Vita spiritualis azaz, amennyivel több az élet az eledelnél∗ (Mt 6,25)
A címben szereplő összehasonlítás egy kérdés része, amit Jézus tanítványaihoz intéz. A Mester szavait a hagyomány így őrizte meg az utókornak: „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem többe az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál?” Pedagógusok gyakran használt eszköze a megfelelő választ is magában foglaló kérdésföltevés. Nem csak az igyekezet van mögötte, hogy a derék oktató mihamarabb ügyes feleletadáshoz segítse a gyors sikerre kondicionált növendéket; a kérdésnek figyelmet szentelő hallgató a magától értődő dolgok észre nem vétele miatti rövidke megszégyenülésre s a nyomában támadó fejlődni vágyásra is esélyt kap. Mi minden rejlik e kérdésben?
∗
Kis Médea.: Több az élet az eledelnél… c. esszéje korábbi megjelenésének helye: Ökumenikus Életvédő Alapítvány honlapja, (2010); valamint Kis Médea: Istendicsőítés élettel és énekkel. A református spiritualitás forrásai c. könyve, Kálvin Kiadó, Budapest, pp. 80-87, (2012).
Élet A veleszületetten bölcs Mester szerint a jóra elszánt embert is többféle veszély fenyegeti, – már csak emberlétéből adódóan. A bibliai szövegösszefüggés szerint – ahonnan idézetünket kiemeltük –a legtisztességesebb emberrel is megtörténhet, hogy évtizedei elszállnak, s ő a pénzszerzésben őrlődik fel, az aggodalomba pusztul bele, vagy a mások fölötti ítélkezés magaslatáról esik bele a maga ásta verembe. Ezúttal a második „lehetőséget” vesszük górcső alá. Két-két dolgot vet össze: étel és élet, öltözet és test. Mindegyiket kapja az ember. Ha nem táplálnák az újszülöttet, nem maradna életben, teste pedig kihűlne meleg ruhácska nélkül. Az ember élete során szinte nem győzi nyomon követni, hogy milyen gondoskodásban részesül azok irányából, akik körülveszik. Ha nem kapott volna saját közreműködése nélkül legalább minimálisat ezekből, e sorokat sem tudná olvasni. Lehetséges, hogy nem eleget kapott, de az éppenséggel a kérdés lényegét húzza alá: az élet sokkal több, mint amennyinek látszik. Már maga a Jézus által hangsúlyozott üzenetet megőrző szó is sokkal összetettebb jelentésű, mint első pillantásra gondolnánk. Tulajdonképpen úgy kellene fordítanunk: nem több-e a lélek az ételnél? Amit megeszünk és megiszunk, az energiát ad az élethez: a már eleven, lélegző, mozgó, érzelmekkel és vágyakkal bíró, gondozásra, védelemre és megpihenésre szoruló önmagunk – pszichénk – naponkénti működéséhez, sokrétű feladatainak ellátásához. Nagyon nehéz egy szóval megragadni, s főleg nem lehet egy testrészhez kötni, hogy hol van az emberben az élet. Jobb híján használjuk rá a testtől nem különválasztott, azzal nem szembeállított lelket, mint az élet hordozóját. Ha van élet valakiben, akkor képes egyik napról a másikra fennmaradni, egyik élethelyzettől a másikig vinni a terhét, képes megküzdeni az aktuális nehézségekkel, tudatosan tervezni és célratörően gondolkodni, hatékonyan dolgozni, emberi kapcsolatokat ápolni és az életkor előrehaladása mellett, majd annak ellenére fejlődni. Hát nem több-e ez a naponta magunkhoz vett ételnél és italnál? Ahogyan furcsán mutatna egy csontvázon a legdivatosabb ruhadarab, s amiként nem ágyban fekvő betegeket gurítanak a kifutón – olyan groteszk lenne egyenértékűnek tartani az egészséges és szép testet, amit ép lélek tesz elevenné, azzal az öltözettel, ami kívülről fedi. A szemek kisugárzása, a kezek melege, az ölelés forrósága, az izmok domborulata, a fizikai erőnlét, a mozgás magával ragadó lendülete nem több-e, mint a ruházat? – A mondat két része így együtt, egymást kiegészítve ad útmutatást annak, aki megkeresi rá a választ, a maga válaszát. Úszni csak az tanul meg, aki rá mer feküdni a vízre. Még mielőtt úszni tudna, elhiszi és kipróbálja, hogy a víz felhajtóereje fenntartja az elengedetten, de biztonságérzéssel elnyúló testet. Az életet fenntartó isteni erőket is csak az az ember tapasztalja meg, aki teljes lényével
ráhagyatkozik és szíve teljes nyitottságával ad esélyt az újszerű tapasztalatnak. Így tud meggyőződni arról, hogy aki az életet adta, nem hagyja magára a továbbiakban sem. A természeti környezet a maga szépségével és elevenségével nyilvánvaló jele a teremtett világot létrehozó és fenntartó szeretetnek. Aki pedig a szemmel kevésbé látható gyönyörűségek után kutat, nos az is bőven talál célpontot a lelki magaslatokon fellelhető isteni élmény-ajándékok között. Madárdal és virágillat, munkakedv és szerelemben egyesülés – nem volna, ha a Gondviselő nem adta volna. Az életet magát, az élet föltételeit és az élet élésének képességét – adja, hogy az ember tovább-adja.
Aggodalom „…ne aggodalmaskodjatok…” Vagyis, ami nem az ember dolga-gondja, azt ne akarja kézbentartani. Még csak arra sem kell gondja legyen, hogy ő ossza fel, mi az Isten dolga és mi az övé; mert ez a munkamegosztás már adott. Az ember ebben a szereposztásban a ráhagyatkozó, a kapott lehetőségekkel boldogan élő, aki az Isten igazságának, szeretetének, békességének mind teljesebb érvényre jutattásával van elfoglalva, mert egyedül ezzel érdemes törődnie. Az aggodalmaskodás értelmetlen törődés. Mégsem húnyhatunk szemet a nyilvánvaló tendencia láttán: míg a régi emberek inkább csak a halálfélelmet ismerték, a modern ember szívébe az életfélelem lopakodott be – mint azt egy nyitott szemmel járó nemzedéktársunk megállapította. A mai ember bátrabb ugyan, sőt vakmerőbb, mint az előző generációk, de olyan világban kénytelen élni, amelyben minden lehetséges és mindennek az ellenkezője is. Ha tudna arról, hogy mindezeket a kiszámíthatatlan lehetőségeket valaki kézben tartja, s valami célvezéreltség lehet benne, inkább elviselhetővé válna számára a benne élés.
Az aggodalmaskodó megfosztja magát az életörömtől, és bizalmatlan azzal szemben, akitől valaha is kapott valamit élete megkönnyítéséhez. Ez a negatív életszemlélet sajnos könnyen megszokható, mert ezáltal a szorongó ember mindig talál illetve csinál magának valamilyen – csekély alkalmazkodást igénylő – elfoglaltságot. Amikor pedig valaki felajánlja a segítségét vagy felhívja a figyelmet a kigyógyulás lehetőségére, akkor nem is érti, hogy mások mért nehezítik még tovább az életét, milyen újabb feladattal terhelnék. Jó tudni, hogy vannak s mindig voltak olyan emberek, akik a múltbéli dolgokra azzal a nyitottsággal gondoltak vissza, mely nyitottság nyomán korábbi tapasztalataik erőt és derűt hoznak át a jelenbe. A Bibiliában olvasható zsoltárok írói nemegyszer vígasztalódtak azzal, amit Isten korábban már megtett értük. Egyikük így fogalmaz: „Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az Úr, imádságot életem Istenéhez” (Zsolt 42, 7). Utólag tűnt fel nekik, mi mindent viseltek el, s hogy a jelen terhét enélkül az edzettség nélkül nem tudnák hordozni. Azzal a felismeréssel szembesültek, hogy terhelhetőségükön túlmenően is képesek voltak terheket vinni. De nem lehet-e mégis jogos az aggodalmaskodás? Nem az a józan realista, aki aggódik? Nem jöhetnek-e olyan idők, hogy a legodaadóbb munka és legkitartóbb szorgalom mellett is hiányzik a legalapvetőbb? – Akkor lehet, hogy várni tanít, ellenállóképességet fejleszt ki bennünk. Ha csak a napi betevőt adja – amit kérni fel is jogosít, sőt meg is tanít („egy-egynapi kenyerünket add meg nekünk naponként”), akkor az az aktuális lecke, hogy ne magunkra számítsunk csak, hanem kalkuláljuk be Isten erejét is. Magunkat elengedni, reá hagyni is gyakoroljuk, és az legyen a legfőbb elfoglaltság, hogy a napi legszükségesebb elfogadása-elfogyasztása erejével tanuljuk legyőzni a jövendőtől való félelmünket. – Kemény lecke, nagy kihívás. Szemben a „bátorság” egyéb tradícióival, az önkezű halál, a „neki legalább volt bátorsága hozzá” végső, egzisztenciális lázadásával, az élet igazán-élése legalább olyan bátorságot, ha nem még nagyobbat kíván. Ugyanúgy a környezettől, a társaktól is: nem lesajnálni, kiközösíteni a vergődőt, a túlon-túl aggódót, nem elítélni vagy saját sorsa megérdemelt szenvedéseit látva hümmögni,
–
hanem testvérévé és segítőtársává lenni. Ezzel szemben, úgy vélekedni és
rendezkedni be, mintha egyedül lennék a családban, egyetlen korosztály volnánk a társadalomban, egyetlen nemzedékként élnénk a Földön: hivalkodás, önzés. Úgy élni, mintha csak magamra számíthatnék, mintha „se rokona, se ismerőse, se boldog őse nem volnék senkinek”: nem az a sors, amit a Mennyei Atya szánt gyermekeinek. Ő nem rejtőzik el, épp ellenkezőleg: „kijelenti magát”. Küldöttei, akik által valaha megszólalt, rá irányították a kortársak tekintetét és hallását. Aki akarja, észreveheti, hogy nem egyedül, nem elhagyatva él. De mivel ez mégsem oly nyilvánvaló minden embertársunk számára, ezért esetükben egyetlen jogos aggodalom mégiscsak megengedett: az Isten jelenlétéért. A jóra
elszánt embernek az lehet egyetlen és legfőbb gondja, azzal foglalkozhat mindent megelőzően, hogy Isten Országának, szeretete erejének és rendjének valósága mind nyilvánvalóbb legyen – nem utolsósorban az egyes emberek tisztánlátása és értelmes életfolytatása révén. És e ponton csak azok jöhetnek szóba, mint választható életút-példák, akik látván látni képesek és hallván hallani mernek. A sors kiszámíthatatlansága vagy épp végzetszerűsége elől bizonyos időszakokban könnyebbnek tűnik elmenekülni. Munkába mélyedni, bódulatot keresni, álomvilágot előidézni, hogy a ténylegest ne kelljen elviselni. Ha az ember a gondok ellentéteként nem a gondtalanságot, hanem az isteni gondoskodást választja életszemléletének fókuszául, és ha még társakat is hív maga mellé, hogy együtt csodálják az így eléjük táruló lenyűgöző látványt, akkor öröm is társul majd hozzá, és meglepett felkiáltás vagy ujjongó éneklés kíséri a nagyszerű élményt: mert nem bírják magukban tartani, hogy valami olyanban van részük, amire végképp nem számítottak.
Több Ez a több bizonyos szempontból mennyiségi többlet. Hogy megértsük, vegyük példaként Elizeus prófétát, aki Isten szemével is nézve az eseményeket, meglátta, hogy a seregben „többen vannak velünk, mint ellenünk”; sőt tisztában volt azzal, hogy ennek a látására Isten felnyithatja vagy akár be is zárhatja az ember szemét (2Kir 6). Ám az összefüggés még lehet ennél bonyolultabb. Aki arra néz, amije nincs és azt tartja szem előtt, mi hiányzik, az nem használja azt sem, ami kéznél van. Következésképp egyre kevesebb emberi és anyagi erőforrással, készséggel, életképességgel fog rendelkezni. Így értette
Jézus, hogy „akinek van, annak adatik, s akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.” Az aggodalmaskodó sokkal inkább megrövidíti az életét, mint hogy meg tudná toldani akár egy kevéssel is. A lelki eredetű testi betegségek éppen azért gyorsan terjedő járványai korunknak, mert a folyton szorongó gyomor nem tudja megemészteni a többnapi gondot, a természetes ritmusából kilendített, görcsösen összeszoruló szívet elviselhetetlen terhelésnek teszi ki az aggodalmaskodó. Aki nem látja, hogy a Gondviselő hatalma nagyobb, mint az egész élet terhe együttvéve, az a szorongás és önféltés morálját tudja csak követni. De minőségi többletet is magában foglal ez a megfogalmazás, abból a gyakori tapasztalatból kiindulva, amikor a szemlélet teszi lehetetlenné a látást. Előítéletek, sztereotípiák, reménytelenség úgy korlátoznak, mint párás szemüveg, a felszínen tovasikló tekintet pedig eleve gyakorlatlan a végső, a mögöttes, a tényleges, az isteni valóság érzékelésére. Az életfenntartás és életvédelem Isten dolga; az emberé: mindezt látni. Vagyis a hit szemével nézni szerteszét. Észrevenni egy sokkal nagyobb hatalom működését és ebből a perspektívából mint ember őrizni amit kaptunk, védelmezni és vigyázni az élet lehetőségére. A többet viszont csak egy másik alapállásból lehet érzékelni. Aki eddig nem látta, az hiába meresztgeti a szemét, ha nem vált perspektívát, ha gondolkodásmódjába nem von be új, megszívlelendő szempontokat, nem veszi tekintetbe a szemmel nem látható távlatok lehetőségét. Nem számol mennyei kincsekkel és nem mér mindenek előtt a szeretet mértékével. Legtisztábban annak szeme előtt tárul fel az élet, aki megfordul ahhoz képest, amire addig be volt állítva. A belső megfordulás, megtérés, metanoia: az életet elveszíteni engedni és ezen az úton megnyerni; megüresedni és megtelni mint élő cserépedény; egész testi mivoltában megbecsülve magát mint ember a Szentlélek templomává válni (1Kor 6). – Ez a lehetőség tárul fel a Mester szavaiban. A döntő kérdés: a hit abban, akinek a cselekedeteit látni akarjuk, a Mennyei Atyában. Minden ezen fordul meg. Hiszem, hogy ő jó hozzám, szeret mint gyermekét. Meghallgatja kiáltásomat, és megérti azt is, amit még ki sem mondtam. Számbaveszi nem tudatosult szükségleteimet is. Hogyan lehet a címből sugárzó biztatást átvinni a gondokkal teli mindennapok világába? – Annyit lát az egyén vagy a környezete Isten erejéből, amennyit láthatóvá tesznek az emberek. Azok, akik tudják, mitől több…, miért több…, mennyiben több… Tehát általunk, akik e sorokat olvassuk, megfontoljuk, megvalósítjuk. Kik képesek erre? – Akik tudnak Jézus szemével látni: Jairus leányát nézve megállapította, hogy nem halt meg, csak alszik; a kapzsi Zákeusra pillantva látta benne a vagyonát elengedni tudó adakozó szívet. A keresztyén egyház hitének továbbadói mind ezzel a szempárral összenézve
haladtak új emberként tovább, s lettek tanúi és hírvivői ezen életreszóló találkozásnak. Valamint azok, akikbe beivódtak Jézus akkori hallgatóinak lejegyzett mondatai. Pál apostol ezt mint felszólítást és mint áldást fogalmazza meg: Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon (Kol 3), akkor mindenre lesz erőtők Kriszus által, aki szavaival e sorok olvastakor is meg tud erősíteni (Fil 4)
. Életmód A címbeli megfogalmazás első hallgatói, csakúgy mint az azt leíró evangélista körüli gyülekezet tagjai ugyanolyan minden aggodalomra jó okkal rendelkező emberek voltak, mint nemzetünk, korunk emberei, országunk, glóbuszunk jelenlegi lakói, akik hajlamosak feleslegesen vagy előre szorongani attól, amitől megszokták, hogy tartaniuk kell. Elképzelt problémára természetesen még az Isten sem tud megoldást adni, ezért a többet látó ember első lépése a felelősség felvállalása a dolgok és tények megvizsgálásáért, majd bátorságot gyűjteni, hogy azt másokkal is megvitassa. Amiképp a mindennapi kenyér egynapra futja, úgy elég minden napnak a maga baja. Sokan roskadoznak amiatt, mert már a holnapit is magukra vonták, már előre aggódnak ezért vagy azért. Ésszerű gazdálkodás nemcsak az anyagiak, a testi erő, a szellemi képességek, hanem a lelki erő tekintetében is igen ajánlott. Ha a holnap tényleg hoz valami bajt, az Élet Ura majd erőt is ad hozzá. Nincs szükség arra, hogy a jövőből kérjünk kölcsön gondokat, sokkal inkább célszerű aktivitás a készségeinkben és képességeinkben rejlő erőforrásainkat és vágyainkban rejtőző lendületünket a napi feladatok megoldására irányítani. Ez olyan szellemi koncentrációt és belső összefogottságot kíván, ami mellett aggódni még csak eszébe sem jut a jelöltnek. S mivel
hamarosan az életnek olyan magaslati tájaira érkezik, ahonnan a több már „jól megmutatható”, a szorongásairól lemondani bátor ember spirituális táplálékot is magához tud venni a további sikeres pályafutáshoz. Tehát sok minden függ attól, honnan nézzük. És pozíciónkat – legyen szó bármiről – nem kis mértékben határozzák meg szubjektív szempontok, érzelmek. Ezért jogos a hit alapállása mint nézőpont, amely egyéni, önként vállalt, kipróbált, bevált, ezért – szubjektíve legalábbis – reális. Ha szemlélődésünkhöz elfoglaltuk a megfelelő pozíciót s elég sok minden jól látható onnan, akkor elkezdhetjük az alapos vizsgálódást. Mindent szemügyre vehetünk, ami szerephez jut és jelentőséggel bír az életünkre nézve. Sok újszerű, érdekes dolog fog feltűnni. Kirívó negatívumok
mellett
felcsillanó
pozitívumok.
Félredobott
kincsek,
elásott
értékek:
meghomályosodott ódon tükrök, amelyekben megvizsgálva magunkat „az elfeledett isten-arccal” nézhetünk szembe. Remélhetőleg „mosolyérzékelő funkciónk” is működésbe lép s derűsen visszük magunkban tovább a megpillantott képet. Új életstílusunkkal új, addig ismeretlen emberek érdeklődését keltjük fel. Azok társulnak majd hozzánk, akik ugyanarra az útra szánták el magukat. Olyan útitársakkal fogunk együtthaladni, akikkel lesz közös témánk, sőt megértjük egymást félszavakból is. Életünk párja is várakozhat valamelyik kereszteződésben, hogy kezét nyújtva soha ne is akarjon elengeni.
Teljesség E tanköltemény által, melynek szónoki kérdésében egy csipetnyi életbölcsességet tesz ételünkbe/életünkbe Máté evangélista, Jézus nagyon radikálisan az Életre szabadít fel. Az élet igazán megélése akkor történik, amikor az ember ajándékként fogadja mindazt, amit kapott és kap, és az első öröm bizalommá szilárdul benne. Ez tartja össze a személyiségét és menti meg attól a hasítástól, amely elszakítja az életet az élet Urától (s hogy mikor melyiket tartja rossznak s melyiket jónak, az pedig hangulatának függvénye). Az aggodalom szava szemléletesen a „minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban” – életérzését tartalmazza. Az élet és halál között reszkető létet jelenti. Az isteni több perspektívájából viszont jól kirajzolódik az emberi több. A felelős ember önmagáért, ezért övéiért viselt és senkire át nem ruházható vagy hárítható kötelezettsége: tisztesen öltözködni és egyenes úton szerzett jövedelemből fenntartani önmagát, családját. A Mester szavaiban rejlő lényegi megkülönböztetés viszont az élet alapproblémájára vonatkozik: aggodalmaskodni azért: amim nincs – vagy hálát adni és dicsőíteni Istent azért: amim van. Amit Jézus ebben a kérdésben összefoglal, az már egy konklúzió: „ezért…”, cselekvést, az aktivitást megelőző gondolkodásra szólít fel. E költői kérdésre adott mindenkori belső válasz szabaddá teszi az embert, hogy naponta annak szentelje figyelmét, ami valójában a dolga. Mivel gondok és terhek minden egyes nappal velejárnak, így tekintetét sosem kell levegye Mennyei Atyjáról. Ám „a hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést, és nem az, aki látja a tengert”. Aki életstílusszerűen gyakorolja a válasz naponként újrafogalmazását, meg fogja tapasztalni, hogy „amit szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve soha meg sem gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek.” Azoknak, akik számára ő az első, s minden egyéb csak őutána következik. A teljes szövegösszefüggés szerint: Isten Országa legyen a fő gondotok, azaz „először keressétek…”; annak a kiteljesedését kérjétek: „jöjjön el…”; ennek szolgálatába állítsátok alkotó készségeiteket, belűlről feszítő energiáitokat. Ilyen módon válik láthatóvá, hogy „Isteni természet részeseivé lehetünk” (2Pt 1,4). Mindenkinek vannak ambíciói, minden ember törekszik valamire. Ezzel számolt, aki kimondta: TÖBB AZ ÉLET... A döntő, hogy mi vonz, mi foglal le, milyen hajtóerő indít valakit aktivitásra. Az embernek ténylegesen kell legyen miért élnie; valamire rá akarja helyezni a „libidóját”, akarja tudni az élete értelmét, célját. Így vagyunk megalkotva. Tehát, ha úgy tetszik: it is possible to be ambitious for God. – A többre tekintve megláthatod a többet!
