonos kisebbségei számára külön jogokat biztosít, és felhatalmazza õket arra, hogy az állam részérõl ne csak védelmet, hanem jogaik biztosítására tevõleges aktusokat igényeljenek. – A nemzeti kisebbségek jogait kettõs természetûnek, egyidõben egyéni és kollektív jogoknak tekinti. Ezek kollektív jogként a kisebbségekre mint különálló közösségi entitásokra, egyéni jogként pedig a kisebbségek valamennyi tagjára, azaz a hozzájuk tartozó személyekre irányulnak. – A közép-európai nemzetfogalmat fogadja el, amikor a határon túli magyar és szlovén kisebbségeket a magyar és a szlovén nemzet részeinek tekinti és ebben a vonatkozásban az anyanemzet fogalmát használja. – Vétójogot biztosít a nemzeti kisebbségeknek a rájuk vonatkozó jogszabályok elfogadásában. Ekképp a Magyar Köztársaság és a Szlovén Köztársaság között lehetõvé vált olyan, a két állam belsõ jogrendjébõl is fakadó kisebbségvédelmi egyezmény („Egyezmény a Magyar Köztársaságban élõ szlovén nemzeti kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élõ magyar nemzeti közösség külön jogainak biztosításáról”) megkötése, amely messze túllépi az ún. „minimális európai” szintet és európai viszonylatban is példaszerûnek tekinthetõ. Az egyezmény tételesen leszögezi, 14

15

120

hogy a szlovén illetve a magyar kisebbség tényleges egyenlõsége, a saját identitás megõrzése egyéni és kollektív különjogokkal érhetõ el (preambulum). A kisebbségeket õshonosnak tekinti és megjelöli azokat a területeket, amelyen élnek (a Magyar Köztársaságban a Rába-vidéken, a Szlovén Köztársaságban a Mura-vidéken). Az egyezménybõl kiemeljük: „A Szerzõdõ Felek biztosítják a kisebbségek és a hozzájuk tartozó személyek számára a kultúra, a nyelv, a vallás és a teljes szlovén illetve magyar identitás megõrzésének és fejlõdésének, valamint szabad kinyilvánításának lehetõségét.” (1. cikk). „Az oktatás minden szintjén ösztönzik a kisebbségek és azok anyanemzetei nyelvének, kultúrájának és történelmének megismerését és tanulását a többségi nemzethez tartozók számára is.” (2. cikk). „A Szerzõdõ Felek kötelezik magukat arra, hogy az õshonos nemzetiségek által lakott területeken biztosítják mindkét nyelv egyenlõ használatát, különösképpen a földrajzi nevek és nyilvános feliratok vonatkozásában, a helyi önkormányzatok szerveiben és a közigazgatási és igazságügyi szervek elõtt, valamint egyéb közintézményekben.” (4. cikk). „A Szerzõdõ Felek olyan regionális gazdasági fejlesztést támogatnak, amely megakadályozza a lakosság elvándorlását és az õshonos területek etnikai összetételének erõszakos megváltoztatását.” (7. cikk). „A szerzõdõ Felek kötelezik magukat, hogy az állam, valamint a helyi önkormányzat közigazgatási és területi szerveit nem alakítják át a kisebbségek kárára. Törekedni fognak, hogy a közigazgatási, választókörzeti és a két kisebbség által lakott területek minél inkább egybeessenek.” (9. cikk). Az egyezmény 13. cikke kizár bármely jogkorlátozó értelmezést. Végül a szerzõdõ felek kormányközi kisebbségi bizottság létrehozásában állapodtak meg, amely figyelemmel kíséri az Egyezmény rendelkezéseinek végrehajtását és amelynek kisebbségi tagjait a kormányok a kisebbségi szerveztek javaslatára nevezik ki (15. cikk). A magyar-román alapszerzõdés A Magyar Köztársaság, a magyar nemzeti kisebbségek, a szomszédos államok demokratikus fejlõdése, a térség biztonsága és stabilitása érdekében hasonló nyilatkozatok, egyezmények vagy a kisebbségek védelmét is magába foglaló alapszerzõdések megkötése kívánatos 121

Romániával és Szerbiával is. A magyar-szlovák alapszerzõdés, amely a kisebbségi kérdéssel kapcsolatos magyar-szlovák nézetkülönbségek ellenére mindkét fél számára elfogadható kompromisszumként létrejött és amelyet a magyar és szlovák fél ratifikált, mintául szolgálhat Románia esetében is. Az a tény azonban, hogy a két fél a párizsi stabilitási konferenciára az alapszerzõdésben nem tudott megállapodni és hogy a vele kapcsolatos tárgyalások hosszasan elhúzódnak, arra mutat, hogy a magyar és a román kisebbségjogi felfogások között jelentõsebbek a különbségek, mint Magyarország és Szlovákia esetében. Ha pedig a román felfogást az ismertetett szlovén koncepcióval vetjük össze, nyilvánvalóvá válik, hogy a két állam a Magyarországgal szomszédos térségben két egymástól távol álló, ellenkezõ póluson helyezkedik el. Míg Szlovénia kisebbségpolitikai koncepcióját középeurópainak, a mai Európa fejlõdési irányvonalával összhangban állónak minõsíthetjük, a román felfogás kétségkívül a Balkánhoz kötõdik. A román alkotmány a következõ, a kisebbségekre vonatkozó kitételeket tartalmazza: – Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzeti állam (1. cikk 1. bekezdés). – Az állam alapja a román nép egysége (4. cikk 1. bekezdés). Románia összes állampolgárainak közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtõl, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy származástól függetlenül (4. cikk 2. bekezdés). – Az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásához, fejlesztéséhez és kifejezéséhez (6. cikk 1. bekezdés). A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitásának megtartását, fejlesztését és kifejezését célzó állami védõintézkedéseknek a többi román állampolgárhoz viszonyítva meg kell felelniük az egyenlõség és a megkülönböztetéstõl való mentesség elveinek (6. cikk 2. bekezdés) – Romániában a román nyelv a hivatalos nyelv (13. cikk). – Az állampolgárok jogaira és szabadságjogaira vonatkozó alkotmányos rendelkezések az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával és a Románia által részes félként aláírt paktumokkal és más szerzõdésekkel összefüggésben értelmezendõk és alkalmazandók (20. cikk 1. bekez122

dés). A Románia által az alapvetõ emberi jogokra vonatkozóan részes félként aláírt paktumok és szerzõdések és a belföldi törvények közötti eltérések fennállása esetén a nemzetközi szabályozásokat kell elsõbbségben részesíteni (20. cikk 2. bekezdés). – Az oktatás minden fokon román nyelven folyik. A törvény feltételei között az oktatás valamely világnyelven is lebonyolítható (32. cikk 1–2. bekezdés). Garantált a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek joga anyanyelvük tanulásához és ahhoz, hogy ezen a nyelven oktassák õket; e jogok gyakorlásának módozatait törvény állapítja meg (32. cikk 3. bekezdés). – Az igazságszolgáltatási eljárást román nyelven bonyolítják le (127. cikk 1. bekezdés). A nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároknak, valamint a román nyelvet nem ismerõ személyeknek jogukban áll tolmács útján tudomást szerezni az iratcsomóban foglalt összes iratról és az ügyvitelrõl és a bíróság elõtt tolmács útján beszélni és következtetéseket megfogalmazni; bûnperek esetén e jog gyakorlását ingyenesen kell biztosítani (127. cikk 2. bekezdés). – A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek szervezeteinek, amelyek a választásokon nem kapnak elegendõ szavazatot ahhoz, hogy képviseltessék magukat a Parlamentben, egy-egy képviselõi helyre van joguk a választási törvény feltételei között. Egy nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárokat csak egyetlen szervezet képviselhet (59. cikk 2. bekezdés). – A törvény tiltja az ország és a nemzet gyalázását, ... a buzdítást a faji, osztály- vagy vallási gyûlöletre, az uszítást a megkülönböztetésre, a területi szeparatizmusra (30. cikk 7. bekezdés). – Nem képezhetik felülvizsgálás tárgyát a jelen alkotmánynak a román állam nemzeti, egységes és oszthatatlan jellegére... a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései (148. cikk 1. bekezdés). A román alkotmány nemzeti-kisebbségi vonatkozásairól megállapítható, hogy – az etnoterritoriális fogantatású hagyományos román nemzetállam-koncepciót juttatja érvényre, – a nemzeti kisebbségek vonatkozásában a jogalany kimondottan csak „a nemzeti kisebbséghez tartozó személy” és nem maga a kisebbség; nem ismeri a kollektív jogok fogalmát, 16

123

– hiányzik belõle a nemzeti kisebbségek anyanyelve használatának joga a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, – a nemzeti kisebbségekre vonatkozó cikkelyekben a „törvény feltételei között”, „a jogok gyakorlásának módozatait a törvény állapítja meg” kitételek találhatók; ez adott esetben hatályon kívül helyezheti az Alkotmányban kinyilvánított jog gyakorlását. (Ezt példázza a román parlament által elfogadott oktatásügyi törvény, amely súlyosan korlátozta a kisebbségek nyelvének használatát az oktatásban és az alkotmányban biztosított jogot részben hatályon kívül helyezte), – 6. cikkelye 2. bekezdésében kizárja a pozitív diszkrimináció elvének érvényesítését és a legutóbbi nemzetközi dokumentumokkal ellentétben összeegyeztethetetlennek tekinti azt az egyenlõség elvével. A következõkben megemlítjük a magyar kormány által kötött kétoldalú kisebbségvédelmi dokumentumok azon cikkelyeit, amelyek megítélésünk szerint elfogadhatatlanok az uralkodó román történelmi, politikai és jogi koncepció számára: – a saját identitás megõrzése egyéni és közösségi különjogokkal érhetõ el (magyar-szlovén egyezmény, preambulum); a kisebbségek integrációja csakis etnikai közösségi jellemzõik megõrzésével lehetséges (magyar-horvát egyezmény, preambulum). A közösségi különjogok megfogalmazást a román koncepció privilégiumok adományozásaként fogná föl, az etnikai közösségi jellemzõket pedig szegregációs tendenciaként. Ellentétben állónak tekintené az alkotmány 6. cikkelyének 2. bekezdésével, amely nem teszi lehetõvé a pozitív diszkriminációt; – a kisebbségek..., ahol õshonos módon élnek (magyar-szlovén egyezmény, preambulum). Az õshonos kifejezése ellentétben áll az egész román nemzet- és államfelfogással, amely szerint Romániában kizárólag a románok õshonosak; – a kisebbségek által lakott terület megnevezése (magyar-szlovén egyezmény, preambulum). A megnevezést a területi szeparatizmus megnyilvánulásának tartaná, amely ellentétben áll az állam oszthatatlanságának elvével (Románia Alkotmánya 8. cikk 1. bekezdés) és a szeparatizmusra való uszítás tilalmával (30. cikk 7. bekezdés); 17

18

124

– egymás tankönyveinek alternatív használata (magyar-szlovén egyezmény, 2. cikk 2. bekezdés). Az egységes román oktatási rendszer megbontására irányuló kísérletnek, idegen eszmék lehetséges terjesztésének tekintené; – az õshonos nemzetiségek által lakott területeken biztosítják mindkét nyelv egyenlõ használatát, különösképpen a földrajzi nevek és nyilvános feliratok vonatkozásában, a helyi önkormányzatok szerveiben, az írásos és szóbeli kommunikációban, a közigazgatási és igazságügyi szervek elõtt, valamint a közintézményekben (magyarszlovén egyezmény, 4. cikk 2. bekezdés); ugyanez kissé szûkítettebb megfogalmazásban (õshonos nemzetiségek helyett kisebbségek, mindkét nyelv egyenlõ használata helyett megfelelõ használata, a végén: összhangban az ország belsõ jogrendjével) a horvát-magyar egyezményben (4. cikk). A kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van használni anyanyelvüket a hivatalokkal való kapcsolatban, beleértve a közigazgatást, és a bírósági eljárásokban, anyanyelven feltüntetni azon települések neveit, ahol élnek, az utcák és egyéb közterületek neveit, helyrajzi adatokat, feliratokat és közterületi információkat (magyar-szlovák alapszerzõdés 15. cikk g.). Ellentétben áll a román alkotmánnyal, amely szerint „Romániában a román nyelv a hivatalos nyelv” (13. cikk), „az igazságszolgáltatást román nyelven bonyolítják le” (127. cikk 1. bekezdés); – a szerzõdõ felek törekedni fognak arra, hogy a közigazgatási, választókerületi és a két kisebbség által lakott területek minél inkább egybeessenek (magyar-szlovén egyezmény, 9. cikk). A felek kötelezik magukat, hogy az állam, valamint a helyi önkormányzat közigazgatási és területi szervezeteit, valamint választókörzeteit nem alakítják át azzal a szándékkal, hogy az a kisebbségek számára hátrányokat okozzon (magyar-horvát egyezmény 9. cikk); A felek olyan gazdaságfejlesztési intézkedéseket támogatnak, amelyek kiküszöbölik a kisebbségek elvándorlásának okait és a lakosság etnikai összetételének bármilyen formában történõ megváltoztatását (magyar-horvát egyezmény 8. cikk). A felek nem tesznek... a nemzetiségek lakta területek lakossági összetételének megváltoztatására irányuló adminisztratív, gazdasági vagy egyéb intézkedéseket (magyar-ukrán nyilatkozat, 8. 125

cikk); A Szerzõdõ Felek tartózkodnak olyan intézkedésektõl, amelyek megváltoztatnák a népesség számarányát a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken (magyar-szlovák alapszerzõdés, 15. cikk d.). Románia mindezt enklavizálására, szeparatizmusra, a kisebbségek elrománosításában eddig elért sikerek visszafordítására irányuló törekvésnek tekintené; – helyi és autonóm igazgatási szervek, valamint területi elvû autonómiák és a kisebbségek önigazgatása más formáinak létrehozása (magyar-orosz nyilatkozat 5. cikk); biztosítja a magyar kisebbség jogát a kulturális autonómiára (magyar-horvát egyezmény, 9. cikk). Románia területi integritása elleni merényletként fogja értelmezni, amely ellentétben áll az állam egységének és oszthatatlanságának elvével (Románia Alkotmánya, 1. cikk 1. bekezdés), valamint a területi szeparatizmus tilalmával (30. cikk 7. bekezdés). (Ezt bizonyítja, hogy Traian Chebeleu román külügyi államtitkár ellentmondásosnak nevezte a magyar-orosz kisebbségi nyilatkozatot, mert az „az autonómiák politikájában gyökerezik”, olyan tételeket hangoztat, amelyek nem fordulnak elõ a nemzetközi dokumentumokban, tehát minden alapot nélkülöznek, az ENSZ Alapokmánya pedig érvényteleníti az egész dokumentumot); – a kisebbségek megfelelõ részvétele a kisebbségek jogaira és helyzetére vonatkozó helyi, regionális és országos szintû döntések esetén (magyar-horvát egyezmény, 9. cikk). A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van hatékonyan részt venni országos és, ahol helyénvaló, regionális szinten azon döntésekben, amelyek azt a kisebbséget érintik, amelyhez tartoznak, vagy azt a régiót, ahol élnek, a belsõ jogrendszerbe nem ütközõ módon (magyar-szlovák alapszerzõdés 15. cikk f.). Ezt Románia a többséghez és a kisebbséghez tartozó személyek egyenlõségével ellentétben állóként, a pozitív diszkrimináció irányába mutató kitételként fogja értelmezni, amely az Alkotmány szerint nem elfogadható (6. cikk 2. bekezdés); – a Szerzõdõ Felek biztosítják a kisebbségek képviselõinek közremûködését azon szerzõdések kötésekor, amelyek... közvetlenül helyzetükre és jogaikra vonatkoznak (magyar-horvát egyezmény 12. cikk). Ellentétben állónak tekintené azzal a román politikusok által sokat 19

126

hangoztatott jogszabállyal, hogy a nemzetközi szerzõdéseket kizárólag az államok kormányai kötik. A magyar-román alapszerzõdéssel kapcsolatos kétoldalú tárgyalásokon alapvetõ nézetkülönbség alakult ki a két fél között a következõ kérdésekben: – a kisebbségek anyanyelv-használati jogának mértéke, – a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek joga politikai pártok alapítására, – a kisebbségi egyházak és intézmények egykori tulajdonának visszaadása, – az ET 1201-es ajánlásának a belsõ jogrendbe való beemelése, – kormányközi kisebbségi vegyes bizottság létrehozása. Románia alkotmánya ekképp eleve korlátokat szab a kisebbségi jogok érvényesítésének. Ugyanakkor a kisebbségi törekvések ellentétben állanak a román bel- és külpolitika legfontosabb célkitûzésével, Románia nemzetállam-jellegének fenntartásával és az azt meghatározó, a nép, a nyelv és a terület egységének elvén nyugvó etnoterritoriális koncepcióval. Alapvetõ nézetkülönbség mutatkozik a két fél között a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi dokumentumok értelmezésében is. A magyar fél az ENSZ, az ET és az EBEÉ/EBESZ keretében kimunkált jogszabályokat kiindulópontnak tekinti, amelyeket a kor követelményeinek és egy adott ország sajátosságainak figyelembevételével meg kíván haladni. Ezzel szemben a román fél e jogi normákat elvileg is csak maximumként hajlandó elfogadni és restriktív módon értelmezi õket. A magyar fél a nemzetközi dokumentumok összességét tekinti jogforrásnak, a román fél pedig csak az ENSZ „Nyilatkozatát a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól” és az ET kisebbségi keretegyezményét tekinti a román politikai és jogrendszerbe beilleszthetõnek és elutasít minden olyan dokumentumot (az ET 1201-es ajánlásának 11. és 12. cikkelye), amely az autonómiára, a speciális státusra vagy a kollektív jogokra utal. A szélsõséges nacionalista pártok befolyása, a nacionalizmustól áthatott romániai politikai erõtér még az egyén kisebbségi jogairól tárgyalni kész román külügyminisztérium mozgásterét is erõsen korlátozza, a romániai magyar kisebbség igényeit támogató magyar 20

21

127

külpolitikát pedig csaknem leküzdhetetlen akadályok elé állítja. A magyar és román fél nézetkülönbségeit a Ion Iliescu államelnök nevével fémjelzett magyar-román megbékélési tervezet sem igyekezett áthidalni, sõt a dokumentum a kisebbségi jogok tekintetében visszalép az alapszerzõdések szokásos szintjéhez képest. A javaslatba foglalt „Együttmûködési viselkedési kódex a nemzeti kisebbségek kérdéseiben” csupán preventív jellegû, a felek biztonságát, területi épségét szavatoló cikkelyeket sorol fel. Preambuluma jogkorlátozó felfogásban értelmezi a nemzetközi dokumentumokat és lehetetlenné teszi az azoktól való pozitív eltérést is. „A nemzeti kisebbségek kérdéseiben folytatott együttmûködésben nem engedhetõ meg semmilyen eltérés az emberi jogok, beleértve a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogai tiszteletben tartásának demokratikus értékeitõl, az európai normáktól és szabványoktól.” Egyértelmûen tiltja az etnikai alapú autonóm közigazgatás létrehozását (1.1.–1.2. cikkely; a román fél számára a különleges státus bármely formája így értelmezhetõ), a kisebbségek jogi helyzetét – ha nem is explicite – a belügy hatáskörébe utalja (1.3. cikkely), lehetetlenné teszi a kapcsolatok ápolását Magyarország és a romániai magyar kisebbség szervezetei között (4. cikkely) és a román fél érdekeinek megfelelõen korlátozni kívánja a hírközlõ eszközök, elsõsorban a televízió tevékenységét (3.2. cikkely). A területféltõ fóbia prioritásáról tanúskodik a 2.1. cikkely: „Különösen tartózkodnak a Magas Szerzõdõ Felek bármely olyan lépéstõl, amely a másik fél nemzeti egységének és területi épségének veszélyeztetéseként értelmezhetõ. Tartózkodnak minden olyan cselekedet szervezésétõl, támogatásától, vagy arra való uszítástól, amely a másik fél területén konfliktusokhoz, terrorista vagy szeparatista akciókhoz vezethet, valamint attól, hogy saját területükön engedélyezzék a másik fél egységének megbontására törõ ilyen cselekmények elkövetését célzó tevékenység megszervezését.” A cikkely elfogadása szabad utat engedne a román nacionalista erõk magyarellenes, elsõsorban belpolitikai célokat szolgáló propagandájának folytatására. A javasolt viselkedéskódexnek a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi okmányban teljesen szokatlanul egyetlen olyan cikkelye sincs, amely a kisebbségek jogait tartalmazná, és a nemzetállamiság jegyében fogant kisebbségpolitikai felfogást egyoldalúan 128

akarja a magyar félre rákényszeríteni. A javaslat teljes egészében elfogadhatatlan a magyar kisebbség számára, a magyar alkotmány 6. cikkelyébe ütközik és nem veszi figyelembe a román alkotmány 7. cikkelyét sem. Mindez azt bizonyítja, hogy a román politikai erõk nagy része nem képes kiküszöbölni politikai magatartásából a területféltõ fóbiát, nem akar lemondani a kisebbségekkel szembeni homogenizációs, asszimilációs politikájának folytatásáról és a kisebbségpolitikában a továbbiakban is balkáni vonásokat mutat. A Szerbiával fenntartott kapcsolatok esetében a kisebbségi kérdés ügyét nagymértékben befolyásolja a délszláv válság. A jelenlegi helyzetben a magyar külpolitika elsõdleges törekvése a szerbiai magyar kisebbség fizikai létének biztosítása, az általuk lakott terület etnikai arányainak megõrzése. A magyar miniszterelnök 1995. októberi belgrádi látogatása alkalmával tárgyalásokat folytatott a vajdasági magyar kisebbség helyzetérõl is. A szerb fél véleménye szerint a magyar kisebbség jogai biztosítottak. Ez az érvelés teljesen egybecseng a gyakran hangoztatott román állásfoglalással. A magyar fél azt szorgalmazta, hogy a magyar kisebbség kérdését az egységes délszláv rendezés keretei között oldják meg, és azt tekintsék mércének a szerbiai kisebbségek esetében is, amit Jugoszlávia igényel a Horvátországban maradt szerb kisebbségnek. Végül a két fél abban állapodott meg, hogy a kisebbségek helyzetérõl külön tárgyalásokat kezd. Szerbia, azaz a vajdasági magyar kisebbség viszonylatában egy kisebbségi egyezmény vagy a kisebbségi jogokat is tartalmazó alapszerzõdés megkötése Szerbia politikai elszigeteltségének megszûnése és az embargó feloldása után reális követelményként merülhet fel. Hosszú távú stabil megoldást azonban csakis a volt jugoszláv térség kisebbségeinek, a horvátországi szerbeknek, a vajdasági magyaroknak és a koszovói albánoknak biztosított, különleges helyzetüket tekintetbe vevõ autonómia nyújthat. Szerbiának idõre lesz szüksége ahhoz, hogy újra integrálódjon a nemzetközi közösségbe és hogy szomszédsági politikáját kialakítsa. Annak a veszélye pedig, hogy kisebbségpolitikájában a Romániáéhoz hasonló álláspontra helyezkedik, fennáll. A két balkáni állam, Románia és Szerbia bevonása a Közép-Európában kialakuló kisebbségvédelmi rendszerbe tehát komoly akadályokba ütközik. 22

23

24

129

Egyezmények nem szomszédos államokkal Magyarország a kisebbségi jogokkal kapcsolatos elvi állásfoglalásból kiindulva nem szomszédos államokkal is kötött a kisebbségi jogokra vonatkozó szerzõdéseket. Így a Magyar Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság 1992. február 6-án olyan együttmûködési és barátsági szerzõdést írt alá, amely 19. cikkelyében biztosítja a magyarországi német kisebbség jogait, jogilag kötelezõvé teszi az EBEÉ kisebbségvédelmi dokumentumait, biztosítja a német kisebbség identitásának megõrzését, és lehetõvé teszi, hogy a magyarországi német kisebbséghez tartozók beleszólhassanak az õket érintõ döntésekbe. A szerzõdés annak lehetõségét is megteremti, hogy Németország támogatást nyújthasson a magyarországi német kisebbségnek. A kisebbségvédelmi cikkely Magyarország és Németország közös kisebbségpolitikai érdekeibõl következik. Németország a közép- és kelet-európai térségben élõ német kisebbségek léte folytán érdekelt a kisebbségi kérdés rendezésében és hasonló szerzõdéseket kötött más államokkal is. Német elemzõk szerint Németországnak egy olyan integrált bel- és külügyi kisebbségpolitikai koncepciót kell kidolgoznia, amely az összeurópai stabilitás része és a béke védelmének, valamint a kisebbségek védelmének biztosítását egymást kiegészítõ külpolitikai célmeghatározásként értelmezi. A magyar-orosz kisebbségi nyilatkozat elfogadását orosz részrõl az a körülmény ösztönözte, hogy a Szovjetunió felbomlása után kb. 25 millió orosz került kisebbségi helyzetbe. A Nyilatkozat tartalmazza a területi autonómia elvét is: „a helyi autonóm igazgatási szervek, valamint területi elvû autonómiák és a kisebbségek önigazgatása más formái létrehozásának lehetõségeirõl” beszél (5. cikk). A cikkely kodifikációját nemcsak a magyar és az orosz fél politikai akarata, hanem az Oroszországi Föderáció alkotmányának a területi autonómiákra vonatkozó jogszabályai is lehetõvé tették. Végül a felek megállapodtak abban, hogy a Nyilatkozatba foglalt „elvek és megfelelõ célok elérése érdekében összehangolják együttmûködésüket a különbözõ fórumokon, törekedve a minél szélesebb nemzetközi konszenzus megteremtésére...” (16. cikk). 25

26

130

Kisebbségi cikkelye van a Magyar Köztársaság és a Moldáv Köztársaság között kötött együttmûködési és barátsági szerzõdésnek is, amelyben a felek kijelentik: a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak tiszteletben tartása érdekében figyelembe veszik a kisebbségek védelmére vonatkozó nemzetközi normákat, különösen az ENSZ, az EBEÉ/ EBESZ, valamint az ET dokumentumait, melyek alkalmazása érdekében minden szükséges politikai és törvényalkotó intézkedést megtesznek (16. cikk). A nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak biztosítása ugyanakkor regionális, európai és egyetemes szinten is a magyar külpolitika tárgya. A KEK kisebbségi jogok védelmérõl szóló okmányát magyar vezetéssel mûködõ kisebbségi szakértõi bizottság dolgozta ki. A dokumentum az ET kisebbségi keretegyezménye olyan alkalmazásának tekinthetõ, amely az ott leszögezett jogokból kiindulva némely vonatkozásban túllép azokon. Jogforrásként és hivatkozási alapként felhasználható kétoldalú szerzõdések esetében. Ugyanakkor egy olyan régió kisebbségpolitikáját foghatja egységbe, amelyhez az egykori NyugatEurópa (Ausztria, Olaszország) és a poszt-kommunista térség középeurópai és egyes balkáni államai (Bosznia-Hercegovina, Cseh Köztársaság, Horvátország, Lengyelország, Macedónia, Magyarország, Szlovénia) is hozzátartoznak. Aláírhatják a KEK Társulási Tanácsának tagjai (Belarusz, Bulgária, Románia, Ukrajna), valamint más államok is. Az okmány jogszabályai elvileg kiterjeszthetõk tehát mindazokra a területekre, ahol jelentõs számú magyar kisebbség él. Magyarország tevékenyen részt vesz a kisebbségek védelmét célzó nemzetközi jogalkotó folyamatban. A maga részérõl jogilag elfogadja és kötelezõ érvényûnek tekinti az EBEÉ/EBESZ-folyamat, az ET és az ENSZ kisebbségvédelmi dokumentumait. „Az ET kiegészítõ jegyzõkönyvtervezete az európai emberi jogok és alapvetõ szabadságjogok védelmérõl szóló egyezményhez a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekrõl” (1201-es ajánlás) megszövegezésekor a benyújtott tíz magyar javaslat közül nyolcat fogadtak el. Az ET Parlamenti Közgyûlése magyar indítványra 1995. április 26-án az ajánlást megerõsítette és érvényben levõ, s az ET jövõbeni ellenõrzési tevékenysége során figyelembe veendõ dokumentumnak nyilvánította. Tekintettel arra, 27

131

hogy a nemzetközi fórumok által kidolgozott kisebbségvédelmi dokumentumok a politikai mozgások és a fejlõdés elért szintéhez képest késésben vannak és hogy az ET kisebbségvédelmi keretegyezményében visszalépés is tapasztalható (a dokumentum nem tartalmaz kollektív dimenziójú megközelítést és az autonóm önkormányzathoz, a különleges státushoz való jogot sem kodifikálja), a magyar külpolitikának a továbbiakban is fel kell lépnie egy egységes európai kisebbségvédelmi rendszer kialakításáért. A magyar kisebbségpolitikának következetesen támogatnia kell a pozitív diszkrimináció elvét, a kollektív jogok elismerése és kodifikációja érdekében tett erõfeszítéseket, a kisebbségek autonómiatörekvéseit, európai ellenõrzési és szankcionáló mechanizmus kialakítását és a kisebbségek részvételi lehetõségének megteremtését az õket érintõ nemzetközi jogalkotó folyamatban. A kisebbségek ugyanis természetszerûen törekednek a kollektív jogok és az autonómiaformák elnyerésére, kizárásuk az õket érintõ jogalkotó folyamatból pedig alapvetõ emberi joguktól, a képviselet jogától fosztja meg õket. A kollektív jogokat és az autonómiaformákat ellenzõ államok pedig nem lesznek képesek arra, hogy a kisebbségeket e törekvéseik feladására kényszerítsék. A kisebbségek jogainak biztosítása egyben sajátos magyar nemzeti és összeurópai érdek. Az integrálódó Európa páratlan esélyt ad a szétszóratott magyarság egymásratalálására, szellemi, kulturális egységének, nemzeti szolidaritásának megteremtésére. Az európai integráció nem jelent arculatvesztést, hanem az európai népek, nemzetek, népcsoportok, tájegységek és régiók saját identitásának megõrzése, sõt továbbfejlesztésére nyújt keretet. Ma már általános a felismerés, hogy a kisebbség nem átmeneti jelenség: Európa politikai átalakulásában jelen lesz és saját értékkel rendelkezik. A magyar külpolitikának objektíve adott feladata, hogy az integráció és a kisebbségek kérdését párhuzamosan, egyenlõ értékrend szerint kezelje. 28

132

Jegyzetek 1. U.S. Urges Greater Support for Minority Groups (Text: Ferraro’s remarks to UNCHR

in

Geneva)

(2150)

in Wireless

Press

File,

and

Cultural Section,

American Embassy, Budapest, 1993. február 16. 2. A magyar diplomácia európaiságának gyökerei. Bede Rita interjúja Balogh Andrással. Társadalmi Szemle (1995/8–9. sz. 35. o.) 3. Pecze Ferenc: Határon túli nemzetrészek és a dunatáji államok alkotmányai. Magyar Szemle 1995. szeptember, Új folyam IV. 9. sz. 966–968. o. 4. Tárcatükör. Határon Túli Magyarok Hivatala, 1995. szeptember 1. 5. Határon Túli Magyarok Hivatala: A határon túli magyarok kérdése a magyar kormány politikájában. Budapest, 1992. július 30. 6. A magyar kormány közleménye a magyar kisebbségek helyzetérõl. Népszabadság 1992. augusztus 19. Statement by the Government of the Republic of Hungary on Hungarian Minorities (18 August 1992). The Hungarian Observer 7. évf. Különkiadás. 1994. május, 17. o. 7. A Magyar Köztársaság kormányának programja. A Magyar Hírlap melléklete, 1994. július 18. 8. A kisebbségi önkormányzatokra

vonatkozó adatokat a Nemzeti és Etnikai

Kisebbségi Hivatal 1995. szeptember 8-án bocsátotta rendelkezésünkre. 9. Várfalvi Attila: A nemzetiségek képviselete a magyar Országgyûlésben. Társadalmi Szemle, 1995. 7. sz. 57–66. o.; Kolláth György: Kisebbségi képviselet:

kudarcok, kritikus közelítések, kiutak. Társadalmi Szemle, 1995. 8–9 sz. 95–96. o. 10. Pósa Tibor: A kormányfõk Párizsban aláírták a magyar-szlovák alapszerzõdést. Magyar Nemzet, 1995. március 20. M. Lengyel László: Kötelezõ érvényû az ET

1201-es ajánlása. Népszabadság 1995. március 21. Ankerl Géza: Autonómia és nyelvhasználat. Valóság, 1995. október, 9–13. o. 11. A magyar-szlovák alapszerzõdés szövegét ld. Külpolitika, 1995. 1. sz. 81–88. o. 12. Székely András Bertalan: Szétszóratásban. Horvátországi magyar sors a 90-es években. Magyarság és Európa. 1994. 2. sz. 58–60. o. 13. A magyar-horvát kisebbségvédelmi egyezmény szövegét ld. Külpolitika, 1995. 1. sz. 127–131. o. 14. A szlovéniai nemzeti közösségekre vonatkozó jogszabályok gyûjteményét ld. Journal of International Relations, 1994. 1. köt., 1. sz. 54–76. o.

15. Mitja Zagar: Position and Protection of Ethnic Minorities in the Constitution of

the

Republic

of

Slovenia.

Rzaprave

in

Gradivo

26–27.

Treaties

and

documents. Ljubjana 1992. 5–20. o. 16. A román választási törvény elõírja, hogy csak abban az esetben élhet egy nemzeti kisebbség e jogával, ha szervezete elérte az egy képviselõre leadott szavazatok 5%-át. Ld. Demény Lajos: Pártok az 1992. szeptember végi általános választásokon Romániában 19. o. (kézirat). 17. Ld.

Demény

Lajos

i. m. 18–19. o.; Erich

Kendi:

Minderheitenschutz

in

Rumänien. München, 1992. 172, 177, 179. o.

133

18. Románia alkotmánya e cikkelyére három szerzõ is felhívta a figyelmet. Ld. Georg

Brunner.

Nationalitätenprobleme

und

Minderheitenkonflikte

in

Osteuropa. Gütersloh, 1993. 83. o.; Kovács Péter: A nemzetközi jogi kisebbségvédelem a 90-es években. I. Magyarság és Európa, 1994. 3. sz. 41. o.; Dieter Blumenwitz:

Minderheiten-

und

Volksgruppenrecht.

Aktuelle

Entwicklung.

Bonn, 1992, 194–195. o. 19. Bogdán Tibor: Ellentmondá sos magyar-orosz kisebbségi nyilatkozat. Magyar Hírlap, 1992. december 8.

20. Vogel Sándor: Kisebbségi dokumentumok Romániában. Regio, 1994. 2. sz. 173–175. o. 21.

Vegyesbizottság

vagy

szeminárium?

Exkluzív

interjú

Wolfart

János

államtirkárral, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal Elnökével. Romániai Magyar Szó, 1994. február 26–27.

22. Ezt jelzi Tõkés Lászlónak az RMDSZ által támogatott, két állam elnökének címzett alternatív javaslata, amelyben elveti a román fél által javasolt francia–német megbékélési modellt és ehelyett a Dél-Tirol autonómiáját biztosító olasz–osztrák megegyezést ajánlja követendõ mintaként. A javaslat szövegét ld. Romániai Magyar Szó, 1995. november 2.

23. Molnár Gusztáv–B író Gáspár: A román megbékélési javaslat. Teleki László Alapítvány, Közép-Európa intézet Budapest, 1995. október 12. 24. Nagy Mélykúti Edit: Horn és Milosevics találkozója a jugoszláv fõvárosban. Szenvedélyes vita a magyarok helyzetérõl. Magyar Hírlap, 1995. október 21. 25. Dieter Blumenwitz i. m. 102–103, 186. o 26.

A

kérdésre

ld.

Minderheiten

im

östlichen

Mitteleuropa:

Deutsche

und

europäische Optionen. Hrsg. Dieter W Bricke. Ebenhausen/Isartal, 1994. 27. Magyar módosító indítvány az ET 1201-es ajánlásához. Népszabadság , 1995. április 27. 28. A Magyar Szocialista Párt programja a határon túli magyarságról. Készítette Tabajdi Csaba, 1993. december.

134

A magyar-szlovák és magyar-román alapszerzõdés összehasonlító elemzése

Miközben a nemzetközi közösség kevés figyelmet fordított arra a három kétoldalú szerzõdésre, melyeket Magyarország 1991-1994 között kötött meg a hét közül három szomszédjával, csaknem általános volt az üdvrivalgás, amikor 1995 március 19-én a magyar-szlovák és 1996. szeptember 16-án a magyar-román alapszerzõdést megkötötték, mert úgy vélték, hogy ezzel elhárultak az akadályok Magyarország NATO és Európai Uniós tagsága elõl. Nem kérdõjelezhetõk meg a politikusok és az újságírók jó szándékai, de egy részletes elemzés kimutatja e szerzõdések hiányosságait, mégpedig azt, hogy nem mennek elég messzire a legkomolyabb nézeteltérések kiküszöbölésében. A feszültség nem annyira Magyarország és két szomszédja között állott fenn, hanem Szlovákia és Románia magyar kisebbségei és a szlovák, valamint a román állam között. Ezzel magyarázható az, hogy a szerzõdések körüli viták, azoknak egy kis részére, a kisebbségi kérdés kezelésére koncentrálódtak. Hasonlóságok és különbségek a szerzõdések között Széles körben, de tévesen feltételezték azt, hogy a legnagyobb akadály az alapszerzõdések megkötésében az volt, hogy Magyarország két azon szomszédjával szemben, ahol a legjelentõsebb magyar kisebbségek élnek, nem volt hajlandó lemondani minden területi követelésrõl. A szerzõdésekben azonban újra kinyilvánították: „A Szerzõdõ Felek a nemzetközi jog alapelveivel és normáival összhangban megerõsítik, hogy tiszteletben tartják közös államhatáraik sérthetetlenségét és egymás területi integritását. Megerõsítik, hogy egymással szemben területi követelésük nincs és ilyet a jövõben sem támasztanak.” (3. 1. illetõleg 4. cikk). Mindkét szerzõdés nagy hangsúlyt helyez az együttmûködésre. A Szlovákiával megkötött szerzõdés 6. és a Romániával megkötött szerzõdés 7.1. cikke a szerzõdõ feleknek az euro-atlanti integrációban 135

való részvételének közös érdekeit hangsúlyozza. A magyar-szlovák alapszerzõdés szerint „A Szerzõdõ Felek megerõsítik, hogy az Európai Unióba, az Észak-atlanti Szerzõdés Szervezetébe és a Nyugat-európai Unióba való integrálódással, továbbá az Európa Tanáccsal és az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezettel kapcsolatos érdekeik és törekvéseik azonosak, s kifejezésre juttatják azon elhatározásukat, hogy ez irányban támogatást nyújtanak egymásnak.” A magyarromán alapszerzõdés ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a szerzõdõ felek „kölcsönösen támogatják egymás integrációs erõfeszítéseit az Európai Unióba, a NATO-ba és a Nyugat-Európai Unióba”. Miközben a magyarszlovák szerzõdés leszögezi, hogy „A Szerzõdõ Felek meg fogják teremteni a gazdasági együttmûködés különbözõ formái fejlesztésének feltételeit a határ menti területen, a regionális és helyi szinteken, beleértve a jogi és természetes személyek közötti együttmûködést.”, továbbá „fontosnak tekintik a magasabb önigazgatási egységek, a városok és a községek közötti együttmûködést, összhangban a számukra kijelölt hatáskörökkel, valamint a szubszidiaritás elvének alkalmazásával” (7.2.3. cikk), a román-magyar szerzõdés nem tartalmaz hasonló elõírásokat és csupán arról beszél, hogy a felek bõvítik kapcsolataikat és együttmûködésüket a nemzetközi szervezetekben, valamint regionális és szubregionális projektek és egyéb együttmûködési formák megvalósításában összhangban a szerzõdõ felek belsõ jogszabályaival (megjegyzendõ a korlátozó jellegû megfogalmazás). (7.1.2. cikkely). Közös jellemzõ vonása a kisebbségek védelmével kapcsolatos szlovák és román magatartásnak a kollektív jogoktól és az autonómia bármely formájától, különösképpen a területi autonómiától való félelem. Mindkét dokumentum „a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekrõl” beszél és nem a kisebbségekrõl mint entitásról, habár mindkét szerzõdés elismeri, hogy a nemzeti kisebbségek azon szerzõdõ fél társadalmának és államának integráns részét képezik, amelynek területén élnek és hogy védelmük az egyetemes emberi jogok nemzetközi védelmének részét képezi (15.1. cikk, illetve preambulum). A magyarszlovák szerzõdés megerõsíti, hogy a nemzeti kisebbségek védelme a nemzetközi együttmûködés keretébe tartozik, ebben az értelemben nem az államok kizárólagos belügye és a nemzetközi közösség legitim 136

figyelmének tárgyát képezi (15. 1. cikk). A Romániával kötött szerzõdés nem tartalmaz hasonló megfogalmazást. Mindkét szerzõdés megerõsíti, hogy a kisebbségi jogok területén folytatott együttmûködés hozzájárul az európai integráció megszilárdításához (a magyar-szlovák szerzõdés esetében) vagy az euro-atlanti struktúrákba való integrálódáshoz (a magyar-román szerzõdés esetében) (15.1.cikk, illetve preambulum). Mindkét szerzõdés tartalmaz egy olyan cikket, amely szerint a szerzõdõ felek erõsítik (a szlovák-magyar szerzõdés esetében), illetve elõsegítik (a magyar-román szerzõdés esetében) az országaik eltérõ etnikai, vallási, kulturális és nyelvi eredetû állampolgárai közötti tolerancia és megértés légkörét. (14. cikk). A magyar-román szerzõdés elítéli az idegengyûlölet, a faji, etnikai és vallási alapú gyûlölet mindenfajta megnyilvánulását és leszögezi, hogy a felek hatékony intézkedéseket tesznek ezek bármiféle megnyilvánulásának megelõzésére (14. cikk). A magyar-szlovák alapszerzõdés leszögezi, hogy a felek kijelentik: felelõsséget éreznek azért, hogy védelemben részesítsék és elõmozdítsák a területükön élõ kisebbségek nemzeti vagy etnikai, kulturális, vallási és nyelvi identitása megõrzését és elmélyítését (preambulum). A magyar-román alapszerzõdés szerint a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival együtt joguk van etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk szabad kifejezésére, megõrzésére és fejlesztésére (15.2. cikk). Mindkét szerzõdés tartalmaz egy olyan cikket, amely szerint a szerzõdõ felek tartózkodni fognak a kisebbségekhez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációját célzó politikától vagy gyakorlattól és védelmezni fogják ezen személyeket bármilyen cselekménnyel szemben, ami az ilyen asszimilációra irányul, továbbá tartózkodnak olyan intézkedésektõl, amelyek megváltoztatnák a népesség számarányát a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken. (15.2 d cikk a magyar-szlovák, 15.9. cikk a magyar-román szerzõdésben). Kompromisszumok a magyar-román alapszerzõdésben Az alapszerzõdésrõl folytatott magyar-román tárgyalásokon, melyek öt évig tartottak, a felek között a következõ kérdésekben alakultak ki nézetkülönbségek: 137

– az anyanyelv használatának joga és annak mértéke, – a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek joga politikai pártok alapítására, – a magyar egyházak és intézmények a kommunista uralom alatt elkobzott vagyonának visszaszolgáltatása, – az iskolai bizonyítványok, egyetemi diplomák, akadémiai és tudományos fokozatok kölcsönös elismerése, – konzulátusok létesítése egymás területén, – az Európa Tanács 1993. évi 1201-es ajánlásának belsõ jogszabályként való érvényesítése, – kormányközi kisebbségi vegyes bizottság létrehozása. Az említett kérdésekben elért kompromisszumok a következõk voltak: 1. A szerzõdés az anyanyelv használatának kérdésében leszögezi: „A Szerzõdõ Felek tiszteletben tartják a romániai magyar és a magyarországi román kisebbséghez tartozó személyek azon jogát, hogy anyanyelvüket szabadon használhassák a magánéletben és a nyilvánosság elõtt, szóban és írásban egyaránt. Megteszik a szükséges intézkedéseket, hogy ezek a személyek anyanyelvüket megtanulhassák és megfelelõ lehetõségük legyen ezen a nyelven képzésben részesülni az állami oktatás keretei között minden szinten és formában, szükségleteiknek megfelelõen. A Szerzõdõ Felek biztosítani fogják azokat a feltételeket, amelyek lehetõvé teszik az anyanyelv használatát is a helyi közigazgatási és bírói hatóságokkal való kapcsolataikban, összhangban a belsõ jogszabályokkal és a két Fél által aláírt nemzetközi kötelezettségekkel. E személyeknek joguk van arra, hogy vezeték- és keresztnevüket anyanyelvükön használhassák, és ezt hivatalosan el fogják ismerni. Azon területeken, ahol jelentõs számban élnek az illetõ kisebbségekhez tartozó személyek, mindkét fél lehetõvé teszi, hogy a kisebbségek nyelvén is kifüggesztésre kerüljenek a hagyományos helyi elnevezések, utcanevek és más a nyilvánosságnak szánt földrajzi feliratok. A Szerzõdõ Felek tiszteletben tartják a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát arra, hogy anyanyelvükön hozzájussanak az információkhoz és az elektronikus és nyomtatott információ-hordozókhoz, valamint szabadon cseréljenek és terjesszenek információkat. A Szerzõdõ Felek jogrendszereik keretei között lehetõvé teszik számukra, 138

hogy saját médiumokat hozzanak létre és mûködtessenek.” (15.3.4. cikk). A kisebbségi nyelvek használatának jogára vonatkozó rendelkezésekben a következõ korlátozó jellegû megfogalmazások találhatók: „összhangban a belsõ jogszabályokkal”, „jogrendszereik keretei között”. A 15. cikk 3. paragrafusa felveti a kérdést, hogy miként értelmezhetõ „a Szerzõdõ Felek lehetõvé teszik az anyanyelv használatát is a helyi közigazgatási és bírói hatóságokkal való kapcsolataikban” megfogalmazás. Értelmezhetõ-e ez úgy, hogy a kisebbségek anyanyelvén lebonyolítható egy büntetõjogi vagy polgárjogi eljárás? A román alkotmány 127. cikke szerint az igazságszolgáltatás nyelve a román és a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van tolmács útján beszélni. A magyar-szlovák alapszerzõdés ugyanakkor félreérthetetlenül leszögezi, hogy a kisebbségekhez tartózó személyeknek joguk van használni anyanyelvüket „a bírósági eljárásokban” (15. cikk 2. g.), ami európai normának tekinthetõ, mert a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája ezt a jogot a 9. cikkében biztosítja. A magyarromán alapszerzõdés e kérdésben nem egyértelmû és nem alkalmazza a szokásos „az anyanyelv használatának joga a közigazgatásban és a bírósági eljárásokban” megfogalmazást. Egy másik a nyelvhasználat jogához kapcsolódó ügy, hogy bár a magyar-román alapszerzõdés tartalmazza az anyanyelven való képzés jogát „minden szinten és formában szükségleteiknek megfelelõen”, mely megfogalmazás a magyar-szlovák szerzõdésben nem található meg, nem rendelkezik azonban a magyar kisebbség egyik legjelentõsebb követelésérõl, a kolozsvári magyar egyetem újranyitásáról. A „szükségleteiknek megfelelõen” megfogalmazás helyett pedig elõnyösebb lett volna a kisebbségek számára „az igényeiknek megfelelõen” kifejezés, mert egyértelmûbb, hogy ekképp azokat a kisebbség határozza meg. 2. Miközben a magyar-szlovák alapszerzõdés egyértelmûen leszögezi, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van politikai pártok alapítására (12. 2. e. cikk), ugyanezt jogi kinyilatkoztatásként a magyar-román alapszerzõdés nem tartalmazza. Tény azonban, hogy a szerzõdés szövegében szó van a kisebbségekhez tartozó személyek politikai pártjairól, a következõ megfogalmazásban? „A 139

Szerzõdõ Felek biztosítani fogják a kisebbséghez tartozó személyek számára a jogot, hogy egyénileg vagy pártjaik vagy szervezeteik révén ténylegesen részt vegyenek a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életben a központi és helyi érdekû kérdések megoldásában. Mindkét Szerzõdõ Fél, az ezen személyek önazonossága védelmével és érvényesítésével kapcsolatos kérdésekre vonatkozó döntéshozatalban kikéri e személyek szervezeteinek, politikai pártjainak vagy szövetségeinek véleményét a törvényben elõírt demokratikus döntéshozatali eljárásnak megfelelõen (15. 5. cikk). A kisebbséghez tartozó személyek jogát politikai pártok alapítására tartalmazza egyébként az Európa Tanácsnak a szerzõdéshez mellékletben csatolt jogerõre emelt 1201-es ajánlása (6. cikk). A szerzõdés tudomásul veszi tehát a romániai magyar kisebbség politikai szervezetének létét, ugyanakkor tartózkodik attól, hogy politikai pártok alapításának jogát tételesen megfogalmazza. 3. A szerzõdés nem tartalmaz olyan cikket, amely a romániai magyar egyházak elkobzott javainak visszaszolgáltatására vonatkozik. A magyar félnek ebben a kérdésben nem sikerült kompromisszumot elérnie. A román fél nem értett egyet azzal, hogy ezt a kérdést az alapszerzõdés keretei között oldják meg. Hajlandó volt azonban arra, hogy ezzel a kérdéssel külügyminiszteri levélváltás keretében foglalkozzanak. A román kormány e magatartása ellentétes volt Románia korábbi kötelezettségvállalásaival. Az Európa Tanács 176. (1993) számú állásfoglalása ugyanis kimondja: „A Parlamenti Közgyûlés felhívja Románia kormányát, hogy szolgáltassa vissza az egyházak vagyonát és tegye lehetõvé egyházi iskolák létrehozását és mûködtetését különös tekintettel a kisebbségi csoportokhoz tartozó gyermekek anyanyelvének oktatására.” (8. cikk). Az RMDSZ Szövetségi Képviselõk Tanácsának és Szövetségi Egyeztetõ Tanácsának 1996. szeptember 6-án kiadott nyilatkozata egyértelmûen megerõsítette, hogy a romániai magyar kisebbség számára „elengedhetetlen követelmény az elkobzott egyházi és közösségi javak helyzetének rendezése”. A Romániai Magyar Keresztény Egyházak Állandó Értekezletének 1996. szeptember 17-én kiadott Állásfoglalásában megdöbbenéssel állapította meg, „hogy egy1

140

házaik híveinek, a romániai magyar közösséghez tartozó mintegy két millió állampolgárnak sem saját országa, Románia, sem anyaországa, Magyarország kormánya nem vette figyelembe sem a Romániai Magyar Történelmi Egyházak közös álláspontját, sem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség véleményét az alapszerzõdés tárgyában.” „Különösképpen fájlaljuk és elítéljük azt - folytatja az állásfoglalás -, ahogyan a Szerzõdõ Felek, az ügyben érdekelt Magyar Történelmi Egyházak rovására a román kommunista állam által törvényellenesen elkobzott és továbbra is önkényesen visszatartott javak és ingatlanok tekintetében eljártak. Egyházaink augusztus 27-én kifejezett egyértelmû Állásfoglalása, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a magyarországi ellenzéki pártok, a Magyarok Világszövetsége, valamint más egyházak és politikai szervezetek és testületek, illetve manifesztációk kifejezett támogatása és közbenjárása ellenére a magyar és a román kormány nem volt hajlandó a szerzõdés tartalmán változtatni és az eredeti szövegtervezetnek megfelelõen, a magyar közösségi és egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására vonatkozó 15/6 b. cikkelyt az alapdokumentumba visszaiktatni.” 2

4. A Magyarországon szerzett iskolai bizonyítványokat, egyetemi diplomákat és tudományos fokozatokat a szerzõdés megkötésekor nem ismerték el Romániában. Ennek következtésben azok a romániai magyar fiatalok, akik Magyarországon fejezték be tanulmányaikat, nem hasznosíthatták diplomáikat Romániában, ami arra ösztönözte õket, hogy Magyarországon maradjanak és ne térjenek vissza Romániába. A magyar-szlovák alapszerzõdés ezt a kérdést a következõképpen rendezte: „A Szerzõdõ Felek megfelelõ megállapodások alapján elismerik a másik Szerzõdõ Fél belsõ jogszabályainak megfelelõen kiállított, iskolai végzettséget és szakképesítést tanúsító, valamint a tudományos fokozatok elérését igazoló okmányokat.” (12. 5. cikk). A magyar-román alapszerzõdés e kérdéssel kapcsolatban a következõ szöveget tartalmazza: „A Szerzõdõ Felek megteszik a szükséges intézkedéseket, hogy a két ország illetékes hatóságai megvizsgálják a diplomák elismerésének kérdését megfelelõ megállapodás megkötése céljából e területen.” (12. 5. cikk). Ez a megfogalmazás lehetõvé tette 141

volna a román fél számára, hogy a végtelenségig elnyújtsa az ezzel a kérdéssel kapcsolatos tárgyalásokat. 5.1988-ig Kolozsváron magyar fõkonzulátus mûködött, amelyet a román kommunista diktátor, Ceauºescu záratott be és utasított ki az országból. 1989 után a magyar kormány többször javasolta a fõkonzulátusok újbóli megnyitását a kölcsönösség elve alapján, de az 1996. évi választásokig hatalmon lévõ román kormány nem fogadta el a javaslatot. Konkrét megállapodásra az alapszerzõdésben sem került sor. A szerzõdés csupán a konzuli kapcsolatok bõvítésérõl beszél (19. 2. cikk). 6. Mind a magyar-szlovák, mind a magyar-román alapszerzõdés felsorolja azokat a kisebbségek jogaira vonatkozó nemzetközi dokumentumokat, amelyeket a felek jogi kötelezettségként alkalmaznak. A dokumentumok a következõk: Az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelmérõl szóló keretegyezménye, Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet emberi dimenzióval foglalkozó koppenhágai találkozójának 1990. június 29-én kelt dokumentuma, Az Egyesült Nemzetek Közgyûlésének a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló, 1992. december 18-án kelt Nyilatkozata (47/135. számú határozat) és az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1201 (1993) számú ajánlása az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez kapcsolódó, a nemzeti kisebbségek jogairól szóló kiegészítõ jegyzõkönyvrõl. Nézetkülönbségek mindkét szerzõdés esetében a legutóbbi dokumentummal kapcsolatban merültek föl. A magyar-szlovák alapszerzõdésben az 1201-es ajánlás felsorolásakor a szlovák fél kérésére a következõ szöveget fûzték hozzá: „tiszteletben tartva az egyéni emberi és polgári jogokat, beleértve a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait.” A megfogalmazást a szlovák félnek a kollektív jogoktól való félelme diktálta. Ugyanakkor a szlovák fél olyan jegyzéket nyújtott át a magyar félnek, amelyben vitatta az 1201-es ajánlás olyan értelmezését, amely lehetõvé tenné a kisebbségek kollektív autonómiajogainak érvényesítését. A magyar fél véleménye szerint a szlovák fél kérésére beiktatott kitételt nem lehet sem jogi, sem nyelvtani értelemben megszorításnak tekinteni. Az egyéni 142

vagy kollektív jogok vitája pedig a magyar és szlovák vállalás szempontjából nem központi kérdés, hiszen az ajánlás 11. cikkelye eleve az egyének jogairól szól, és ennek értelmében kell a szlovák félnek a sajátos területi helyzetnek megfelelõ, a helyi vagy autonóm közigazgatásra vagy különleges státuszra vonatkozó elõírásokat teljesíteni. A magyar-román alapszerzõdés esetében a román fél kezdetben nem akarta elfogadni azt a magyar javaslatot, hogy az Európa Tanács 1201-es ajánlását a dokumentumban felsorolják és jogi kötelezettségként alkalmazzák. Végül a következõ kompromisszum alakult ki: a szerzõdés mellékletébe beiktatták az 1201-es ajánlást, mint jogilag kötelezõen alkalmazandó dokumentumot, de ugyanakkor a következõ lábjegyzetet fûzték hozzá: „A Szerzõdõ Felek egyetértenek abban, hogy az 1201-es ajánlás nem hivatkozik a kollektív jogokra, és nem kötelezi a feleket arra, hogy az említett személyek számára biztosítsák a jogot az etnikai alapú területi autonómia speciális státuszára.” Az Ajánlás 12. cikkelye azonban a lábjegyzet megállapításával ellentétben világosan utal a kollektív jogokra: „Jelen jegyzõkönyv egyetlen rendelkezése sem értelmezhetõ úgy, hogy csonkítja vagy korlátozza a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek egyéni jogát, illetve a nemzeti kisebbségre vonatkozó kollektív jogokat, amelyeket a szerzõdõ állam törvényeibe vagy olyan nemzetközi szerzõdésbe foglaltak, amelynek az állam részese.” Az ajánlás tehát világosan utal a kollektív jogokra, kizárva minden velük kapcsolatos jogkorlátozó értelmezést, és bár nem emeli õket jogerõre, alkalmazásuk lehetõségét egyértelmûen fenntartja. Ami pedig a kisebbségek autonóm önkormányzatát és különleges státusát illeti, az 1201-es ajánlás 11. cikkelye kodifikálja a két fogalmat. Igaz azonban, hogy nem helyezi azokat etnikai alapokra. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség autonómia-felfogása amely szerint a területi autonómiát nem kívánja etnikai alapokra helyezni, összhangban áll a 11. cikkellyel. A lábjegyzet ugyanakkor ellentétben áll a nemzetközi jogalkotó gyakorlattal is, amely minden esetben nyitva hagyja az utat a további jogfejlõdés és a kisebbségi jogok bõvítése számára. A nemzeti kisebbségek jogaira vonatkozó nemzetközi dokumentumokban az 1201-es ajánlás 12. cikkelyéhez hasonló fordulatok állandó jelleggel elõfordulnak, azzal a céllal, hogy kizárja143

nak minden jogkorlátozó értelmezést, és hogy lehetõvé tegyék a kisebbségi jogok további fejlesztését és bõvítését. Az ENSZ nyilatkozata a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól 8. cikkelye 1. bekezdésében megállapítja: „Jelen nyilatkozatban semmi sem akadályozhatja meg az államok azon nemzetközi kötelezettségeinek teljesítését, amelyek a nemzeti kisebbséghez tartozó személyekre vonatkoznak. Az államoknak különösképpen azokat a kötelezettségeket kell jóhiszemûen teljesíteniük, amelyeket nemzetközi szerzõdésekben és egyezményekben részes félként vállaltak.” Az Európa Tanács keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelmérõl 25. cikkelyében megállapítja: „A keret-megállapodásból semmi sem értelmezhetõ úgy, hogy korlátozza vagy részben hatályon kívül helyezi a szerzõdõ felek bármelyikének törvényeiben vagy bármely más általuk aláírt szerzõdésben biztosított emberi jogokat és alapvetõ szabadságjogokat.” A cikkelyek úgy értelmezendõk, hogy ha valamely állam belsõ jogrendje vagy az általa kötött nemzetközi szerzõdés az emberi jogok bõvebb terjedelmét szavatolja, mint az említett dokumentumok, akkor azok a két jogeszközre való hivatkozással semmiképp nem korlátozhatók. Ekképp a magyar-szlovén kisebbségvédelmi egyezmény, amely a kisebbségek számára kollektív jogokat biztosít, vagy a magyar-horvát kisebbségi egyezmény, amely a horvátországi magyar kisebbség számára kulturális autonómiát szavatol, jogerõs és kötelezõen alkalmazandó annak ellenére, hogy a fent idézett két dokumentum az egyéni jogok alapján áll és nem kodifikálja a kollektív jogokat, és az autonómiához való jogot. A fenti cikkelyek ugyanakkor egyértelmûen jelzik azt, hogy az emberi jogok és ezen belül a kisebbségi jogok kodifikációja folyamatának elõre és nem visszafele kell haladnia, a további kodifikáció elé pedig jogkorlátozó és jogszûkítõ cikkelyekkel korlátokat emelni nem lehet. A lábjegyzet ugyanakkor nem áll összhangban az alapszerzõdés 15. cikkelye 11. paragrafusával sem, amelyben a szerzõdõ felek vállalták, hogy együttmûködnek a nemzeti kisebbségek védelme nemzetközi jogi kereteinek továbbfejlesztésében. Az egyetlen még elfogadható szövegezés megállapítás, azaz tény rögzítésére, amelyre a magyar fél a kompromisszum érdekében hajlandó volt, a következõ megfogalmazás lehetett volna: A szerzõdõ felek egyetértenek abban, hogy az 1201-es 144

ajánlás nem kodifikál, azaz nem emel jogerõre kollektív jogokat , hasonlóképpen nem kodifikálja az etnikai alapú területi autonómia speciális státusához való jogot sem. 7. A kormányközi kisebbségi vegyes bizottság kérdésében a következõ kompromisszum alakult ki: A román fél kezdetben visszautasította a magyar fél kormányközi vegyes bizottság felállítására vonatkozó javaslatát. Késõbb nézetkülönbségek merültek fel a bizottság elnevezését illetõen. A magyar fél a „kormányközi vegyes bizottság” elnevezést javasolta. A román fél „szakértõi munkacsoport” felállításával értett egyet. A vita lényegét a bizottságnak az elnevezés által is kifejezett jogosítványai képezték. Végül a szerzõdés „kormányközi szakértõi bizottság” létrehozásáról döntött (15. 10. cikk) Az erre vonatkozó cikk azonban nem tartalmaz semmilyen a bizottság összetételére és jogosítványaira vonatkozó megfogalmazást. A román fél ezért úgy értelmezheti a cikkelyt, hogy a bizottság kizárólag a két kormány képviselõibõl állhat. Ennek a következménye pedig a romániai magyar kisebbségnek és a magyarországi román kisebbségnek a bizottságból való kizárása lehet. A magyar-szlovák alapszerzõdés szerint a két fél „ az általuk szükségesnek tartott összetételû tagozatokból álló, ajánlási joggal felruházott kormányközi vegyes bizottságot” hoz létre (15. 6. cikk). Ez a megfogalmazás lehetõvé teszi, hogy a bizottságba a kisebbségek képviselõit is bevonják. A szerzõdés biztosítja a magyar kormány számára a jogi lehetõséget arra, hogy ebben a kérdésben a szlovák kormánnyal megállapodjék. Ezt a lehetõséget a magyar-román alapszerzõdés nem biztosítja, igaz nem is zárja ki. A magyar-ukrán kisebbségvédelmi nyilatkozat, a magyar-szlovén és a magyar-horvát kisebbségvédelmi egyezmény ugyanakkor leszögezi, hogy a kormányközi vegyes bizottságnak a kisebbségek képviselõi is tagjai, sõt azokat a kisebbségi szervezetek javaslatára nevezik ki. Ezt a megfogalmazást a magyar-román alapszerzõdés nem tartalmazza és ezzel kizárhatja a kisebbségeket a jogaikra és helyzetükre vonatkozó döntéshozatalból. A magyar-román alapszerzõdés nem tartalmaz tehát semmilyen olyan elõírást, amely leszögezné, hogy a kisebbségeknek joguk van a rájuk, jogaikra és helyzetükre vonatkozó kétoldalú döntéshozatalban részt venni. 3

145

A magyar-román alapszerzõdésnek az a megfogalmazása, hogy a kisebbséghez tartozó „személyek ugyanazokkal az állampolgári jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek, mint azon ország többi állampolgára, amelyben élnek” (15. 8. cikk) (hasonló megfogalmazás található a magyar-szlovák alapszerzõdés 15. 3. cikkében is) úgy is értelmezhetõ, hogy kizárja a pozitív diszkrimináció elvének alkalmazását. A szerzõdés e cikke összhangban áll Románia Alkotmánya 6. 2. cikkével, amely elõírja: „A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitásának megõrzését, fejlesztését és kifejezését célzó állami védõintézkedéseknek a többi román állampolgárhoz viszonyítva meg kell felelniük az egyenlõség és a megkülönböztetéstõl való mentesség elveinek.” Románia alkotmányának e cikkelye ellentétben áll a kisebbségek jogaira vonatkozó nemzetközi dokumentumokkal, amelyek egyértelmûen leszögezik, hogy a kisebbségek védelmét célzó pozitív intézkedések nem tekinthetõk diszkriminatív aktusnak. Az ENSZ Közgyûlésének a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló Nyilatkozata kimondja: „Az állam által a jelen Nyilatkozatba foglalt jogok tényleges érvényesítése érdekében hozott intézkedéseket nem lehet prima facie az Emberi Jogok Nyilatkozata által tartalmazott egyenlõség elvével ellentétben állónak tekinteni.” (8. 3. cikk). Az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségekrõl szóló keretegyezménye pedig 4. cikkelyében a következõ vállalást írja elõ: „A Felek vállalják, hogy ha szükséges, megfelelõ intézkedéseket tesznek avégett, hogy elõsegítsék gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális téren a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek és a többséghez tartozók közötti tényleges egyenlõséget. E tekintetben megfelelõen figyelembe veszik a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek egyedi feltételeit (2. paragrafus). A 2. paragrafusnak megfelelõen elfogadott intézkedések nem tekinthetõk diszkriminatív aktusnak.” (3. paragrafus). A magyar-román alapszerzõdés 15. cikkének 11. paragrafusa együttmûködésre kötelezi a két felet a nemzeti kisebbségek jogai nemzetközi kodifikációjában. Hasonló elõírást a magyar-szlovák alapszerzõdés nem tartalmaz. A paragrafus leszögezi: „A Szerzõdõ Felek együttmûködnek a nemzeti kisebbségek védelme nemzetközi jogi kereteinek továbbfejlesztésében. Egyetértenek abban, hogy a nemzeti kisebbsé146

gekhez tartozó személyek jogainak továbbfejlesztésével kapcsolatos azon nemzetközi dokumentumok rendelkezéseit, amelyekre nézve a jövõben kötelezettséget vállalnak, e Szerzõdés részeként fogják alkalmazni.” (15. 11. cikk). A paragrafus pozitívnak tekinthetõ, hiszen biztosítja a jogfejlesztés nyitottságát. Megvalósítása azonban a román félnek a nemzetközi szervezetekben a kisebbségi jogok ügyét illetõ magatartásától függ. Romániától függ az, hogy aláír-e a jövõben a kisebbségek jogaira vonatkozó dokumentumot. A tapasztalat azt mutatja, hogy Románia a kisebbségek jogait restriktív módon értelmezi és általában megkísérelte a nemzetközi fórumokon a kisebbségi jogok bõvítését megakadályozni. Románia Alkotmánya elõírása szerint „A Románia által az alapvetõ emberi jogokra vonatkozó részes félként aláírt paktumok és szerzõdések és a belföldi törvények közötti eltérések fennállása esetén a nemzetközi szabályozásokat kell elsõbbségben részesíteni (20. 2. cikk). Ennek értelmében Romániában bizonyos belsõ jogszabályokat, így a Tanügyi Törvényt, amely bizonyos vonatkozásokban korlátozta a kisebbségek anyanyelvû oktatását, meg kellett változtatni. Mivel azonban az alapszerzõdés több esetben tartalmazza ”a belsõ jogszabályokkal összhangban" kitételt, eleve alárendeli az általa megfogalmazott jogszabályokat a belsõ jogrendnek, és ekképp a belsõ jog elsõdlegességét biztosítja. A magyar-román alapszerzõdés a határon túli magyar kisebbség, ez esetben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség véleménye ellenére kötötték meg, amely 1996. augusztus 16-án közölte álláspontját a szerzõdés tervezetével kapcsolatban, amely lényegét tekintve az aláíráskor is változatlan maradt: „Véleményünk szerint - közli az Állásfoglalás - a szakértõi tárgyaláson egyeztetett szöveg több olyan pozitív kitételt is tartalmaz, amelyek megfelelõ alkalmazás esetén elõrelépést jelenthetnek a kisebbségi kérdés megoldásában, de ugyanakkor a tervezet számos vonatkozásában nem elégíti ki a romániai magyarság jogos igényeit. Üdvözöljük az 1201-es Európa Tanácsi Ajánlás belefoglalását a tervezetbe, mert ez a dokumentum megfelelõ elvi keretet kínál az RMDSZ által igényelt megoldások megvalósításához, beleértve a különbözõ autonómia-formákat is. Az RMDSZ nem 147

kívánja az általa kért területi autonómiát etnikai alapokra helyezni, tehát az erre vonatkozó pontosítással is egyetértünk. Ugyanakkor egyértelmûen szûkítõ jellegûnek tartjuk a kollektív jogok körének kiiktatását az 1201-es Ajánlásból, és ismételten kinyilvánítjuk, hogy a kollektív jogok számos formája elengedhetetlen a romániai magyarság helyzetének rendezéséhez. A tervezetben szereplõ pozitív megoldások közül kiemeljük a teljes körû anyanyelvû oktatást, valamint a kétnyelvû feliratokat biztosító rendelkezéseket, illetve más hasonló konkrét megoldásokat. Nem tartjuk kielégítõnek a nyelvhasználatra vonatkozó kitételeket, és rendkívül aggasztó, hogy az elkobzott egyházi és közösségi javak visszaadásával kapcsolatosan egyelõre semmiféle megállapodás nem született. Ezt annál is inkább különösnek tartjuk, mert az Európa Tanács Románia felvételérõl szóló, kötelezõ jellegû 176-os Véleményezésében ennek a kérdésnek a megoldása külön pontként szerepel. Az alapszerzõdés végrehajtásával kapcsolatos garanciák véleményünk szerint nem eléggé egyértelmûek, s bár a kisebbségi vegyes bizottság létrehozásáról rendelkezni kívánnak, a nemzetközi monitorizálás kérdése a tervezetben teljességgel megoldatlan.” Ha a magyar-szlovák és a magyar-román alapszerzõdést összevetjük, megállapítható, hogy a kisebbségi jogok biztosítása területén a magyar-román szerzõdés a gyengébb. Mivel ez utóbbi szerzõdés nem biztosítja egyértelmûen a kisebbségek anyanyelvének használatát a közigazgatásban és a bírósági eljárásokban, az 1201-es Ajánláshoz csatolt lábjegyzetben szûkíti annak jogértelmezését, több esetben „belsõ jogszabályokkal összhangban” kitételt tartalmazza, mely lehetõséget nyújt a jogszabályok teljesítése elõli kibúvókra és mivel korlátokat emel a pozitív diszkrimináció elvének alkalmazása elé, a kisebbségek jogainak biztosítása területén nem éri el az úgynevezett minimális nemzetközi és európai szintet. 4

Jegyzetek 1. Romániai Magyar Szó 1996. szeptember 21-22. 2. Romániai Magyar Szó 1996. szeptember 21-22. 3. Vogel Sándor: Jogszerû-e az 1201-es ajánláshoz fûzött lábjegyzet? A kompromisszum veszélyei. Magyar Nemzet 1996. augusztus 28. 4. Romániai Magyar Szó 1996. augusztus 20.

148

Az erdélyi kérdés, a kisebbségek, és az európai integráció

149

150

Nemzetiségi mozgalmak Erdélyben 1867–1914 között

Ausztria-Magyarország története a nemzetiségi kérdés kutatása számára igazi laboratórium. Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés nyomán létrejött kettõs monarchia sajátos képzõdmény volt Európában. Felépítésében eltért mind a nyugat-európai nemzetállamoktól, mind pedig Oroszországtól. A monarchia területén élõ nemzetek közül egyik sem alkotott döntõ többséget. A két uralkodó nemzet kisebbségben volt: az osztráknémetek az összlakosság 1/4-ét, a magyarok 1/6-át alkották. A dunai monarchia területén 11 nemzet élt, amelyek közül ötnek, a magyaroknak (a moldvai csángók kivételével), a cseheknek, a szlovákoknak, a horvátoknak és a szlovéneknek nem voltak azonos etnikumú rokonai a szomszédos államok területén. Egyesek e nemzetek közül, miként az osztráknémetek, a magyarok, a csehek és a lengyelek a saját államiság gazdag történelmi hagyományával rendelkeztek. Ugyanakkor viszont a szlovákoknak, a kárpátukránoknak (ruténeknek) és az erdélyi románoknak sohasem volt saját államuk. E rövid tanulmányban az erdélyi nemzetiségi kérdés fejlõdését kívánjuk áttekinteni. A magyar királyság e tartománya történelmi fejlõdésének többszörösen is sajátos vonásai vannak. A középkorban a Magyar Királyság része volt, azonban mindig különleges jogállással, bizonyos fokú autonómiával rendelkezett. Erdély élére a király a magyar arisztokrácia soraiból egy vajdát nevezett ki, aki a Magyar Királyság egyik legjelentõsebb méltóságviselõje volt. Miután a törökök 1541-ben Magyarország fõvárosát, Budát elfoglalták a királyság nagy részét pedig török pasasággá alakították át, és a magyar korona a Habsburgokra szállt, Erdély Kelet-Magyarország egyes részeivel együtt önálló fejedelemséggé vált. Ebben az államban három etnikai közösség, magyarok, szászok és románok éltek. Erdély a 16. és 17. században rendi állam volt, ahol az állam vezetésében a három kiváltságolt rend azaz „nemzet” vehetett részt: a többnyire magyar 151

eredetû nemesség, az etnikailag magyar székelyek és az etnikailag német szászok. A románoknak, akik többnyire jobbágyok voltak és csak egyes területeken volt kisnemesi rétegük, nem sikerült kiváltságolt „nemzetté” válniuk. Az erdélyi szászoknak különleges jogállásuk volt, amely az 1224. évi kiváltságlevélen, az Andreanumon alapult. Mátyás király 1486-ban kiterjesztette az Andreanum kiváltságait a szászok által lakott Királyföldre (Fundus Regius, Königsboden) és ezáltal létrehozta a Szász Univerzitást (Universitas Saxonum, Sächsische Nationsuniversität). Ennek keretében a szászok teljes területi, jogi és egyházi autonómiát és a katonai szolgálat, valamint az adófizetés területén különleges elbánást élveztek. A székelyeknek, akiknek társadalmi fejlõdése sajátos vonásokat mutat, hasonlóképpen kiváltságaik voltak. Ugyancsak területi autonómiájuk, saját igazgatásuk, törvénykezésük, sajátos katonai és adófizetési kötelezettségeik voltak. Erdély nemcsak etnikai, hanem vallási szempontból is különleges eset volt Európában. Törvényesen is biztosítva volt négy vallás, a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius szabad gyakorlata. A románok ortodox vallását nem fogadták el „bevett vallásként”, de sohasem üldözték. Sõt az erdélyi fejedelmek hozzájárultak a román anyanyelv elterjesztéséhez az egyházi életben használatos ószláv helyett. A három rendi nemzet kiváltságai és a négy „bevett vallás” gyakorlatának szabadsága alkották az Erdélyi Fejedelemség jogi alapjait, amelyre az etnikai és vallási tolerancia volt jellemzõ. A 17. sz. végén Erdély a Habsburgok uralma alá került, akik a Nagyfejedelemség rangjára emelt tartomány különleges jogállását és hagyományos államjogi berendezkedését fenntartották. Erdélynek különleges szerepe volt a három etnikai közösség kultúrájának fejlõdésében is. Magyarország török uralom alá kerülése után Erdély a magyar kultúra mentsvárává és gócpontjává vált. Szász közössége a reformáció után Erdély egyik legjelentõsebb kulturális tényezõjévé fejlõdött. A 18. században itt alakultak ki a román nemzeti tudat elsõ megjelenési formái. Ezekkel a hagyományokkal lépett Erdély a 19. század modern idõszakába. A magyar politikusok számára az Ausztriával és a Habsburg dinasztiával való kiegyezés egyik legfontosabb elõfeltétele Ma152

gyarország és Erdély egyesítése volt, amelyrõl már az 1848- as forradalom idején törvényt hoztak. Az abszolutizmus nem vette tudomásul az ekképp törvényerõre emelkedett uniót és Erdélyt különálló tartományként igazgatta. 1865-ben az erdélyi országgyûlés újra az unió mellett döntött, amelyet Ferenc József elfogadott és amely 1868-ban törvényerõre emelkedett.(XKV tc.) Ezzel Erdély különállása megszûnt és a tartomány betagolódott a magyar nemzetállamba. Eképp az Erdélyben élõ három népcsoport történetét Ausztria-Magyarország általános fejlõdésének kereteiben és a magyar kormányok nemzetiségpolitikájának összefüggéseiben kell vizsgálni. 1880-ban Erdély lakosságának 30,26 %-a magyar, 10,16 %-a szász és 56,85 %-a román volt. A románok és a szászok Erdély autonómiájának megszüntetését és Magyarországgal való egyesítését visszautasították és tiltakoztak ellene. A románok attól tartottak, hogy az 1863. évi nagyszebeni országgyûlésen megszerzett jogaikat elveszíthetik, a szászok pedig kiváltságaikért aggódtak. A románok és a szászok nemzetiségi mozgalmainak a dualizmus éveiben sajátos vonásai voltak és nem minden alkalommal alkalmazták ugyanazt a politikai stratégiát. Ezeket a különbségeket különbözõ történelmi, gazdasági, geopolitikai, kulturális helyzetük és eltérõ érdekeik határozták meg. Habár a románok a tartomány lakosságának a többségét alkották, kispolgárságukból, az értelmiségiek vékony rétegébõl, és a román egyházak püspökeibõl szervezõdött vezetõrétegük nem volt elég erõs ahhoz, hogy a nemzeti mozgalom számára a nép tömegeit megnyerje. Ugyanakkor azonban a román nemzetállam eszméjének kialakulásával számíthatott a szomszédos Románia támogatására. A szászok, habár egy 200000 lelkes kis népcsoportot alkottak, erõs évszázadok óta fennálló autonómiájukra, a politikai tevékenység régi hagyományaira és tapasztalataira, erõs gazdasági hátterükre, magasan fejlett kultúrájukra, mélyen gyökerezõ népi tudatukra támaszkodhattak, de semmiképpen sem számolhattak a Német Birodalom politikai erõinek támogatásával. 1866-ban a magyar országgyûlés bizottságot hozott létre, azzal a céllal, hogy az kidolgozza a nemzetiségi törvény tervezetét. A bizottságban a nemzetiségek képviselõi is részt vettek. 1867 februárjában 1

2

153

26 román és szerb képviselõ beterjesztette a bizottságnak törvényjavaslatát és a következõket követelte: – az állam területi integritásának fenntartásával ismerjék el a magyarokat, a románokat, a szerbeket, a szlovákokat, a ruténokat és a németeket politikailag egyenjogú országos nemzetekként, – a hat nemzetnek a nyelvi kritériumok alapján kialakított vármegyékben legyen politikai és nyelvi önigazgatásuk, – valamennyi hatóság és bíróság használja e nemzetek nyelvét. Ezen kívül teljes kulturális autonómiát, anyanyelvû iskolarendszert, saját intézmények megalapításának és nemzeti kongresszusok megtartásának jogát igényelték. 1867 júniusában a nemzetiségi bizottság benyújtotta törvényjavaslatát. Szerzõje a magyar liberalizmus legjelentõsebb képviselõje, Eötvös József volt. A javaslat kinyilvánította minden egyén jogát a szabad nyelvhasználatra minden fórum elõtt; a megyék és a községek igazgatási nyelvét a közgyûlések többsége határozza meg, ugyanakkor biztosítani kell a 20 %-ot alkotó kisebbségek nyelvhasználatát is, az országgyûlés és a központi hatóságok nyelve a magyar államnyelv. Az utolsó paragrafus a nemzetiségek egyenjogúságát alkotmányos törvénynek tekintette. A nemzetiségi törvényt végül 1868-ban fogadta el az országgyûlés (XLIV tc.). Preambulumában, Deák Ferenc javaslatának megfelelõen, megfogalmazták a magyar politikai nemzet eszméjét, amely szerint „az ország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja." A törvény messzemenõ jogokat biztosított a nemzetiségek nyelveinek a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban és az egyházi életben, de nem szerepelt többé alkotmányos törvényként. Végkövetkeztetésként megállapítható, hogy Eötvös József liberális felfogása a törvény elfogadott formájában bizonyos mértékig háttérbe szorult. Ennek ellenére a törvény az európai jogalkotás jelentõs mûvének tekinthetõ, amelynek alapelvei a személyeket illetõ egyéni jogok liberális felfogásában gyökereznek. A magyar nemzetállam 3

4

5

154

keretében biztosította a nemzetiségek tagjainak egyéni jogait. Meg kell említenünk, hogy a nemzetiségek jogait ebben az idõben Európában csupán Svájcban és Ausztriában biztosította törvény. Ennek ellenére az ország nemzetiségei ezzel a törvénnyel nem voltak megelégedve. Kifogásolták, hogy csak az egyes egyéneknek, és nem a nemzetiségeknek biztosítottak jogokat, hogy a nemzetiségeket nem ismerték el egyenjogú országos nemzetekként és hogy a törvénybõl hiányzik a kollektív jogok minden formája. A korszak magyar politikusai és a nemzetiségi politikusok álláspontja között áthidalhatatlan ellentmondás feszült. A magyar politikusok a nyugat-európai francia példa alapján a magyar nemzetállam megvalósítására törekedtek, amelyben a kor liberalizmusának megfelelõen csak az egyéneknek lehettek jogai, a kollektív jogokat pedig a középkor és a rendi állam maradványainak tekintették. Ezzel szemben a nemzetiségek politikai jogalanyként akarták elismertetni magukat. A magyar nemzeti ideológia azonosította a nemzetet az állammal, az állampolgárok összességével, nem biztosította a nemzetiségek számára az önrendelkezés jogát, kollektív jogokat, politikai intézmények létrehozásának jogát és területi autonómiát. A nemzetiségek törekvéseit az állam területi integritása ellen irányuló tevékenységnek tekintette. Ez az ellentét a következõ évtizedekben, amikor a politikai élet liberális elvei Magyarországon mindinkább háttérbe szorultak és az egységes nemzetállam mindenhatósága elõtérbe került, még jobban elmélyült. A helyi hatóságok nem minden esetben tartották tiszteletben a nemzetiségek jogait és a nemzetiségi törvény több paragrafusát a valóságban nem hajtották végre. 1869-ben a románok két pártot alapítottak: a Magyarországi és az Erdélyi Román Nemzeti Pártot. A történelmi Erdély területén a választójog a románok számára különösen hátrányos volt. Ezért az Erdélyi Román Nemzeti Párt a passzivitás politikai taktikáját választotta és nem vett részt az országgyûlési választásokon. A Magyarországi Román Nemzeti Párt aktívan részt vett a politikai életben, és 1869-ben a jobb választási feltételeknek köszönhetõen 25 képviselõt választott az országgyûlésbe, akik Deák Ferenc liberális pártját támogatták. 6

155

1881-ben a két párt egyesült és létrejött az egységes Román Nemzeti Párt, amely a következõket követelte: – Erdély autonómiájának helyreállítása, – a román nyelv használatának joga a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, – román hivatalnokok alkalmazása a románok által lakott területeken, – általános választójog, – állami támogatás a román iskolák és kulturális intézmények számára. A párt kijelentette, hogy Erdély unióját Magyarországgal a teljes összeolvadás formájában nem tudja elfogadni, hajlandó azonban egy olyan uniót elismerni, amelyben Erdély számára Horvátországhoz hasonlóan bizonyos autonómiát biztosatanának. Az osztrák-magyar kiegyezés után a szászok még megõrizték a középkorból származó autonómiájukat. Saját német nyelvû közigazgatással és törvényalkotással, fejlett német nyelvû iskolarendszerrel, önálló evangélikus egyházzal és jelentõs nemzeti tulajdonnal rendelkeztek. A szász önkormányzatot a Szász Univerzitás testesítette meg és élén a szász ispán állott. A szászok az új államrendhez való viszonyukban két pártra oszlottak. Az „öreg szászok”, akik a hivatalnokokat és az egyházi vezetõket képviselték, a dualizmust csak idõszakos képzõdménynek tekintették és felléptek a szász területi autonómia fenntartásáért. Az „ifjú szászok”, akik a kispolgárságot és a kézmûveseket tömörítették, szimpátiával tekintettek a liberális Magyarországra. A Szász Univerzitást a jelenkor követelményeinek nem megfelelõ képzõdménynek tekintették, és a szabad községek szabad államban jelszavával a közigazgatási egységek nagyobb autonómiájáért léptek fel. A két frakció azonban egységes volt abban, hogy a nemzetiségi törvényt meg kell változtatni, mivel az a magyar nyelvnek államnyelvként való kezelésében a helyes mértéket meghaladja. Az 1872. évi medgyesi szász gyûlésen a szászok tudomásul vették a dualizmust, de felléptek a területi autonómia fenntartása mellett. A magyar kormány azonban a szászok területi autonómiáját a magyar nemzetállam elveivel és a polgári liberalizmussal össze nem 7

8

156

egyeztethetõnek tekintette. 1876-ban az országgyûlés elé terjesztették a Királyföldrõl és a Szász Univerztásról szóló törvényjavaslatot. A törvény elfogadásával megszûnt a Királyföld önkormányzata. A Szász Univerzitás politikai és közigazgatási jogosítványait megszüntették és olyan testületté, lényegében egy hatalmas alapítvánnyá változtatták, amely javai és a szász iskolarendszer kérdéseiben illetékes volt. A szász ispán hivatali jogosítványai Szeben vármegye fõispánjára mint az állam képviselõjére szálltak át.(XII. tc.) Az 1876-ban alapított Szász Néppárt ellenzéki politikát és a magyar pártoktól való távolságtartást javasolt a szász képviselõknek. 1875-ben a magyar kormányok szakítottak azzal a liberális nemzetiségpolitikával, amelyet Eötvös József, Deák Ferenc és Mocsáry Lajos neve fémjelzett. A nemzetiségek nyelveit mindinkább hátrányos helyzetbe kényszerítették és a magyar nyelv használatát a nemzetiségi törvényben elõírtnál jobban kiterjesztették. A nemzetiségek egyesülési jogát mindinkább a kulturális életre korlátozták. 1879-ben az országgyûlés elfogadta a népiskolákról szól törvényt (XVIII. t. c.) amely a magyar nyelv oktatását minden népiskolában olyan óraszámban írta elõ, hogy a tanulók a magyar nyelvet szóban és írásban elsajátítsák. 1883-ban hasonló törvényt fogadtak el a középiskolák részére is (XXX. tc.). A nemzetiségek politikusai tiltakoztak és azzal érveltek, hogy az iskolatörvények megsértik a nemzetiségi egyházak, valamint az iskolák önkormányzatáról szóló törvényeket. 1897 februárjában az országgyûlés elfogadta a helységnévtörvényt (IV. tc.) , amelynek 1. paragrafusa elrendelte, hogy minden községnek egyetlen neve, azaz csupán magyar neve legyen. A románok és a szászok a törvényt nemzetiségi jogaik elleni merényletnek tekintették. Azzal érveltek, hogy a helységnevek az anyanyelv részét képezik. Az 1907-ben elfogadott „Lex Apponyi” (XXVII. tc.) elõírta: a nem magyar nyelven oktató elemi iskolákban a magyar nyelvet olyan terjedelemben kell tanítani, hogy a nem magyar anyanyelvû gyermek a IV. osztály elvégzése után gondolatait az ország nyelvén szóban és írásban érthetõen ki tudja fejezni (19. paragrafus). A törvény a nemzetiségek iskoláit az állam felügyelete alá helyezte és ezt a rendelkezést összekötötte a tanítók fizetésemelésével. Ha azonban az állam egy község tanítóinak fizeté9

10

11

12

157

séhez legalább 200 koronával járult hozzá, akkor a tanítót az Oktatásügyi Minisztérium nevezte ki. Ezek az intézkedések azt bizonyítják, hogy a magyar politikusok legfontosabb célja a magyar nemzetállam felépítése volt. A magyar politikusok nem ismerték fel, hogy éppen ezáltal veszélyeztetik az állam területi épségét. Hiába emelték fel szavukat e politika ellen egyes magyar képviselõk, mint Mocsáry Lajos, aki az Eötvös és Deák generáció liberális felfogását következetesen képviselte, vagy a 20. század elején a polgári radikalizmus képviselõje Jászi Oszkár, aki a nemzetiségi kérdést a demonrácia „archimedeszi pontjának” nevezte és a magyar állami élet alapkérdésének tekintette. Idõközben kikristályosodott a román nemzeti mozgalomban a román nép egységének eszméje. 1882-ben Bukarestben Erdélybõl származó román diákok megalapították a Kárpát Egyesületet, amely nyíltan irredenta propagandát folytatott és a Magyarországon élõ románokat felkelésre szólította fel. Az 1884-ben a Nagyszebenben életre hívott Tribuna címû újság, melynek élén, Ioan Slavici román író állott, a románok kulturális és nyelvi egységének eszméjét hirdette és nacionalista ideológiát terjesztett. Sõt a magyar állam felbomlasztásának szükségességérõl írt, amelyet az erdélyi románok számára az egyetlen járható útnak tartott. Az 1891-ben Bukarestben alapított Liga Culturalã nemzetközi propagandát folytatott annak érdekében, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a románokat ért jogsérelmekre. A román kormányok tartózkodtak a román nemzeti mozgalom nyílt támogatásától vagy csak mérsékelten támogatták azt, tekintettel arra, hogy Románia 1883-ban szerzõdést kötött a Hármasszövetséggel. A magyar hatóságok a román nemzeti mozgalom egyes képviselõi ellen sajtópereket indítottak. Ekképp Ioan Slaviciot 1888-ban egy évi börtönre ítélték. 1892-ben a román politikusok egy Memorandumot állítottak össze, amelyben a román nemzetiséget ért sérelmeket foglalták össze. A dokumentumot kettõs ellenzéki taktika jellemezte: egyrészt megkérdõjelezték a dualizmus berendezkedésének létalapját és visszautasították Erdély autonómiájának megszüntetését, a magyar politikai nemzet fogalmát pedig a nem magyar népek léte ellen irányuló merényletnek 13

14

158

tekintették, másrészt számon kérték a nemzetiségi törvény végrehajtását. A dokumentumot egy küldöttség Ion Raþiuval az élen Bécsbe vitte és át akarta nyújtani az uralkodónak. Ferenc József nem fogadta a küldöttséget, a Memorandumot pedig felnyitatlanul a magyar kormánynak továbbították, amely azt postán visszaküldte feladójának, Ion Raþiunak. Mivel a Memorandumot több nyelvre lefordították, kinyomtatták és terjesztették, a magyar hatóságok sajtópert indítottak a szerzõk ellen és Kolozsváron két hónaptól öt évig terjedõ fogságra ítélték õket, majd egy év múlva megkegyelmeztek nekik. Ezidõ alatt a szászok a magyar kormánnyal való kompromisszum lehetõségeit keresték. Arra a meggyõzõdére jutottak, hogy a szász politika alapvetõ feladata a gazdasági és kulturális fejlõdés elõsegítése, mert csak ezáltal látták biztosítva nemzeti létük fenntartását és megerõsítését. E politikai irányzatot az úgynevezett „fekete szászok” képviselték. 1890. június 17-én a nagyszebeni szász gyûlésen a szászok politikai programját megváltoztatták. A gyûlés elfogadta a dualizmust, sõt a magyar állameszmét is, a nemzetiségi törvényben elõírtakat pedig a szükséges minimumnak tekintette, kinyilvánította a szászok igényét az állami életben való részvételre és új gazdasági programot dolgozott ki. Az új program alapján a szász képviselõk beléptek a kormánypártba. Ezzel szemben az úgynevezett „zöld szászok” foglaltak állást, akik arra törekedtek, hogy kapcsolatokat építsenek ki Magyarország más német népcsoportjaival és a Német Birodalommal. A mértékadó a szász politikában azonban a „feketék” irányzata volt. Az állam és a szász polgárság között közös érdekek alakultak ki. A kormány méltányolta a szászok együttmûködési készségét és a velük szembeni hivatalos politika mértéktartó és engedékeny volt. A szász egyház állami támogatását rendszeresen átutalták és öt szász gimnáziumot állami segítséggel átépítettek. 1895 augusztusában a román politikusok a szlovákokkal és a szerbekkel együtt nemzetiségi kongresszuson vettek részt. A kongresszus nyilatkozata kinyilvánította, hogy a nem magyar nemzetiségek az állam területi integritását tiszteletben tartják, de a magyar állameszmét elfogadni nem tudják, és a központosított állam felszámolását, 15

16

159

a nemzetiségek önrendelkezési jogának érvényesítését javasolták az etnikai kritériumok alapján kialakított vármegyék keretében. Bánffy Dezsõ miniszterelnök nem volt hajlandó a nemzetiségi kongresszus javaslatairól tárgyalni és kijelentette: „A magyar állam jogi alapja a dualizmus, amely a föderalizmussal nem egyeztethetõ össze. A dualizmus fenntartása azonnal lehetetlenné válna, ha az egységes és oszthatatlan Magyarország eszméjét feladnánk és ha a nemzetiségek politikai egyéniségét elismernénk.” Az a tény, hogy az uralkodó a románok küldöttségét nem fogadta, a Memorandumot nem vette át és a nemzetiségek kérdését Magyarország belügyének tekintette, valamint a Bánffy kormány magatartása meggyõzte a román politikusokat arról, hogy politikájuk hagyományos útjai nem járhatóak. 1905 januárjában a Román Nemzeti Párt módosította programját, és Erdély autonómiája helyett a románok politikai egyéniségként, államalkotó népként való elismerését követelte. Az I. világháború elõtt Tisza István miniszterelnök és a román politikusok között hosszas tárgyalások folytak. A siker azonban az alapvetõen eltérõ álláspontok miatt meghiúsult. Végkövetkeztetésként megállapítható: A magyar államnak sikerült a szászokat a dualizmus politikai életébe integrálni. A magyar kormányok támogatták a nemzetiségek egyházi és kulturális intézményeit, megtûrték képviselõiket az államigazgatás alsó és középsõ szintjén, megengedték, hogy sajátosságaikat a magyar állami életben érvényesítsék, ha - miként az erdélyi szászok - a magyar államalakulatba beilleszkedtek. Ezzel szemben nem sikerült kompromisszumra jutniuk azokkal a nemzetiségekkel, amelyek a magyar nemzetállameszmét nem fogadták el. Mindkét Magyarországon élõ nemzetiség meg tudta azonban õrizni identitását. Mind a szászok mind a románok gazdasági, kulturális intézményekkel, saját iskolarendszerrel, autonóm egyházakkal rendelkeztek és anyanyelvüket Erdély több vármegyéjében hivatalosan is használhatták. A magyar kormánypolitika nacionalista vonásai ellenére a Monarchia és ezen belül Magyarország jogrendszere határok között tartotta a nacionalizmust és bizonyos védelmet nyújtott a nemzetiségeknek a nacionalista túlkapások ellen. 17

18

19

160

Ha e helyzetet a késõbbi és mai állapottal összevetjük, nyilvánvalóvá válik az a tény, hogy a nacionalizmus valóban pusztító hatását csak diktatúrában tudja kifejteni. Ezzel magyarázható az, hogy az erdélyi szászok, akik 800 éven át nem hagyták el Erdély területét, a román kommunista diktatúra idején kivándorlásra kényszerültek és a mai Erdélybõl csaknem egészen eltûntek. Miután Erdélyt az 1920. évi trianoni békeszerzõdés Romániának ítélte, a nemzetiségek és kisebbségek problémái ugyanazok maradtak, csak éppen ellenkezõ elõjellel. Az a nemzeti állam, amely kisebbségei ellen asszimilációs politikát folytatott most Románia volt. Az ellentét a nemzetállam és a nemzetiségek azon követelése között, hogy államalkotó közösségként és politikai jogalanyként elismerjék õket, máig fennáll. Az 1991-ben elfogadott román alkotmány 1. cikkelyében Romániát nemzetállamként határozta meg. Eszerint „Románia szuverén, független egységes és oszthatatlan nemzetállam”. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 1992. október 25-én kiadott nyilatkozata a nemzetiségi kérdésrõl megállapítja: „A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényezõ, s mint ilyen a román nemzet egyenjogú társa.” A romániai magyarság napjainkban ugyanazt követeli, amit száz évvel ezelõtt a románok Magyarországon követeltek. A két álláspont nem összeegyeztethetõ. A nemzetállam hagyományos eszméjének fenntartása további konfliktusokhoz vezethet. E helyzetbõl az egyetlen kiút a nemzetiségek és kisebbségek politikai jogalanyiságának és kollektív jogainak elismerése. Az államot nem a kisebbségek ellenében, hanem a különbözõ etnikai csoportok létére is alapozva kell felépíteni. Nemcsak egyetlen nemzetet, hanem valamennyi etnikai közösségét, nemzetiségét és kisebbségét, mindenekelõtt pedig saját polgárait kell képviselnie. Csak ekképp nyílik lehetõség arra, hogy a nemzetiségi konfliktusokat a jövõben elkerülhetõk legyenek. 20

Szakirodalom Daicoviciu, Constantin / Cheresteºiu, Victor: Erdély története. I-II. Bukarest 1964. Desãvârsirea unificãrii statului naþional român. Red. M. Constantinescu - ªt. Pascu. Bucureºti 1966. Die nationale Frage in der Österreichisch-Unga rischen Monarchie 1900-1918. Red. von Péter Hanák. Budapest 1966.

161

Die Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1848-1918. Red. von Carl Göllner. Siebenbürgisches Archiv. 22. Köln-Wien 1988. Erdély története

II. Fõszerk. Köpeczi Béla, Szerk. Makkai László, Szász Zoltán.

III. Fõszerk. Köpeczi Béla, Szerk. Szász Zoltán. Bp. 1986. Franzel, Emil: Der Donauraum im Zeitalter des Nationalitätenprinzips. München 1958. Geschichte der der Deutschen auf dem Gebiete Rumäniens. I. Red. von Carl Göllner. Bukarest, 1972. Giurescu, Constantin C.: Transilvania în istoria poporului român. Bucureºti 1967. Gumplowitz, Ludwig: Das Recht der Nationalitäten und Sprachen in ÖsterreichUngarn. Innsbruck 1879. Hanák Péter: A magyar nacionalizmus néhány problémája a századforduló idején. Történelmi Szemle 1960. 2-3. Horváth Zoltán: A nacionalizmus kifejlõdése és a nemzetiségi kérdés alakulása a dualista Magyarország utolsó évtizedeiben. Századok 1961. 2-3. Iorga, Nicolae: Istoria românilor din Ardeal ºi Ungaria. Bucureºti 1989. Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Bp. 1912. Kann, A.: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie. Geschichte und Ideengehalt der nationalen Bestrebungen vom Vormärz bis zur Auflösung des Reiches im Jahre 1918. I-II. Graz-Köln 1964. Katus László: A nem magyar népek nacionalizmu sának jellemvonásai és szerepe a soknemzetiségû Magyarországon. Történelmi Szemle 1960. 2-3. Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés története. I. A nemzetiségi kérdés a törvények és a tervezetek tükrében 1790-1918. Bp. 1947. Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I-IV. Bp. 1952-1966. Kemény G. Gábor: Mocsáry Lajos. Bukarest 1972. Láng Lajos: A nemzetiségek Magyarországon és Ausztriában. Bp. 1986. Macartney, C. A.: The Habsburg Empire 1790-1918. London 1971. Magyarok és románok. Történelmi tanulmányok. Bp. 1966. Magyarország története 1848-1890. I-II. Fõszerk. Kovács Endre, Szerk. Katus László, Bp. 1979. Magyarország története 1890-1918. I-II. Föszerk. Hanák Péter, Szerk. Mucsi Ferenc. Bp. 1983. Polverejan, S. / Cordos, N. : Miºcarea memorandistã în documente (1885-1897). Cluj 1973. Rácz Lajos: Fõhatalom és kormányzás az Erdélyi Fejedelemségben. Bp. 1992. Teutsch, Friedrich: Die Siebenbürger Sachsen in den letzten fünfzig Jahren 1968-1919. Hermannstadt 1926. The Nationality Problem in the Habsburg Monarchy in the Nineteenth Century. A Critical Appraisal. Austrian History Yearbook. vol. III. Part I-III. 1967. Tóth Zoltán: A nemzetiségi kérdés a dualizmus évtizedeiben (1867-1900). Századok 1956. 3. Wagner, Ernst: Quellen zur Geschichte der Siebenbürger Sachsen 1191-1975. Köln-Wien 1976.

162

Wandruszka, Adam / Urbanowitsch, Peter: Die Habsburgermonarchie 1848-1918. III. Die Völker des Reiches. Wien 1979. Zach, Krista: Fürst, Landtag und Stände. Die verfassungsrechtliche Frage in Siebenbürgen im 16. und 17. Jahrhundert. Ungarn Jahrbuch 11., 1980/81.

Jegyzetek 1. A törvényt ld.: Magyar Törvénytár - Corpus Juris Hungarici. Szerk.: Dr. Márkus Dezsõ. Bp. 1896. (A következõkbe n Corpus Juris Hungarici), 1836-1868 köt., 486-489; Ernst Wagner (Hrsg.), Quellen zur Geschichte der Siebenbürger Sachsen 1191-1975. Köln-Wien, 1976. (A következõkben Wagner), 224-225. 2. Erdély története III. Fõszerk.: Köpeczi Béla, Szerk.: Szász Zoltán. Bp. 1986 (A következõkben Erdély története), 1575. 3. Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. (A következõkben Kemény G. Gábor) I. 5-9. 4. i. m. 49-52, Magyarország története 1848-1890. I-II. Fõszerk.: Kovács Endre, Szerk.: Katus László. Bp. 1979. (A következõkben Magyarország története.) II. 808-809. 5. A törvényt ld.: Corpus Juris Hungarici. 1836-1868 köt. 490-495; L. Korodi: Ungarische Rhapsodien. München 1905. 72-75; Kemény G. Gábor, I. 162-167; Wagner, 226. 6. Magyarország története. II. 811-812. 7. i. m. II. 1381. 8. Ld.: Nationalprogra mm des 1. Sachsentages in Mediasch 1872. Artikel 5. Wagner, 236-237; Die Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1848-1918. Red. von Carl Göllner. Siebenbürgisches Archiv 22. Köln-Wien 1988. (A következõkbe n Die Siebenbürger Sachsen). 152-153. 9. Die Siebenbürger Sachsen, 162-163; Erdély története, 1643; A törvényt ld.: Corpus Juris Hungarici, 1875-1876 köt. 342-345; Kemény G. Gábor, 523-529; Wagner, 240-242. 10. A törvényt ld.: Corpus Juris Hungarici, 1879-1880 köt. 85-87; Kemény G. Gábor, I. 620-621. 11. A törvényt ld.: Corpus Juris Hungarici 1882-1883 köt. 265-283. 12. A törvényt ld.: Corpus Juris Hungarici 1898 köt. 19-21; Wagner, 245-247. 13. A törvényt ld.: Corpus Juris Hungarici 1907. köt. 370-394; Wagner: 247-256. 14. Erdély története, 1656. 15. Ld.: S. Polverejan, N. Cordoº: Miºcarea memorandistã în documente (18851897). Cluj 1973; Erdély története 1655-1664; N. Iorga: Istoria românilor din Ardeal ºi Ungaria. Bucureºti 1989. 508-510. 16. Ld.: Das Volksprogram m des 2. Sachsentages in Hermannstadt, 1890; Wagner: 242-245. 17. A Nyilatkozat szövegét ld.: Kemény G. Gábor, II. 379-381. 18. Ld.: Kemény G. Gábor, II. 383. 19. i. m. IV. 534-536. 20. Az RMDSZ nyilatkozata a nemzetiségi kérdésrõl. Kolozsvár, 1992. október 25. Schlett István, Kisebbségnézõben. Budapest 1993. 191.

163

Az erdélyi kérdés és a romániai magyar kisebbség helyzete 1920 és 1940 között

A kisebbségi szerzõdés és a román alkotmány Az 1920. évi trianoni békeszerzõdés értelmében Magyarország keleti területeit, Erdélyt és az úgynevezett Partiumot Romániához csatolták. Ezen a 103093 km2-nyi területen 5276476 lélek élt, ebbõl 1704851 magyar 559821 német volt. A békeszerzõdés teljesen új helyzetet teremtett Erdély népei számára. Az itt élõ népcsoportok súlya és szerepe alapvetõen megváltozott. Miközben a románok kisebbségbõl államalkotó többséggé léptek elõ, a magyarok többségbõl és államalkotó népbõl kisebbséggé váltak. A németek a továbbiakban is kisebbségben maradtak, de alkalmazkodniuk kellett az új helyzethez. Románia egy olyan területet szerzett meg, amely hagyományosan multietnikus volt és sajátos regionális hagyományokkal rendelkezett. 1920 és 1940 között Erdély történetét az határozta meg, hogy a román kormányok miközben az egységes román nemzetállam megteremtését tûzték ki célul, szembenállottak a nemzeti kisebbségekkel, amelyek nemzeti-etnikai identitásuk megõrzésére törekedtek. Ugyanakkor Erdély Románia és Magyarország között zajló diplomáciai küzdelem tárgya volt, melynek során Románia meg akarta tartani területét, Magyarország pedig vissza akarta szerezni. A Romániában élõ kisebbségek helyzete részben a belpolitikai, részben a nemzetközi viszonyoktól függött. A gyulafehérvári határozatok, amelyben az erdélyi románok kimondták Romániához való csatlakozásukat, a következõ jogokat tartalmazták Románia kisebbségei számára: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebelébõl választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot. 1

2

164

Egyenlõ jog és teljes felekezeti autonóm szabadság az állam összes felekezetei számára.” Habár a román történészek ezt az okmányt a román nemzeti állam születési bizonyítványának tekintik, nem volt soha sem belsõ sem nemzetközi jogérvénye. Az I. világháború után a nagyhatalmak arra kényszerítették Romániát, hogy 1919. december 9-én aláírja a kisebbségi szerzõdést. E szerzõdés 1. cikkelyében Románia kötelezte magát arra, hogy annak a 2-8. cikkeiben foglalt rendelkezéseket alaptörvényül ismeri el, hogy semminemû törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban vagy ellentétben s hogy ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés nem lesz hatályos. A szerzõdés leszögezte: „Minden román állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény elõtt egyenlõ és ugyanazokat a polgári és politikai jogokat élvezi. Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történõ vagy bármilyen közzététel terén, vagy a nyilvános gyûléseken. (8. cikkely). Azok az állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi román állampolgárok. Nevezetesen hasonló joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelõintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni, azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használhatják és vallásukat szabadon gyakorolhatják. (9. cikkely). Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román Állam ellenõrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben önkormányzatot engedélyezzen (11. cikkely), valamint ahhoz, hogy amennyiben az elõzõ cikkek rendelkezései oly személyeket érintenek, akik faji, vallási, vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak, ezek a rendelkezések nemzetközi érdekû kötelezettségek és a Nemzetek Szövetségének védelme alatt fognak állni. ... A véleménykülönbségek e cikkely alkalmazásáról a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya 14. cikkelye értelmében nemzetközi jellegû vitának tekintendõk. Románia hozzájárul ahhoz, hogy minden ilynemû vitás kérdés ... a Nemzetközi Állandó Bíróság elé terjesztes3

165

sék. Az Állandó Bíróság döntése ellen fellebbezésnek nincs helye ... (12. cikkely).” Habár az úgynevezett „egységes román nemzetállam” létrejöttéhez két olyan dokumentum is hozzájárult, amelynek célja a kisebbségek védelme volt, Románia a bennük foglalt ígéreteket és kötelezettségeket soha nem teljesítette. A román kormányok politikájának célja a két világháború között az etnikailag homogén egységes nemzetállam megteremtése volt. A román politikai elit a kisebbségekkel szemben folytatott politikáját e célkitûzésnek rendelte alá. Az 1923-ban elfogadott román alkotmány Romániát egységes és oszthatatlan nemzetállammá (1. cikkely) és a román nyelvet az egyetlen hivatalos nyelvvé (126. cikkely) nyilvánította, tekintet nélkül arra, hogy a lakosság 30 %-át más nyelveket beszélõ kisebbségek alkották. Az alkotmány tekintet nélkül a nemzetiségi származásra, a nyelvre és a vallásra biztosította ugyan a román állampolgárok számára a vallás, az oktatás, a sajtó és a gyülekezés szabadságát, valamint az egyesülés jogát, de nem tartalmazott semmilyen kollektív vonatkozású jogot. Sem a gyulafehérvári határozatokat sem a kisebbségi szerzõdés elõírásait nem cikkelyezték be alkotmányos törvényekként, holott az utóbbira Románia nemzetközi kötelezettséget vállalt. A kisebbségi szerzõdés által elõírt vallási és iskolai autonómiát a székelyek és a szászok testületei számára hasonlóképpen sohasem kodifikálták. Ezért a román parlament magyar és német képviselõi az alkotmány ellen szavaztak. A román állam a homogenizációt és az asszimilációt különbözõ módszerekkel és intézkedésekkel kísérelte meg megvalósítani. Ezek az intézkedések az állampolgárság megtagadásától a gazdasági, a kulturális, a politikai életben való részvétel, valamint az oktatás és a nyelvhasználat korlátozásáig terjedtek. 4

5

6

Az állampolgárság kérdése Az 1919-ben Románia által aláírt kisebbségi szerzõdés elrendelte a román állampolgárság elismerését mindazon személyek számára, akik a szerzõdés érvénybelépésekor román területen laktak vagy ott születtek (3-4. cikkely). Az 1924. február 24-én elfogadott állampolgársági 166

törvény azonban a lakhely helyett az illetõséget állította az állampolgárság elismerésének feltételéül. Illetékesség felett rendelkezett minden olyan személy, aki négy éven át ugyanabban a helységben lakott és annak adójához hozzájárult. A kisebbségi szerzõdés által elõírt állampolgársági rendelkezést csak az 1939. október 20-án elfogadott törvénymódosítás léptette életbe. De addig 20 év telte el és nagyon sok magyar arra kényszerült, hogy elhagyja az országot. 1918 és 1924 között 197035 személy távozott Romániából. 7

A gazdaságpolitika 8

A kisebbségeket a leginkább az 1921. július 30-i agrárreform érintette, amely elsõsorban a magyar nagy- és középbirtokosok, valamint a magyar közintézmények ellen irányult. Annak ellenére, hogy Erdélyben a kisbirtokok százalékaránya (69,9 %) nagyobb volt, Havasalföldön és Moldvában megállapították a kisajátítandó föld maximumát (2 millió hektár) és minimumát (100 hektár). Erdélyben nem volt hasonló korlátozás. Miközben Havasalföldön és Moldvában csak a megmûvelhetõ földbirtokokat sajátították ki, Erdélyben az agrárreformtörvény a teljes földbirtokot érintette. A legnagyobb kárt a magyar egyházak, iskolák és alapítványok birtokai szenvedték el. A magyar egyházaknak 372614 hold birtokuk volt. Ebbõl 314199 holdat, azaz az összbirtok 84,54 %-át kisajátították. A magyar egyházaknak jövedelemforrásuk ezen elkobzása után csaknem az egész magyar iskolahálózatot fenn kellett tartaniuk. A magyar lakosságot nagy kár érte azáltal, hogy a székelyföldi közbirtokosságokat, községi erdõket és legelõket is kisajátítottak, amelyek magyar parasztok ezrei számára bevételi forrást jelentettek. Különösképpen jogsértõ volt a naszódi II. román határõrezred és a székely határõrezred magánbirtokainak a különbözõ megítélése. Habár mindkét tulajdon II. József adományaként jött létre, a román határõrezred birtokát érintetlenül hagyták, a székely határõrezredét azonban kisajátították. Az egyenjogúság elvét az 1934. május 8-án elfogadott banktörvény és különösképpen a nemzeti munkaerõ védelmét célzó dekrétumtervezet súlyosan megsértette. A tervezet szerint a vállalatok igazgatóságának 60 %-ban románokból, az egyéb kategóriájú alkalmazottaknak 9

10

167

pedig 75 %-ban románokból kellet volna állania. A tervezetet, amelynek célja a „numerus valahicus” bevezetése volt, a Népszövetség közbelépésére visszavonták. A bányatörvény alapján az ásványvízforrásokat államosították. Ezáltal a székelyek fontos jövedelemforrásukat, az ország legjobb ásványvizeit elvesztették. Az 1937. június 1-én elfogadott törvény szerint a Szász Univerzitás tulajdonát felszámolták. A vagyon háromnegyedét a nagyszebeni román ortodox püspökség és egynegyedét a szász evangélikus egyház kapta. A törvény figyelmen kívül hagyta a magyar lakosság igényeit, amely a Királyföld lakosságának 14 %-át alkotta. 11

12

13

Az iskolarendszer A gyulafehérvári határozat kinyilvánította, a kisebbségi szerzõdés pedig részletesen szabályozta, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk van iskolák és más nevelõintézetek létrehozására, amelyekben nyelvüket szabadon használhatják (9. cikkely). A kisebbségi szerzõdés azt is elõírta, hogy olyan városokban és kerületekben, ahol a nem román nyelvû román állampolgárok jelentékeny arányban laknak, a román kormány a közoktatásügy terén megfelelõ könnyítéseket fog engedélyezni avégbõl, hogy az ily román állampolgárok gyermekeit az elemi iskolákban saját nyelvükön tanítsák (10. cikkely), továbbá azt, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek az állam ellenõrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben önkormányzatot kell engedélyezni (11. cikkely). A magyar állami oktatás 1920 közepéig megszûnt létezni. A magyar nyelvû oktatás feladatait az egyházi iskolák vették át. Ezeknek a száma oly mértékben megemelkedett, hogy 1920-ig a magyar nyelvû iskolarendszer nem szenvedett jelentõs károkat és megfelelt a magyar lakosság számarányának. A kisebbségek anyanyelvû oktatása csak a békeszerzõdés ratifikálása után szorult háttérbe. A kormány mindenekelõtt az erõs egyházi iskolarendszer felszámolására törekedett és diszkriminációs intézkedéseket hozott az egyházi iskolák ellen. Minden gyerek csak saját egyháza iskoláit látogathatta. Ez az oktatókra is vonatkozott, akik csak saját egyházaik iskoláiban taníthattak. Tekintettel arra, hogy a romániai magyarok négy egyházhoz, a katolikushoz, a reformátushoz, az evangélikushoz és az unitáriushoz 14

168

tartoztak, a rendelet súlyos csapást jelentett a magyar iskolákra. A magyar egyházi iskoláknak azt az igényét, hogy állami segélyt kapjanak, visszautasították. A tanítókat arra kötelezték, hogy román nyelvvizsgát tegyenek, ha pedig ez nem sikerült, elbocsátották õket. Az 1924. július 26-án elfogadott törvény értelmében, amely az állami elemi oktatás rendszerét egységesen szabályozta, az oktatás nyelve a román volt. A törvény lehetõvé tette, hogy a nem román nyelvû népesség által lakott községekben a kisebbségek nyelvén oktató elemi iskolákat hozzanak létre. A román kormány azonban ez utóbbi rendelkezést nem tartotta be. 1937-ben Romániában csak 44 állami magyar nyelvû elemi iskola volt, amelyek a romániai iskolák összlétszámának 1 %-át alkották, holott Erdélyben a magyarok arányszáma 24,4 % volt. Diszkrimináló volt a törvény 8. cikkelye is, amely bevezette a névelemzés elvét. Ennek az elvnek az alapján a hatóságok kizárhatták a magyar iskolákból mindazokat a gyermekeket, akiknek román õsei vagy a román nyelvbõl levezethetõ nevük volt, vagy valamely román felekezethez (ortodox, görög katolikus) tartoztak és arra kényszeríthették õket, hogy román iskolákat látogassanak. A törvény 159. cikkelye elõírta, hogy minden olyan megyében, ahol a kisebbség többséget alkot, kultúrzónát rendezzenek be. Az itt letelepült román tanítóknak 50 %-os fizetési többletet, telket és nyugdíjazási kedvezményeket biztosítottak. A nem állami, magán- vagy egyházi iskolák tevékenységét az 1925. december 12-én elfogadott törvény szabályozta, amely az egyházi iskolákat a magániskolákkal egyenlõvé tette. A magániskoláknak nem volt joguk iskolai bizonyítványokat kiállítani és a nyilvánosság jogát csak az Oktatásügyi Minisztériumtól kaphatták meg. A zsidók által látogatott iskolák oktatási nyelve a román és a héber volt. A magyar anyanyelvû zsidó tanulóknak nem volt lehetõségük arra, hogy anyanyelvüket megtanulják. Az állami középiskolákban folyó oktatást az 1928. május 15-én elfogadott rendelet szabályozta, amely a román nyelvet oktatási nyelvvé nyilvánította és a kisebbségi nyelvek fakultatív oktatását vagy kisebbségi nyelvû tagozatok felállítását megengedte. Mivel a törvény magyar tagozatok létesítését nem tette kötelezõvé, az állami magyar középiskolák az 1920-as években beszüntették munkájukat. 1918-ban Erdélyben 101 magyar középiskola vagy 15

16

17

169

18

tagozat volt. 1928-ban csak öt középiskolában oktattak magyarul. A törvény 21. paragrafusa szerint azoknak a tanulóknak, akik tovább akartak tanulni, az állam által kinevezett bizottság elõtt vizsgát kellett tenniük. Ez azt jelentette, hogy azokat a tanulókat, akik magyar iskolákban tanultak, egy olyan bizottság vizsgáztatta, amelynek tagjai nem tudtak magyarul és az esetek többségében tolmács útján értekeztek a vizsgázókkal. Az 1926-1927-es tanévben a magyar egyházi iskolát végzett tanulóknak csak 32 %-a tette le sikerrel ezt a vizsgát. Ez jelentõsen csökkentette a magyar diákok esélyeit arra, hogy egyetemen folytassák tanulmányaikat. A román állam valamennyi Romániához csatolt területen államosította az egyetemeket, és mindenütt bevezette a román nyelvû oktatást. Az erdélyi magyar egyházak püspökei, hogy a magyar kisebbség számára a tanárképzést biztosítsák, egyetem alapítását határozták el. Ez az egyetem 1920. október 20-án kezdte meg tevékenységét, de a román kormány a tanév végén feloszlatta. A kisebbségi szerzõdésnek azt az elõírását, hogy a székelyeknek és a szászoknak egyházi-és iskolai ügyekben autonómiát kell biztosítani, egyáltalán nem vették figyelembe. 19

20

Az egyházak A vallás szabad gyakorlatának jogát mind a gyulafehérvári határozatok, mind a Kisebbségi Szerzõdés tartalmazta. Az említett dokumentumok biztosították a vallásszabadság jogát minden személy számára és valamennyi egyház egyenjogúságát. Románia 1923. és 1938. évi alkotmányai szavatolták a vallási kisebbségek egyenjogúságát. Ugyanakkor azonban az 1923. évi alkotmány 22. paragrafusa kinyilvánította: az ortodox egyház uralkodó egyház a román államban és a görög katolikus egyház elsõbbséget élvez a többi felekezettel szemben. Ezáltal a római katolikus egyház, amelynek hívei legnagyobbrészt magyarok voltak, és a kizárólag magyar református és unitárius egyház, valamint a szász és a magyar evangélikus egyház hátrányos helyzetbe került. Az alkotmány 22. paragrafusa ellentétben állt a kisebbségi szerzõdéssel és az alkotmány azon paragrafusával, amelyek biztosították az egyenjogúságot. Hasonlóképpen ellentétben állott a vallási tolerancia erdélyi elvével, amely már a 16. században érvénye21

22

170

sült. A szenátusi és képviselõházi törvény szerint valamennyi egyház püspöke, amelyeknek 200000-nél több híve volt, hivatalánál fogva tagja volt a szenátusnak. A magyar unitárius egyház püspöke nem volt szenátor, mert ennek az egyháznak csak 80000 híve volt. A magyar római katolikus egyház számára különösképpen hátrányos volt az a konkordátum, amelyet a román állam 1927-ben kötött a Szentszékkel. A konkordátum szerint a bukaresti egyházmegyét, amelynek csak 26 egyházközsége volt érsekség rangjára emelték, holott az erdélyi egyházmegyének több mint 1000000 híve volt. Ugyanakkor a konkordátum megszüntette a 900 éves hagyománnyal rendelkezõ nagyváradi püspökséget és egyesítette azt a szatmárival. Helyébe pedig egy új görög-katolikus püspökséget hoztak létre. Az 1921. évi agrárreform alapján pedig kisajátították a magyar egyházak birtokainak 84,4 %-át. Az erdélyi kisebbségek egyházai azonban az anyagi nehézségek ellenére is biztosították a magyar iskolarendszer mûködését és a kisebbségek nemzeti és etnikai identitásának legfõbb õrei voltak. 23

A nyelvhasználat Az egyik legfontosabb kisebbségi jog az anyanyelv szabad használatának joga. A román állam sok intézkedést hozott annak érdekében, hogy a kisebbségi nyelveket a közéletbõl számûzze. A két világháború között Romániában valódi nyelvi terror érvényesült. Románia alkotmányai (1923, 1938) kinyilvánították a polgári jogegyenlõség elvét, de nem foglalkoztak a nyelvhasználat kérdéseivel. Annak ellenére, hogy a gyulafehérvári határozatok és a Kisebbségi Szerzõdés szavatolták a szabad nyelvhasználatot, a román parlament több olyan törvényt hozott, amelyek a kisebbségek nyelvhasználati jogát korlátozták. Az anyakönyvvezetésrõl szóló törvény alapján a keresztneveket csak román formájukban vezethették be az anyakönyvekbe. Az ügyvédek a bíróságokon csak a román nyelvet használhatták. A vállalatokat és a kereskedõket arra kötelezték, hogy cégtábláikat román nyelven függesszék ki. 1936. március 27-én életbe lépett a közigazgatási törvény. E törvény szerint lehetséges volt a községi testületekben a magyar nyelv használata, de a jegyzõkönyveket románul kellett vezet24

25

26

171

ni. A városok és megyék igazgatásában a román nyelv használata kötelezõ volt. Ha a városok és megyék képviselõtestületében egy városi vagy megyei tanácsos nem a román nyelvet használta, a testületet azonnal feloszlatták. Tilos volt a helység- és utcaneveket magyarul kiírni, sõt a magyar sajtóban sem használhatták azokat. A közigazgatási hivatalnokokat román nyelvvizsgára kötelezték. Ha ez nem sikerült, elbocsátották õket. 1938-ban a román kormány megkísérelte, hogy megoldást találjon a kisebbségi kérdésre. A kultuszminisztérium kisebbségi ügyosztályát a miniszterelnökségre helyezték át, fõkormánybiztosság rangjára emelték és mûködésének irányelveit minisztertanácsi napló formájában dolgozták ki. Az ezzel kapcsolatos törvényt, utasítást és naplót a szakirodalom „kisebbségi statutum” néven is említi. A kisebbségi jogokat részletesebb megfogalmazásban a minisztertanácsi napló tartalmazta. Eszerint a román állampolgároknak tekintet nélkül fajukra, nyelvükre és vallásukra joguk volt iskolákat és kulturális intézményeket létrehozni (12. cikkely). A nyelvi, vallási és faji hovatartozás a közhivatalok betöltésekor nem lehetett akadály (12. cikkely). Minden kisebbséghez tartozó személynek joga volt a községek testületeiben anyanyelvén felszólalni (13. cikkely). A családneveket eredeti formájukban kellett írni (19. cikkely). E „kisebbségi statutumot” azonban sohasem kodifikálták alaptörvényként. A kisebbségi fõbiztosságnak pedig csak adatgyûjtési és ellenõrzési joga volt, a minisztertanácsi napló pedig nem szolgált jogforrásul. 27

28

29

30

Politikai élet A trianoni békeszerzõdés urán, amikor Erdély hovatartozása a nemzetközi jog szerint is eldõlt, a magyar kisebbség megkísérelte, hogy beilleszkedjék Románia politikai életébe. Politikai vezetõszemélyiségei meghirdették a lojális beilleszkedés és jogvédelem politikáját. 1922-ben a magyar kisebbség létrehozta érdekvédelmi szervezetét, az Országos Magyar Pártot, amely az 1938-ban bevezetett királyi diktatúra általi feloszlatásáig valamennyi parlamenti választáson részt vett. A korrupció és a választásokon alkalmazott erõszak következtében lehetetlen volt azonban a romániai magyarság számára, hogy számarányának megfelelõ számú képviselõt és szenátort válasszon. 1922-ben a magyar 172

kisebbség az õt megilletõ harminc helyett csak három képviselõt küldhetett a parlamentbe.1923-ban az Országos Magyar Párt választási szövetséget kötött a Román Néppárttal, amely „csucsai paktum” néven ismeretes. A két párt közötti megállapodás több a magyar kisebbség nyelvhasználati jogára vonatkozó cikkelyt tartalmazott. Ezek szerint a magyar kisebbségnek joga volt arra, hogy a helyi és középfokú közigazgatásban a hatóságokkal való érintkezésben anyanyelvét szóban és írásban használja, a közigazgatósági hatóságok pedig magyarul tudó hivatalnokokat fognak állítani minden olyan területen, ahol a lakosság legalább 25 %-át a magyar kisebbség alkotja. Azokban a községekben és városokban, ahol a lakosság legalább 25 %-át a magyar kisebbség képezi, a helység- és utcaneveket valamint egyéb hivatalos hirdetéseket a román államnyelvûekkel párhuzamosan magyarul is fel fogják tüntetni, a törvényeket és a miniszteri rendeleteket pedig magyarul is ki fogják hirdetni. A belügyminisztériumban kisebbségi ügyosztályt fognak szervezni, melynek élére magyar nemzetiségû egyént fognak állítani. A magyar egyházi és iskolai ügyek céljára a közoktatási és vallásügyi minisztériumban egy-egy külön ügyosztályt fognak szervezni, a közigazgatásban mûködõ bizottságokban pedig biztosítani fogják a magyarság arányos képviseletét. A paktum a magyarság jogairól szóló legszélesebb körû megállapodás volt, amelyet a magyar kisebbség vezetõi a két világháború közötti Romániában kötöttek. 1926-ban a Román Néppárt abszolút többséggel megnyerte a választásokat. Mivel ez alkalommal a választást nem jellemezte a korrupció és az erõszak alkalmazása, a Magyar Pártnak sikerült 15 képviselõt és 12 szenátort küldenie a parlamentbe. A magyarság elvárásai azonban nem teljesültek, mert a Néppárt a megállapodás által tartalmazott jogokat nem léptette életbe. 1928-ban a magyar kisebbség a német kisebbség politikai pártjával kötött választási szövetséget. Ekkor a Magyar Párt saját listával indult a választásokon, 16 képviselõt és 8 szenátort küldhetett a parlamentbe és ott a második legerõsebb frakciót alkotta. 1938-ban, amikor a királyi diktatúrát bevezették, a politikai pártokat, így az Országos Magyar Pártot is feloszlatták. A magyar kisebbség politikai vezetése ekkor úgy vélte, hogy az újonnan alapított Magyar Népközösségnek 31

173

be kell lépnie a korporatív elvek alapján megalapított Nemzeti Újjászületés Frontjába, mert máskülönben a magyarság politikai képviselet nélkül maradna. Utoljára a magyar kisebbség az 1939. évi június 1-2-i választásokon vett részt és 9 képviselõt, valamint két szenátort választott. A két világháború között a magyar kisebbségnek sikerült betagolódnia Románia politikai életébe és jelentõs politikai tényezõvé vált. A román politikai erõk, habár fenntartásokkal, elismerték az Országos Magyar Pártot a magyar kisebbség érdekképviseleti szervezetéül. A magyar kisebbség azonban az akkori politikai viszonyok és jogi keretek között igényeit nem tudta érvényesíteni és az uralkodó román nacionalizmussal szemben csak részeredményeket érhetett el. 32

A magyar kisebbség külpolitikája és panaszai a Népszövetség elõtt Az elsõ világháború után a kisebbségek jogainak védelmét a Népszövetség ellenõrzése alá helyezték, így az nemzetközi kérdéssé vált. Több nemzetközi szervezet a kisebbségvédelmet tekintette feladatának. A romániai magyar kisebbség kapcsolatot létesített mindazokkal a nemzetközi szervezetekkel, melyekhez panaszaival fordulhatott. 1924-ben a Vallási Kisebbségek Amerikai Bizottságának küldöttsége Romániába látogatott. A Bizottság jelentését és a román kormány válaszát Religious Minorities in Transylvania címmel 1925-ben Bostonban megjelentették. A jelentés megállapította: „A benyomást, amelyet e termékeny országrészen keresztül nyertünk az, hogy ha itt a faji, nyelvi, vallási és gazdasági problémákra megfelelõ megoldást nem találnak, ez az ország Európának egyik legszomorúbb országává és a világ békéjének legfenyegetõbb veszélyfészkévé válik.” A romániai kisebbségek helyzetével foglalkozott az Interparlamentáris Unió és a Népliga Unió (Union Internationale des Assotiations pour la Société des Nations), amelynek 1930-tól a Romániai Magyar Népligaunió is tagja volt. A magyar kisebbség képviselõi 1925-ben részt vettek a Genfben megszervezett kisebbségi kongresszuson, amely Európa kisebbségeit egyesítette. A magyar kisebbségnek számos olyan a nemzetközi jog hatáskörébe illõ panasza volt, amelyet benyújtott a Népszövetség illetékes fórumainak. A Népszövetség tanácsa kimondta, hogy maguk a kisebbségek, 33

174

vagy a tanácsban nem képviselt államok is felhívhatják a tanács figyelmét bármiféle a kisebbségeket ért sérelemre vagy annak veszélyére. A magyar kisebbség számos panaszt nyújtott be a Népszövetséghez, de ezekbõl csak kettõ, a bánsági magyar telepesek és a csíki magánjavak ügye került a Népszövetség Tanácsa elé. A Népszövetség közbelépése bizonyos eredménnyel járt. A bánsági magyar telepesek kártérítést kaptak kisajátított földjeikért, a csíki székely határõrezred jogutódainak a csíki magánjavak egy részét pedig visszaítélték. Az Országos Magyar Párt panaszokat nyújtott be a névelemzés, a kisebbségeket sértõ iskolai tankönyvek és a kultúrzóna ügyében. Ennek eredményeként a román kormány elrendelte, hogy az iskolai tankönyvekben a kisebbségeket nem szabad megsérteni. A panaszok többsége azonban eredménytelen volt, mert a Népszövetség a román kormány válaszait politikai okokból elfogadta. Több esetben a panaszok nem Genfben, hanem Bukarestben értek el hatást, mert a román kormányok nemzetközi hírnevüket féltve visszavonták a magyar kisebbséget érintõ igazságtalan intézkedéseiket. 34

A revíziós harc kereszttüzében A magyar kormány az 1930-as években nyíltan meghirdette revíziós politikáját. Ennek ellenhatásaképpen Romániában antirevíziós szervezetek alakultak. A nemzeti szocialista Németország Közép-Európát és Délkelet-Európa egy részét mindinkább befolyása alá vonta. A helyzet paradoxona az volt, hogy miközben Magyarország revíziós igényeit Németország segítségével akarta megvalósítani, Románia Németország támogatását akarta elnyerni Magyarország revíziós törekvéseivel szemben. 1940 augusztusában Németország és Olaszország nyilvánosságra hozta Erdély megosztását Magyarország és Románia között. A bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta az I. világháború után elvesztett 103093 km2-nyi területének egy részét és a 43093 2km-nyi Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Ezen a területen akkor 1,34 millió magyar, 50000 német és 1,07 millió román élt. Dél-Erdélyben és a Bánságban, amely a továbbiakban is Romániához tartozott 400-500000-es lélekszámú magyar népesség maradt. A döntés a kisebbségi kérdést nem oldotta meg, és mind Magyarországot mind Romániát kiszolgáltatta Németország35

175

36

nak. Ugyanakkor hátrányosan hatott a magyar-román kapcsolatokra, és politikai, valamint pszichológiai következményei folytán, máig befolyásolja a magyar-román viszonyt. Végkövetkeztetések A két világháború között Románia kisebbségpolitikáját a korra jellemzõ nacionalizmus határozta meg. Az akkori kor néhány jellemvonása azonban pozitívan hatott a kisebbségek helyzetére, amely egyértelmûen jobb volt, mint a II. világháború utáni kommunista diktatúra idején. A magyar kisebbség panaszaival a Népszövetséghez fordulhatott. Románia, amely tekintettel volt nemzetközi megítélésére, bizonyos esetekben kénytelen volt a magyar kisebbségnek engedményeket tenni, és nem hozhatott olyan drasztikus intézkedéseket, mint a kommunista diktatúra idõszakában. A román parlamentáris rendszer a kisebbségeket érintõ korlátozások ellenére sokkal szélesebb kereteket biztosított a kisebbségek számára, mint a kommunista diktatúrában.. A magántulajdonra épülõ gazdasági rendszer döntõ jelentõségû volt a kisebbségek számára, amelynek feltételei között a román kormánynak számos kísérlete ellenére sem sikerült a kisebbségek gazdasági alapjait megsemmisíteni. A magyar egyházak anyagi nehézségeik ellenére is nagy tekintélynek örvendtek, jelentõs politikai és erkölcsi erõt képviseltek és fenn tudták tartani a magyar iskolarendszert. A kötelezõ vallásoktatás a román iskolákban tanuló magyar gyermekek számára is lehetõvé tette, hogy anyanyelvû vallásoktatásban részesüljenek. A magyar sajtó és a magyar kiadók nagyobb szabadságot élveztek, mint a kommunista diktatúrában. A Magyarországon nyomtatott könyvek és sajtótermékek akadálytalanul eljuthattak Romániába. A magántulajdon rendszere bizonyos mértékig védelmet biztosított a kisebbségek számára a teljes gazdasági és jogi kiszolgáltatottsággal szemben. Végkövetkeztetésképpen megállapítható, hogy a magyar kisebbség 1920 és 1940 között súlyos veszteségei ellenére is meg tudta õrizni etnikai és nemzeti identitását. 37

176

Jegyzetek 1. Erdély története. III. Fõszerk. Köpeczi Béla, Szerk. Szász Zoltán. Bp. 1986. (a következõkben Erdély története). 1731. 2. Krista Zach: „Wir wohnten auf dem Königsboden ...” Identitätsbildung bei den Siebenbürger Sachsen im historischen Wandel. Minderheitenfragen in Südosteuropa. Hrsg. von Gerhard Seewann. München 1992. 115-119. 3. Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. dec. 1-tõl 1940. aug. 30-ig. Bp. 1941. (a következõkben Mikó) 265; Erich Kendi: Minderheitenschutz in Rumänien. München 1992. (a késõbbiekben Kendi) 44-45, Quellen zur Geschichte der Siebenbürger Sachsen 1191-1975. Gesammelt und bearbeitet von Ernst Wagner. Köln-Wien 1976. (a késõbbiekben Quellen) 264-266. 4. Mikó, 267-271, Kendi 24-27, Quellen 272-275. 5. Kendi 46., Quellen, 283-284. 6. Mikó, 46., Kendi 46. 7. Mikó, 46-47. Hetven év. A romániai magyarság története 1919-1989. Szerk. Diószegi László, R. Süle Andrea. Bp. 1990. (a késõbbiekben Hetven év), 21. 8. Monitorul Oficial 93/1921., Quellen, 275-283. 9. Mikó, 28-38, Hetven év, 34-35. 10. Monitorul Oficial 5/1934. 11. Quellen, 291-293. 12. Mikó, 89. 13. Mikó, 181-192., Quellen, 259-260. 14. Az Oktatásügyi Ministrérium 63875/1921 számú rendelete. Hetven év, 24. 15. Hetven év, 25. 16. Monitorul Ofocial 283/1925., Quellen, 284-286. 17. Monitorul Oficial 105/1928. 18. Hetven év, 29. 19. i. m. 29., Quellen, 288-291. 20. Hetven év, 32. 21. Gyulafehérvári határozatok III. cikkely 2. paragrafus, Kisebbségi szerzõdés 2., 8., 9., 11. cikkely. Mikó, 265-270, Quellen, 264-266, 272-275. 22. Hetven év, 33. 23. i. m. 33. 24. Monitorul Oficial 44/1928. 25. Monitorul Oficial 151/1931. 26. Monitorul Oficial 151/1928. 27. Mikó, 16. Hetven év, 21-22. 28. Erdély története, 1745. 29. Mikó, 148-149. 30. i. m. 207-214, 293-296., Hetven év, 20. 31. Mikó, 47-49, 274-284. 32. i. m. 36-46, 60-61, 70-73, 85-87. Hetven év, 38-43. 33. Idézi Mikó, 81. 34. Mikó, 114-125. 35. Magyarország története 1918-1919, 1919-1945. Bp. 1984. I. 640-644, 686-688. II. 949-958. 36. Erdély története, 1752-1754. Hetven év, 45., Quellen 295-297. 37. Hetven év, 43-44.

177

A romániai magyarság 1996-ig

Történelmi háttér Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerzõdés értelmében Magyarország keleti területeit, a történelmi Erdélyt, a Körösök vidékét (az úgynevezett Partiumot), Máramarost és a Bánság területét, összesen 103093 km2-t Romániához csatoltak. Ennek a területnek az elcsatoláskor 5276476 lakosa volt, ebbõl 1704851 magyar és 559824 német. A Magyarországtól Romániához csatolt egész területet, amely jóval meghaladja az egykori történelmi Erdély területét, a mai területi viszonyoknak megfelelõen szokták tágabb értelemben Erdélynek tekinteni. E területen él a romániai magyarság túlnyomó része, amely Románia legjelentõsebb kisebbségét alkotja. A magyar lakosság a honfoglaláskor és az azt követõ idõszakban (IX-XI. század) telepedett meg Erdély területén, amely a középkorban a Magyar Királyság szerves része volt. A romániai magyar kisebbség õshonosnak tekinthetõ tehát Erdély területén. Buda 1541-ben történt elfoglalása után a romániai magyar kisebbség által lakott területen különálló állam jött létre: az Erdélyi Fejedelemség, amely elismerte ugyan a török szultán fennhatóságát, de jelentõs külpolitikai mozgástérrel rendelkezett. A Fejedelemség államjogi alapját a három erdélyi „nemzet” (rend), a magyar nemesség, a székelyek és a szászok uniója, valamint a négy bevett vallás, a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius szabad vallásgyakorlata alkotta. Az Erdélyben élõ döntõ többségében jobbágyi állapotú román lakosság nem alkotott rendet és nem vehetett részt az államhatalom gyakorlásában. Vallását, az ortodoxiát az erdélyi állam megtûrtként kezelte, de nem üldözte. A terület multietnikus jellege ellenére is az Erdélyi Fejedelemség magyar jellegû állam volt és önmagát a Magyar Királyság utódjának tekintette. A XVII. század végén a terület a Habsburg Birodalom részévé vált. Erdély jogállását a birodalomban az I. Lipót császár által 1690-1691-ben kiadott Diploma Leopoldinum szabályozta, amely megõrizte különálló államjogi 1

178

státusát, a három nemzet unióján és a négy bevett vallás szabadsága alapján álló berendezkedését. 1848-ban az erdélyi országgyûlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Az 1848-49-es forradalom után a Habsburg kormányzat újra külön egységként kezelte Erdélyt, amely az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezést követõen vált a magyar állam szerves részévé. Ekképp az 1867-1918 közötti idõszakban a mai Romániához tartozó terület magyar lakossága az államalkotó többséghez tartozott és csak Erdély elcsatolása után került kisebbségi helyzetbe. Az I. világháború után a nagyhatalmak arra kényszerítették Romániát, hogy 1919-ben aláírja a Párizsban létrejött kisebbségi szerzõdést, amely kimondta, hogy minden román állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény elõtt egyenlõ, elõírta a szabad nyelvhasználatot és iskolák, valamint szociális intézmények alapításának jogát, vallási és tanügyi kérdésekben pedig a székely és szász közületek helyi önkormányzatát. Románia kormányai mindezek ellenére asszimilációs politikát folytattak a Romániában élõ kisebbségekkel szemben és az etnikailag homogén egységes román nemzetállam megteremtésére törekedtek. Az 1923-ban elfogadott román alkotmány Romániát egységes és oszthatatlan nemzetállammá, a román nyelvet pedig egyetlen hivatalos nyelvvé nyilvánította, nem véve tekintetbe, hogy az ország lakosságának 30 %-át kisebbségek alkották. A magyar kisebbséget diszkriminatív rendelkezésekkel sújtották. Az 1921. évi földreformtörvény elsõsorban a magyar nagy- és középbirtokosok, valamint a magyar közintézmények ellen irányult. A magyar egyházak birtokállományának 84,54 %-át, a székelyföldi közbirtokosságok legelõit, erdeit kisajátították, a székelyek számára fontos jövedelemforrást biztosító ásványvízforrásokat államosították. A román kormányzat a rendkívül erõs magyar felekezeti iskolahálózat felbomlasztására törekedett, és az egyházak által fenntartott iskolákat magániskolákként kezelte. A magyar egyetemi oktatást megszüntette. A kisebbségek által lakott területeket kultúr-zónává nyilvánította, és oda magyarul nem tudó tanítókat és tanárokat helyezett. A közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban a román nyelvet tette kötelezõvé, a közhivatalnokokat és a pedagógusokat nyelvvizsgára kötelezte. A két világháború között a 2

3

179

magyar kisebbség érdekképviseleti szervezete az Országos Magyar Párt volt, amely részt vett valamennyi választáson és 1926-ban 14 képviselõi és 12 szenátusi mandátumot szerzett. 1940 augusztusában Turnu Severinben magyar-román tárgyalások kezdõdtek Erdély hovatartozásáról. 1940 augusztus 30-án német-olasz döntõbíráskodásként kihirdették Erdély megosztását Magyarország és Románia között. Ennek értelmében Magyarország visszakapta Erdély északi részét, 43101 km2-t 1380507 magyar, 1029469 román és 44686 német lakossal. A Romániához tartozó dél-erdélyi és bánsági területeken 363 206 fõnyi magyar lakosság maradt. A II. világháború után Erdély újra Románia birtokába jutott, az 1947. évi párizsi békeszerzõdés pedig visszaállította a trianoni határokat. Ennek nyomán a Romániához csatolt terület magyar lakossága újra kisebbségi helyzetbe került. 1945-tõl kezdõdõen a román kormány viszonylag toleráns politikát folytatott a magyar kisebbséggel szemben. 1945-ben a kisebbségek jogait biztosító Nemzetiségi Statútumot fogadtak el, különálló iskolák formájában fennmaradt és újjáalakult a magyar oktatási rendszer, mûködött a kolozsvári magyar nyelvû Bolyai Egyetem, több színház, könyv- és lapkiadó. 1952-ben Erdély délkeleti magyar többségû területein megalakult a Magyar Autonóm Tartomány, ahol a magyar nyelv is hivatalos volt. A román kormányzat azonban rövidesen visszatért a hagyományos asszimilációs politikához. 1959-ben a Bolyai Egyetemet, 1968-ban a Magyar Autonóm Tartományt szüntették meg. Az 1968. évi közigazgatási törvény értelmében a megyék és a községek határait úgy állapították meg, hogy kompakt magyar településeket szakítottak el hagyományos központjaiktól, magyar lakosságú falvakat román lakosságúakkal vontak össze, a vegyes lakosságú vidékeken pedig mindenütt biztosították a román többséget. A magyar nyelvû feliratokat a Székelyföld kivételével eltávolították, a magyar iskolákat román nyelvûekkel egyesítették, jelentõs részüket felszámolták, a magyar nyelvet a közéletbõl teljesen kiszorították. Ceauºescu diktatúrája idején meghirdették a nyílt homogenizásciós politikát, amelynek célja az etnikailag homogén román nemzetállam megteremtése, a nemzeti kisebbségek erõszakos asszimilálása vagy elüldözése volt. Kidolgozták a falurombolási tervet, amelynek révén megkísérelték a 4

5

180

kisebbségek egyik utolsó mentsvárának, a falvaknak szétzúzását, a magyar és német etnikum története máig fennálló építészeti tükörképe, Erdély architekturális rendszerének lerombolását. A magyar kisebbség jogaiért folytatott harcában csak az 1989. évi fordulat teremtett új lehetõségeket. Demográfia A Romániához csatolt területeken az 1910. évi népszámlálás anyanyelvet tükrözõ adatai szerint 2829487 román (53,8 %), 1662699 magyar (31,6 %), 564697 német (10,8 %) és 201569 egyéb (3,8 %) nemzetiségû személy élt. A Romániához csatolt terület magyar lakosságának egy része, összesen 197035 fõ 1918-1924 között Magyarországra költözött. Az 1930. évi népszámlálás szerint Romániában 12981000 román (71,9 %), 1426000 magyar (7,9 %), 745000 német (4,1 %), 728000 zsidó (4,0 %) és 217000 egyéb nemzetiségû állampolgár élt. Erdély 5548363 lakosából 1353276 volt magyar (24,4 %) és 543852 német (9,8 %). Az 1910. évi népszámlálás adataihoz viszonyítva a magyarok lélekszáma 236699-el csökkent. A csökkenés a Magyarországra való áttelepüléssel, az erdélyi magyar anyanyelvû zsidóságnak külön nemzetiséggé való nyilvánításával, és a görög-katolikus magyarok románokként történõ összeírásával magyarázható. Ugyanakkor Erdélyben a magyar lakosság részaránya 31,6 %-ról 24,4 %-ra esett. Az 1977. évi népszámlálás 1713928 magyar nemzetiségû állampolgárt regisztrált, akik az ország összlakosságának 7,9 %-át tették ki. Az 1992. évi népszámlálás adatai szerint Románia összlakossága 22760449, ebbõl 1620119 magyar, 119436 pedig német. Erdély területén 7709944 lakosból 1598938 volt magyar. A magyarság abszolút száma 1977-tõl 1992-ig 93729-el, 5,2 %-al csökkent. Ha az 1956. évi népszámlálás utáni idõszak valószínû természetes szaporodási rátáját tekintetbe vesszük, a magyar etnikum hozzávetõleges hiánya 200000. Tekintettel a román népszámlálások torzításaira, a romániai magyarság számát a magyar egyházak adatait is tekintetbe véve 2 millióra becsülik. A magyarság számának az utóbbi években történt csökkenése a Ceauºescu diktatúra elõl Magyarországra és nyugati országokba (Svédország, Németország, Kanada, Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Ausztria ) 181

menekültek vagy áttelepülõk növekvõ számával magyarázható. 19801993 között 63114 romániai magyar vándorolt ki. Döntõ többségük Magyarországon telepedett le. Az utóbbi évtizedek demográfiai mozgásai a magyar kisebbség számarányát Erdély területén 20,7 %-ra csökkentették. 1948 és 1989 között a tudatos románosítási politika eredményeként több százezer havasalföldi és moldvai románt telepítettek Erdély területére. Ugyanakkor a nagy hagyományú német kisebbség néhány tízezer fõnyire apadt. 1980 és 1993 között 237300 német hagyta el Romániát és települt át Németországba. Az erdélyi zsidóság Izraelbe való kivándorlása ugyancsak a magyar anyanyelvûek számát csökkentette. A zsidók lélekszáma az 1956. évi 43814-rõl az 1992. évi 3182-re csökkent. A német kisebbség jelentéktelenné válásával a magyarság maradt az ország egyetlen olyan kisebbsége, amely jelentõs demográfiai és politikai erõt képvisel. 6

Területi megoszlás A romániai magyarság területi elhelyezkedése összetett képet mutat. Makrorégiók szerint 720276 magyar él a Székelyföldön, 307520 belsõ Erdély területén, 499640 a Partiumban és 71502 a Bánságban. Az 1992. évi népszámlálás 21261 magyart írt össze Románia Erdélyen kívüli területein. Külön színfoltját képezi a romániai magyarságnak a Moldvában élõ csángó népcsoport, amelyet a román statisztikák nem ismernek el magyaroknak. Számuk kb. 80-100000-re tehetõ. A század elején a magyar lakosság három nagy földrajzi területen, a Székelyföldön, a magyar-román határ mentén, és a két területet etnikai hídként összekötõ sávban, a Szilágyságban, Kalotaszegen, Kolozsvár környékén és az Aranyos vidékén élt meghatározó többségben. A határ menti sáv magyar többségét a román politika az I. világháború után román telepesfalvak létesítésével, a II. világháború után pedig románok nagyarányú betelepítésével igyekezett fellazítani. Döntõen magyar többségû makrorégiónak napjainkban már csak a Székelyföld tekinthetõ, bár a románok számaránya itt is növekedett. Hargita megyében a lakosság 84,6 %-a, Kovászna megyében 75,2 %-a, Maros megyében 41,3 %-a magyar nemzetiségû. A határ menti Szatmár megyében ez az arány 35,0 %, Bihar megyében pedig 28,5 %. A két területet 182

összekötõ Szilágy megyében 23,7 %, Kolozs megyében pedig 19,8 %. A partiumi magyarság összefüggõ etnikai tömbje a magyar-román államhatár menti mintegy 40 km széles sávban Máramarossziget és Arad között az Alföld peremvárosaiban él. 1977-ben Bihar és Szatmár megye nyugati részén a magyarság aránya több mint 70 % volt. A magyar lakosság többi része, kb. fél millió lélek falusi nyelvszigetekben és városi szórványban él, egyes dél-erdélyi megyékben és a Bánságban erõsen kisebbségben (4-10 %). E területeken a magyar etnikumúak számának csökkenése nem egyértelmûen a pusztulás vagy beolvadás, hanem többnyire az elvándorlás miatt következik be. A református egyház szórványszolgálata a 200 lelken aluli közösségeket tekinti szórványnak. A királyhágó-melléki református egyházkerületben 300, az erdélyiben 500 szórvány létezik. Jellegzetes szórványvidék a Mezõség, ahol 150 református és 4-5 katolikus magyar szórvány van. A magyar lakosságra hagyományosan jellemzõ, hogy jelentõs hányada koncentrálódott a városokban és 1945 elõtt a németekkel és a zsidókkal együtt a lakosság túlnyomó többségét alkotta. Ezért a homogenizációs politika elsõsorban a városokat célozta meg. Egyes városokat úgynevezett zárt városokká nyilvánítottak (Kolozsvár, Marosvásárhely, Temesvár, Arad, Brassó), ahová csak románok települhettek be. Kolozsvár, Nagyvárad és Szatmárnémeti magyar többségûbõl román többségûvé vált. Napjainkra csak a Székelyföld városai maradtak magyar többségûek. A városokkal ellentétben, fõként a Székelyföldön és a Partiumban a magyar falvak máig õrzik homogén magyar jellegüket. Az 1992. évi népszámlálás szerint a magyar lakosság 56,252 %-a (914070 fõ) városokban, 43,748 %-a (710889 fõ) falvakban él; 27,093 %-a (440275 fõ) olyan településeken, ahol a magyarság számaránya 91-100 %, 29,002 %-a (471260 fõ) olyan településeken, ahol a magyarság számaránya 51-90 %. A magyar lakosság 65,095 %-a (911517 fõ) él tehát olyan helységekben, ahol abszolút többséget alkot, 43, 903 %-a (713442 fõ) él helyi kisebbségben, tehát olyan településeken, ahol részaránya 1-50 % között mozog. A falusi lakosság 79,046 %-a (561926 fõ) él olyan falvakban, ahol számaránya 51-100 %, 20,954 %-a (148963 fõ) pedig olyanokban, ahol számaránya 50 % alatt van. A városi magyarság 38,246 %-a (349591 183

fõ) él olyan városokban, ahol számaránya 51-100 % és 61, 754 %-a (564479 fõ) olyanokban, ahol számaránya 50 % alatt van. 10000-nél nagyobb lélekszámú magyar közösségek élnek a következõ városokban: Marosvásárhely (83691 fõ 51,1 %), Kolozsvár (74483 fõ 22 %), Nagyvárad (73272 fõ 33,1 %), Szatmárnémeti (53826 fõ 40,8 %), Sepsiszentgyörgy (50866 fõ 82,9 %), Székelyudvarhely (38926 fõ 97,4 %), Csíkszereda (38204 fõ 82,9 %), Temesvár (32024 fõ 9,5 %), Brassó (31271 fõ 9,6 %), Arad (29788 fõ 15,6 %), Nagybánya (25746 fõ 17,3 %), Kézdivásárhely ( 20964 fõ 91,7 %), Gyergyószentmiklós (18938 fõ 88,3 %), Nagykároly (13901 fõ 52,8 %), Zilah (13544 fõ 19,8 %), Nagyszalonta (12615 fõ 61,5 %), Szászrégen (12378 fõ 31,7 %), Szováta (10748 fõ 89,0 %), Székelykeresztúr (10059 fõ 94,6 %), Barót (10006 fõ 96,2 %). A magyar nemzetiségû városi lakosság számarányának változásait, a II. világháború utáni jelentõs csökkenését jól szemlélteti az alábbi táblázat, amely a hivatalos népszámlálások adatai alapján készült. 1930 össz. Kolozsvár 100844 Nagyvárad 82687 Szatmárnémeti 51495 Marosvásárhely 38517 Arad 77181 Temesvár 91580 Brassó 59232

magyar 47689 42630 21916 22387 29978 27652 23269

% 47,3 51,6 42,6 58,2 38,8 30,2 39,2

1941 össz. 110959 92942 52011 44933 86674 110840 84557

magyar 96002 85383 48293 42187 26798 20090 15144

% 86,5 91,9 92,8 93,2 30,9 18,1 17,9

1992 össz. magyar % 328008 74483 22,0 220848 73272 33,1 131859 53826 40,8 163624 83691 51,1 190088 29788 15,6 334278 32024 9,5 323835 31271 9,6

Az 1992. évi népszámlálás szerint az erdélyi városok lakosságának 75,66 %-a (3351001) fõ román, 20,28 %-a (898387 fõ) magyar, 1,60 %-a (71187 fõ) német. 2,46 %-a (ebbõl 69145 cigány, 14068 szerb, 8158 szlovák, 6708 ukrán, 2568 zsidó, 2546 bulgár) egyéb nemzetiségû. A fenti adatokból következik, hogy romániai magyarság területi koncentrációja az asszimilációt célzó intézkedések ellenére is megmaradt, számaránya a román lakosság nagyarányú betelepítése következtében ( a német és zsidó lakosság számarányával együtt) drámaian csak a városokban csökkent. 7

184

Társadalomszerkezet A II. világháború végéig a Romániához csatolt terület magyar népessége teljes rétegzettségû társadalmat alkotott, amely magába foglalta az arisztokráciát, a nagypolgárságot, a középrétegeket, munkásságot, parasztságot és más társadalmi csoportokat. A két világháború között Románia magántulajdonon alapuló gazdasági rendszere lehetõvé tette e társadalmi szerkezet megõrzését. 1945 után a magántulajdon megszûnése, az államosítás és a kollektivizálás alapvetõen megváltoztatta a romániai magyarság társadalmi és foglalkozási struktúráját. A romániai magyar társadalom mindinkább kétpólusúvá vált. Az arisztokrácia és a nagypolgárság eltûnt, a középrétegek lélekszáma pedig egyre csökkent. A magyar társadalom többségét az egyre inkább elszegényedõ ipari és mezõgazdasági dolgozók alkották. A másik pólust az értelmiségi elit képezte, amely a II. világháborút követõen teljes skálájú volt. 1956 után az értelmiségi kategóriában a magyarság részaránya folyamatosan csökkent. Ez nagyrészt a magyar nyelvû oktatás mind nagyobb mérvû korlátozásának következménye volt. A román homogenizációs politika tudatosan igyekezett a magyar értelmiség számát csökkenteni. Mivel a kivándorlók nagy számban az értelmiség soraiból kerültek ki, az utóbbi évek menekültáradata is csökkentette a magyar értelmiség létszámát. Tanárok, orvosok (lb. 2000), színészek (kb. 100), mûszaki értelmiségiek nagy számban hagyták el Romániát. Az 1989. évi fordulat új társadalmi jelenségeket hozott magával. Az 1990. évi földtörvény értelmében a parasztok 10 hektárt visszakaptak elvesztett földjeikbõl. Így egy többszázezres kis földtulajdonnal rendelkezõ réteg alakult ki, amely azonban nem rendelkezett a mezõgazdasági termeléshez szükséges felszereléssel sem megfelelõ hitelfeltételekkel. Nagy, ugyanakkor ellenõrizhetetlen volt azoknak a száma, akik idõszakosan Magyarországon dolgoztak. Magyar fiataloknak lehetõségük nyílott arra, hogy Magyarországon folytassák tanulmányaikat, de ezeknek csak kb. 20 %-a tért vissza Romániába. Egyes területeken, fõleg a Székelyföldön magyar tulajdonban lévõ kisvállalkozások alakultak. A román politikai erõk, fõként az Iliescu kormányzat idején, 185

arra törekedtek azonban, hogy a magyar kisebbséget kizárják a privatizációs folyamatból és hogy a gazdaságstratégiailag fontos területek vállalkozásait román tulajdonba juttassák. Így fennállott a veszélye annak, hogy mindaz, ami a II. világháború elõtt magyarok magántulajdonában volt, románok magántulajdonába kerül. Oktatás 1944-1945 fordulóján Észak-Erdélyben fejlett magyar iskolahálózat volt. 1947-ig Dél-Erdélyben is újjászervezték a magyar oktatást. 1947ben 2071 magyar óvodában és elemi iskolában (I-IV. osztály) 4205 óvónõ és tanító dolgozott. Ebbõl 1036 állami iskola és 754 egyházi volt. A középfokú oktatás 184 iskolát foglalt magába. Ebbõl 69 gimnázium (V-VIII. osztály) és 29 líceum (IX-XII.) osztály állami volt, 25 gimnáziumot, 35 líceumot és 8 más jellegû iskolát az egyházak tartottak fenn. 1948-ban Romániában 4 magyar fõiskola illetve egyetem mûködött: a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet, a kolozsvári Mûvészeti Fõiskola és a kolozsvári Mezõgazdasági Intézet. 1948-ban államosították az iskolákat és ezzel a román állam teljhatalmat nyert az oktatásban. Néhány taktikai engedménytõl eltekintve megkezdõdött a magyar nyelvû oktatás fokozatos elsorvasztása. 1957-ben 1664 magyar iskola mûködött Romániában, 591-el kevesebb, mint 1947-ben. 1959ben a kolozsvári Bolyai Egyetemet egyesítették a román egyetemmel és a magyar nyelvet a felsõfokú oktatásból fokozatosan kiszorították. Megszüntették az általános és középiskolák önállóságát és román iskolákkal egyesítették õket. 1971-ben 955 magyar nyelvû óvoda vagy óvodai tagozat mûködött 37000 gyermekkel, az 1337 általános iskolában vagy tagozaton 1755000 tanulót, a 91 líceumban pedig 21106 tanulót oktattak. 1973-tól azokban a helységekben, ahol a magyar tanulók létszáma az V. osztályban nem érte el a 25-ös létszámot, a felsõ tagozatos általános iskolákat megszüntették, viszont már 3 tanulóval is lehetett román nyelvû V. osztályt létesíteni. Ennek eredményeképpen a szórványvidékekrõl a magyar iskolák eltûntek. Ugyanakkor román tagozatokat létesítettek olyan magyar falvakban, amelyeknek román lakossága nem volt. 1978-ban az ország 180000 8

186

fõiskolai hallgatója közül 7497 volt magyar azaz a hallgatók 4,14 %-a. A kolozsvári egyetemen már csak a magyar tanszéken lehetett magyarul tanulni, ahová a nyolcvanas évektõl csak 7-8 hallgatót vettek fel. A marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemen minimálisra csökkentették a magyarul oktatott tantárgyak számát, a kolozsvári Mûvészeti Fõiskolán a magyar nyelvû oktatást megszüntették, a marosvásárhelyi Színmûvészeti Fõiskola I. évfolyamára pedig csak 1-3 hallgató számára biztosítottak helyet. Az 1989. évi fordulat után a magyar kisebbség legfontosabb követelése a II. világháború után kialakult magyar iskolahálózat helyreállítása volt. Bár egyes városokban sikerült helyreállítani néhány nagy múltú magyar középiskolát, a román nacionalista erõk megakadályozták az egykor oly gazdag iskolahálózat helyreállítását, 1990 márciusában pedig pogromot szerveztek Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceum visszaállítását követelõ magyar lakosság ellen. A romániai magyar oktatás ezután is romló tendenciát mutatott. 1993-94-ben 48182 magyar óvodás volt az országban, 1063-al kevesebb, mint az elõzõ tanévben. Román óvodába járt 8237 gyermek. Az I-IV. osztályokban 61575 gyermek tanult, román osztályokban pedig 11045. Az V-VIII. osztályokba 63905 gyermek iratkozott be, 4248-al kevesebb, mint egy évvel elõbb. Ezen a szinten román iskolában tanult 15603 gyermek, fõleg a szórványvidéken. Míg Hargita és Kovászna megyében a magyar gyermekek 98%-a tanult anyanyelvén, Maros megyében 92, Szilágy megyében 90,9, addig Hunyad megyében 37,2, Szebenben 36, Temesben 24,4%. A középiskolai hálózat országos szinten 3,1%-al bõvült, a magyar hálózat 6,6 %-al szûkült. A tanulók száma 30475 volt, 721 fõvel kevesebb, mint az elõzõ tanévben. 1990-91-ben 9916 tanuló iratkozott a magyar IX. osztályokba, 1993-94-ben már csak 7331. Az ipari líceumok részaránya országos szinten 30,1%, a magyaroké 17,4%. Összesítve az 1992-93-as tanévben 216917 magyar nemzetiségû tanulót oktattak az anyanyelvén, az 1993-94-es tanévben már csak 210000et. Ezzel mintegy 60000 fõre nõtt a román nyelven tanuló magyar gyermekeknek a száma. Románia lakosságának 7,1%-a magyar nemzetiségû, de a tanulóifjúságnak csak 4,9%-a tanul magyar nyelven. 1992-ben 8777 magyar diák, a hallgatók 4,5%-a tanult a romániai 9

187

egyetemeken fõként román nyelven. A kolozsvári egyesített Babeº-Bolyai Tudományegyetemen 1959-ben a tanárok 41,4%-a volt magyar, 1989-ben pedig csak 17,2%-a 1989 után egyes szakokon újra magyar nyelvû elõadások indultak és a magyar diákok részére egy 300-as keretszámot biztosítottak. A román kormányzat azonban ellenállt minden olyan kísérletnek, amelynek célja az önálló kolozsvári magyar nyelvû Bolyai Egyetem helyreállítása volt. A román parlament 1995ben olyan tanügyi törvényt fogadott el, amely az oktatást több területen csak román nyelven biztosította: az egészségügyi, jogi, mûszaki, mezõgazdasági és kereskedelmi oktatási egységekben a képzést csak román nyelven írta elõ; elõírta, hogy a románok történelmét, Románia földrajzát és az állampolgári nevelést román nyelven kell tanítani. Az RMDSZ az alkotmánysértõ rendelkezések elhárítása érdekében módosító javaslatokat nyújtott be és csaknem 500000 aláírást gyûjtött össze javaslata támogatására. 10

Kultúra A II. világháború után a romániai magyar kultúrának egy teljes tagozottságú kisebbségi társadalom igényeit kellett kielégítenie. Erdélyben számos magyar könyv-, lapkiadó és tudományos-népmûvelési feladatokat ellátó egyesület (Erdélyi Múzeum Egyesület, Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület) mûködött. A román kormányzat azonban a magyar mûvelõdési élet korlátozására és megszüntetésére törekedett. A tudományos és mûvelõdési egyesületeket megszüntették, vagyonukat és kulturális javaikat államosították, a könyv- és lapkiadást állami ellenõrzés alá vonták. A mûvelõdési élet korlátozásában enyhülés 1969-70-ben következett be, amikor a nemzeti kisebbségek számára létrehozták a Kriterion Könyvkiadót. 1976ban a kiadó 1 328 000 példányban adott ki könyvet. A szigorító intézkedések ellenére is megjelentetett néhány olyan irodalmi és tudományos jellegû munkát, amelyek a magyar kultúra egésze számára kivételes értéket képviselnek. Ezek sorába tartozik az úgynevezett Fehér Sorozat, amely erdélyi magyar történet- és emlékiratírók mûveit tartalmazza, Szabó T. Attila Erdélyi magyar szótörténeti tárának elsõ négy kötete, Nagy Kálmán Kalevala fordítása, Kallós Zoltán ballada188

gyûjteménye, Sütõ András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és más erdélyi írók mûvei. Több napi- és hetilap, valamint folyóirat jelent meg (Utunk, A Hét, Igaz Szó, Mûvelõdés, Korunk, Tanügyi Újság, Nyelvés Irodalomtudományi Közlemények). A román kormányzat a kiadói tevékenységet gyors ütemben csökkentette. Olyan magyar írók, mint Kós Károly, Sütõ András tilalmi listára kerültek, számos sorozatot (Népismei dolgozatok, Forrás, Fehér Könyvek) leállítottak. 1989-ben a magyar könyvek száma az elõzõ évtized magyar nyelvû összkiadásának a 15 %-át sem tette ki. Több folyóirat (Könyvtári Szemle, Orvosi Szemle, Thália, Mûvelõdés) megszûnt. 1985-ben megszüntették a román televízió magyar és német nyelvû adásait és a vidéki rádiómûsorokat. A színházi életet korlátoztak, a magyar színházak többségét román nyelvûekkel egyesítették. Az 1989. évi fordulat új lehetõségeket nyitott a magyar kultúra számára. Újraindult számos idõszaki kiadvány és újak jöttek létre. Több mint 150 magyar nyelvû idõszaki kiadvány jelent meg. Ezek közül a legjelentõsebbek: Romániai Magyar Szó, Bihari Napló, Szabadság, Kelet-Nyugat, Európai Idõ, Helikon, Látó, Hitel, Korunk. Újjáalakult az Erdélyi Múzeum Egyesület, amely az erdélyi magyar tudományos élet legjelentõsebb fórumává vált és újraindította kiadványait, az Erdélyi Múzeumot és az Erdélyi Tudományos Fûzeteket. A Kriterion újraindíthatta félbemaradt sorozatait és számos új könyvkiadó alakult. Erdélyben magyar színházak és színházi tagozatok mûködnek Kolozsváron, amely a magyar nyelvterület legrégebbi állandó színháza, Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Temesváron és Sepsiszentgyörgyön. Magyar opera mûködik Kolozsváron. A bukaresti televízió heti három órás, a bukaresti rádió heti 380 perces magyar nyelvû mûsort sugárzott. A televíziós adások felét viszont 1992-ben a 2-es csatornára helyezték, amely a magyar-lakta területek nagy részén nem volt fogható. Regionális adások mûködtek Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron, Csíkszeredában, Brassóban. A romániai magyar kisebbség életében jelentõs szerepet játszott a Magyarországról közvetített Duna Televízió, amely Románia egész területén fogható. A magyar nyelvû könyvkiadók, az írott és elektronikus sajtó nagy 11

189

pénzügyi nehézségekkel küzdött. Mûködését alapítványok segítették és jelentõs segítséget kapott Magyarországról is. Egyházak Romániában a vallásfelekezet etnikumhoz is kötött. Erdélyben a római-katolikus, református, unitárius és evangélikus felekezetekhez tartozó magyarok vallásukban is élesen elkülönülnek a görög-keleti (ortodox) románoktól. A római katolikus, református, unitárius és evangélikus egyházak független egyházi szervezettel rendelkeztek és magyar egyházaknak tekinthetõk. Templomaikban az istentisztelet magyar nyelven folyik. Erdélyben egy római katolikus érsekség (Gyulafehérvár), három római katolikus (temesvári, nagyváradi, szatmári), két református (erdélyi, királyhágó-melléki) és egy-egy kolozsvári székhelyû unitárius és evangélikus püspökség van. (Az ugyancsak evangélikus szászok Nagyszeben székhellyel külön egyházat alkotnak). A román állam 1945 után az egyházakat a templomok falai közé szorította, papjaikat üldözte. Ennek ellenére az egyházak maradtak a magyar kisebbség viszonylag önálló intézményei. A legszívósabb ellenállást a diktatúrával szemben a katolikus egyház tanúsította, amely meg tudta õrizni belsõ önállóságát. Püspöke, a hosszú évekig börtönben tartott Márton Áron az ellenállás szimbólumává vált. Gyulafehérváron magyar oktatási nyelven katolikus, Kolozsváron protestáns teológiai intézet mûködött. A román kormányzat a lelkészképzést igyekezett megakadályozni és a teológiai hallgatók keretszámát csökkentette. 1977-ben a gyulafehérvári katolikus teológiának 40, 1986-ban 16, 1985-ben 25 hallgatója volt. 1989-ben az erdélyi református egyházkerületben 70 betöltetlen papi állást tartottak nyilván. A lelkészhiány oka a kolozsvári protestáns teológián bevezetett numerus clausus volt: 1945-1979 között évenként 22-30 fõs évfolyamok végeztek; ez a szám a nyolcvanas évek közepétõl 8-9 fõre zuhant. A katolikus egyháznak egyetlen idõszaki kiadványa sem volt. A református egyház a Református Szemlét, az unitárius a Keresztény Magvetõt jelenttette meg. Az 1992. évi népszámlálás szerint a romániai katolikusok száma 1114820. Ezek közül kb. 1 millió magyar nemzetiségû volt és magyar hitéletben részesült. A bukaresti és jászvásári (Iaºi) egyházmegyékben 12

190

még kb. 100000 katolikus magyar, nagyrészt moldvai csángó él. Ezeknek az egyházmegyéknek a nyelve román és magyar hívei nem részesülhetnek magyar hitéletben, sõt az egyházi életben használatos román nyelv az erõszakos románosítás leghatásosabb eszköze. A reformátusok száma Romániában 801557, az unitáriusoké pedig 76333. A két egyház nyelve magyar, hívei kizárólag magyarok. A népszámlálás 21160 evangélikus személyt írt össze, akik elsõsorban a barcasági csángó magyar településeken élnek, õk képezvén az egyetlen kompaktan evangélikus magyar népcsoportot Erdélyben. Az 1989-ben bekövetkezett fordulat új lehetõségek reményét nyitotta meg az egyházak számára, amelyek arra törekednek, hogy újra betölthessék több évszázados szerepüket a magyar kisebbség életében. Valamennyi egyház kiadókat, nyomdákat mûködtetett. A katolikus egyház Keresztény Szó címmel hetilapot jelentetett meg. Az eddig üresen álló temesvári, nagyváradi, szatmári katolikus püspöki székeket betöltötték, a Szentszék pedig a magyar kisebbség iránti gesztusként érseki rangra emelte az 1009-ben alapított gyulafehérvári püspökséget. Az erdélyi történelmi egyházak püspöki székeit a temesvári római katolikus és a nagyszebeni evangélikus püspökségek kivételével, amelyekben a német kisebbséghez tartozó püspökök ültek, magyarok töltötték be. Az erdélyi magyar történelmi egyházak egyik legfontosabb követelése, hogy ingatlanaikat és intézményeiket visszaszerezzék. 13

Politikai élet A II. világháború után a magyar kisebbség létrehozta politikai szervezeteit. 1944. október 6-án Brassóban megalakult a Romániai Magyar Népi Szövetség, amely valamennyi romániai magyar képviselõjeként kívánt fellépni. 1949-1951 között a román vezetés letartóztatta és elítélte a romániai magyarság politikai, kulturális és egyházi életének több vezetõjét. 1953-ban a Magyar Népi Szövetség, miután tevékenységét lehetetlenné tették, feloszlatta önmagát. A román állam nemzetiségpolitikáját a feszítés és lazítás taktikájának kettõssége jellemezte: az alapvetõen kisebbségellenes asszimilációs politika mellett külsõ vagy belsõ fenyegetettség hatására olyan engedményeket tett, amelyek a kisebbség számára a fennmaradás illúzióját kelthették. 191

Nemzetközi politikai tényezõk hatására 1968-ban létrehozták a Romániai Magyar Nemzetiségû Dolgozók Tanácsát, amelynek alapszabályzatát sohasem dolgozták ki és kizárólag tanácskozási joggal ruházták fel. Miután a Tanács egyes tagjai megkísérelték a magyarság sorsát érintõ kérdéseket felvetni, 1971-1974 között a Tanácsot egyáltalán nem hívták össze, majd a magyar értelmiség prominens személyiségeit kizárták belõle és olyan kirakatszervvé alakították, amelynek semmiféle legitimitása nem volt. Az 1970-1980-as évek folyamán magyar szamizdat kiadványok jöttek létre (jellemzõen ilyen román nyelvû kiadvány nem volt), az Ellenpontok címû lap, a Kiáltó Szó címû kiadvány és megalakult az illegális Erdélyi Magyar Hírügynökség, amely folyamatosan beszámolt a magyar kisebbséget ért sérelmekrõl. A magyar kisebbség jelentõs szerepet játszott a romániai diktatúra ellen irányuló 1989. évi felkelés kirobbantásában. A szikra, amely 1989 decemberében lángra lobbantotta a temesvári felkelést, Tõkés László temesvári magyar református lelkésznek a diktatúrával való nyílt szembefordulása volt. Az 1989. évi fordulat lehetõvé tette a romániai magyarság számára, hogy még 1989. decemberében létrehozza saját a legitimitás erejével rendelkezõ érdekképviseleti szervét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, amely a romániai magyarság érdekvédelmi szövetségeként határozta meg magát. Az 1990. május 20-án tartott általános választásokon az RMDSZ önálló listával indult és 29 képviselõt, valamint 12 szenátort juttatott a román parlament két házába és az érvényes szavazatok 7,23 (képviselõház) illetve 7,20 (szenátus) %-át szerezte meg. Ezzel az RMDSZ a román parlament második legerõsebb frakcióját hozta létre. Az 1992 szeptemberében megtartott választásokon az RMDSZ az ellenzéki pártokat tömörítõ Demokratikus Konvenció tagjaként, de önálló listával indult és megszerezte a képviselõi szavazatok 7,92 %-át (811290 szavazat) és a szenátusi szavazatok 8,38 (831469 szavazat) %-át. A romániai magyarság érdekérvényesítési képességét jelzi, hogy az RMDSZ listáira leadott érvényes szavazatok az országosan érvényes szavazatok középarányosát több mint 2 %-al múlják felül, ha azt a népszámlálási adatokban nyilvántartott romániai magyarok számához viszonyítjuk. Ennek eredményeképpen az RMDSZ 27 mandátumot szerzett a kép14

192

15

viselõházban és 12-t a szenátusban. Az 1996. évi novemberi választásokon az RMDSZ az ország negyedik legerõsebb politikai erejeként került be a román parlamentbe. 25 mandátumot szerzett a képviselõházban (812628 szavazat azaz 6,64 %) és 11-et a szenátusban (837760 szavazat azaz 6,81 %). Ugyanakkor az RMDSZ önálló elnökjelöltet indított Frunda György személyében, aki a szavazatok 6,02 %-át (761411 szavazat) szerezte meg és ezzel a 4. helyen végzett. A választások második fordulóján, amelynek tétje Románia elnökének személye volt, a magyar nemzetiségû választók az RMDSZ felhívásának megfelelõen egyöntetûen az ellenzék jelöltjét, Emil Constantinescut támogatták. Ezt szemlélteti, hogy a döntõen magyar többségû Hargita megyében Emil Constantinescu a szavazatok 91,59 %-át, Kovászna megyében 86,81 %-át, a jelentõs magyar lakossággal rendelkezõ Szatmár megyében pedig 77,70 %-át szerezte meg. Az Emil Constantinescura leadott szavazatok 11 %-a a magyar választóktól származott. Ezzel egyértelmûen a magyar szavazók döntötték el, hogy ki lesz Románia elnöke. Az RMDSZ a magyar kisebbség számarányát megközelítõ arányban képviseltette magát a helyhatósági testületekben. A magyar kisebbség a magyar többségû helységekben megszerezte a polgármesteri székeket is. Érdekérvényesítését a helyhatósági testületekben megnehezítette az, hogy a magyar lakosságnak csaknem a fele nem magyar többségû helységekben él. Érdekeinek érvényesítését akadályozta a romániai helyhatósági rendszer is, amely nem felelt meg az európai normáknak és nem terjesztette ki az önkormányzatok joghatóságát olyan területekre, mint az oktatás vagy egészségügy. Az RMDSZ 1991. évi programja a romániai magyarságot az összmagyarság azaz a magyar nemzet szerves részének, állami kereteit tekintve Románia állampolgárai közösségéhez tartozónak, ez utóbbin belül pedig önmagát mint közösséget államalkotó tényezõnek, önálló politikai alanynak, s mint ilyen a többségi nemzet egyenjogú társának tekintette. A romániai magyarság követeléseit az RMDSZ 1993. november 18-án a nemzeti kisebbségekrõl és az autonóm közösségekrõl kiadott törvénytervezete tartalmazta. A törvénytervezet kimondta: bármely nemzeti kisebbség elidegeníthetetlen joga, hogy önmagát 16

17

193

autonóm közösségként határozza meg. Leszögezte, hogy a romániai magyarságnak joga van a belsõ önrendelkezéshez, amelynek a személyi autonómia, a helyi önigazgatási autonómia (sajátos státusú helyi önkormányzatok) és a helyi önigazgatási autonómiák társulásai útján megalkotandó területi alapon mûködõ regionális autonómia formáiban kell megvalósulnia. A tervezet anyanyelvû nyelvhasználatot igényelt az oktatásban az óvodától az egyetemig, a közmûvelõdésben, az igazságszolgáltatásban, az egészségügyi ellátásban, a közigazgatásban, a gazdasági és társadalmi életben. Hivatalos nyelvvé nyilvánította a nemzeti kisebbségek nyelvét mindazokban a közigazgatási egységekben, ahol a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többségben vannak, és kimondta, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk van arra, hogy anyanyelvükön tüntessék fel a helységneveket, utcák, intézmények és közületek nevét mindazokon a településeken, ahol a kisebbség a lakosság legalább 10 %-át alkotja. A törvénytervezet konkrét formában meghatározta a nemzeti kisebbségeket illetõ egyéni és közösségi jogokat. Zárrendelkezéseiben visszaigénylte a nemzeti kisebbségek intézményei számára mindazokat az ingatlanokat, mûkincseket, könyvtárakat, levéltárakat és egyéb javakat, amelyeket 1945 után állami vagy szövetkezeti tulajdonba juttattak Az RMDSZ tevékenységét az 1996. évi választásokig rendkívül megnehezítette az, hogy ellenséges politikai környezetben mûködött. A legszélsõségesebb erõket is magába foglaló román kormánykoalíció nem fogadta el a magyar kisebbség és az õt képviselõ RMDSZ igényeit. Az RMDSZ a szélsõséges román nacionalista pártok állandó támadásainak volt kitéve, amelyek a betiltását követelték. 18

Jogi helyzet Az 1991. december 8-i népszavazás után életbe lépett román alkotmány a nemzeti kisebbségek számára biztosított jogokat a hagyományos román nemzetállam-koncepció keretébe illesztette, anélkül, hogy az így keletkezett ellentmondást valamiképp feloldta volna. Romániát szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállammá nyilvánította, rögzítette, hogy az állam alapja a román nép egysége és a román nyelvet nyilvánította Románia egyedüli hivatalos nyelvévé. Az 194

alkotmány a nép, a nyelv és a terület egységének elvén, az etnoterritorialitás koncepcióján alapult. Korunk emberjogi felfogásának engedve megállapította, hogy Románia összes állampolgárainak közös és oszthatatlan hazája fajtól, nemzetiségtõl, politikai hovatartozástól, vagyontól és származástól függetlenül. Elismerte és garantálta a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásához, fejlesztéséhez és kifejezéséhez. Miután megállapította, hogy az oktatás minden fokon román nyelven folyik, garantálta a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát anyanyelvük tanításához és ahhoz, hogy anyanyelvükön oktassák õket, majd hozzáfûzte, hogy e jogok gyakorlásának módozatait a törvény állapítja meg. Az alkotmány szerint az igazságszolgáltatás nyelve a román, a kisebbségekhez tartozó személyeknek azonban jogukban áll az ügyvitelrõl tolmács útján tudomást szerezni és tolmács útján beszélni. 6. cikkelye 2. bekezdésében elõírja, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitásának megtartását, fejlesztését és kifejezését célzó állami védõintézkedéseknek a többi román állampolgárhoz viszonyítva meg kell felelniük az egyenlõség és a megkülönböztetéstõl való mentesség elveinek. Végül az alkotmány leszögezte: Nem képezik felülvizsgálás tárgyát az alkotmánynak a román állam nemzeti, független egységes és oszthatatlan jellegére, a hivatalos nyelvre vonatkozó rendelkezései. A román alkotmány nemzeti-kisebbségi vonatkozásairól megállapítható: – a jogi alany kimondottan csak a „nemzeti kisebbséghez tartozó személy” és nem maga a kisebbség, – nem tartalmazza a kollektív jogok és az autonómia fogalmát, – nem biztosítja a nemzeti kisebbségek anyanyelvének használatát az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban, – a nemzeti kisebbségekre vonatkozó cikkelyekben „a törvény feltételei között”, „a jogok gyakorlásának módozatait a törvény állapítja meg” kitételek találhatók, amelyek adott esetben hatályon kívül helyezhetik az alkotmányban kinyilvánított jogok gyakorlását, – 6. cikkelye 2. bekezdésében kizárja a pozitív diszkrimináció elvének érvényesítését és a legutóbbi a kisebbségek jogaira vonatkozó

195

nemzetközi jogeszközökkel ellentétben összeegyeztethetetlennek tekinti azt az egyenlõség elvével. A román alkotmány által képviselt jogfelfogás és az RMDSZ kisebbségjogi törvénytervezetében megfogalmazott igények között feloldhatatlan ellentmondás feszült. A magyar kisebbség abból kiindulva, hogy Románia lakosságának 10,6 %-a nem román nemzetiségû nem fogadta el Románia nemzetállammá nyilvánítását és egyöntetûen az alkotmány ellen szavazott. A román állam nem építette be jogrendjébe sem az 1918. évi Gyulafehérvári Nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó cikkelyeit, sem az 1919. évi kisebbségi szerzõdést és a kisebbségekkel ellentétben, amelyek jogforrásként hivatkoztak rá, nem tekintette érvényesnek az 1945. évi Nemzetiségi Statútumot. A román politikai erõk nagy része a magyar kisebbség által követelt jogokat kiváltságként, az autonómiára való törekvéseket pedig szeparatizmusként fogta fel. A magyar-román alapszerzõdés kisebbségjogi vonatkozásai A romániai magyar kisebbség jogainak biztosításában jelentõs esemény a magyar-román alapszerzõdés, amelyet a két fél 1996. szeptember 16-án írt alá. A szerzõdést mindkét fél ratifikálta, tehát jogilag érvénybe lépett. A dokumentum a következõ a romániai magyar és a magyarországi román kisebbség védelmére és jogaira vonatkozó fontosabb jogszabályokat tartalmazta: – A Szerzõdõ Felek elõsegítik az országaik eltérõ etnikai, vallási, kulturális és nyelvi eredetû állampolgárai közötti tolerancia és megértés légkörének kialakítását. Elítélik az idegengyûlöletet, a faji, etnikai és vallási alapú gyûlölet, diszkrimináció és elõítéletek mindenfajta megnyilvánulását és hatékony intézkedéseket tesznek ezek bármilyen megnyilvánulásának megelõzésére. – A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival együtt gyakorolva joguk van etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk szabad kifejezésére, megõrzésére és fejlesztésére. – Ennek megfelelõen joguk van saját oktatási, kulturális, vallási intézmények, szervezetek, egyesületek létrehozásához és fenntartásához. 196

– A Szerzõdõ Felek tiszteletben tartják a romániai magyar és magyarországi román kisebbséghez tartozó személyek azon jogát, hogy anyanyelvüket szabadon használhassák a magánéletben és a nyilvánosság elõtt, szóban és írásban egyaránt. Megteszik a szükséges intézkedéseket, hogy ezek a személyek anyanyelvüket megtanulhassák és megfelelõ lehetõségük legyen ezen a nyelven képzésben részesülni az állami oktatás keretei között minden szinten és formában, szükségleteiknek megfelelõen. A Szerzõdõ Felek biztosítani fogják azokat a feltételeket, amelyek lehetõvé teszik az anyanyelv használatát is a helyi közigazgatási és bírói hatóságokkal való kapcsolataikban, összhangban a belsõ jogszabályokkal és a két fél által aláírt nemzetközi kötelezettségekkel. E személyeknek joguk van arra, hogy vezeték és keresztnevüket anyanyelvükön használhassák, és ezt hivatalosan is el fogják ismerni. Azon területeken, ahol jelentõs számban élnek az illetõ kisebbségekhez tartozó személyek, mindkét fél lehetõvé teszi, hogy a kisebbségek nyelvén is kifüggesztésre kerüljenek a hagyományos helyi elnevezések, utcanevek és más a nyilvánosságnak szánt földrajzi feliratok. – A Szerzõdõ Felek tiszteletben tartják a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogát arra, hogy anyanyelvükön hozzájussanak az információkhoz és az elektronikus és nyomtatott információ-hordozókhoz és saját médiumokat hozzanak létre. – A Szerzõdõ Felek biztosítani fogják a kisebbségekhez tartozó személyek számára a jogot, hogy egyénileg, vagy pártjaik vagy szervezeteik révén ténylegesen részt vegyenek a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életben és a központi és helyi közhatalmi és közigazgatási szervekbe beválasztott képviselõik révén az országos vagy helyi érdekû kérdések megoldásában. – Mindkét Szerzõdõ fél az ezen személyek nemzeti önazonossága védelmével és érvényesítésével kapcsolatos kérdésekre vonatkozó döntéshozatalban kikéri e személyek szervezeteinek, politikai pártjainak vagy szövetségeinek véleményét. – A Szerzõdõ felek tiszteletben tartják a nemzeti kisebbségek kulturális és történelmi örökségét és támogatják erõfeszítéseiket a

197

kisebbségi kultúrát és történelmet õrzõ mûemlékek, emlékhelyek megõrzésére. – A Szerzõdõ Felek tiszteletben tartják, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van szabad kapcsolatot tartani egymással és a határokon túl más államok polgáraival, továbbá részt venni nemzeti és nemzetközi nem kormányzati szervezetek tevékenységében. – A Szerzõdõ Felek tartózkodni fognak a kisebbséghez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációját célzó politikától vagy gyakorlattól és védelmezni fogják ezen személyeket bármilyen cselekedettek szemben, ami ilyen asszimilációra irányul. Tartózkodnak továbbá az olyan intézkedésektõl, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott régiók lakosságának arányait megváltoztatnák. A magyar-román alapszerzõdés ugyanakkor tartalmazza azoknak a nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumoknak a felsorolását, amelyeket a két fél jogi kötelezettségként alkalmaz. Ennek alapján Romániában jogilag kötelezõek a következõ dokumentumok: – Az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelmérõl szóló keretegyezménye (Románia parlamentje is ratifikálta), – Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet emberi dimenzióval foglalkozó koppenhágai találkozójának 1990. június 29-én kelt dokumentuma, – Az Egyesült Nemzetek Közgyûlésének a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló, 1992. december 18-án kelt Nyilatkozata (47/135. számú határozat) (Románia parlamentje is ratifikálta), – Az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1201 (1993) számú ajánlása az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez kapcsolódó, a nemzeti kisebbségek jogairól szóló kiegészítõ jegyzõkönyvrõl. Ez utóbbi a következõ hozzáfûzött lábjegyzet figyelembevételével érvényes: „A Szerzõdõ Felek egyetértenek abban, hogy az 1201-es ajánlás nem hivatkozik a kollektív jogokra, és nem kötelezi a Feleket arra, hogy az említett személyek számára biztosítsák a jogot az etnikai alapú területi autonómia speciális státuszára.” Romániát egyébként az 1992. április 21-én aláírt német-román alapszerzõdés is arra kötelezi, hogy a 198

Koppenhágai Dokumentumot és egyéb a kisebbségek védelmére vonatkozó EBEÉ/EBESZ dokumentumot jogi érvénnyel alkalmazzon. A magyar-román alapszerzõdés pozitívumai (pl. az anyanyelvû oktatás minden szinten és formában, a kétnyelvû feliratok használatának kötelezettsége) ellenére sem biztosítja a kisebbségek jogainak kívánatos, a romániai magyar kisebbség által igényelt szintjét. A kisebbségi jogokat érintõ fontosabb hiányosságai a következõk: – A kodifikált kisebbségi jogok alanya a román alkotmánynak megfelelõen „a kisebbséghez tartozó személy” és nem maga a kisebbség. – Az a megfogalmazása, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek számára lehetõvé teszi „az anyanyelv használatát is a közigazgatási és bírói hatóságokkal való kapcsolataikban” nem egyértelmû. Ennek alapján nem világos, hogy lebonyolítható-e egy büntetõjogi vagy polgári eljárás a kisebbség anyanyelvén. Hasonló esetekben a szokásos megfogalmazás „az anyanyelv használatának joga a közigazgatásban és a bírósági eljárásokban”. – A többször beiktatott „összhangban a belsõ jogszabályokkal” megfogalmazás eleve alárendeli az alapszerzõdés jogszabályait a belsõ jogrendnek. – Nem tartalmazza a pozitív diszkrimináció elvét, sõt a román alkotmány 6. cikkelyének megfelelõen leszögezi, hogy a nemzeti kisebbséghez tartózó személyek „ugyanazokkal az állampolgári jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek, mint azon ország többi állampolgára, amelyben élnek”. Megjegyzendõ viszont, hogy a szerzõdésben felsorolt jogerõre emelt nemzetközi dokumentumok lehetõvé teszik a pozitív diszkrimináció alkalmazását és azt az egyenlõség elvével összeegyeztethetõnek tekintik. – A szerzõdés nem tartalmaz cikkelyt a romániai magyar kisebbség egyik legfontosabb követelésérõl, a román kommunista állam által elkobzott egyházi és közösségi javak visszaadásáról. – Az 1201-es ajánláshoz fûzött lábjegyzetnek a kollektív jogokra vonatkozó megfogalmazása megszorításként értelmezhetõ. A megfogalmazás ellentétben áll az 1201-es ajánlás 12. cikkelyével, amely megemlíti a kollektív jogokat és bár nem kodifikálja õket, alkalmazásuk lehetõségét fenntartja. Ugyanakkor ellentétben áll az emberi jogok 199

nemzetközi kodifikációjának tendenciáival, amely sohasem fogad el jogkorlátozásként értelmezhetõ cikkelyeket és az emberi jogok további bõvítése elõtt az utat minden esetben nyitva hagyja. – Bár elõírja a Szerzõdés alkalmazásából adódó kérdések megvitatása céljából kormányközi szakértõi bizottság létrehozását, nem rendelkezik annak hatáskörérõl és összetételérõl. Nem írja elõ, hogy e bizottságnak az érintett nemzeti kisebbségek képviselõi is tagjai lehetnek. – Bár leszögezi a szerzõdõ felek együttmûködésének kötelezettségét a nemzeti kisebbségek védelme nemzetközi jogi kereteinek továbbfejlesztésében, nem gondoskodik a szerzõdésbe foglalt kötelezettségek végrehajtásának nemzetközi monitorizálásáról. – A jogi kötelezettségként elfogadott nemzetközi kisebbségjogi dokumentumok között nem szerepel A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája és a Közép-Európai Kezdeményezés (amelynek Románia is tagja) Kisebbségvédelmi Okmánya. – A romániai magyarság legitim érdekképviseleti szervezete, az RMDSZ véleményének kellõ figyelembevétele nélkül készült. Az RMDSZ 1996. augusztus 16-án a szerzõdéstervezettel kapcsolatos állásfoglalásában kinyilvánította, hogy a kollektív jogok körének kiiktatását az 1201-es ajánlásból egyértelmûen szûkítõ jellegûnek tartja, nem látja kielégítõnek a nyelvhasználatra vonatkozó kitételeket, hiányolja az egyházi és közösségi javak visszaadására vonatkozó cikkelyt és kifogásolja a szerzõdés nemzetközi monitorizálásának megoldatlanságát. Románia alkotmánya 20. cikkelye elõírja, hogy „A Románia által az alapvetõ emberi jogokra vonatkozó részes félként aláírt paktumok és szerzõdések és a belföldi törvények közötti eltérések fennállása esetén a nemzetközi szabályozásokat kell elsõbbségben részesíteni”. Ennek értelmében a magyar-román alapszerzõdés mint nemzetközi szerzõdés elõnyt élvez a belsõ jogszabályokkal szemben. Ennek következtében minden olyan belsõ jogszabályt, amely nem felel meg az alapszerzõdés elõírásainak (pl. az Oktatásügyi Törvény) azzal összhangba kellett hozni. Az új román kormánykoalíció programjában kötelezettséget

200

vállalt arra, hogy a nemzetközi jogszabályokat jóhiszemûen alkalmazza és a belsõ törvényeket ezeknek megfelelõen módosítja Romániában, ahol a nemzeti kisebbségek a lakosságnak több mint 10 %-át teszik ki, szükség van a nemzeti kisebbségek jogait biztosító törvényre. Románia esetében ez a jogállamiságnak is kritériuma. Identitás A Romániában élõ erdélyi magyarság identitástudata rendkívül erõs. Az erdélyi magyar identitástudatnak olyan sajátos jellemzõi vannak, amelyek Erdély sajátos regionális fejlõdésének következményeképpen alakultak ki. Az erdélyi magyarság a modern magyar nemzettudat 19. századi fejlõdésének eredményeként önmagát a magyar nemzet egésze részének tekinti, ugyanakkor magában hordozza az erdélyi történelmi fejlõdés sajátosságait, amelyek az identitástudatot regionális elemekkel színezik és a magyar identitástudatot még inkább erõsítik. Erdélyben máig él az önálló államiság hagyománya. A magyar etnikum kollektív identitástudatában a XVI-XVII. századi Erdélyi Fejedelemség a magyar állameszme letéteményeseként jelenik meg. Ugyanakkor máig hat az a XVI-XVII. században kialakult transzilvanista identitástudat, amely a történelmet az erdélyi állam szemszögébõl értelmezte. A sajátos erdélyi magyar identitástudat összetevõiként jelenik meg a középkorban kialakult és a XIX. század második feléig fennálló autonómiák, fõként a székely és a szász autonómiáknak a hagyománya. Az erdélyi magyar identitástudat komponense a vallási tolerancia elve, amely már a XVI. században biztosította az úgynevezett négy bevett vallás, a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius szabad vallásgyakorlatát. A magyar identitástudatot erõsítõ tényezõ Erdélynek a magyar kultúrában játszott különleges szerepe. A magyar történelmi identitástudat a XVIXVII. századi Erdélyt joggal tekinti a magyar kultúra mentsvárának és gócpontjának. Máig él annak emléke, hogy a fejedelemkorban Erdélyben a magyar volt az állam hivatalos nyelve. A román állam több évtizedes asszimilációs politikája sem tudta megtörni a több évszázados magyar iskolarendszer, történetírás, irodalom, tudomány, könyvkiadás és népi kultúra élõ hagyományát. Az erdélyi magyar 201

identitástudat egyik sajátos vonása a vallásos, felekezeti élettel való szoros összefonódása. Az I. világháború után ugyanis az egyházak töltötték be a nemzeti identitás legfõbb õreinek szerepét. A két világháború között az erdélyi magyar írótársadalom az erdélyi hagyományok alapján fogalmazta meg transzilvanizmusnak nevezett világnézetét, erdélyi lélekrõl, erdélyi gondolatról és erdélyi szolidaritásról beszélt. Alaptétele szerint Erdély külön históriai egység ezer esztendõ óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával. Az erdélyi tolerancia elvre hivatkozva azt vallotta, hogy az erdélyi történelem, a földrajzi adottságok és a táj az évszázadok folyamán egy sajátos lelkiséget teremtettek, amelynek jellemvonásai az összeforrás a tájjal, a néppel, valamint az együttélésbõl következõ magyar-román-szász egymásrautaltságnak, a kölcsönös megbecsülésnek a szükségessége és tudatos vállalása. A magyar kisebbség által elért siker, az egységes fellépés az 1996. évi novemberi választásokon a romániai magyar identitástudat rendkívüli erejének újabb bizonyítéka. A regionális elemekkel színezett erdélyi magyar identitástudat sajátos európai értéknek tekinthetõ. 19

Kapcsolatok az anyaországgal A román kommunista rendszer igyekezett az országot a külvilágtól teljesen elzárni. A hivatalos magyar külpolitika pedig az 1980-as évekig nem mutatott érdeklõdést a romániai magyarság helyzete iránt. A hetvenes években érvrendszerébe beépítette ugyan a nemzetiségek híd szerepének tézisét, de a romániai magyarság helyzetének rendezését továbbra is Románia belügyének tekintette. A nyolcvanas évek közepétõl a magyar külpolitika szorgalmazni kezdte a kisebbségi jogok érvényesítését. Románia közben újabb intézkedéseket hozott a kapcsolatok megakadályozására. 1974-ben a román kormány kiadta az úgynevezett szállásrendeletet, amely megtiltotta a román állampolgároknak, hogy lakásukon idegen állampolgárokat szállásoljanak el. A román határõr- és vámszervek teljes embargót rendeltek el a külföldi sajtótermékek behozatalára. Az 1989. évi romániai fordulat megszüntette a hermetikus elzártság rendszerét. A rokoni-baráti kapcsolatok fenntartása elõl elhárultak az akadályok, a magyarországi sajtótermé202

kek is akadálytalanul bejuthatnak Romániába. A magyar külpolitika a romániai magyarság jogainak biztosítását a Romániával fenntartott kapcsolatok egyik prioritásaként kezelte. Románia és Magyarország aláírta a beruházás-védelmi és a kettõs adóztatás kiküszöbölésérõl szóló egyezményt. Romániában 2000-nél több magyar-román vegyes vállalat mûködött, ezek közül több mint 1000 magyarországi és a romániai magyar kisebbséghez tartozó vállalkozók tulajdonában volt. Románia ma szomszédai közül Magyarországgal tartja fenn a legjelentõsebb kereskedelmi kapcsolatokat. Ennek fejlesztését, az áruk piacra jutását akadályozta a határmenti infrastruktúra fejletlensége. Magyarország fontos szerepet tulajdonított a határmenti régiók együttmûködésének, amelytõl az Iliescu kormányzat elzárkózott. Magyarország tanácsadással, képzéssel, ösztöndíjakkal, az önkormányzatok közötti kapcsolatok fejlesztésével kívánt hozzájárulni a romániai magyar társadalom polgárosodásához. Magyarország és Románia között a jelenlegi szabályok szerint vízummentesség áll fenn, ami a szabad kapcsolatok fenntartását jelentõs mértékben megkönnyíti. Abban az esetben, ha Magyarország elõbb csatlakozna az Európai Unióhoz és a schengeni egyezményhez, mint Románia, Magyarország részérõl felmerül a vízumkötelezettség bevezetésének kérdése Romániával szemben, amely a romániai magyar kisebbség és Magyarország közötti szabad kapcsolatok elé akadályokat emelne és súlyos elsõsorban pszichológiai tehertételnek tenné ki az erdélyi magyarságot. Ezért Magyarországnak arra kell törekednie, hogy a vízummentességet Romániával szemben fenntartsa. Ha pedig ez mégsem lesz lehetséges, a határon túli magyarok számára speciális elbánást kell biztosítania. Megfontolás tárgyává kell tenni egy a szlovén alkotmány 5. cikkelye 2. bekezdéséhez hasonló cikkely beiktatását a magyar alkotmányba. Az említett cikkely ugyanis kimondja, hogy „Azok a szlovének, akik nem rendelkeznek szlovén állampolgársággal, Szlovéniában külön jogokat és kedvezményeket élvezhetnek. E jogok és kedvezmények fajtáit és kereteit törvény állapítja meg.” Ugyanakkor ki kell dolgozni egy olyan törvényt, amely a határon túli magyar állampolgársággal nem rendelkezõ magyarok speciális magyarországi jogállását szabályozza. Magyarországnak pe203

dig arra kell törekednie, hogy a közte és a határon túli magyarok közötti speciális kapcsolatokat kidolgozza és azokat a skandináv államok egymás között fennálló speciális kapcsolataihoz hasonlóan bevihesse az Európai Unióba. Az 1996. évi novemberi választások után a magyar-román kapcsolatok fejlõdésében javulás következett be. Az új román kormány nemcsak az alapszerzõdés jóhiszemû teljesítésére vállalt kötelezettséget, hanem lehetõvé vált a megegyezés számos olyan kérdésben, amelyeket az alapszerzõdés az Iliescu kormányzat ellenállása következtében nem oldott meg, azaz olyan kompromisszumos megfogalmazást fogadott el, amely a magyar fél és a romániai magyar kisebbség érdekét nem veszi kellõképpen figyelembe. Így az alapszerzõdés nem rendezett számos olyan kérdést, amelyek ugyan nem kisebbségjogi jellegûek, de közvetlenül érintik a romániai magyar kisebbséget fõképpen az anyaországgal fenntartott szabad kapcsolatok kérdését. A dokumentum nem rendelkezett a fõiskolai és egyetemi diplomák kölcsönös elismerésérõl, csupán azt szögezte le, hogy a felek illetékes hatóságai megvizsgálják a diplomák elismerésének kérdését megfelelõ megállapodás megkötése céljából. Hasonlóképpen nem tartalmazott konkrét lépéseket az 1988-ban bezárt romániai (kolozsvári) magyar és a magyarországi román fõkonzulátus újranyitásáról, csupán a konzuli kapcsolatok bõvítésérõl beszélt. Az újonnan kinevezett román külügyminiszter 1996. évi decemberi látogatása és az 1997. februárjában tartott szakértõi megbeszélések során a két fél megállapodott abban, hogy újranyitják fõkonzulátusaikat Kolozsváron és Szegeden. Románia miniszterelnökének 1997 márciusi látogatása alkalmával a két kormányfõ aláírta az alapszerzõdés végrehajtását szolgáló kormányközi együttmûködési és aktív partnerségi vegyes bizottság létrehozásáról rendelkezõ megállapodást. Ennek értelmében a vegyes bizottságnak kisebbségi albizottsága is van, amelyben a romániai magyar és a magyarországi román kisebbség képviselõi is részt vesznek. A romániai magyar kisebbségnek tehát meglesz a lehetõség arra, hogy a két fél rá vonatkozó döntéseit befolyásolja. Ugyanezen alkalommal a következõ a romániai magyar kisebbség helyzetét is pozitívan befolyásoló egyezményeket írták alá: a kétoldalú kormányközi gazdasági együttmûködési vegyes bizottság 204

létrehozásáról és mûködésérõl, a nemzetközi kombinált áruszállításról, az államhatáron keresztül megvalósuló vasúti határforgalom lebonyolításáról és a két ország külügyminisztériuma együttmûködésérõl. A román miniszterelnök ígéretet tett arra, hogy a közeljövõben kidolgozzák a kisebbségi törvényt, módosítják az oktatási törvény kisebbségekre vonatkozó jogszabályait, bevezetik a kétnyelvû feliratok rendszerét, rendezik az anyanyelv használatának kérdését s közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, valamint az államosított egyházi ingatlanok ügyét. A közeljövõben pedig tetõ alá hozzák az iskolai és egyetemi végzettséget, valamint a tudományos fokozatokat igazoló diplomák kölcsönös elismerésérõl, a környezetvédelemrõl és az idegenforgalomról rendelkezõ egyezményeket. Victor Ciorbea, Románia miniszterelnöke szerint a két ország között kialakuló stratégiai partneri viszony modellértékû lehet Európában és kijelentette, hogy a román kormány egyik legjelentõsebb ütõkártyája az ország euroatlanti integrációjában épp az a mód, ahogyan a kisebbségi kérdést megközelítette. A jelenlegi magyar kormány a határon túli magyar nemzeti közösségek, tehát az RMDSZ igényeivel is összhangban intézményesítette Magyarország és a határon túli magyarság kapcsolatait. 1999. február 20-án a „Magyarország és a határon túli magyarság magyarság - 1999" konferencia nyilatkozatot fogadott el a Magyar Állandó Értekezlet létrehozásáról, amely politikai konzultatív testületként mûködik és amelynek az RMDSZ is tagja. A magyar Országgyûlés pedig határozatot hozott a Magyar Állandó Értekezlet megalakulásához kapcsolódó feladatokról. Az 1998-ban megválasztott magyar kormány a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikájának alapelve, hogy a határontúli magyar nemzeti közössége érdekképviseleti szervezeteit egyenlõ partnerként kezeli és véleményük figyelembevétele nélkül nem hoz semmilyen rájuk vonatkozó határozatot. Az utóbbi négy évben hatalmon lévõ román kormány az elõzõeknél rugalmasabban viszonyult a kisebbségi kérdéshez és hajlandó volt annak bizonyos fokú kezelésére. A magyar miniszterelnök 2000 áprilisában tett hivatalos romániai látogatásakor a közelgõ választásokra hivatkozva nem volt hajlandó azonban a magyar kormány által szorgalmazott két újabb magyar konzulátus (Csíkszereda, Konstanca) megnyitásáról megálla20

205

podni és a magyar kisebbség, valamint a magyar-román kapcsolatok kérdését ez alkalommal is távolságtartással kezelte. A romániai magyar kisebbség érdekelt a két ország jószomszédi kapcsolatainak fejlõdésében, támogatja mind Magyarország mind Románia euro-atlanti integrációs törekvéseit. Meg van gyõzõdve arról, hogy a két ország sikeres euro-atlanti integrációja kedvezõbb lehetõségeket teremt arra, hogy jogait az egyetemes emberi jogok, a nemzetközi és európai normák, a pozitív európai gyakorlat szellemében, sajátos helyzetének és igényeinek megfelelõen érvényesítse. Jogait kizárólag parlamenti úton, a demokratikus párbeszéd eszközével kívánja elérni és visszautasítja az erõszak minden formáját. (Megjegyzendõ, hogy Erdély területén az etnikai erõszaknak nincs hagyománya és a magyar kisebbség története folyamán soha nem alkalmazott erõszakot.) Úgy véli, hogy Románia demokratikus fejlõdésében való részvételével, a két ország kapcsolatainak alakulásában játszott szerepével pedig hozzájárulhat a térség stabilitásának megszilárdításához. Jegyzetek 1. Erdély története. III. Fõszerk.: Köpeczi Béla. Szerk.: Szász Zoltán. Bp. 1986. 1731; Galántai János: Trianon és a kisebbségvédelem. A kisebbségvédelem nemzetközi jogrendjének kialakítása. 1919-1920. Bp. 1989. 2. A párizsi kisebbségi szerzõdést ld.: Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-tõl 1940. augusztus 30-ig. Bp. 1941. 267-274. 3. Mikó Imre: i. m. 28-38. Hetven év. A romániai magyarság története 1919-1989. Szerk.: Diószegi László. R. Süle Andrea. Bp. 1990. 34-35. 4. Hetven év. A romániai magyarság története 1919-1989. Szerk.: Diószegi László, R. Süle Andrea. Bp. 1990. 40. 5. i. m. 45. Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Bp. 1992. 144-149. 6. Ernst Wagner: Az 1992-es romániai népszámlálásról. Korunk 1994. április 91; Varga E. Árpád: i.m. 141-142, 203. uõ.: Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetébõl. Bp. 1998. 167-219; Koszta N. István: Tallózás az 1992- január 7-i népszámlálás adataiból. Hitel 1994. január-február 79-105. 7. România. Comisia Naþionalã pentru Statisticã. Recensãmântul populaþiei ºi locuinþelor din 7. ianuarie 1992. Rezultate preliminare. Bucureºti 1992; Vofkori László: Erdély társadalom- és gazdaságföldrajza. Nyíregyháza. 1994. 29-91. 8. Hetven év. A romániai magyarság története 1919-1989. Szerk.: Diószegi László, R. Süle Andrea. Bp. 1990. 75. 9. i. m. 80-88.

206

10. Murvai László, Debreczeni Árpád: A magyar nyelvû oktatás helyzete Romániában az 1993-1994-es tanévben. Romániai Magyar Szó 1994. augusztus 29-szeptember 6. 11. Hetven év. A romániai magyarság története 1919-1989. Szerk.: Diószegi László, R. Süle Andrea. Bp.1990. 88-94. 12. I. m. 100-106. 13. România Comisia Naþionalã pentru

Statisticã. Recensãmântul populaþiei ºi

locuþntelor din 7 ianuarie 1992. Rezultate preliminare. Bucureºti 1992. XIII. 14. Hetven év. A romániai magyarság története 1919-1989. Szerk.: Diószegi László, R. Süle Andrea. Bp. 1990. 62-70. 15. Anneli Ute Gabanyi: Systemwechsel in Rumänien. Von der Revolution zur Transformation. München 1998. 263-299. 16. 22. 6-12 noiembrie 1996, 13-19 noiembrie 1996, 20-26 noiembrie 1996. 17. Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Alapszabályzat. Program. 1991. 15. 18. Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Szövetségi Elnöki Hivatal. Bukarest , 1993. november 18./207. Tervezet. Törvény a nemzeti kisebbségekrõl és autonóm közösségekrõl. 19. Zsolt K. Lengyel: Auf der Suche nach dem Kompromiß. Ursprünge und Gestalten des frühen Transilvanismus 1918-1928. München 1993. Marosi Ildikó: Az Erdélyi

Szépmíves Céh levelesládája (1924-1944). Bukarest 1997. 19.

20. „Magyarország és a határon túli magyarság - 1999" konferencia nyilatkozata. Budapest, 1999. február 20. Az Országgyûlés 26/1999 (III. 26.) OGY határozata a Magyar Állandó Értekezlet megalakulásához kapcsolódó feladatokról. Magyar Kisebbség 1999. 1. 148-168.

207

Az Euro-Atlanti integráció és a román Közép-Európa-felfogás

A román külpolitika és a közép-európai kérdés Románia külpolitikájában mindig jelentõs helyet foglalt el az ország földrajzi fekvése, geopolitikai adottságai azaz valamely régióhoz, szubrégióhoz való tartozása. Az országot alkotó három történeti tartomány Romániát Európa három különbözõ régiójához köti: Havasalföldet a Balkánhoz, Moldvát Kelet-Európához, Erdélyt Közép-Európához fûzik történelmi, vallási, kulturális és politikai hagyományai. Románia politikai vezetõrétege mindig tudatában volt e hármas kötõdésnek, ugyanakkor azonban attól is tartott, hogy a három tartományt elválasztó különbségek bizonyos történelmi-politikai körülmények között az ország integritását veszélyeztetik. Ezért hangsúlyozta állandó jelleggel történeti-nemzeti egységét, és ezért nyilvánította az országot több alkotmányában is egységes nemzetállammá. Az 1989 után bekövetkezett változások, a kétpólusú világrendszer megszûnése és az euro-atlanti struktúrák keleti irányú kiterjedésének tendenciái arra kényszerítették Romániát, hogy új külpolitikai doktrínát dolgozzon ki és hogy megfogalmazza helyét egy olyan Európában, ahol a régiók és a szubrégiók fogalmának mind nagyobb jelentõsége van. Románia hosszas politikai elszigeteltsége az 1989 utáni fordulat után is éreztette hatását, ami abban nyilvánult meg, hogy 1992-ig az ország nem volt képes külpolitikájának stratégiai célkitûzéseit világosan megfogalmazni. A külpolitikai orientációt illetõen két irányzat alakult ki. Az egyik tagadta annak szükségességét, hogy Románia szorgalmazza az európai integrációs folyamatokba való bekapcsolódást. Abból indultak ki, hogy az egykori Besszarábia azaz Moldávia visszaszerzésével és az így kialakult középhatalmi státussal az ország képes lesz stabilitását helyreállítani és fejlõdését biztosítani. A másik irányzat az Európához való fokozatos csatlakozás szükségességére 208

helyezte a hangsúlyt, és abból indult ki, hogy a világméretû súlyponteltolódások következtében Románia új kihívások elõtt áll. A két irányzat közül a második került elõtérbe és Teodor Meleºcanu külügyminiszterségétõl kezdõdõen Románia hozzá is fogott az új koncepció végrehajtásához. Ekkor fogalmazták meg Románia külpolitikájának alapvetõ célkitûzéseit, fõbb pilléreit, amelyek a következõk: 1. Románia integrációja az euro-atlanti struktúrákba, azaz a NATOés az EU-tagság elérése, 2. jószomszédsági kapcsolatok kiépítése valamennyi szomszédos állammal, 3. olyan pragmatikus szubregionális kapcsolatok kiépítése, amelyek összhangban állnak Románia stratégiai opcióival, azaz a NATO-hoz, az EU-hoz és a NYEU-hos való csatlakozásával. Az 1996. évi novemberi választások után, amikor az addigi ellenzék került hatalomra, a román külpolitikában az eddigi stratégiai célok változatlanul hagyása mellett hangsúlyeltolódások következtek be: A NATO-ba és az EU-ba való integrálódás politikáját az új kormány sokkal egyértelmûbben és dinamikusabban képviseli és egyedüli alternatívának tekinti. Diplomáciai offenzívát indított annak érdekében, hogy Románia az elsõ körben csatlakozhasson a NATO-hoz. Lemondott a megelõzõ kormány ama makacs követelésérõl, hogy Magyarországnak és Romániának csakis egy idõben kell felvételt nyernie a NATO-ba és az EU-ba. Elfogadta azt a nézetet, hogy a csatlakozási tárgyalásokon az egyes országok egyéni teljesítményét vegyék figyelembe. Hangsúlyozza Magyarországgal és más szomszédaival kialakított kapcsolatainak rendezettségét, állandóságát, és kijelentette, hogy Magyarországnak az euro-atlanti integrációs szervezetekbe való korábbi felvétele és Románia esetleges kimaradása az elsõ körbõl nem befolyásolhatja hátrányosan nyugati szomszédjához való viszonyát. Elhatárolta magát a román politikai életben megnyilvánuló irredenta, területi revíziós törekvésektõl, és az Ukrajnával aláírt alapszerzõdésben elismerte keleti szomszédja területi integritását. Mind belpolitikai, mind nemzetközi-külpolitikai vonatkozásban rugalmasabb magatartást tanúsít a kisebbségi kérdésben. E szándéká1

209

nak tanújelét adta akkor, amikor koalíciós megállapodást kötött a romániai magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetével, az RMDSZszel és bevonta a kormányba. Hasonló szándékokra mutat az a tény is, hogy a román homogenizációs politika hagyományaival ellentétben hajlandó figyelmet fordítani a határain kívül élõ, eddig magára hagyott román kisebbségekre, és ebben a relációban is alkalmazni kívánja az ET 1201-es ajánlását. A kisebbségek jogait azonban a román nemzetállamon belül kívánja biztosítani, és e ponton ragaszkodik a hagyományos koncepcióhoz. Állítása szerint újonnan érvényesülõ kisebbségpolitikája nem konjukturális jellegû, hanem tartós bel- és külpolitikai meggyõzõdés, valamint érdekek folyománya. – Az új román kormány programjában szerepel az aláírt és ratifikált nemzetközi szerzõdések jóhiszemû alkalmazása, amelynek hangsúlyozásával nemzetközi megbízhatóságát igyekszik nyomatékosítani. – A Balkán Románia hagyományos kapcsolatainak egyik színtere. A jelenlegi helyzetben azonban úgy tûnik, hogy az új román kormány, – bár aktivitását e területen fenn fogja tartani – arra törekszik, hogy Romániát Közép-Európa felé mozdítsa el. Ezt a célt szolgálja a Magyarországgal és Lengyelországgal létrehozandó stratégiai partnerség politikája, amelyet meghirdetett. Miközben a Ion Iliescu elnök nevével fémjelzett periódusban a román kormány keveset tett annak érdekében, hogy a belpolitikai szintéren az eurokonformitás feltételeit megteremtse, az 1996. évi novemberi választások után hatalomra került kormánykoalíció programjában valóságosan elkötelezte magát olyan demokratikus európai értékek mellett, mint a decentralizáció, a szubszidiaritás, a világos helyi közigazgatási autonómia, a kisebbségi jogok biztosítása, a piacgazdaság. Mindezek a célkitûzések ellentétben állnak nemcsak a kommunista idõszak politikai szemléletével, hanem a korábbi korokból származó hagyományos balkáni fogantatású nacionalista, etatista államfelfogással is. A szélsõségesen nacionalista román politikai erõk ugyan jelentékenyek maradtak, mégis megállapítható, hogy olyan belpolitikai konstelláció alakult ki, amely – bár alig rendelkezik elõzményekkel – kedvezõ fejlõdés esetén megteremtheti az integrációs szándékok belpolitikai alapjait. A román politikai életben túlsúlyba 210

jutott tendenciák törékenységük ellenére is egyértelmûen Európa és Közép-Európa felé mutatnak. Ezt jelzik a közvetkezõ változások: – Úgy tûnik, hogy megszûnik a balkáni havaselvi politikai elit kizárólagos uralma, amely az 1996. novemberi választásokig folyamatos volt a modern Románia történetében, és meghatározta az ország politikai magatartását és diplomáciájának módszereit. – Egyes elemzõk szerint a jelenlegi kormánykoalíció legbátrabb tette az, hogy igyekszik szakítani a mindeddig uralkodó etnocentrikus, etatista, nacionalista politikai szemlélettel, és a polgárok államának megteremtésére törekszik. – Kialakulóban és erõsödõben van egy olyan – a 22, a Dilema és az Academia Caþavencu sajtóorgánumok körül csoportosuló – román értelmiségi réteg, amely tudatos nemzetkritikát gyakorol és a szellemi élet, a mentalitás, valamint a nemzettudat europaizálására törekszik. Tevékenysége hatásának mélysége és eredményei egyelõre nem felmérhetõk. – A fent említett értelmiségi csoport a román diplomácia, az értelmiség és a média egyik legfontosabb feladatának Románia nemzetközi képe balkántalanítását tekinti. Véleménye szerint, bár az Ion Iliescu elnöksége idején elõre kidolgozott forgatókönyv szerint zajlott erõszakos konfliktusok (Marosvásárhely, 1990., bukaresti bányászjárások) felmérhetetlen kárt okoztak az országnak, Románia mégsem azonosítható a megoldhatatlan etnikai konfliktusok, a törzsi jellegû intoleráns viszálykodás, a primitivizmus, a tekintélyuralom, a korrupció és az erõszak által jellemzett tömény balkanizmussal és nem tartozik a volt jugoszláv köztársaságok és Albánia balkanikus csoportjához. – Románia új kormánya kisebbségpolitikájában igyekszik európai mércét alkalmazni, a kormányzó elit az ország polgárosodása és euro-atlanti integrációja érdekében elsõ ízben lépett koalícióra a magyar kisebbség érdekképviseleti szervezetével, igéretet tett a kisebbségek jogait korlátozó törvények és rendelkezések kiiktatására és módosítására. A magyar kisebbség részvétele a hatalomban teljesen új és elõzménytelen Románia politikai életében. 3

4

211

Mindezek olyan tényezõk, amelyek lazíthatják Románia mentalitásbeli kötõdését a Balkánhoz, ahol az etnocentrikus államnemzet politikai gyakorlata jellemzõ. Mindez egy olyan alkotmányjogi keretben történik, amely az állam karakterének meghatározásában jellegzetesen balkáni és a bolgár, szerb, görög, török alkotmányokhoz hasonló. Miként közismert, Románia alkotmányának 1. cikkelye Romániát egységes és oszthatatlan nemzetállammá nyilvánítja, sõt azt is elõírja, hogy az 1. cikkely nem képezheti felülvizsgálás tárgyát, tehát örök idõre szól. Mindezek után feltehetjük a kérdést: Hová tartozik Románia, a Balkánhoz vagy Közép-Európához? Merre tart? Fogva tartja-e a Balkán, vagy sikerül betagolódnia az euro-atlanti struktúrákba? Van-e helye Romániának a közép-európai régióban? Az érvrendszernek, amelyet Románia integrációs törekvéseiben felsorakoztat, fontos eleme az az állítás, hogy az ország Közép-Európához tartozik és annak szerves része. A magyar elemzõnek ez kissé furcsán hangzik és meghökkentõ, hiszen megszoktuk, hogy Romániát balkáni jellegû országnak tekintsük. Az állítás azonban korunk politikusainak érvrendszerében csaknem állandó jelleggel ismétlõdik. Románia korábbi külügyminisztere, Teodor Meleºcanu egyik tanulmányában Románia helye és szerepe Közép-Európában címmel külön fejezetet szentel a kérdésnek. A volt román uralkodó, I. Mihály, aki igyekezett latba vetni befolyását Románia integrációs törekvéseinek elõmozdítása érdekében, 1997. április 14-én Hollandiában mondott beszédében kijelentette: „Lengyelországot követõen területét, népességét és katonai erejét tekintve az én országom a második helyen áll Közép-Európában.” Ugyanakkor megdöbbenésének adott hangot, hogy Közép-Európát, amelyet stabilnak tekintenek, megkülönböztetik a Balkántól, amelyet az európaiság ellentéteként, a zûrzavar szinonimájaként fognak fel. Az a tény, hogy Romániát a szakemberek és a politikusok egy része valóban a Balkánhoz tartozó államnak tekinti, nemcsak a román exuralkodóból, hanem a román politikai elit és fõként a román a értelmiség soraiból valóban zavarodottságot és értetlenséget vált ki. A román politikusok és szakemberek úgy vélték, hogy az új helyzetben szükség van Románia Közép-Európához való 5

6

212

tartozásának bizonyítására és e tételnek az integrációt célzó erõfeszítésekben érvként való felhasználására. A román külpolitikát Románia integrációs érdekeinek megfelelõ Közép-Európa-felfogás kidolgozására a következõ tények ösztönözték: – Az 1945 és 1989 között a politikai szótárból eltûnt Közép-Európafogalom újjászületett, a közép-európai identitás feltámadt tetszhalott állapotából, és a térség államai e régióval azonosítják magukat. Ezt a tényt pedig a nyugati államok is elfogadják. – Az euro-atlanti szervezetek, a NATO és az EU kiterjedésének iránya valóban a közép-európai térség; a Balkán és Kelet-Európa államai (FÁK) vagy nem is nyilvánították ki integrációs szándékaikat, vagy belátható idõn belül nem válhatnak a NATO és az EU tagjaivá. – Románia a továbbiakban is találkozik azzal az eléggé széles közben elterjedt nézettel, hogy a Balkánhoz tartozik, ez pedig akadályokat gördíthet integrációs szándékai elé, vagy legalábbis alkalmasságát illetõen kételyeket ébreszthet a nyugati partnerekben. A román Közép-Európa-koncepciót Elena Zamfirescu dolgozta ki Közép-Európa szellemi feltérképezése címû könyvében, amely a tekintélyes hágai intézet, a Clingendael kiadásában jelent meg. Úgy véljük, hogy témánk szempontjából munkája bemutatásra és elemzésre érdemes. Mielõtt azonban érvrendszerének felrajzolásához és értelmezéséhez hozzákezdenénk, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a román szakirodalomban nincs a Közép-Európa kérdés feldolgozásának olyan hagyománya, mint az egyértelmûen a térséghez tartozónak tekinthetõ Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban. Az utóbbi háromban pedig, bár az 1945 és 1989 közötti idõszakban Közép-Európa fogalma a hivatalos politikai szótárból eltûnt, a történettudomány nem szûnt meg foglalkozni vele. Magyar vonatkozásban csak Bibó István, Ránki György, Berend T. Iván és Szûcs Jenõ munkásságára kell gondolnunk. A történettudomány e tevékenysége a szovjet szándékok ellenére is hozzájárult a közép-európai tudat és identitás megõrzéséhez. Romániában a középeurópaiság nem volt sem a történettudomány sem a politológia tárgya. Ezzel magyarázható, hogy Elena Zamfirescu nem tud román szakirodalomra támaszkodni, és fõként a nemzetközi szakirodalomra épít. 7

213

Könyvében a következõ kérdésekre keresi a választ: Létezik-e valóban Közép-Európa, vagy csak a politikai képzelet szüleménye? Ha létezik, mekkora területre terjed ki? Ki illetékes határainak meghatározására és milyen alapokon? A hidegháború utáni határai megfelelnek-e a két világháború közötti határainak? Ha nem, miért nem? Vannak-e KözépEurópa fogalmának politikai következményei? Fõ feladatának a hidegháború utáni Közép-Európa fogalom meghatározását tekinti, és arra a következtetésre jut, hogy az elemzett térség nemcsak az elméletekben, hanem a politikai realitásokban is létezik. A Közép-Európa-fogalom legitimitása helyreállítását 1992-höz köti, amikor kiadták a Nyugat Európai Unió Miniszteri Tanácsa és a közép-európai államok rendkívüli találkozójának nyilatkozatát. Véleménye szerint a fogalmat politikai tartalommal tölti meg az a tény, hogy a kétpólusú világrendszer megszûnése után egyrészt a közép-európai, másrészt a nyugati és a közép-európai államok között az együttmûködés különbözõ formái jöttek létre, amelyek a következõk: a Közép-Európai Kezdeményezés, a Visegrádi Csoport, a Nyugat-Európai Unió együttmûködése kilenc közép-európai állammal, az úgynevezett Informális Közép-Európa (Németország, Ausztria, Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia államfõinek rendszeres találkozói), az Amerikai Egyesült Államok külügyminiszterének periodikus találkozói tizenegy közép-európai állam külügyminiszterével és a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Egyezmény (CEFTA). Kiemeli, hogy az amerikai külügyminisztérium hivatali munkájában megszüntette a Kelet-Európa-fogalom használatát, tekintettel arra, hogy az elnevezésnek, mely mesterségesen két részre osztotta Európát, nincs többé legitimitása, és hogy azt az elnevezést kell használni, amellyel a térség államai jelölik magukat. Igyekszik egy olyan Közép-Európa-képet felvázolni, amelybe Románia politikai kapcsolatrendszerével és integrációs opcióival együtt belefér, és szembeszáll minden olyan elképzeléssel, amely magába rejti Románia Közép-Európából való kiszorításának lehetõségét. A következõkben felvázoljuk Elena Zamfirescu felfogásának fontosabb tételeit, és néhány esetben hozzáfûzzük a magunk észrevételét. – Elena Zamfirescu szerint Közép-Európa mint geopolitikai fogalom ennek a századnak a terméke, és 1918 után vált de facto realitássá, amikor az itt élõ nemzetek láthatóvá váltak. A geopolitika modern 214

értelmezése szerint ez valóban így is van. Rá kell mutatnunk azonban arra, hogy e régió kialakulása a középkor századaiba vezethetõ vissza, és sajátos vonásokkal rendelkezõ területként évszázadok óta létezik attól függetlenül, hogy miként rajzolódtak ki vagy át az itt húzódó államhatárok. Bibó István a kérdés elemzésében a 9-11. századig megy vissza. Az általa közép-európainak tekintett Németország zsákutcás fejlõdésének vizsgálatát a Német-Római Birodalom kialakulásával kezdi. A közép-európai kérdés gyökerét pedig a Habsburgok államalakulatában, az itteni történelmi államkeretek létében, majd összeomlásában keresi. Szûcs Jenõ szerint az egykori római limes nyomvonala is benne maradt Európa morfológiai térképében, a „Nyugat” fogalmán belül már kezdettõl elkülönítve „Közép-Európa” csíráját. Józef A. Gierowski lengyel történész szerint a 17. században, tehát abban a korban, amikor az európai nemzetállami berendezkedés irányába történõ fejlõdés döntõ jellegû tendenciává vált, a történeti Közép-Európa a Baltikum, a Keleti-Alpok és a Balkán félsziget közötti területen világosan felismerhetõ. Nyugati határa Németországon, a keleti Lengyelországon húzódott keresztül. Ez a Közép-Európa már a 17-18. században az európai államrendszer szerves része volt. Kosáry Domokos szerint „Európa minden politikai széttagoltság és konfliktus ellenére olyan államrendszert alkotott, melynek sakkfigurái mind az adott játszma kombinációi szerint mozogtak.” Közép-Európa tehát sajátos vonásokkal rendelkezõ területként mindig is átütött a politikai határokon, fel- és kettéosztásokon. – A szerzõ egyik legfontosabb törekvése az, hogy a Közép-Európafogalomnak minél tágabb földrajzi-történelmi-politikai kiterjedést adjon. Ezért szembefordul azzal a szerinte „szûk” értelmezéssel, hogy Közép-Európát a Cseh Köztársaság, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia, tehát a Visegrádi Négyek alkotják. Arra hajlik, hogy az amerikai és a brit külügyminisztérium álláspontját fogadja el, miszerint a Balti, a Fekete- és az Adriai tenger, valamint Németország és a FÁK közötti területet tekintse Közép-Európának. Nézete alátámasztására felsorolja és ismerteti mindazon szakértõk álláspontját, akik a Central Europe, Mitteleuropa, l’Europe mediane egymást nem mindig fedõ fogalmai szélesebb értelemzésének hívei. Fõképp Paul Robert 8

9

10

11

215

12

Magócsi Kelet-Közép-Európa történelmi atlaszára hivatkozik, amely szerint a szélesebb értelemben vett Közép-Európa egy északi, egy Alpok-Kárpátok- és egy balkáni régióra oszlik. Õ maga annak a Teodor Meleºcanu említett tanulmányában is felbukkanó felosztásnak a híve, amely szerint Közép-Európa két szubrégióra, Észak-Közép-Európára és Dél-Közép-Európára tagolódik, a kettõ választóvonala pedig a Duna. – Külön fejezetet szentel a Balkán-félszigetnek, amelyet Közép-Európa déli övezetének tekint. Ennek északi határa a Duna, a Száva és a Kulpa folyók vonala. A Balkán északi határvonala tehát nem Románia északi, hanem déli határával esik egybe. Ennélfogva Románia nem a Balkán része. Annak a nézetének ad hangot, hogy a Balkánt nem kellene az európaiság antinómiájaként kezelni, és a stabil övezeteket a háborúba sodródottaktól elkülönítve kellene szemlélni. Az elemzések csak nyerhetnek pontosságban és árnyalatokban, ha a Balkánt Dél-Közép-Európa szinonimájaként, és nem végeláthatatlan betegségként értelmezik. Elena Zamfirescu természetszerûen sorolja Romániát egy olyan övezethez, amely esélyes az euro-atlanti integrációra, ugyanakkor a Balkántól sem vágja el, hiszen a félszigetet Közép-Európa részének tekinti. – Magyarországnak és Romániának együttesen szán különleges szerepet Közép-Európában, és speciális esetként kezeli õket. Mindkét országot az észak-közép-európai szubrégiót és a Balkánt összekötõ kapocsnak tekinti, és hangsúlyozza, hogy Közép-Európa tényleges központjában terülnek el. Geostratégiai jelentõségük folytán tehát a közép-európai stabilitás alapvetõ tényezõi. E megállapításokat a magunk részérõl megerõsíthetjük. A magyar és a román külpolitikának két elsõ cselekvési iránya azonos, és az alapszerzõdésben a két ország elkötelezte magát egymás integrációs törekvéseinek támogatása mellett. A román diplomácia – ha késéssel is – követte Magyarország integrációs lépéseit. Elena Zamfirescu tagadja, hogy Románia kizárólag Erdély hozzátartozása révén tekinthetõ közép-európai államnak és csakis ennek köszönheti közép-európaiságát. Véleménye szerint Románia valamennyi tartománya mindig is az Alpok-Kárpátok közép-európai szubrégióhoz tartozott. Paul Robert Magócsit idézi, aki szerint Közép13

216

Európa durván azonos volt a Habsburg Birodalommal és a dunai fejedelemségekkel, azaz Havasalfölddel és Moldvával. Történeti érvekre is hivatkozik, miszerint a két fejedelemség, ellentétben a balkáni országokkal, nem feküdt az Oszmán Birodalom központi részén, és annak csupán peremterületét képezte. A magunk részérõl ehhez hozzáfûzhetjük, hogy Erdély három etnikuma közül kettõt, a magyarokat és a németeket hagyományaik egyértelmûen Közép-Európához kötik, kultúrájukban, vallásukban pedig a nyugati civilizáció részei. A 18. században pedig az erdélyi románságot is erõs nyugati hatás érte. A Habsburgok nyomására ekkor jött létre az úgynevezett vallási unió révén a román görög katolikus egyház, amely elismerte a pápa egyházfõségét. Ez az esemény tette lehetõvé az erdélyi román értelmiség számára a nyugati kultúra mélyebb megismerését, és részben az abba való betagolódást is . A román kommunista rendszer éppen ezt a szálat akarta elszakítani, amikor a görög katolikus egyházat megszüntette és az ortodox egyházzal egyesítette. Hogy Erdély regionális különállása tény, az 1996. évi novemberi választások is bizonyítják. A jelenlegi kormánykoalíciót és Emil Constantinescu elnököt éppen az erdélyi választók juttatták hatalomra. Ha csupán egy pillantást vetünk Románia 1996. évi választási tréképére, Erdély és a másik két tartomány politikai opcióinak különbözõsége szembeötlõ. Az egyik román elemzõ, Emil Hurezeanu minderre a következõkben talált magyarázatot: „A történelem másként adta fel a leckét Erdélyben és a Kárpátokon túli tartományokban: Míg Erdélyben a reformáció, a tolerancia, a felvilágosodás és közép-európai típusú versengés hagyománya érvényesült, amelyet az erdélyi románság is magáévá tett, addig Románia egyéb területein olyan, a keleti kereszténységben gyökerezõ viselkedésmód és politikai kultúra jutott kifejezésre, amelyre a passzív szemlélõdés és a kevésbé aktív társadalmi magatartáskódok jellemzõek.” Hurezeanu megjegyzi, hogy nem a civilizációk közötti háborúk elméletének híve, és mindezt tényként állapítja meg. Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy a 19. századtól kezdõdõen a Kárpátokon túli román tartományok szellemi elitjére a francia kultúra és eszmerendszer gyakorlata a legerõsebb befo14

217

lyást. Ennek a hagyománynak az alapján lehet ma Románia a frankofón országok csoportjának tagja. A huntingtoni vallási törésvonal-elmélet román bírálata A szerzõ tág teret szentel azon felfogás bírálatának, amely szerint a közép-európaiság gyökerei elsõsorban vallási-kulturális tényezõkben keresendõk és Közép-Európát olyan országok avagy területek, országrészek alkotják, ahol az uralkodó vallás a katolicizmus és a protestantizmus, az ortodox vallású országok és területek pedig nem tartoznak ide. Ennek kapcsán bonyolódik éles vitába Samuel P. Huntington Civilizációk háborúja? címû, nagy visszhangot kiváltott tanulmányának állításával, a civilizációs törésvonalak ott kifejtett elméletével. Különösen az a Huntington által közölt térkép váltott ki román részrõl tiltakozást, amelyen a nyugati és a keleti kereszténységet, valamint az iszlámot elválasztó törésvonal Erdélyt kikanyarítva osztja ketté Európát, és ezzel Romániát is. A kérdés aktualitását csak növeli a NATO júliusi madridi csúcstalálkozójának az a döntése, hogy az Amerikai Egyesült Államok szándékai szerint az elsõ körben valóban három, a nyugati kereszténységhez tartozó államot, Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot fogja felvenni tagjai sorába. Hasonló sémába illeszkedik az Európai Bizottságnak az az ugyancsak júliusi javaslata is, hogy az Európai Unió a tagságra jelentkezett országok közül Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal és Szlovéniával kezdje meg a csatlakozási tárgyalásokat. Kivételt ez esetben Ciprus képez, amellyel a tárgyalásokat a javaslat értelmében ugyancsak meg kellene kezdeni. A Romániát uralkodó ortodox vallása okán az integrációra nem alkalmasa országnak tekintõ elméletek a román szellemi és politikai élet képviselõibõl minden esetben visszautasítást és éles kritikát váltanak ki. A kérdésben Alexandru Ioan Herlea, Románia integrációs ügyekért felelõs minisztere is nyilatkozott. Véleménye szerint a keleti kereszténységhez tartozás nem lehet az integráció akadálya. Elismeri, hogy az EU a katolikus és protestáns világhoz tartozik, de ugyanakkor kijelenti, hogy egy ortodox ország csatlakozása csak gazdagíthatja 15

218

az Uniót, az ökumenizmus pedig amúgy is megoldja a problémát. Görögország különben máris példa erre. Elena Zamfirescu szerint a Közép-Európát vallási-kulturális jegyek alapján meghatározó elméletet fõként német, osztrák, magyar, lengyel, cseh szakértõk terjesztik. Csatlakoztak hozzájuk Horvátország és Szlovénia képviselõi, sõt a balti államok diplomatái is hajlanak arra, hogy elfogadják. Szerzõnk határozottan tagadja, hogy a közép-európaiság legfõbb ismérve a vallási-kulturális hovatartozás, és az elmélettel szemben a következõ érveket sorolja fel: – Azok, akik öntörvényûen összekapcsolják a vallási-kulturális hovatartozást egy adott állam politikai magatartásával, megfeledkeznek egy objektíve adott tényrõl, mégpedig arról, hogy a 20. század végén valamennyi európai állam világi és nem teokratikus jellegû. – Ha Huntington vallási-kulturális törésvonalát vesszük figyelembe, akkor ennek következményeképpen Európa térképét, fõleg Közép-Európáét, úgy kellene meghúzni, hogy egybeessen az 1500. évi térképpel. Nincs azonban egyetlen olyan európai állam vagy regionális szervezet sem, amely ezt célul tûzte volna ki. Éppen ellenkezõleg, a határok tiszteletben tartásának elve az új európai biztonsági rendszer alapköve. – A Szovjetunió már egyszer kettéosztotta Európát, most pedig vallási alapon kellene azt megtenni? Ki tudja garantálni azt, hogy Huntingtonnak az 1500. évi állapotokat tükrözõ térképe választ adhat a mai Európa kérdéseire? Azt jelenti-e ez, hogy azoknak az államoknak, amelyeket kettészel a vallási-kulturális törésvonal fel kell bomlaniuk ahhoz, hogy alkalmazkodjanak hozzá? Ezek az elgondolások nem veszik figyelembe a jelenkori Európa politikai realitásait. – Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szerbia esetében egyik uralkodó vallási felekezet (katolicizmus, ortodoxia, iszlám) sem tette õket immúnissá a konfrontációs politikával szemben. Az a tény, hogy jelenleg politikai lehetõségeik szerint más csoportokat alkotnak, mint a többi közép-európai állam, nem az adott kulturális jellemzõkbõl, hanem politikai magatartásukból következik. – Csak csodálkozhatunk azon, hogy miért helyezi számos nyugat- és közép-európai szakértõ elõtérbe a vallási-kulturális tényezõt. Ez elsõsorban annak tulajdonítható, hogy az 1990. évi eufória korainak 16

219

bizonyult. Európának sokkal több kihívással és bizonytalansággal kell megküzdenie, mint a kétpólusú világrendben. Ezzel a háttérrel vonzó olyan elméleti sémákat felállítani, amelyek a jövõ nyitott könyveként jelentkezhetnek. Huntington kulturális-vallási paradigmája ennek egyik példája. – A bõvítés esetén nem egyik vagy másik állam sorsa a tét, hanem a nyugati értékeké és gyakorlaté. A történelem furcsa fintora lenne, ha a Nyugat, amely oly következetesen ellenállt a kommunista terjeszkedésnek és kitartását a demokráciába, a szabad piacgazdaságba és az emberi jogokba vetett hitébõl merítette, elvesztegetné ennek az idõszaknak a lehetõségét arra, hogy addig terjeszkedjen, ameddig csak lehet. – Ha a kultúrát kényszerzubbonynak tekintjük, az annak lenne a jele, hogy nem hiszünk a nyugati értékekben. Az azonos eszmeiséget (like-midedness) csak vallási tényezõkkel azonosítani oda vezetne, hogy a pluralizmust, a jogi és az emberi jogok tiszteletben tartását, a piacgazdaság elvét nem tekintenénk egyetemes értékeknek. Közép-Európa román értelmezése A szerzõ szerint Közép-Európa értelmezése két szélsõség között mozog. Ezek a kizárólag a földrajzi értelemben való és a csakis vallási alapokon nyugvó meghatározás. A nemzetközi kapcsolatok elmélete szempontjából – véli a szerzõ – egyik sem alkalmas a bel- és külpolitikai opciók elemzésének és elõrevetítésének alapjaként egyetlen állam esetében sem. Földrajzi szempontból a 10. és a 35. földrajzi hosszúságok közötti nyugat-keleti tengelyen és a Balti-, valamint a Földközitenger közötti észak-dél tengelyen élõ lakosság jogosult arra, hogy közép-európainak nyilvánítsa magát. Ez az értelmezés ugyanakkor arra kényszeríti a nemzetközi kapcsolatok teoretikusait, hogy bizonyos államok egyes részeit közép-európainak tekintsék, más részeit pedig kizárják belõle. Míg az államok a nemzetközi jog alanyai, sem politikai, sem tudományos szempontból nincs értelme egy ilyen megközelítésnek. A fentiek alapján úgy véli, hogy a földrajzi kritérium, amely szerint egy állam egészében vagy részben Európa „középsõ harmadá220

ban” fekszik, szükséges, de nem elegendõ feltétele annak, hogy egy államot a hidegháború utáni Közép-Európa részének tekintsenek. A hidegháború utáni Közép-Európához való tartozás alapvetõ kritériumai elsõsorban politikai jellegûek. Véleménye szerint ennek alapján ki kell zárni a földrajzilag Közép-Európában fekvõ, de az egy vagy több nyugati struktúrához tartozó államokat (Németország, Ausztria, Olaszország, Görögország, Finnország). Érvelése szerint a hidegháború utáni Közép-Európához a nyugati struktúrák és a FÁK között fekvõ államok tartoznak, amelyeknek közös jellemvonásaik a következõk: – átmeneti geopolitikai helyzet a Nyugat és Oroszország között, – történelmi átmenet az egyik szerkezeti pólusról a másikra, – bizonyos, a Kelettõl átvett politikai örökség megléte, – a Nyugatról kiinduló modernizáció. Ezeket az államokat azonos eszmeiség jellemzi. Politikai opciójukat határozottan azok az értékek és gyakorlat alkotják, amelyeket a nyugati demokráciák védtek a hidegháború idején, ugyanakkor történelmi, gazdasági, politikai és kulturális hagyományaik a Nyugathoz kötik õket. Mivel az értékek és az opciók adottak, a nyugati intézményeknek az integráció bõvítése során a következõkre kell összpontosítaniuk: Megvan-e a jelölteknek az a képességük, hogy elérjék a belsõ demokratikus stabilitásnak azt a fokát, amelyet a nyugati struktúrákhoz tartozó államok élveznek? Elõre látható, kiszámítható, külpolititkai magatartást tanúsítanak-e és képesek-e elérni az államközi együttmûködésnek azt a színvonalát, amely a nyugati biztonsági közösségre jellemzõ? Elena Zamfirescu a Közép-Európához tartozás jogáról is dönt, és elfogadja azt az amerikai álláspontot, hogy ha egy állam földrajzilag a közép-európai térséghez tartozik, és ha nem tagja a nyugati és a keleti (FÁK) struktúráknak, saját joga, hogy közép-európainak nyilvánítsa magát. Egyetlen államnak sem áll jogában, hogy Közép-Európába belefoglaljon vagy kizárjon belõle egy államot, ha az ellenkezik az illetõ állam felfogásával.

221

Javasolt magyar magatartás A kérdés az, hogy miként viszonyuljanak a magyar szakemberek és a magyar külpolitika az Elena Zamfirescu által felvázolt Közép-Európa-képhez, amelyet nyilvánvalóan Románia külügyminisztériuma is támogat, hiszen a szerzõ a román diplomáciai kar tagja. Véleményünk szerint a következõ szempontokat kell figyelembe vennünk: – Nem szerencsés a román partnerekkel szemben Magyarország KözépEurópához tartozását vallási-kulturális okokkal alátámasztani, mert ez ellenérzést válthat ki a román partnerekben. Ez ugyanakkor nem is érdekünk, hiszen Magyarország egyértelmûen érdekelt Románia NATO- és EU-integrációjának sikerében. Ugyanakkor a különbözõ tudományágak, a történelem, a szociológia vagy akár a politológia területén a vita folytatható, mert tagadhatatlan, hogy a vallási-kulturális tényezõ a magyar nemzeti identitástudat része. Ez különösképpen érzékelhetõ Erdélyben, ahol a két etnikum nagy felületen érintkezik. – Az a nézet, mely szerint a hidegháború utáni Közép-Európa nagyobb területet ölel fel, mint a katolicizmus és a protestantizmus alapján meghatározott szûkebb régió, nem ellenkezik politikai érdekeinkkel, legfeljebb identitástudatunk közép-európai komponensével nem egyeztethetõ össze. A történelem tanúsága szerint a nagy történelmi régiók állandóbbnak tûnhetnek az államoknál, de különbözõ idõszakokban határaik elmozdulhatnak, mint ahogy Közép-Európáéi el is mozdultak. Nem áll érdekeinkkel ellentétben az, hogy Közép-Európa határai az euro-atlanti integrációs folyamatban kelet felé kitáguljanak. – Elena Zamfirescu felfogása nem áll ellentétben a magyar külpolitika ama tételével, hogy az integrációs tárgyalásokon a felvételt kérõ országok egyéni teljesítményét vegyék figyelembe. Ebbõl a szempontból nézetei tehát támogathatók. – Az eurorégiókkal kapcsolatos felfogása saját véleménye szerint is talán „merevnek” tekinthetõ, tekintettel arra, hogy hangsúlyozza: az Európai egyezmény a területi közösségek vagy hatóságok közötti határon túli együttmûködésrõl nem ruházza fel a helyi közigazgatást olyan jogosítványokkal, amelyek ellentétben állanak a belsõ jogszabályokkal. Az eurorégiókat az állam ruházza fel jogosítványokkal és létrehozásukat, 17

222

valamint mûködésüket a központi hatóságok hagyják jóvá. Mindez a jelenleg valóban érvényes nemzetközi jog szerint így is van, a régiók és a szubrégiók szerepe azonban egyértelmûen növekvõ tendenciát mutat és hozzájárul a gazdasági, politikai fejlõdéshez, az európai integrációhoz. Magyarországnak arra kell törekednie, hogy Romániát a szubregionális együttmûködések további bõvítésére ösztönözze. – Románia részleges közép-európaisága Erdély odatartozása révén tény. E tartomány hovatartozása annyira nyilvánvaló, hogy senki sem próbálta meg elvitatni. Magyarországnak saját nemzeti érdekei és a romániai magyar kisebbség jogainak érvényesítése okán is támogatnia kell azt a törekvést, hogy Románia valóban közép-európai országgá váljon, hogy politikai életében, politikai magatartásában a középeurópai mentalitású Erdély maghatározóbb szerepet töltsön be. Románia ama törekvését, hogy közép-európai államnak tekintsék még akkor is támogatni kell, ha az a hagyományos magyar felfogással nem esik teljesen egybe. Ezt követelik tõlünk érdekeink és a politikai racionalitás. Jegyzetek 1. Tolnay László: Románia külpolitikája 1989-1994. Bp. 1994 augusztus 2. Teodor Meleºcanu: Romania’s Option for the European and Atlantic Integration in: Südost-Europa . H. 11-12. 1996.773.o 3. Kántor Lajos: Független függõ, in: Korunk 1997. 1.sz.48.o. 4. Jegyzet: Nicolae Filipescu: De balcanizarea imaginii României, in: 22, 29 iulie 4 august 1997. 13.o. 5. Teodor Meleºcanu i.m. 777-780. 6. România ºi NATO: Momentul unui parteneriat real. Discursul M.S. Regele Mihai în: 22-29. aprilie – 5 mai 1997. 8-9. o. 7. Elena Zamfirescu: Mapping Central Europe. Netherlands Institute of International Relations Clingendael, May 1996. 8. Ld. Bibó István: Az európai nemzetek kialakulása s Közép- és Kelet-Európa területi státusának felborulása. A német politikai hisztéria okai és története, A kelet-európai kisállamok nyomorúság a, in: Válogatott tanulmányok I. 316-326, 365-480, II. 185-266. 9. Szûcs Jenõ: Vázlat Európa három történeti régiójáról Bp. 1983. 11. o. 10. Józef A. Gierowski: L’Europe Centrale au XVIIe siecle et ses principales tendences politiques, in: Congres international des sciences historiques. Moscou 1970. 11. Kosáry Domokos: Magyarország Európa újabbkori rendszerében Bp. 1985. 21. o.

223

12. Paul Robert Magócsi: Historical Atlas of East Central Europe, Seattle London, University of Whashington Press 1993. 13. Pál Dunay: The Actors and the Audience: Romanian-Hungarian Relations in Time of Integration Turmoil, Geneve 1997. 14. Emil Hurezenau: Cine a câºtigat alegerile? in: 22. 4-10 decembrie 1996. 3. o. .

15. Ld. Külpolitika 1995. 3-4. sz. 183-204

16. Interviu cu Alexandru Ioan Herlea, ministrul Intergrãrii Europene realizat de Gabriela Adameºteanu, in: 22. 18-24 martie 1997. 8-9. o. 17. Beluszky Pál: Változó helyünk Európában, in: Közép-Európa az integráció küszöbén, Bp. 1997. 56-57.

224

Erdély: mítosz és valóság Az erdélyi identitástudat változásai

Erdély a történelemben sajátos képletet jelentett Európában. Három etnikai közössége (magyar, román, szász), a modern idõkig fennálló három államjogi rendje, azaz „nemzete”, „natioja”, négy bevett vallása (recepta religio) (katolikus, evangélikus, református, unitárius), amelyhez a románok görögkeleti (ortodox) vallása az erdélyi államjog értelmében megtûrtként (toleráltként) társult, különleges szerepet biztosított számára. Ugyanakkor két kultúra, a nyugat- és kelet-európai érintkezési és metszéspontján terült el. Ha pillantást vetünk etnikai térképére, világossá válik elõttünk, hogy e térkép kialakulása sok tekintetben a középkori magyar állam létrejöttével függ össze, és a magyar királyok tudatos államszervezõ, telepítõ politikájának eredménye. Történeti fejlõdése, társadalmi berendezkedése, államrendszere és kultúrája révén mindig is Európa része volt. Három etnikai közössége fölé épült fel a középkor és a koraújkor századaiban specifikus rendi államszervezete, melynek burkából magyar, román és szász közösségei a modern kor hajnalán eljutottak a nemzetté válás küszöbéig. A 16-17. században az Oszmán Birodalom közép-európai terjeszkedése folyamán, amint a korabeli magyar források említették, Erdély „a török hatalom árnyékában” eljutott az önálló állami létig, és ezáltal a magyar állameszme letéteményesévé, a magyar kultúra legfontosabb mentsvárává, fejlõdésének gócpontjává vált. A 18. században, a Habsburg birodalomba való beépülésekor, elsõsorban II. József (1780-1790) államépítõ tevékenysége korában Erdélyben jelent meg elõször a román nemzeteszme és alakult ki a román nemzeti mozgalom, a modern román kultúra. Szász közössége kimagasló gazdasági és kulturális eredményeivel máig rányomta bélyegét Erdély fejlõdésére és középkori rendbõl a 19. századra modern nemzetiséggé vált. Erdély szász etnikuma specifikus német közösségként csak Erdély által létezett, míg magyar és román közössége bizonyos történelmi 225

korszakokban a kulturális, anyanyelvû, államjogi és nemzeti lét megéléseként érzékelte erdélyiségét. Mindennek következtében Erdély mint az etnikai-kulturális-nemzeti létet megtestesítõ terület különös jelentõséggel bír mindhárom közösség kollektív identitástudatában, mely tudat bizonyos esetekben mitikus, transzcendens jelleget is öltött. Az erdélyi identitástudat gyökerei a középkorban Erdély népei identitástudatának vizsgálatánál a középkorba, mégpedig a rendi társadalom kialakulásáig kell visszanyúlnunk. Erdélyben egy sajátos rendi társadalom alakult ki, amely bizonyos esetekben szétszabdalta az etnikai közösségeket, bizonyos esetekben pedig azokra is épült és késõbb azok összetartó erejeként is hatott. Az erdélyi rendeket nemcsak gazdasági, társadalmi és politikai érdekközösség, hanem Erdélyen belüli területekhez való kötõdés is jellemezte, ugyanakkor - miként említettük - bizonyos esetekben etnikai színezetük is volt. Ebbõl a szempontból az erdélyi rendek nem voltak teljesen azonosak a nyugat-európai rendekkel. A 13-14. század politikai válságában és fõként a 14. században a nagybirtokos magyar nemzetségek tagjai, a királyi serviensek és a várjobbágyok jogilag egységes renddé szervezõdtek, melynek közös ismérvei a szabad birtokjog, a király közvetlen joghatósága alá tartozás, a személyes katonáskodás joga és kötelezettsége voltak. Az így kialakult nemesség alaprétegét elsõsorban az Erdélyben megtelepült magyar nemzetségek leszármazottai alkották. Hozzájuk csatlakozott Erdély két másik etnikai csoportjának vezetõ rétege is. A szász társadalom vezetõ rétegét alkotó, katonai szolgálatot teljesítõ gerébek (Gräfen) a szász telepesek egykori vezetõi és a királyi szolgálatba szegõdött székelyek a szász és a székely területen kívül szereztek maguknak nemesi birtokot. A román közösségek hadi szolgálatot teljesítõ vezetõi, a kenézek és a vajdák hasonlóképpen asszimilálódtak a magyar nemességbe. A szász gerébek és román kenézek nemcsak a nemesi címet, hanem a jogrendet, a közigazgatási kereteket és intézményeket, valamint az életformát is átvették a magyar nemességtõl. A román kenézeknek és vajdáknak a magyar nemességbe való integrálódása nem járt minden esetben és területen a katolicizmus és 226

a magyar nyelv átvételével. A nemessé vált románokat a közvélemény nem tekintette idegennek. Minden nemes etnikai származásától függetlenül volt tagja a magyar nemesi rendnek (universitas nobilium), a Natio Hungaricának. Az erdélyi magyar nemesség területileg a hét erdélyi vármegyéhez (comitatus) kötõdött, itt birtokolhatott és itt élhetett nemesi kiváltságaival, azaz nemesi „szabadságával”. Sajátos fejlõdést ért el a 11. században már Erdélyben élõ, a magyar királyok által Erdély dél-keleti területeire telepített etnikailag magyar székely lakosság. Társadalmuk megõrizte a Szent István (997-1038) elõtt a magyarságra jellemzõ bolgár-török szervezetet és a legelõváltó pásztorkodás gazdasági rendszerét. Székely és székely között feudális függés egyelõre nem alakult ki, mindnyájan a késõbb nemesinek elismert szabadságban részesültek, melynek feltétele a származás, ismérvei pedig a személyes hadbaszállás joga és kötelessége és a közös földbõl való méltányos részesedés volt. A késõbb rétegzõdött székely társadalom fõemberekre (primores), lófõkre (primipili) és közemberekre (pixidarii) oszlott. Mivel Erdélyben a nemesi rend nem oszlott fõ- és köznemességre, a köznemesség szerepét a székely „natio” játszotta. Kiváltságai ugyancsak meghatározott területhez, a székely székekhez kötõdtek. A székely haderõ a Magyar Királyság keleti határainak védelmében, majd az Erdélyi Fejedelemség haderejében jelentõs szerepet játszott. Tudatukat a hadviselõ életmód és a székely szabadság tényezõi döntõ módon meghatározták. A szász társadalomban a gerébek teljes kiszakadásával és a magyar nemességbe való integrálódásával a szász egyenlõség elve gyõzött, nem alakult ki szász nemesi osztály és a parasztság sem süllyedt jobbágysorba. Uralkodó rétegévé a szász városok patricius polgársága vált, amely gazdasági ereje folytán uralta a szász társadalmat. A szászok kiváltságainak alapja a II. Endre király által 1224-ben adományozott kiváltságlevél, az Andreanum volt, amely egész Kelet- és Délkelet-Európában egyedülálló kiváltságokat biztosított a Szeben (Hermannstadt, Sibiu) vidéki szász népességnek. Ez a kiváltság lett az alapja annak a szász önkormányzatnak, mely évszázadokra meghatározta a szász társadalom kereteit. Ettõl kezdõdõen a király a Királyföldet (Fundus Regius, Königsboden), azaz Szászföldet a szászok 1

2

227

közös tulajdonának tekintette, melynek területén nemesek nem birtokolhattak és nem élhettek nemesi elõjogaikkal. Mátyás király (14581490) 1486-ban kiterjesztette az Andreanum kiváltságait a Királyföld egész területére és ezzel megteremtette a Szász Univerzitást (Universitas Saxonum, Sächsische Nationsuniversität), a szász közösség önkormányzati szervét. A királyföldi szászokat illetõ minden peres ügyben az Univerzitás volt illetékes, amely a szász jogszokásokat kodifikáló, az 1583-ban Báthory István fejedelem (1571-1583) által jóváhagyott szász törvénykönyv (Eigenlandrecht der Siebenbürger Sachsen) alapján ítélkezett. Eképp a szabad parasztokból és városi polgárokból álló szász társadalom Erdély két másik rendjével, a nemességgel és a székelyekkel szemben jogi egységként lépett fel, az Erdélyi Fejedelemségben pedig az államhatalomnak is részese lett. E jogi keretben az erdélyi szászság városainak kézmûvessége és kereskedelme révén Erdély egyik legjelentõsebb gazdasági tényezõjévé vált. A szász patriciátus szívósan ragaszkodott hatalmához és kiváltságaihoz, majd törvényt hozott arról, hogy a szász városokban házat csakis német vásárolhat. Így alakult ki a szász rend, azaz a Natio Saxonica, amely polgári jellegû volt, elsõdlegesen a szász etnikumúakat tömörítette és szigorúan kötõdött a kiváltságolt területhez. A polgári-paraszti életformára való áttérés pedig magával hozta egy rendkívül erõs, a 20. századig fennálló szász népi, rendi, késõbb nemzetiségi öntudat kialakulását. A román etnikum olyan utat járt be, amely nem tette lehetõvé számára rendi „nemzetté” válását. A román köznép a középkor végére részben a magyar, részben a saját soraiból kiemelkedõ nemesség jobbágya volt. A jobbágy etnikai hovatartozásától függetlenül nem rendelkezett politikai jogokkal, a nemesség pedig, melybe a román nemesek integrálódtak, egyetlen „nemzetet”, a Natio Hungaricát alkotta. „A magyar nemesség, a székelység és a szászság kifelé külön-külön egységes érdekközösségként lépett fel. A többiekétõl elütõ jogrend mindeniket önállóságára és egyéniségére féltékenyen vigyázó renddé tömörítette. A rendi öntudat pedig áthatotta a közösség minden tagját, mert az egyén jogait és kötelességeit és az ország társadalmi szerkezetében elfoglalt rangját rendi hovatartozása szabta meg. A középkori 3

4

5

228

szóhasználat a három erdélyi rendet ”natio"-nak, „nemzeteknek” nevezte, természetesen nem a kifejezés mai, származásra és anyanyelvre utaló értelmében, hanem az illetõ közösségen belül érvényes jogszokások összességét, a „szabadságot” (libertas) tekintve egy-egy „nemzet” fõ ismérvének." Az Erdélyt mindinkább fenyegetõ török veszély és az 1437. évi huszita jellegû parasztfelkelés hatására kötötte meg a három erdélyi rend az „unio trium nationum” néven ismert szövetséget (1437), amelyben megfogadták, hogy minden támadás ellen közös erõvel fogják oltalmazni egymást. Bár ez az unió alkalmi szövetkezés volt, késõbb az erdélyi államrend alapjává vált. A középkorban és a 16. században még nem beszélhetünk önálló erdélyi tudatról vagy identitásról. Mindezt legjobban az erdélyi történetírás példázza. A 16. századi szász történetírók még általános hungarus, pannon szemléletmód keretében írtak. Mûveikben ugyanaz a pannon öntudat szólal meg, mint a magyar Forgách Ferenc (15301577), a dalmát származású Verancsics Antal (1504-1573) vagy a román származású Oláh Miklós (1493-1468) írásaiban. Magukat mindnyájan a Magyarországon élõ különbözõ nyelvû és származású népek összetartozását kifejezõ gens Pannonica tagjainak tekintették és a sok népet magába foglaló Hungaria, az általuk használt ókori elnevezéssel élve Pannónia elkötelezettjei voltak. Mindezt legszebben Christian Schaeseus (153601585) erdélyi szász humanista fejezi ki Ruinae Pannonicae címû eposzában. 6

7

8

Identitás és öntudat az Erdélyi Fejedelemségben A török hatalom közép-európai elõnyomulása és a Magyar Királyság 1541 utáni szétszakadozása nyomán Erdély különálló fejedelemséggé vált, amely 1571 után, Báthory István uralkodásától kezdõdõen mindinkább megszilárdította államiságát. Ettõl kezdõdõen az Erdélyi Fejedelemség a magyar etnikum kollektív identitástudatában is lecsapódva különleges szerepet játszott mind történeti-politikai mind mûvelõdési szempontból. A 16-17. századi magyar politika távlati célja az ország egyesítése és felszabadítása volt. Az erdélyi fejedelmek e célkitûzések megvalósítására több elképzelést is kidolgoztak: 229

– az Erdélyi Fejedelemség és Lengyelország perszonáluniója, esetleg Moldva és Havasalföld szövetségi kapcsolatával bõvülve, mint a Habsburg és Oszmán Birodalom mellett és velük szemben egy harmadik csoportosulás lehetõsége a közép-kelet-európai térségben (legjelentõsebb képviselõi Báthory István (1571-1583) és II. Rákóczi György (1648-1660) fejedelmek), – az országegyesítés kelet felõl a Habsburgokkal szemben az Erdélyi Fejedelemségbõl kiindulva, a 17. században az európai protestáns szövetségrendszer tagjaként, a török szultán fõhatalmát elismerve, cserébe belkormányzati önállósággal és külpolitikai mozgásterének szélesítésével (legjelentõsebb képviselõi Bocskai István (1605-1606), Bethlen Gábor (1613-1629) és I. Rákóczi György (1630-1648) fejedelmek). Az Erdélyi Fejedelemség kialakulásának és megerõsödésének kora a humanizmus, a reformáció, késõbb a barokk térhódításának idõszaka, amely kitörölhetetlen kulturális eredményeket hozott Erdély mindhárom etnikai közössége számára és erõsen rányomta bélyegét kollektív identitástudatuk kialakulására. E korszakra jellemzõ, hogy a humanista történettudomány eredményei, egyben annak a kor által meghatározott korlátai folytán olyan ismeretek csapódtak le Erdély etnikumainak tudatában, amelyek részint megfelelnek a valóságnak, részint azonban mitikus elemeket is tartalmaznak. A magyar kultúra legjelentõsebb eredményei a következõ területeken születtek: – Könyvnyomtatás. Elsõsorban a kolozsvári (Cluj, Klausenburg) nyomdát (1550) kell megemlítenünk, amely a szász származású Heltai Gáspár (1490-1574) irányítása alatt magyarul adta ki könyveit. Heltai Gáspár itt jelentette meg a Biblia több részletben közölt magyar nyelvû fordítását, a középkori magyar jogalkotás legjelentõsebb mûvének, Werbõczi István Tripartitumának magyar fordítását, a kor egyik jelentõs magyar költõje, Tinódi Lantos Sebestyén (1505-1574) verseinek egy részét, 1566-ban az általa írt Száz fabulát, a magyar nyelvû próza elsõ valóban nagy alkotását. Kolozsvárt mûködött a magyar nyomdatörténet legjelentõsebb betûmetszõje, Misztótfalusi Kis Miklós (1650-1702). 9

230

– Iskolarendszer. Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király 1581-ben Kolozsvárott egyetemet alapított, amelynek megszervezését a jezsuitákra bízta. Bethlen Gábor fejedelem 1622-ben „akadémia” felállítását mondatta ki az országgyûléssel. Így jött létre 1629-ben a gyulafehérvári fõiskola, ahol olyan európai hírû értelmiségiek tanítottak, mint Martin Opitz, Johannes Alsted, Johannes Bisterfeld, Ludwig Piscator. Az erdélyi oktatás egyik jellemzõ vonása maradt, hogy diákjai Itália, Németország, Hollandia és Anglia egyetemein folytatták tanulmányaikat. – Tudományok. Erdélyben jelent meg Apáczai Csere János (16251659) Magyar enciklopaediája (1653), amely Kopernikusz, Decartes, Regius, Althusius, Ramus, Amesius gondolatainak elsõ a kor európai tudományos színvonalát megközelítõ magyar nyelvû tolmácsolása. – Történetírás. Erdély a 16-17. században a magyar (latin és magyar nyelvû) történetírás központjává vált. 1575-ben Kolozsváron jelent meg Heltai Gáspár Bonfini (1434-1503) átdolgozása, krónikája, amely az elsõ igazi történetírói alkotás magyar nyelven. Erdély legjelentõsebb magyar történetírói ebben a korban Szamosközi István (15701612), Bethlen János (1613-1678), Szalárdi János (1601-1666) és Kemény János (1607-1662) voltak. Az erdélyi magyar történetírás szorosan kapcsolódik a közép- és nyugat-európai történetíráshoz és a humanizmus, a reformáció, majd a barokk irányvonalába illeszkedik. Politikai szempontból sajátosan transzilvánus, az eseményeket az erdélyi állam szemszögébõl szemléli. – Az anyanyelv használatának elterjedése. Az Erdélyi Fejedelemségben a latin helyett a magyar lett a levelezés, a közigazgatás és a törvényhozás nyelve. Sõt az Erdélyi Fejedelemség környezetében a magyar nyelv részben a diplomáciai érintkezés nyelvévé is vált. A havasalföldi és moldvai vajdák, valamint a török hatóságok az erdélyi fejedelmekkel és általában Erdéllyel magyarul leveleztek. A török hatalom, részben pedig a Habsburgok ellenében folytatott harc az egykori magyar állam helyreállításáért döntõ módon befolyásolta a magyar nemesség, azaz a „Natio Hungarica” kollektív identitástudatának alakulását. A középkori magyar krónikairodalom alapozta meg azt a hagyományt, hogy a hunok és a magyarok testvérnép, 10

11

12

231

azaz tulajdonképpen egy nép. Ezt a szemléletet a humanista történetírás, például Bonfini is átvette. Ezt a kapcsolatot, amint a modern magyar történettudomány rámutatott, a magyar krónikaírók konstruálták és még alapjaiban sem nyúlik vissza valóságos, õsi történeti hagyományra. Szûcs Jenõ Kézai Simon 13. századi Gesta Hungarorumáról írt tanulmányában megállapítja: „A hún történet sajátos konstrukciója nemcsak a „hún-magyar" történelem újszerû – s a 19. századig mintegy kánoni érvényû - szemléleti keretének ama jellegzetes formális szerkezeti kettõs tagolását alapozta meg, amely krónikairodalmunkban már a címekben is kifejezésre jut, hanem a késõ-középkori és kora-újkori történeti tudat s politikai gondolkodás egy karakterisztikus belsõ szerkezeti sajátosságát is. Eszerint a történelem e két alapkorszakra tagolódó szemléleti dualizmusát egy olyan eszmei kontinuitás hidalja át, hogy az elsõben - a hun régmúltban - rejlõ epikai mozzanatok és teoretikus elemek összefüggésükben mintegy „jogforrást” képeznek, amelybõl történeti jogok, ... közvetlen társadalmi és politikai tanulságok és követelmények eredeztethetõk a jelenre és a jövõre nézve: a hun õskorban benne rejlik a társadalom politikai szektora és a királyi hatalom viszonyának, az állam rendi mibenlétének (status regni) kívánatos modellje is. Ebben viszont egy mélyebb strukturális sajátosság fejezõdik ki: a politikai gondolkodás sajátosan historizált jellege, vagyis az a jelenség, hogy a politikai elmélet a magyar történelemben a 19. századig elsõsorban nem traktátusokban, elméleti mûvekben és aktuális kategóriákban, hanem jórészt epikus keretekbe és történeti argumentumrendszerbe ágyazottan jelenik meg." A magyar nemességnek a hun-magyar rokonság vagy azonosság konstrukcióján alapuló történeti tudatához érdekes színfoltként csatlakozik az úgynevezett õsi szabadságát védõ székely öntudat. Ennek társadalmi gyökereit a székely közrendûeknek a székely szabadságot megsértõ elõkelõk elleni küzdelmében kell keresnünk. Az 1505-ben és fõleg 1506-ban Agyagfalván (Lutiþa) megtartott székely nemzetgyûlés szigorú határozatokat hozott a székely szabadságot megsértõ elõkelõk ellen, s újból megállapította a székely jogegyenlõséget. Az a 13. század óta elterjedt hagyomány, hogy a székelyek Attila hun királynak a hun birodalom felbomlása után Erdélybe húzódott népétõl származnak, 13

14

15

232

most politikai jelentõséghez jutott. A hunoktól való eredet tudata nemcsak azzal a meggyõzõdéssel töltötte el e közrendû székelyeket, hogy õk õrzik legtisztábban a hun-magyar testvérnép „szkíta” erényeit, hanem kiváltságaikat is ezzel hozták kapcsolatba. A romantikus hunrajongás, amely a középkor végi magyar nemesség egyik legjellemzõbb megnyilvánulása, a székelység „szkíta” (szittya) elsõszülöttségét készséggel elismerte. A magyar nemesi és székely rend felfogásában tehát egyfajta hun-magyar kontinuitáselmélet jelenik meg, amelyet történeti argumentációként használtak fel és politikai jogforrásnak tekintettek. Erre rakódott rá Erdélyben a 16. század végén és a 17. században az a transzszilvanista tudat, amely az események értelmezésekor az erdélyi állam érdekeibõl indult ki és bár a magyarországi és erdélyi politika összefüggéseit felismerte, a magyarországiakat nem erdélyinek, hanem egyes esetekben idegennek, külföldinek tekintette. A 16-17. század a latin és német nyelvû szász kultúra különös virágzásának is idõszaka. Az erdélyi szászok sok területen jelentõset alkottak: – Iskoláztatás. 1543-ban Johannes Honterus (1498-1549) a humanista szász kultúra legjelentõsebb egyénisége megalapította a „Studium Coronensé”-t. A brassói (Braºov, Kronstadt) gimnázium számára kidolgooztt iskolatörvénye mintául szolgált valamennyi erdélyi szász gimnáziumnak. Ebben a korban minden szász faluban és városban mûködött iskola. A szász iskolarendszer a németországi oktatáshoz illeszkedett. Ez lehetõvé tette, hogy a szász ifjak németországi egyetemeken folytassák tanulmányaikat. – Könyvnyomtatás. Az elsõ szász nyomdát 1529-ben Nagyszebenben (Sibiu, Hermannstadt) alapították. A hírneves brassói nyomdát 1539ben Johannes Honterus hívta létre. A negyszebeni és brassói nyomdában latin, görög, német, magyar és román nyelvû könyveket nyomtattak, melyeknek nagy része bekerült az európai kultúra vérkeringésébe. – Tudomány. Az erdélyi szász tudomány elsõsorban Johannes Honterus grammatikai, földrajzi és csillagászati munkái következtében az európai tudományos élet élvonalába került. 16

17

18

233

– A történetírás a szász közösség egyik legjelentõsebb önkifejezési formája volt. A történetírói munkák sokasága szinte hihetetlennek tûnik a mai kutató számára. A 16. század legjelentõsebb humanista történetírója Christian Schasaeus (1536-1585) volt. Fõ mûve a Ruinae Pannonicae címû eposz. A 17. században jelentõs mûveket alkottak Georg Kraus (1607-1679), Johann Tröster (?-1670) és Lorenz Töppelt (1641-1670). Mûveik szoros rokonságot mutatnak a magyar és a kor európai történetírásával és szemléletükben éppúgy transzilvánusok, mint a kortárs magyar történetírók. – A német nyelv fokozatos térhódítása. Ebben a korban a Szász Univerzitás hatóságai és a szász városok egymás közötti levelezésüket mindinkább németül bonyolították le. A szász történetírás kezdett áttérni a latinról a német nyelv használatára. Michael Weiß (15691612) brassói bíró feljegyzéseiben a latint és a németet vegyesen használta, Johann Tröster és Georg Kraus pedig németül írták mûveiket. Kísérlet történt az erdélyi szász nyelvjárás irodalmi nyelv szintjére emelésére is. Az erdélyi szászok fõként gazdasági súlyuk és erõs városi polgárságuk révén a humanizmus egyik legfontosabb letéteményesévé váltak Erdélyben. A magyar kultúrához hasonlóan, azzal párhuzamosan a szász kultúra is a nagy európai áramlatokhoz kötõdött. A magyar iparosok, kereskedõk elleni védekezés, az idegenekkel szembeni a szász városokba való letelepedési tilalom, a rokoni kapcsolatoknak a magyarországi és birodalmi német városokra való összpontosítása a polgári „nemzettudat” idõ elõtti jelentkezését hozta magával az erdélyi szászok soraiban. Az erdélyi szászok az 1526 utáni évek polgárháborújában a Habsburg uralkodóház mellé állottak. Az 1535-ig tartó polgárháborúban a Habsburg-párt által elszenvedett vereség rákényszerítette ugyan a szászokat, a Szász Univerzitást az erdélyi valóság elismerésére, de Habsburg szimpátiájuk ettõl függetlenül megmaradt. Ez az irracionális magatartás a szász városokat a Német Birodalomhoz fûzõ gazdasági kapcsolatok terméke volt. Ezek az összeköttetések a 16. században új lendületet adtak a szászok német öntudatra ébredésének. A 16-17. században a szász „nemzet” (Natio Saxonica) államalkotó rendként illeszkedett az Erdélyi Fejedelemség19

20

21

234

be, és többnyire az erdélyi fejedelmek török orientációját is elfogadta. Ugyanakkor a magyar és székely rendhez hasonlóan a történelemben próbálta a politikai argumentáció és jogforrás lehetõségeit megtalálni. A szász öntudat ideológiai érvanyagát Albert Huet (1537-1607) szász ispán (comes) adta, aki 1591-ben Báthory Zsigmond fejedelem (15811597, 1601-1602) elõtt a következõket mondotta: „Géza király hívott bennünket, s ezért nem vagyunk többé idegenek, hanem az ország teljes jogú polgárai; nem vagyunk jobbágyok, hanem alattvalók és kedves hívek. Kitûnik ez nemcsak privilégiumainkból, hanem egyéb királyi írásokból is, melyekkel hatalmas ládákat töltöttünk meg, hogy a városházán a magunk becsületére és utódaink emlékezetére megõrizzük õket. ... Azt mondják, csak vendégek vagytok, jövevények és idegenek, nem pedig harcosok, az ország védelmezõi. Erre én azt felelem: való, hogy vendégek voltunk, de éppen ezt tekintjük tisztességünknek.” A 17. században kialakult egy szász-germán kontinuitáselmélet is. Az elmélet Németországból indult ki, legjelentõsebb képviselõje Philipp Melanchton volt. Eszerint a dákok-géták-gótok-szászok ugyanaz a nép, tehát a szászok Erdély legrégebbi lakói. Az elméletet a barokk képzelet szárnyain lebegõ szász történetírók, Matthias Miles (1639-1686), Lorenz Töppelt és Johann Tröster terjesztették. A szász kontinuitáselmélet rövid életûnek bizonyult. Valentin Frank von Frankenstein (1643-1697) szász ispán már a 17. század végén megcáfolta és az Andreanum elemzése nyomán bizonyította, hogy a szászokat II. Géza király idejében telepítették be. Joseph Karl Eder (1670-1810) pedig 1792-ben a szász letelepedést és önkormányzatot hiteles oklevelekkel és kritikai módszerekkel bizonyította be. A szász polgári öntudat a magyar királyok által adományozott privilégiumok és a szász rendnek, „nationak” az erdélyi államhatalomban való részesedése révén elõbb a Magyar Királysághoz, majd az Erdélyi Fejedelemséghez kötõdött, csak ezeken belül létezhetett. Az erdélyi románok a 16-17. században még nem jutottak el sem a rendi sem a polgári nemzetté válás küszöbéig. A humanizmus és a reformáció azonban a románok mûvelõdési életét is befolyásolta. A szász és magyar protestantizmus megkísérelte a reformáció elterjesztését az ortodox vallású románok között is. Ennek hatására kísérlet 22

23

24

235

történt az eddig az egyházi életben használt ószláv helyett az anyanyelv bevezetésére és elterjesztésére. Jelentõs eredmények mutatkoztak a könyvnyomtatásban és az elsõ erdélyi román nyelvû iskolák megteremtésében. A lutheri reformációt magukévá tevõ szászok a szebeni nyomdát cirill betûkkel szerelték fel és Filip Moldoveanulra (16. sz. elsõ fele) bízták, aki 1544-ben kinyomtatta az elsõ román nyelvû könyvet, a Román katekizmust (Catehizmul românesc). Az 1550-es évek végén Brassó is cirillbetûs nyomdát állíttatott fel, ahol a korszak legjelentõsebb román nyomdásza, Coresi diakónus (?-1583 k.) mûködött. Nyomdájában 35 egyházi jellegû könyv készült: 23 ószláv, 3 ószláv és román, 9 pedig román nyelven. Ez utóbbiak a szászok által elfogadott lutheránus és a magyarok által elfogadott kálvinizmus szemléletét közvetítették a románok fele. 1648-ban ugyancsak kálvinista indíttatásra a gyulafehérvári (Alba Iulia, Weißenburg) fejedelmi nyomdában megjelent román fordításban az Újtestamentum. Az Erdélyben nyomtatott román szövegek hozzájárultak a román nyelv bevezetéséhez az egyházi életben és a román irodalmi nyelv megalapozásához. A 16-17. században Erdély területén több román iskola alakult. A román történetírás szerint 1559ben Brassó Bolgárszeg (ªchei) románok által lakott külvárosának román iskolájában bevezették a román nyelvû oktatást. Az erdélyi kálvinizmus térítõ igyekezete következtében mûködhettek román anyanyelvû iskolák Lugoson (Lugoj) és Karánsebesen (Caransebeº). 1657-ben I. Rákóczi György fejedelem hitvese, Lorántffy Zsuzsanna (1600 k.-1660) a fogarasi (Fãgãraº) uradalomban román anyanyelvû iskolát létesített. Történt ez mindannak ellenére, hogy az ószláv liturgikus nyelvhez ragaszkodó erdélyi román papság egy része kifejezetten az anyanyelvû iskolák szervezése ellen tevékenykedett. A 16-17. századi Erdély jelentõs vonása a reformáció különbözõ irányzatainak meggyökerezése és ezek, valamint a bizonyos mértékig háttérbe szorított katolicizmus békés egymás mellett élése az európai vallásháborúk korában is. A reformáció lutheri ága a szászok által lakott Királyföldön terjedt el. Johannes Honterus 1542-1543-ban dolgozta ki a szász evangélikus felekezet és egyház alaptételeit, 1553-ban pedig a szász evangélikus papság szuperintendenst választott. Ezzel megalakult a szász evangélikus egyház, amely a késõbbiek 25

26

27

236

során az erdélyi szászok nemzeti egyházává vált, és a szász területi önkormányzattal együtt meghatározó szerepet játszott a szász etnikum fennmaradásában. A magyar etnikum és fõképp a nemesi rend soraiban a kálvini reformáció helvét irányzata hódított. Kolozsváron pedig egyházat szerveztek az antitrinitáriusok másként unitáriusok. Sõt egyedül az Ószövetséget elfogadó és az Újszövetséget elvetõ szombatos ideológia is gyökeret eresztett és a rabbinikus eszmerendszer alapján Európában egyedülálló anyanyelvû irodalmat hozott létre. A 16-17. században a fejedelemség a legradikálisabb reformátorok gyülekezõhelyévé vált. Erdélyben megfordult Fausto Sozzini, Giorgio Blandrata, Johannes Sommer, Christian Francken, Jacobus Paleologus, Matthias Vehe-Glirius. Ide települtek a morvaországi anabaptisták és a lengyel unitáriusok. A reformáció csaknem valamennyi irányzatának meggyökeresedése Erdélyben egy sokpólusú társadalomnak a vallási szférában való megtestesülését példázza. Az erdélyi államjog a fejedelmi hatalom által támogatott kálvinizmus hallgatólagos primátusa mellett négy bevett vallás (recepta religio), a református, az evangélikus, a katolikus és az unitárius szabad gyakorlatát szentesítette. Trónralépésekor minden fejedelemnek esküt kellett tennie a négy vallás szabadságára. Ugyanakkor a rendek tagjai személy szerint letették az unióesküt, azaz felesküdtek arra, hogy a három rend kiváltságait és a négy bevett vallás szabad gyakorlatát egyesült erõvel védelmezik. A nagy tömegben Erdélyben élõ románok bizánci rítusú ortodox vallását nem tekintették a többi felekezettel egyenrangúnak. A katolikus Báthory István fejedelem azonban 1574-ben elismertette az országgyûléssel az ortodoxok püspökválasztási jogát. Az erdélyi állam a jogrend értelmében - ha idõnként a kálvinista államhatalom nyomást is gyakorolt rá - az ortodoxiát megtûrte és nem üldözte. E jogrendszeren és gyakorlaton alapul a hagyományos erdélyi tolerancia, amely mindmáig ható érvénnyel beépült Erdély etnikumainak tudatába. 28

29

30

Identitás a Habsburg-uralom alatti Erdélyben A 17. század végén Erdély a Habsburg Birodalom részévé vált, és megkezdõdött az egyik magyar emlékiratíró, Apor Péter (1676-1752) által oly találóan Metamorphosis Transylvaniae-nak nevezett idõ237

31

szak. Bár az 1690-1691-ben I. Lipót császár által kiadott Diploma Leopoldinum meghagyta az ország autonómiáját, azaz a továbbiakban is biztosította a magyar, a székely és a szász rend kiváltságait és a négy bevett vallás szabad gyakorlatát, tényleges politikája Erdélynek a birodalomba való minél teljesebb integrációjára és katolicizálására irányult. E politikában a Habsburg kormányzat az ellenállásra mindig kész rendekkel és protestantizmussal szemben politikai támaszt keresett, és azt az ortodox vallású, államjogilag csak megtûrt, nem natioként, hanem csak populusként kezelt román tömegekben vélte megtalálni. Saját érdekében megkísérelte kiemelni a román etnikunot eddig jogfosztottnak tekintett helyzetébõl, és ezzel olyan fejlõdés kereteit biztosította, amely lehetõvé tette a román nemzeti öntudat kialakulását és a románok modern nemzetiséggé való fejlõdését. Mathias Bernath vélekedése szerint a román nemzeti öntudat kifejlõdése mindenekelõtt e külsõ impulzusoknak köszönhetõ. Az intézményes keretet a társadalmi, politikai és kulturális felemelkedéshez az erdélyi román ortodox egyháznak a katolikus egyházzal való uniója, a román görög katolikus egyház létrehozása jelentette. 1699-ben I. Lipót császár dekrétumban szabályozta az „Ecclesia Catholica Greaci ritus Unitorum” jogviszonyait. A dekrétum kimondotta: a román görög-katolikus egyház a katolikus egyházzal azonos jogokat élvez; az új egyház papjai nemesi elõjogokkal rendelkeznek és mentesülnek a jobbágyi szolgáltatások alól; világi híveit és a közrendûeket hozzáemeli a katolikus rendhez, akik a többi rendhez hasonló jogokat élvezhetnek.; a papok számára hozzáférhetõvé teszi a katolikus ösztöndíjakat, megnyitja elõttük a fõiskolákat és román iskolák alapítását szorgalmazza. Az újonnan alkotott keretekben az erdélyi román nemzeti mozgalom több szakaszban jelentkezett. Elsõ kimagasló képviselõje Inochentie Micu-Klein (1692-1768) az unitus román egyház püspöke volt. Megalapozta a román nemzeti mozgalomnak a késõbbiekben is oly nagy szerepet játszó érvrendszerét: a románok számbeli többségére, a közterhek viselésében játszott szerepükre hivatkozva követelte a román lakosságnak politikai entitásként való részvételét Erdély kormányzati szervében, a Guberniumban. Megnyilatkozásaiban elõször jelent meg történeti-politikai érvként és jogforrásként a dákoromán kontinuitás koncepciója, egyike ama történeti mítoszoknak, amely 32

33

238

mindmáig alapvetõ komponense a románok történeti identitástudatának. Az európai, ezen belül a magyarországi és erdélyi humanisták voltak azok az írástudók, akik elõször figyeltek fel a román nyelv latin elemeire és szerkezetére. Kézenfekvõ volt, hogy a korabeli történeti ismeretek birtokában a románokat a Traianus korában Dáciát meghódító rómaiak utódainak tekintsék. Eszerint Erdély legrégebbi lakói nem a magyarok, nem is a szászok, hanem a románok. Micu-Klein a dákoromán kontinuitás elméletét, a románok dák-római származásának tanát Oláh Miklós, Lorenz Töppelt vagy Moldva fejedelme, Dimitrie Cantemir (1673-1723) mûveibõl vehette át. Inochentie Micu korában jöttek létre a románok politikai entitásként való megszületéséhez a döntõ tényezõk: az unitus egyház mint szervezeti keret, a nemzettudat alapjául szolgáló történeti ideológia és a közhivatalokban való képviseletnek az igénye. II. Józsefnek a felvilágosodás szellemében fogant intézkedései, amelyek a rendi keretek széttörésére és egy központosított állam megteremtésére irányultak, újabb lendületet adtak a román nemzeti mozgalomnak. David Prodan román történész megállapítása szerint II. József személyisége, a jozefinizmus felvilágosult eszmerendszere alapvetõ szerepet játszott a 18. század végi erdélyi román értelmiségiek gondolkodásában. A román nemzettudat kialakításának legnagyobb hatású képviselõi az Erdélyi Iskola (ªcoala Ardeleanã) néven ismert tudós és írónemzedék tagjai voltak, a nagy erdélyi triász: Samuel Micu-Klein (1745-1806), Gheorghe ªincai (1754-1816) és Petru Maior (1756-1821). Gheorghe ªincai 1780-ban tette közzé a román nyelv latinizálását célzó mûvét (Elementa lingue Daco-Romanae sive Valahicae) és kiadta az elsõ latin betûs román könyvet (1779). Tóth Zoltán magyar történész szerint történetfelfogása „sajátos keveredése a vallási közösségi érzésnek, a történeti alapozású nacionalizmusnak és a mérsékelt bécsi típusú felvilágosodásnak”. A román nemzeti mozgalomnak következõ mozzanata a Supplex Libellus Valachorum címû folyamodványnak az 1791. évi országgyûlés elé terjesztése volt. Az okmány, amely a 18. században az erdélyi románok legjelentõsebb politikai irományának tekinthetõ, Inochentie Micu-Klein érvrendszerét vette alapul és érvei között felsorolván a 34

35

36

37

38

39

239

dákoromán kontinuitást is, az erdélyi rendek, a natiok rendszerében kívánt helyet teremteni a román etnikumnak. A románok negyedik nemzetként való bevételét, a román papságnak, nemességnek és közrendûeknek a magyar, a székely és a szász natio megfelelõ rétegével azonos jogok biztosítását követelte. Az erdélyi románok ekkor még az erdélyi állam rendi szerkezetéhez próbáltak igazodni, követeléseik nem tekinthetõk polgári jellegûnek. Az ezután következõ idõszak a nemzeti kultúrák és a modern nemzet, nemzetiség irányába mutat. Fejlõdésnek indult a színjátszás, irodalmi és tudományos társaságok, könyvtárak, múzeumok, folyóiratok alakultak. Szász vonatkozásban kiemelkedõ Samuel Brukenthal (1746-1813), az Erdélyi Gubernium elnökének mecénási tevékenysége. Nagyszebeni múzeuma, képcsarnoka, könyvtára európai szintû volt és máig az egyik legértékesebb gyûjtemény Erdély területén. A kor erdélyi magyar kultúrája több primátussal is jelentkezett: az elsõ magyar irodalmi lexikonnal (Bod Péter: Magyar Athenas 1767), az elsõ Magyar Nyelvmívelõ Társasággal (1793) és egy világprimátussal, Bolyai János Appendixével, a nem euklideszi geometriai rendszer kidolgozásával (1832). Az 1848-as forradalmat megelõzõ reformkor történeti-politikai irányvonala mindinkább az egységes nemzetállam létrehozása fele mutatott. A kor magyar liberális politikusai Magyarországot és Erdélyt „két testvérországnak” tekintették és a két ország unióján, a magyar nyelv használatának kiterjesztésén munkálkodtak. Az unió az 1848-as magyar forradalom egyik nemzeti célkitûzésévé vált és azt az utolsó erdélyi rendi országgyûlés ki is mondta (1848. május 30.) A kor erdélyi román vezetõi ezzel szemben kidolgozták a nemzeti önrendelkezés elvét. Simion Bãrnuþiu (1808-1864) a kor egyik legjelentõsebb román politikusa a magyar nemzetállam felfogással a soknemzetiségû állam követelményét állította szembe és nem fogadta el az uniót. Az egyén önmegvalósításához való természetes jogát összekapcsolta a kor nyelvi nacionalizmusával: a nyelvben gyökerezik egy nép jelleme és nemzetisége. Az erdélyi szászok ebben az idõszakban kezdték önmagukat etnikai, majd nemzeti kisebbségnek és a németség egésze részének tekinteni. A szász rendi nemzet létét többen német hivatalos nyelvû autonómiává szerették volna átalakítani. 40

41

42

240

Olyan az ellentéteket összebékítõ elképzelés is született, amely Erdélyt négy nemzet, négy területi autonómia föderációjává szerette volna átalakítani, amelynek tartományi kormányzatában a négy nemzetet egyenlõ arányban képviselik és az országgyûlésen három hivatalos nyelven lehet szólni. A 19. század eszmevilágában fogant nacionalizmusok e kísérletek ellenére is egymás ellen fordították a korabeli Erdély három nemzeti mozgalmát. Az ellentét 1848-1849-ben polgárháború kirobbanásához vezetett. Újabb próbálkozás az ellentétek kiküszöbölésére az 1863. évi erdélyi országgyûlésen történt, amelyen 59 román, 56 magyar és 44 szász képviselõ vett részt. Az itt elõterjesztett kormányjavaslat a román nemzet és két vallása egyenjogúsítását, a magyar, a német és a román nyelv egyenjogú használatát javasolta törvénybe foglalni. Az országgyûlés a törvényjavaslatot meg is szavazta. A képviselõk egy része ragaszkodott a történetiséghez és a nemzetiségi kérdést a feudális „natio” és a polgári nemzet közötti kapcsolatteremtés alapján próbálta megoldani. Erdély történetében benne rejlett tehát egy olyan fejlõdés lehetõsége, amely a három erdélyi etnikum egyenjogúsításának irányába mutatott. E lehetõség kibontakozását törte derékba az az általános 19-20. századi európai történeti-politikai fejlõdés, amely a nemzetállam létrehozása elsõdlegességének irányába mozdította a térség történeti-politikai erõit. 43

44

Nemzetállamok és nemzeti mítoszok Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés létrehozta a politikailag egységesnek tekintett liberális magyar nemzetállamot. Ennek alapján Erdély különállása megszûnt, az Osztrák-Magyar Monarchia, azon belül a francia mintára megszervezõdött magyar állam integráns részévé vált. Az 1868. évi uniós törvény (XLIII. tc.) kimondta a polgári és politikai egyenjogúságot, valamint a „nemzetek” szerinti korábbi területi felosztások és elõjogok megszüntetését. A bevett felekezetek jogegyenlõségét megerõsítették, önkormányzati rendszerüket megõrizhették, hangsúlyozva, hogy ezek a jogok a román görög-katolikus és görög-keleti egyházakra is érvényesek. A magyar nemzeti liberális politika az 1868. évi nemzetiségi törvényben rögzítette az „egységes 45

241

politikai nemzet” koncepcióját. Eszerint az ország „összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja” A törvény messzemenõ jogokat biztosított a nemzetiségek nyelveinek a közigazgatás területén, a bíróságokon, az oktatásban és az egyházi életben. A törvény ama liberális felfogás alapján készült, amely a korabeli francia jogfelfogásra, az egyéni jogok kizárólagosságára épített. A magyarországi nemzetiségek éppen ezt kifogásolták: a törvény nem ismerte el a nemzetiségeket országos nemzetekként, politikai entitásként és jogi szubjektumként, és a kollektív jogok semmilyen formáját nem tartalmazta. 1876-ban a magyar állam a szász területi autonómiát is felszámolta, majd Erdély területét a modern centralizált állam törekvéseinek megfelelõen osztotta közigazgatási egységekre, vármegyékre. A Szász Univerzitás tulajdonképpen egy óriási alapítvánnyá alakult át, amely megõrizte vagyonát és illetékességét a szász iskolarendszer területén. Míg az erdélyi szászok elfogadták a dualizmus államrendszerét, az erdélyi románok sohasem tudtak belenyugodni Erdély különállásának elvesztésébe és szívós harcot folytattak kollektív jogaik elismeréséért. A nemzetiségi mozgalmak feszítõ erõként jelentkeztek és hozzájárultak az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásához. Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerzõdés Erdélyt Romániához csatolta. Az új román állam is a nemzeti elv jegyében született és valamennyi alkotmánya nemzetállamként definiálta. A két világháború között a magyar és a szász kisebbség a románosító intézkedések dacára is meg tudta õrizni etnikai létét, identitását. Az erdélyi magyarság új irányt keresve küzdött nemzeti autonómiájáért és megfogalmazta a két világháború közötti világnézetét, amelyet a magyar irodalomtörténet transzszilvanizmusnak nevez. Ennek alaptétele szerint „Erdély, Ardeal, Siebenbürgen Transilvania vagy bármely nyelven nevezte és nevezi a világ, külön históriai egység ezer esztendõ óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel.” Ezen irányzat legjelentõsebb képviselõje, Kós Károly (1883-1977) szerint a transzszilvanizmus az eszményített erdélyi tolerancia elvre hivatkozva 46

47

242

azt vallotta, hogy az erdélyi történelem, a földrajzi adottságok és a táj az évszázadok folyamán egy sajátos lelkiséget teremtettek, amelynek jellemvonásai az összeforrás a tájjal, a néppel, valamint az együttélésbõl következõ magyar-román-szász egymásrautaltságnak, kölcsönös megismerésnek és megbecsülésnek szükségessége és mindennek tudatos vállalása. Erdély-absztrakcióként, elvontsága folytán a transzszilvanizmus nem nélkülözte a mitizálás lehetõségét. Ugyanakkor megerõsítette az erdélyi magyar identitástudat regionális vonásait és a szász irodalmi élet képviselõire is hatással volt. A soknemzetiségû Erdélyre a legnagyobb csapást Ceauºescu kommunista rendszere mérte, amely végletesen abszolutizálta a homogén nemzetállam elvét és a totalitárius diktatúra eszközeivel kísérelte meg annak megvalósítását. Teljesen szétrombolta a három etnikum civil társadalmát, felmorzsolta a magyar iskolarendszert, és havasalföldi, valamint moldvai románok óriási tömegeinek betelepítésével megváltoztatta Erdély etnikai arculatát, majd kidolgozta a maga Endlösungját, a falurombolási tervet. Ennek révén kísérelte meg a nemzeti kisebbségek egyik utolsó mentsvárának, a falvaknak szétzúzását és a három etnikum története máig fennálló építészeti tükörképének, Erdély architekturális rendszerének lerombolását. Az elviselhetetlen körülmények és a politikai nyomás hatására összetartó erejét vesztett szász lakossága tömegesen hagyta el Erdély területét és a Német Szövetségi Köztársaságban telepedett le. Kivándorlásuk elsõdleges oka, amint azt a Németországban végzett közvélemény-kutatások bizonyítják, az etnikai identitásuk elvesztésétõl való félelem volt. Az erdélyi németek száma az 1930. évi 543842-rõl 1992-re 108933-ra apadt. 1990-1991-ben körülbelül 150000 szász és sváb hagyta el Romániát. A szász etnikum lélekszáma a teljes felmorzsolódás küszöbére érkezett és nem kelthetõ többé életre. E sorok szerzõje szerint az egykor oly erõs identitástudattal rendelkezõ erdélyi németség eltûnése a legnagyobb tragédia Erdély történetében. Mindeddig egyetlen történelmi megrázkódtatás sem okozta az Erdélyt alkotó három etnikum egyikének eltûnését. Az ellentétek a nemzetállameszme és a kisebbségek azon követelése között, hogy államalkotó tényezõként, politikai jogalanyként ismerjék 48

49

50

243

el õket, máig fennáll. Az 1991-ben elfogadott román alkotmány 1. cikkelyében nemzetállamként határozza meg Romániát: „Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállam.” Ezzel a cikkelyével a román államot a nagyszámú nemzeti kisebbség léte ellenére a román etnikum kizárólagos reprezentánsává, megtestesülésévé teszi. Ezzel szemben a romániai magyarság legitim szervezete, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség 1992. évi nyilatkozatában a következõképp határozta meg a Romániában élõ magyarságot: „A romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényezõ, s mint ilyen a román nemzet egyenjogú társa.” Ugyanakkor a jelenlegi határok és Románia területi integritásának tiszteletben tartásával belsõ önrendelkezést követel. Románia magyar lakossága lényegében ugyanazokra a jogokra tart igényt, mint a román nemzetiség az Osztrák-Magyar Monarchiában. Erdély - miként az eddigiekbõl kitûnik - a történelem folyamán vitathatatlan értékeket halmozott fel. Mindennek természetes következménye, hogy az Erdélyi Fejedelemség, annak területe a magyar nemzeti és állami létért, a magyar kultúra megmentéséért folytatott küzdelem letéteményeseként jelenik meg a magyar etnikum kollektív identitástudatában. A Németországba költözött szászok még a nyugati fogyasztói társadalomban is õrzik erdélyi identitástudatukat. Ezt bizonyítja, a szász történettudomány, amelynek központja Erdélybõl Németországba tevõdött át. A román identitástudat pedig Erdélyt a román nép és nemzet bölcsõjének véli. Az erdélyi történelem és a nemzeti identitástudat összefüggéseibõl következik, hogy miként a múltban ma is adva vannak a mítoszteremtés lehetõségei. A modern kor történeti mítoszai mindig nemzeti mítoszok voltak. Ha Andrei Pippidi román történész meghatározásával élünk, „mítoszoknak tekintjük mind a nyilvánvaló hamisításokat, mind a nagy kérdésekre adott kanonikus válaszokat s azokat a hipotéziseket, melyeknek bizonyítására egy valamelyest beszennyezõ többletérzelmet fecsérelünk.” Nyilvánvalóan a ma élõ magyarokban is megvan a hajlam, hogy a múltba révedve mítoszokat teremtsenek, hogy jelképpé merevítsék történelmi személyiségeiket, akik saját sorsukkal példázzák a magyar etnikumot ért tragédiákat. A modern magyar történettudomány azonban 51

52

244

határozottan a demitizálás útjára lépett. A 19. századig fennálló a hunokat és a magyarokat rokonító mítosz, bár nyomaiban még megtalálható a magyar etnikum egyes rétegeinek tudatában, régen eltûnt a történelemtankönyvekbõl. A román történelemoktatás azonban, az újabban jelentkezõ demitizálási kísérletek ellenére is, még mindig a mítoszokon alapul. Nemcsak a román ifjúság nevelõdött e mítoszokon, hanem tekintettel arra, hogy a romániai kisebbségek évtizedekig nem tanulhatták saját történelmüket, a Romániában élõ magyar tanulók is kénytelenek voltak e mitikus történelemfelfogást elsajátítani. A pszichológia törvényeinek megfelelõen ez ellen csak egyféleképpen védekezhettek: megtanulták, de nem hitték el. Andrei Pippidi szerint a románok történeti identitástudatát három mítosz uralja: a románok dákó-román eredetének mítosza, a kontinuitás doktrínája és a románok egységének mitosza. Ehhez a magunk részérõl hozzátehetjük a román nemzetállam mítoszát. E mítoszok tartalma a politikai igényektõl, a hangsúlyoktól függõen változott. Súlyosan aberrált formáit Antonescu és Ceauºescu diktatúrája idején érte el, amikor e mítoszok valamely formában dogmákká merevedtek. A dákó-román eredet mítosza az ókorban Románia területén élt dákoktól és az azokat meghódító rómaiaktól származtatja a román etnikumot. Ez az eredettan attól függõen változott, hogy a dák vagy a római elem jelentõségét hangsúlyozták. Változott e felfogásban a román nép kialakulásának területe is. Míg egyes történészek kizárólag Erdélyt, az egykori Dácia provinciát tekintették a román etnogenézis bölcsõjének, e terület Ceauºescu uralma idején kifejezetten politikai indíttatásra a jelenleg románok által lakott terület egészére bõvült. A kontinuitás mítosza szerint a dákok és a rómaiak összeolvadásából avagy a dákok romanizálása folytán keletkezett román nép folyamatosan a ma általa lakott területen élt, tehát egyedül õslakos Romániában: A románok egységének mítosza szerint a román történelem alapvetõ tendenciája mindig is az egység, az egységes nemzetállam megteremtése volt. E mitikus román történetfelfogás egy adott korszakban jelentkezõ eszmét és törekvést, esetünkben a nemzeteszmét visszavetíti olyan korokba, amikor az nem létezett. Ennek legnyilvánvalóbb példája Mihai Viteazul havasalföldi vajda szerepének értelme53

245

zése, aki a 16-17. század fordulóján rövid idõre elfoglalta Erdély és Moldva területét. A mitikus román történetírásban a vajda a román egységtörekvések elsõ megvalósítója volt. E felfogás szerint a román történelemben megnyilvánuló erõk eredõje egyetlen irányba, az egységes nemzetállam irányába mutat, miközben a román nép mindvégig idegen elnyomók ellen harcolt; a román történelem végcélja tehát a független és egységes román nemzetállam megteremtése. Erdély ma az I. és II. világháború után megkötött békeszerzõdések értelmében Románia része. Területén a lakosság nemzetiségi megoszlása a következõképpen alakult: 54

összesen román magyar német egyéb

1910 5258452 100,0 % 2829487 53,8 % 1662669 31,6 % 564679 10,8 % 201569 3,8 %

1930 5548363 100, 0 % 3207880 57,8 % 1353276 24,4 % 543852 9,8 % 443355 8,0 %

1966 6719555 100,0 % 4559432 67,9 % 1597438 23,8 % 371881 5,5 % 190804 2,7 %

1977 7500229 100,0 % 5320526 71,0 % 1651307 22,0 % 323477 4,3 % 204914 2,7 %

1992 7709994 100,0 % 5617234 73,55 % 1598938 20,73 % 108933 1,41 % 330893 4,29 %

Erdély népei identitástudatának alakulása, mítoszok teremtése, továbbélése vagy kiküszöbölése Románia és egész Közép-kelet Európa fejlõdésének függvénye. Egy demokratikus, Európába integrálódó Románia, vagy Erdély regionalizációs különfejlõdése befolyásolni fogja Erdély népei identitástudatának alakulását. A demokratikus rend, a kisebbségek egyéni és kollektív jogainak biztosítása lehetõvé teheti a specifikus erdélyi értékek, hagyományok megõrzését, a történelem hivatalos minõségének megszûnését, tudomány mivoltának és öntörvényeinek helyreállítását, Erdély népei egymáshoz való viszonyának kiegyensúlyozottságát. Mivel azonban a politikai fejlõdésbõl nem zárhatjuk ki az ezzel ellentétes tendenciák, például a román etnoteritoriális állam létrehozására irányuló törekvések érvényesülését sem, a történelmi mítoszoknak a politikai kultúrából való eltûnése Romániában nem prognosztizálható.

246

Jegyzetek 1. Erdély története I. Fõszerkesztõ Köpeczi Béla. Szerkesztette Makkai László, Mócsi András. Bp. 1986. (a továbbiakban ET I.) 323-334, 341-347. 2. i. m. 291-295, 362. 3. i. m. 295-301, 334-341; Geschichte der Deutschen auf dem Gebiete Rumäniens. I. Redigiert von Carl Göllner. Bukarest 1979. (a továbbiakban GDR) 38-41, 53-56, 86-88. 4. ET I. 340-341. 5. i. m. 344-347. 6. i. m. 347-348. 7. i. m. 355. 8. i.m. 513., Magyarország története 1526-1686. 3/1. Fõszerkesztõ Pach Zsigmond Pál. Szerkesztette R. Várkonyi Ágnes. Bp. 1987. 498-499. 9. i. m. 27. 10. ET I. 472-473, 519; Erdély története II. Fõszerkesztõ Köpeczi Béla. Szerkesztette Makkai László, Szász Zoltán. Bp. 1986. (a továbbiakban ET II.) 765-767, 774-779. 11. ET I. 473; ET II. 777-778. 12. ET I. 519. 13. Kulcsár Péter: Bonfini magyar történetének forrásai és keletkezése. Bp. 1973. 28. 14. Gyõrffy György: Krónikáink és a magyar õstörténet. Bp. 1948. 126-151. 15. Szûcs Jenõ: Társadalomelmélet, politikai teória és történelemszemlélet Kézai Simon Gesta Hungarorumában, Különnyomat a Századok 1973. évi 4. számából. Bp. 1973. 1-2. 16. ET I. 364. 17. GDR 146-149. 18. i. m. 140-146; Gernot Nussbächer: Johannes Honterus. Sein Leben und Werk im Bild. Bukarest 1974. 17-87. 19. Bartoniek

Emma: Fejezetek a

történetébõl.

Bp.

1975.

149-219;

16-17. századi magyarországi történetírás Adolf

Armbruster: Vorarbeiten

zu

einer

Geschichte der siebenbürgisch-sächsischen Historiographie. Südostdeutsches Archiv, XIX/XX, München 1976/1977, 25-52; GDR 143-144, 329-330. 20.

Friedrich

Müller:

D e u ts c h e

Sprachdenkmäler

aus

S i e b e n b ü rg e n .

Hermannstadt 1864; Hans Wolf: Zur Geschichte der deutschen Schriftsprache in Siebenbütgen mit besonderer Berücksichtigung Schäßburgs. In: Festgabe den Mitgliedern der von 21 bis 25 August in Schäßburg tagenden Vereinen gewidmet von der Stadt Schäßburg, Schäßburg 1891. 19-25; K. K. Klein: Deutsches Schrifttum

in

Siebenbürgen.

Dresden

1930.

103-170;

Stephan

Sienerth:

Geschichte der Siebenbürgisch-deutschen literatur von den Anfängen bis zum Ausgang des sechszehnten Jahrhunderts. Cluj-Napoca 1984; Stephan Sienerth: Beiträge zur rumäniendeutschen Literaturgeschichte. Cluj-Napoca 1989. 21; ET I. 340-341, 460. 21. ET I: 340-341, 460.

247

22. Arató Endre: A feudális nemzetiségtõl a polgári nemzetig. Bp. 1975. 46-47; GDR 120-121. 23. Pukánszky Béla. Erdélyi szászok és magyarok. Pécs 1943. 61-70; K. K. Klein: Das

„Rätsel

der

siebenbürgischen

Sprachgeschichte.”

Die

Goten-Geten-

Sachsengelichung. In: K. K. Klein: Transsylvanica. Gesammelte Abhandlungen und

Aufsätze

zur

Sprach-

und

Siedlungsforschung

der

Deutschen

in

Siebenbürgen. München 1963. 90-126; Arató Endre: i. m. 55-63; Nagy Jenõ: Az erdélyi szász eredet és nyelvjáráskutatás története. In: Néprajzi és nyelvjárási tanulmányok. Bukarest 1984. 199-207; Valentin Franck von Franckenstein: Breviculus originum nationaum et preacipue Saxonicae in Transylvania. Cibinii 1696. 24.

De

initiis

jurisbusque

primaenis

Saxonum

Transs.

Commentatio,

quam

autographorum potissimum documentorum fide conscripsit J. C. Eder. Viennae 1792. 25. Istoria României II. Bucureºti 1962. (a továbbiakban IR) 1039; ET I. 497; Demény Lajos, Lidia A. Demény: Carte, tipar ºi societate la români în secolul al XVI-lea. Bucureºti 1986. 56-65, 324-331. 26. IR 1038. 27. ET II. 764. 28. GDR 122-138; ET I. 459-482; Dán Róbert: Humanizmus, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon; uõ.: Az erdélyi szombatosok és Péchi Simon. Bp. 1987. 29. Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540-1690. Bp. 1980. 213; Erdélyi országgyûlési emlékek IX. 78-79; Rácz Lajos: Fõhatalom és kormányzás az Erdélyi Fejedelemségben. Bp. 1992. 151-161. 30. Et I. 498. 31. Apor Péter: Metamorphosis Transyavaniae. Bukarest 1978. 32. Mathias Bernath: Habsburgii ºi începuturile formãrii naþiunii române. Cluj 1994. 74. 33. ET II. 888; Mathias Bernath: i. m. 102-103, 108-158. 34. Andrei Pippidi: A múlt mítoszai. Keresztút elõtt a jelen. Limes 1992. 5-6. 47. (románul:

Miturile

trecutului

- Rãspintia

prezentului.

22. III. 8 (109), 28

februarie - 3 martie 1992). 35. ET II. 1016; Adolf Armbruster: Romanitatea românilor. Istoria unei idei. Bucureºti 1993. 51-66, 193-201, 202-235, 261-265. 36. ET II. 1016. 37. David Prodan: Supplex Libellus Valachorum. Bucureºti 1967. 135; Mathias Bernath: i. m. 188-189. 38. ET II. 1-81. 39. Tóth Zoltán: Klein Sámuel és az erdélyi román felvilágosodás. Kolozsvár 1947. 22; ET II. 1081. 40. David Prodan: i. m.., ET II. 1112-1118. 41. Erdély története III. Fõszerkesztõ Köpeczi Béla. Szerkesztette Szász Zoltán. (a továbbiakban ET III.) Bp. 1986. 1317-1318.

248

42.

i.

m.

1323-1324.,

Identitätsbildung

bei

Krista den

Zach:

„Wir

Siebenbürger

wohnten Sachsen

auf im

dem

Königboden...”

historischen

Wandel.

Minderheiten in Südosteuropa. Hrsg. von Gerhard Seewann. München 1992. 129-130. 43. i. m. 1399. 44. i. m. 1490-1502. 45. i. m. 1624-1625. 46. Corpus Juris Hungarici 1836-1868. 490-495; Kemény G. Gábor: iratok a nemzetiségi kérdéa történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. Bp. 1952. 162-167; Ernst Wagner: Quellen zur Geschichte der Siebenbürger Sachsen 1191-1975. Köln-Wien 1976. 226. 47. Die Siebenbürger Sachsen in den Jahren 1848-1918. Red. von Carl Göllner. Köln-Wien 1988. 161-169. 48. Marosi Ildikó: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája 1924-1944. Bukarest 1979. 19-20; Zsolt K. Lengyel: Auf der Suche nach dem Kompromiß. Ursprünge und Gestalten des frühen Transilvanismus 1918-1928. München 1993. 14-25. 49. Joachim Stark: Das Problem territorialer Bindung am Beispiel deutscher Aussiedler aus Rumänien, Krista Zach: „Wir wohnten auf dem Königsboden ...”. Identitätsbildung bei den Siebenbürger Sachsen im historischen Wandel. Minderheiten in Südosteuropa. München 1992. 99-113, 115-137. 50. Varga Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Bp. 141-142, 209. 51. Az RMDSZ nyilatkozata a nemzetiségi kérdésrõl. Kolozsvár 1992. október 25. Schlett István: Kisebbségnézõben. Bp. 1993. 191. 52. Andrei Pippidi: i. m. 46. 53. i. m. 45-50. 54. Varga Árpád: i. m. 141-142, 209. Az 1910-es év esetében az anyanyelv szerinti megoszlást, az 1992. év esetében az elõzetes népszámlálási adatközlést vettük figyelembe.

249

250

Alapkérdések értelmezése

251

252

Újabb kísérlet a nemzeti kisebbség meghatározására

(Nicola Girasoli: National Minorities. Who Are They? Budapest, Akadémiai Kiadó, 1995. 111 p.címû könyve nyomán) 1987-ben az ENSZ titkársága összeállította a szervezet 40 éves története folyamán a kisebbségek meghatározása céljából benyújtott javaslatok gyûjteményét. Tekintettel arra, hogy általánosan elfogadott meghatározást a konszenzus hiánya miatt mind a mai napig nem fogadtak el, Nicola Girasoli vállalkozása, hogy megfelelõ meghatározást dolgozzon ki, eleve reménytelennek tûnhet. A kötet azonban éppen ennek az ellenkezõjét bizonyítja: a szerzõnek, aki a Szent Szék diplomatája és a Vatikán budapesti nunciatúrájának tanácsosa, sikerült a kérdéskör talán legtömörebb, legátfogóbb és legáttekintõbb feldolgozását nyújtania, amely konkrét eredménnyel is zárult. A kötet két évi kutatómunka eredménye. Tudományos jelentõségét és jogi, politikai hasznosíthatóságát jelzi, hogy az EBESZ kisebbségi fõbiztosa, Max van der Stoel írt hozzá elõszót. A könyv fókuszában a nemzeti kisebbség fogalma és annak meghatározása áll, miközben a szerzõ rendkívül szigorú tudományos logika mentén kibontja mindazokat a történelmi, jogi és politikai tényezõket, amelyek a kisebbség-fogalom megértésében és a kisebbségi kérdés rendezésében szerepet játszanak. A nemzeti kisebbség kérdéskörének fejlõdését történelmi távlataiban és összefüggéseiben tárgyalja. Az I. fejezet a nemzeti kisebbség fogalmának az elsõ világháború utáni alakulását elemzi. Megállapítja, hogy az elsõ világháború után a nemzetközi jog a Népszövetség által kidolgozott meghatározás alapján hozta létre kisebbségvédelmi rendszerét, amelyet annak ellenére, hogy azt 1950-ben az ENSZ érvénytelennek nyilvánította, és ezért a mai kodifikációs munkában nem tekintik jogforrásnak, nem lehet történelmi leckeként nem figyelembe venni. A nemzeti kisebbség azonosítását lehetõvé tevõ jellemzõk 253

(etnikai identitás, nyelvi, vallási, kultúra, hagyományok) ugyanis olyan folytonosságot mutatnak, amelyek az elsõ világháború utáni idõktõl napjainkig nyomon követhetõk. A második világháború utáni fejleményeket a szerzõ három egymással párhuzamos sávban vizsgálja. Külön fejezeteket szentel a kisebbség fogalmának és a kisebbségvédelem alakulásának az ENSZ kodifikációs folyamatában, az EBESZ-folyamatban és az ET-ban. Mivel a munkának egészében van tudományos jelentõsége, és a tömör fogalmazás, valamint szerkesztés csaknem lehetetlenné teszi azt, hogy e recenzióban a teljes mûvet bemutassuk, megkíséreljük kiemelni a szerzõ azon megállapításait, amelyek különleges figyelmet érdemelnek. A kisebbségek számának alakulását Közép- és Kelet-Európában a szerzõ a következõképpen állapítja meg: 1914-ben 50 millió, a lakosságnak körülbelül a fele, az elsõ világháború után 32 millió, az össznépesség egyharmada, a második világháború után 8-10 millió, azaz a lakosság 8 százaléka. A jelenlegi adatokat a szerzõ nem közli. A kutatóknak, politikusoknak és nemzetközi szervezeteknek azonban figyelembe kell venniük, hogy a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása után a kisebbségek részaránya az össznépességen belül újra megnõtt. Mivel az államok egy része attól félt, hogy a nemzeti kisebbség fogalmának bevezetése területi integritásukat veszélyezteti, vonakodtak attól, hogy ezt a fogalmat bármely jogeszközbe belefoglalják. Ez arra kényszerítette a szakértõket, hogy különbséget tegyenek a kisebbségi csoportok és a kisebbséghez tartozó személyek között, és hogy jogalanyul a kisebbséghez tartozó személyt fogadják el, amely beilleszthetõ az egyéni és egyetemes jogok rendszerébe. A szakértõk és a politikusok, valamint a kormányok között állandó feszültség alakult ki. A szakértõk eredményeit az államok gyakran megtorpedózták. A döntõ szerepet nem a szakma, hanem a politikusok játszották. A nemzeti kisebbség fogalma az ENSZ-ben elõször a Nemzeti vagy Etnikai, Vallási és Nyelvi Kisebbségekhez Tartozó Személyek Jogairól szóló 1992. évi Nyilatkozatban jelent meg. Ez azért vált elháríthatatlanná, mert nyilvánvalóvá lett, hogy vannak közösségek, amelyek egy adott régióban sajátos kulturális, nyelvi és vallási örökséggel rendel254

keznek, és a rájuk jellemzõ történelmi körülmények következtében önnön létüket nemzeti kisebbségként alapozták meg. 1994-ben az ENSZ olyan Addendumot fogadott el, amely a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egységokmányának a kisebbségekre vonatkozó és állandó jogforrásként felhasznált 27. cikkelyét értelmezi. Közismert, hogy ez a cikkely teszi lehetõvé, hogy a kisebbséghez tartozó személyek egyéni jogaikat csoportjuk más tagjaival közösen gyakorolhassák. Az Addendum leszögezi, hogy a biztosított jogok egyéni jogok, de ezeket oly módon kell alkalmazni, hogy a kisebbségi csoportok megõrizhessék identitásukat. Értelmezi a „kisebbségek léteznek” (exists) kifejezést, és leszögezi: nem az állam joga az, hogy megállapítsa az állandóságnak azt a fokát, amelyet a „léteznek” kifejezés maga után von. A kisebbségek tehát de facto léteznek, létük nem függhet az állam jóakaratától. Az Addendum ugyanakkor megállapítja: a kisebbségek jogai magukba foglalhatnak egy olyan életmódot, amely szerves kapcsolatban áll a területtel és a terület erõforrásainak felhasználásával. A megfogalmazás a belsõ önrendelkezés (például helyi alapú önkormányzat) elismerésének irányába való enyhe elmozdulást jelez. Az EBEÉ- EBESZ folyamat dokumentumait elemezve, a szerzõ megállapítja, hogy a nemzeti kisebbség fogalmát mindvégig használják, a kisebbségekre jellemzõ kritériumként jelenik meg a kultúra, valamint az állampolgárság. A dokumentumok kizárólag a nemzeti kisebbségekre vonatkoznak, és kizárják a jogok élvezetébõl a vendégmunkásokat, a menekülteket és az idegeneket. Fontos elvként bevezetik a kapcsolattartás jogát azon államok polgáraival, amelyekhez a kisebbségeket etnikai, nyelvi, vallási és kulturális kapcsolatok fûzik. A dokumentumok új gondolkodásmódot tükröznek, és a nemzeti kisebbségek számára biztosított jogok szoros kapcsolatban állnak olyan európai kérdésekkel, mint a biztonság, stabilitás, területi integritás, emberi jogok. Bár a dokumentumok nem kötelezõek, mégis a konszenzus irányába mutatnak, és haladást jelentenek a nemzeti kisebbségek kérdése megoldásának keresésében. A kisebbségi jogok kodifikációs folyamatának nehézségeit és jogi, valamint politikai akadályait szemléletesen tükrözi az ET-folyamatnak 255

szentelt fejezet. A szerzõ úgy véli, hogy az ET mint az emberi jogok területén legnagyobb tekintéllyel rendelkezõ európai szervezet jelentõs eredményeket ért el. A nemzeti kisebbség definícióját azonban csak az 1201-es ajánlás tartalmazza, amelynek nincs kötelezõ jogi érvénye. Az 1994-ben elfogadott Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelmérõl kidolgozásakor a Szakértõi Bizottság úgy döntött, hogy – mivel a dokumentum egyéni és egyetemes jogokat fog biztosítani – a nemzeti kisebbség definíciójának kidolgozására nincs szükség. Az eddigi dokumentumok alapján megállapítható, hogy az ET a kisebbségek láthatóságának irányába lépett elõre, és központi szerepet játszik abban, hogy az új felfogások a kodifikációs folyamatban érvényesülhessenek. A szerzõ számos olyan fogalmat tisztáz, amelyek használata zûrzavart okozott a szakirodalomban és a kodifikációs folyamatban. Jól elkülöníti az etnikai kisebbség és a nemzeti kisebbség fogalmait, amelyeket gyakran szinonimaként használtak. Elkülöníti a multietnikus társadalom és a multikulturális társadalom fogalmát is, amelyek ugyancsak szinonimaként jelennek meg. Megállapítja, hogy egy minden kisebbséget magába foglaló definíció mindeddig nem volt lehetséges. Ezért a nemzetközi szervezetek az etnikai és nemzeti kisebbségeket objektív (nyelv, vallás, kultúra, kisebb lélekszám, mint az állam lakosságának fele, nem domináns helyzet, állampolgárság) és szubjektív (az identitás megõrzésének, a fennmaradásnak kollektív akarata) kritériumok alapján ragadják meg. A szerzõ személyesen a kollektív jogok biztosítása mellett foglal állást, de tekintettel arra, hogy a nemzetközi dokumentumok egyéni jogokról beszélnek, és hogy a kollektív jogok elismertetése leküzdhetetlen akadályokba ütközik, egyetlen lehetõséget lát: minden kisebbséghez tartozó személy számára biztosítani kell a kollektív dimenziójú egyéni kisebbségi jogok gyakorlását. Úgy véli, hogy az eddigi sikertelenségek ellenére is el kell érni az etnikai kisebbség és a nemzeti kisebbség fogalmainak definícióját. A definíció nemcsak elméleti és tudományos hiányosságot oldana meg, hanem hozzájárulna a kisebbségek elvárásainak rendezéséhez, és arra ösztönözheti az államokat, hogy toleráns magatartást tanúsítsanak nemzeti kisebbségeikkel szemben. A fordítási nehézségek ellenére is 256

közöljük a nemzeti kisebbségek Nicola Girasoli által javasolt meghatározását: „Az állam állampolgárainak (citizens) az a csoportja, amely az állam lakosságának többi részéhez viszonyítva számbeli kisebbségben van, nincs uralkodó helyzetben, történelmi események következtében elszakadt eredeti országától, és megõrizte ennek az országnak a vallási, nyelvi és kulturális jellemvonásait, a fennmaradás kollektív akaratával rendelkezik, és arra törekszik, hogy a többséggel való gyakorlati és jogi egyenlõséget érjen el, miközben tiszteletben tartja az állam szuverenitását.” A meghatározás a szerzõ által idézett korábbi definícióhoz viszonyítva több új elemet vezet be: a történelmi származást, és az anyaországgal való kapcsolatot az állam iránti lojalitással együtt iktatja be, a kisebbséget csoportként határozza meg, és a kisebbséget, valamint a többséget kollektivitásként viszonyítja egymáshoz. Véleményünk szerint a meghatározás a további jogfejlõdés során a kollektív jogok biztosításának is kiindulópontja lehet. Nicola Girasoli munkája nélkülözhetetlen kézikönyv a szakemberek és a politikusok számára

257

Az autonómia alapvetõ kérdései

(Ruth Lapidoth: Autonomy Flexibile Solutions to Ethnic Conflicts United States Institute of Peace Presse, Washington D.C. 1996. pp. 1-300. címû könyve nyomán) Az utóbbi évek egyik legvitatottabb kérdése az etnikai és kisebbségi csoportok autonómia-igényeinek jelentkezése és az autonómia biztosításának lehetõségei. Mivel az autonómia fogalma nagyon nehezen meghatározható, és mivel olyan jogilag nem világosan körülhatárolható fogalmakhoz is kapcsolódik, mint „nemzeti kisebbség”, „bennszülött nép”, „szuverenitás”, „önrendelkezés”, a vele kapcsolatos politikai mozgalmak pedig csaknem áttekinthetetlen láncolatot alkotnak, szükségessé vált a kérdéskör minél szakszerûbb elemzése és átfogó bemutatása. Erre vállalkozott Ruth Lapidoth izraeli szerzõ az Autonómia, Az etnikai konfliktusok rugalmas megoldásának lehetõségei címû Amerikában kiadott könyvében. A munka a szerzõ többéves kutatásának eredménye, amelyet fõként az Amerikai Egyesült Államok Békekutató Intézetében végzett. Az intézet szövetségi intézmény, amelyet az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa tart fenn, és amelynek célja az Egyesült Államok konfliktusmegoldó képességének növelése a nemzetközi kapcsolatokban. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert Amerika hosszú ideig értetlenül állt az etnikai konfliktusok elõtt, és az autonómia törekvéseket sem támogatta. Mindez – miként Max M. Kampelman, az Intézet Igazgatótanácsának alelnöke elõszavában megjegyzi – az amerikai történelembõl, hagyományokból és az egyéni jogokra épülõ jogfelfogásból következik. Az a tény tehát, hogy egy amerikai szövetségi kutatóintézet ily nagy figyelmet szentel az autonómia kérdéseinek, pozitív jelzés. Az Amerikai Egyesült Államok már nem hárítja el egyértelmûen a különbözõ népcsoportok autonómia-igényeit. A politikai racionalitás azt kívánja, hogy azokat tudomásul vegye, elemezze, és a megoldás lehetõségeit megkeresse. 258

Ruth Lapidoth az autonómia jelenségét egyetemes keretbe helyezi és világviszonylatban vizsgálja. Könyve a következõ négy nagy fejezetre oszlik: Az autonómia szerepe, Az autonómia fogalma és annak lényege, Az autonómiák mûködése és Végkövetkeztetések. Megkísérli a kérdést mind elméleti mind gyakorlati szempontból a maga végtelen változatosságában, sokoldalúságában megragadni, és felvázolja a gyakorlati megoldás lehetõségeit, a politikusok számára pedig pragmatikus javaslatokat nyújt. Miként megállapítja, az autonómia nem csodaszer, de eszköz, amelyet annak érdekében használhatnak fel, hogy tiszteletben tartsák a csoportok jogait és érdekeit, a politikai rendszerben leképezzék a lakosság sokféleségét, ugyanakkor pedig megõrizzék az állam területi integritását. Saját megfogalmazása szerint könyvének célja az autonómia-fogalom elemzése, különös tekintettel arra, hogy alkalmazása hozzájárulhat a világ heterogén államaiban jelentkezõ feszültségek csökkentéséhez. Fõként a kisebbségeknek, a bennszülött népeknek és az önrendelkezésre törekvõ népeknek, régióknak szól. A szerzõ kifejezi azt a reményét, hogy a kompromisszum elvének alkalmazásával hozzájárulhat a feszültségek feloldásához. Az autonómia szerepe címû fejezetben rámutat arra, hogy az Európában, Ázsiában, Afrikában és Amerikában jelentkezõ autonómia-mozgalmak az emberi jogok fogalomkeretére, az egyenlõség és a diszkrimináció-mentesség elvére, a kisebbségek és a bennszülött népek jogaira, valamint az önrendelkezésre való jogra támaszkodnak. Azokban az esetekben, ha az egyenlõséghez és a diszkrimináció-mentességhez való jog, valamint az egyének számára biztosított kisebbségi jogok nem elégítik ki a csoport igényeit, és ha a teljes önrendelkezés, azaz az állami függetlenség nem opció, csak az autonómia hozhat megoldást és szüntetheti meg a konfliktust. A szerzõ szerint az autonómia alanyai az etnikai kisebbségek (nemzeti, nyelvi, vallási csoportok), a bennszülött népek és más népek lehetnek. Elemzi az autonómia és a kisebbségek, az autonómia és a bennszülött népek fogalmainak kapcsolatát. Megjegyezzük, hogy a magyar nemzeti kisebbségek szempontjából a bennszülött népek jogainak biztosítása különösképpen nem releváns, de egyetemes szempontból nagy jelentõsége van. Jogaikkal a nem 259

európai nemzetközi szervezetek, fõként az ENSZ kiemelten foglalkoznak. A nemzeti kisebbségek és a bennszülött népek autonómia-törekvései – bár különbözõ gyökerekre támaszkodnak – párhuzamosan jelentkeznek. A bennszülött népek számára biztosított jogok pozitívan befolyásolják a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi kodifikációs folyamatát. Kiemeljük, hogy 1991-ben az ENSZ kezdeményezésére Grönlandon összeült szakértõi csoport olyan javaslatot dolgozott ki, amely szerint a bennszülött népeknek joguk van az önrendelkezésre, ennek pedig vele járó része az autonómiához és az önkormányzathoz való jog, amelyet alapvetõnek nyilvánítottak. Ugyanakkor az autonómia a bennszülött népek számára az egyenlõség, az emberi méltóság, a diszkrimináció-mentesség és az emberi jogok élvezetének elõfeltétele. A szerzõ részletesen elemzi az önrendelkezés fogalmát és megállapítja, hogy az a nemzetközi jog alapvetõ, de ugyanakkor legtitokzatosabb fogalma. Meghatározásának hiánya kétértelmûséghez, szubjektivitáshoz és kettõs értékítélethez vezethet. Az önrendelkezéshez való jog és az államok területi integritásához való joga közötti ellentmondást úgy próbálja feloldani, hogy bevezeti a külsõ és belsõ önrendelkezés fogalmát, és leszögezi, hogy belsõ önrendelkezéshez minden egyénnek és csoportnak joga van. Javaslata szerint a megoldás érdekében az államokkal párhuzamosan létre kellene hozni a nemzetek rendszerét, összekapcsolva az állami szuverenitás csökkenésével, a hatalom megosztásával, funkcionális határokkal. Ugyanakkor meg kell különböztetni az állampolgárság-citizenship (az állammal való kapcsolat) és a nemzetiség-nationality (a nemzettel való kapcsolat) fogalmát, amelyek ma az angol nyelvben azonos jelentésûek. Megjegyezzük, hogy ez az elképzelés megegyezik az érvényes közép-európai nemzetfogalommal. Végül arra a következtetésre jut, hogy az autonómia az önrendelkezési jog formája lehet egy olyan világban, amely a föderalizmus és a regionalizáció felé halad. Az autonómia fogalma és lényege címû fejezetben az autonómia-formák sajátosságai és sokfélesége folytán az eklektikus leírás mellett foglal állást. Úgy véli, hogy az autonómia olyan sajátos eszközöket biztosít, amelyek által egy csoport megõrizheti identitását. Általában kulturális, gazdasági, társadalmi ügyekre, egyes esetekben korlátozott 260

nemzetközi jogosítványokra terjed ki. Saját törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató szervei vannak. Alapvetõ jellemvonása a hatalom megosztása a következõ szempontok szerint: az állam központi hatóságainak fenntartott hatalom, az autonóm egységre átruházott hatalom, párhuzamosan gyakorolt hatalom, közösen gyakorolt hatalom. A központi állami hatalom és az autonóm egység hatalmi szervei között állandó egyeztetésre és együttmûködésre van szükség. A vitás kérdések eldöntésére pedig közös szervet kell létrehozni. Az autonómia létrejöhet nemzetközi szerzõdés, alkotmányos döntés, statútum vagy ezek kombinációja és szokásjog alapján. Az autonómiák kialakításában a nemzetközi elemek több típusa fellelhetõ. Létre lehet hozni nemzetközi szervezet határozata vagy nemzetközi szerzõdés által. Az autonómia nemzetközi ellenõrzést is feltételezhet, az azt gyakorló közösséget pedig etnikai, nyelvi vagy vallási szálak fûzhetik egy másik államhoz. Az autonómia-rendszer általában csak az állam és az autonóm egység jóváhagyásával változtatható meg. A fogalom rugalmas, lehetõvé teszi a változtatásokat vagy a jogosítványok fokozatos bevezetését. Külön fejezetben elemzi a területi és személyi (kulturális) autonómia kérdéseit. Az autonómia és a szuverenitás összefüggéseit a szerzõ a jelenlegi fejlõdés keretében mutatja be. A szuverenitás klasszikus értelmezése, miszerint az az államiság legfõbb attribútumaként, azaz a totális és oszthatatlan államhatalomként jelentkezik, az utóbbi idõben fellazult. A fogalom relativitása, az állam nemzetközi kötelezettség-vállalásai, a hadviselés jogának szigorú korlátok közé szorítása, az emberi és kisebbségi jogok érvényesítése számos, az államnak a szuverenitásából levezetett abszolút jogát érvényteleníti. Ma már egyes államok alkotmányai (Hollandia, Németország) is megengedik a szuverenitás korlátozását, ha a nemzetközi együttmûködés azt megkívánja. A kérdés rendkívüli bonyolultságát jelzi olyan fogalmak felbukkanása a szövegben, mint törzsi, megosztott, negatív, pozitív, spirituális, funkcionális, pluralista szuverenitás. Az etnikai öntudat feléledése – állapítja meg a szerzõ – ugyancsak kihívás a szuverenitás fogalma számára. A Föld túl kicsi ahhoz, hogy több ezer nép és etnikai csoport számára szuverenitást biztosítsanak egy terület felett. Kompromisszumot kell találni annak érdekében, hogy legalább részben kielégítések a külön261

bözõ csoportok aspirációit. A megoldás az autonómia: a hatalom megosztása esetén mind a központi szervek, mind az autonóm egység a szuverenitás törvényes hordozói lehetnek anélkül, hogy az állam eltûnne vagy szétesne. A szerzõ a továbbiakban a Területi autonómia és a hatalommegosztás egyéb módozatai címû fejezetben párhuzamba állítja az autonómia és föderalizmus, az autonómia és decentralizáció, az autonómia és önkormányzat, az autonómia és társult államiság, az autonómia és önigazgatás fogalmait, elemezve hasonlóságaikat és különbségeiket. Bár az autonómia bizonyos értelemben „föderális rendezésnek” is tekinthetõ, az autonómia és a föderáció között jelentõs alkotmányjogi különbségek vannak. Míg a föderatív berendezkedés az állam egész területére kiterjed, az autonómia általában csak egy bizonyos etnikailag meghatározott régiót érint, de lehet személyi, azaz területhez nem kötõdõ is. A szerzõ azt javasolja, hogy a nem föderatív, de autonómiákat biztosító államok megjelölésére be kell vezetni az autonomista állam (autonomist state, etats autonomiques) fogalmát. Az autonómia és a decentralizáció fogalmai is összefüggnek: a decentralizáció a hatalommal való szûkebb felruházást, az autonómia egész hatalmi ágak átruházását jelenti. A központi kormány a decentralizációt egyoldalúan visszavonhatja, az autonóm egység jogállásának módosításához azonban annak hozzájárulására is szükség van. Az autonómia és az önkormányzat között ugyancsak nagy a hasonlóság. Egyesek a két fogalmat felcserélhetõnek tekintik. Bizonyos azonban, hogy az autonómia sokkal szélesebb körû jogosítványokat feltételez, mint az önkormányzat. Némely szakértõ szerint az önkormányzat megvalósítható egy államnak egy másik államhoz fûzõdõ társult kapcsolatában. A társállami kapcsolat a nemzetközi jogban azt jelenti, hogy az állam jogosítványai egy részét arra az államra ruházza át, amellyel társult, de ugyanakkor mindkét fél megõrzi államiságának nemzetközi státusát (például az Új-Zélanddal társult Cook-szigetek és Niue). A társult államiságot – a szerzõ véleménye szerint – széles körû hatalommal felruházott autonómiának tekintjük. 1994-ben Lichtenstein javaslatára benyújtottak az ENSZ Közgyûlésének egy olyan dokumentumtervezetet, amelynek az 262

önrendelkezés önigazgatás (self-administration) általi megvalósítása a tárgya. Eszerint egy olyan csoport számára, amely egy állam bizonyos területét lakja, és felmutatja a dokumentum által elõírt szervezettség fokát, külön jogokat kell biztosítani. Az adott csoport vagy terület ugyanazokkal a jogos1ítványokkal rendelkezik, mint egy autonómia. Ezért a szerzõ szerint a dokumentum, bár az önigazgatás kifejezést használja, valójában autonómiát ír le. A fent leírtak gyakorlati jelentõségét jól felmérhetjük, ha összevetjük a következõ tényezõket: a romániai magyar kisebbség autonómiát igényel, ugyanakkor a jelenlegi román kormány elkötelezte magát a decentralizáció, a szubszidiaritás és a valóságos helyi önkormányzat mellett. A Szerzõ a legnagyobb teret az I. és II. világháború után létrejött mûködõ autonómiák leírásának szenteli. A részletesen leírt autonómiák között szerepelnek az európai miniállamok (Andorra, Liechtenstein, Monaco, San Marino), a Brit Korona tartozékai (Man-szigetek, a Channel-szigetek, a litvániai Memel-Klaipeda terület, az észtországi, lettországi, litvániai és az I. világháború utáni ukrajnai személyi autonómia, a Szovjetunió és a mai Oroszországi Föderáció autonómiái, Dél-Tirol, a Feröer-szigetek, Nyugat-Berlin, Eritrea, Puerto Rico, Grönland és Palesztina. A fejezet célja a történelmi háttér, a sajátos vonások és a változatosság leírása, a sikerességet vagy sikertelenséget meghatározó tényezõk kiemelése. A leírások azonos szempontokat követnek, és tartalmazzák az autonómia létrejöttének folyamatát, az azt létrehozó jogi aktust, a hatalom megosztásának módszereit, a bevezetés idõbeni és térbeli mechanizmusát, az autonómia struktúrájának és intézményrendszerének mûködését, a viták rendezésére létrehozott mechanizmust, a terület sajátos jellegének megõrzése céljából biztosított speciális jogosítványokat, a pénzügyi terhek elosztásának módozatait, az autonómia-rendszer megváltoztatásának lehetõségeit, az autonómia esetleges külügyi kompetenciáit. E helyen nincs módunk a mûködõ autonómiák leírásának részletes bemutatására, de kiemeljük a szerzõ néhány megállapítását, fõként azon országok politikai magatartásának jelentõségét, amelyhez az autonóm terület lakosságát, etnikai, nyelvi, vallási kapcsolatok fûzik, valamint az Európai Unió tagállamai autonóm egységeinek az Unióhoz való viszonyát. A II. 263

világháború után több tényezõ járult hozzá az autonómia-rendszerek kialakulásához: a gyarmati rendszer felbomlásával kapcsolatos igény az önrendelkezésre, az önrendelkezés jogának nemzetközi elismerése, az etnikai (nemzeti és vallási) identitás megerõsödése, a kisebbségi jogok elismerésének trendje, az idegen és kommunista uralom megszûnése, az államok soketnikumú voltának felszínre kerülése, a bennszülött népek jogainak elismerése, a regionalizációs folyamat és a gazdasági heterogenitás (lásd Hongkong és Macao esetét Kína viszonylatában). A szerzõ a legsikeresebbnek az Aland-szigetek, a Feröer-szigetek és Grönland autonómiáját tekinti. Az Aland-szigetek autonómiájának sikeres mûködésében a vitás kérdések rendezésére a finn és az alandi fél képviselõibõl felállított Aland Delegáció nagymértékben hozzájárult. Nagy jelentõsége van az alandi regionális állampolgárságra, nyelvhasználatra (csak a svéd hivatalos), a földbirtoklásra, a munkaerõ alkalmazására vonatkozó rendelkezéseknek, amelyek kizárják a sziget lakossága etnikai összetétele megváltoztatásának a lehetõségét, és biztosítják a szigetek svéd jellegének megõrzését. Ugyanakkor nem lehet alábecsülni Svédország szerepét sem, amely visszautasította a szecessziós megoldást, és hozzájárult az autonómia kimunkálásához. Grönland autonómiáját a szerzõ egy bennszülött nép esetében a legsikeresebbnek tekinti, és a sikert a következõ tényezõknek tulajdonítja: a bennszülött lakosság területileg jól koncentrált és többséget alkot, földrajzi területe jól körülhatárolt, nagy távolságokra fekszik Dániától, nem fûzik etnikai szálak egyetlen külföldi hatalomhoz sem. A sikerhez hozzájárult a dánok hagyományos tisztelete az emberi jogok iránt, Dánia demokratikus, az önkormányzat elve alapján mûködõ politikai berendezése és az autonómia fokozatos bevezetése. Dél-Tirol autonómiáját, amely az egyik legrészletesebb rendezés, sikeresnek tekinti, de megjegyzi, hogy nem problémamentes. Kialakulásához és sikeréhez több tényezõ járult hozzá: az általános regionalizációs folyamat Olaszországban, az 1955. évi osztrák államszerzõdés, amely az 1938. évi keretek között biztosította Ausztria határait, és kizárta Dél-Tirol visszacsatolásának lehetõségét, az etnikai-nyelvi status quo biztosítása, a kiegyensúlyozott hatalommegosztás. Jelentõs befolyása 264

volt az Európai Unió létének, amelynek Olaszország tagja volt, Ausztria pedig tagjává akart válni. Olaszország és Ausztria együttmûködésének, valamint a szubregionális együttmûködés perspektíváinak lehetõsége az Unióban csökkentette Dél-Tirol lakosságának bizalmatlanságát. A mégis meglevõ problémák abból adódnak, hogy az olasz nyelvû lakosság hátrányos helyzetben lévõnek érzi magát, a német anyanyelvûek pedig úgy vélik, hogy nem értek el mindent, amit kívántak, így például az oktatásnak az autonómia hatáskörébe való átutalását, a tanárok ugyanis Olaszországban az állam alkalmazottai. Eritrea autonómiájának sikertelensége a következõ tényezõkkel magyarázható: nem volt az egyeztetést és az együttmûködést biztosító mechanizmusa, a viták rendezését célzó szerve, így Etiópia attól félt, hogy az autonómia nemcsak Eritreát, hanem más területeket is elszakadásra fog ösztönözni, hiányzott az autonómia sikerének alapvetõ feltétele: a közös akarat a kompromisszumra és a megbékélésre. A szerzõ megállapítása szerint az Oroszországi Föderáció rendszere, amely az alkotó „alanyok” különbözõsége folytán amúgy is aszimmetrikus, valójában sui generis autonómiákon alapul. Az orosz és palesztin rendezés sikeressége a jelenlegi stádiumban még nem ítélhetõ meg. Puerto Rico úgynevezett „Commonwealth” státusának leírása azért fontos, mert felhívhatja az amerikai olvasó figyelmét arra, hogy az autonómia fogalma az amerikai politikai életben sem ismeretlen. Puerto Rico „kétértelmû státusa” pedig olyan vita tárgya, amelynek megoldását az Egyesült Államoknak és a sziget népének kell megtalálnia. Bár a szerzõ megjegyzi, hogy nem törekedett valamennyi autonómia-rendszer bemutatására, és a mélységben való elemzést részesítette elõnyben, az európai kontinensen nagy jelentõségû spanyolországi baszk és katalán autonómiák leírását a recenzens mégis hiányolja. Különös jelentõségû azoknak a helyzeteknek az ismertetése, amikor az autonómia-rendszer valamiképpen kapcsolatba kerül az Európai Unió struktúrájával. Az autonómiákat biztosító államok általában magukkal vitték autonómia-berendezkedéseiket az Unióba (Finnország, Olaszország) még akkor is, ha ez a rendszer nem teljesen kompatíbilis az Európai Unió elõírásaival. Így például az Aland-szige265

teken bizonyos állások betöltését a helyi regionális állampolgársághoz kötik. Ugyanez a helyzet Dél-Tirolban, ahol bizonyos munkahelyek elfoglalásának feltétele a helyi illetékesség és az etnikai hovatartozás. Mindkét eset ellentétben áll a munkaerõ szabad áramlásának elvével, amelyet az Európai Unió szabályai biztosítanak. Némely esetben pedig az autonóm régió nem követi államát az EU-tagság ügyében: bár Dánia tagja az Európai Uniónak, a Feöer-szigetek nem, Dánia elhagyta az Északkelet-atlanti halászati egyezményt, a Feöer-szigetek most is részese, Grönland pedig kilépett az Európai Unióból. A könyv utolsó fejezete gyakorlati útmutató a politikusok számára. A szerzõ felteszi a kérdést, hogy létezik-e az autonómiához való jog. Megállapítja, hogy a nemzetközi közösség mindeddig nem kodifikálta az autonómiához való jogot, és csupán a bennszülött népek autonómiájának elismerésére mutat hajlandóságot. Az autonómia alkalmazása azonban a nemzeti kisebbségek esetében is elkerülhetetlen. Ruth Lapidoth a következõ kompromisszumos megoldást javasolja: a csoportok számára biztosítani kell azt a jogot, az államokra pedig rá kell róni azt a kötelességet, hogy tárgyaljanak az autonómia-rendszerek létrehozásáról. A szerzõ megjegyzi, hogy minden autonómia más és sajátos. A konkrét helyzeteket történelmi, gazdasági, demográfiai, stratégiai, valamint más tényezõk befolyásolják. Nagy jelentõsége van az autonómiát igénylõ csoportok jellegének is. Minden esetben találékony gondolkodásra és jóhiszemû tárgyalásokra van szükség. Az autonómiák létrehozásakor pedig a következõ tényezõk figyelembevételére és kialakítására kell összpontosítani: az autonómia létrehozásának módja, területi, személyi vagy kombinált autonómia kialakítása-e a cél; hogyan valósítjuk meg idõben (fokozatosság elve); melyek lesznek az autonómia intézményei; hogyan osztják mag a hatalmat; hogyan szavatolják az állam és az autonómia-rendszer biztonságát; lesznek-e az autonómiának külpolitikai jogosítványai; miként osztják meg a gazdasági jogosítványokat, a víz- és energiaellátást, a közlekedést, a kommunikációt, a környezetvédelmi feladatokat, a kulturális ügyeket; hogyan oldják meg a társadalombiztosítás, az igazságügy, az állampolgárság, a finanszírozás kérdését; mi lesz a szuverenitás szerepe; 266

hogyan biztosítják az emberi jogok védelmét, a lakosságnak a közéletben való részvételét, a csoport vagy terület sajátos karakterének megõrzését és a viták rendezését. Végül a szerzõ felsorolja mindazokat a tényezõket, amelyek hozzájárulhatnak az autonómiarendszer sikeréhez. Ezek a következõk: 1. Az autonómiát annak a lakosságnak az egyetértésével kell létrehozni, amely azt élvezni fogja. 2. El kell nyerni annak az államnak a támogatását, amelyhez az autonóm csoportot etnikai szálak fûzik. 3. Az autonómiának mind az állam, mind az autonóm régió javát kell szolgálnia. 4. Az autonóm lakosságnak biztosítania kell saját szimbólumai és anyanyelve hivatalos használatát. 5. A hatalom megosztását oly világosan kell megfogalmaznia, amennyire csak lehetséges. 6. Ha a központi kormány a maga számára fenntartott hatalmi ágak keretében olyan intézkedéseket hoz, amelyek az autonóm régiót érintik, konzultálnia kell a helyi hatóságokkal. 7. A központi kormány és az autonómia hatóságai együttmûködésének biztosítására külön szervet kell létrehozni. 8. A legnagyobb részletességgel ki kell dolgozni a központi és az autonómia hatóságai közötti viták rendezésének módjait és mechanizmusát. 9. Bizonyos körülmények között az autonómia bevezetését és a megfelelõ hatalmi ágak átruházását fokozatosan kell megvalósítani. 10. Nagyobb a siker esélye abban az esetben, ha mind az állam, mind az autonóm egység berendezkedése a demokratikus értékeken alapul. 11. Minden autonómia-rendszerben biztosítani kell az emberi jogokat, beleértve az egyenlõséghez és a diszkrimináció-mentességhez való jogot; az autonóm területen élõ valamennyi helyi kisebbség számára kisebbségi jogokat kell szavatolni. 12. Az egyenlõ gazdasági fejlettség és életszínvonal az autonóm régióban és az állam területén hozzájárulhat a sikerhez (ld. Dánia különleges intézkedéseit a grönlandiak életszínvonalának emelésére). 267

13. Ha az autonómiát csak bizonyos idõszakra vezetik be, végének idõpontját eleve meg kell határozni. 14. Ha az autonóm rendezés bizonyos kötelezettségeket (emberi jogok, egészségügy, környezetvédelem) feltételez, azt a nemzetközi standardokra kell alapozni. 15. A legfontosabb és nélkülözhetetlen feltétele a sikernek a megbékélés és a jóakarat légkörének érvényesülése; kitartó és állandó erõfeszítéseket kell tenni a türelmes dialógus folytatására. Ellenséges légkörben az autonómia nem lehet sikeres. 16. Az autonómiát azelõtt kell létrehozni, mielõtt a viszony a többség és a kisebbség között végleg megromlik. A gyûlölet és a frusztráció légkörében autonómiát létrehozni nem lehet, az ugyanis a túlfeszített viszonyokhoz már nem tud alkalmazkodni. Ruth Lapidoth analitikus és ténykezelõ pontossággal, lényegre látó objektivitással megírt könyve jelentõs tudományos teljesítmény, ugyanakkor a politikusok számára gyakorlati útmutató is. A tárgykörben való további tudományos tájékozódást lehetõvé teszik részletes jegyzetei, a kötethez csatolt tárgymutató pedig a politikusok számára is megkönnyíti az anyagban való tájékozódást.

268

Az írások eredeti megjelenésének helye

A kisebbségi jogok kodifikációjának lehetõségei Európában. Megjelent: Külpolitika 1966.3-4. 186-216. Az Európai Unió és a nemzeti kisebbségek. Megjelent: Európai Tükör 1999. 1. 18-41; Collega 1999. 6-7. 46-57. Biztonsági dilemmák és etnikai konfliktusok magyar szempontból. Megjelent németül: Sicherheittsdilemma und ethnische Konflikte aus ungarischer Sicht. In: Minderheiten als Konfliktpotential in Ostmittelund Südosteuropa. Hrsg. von Gerhard Seewann, Oldenbourg, Südosteuropa-Gesellschaft, München 1995. 213-230. A kétoldalú kisebbségvédelmi jogeszközök rendszere. Megjelent: Külpolitika 1996. 1. 23-44. A magyar–szlovák és a magyar–román alapszerzõdés összehasonlító elemzése. Megjelent angolul: Ethnos-Nation. Eine europäische Zeitschrift. Jg. 4. 1996. Nr. 1-2. 114-122. Nemzetiségi mozgalmak Erdélyben 1867-1914 között. Megjelent németül: Nationalbewegungen in Sieben bürgen in den Jahren 1867-1914. In: Entwicklung der Nationalbwegungen 1850-1914. Hrsg. von Heiner Timmermann, Duncker Humblot, Berlin 1999. 327-340. Az erdélyi kérdés és a romániai magyar kisebbség helyzete 1920-1940 között. Megjelent németül: Die Frage Siebenbörgens und die Lage der ungarischen Minderheit in Rumänien in den Jahren 1920-1940. In: Nationalismus und Nationalbewegungen in Europa 1914-1945. Hrsg. von Heiner Timmermann, Duncker Hunblot, Berlin 1999. 327-340. A magyar kisebbség Romániában. Megjelent: Magyar Külögyi Intézet, Foreign Policy Papers, No. 8. 1-26. 269

Az euro-atlanti-integráció és a román Közép-Európa felfogás. Megjelent: Európai Tükör. Mûhelytanulmányok 21. 97-108; Magyar Kisebbség 1999. 1. 76-88. Erdély: mítosz és valóság, Az erdélyi identitástudat változásai. Megjelent angolul: Transylvania: Myth and Reality, Changing Awareness of Transylvanian Identity. In: Vampires Unstaked. National Images, Stereotypes and Myths in East Central Europe. Ed. by André Gerrits and Nanci Adler. Köninklijke Nederlandse Akademie van Wetenschappen. Amsterdam, Oxford, New York, Tokyo, 1995. 69-86. Újabb kísérlet a nemzeti kisebbség meghatározására. Megjelent: Regio 1995. 198-201.; angolul is: A New Attempt to Define National Minorites, Regio, Minorites, Communities, Society, 1998. 219-222. Az autonómia alapvetõ kérdései. Megjelent: Pro Minoritate 1997. 2. 88-93.

270

Tartalomjegyzék

Elõszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 A kisebbségi jogok Európában . . . . . . . . . . . . . 7 A kisebbségi jogok kodifikációjának lehetõségei Európában . 9 Az Európai Unió és a nemzeti kisebbségek . . . . . . . . . . . . 50 A kisebbségi kérdés a magyar külpolitikában

. . . . . 87

Biztonsági dilemmák és etnikai konfliktusok magyar szempontból (1989–1994) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89 A kétoldalú kisebbségvédelmi jogeszközök rendszere . . . . 104 A magyar-szlovák és magyar-román alapszerzõdés összehasonlító elemzése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135 Az erdélyi kérdés, a kisebbségek, és az európai integráció . . . . . . . . . . . . . . . 149 Nemzetiségi mozgalmak Erdélyben 1867–1914 között Az erdélyi kérdés és a romániai magyar kisebbség helyzete 1920 és 1940 között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A romániai magyarság 1996-ig . . . . . . . . . . . . . . . . . Az Euro-Atlanti integráció és a román Közép-Európa-felfogás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Erdély: mítosz és valóság Az erdélyi identitástudat változásai . . . . . . . . . . . . . .

. . . 151 . . . 164 . . . 178 . . . 208 . . . 225

Alapkérdések értelmezése . . . . . . . . . . . . . . 251 Újabb kísérlet a nemzeti kisebbség meghatározására . . . . 253 Az autonómia alapvetõ kérdései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 258 Az írások eredeti megjelenésének helye . . . . . . . . . . . . . . 269

271

Kiadja a Pro-Print Könyvkiadó Felelõs vezetõ: Burus Endre igazgató Mûszaki szerkesztõ: Botár Emõke

Készült a Pro-Print Rt. nyomdájában, 500 példányban, 17 ív terjedelemben. Csíkszereda, Temesvári u. 19

272