.VÁRKONYI BENEDEK.
.Vegyen kultúrát papíron!. Beszélgetés Kiss Ferenc kéziratgy∫jt√vel
V
árkonyi Benedek: Kézirattal viszonylag kevesen foglalkoznak, inkább a festményeknek van nagyobb piacuk. Miért jó kéziratokat és dedikált fényképeket gy∫jteni? Kiss Ferenc: Egyel√re csakugyan a festménynek van nagyobb piaca. Azon dolgozom, hogy minél többen gy∫jtsenek kéziratot, mert a gy∫jtésnek ezt a m∫faját a hatvanas évekt√l kezdve szisztematikusan tönkretették. V. B.: Ki tette tönkre, és mi volt ezzel a szándéka? K. F.: Az állam. 1969-ben kezd√dtek az Állami Könyvterjeszt√ Vállalat árverései, és az oda bekerült kéziratokra hiába licitáltak a komoly gy∫jt√k, csak nagyon kevés kéziratot tudtak megvenni, mert az állam, illetve az Országos Széchényi Könyvtár mindegyikre el√vételi jogot formált. Ez azért volt rossz, mert a gy∫jt√k pillanatok alatt rájöttek, hogy hiába lóbálják a kezüket, ez csak a beadónak jó, hiszen magasabbra verik föl az árat, és úgysem lesz az övék. Az árak följebb mennek, csak éppen a gy∫jt√khöz nem jut kézirat, mert az állam kezébe kerül. Ami, persze, jó, csak ez tönkretette a piacot. Olyannyira, hogy nagyon-nagyon kevesen gy∫jtöttek kéziratot, néhány nevet lehet még mai napság is hallani: Gergely Pálét, Kozocsa Sándorét, László Gyuláét vagy Aczél Györgyét, akinek állítólag negyvenezer kézirata volt. Bár voltam nála, ezt csak hallomásból tudom. Odáig nem jutottunk el, hogy cseréljünk, √ Pet√fi-kéziratot szeretett volna, csak akkor nekem még nem volt. Meghalt, és fél évre rá megjött az els√ Pet√fi-kézirat. Hamburgi kezelésre várt, arra kellett neki a pénz, a Pet√fikéziratot viszont negyven éve szerette volna.
Viszont rengeteg József Attila-kézirata volt. Én József Attila-√rült vagyok – már nem is kell az idéz√jelet használni –, és valószín∫, hogy a Pet√fiért nagyon sok kéziratot odaadott volna, még talán a József Attila-kéziratait is. V. B.: Térjünk vissza a gy∫jtéshez: ez üzlet vagy pedig csakugyan √rültség? K. F.: Életforma. Éjjel arra ébredek vagy éppen arról álmodom, hogy mikor tudom összegy∫jteni a magánkézben lév√ összes kéziratot. Az utóbbi id√ben nagyon sok került hozzám, relikviák is, és ez olyan er√t, büszkeséget ad, ami még tovább gerjeszti ezt a folyamatot. V. B.: Mihez kezd az ember egy Pet√fi-kézirattal? Jó érzés, hogy van, hogy lehet nézegetni? K. F.: Nem. Az a jó érzés, hogy például 1922-ben látták utoljára, vagy akkor jelent meg katalógusban, az illetékes múzeum kézirat-katalógusában úgy van feltüntetve, mint elveszett, én pedig kipipálhatom, hogy ez is megvan. V. B.: Honnan kerítesz el√ egy olyan relikviát, amely hetven vagy nyolcvan éve nincs meg? K. F.: Kutatok. V. B.: Hogy lehet egy ilyet fölkutatni? Nyolcvan évig nincs meg, és te egyszer csak megtalálod? Olyan ez, mintha a világ∫rbe indulnál, a semmibe, és a nyomára akadsz. Ez nyomozás. K. F.: Igen, és ez benne a legszebb. Megnézek egy katalógust 1922-b√l, benne van valami, elkezdek gondolkodni, hogy hol lehet, szólok ismer√söknek, a barátoknak. És vagy saját magam jutok el arra a helyre, vagy elhozzák nekem a kéziratot. Azután már „csak” pénz kérdése, hogy sikerül-e hozzájutnom vagy sem.
15
Várkonyi Benedek
V. B.: Ha megvan a kézirat, akkor ki mondja meg az árát? Az eladó vagy pedig te, hogy ennyit és ennyit adok érte? K. F.: Ez teljesen változó. Van, amikor nem is akarják eladni, ez a legnehezebb. Van olyan kézirat, amelyet 1989-ben megtaláltam, és a mai napig várok rá. Félévente, évente telefonálok, mindig mondják, hogy majd… Legalább tudom, hogy hol van. V. B.: Az, akinél van, hozzád hasonló gy∫jt√? K. F.: Nem, mert ha az lenne, akkor meg lehetne gy√zni. A hozzá nem ért√ sokkal rosszabb, mert nem tudja, hogy miért kell nekem. Arra gondol, hogy azért kell, mert nagyon sokat ér. Ahhoz viszont lusta, hogy utánajárjon, valóban mennyit ér. Azután olyan is van, aki azt mondja, majd az örököseit√l vegyem meg, mert ajándékba kapta. Bár olyan is történt, hogy én is kaptam ajándékba József Attila-kéziratokat a kilencvenes évek elején. V. B.: Ki az, aki ilyet ajándékoz, és miért? K. F.: Gebe Mártától kaptam. Utána nyilvánosan megköszöntem a Köztársaság cím∫ lapban, és nagyon sokan meg is feddtek, hogy miért fogadtam el. 1980-ban megjelent a József Attila kéziratainak katalógusa, minden tételhez oda volt írva, hogy kinél van. Szisztematikusan elindultam a kéziratok és dedikált könyvek után: kinyitottam a telefonkönyvet, fölhívtam a kutatókat. Kaptam információkat, és így jutottam el Wallesz Lucához, Gebe Mártához, József Etelkához, és még sokakhoz. József Jolán is sok kéziratot ajándékozott el, mondván, „ha szereted József Attilát, akkor adok neked egy kéziratot”. Ez annak idején teljesen rendjén való volt, a kéziratoknak nem anyagi értékük volt – 1938–39-ben vagyunk. József Jolán írt is egy cikket, talán a Híd cím∫ folyóiratban, a kézirat-tulajdonosokat cápáknak nevezte, mert pénzt kértek a kéziratokért. Micsoda dolog ez, √k sem pénzért kapták. De utóbb kiderült, hogy egy székesfehérvári tanár igenis pénzért kapott Attilától egy letisztázott kéziratot. V. B.: Letisztázott egy verset, és eladta? Egyáltalán mit√l értékes egy kézirat? K. F.: A tisztázatok a legutolsó fázis, ebb√l lehet több példány is. A Tiszta szívvel-t például többször leírta, mert ez már az √ idejében is nagyon híres vers volt. V. B.: Azért írta le, hogy azután majd eladja? K. F.: Igen. 1924-ben írta meg a verset, jó nagy bet∫kkel. Igen, de a tisztázatok el√tt vannak folyamatok. Van, amikor fejben készül a kézirat, van olyan költ√, író, aki nem szereti, hogyha látják, hogyan
készül egy vers. Széttépi a kéziratot, akkor az még értékesebb. Egy-kett√ azonban mégis fönnmarad, nem dobja el, mert a hátlapját még tudja használni, arra is tud majd írni valamit. Így csak-csak megmarad egy oldal, amin valaminek a fogalmazványa van. Ezek értékesek, megmutatják, hogyan készül a vers. Ez tulajdonképpen betekintés egy embernek a zsigereibe, az agyának a legféltettebb zugaiba. Ráadásul az írásképb√l is nagyon sok mindenre lehet következtetni. V. B.: Ennek a kérdésnek két oldala van: az egyik, hogy az írásképb√l sok mindent meg lehet állapítani, és még szép is, József Attilának például kimondottan szép írása volt. Ugyanakkor egy ilyen kézirat értékpapír is. Ez az érték is vonzó benne? K. F.: Most már csakugyan értékpapírnak számít. Aki meg tud venni egy ilyen kéziratlapot, az részese valaminek. Olyan, mint egy kukkoló, mintha ismerte volna az illet√t. Ennek pszichológiai része is van, már csak azért is, mert akinek pénze van, sok pénze, az egészen másképpen él a világban, mint mások. Nem érzi a többi ember ny∫gét, nehézségeit. Viszont van rá igénye. Az ember persze ilyenkor mindig magáról beszél, tehát mondhatom, hogy evvel valahogy közelebb érzem magam az élethez. Az ember egy saját maga által körülkerített világban él. A kíváncsi vagy érdekl√d√ ember szeret néha ki-kimenni. Azután persze visszamenni. V. B.: Amikor te fölhajtasz egy-egy kéziratot, akkor ez ad lendületet? Ez sarkall erre a vadászatra? K. F.: Az, hogy rengeteg embert megismerek. V. B.: Jó, de ezt kézirat nélkül is megteheted, anélkül is fölhívhatsz embereket. Nem hiszem, hogy a kézirat csak eszköz lenne erre. K. F.: Nem. Ez egy kapocs. Amikor az ember m∫vészi pályára megy, csak részben adja magát, részben pedig azt, akit játszik: Beethovent vagy Mozartot. És amögé bújunk, ezért jó kamarazenélni. Akkor második vagy. Most megint magamról beszélek mint zongoristáról. Ott van el√tted a heged∫s. V. B.: De amikor eljátszanak egy szonátát, akkor a heged∫s és a zongorista egyenrangú, egyik sem kíséri a másikat. K. F.: Ez lelkileg érdekes. Így jobban el tudom adni magamat magamnak. Sokkal kisebb a félsz. V. B.: Nem szeretsz elöl lenni? K. F.: Ez sem igaz. Így könnyebb. Ha nem szeretnék, akkor nem csinálnám. Egyfolytában elöl akarok lenni, és mindig használok valamit ahhoz, hogy elöl legyek.
16
Vegyen kultúrát papíron!
V. B.: Csakugyan erre szolgálna a kéziratgy∫jtés? K. F.: Használom azt az embert, akit gy∫jtök, vagy akir√l éppen szó van. V. B.: A kézirattal akkor tehát kapcsolatokat akarsz teremteni? De mikor azt mondtad, arról álmodsz vagy úgy ébredsz, hogy Pet√fi-kéziratokat akarsz szerezni, akkor nem arról van szó, hogy milyen jó lenne ezt vagy azt fölhívni, csak milyen ürügy kell hozzá. Mire kell hát a kézirat? K. F.: Ennek különböz√ fokozatai vannak. Az els√, amikor úgy hívom föl 1993-ban Gebe Mártát vagy József Etát, Móricz Virágot, hogy ez és ez vagyok, kiállítást csinálok, és beszélgessünk. Akkor természetesen arról van szó, hogy milyen ember volt az, aki tetszett József Attilának vagy rokonságban volt vele. Akkor olyan érzelemmel megyek oda – pici sznobság biztosan lehet ebben –, hogy ez ismerte, és azáltal, hogy √t ismerem, Attilát is jobban fogom ismerni. Ez persze nem jön be, mert mindig az embert ismerem meg, és valójában semmi köze nincs Attilához. Mikor többet beszélek vele, meg akarom érteni mind a kett√t. V. B.: Walter Benjamin azt mondja a m∫alkotásokról, a festményekr√l, hogy aurájuk van. Egy híres festményt az különböztet meg a pontos másolatától, hogy az eredetinek van aurája, azt a m∫vész alkotta a saját kezével. A kéziratnak is van ilyen aurája? K. F.: Egészen biztosan. Err√l van egy történetem. Egyszer Szegi Pál örököseinél voltam, Szegi 1927t√l nagyon jóban volt József Attilával. Szántó Juditot rajta keresztül ismerte meg. Fölhívtam a Szegi lakását, a fia vette föl. V. B.: De mit mondasz ilyenkor? Hogy nincs-e véletlenül József Attila kéziratuk? K. F.: Azt mondtam, József Attilát kutatom, és szeretném megnézni, hogy van-e dedikált könyv t√le a könyvtárban. Azt válaszolta, hogy biztosan van, de az apjáról nem tudott semmit, mert kicsi volt, amikor meghalt. Elmentem hozzá, és amikor beléptem a házba, valami nagy feszültséget éreztem. A könyvszekrény el√tt ültem, vakon odanyúltam a polchoz, és leemeltem öt-hat kötetet. Radnóti dedikált könyvei voltak. Izgalomba jöttem, és azt mondtam, itt még vannak könyvek. Nem bírtam tovább, fölálltam, √ is mondta, hogy menjünk, föl az emeletre. Benyitottunk az egyik szobába, odamentem az ablakhoz, és levettem a polcról a József Attila által dedikált könyveket. Tehát van aurájuk a kéziratoknak. V. B.: Az aurát úgy értem, hogy a kézirat maga sugároz valamit abból a korból, amikor írták, mintha
nemcsak szavakat √rizne meg, hanem valamilyen légkört is az alkotóból. Ez is egy hajtóer√, hogy ebben az aurában légy? K. F.: Megnyugtat. V. B.: Amikor ideges vagy zaklatott vagy, el√veszel egy Pet√fit vagy József Attilát, és megnyugszol? Átlépsz egy másik világba? K. F.: Igen. Olyan, mint amikor Artúrral, a kisfiammal vagyok: megsz∫nik a világ. El√ször is a kézirat háromdimenziós, bármennyire furcsa, hogy egy sík lapon bet∫k vannak. Gyerekkoromban úgy tudtam fókuszálni, hogy képzeletben bemásztam a kockakövek közé, és mindent abban a méretben láttam. Ugyanígy vagyok a kéziratokkal: látom a papír rostjait. Az a trükkje, hogy csinálj olyasmit, ami leköt. V. B.: Az fontos számodra, hogy kinek a kéziratáról van szó? Hogy meghitt viszonyban légy a kézirat szerz√jével? K. F.: Ezt nem tudom megmondani. Ez olyan, mint amikor elmegyek egy múzeumba, vagy otthon körbenézek a falon – lehet, hogy ez nem hangzik olyan jól –, a kép árát látom. Egy kevésbé jó képr√l meg tudom mondani, hogy tetszik-e, de hogy jó-e, azt már nem. Mostanában olyan képeket veszek, amelyek fest√je nem nagyon ismert, de nekem tetszenek. Olyan hangulatot ad, ami nekem fontos. V. B.: De hát ez volna a kép lényege: nem érdekes, hogy Picasso vagy más festette. K. F.: Bár ne volna érdekes. Az a fajta hamvasság, ami egy kezd√ gy∫jt√ben van, vagyis hogy olyat birtokoljunk, ami tetszik, egy id√ után átalakul. V. B.: Mondjuk úgy, hogy ipar lesz a gy∫jtésb√l? K. F.: Nem tudom, hogy ezt így kell-e mondani, de azt látom benne, hogy ez jó befektetés. És föl tudom ismerni, hogy tíz év múlva mi lesz bel√le. V. B.: De amikor úgy ébredsz, hogy neked Pet√fi-kéziratok kellenek, akkor emögött valószín∫leg nem az van, hogy ez jó befektetés. Emögött alighanem valami megszállottság is van, nem? K. F.: Mindenképpen, de ilyen dolgokat már csak nagyon komoly pénzért lehet venni. És mivel az ember lehet√ségei végesek, muszáj arra gondolni, hogy ez jó befektetés-e vagy sem. V. B.: Az ember azt gondolná, hogy egy Pet√fi-kézirat nemigen lehet rossz befektetés, ennek azért nincs olyan nagy kockázata… K. F.: Igen, de ott azt kell kikalkulálni, hogy ha megveszed, akkor marad-e még pénzed kajára. A gazdaságosságnak nagy szerepe van. De a képeket
17
Várkonyi Benedek
például aszerint gy∫jtöm, hogy melyik tetszik. Mindegy, hogy ötvenezret vagy hatvanezret ér, nem szükséges, hogy milliós értéke legyen. Nekem tetszik, és kész. Vagy azt gondolom, hogy ez Artúrnak tetszik-e, hogy jó-e a szobájába, hogy mi az az élmény, amellyel szívesen kel és fekszik. Lehet, hogy ez az igazi oka annak, hogy egy más néz√pontból közelítem meg a gy∫jtést. Már több mint nyolcezer kéziratom van, igaz, az Aczél negyvenezréhez képest ez semmi. Van egy internetes oldal: a szómúzeum és a HunBook. Az én kézirataim vannak ott dokumentálva. V. B.: Tehát gy∫jtöd, ugyanakkor szeretnéd közreadni is √ket? K. F.: Mindenképpen. Ez a lényege. Pár évig Németországban éltem, és utaztattam a kéziratokat. Franciaországban, Németországban, Angliában állítottam ki √ket, hogy össze tudjam szedni az ottani anyagot. Így nagyon sok minden került hozzám. Úgy t∫nik, mintha azért csináltam volna, hogy nekem több legyen – részben ez igaz is –, de azért is, hogy azok, akik 1956-ban elmentek, lássák, hogy milyen gy∫jtemények vannak Magyarországon, és adják el, amijük van. Így került hozzám József Attila-kézirat, amelyet Fejt√ Ferenct√l kaptam. V. B.: Nem érezted még, hogy annyi van már, hogy több nem kell? Mert ez végtelen játék is lehet. K. F.: Nem, mert a kézirat véges. Darmstadtban például ott van a Polányiak hagyatéka. Haza kellene hozni, mert ott nem kutatja senki. V. B.: Ami nálad van, az kutatható? Ha fölkeres egy kutató, akkor odaadod neki azt a kéziratot, amelyet szeretne? K. F.: Persze. Nálam kutat Kerényi Ferenc, korábban Réz Pál is. Ezeket a kéziratokat eljuttattam olyan helyekre, ahol értik, és ahol tanulmányok születhetnek bel√lük, amelyek hasznosak a kutatás szempontjából. Ez a legfontosabb. V. B.: Akkor itt most már több szempont van. A legfontosabb az, hogy szereted a kéziratokat, ha az írójuk közel áll hozzád? K. F.: Még az sem kell. Fura kifejezés, de már intézménynek érzem magam, és nem a személyes szempontok döntenek. Hanem az, hogy meg tudom-e szerezni, hogy érdekes-e, ha nem, akkor van-e olyan, akinek érdekes lehet, vagy kutatandó anyag. Legújabban pedig relikviákat gy∫jtök, amit eddig kizárólag a múzeumok csinálnak. V. B.: Például tölt√tollat, tintatartót, írógépet? K. F.: Nyakkend√t, a Füst Milán pénztárcáját, nyakkend√t∫jét vagy óráját, Móricz Zsigmond eserny√-
jét, úti borotvakészletét, a Zsolnay gyártól kapott kefires poharát. V. B.: Egy kéziratról lehet tudni, hogy kit√l származik, hiszen az írás azonosítható. Egy eserny√r√l honnan lehet biztosan tudni, hogy a Móriczé volt? K. F.: A családtól. A család hagyománya szerint ez az övé volt, adnak erre egy bizonyítványt. V. B.: Alulírott igazolom, hogy ez az eserny√ Móricz Zsigmondé volt? Kérsz egy ilyen papírt? K. F.: Igen, mert enélkül nem érdekes egy szakadt eserny√. V. B.: De mi van akkor, ha a család téved vagy rosszul emlékszik? K. F.: Többen vannak, egy család nem egy emberb√l áll. V. B.: Minden egyes tárgyhoz van papírod? K. F.: Mindegyikhez. Móricztól van a legtöbb, a sz√nyegeib√l, azon játszik Artúr fiam. Élnek tovább a tárgyak, úgy, ahogy kell. Egy részük rossz állapotban van. A család együtt él egy lyukas eserny√vel, nem fogja rendbe hozni, és elenyészik. Ha hozzám kerül, két héten belül a restaurátornál van, két hónap múlva pedig meg van csinálva. Újabb száz évre eserny√. V. B.: Térjünk vissza a kéziratokhoz. Mit√l ér olyan sokat egy-egy papír? Nyilván nem csak a kereslet-kínálat dönti ezt el. K. F.: Magyarországon ennek újra fel kell éleszteni a hagyományát. Van, aki autogramot gy∫jt, és van, aki úgy gy∫jt kéziratot, hogy a tartalma egyáltalán nem érdekes ahhoz képest, amennyit adott érte, vagy amennyiért el szeretné adni. Például egy vasalócédula nem ér olyan sokat, akár Bartók írta alá, akár Goethe. V. B.: Akkor milyen szempontok szerint d√l el az, hogy egy-egy papír értékes vagy sem? Bartók vagy Goethe írása mégiscsak ritkaság. K. F.: Mindig a saját szakmájának megfelel√ kézirat értékes. A költ√nél egy vers; egy levél már nem annyira, hacsak nincsen benne olyan dokumentum vagy adat, amely a kutatás számára fontos. Ehhez viszont kell ismerni az illet√ életét. Ez önmagában arra sarkall, hogy az ember képezze önmagát. Ahhoz, hogy tudjuk a kézirat valós értékét, utána kell járni dolgoknak. Akkor megismerem az egész ember életét, a kapcsolatrendszerét. V. B.: Akkor valójában ez érdekel a rostok mögött? K. F.: Ett√l tudom olyan helyre kiállítani, ahová való. Meg kell találnom a helyét, és ez nagyon fontos. Nagyon nagy különbség, hogy az adott kézirat egy üdvözl√ sor Weöres Sándortól vagy a
18
Vegyen kultúrát papíron!
Psyché kézirata. És nem csak azért, mert a Psyché 80 oldal. V. B.: Mindez attól is függ, hogy milyen korszakból való egy-egy kézirat? Weöres Sándor 18 éve halt meg, Pet√fi több mint 150 éve. Ennek van jelent√sége? Minél régebbre megyünk vissza, annál értékesebbek a dolgok, vagy ez csak azért van, mert annál ritkábbak? Vagy az írónak az irodalomban betöltött helyét√l is függ? K. F.: Attól függ, mennyire fiatalon halt meg, mennyi kézirata maradt fenn, és hogy hol van a hagyatéka. V. B.: Miért érdekes az, hogy hol van? K. F.: Ha állami kézben van, akkor az…. A cél az volna, hogy közkinccsé tegyük, ha értékes, kiadjuk. A hétköznapi ember nem fogja ezeket meglátni. V. B.: Miért? Ugyanúgy hozzáférhet√, mint mondjuk nálad, s√t még jobban is. Bárki bemehet, és megnézheti. Te sem adsz föl hirdetést, hogy akit érdekel egy Csáth Géza-kézirat, az jöjjön föl hozzám, és megnézheti. K. F.: De ha fönn van az interneten, akkor bármikor bárki megnézheti, és odaszokhat. Ezek olyan min√ség∫ek, hogy ki lehet nyomtatni, ki lehet rakni a falra. V. B.: Eddig arról beszéltünk, hogy milyen hajtóer√ rejt√zik egy-egy kézirat megszerzése mögött. Te adsz is el, vagy ha egyszer megszereztél valamit, akkor azt már nem adod ki a kezedb√l? K. F.: Tavaly csináltunk egy árverést, abba az én anyagomból kerültek kéziratok. Ennek reklámértéke van, azt gondolom, hogy ezzel meg tudom mozgatni a piacot. V. B.: Ilyenkor nem vérzik a szíved? K. F.: Dehogynem, különösen azért, mert ilyenkor büszkeségb√l is a legjobb darabokat válogatom ki. Arra gondolok, hogy ugyanezekt√l a szerz√kt√l be is fog jönni. És engem keresnek a kéziratokkal, mert másutt ilyenek nincsenek, nálam viszont sorba állnak a dedikált Adyk, József Attilák, Vörösmartyk, Madáchok. V. B.: Mindenki más megfontolásokból gy∫jt kéziratokat. Te meg akarod mozgatni a piacot, van, aki befektetésnek szánja, van, aki egyszer∫en birtokolni akarja. Egy kézirat ugyanolyan gy∫jtési tárgy, mint egy festmény? K. F.: Sokkal jobb. Egyrészt azért, mert kisebb. Ha valami történik a világban, akkor könnyebb elmenni vele, mint egy Munkácsyval, ami két méterszer egyméteres. Egy kézirat olyan érték lehet, mint egy gyémánt. Persze akinek csak a pénz fontos, az vegyen gyémántot, és egy zacsiban elviheti. Aki-
nek viszont nem, az vegyen kultúrát papíron. Ez olyan, mint a t√zsde. V. B.: A Falk Miksa utca tele van képkeresked√kkel. Akkor miért nincsenek ott kézirat-keresked√k? K. F.: Még nincsenek, de lesznek. Azt nem hiszem, hogy egy egész utca, de színnek ott lesz ez is. V. B.: Ha festményt vesz valaki, akkor az is szempontja lehet, hogy a vendégei látják a falán, és büszke lehet. A kéziratot nemigen lehet így mutogatni. Ennek van jelent√sége? K. F.: A kézirat egyszemélyes, intim, a festmény nem, mert az arra készül, hogy mutogassák. Azután pedig a kéziratot függ√legesen kell nézni. Egy festményt lehet nézni oldalról is, hiszen minden egyes néz√pontból mást és mást látunk, új dolgokat fedezhetünk föl rajta. A kéziratnál nem így van, viszont ott látjuk, hogy a tinta kifogyóban volt, és újból be kellett mártani, vagy éppen szétnyílt a tollhegy, mert valamiért rányomta. A festménynél nagyon sok múlik az intuíción. A kéziratnál – err√l már beszéltünk az elején – van a kész tisztázat, ott már egy kész verset kapsz a pompájában, szépen gömbölyítve, éppen ezért az el√z√ folyamatok sokkal többet érnek. Sokkal mélyebbre lehet menni, és így saját magadban is. Mert benned váltja ki azt, amit kivált. Mert én vagyok a közvetít√ saját magamhoz. Vörösmartynak megvan valahol A nefelejtshez cím∫ verse, a piszkozata és a tisztázata is. Hihetetlen, hogy milyen görcsösen, durván ír meg egy vázlatot. Alig olvasható. Ahogy Beethoven írja a vázlatait: ember legyen a talpán, aki kisilabizálja. A tisztázat kifelé szól, mutatni kell. Az ember két énje kit∫nik: látszik, hogy mennyire fegyelmezi magát. V. B.: A gy∫jtés ma mennyire szenvedély a számodra, és mennyire józan foglalkozás? K. F.: Nagyon fontos, hogy az ember azzal foglalkozzon, amit nagyon szeret. Én azért is csinálom, hogy a lappangó kéziratok el√kerüljenek, mert nagyon sok van bel√lük. És akkor ki lehet állítani, fölkerülnek a világhálóra, hozzá lehet férni. Mindent persze nem tudok megvenni, de azt szeretném, ha hozzám hoznák megkérdezni, hogy valódi-e vagy sem. Mert a múzeumok ezt már nem vállalják, némelyiknek olyan nagy az értéke. Nagyon nehéz vállalni a felel√sséget azért, hogy azt mondjam: ez valódi vagy nem valódi. V. B.: Te mered azt mondani, hogy valódi vagy nem? K. F.: Kéziratnál ez könnyebb, mint a festményeknél, a papírból, a vízjelekb√l is sok mindent meg lehet állapítani. V. B.: Ha el√kerül egy ismeretlen József Attila-versnek a kézirata és egy ismert Balassi-versé, akkor
19
Várkonyi Benedek
V. B.: Akkor ez valamiféle jótékonyság is egyben? K. F.: Az, de természetesen üzlet is van benne. V. B.: Amikor tudomásodra jut egy-egy kézirat lel√helye, akkor mit csinálsz? K. F.: Nem tudomásomra jut, hanem utánamegyek. Tíz-tizenöt évvel ezel√tt fölhívtam az illet√t, most már próbálok kapcsolatokat keresni azokhoz az emberekhez, akikhez közel szeretnék jutni. Ha ez nem megy, akkor fölhívom ismeretlenül. V. B.: De hát téged ismernek már ezekben a körökben. K. F.: Nem feltétlenül. Ez még mindig nagyon sz∫k szakma, a média sem foglalkozik kéziratokkal. Kéziratokért még soha nem halt meg senki. Ez is krimi, csak ez intellektuális krimi.
melyiket választod? A József Attila régi szerelem, a Balassi kézirat viszont sokkal ritkább. Ilyen helyzetben hogyan döntesz? K. F.: A Balassit választom, mert az sokkal ritkább. V. B.: Nem beszéltünk még a fényképekr√l, mert azokat is gy∫jtöd, kivált a dedikált fotókat. Ezekben mi a nagyon vonzó, hiszen végtére itt másolatról van szó? K. F.: Ezek is – akár tetszik, akár nem – egyediek. Hiába készül bel√lük sok, mindegyik egyedi. Minden képnek máshol jön ki az ereje. V. B.: Te afféle központ vagy a kutatók számára, akik hozzád fordulhatnak ismeretlen kincsekért? K. F.: Igen, és ha másutt találnak valamit, akkor szólnak, hogy vegyem meg, mert rögtön kutatni akarják, ha a múzeum nem tudja megvenni.
Részlet a Születésnapomra cím∫ vers kéziratából
20
Részlet a Költ√nk és kora cím∫ vers kéziratából
21
