VII. FEJEZET KONSZENZUS, RÉSZVÉTEL, TÖBBSÉG AZ ÁLLAM ÉS A DEMOKRÁCIA VISZONYÁNAK ELMÉLETEI

I. kötet II. rész VII. fejezet

VII. FEJEZET KONSZENZUS, RÉSZVÉTEL, TÖBBSÉG AZ ÁLLAM ÉS A DEMOKRÁCIA VISZONYÁNAK ELMÉLETEI FORRÁSOK: Platón: Állam; Arisztotelész: Politika; Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről; Immanuel Kant: Az örök békéről; Alexander Hamilton – James Madison – John Jay: A föderalista; Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia; Joseph Alois Schumpeter: Capitalism, Socialism, and Democracy; Robert A. Dahl: A Preface to Democratic Theory; Jürgen Habermas: Faktizität und Geltung; Giovanni Sartori: Demokrácia.

7.1. BEVEZETŐ A PROBLÉMA A modern állam egyik meghatározó jellemvonása, hogy szoros kapcsolatba került az intézmények demokratikus elvek alapján való megszervezésének elméletével és gyakorlatával. Fokozatosan közmegegyezés tárgya lett (legalábbis a nyugati típusú társadalmakban), hogy az állami tevékenység, különösen pedig az állami intézmények által alkalmazott kényszer csak a demokrácia révén legitimálható. Ez a közmegegyezésre azonban nem könnyíti meg a dolgunkat, ha elméletileg megalapozott módon akarunk számot adni állam és demokrácia kapcsolatáról. Ebből a szempontból az egyik probléma a demokrácia fogalmának elburjánzott használata. A kifejezésnek különböző jelentésrétegei vannak, ráadásul bizonyos használatai elszakadnak a politikai intézmények problematikájától (olyan szóösszetételeket képeznek vele, mint „gazdasági demokrácia”, „társadalmi demokrácia”, „üzemi demokrácia”, „iskolai demokrácia”). Ez persze nem a legsúlyosabb probléma, végső soron csak annak leszögezésére késztet bennünket, hogy itt és most a demokrácia fogalmát igyekszünk a politikai filozófiai elemzés határai között tartani. Sokkal nagyobb gondot okoz, hogy a demokráciát bizonyos vonatkozásokban túl alapvetőnek tekintik. Gyakran olyan fogalomként használják, mint amely minden elismerésre méltó politikai értéket felölel. Ezzel pedig elhomályosítják a demokrácia elvei és a többi politikai elv közötti kapcsolatokat. Vigyáznunk kell majd, nehogy ebbe a hibába essünk az elemzés során. Annál is inkább, mert van még ennél is nagyobb gondunk. A demokrácia olyan fogalom, amely évezredek óta jelen van a politikai gondolkodásban (sokkal régebben, mint az ’állam’ fogalma). Az idők folyamán komoly jelentésváltozásokon ment át, és a hozzá kapcsolódó értékmeggyőződések is többször megváltoztak. Ma a demokráciát széles körben beleértik a jól berendezett állam fogalmába, holott korábban többnyire az egyik eklatánsan rossz berendezkedést értették alatta. Az is jellemző volt egy bizonyos korszakban, hogy a demokráciát olyan berendezkedésnek gondolták, amely nem minden állam, hanem csak speciális helyzetű kis államok egy csoportja számára lehet megfelelő. A fogalomhoz kapcsolódó politikai filozófiai tartalmak között bizonyos rendet teremthetünk azzal, hogy leszögezzük, mi a demokráciának kifejezetten azt az értelmét keressük, amely a mai államok intézményeire gyakorol mélyreható befolyást. Ám mégsem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül a régebbi eredetű demokrácia-koncepciókat, mert azok több vonatkozásban ma is hatással vannak a demokráciáról folyó elméleti és gyakorlati diskurzusra. Szerepet játszanak

1


például olyan félreértések térhódításában, amelyekkel mindenképpen foglalkoznunk kell majd. Ha mégis valamilyen analitikai vezérfonalat keresünk az elemzésünkhöz, akkor leszögezhetjük, hogy a demokrácia szorosan kapcsolódik ahhoz a gondolathoz, hogy minden embernek egyenlő joga van részt venni a közügyek intézésében, hogy intézményesíteni kell a politikai intézményekben a néprészvétel lehetőségét. Ezt a gondolatot a továbbiakban „részvételi elvként” fogjuk emlegetni. Demokratikus berendezkedésről első megközelítésben akkor érdemes beszélni, ha érvényesül a részvételi jogok egyenlősége. Az, hogy a részvételi elv érvényesítésére szüksége van az államnak (illetve a politikai közösségnek), többféleképpen is indokolható. (Ezen a szinten bontakoznak ki azok az éles ellentétek az elméletek között, amelyek megnehezítik számunkra a demokrácia fogalmi problémájának kezelését.) Lehet amellett érvelni, hogy a demokrácia biztosítja, hogy az állami gyakorlat a kollektív bölcsesség áldása mellett működhessen. Amellett is lehet érvelni, hogy a részvétel intézményesítése biztosítja a lehetőséget, hogy megtaláljuk a leginkább rátermett embereket, akik a közügyeket a lehető legjobban intézik. A demokratikus intézményi megoldások térhódítása azonban csak közvetve kötődik az ilyesféle igazoló érvekhez. Sokkal nagyobb jelentősége van annak, ahogy megváltozott a politikai autoritás alapjairól való gondolkodás. Az egyik legfontosabb feladatunk az lesz, hogy feltárjuk ezt a folyamatot, hogy megmutassuk, hogyan eredményezi egy olyan politikai filozófiai gondolkodás kibontakozását, amely szakít az antik politikai gondolkodás szemléleti alapjaival. Aztán ebbe a folyamatba ágyazhatjuk a modern demokrácia jellemzését. 7.2. DEMOKRÁCIA AZ ÓKORBAN ÉS AZ ÚJKORBAN Mint fentebb jeleztük, ennek az elemzésnek a szempontjából nagy jelentősége van az ókori és az újkori demokrácia közötti különbségnek. Érdemes tehát ezt a különbséget megvilágítani, mielőtt tárgyalás alá vennénk a demokráciáról való modern gondolkodást meghatározó elméleti konstrukciókat. Ez már csak azért is elkerülhetetlen, mert, amint azt látni fogjuk, a demokrácia fogalma nem egészen ugyanazt a szerepet tölti be az antik és a modern politikai filozófiában. ÓKORI ALAPOK [7.2.1.] Közismert, hogy a demokrácia fogalma a görög politikai gondolkodásban alakult ki. A görögök körében 500 körül egy sajátos politikai eszmény jelent meg: az iszonómia. Az iszonómia, modern kifejezéssel élve, az állampolgári jogegyenlőség rendjeként fogható fel. Azon a gondolaton alapul, hogy nemcsak a hagyományos előkelőknek (az arisztokratáknak) van joga a közügyekben való részvételre, illetve a politikai pozíciók elnyerésére, hanem minden polgárnak. Azoknak, akik az iszonómia eszményét elfogadták, szükségük volt egy olyan alkotmányformára is, amelyben a politikai egyenlőség megvalósul. Ehhez két meghatározó alkotmánytechnikai megoldást alkalmaztak: egyrészt népi ellenőrzés alá vonták a köztisztviselők működését (a népből verbuvált törvényszék révén), másrészt jelentősen kiterjesztették a népgyűlés hatásköreit. Az így kialakított alkotmányforma kapta a demokratia nevet. Az iszonómia (ezen keresztül pedig a demokrácia) politikai filozófiai megítéléséről kiélezett viták zajlottak a görög gondolkodók között. Egyesek számára (például Euripidész, Démoszthenész, Thuküdidész) ez az eszmény és ez az alkotmányos rendszer képezte a jól berendezett állam (az eunómia) paradigmáját. Mások számára azonban inkább a jól működő arisztokrácia vagy királyság volt az eunómia, az iszonómia a rossz berendezkedés (a düsznómia) új és veszélyes formája volt. Hamar kialakult a görög politikai filozófiának az a hagyománya, amely helytelen vagy korcs alkotmányformaként vetette el a demokráciát. Ezt az álláspontot foglalta el a két legnagyobb görög politikai filozófus, Platón és (bizonyos megszorításokkal) Arisztotelész is.

2


Az antik politikai filozófiai hagyományban végül is ez utóbbi meggyőződés jutott uralomra. Ebben nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a demokrácia (különösen az athéni demokrácia) látványos gyakorlati kudarca az antik Görögországban. Az athéni példa azt mutatta, hogy a demokrácia állandósítja a poliszon belüli éles politikai feszültségeket. Nem hagy helyet a középrétegek politikai érvényesülésének, és nem tud szilárd törvényes rendet megalapozni, mivel a népgyűlésben eluralkodó populizmus lezülleszti a közéletet. (Megszokottá teszi például a politikai riválisok nyílt üldözését – akár koholt vádak alapján és súlyos eljárási szabálysértések mellett indított perek formájában is.) Hosszú időre dominánssá vált az a nyelvhasználat, amely demokrácián azt a berendezkedést érti, amelyet a népgyűlés törvényes korlátok nélküli hatalomgyakorlása jellemez, és amelyben az bizonyul döntőnek a politikai csoportosulások közötti vitákban, hogy a vagyontalan szabadok politikailag éretlen tömegéből ki tud többet a maga oldalára állítani. Jellemző, hogy a rómaiak, a fogalomhoz kötődő negatív képzetek miatt, kifejezetten tartózkodtak attól, hogy saját köztársasági berendezkedésüket demokráciaként írják le. A római időkben a korábbinál is mélyebb gyökeret vert az a nézet, hogy a demokráciát csőcselékuralomként kell felfogni (és elítélni). AZ ÚJKORI DEMOKRÁCIA [7.2.2.] Vajon mi idézte elő azt a fordulatot, aminek következtében elfordultunk a demokráciát elítélő klasszikus hagyománytól, aminek következtében a demokrácia egyre inkább pozitív értéktartalommal telítődött számunkra? A fordulat valójában egy hosszabb folyamat során következett be, amely a XVIII. században kezdődött, és csak a XX. században zárult le. A klasszikus politikai filozófiai hagyomány erejét mutatja, hogy a demokráciát kormányformaként többnyire még a XVIII. században is elvetették. Még a demokrácia-elmélet egyik klasszikusának tartott Rousseau is, aki a demokráciában olyan berendezkedést látott, amely nem lehet jó, hiszen ott ugyanazok alkotják a törvényeket, mint akik végrehajtják azokat. Kant is amellett érvelt, hogy a demokrácia szükségképpen kényuralmi (despotikus) berendezkedés. De még a XX. század elején is élénken élt az az elképzelés, hogy a demokrácia azon a veszélyes téveszmén alapul, hogy a fecsegésből valahogy haladás lesz. Mi történt? A változásnak nyilvánvalóan sok összetevője van, ám van egy olyan dimenziója, amely a politikai filozófiai elemzés eszközeivel igen jól megragadható. Az újkori szerződéselméletek kibontakozása (a XVII. században) egyebek közt azt is jelezte, hogy jelentős módosulás következett be a politikai filozófia tematikájában. A középpontba került egy olyan probléma, amely az antik politikai filozófusokat lényegesen kevésbé érdekelte. Arról van szó, hogy hogyan lehet igazolással ellátni a politikai autoritás gyakorlását az emberi közösségekben. Az újkorban az emberek minden korábbinál mélyebben élték meg, hogy a rendet, amelynek keretei közé rendeződik az életük, ők maguk teremtik a saját cselekvésükkel. A tradicionális, örökölt hierarchiák, amelyek (személyes választásaira tekintet nélkül) kijelölik az ember helyét a világban, elveszítették megkérdőjelezhetetlen pozíciójukat. Úgy tűnt, ha az embereknek szükségük van olyan rendre, amely politikai közösséggé szervezi őket, azt maguknak kell megtalálniuk. A politikai filozófia egyik alapvető feladata az lett, hogy tárja fel ennek a politikai intézményeket teremtő cselekvésnek az elveit, más szóval tárja fel a politikai intézmények normatív alapjait. Ezek a megfontolások kapcsolódnak össze egy olyan politikai elvben, amely a modern politikai gondolkodás egyik jellegzetes mozzanata lett (bár jelentős előzményei voltak az antik és a középkori gondolkodásban is). Ha az embereknek maguknak kell megteremteniük a nekik megfelelő politikai rendet, akkor nyilvánvalónak látszik, hogy közülük senkinek nincs „természetes” joga az uralkodásra. Eredendően mindenki maga rendelkezik a joggal, hogy a saját dolgait vezesse, és ha az emberek közösséget alkotnak, akkor eredetileg a közösségé a jog, hogy önmagát kormányozza. A politikai autoritás gyakorlására vonatkozó felhatalmazások csakis azoktól eredeztethetőek, akik fölött ezt az autoritást majd gyakorolni fogják: a politikai közösség tagjaitól (a „néptől”). Ennek az elvnek van széles körben ismert neve: a népszuverenitás. Mivel azonban a népszuverenitás fogalma sokszor félrevezető képzetekhez kapcsolódik, inkább az „önkormányzás elve” megnevezést fogjuk használni rá. De mi köze van ennek a demokratikus eszmények rehabilitálásához? Nos az, hogy sokan jutottak arra a meggyőződésre, hogy az önkormányzás elve üres szólam marad, ha a politikai közösségben nem érvényesül valamilyen módon a részvételi elv. Ha a politikai intézmények valóban egy szuverén, önkormányzó közösséget reprezentálnak, akkor kellenek döntések,

3


amelyeket a politikai közösség tagjainak effektív részvételével hoznak meg. Csak így lehet megfelelő összhangot teremteni az intézmények autoritásigénye és az önkormányzás elve között. Innen eredeztethető a modern demokráciának az a jellemző sajátossága, hogy szorosan összekapcsolódik a politikai autoritás igazolási kérdéseivel. Sokan vallják (például Jürgen Habermas), hogy a demokrácia nem szervezettípusok, hanem a legitimitás elve alapján különbözik a többi uralmi típustól. Érdemes leszögezni, hogy ebből a szempontból a demokráciáról való gondolkodás modern formái markánsan különböznek az antik mintáktól. Az ókori politikai filozófiában a demokrácia problematikáját többnyire nem a politikai autoritás alapjait érintő kérdezés kontextusában vetették fel. Inkább arra összpontosítottak, hogy milyen társadalmi csoportok érdekei határozzák meg a politikai intézmények működését. Ennek megfelelően úgy ragadták meg a demokráciát, mint amelyben a vagyontalan szabadoké (vagy az általuk kedvelt vezetőké) a hatalom. A görögöktől egyébként is idegen lett volna az az elképzelés, amely a demokráciát az önkormányzás elvével kapcsolja össze. Még Athénban sem az a gondolat volt a demokrácia megvalósításának hajtóereje, hogy a népben kell keresni az intézmények autoritásának forrását. A legfontosabb intézmények messze a demokrácia előtti időkre nyúltak vissza, tekintélyük pedig mélyen összefonódott az ősöktől örökölt rend tiszteletével. A nép jogait kiterjesztő törvényeket úgy alkották meg, hogy inkább megtartották és megreformálták, mintsem alapjaiktól újjáépítették az intézményeket. Az intézmények a „népakarattól” függetlenül is léteztek, a VI-V. század folyamán csak a nép ellenőrzése alá vonták őket. Ám ha ez így van, akkor azt is elmondhatjuk, hogy modern demokráciának az a sajátossága, hogy összekapcsolódik benne az önkormányzati és a részvételi elv, lényegesen szilárdabb alapokra helyezi a demokratikus ideálokat, mint az antik modellek bármelyike. Jól látszik ez az összefüggés, ha például arra figyelünk, hogyan jelenik meg a modern demokrácia összefüggésében az egyenlőség gondolata. Ha nincsenek megkérdőjelezhetetlen hierarchiák, ha az emberi világ rendjét maguk az emberek hozzák létre, akkor, legalábbis a kiindulópontnál, nem élvezhetnek elsőbbséget senki szempontjai, érdekei, erényei. Szóval egy ilyen közösen teremtett rend csakis az erkölcsi egyenlőségen (a morális egalitarizmuson) alapulhat. Az önkormányzás elve erősen kötődik tehát az egyenlőség gondolatához, márpedig az a demokratikus eljárások egyik lényegi mozzanata is. A politikai részvételi jogok egyenlő elosztását a modern államokban javarészt az önkormányzás elve látja el mögöttes igazolással. Ezen a ponton érdemes reflektálni a demokrácia-elmélet egy viszonylag új fejleményére. Többen is feltették a kérdést, nem lehetséges-e, hogy nem kell ekkora jelentőséget tulajdonítani a részvételi elv érvényesülésének. Némelyek különös jelentőséget tulajdonítanak annak a ténynek, hogy a demokratikus politikai gyakorlatok együtt járnak bizonyos attitűdök elterjedésével a társadalomban. Az ilyen gyakorlatok szerencsés esetben sajátos azonosulást váltanak ki az emberekből. Megjelenik az az érzés a polgárok körében, hogy a politikai intézmények az ő intézményeik, amelyeket olyan emberek vezetnek, akik közülük valók, akik megértik őket, és akiknek a vezetését jó szívvel elfogadhatják. Mármost ez az érzület, amely az intézményekkel vagy az azokat irányító személyekkel való azonosulás irányában hat, megjelenhet olyan politikai rendszerekben is, ahol a részvételi elvet igazából nem érvényesítik. Megjelenhet például olyan totalitárius rendszerekben, ahol a tömegek mozgósításának nagy szerepe van ugyan a politikai gyakorlatban, de a politikai kezdeményezést kisajátítja magának egy egyszemélyi vezetés alatt álló totalitárius mozgalom (tehát például a náci és a bolsevik típusú politikai rendszerekben). Nem lehet, hogy már akkor is joggal használhatjuk a demokrácia fogalmát egy berendezkedésre, ha ez a jellegzetesen demokratikus érzület jelen van? Nem lehet, hogy beszélhetünk totalitárius demokráciáról (mint Jacob Talmon)? Vagy nem lehet, hogy végrehajthatjuk a demokrácia és a nyilvános deliberáció (pontosabban a széles körű részvételi jogok mellett lefolytatott nyilvános viták alapján álló kormányzás) megkülönböztetését (ahogy Carl Shmitt próbálta)? A demokrácia azok közé a fogalmak közé tartozik, amelyet már eddig is változatos módokon terjesztettek ki mindenféle összefüggésekre, és természetesen senki nem igényelheti magának a jogot, hogy az ilyen jelentésváltozatok megformálását megtiltsa másoknak. Az említett konstrukció, amit egyesek „érzületi demokráciának” is neveznek, az ilyen kiterjesztések közé tartozik. Ám azt érdemes leszögezni, hogy ez a kiterjesztés fogalmi zűrzavaron kívül mást aligha eredményezhet. Azzal ugyanis, hogy a részvételi elv érvényesülését kikapcsolja a demokrácia fogalmi feltételei közül, éppen azt a mozzanatot hagyja veszendőbe menni, amely a demokratikus

4


eszmények és a demokratikus törekvések középpontjában áll. (Azt a mozzanatot, amelyre tekintettel magát a fogalmat is megkonstruálták.) Ennek következményeként elhomályosodnak azok a konstitutív elvek, amelyek meghatározzák a demokráciáról való köznapi és tudományos diskurzus grammatikáját. Ez pedig magát a jelenségre vonatkozó megértésünket sodorja veszélybe. Jól mutatja ezt az a tény, hogy az érzületi demokrácia konstrukcióját alkalmazni lehet zsarnoki rendszerek bizonyos fajtáira is (mondjuk ún. „vezérdemokráciaként”), holott a demokrácia fogalmának polemikus éle javarészt éppen a zsarnoki rendszerek ellen irányul. Ha ilyen módon tágítjuk ki a demokrácia alkalmazási körét, akkor milyen információtartalma lesz annak, hogy valakit demokratának, egy berendezkedést pedig demokratikusnak nevezünk? Mivel itt igyekszünk elkerülni a fogalom ilyesféle leértékelődését, ebben az elemzésben ragaszkodunk ahhoz, hogy demokrácia ott van, ahol érvényesül a részvételi elv.

7.3. KLASSZIKUS ÚJKORI DEMOKRÁCIA-ELMÉLETEK Ez az áttekintés egyfajta vezérfonalat ad ahhoz, hogy a modern demokráciakoncepciók kialakulásának folyamatát jellemezzük. A modern politikai filozófiában először az önkormányzás elve hódított teret, aztán rögzült az a meggyőződés, hogy az önkormányzás elve melletti elkötelezettségnek össze kell kapcsolódnia a részvételi elv melletti elkötelezettséggel is. Az így létrejött intézményelméleti konstrukció, és az annak alapján megvalósuló politikai formációk nyerték el a XIX. században a demokrácia nevet. ROUSSEAU [7.3.1.] Az önkormányzás elve az újkori politikai filozófia korai szakaszában, a klasszikus szerződéselméletek keretében nyerte el ma is jól ismert formáját. Ebből a szempontból vitathatatlanul Jean-Jacques Rousseau munkássága bizonyult a legjelentősebbnek. Az állami rendet megalapozó politikai kapcsolatokat a többi szerződéselmélet is az emberek cselekvéseiből eredeztette, Rousseau azonban annak a kérdésnek is nagy figyelmet szentelt, hogy a közösségnek egy bizonyos formát kell öltenie ahhoz, hogy politikai intézményeket teremtsen. („Mielőtt tehát megvizsgálnánk azt a cselekedetet, amellyel egy nép királyt választ magának, jó volna először azt a cselekedetet megvizsgálni, amely által néppé válik. Mert ez a cselekedet okvetlenül megelőzi a másikat, és így ez képezi a társadalom valóságos alapját.”) Az önkormányzás elve csak olyan emberek tömegében érvényesíthető, akik között a politikai moralitás kötelékeit megteremtő kapcsolatok jönnek létre. Csak az ilyen nép lehet szuverén, csak ez teremthet autoritatív intézményeket. Ebbe a közösségbe az emberek különleges módon „épülnek be”: természettől adott jogaikat a közösség gondjaira bízzák. Az ilyen közösség sajátos egységet teremt a tagjai között: a tagok különös akaratmegnyilvánulásaiból úgynevezett „általános akarat” jön létre. A közösség tagjai, minden képességükkel együtt, ennek az általános akaratnak a legfőbb irányítása alatt egyesülnek, és mindenkit az összesség elkülöníthetetlen részévé fogadnak. Ez az általános akarat szab irányt a politikai folyamatoknak: törvényeket alkot és politikai intézményeket teremt. Rousseau elméletének nagy erénye, hogy klasszikus elemzést ad arról a politikai filozófiai problémáról, amire sokan ma is az önkormányzás elvével próbálnak válaszolni. Van azonban két gyengesége is, amit kritikusai hamar felfedeztek. Az egyik a koncepció intézményelméleti kiforratlansága. Rousseau nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy az általa elgondolt közösségi szuverenitásnak valamiféle általános politikai aktivitásban kell megnyilvánulnia, hogy az általa elgondolt közösségben mindenki rendszeresen közreműködik a közügyek eldöntésében. Ez azonban egy nagyobb területű államban gyakorlatilag nem valósítható meg. Sokszor 5


úgy tűnik, Rousseau egy olyan, kis létszámú közösség számára kínál politikai megoldásokat, amelynek tagjai esténként, egy tölgyfa köré gyűlve is megbeszélhetik közös dolgaikat. A nagyobb államoknak valami másra van szükségük. Ezért számukra Rousseau kormányformaként a választott arisztokráciát ajánlotta. Ez viszont igényelte volna bizonyos alkotmányos konstrukciók kidolgozását, amelyek biztosítják, hogy a választott arisztokrácia valóban a szuverén (a nép) érdekében cselekszik majd. Rousseau azonban nem adott meggyőző válaszokat az ilyen intézményelméleti kérdésekre. A másik probléma az, hogy Rousseau elmélete nem tudta elfogadható módon megjeleníteni azokat a morális kapcsolatokat, amelyek az embereket politikai közösséggé szervezik. Mint jeleztük fentebb, azt a megoldást választotta, hogy a közösség tagjainak a cselekvéséből egy sajátos személyiséggel, sőt mentális képességekkel („általános akarattal”) felruházott „kollektívumot” (szuverénként felfogott népet) konstruált. De hát hogyan lehetnek egy népnek mentális képességei, hogyan lehet akarata? Rousseau végső soron megoldatlanul hagyta azt a fontos problémát, hogy problematikus metafizikai konstrukciók nélkül töltsük meg tartalommal az önkormányzás elvét. AMERIKAI DEMOKRÁCIA-ELMÉLETEK [7.3.2.] Az a folyamat, amelynek során megszületett az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya, egyebek közt a demokráciaelmélet szempontjából is kiemelkedő jelentőséggel bír. Itt ugyanis azok az eszmények, amelyek meghatározzák a demokrácia politikai filozófiai tartalmát, már az intézménytervezés összefüggésében merültek fel. Azok a szerzők, akik Amerikában próbálták az önkormányzás elvét egy alkotmányos rendszerben érvényesíteni, éppen abban voltak a legerősebbek, amiben Rousseau gyengének bizonyult: különös érzékenységet mutattak az intézményelméleti (sőt intézménytervezési) problémák iránt. Munkásságuk nyomán politikai filozófiai tételek egyedi és újszerű kombinációi jöttek létre, amelyek hosszú távon is meghatározó hatást gyakoroltak a demokráciaelméletre. Ebből a szempontból három szerző neve emelhető ki: Thomas Jefferson, Alexander Hamilton és James Madison. Közülük is Madison tekinthető a legfontosabbnak. Bár elképzeléseik között számos jelentős eltérés mutatható ki, van néhány megfontolás, amelyben nagy egyetértés volt közöttük. Az „alapító atyák” számára már magától értetődő volt az, amit itt az önkormányzás elveként említünk. Amikor azt állították, hogy a csak egy „szigorúan” köztársasági (republikánus) berendezkedést fogadnak el, akkor olyan kormányzatra gondoltak, amely a főhatalmat a néptől eredezteti. Ugyanakkor mindenképpen elejét akarták venni annak, hogy ez valamiféle populisztikus hatalomgyakorláshoz vezessen. Mint minden hatalomról, a nép hatalmáról is azt gondolták, hogy nem lehet korlátozatlan, különben zsarnoksággá fajulna. Az érintett korszakban, tehát a XVIII. század végén, még igen sok híve volt a vegyes kormányzat eszméjének, ami itt a legkézenfekvőbb megoldást kínálja. Ekkor arról van szó, hogy a különböző társadalmi osztályokat úgy korlátozzuk, hogy mintegy politikai fegyvereket adunk a kezükbe egymás ellen: az intézmények egyik csoportját az egyik, a másik csoportját a másik társadalmi osztály gondjaira bízzuk. (Például a népgyűlés a népé, a szenátus az arisztokratáké.) Az olyan amerikai teoretikusok azonban, mint Madison, hamar megértették, hogy ez a megoldás nem fér össze az önkormányzás elvével. Az újonnan kialakuló köztársaságban minden intézménynek a nép érdekét kellett szolgálnia. De hogyan képesek egymást ellensúlyozni olyan intézmények, amelyek egyaránt a nép ellenőrzése alatt állnak? Az amerikaiak számára a megoldást nem más, mint a képviselet eszméje szolgáltatta. A

6


képviselet rendszer teszi lehetővé, hogy olyan módon finomítsuk a demokrácia gyakorlatát, hogy ezzel kizárjuk a zsarnokságot. A képviseleti rendszerben ugyanis a nép lemond arról, hogy érdekeit közvetlenül érvényesítse. A képviselők, mivel egy nagyobb terület lakosait képviselik, akiknek igen szerteágazó érdekeik vannak, nincsenek kiszolgáltatva szűk részérdekeknek. A képviselők tanácskozásai során a vetélkedő csoportok érdekei már részben semlegesítve merülnek fel. (A klikkérdekek ekkor nem érvényesülhetnek közvetlenül, márpedig a népi kormányzatot éppen a klikkérdekek uralomra jutása taszítaná zsarnokságba.) Az persze kétséges lehet, hogy a képviseleti rendszer tényleg biztos ellenszere klikkesedési tendenciáknak, az azonban biztos, hogy az amerikaiak által elgondolt föderális köztársaság valóban erőre kapott. KANT ÉS CONSTANT [7.3.3.] A demokráciáról való elméleti gondolkodás formálódásában nagy szerepet játszott Immanul Kant is. Az ő politikai filozófiája sok vonatkozásban kifejezetten Rousseau nyomdokain járt. Kant maga is egyfajta szerződéselméletre alapozta politikai filozófiai nézeteit, tehát ő is ezen az alapon fogadta el az önkormányzás elvét. Ugyanakkor az amerikai teoretikusokhoz közelített abban, hogy a képviseleti rendszert tekintette a despotikus berendezkedés valódi alternatívájának. Azt állította, hogy ahol nincs képviselet, ott zsarnokság van. Kant összességében képviseleti rendszerrel ellátott köztársaság híve volt. (Ez igen jelentős eltérés Rousseau-hoz képest, aki nagyon bizalmatlan volt a képviselet eszméjével szemben.) A modern demokrácia-elmélet szempontjából nem elhanyagolható Benjamin Constant hozzájárulása sem, aki, egészen más szempontok alapján ugyan, de ugyancsak amellett érvelt, hogy a modern emberek számára csak a képviseleti rendszer biztosíthatja a szükséges szabadságot. Mivel a modernek számára a szabadság értékei a magánszférában rejlenek, nem várható el tőlük a folyamatos politikai aktivitás: akkor járnak el helyesen, ha képviselőkre bízzák kormányzat munkáját, akiken időről időre számon kérik, hogyan teszik a dolgukat. Az említett szerzők munkássága nyomán az elméleti irodalomban a modern demokrácia már a XIX. század első felében elnyerte paradigmatikus formáját; méghozzá olyan rendszerként, amelyben lehetőség van a politikai részvételre, de amelyben a kormányzatot és az állampolgárokat egy képviseleti mechanizmus kapcsolja össze. Ennek a modellnek a kifejeződése egyebek közt a parlamentarizmus eszméje. A NYELVHASZNÁLAT ÁTFORMÁLÓDÁSA [7.3.4.] Mint jeleztük, a demokráciával kapcsolatban a politikai filozófiai álláspontok átrendeződése a XVIII. században kezdődött el. A nyelvhasználat átformálódása ezt csak lassan, a XIXés XX. században követte. Ez az átformálódás a legkorábban talán Franciaországban ment végbe. A néprészvétel híveit a XVIII. század nagyobb részében még többnyire republikánusoknak nevezték, ám a forradalom idején új helyzet állt elő. A forradalmi időszak végére széles körben elterjedt az a nézet, hogy a politikában alapvetően az arisztokrácia és a demokrácia hívei állnak egymással szemben. (Tocqueville számára már ez jelentette a kiindulópontot az 1820-as években.) Amerikában az alapító atyák még nem szívesen használták az általuk elgondolt alkotmányos rendszer megragadására a demokrácia szót (Thomas Jefferson jelenti a figyelemreméltó kivételt). Számukra a demokrácia még inkább „radikális egalitarizmust” jelentett, illetve olyasféle berendezkedést, amit ma közvetlen demokráciának neveznénk. Csupa olyasmit, amit ők nem akartak megvalósítani. Ezért az amerikaiak is szívesebben beszéltek köztársaságról. A fordulat az 1820-as években vált érzékelhetővé. Először Andrew Jackson elnök politikai programja (a „jacksoni demokrácia”), később a Demokrata Párt megalakulása jelezte a fogalomhasználat átalakulását. Németországban a változásért eleinte főleg Kant követői tettek erőfeszítéseket a XIX. század első felében, akik (például Friedrich Schlegel és Joseph Görres) azt szorgalmazták, hogy a Kant által elgondolt képviseleti köztársaságot nevezzék demokráciának.

7


Úgy vélték, hogy amit Kant a republikánus berendezkedésről mondott, az valójában az igazi demokráciát jelenti. A XIX. században tehát a köztársaság, illetve a köztársasági berendezkedés fogalmát fokozatosan mindenütt a demokrácia fogalma váltotta fel. (Így kapta meg a köztársaság mai, rendkívül leszűkített jelentését. A legtöbben nem is értenek rajta többet, mint olyan államot, amelyben nincs monarcha.)

TOCQUEVILLE [7.3.5.] Azok a klasszikus elméletek, amelyek formát adtak a modern demokratikus eszményeknek, az intézmények igazolási problémáiból indultak ki. A XIX. század folyamán azonban kialakult egy egészen más jellegű megközelítés. Ez inkább azokat a politikai szociológiai tényeket veszi alapul, amelyek a demokratikus intézmények működésével vagy a demokratikus mozgalmak tevékenységével függenek össze. Úgy is fel lehet fogni ezeket az elméleteket, mint amelyek azt veszik vizsgálat alá, hogy milyen társadalmi hatása van a részvételi elv érvényesülésének. Ennek az elmélettípusnak kétségkívül Alexis de Tocqueville az atyja, aki az 1830as évek elején hosszú utazást tett az Amerikai Egyesült Államokban, és igen sokoldalú elemzéseket közölt ottani tapasztalatairól. Tocqueville problematikája egészen más volt, mint azoké a szerzőké, akik azon gondolkodtak, hogyan lehet kiépíteni egy működőképes demokratikus rendszert. Ő elsősorban egy történelmi folyamatot dolgozott fel, amely inkább a társadalomban, mint a politikai rendszerben megy végbe, ám persze kihatással van a politikai intézményekre is. Arról van szó, hogy még a középkor folyamán megkezdődött annak a hierarchikus felépítésű társadalomnak a felbomlása, amelyet az uralkodó az arisztokráciára támaszkodva irányított. A helyét fokozatosan átvette egy egyenlőségelvű társadalom. Tocqueville alapvetően erre a társadalomra gondolt, amikor demokráciáról beszélt. Egyébiránt a demokratikus társadalom felé vezető folyamatot nem tekintette sem egyértelműen jónak, sem egyértelműen rossznak. Úgy látta, együtt járnak vele fájdalmas veszteségek, de jelentős nyereségek is. A társadalom veszít a ragyogásából, kevesebb lesz a dicsőség, a kifinomult ízlés és a valódi művészet, ám több lesz a társadalomban a kölcsönös bizalom és általánosabbá válik a jólét. Ha Tocqueville nem is volt biztos a folyamat értékességében, abban annál inkább biztos volt, hogy a folyamat megállíthatatlan. Abban is biztos volt, hogy a demokratikus és az arisztokratikus hatalmi szerkezetek között nem lehet kompromisszumot kötni: a vegyes kormányzat ábránd. Tocqueville nagy figyelmet szentelt azoknak az intézményes megoldásoknak, amelyeket a zsarnokság elleni biztosítékként építettek be a demokratikus alkotmányba. Különösen pozitív volt a véleménye a népnek juttatott politikai jogokról. Ugyanakkor kételyei voltak azzal kapcsolatban, hogy ezek elegendőnek bizonyulhatnak ahhoz, hogy semlegesítsék a demokratikus társadalomra leselkedő legnagyobb veszélyt: a többség zsarnokságát. Tocqueville ugyanis biztos volt abban, a demokrácia lényegéhez tartozik a többség abszolút hatalma. Márpedig ha ez így van, akkor a demokráciában a többség akaratával szemben nem lehet hatékonyan érvényesíteni semmilyen jogi biztosítékot. A többséggel szemben nincs kihez fordulni: a közvéleményt a többség alakítja, a törvényhozó a többséget képviseli, a végrehajtó hatalom a többség passzív eszköze, a haderő nem más, mint a felfegyverzett többség. Ha teret engedünk a részvételi elvnek, akkor veszedelmesen megnöveljük a többség politikai folyamatokra gyakorolt befolyását. A demokratikus társadalom tehát kizárja ugyan azt a régi fajta zsarnokságot, amely az uralkodók és az arisztokraták önkényéből csírázott ki időről időre, de mind védtelenebbé válik a zsarnokság egy új formájával, a többség zsarnokságával szemben.

8


Tocqueville nagy hatást gyakorolt a későbbi demokrácia-elméletekre. A többség zsarnokságának problémáját az ő kérdésfeltevése mentén vették elemzés alá mások is (így például John Stuart Mill). Abban is komoly szerepe van, hogy sokan magától értetődőnek veszik, hogy a többségi döntés mindenhatóságát hirdető koncepció a demokrácia lényegét fejezi ki. Ugyanakkor elméletének nyilvánvaló gyengeségei is vannak. A legnyilvánvalóbb az, hogy Tocqueville érzéketlen volt a demokratikus (illetve republikánus szellemiségű) közvélemény belső tagoltsága iránt. (Holott ezt előtte mások, például az amerikai teoretikusok, már eléggé világosan látták.) Az igaz, hogy nagyon nagy gondok származhatnak abból, ha egy jobbára osztatlan többség kerül szembe egy jobbára osztatlan kisebbséggel, amely így képtelen bármilyen érdekét érvényesíteni. Ez azonban valós körülmények között alig-alig fordul elő. Inkább az a helyzet, hogy a demokratikus közösség tagjai azon veszik észre magukat, hogy az egyik kérdésben a többséghez, a másik kérdésben a kisebbséghez tartoznak. Bizonyos érdekeik érvényesülnek, mások pedig nem. Szinte senki nincs mindig a nyertesek, vagy mindig a vesztesek között. Így viszont aligha érezheti bárki is, hogy a többség zsarnokságának áldozatául esett. ELITELMÉLETEK [7.3.6.] Tocqueville elemzésének gyengeségei talán arra figyelmeztetnek bennünket, hogy amikor a részvételi elv társadalmi hatásairól van szó, több realitásuk van azoknak az elméleteknek, amelyek nem a többség uralmára (és annak hatásaira) koncentrálnak, hanem azoknak a társadalmi csoportoknak a szerepére, amelyek irányító szerepet töltenek be a demokratikus társadalomban. Pontosan ez áll az elit-elméletek középpontjában, amelyek szerzői (Pareto, Mosca, Michels) úgy tartották, minden társadalomban kialakulnak elitcsoportok, amelyek meghatározó befolyásra tesznek szert a társadalom többi részével szemben. Ez a demokráciában sem lehet másként: a demokratikus intézmények sem állhatnak ellent az oligarchizálódás törvényének. Az ilyen elméletek képviselői számára ennek bizonyítéka volt, hogy a demokratikus közvéleményből szerveződő politikai pártok idővel maguk is centralizált szervezetekké alakulnak, vezetőikből pedig kialakul egy különálló csoportosulás: a politikai elit. Ez az elit hajlamos az összefonódásra a társadalom egyéb elitcsoportjaival (mindenek előtt a gazdasági elittel). A politikai folyamatokat pedig végső soron ennek a többé vagy kevésbé komplex társadalmi elitnek a belső tendenciái határozzák meg. A részvételi elv intézményesülése tehát nem hoz alapvető fordulatot a politikában; talán változtat valamit a politika technikáin, de ez is csak egy oligarchiát emel a társadalom többi tagja fölé. Az elitelméletek általában szemben állnak a demokrácia eszméjével. Gyakran válnak ihlető forrásaivá az olyan nézeteknek, amelyek a demokráciát hazug ideológiaként utasítják el. Ám bizonyos előfeltevéseiket azok is beépíthetik koncepciójukba, akik a demokrácia mellett érvelnek. Ez utóbbiak rendszerint azt feltételezik, hogy a részvételi elv intézményesítése még akkor is komoly és pozitív változásokat idéz elő, ha valóban csak egy kisebbségnek juttat számottevő politikai befolyást. Az elit ugyanis, éppúgy mint bármelyik társadalmi csoport, belülről tagolt: tagjait (egyebek közt) érdekellentétek fordítják szembe egymással. Ha pedig az elit tagolt, akkor különböző csoportjai kénytelenek versenyt folytatni a társadalom feletti befolyásért. A demokrácia ekkor felfogható olyan mechanizmusként, amely sajátos módon intézményesíti ezt a versengést, és mivel a folyamatba (szavazópolgárként) a „tömeget” is bevonja, arra kényszeríti az elitcsoportokat, hogy tekintettel legyenek az

9


egyszerű emberek érdekeire is (hiszen csak az ő támogatásukkal kerekedhetnek a rivális elitcsoportok fölé). PLURALIZMUS-ELMÉLETEK [7.3.7.] Az egyik elméleti hagyomány, amely összefüggésbe hozható ezekkel a megfontolásokkal, az ún. pluralizmus-elméletekben testesül meg. Ezek a XX. század első felében alakultak ki. Legfontosabb képviselőjük minden bizonnyal Harold Laski volt. A pluralizmus-elméletek úgy közelítik meg a társadalmat, mint amelyben az érdekek kifejezése és érvényesítése csoportok, illetve társulások közvetítésével megy végbe. Az állam csupán az egyik az ilyen társulások közül, és nem élvez elsőbbséget a többi társulással szemben. A különböző csoportok, illetve társulások hatalmi centrumok sokaságát alakítják ki, az állami politika pedig az ilyen hatalmi centrumok közötti kompromisszumokból alakul ki. Ez az elképzelés úgy hozható kapcsolatba az elitelméletekkel, hogy képviselői abból indulnak ki, hogy a különböző csoportoknak, illetve társulásoknak mindig van egy aktív, vezetésre képes elitje. A csoport érdekeinek érvényesítéséért folytatott küzdelmet ez az elit vívja meg. A második világháború után a pluralizmus elmélete változásokon ment át (kialakult a neopluralizmus), és szorosabban összefonódott a demokrácia-elmélet tematikájával. Ezt a folyamatot jelzi a „pluralista demokrácia” koncepciójának kialakulása az olyan szerzőknél, mint Ernst Fraenkel. A neopluralizmus már nem feltételezi, hogy az állam csupán az egyik társulás a sok közül, hiszen ez, a partikuláris csoportokkal szemben, az egész „nép” szervezetét képezi. Ugyanakkor itt is nagy hangsúly kerül arra, hogy a demokráciát úgy ábrázoljuk, hogy se a teljes konszenzus, se az általános érvényű közös jó utópikus eszményeire nem támaszkodunk. Fraenkelnél a pluralista demokrácia a közjót a csoportérdekek államon belüli kiegyenlítésével igyekszik elérni. A pluralizmus szemléleti alapjaira épülő demokrácia-elméletek közül a legjelentősebb Robert Dahl nevéhez köthető. Dahl számára kiváltképpen fontos volt az a tény, hogy a demokratikus politikai rendszerben (az egyenlő részvételi jogok ellenére) igen egyenlőtlenül oszlik meg a politikai aktivitás. Politikai szociológiai tény, hogy a politikai folyamatokra végső soron a népesség alig néhány százalékának van döntő befolyása. Dahl azonban ebből nem arra következtetett, hogy a demokrácia homlokzata mögött valójában egy oligarchikus berendezkedés sejlik fel előttünk. Ha arra nem is lehet képes a demokrácia, hogy a politikai befolyás egyenlőségét garantálja, arra nagyon is képes lehet, hogy megakadályozza valamelyik társadalmi csoport hegemón helyzetbe kerülését. Azáltal, hogy a demokrácia minden csoport számára biztosítja a megjelenést a politikai küzdőtéren, és eljárásokat biztosít az érdekek és a közöttük fennálló konfliktusok kezelésére, olyan helyzetet teremt, amelyben a politikai befolyás végül is mindig több csoport között oszlik meg. Van egy kifejezés, amely még a demokráciánál is pontosabban fejezi ki ennek a mechanizmusnak a jellegzetességeit: a „poliarchia”, vagyis a sokcsoportos uralom. Dahl nyomdokain jár egy másik fontos kortárs teoretikus, Giovanni Sartori is, aki a demokráciát olyan rendszerként fogja fel, amely intézményesíti a csoportok közötti versengést, és így több csoportnak ad esélyt a hatalomból való részesedésre. Sartori nagy hangsúlyt fektet arra a tényezőre, hogy a demokrácia a versengő csoportok között egyfajta értékszempontú szelekciót hajt végre: a versengésből a jobbak kerülnek ki győztesen. Ezért ő a demokráciát „szelektív poliarchiaként” ragadja meg.

10


7.4. KORTÁRS DEMOKRÁCIA-ELMÉLETEK Dahl és Sartori példája is jelzi, hogy az újabb demokrácia-elméletekben igen erős a törekvés, hogy összhangot teremtsenek a legitimációs problémák kezelése és a demokratikus politikai gyakorlat valósága között. Akár azon az áron is, hogy lemondanak a XVIII. századi teoretikusok megközelítésmódjáról. Ilyen vagy olyan értelemben ez szinte minden kortárs demokrácia-elméleten érezhető. A KÖZÖSSÉGI DÖNTÉSEK ELMÉLETE [7.4.1.] Ezt a tendenciát érzékelteti egy olyan megközelítés is, amely sok tekintetben rokonítható Dahl koncepciójával: a „közösségi döntések elmélete”. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy azokat a közgazdaságtani elemzési módszereket, amelyeket már sikerrel alkalmaztak a piaci mechanizmusok feltárásakor, a politika és a demokratikus folyamatok kutatásánál is igyekeznek kamatoztatni. Ennek a megközelítésmódnak a körvonalai felbukkantak már Joseph Alois Schumpeternél is (akinek az elképzeléseit néha piaci demokrácia-elméletként is emlegetik), a közösségi döntések elmélete azonban inkább Kenneth Arrow, Anthony Downs és James Buchanan munkássága nyomán öltött formát (hogy aztán napjaink egyik legbefolyásosabb, mert igen sok követőre találó, irányzata legyen a politikatudományban). Ezek a szerzők mind abból indulnak ki, hogy a politikai cselekvés elméletét nem lehet arra alapozni, hogy feltételezzük valamiféle általános, mindenki által elismert és követett közjó eszméjét. A politika mechanizmusok is a saját preferenciáik racionális megvalósítására törekvő emberek cselekvéseiből jönnek létre. Ez természetesen a demokrácia esetében sem lehet másként. A közösségi döntések elmélete szerint a társadalomnak a magánpiac mellett szüksége van politikai piacra is; éspedig azért, mert vannak olyan javak („közjavak”), amelyek a magánpiac útján nem állíthatóak elő és nem oszthatóak el hatékonyan. (Elsősorban azokról a javakról van szó, amelyek élvezetéből senkit nem lehet kizárni, mint például a honvédelem vagy a közbiztonság.) Ha szükség van politikai piacra, akkor szükség van olyan mechanizmusra is, amely a közjavakkal kapcsolatos preferenciákat feltárja és érvényesíti. Az ilyen mechanizmusok egyike a demokrácia, amely egy aggregált döntéshozatali eljárás, a szavazás révén valósítja meg a preferenciák kollektív kifejezését. Jól példázza ezt a megközelítést a jogelméletből is ismert Richard Posner álláspontja, amely úgy ábrázolja a demokratikus választási folyamatot, mint amelynek kimenetelét a szervezett csoportok gazdasági logikát követő alkudozásai határozzák meg. A politikusok pénzt és szavazatokat kapnak, cserébe az őket támogató csoportok érdekeit szolgáló politikai programokat valósítanak meg. Ez a koncepció nem feltételezi, hogy a politikában bármiféle közösségi érzés vagy magasabb rendű elkötelezettség vezeti az embereket, ugyanakkor mégis úgy láttatja a demokratikus eljárásokat, amint amelyek értéket képviselnek, hiszen minden preferenciát számításba vesznek, azaz a maguk módján hozzájárulnak az igazságosság megvalósulásához. PIERRE MANENT [7.4.2.] Ugyancsak a demokrácia új fogalmi keretben való megragadására tett kísérletet Pierre Manent, amikor a demokráciát az „elkülönülések szervezeti rendjeként” ábrázolta. A demokrácia szerinte megkülönböztetéseket és szétválasztásokat hoz létre ott, ahol más rendszerek nem; pontosabban megerősíti és megsokszorozza azokat az elkülönüléseket, amelyeket a civilizáció fejlődése hozott létre. A premodern társadalmak még az egységre és az egyetértésre helyezték a hangsúlyt. Szinte csak a kormányzottak és kormányzók elkülönülését ismerték el

11


nyíltan, de a kormányzók feladata is az egység biztosítása volt – a parancs és az annak való engedelmesség mechanizmusa révén. (Ez alól még az antik demokrácia sem kivétel, mert ott bárki bekerülhetett ugyan a kormányzók közé, de a kormányzóknak ugyancsak az egységet kellett biztosítaniuk.) A politika modern rendszere viszont éppen azért jött létre, hogy felszámolja vagy megkerülje ezt a parancs-engedelmesség viszonyt. Ennek jellegzetes megnyilvánulása a képviseleti rendszer, amelyben elvileg csak úgy parancsolhatnak az embernek, ha erre ő valamiképpen felhatalmazást adott. De vajon mi az értelme annak, hogy a modern világban lemondunk az egység biztosításáról? Az, hogy a parancsviszony efféle relativizálódása mérséklő hatást gyakorol minden hatalomra, az embereket pedig egyfajta függetlenséggel ajándékozza meg. Koncentrálhatják erőfeszítéseket a nem politikai tevékenységekre (merthogy a modernek számára az életet elsősorban a gazdaság és a kultúra szférái képezik.) Manent perspektívája jelentősen kibővíti a modern demokrácia politikai filozófiai problematikáját. Nem pusztán a részvételi elvet kell tekintetbe vennünk, mert nemcsak a politikai részvétel járul hozzá az elkülönülések rendszerének kiépüléséhez. Az elkülönülések rendszere valójában hat területen épül ki, és így egymást erősítő mechanizmusok sokaságát teremti meg. Ezeket mind meg kell őrizni, mert ezek segítségével definiálható a szabadság a modern világ értelmében. A hat terület a következő: a szakmák szétválasztása (a szakmai autonómiák rendszere), a hatalmi ágak elválasztása, az egyház és az állam elválasztása, a civil társadalom és az állam elválasztása, a képviseltek és a képviselők különbsége, a tények és az értékek megkülönböztetése (vagy másképpen a tudomány és az élet megkülönböztetése). JÜRGEN HABERMAS [7.4.3.] Az új szemléletű demokrácia-elméletek közül minden bizonnyal Jürgen Habermas koncepciója a legfontosabb. Egyebek közt azért, mert egy egész társadalomelmélet alapozza meg. Habermasnál a társadalom szerkezeti adottságait a „rendszer” és az „életvilág” struktúrái közötti különbség határozza meg. A rendszer egyrészt a közigazgatás rendszereként („állam”), másrészt gazdasági rendszerként épül ki. (A gazdasági rendszert ebben az elméletben az érdekvezérelt piaci tevékenység tartja mozgásban.) A rendszer mindkét esetben az ún. stratégiai (önérdekek által vezérelt) cselekvés terepe, amelynek hatására az emberek közötti kapcsolatok az elidegenedés áldozatául eshetnek. A rendszert tehát valamilyen értelemben féken kell tartani, hogy az értékhordozó emberi kapcsolatok (illetve az azokat létrehozó kommunikatív cselekvés) megmaradhassanak. Az ilyen értékhordozó emberi kapcsolatok rajzolódnak ki az életvilág struktúráiban. Ide tartozik egyrészt az intim szféra, másrészt a civil társadalom. Habermasnál a demokrácia-elmélet szempontjából a civil társadalom játszik meghatározó szerepet. Nála ez „azokat a nem kormányzati és nem gazdasági kapcsolatokat, valamint önkéntes társulásokat öleli fel, amelyek a nyilvános szféra kommunikációs struktúráit lehorgonyozzák az életvilág társadalmi komponensében”. A civil társadalom tehát az olyan struktúrák összefoglaló neve, amelyek a nyilvános szférában zajló kommunikáció folyamatában alakulnak ki. Jelentőségét pedig az adja, hogy a benne zajló, kölcsönös megértésre irányuló, szolidaritást teremtő diskurzus képes létrehozni az úgynevezett kommunikatív hatalmat, amelynek akár ahhoz is ereje lehet, hogy (az életvilág védelmében) korlátozza a közigazgatási és a gazdasági rendszert. Mármost a demokrácia ebből a szempontból úgy fogható fel, mint olyan rendszer, amelyben a civil társadalom (illetve annak kommunikatív hatalma) ellenőrzést szerez a közigazgatási rendszer felett. Habermas a parlamentet a civil

12


társadalom intézményeként ragadja meg, amely döntéseit a különböző társadalmi csoportok közötti erőszakmentes diskurzus folyamatához igazodva hozza meg. A civil társadalom így olyan szociális teret hoz létre, amelyben a polgár tevékeny közreműködése ellenerőként érvényesülhet a nyilvánosságot és az intim szférát torzító igazgatási és gazdasági hatalommal szemben. Azzal, hogy a parlament a kezébe kaparintja a törvényhozást, lehetőséget kap arra, hogy a közigazgatási rendszer működését a civil társadalom igényeinek megfelelően programozza. Sőt, akár a gazdasági rendszert is szabályok közé szoríthatja. 7.5. A RÉSZVÉTELI ELV ÉS AZ ÁLLAMI MŰKÖDÉS Miután valamelyest képet alkottunk a demokrácia körüli elméleti vitákról, mindenképpen foglalkoznunk kell azokkal a kérdésekkel, amelyek a demokrácia és az állami működés viszonyát érintik. Milyen sajátos formát ölt a demokrácia, ha egy modern állam intézményeire vonatkoztatják? RÉSZVÉTEL ÉS LEGITIMÁCIÓ [7.5.1.] Láttuk fentebb, hogy a részvételi elv térhódítása mélyen összefügg a politikai legitimáció kérdéseivel. Azért van szükség az állami intézmények demokratizálására, mert az államot alkotó politikai intézmények csak így legitimálhatóak. Éppen ezért fontos kérdés számunkra, milyen módon kell az állami életben teret nyitni a részvételi elv érvényesülésének. Vajon azt kell-e mondanunk, hogy „minél több részvétel, annál több legitimitás”? Nos, a válasz az, hogy a modern demokrácia nem merül ki a néprészvételt feltételező döntési mechanizmusok térhódításában. Több politikai elv és intézményelméleti megfontolás is szerepet játszik a modern demokrácia arculatának megformálásában. Amikor a részvételi elvnek az állami az állami mechanizmusokban való érvényesüléséről gondolkodunk, figyelembe kell vennünk, hogy a demokratikus eljárásoknak a politikai autoritás gyakorlásához kell hozzájárulniuk. Értelmetlen, ezáltal pedig igazolhatatlan lenne a demokrácia érvényesítése, ha ezzel lehetetlenné tennénk a kompetens állami döntések megszületését és hatékony végrehajtását. Érdemes először arra rákérdezni, milyen módokon valósulhat meg egyáltalán a politikai részvétel. Bizonyos értelemben részvételi jogosultságnak tekinthető, ha az érintettek a közügyek menetéről szabadon véleményt nyilváníthatnak, vagyis kísérletet tehetnek a politikai intézmények befolyásolására. Ez a részvétel leggyengébb formája. Valamivel erősebb ennél az indítványozási jog, amikor is az érintettek olyan panasszal vagy indítvánnyal fordulhatnak a politikai intézményekhez, amelyeket azok kötelesek megfontolni. (Ez a helyzet a népi kezdeményezésnél.) A részvétel ennél is erősebb módozatai azok, amelyek esetében az érintettekre már döntési jogokat ruháznak. Ennek két változata is elképzelhető: a szavazati jog valamilyen többségi döntési eljárásban és a vétójog (amikor csak úgy jöhet létre a döntés, hogy egyetlen érintett sem ellenzi). A fentiekből világossá válhatott, hogy a demokratikus részvétel egy kétirányú igazolási problémát vet fel. Egyrészt a részvételi elvnek elég erőteljesen kell érvényesülnie ahhoz, hogy érdemi legitimációs potenciálja legyen, ugyanakkor nem szabad olyan formákat öltenie, amelyek felszámolják a kompetens és hatékony állami működés feltételeit. Ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága és az indítványozási jog a részvétel túl gyenge formáinak mutatkoznak, vagyis túl kevés a legitimációs potenciáljuk. A vétójognak természetesen a lehető

13


legnagyobb a legitimációs potenciálja (hiszen csak olyan döntések megszületését teszi lehetővé, amelyeket utólag senki sem kifogásolhat), ám ha minden érintettre kiterjesztik, kirívóan „intézményellenesnek” bizonyul. Nem csak azt eredményezheti, hogy a szükséges döntések nem születnek meg időben, de akár azt is, hogy nem születnek meg egyáltalán. Így tehát a többségi eljárás keretében birtokolt szavazati jog az, amely a leginkább alkalmas a demokratikus autoritás megjelenítésére. Kérdéses lehet azonban az is, hogy az ilyen értelemben vett demokratikus autoritást hogyan csatornázzuk be a politikai intézmények működésébe. Milyen jellegű döntések meghozatalában, és milyen eljárásokat követve alkalmazzuk a többségi döntést? Érdemes itt Robert Dahlra hivatkozni, aki, erre a kérdésre válaszolva, a demokratikus autoritás négy variációját dolgozta fel. (1) Az első a „bizottsági demokrácia”, ahol is az érintettek közös ügyeiket együtt intézik, a döntések mellett a döntéshez vezető vitafolyamatnak is mindannyian a résztvevőivé válnak. (2) A második a „referendumos demokrácia”, amely az előbbi változatnál annyiban korlátozottabb, hogy a résztvevők nem folytatnak nyílt kimenetelű vitát, hanem egy szűkebb csoport (például egy bizottság) által előkészített kérdésekről döntenek. (3) A harmadik változat a „képviseleti demokrácia”, amikor a bizottsági demokrácia mechanizmusai érvényesülnek, de nem az összes érintett, hanem csak képviselőik részvételével. (4) A negyedik változat az „átruházott hatalom”, amikor az érintettek (valamilyen demokratikus eljárással) autoritatív felhatalmazást adnak egyes személyeknek, akik így jogkörük határai között a saját belátásuk szerint dönthetnek. (Azért fontos megkülönböztetni a képviseleti demokráciát az átruházott hatalomtól, mert a képviselők személyükben nem rendelkeznek autoritással. Csak testületként hoznak bárkire nézve is kötelező döntéseket.) Az állami működés sajátos feltételei között a jelzett variációk különböző szerepet játszanak. A bizottsági demokrácia legfeljebb egy falusi vagy kisvárosi közösségben lehet működőképes. Egy modern államban egyetlen kormányzati döntés sem születhet meg valamiféle népgyűlésen. A referendumos demokrácia is túl nehézkes eljárási modell ahhoz, hogy az állami döntések széles körére, a politikai autoritás mindennapos gyakorlására ki lehessen terjeszteni. Így az említett variációk közül a képviseleti demokrácia (például parlamenti és önkormányzati képviselők választása révén) és az átruházott hatalom (például a közvetlen elnökválasztás folyamatában) képes a leginkább összhangba kerülni az állami működés gyakorlati feltételeivel. KÖZVETETT ÉS KÖZVETLEN DEMOKRÁCIA [7.5.2.] Ezeket a megfontolásokat egyebek közt azért érdemes komolyan fontolóra venni, mert összefügg egy régi intézményelméleti vitával, amely a demokrácia körül folyik. A bizottsági és a referendumos demokrácia tekinthető a „közvetlen demokrácia” megvalósulásának is. Ehhez képes a képviseleti demokrácia és az átruházott hatalom a „közvetett demokrácia” formái. Mármost sokan gondolják, hogy a demokráciát a maga teljességében csak a közvetlen demokrácia valósítja meg. A közvetett demokrácia intézményeinek kiépítése csak valamilyen fogyatékos vagy gyengített értelemben nevezhető demokratikusnak. Ez a nézet azonban, a fentebb is jelzett szempontok miatt, aligha tartható. Az állami élet vonatkozásában a közvetlen demokráciát csak akkor tekinthetjük feltétlenül értékesebbnek a közvetettnél, ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk azt a kérdést, hogy milyen sajátos jellegzetességei és működési feltételei vannak azoknak az intézményeknek, amelyeket demokratizálni akarunk. Ahogy azt a közvetett (képviseleti) és a közvetlen demokrácia közötti viszonyt elemezve Ernst-Wolfgang Böckenförde megfogalmazta, a demokrácia mint (államformafogalom) nem fogalmazható meg a közvetlen demokrácia értelmében. A demokratikus államformának is képesnek kell lennie rá, hogy valamilyen értelemben akarategységesítést hajtson végre a közösségben. Ez pedig nem képzelhető el másként, mint vezető és önállóan cselekvő

14


képviseleti szervek kialakításával. Ezek nélkül egyetlen állami-politikai közösség sem jöhet létre, illetve maradhat fenn. A POPULISZTIKUS DEMOKRÁCIA ÉS A JOGURALOM PROBLÉMÁJA [7.5.3.] Van még egy probléma, amelyről ugyancsak ebben az összefüggésben érdemes beszélni. Láttuk fentebb, hogy az antik demokrácia a releváns politikai filozófiai irodalomban úgy rögzült, mint a többség törvények által nem korlátozott uralma. Ez a gondolat máig érzékelhető hatást gyakorol a demokráciáról való elméleti gondolkodásra. Ennek nyomán gondolják sokan, hogy van valami eredendő feszültség a demokrácia és a joguralom között. Ha a politikai autoritás gyakorlását jogi korlátok közé szorítják, akkor azzal magát a demokráciát is korlátozzák, hiszen elejét veszik annak, hogy a többségi akarat akadálytalanul érvényesülhessen. Ennek a gondolatnak a legvilágosabb megfogalmazója Alexis de Tocqueville volt, aki szerint „a demokratikus kormányzatok lényegéhez tartozik, hogy a többség uralma ezekben abszolút”. Ha elfogadjuk ezt a megközelítést, akkor sajátos módon kell felfognunk a modern alkotmányos demokráciákat, amelyekben a többség csak úgy érvényesítheti az akaratát, hogy eközben az (alkotmányos védelmet élvező) alapvető jogokat tiszteletben kell tartania. Az ilyen államokban megeshet, hogy a többségi akarat megtörik valamelyik alkotmányvédő intézmény ellenállásán. Ha a demokráciát a korlátozatlan többségi uralommal azonosítjuk, akkor ezek a rendszerek úgy tűnnek fel, mint amelyek egyfajta békétlen kompromisszumot teremtenek két ellentétes szervezőelv (demokrácia és joguralom) között. Azt a koncepciót, amely a demokrácia középpontjába a korlátozatlan többségi uralom eszméjét állítja, gyakran (és joggal) nevezik „populisztikus demokráciának”. A populisztikus demokráciához kötődő képzetek igen elterjedtek, ám a releváns elméleti irodalomban inkább a demokrácia szkeptikus elemzői (mint Tocqueville) vagy kifejezett ellenségei vonultatják fel (mint Schleiermacher), hogy aztán éles kritikát gyakorolhassanak felette. Többen is kimutatták már (például Giovanni Sartori), hogy a legfontosabb elméleti szerzők közül azok, akik erősen hisznek abban, hogy a demokratikus elvek a jó kormányzás elvei közé tartoznak, soha nem képviselték a populisztikus demokrácia koncepcióját. Ezen nincs is okunk meglepődni. Ha a demokráciát a joguralommal szembeállítva gondolták volna el, a demokraták számára elveszítette volna politikai értéke jelentős részét. A demokratikus eszmék terjedése ugyanis mindig szorosan összekapcsolódott a zsarnokság elutasításával. A zsarnokság pedig éppenséggel olyan berendezkedést jelöl, amelyben az uralmon levők törvények által nem korlátozott hatalmat gyakorolnak. Ha tehát a demokrácia a sokaság törvények által nem korlátozott uralmát jelentené, akkor nem lenne igazi polemikus éle a zsarnoksággal szemben. Ezért a modern demokráciák arculatát formáló elméletekben szinte mindig megjelenik az a motívum, hogy a joguralom érvényesülése a legitim politikai berendezkedés minimális igazolási feltételei közé tartozik. Nem ritka, hogy a politikai demokrácia mibenlétével foglalkozó elméletek a demokrácia és a joguralom közötti szoros összefüggést úgy hangsúlyozzák ki, hogy különleges szerepet tulajdonítanak a törvényalkotás folyamatának. A részvételi elvet sok modern elmélet (például Habermas vagy Kis János elmélete) alapvetően arra az eljárásra vonatkoztatja, amelynek során megszületnek a törvények, illetve kiválasztásra kerülnek azok, akik megalkotják a törvényeket. Úgy ragadják meg a demokráciát, mint a törvények létrehozására irányuló eljárási feltételek együttesét. A demokratikus elvek eszerint arra vonatkoznak, hogy milyen úton kell a rendszer szabályainak keletkezniük, átalakulniuk, illetve megszűnniük ahhoz, hogy kötelező érvényesülésüket senki ne sérelmezhesse. Ekkor a demokrácia nem tekinthető a joguralommal ellentétes eszménynek, éppenséggel az egyik modellt kínálja arra, hogy szilárd törvényes rendet hozzunk létre, amelyben a törvények megfelelő politikai legitimitással rendelkeznek. Érdemes még egy összefüggésben megvizsgálni demokrácia populisztikus koncepcióját. Arra is többen felfigyeltek (például Giovanni Sartori), hogy a populisztikus felfogás könnyen vezethet a demokráciával kapcsolatos elméleti tisztánlátás elveszítéséhez. Egyaránt lehet a forrása egyfajta elhibázott idealizmusnak és egy rosszul felfogott realizmusnak. Minthogy a létező demokráciákban a politikai gyakorlat mindenhol korlátozza, illetve közvetetté teszi a részvételi elv érvényesülését, az, aki a demokrácia kiteljesedését a mind akadálytalanabbul érvényesülő néphatalomban látja, akár arra a következtetésre is juthat, hogy a létező gyakorlat elégtelen, és egy teljesebb, tökéletesebb demokrácia ideálját kell szembeállítani vele, amelyhez a gyakorlatnak kötelessége

15


lenne közelíteni. Az ilyesfajta politikai idealizmus azonban nem képes kellőképpen komolyan venni az intézményes politikai autoritás hatékony működésének gyakorlati feltételeit. Képtelen elfogadható intézményelméletet társítani politikai eszményeihez. Mások úgy reagálnak a populisztikus koncepció és a tényleges politikai gyakorlat közötti eltérésre, hogy megpróbálnak megszabadulni minden idealizáló feltételezéstől, vagyis a legmesszebb menően érvényesíteni igyekeznek a demokratikus gyakorlat realista szemléletét. Ez pedig akár arra a következtetésre is vezetheti őket, hogy a demokrácia pusztán egy hazug ideológia, amelynek leple alatt egy oligarchikus rendszer valósága rejtőzik. Voltaképpen mindkét esetben elvész a lehetőség, hogy értő módon viszonyuljunk a demokráciához, mert az ilyesfajta idealisták és realisták szem elől tévesztik azokat a politikai problémákat, amelyekre a modern demokráciák intézményes megoldásokat kínálnak.

7.6. A TÖBBSÉGI ELV ÉS A MORÁLIS TAGSÁG Láttuk, hogy a többségi elven hozott döntés képes a legjobban megjeleníteni a demokratikus autoritást az állami életben. A többségi elv azonban számos komoly politikai filozófiai problémát vet fel. Érdemes ezek némelyikét átgondolni. A legfontosabb kérdés az, hogy hogyan alapozhatjuk meg a többségi döntés általános kötelező erejét. A többségi elv alkalmazásának magától értetődő következménye, hogy vannak vesztesek, akik álláspontjukkal kisebbségben maradnak. Ekkor az illető kisebbséget egy olyan döntéssel köteleznek, amelyet az kifejezetten ellenzett. Hogyan fordulhat elő, hogy kötelezettségek forrásává válik valaki számára egy döntés, amelyet ellenzett, amely ellen a szavazatával is kiállt? Érdemes azokból a válaszlehetőségekből kiindulni, amelyeket Sartori dolgozott fel. Az első az, hogy a többségi döntés méltányos eljárási feltételeket biztosít. Egyenlő szavazati joggal rendelkezik mindenki, és ha minden szavazatnak egyenlő a súlya, akkor a többség szava súlyosabb a kisebbségénél. A második lehetőség az, ha azt mondjuk, nincs önértéke a többségi elvnek, de nincs nála jobb és működőképesebb eljárás, ha kollektív döntéseket kell hoznunk. A harmadik megközelítés szerint (amelyet maga Sartori is a magáévá tesz) a többségi elvet az ésszerű szelektálás legitimálja. A nyilvános szférában a posztokat a legrátermettebbeknek kell elfoglalniuk, ám senki nem mondhatja meg magáról, hogy ő a legalkalmasabb, ezt csak mások mondhatják meg róla. A többségi döntésnél a szelekciót a politikai közösség tagjai végzik el. Kis János nyomán hozzátehetünk ehhez egy negyedik megközelítést is. Eszerint a többségi döntést az támasztja alá, hogy képes megvédeni a politikai egyenlőséget, amennyiben azzal, hogy a törvényhozók kiválasztásához az egyenlőséget tiszteletben tartó eljárást kínál, megakadályozza, hogy a törvényhozók elkülönült csoporttá (egyfajta oligarchiává) váljanak. Az említett érvek mindegyikének van valamennyi igazolóereje, de meglehet, hogy egyik sem eléggé komplex ahhoz, hogy a többségi elv igazolási problémáit megfelelően kezelje. Erre talán több esélye van annak a megközelítésnek, amit egyebek közt Ronald Dworkinnál lelhetünk fel. Ez a felfogás abból indul ki, hogy a többségi döntésnek természetesen nincs kötelező ereje, ha találomra kiválogatott emberek szavaznak valamilyen kérdésről. Egészen más azonban a helyzet, ha olyan emberek döntéséről van szó, akikkel az érintettek felelősségi viszonyban állnak, vagyis ha a döntéshozatal egy olyan közösségben megy végbe, amelybe a tagok „etikai értelemben beépültek”. Ekkor ugyanis a döntés során alulmaradt kisebbségnek is komoly oka van rá, hogy a döntést kötelező érvényűnek fogadja el. Azok ugyanis, akik etikai értelemben beépültek a közösségbe, legalább olyan fontosnak tartják, hogy a közösség érdekében álló döntések időben megszülessenek, és hogy létrejöjjön a közösség intézményeiben a cselekvések szükséges egysége, mint azt, hogy a saját álláspontjuk diadalmaskodjon. Ha az etikai beépülés (vagy másképpen a morális tagság) problémájának valóban ilyen komoly jelentősége van, akkor ebből néhány igen fontos következmény adódik. Mindenek előtt az, hogy a többségi elv alapján hozott döntések csak addig tarthatnak számot autoritásra, amíg mindenkivel szemben (tehát a döntés ellen szavazó kisebbséggel szemben is) tiszteletben tartják a kölcsönös felelősség normáit. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a kollektív döntések autoritásigénye csak addig maradhat igazolt, amíg olyan eljárásban és olyan tartalommal születnek meg, amely biztosítja, hogy a politikai közösség összes tagját morális tagként kezeljék.

16


Ugyancsak következik ebből, hogy a demokratikus berendezkedés nem működhet olyan biztosítékok nélkül, amelyek igyekeznek elejét venni annak, hogy bárkivel szemben is megsértsék a morális tagság feltételeit. Súlyos legitimációs problémákat vet fel ugyanis, ha egyesek azzal szembesülnek, hogy a hatalmon levők rendre ellene döntenek, ha ők valahogy mindig a vesztesek oldalán kötnek ki. Ugyanígy az is, ha egyesek olyan kötelező döntésekkel szembesülnek, amelyek identitásuk valamilyen alapvető mozzanata ellen irányulnak. (Ez történik azzal, akinek az adott közösségben megtiltják vallása gyakorlását.) Ha ez a helyzet áll elő, az érintettek oldaláról felbomlanak a morális tagság kötelékei. A politikai döntések velük szemben elveszítik autoritatív érvényüket, tekintet nélkül arra, mekkora többség áll mögöttük. Azokat a biztosítékokat, amelyek ennek elejét vehetik, Robert Dahl két kategória segítségével ragadja meg: az egyik a „kölcsönös garanciák rendszere”, a másik az „autonóm döntések lehetősége”. A kölcsönös garanciák biztosítanak bennünket arról, hogy bizonyos körben a többségi akarat sem sértheti az érdekeinket. Erről van szó, ha bizonyos döntéseket csak olyan („minősített”) többséggel lehet meghozni, amely biztosítja a releváns kisebbség hatékony érdekképviseletét. Az autonóm döntések lehetősége pedig azt jelenti, hogy meghatározott kérdéseket kivonunk a nyilvános döntések köréből, ezekben bizonyos határok között mindenki maga dönt, a maga nevében. (Erről van szó, ha a közösség tagjainak van alapjogokkal körülbástyázott magánszférájuk.)

DEMOKRÁCIA ÉS A SZEGMENTÁLT TÁRSADALMAK [7.6.1.] A morális tagság kérdése egy további, nem kevésbé lényeges problémával is összefüggésben áll. Gyakran fölmerül a kérdés, hogy a modern, nyugati típusú államok demokratikus rendszerei vajon minden politikai közösség számára megfelelő modellt kínálnak-e. Most, hogy már szó volt róla, hogy a demokratikus autoritás csak az olyan közösségben működőképes, amelybe a tagok speciális módon „épültek be”, ezzel kapcsolatban komoly kételyeink támadhatnak. Vannak ugyanis olyan országok, amelyek társadalma túlzottan is szegmentált ahhoz, hogy az ilyen jellegű morális tagság kialakulhasson benne. Bizonyos országokban a politikai cselekvést egymást kölcsönösen kizáró (vallási, etnikai, stb.) identitásformák határozzák meg. Persze ekkor is lehetséges, hogy a közösségek stratégiai alkukkal alakítsanak ki valamilyen együttműködési rendszert, ám a demokratikus autoritás aligha szilárdulhat meg, mert az egyik csoport által megszerzett pozíciókat a többi csoport tagjai úgy fogják kezelni, mint amelyek egy tőlük idegen hatalmat intézményesítenek fölöttük. Ekkor nem sok jelentősége van annak, hogy az adott pozíciót történetesen a többségi elven alapuló eljárás keretében szerezték meg. Minden bizonnyal ezeket a nehézségeket példázza az olyan országok politikai élete, mint a polgárháború által szétdúlt Libanon és Bosznia-Hercegovina, vagy a baathista rezsim lerombolása után formálódó Irak. A demokratikus autoritás feltételezi az identitásformák olyan átrendeződését, amely mellett azt a tényt, hogy egy másik csoport tagjai szereztek politikai pozíciókat, az érintettek nem élik meg identitásuk leértékeléseként vagy megtámadásaként. DEMOKRÁCIA ÉS A NEMZETKÖZI REND [7.6.2.] Ugyanennek a problémának a másik oldala az a kérdés, hogy kiterjeszthető-e a demokratikus autoritás nemzetek feletti intézményes mechanizmusokra. Az ilyen törekvésekre ugyan nincs sok példa, de a kevés példa egyike Magyarországot is a legközvetlenebbül érinti. Az Európai Unió olyan együttműködési formákat teremt a tagállamok között, amelyek mélyen érintik a polgárok mindennapi életét. Joggal merül fel az a probléma, hogy ilyen körülmények között az uniós intézmények tevékenységét hogyan lehet legitimálni. Amikor erre terelődik a szó, gyakran elhangzik, hogy az Európai Unió demokratikus deficittel küszködik, amit talán azzal lehet felszámolni, hogy megerősítjük azt az intézményt, amely közvetlenül az uniós polgárokat reprezentálja: az Európai Parlamentet. Látni kell azonban, hogy a kérdés nem pusztán az, biztosítunk-e effektív részvételi

17


lehetőségeket az érintettek népeknek (felhatalmazzuk-e őket, hogy válasszanak képviselőket egy széles hatáskörökkel felruházott Európai Parlamentbe). Az is kérdés, hogy létezhet-e a jelenlegi helyzetben demokratikus autoritás az Európai Unió szintjén. Készek-e a mai európaiak nemcsak egy közös civilizáció örököseiként, hanem honfitársakként is tekinteni egymásra? Ha nem, akkor a parlament hatásköreinek bővítésével könnyen az imént elemzett szituáció rajzolódhat ki előttünk, ahol azt, ha más országokból való tisztségviselőknek kell engedelmeskedni, az emberek akkor is a tőlük idegen akaratnak való alávetettségként élik meg, ha azt az Európai Parlament szentesítette. Amíg nem következik be a politikai identitásformák megfelelő átrendeződése, alighanem nélkülözhetetlen marad az a „kettős legitimációs rendszer”, ami az Európai Unióban hosszú ideje működik. Bizonyos döntéseket az európai képviselők hoznak meg, ám a legfontosabb kérdések a nemzeti kormányzatok (belső demokratikus eljárásokkal legitimált) vezetői között dőlnek el. DEMOKRÁCIA ÉS NACIONALIZMUS [7.6.3.] Ugyancsak itt érdemes felvetni azt a problémát, hogy a demokratikus autoritás hogyan viszonyul a nacionalizmushoz. Ha arról van szó, hogy demokratikus autoritás csak egy bizonyos formájú közösségben alakul ki, akkor többen felvethetik, hogy az egyetlen fajta közösség, amely megfelel a követelményeknek, a nemzeti közösség lesz. Annak tagjai ugyanis, éppen mert nacionalista érzelmek fűtik őket, erkölcsi felelősséget éreznek egymásért. Talán a nacionalizmus az a tömegérzelem, amely egyedül képes biztosítani, hogy az emberek úgy épüljenek be a politikai közösségbe, ahogy azt az önkormányzás elve feltételezi. Nyilvánvalóan ehhez hasonló megfontolások vezették Bibó Istvánt, amikor azt állította, szoros kapcsolat áll fenn a nacionalizmus és a demokrácia között. (Merthogy szerinte a nacionalizmus, hacsak nem torzul el valamilyen módon, szükségképpen demokratikus tömegérzelem.) Bibó helyesen látta, hogy a demokrácia előfeltételez egy bizonyosfajta közösségi összetartozást. Azt is jól látta, hogy ennek a közösségi tudatnak harmonizálnia kell a demokratikus egyenlőséggel. Még azt is elfogadhatjuk, hogy Európában a nacionalizmus sok helyen jelentős mértékben hozzájárult a demokratikus politikai attitűdök széleskörű elterjedéséhez. Ettől azonban még nem lesz igaz, hogy a demokrácia nem lehet meg nacionalizmus nélkül. Sőt, inkább úgy tűnik, a nacionalizmus bizonyos esetekben kifejezetten akadályává válik annak, hogy megvalósuljon a demokratikus közösségbe való etikai beépülés. Ez a helyzet áll elő, amikor ugyanazon az államon belül több etnikai nacionalizmus ütközik össze, és ezek közül legfeljebb az egyik hódíthatja meg a politikai intézményeket.

FORRÁSMŰVEK, SZAKIRODALOM, AJÁNLOTT IRODALOM Klasszikus művek: Arisztotelész: Politika. Bp. Gondolat, 1994.; Benjamin Constant: ’A régiek és a modernek szabadságának összevetése’. In: Holmi 7 (1991) 2. 140-153. Bibó István: ’A kelet-európai kisállamok nyomorúsága’. = Bibó I.: Válogatott tanulmányok. Szerk. Huszár Tibor, Bp. Magvető, 1986.; Robert A. Dahl.: A Preface to Democratic Theory. Chicago, London: The University of Chicago Press, 1956.; John Dewey: ’A demokrácia és Amerika’. = Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai II. Bp. Atlantisz, 1992. Ernst Fraenkel: ’A modern demokrácia struktúraelemzése’. = Bayer József – Hardi Péter (szerk.): Pluralizmus: Viták a polgári politikai pluralizmus-koncepciókról. Bp. Kossuth, 1985. Alexander Hamilton – James Madison – John Jay: A föderalista: Értekezések az

18

I. kötet II. rész VII. fejezet amerikai alkotmányról. Bp. Európa, 1998. Thomas Jefferson: ’A Függetlenségi Nyilatkozattól a vallásszabadság dekrétumáig’ = Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai I. Bp. Atlantisz, 1991. Immanuel Kant: ’Az örök békéről’. = I. Kant: Történetfilozófiai írások. Szerk. Mesterházi Miklós, Szeged: Ictus, 1997. Platón: ’Állam’. = Platón: Összes művei. II. Bp. Európa, 1984. Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről, avagy a politikai jog elvei. Bp. PannonKlett, 1997. Carl Schmitt: ’A parlamentarizmus és a modern tömegdemokrácia ellentéte’. = C. Schmitt: A politikai fogalma. Szerk. Cs. Kiss Lajos, Bp. Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, 2002.; Joseph Alois Schumpeter: Capitalism, Socialism, and Democracy. London: Allen and Unwin, 1961.; Joseph Alois Schumpeter: ’Versengés a politikai vezetésért’. = Forgács Imre (szerk.): Válogatás a polgári politikatudomány fejezeteiből. Bp. Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztálya, 1982.; Jacob Leib Talmon: The Origins of Totalitarian Democracy. New York: Praeger, 1951.; Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Bp. Európa, 1983. Kortárs elemzések: Bódig Mátyás: ’Demokrácia’. = Bódig Mátyás – Győrfi Tamás (szerk.): Államelmélet: A mérsékelt állam eszméje és elemei II. Alapelvek és alapintézmények. Miskolc: Bíbor, 2002. Otto Brunner – Werner Conze – Reinhart Koselleck (szerk.): A demokrácia. Bp. Jószöveg könyvek, 1999. Cs. Kiss Lajos: ’Demokrácia és politikai modern’. In: 7 (2003) 1. Fundamentum 5-13. Robert A. Dahl: ’A demokratikus autoritás variációi’. = R. A. Dahl: Forradalom után? Bp. Osiris – Readers International, 1995.; Robert A. Dahl: ’Ki kormányoz?’ = Bayer József – Hardi Péter (szerk.): Pluralizmus: Viták a polgári politikai pluralizmus-koncepciókról. Bp. Kossuth, 1985. Ronald Dworkin: ’Az alkotmány morális értelmezése és a többségi elv’. In: Fundamentum 1 (1997) 1. 7-27. Jürgen Habermas: Between Facts and Norms: Contributions to a Discourse Theory of Law and Democracy. Cambridge: Polity, 1996. David B. Johnson: A közösségi döntések elmélete: Bevezetés az új politikai gazdaságtanba. Bp. Osiris, 1999. Kis János: Alkotmányos demokrácia. Bp. Indok, 2000.; Pierre Manent: Politikai filozófia felnőtteknek: A demokratikus társadalom látlelete. Bp. Osiris, 2003.; Pethő Sándor: Démosz vagy Deus? Bp. Osiris, 2001. Giovanni Sartori: Demokrácia. Bp. Osiris, 1999. Szabó Miklós: ’Hatalommegosztás és pluralizmus’. = Takács Péter (szerk.): Államelmélet: Előadások az államelmélet és állambölcsészet köréből. Miskolc: Bíbor, 1997.

19

VII. FEJEZET KONSZENZUS, RÉSZVÉTEL, TÖBBSÉG AZ ÁLLAM ÉS A DEMOKRÁCIA VISZONYÁNAK ELMÉLETEI

Recommend Documents