PAP PÁL VISZOCKIJ VARSÓBAN Bárdok versengése Olbrychskiéknél A legutóbbi hazai Viszockij megemlékezések során matyóföldi földimmel, Cseh Károllyal – Viszockij versek egyik fordítójával – beszélgetve szóba került, hogy sokéves lengyelországi munkámnak a ’70-es évekre esı szakaszában volt szerencsém Varsóban részt venni egy kis énekversennyel gazdagított szők körő baráti találkozón Daniel Olbrychskiéknél, ahol a lengyelek akkor már csúcson lévı fiatal filmsztárja is kezébe vette a gitárt, ı is énekelt Viszockij dalokat. De még hogy! Csaknem úgy tépték – mind a ketten – a húrokat, mint mostanában Lojko Félix szokta nyúzni a vonót. Ennek a kis „workshop-nak” a hangulata erıs nyomokat hagyott bennem. Hogy miért, ahhoz egy kis kitérıt kell tennem a lengyel-magyar kulturális kapcsolatok akkori hétköznapjairól. A Viszockij-jelenséget, és a mővész varsói megjelenéseit ugyanis a magyar-lengyel kulturális kapcsolatok alakulásának folyamatából tudtam csak szemlélni, mert a magyar kultúra lengyelországi megmutatásának szervezése töltötte ki Varsóban néhány évig minden idımet. Ekkor a magyar alkotók java is szívesen járt már Varsóba, és a legnagyobb lengyel mővészek is gyakori vendégek lettek a Magyar Kulturális Intézetben – elsısorban a filmrendezık, színészek (Wajda, Kawalerowicz, Zanussi, Kieślowski, Piwowski, Kutz és még sokan, a legjobb színészek pedig szívesen mőködtek közre irodalmi esteken, örömmel szavalták a magyar költık verseit. Olbrychskit például Petıfi nyőgözte le („Szabadság, szerelem…”), de Mieczyslaw Voit (a Máter Johanna megszállott szerzetese), Leszek Herdegen, (a Fáraó fıpapja, akinek egyébként szintén volt egy emlékezetes legendás Hamlet-je 1956-ban a krakkói Teatr Stary-ban: az elıadás egy mondata évtizedekig jelen volt a köztudatban: „Dánia egy nagy börtön!”), Jerzy Zelnik (maga a fáraó Kawalerowicz filmjébıl) Zbigniew Zapasiewicz (többek között Zanussi kedvenc színésze), Zygmunt Malanowicz pedig Polanski és Wajda filmjeibıl, és még nagyon sokan mások. A lengyel szellemi élet képviselıi igazán komolyan vették jelenlétünket Lengyelországban, hálásak voltak, hogy közelebbrıl találkozhatnak a magyar kultúrával és alkotóival. A magyarok pedig szívesen jöttek: a mővészek közül sokan – saját bevallásuk szerint – sokszor izgalmasabbnak találtak egy varsói bemutatkozást, egy utazást, mint egy… párizsit. Igényelték ugyanis a velünk sorsközösségben élı, valóban baráti lengyelek szakmai és ıszinte véleményét, az eszmecseréket, és kíváncsiak voltak egymás alkotásaira. Nagy örömet jelentett nekik, ha mőveikkel jelen lehettek Lengyelországban: a fiatalok között, a szakma elıtt, sokszor igazán nagy nyilvánosság elıtt. Jerzy Kawalerowicz fogalmazta meg vagy 35 évvel ezelıtt – talán kis túlzással –, hogy Varsóban egyetlen hely a Magyar Intézet, ahol komoly dolgokról ıszinte eszmecserét lehet folytatni. Ez sokat idézett mondata volt késıbb, és ezek a kapcsolatok nagy segítséget jelentettek az intézeti munkában. Magyarországon pedig azt vették észre a moziba járók (akkor még sokan voltak olyanok), hogy rengeteg (több tucat) lengyel színész játszik magyar filmekben, és a legnagyobbak is – a magyar rendezık nagy örömére. Ugyanis remek színészekkel dolgozhattak nyugodtan és gazdaságosan, a színházi és egyéb elfoglaltságok miatti egyeztetéseket elkerülve. Érdemes néhány nevet felidézni a magyar filmek fıcímlistájáról: Olbrychski mellett Franciszek Pieczka, Bogusław Linda, Maja Komorowska, Zbigniew Zapasiewicz, Krzysztof Kolberger, Jadwiga Jankowska Cieślak, GraŜyna Szapołowska, Mirosław Baka, Pola Raksa, Alicja Jachewicz, Zygmunt Malanowicz, Aleksander Bardini, Beata Tyszkiewicz, no meg természetesen Jan Nowicki. Divattá vált lengyel színészeket szerepeltetni. Néhány hazai színésznek nem is tetszett, hogy elveszik a munkát elılük.
2 Hasonló volt a helyzet a mővészetek egyéb területein is. Amikor Viszockij Varsón keresztül utazgatott Párizsba feleségéhez (a KGB vigyázó tekintetétıl kísérve), és olykor Olbrychskiék lakásán vodkázás közben énekelt néhány barátnak, a Sztalin ajándékaként Varsó közepébe „éktelenített” Kultúra és Tudomány Palotájának hatalmas kongresszusi termében és más óriás mérető helyszíneken Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, a Locomotív GT, Omega, Fonográf koncertezett. Az igen fiatal Kocsis Zoltán, Schiff András és a többi zenei kiválóság (mai világhírő mővészek, professzorok) szintén gyakori vendégek voltak csakúgy, mint a képzımővészek, írók, költık is… Sok érdekes dolog történt a kapcsolatokban, egy példa: Bereményi Géza akkoriban készített bravúros fordítást Wajda Menyegzı c. filmjéhez (Wyspianski nehéz, és a filmhez rövidített szövegébıl, és a szinkronstúdióban akkor vették a bátorságot – amint kiderült, helyesen –, hogy Czesław Niemen utánozhatatlan énekhangját Berki Tamással szinkronizálják. Igazi sztár volt Czesław Niemen (Czesław Juliusz Wydrzycki 1939-2004), egész Lengyelország szerette és énekelte dalait. Temetésének órájában 2004. jan 3. – 13 órakor az összes lengyel rádióadó játszotta legendás protest song-ját a 60-as évekbıl: „Furcsa ez a világ” (Dziwny jest ten swiat”). Furcsa volt a világ az ı egész életében – 1955-1959 közötti II. repatriálások során került Grodno környékérıl vissza Lengyelországba, hogy „protest song”-okban fejezze ki több nemzedék tömegeinek érzéseit és megidézze énekével a legnagyobb költık üzeneteit… Az élet zajlott, sokan megfordultak Varsóban. Antonionit a Mőszaki Egyetem filmklubjának a vezetıje, Andrzej Słowicki hívta meg találkozókra, de a magyar filmesek is jártak ki csapatostól. A Varsón keresztül utazgató Viszockijról Rasid Tugusev az „Édeni almák” c. darabjában leír egy epizódot: amikor Viszockij Marina Vladyval elıször mehetett ki a Szovjetunióból, Varsón keresztül vezetett az útjuk. Amikor a Visztula partra érkeztek, megkérte Marinát, hogy álljon meg a kocsival, majd hosszú sétát tett a folyó partján. Ott sétált, ahol az orosz tankok álltak tétlenül a varsói felkelés idején, és nem segítettek a lengyeleknek a németek elleni reménytelen élet-halál harcukban. Viszockij azért szakította meg itt az utazását, mert tisztelegni és emlékezni akart a varsói felkelés mintegy kétszázezer – többségében civil – áldozatára, akikbıl sokat megmenthettek volna a Vörös Hadseregnek a parton állomásozó egységei, ha átkelnek a folyón, és folytatják a harcot ellenségükkel, az éppen lengyeleket gyilkoló németekkel. 1944 késı nyarán Sztalin nem engedélyezte, hogy átmenjenek a túlpartra, és segítsenek a felkelıknek. Volt olyan nap, amikor 20 ezer embert lıttek agyon a németek (azért nem többet, mert elfogyott a lıszerük…), további hatalmas rombolást szenvedett el a város, gyakorlatilag befejezték Varsó földig rombolását. Csak ezek után kelt át a Vörös Hadsereg a Visztulán. Ezeknek a tényeknek az ismeretében írta meg Viszockij a Visztula-parti sétája nyomán Daniel Olbrychskinek dedikált döbbenetes erejő versét. Lengyelország Viszockij számára Moszkva-Párizs közötti utazásai során igen barátságos terep volt. Itt barátokra talált, olyanokra, akik értették és szerették mővészetét. Stílusát, életmódját rokonlélekkel, nagy megértéssel fogadták. Elıtte Oroszországból csak Okudzsava ért el akkora népszerőséget Lengyelországban, mint otthoni közönsége körében. Egyik interjújában így fogalmazott: „Oroszország nélkül senki vagyok. Azok nélkül, akiknek írok, nem létezem. Közönségem nélkül nem tudok élni. Szeretet nélkül fulladok, szabadság nélkül pedig meghalok.” Ez a szenvedélyesség, ezek az elkötelezettségek közel állnak a lengyel mentalitáshoz. Emellett a nyelvi közeg is adott neki szabadságérzést, hiszen könnyen kommunikálhatott: egy lengyel és egy orosz, még ha nem is ismeri a másik nyelvét, tud tolmács nélkül beszélgetni egymással. Moszkva és Párizs között tehát Varsó lett az orosz francia mővész pár találkahelye, pihenıhelye, ahol rá lehetett hangolódni a mindkét irányba történı utazásokra, felkészülni az intellektuális zónaváltásra. És bármelyik irányból érkezett is ide az utazó
3 néhány évtizede – akár tetszett, akár nem – Varsóban rácsodálkozhatott a lengyelországi mővészeti élet csodáira. Voltak sokan olyanok, akiknek az érdeklıdését éppen a „létezı szocializmusnak” az egzotikumai keltették fel, illetve az, hogy micsoda találékonysággal élték túl a lengyelek a hihetetlen tragédiákat, történelmi és geopolitikai sorscsapásokat. Viszockij számára többet jelentett Varsó: Moszkván és Párizson kívül – állítása szerint – csak itt tudott volna élni kedve szerint. Ehhez a véleményéhez bizonyára többek között az is hozzájárult, hogy a lengyelek rendkívül érzékenyen fogadtak mindenféle lázadást az ellen a rendszer ellen, amely az embereknek sem szabadságot, sem méltó életkörülményeket nem biztosított. A forradalmi hevület, a folytonos lázadások mellett (és közben) Varsó, ez a szívszorítóan szeretnivaló város meghatározó európai kultúrák találkozásának rendkívül is izgalmas ütközıpontja volt. De ez a vidék a történelmi küzdelmek, hódítások, élet-halál harcok évszázadainak ide-oda tologatott határmezsgyéje is. Ez benne volt a levegıben, a kultúrák, a hétköznapok levegıjében, és benne van ma is a szeretve győlölı és győlölve szeretı misztikus szláv összetartozás, a „szláv lélek” olykor (csaknem) mindent kibékítı hangulatában. De a birodalmi diktatúra emberellenességét nem viselték el, és ennek a mővészek adtak hangot leghamarabb a régebbi múltban is, és az ún. szocializmus évtizedei alatt is. A lengyelek és a magyarok kapcsolatait, véleményalkotásukat, érzéseiket nem a magyarországi szocializmus eredményei befolyásolták, hanem egy évezred története: Báthory István, Szent Hedvig, Szent Kinga, a Krakkóban tanuló magyar diákok, Balassi Bálint, 1848, Bem apó, id. Antall József lengyelmentése, 1956 magyar csodája, a kölcsönös rokonszenv ezeréves hagyománya, és a lengyel és magyar emberek sokaságának közvetlen tapasztalatai. Ezt a viszonyt nem árnyékolták be tragikus történelmi konfliktusok. A lengyel-orosz kultúrtörténeti és mővészeti kapcsolatok értékei mellett a súlyos történelmi konfliktusok óhatatlanul rátelepednek egy olyan nagy orosz patrióta érzelmeire, mint Viszockij, aki képtelen felmenteni szeretett hazáját és népét a Szovjetunió és vezetıi viselkedésének, politikájának következményei alól. A diktatórikus rendszerek elleni lengyel tiltakozásoknak a legkülönbözıbb formái lenyőgözık, magukkal ragadók és tiszteletet ébresztık voltak. Viszockij utolsó varsói útja során, az 1980-as Hamlet elıadás idején – már a küzdelem eredményességének, a gyızelemnek is komoly esélyei voltak. Ezt azonban ı már nem tapasztalhatta meg. A Szolidaritás lázas, szabadságot ígérı forrongó világában, ami a szovjet rendszer megszőnéséhez vezetett – épp a lengyelek hathatós közremőködésével –, „különös erıvel szólt Hamlet monológja, amit a nyitott sír és a félelmetesen gyönyörő függöny elıtt mondott el, amint a sors lassan lesöpörte a történelem színpadáról a darab összes hısét. Döbbenetes jelkép volt, nem egészen két hónap múlva az élet színpadáról magát a mővészt is” – írta Adam Ciesielski a śycie Warszawy 2003 július 23-i számában. Az már titok marad, hogy vajon mirıl énekelt volna késıbb Viszockij, vajon mirıl énekelne ma? Érdekes tapasztalatként az egykori mővész-barát, az idısödı Olbrychski néhány gondolata álljon itt Barbara Hollender interjújából (Rzeczpospolita 2006. augusztus 18): „Elkeserítınek tartom, hogy a lengyel színészek legjava ma – Janda, Frączewski, Zapasiewicz, Zamachowski, Linda – szinte csak TV sorozatokban kapnak munkát. Én jól vagyok, telefonálnak hozzám …Schlöndorff, Mihalkov, Jose Dayan. Ha arra volnék szorulva csupán, amit az én országom tud ajánlani nekem, még a lovaim etetésére se telne… Ez rossz érzés. Ugyanis legjobban mégiscsak lengyelül tudok játszani. De nincs bennem keserőség. Csak csodálkozom. Mert mit tehetek? Én írjak magamnak, és rendezzek, mint Clint Eastwood?… Nem színészkén, hanem mint ember sajnálom, hogy az idı olyan gyorsan múlik. Az élet minden következı évtizede egyre rövidebbnek tőnik. Szeretek falun lakni, lovat pucolni, hétköznapi dolgokkal foglalkozni,
4 nézni, hogy nınek az unokák. Ilyenkor van olyan csalóka érzésem, hogy fékezem az idı tempóját. Mert amikor egyik fesztiválról a másikra, egyik forgatásról a másik forgatásra, egyik repülıgéprıl a másikra rohanok, minden összemosódik. Azonban ez a fajta élet – nyugodt, hétköznapi, földközeli – az én koromban nem állítja meg az idıt. Egy ötévesnek egy év életének 1/5 része. A gimnáziumban eltöltött négy év egy korszak volt. Ma mit jelent 4 év? Olyan, mintha tegnap léptünk volna át a harmadik évezredbe. És ennek már hat éve. Ez a szomorúság azonban létezésünk része. Nincs ezen mit sajnálkozni.!” Visszatérve a 35 évvel ezelıtti Varsóba, akkor a lengyel kapcsolatokban az foglalkoztatott leginkább, hogy jelen van-e a magyar kultúra a hozzá méltó súllyal a lengyel szellemi életben? Ez persze nagyrészt rajtunk, magyarokon múlott: mennyit, mit és hogyan kínáltunk… Daniel Olbrychski, aki pályája csúcsa közelében volt – a 70-es évek elsı felében már komoly „magyar múlttal” is rendelkezett: Jancsó „Égi bárány”-ában, meg olasz filmjeiben is játszott. A forgatásokon jól érezte magát, szeretett a magyarokkal dolgozni. Jó személyes kapcsolat alakult ki velük. Egy este Monika Dzienisiewicz – Daniel akkori (elsı) felesége – telefonált, hogy holnap náluk lesz Viszockij és Marina Vlady, menjek el, mert ez ritka alkalom, Vologya ugyanis megígérte, hogy énekelni is fog. Ez még ’73-ban történt (ekkor játszotta Olbrychski a „Menyegzı”, a következı évben pedig az „Ígéret földje” fıszerepét). Kisfia, Rafał pedig akkoriban kezdett járni, igen eleven kisgyerek volt: 1971. elején született (ma a népszerő „Reds” rock együttes vezetıje, ismert színész). Az est hangulata máig megmaradt bennem: mosolygós-sírós, éneklıs, lengyel és orosz virtussal versengıs, a rítushoz tartozó módon sok vodkával, Marina Vlady állandó mosolyával kísért este. Sok mindenrıl szólt: mővészbarátságról, az életrıl a szocializmusban, sıt a szovjet kommunizmusban, lengyel-orosz dialógus dalban és vodkával, „csillagok háborúja”, illetve testvéri dalverseny és vodkaivó verseny (lengyel vodkával és nem féldecis pohárból, hanem… söröspohárból). İk voltak az est hısei hárman: Viszockij, Marina és Daniel. Marina is láthatóan otthon érezte magát, és örült a két férfi barátságának, és állta a sarat. Az egész estének a hangulata a hetvenes évek lengyel mővész-magánéleti idıtöltését, Olbrychski óriási ambícióit, szenvedélyes mindentakarását idézte. Mindketten a szinte robbanni készülı fizikai erıkifejtéssel is értelmezték a dalokat, és egyfajta verseny is volt: Viszockij, a nagy orosz bárd, a szakma legjobbja megmutatja fiatalabb filmsztár barátjának, hogy kell elıadni ilyen dalokat. Daniel pedig a hírneves és tehetséges, igen népszerő filmszínész felveszi a kesztyőt: ezt én is tudom! És… szinte tökéletesen megcsinálta. Azután ittunk rá egyet. Danielt ekkor már – nagy, népszerő kosztümös filmek hıseként sokmilliós nézıtábor látta (csak a „Kislovag”-nak 11 millió nézıje volt), és az intellektuális hısök (fıleg Wajda filmjeiben) megformálójaként is kedvelt mővészt a hirtelen halála után gyorsan legendává vált Zbigniew Cybulski utódjának tekintették. A varsói Nemzeti Színházban 1970-ben huszonötévesen ı is játszotta Hamletet, egy tépett bırdzsekis Hamlet Adam Hanuszkiewicz rendezésében. Példátlan és emlékezetes sikert aratott vele, fıleg a fiatalok körében. Erre nemrég így emlékezett: „Amikor én játszottam 1970-ben Hamletet, a kritikusok azt írták, hogy az én interpretálásomból kihallatszottak Dylan balladái, és a párizsi Latin Negyed elektromos gitárjainak zakatolása. Mert ez 1968 márciusa után volt, és az én nemzedékem a dán herceg lázadásában a saját lázadását találta meg…” Más történet ez, mint a Viszockijé, akit hivatalosan életében nem ismertek el. Hogy is tehették volna, hiszen ı reménytelen, egyszemélyes szabadságharcot folytatott. Olbrychskit pedig, akit „lengyel testvérének” nevezett, lengyel közönsége tekintette a „szabadság bajnokának”, miközben ünnepelt, mindenki által kedvelt, elismert mővész volt. A hatalom számára azonban gyakran vált ı is
5 kellemetlenné. Részt vett a munkások különbözı megmozdulásaiban, a KOR (Munkásvédelmi Bizottság) tevékenységében, a Szolidaritás mozgalomban, tiltakozott a hadiállapot bevezetése ellen, adta a nevét és arcát, mert úgy érezte, hogy szükség van rá. Segítség volt ez a tette, mert jelképezte a nagy irodalmi hısök igazságát, mítoszát is, olyanokét, mint Kmicic (az Özönvíz-bı,) és Rafał Olbromski (Wajda „Légió” c. filmjébıl). 1976-ban már nem szerepelhetett a TV-ben. İ azonban a tévés jelenlétnél fontosabbnak tartotta, hogy a munkások tudták: mellettük van az ı színészük, Kmicic és Rafał Olbromski filmbéli megformálója. Mert ezeket a filmeket Lengyelországban szinte mindenki látta és szerette. 1980 augusztusában ott volt a gdanski hajógyárban, emiatt nagyon nehezen kapott útlevelet a Szovjetunióba. Amikor Gdanskban felállították az 1970-es munkásáldozatok emlékmővét, Wałęsa ıt kérte meg, hogy olvassa fel a „Felhívás az áldozatokhoz!” szövegét, és nem csupán a jó orgánuma miatt kérte erre. Az a furcsa helyzet állt elı, hogy a II. világháborúból „gyıztesen” kikerült Lengyelország éppen a szocializmust kellet, hogy építse – Sztalin ajándékaként – csakúgy, mint mi, akik nem voltunk gyıztesek, mégis megkaptuk ugyanazt az „ajándékot”. A lengyeleknek sem sikerült felépíteni a népboldogító társadalmat, sıt: ık lettek legtevékenyebb sírásói a rendszernek. Valamirevaló értelmiségi, mővész becsületbeli feladatának is tartotta, hogy tevıleg is részt vegyen ebben, és hangoztassa meggyızıdését, véleményét – amennyire csak a cenzúra engedte. És azon túl is. Külföldrıl, vagy földalatti kiadványokban, mőveikben, de lehetıség szerint élıszóval is. Ezeken a pontokon találkozott Viszockij lázadása, küldetéses mővészi hitvallása sok lengyel vágyával, érzelmeivel és rokonszenvével. A keleti blokk mővészeinek a „sztársága” persze meglehetısen sajátos dolog volt. Lengyel sztárok ugyan voltak korábban, a háború elıtt például Pola Negri, a némafilmek hollywoodi sztárja. A szocialista mővészeti életben sztároknak nem volt igazán helyük. Mégis helyet csináltak nekik – maguk a nézık. Cybulskinak elsısorban, a Hamu és gyémánt Maciek-jének, aki Wajda híres filmjében is, meg majd a valóságban is túl hamar „elment”. A 60-as évek Lengyelországában „Zbyszek” Cybulski volt az, aki egyéniségével, színészi képességeivel, óriási hatást gyakorolt nemzedékekre, fiataloknak stílust, viselkedésmintát adott, a háború utáni nemzedéki korszakváltás megtestesítıje, ugyanakkor a második világháborús hısi múlt megidézésének is legendás megszemélyesítıje. Sorsát, színészalakját James Dean-hez hasonlították. Andrzej Wajda avatta fel azt a fém emléktáblát, amelyet a wroclawi pályaudvar harmadik peronjának a járófelületén helyeztek el 1997. január 8-án, Cybulski halálának 30. évfordulóján. Polanski ezt mondta akkor: „Szia Öreg! Ide nézz, táblát falaztak ide neked! Látod, hogy szeret a nép? Nagy kár, hogy nem vagy itt, nem láthatod ezt…” És minden év január nyolcadikán egyre többen jönnek el, a régi tisztelıi, a lengyel film barátai, és egyre több fiatal, akiknek a szívében él Zbyszek. És utána jött azonnal Olbrychski, aki nyomdokaiba lépett – legalábbis a filmsikerek, a népszerőség, a sztár-lét útján. Még életében. És meg lehetett figyelni, hogyan élte, éli meg ezt a sorsot, most már hatvanon túl. Így nyilatkozott errıl nemrég: „Kódolva volt a vérembe, hogy híresnek kell lennem. Minden sportolónak, mővésznek akarni kell ezt… Ha valaki eljátszik néhány fıszerepet, és nem ismerik fel az utcán, az azt jelenti, hogy nem való erre a pályára. Nekem gyerekkoromtól kezdve imponáltak a sportolók, akiknek köszönhetıen egész Lengyelország hallgathatta a szovjet-kommunizmus szomorú idején a Dąbrowski indulót (lengyel himnusz). Amikor pedig a kerékpárosaink gyıztek a szovjetekkel szemben, mérhetetlen volt a boldogság. Példaképeim a „Kerékpáros Békeverseny”, az olimpiák, Európa Bajnokságok gyıztesei voltak. Arról álmodoztam, hogy olyan leszek, mint ık. A legjobb, népszerő, és akit szeretnek az emberek…. És mit adott a „sztárság” a népi Lengyelországban? Úgy éltem, mint a többiek… Kétszobás lakótelepi lakásban laktam, és talán könnyebben jutottam WC-papírhoz. A sztárok ugyanannyit kerestek, sıt – ha fiatalok voltak – még kevesebbet, mint az ismeretlen színészek,
6 akik 60 filmben statisztáltak. Mert „igazságosságnak” kellett lenni! Fıszerepeket játszottam, Hamletet, Benyovszkit stb., és a fizetési ranglétra legalján voltam. A „Lenni vagy nem lenni” monológgal mérkıztem, a gázsim meg alacsonyabb volt, mint a harmadik alabárdosé – aki már 30 éve dolgozik. Kmicic szerepéért, ami másfél évre lefoglalt, 1 500 dollárt kaptam. Éltünk valahogy… és jártam az országot, kultúrházakat, sajtóklubokat. Ott másfél óra alatt megkerestem a havi színházi fizetésemet… Az nem haknizás volt. Elmondtam, hogyan húztak karóba a „Kislovag”-ban, de mindig voltak elıkészítve Norwid versek is. Soha nem felejtem el azt a minden szóra csendben figyelı közönséget... A kommunizmusban a rendszer rabszolgái voltunk. Útlevelemet a Film Polsi vagy a PAGART irodájában ırizték. Nem voltam ura a saját életemnek. Ha kaptam egy nyugati felkérést, mindig elıször valamelyik belügyes olvasta el a forgatókönyvet és ı döntötte el, hogy eljátszhatom-e a szerepet… A 70-es évek elsı felében, amikor Wajda filmjeiben megjelentem Nyugaton, az európai rendezık keresni kezdtek. És falakba ütköztek…. Évek múlva tudtam meg, hogy például Bertolucci fel akart kérni a „XX. század” egyik szerepére De Niro mellé. Nem engedtek Schlöndorff-hoz, a „szerepemet” Mathias Habis játszotta el. Nem engedtek játszani a „Vörösek”-ben, boby nem tetszett az oroszoknak. A „Bádogdob”-hoz sem akartak kiengedni, de akkor már annyira elszánt voltam, hogy képes lettem volna a „zöld határon” is kimenni… Pedig igen népszerő volt már – tízmilliók nézték filmjeit. Viszockijt és Okudzsavát nagy orosz bárdként szokták együtt emlegetni Lengyelországban is, akik a tömegek szabadságvágyát, lázadását úgy tudták megfogalmazni, ahogy mindenki érezte – de kifejezni csak ık tudták. A viharos, és a lengyelek számára sokszor tragikus, rossz szomszédi viszony a hódító birodalommal szemben ezt a fajta lázadó, ellenálló mentalitást pedig rendkívül vonzóvá tette. Mert a lengyelek is úgy éreztek, mint az oroszok bárdjai: sok bajuk volt a szabadság hiányával… Az a bizonyos bárd szerep (vagy mőfaj) maga egyébként valóban közel áll a lengyelekhez: költıi eszközökkel, dallal, zenével kifejezni azt, amit másképp nem lehet. A lengyel történelemben ennek nagy hagyományai vannak. Ha csak a II. világháborúig nézünk vissza, az ún. „tiltott dallamok” szóltak a német megszállás alatt: gúnydalok, balladák, dalok a szabadságról, a szenvedélyes hazaszeretetrıl... Az elsı háború utáni lengyel játékfilm, a „Zakazane piosenki” hısei is maguk is a címbéli Tiltott dallamok voltak (15 millió nézı). A mai napig élı hagyománya van az ilyen zenét játszó, éneklı zenekaroknak, akik a háború alatt énekelt dalokat idézik Varsó és más városok utcáin. Örömüket, bánatukat mindig szívesen fejezik ki dalban. A Szolidaritás idején is születtek dalok, amelyek a sztrájkokról szóltak, és szívesen énekelték azokat. De megénekelték az 1970-es munkásáldozatok egyikének halálát is Janek Wisniewski balladájában – ezzel fejezıdik be Wajda Vasember c. filmje. A lengyel kabarékban pedig gyilkos humorú, szellemes dalok születtek minden korszakban. Ezek az élmények és reagálások a lengyel fıvárosban zajló különbözı izgalmas kulturális eseményekre, akár Viszockij házi koncertjére is – segítettek tisztázni, megfogalmazni akkori munkám lényegét, módszereit is: legyen ereje, igazsága, szépsége, gondolati tartalma az alkotásnak, akkor van értelme, illetve hatása kultúránk, az ország népszerősítésének. Mert ott akkor lenyőgözte a jelenlévı néhány embert, majd Olbrychski tette ezt, mint kiváló színész tökéletesen és hatalmas szenvedéllyel interpretálta ugyanezt a maga stílusában, ott, azonnal. A mőalkotás, produkció szögezze oda a befogadót, nyissa meg elıtte a mővész legihletettebb pillanatában megformált gondolatait, érzéseit. Ezt a hatást kell, és lehet elérni, hiszen Filmsztár, az Énekes, a Filmrendezı (!), az Író (akkor még) ugyanolyan erıvel szólt az emberekhez (ha igazán tehetséges volt, és intellektuálisan lázba tudta hozni ıket), mint a gondolatait, érzelmeit dalban közlı „Bárd”. Amikor az embernek hosszú évekig külföldön „csak” az a feladata, hogy a lehetı legeredményesebben készítse elı a terepet a magyar kultúra bemutatásához – ideális esetben
7 beillesztéséhez a helyi kultúrába –, ilyenkor élményeit ennek rendeli alá, mindent, ami ezzel összefüggésbe hozható, azt hasznosítani igyekszik…. Más szemmel figyeltem a lengyelek érdeklıdési körét, a mővészetét, a közönségét, a sajtóét – mi az, ami leginkább érdekelheti ıket éppen az adott helyzetben, közegben. Tehát a régi barátságról ne csak beszéljünk, szóljanak a mővek, az alkotók. Jöttek a Balázs Béla Stúdió minden generációjának a rendezıi, jártak színészek irodalmi szövegeket elıadni, filmbemutatók utáni találkozókra (meg a világhíres lengyel színházi produkciókat megnézni). Az Omega, Fonográf, Lokomotív GT Kovács Kati, Koncz Zsuzsa igen népszerő és ismert sztárok voltak (amikor dedikáltak az Intézetben, az utcán is hosszú sorban álltak a fiatalok…) Örkény (Macskajáték), Csurka (Házmestersirató) darabok mentek nagy sikerrel a színházakban. Jöttek az írók költık: Nagy László, Sánta Ferenc, Konrád György, Csoóri Sándor – barátságok alakultak, új fordítások születtek, tájékozódtak, eszmét cseréltek. A lengyeleknél volt mőködı cenzúra hivatal, nálunk meg talán rosszabb: „csak” cenzúra volt. Az ún. „öncenzúra”. Hogy lehet ennek ellenére alkotni, publikálni, filmet készíteni… A lengyelek ezt a rendszert nehezen értették. Persze a sajátjukat is... A diktatúrákban a mőködı cenzúra mellett – ellenére – mikor, mennyi, milyen kritikát sugallhattak mőalkotások, mővészi produkciók? Hogyan szólalhat meg tiltakozás a diktatúra ellen, a szabadságjogokért, szólásszabadságért, emberi jogokért, az emberhez méltó életért? Miért énekelhettek Bródyék a sárga rózsáról? Illyés Gyula leírhatott egy hosszú mondatot a zsarnokságról, de mikor adhatta közre? Bacsó filmjében megszólalhatott a tanú, megjelenhetett nevetségesen Bástya elvtárs, a Bástyasétány 74-ben Gazdag Gyula bemutathatta (?) a szocializmus groteszk, ostoba, hazug operettvilágát. Kósa megszólaltathatta a „Küldetés”-ben hite, meggyızıdése, tisztessége mellett makacsul kiálló sokszoros világ és olimpiai bajnok Balczó Andrást, a Béres csepp megalkotójáról készült filmje pedig soha nem látott mozivásznat. Csurka Házmestersiratójának a végén a lengyelországi színházakban is elénekelték a Kossuth nótát (ha jön a hívó szó, „mindnyájunknak el kell menni…”,) mégpedig a Szolidaritás mozgalom kialakulásának idején. El is mentek, az egész ország! Huszárik „szépséglázadása” a lovaktól való búcsúzás megrázó, kegyetlen pillanataival, az öregasszonyokról, a tavaszi olvadásról, a halálról, a szerelemrıl, nıkrıl, a múló idırıl – az emberi érzelmek szabadságáról szólt megrázó erıvel és mindig csodálatos szépségő eszközökkel. İ is ugyanolyan önpusztító szenvedéllyel járta a maga útját, mint Viszockij. Sokan lettek fanatikus Huszárik rajongók a lengyel filmklubokban. (Egy tavalyi országos filmklubos rendezvényen Wrocławban az Elégiát vetítették, és megemlékeztek róla!) A BBS-nek félig jutott a szabadságból: „Esetleg elkészítheted, de meg nem mutathatod filmedet!” De megtalálták a módját sokszor: hogyan, mirıl szóljanak, és mégis megnézhessék legalább az igazán elkötelezett érdeklıdık, akik hírét viszik, éltetik a gondolatokat. Sokszor persze csapdába kerültek: ma már tudjuk, olykor felülrıl irányították lázadásukat, bátran megfogalmazott kritikáikat A „ravasz” filmesek kényszerő képes beszédét szerették a lengyelek, a fent említett mővekrıl, és mővészekkel találkoztak, vitatkoztak szívesen, egyetemi klubokban, fiatalok, érett mővészek, kritikusok. Zbyszek is, Daniel is kifejeztek, képviseltek valami nagyon fontosat a lengyel sors, lengyel történelem, lengyel mentalitás és ambíciók tárházából. Talán ezért találtak egymásra Viszockijjal, ezért választotta „lengyel testvérének” Danielt Viszockij. Mivel Lengyelországban az orosz kultúra nagy értékeit mindig tisztelték, és szláv lelkük érzékenységével, viharos történelmi kapcsolataik évszázadainak emlékével igazán érttették és… becsülték. Viszockijnak Lengyelországban sem voltak koncertirodák által szervezett fellépései, viszont igen sok a híve, lázadó és tehetséges egyéniségének a tisztelıje.
8 Viszockij is vágyott azonban hivatalosan is elismert és hivatalosan is kifejezett sikerekre. Harmadik házassága Marina Vlady ebbıl a hiányérzetébıl igen sokat kárpótolt. Egy igazi nyugati filmsztár a szerelme, társa. Barátja, Daniel pedig ugyancsak egy igen látványos és nyilvános sikereket élvezı” lengyel filmsztár. Marina Vlady utal könyvében rá, hogy férje túl akart lépni a „bárd” szerepkörön. Ebbe az irányba legmesszebbre a Hamlet alakításával jutott el – Ljubimov segítségével. Mint ahogy Olbrychski tehetségének a megmutatásához is kellett egy méltó „hordozó”, amit Andrzej Wajda tett hozzá.
9
Viszockij lengyelországi utóéletérıl „Ma az új európai perspektívákkal elárasztott számos lengyel számára Viszockij kiáltása kevésbé lehet érthetı. Amikor azonban az ember igazán átérzi a maga totális tanácstalanságát és tehetetlenségét, akkor kezd el kiabálni és… megérti Vlagyimir Viszockij kiáltását. Vajon mindannyiunk számár eljön ez az idı? – Inkább ne!” Prof. Henryk Łatyszew, Słupsk Viszockij halálának évében már lehetett tudni – de sejteni és bízni benne mindenképpen –, hogy véget ér a „szocializmus építése”. Csak azt nem lehetett tudni, hogy milyen hosszú lesz az agóniája. A lengyel „hadiállapot” nem kedvezett a kultúrának (sem). Viszockij dalait azonban többen is énekelték. Paweł Orkisz például 1987 óta énekli dalait, azonban lemez kiadására csak a közelmúltan került sor. Másik tehetséges követıje Jerzy Kaczmarski (1957-2004) volt, aki „Epitaphium Viszockij emlékére) címmel könyvet is írt róla, és 1981-ben megszervezte az Igazi Dalok I. Fesztiválját. Az egyik legnépszerőbb pop-sztár, Maryla Rodowicz is felvette mősorára néhány dalát. Könyvek, életrajzi kötetek jelentek meg róla, mint pl. Przemysław Słowinski: Nem kedvez az élet a farkasoknak (Nie usmiecha sie zycie do wilków) címő munkája. Olbrychski számos alkalommal beszélt rádióban, televízióban Viszockijról, barátságukról. Saját bevallása szerint a közönség reakcióiból úgy érezte, hogy amit tud róla, azt tovább kell adnia azoknak, akik Viszockij rajongói voltak. Könyve „Emlékek Vlagyimir Viszockijról” (Wspominki o Włodzimierzu Wysockim) jelent meg 1990-ben. Többek között így ír: „Ritka tünemény volt, sok lengyel fiatal az ı dalaiból tanulta, gyakorolta az orosz nyelvet… Mindenki hallgatta akkoriban ezeket a dalokat, sokszor meg se értették igazán a szövegeket… Viszockij költıi nyelve szerintem a nem orosz hallgatójának nehezebb, mint Okudzsava nyelve, amelybıl az én nemzedékem oroszul tanult… Viszockij hírneve késıbb jött meg, de nagy erıvel robbant”. Varsó egyik vezetı színházában, a Teatr Polóniában 2007. januárjában bemutatták az „Édeni almák” c. darabot Viszockij emlékére. Zsanna Geraszimova, a darab rendezıje és egyik fıszereplıje a bemutató másnapján Gazeta Wyborczának többek között a következıket nyilatkozta: „Senki nem tudja már ıt eljátszani. Moszkvában van egy színész, aki énekli dalait, de teljesen új felfogásban. Halála után Viszockij még egy ideig népszerő volt. Ma múzeumot, emlékmővet csinálnak belıle. Olyan, mint egy szép, XIX. századi ruha: utcára már nem veszed fel, vigyázol rá, néha megmutatod, hogy létezik… Hogy vannak-e folytatói? A „bárd mozgalom” létezik továbbra is, de már nincs divatban. Nincs új Galics, Viszockij, Vertinszkij. Egyetlen népszerő bárd Rosenbaum, az „afganisztáni”. İ az afgán háborúról énekel, szerelmes dalokat, a társadalom alján élıkrıl, kubai dalokat, kozák, fehérgárdista dalokat énekel. Ez azonban már nem stílus, nem „egy ember a gitárral”, hanem nagy show, zenekar, fények, hangtechnika. Én is énekelek a mősorából. Viszockijt már nem. Viszockij nem nıknek való… Amikor fiatal voltam, énekeltem dalait lépten-nyomon, téptem a torkomat, a lelkemet és a gitárt. Még „szoknyás Viszockijnak” is hívtak. Kollektív ırület volt akkor. Dalai be voltak tiltva, de mindenki ismerte azokat. Lemezei kézrıl-kézre jártak „kéz alatt”, a találkozókról szóló hírek pedig szájról szájra terjedtek. Éjszakánként lakásokban találkoztunk, a padlón ültünk és énekeltünk reggelig. Igazi orosz underground. Aztán arra gondoltam, hogy ez talán mégse a legjobb elfoglaltság egy nınek…”
10
Zsanna Geraszimova (sz. 1965-) sok évig volt a híres moszkvai Sztanyiszlavszkij Színház mővésze. Énekes, festı, tanulmányait kijevi színházi studiókban végezte. Verseket fordít, lemezeket ad ki. Hat éve költözött Varsóba, különbözı varsói (Teatr Ateneum, Teatr Mały, Teatr Rampa, Centrum Sztuki Teatr Studio) és más lengyelországi színházakban lépett fel, valamint lengyel filmekben, televíziós darabokban szerepelt. Krystyna Janda lengyel színésznı, az elıadás mővészeti vezetıje a „Gazeta Wyborcza 2007. jnauár 24-i számában Dorota WyŜyńska kérdésére, hogy Viszockij dalai miért kerültek a Polónia Színházba, Janda többek között ezeket mondta: „Mindig meghatódom, amikor ıt hallom… İ a mi történelmünknek is egy darabja, a leginkább emocionális történelmünknek. Az ágyam mellett a polcon van egy halom lemeze…Úgy gondolom, hogy Viszockij sorsának és dalainak megidézése, és hogy megajándékozzuk velük a fiatalokat, megéri a fáradtságot. Rettenetesek a kapcsolataink Oroszországgal, miközben valójában russzofilok vagyunk, mint egész Európa, és szeretjük kultúrájukat… İ a mi mővészünk is bizonyos értelemben. Amikor meghallottuk ıt egy adott pillanatban, hangja és lázadása nekünk itt Lengyelországban nagyon sokat segített…” Viszockij Múzeum, fesztiválok Az észak-lengyelországi Koszalin városában van az egyetlen, Oroszországon kívüli Viszockij Múzeum, méghozzá magán múzeum, ahol idıszaki kiállításokkal, elıadói estekkel, baráti összejöveteleken emlékeznek meg Viszockijról. A múzeum igazgatója, alapítója dr Marlena Zimna. A 2008. január 19-21 között került megrendezésre hatodik alkalommal a Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál Vlagyimir Viszockijról: „Szent Vlagyimir Passiója” címmel, amelynek ismertetıjében így írnak: „Minden évben több mint tucatnyi országból érkeznek Viszockij életérıl, munkásságáról, több nemzedék példaképérıl, a múzsák választottjáról és a közönség kedvencérıl, számos botrány hısérıl, a költırıl, énekesrıl, színházi és filmszínészrıl, zeneszerzırıl, forgatókönyvíróról, az idı elıtt távozott karizmatikus mővészrıl szóló dokumentumfilmek” Ez egy egyedülálló, baráti, mondhatni családias légkörben, sznob külsıségek nélkül zajló fesztivál. A zsőrizést is maga a közönség végzi. A résztvevık a költı megszállott hívei, akik munkásságát kiválóan ismerik, és azonnal megtalálják egymás között a közös nyelvet és közös témákat függetlenül attól, hogy a fesztiválvendég Varsóból, Krakkóból, Białystokból, Arhangelszkból, Várnából Los Angelesbıl vagy Tel-Avivból érkezett. A programban versenyfilmek vetítése, kiállítás, könyvbemutatók szerepelnek, legutóbb pl. Przemysław Słowiński: „Nem mosolyog az élet a farkasokra” (Nie uśmiecha się Ŝycie do wilków) c. könyvét mutatták be, CD, DVD vásár, lemezbemutatók, kerekasztal viták, hangversenyek, színházi bemutató, hangosított némafilm, találkozók alkotókkal, szerzıkkel, fotósokkal, énekesekkel, színészekkel, TV film a koszalini fesztiválról, a városról…
Bemutatták a fesztivál idején például a „Moszkvai Hamlet Varsóban 1980” c. fotókiállítást, valamint Irena Viszockaja: „Testrvérem Vologya” c. könyvének lengyel kiadását. Legutóbb a fesztiválon játszották a Belgiumban, Ukrajnában, Kazahsztánban róla készült filmeket, lengyel, francia, amerikai, svéd és norvég filmeket is. Elıször hallhatott a közönség Viszockij mőveket flamand nyelven. A fesztivál egyik szenzációja a „Szamarai sorsok. Vlagyimir Viszockij”, amely a Viszockij 1967-es legendás szamarai (akkor még Kujbisev)
11 koncertjeinek kulisszatitkairól szól. Egyébként Szamara az egyetlen város a világon, ahol 2 Viszockij Múzeum is mőködik. Hét ország (Lengyelország, Oroszország, Franciaország, Olaszország, Izrael, Csehország és Montenegro) 13 filmje vesz részt a fesztiválon. Ezek a filmek nem csak Viszockijról és legendájáról szólnak, hanem jelentıs irodalmi mővekbıl készült alkotások, nagy filmek, filmek a világ színházainak legjobb eredményeirıl, de a történelemrıl is, a totalitárius államban élık életérıl, az egyén küzdelmérıl a rendszerrel. Az emberi méltóságért folytatott harcról, amirıl oly gyakran megfeledkezünk. Az igazságra törekvésrıl, az igazságosságról, a szabadságról. Minden áron. Még az élet árán is.
(in.: Russzkij Jazik szegodnya, a Régiók Interkulturális és Orosz Nyelvi Egyesületének folyóirata, XV. Évfolyam, 2008/40-41. szám, 31-48. old.)
