Vincze Gábor
Egy koncepciós jellegő per a szegedi népbíróságon (A Kehl Dániel-ügy)
2013. szeptember 5-én a Kúria posztumusz fölmentette Nádasy Oszkár honvéd alezredest, akit 1946-ban a budapesti népbíróság elsı fokon „háborús bőntett” elkövetésének vádjával öt év börtönre, majd másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsa – ezúttal „népellenes bőntett” elkövetése miatt – két és fél évre ítélt. A fölmentı ítéletnek országos visszhangja keletkezett – nem úgy, mint egy ehhez hasonló esetnek. 2013 tavaszán ugyanis a Szegedi Törvényszéken szintén fölmentı ítélet született egy 1946-ban „háborús és népellenes bőntett” elkövetésének vádjával elítélt személy ügyében. Mivel Kehl Dániel a népbírósági ítélet szerint tagja volt a Volksbundnak és belépett „az SS-be”, ügyének ismertetése elıtt röviden két kérdésre ki kell térni: 1.) mi volt a népügyészségek/népbíróságok jogintézménye; 2.) kik voltak a „volksbundisták” és „SSkatonák”, miért nyilvánították ıket 1945-ben „háborús bőnösöknek”? 1. A népügyészségek és népbíróságok intézménye A népügyészségek és népbíróságok felállításáról a Debrecenben mőködı ideiglenes kormány 1945. január 25-én kibocsátott 81/1945. M.E. számú rendeletével intézkedett. (Ezt a jogszabályt utóbb kiegészítették több rendelettel, majd szeptember 16-án az 1945:VII. törvénycikkel emelték törvényerıre.) A jogszabály megjelenésével kapcsolatban azonban föl kell hívnunk a figyelmet egy lényeges körülményre. A rendeletet kiadó, (dálnoki) Miklós Béla vezérezredes vezette kormánynak semmiféle közjogi legitimitása nem volt, (akárcsak annak az ideiglenes nemzetgyőlésnek, melynek „behívott” képviselıi az alacsonyabb rendő jogszabályt, a miniszterelnökségi rendeletet utólag törvényi szintre emelték), az a szovjet megszálló hatalom akaratából jött létre. A Szálasi-kormányhoz hasonlóan bábkormány volt (mint közismert, a névsorát Moszkvában hagyták jóvá!), azzal a – korántsem elhanyagolható – különbséggel, hogy az egyik a Vörös Hadsereg, a másik a Wehrmacht hadosztályainak támogatását élvezhette. (A debreceni kormány azonban kezdettıl fogva „szalonképes” volt – elvégre a gyıztesek hozták létre…) A népügyészségek és népbíróságok létrehozását elrendelı jogszabály megszületésének körülményeirıl érdemes megjegyezni, hogy az elıkészítésében három szegedi ügyvéd játszott kulcsszerepet. Dr. Valentiny Ágoston még szegedi polgármester korában, 1944. december 12én szorgalmazta a helyi nemzeti bizottságnál, hogy állítsanak fel egy népbíróságot. Ezt követıen, már az ideiglenes kormány igazságügyminisztereként két szegedi ügyvéd kollégáját, dr. Bojta (Burger) Ernı Béla és dr. Réczei (Koch) László miniszteri tanácsosokat kérte föl egy, a népbíróságok fölállításáról szóló jogszabály elkészítésére. (A korabeli kaotikus viszonyokat azonban mi sem mutatja jobban, mint az, hogy bár a rendelet szövege csak február 5-én látott napvilágot a – Debrecenben kiadott – Hivatalos Közlönyben, ennek ellenére a budapesti nemzeti bizottság által létrehozott „néptörvényszék” már két nappal 1
korábban, február 3-án – az 1878-as Csemegi-kódex egyik paragrafusa alapján – meghozta az elsı ítéleteit.) A rendelet megalkotói abból indultak ki, hogy a népbíróság tulajdonképpen egy rendkívüli különbíróság, ezért számos olyan elemet építettek be a mőködésébe, amelyre addig nem volt példa. A legfontosabb változás a klasszikus jogelvhez és joggyakorlathoz képest az volt, hogy tudatosan figyelmen kívül hagyta a nullum crimen sige lege, és a nulla poena sine lege (nincs bőncselekmény törvény nélkül; nincs büntetés törvény nélkül) alapelveket. Az elsı paragrafus ugyanis leszögezte: a „háborús bőnösöket” akkor is felelısségre lehet vonni, ha tettük elkövetésekor cselekedetük nem minısült bőntettnek. A jogszabály másik kirívó rendelkezése az volt, hogy míg az öt évnél alacsonyabb büntetési tétel esetén a népügyésznek egyenesen kötelezı volt föllebbeznie, addig a védıt nem illette meg az önálló föllebbezés joga, legfeljebb semmisségi panasszal élhetett. Az országban huszonnégy népbíróság kezdte meg a mőködését.1 A népbírósági tanácsok elnökeit az igazságügyminiszter nevezte ki. (Mivel mindenki tudta, hogy pártbíróságokról van szó, a szakjogászok nagy része ha csak lehetett, nem fogadta el az igazságügyminiszter „felkérését”.) Az ülnököket a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt párt (Polgári Demokrata Párt/PDP, Független Kisgazdapárt/FKGP, MKP, Nemzeti Parasztpárt/NPP, Szociáldemokrata Párt/SZDP), valamint 1945 májusától az Országos Szakszervezeti Tanács delegálta. (1947-ben a PDP-s delegáltakat kizárták a népbírósági tanácsokból.) A 81/1945. ME. rendelet értelmében a tanácsvezetı bírónak nem volt szavazati joga, a feladata csak arra szorítkozott, hogy a laikus bírókat segítse, a büntetés kiszabása kérdésében felvilágosítást adjon, de a 1440/1945. ME. számú rendelet módosítása után szavazategyenlıség esetén ı is szavazhatott. Föllebbezni másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsához lehetett. A NOT tanácsai is az említett politikai pártok egy-egy bírói és/vagy ügyvédi képesítéssel2 rendelkezı kiküldöttébıl alakultak meg, ám ebben az esetben a szakszervezetek nem rendelkeztek delegálási joggal. Kezdetben, 1945 nyarán-ıszén három tanácsot alakítottak meg, majd – mivel nem bírtak megbirkózni a rájuk zúduló fellebbviteli ügyek tömkelegével –, még másik hármat. A NOT elsı elnöke dr. Simándi Tamás volt, de ıt másfél év múltán lemondatták (hamarosan börtönbe került), és dr. Major Ákos lett az utóda, akit 1948-ban dr. Bojta Béla követett. Mivel a fellebbviteli fórumot szakjogászokból alakították meg, ezért majdnem minden második esetben lefelé módosították a büntetés nagyságát (vagy egyenesen fölmentették az elítéltet), emiatt pedig komoly politikai, illetve sajtótámadások érték. (Ugyanakkor az is megfigyelhetı, hogy ha – politikai nyomásra – másodfokon nem mertek felmentı ítéletet hozni, annyi letöltendı börtönbüntetést szabtak ki a tanácsok, amennyit elızetesben már amúgy is eltöltött a delikvens. Ez elsı fokon is gyakran elıfordult.) 1947–48 során a „kellı ügyfélforgalommal” nem rendelkezı népbíróságokat megszüntették, és a befejezetlen ügyeiket más népbíróságnak adták át (például a megszüntetett bajai és gyulai népbíróságok ügyei a szegedihez kerültek). 1950 tavaszán fejezte be tevékenységét az utolsó, még mőködı népbíróság, a szegedi, valamint a Népbíróságok Országos Tanácsa és a Népfıügyészség is.
1
Néhány városban – például Berettyóújfaluban, Hódmezıvásárhelyen, Makón – úgynevezett kihelyezett népbírósági tanácsok tárgyalták az ügyeket. Ekkor a népbíró és a népügyész utazott el a fıtárgyalás helyszínére és a helyi pártszervezetek által delegált népbírákkal együtt ítélkeztek. 2 A politikai erıviszonyokat jól jelzi, hogy az a dr. Major Ákos, aki 1944-ig m. kir. hadbíró százados, majd a „felszabadulás” után – nagyrészt színész testvérének, a kommunista Major Tamásnak köszönhetıen – köpönyeget fordítva egyebek mellett a Bárdossy László elleni koncepciós per tanácsvezetı bírója volt, kinevezésekor egységes bírói és ügyvédi vizsgával nem rendelkezett.
2
A népügyészségek és népbíróságok korabeli és késıbbi megítélése – politikai beállítottságtól függıen – igen eltérı. Ami a politikusok véleményét illeti, 1945-46-ban sokan értettek egyet Bálint Sándor kereszténydemokrata képviselıvel, aki a nemzetgyőlésben kijelentette: „a népbíróság alapjában véve pártbíróság”. Duba Gyula pártonkívüli képviselı pedig ehhez még hozzátette: „már nem a pártok bírósága, hanem a marxista [értsd: a kommunista – V. G. megj.] pártnak a bírósága”3 a népbíróság. Az elismert néprajztudós, Bálint Sándor véleményét osztotta az a dr. Berend György is, aki belülrıl ismerte ezt az új jogintézményt, ugyanis egy korabeli szakmunkájában leszögezte, hogy az nem más, mint „politikai jellegő bíróság”.4 Dr. Major Ákos, volt NOT-elnök 1965ben úgy vélekedett, hogy „A népbíróság viszonylag rövid idı alatt a demokratikus Magyarország éles és félelmetes fegyvere lett.”5 Ezt a véleményét annyiban kell módosítanom, hogy ez a jogintézmény nem a „demokratikus Magyarország”, hanem a teljes hatalom megszerzésére törekvı kommunista párt „félelmetes fegyvere” volt kezdettıl fogva, ráadásul – a NOT egyik tagja, dr. Bernáth Zoltán szerint – „idegen test a magyar jogrendben”.6 A fentieket még azzal kell kiegészítenem, hogy a közvélemény nagy részének állásfoglalását jelentısen motiválta az a tény, hogy a népbírósági eljárásokban „számos zsidó vallású [vagy származása miatt korábban diszkriminált – V. G.] népbíró és népügyész” vett részt. „Az egykori diszkrimináltak közül sokan a törvény szellemével ellentétben vádoltak, ítélkeztek. S a feljelentık, valamint a vád és a védelem tanúi között sokszor a valóságot messze meghaladóan a bosszúvágy volt érzékelhetı.” – állapítja meg a téma egyik legjobb magyarországi szakértıje, dr. Zinner Tibor jogtörténész.7 Itt azonban meg kell jegyezni, hogy ezzel a véleménnyel egyes történészek nem értenek egyet, a „zsidó bíró vagy ügyész bosszúját” mítosznak tartják. (Ennek kapcsán érdemes a zsidó származású, szociáldemokrata párti dr. Ries István igazságügyminisztert idézni, aki a népbírósági törvényhez főzött „magyarázatában” leszögezte: „A felelısségre vonásnak kérlelhetetlennek és igazságosnak kell lennie, hogy érezzük: ezeknek a bőnöknek az elkövetıi nem várhatnak igazságot, csak megtorlást…”8) A bírósági eljárás folyamatában az elsı lépés leggyakrabban a följelentés volt, melyet az illetékes rendırkapitányság politikai rendészeti-, majd államvédelmi osztályán tettek meg. Már ebben a szakaszban sok esetben tetten érhetı az a tény, hogy a följelentıt csak a személyes bosszú vezérli, valakin elégtételt akar venni a koholt vádjaival. A följelentést a tanúkihallgatások sorozata követte, majd a politikai rendırség „vádemelés vagy nem emelés végett” átadta az ügy iratcsomóját a népügyészségnek. Arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy a politikai rendırség tagjainak jelentıs hányada a korábbi zsidóüldözések áldozata volt (munkaszolgálatosként vagy deportáltként), ık pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy az általuk „fasisztának”, vagy csak egyszerőn „reakciósnak” tartott személyeket népbíróság elé állítsák. Az eszközökben azonban nem válogattak: a levéltári iratokból, visszaemlékezésekbıl tudható, hogy a gyanúsított jó részébıl a rendırségen a „beismerı vallomást” veréssel, kínvallatással, fenyegetéssel vagy megtévesztéssel csikarták ki. A népbírósági perek egyik jellemzıje pedig az, hogy mind a 3
Idézi Lukács: A magyar népbírósági jog…, 162., 165. Lásd Berend: A népbíráskodás, 193. Dr. Berend György (Budapest, 1911–1994.) 1934-ben Szegeden doktorált, majd ügyvédi és bírói szakvizsgát tett. 1939-tıl a fıvárosban ügyvédként dolgozott. 1941-ben lépett be az FKGP-ba, 1945 és 1948 között a NOT tagja, a „háborús fıbőnösök” perének egyik elıadója volt. (İ az egyedüli, aki Bárdossy Lászlót kegyelemre ajánlotta!) 1949-tıl visszatért ügyvédi szakmájához. 5 Major: Ítél a nép, 368. 6 Bernáth: Justitia tudathasadása, 37. 7 Szakács – Zinner: A háború „megváltozott… 188. és Zinner: A magyarországi népbíráskodásról… 149. 8 Idézi: Újrakezdés és legitimáció. Interjú Szakály Sándorral. In Demokrata, 2010. július 23. Megnyitva 2013. augusztus 20. http://tortenelemportal.hu/2010/07/ujrakezdes-es-legitimacio-interju-szakaly-sandorral/ 4
3
tényállás, mind a bőnösség, csaknem kizárólag a vádlottak „beismerı vallomása” alapján került megállapításra, amit a népbíróság legtöbbször minden ellenırzés nélkül elfogadott. 2. A Volksbund és a Waffen-SS A Volksbundról (teljes nevén a Volksbund der Deutschen in Ungarn, vagyis a Magyarországi Németek Népi Szövetsége) nagyon röviden annyit érdemes tudni, hogy az 1930-as évek vége felé, részben a korabeli kisebbségpolitika, valamint a korábbi asszimilációs politika kritikájaként, részben pedig a Harmadik Birodalom hatására a korábbi Német Népmővelési Egyesület (Volksbildungsverein) utódaként Basch Ferenc és társai hozták létre. A szervezet elsısorban ott tudott terjeszkedni, ahol a németek többséget alkottak, tehát a Nyugat-Dunántúlon, Tolnában és Baranyában (az úgynevezett „Schwäbische Türkei” területén), Budapest környékén, az ország-gyarapodás után Szatmárnémeti és Nagykároly térségében, a Bácskában, ezen kívül pedig néhány jelentısebb német lakossággal bíró alföldi településen (például Gyulán, Mezıberényben, Eleken, Kübekházán). A szervezetet anyagilag és politikailag a Harmadik Birodalom támogatta, emiatt a náci befolyás kezdettıl fogva jelentısnek mondható. Éppen ezért a korabeli magyar állambiztonság igyekezett szemmel tartani a szervezkedést, a hatóságok sok győlés megtartását megakadályozták. A Volksbund hivatalos megítélése egyre rosszabb lett, fıleg azok után, hogy bekapcsolódtak a Waffen-SSbe történt toborzásokba, illetıleg a Hitlerjugendbe való szervezı munkába. A szakirodalom sokat foglalkozott a Volksbund történetével, de teljesen érthetı, hogy az 1945-ben „fasisztának” minısített szervezettel kapcsolatban döntıen a dunántúli és fıváros-környéki szervezkedésrıl, tevékenységrıl írtak, a tiszántúli eseményeknek kevés figyelmet szenteltek. Kerepeszki Róbertnek a debreceni Volksbund-csoport megalakításának történetét feldolgozó tanulmánya,9 valamint saját kutatásaim alapján ki lehet jelenteni: azokban az alföldi városokban, ahol nem volt jelentıs német kisebbség (Debrecen, Hódmezıvásárhely, Szeged10), mindig egy-egy – személyes ambíciótól főtött vagy anyagilag érdekelt – személy szervezı munkája eredményeképpen jött létre a helyi, meglehetısen kis létszámú csoport. A késıbbi népbírósági perek anyagai alapján egyértelmően kijelenthetı, hogy ezekben a városokban a német szervezetbe belépık jó része csak német fölmenıkkel rendelkezett, német nevő volt ugyan, de magát magyarnak tartotta, ısei nyelvén nem is beszélt. Tehát nem erıs német identitástudatuk, vagy a náci eszmék, a hitleri Németország iránti szimpátiából lettek tagok, hanem különbözı anyagi elınyök kilátásba helyezése miatt.11 Egyesek abban a tudatban léptek be, hogy valójában ez csak egy „Kulturbund”, de arra is akadt példa, hogy az illetı részegen aláírta a belépı nyilatkozatot, késıbb pedig hiába kérte, hogy a névsorból töröljék.12 A Waffen-SS – ezen a néven – 1940-ben jött létre, ekkor még csak egy gépesített hadosztályból állt. Harcászati szempontból a Wehrmacht irányítása alá tartozott, de felszerelését az SS-tıl kapta. Eleinte önként jelentkezett „birodalmi németek” voltak a tagjai, ám a háború elıre haladtával egyre több külföldi állampolgárt vettek föl. (A világháború végén a külföldiek aránya egyes becslések szerint elérte a negyven százalékot.) Magyarországon – a Teleki-, majd a Bárdossy-kormány kezdeti ellenállása miatt – 1940-41-ben a Volksbund bevonásával csak illegálisan tudták elkezdeni az önkéntesek 9
Lásd Kerepeszki: Debrecen és a Volksbund… Az 1941-es népszámláláskor Szeged 136.752 lakosából csak 409 vallotta magát német nemzetiségőnek, bár 857 volt német anyanyelvő. 11 Ez még olyan német többségő régióban is elterjedt jelenség volt, mint a móri járás. Lásd Polgár: Perbe fogott múlt... 32., 35–75. 12 Barna Ildikó és Petı Andrea – szakmailag egyébként igencsak problémás – könyvükben azt állítják, hogy „A Volksbund-tagság a magyarországi németek esetében szinte automatikus volt”. Ebbıl nyilvánvaló, hogy abszolút nem ismerik a Volksbund történetét. (Barna – Petı: A politikai igazságszolgáltatás…, 70–71.) 10
4
toborzását. (Hivatalos adatok szerint 1943 végéig illegálisan összesen 1247 magyar állampolgár jelentkezett az SS-be, azonban valószínőleg ennél jóval nagyobb volt a számuk.13) Az elsı legális SS-toborzás (melynek engedélyezése egyszerő szóbeli jegyzék alapján történt) 1942. február–április folyamán teljesen önkéntes alapon folyt le, ugyanez igaz az 1943. júniusától 1944 februárjáig tartó másodikra is. Magyar részrıl egyebek mellett azzal a feltétellel engedélyezték a legális toborzást, hogy 1.) csak „népi németek” jelentkezhetnek; 2.) kiskorúak (24 év alattiak) esetében szükség van a szülık írásos beleegyezı nyilatkozatára, és ezt el kell juttatni a közigazgatási hatóságokhoz is; 3.) a jelentkezık megkapják a birodalmi állampolgárságot, a magyart pedig automatikusan elveszítik. Az elsı toborzó akció alkalmával mintegy huszonötezren jelentkeztek, de közülük csak tizenhatezret tartottak az SS vagy a Wehrmacht követelményei szerint alkalmasnak katonai szolgálatra. Ekkor legnagyobb arányban bácskai svábok jelentkeztek. A második akció nagyjából hasonló eredménnyel járt, mint az elızı, hozzávetılegesen tizennyolcezren álltak be az SS kötelékébe. Az SS-toborzások harmadik hullámát elindító, 1944. április 14-én megszületett államközi egyezmény szintén önkéntes jelentkezésrıl szólt (pl. 7. §.: „A magyarországi önkéntesekbıl létrehozandó új SS-alakulatok a magyar állam területén állítandók fel…”), de a valóságban kényszer-sorozás történt. Jaross Andor belügyminiszter 1944. május 16-i rendelete egyértelmően utal a sorozáson való kötelezı megjelenés voltára: „Akiket a közigazgatási hatóságok a rendelkezésükre bocsátott névjegyzékek alapján sorozásra beidéznek, kötelesek azon megjelenni, különben karhatalommal lesznek elıállítva… A magyar–német megállapodás alapján a m. kir. honvédelmi miniszter úr által a német Fegyveres-SS-alakulatok részére átengedett és besorozott személyeknek a behívóparancsot éppen úgy teljesíteniük kell, mintha a sorozás a m. kir. honvédség részére történne.”14 Ráadásul aki eredetileg magyar katonai szolgálatra kapott behívót, az ugyan igazolványát felmutatva meg kellett jelenjen, de ezek után elbocsátották, ezt követıen pedig köteles volt jelentkezni a legközelebbi SS-toborzóirodánál.15 (Miként alább látható, ez történt Kehl Dániellel is!) Nyugodtan ki lehet tehát jelenteni, hogy a hadköteles német származású („népi német”) magyar állampolgárokat az április 14-i kormányközi egyezménnyel teljes mértékben kiszolgáltatták a Harmadik Birodalomnak, a náci Németországnak. Visszatérve a Volksbundra, a szegedi csoport létrehozásában a hódmezıvásárhelyi Keppinger Károly16 játszott kulcsszerepet. Az alakuló győlést 1942. május 3-án tartották meg. Ezen ı elnökölt, az ugyancsak hódmezıvásárhelyi Engelmann Miklós volt a jegyzıkönyvvezetı, és a győlés végén a szegedi Wirth Emilt választották meg elnöknek. Részt vett a győlésen több olyan személy is, akiket utóbb csak emiatt ítéltek el a népbíróságon. (Például Schmidt Ferenc hat, Wambach Ferenc nyolc, Klier Antal kilenc hónapot kapott, míg Wirth Emilt három év börtönnel sújtották.) A győlésen résztvevıkrıl készült egy névsor is – ez bizonyítékként szerepelt a késıbbi vádak, illetve ítéletek esetében. A helyi Volksbund legaktívabb szervezıje 1944 ıszéig egy félsváb banktisztviselı, Szilágyi Ferenc volt. (Mivel az oroszok elıl elmenekült, elkerülte a késıbbi felelısségre 13
Kovács – Számvéber: A Waffen-SS… 54. Idézi Tilkovszky: SS-toborzás... 153. 15 Füzes: A magyarországi németek… 82. 16 Keppinger Károly 1895-ben született Zsombolyán. A „nagy háborút” végigharcolva 1918-ban sebesültként szerelt le. A harmincas években költözött – rokkantnyugdíjasként – Hódmezıvásárhelyre. 1939 és 1942 között kulcsszerepet játszott az alföldi Volksbund-szervezésben. Anyagi visszaélései miatt 1942-ben távoznia kellett a szervezettıl. A német megszállás után a vásárhelyi német csapatok tolmácsa lett, de ezenközben több helyi zsidót megmentett a deportálástól. 1946-ban a Volksbundban betöltött vezetı szerepe miatt ıt is népbíróság elé állították. Elsı fokon négy évet kapott, ám másodfokon a NOT csak egy év és két hónap börtönbüntetésre ítélte, melyet az elızetessel teljes egészében kitöltöttnek vettek. Számos volksbundista perében szerepelt tanúként, és minden esetben terhelı vallomást tett a vádlottakra. 14
5
vonást.) İ intézte azok ügyeit is, akik be akartak lépni a Waffen-SS-be, illetve többeket ı beszélt rá erre, és tıle lehetett kapni jelentkezési ívet, melyet – kiskorú esetén a szülıvel is – láttamoztatni kellett a polgármesteri hivatal megfelelı osztályán. Azokkal, akiknek átadta ezt az őrlapot, aláíratott egy átvételi elismervényt, amit a politikai rendırség 1944 szeptemberében megtalálta a lakásán – ez lett a hírhedett SS-taglista! – és ez alapján szedték össze mindazokat, akik „az SS-be” kívántak jelentkezni. (Jórészükrıl kiderült azonban, hogy valójában nem a Waffen-SS-ben harcoltak, mert idıközben meggondolták magukat, vagy a szülık ezt nem engedték meg, ezért a honvédség kötelékében vettek részt a háborúban.) A volksbundisták és „SS-katonák” kollektív bőnössé nyilvánítása a népbíróságok felállításáról szóló 81/1945. M.E. számú rendelettel vette kezdetét. A 13. § 4. pont szerint ugyanis háborús bőnös az is, aki: „magyar állampolgár létére a német hadsereg vagy biztonsági szolgálat (SS., Gestapo stb.) kötelékébe lépett”. A 17. §. 2. pontja szerint pedig „népellenes bőntettet” követett el az is, aki „aki fasiszta, demokráciaellenes pártban fejtett ki kevésbé jelentıs, de még vezetı jellegő tevékenységet”. Ezt az 1440/1945. ME. számú novella (rendelet) olyanképpen módosította-egészítette ki, hogy az is „népellenes bőntettet” követett el, „aki anélkül, hogy evégbıl vele szemben közvetlenül vagy közvetve kényszer alkalmaztatott volna, a németek által Magyarországon szervezett Volksbundba tagként belépett, vagy fasiszta, illetıleg demokráciaellenes pártban, szervezetben vagy alakulatban tisztséget vállalt, avagy tagként tevékeny mőködést fejtett ki”.17 3. Kehl Dániel pere Kehl Dániel az egykori Torontál vármegye székhelyéhez, Nagybecskerekhez közeli Szárcsán született 1885. február 15-én. Négy elemit végzett, az elsı világháborút végigharcolta, majd a M. kir. Honvédségtıl, mint hivatásos utász fıtörzsırmester ment nyugdíjba 1925-ben, és Szegeden telepedett le. A végkielégítésébıl kisebb földbirtokot vásárolt, kétszintes családi házat épített, melyben késıbb vegyeskereskedést mőködtetett. Négy lánya született, az elsı három még a harmincas években férjhez ment. 1943-ban megözvegyült. Sohasem politizált, semmilyen pártnak nem volt tagja. Bár családtagjaival otthon németül beszélt, magát magyarnak tartotta. Legkisebb lánya, Erzsébet elmondása szerint 1943 körül behívót kapott, és talán egy évig a helyi utászlaktanyában szolgált, majd leszerelték. Legközelebb 1944 augusztusában hívták be a honvédségbe, ám – miként errıl még lesz szó – a harcokban ténylegesen nem vett részt. A bevonuló oroszok elıl nem menekült el. Ennek ellenére a második világháború után, az új, magát „népi demokratikusnak” aposztrofáló rendszerben ıt is felelısségre vonták. (A család azt gyanította, hogy az eljárás ellene egy, a közelükben lakó orvos vagy a felesége följelentése nyomán indult el.) Annak ellenére, hogy dr. Valentiny Ágoston, Szeged új polgármestere 1944. november elején (valószínőleg korára való tekintettel) engedélyezte minden közmunka alóli fölmentését, ezt még sem úszta meg. 1945. március 29-tıl egy munkásszázadban dolgozott Szeged környékén. A munkásszázad parancsnoka által május 22-én kiadott igazolásban az olvasható, hogy a nyugalmazott tiszthelyettes „szorgalmas munkájával teljes megelégedésünket érdemelte ki. Ellene semmi panasz fel nem merült.”18 Ezt az igazolást azért kellett kiadni, mert még április 30-án a Magyar Államrendırség Szegedi Fıkapitánysága 6917/1945. számú véghatározatával elrendelte a rendırhatósági felügyelet (ref) alá helyezését, ugyanis az elızetes eljárás során „megállapítást nyert”, hogy nevezett – bár ezt határozottan tagadta – tagja volt a Volksbundnak, ugyanis a neve szerepelt az úgynevezett Volksbund-listán. A 17 18
http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=8214 (Letöltve 2013. augusztus 20-án.) A dokumentum Siklós Albertné, Kehl Erzsébet tulajdonában van, a népbírósági aktában nem található
meg.
6
véghatározat értelmében hetente két alkalommal jelentkeznie kellett a politikai osztályon, a várost csak elızetes engedéllyel hagyhatta el, a lakását pedig este öt és reggel öt óra között egyáltalán nem, mint ahogy természetesen nem látogathatott nyilvános helyeket, és nem használhatott tömegközlekedési eszközöket sem. 1946. április 12-én a lakásán letartóztatták, majd a Szegedi Fıkapitányság Politikai Osztályán Horváth József rendır nyomozó alhadnagy19 gyanúsítottként hallgatta ki, melyrıl jegyzıkönyvet vett föl.20 A mindkettıjük által aláírt jegyzıkönyv szerint azt vallotta, hogy 1939-ben néhány alkalommal fölkereste ıt Wirth Emil (vele egykorú, de losonci származású, ugyancsak nyugalmazott fıtörzsırmester, akivel korábban együtt szolgált), és gyızködte, hogy lépjen be a Volksbundba. Tagadta, hogy tagdíjat fizetett volna, de azt bevallotta, hogy „a magyar honvédségtıl önként jelentkeztem a német SS-hez szolgálatra.” Azt – a jegyzıkönyv szerint – elismerte, hogy saját kezőleg írta alá a jelentkezési ívet, de arra különös módon nem emlékezett, hogy erre hol, és mikor került sor. Vallomásában a továbbiakban az olvasható, hogy aláírván a jelentkezése ívet, néhány nappal késıbb egy harminc-negyvenfıs csapattal Bajára vonult, az ottani „SS elosztó alakulathoz”, ahonnan pár nap múlva Dunaföldvárra irányították ıket, „mint SS-gyalogos századot”, ahol „SS-egyenruhába” öltöztették ıket. A német századparancsnok nevére nem emlékezett, csak a rajparancsnokéra, aki egy bánáti sváb, Till Emil volt. (A népbírósági tárgyaláson azonban azt állította, nem ismer ilyen nevő embert!) A gyalogos kiképzés után – mivel látta, hogy „rosszul állnak a németek” – megszökött, és haza jött. A kihallgatását követıen a 2007/1946. számú véghatározattal – három Horthykorszakbeli jogszabályra hivatkozva – Diczfalussy Ferenc fıkapitány rendırhatósági felügyelet alá helyezte, vagyis bekerült a Béke utcai internáló táborba. (Ezt azonban – a korabeli gyakorlat szerint – csak pár nappal késıbb, 23-án „papírozták le” egy véghatározattal.) Az indoklásban az olvasható, hogy „a politikai osztály adatgyőjtı hivatalától beszerzett bizalmas szóbeli jelentés alapján lefolytatott pótnyomozás eredményébıl és a gyanúsított vallomásából megállapítható, hogy Kehl Dániel valóban jelentkezett »SS« katonának. Nevezett német származásánál és meggyızıdésénél fogva ezt a szándékát keresztül is vitte…”21 A rendırségen kikényszerített beismerı vallomása mellett a hónap végén írásos „bizonyítékot” is beszerzett a politikai osztály: 29-én az adatgyőjtı részleg Gesztey Mihály22 hadnagy aláírásával egy hitelesített másolatot állított ki arról, hogy Kehl Dániel „saját kező aláírása a 16-os „SS” listán a 187-es rovatban szerepel”. Május 4-én a politikai (rendészeti) osztály 1301/4-1946. számú átiratában a gyanúsított bőnügyi iratait áttette a népügyészséghez, mert „nevezett alaposan gyanúsítható, hogy az 1945. évi VII. t. c. 13. §.-ának 4. pontjába ütközı bőncselekményt követett el.” Hat nappal késıbb dr. Serényi György szegedi népügyész megküldte a népbíróságnak a 2105/1946. n. ü. számú vádiratát, melyben az internálás alatt álló terheltet egy rendbeli, az 1945:VII. tc. 13. §. 19
Horváth József r. ny. alhadnagy 1911-ben született. 1945-ben az MKP delegáltjaként a szegedi PRO-n teljesített szolgálatot, mint politikai nyomozó. Valószínőleg még 1946-ban elkerült onnan, késıbbi ügyekben nem kerül elı a neve. (Bálint László érdi kutató szíves közlése.) 20 A Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára (CSML), a Szegedi Népbíróság politikai peres ügyei, XXV. 8. fond, 35. doboz, Nb. 521/1946., 1301/1946. pol. sz. jegyzıkönyv. (Mivel az aktában található iratok nincsenek oldalszámozva, ezért a továbbiakban, ha ezekbıl idézek, nem jelzem a forrást.) 21 A véghatározat (másolatban) szintén csak Kehl Erzsébetnek tulajdonában található, a népbírósági aktában nincs meg. 22 Gesztey Mihály (Óbecse, 1909–Szeged, 1960). Asztalossegédként lett tagja az illegális KMP-nek, 1933-ban egy évre ítélték. 1944 októberében egyik alapító tagja volt a szegedi politikai rendırségnek, 1945-ben rendır hadnaggyá léptették elı. Több koncepciós eljárás (pl. Falcione Kálmán és társai elleni) részese volt. 1953-ban áv. százados lett. Az ’56-os forradalom leverése után az újjászervezett állambiztonság tagja lett. (Bálint László szíves közlése.)
7
4. pontjába ütközı „háborús bőntett”, és szintén egy rendbeli, ugyanezen törvénycikk 17. §. 2. pontjának elsı bekezdésébe ütközı „népellenes” bőntett elkövetésével vádolta meg. Az indoklásnál arra hivatkozott, hogy „hivatásos honvéd fıtörzsırmester létére 1944. év folyamán a német SS.-hez szolgálatra jelentkezett, miáltal magyar állampolgár létére a német hadsereg kötelékébe lépett”, valamint a Volksbundba „tagként belépett”. Mindezt szerinte a beismerı vallomás és a nyomozás „egyéb adatai” támasztották alá. Május 16-án dr. Komlóssy Albert tanácsvezetı bíró június 14-ére tőzte ki a fıtárgyalás napját, majd megkeresésére a szegedi ügyvédi kamara dr. Basch Bélát jelölte ki védıügyvédjének. (Leánya szerint annyira biztos volt az ártatlanságába, hogy esze ágában sem volt védıt fogadni…) A nyilvános fıtárgyalást a kijelölt idıpontban Szegeden tartották meg (errıl a család csak utólag, a június 15-i Délmagyarországból értesült). Az Nb. 521/1946/2. számú jegyzıkönyv szerint a népbíróság összetétele az alábbi volt: a vádat dr. Kilyén István népügyész képviselte, a tanácsvezetı bíró dr. Félegyházi Pál törvényszéki tanácselnök volt, a népbírók pedig dr. Vermes Jenı (FKGP), Komáromi István (SZDP), Ökrös Lajos (NPP), Demkó Tivadar (MKP), Sánta József (PDP), és Barna Ferenc (szakszervezetek). A vád ismertetése után a vádlott kijelentette, hogy nem érzi bőnösnek magát. Tagadta, hogy tagja lett volna a Volksbundnak. Azt vallotta, Wirth Emil folyamatosan gyızködte, hogy legyen tagja a szervezetnek, de neki esze ágában sem volt belépni, és ezért értelemszerően tagdíjat sem fizetett. „SS-katonának” sem jelentkezett, de „valamit” – Wirth és mások zaklatása miatt – aláírt (hogy mit és kinek, arra már nem emlékezett), de ezt abban a tudatban tette, hogy mivel majd’ hatvan éves, úgy sem hívják be. Azt nem gondolta, hogy az aláírásával egyben jelentkezett „az SS-be”. 1944 szeptemberében a szegedi hadkiegészítésrıl kapott egy behívót, és Baján kellet jelentkeznie egy „SS alakulatnál”. Arra azonban nem emlékezett – vagy nem akarta megmondani –, hogy pontosan mi volt ennek az alakulat neve. Baján valamiféle „németül beszélı polgári egyének és német katonatisztek jelenlétében” megnézték (valószínőleg egészségügyi vizsgálat történt), majd hazabocsátották – „úgy gondolom, hogy ez sorozás volt”, vallotta a jegyzıkönyv szerint. Vallomásából úgy tőnik, hogy csak néhány napig lehetett távol a szegedi otthonától, ám ezt a kérdést sem a nyomozati szakaszban, sem a tárgyaláson nem tisztázták – mert nem is akarták. (Kehl Erzsébet a perújrafelvétel során történt kihallgatáson azt vallotta, hogy apja csak két napig volt távol az otthonától.) Amikor a vezetı bíró elé tárta a politikai osztályon tett vallomását, kijelentette, hogy azt „kényszer hatása alatt tette és az nem felel meg a valóságnak”. (Ismerve az ÁVH elıdje, a hírhedett Politikai Rendészeti Osztály mőködését, ebben nem is lehet kételkedni.) Ezt követıen a népügyész indítványozta, hogy a politikai osztálytól szerezzék be „az SS jelentkezık és a szegedi volksbund [sic!] tagjai névsorának” eredeti példányait, és idézzék be Wirth Emilt, a védı pedig – annak igazolására, hogy a vádlott hosszabb ideig nem volt távol – három szegedi személyt, a vádlott szomszédait kérte beidézni. A népügyész ez utóbbit ellenezte – késıbb a népbíróság végzésével el is utasította a kérést. A népbíróság „rövid úton” beszerezte az „önkéntes SS-ek névsorát” és a Volksbund szegedi csoportjának tagjegyzékét, illetve a hitelesített másolatokat. Amikor a tanácsvezetı bíró, dr. Félegyházi Pál a vádlott elé tárta ezeket, ı elismerte, hogy az elıbbi iraton a saját aláírása látható. A Volksbund-dokumentumból az derült ki, hogy 1942. május 31-én lépett be a német „népi szövetségbe” és 1943 folyamán tagdíjat fizetett, két részletben havi egy-egy pengıt. A vádlott azonban ennek ellenére makacsul tagadta, hogy a szövetség tagja lett volna, valamint hogy tagdíjat is fizetett. A tanúként beidézett Wirth Emil azt vallotta, ı nem beszélte rá arra, hogy belépjen a helyi csoportban, és ameddig ı volt a helyi csoport vezetıje (az alapító győléstıl június 27-ig), a vádlott bizonyosan nem volt tag. Amikor a tanácsvezetı bíró elébe tárta a tagdíjfizetési jegyzéket, mely szerint ı 1943-ban havi három pengıt fizetett, azt 8
mondta, hogy az nem felel meg a valóságnak, hiszen akkor már katona volt, egyébként is – közölte – a jegyzék csak a kivetést mutatja, nem pedig a tényleges fizetést. A szembesítéskor makacsul tagadta, hogy a vádlottat igyekezett volna rábeszélni a Volksbundba történı belépésre. Mindezek ellenére a népbíróság „bizonyítottnak” látta a vádat, és a védelem által elıterjesztett bizonyítás-kiegészítést elutasítva meghozta az ítéletét. (A tanácskozási jegyzıkönyv – már ha egyáltalán készült23 – nem található meg az aktában, ezért azt nem lehet tudni, hogy a bőnösség kérdésében, illetve annak mértékében egyhangú döntés születette. Ugyancsak hiányzik a népügyész és a védı záróbeszéde, de ezeket a népbírósági akták nem is tartalmazták.) Az Nb. 521/1946/2. számú ítéletben a Félegyházi-tanács Kehl Dánielt az 1945:VII. törvénycikkel törvényerıre emelt 1440/1945. ME. számú rendelet 8. §-ával módosított 81/1945. ME. számú rendelet 13. §-ának 4. pontjába ütközı „háborús bőntett”, valamint az elıbbi rendelet 17. §. 2. pontjába ütközı „népellenes bőntett” elkövetésében találta bőnösnek, ezért az 1440/1945 ME. sz rendelet 9. §-ának d) pontja és a 13. §-a, továbbá az 1. §-ának 6., 7. és 8. pontjai alapján öt év börtönbüntetésre ítélte, de a rendıri ırizetben tartásával két hónapot kitöltöttnek vett. Mellékbüntetésként fél házának24 elkobzására, és nyugdíjjogosultságának,25 valamint politikai jogai „örök idıkre” (sic!) történı elvesztésére ítélte. A felmerült bőnügyi költségeket (száznyolcvanezer pengıt) is ráterhelték. (Ez utóbbi azonban behajthatatlan követelés volt, hiszen semmiféle vagyona, jövedelme nem maradt. Talán éppen emiatt a másodfokú ítéletben ez a mellékbüntetés már nem szerepel.) Az ítélet indoklásában az olvasható, hogy ugyan a tárgyaláson mindent tagadott, de a nyomozati szakaszban beismerte a vád tárgyává tett cselekményeket, mindemellett a népbíróság a tárgyaláson a politikai osztálytól beszerzett „eredeti jegyzék alapján megállapította, hogy a vádlott az SS önkéntes jelentkezési ívét írta alá sajátkezőleg, amit felmutatás után egyébként a vádlott a fıtárgyaláson el is ismert.” A másik vádponttal kapcsolatban arra hivatkoztak, hogy a beszerzett „Volksbund-tagjegyzékbıl” ugyancsak megállapították, miszerint a vádlott 1942-ben belépett a szervezetbe és 1943 folyamán tagdíjat fizetett, az pedig „elképzelhetetlen”, hogy „valakit akarata ellenére beiratnak egy szervezetbe, ıt ott nyilvántartják, sıt, a tagdíját is fizetik”. Azt is leszögezték, hogy a vádlott „indokolatlanul” vonta vissza a politikai rendırségen kicsikart beismerı vallomását. A népbíróság súlyosbító körülményként vette tekintetbe, hogy mint nyugalmazott honvéd tiszthelyettes lépett be „a német biztonsági szolgálat (SS) kötelékébe”. Ezzel szemben az idıs korát, beteges állapotát (gyomorbajos volt) enyhítı körülménynek vették. Az elsıfokú ítélet nem emelkedett jogerıre, mert a népügyész súlyosbítás miatt fellebbezést jelentett be. Az elsıfokú ítélet kihirdetése után a népbíróság végzésében elrendelte, hogy a vádlott a jogerıs ítélet meghozataláig elızetes letartóztatásba kerüljön. (Talán attól tartottak, hogy a hatvanegy éves, betegeskedı férfi megszökik?) A végzés miatt október 5-én Diczfalussy fıkapitány értesítette a népügyészséget, hogy az internálást elrendelı véghatározatát felfüggeszti, ám ha a szabadságvesztés-büntetését kitöltötte, kísérjék vissza az elítéltet a kapitányságra, az internálás büntetésének kitöltése végett. (A politikai rendırség korabeli gyakorlata ugyanis az volt, hogy ha a vádlottat fölmentették, vagy az általuk „elvártnál” kevesebb börtönbüntetést kapott, a bírósági tárgyalás, illetve a szabadulás után leinternálták. Az internálásról azonban sohasem lehetett tudni, hogy meddig tart.) 23
Bár tanácskozási jegyzıkönyvet mindig kellett volna készíteni, kutatásaim során nem egyszer találtam olyan aktát, melybıl kiderült, hogy erre még sem került sor – sıt, olykor még tárgyalási jegyzıkönyvet sem készítettek (amit utólag elismertek)! 24 Azért „csak” a ház felét kobozták el, mert a másik fele – anyai örökségként – három leánya nevén volt. 25 Egy – Kehl Erzsébet tulajdonában lévı – 1947. április 23-i dátumot viselı HM-értesítés szerint azonban tovább folyósították a nyugdíját, azt csak 1949 februárjában szüntették be.
9
A Népbíróságok Országos Tanácsa csak egy évvel késıbb, 1947. június 19-én tárgyalta a bőnügyét. A dr. Sarlós Márton vezette II. számú tanács26 a NOT.II.8004/4/1946. számú ítéletében az elsıfokú ítéletnek a büntetés kiszabására vonatkozó részét megsemmisítette, és összbüntetésként három év börtönbüntetést szabott ki, de helyben hagyta a ház(rész) elkobzását és nyugdíjigényének elvesztését, míg a politikai jogvesztés „örök idıkre” való felfüggesztését – mint törvénytelent (!) – megváltoztatta, és tíz évre mérsékelte. A három év szabadságvesztésbe beleszámította a két hónap internálást, és az egy év elızetest, ezért ténylegesen még egy év és tíz hónapot kellett leöltenie. Az ítélet indoklása szerint az elsıfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a vádlott 1942. május 31-én önként belépett a Volksbundba, és 1943 folyamán tizenkét pengı tagdíjat fizetett, és azt is, hogy 1944 folyamán „önként belépett a német SS alakulatba”. Enyhítı körülményként vették figyelembe a magas korát és azt, hogy „az SS-bıl megszökött”. A szegedi népbíróság Kozma-tanácsa 1947. augusztus 19-én kihirdetett végzésében az ítéletet jogerıssé és végrehajthatóvá nyilvánította, az elítélt megkezdte büntetésének letöltését a Csillagbörtönben, ahonnan 1949. április 19-én szabadult. Szabadulása elıtt a szegedi rendırfıkapitányság a március 14-i, 1464/2/1949. számú véghatározatával kimondta a – még 1948. szeptember 28-án elrendelt27 – rendırhatósági felügyelet alá helyezésének megszüntetését, ezt a Belügyminisztérium 21-én jóváhagyta. A szabadulása után – bár semmiféle vagyonnal, jövedelemmel nem rendelkezett – több fizetési kötelezettség várt rá, így például mintegy háromezer forint rabtartási költséget szerettek volna behajtani rajta. (Egy napra öt forintot számoltak fel.) Ráadásul 1949-ben a kitelepítendı németek listájára is fölkerült. A kitelepítést valószínőleg azért úszta meg, mert azt hamarosan leállították. Még ugyanebben az évben újra házasodott, elvett egy régóta ismert özvegyasszonyt és az ı házába költözött. Ettıl kezdve „zsibárusként” és ezermesterként igyekezett eltartani magát, illetve feleségét. 1957. január 21-én hunyt el. 4. Valóban bőnös volt Kehl Dániel? 1991. március 27-én az akkor már hetvennégy éves Siklós Albertné, született Kehl Erzsébet levelet írt az Igazságügyi Minisztériumba, melyben aziránt érdeklıdött, miként lehetne édesapját rehabilitálni. A minisztériumból arról értesítették, hogy az illetékes ügyében a Csongrád Megyei Bíróság, azonban innen elutasító válasz érkezett. Az ST. 194/1991/2. számú végzésben szeptember 25-én a bíróság azzal utasította el a kérelmét, hogy „az 1945 és 1963 közötti törvénysértı elítélések semmissé nyilvánításáról” szóló 1990. évi XXVI. törvény (az úgynevezett második semmisségi törvény28) a „háborús és népellenes bőncselekmény” alapján elítéltekre nem vonatkozik. Ezt Kehl Erzsébet megfellebbezte, de december 9-én a Legfelsıbb Bíróság az Stf. II.235/1991/2. számú végzésével – szintén a második semmisségi törvényre hivatkozva – véglegesen elutasította. Ennek kapcsán nagyon röviden érdemes kitérni a semmisségi törvényekre. Az elsıt (az 1989. évi XXXVI. törvényt) még a pártállam végnapjaiban fogadta el az országgyőlés és az 1956-os forradalom leverését követı „jogi megtorlás” áldozatainak nagy részét rehabilitálta. A másodikat (az 1990. évi. XXVI. törvényt) már a demokratikus választások után fölállt új parlament szavazta meg, és az 1945–1963 közötti törvénysértı ítéletek semmissé 26
A tanács tagja volt az MKP-t képviselı dr. Sarlóson kívül dr. Vita Gyula (SZDP), dr. Sacher Róbert (PDP), dr. Kiss Kálmán (NPP), és dr. Berend György (FKGP), a vádat dr. Szegı Vilmos népügyész-helyettes képviselte, a védelmet pedig dr. Farkas Endre közvédı látta el. Bernáth Zoltán szerint – aki a NOT egyik jegyzıje volt – a Bojta Béla-vezette I-es után a Sarlós-vezette II-es tanács volt a legszigorúbb. 27 Az errıl szóló véghatározat alapján úgy tőnik, hogy az azt kiállító Tatai István államvédelmis századosnak nem volt tudomása arról, hogy ı akkor éppen a büntetését tölti… 28 Szövegét lásd: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=8682 (Letöltve, 2013. augusztus 30.)
10
nyilvánításáról szólt. A törvény hatálya azonban nem terjedt ki azokra, akiket „háborús” és/vagy „népellenes” bőntett elkövetésének vádjával ítéltek el. Dr. Zinner Tibor jogász, jogtörténész, a kérdés szakértıje számos beadványában hiába érvelt azzal, hogy sok éves kutatásai alapján egyértelmően kijelenthetı, hogy a „népellenes” és „háborús” bőntettel megvádolt személyek döntı része ártatlan,29 az általa szorgalmazott negyedik semmisségi törvény – az „új demokrácia” nagyobb dicsıségére – máig sem született meg.30 Visszatérve Kehl Dániel ügyére, a legkisebb leánya, Erzsébet továbbra sem nyugodott bele, hogy nem tudja édesapját rehabilitáltatni. A Gyurcsány-kormány idején jogi képviselıje útján újabb beadványt terjesztett elı a Csongrád Megyei Bíróságra, melyben kérte édesapja ítéletének semmissé nyilvánítását. A bíróság azonban 2007. október 5-én ismételten elutasította a kérelmét. Az indoklás ugyanaz volt, mint korábban. A történetben akkor következett be fordulat, amikor egy szegedi ügyvéd, dr. Posgay Kálmán 2011. június 27-én perújrafelvételi indítvánnyal fordult a megyei bírósághoz, arra hivatkozva, hogy Kehl Dániel népbírósági tárgyalásán a védelem által kért tanúkat nem hallgatták meg, bár ık „nyilván hitelt érdemlıen tudtak volna arra nyilatkozni, hogy az elítélt belépett-e az SS-be, ha az SS-be került, önként lépett-e be vagy kényszerítették rá.” A Szegedi Ítélıtábla Bpi.I.391/2011/2. számú végzésében – annak ellenére, hogy a Fellebbviteli Fıügyészség a perújítás elutasítását indítványozta – elrendelte az ügyben a nyomozást. Az ennek lefolytatásával megbízott Csongrád Megyei Rendırfıkapitányságon október 27-én kihallgatták végre Siklós Albertné Kehl Erzsébetet, aki két nappal késıbb a Szegedi Törvényszéken lefolytatott nyilvános tárgyaláson megismételte az elıbbi vallomását. Ekkor az ügyészség (majd hozzá csatlakozva a védı) a kérdésben történész-szakértı kirendelését kérvényezte, melyet az Ítélıtábla a november 18-i tanácsülésén meghozott végzésében el is rendelt. Ilyen elızmények után a Szegedi Törvényszék 5.B.1318/2011/10. számú végzésével „háborús bőntett és más bőncselekmények” miatt a Kehl Dániel ellen indított bőnügyben 2012. december 17-én jelen sorok íróját rendelte ki szakértınek. Ahhoz, hogy a dr. Tóth Tamás ügyész által feltett kérdésekre megnyugtató választ adhassak, a Csongrád Megyei Levéltárban átnéztem negyven31 olyan ügy aktáját, mely hasonló volt a Kehl-ügyhöz. (A szegedi vagy hódmezıvásárhelyi illetıségő személyeket azzal vádolták meg, hogy tagjai voltak a Volksbundnak és/vagy beléptek az SS-be). Kutatásaim során az alábbiakat állapítottam meg. A szegedi népbírósági tárgyalásokon számtalan esetben – hitelesített másolatban32 – bemutatott „Volksbund-tagjegyzék” nem bizonyíték arra, hogy az illetı ténylegesen tagja volt a német szervezetnek. Például Wambach Ferenc perében Wirth István tanú az alábbiakat vallotta: „A Volksbundról hallottam, hogy Szegeden többet beírtak tagnak akarata ellenére, sıt, vezetıségi tagnak is megválasztották. Pl. Wéber Mátyással is ez az eset történt.” (Az ı neve is ott volt a tagdíjfizetési jegyzéken!) Ugyanebben a perben Pleskó Béla (aki az SZDP által delegált népbíró volt egyéb perekben) tanúként azt vallotta: „Tudok egy olyan esetrıl, – mikor a német nevő magyar embert is valaki beíratta a Volksbundba – annak tudta és beleegyezése nélkül. Schiller József Iskola-utcai képkeretezıt mindannyian úgy ismertük, 29
Ezt már csak az is mutatja, hogy a „népellenes” és/vagy „háborús” bőntett elkövetésével megvádoltak háromnegyedét vagy fölmentették, vagy pedig öt év alatti börtönbüntetéssel sújtották – általában annyi idıre ítélték, amennyit az internáló táborban vagy az elızetes letartóztatásban eltöltöttek. 30 Bıvebben lásd errıl Zinner: Személyes adalékok… és uı.: A magyarországi népbíráskodásról… (A harmadik semmisségi törvény, az 1992. évi. XI. törvény az 1963. és 1989. között elkövetett egyes állam elleni és közrend elleni bőncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról rendelkezik.) 31 A szegedi népbíróság elıtt – a jelenleg a levéltárban lévı akták szerint – több mint háromszáz volksbundista és/vagy SS-tag perét folytatták le 1945 és 1950 között, ám ezeknek többel számolhatunk, ugyanis az akták jelentıs része hiányzik. 32 Dr. Farkas Csaba szegedi fılevéltáros szóbeli közlése szerint az eredeti dokumentum nem található meg a megyei levéltárban.
11
mint régi szociáldemokratát és jó magyar embert. […] Mesélte ez a Schiller, hogy a [szegedi] német konzulátuson […] az altiszt felszólította, hogy lépjen be a Volksbundba. […] Schiller kurtán-furcsán intézte el ezt az altisztet – kirúgta. Amikor az oroszok bejöttek, elvitték mint Volksbund-tagot – annak dacára, hogy ı sohasem iratkozott be…” (Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a fenti két tanú vallomása ellenére sem fogadta el a népbíróság a vádlott – Kehl Dánielhez hasonló – védekezését, „mert valószínőtlen az a védekezése, hogy ıt valaki tagként beíratta, mert hiszen a névjegyzékben pontos lakcíme, születési helye, éve, hónapja pontosan van feltüntetve…”)33 A szakirodalomban is több példát találtam arra, hogy túlbuzgó helyi Volksbund-vezetık egyeseket azok tudta nélkül írtak be tagnak, sıt, egy pár hónapig helyettük még a tagdíjat is befizették. Ami a sokat emlegetett „SS-tagnévsort” illeti, az valójában nem az volt, aminek Kehl Dániel és mások esetében a népügyész, valamint a népbíróság tartotta. Dombovári László népbírósági tárgyalásán ugyanis dr. Vastag Ferenc városi tanácsnok, beidézett tanú azt vallotta, hogy a vádlottat nem ismeri, és amikor a vezetı bíró felmutatott elıtte egy „német nyelvő blankettát”, kijelentette: „ez nem jelentkezés céljára szolgál. Ez csak egy feljegyzés arról, hogy a jelentkezési blankettát elvitte. A belépési nyilatkozat nagyobb terjedelmő és sokkal több adatot kell kitölteni. Nincs rajta a vádlott szüleinek beleegyezési nyilatkozata, a gyámhatóság nem hagyta jóvá. Ezek nélkül nem lehet beállni az SS-be, már mint törvényes úton…” Tehát a tanácsnoknak azért nem volt tudomása a vádlott SS-tagságáról, mert a törvények betartása esetén nála kellett volna megjelennie, ugyanis – mint korábban említettem – 1944 elıtt az SS-be jelentkezı magyar állampolgárok automatikusan elveszítették a magyar állampolgárságukat, az 1944 áprilisi államközi egyezmény után azonban kettıs állampolgárok lettek. A tanácsnok vallomását más esetek is alátámasztják. Több példát találtam arra, hogy bár a vádlott fölkereste Szilágyit, átvett egy belépési nyilatkozatot, majd aláírt egy, a személyes adatait tartalmazó nyomtatványt, de utóbb vagy meg sem jelent az SS sorozóbizottsága elıtt, vagy ha ott meg is jelent és egészségileg alkalmasnak nyilvánították, mégsem a Waffen-SS valamelyik alakulatánál szolgált, hanem a honvédségbe jelentkezett. Például ifj. Sánta János perében a népbíróság a felmentı ítélet indoklásában elfogadta, hogy Szilágyinál ı csupán „egy toborzási nyilatkozatot írt alá” – és ez nem jelentette, hogy valóban jelentkezett is az SS-be. Mindezekhez nyomatékosan hozzá kell tenni: 1944 áprilisától kezdve egyetlen magyarországi német – így Kehl Dániel sem – önként jelentkezett az SS-nél, hanem kényszerbıl! Ezt a tényt azonban a népbíróságok igen sok esetben egyszerően figyelmen kívül hagyták. Szakértıi jelentésemben arra is kitértem, hogy a szegedi népbírósági tanácsok a „volksbundisták” és „SS-tagok” ellen lefolytatott perekben igen eltérı ítéleteket hoztak. Például ifjabb Börcsök István perében a dr. Komlóssy Albert vezette népbírósági tanács – bár a vádlottat neve szerepelt az ominózus SS-névjegyzékén – bőncselekmény hiányában fölmentette a, mert ugyan jelentkezett SS-katonának, de a sorozáson már nem jelent meg és esküt sem tett. „A népbíróság álláspontja szerint vádlott – e cselekményével bőncselekményt nem követett el, mert csupán csak SS katonának jelentkezett, de sorozáson már nem jelent meg, s az elıírt esküt nem tette le. Már pedig valaki akkor válik egy katonai szervezetnek tagjává, ha sorozáson megjelenik, ott alkalmasnak találván a kötelezı esküt letette”.34 A Kozma-tanács pedig Szőcs Péter fölmentı ítéletének indoklásában leszögezte: „a puszta jelentkezés pedig a népbíróság megítélése szerint nem jelenti az SS-kötelékbe való belépést”.35 A Kehl Dánielnél hét évvel idısebb Klier Antal „csak” kilenc hónapot kapott a dr. Csaba Sándor vezette népbírósági tanácstól, bár ı maga is elismerte, hogy belépett a Volksbundba. Kiváltképp kirívó Keppinger Károly esete. İ – mint korábban említettem – a 33
CSML, XXV. 8. fond, 36. doboz, Nb. 613/1946. sz. CSML, XXV. 8. fond, 37. doboz, Nb. 702/1946. sz. 35 CSML, XXV. 8. fond, 51. doboz, Nb. 178/1947. sz. 34
12
hódmezıvásárhelyi Volksbund-csoport vezetıje volt 1941–42-ben, sıt, körzetvezetıként elnökölt a szegedi alakuló ülésen is, és jelentıs szerepet játszott a fenti idıszakban az SStoborzás terén is. Ennek ellenére másodfokon megúszta egy év és két hónap börtönbüntetéssel. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Kehl Dániel 1944-ben ötvenkilenc éves, idıs, nem egészen egészséges férfi volt. Azt a tárgyaláson elismerte, hogy megjelent Baján, feltehetıen egy SS-sorozó bizottság elıtt, ahol valószínőleg elutasították a jelentkezését. Arra a szakirodalomban nem találtam példát, hogy 1944 szeptemberében besoroztak volna ilyen idıs férfiakat. Mivel ténylegesen nem szolgált a Waffen-SS valamelyik alakulatában, érthetetlen, hogy a Félegyházi-tanács miért hozott ilyen szigorú elmarasztaló ítéletet. Arra is felhívtam a figyelmet, hogy a Félegyházi-tanács a hatályos büntetı perrendtartást semmibe véve, a védelem tanúit nem volt hajlandó meghallgatni. (Mint említettem, ez a törvénysértı gyakorlat szinte általánosan elterjedt volt.) Végeredményben kutatásaim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy Kehl Dániel a terhére felrótt bőncselekményeket nem követte el. Meggyızıdésem, hogy népbírósági pere – és a hozzá hasonló több ezer! – alapvetıen koncepciós eljáráson alapult. Véleményem szerint dr. Kahler Frigyes kiváló jogtörténész definíciója esetünkben is alkalmazható: „Koncepciós perek azok a büntetıeljárások, amelyekben politikai cél elérése érdekében fiktív, vagy megalapozatlan tényállás alapján, illetve eljárásjogi alapelv, tételes eljárásjogi szabály, az anyagi jog megsértése állapítható meg…”36 Nem igaz tehát az a sokak által hangoztatott állítás, miszerint az 1947 elıtti népbírósági perek esetében nem beszélhetünk koncepciós jellegő eljárásokról. Zinner Tibor véleményét, miszerint „a törvénysértı eljárások szinte a kezdetektıl jelen voltak” 37 csupán annyiban pontosítanám, hogy a „szinte” szócska nyugodtan elhagyható… A Szegedi Törvényszéken 2013. március 14-én a Kehl Dániel perújítási ügyében tartott nyilvános tárgyaláson – részben a vádlott leánya, Siklós Albertné Kehl Erzsébet tanúvallomása, részben pedig a kirendelt történész szakértı véleménye alapján – 5.B.1318/2011/14. számú ítéletében hatályon kívül helyezte a népbíróság ítéletét, és posztumusz fölmentette az elítéltet az 1946-os vádak alól. Most már csak azt lenne jó megtudni, hogy vajon mikor fogják hatályon kívül helyezni a „népellenes” és/vagy „háborús” bőntettel ártatlanul megvádolt és meghurcolt sok tízezer személy ellen meghozott ítéleteket?
Felhasznált szakirodalom Barna Ildikó – Petı Andrea: A politikai igazságszolgáltatás a II. világháború utáni Budapesten. Bp., 2012., Gondolat. Berend György: A népbíráskodás. Szeged, 1948., Acta Universitatis Szegediensis. Bernáth Zoltán: Justitia tudathasadása. Népbíróság a nép ellen. Bp., 1993., Püski. Farkas Csaba (összeáll.): A Szegedi Népbíróság politikai peres ügyeinek katalógusa. Szeged, 2006., Csongrád Megyei Levéltár. Dr. Füzes Miklós: A magyarországi németek pokoljárása a XX. század magyar kormányzati és közigazgatási rendszerében. In Tudományos Lapok a rendszerrıl, 2006. I. évf. 3. sz., 63–89. Dr. Gyenesei József (szerk.): Pártatlan igazságszolgáltatás vagy megtorlás. Népbíróság-történeti tanulmányok. Kecskemét, 2011., Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára. 36 37
Kahler: A harmadik semmisségi… 194. Zinner: A magyarországi népbíráskodásról… 153.
13
Kahler Frigyes: A harmadik semmisségi törvény. In A semmisségi törvények. Büntetıjogi tanulmányok III. Bp., 2002. Kairosz, 106–145. Kerepeszki Róbert: Debrecen és a Volksbund. Adalékok a Volksbund debreceni megalakulásának körülményeihez. In Múltunk, 2007. 4. sz. 255–281. Kosaras Péter Ákos: Magyarok a Waffen-SS kötelékében. Bp., 2005., Nemzetek Európája. Kovács Zoltán András – Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon. Bp., 2001., Hadtörténelmi Levéltár. Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945–1950). Bp., 1979., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Dr. Major Ákos: Ítél a nép. In A szabadság hajnalán. Bp., 1965., Kossuth, 25–35. Pap Attila: Néptörvényszék, népbíróság és népbírósági jog Magyarországon. In Etudomány, 2011. 4. sz. 1–102. Polgár Péter Antal: Perbe fogott múlt. Tanulmányok háborús és népellenes bőnösök pereirıl. Mór, 2008., Német Kisebbségi Önkormányzat. Spannenberger, Norbert: A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között 1938– 1944. Bp., 2005., Lucidus. Szakács Sándor – Zinner Tibor: A háború „megváltozott természete”. Adatok és adalékok, tények és összefüggések 1944–1948. Bp., 1997., Batthyány Társaság. Tilkovszky Loránt: SS-toborzás Magyarországon. Bp., 1974., Kossuth. Tilkovszky Loránt: Ez volt a Volksbund. A német népcsoport-politika Magyarországon 1938–1945. Bp., 1978., Kossuth. Zinner Tibor: Háborús bőnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások. In Történelmi Szemle, 1985. 1. sz. 118–140. Zinner Tibor: Személyes adalékok (is) az elsı két semmisségi törvény hátteréhez. In A semmisségi törvények. Büntetıjogi tanulmányok III. Bp., 2002., Kairosz, 15–104. Zinner Tibor: A magyarországi népbíráskodásról – a XXI. századból visszatekintve. In Pártatlan igazságszolgáltatás vagy megtorlás. Népbíróság-történeti tanulmányok. Kecskemét, 2011., Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, 136–160.
14
