VERBÁLIS AGRESSZIÓ A KÖZÉPISKOLÁSOK KÖRÉBEN

Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, Miskolc, VI. évfolyam, 1. szám, (2011) pp. 239–247.

VERBÁLIS AGRESSZIÓ A KÖZÉPISKOLÁSOK KÖRÉBEN VASOVÁ KINGA Selye János Egyetem, Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék 945 01 Komárno, Bratislavská cesta 3322. [email protected] Kivonat: A tanulmány a verbális agresszióval foglalkozik. A jelenség az írásbeliség kezdetétől kimutatható nálunk és más nemzeteknél egyaránt. A tanulmány szerzőjének feltűnt, hogy az utóbbi években a nyelvi durvaság rohamosan terjed, főként a fiatal generációk körében. Dolgozatom első részében a nyelvi durvaság meghatározását, főbb jellemzőit írom le, majd a nyelvi agressziónak a különböző kultúrákban betöltött szerepéről és a fiatalok nyelvhasználatáról szólok. Ezt követően a tanulmányban azokat a vizsgálati eredményeket mutatom be és szemléltetem grafikonok segítségével, amelyeket középiskolások körében végeztem. A kérdőíves felmérés a fiatalok nyelvi agresszió iránti attitűdjét, illetve a durva szavak használatának gyakoriságát volt hivatott felmérni. Kulcsszavak: verbális agresszió, durva szavak, tabu szavak, férfiak nyelvhasználata, nők nyelvhasználata

Bevezetés Tanulmányomban a verbális agresszió témakörét járom körül, és igyekszem a jelenségről árnyalt képet festeni, továbbá azoknak a vizsgálatoknak az eredményeit ismertetem, melyeket 2011 áprilisában végeztem. A vizsgálat Dunaszerdahely középiskolás fiataljai körében zajlott kérdőíves felmérés formájában. Az összesen 70 adatközlő között 33 fiú és 37 lány volt, gimnazisták és szakközépiskolások vegyesen. A vizsgálatnak köszönhetően képet kapunk a fiatalok nyelvhasználatáról, illetve arról, hogy hogyan viszonyulnak a középiskolások a nyelvi durvaság egyes formáihoz. Célom volt a jelen állapot felmérése mellett magyarázatot találni a nyelvi durvaság gyakori használatára. 1. Agresszió, verbális agresszió 1.1. A verbális agresszió fogalmának értelmezése Az agressziókutatás számos tudománynak a tárgyát képezi, így például a pszichológiának, a szociálpszichológiának, szociológiának, etológiának, folklorisztikának és a nyelvészet számos részterületének is. Az agresszió megnyilvánulási formái közül a verbális agresszió napjainkban egyre nagyobb figyelmet kap. A nyelvi agresszió vizsgálata azért is játszik különösen fontos szerepet, mert az átlagember a hétköznapok tevékenysége során az agressziónak e formájával találkozik leggyakrabban, éppen ezért ez az, amire léptennyomon ráirányul a figyelem. A nyelvi erőszak „olyan verbális viselkedésforma, olyan verbális aktus, melynek során a beszélő szándéka az, hogy direkt vagy indirekt módon (de mindenképpen szándékosan), az elhangzott nyelvi megnyilatkozás tartalma és/vagy minősége (pl. hangerő) folytán egy másik személyt bántalmazzon, szidalmazzon, sértegessen” (Kegyesné Szekeres 2008: 61). A sértegetés, a durva szavak használata, a káromkodás mindig is jelen volt a nyelvben. Írásos emlékeink tanúskodnak róla, hogy a magyar ember mindig is használta a verbális agressziót. A harag, a felháborodás, a düh, a tehetetlenség nyelvi síkon való megjelenítése az átok, a szitok, a káromkodás jelen volt régen is és jelen van ma is az emberek nyelvi

240

Vasová Kinga

viselkedésében. A nyelvi agresszió használata azonban a múltban keményen szankcionált, tiltott dolog volt. Elődeink azért éltek vele mégis, és talán azért élünk vele még ma is, mert a meg nem engedett szavak kimondása megkönnyebbülést hoz egy olyan helyzetben, amikor más megoldást nem találunk (vö. Galgóczi 2008). A verbális agresszió egy csoportja (pl. rágalmazás, szóbeli becsületsértés, zsarolás stb.) a mai napig a büntetendő cselekedetek közé tartozik. A büntetőjog ezeket a megnyilatkozásokat verbális bűncselekményeknek minősíti, és különböző módon szankcionálja (vö. Dobos 2008). Maga a nyelvi agresszió kifejezés találó, hiszen ez is erőszak, ugyanúgy sérülést okoz a bántalmazott félben, mint az agresszió fizikai változata, csak ebben az esetben éppen nem testi, hanem lelki sérülésekről beszélhetünk, ez a különbség azonban mit sem javít a megítélésén. A verbális bántalmazás éppen úgy büntetendő és elítélendő, mint a fizikai bántalmazás. „A másik ember lelki terrorizálása, önmagáról alkotott képének verbális megsemmisítése, önértékelése alapjául szolgáló vonatkozásainak és attribútumainak (pl. szerelmi és családi kapcsolatok, vallás, etnikai eredet) szisztematikus negatív verbalizálása pszichikai bántalmazásnak minősül” (Kegyesné Szekeres 2008: 64). 1.2. A verbális agresszió megjelenési formái A támadó szándék a megnyilatkozásokban sokféleképpen megmutatkozhat (pl. gúnyos, bíráló megjegyzések, szidások, átkozódások, fenyegetőzések formájában), de nem csak durva szavakkal. Fontos az, amit mondunk, de nem kevésbé fontos az is, ahogyan mondjuk. Azt, hogy mi számít sértőnek, nem könnyű egyértelműen körülhatárolni, ugyanis abban, hogy milyen nyelvi megnyilvánulás minősül agresszívnek, nagyon sok tényező közrejátszik, ilyenek a beszédhelyzet, a beszédpartnerek viszonya, a hatásszándék, illetve nagymértékben függ az érintett személy érzékenységétől, énképétől, identitásától. Ugyanazt a kijelentést nem mindenki értékeli verbális agresszióként. „A megnyilvánulási formák sokféleségét vizsgálva azt tapasztalhatjuk, hogy bármilyen nyelvi elem, nyelvhasználati sajátosság, társalgásszervezési mód, nyelvpolitikai döntés válhat az agresszió hordozójává. Az agreszszió megjelenhet a hangerőben, a hanglejtésben, a szóhasználatban, a fogalmazásmódban, az irónia alkalmazásában, a beszédpartner félbeszakításában, de akár az anyanyelvi nyelvhasználat korlátozása révén is” (Domonkosi 2008: 54). Leegyszerűsítve mégis azt mondhatjuk, hogy verbális agresszión a durva szavak használatát értjük. Azt, hogy mely szavakat minősítünk durvának, Dede Éva a következőképpen határozta meg: „Olyan szókat tekintünk durva szóknak, amelyek a jó ízlést, erkölcsi, esztétikai érzésünket sértő tartalmuknál vagy hangulatuknál fogva nem fordulnak elő az igényes, a választékos nyelvhasználatban; nyilvános beszédben, közösséghez szólásban nem használhatók” (Dede 2004: 108). Galgóczi László a szitokszavakat, illetve azokat a kifejezéseket, amelyeket a köztudat durvának minősít, három csoportba sorolta: átok, káromkodás, szidalom. „A magyar szakirodalomban elfogadott szitokszó terminus technikust a köznapi szitok választékos szinonimájaként értelmezem, s azokat a durva szavakat nevezem így, amelyek különböző okok miatt alkalmasak arra, hogy indulatos beszédhelyzetben értelemkifejező szerepet töltsenek be” (Galgóczi 2008:7). A szitokszók tartalmilag vagy hangulatilag tekinthetők durvának. Durvaságuk korlátozódhat a szónak csak bizonyos jelentésére vagy jelentésárnyalatára, főként személyekre vonatkoztatott használatában, de gyakran fordulnak elő frazeologizmusok formájában is.

Verbális agresszió a középiskolások körében

241

Balázs Géza és Dede Éva a következő témakörökbe sorolta a trágár szavakat: „Isten, szentek, vallási személyiségek emlegetése (Isten, Szűz Mária, szentek), nemiség, kiválasztás (baszik, fasz, fing, fos, geci) szexuális kirekesztés (kurva, buzi), valamilyen hátrányos okból való kirekesztés (hülye, buta, satnya, béna), betegségnevekből átokformulává váló szavak és szitokká váló szavak (csúz, fene, franc, frász, görcs), létező betegségnevekkel megfogalmazott átok (rák), pejoratív állatnevekkel való megbélyegzés (kígyó, dög, ökör, szamár, patkány, tetű)” (Balázs–Dede 2008: 131). A beszélők esetenként kerülni szeretnék a nyelvi agressziót, ingerültségük azonban mégis durva szavakat mondat velük. Ilyenkor gyakran élnek az eufemizálás lehetőségével. Ennek is több formája ismeretes, mint például az elhagyás (… rogyassza rád az eget), mozaikszók használata (elefes=lófasz, ká=kurva), szótorzítás (basszus, baltáz, fészkes fülemüle, istállóját). A verbális agressziónak több fajtája, megjelenési formája van és a direkt és indirekt, illetve aktív és passzív megnevezésekkel írhatjuk le őket. Direkt verbális agressziónak azon szavak használata tekinthető, amelyeket indulattal mondanak ki, mint a csúfolás, beszólás, beugratás, minősítgetés, káromkodás stb. A nyelvi agresszió indirekt formái a hazugság, a rágalmazás, a rosszindulatú pletyka, a vicc. Ezek azért veszélyesek az érintett fél önértékelésére, mert sok esetben elfogadottnak számítanak, nem is tekintjük őket erőszaknak, sokszor nem is tudatosodik, hogy sértés, verbális agresszió áldozatává vált az illető. A verbális agresszió passzív formájának azt tekintjük, amikor a kommunikációban részt vevő felek egyike válaszra sem méltatja a másikat. Ennek sokszor megsemmisítőbb hatása van, mint bármilyen, a szavak szintjén megfogalmazott durva megnyilvánulásnak. Meg kell még említenünk a negatív vagy fordított agressziót. A terminust a szociálpszichológia vezette be. Ennek az a lényege, hogy a személy, aki ezzel él, szándéka szerint nem hajt végre verbális agressziót, sőt éppen ellenkezőleg: kedvére igyekszik tenni beszédpartnerének, dicséri, felmagasztalja képességeit, ezt azonban gúnyolódásnak, ironizálásnak is értelmezheti az érintett személy. 2.

Verbális agresszió a különböző kultúrákban A trágár beszéd, a tabu szavak minden nemzet nyelvében jelen vannak. A közösség maga állít fel tabukat, ezzel fejezve ki, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket helytelenít, sőt károsnak tart. Vannak dolgok, amelyekről nem való, nem illik beszélni, ilyenek a szexszel, testműködéssel, etnikai csoportokkal, vallással, halállal stb. kapcsolatos témák. A tabu szavak megítélése azonban időről időre változhat. Korábban tabunak tartottak szavakat, amelyeket olyan gyakorisággal használtak, hogy megszokottá váltak, de amelyeket ma már nem érezünk durvának, mert elvesztették tabu jellegüket. Más esetekben meg új tabuk születnek. Azt mondtuk, hogy a nyelvi agresszió az emberi faj egészére általánosan jellemző. A néprajzkutatók szerint azonban különbség van az egyes népcsoportok agresszív nyelvi viselkedésében. Kultúránként változik, hogy mit tűr el egy adott közösség. Közismert vélekedés, hogy az északon élő népek nyugodtabbak, kevésbé élnek a verbális agresszióval, míg a déli népek nyelvére kimondottan jellemző az indulatosság. A legagresszívebbnek a dél-amerikai yanomamók társadalmát tartják a kutatók. A másik pólust pedig az afrikai busmanok képviselik. De nem csak egyes népek különböznek egymástól a nyelvi agresszió szintjét tekintve, hanem egyes társadalmakon belül is lehet különbségeket találni a verbális agresszió jellegében. Különbségek lehetnek egyes tájegységek, illetve társadalmi rétegek között. A verbális agresszió elterjedtebbnek látszik a fiatalok körében, a katonaságnál, a börtönben, a tolvajnyelvben (Balázs–Dede 2008: 125–127).

242

Vasová Kinga

A verbális agresszió vizsgálatakor nemek közötti különbségeket is megállapítottak a kutatók. Közismerten a férfiak többet élnek a nyelvi agresszióval, mint a nők, másként káromkodnak, és másként is viszonyulnak a durvasághoz. Kegyesné Szekeres Erika (2008) beszámol arról, hogy a japán, az amerikai angol, a norvég, a finn és több más nyelvre vonatkozó kutatások kimutatták, hogy a férfiak nyelvhasználata agresszívebb, míg a nők inkább kerülték a nyelvi összetűzéseket. Ellenpéldaként a Madagaszkárban végzett kutatások eredményeit említi, itt ugyanis a nők megnyilvánulásait illethetnénk a durva jelzővel. Egy másik vizsgálat pedig, amelyet Argentínában végeztek, arra mutatott rá, hogy a rosszindulatú pletykálkodás és a hírbehozás szintén a nők beszédére jellemző, csakúgy, mint a passzív agresszió (amit szintén a nőkkel hoztak összefüggésbe). Érdekes megfigyelés, hogy a nők a verbális agresszió említett formáit többnyire más nőkkel, és nem férfiakkal folytatott beszélgetésük során alkalmazzák. 3.

Agresszió a fiatalok nyelvhasználatában A szavakkal való bántás mennyisége, mértéke az életkortól és a szocializációtól is függ. Közismert tény, hogy egyre inkább durvul a nyelvhasználat, és ez elsősorban a fiatalok körében jellemző. Sokan aggódva figyelik a romló tendenciát, és nyugtalanságot kelt bennük a fiatalság nyelvhasználatában hovatovább egyre nagyobb méreteket öltő agresszió. A fiatalok verbális agresszivitásának a növekedésére több tényező is hat. Elsőként kell említenünk a média káros hatását. A fiatalok példának tekintik a filmhősök viselkedési stílusát, utánozzák, követik azokat, átveszik a médiában népszerűsített rossz példákat. A 20. századi média a tömegszórakoztatás monopóliumát jelenti. A média pedig egyre inkább nyitott az alvilág, a szubkultúrák, az utca embere felé, és ez a nyelvhasználatra is érvényes. Ezekben a körökben, csoportokban normának, elvárásnak számít a durva, vulgáris beszéd, így a bulvársajtóban, a rádióban, a televízióban is oldódik, fesztelenebbé, és nem ritkán vulgárisabbá válik a stílus. A köztudatban a média nyelvhasználata magas presztízszsel bír, így ha durva szavak hangzanak el az érában, a hallgatóság körében változik a megítélésük, és sok esetben már fel sem tűnik, ha egy elhangzott nyilatkozat a nyelvi durvaság kategóriájába tartozott. Az internet elterjedése csak ront a helyzeten, itt ugyanis csak helylyel-közzel van lehetőség az agresszió kiszűrésére. Hasonló véleményen van Bańczerowski Janusz is, aki tanulmányában így nyilatkozik: „Úgy tűnik, hogy a mai társadalom, különösen pedig a fiatal nemzedék kommunikációs kompetenciája nem elégséges, a szókultúrával kapcsolatos érzékenység pedig rendkívül gyenge. Sok fiatal igyekszik kitörni az érvényes viselkedési szabályokból, sztereotípiákból, és a korukra jellemző módon verbális provokációt hajt végre, a rosszízű szóviccek vagy a vulgarizmusok képzésének és használatának segítségével. Nincsenek tudatában annak, hogy a magas szintű társalgási képesség a mai ember számára nagyon fontos tulajdonság, amely a sikeres életvitelt biztosíthatja, például különböző társadalmi szerepek és funkciók betöltésénél” (Bańczerowski 2004: 30–31). Könnyű lenne a médiára és a globalizáció okozta negatív hatásokra fogni a fiatalok nyelvének eldurvulását, ez azonban nem fedi teljesen a valóságot. Nagy felelősség terheli a szülőket, a családot is. Amikor a médiát hibáztatjuk a fiatalok nyelvi durvasága miatt, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy hol és hogyan sajátítják el a gyerekek a nyelvet. A kicsik megfigyelés és utánzás révén spontán tanulják meg anyanyelvük szókészletét és a nyelvhasználatot. Mindent utánoznak, de elsődleges mintaként a családtagok beszéde szolgál. Az otthon hallott durva szavakat a gyerek éppúgy próbálgatja, utánozza, mint a többi ismeretlen szót. De nem csak ezzel vétenek a szülők, hanem nagyon gyakran követik el azt a hibát

Verbális agresszió a középiskolások körében

243

is, hogy amikor a gyerek elsajátított egy durva szót, ellentmondóan viselkednek, pl. szidni kezdik, miközben jót nevetnek. Ezzel megzavarják a gyereket, aki maga sem tudja, milyennek minősítse az elhangzott szót, hisz egyrészt büntetést kapott, amiért kimondta, másrészt a megnyilvánulását nevetés, derű követte, ami a non verbális csatornán dicséretként jut a gyerekhez (vö. Dede 2004). Elmondhatjuk, hogy az irodalomra sem tekinthetünk úgy, mint egy steril, agressziótól mentes közegre, a nyelvi erőszak ugyanis ott is korról korra fölbukkan. Az ilyen irodalmi alkotások azonban nem befolyásolják a gyerekek nyelvhasználatát, mivel az iskolákban olyan szemelvényekkel találkoznak, amelyek minden tekintetben mentesek a nyelvi durvaságtól, a vulgáris, trágár kifejezésektől. A középiskolai tananyagban már helyenként előfordulnak olyan művek, amelyekben durva szavak vannak, és ez még azokban is megdöbbenést vált ki, akik egyébként más körülmények között használják ezeket a szavakat, kifejezéseket. 4.

Kutatási eredményeim Az alábbiakban középiskolások körében végzett vizsgálatom eredményei következnek, melyek további kutatások alapját szolgálhatják. A fentebb leírt ismeretek és problémafelvetés ösztönöztek arra, hogy megvizsgáljam, hogyan viszonyul a mai magyar fiatalok egy része (köztük saját diákjaim is) a káromkodáshoz, a vulgarizmusokhoz, a trágársághoz, a nyelvi durvasághoz. Kíváncsivá tett, hogy érdemes-e küzdeni a verbális agresszió ellen, vagy annyira előrehaladott jelenséggel állunk szemben, amely már visszafordíthatatlan. Érdekelt, hogy a fiatalok körében akad-e még olyan, aki osztja a nyelvművelők véleményét, és szeretné – képletesen szólva – kigyomlálni nyelvünk virágoskertjét. Előzetes elképzeléseim arra vonatkoztak, hogy nemi különbségek vannak a durva beszéd elfogadásában és használatában, tehát a lányok ritkábban káromkodnak. A vizsgálat Dunaszerdahely középiskolás fiataljai körében zajlott kérdőíves felmérés formájában. Összesen 70 adatközlőtől kaptam vissza értékelhető kérdőívet. Az adatközlők között 33 fiú és 37 lány volt, gimnazisták és szakközépiskolások vegyesen. A kérdőívben két jelenséget mértünk. Egyrészt információkhoz jutottam a fiatalok nyelvi agresszió iránti attitűdjéről, tehát arról, hogy mit tartanak durvának és milyen körülmények között. Másrészt mértem az adott kifejezések használati gyakoriságát is az adatközlők körében. Középiskolai tanárként meglehetősen sok időt töltök a fiatalokkal, és ezért számítottam arra, hogy az eredmények kiábrándítóak lesznek, de még ezen előfeltevések és előismeretek birtokában is megdöbbentett a vizsgálat végeredménye. A kérdőívben mérésre kiválasztott kifejezések egytől egyig a verbális agresszió kategóriájába tartoztak, de a legtöbbjüket a tanulók nem tartották durvának, sőt úgy nyilatkoztak, hogy nem is tudták ezekről a kifejezésekről, hogy használatukkal verbális agressziót követnek el. A lányok esetében mindössze öt kifejezésről (megöllek, Isten bassza meg, hülye picsa, te leprás, kurva anyád) vélekedett úgy az adatközlők több mint 50%-a, hogy sértőnek tartja bizonyos körülmények között, a többi kifejezésről az adatközlők többsége úgy tartja, hogy nem számítanak sértőnek. A meglepő az volt, hogy az említett kifejezések a legdurvább megnyilvánulások közül kerültek ki, mégis jelentős számú adatközlő nyilatkozott úgy, hogy ő személy szerint nem tartja durvának azokat, bár tisztában van vele, hogy sértőnek számítanak. Ennél is kétségbe ejtőbb, hogy voltak olyan adatközlők is, akikben nem tudatosodott, hogy ezek a kifejezések kimondottan bántóak. (A megöllek esetében 3 lány adta azt a választ, hogy nem tartja sértőnek, és nem is tudta, hogy durvának számít; a te leprás kifeje-

Vasová Kinga

244

zésnél 2 lány adta ugyanezt a választ; a kurva anyád esetében szintén volt valaki, aki így vélekedett.)

1.

ábra: A nők vélekedése a durva, trágár szavakról

A fiúk körében hasonló volt az eredmény. Ugyanazokat a kifejezéseket tartotta a fiúk többsége durvának, mint a lányok, náluk azonban a lista kiegészült még eggyel, ők a szarházi típusú kifejezéseket is sértőnek minősítették.

2. ábra: A férfiak vélekedése a durva, trágár szavakról Melyek tehát azok a kifejezések, amelyek a fiatalok tudatában a tiltó címke hiányában rögzültek, és amelyeket úgy használnak szabadon, mint bármely más kifejezést? Három csoportba sorolhatjuk őket. Az elsőbe tartozik a wazze, basszus és az istállóját. Mindhárom kifejezés hátterében egy durva kifejezés áll, ezeket azonban a nyelvhasználók finomították, hogy leplezzék durva voltukat. Népszerűségük és gyakori használatuk okának azt látom, hogy olyan szavakról van szó, amelyek a médiából kerültek a köztudatba. Elsőként a közszolgálati televíziók népszerű adásaiban hangzottak el, és mivel az emberek tudatában a médiáról az a kép él, hogy a normát képviseli, a nézők körében pestisként terjedtek ezek a „finomított változatok”, melyek érdekesen hangzanak, a feszültség levezetésére mellékcse-

Verbális agresszió a középiskolások körében

245

lekvésként éppúgy használhatók, mint a durva szavak. Ezek azonban megengedettek, hisz a tévében is használják őket. Véleményem szerint itt nem beszélhetünk feltétlenül kárt okozni szándékozó megnyilatkozásról, hanem sokkal inkább töltelékszóvá vált kifejezésekről, amelyekről a felnőtt, érett korosztály hasonlóképpen vélekedik, mint a fiatalok, és amelyeket minden korosztály egyaránt használ. A második csoportba tartoznak a fenét, menj a fenébe kifejezések. Ezek eredetileg szitokszónak számítottak a magyarban, gyakori használatuk azonban előidézte, hogy jelentésváltozáson mentek át, és durva stílusminősítésük elhomályosult. Ez egyrészt társadalmi, gondolkodásbeli változásokkal magyarázható. Az eredetileg betegségnévként használt kifejezés fokozatosan átokformula részévé vált. Később azonban, ahogy fejlődtek a természettudományok és létrejött az orvosi szaknyelv, eredeti jelentésük eltűnt, és csak szitokszóként éltek tovább, gyakori használatuk pedig e funkciójukat is elhomályosította, és napjainkban már csak mint töltelékszók szerepelnek a nyelvhasználatunkban (vö. Galgóczi 2008). A harmadik csoportba a következő kifejezések tartoznak: fogd be, kuss, nem érdekel, szarok rá. Itt egyértelműen passzív agresszióról van szó. Úgy tűnik, hogy a durvaságnak ez a fajtája a fiatalok körében megengedett. A női adatközlők két kivétellel mindannyian úgy nyilatkoztak a nem érdekel, szarok rá kifejezésekről, hogy szerintük nem sértő, és többségükben ez idáig fel sem merült a gondolat, hogy valakit megbántanak azzal, ha nem számítanak rá, mint kommunikációs félre. A férfiak többsége szintén úgy nyilatkozott, mint a lányok, közöttük azonban voltak hatan, akik mégis úgy ítélték meg, hogy ha köztiszteletben álló személy szájából hangzanak el az említett kifejezések, akkor igenis sértőek. A fogd be és a kuss típusú kifejezésekről tízen a fiúk és a lányok köréből is úgy tartják, hogy durvák, főként, ha köztiszteletben álló személy használja őket, vagy ha a barátjuk förmed rájuk hasonlóképpen, a többiek azonban nem érzik sértőnek ezeket, és ők maguk is használják.

3. ábra: Az adatközlők által sértőnek nem minősíthető kifejezések Kíváncsi voltam, hogyan ítélték meg az adatközlők azokat a kifejezéseket, amelyek esetében nemi sztereotípiákat vélünk felfedezni, mint a buta liba, vén szatyor, hülye tyúk, szuka esetében. Döbbenetem ezen a ponton érte el a legmagasabb fokát. A férfi adatközlők ugyanis durvábbnak, és sértőbbnek tartották ezeket a kifejezéseket, mint a nők, pedig ezek

246

Vasová Kinga

bántó szándéka éppen ellenük irányul. A nők közül tizenkilencen, a férfiak közül csak tizenhatan vélekedtek úgy, hogy nem megbotránkoztató, ha valaki ezeket vagy hasonló szavakat használ. Saját nyelvhasználatukat tekintve hasonló az eredmény. A legtöbb adatközlő bevallása szerint nem használja az említett kifejezéseket. A nők közül nyolcan használják baráti körben, négy női adatközlő nyelvhasználatában pedig szituációtól függetlenül megjelennek. A férfiak, bár csekély különbséggel, mégis kisebb mértékben élnek a durvaság e formájával. Mindössze egy adatközlő nyelvhasználatára jellemző általánosságban az említett kifejezések használata, heten pedig baráti körben nyilvánulnak meg ekképpen. A vizsgálatban részt vevő fiatalok nyelvhasználatát szemügyre véve szintén érdekes megfigyeléseket tehetünk. A férfi adatközlők kevesebb számban vallottak úgy, hogy használják a kérdőívben megnevezett kifejezéseket, mint a nők, és ha mégis, náluk ezek főként a baráti körben hangzanak el. Bevallásuk szerint családi körben tartózkodnak az említett kifejezésektől. (Természetesen ez nem zárja ki, hogy nem használnak más durva kifejezéseket.) A nők azonban a férfiaktól eltérően úgy nyilatkoztak, hogy az említett kifejezések jelentős része általában jellemzi a nyelvhasználatukat, nem kötötték őket szituációhoz, helyzethez. Összegzés Olyan világban élünk, ahol az emberek a nyelvet nemcsak használják, tiszteletben tartva a humánus, nemes elveket, értékrendeket, hanem gyakran vissza is élnek vele, és arra használják, hogy másokban/másoknak kárt okozzanak. Ugyanakkor igen nagy a különbség abban, ki mit visel el, mi a bántó számára. A fiatalok körében végzett vizsgálat alapján megállapíthatjuk, hogy a határ egyre inkább eltolódik. Az ifjú nemzedék fülét már nem bántják a durva szavak. Tény, hogy hatalmas felelősség terheli a szülőket és a médiát, de a fennálló helyzet újabb kihívásokat állít a 21. század pedagógusai elé is. Kérdés, hogy mit tehetünk, mit érdemes lépni. A tanulmány szerzője az anyanyelvoktatás anyagának kibővítésében, valamint a tanárok együttműködésében látja a megoldást. Nem elég ugyanis, hogy diákjaink csupán az anyanyelv órákon fékezzék a nyelvüket. El kell érnünk, hogy a választékos, nyelvi durvaságoktól mentes beszéd a nyelvhasználatukat minden körülmények között jellemezze. Irodalom Balázs Géza–Dede Éva 2008. A verbális agresszió diszciplináris keretben. In: Zimányi Árpád (szerk.). Az agressziókutatásról interdiszciplináris keretben. Eger: EKF Líceum Kiadó. 123–146. Bańczerowski Janusz 2004. A nyelvi kommunikációs viselkedés aktuális kérdései. In: Balázs Géza (szerk.) A magyar nyelvi kultúra jelene és jövője I. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 25–45. Dede Éva 2004. Fiatalok nyelvi durvasága a nyilvánosság előtti nyelvhasználatban. In: Balázs Géza (szerk.) A magyar nyelvi kultúra jelene és jövője I. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 107–119. Dede Éva 2008. Nyilvánosság, (nyelvi) durvaság és viccek a Fábry-show-ban. In: Zimányi Árpád. (szerk.) Az agressziókutatásról interdiszciplináris keretben. Eger: EKF Líceum Kiadó. 90–99.

Verbális agresszió a középiskolások körében

247

Dobos Csilla 2008. Rágalmazás és becsületsértés – a verbális agresszió mint bűncselekmény. In: Zimányi Árpád (szerk.) Az agressziókutatásról interdiszciplináris keretben. Eger: EKF Líceum Kiadó. 101–113. Domonkosi Ágnes 2008. A nyelvi agresszió szerepe a személyközi viszonylatokban. In: Zimányi Árpád (szerk.) Az agressziókutatásról interdiszciplináris keretben. Eger: EKF Líceum Kiadó. 53–59. Galgóczi László 2008. A nyelvi agresszió és diakrón formái a magyarban. In: Zimányi Árpád (szerk.) Az agressziókutatásról interdiszciplináris keretben. Eger: EKF Líceum Kiadó. 5–27. Kegyesné Szekeres Erika 2008. Verbális agresszió és nemi sztereotípiák. In: Zimányi Árpád (szerk.) Az agressziókutatásról interdiszciplináris keretben. Eger: EKF Líceum Kiadó. 61–90.