Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 11. sz. (1052-1065. o.)
VISSI FERENC Vissi Ferenc a Gazdasági Versenyhivatal elnöke, a Magyar Közgazdasági Társaság alelnöke.
Stratégiai szövetségek, globális monopóliumok A gazdasági hatalom témaköre kapcsolatrendszerénél és hatásainál fogva mindig borzolja az elemzõk fantáziáját. Századunk végére a szellemi erõk, a tõkék, az anyagi források soha nem látott mértékû koncentrációja folyik a világban, és a globalizálódás azt mutatja, hogy e koncentrációk nemcsak az országhatárokat, hanem a gazdaságipolitikai régiók határait is átlépték. A magáncégek, az országok és a régiók világméretû versenyét kétféle sajátos háló szövi át, nevezetesen a stratégiai szövetségek és a globális oligopóliumok hálója. Ezek terjedését kezdetben egyes kormányok vagy politikai erõk ösztönözték és támogatták, s mára e hálók egyre inkább önállósodnak és olyan hatalmasok, hogy a politikai támogatás nélkül is terjednek. A tanulmány összefoglalja a verseny e két új formájának leglényegesebb ismérveit, legfontosabb megjelenési formáit, és utal arra a sokféle - ma még többségében megválaszolhatatlan - kihívásra és kérdésre, amely e két új versenyformával kapcsolatban felmerül.* A gazdasági versenyt központi kérdésként kezelik mind a gazdaságelméletek, mind a vállalati üzleti politikák, mind pedig a kormányok. (Ez utóbbiak abból a szempontból, hogy milyen mértékben avatkozzanak be a gazdasági versenybe.) Az elmúlt száz évben mindhárom megközelítésnek könyvtárnyi irodalma keletkezett. A három megközelítés egységes elvi kezelésére különbözõ közgazdasági iskolák születtek, melyek alapvetõen abban térnek el egymástól, hogy milyen mértékû állami szerepvállalást tartanak indokoltnak. Minél nagyobb szerepet szán egy közgazdasági iskola a versenynek, annál kevesebb beavatkozási teret javasol vagy enged a kormányoknak. A legliberálisabb az ún. chicagói iskola, melynek felfogásában kiemelt szerepet játszik a verseny hatékonyságot növelõ funkciója,1 és csak akkor látnak elvi okot állami beavatkozásra, ha a versenyben e funkció lényegesen sérül (például monopolizáció esetén). Más elvi felfogást képvisel az ún. iparpolitikai iskola, amely elsõsorban arra épít, hogy egyegy kormány (vagy több állam gazdaságát átfogó integráció) természetes módon érdekelt abban, hogy az adott ország (vagy régió) vállalatai helytálljanak a világméretû versenyben, és a kormányoknak úgymond kötelessége segíteni a cégeket versenyképességük dinamikus2 fenntartásában. Ez a szemléletmód azt is sugallja, hogy a modern világban a cégek és az államok (vagy régiók) érdekei összefonódnak; a versenyben való helytállás valójában közös érdek, hiszen ennek eredményessége nemzetközi síkon is jövedelemtranszferekkel jár, ami egyaránt egyik forrása a vállalatok és az országok gazdagodásának. A kérdést tehát úgy teszik fel, hogy a kormányoknak milyen mértékû és jellegû "áldozatot kell hozniuk" a jövõbeli sikerért. Vagyis e felfogás eleve egyfajta állami aktivitást tételez fel, ami nemcsak bizonyos fejlesztési elkötelezettséggel jár, hanem a gazdasági verseny befolyásolását, illetve szabályozását is jelenti. A versenyrõl vallott nézetek sajátos együttese jelenik meg az ún. strukturalista megközelítésben. Ez az iskola abból a prekoncepcióból indul ki, hogy a magánérdekekre épülõ gazdaságban törvényszerûen olyan piaci szerkezet alakul ki, amelyben néhány - vagy egyetlen - cég politikája
határozza meg azt, hogy mi történik a piacon. Ilyen piacok már e század elsõ felében kialakultak, és ezzel szinte párhuzamosan formálódott a strukturalista iskola, amely szerint ha a piacon koncentrált vállalati szerkezet alakul ki (amit szigorú oligopólium vagy piaci dominancia jellemez), akkor az már eleve versenykorlátozó hatású, és igen nagy valószínûséggel társadalmi kárral, egyoldalú jövedelemátcsoportosítással is jár. Tehát eleve "jogos" az a kormányzati beavatkozás, amely e piaci szerkezet hátrányait kísérli meg kiegyenlíteni vagy elkerülni. A kormányok gazdaságpolitikái és versenypolitikái eltérõek, hiszen nem függetlenek sem a kortól, sem a versenyt befolyásoló társadalmi-politikai és nemzetközi motivációktól. A modern gazdaságok versenypolitikáinak sokféle érdeket, érdekellentétet kell megjeleníteniük, illetve szintetizálniuk. E többcélúság nem jelenti azt, hogy semmit ne tudnánk mondani a fejlett országok kormányainak versenypolitikai felfogásáról, de ma már a kormányok nem deklarálják, hogy vajon melyik elvi versenypolitikai megközelítést követik. A tanulmány a stratégiai szövetségek és a globális oligopóliumok témakörével foglalkozik. E viszonylag új formációk a felgyorsult globalizáció és a rendkívüli mértékben kiélesedõ világméretû verseny jelenségei. Várhatóan mindkét kérdéskör a gazdaságpolitikai viták állandó tárgya lesz a következõ évtizedekben. Ma még nem láthatjuk egyértelmûen e két jelenség jövõbeli alakulását, és nem tudhatjuk, milyen jellegû feladatok elé állítják a kormányzati versenypolitikák kidolgozóit. A versenypolitikai iskolák konvenciái alapján e két új versenyforma nem ítélhetõ meg egyértelmûen.3 E tanulmány is részben a szerzõ szubjektív megközelítését tükrözi, és így a tévedés lehetõsége is fennáll.
A stratégiai szövetségek Mi a stratégiai szövetség? Az üzleti és a közgazdasági irodalom többféle meghatározással írja le a stratégiai szövetségeket. A definíciók a stratégiai szövetség következõ lényeges vonásait ragadják meg: - közös célok megvalósítását szolgáló kétoldalú vagy sokoldalú együttmûködési egyezmény (JORDETEECE [1992]), - hosszú lejáratú megállapodás, amelyet a közös célok, a közös kockázat és az együttmûködés szükséglete határoz meg (HERGERT-MORRIS [1988], LEWIS [1991]), - cégek közötti megállapodás, amelyet a termékek kifejlesztésére, elõállítására és piacra vitelére vonatkozóan hoznak létre, ha e tevékenységek nemzeti határokat lépnek át, és a résztvevõktõl jelentõs tõkét, technológiát és egyéb eszközöket igényelnek (MOWERY [1988]), - a szövetségek olyan sajátos transzferek, amelyek állandó függõséget teremtenek a partnerek között (CONTRACTOR-LORANGE [1988]). A hagyományos kereskedelmi kapcsolatoktól két elem biztosan megkülönbözteti azokat a cégek közötti megállapodásokat, amelyek már stratégiai szövetségeknek nevezhetõk: a) hosszabb távra tervezik meg a piaci lehetõségek kihasználását, b) rendelkeznek a kutatásigényes területek beruházásainak és a jövõbeli eredményeknek a megosztásáról. A stratégiai szövetségek az utóbbi 10-15 évben terjedtek el. Az 1980as évtizedben a multinacionális cégek belsõ kapcsolatai - azaz a multinacionális vállalat cégeinek vertikális és horizontális együttmûködései - igen gyors ütemben bõvültek, a külföldi beruházások növekedése tartósan meghaladta az áruforgalom növekedését, és a legfejlettebb országokban rendkívül alaposan megtervezték az ún. tudásintenzív termékek és szolgáltatások kifejlesztését és piacra vitelét. E folyamatok eredményeképpen alakultak ki a legfejlettebb országok cégeinek egymás piacán folytatott versenyében a stratégiai szövetségek. A stratégiai szövetségeknek tekinthetõ megállapodásokat a versenypolitikai szakirodalom három csoportba sorolja.
a) Horizontális stratégiai szövetségekrõl akkor beszélünk, ha az együttmûködõ cégek azonos piacon dolgoznak, vagy potenciális versenytársak, vagy azok lesznek a jövõben. Az ilyen cégek közötti megállapodás tárgya leggyakrabban a termelést megelõzõ kutatásfejlesztés vagy a kutatás eredményeként adódó termék közös piacra vitele. A cégek a stratégiai szövetséggel javíthatnak a termelés méretgazdaságosságán, csökkenthetik vagy megoszthatják a kockázatot, gyorsíthatják az új technológiák elterjedését, csökkenthetik a piacra lépési korlátokat, vagy lerövidíthetik a piacra lépés idejét, esetenként egymás területén juthatnak piachoz, bõvíthetik a választékot, növelhetik a termékek kompatibilitását, javíthatják a minõséget, gyorsabban alkalmazkodhatnak a vevõk igényeihez. A megállapodással elkerülhetik azokat a költségeket, amelyek a stratégiai szövetség alternatívájaként merülnének fel. (Például megtakaríthatják közös vállalatok létrehozását vagy vállalatok egyesítését.) b) Vertikális stratégiai szövetséget a termelésielosztási folyamat más szegmenseiben mûködõ cégek kötnek egymással. A legfontosabb motivációs tényezõk között megemlíthetõ, hogy az együttmûködéssel csökkenthetõk vagy elkerülhetõk az információs aszimmetria hátrányai, a szövetség segíthet a kormányok által meghirdetett iparpolitika megvalósításában, helyettesítheti a cégek vertikális integrációját, csökkentheti az erõforrásfüggõségbõl adódó problémákat, kiküszöbölheti az inputokhoz való hozzájutás bizonytalanságait (hiszen a vertikum különféle helyén elfoglalt cégek érdekei eltérõek), és mérsékelheti a féltermékek árainak konjunkturális hullámzásából adódó veszteségeket. c) A harmadik csoportot azok a vegyes szövetségek vagy konglomerátummegállapodások alkotják, amelyek egyegy sajátos probléma megoldására születnek. A mozgatórugók is vegyesek; a horizontális és a vertikális stratégiai szövetségek motivációi a megállapodás célja szerint ötvözõdnek. Az említettek alapján még nem nagyon érthetõ, hogy a versenypolitika miért szentel nekik különösebb figyelmet. Ugyanis a felsoroltak megvalósulása összességében - és jórészt egyenként is - kedvezõ, a fejlõdés velejárója, és nem is okoz gondot. A stratégiai szövetségek azonban befolyásolhatják a versenyt, és káros következményekkel is járhatnak. Ilyenek állhatnak elõ akkor, ha a szövetség: - a versenytársakat kizárja a piacra jutási lehetõségekbõl, - vele teremtik meg a piaci hatalmat, - általa korlátozzák a versenyt, - segítségével szüntetik meg a potenciális versenytõl való fenyegetettséget, - hatásaival növelik a versenytársak költségeit, a versenytársak piacra lépési korlátait, és így tovább. Mindezek arra utalnak, hogy a verseny olyan formájával van dolgunk, amely egyszerre, együttes hatásában szolgálhatja is meg sértheti is a közérdeket. A modern versenypolitika az elmúlt száz évben lényegében azért alakult ki, hogy fellépjen a közérdekkel ellentétes versenykorlátozások és jóléti veszteségek ellen. A modern gazdaság azonban kitermelte azt az együttmûködési formát, amelyben nincs csak "fekete" és csak "fehér", pontosabban nem választható el egymástól a fehér és a fekete. Emellett törvényszerûen átalakul vagy módosul a közérdekûség fogalma. A globalizációval a fogyasztónak - bárhol legyen is a világon - mint a termék vásárlójának az érdekei kerülnek a középpontba, és háttérbe szorulnak az adott állam, az adott részpiac, az adott integráció tagországainak céljai, érdekei által meghatározott közérdekû elemek. E kérdés elemzése nem fér bele e tanulmány kereteibe. A probléma lényege abban van, hogy a standardizálás, az univerzálisan kapható azonos termékek elterjedésével a fogyasztó nemcsak egységes biztonságot és jólétet kap, hanem bizonyos jóléti hátrány is éri mindazokat, akiknek igénye eltér a globalizált és uniformizált kínálattól. Ma még nem adható egyértelmû válasz arra a kérdésre, hogy a fejlõdéssel megváltozike a jólétet növelõ és az azt csökkentõ hatások aránya. A jelenleg rendelkezésre álló elemzési eszközök és a világ országainak fejlettségi különbségei azt valószínûsítik, hogy eddig a jólétet növelõ elemek voltak túlsúlyban. A téma a következõ fejezetben tárgyalt globális oligopóliumok esetén aktuálisabb, mint a stratégiai szövetségek kapcsán. S ha feltételezzük, hogy egy adott társadalom (ország) jóléte, illetve a jólét maximuma egyéni és bizonyos közös preferenciáknak történõ megfelelés alapján határozódik meg, akkor adódik a kérdés, hogy mindehhez miként viszonyulnak a globalizációval járó fogyasztói kényszerek.
A stratégiai szövetségek terjedése Az OECD versenypolitikai bizottsága számára 1992ben készült felmérések szerint4 különösen a nyolcvanas évek második felében nõtt meg jelentõsen a közös kutatásifejlesztési megállapodások, a technológiai cseremegállapodások, a közvetlen vagy kereszttulajdonszerzési egyezmények és a szállítóvevõ megállapodások száma. Néhány év alatt mintegy kétezer ilyen megállapodás született. Ezek 35-40 százalékát az adott országon vagy gazdasági integráción belüli cégek kötötték, míg 60-65 százalékát integrációkrégiók közötti vállalatok (amerikai, európai uniós és japán cégek) hozták tetõ alá. A nyilvánosan közzétett stratégiai szövetségek elemzésébõl (például HERGERT-MORRIS [1988]) következtethetünk ezen új versenyforma lényegére, komplexitására és bizonytalanságára. Mindenesetre feltûnõ az, hogy a világszerte ismert, nagy cégek szinte mindegyike kötött olyan megállapodást, amelyet õk maguk vagy a szakírók stratégiai szövetségnek minõsítenek. Az ennek keretén belül megvalósuló együttmûködés rendszerint az érintett vállalatok termelésének, kutatásának vagy forgalmazásának egyenként kis részét fedik le. Az autóipar különösen alkalmas e szövetségek tartalmának bemutatására, hiszen mind a horizontális, mind a vertikális, mind a vegyes jellegû megállapodásokra kínál példákat. A cégek egy része kereszttulajdonlást eredményezõ megállapodásokkal kapcsolódott össze, és a tulajdonosi befolyás megszerzését tekinti a stratégiai szövetség sikere zálogának. (Ilyen elemeket mutat a MercedesBenz, a FIAT és a Ford tulajdonosi struktúrája.) Más esetekben az autógyárak a konkrét célok megvalósítására közös vállalkozást (joint venture) hoztak létre. (Ilyen megállapodás létezik a Chrysler és a FIAT között, a DAF és a Renault között, a Tomaso és a FIAT között, a FIAT, a Ford és a General Motors között). Talán az autóiparban a legelterjedtebbek a konkrét kooperációs megállapodások (BMWDaihatsu, Daewoo-GM, BMW-Ford, VW-Mercedes-Benz stb.). A részegységek közös gyártására szintén rendkívül sok megállapodás született, és többféle beszállítási rendszer terjedt el.5 Az elektronikában és a számítógépek gyártásában mûködõ világcégek szintén élen járnak a stratégiai szövetségek létrehozásában. A rendkívül erõs verseny ellenére horizontális megállapodások is születtek: az Apple és a Digital a szabványosításra, a Hitachi és a Texas Instruments a memóriachip kutatására vonatkozóan kötött megállapodást. Vertikális szövetséget a félvezetõgyártásban például a Xerox kötött a National Semiconductorral. Az IBM, a Philips és a Thomson sem maradt ki a statégiai szövetségek létrehozásából (LEWIS [1990]). Legutóbb a távközlési stratégiai szövetségek is a figyelem középpontjába kerültek (PENA CASTELLOT [1995], Figyelõ, 1995. március 9., TARI [1995]). A versenypolitika eszközei A fejlett országok versenypolitikája a stratégiai szövetségekkel kapcsolatban is három témakörbe6 sorolja a potenciális fellépés, illetve ellenõrzés lehetõségét: - fellép a vállalatok versenykorlátozó megállapodásai és gyakorlata ellen, különösen akkor, ha azok az árak rögzítésével, a piacok felosztásával vagy más módon - lényegesen csökkentik a versenyt; - fellép a piaci hatalommal, a monopolhelyzettel való visszaéléssel szemben, különösen akkor, ha az abban elmarasztalható vállalat a verseny szempontjából lényeges "eszköz" vagy input birtokában van, és képes arra, hogy ezen lényeges eszköz forgalmazása során a vevõk (eladók) között diszkrimináljon, vagy a versenytársaira olyan feltételeket kényszerítsen rá, melyekkel õket hátrányos helyzetbe hozza. A visszaélés alapkritériuma az, hogy dominancia nélkül megvalósíthatóe az adott magatartás, vagy sem; - felléphet olyan vállalati koncentrációkkal és fúziókkal szemben, amelyek piaci dominanciához vagy monopolizációhoz vezetnek, és nagy valószínûséggel a verseny kikapcsolása vagy jelentõs csökkentése útján a közérdeket sértõ módon mûködnek. E fellépés eszköze a szervezeti struktúrába való beavatkozás lehetõsége.
Versenypolitikai értelemben arra kell választ adnunk, hogy e politika jelenlegi keretei képeseke a stratégiai szövetségek versenykorlátozó hatásait feltárni és - beavatkozással csökkenteni vagy megakadályozni. Erre a kérdésre még nem sikerült bizonyító erejû választ adni. 1992 májusában, a Berlinben szervezett VI. Nemzetközi Kartellkonferencián a fejlett országok versenypolitikusainak véleményébõl az az összkép alakult ki, hogy e szövetségek pillanatnyilag nem veszélyeztetik a verseny létét, hiszen a konkurencia még élezõdött is a szövetségek terjedésével. A másik következtetés az volt, hogy bonyolult lenne külön a stratégiai szövetségekre irányadó versenytörvényeket kialakítani, hiszen a szövetségek természetüknél fogva nagyon vegyesek és rendkívüli mértékben változóak. Senki sem vitatta azonban azt a véleményt, amely szerint a stratégiai szövetségek potenciálisan korlátozhatják is a versenyt. A konferencia résztvevõi azt ajánlották egymásnak, hogy esetrõl esetre vizsgálva, és a tényezõk közötti mérlegelés elvét alkalmazva járjanak el, vagyis a stratégiai szövetségek vizsgálatakor prekoncepció nélkül lássanak hozzá az elemzéshez, és az ésszerû méltányolhatóság elve alapján döntsenek a beavatkozásról. E megközelítés eleve több kompromisszumot rejt magában, és többfajta bizonytalanság is tükrözõdik benne. A jelenlegi felfogás szerint a stratégiai szövetségek elemzésekor a versenypolitika ugyanazokat az elveket és elemzési kereteket használja, mint amelyek a stratégiai szövetség alternatíváinak (joint venture, fúzió, meghatározó befolyásszerzésnek tekinthetõ üzletrészvétel vagy kooperációs megállapodás) elemzéséhez rendelkezésre állnak. E konszolidált megközelítés mellett a bizonytalanság kettõs. Egyrészt a versenypolitika törvényszerûen mérlegelésre kényszerül, mert - mint említettem - a fekete és a fehér tartományt nem lehet, vagy nehéz elválasztani. Másrészt rendszerint az egyezmény létrehozásakor kell megítélni annak jövõre vonatkozó hatásait: több feltételezéssel, illetve várakozással kell élni a jövõbeli körülményeket, a jövõbeli versenyt és a jövõbeli fejlõdést illetõen. (Igaz, mindezeket a bizonytalanságokat az évtizedek folyamán kialakult versenypolitikai elemzési eszköztár már jórészt kezelhetõvé tette.) Bizonytalanságot idéz azonban elõ a szövetségek nemzetközi jellege, a gazdasági kapcsolatok globalizációja, s e tényezõ sokkal érdekesebb, mint az antitrösztelemzés természetes és megszokott bizonytalansága. A stratégiai szövetségek ugyanis a világgazdaság globalizációjára adott válaszként értelmezhetõk - jóllehet részben elõidézõi is a globalizációnak. Az antitröszt típusú versenypolitika keretei viszont államhatáron belüli piacokra alakultak ki. Igaz, az utóbbi évtizedekben a gazdasági integrációk feloldották a nemzeti határokat, s ehhez a versenypolitika is alkalmazkodott.7 Viszont a stratégiai szövetségek áttörik az integrációs határokat is, és ebben az értelemben kihívást jelentenek a versenypolitika számára, hiszen az ma még nem terjed túl az integrációs szinteken.8 S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az egyes fejlett országokban a kormányok különbözõ szerepet vállalnak a versenyviszonyok befolyásolásában, akkor már a versenypolitika nemzetközileg egységes felfogásának megtalálása sem könnyû feladat. Érdekesebb kérdés, hogy Magyarországon láthatóke a stratégiai szövetségek eredményei, vagy melyek azok a formák, amelyekben magyar gazdálkodó részesévé válhat stratégiai szövetségeknek. Jó néhány multinacionális vállalat már Magyarországon is megvetette a lábát s nagy részük kötött olyan egyezményt más világcégekkel, amelyek stratégiai szövetségnek is minõsíthetõk. A stratégiai szövetségek jelenléte Magyarországot mostanában kezdi érinteni, de a jövõben fog eldõlni az, hogy általuk milyen mértékben használható ki az itteni szellemi, infrastrukturális és anyagi kapacitás ahhoz, hogy a szövetségek pozitív eredményei országunkat is hasonlóképpen gazdagítsák, mint a fejlett világot.
A globális oligopóliumok Világméretekben mostanában alakult ki az a politikai és gazdasági környezet, amelyben lebomlanak a mûszaki haladás és a kereskedelem terjedése elõtti akadályok, s meginognak vagy ledõlnek az államhatárokon magasodó piacra lépési korlátok. Sõt az utóbbi évtizedben a regionális integrációk is hozzákezdtek a közös akadályok felszedéséhez. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ország vagy
régióhatárokon mindenféle akadály eltûnõben lenne, és a rendkívüli érdekellentétek sem szûnnek meg a világméretû versenyben. E folyamat eredményeképpen azonban az 1990es évtized végére minõségileg más helyzet alakult ki az egyes termékek piacain folyó versenyben. A világ fejlettebb országaiban, régióiban az elmúlt néhány évtizedben a technológiai haladás, a termelés, valamint a világméretû versenyben való sikeres helytállás tõkeigényességének növekedése egy soha nem látott méretû koncentrációs folyamatot indított el. Ennek eredményeképpen igen sok árucikk világtermelésének és kereskedelmének nagyon nagy hányadát néhány cég adja. E néhány cég termékei az említett korlátlebontás következtében igen gyorsan hódítottak meg újabb és újabb piacokat. Már ma is léteznek olyan fejlett technológiák, amelyek egyegy termék esetén lehetõvé tennék, hogy egyetlen termelõ lássa el az egész világpiacot. Azt a piaci formát, amikor néhány cég döntheti el, hogy mi történik az adott termék egész világpiacán, globális oligopóliumnak nevezzük. E piaci szerkezet eddig olyan iparágakban jött létre, amelynek az a legfõbb sajátossága, hogy egy versenyzõ cégnek az adott földrajzi területen (országban, régióban stb.) elért pozícióját lényegében a cég világméretekben elért pozíciója határozza meg. Ezeket az iparágakat a szakirodalom globális iparágaknak is nevezi. Ha kialakul majd olyan állapot, hogy egy adott termék piacán egyetlen cég határozza meg a világpiac mozgását, akkor az a globális dominancia piaci formája lesz. A globális oligopóliumra jó példa a fotócikkipar, amelyben - csökkenõ piaci részesedési sorrendben a Kodak, a Fuji, az Agfa-Gaewert és a Konika termelése, forgalma a világpiac 90-92 százalékát jelenti. A maradék 8-10 százalékon másik kb. 600 cég osztozik ugyan, de senki számára sem lehet kétséges, hogy az alapvetõ fejlõdési irányokat, a piac alapvetõ törvényszerûségeit, a piaci szereplõk magatartását a négy említett vállalat határozza meg. A világítástechnikai eszközök piacán a General Electric, a Philips és az Osram osztozik, nagyjából egyenlõ arányban. A globális dominanciára a gyógyszeripar szolgáltat jó példákat, ahol az originális készítmények több évre vagy több évtizedre védett szabadalmai kedvezõ feltételeket teremtenek egyegy termék piacán a világméretû domináns pozíció megszerzéséhez. Sok kis kérdés A világméretû oligopóliumok léte, mûködése számos versenypolitikai problémát vet fel, amelyek többségére folyamatosan születik ugyan valami kényszerû megoldás, de egyre több a megválaszolatlan kérdés. Ezek közül az a legérdekesebb, hogy mi is lesz a folyamat végsõ következménye. Ha ugyanis e világméretû oligopóliumok összefognak, akkor könnyen világméretû monopólium alakulhat ki. A monopóliumok sok kárt okozhatnak a fogyasztók összességének, a társadalmaknak. Ha kialakul a monopólium, megszûnik a verseny, és ezzel megszûnik az a legfõbb mozgatórugó, ami a fogyasztói igények egyre magasabb szintû kielégítését ösztönzi. De már a globális oligopólium megjelenésének idõszakában is kérdés, hogy milyen tartománya marad a potenciális versenynek; hogy az adott piac egyáltalán megtámadhatóe olyan termelõ által, amely nem tagja a globális oligopóliumnak. Mit határoz meg ilyen körülmények között a piac és a verseny? A nemzeti és a regionális határok lebontásával ki vagy mi képes befolyásolni vagy szabályozni a globális oligopóliumok piacát? Kelle egyáltalán szabályozni ilyen körülmények között a versenyt, s ha igen, milyen alapon? Ameddig nemzeti vagy regionális keretek között maradt az oligopólium és a domináns piaci szerkezet, addig a nemzeti vagy az integrációs szinten megfogalmazott antitrösztszabályok egyfajta közérdekû kontrollt jelentettek és jelentenek. E közérdekû kontrollt száz év óta az az elv mozgatja, amely szerint modern demokráciában sem egyetlen pártnak, sem egyetlen vállalkozónak (vagy vállalkozói csoportnak) nem szabad akkora hatalmat adni, hogy uralmával veszélyeztesse a politikai és a gazdasági demokráciát, s ez utóbbin belül a versenyt mint a piacgazdaság alapvetõ mûködési
mechanizmusát. A kérdés tehát az, hogy világméretû oligopólium vagy dominancia esetén fennálle a verseny korlátozásának és torzulásának komoly veszélye, és ha igen, akkor hogyan kell felkészülni e veszély elkerülésére. Az sincs kizárva, hogy a belátható idõtávon a globális oligopóliumok között fennmarad a nagyon erõs verseny, és a globális oligopólium tagjainak piaci részesedése sem változik lényegesen. Ehhez mindegyik piaci szereplõnek nagyjából azonos képességekkel kell rendelkeznie a hatékonyság dinamikus fenntartására. A világgazdaság fejlett országainak üzleti, kormányzati és politikai körei eddig lényegében egyaránt érdekeltnek bizonyultak a globális oligopóliumok kialakulásában. Ameddig ez a közös érdekeltség fennáll, addig minden bizonnyal elkerülhetetlen a globális oligopóliumok terjedése. Ma viszont még az sem ítélhetõ meg, hogy e közös érdekeltség milyen mértékben és milyen formában marad fenn a jövõben. Az antitröszt keretei a probléma kezelésére A versenypolitika gyakorlata meglehetõsen jól igazolja az antitröszt kényszerû igazodását a vállalatok és a kormányok közös érdekeihez. Ez az igazodás abban jelenik meg, hogy a versenyt potenciálisan korlátozó vállalati magatartást a versenyhatóságok - a stratégiai szövetségeknél említettekhez hasonlóan - meglehetõsen liberálisan kezelik, ha annak több a haszna, mint a kára. Valójában a külföldi tõkeberuházások s a versenyképességhez szükséges szellemitechnikaiszervezeti potenciál létrejöttének és fennmaradásának igénye kényszeríti a versenyhatóságokat arra, hogy ne akadályozzák meg azokat a koncentrációkat, amelyek elõsegítik vagy erõsítik a vállalataik versenyképességét. A fúziókontroll kompromisszumaiban tehát az egyes kormányok (országok) politikaigazdasági érdekei érhetõk tetten. A dominanciával való visszaélés megtorlására eddig meglehetõsen ritkán került sor, aminek számtalan oka van. A legfontosabb ezek közül az, hogy a visszaélést jelentõ piaci magatartással járó jövedelemtranszferek nem választhatók el egyértelmûen a tisztességes verseny transzfereitõl. Gondoljunk arra, hogy oligopolszerkezetû piacon milyen nehézségekbe ütközhet a közös dominancia létének bizonyítása, s kérdés, hogy jogi értelemben mi az a differentia specifica, ami a cégek közti megengedhetõ - kapcsolatot egyértelmûen megkülönböztethetõvé teszi a kartelltõl. De elvi gond az is, hogy a tradicionális antitröszt - a fejlett országok többségében - a versenykorlátozó kartelleket (vagy azok jelentõs részét) eleve tiltja, míg a piaci dominanciát csak akkor bünteti, ha visszaélnek vele. Fontos kérdés az is, hogy oligopolstruktúrában milyen esetekben és formákban keletkezhetnek társadalmi terhek vagy jóléti veszteségek. Lényeges az is, hogy vane az oligopol (vagy domináns) piaci szerkezetben jövedelem vagy vagyontranszfer, és az milyen formában érhetõ tetten mind az országhatárokon, regionális integrációkon belül, mind globális értelemben. E kérdések megválaszolása elvi síkon, leegyszerûsített formában is meglehetõsen nehéz. Ennek oka az, hogy az antitröszt az oligopolstruktúrához vagy domináns pozícióhoz vezetõ koncentrációkat, az e struktúrában benne rejlõ versenykorlátozásokat jórészt és alapvetõen a gazdasági hatékonyság alapján értékeli, és rendszerint externáliaként kezeli a társadalmi vagy jóléti megközelítésbõl adódó hátrányokat. Az antitröszt többek között azért ért el sikereket, és azért lehet bízni értékítéleteiben, mert általánosan azzal a feltétellel élt, hogy a gazdasági hatékonyság növekedése9 egyértelmûen javítja a versenyképességet, és ebben az értelemben a fogyasztók, a köz számára is jóléti többlettel jár. Ráadásul az utóbbi évtizedekben az antitröszt hatékonyságcentrikus felfogása kiegészült azzal a jóléti politikai elemmel, amely szerint az elõnyökön - vagyis a hatékonyságnövekedés eredményein méltányosan illik osztozkodni a termelõknek és a fogyasztóknak. Probléma akkor keletkezhet, ha a koncentráció társadalmi költségeket, terheket is okoz, amelyekre viszont az értékelés nem terjed, nem
terjedhet ki. Erre vonatkozóan sem az elmélet, sem a gyakorlat nem adott eddig kielégítõ választ, hiszen az antitröszt többek között azt feltételezi, hogy az effajta társadalmi költségekkel a gazdaságpolitika más elemei foglalkoznak. Az utóbbi költségek körébe tartoznak például a termelékenységnövekedés által fölöslegessé váló munkaerõ hasznosításának (tehát bizonyos mértékû munkanélküliség kezelésének) a társadalmi költségei vagy az esetleges transzformációs vagy allokációs veszteségek. Mindezzel csupán arra kívántam rávilágítani, hogy az elmúlt két évtized világméretû koncentrációs folyamatai és antitrösztgyakorlata azt mutatja: egyértelmû megítélésre csak akkor van lehetõség, ha az antitröszt a kialakult konvencióknak megfelelõen, de az egész problémakörhöz képest mégiscsak szûken fogja fel célját és elemzési területeit. A témakörnek különösen bonyolult alkérdése az, hogy a domináns pozíciójú cégek és az oligopóliumok áralkalmazása miatt milyen formában jelennek meg a valóságban a jövedelemtranszferek, s mi a hatásuk. Az antitrösztpolitika éppen hatékonyságcentrikus felfogásával kerül el egy óriási csapdát: nem kell részletes értékítéletet alkotnia a jövedelem, illetve vagyontranszferrõl. A hatékonyságcentrikus felfogás a fogyasztói jóléti többlet termelõi többletté válását jogos, tisztességes, méltányolandó vagyontranszfernek tekinti, ha az nem a dominancia, az oligopólium egyoldalú fennmaradását szolgálja. Egy ilyen piacon azonban nincs biztos mérce ennek elemzésére, hiszen például reális, alternatív piaci ár sincs, aminek alapján az árszint túlzottan magas voltát vagy a dominanciából következõ extraprofit mértékét meg lehetne ítélni. Ha a jövedelemtranszfer országhatárokat is átlép (márpedig a globalizálódott világgazdaságban leginkább ez a jellemzõ), akkor szinte reménytelen vállalkozás a jogilag biztos értékítélet kialakítása. Ilyen esetben a kérdések megválaszolása tovább bonyolódik és nehezül. Gondoljunk csak az országok közötti adózási különbségekre, a multinacionális vállalatok belsõ transzferáraira, a közvetlen vagy közvetett piachódítási érdekeltségekre stb.! A kérdést külön színesíti, ha a világméretû oligopólium egyegy országban egyetlen cég domináns pozíciójával jár együtt. Ilyen esetben lenne különös jelentõsége a hipotetikus árnak, az alternatív piaci árnak, de éppen ezek azok a kérdések, amelyeket az antitröszt a bizonytalanság miatt jórészt elkerül. A globalizáció hatásai Magyarországon Magyarországon a globalizáció hatásai sokkal rövidebb idõ alatt jelentkeztek, mint a fejlett országokban: a privatizáció során ugyanis gyakran átöröklõdtek a domináns pozíciók és az oligopolstruktúrák, és erõteljes a világméretû oligopóliumok térhódítása is. A következõ fontosabb tapasztalatok szûrhetõk le: - az eddig privatizált magas koncentrációjú iparágak többségében olyan multinacionális cégek voltak a vevõk, amelyek egy része a világpiacon globális oligopólium (például a Tungsramot a General Electric vette meg). Ugyanakkor a privatizációval párhuzamosan végrehajtott kereskedelempolitikai liberalizáció a korábbinál valamivel kedvezõbb versenyszerkezetet hozott létre az adott piacon. (Így jelenhetett meg például a Philips és az Osram a világítástechnikai termékek hazai piacán, megszüntetve a Tungsram monopolhelyzetét, de nem kezdve ki annak dominanciáját.); - a globális oligopóliumok szerepétõl függetlenül oligopolszerkezet alakult ki vagy öröklõdött át több olyan termék esetében, amelyek releváns piaca Magyarország területe, s a kereskedelmi liberalizáció hatása elenyészõ (dohányipar, édesipar, cementipar, cukoripar stb.); - a koncentrált piaci szerkezet fenntartását szinte minden esetben célszerûvé tette a hatékonyság javulása, a versenyképesség várható növekedése, s ezért gyakorlatilag az antitröszt nem is lépett fel ellene, és a vele járó ún. jóléti társadalmi költségeket és veszteségeket, mint például a munkanélküliséget - a külföldi versenypolitikai konvencióknak megfelelõen - mi sem vontuk be az elemzésbe; azt a kormány külön próbálja meg kezelni.10 Ez a helyzet nem magyar sajátosság: Közép és KeletEurópa más országai is a világméretû
oligopóliumok gyors térhódításaként élik meg a privatizációt. Ez minden középeurópai országban alapvetõen tulajdonosváltási kérdés, és nem koncentrációs probléma, tehát a hazai antitröszt nem foglalkozik vele. Nemzeti alapon ugyanis nincs mit kontrollálni az antitröszt keretében. Viszont a gyors közép és keleteurópai térhódítás megváltoztatja a világméretû oligopóliumok piaci részesedésének arányait, tehát regionális szinten vagy világméretekben növekedhet a koncentráció. Ezt viszont - intézmény és érdekeltség hiányában - senki sem ellenõrzi. A termékekszolgáltatások hazai piacának szerkezete két tényezõ hatására változott sokat az utóbbi öthat évben. Egyrészt a gazdaság mintegy egyharmadában - a vállalkozások számának drasztikus növekedése11 miatt - átalakultak a piacok és a piaci részesedések, gyakorlatilag nagyfokú dekoncentrációnak lehettünk tanúi. A gazdaság másik egynegyede oligopolszerkezetû vagy egyetlen cég dominanciájával jellemezhetõ. E piacokon zajlik a globális oligopóliumok térhódítása. (A háztartási és szórakoztató elektronika bizonyos termékei, egyes számítástechnikai termékek, fotócikkek, világítótestek, egyes biztosítási szolgáltatások, de találhatók élelmiszerek és gyógyszerek is e sorban.)
Az átláthatóság és a gazdasági hatalom Ha elmélyedünk a stratégiai szövetségekrõl és a globális oligopóliumokról szóló versenypolitikai irodalomban, egy idõ után ösztönösen elvonatkoztatunk az egyes szövetségek, az egyes oligopóliumok technokrata megközelítésétõl, és elõfordul, hogy bizonytalan, homályos és esetleg gyanús gondolataink támadnak. A továbbiakban ezek közül szeretnék néhányat felvillantani semmiképpen sem azzal a szándékkal, hogy jogipolitikai megoldást ajánljak. Több olyan globális oligopólium létezik, amelynek tagjai vállalati konszernek (vállalati birodalmak) részei. E konszernek esetleg egyenként nagyobb forgalmat bonyolítanak le, mint amennyi Magyarország GDPje. Szándékosan elkerülöm a konkrét forgalmi adatok ismertetését, mert itt és most nem az a fõ kérdés, hogy abszolút vagy relatív értelemben meghatározzuk, hogy melyik oligopólium vagy melyik stratégiai szövetség tagja igazán nagy, és melyiküknek áll rendelkezésére az a szellemi és gazdasági potenciál, amelynek alapján még nagyobbá nõhet. Elégedjünk meg egy olyan rendkívül leegyszerûsített állítással, hogy a globális oligopóliumok vagy esetleg a globális stratégiai szövetségek már kellõen nagyok ahhoz, hogy a gazdasági hatalom tényezõiként vegyük õket számításba. Megkockáztatom azt a állítást is, hogy a globális oligopóliumok politikaiszociológiai értelemben is hatalmak. Hadd utaljak például Kulcsár Kálmán megfogalmazására, mely szerint "hatalom minden olyan viszony, amelyben meghatározott személynek vagy személyeknek lehetõségük van arra, hogy más emberek magatartását sikeresen befolyásolják, illetõleg hogy õket engedelmességre késztessék" (KULCSÁR [1987] 142. o.). A fogalom kibontása során Kulcsár értelmezi a hatalmat mint kényszerviszonyt, mint fenyegetésviszonyt, mint befolyásolásviszonyt, mint tekintélyviszonyt és mint manipulációs viszonyt. Egyértelmûen megállapíthatjuk, hogy a hatalmi kérdést a versenypolitika eddig sem kerülte meg, hiszen négy jelentõs területen több értékálló - és jogilag egyértelmûen legitimált - normát fogalmazott meg. E négy terület. 1. a versenykorlátozó egyezmények és gyakorlatok, 2. a dominanciával való visszaélés, 3. a fúziókontroll és 4. a versenyetika12 témaköre. Ezek közül a kényszerviszony és a fenyegetésviszony a versenypolitikában vagy egyértelmûen tiltott, vagy a visszaélési elv által kezelt tartományba tartozik, míg a többi (nevezetesen a befolyásolásviszony, a tekintélyviszony és a manipuláción alapuló viszony) a tényleges tartalmától függõen lehet a versenypolitika tárgya, illetve e szerint minõsülhet a közérdekkel13 ellentétesnek. E konkrét viszonyokra a versenyjog rendszerint tilalmakat állít fel. A versenypolitikában - különösen az antitröszt tradicionálisan hatékonyságközpontú felfogása miatt több szempontból feltáratlanok maradtak a felsorolt hatalmi viszonyok, s többek között az is, hogy az egyes viszonyokban a globális oligopóliumokat mint hatalmakat mi legitimálja. Viszonylag könnyû képet alkotni arról, hogy a legitimációhoz miként járulnak hozzá az egyes országokban érvényes
törvények, de már bizonytalanok vagyunk a tekintetben, hogy e hatalmi viszonyok legitimációját mennyiben jelenti egy adott társadalomban az emberi bizalom, a hiszékenység, a társadalmi szokás, a laikus állampolgárok megtéveszthetõsége stb. A modern demokráciafelfogás szerint a hatalomnak illik transzparensnek (átláthatónak) lennie. A globális oligopóliumok vagy globális stratégiai szövetségek sokféle tulajdonságukban és legitimációjuk nagy részében transzparensek. Van azonban néhány olyan terület, amelyre ez nem igaz. (A legitimáció önmagában még nem jelent transzparenciát.) A globális verseny sajátosságai vezettek oda, hogy a legfejlettebb országok és a regionális integrációk fórumai felgyorsították a versenypolitikai együttmûködést. A harmonizációt általános értelemben éppen az az igény váltotta ki, hogy a globalizációval nem tudott lépést tartani az országok vagy regionális integrációk határai közé kényszerített versenypolitikai kontroll. Az OECDben, a Világkereskedelmi Szervezetben14 és téma ma már rendszeresen napirenden szerepel, így várható, hogy a század végére nemcsak az integrációkon belül, hanem a gazdasági integrációk között is kialakul majd egy új elképzelés. A globalizáció - és ennek mindenféle hatalmi aspektusa - nemcsak a versenypolitika számára jelent kihívást, hiszen nem véletlen az sem, hogy világméretekben újult erõvel törnek felszínre a kereskedelempolitika és a versenypolitika ütközésének, illetve koordinációjának problémái. E viták résztvevõi és szemlélõi pontosan tudják, hogy az ellentmondásokat nagymértékben motiválják a gazdasági integrációk és a kormányok eltérõ érdekei, és megoldásra akkor lesz kilátás, ha egyeztetni tudják ezeket az érdekeket. A globális oligopóliumokkal és stratégiai szövetségekkel kapcsolatban különösen élesen vetõdnek fel az említett érdekellentétek, és ez az egyik olyan terület, ahol a transzparencia még nagyon alacsony szintû, s az információk "zárt klubokon" belül maradnak. A kormányzati politikák és érdekek, valamint az említett globális struktúrák átláthatósága azt igényelné, hogy: - átlátható legyen minden olyan kormányzati politika vagy döntés, amely a globális oligopóliumok vagy stratégiai szövetségek befektetéseit segíti vagy ellenzi, - átlátható legyen minden olyan döntés, amelynek alapján a globális oligopóliumok vagy stratégiai szövetségek kormányzati politika hátterében kötelezettséget vállalnak, és az adott ország piacain a versenyt befolyásolják (ilyen kötelezettségvállalások keletkeznek a kormányok által kötött ún. piacra jutási egyezményekben, az önkéntes exportkorlátozó megállapodásokban és az önkéntes importbõvítõ egyezményekben), - a jelenleginél több transzparencia szükséges a protekcionizmus nemzetközi trendjét befolyásoló politikai döntésekben. Vagyis a kormányok csak olyan kötelezettségeket vállalhatnak a globális cégekkel kapcsolatban, amelyek nem veszélyeztetik a közérdekû versenyfunkciókat, nem diszkriminálnak a globális struktúrák között és azokon belül, nem teremtenek olyan helyzetet, amelyek alapján a globális oligopóliumok - közösen, felosztva vagy bármilyen más módon - kihasználhatják az adott kormány politikai támogatását, hogy más államokban az antitrösztszabályozás konvencióit kikerülve szerezzenek gazdasági hatalmat és uralmat. A globális struktúrák hatalmi transzparenciájának elégséges feltételeit maguk e struktúrák teremthetik meg többek között azzal, hogy: - nyilvánosságra hozzák üzleti stratégiájukat, hogy láthatóvá váljék: az általuk élvezett jövedelem és vagyontranszfert nem egyszerûen a dominanciájuk fenntartására fordítják, hanem a fogyasztók igényeinek kielégítését is szolgálják vele; - transzparenssé teszik magukat a tekintetben, hogy a verseny nem szûnik meg köztük;
- ha valamely kormánnyal kötött vagy kormányok közötti megállapodás teremt számukra piacra jutási lehetõséget, ily módon jutnak kutatási, finanszírozási vagy promóciós segítséghez, akkor elszámolnak annak eredményeivel; - bemutatják, hogy ha valamely globális oligopólium egy adott országban domináns helyzetbe kerül, akkor ez nem idéz elõ a közérdekkel ellentétes piaci uralmat; - nyilvánosságra hozzák üzleti stratégiáik azon elemeit, amelyek segítik megszerezni vagy elhódítani egymás vevõkörét. Természetesen még folytathatnánk a szükséges feltételek felsorolását, de talán az eddigiek is érzékeltetik: a versenypolitika feladatai nagyságrendekkel válnak bonyolultabbá, ha túllépünk a technokrácia szintjén, és a társadalmiszociológiaihatalmi síkot is bevonjuk az elemzésbe. Nyilvánvaló, hogy a fent felsorolt transzparenciakövetelmények megvalósítása rövid távon és összességében irreális és kellõen utópisztikus is, de magával a gondolatkísérlettel is azt a meggyõzõdésemet kívánom kifejezni, hogy az ezredforduló új jelenségei nem préselhetõk bele az elmúlt évtizedek során kialakult politikák és konvenciók kereteibe. Szükség lesz arra, hogy a témában érdekeltek kialakítsák azokat az alapvetõen nemzetközi szintû koordinációs fórumokat, amelyek a kölcsönös kötelezettségvállalások megismerésének és a kölcsönös transzparencia megvalósításának keretei lehetnek. Rendkívül sok munkát kell még elvégezni ahhoz is, hogy megtörténjék a globalizáció folyamatait mozgató érdekcsoportok konkrét és közös érdekeinek feltárása.
Hivatkozások CANTRACTOR, F. J.-LORANGE, P. [1988]: Why Should Firms Cooperate? The Strategy and Economic Basis for Cooperative Ventures. Megjelent: Cooerative Strategies in International Business. Lexington Books, Toronto,1988. Szerkesztette: F. J. Contractor és P. Lorange. DRAFT... [1993]: Draft International Antitrust Code - as a GATT-WTO-Plurilateral Trade Agreement. International Antitrust Code Working Group, július 10. München. Az Európai... [1995]: Az Európai Közösségek és az Egyesült Államok megállapodása a versenytörvenyek alkalmazásáról. Official Journal of the European Communities, No.1,1995/45. HERGERT, M. - MORRIS, D. [1988]: Trends in International Collaborative Agreements. Megjelent: a Cooperative Strategies... c. kötetben. JORDE, T. M. - TEECE, D. [1992]: Antitrust, Innovation and Competitiveness. Oxford Press, New York. MOWERY, D. C. [1988]: Collaborative Ventures Between U. S. and Foreign Manufacturing Firms: An Overview. Megjelent: International Collaborative Ventures in U.S. Manufacturing. Ballinger. LEWIS, I. [1990]: Partnerships for Profit: Structuring and Managing Strategic Alliances. The Free Press, New York. HANSEN, K. (kiadó) [1993]: Strategische Allianzen - Eine Neue Herausforderung für die Wettbewerbspolitik. Dokumentation der Internationalen Kartellkonferenz. Berlin,1992. Bundeskartellamt. HOLLMANN, H. H. [1992]: Strategische Allianzen: Unternehmens und Wettbewerbspolitische Aspekte, Wirtschaft und Wettbewerb, 4. sz. KULCSÁR KÁLMÁN [1987]: Politikai és jogszociológia. Kossuth Kiadó, Budapest.
OECD [1992]: Strategic Alliances. The Implications for Competition Policy. Az OECD versenypolitikai bizottságának dokumentuma. PENA CASTELLOT, M. A. [1995]: The Application of Competition Rules in the Telecommunication Sector: Strategic Alliances. EU Compatition Policy Newsletter, 4. sz. Szövetségek verseny közben. Nyugateurópai távközlés. Figyelõ, 1995. március 9. TARI ERNÕ [1995]: Viribus unilis. Menedzser Piac (a Figyelõ melléklete), április. UN [1980]: The Set of Multilaterally Agreed Equitable Principles and Rules for the Control of Restrictive. Business Practices, 1980. április 22. UN-DOC. TO (RBP) CONF/10. *
A tanulmány a Csikós-Nagy Béla 80. születésnapjára összeállított kötet számára készült.
A verseny funkcióit a közgazdasági elméleti irodalom három témakörre bontja. A verseny allokációs funkciója alapján a beruházásra rendelkezésre álló forrásokat olyan termékek elõállítására fordítják, amelyek iránt effektív vagy látens kereslet létezik. A verseny ráforditásoptimalizáló funkciója alapján az adott terméket vagy szolgáltatást a lehetõ legkisebb ráfordítással állítják elõ. A verseny jóléti funkciója azt jelenti, hogy a versenykorlátozás nélküli helyzetben keletkezik a legnagyobb mértékû jóléti többlet. E három funkciót együttesen nevezhetjük hatékonysági funkciónak. A versenypolitika az elmúlt ötven évben e hatékonysági alapfunkciót kiegészítette a méltányosságot vagy tisztességet szolgáló célok megvalósításával: például a verseny eredményeibõl - azaz a hatékonyság növekedésébõl - méltányosan illik osztozni. Tehát a verseny eredményeként adódó jóléti többletbõl a termelõknek és a fogyasztóknak osztozniuk kell, és a modern versenypolitika fellép akkor, ha a fogyasztói többlet egyoldalúan termelõi többletté válhat. A méltányosság és a tisztességesség követelménye kiterjed azokra a területekre, amelyek például a szellemi tulajdon jogos védelmét szolgálják, illetve annak méltánytalan megcsapolásához vezetnek, de ebbe a körbe sorolhatók azok a kereskedelmietikai szabályok is, amelyek tiltják, hogy megtévesztéssel korlátozzák a fogyasztók választási szabadságát. Ennek hiányában nem egyszerûen megcsapolnák a fogyasztói jóléti többletet, hanem versenytársak között tisztességtelenül oszlana meg a jóléti többlet. 1
A hatékonyság gyakorlati megítélése meglehetõsen nehéz. Más eredmény adódik ugyanis, ha a hatékonyságot dinamikus, és más, ha statikus értelemben vizsgáljuk. A dinamikus értelmû felfogás nem egyszerûen az idõhorizont kiterjesztését jelenti, hanem azt nézi, hogy melyek azok a képességek, amelyek egy céget - e kiterjesztett idõhorizonton - alkalmassá tesznek a hatékonyság dinamikus fenntartására. A statikus megközelítés nem foglalkozik a képességekkel, és elemzéseit alapvetõen ex post végzi. 2
E téma kapcsán célszerû megemlíteni azt a híres pert, mely az Egyesült Államokban az IBM ellen folyt 1968 és 1982 között. A kérdés alapvetõen az volt, hogy visszaélt-e az IBM az erõfölényével, méltányosan osztozkodotte a hatékonyság növekedésébõl eredõ többleten a vevõivel. A per során a vádat nem lehetett bizonyítani, mert egyrészt nem tudták kettéválasztani a hatékonyság dinamikus és statikus megítélését, másrészt nem sikerült felmérni a ténylegesen bekövetkezett hatékonyságnövekedést, és különösen nem a jóléti többletek megosztását. Végül a pert megszüntették. A stratégiai szövetségek versenypolitikai problémakörét és kérdéseit két nemzetközi fórum, nevezetesen az OECD versenypolitikai bizottsága és a VI. Nemzetközi Kartellkonferencia is napirendjére tûzte. Mindkét tanácskozás lehetõséget adott arra, hogy összegyûjtsék és áttekintsek a témában rendelkezésre álló szakirodalmat, valamint a legfejlettebb országok (illetve integrációk) versenypolitikai ajánlásait. Az általam leírtak nagymértékben támaszkodnak e fórumok szakmai anyagaira és a konferenciákon folytatott személyes konzultációimra. 3
4
Az OECD versenypolitikai bizottsága 1992 decemberében kerekasztalvitát rendezett a stratégiai
szövetségekrõl. A vita elõkészítéséhez K. S. Khemani és L. Waverman összefoglaló elemzést állított össze a témakörbõl szakirodalmának feldolgozása alapján. Jó néhány tagország versenyhatósága szintén leírta tapasztalatait. A dokumentumok megtalálhatók az OECD versenypolitikai bizottságának dokumentációjában (OECD [1992]). Az autóipar stratégiai szövetségeirõl általános ismertetés található a VI. Nemzetközi Kartellkonferencia dokumentációjában. Az itt idézett példákat a Bundeskartellamt által e konferencia alkalmából készített tájékoztató tartalmazza. További példákra lásd még HANSEN [1993] és HOLLMANN [1992]. 5
A szakirodalom e három tárgykört nevezi az antitröszt témakörének. A kifejezés több mint száz éve honosodott meg. A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben Amerikában az a gyakorlat alakult ki, hogy a részvénytársaságok igazgatótanácsa egyegy emberre ruházta át a testület bizonyos alapvetõ jogait, s ezt az embert hívták trusteenek, vagyis akiben "abszolút megbíznak". Amikor az igazgatótanácsok által kijelölt bizalmi emberek összeültek, akkor õk dönthettek a részvénytársaságok kartellizációjáról, közös erõfölényrõl és fúziójáról anélkül, hogy megsértették volna azt az amerikai törvényt, mely szerint ugyanazon ember nem vehet részt másik társaság igazgatótanácsában. A trusteek gyülekezetét vagy tanácskozását hívták kezdetben trösztnek, majd késõbb így nevezték azokat a vállalatcsoportokat, amelyek irányításában a trusteeknek átadott tulajdonosi joggyakorlást felhasználták. Az amerikai törvényhozás 1890ben alkotta meg az úgynevezett Shermantörvényt, amely a trösztök említett három tevékenysége elleni fellépésre adott viszonylag egységes elvû törvényes alapot. 6
Kanadában az elsõ trösztellenes törvényt 1889ben fogadták el. Mindkét északamerikai országban 1910 és 1914 között kiegészítették az elsõ törvényeket, s e kiegészítéssel elkülönült a versenykorlátozó megállapodások, a dominanciával való visszaélés és a fúzióellenõrzés területe. Azóta a fejlett piacgazdaságokban e három terület jelenti a magáncégek mûködését "szabályozó" versenypolitika magját, melyet a szakzsargon egyszerûen csupán antitrösztnek nevez. Az integrációs versenypolitikák alapvetõen abban térnek el a nemzeti versenypolitikáktól, hogy az integrációban részt vevõ államok vagy kormányok versenyviszonyokat befolyásoló szerepére írnak elõ korlátokat. Jelenleg e korlátok viszonylag egységes szemléletben terjednek ki az állami támogatások témakörére (hiszen az állami támogatással diszkriminatív módon befolyásolható a verseny), továbbá a közhatalom által különféle formákban adott kizárólagos jogokra (amelyek sokfélék, az egyszerû forgalmazási kizárólagosságoktól a monopóliumokig sok mindent felölelnek), és szabályokat fogalmaznak meg az állami vállalatokra, hogy az állam mint tulajdonos ne hozhassa elõnybe a saját vállalatait az azonos piacon dolgozó magáncégekkel szemben. A gazdasági integrációkban mind az integrációs szintre emelt antitrösztszabályok, mind az államra vonatkozó versenypolitikai korlátok rendszerint szupranacionális jelleggel érvényesülnek, és éppen ez a körülmény teremtett lehetõséget arra, hogy az antitröszt korábbi nemzeti keretei is zökkenõk nélkül, integrációs szintre emelkedhettek. 7
A globalizáció áttörte az integrációs határokat, s ezt a nemzetközi versenypolitikával foglalkozó fórumok már jó ideje tudják. A közelmúltban egyes fejlett országok vagy integrációk versenypolitikai megállapodásokat kötöttek azért is, hogy kezelni tudják az integrációs határokon túlnyúló ügyeket (például a nemzetközi kartelleket, a több ország gazdaságát érintõ fúziókat). Ezek a memorandumok vagy megállapodások jórészt az információcserére, a konzultációra és az aktuális közös problémák feltárására irányulnak, s komoly lépést jelentenek a versenypolitikák harmonizálásának irányában. 8
9
Lásd a 2. lábjegyzetet.
A fenti megállapításoktól függetlenül természetesen az is igaz, hogy gazdaságunk jelentõs hányadában nagymértékû decentralizáció és dekoncentráció ment végbe, vagyis a piacok egy részét 10
nem érték el - és minden bizonnyal nem is fogják elérni - a globalizáció hatásai. Az elmúlt öthat évben a jogi személyiséggel rendelkezõ vállalkozások száma 10 ezerrõl 100 ezer fölé nõtt, a nem jogi személyiségû vállalkozások száma kb. 300 ezerrõl egymillió körüli szintre emelkedett. 11
A versenyetika sokféle tárgykörre kiterjed. Rendszerint törvényi tilalmak vonatkoznak a szolgai utánzásra, az üzleti titokkal való visszaélésre, a fogyasztó megtévesztését okozó reklámozásra. Vannak olyan témák, amelyeket általában nem törvények, hanem különféle szakmai szövetségek vagy kamarák által kiadott etikai kódexek tartalmaznak. E két nagy csoportba foglalt etikai szabályok megsértõivel szemben jogi fórumokon fel lehet lépni. Mindezek mellett a fejlett társadalmak is jelentõs mértékben különböznek egymástól a tekintetben, hogy a nem kodifikált, de létezõ közerkölcs alapján milyen normákat tartanak be a vállalkozók a versenyben. Tulajdonképpen mindhárom etikai témacsoport elemei értelmezhetõk az említett hatalmi viszonyokban. 12
A közérdek a verseny védelmében ölt testet, s azt célozza, hogy a verseny mint intézmény a lehetõ legkedvezõbb gazdasági jóléti hatásokat eredményezze. Ugyancsak közérdekû célok érvényesülése jelenik meg a tisztességesség és az etikai szabályok követelményeit tartalmazó jogszabályokban, elõírásokban. 13
Mind az OECD versenypolitikai bizottsága, mind az UNCTAD versenykorlátozásokkal foglalkozó munkacsoportja többször tárgyalta a versenypolitikai harmonizáció anyagijogi és eljárásjogi kérdéseit. Mindkét fórumon idõszakonként felmerül a "világversenyjog" és a "világversenyhivatal" létrehozásának témája (UN [1980]. 14
1994 decemberében az UNCTAD fõtitkárának meghívására részt vettem a "világversenytörvény" legújabb változatáról (DRAFT [1993]) tartott szakmai konzultáción, s akkor - a GATT uruguayi fordulója befejezésének elõnapján - javaslat született arra, hogy a következõ fordulóban, már a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) a témát ismételten napirendre kell tûzni.
