Varga Kristóf Politikai megfontolások a népszámlálás kapcsán
Meglepett a felkérés, hogy magam is írjak e sorozatba, mert nem vagyok szakértője a romákkal kapcsolatos kérdéseknek. Feltételezem, hogy az IDEA rafináltan, kívülállók bevonásával kívánt színt vinni a vitába. Míg romaügyben megfelelek ennek a kritériumnak, általában a társadalmi kérdések tekintetében nem: az elmúlt 19 évben újságíróként, apparátusban, politikusként, tanácsadóként vagy fejlesztési programokat irányítva közpolitikával, politikával és társadalmi problémák megoldásával foglalkoztam itthon és a nagyvilágban. Jómagam markánsan számláláspárti vagyok. A már megjelent írások döntő többsége is a romák számbavétele mellett érvelt, miközben nálam avatottabb szerzők sorolták a szakmai érveket. Bár – nagyon helyesen – kétségek is megfogalmazódtak, azok inkább a „csináljuk, de hiba nélkül” szándékából fakadtak, mintsem az általam várt szemellenzős ellenkezésből. Számottevő oppozíció híján vita helyett inkább új támogató érveket szeretnék hozni. Gondolatkísérletet fogok végezni, ami a romagondok megoldásának egyik alapvető dimenzióját vizsgálja: a politikát. Azért hasznos a vitába illeszteni ezt a dimenziót, mert a politika az az alrendszer, amely végül közpolitikai döntéseket hoz (értelmezésemben a tétlenség is döntésnek számít), és ahol a szereplők felelősséggel tartoznak ezeknek a döntéseknek a helyességéért. Ugyancsak a politika felelőssége, hogy a romák problémáját azonos eszközrendszereken belül (például az ország költségvetése) kezelje sok más, hasonlóan jelentős társadalmi problémával. Érthető, és produktív lehet, ha egy romákkal foglalkozó fórum, szakértői csoport, esetleg civil szervezet a tárgyra összpontosít, amikor azonban a felmerült elvárások, javaslatok megvalósulásáról kezd szó esni, elkerülhetetlenül a tágabb, politikai keret a releváns. A „politika”, mint alany persze sok mindent jelenthet. A kontextus meghatározását meggyorsítandó a politikát megszemélyesítem egy pozícióban: azt fogom leírni, hogy Magyarország miniszterelnökeként, a népszámlálás kapcsán – de azon túl is – mely elvek tiszteletét várnám el közpolitikával foglalkozó munkatársaimtól, illetve ajánlanám a terület államon kívüli szereplőinek együttműködésünk kereteként. Belátom, a kísér-
let szerénytelen, de az vesse rám az első követ, aki a mindenkori miniszterelnökök munkáját figyelve még sosem gondolta úgy, hogy ezt még ő is jobban csinálná.
Célok, eredmények, tények Miniszterelnöki működésem megkezdése előtt meghirdetném azt a 4-5 célt, amelyek elérésével saját munkámat sikeresnek értékelném. Vállalva, hogy elemzők rögvest rám sütik a politikai amatőrizmus bélyegét, ezeket a célokat komolyan is gondolnám, és későbbi cselekedeteim ezek alapján többé-kevésbé kiszámíthatóak lennének. Tenném ezt azért, mert honfitársaim elsöprő többségéhez hasonlóan neveltetésemből és személyiségemből fakadóan utálnám a hazudozást. A szép lelkemen túl a politikai racionalitás, ha tetszik haszonelvűség is azt mondaná nekem: nincs esélyem a sikeres kormányzásra, ha nem sikerül viszszaszerezni a pozíció, illetve a politikai osztály elveszett tekintélyét. A köz- és önveszélyes őszinteség, és a fékevesztett hazudozás között lengő inga útjának azon pontján, ahol most vagyunk, mindezt egy szigorú „amit mondok azt teszem, amit tettem, bizonyítom” rezsimhez való ragaszkodással érném el. Ebben a keretben kitűzött 4-5 célom egyike volna, hogy a cigányok helyzetének javításában visszafordíthatatlan, de legalábbis önmozgásukra hagyva fenntartható folyamatokat indítsak el. A közpolitikák megvalósításának eredményességét lehet tudományos módszerekkel vizsgálni. Minden lehetőséget megragadnék, hogy objektívvá tegyem az eredményt vagy a kudarcot. A hatástanulmányokhoz hasonlóan az ilyen eredményességmérést nálunk a politika gyermekcipőben járatja, holott mind a józan ész, mind az ország érdeke azt kívánja, hogy minél pontosabban ismerjük az egyes intézkedések valóságra gyakorolt hatását. A „nép között” felszedett anekdoták citálása, a cigányság nehéz helyzetének megannyi művészi feldolgozása, meg a különféle nemzeti konzultációs technikák értelmezhetetlen eredménye mellett legyen ott, hogy mi történt konkrétan: hány szűrővizsgálatot végeztek, hány állami gondozásba vétel történt, hány érettségit és egyetemi diplomát szereztek, hogyan alakult a roma rendőrök száma, hol működik védőnői szolgálat, mennyi bölcsődei és óvodai férőhelyet töltöttek be cigány gyerekekkel – nem folytatom az ad hoc, szemléltető felsorolást. A népszámlálásra úgy tekintenék, mint az egyik legfontosabb eszközre a teljesítmény-
mérés területén, és ha már beleszólnék ilyesmibe, akkor azt kérném a szakemberektől, hogy minél több adattal szolgáljanak roma honfitársaim helyzetéről. Roma honfitársaimat pedig arra biztatnám, hogy legyenek együttműködők ebben.
A többség támogatása nélkül nincs megoldás a kisebbség problémáira Konstituencia nélkül nincs sikeres politika, de közpolitika sem. Ez igaz a kisebbségekkel kapcsolatos kérdésekre is, ahol a többség véleményét, vélt vagy valós sérelmeit figyelembe kell venni, akár tetszetősek, akár visszataszítóak, akár alátámasztja őket a valóság akár nem. Magyarország első, pszichológusdiplomával is rendelkező miniszterelnökeként jól tudnám, hogy nincs valóság a percepciótól függetlenül. „Figyelembe venni” kevesebb, mint elfogadni, de több annál a nyers, elvi alapú elutasításnál, amire a többség által megfogalmazott sérelmek, és (olykor valóban hátborzongató) megoldási javaslatok találtak baloldali és liberális megközelítést valló politikusok, illetve közéleti véleményformálók részéről az elmúlt két évtizedben. A politika feladata nem a konfliktus elkendőzése, hanem annak feltárása és – lehetőleg kompromisszumos – megoldása. A szélsőjobboldal még mindig szinte egyedül van a többség romákkal kapcsolatos félelmeinek, elvárásainak, elgondolásainak – jó adag hullaszagú nácizmussal nyakon öntött – interpretálásában. Még mindig elég felhajtóerőt találnak ebben ahhoz, hogy a közélet felszínén tudjanak maradni. Ezekkel az interpretációkkal szemben hatástalan marad a makacs, elvi alapú elutasítás. Ma már látjuk, hogy a többségi diskurzus kalitkába zárására tett kísérlet – például a „cigánybűnözés” kérdésében – hogyan fulladt kudarcba. Azzal, hogy hozzájárult a Jobbik felhizlalásához a végén még ártott is az ügynek. Úgy tűnik, hogy az elvi állásfoglalások mezején már minden karót levertek, minden oldalon. A kurucinfó épp úgy nem áll már elő semmi újjal, mint a jogvédők, akiknek a munkáját egyébként fontosnak, tiszteletreméltónak, folytatandónak és önmagában elégtelennek tartom egy eredményesebb roma közpolitika és haladó közbeszéd megteremtése szempontjából. A helyzet szerintem a tényeket szomjúhozza. Nemcsak a közpolitikában, hanem a diskurzus- és konstituenciaformálás során is ezekre kell már összpontosítani, mivel az állásfoglalások, erkölcsi és jogi axiómák elvesztették tekintélyüket. Ahogy Magyarország képzeletbeli miniszterelnökeként papírra vetem e sorokat, tudom, hogy az
elemzők, (lehetőleg külföldi) kampánytanácsadók és a „profi politikusok” ki fognak kacagni (rajtam nem volna veszélyes nevetni), és ki is oktatnak majd: vegyem már észre, hogy a politika érzelmekről szól, nem tényekről. Mintha a kettő kizárná egymást! Mintha nem lehetne gyújtó hangú beszédet tartani úgy, hogy közben értelme és köze van a valósághoz annak, amit az ember mond! A népszámláláson a romákról adatokat gyűjteni ebben segít, ezért fontos.
Mennyit költünk romákkal kapcsolatban? A kérdés valójában a fent leírtak egyik konkrét alkalmazása, ilyen értelemben nem tartozik az elvi megfontolások közé. Csak azért foglalkozom vele, mert az IDEA vitájában szó esett erről a mutatóról, és jómagam is kiemelkedően fontosnak érzem a konstituenciaépítés szempontjából. Érzésem szerint a többségi előítéletek két legfontosabbika, hogy a romák bűnözők és segélyekből élnek, azaz élősködők. A szenvedélyes tényszerűség híveként, és törekedve a többség véleményének figyelembe vételére (értsd mint fent) elemi érdekünknek tartom, hogy a vélemények és előítéletek mellé oda tudjuk tenni a tényeket. Ha nincs adatunk a romák számáról és egyéb, a népszámlálás által feltárható jellemzőiről, hogyan tudnánk értelmezhető választ adni arra a kérdésre, hogy sok-e vagy kevés a romákkal kapcsolatban elköltött pénz? Az ilyen kérdés már eleve fogós, ravasz. A költségvetési forint politikai értéke több részből áll, amelyek közül csak az egyik számszerű, közgazdasági természetű. Az egyik soron szereplő költségvetési forint nem egyenlő a másik sorra beírttal, mert a hozzájuk kapcsolódó érdekek, illetve az általuk érintett csoportok, intézmények egészen más karakterűek. Kerülhetne egy műveseállomás forintra annyiba, mint egy magyar film, a két összeg mégis csak számszakilag csereszabatos. A költségvetési takarékoskodásnak éppen azért a fűnyíróelv a kivitelezhető formája, mert az nem vesz tudomást ezekről bonyolult összefüggésekről. Ugyanezért bírálják – helyesen mutatva rá –, hogy a filmművészek, illetve a vesebetegek érdekeit más súllyal kellene figyelembe venni. A költségvetési forint értékét tehát a gazdaságin túl politikai, morális vagy akár érzelmi skálán is meg kell határozni. Finom egyensúlyt kell létrehozni a szubjektív, értékalapú, és az objektív, költség-haszon típusú, ha tetszik fiskális megközelítés között, hiszen mindkettőnek van
létjogosultsága. A tárgyra vonatkozó legalapvetőbb tények ismeretének hiányában ez az egyensúly felborul, győz a szubjektum, ami végső soron magának az ügynek árt.
Legyen az eredményesség a közpolitika elsődleges meghatározója Mint az talán már az első pontból is érződik, én teljesítményelvű miniszterelnök lennék, aki általában és csökönyösen, már-már a butaság gyanúját keltve kötődik a reáliák világához. Az eredményesség felkeltené kíváncsiságomat: tudni akarnám mi működött és hogyan? Az eredménytelenség láttán tartózkodóvá, és nagyon hamar érdektelenné válnék, még akkor is, ha egy kezdeményezés, mozgalom vagy folyamat egyébként minden más elemében illeszkedne elveimhez, értékeimhez. A teljesítmény primátusa jellemezte alapállásból a tartózkodás határozná meg hozzáállásomat, az állami teendők szigorúan emberi jogi alapú meghatározása érdekében. A magam vaskalapos, eredményorientált módján az elvileg, jogilag, erkölcsileg és a képviselt értékek tekintetében is kitűnő programokkal kapcsolatban is azt kérdezném: „no és mi változott”? Ez természetesen nem jelentené azt, hogy a cigányokkal kapcsolatos állami cselekvésnek nem kell megfelelnie az „emberi jogok” néven ismert normarendszernek. De a romákkal kapcsolatos állami intézkedések kidolgozásán, implementálásán és értékelésén dolgozó munkatársaimtól – és a tudós és civil szervezeti közönségtől – is azt kérném, hogy a közpolitika tervezés, értékelés és mindenféle lobbizás során az eredményesség legyen vezérlő csillaguk, s csak ezután következzék az emberi jogi normarendszernek való megfelelés. Példának a csak roma tanulók számára nyitott oktatási intézmények lehetőségét hoznám fel. Leegyszerűsítő emberi jogi megközelítésben ennek a javaslatnak még akkor is szegregáció jellege van, ha az elkülönülés önkéntes. Ebből a szempontból pedig a szegregáció rossz, üldözendő, helyette integráció kell. Engem azonban rettenetesen érdekelne például a Gandhi Gimnázium teljesítményének objektív értékelése, és nagyon drukkolnék, hogy igazolható legyen a modell hatásossága és hatékonysága. Szemeim előtt ugyanis csak romák számára nyitott, magas színvonalú, a támogatások pontos célba érését garantáló, eredményeket produkáló, a roma közösségek által elfogadott, és így többszörös túljelentkezéssel küzdő, a központi költségvetésből finanszírozott középiskolák országos hálózata lebegne, amelyek az egyébként továbbra is integrációra törekvő oktatási
rendszerben választható alternatívaként találnák meg helyüket, és amelyek mérhetően előre vinnék a képzett roma középosztály növekedésének ügyét. Remélném, hogy egy ilyen program kiépíthető alkotmányosan és az emberi jogok sérelme nélkül is, azaz a szakmai elemzés igazolná az önkéntesség megteremthetőségét és fenntarthatóságát. Egy ilyen eredményorientált megközelítés azt kérdezi, hogy működik-e, ami helyes? Ez a megközelítés tényekkel dolgozik. Nyilvánvaló lételeme az adat, a valóság ismerete. Ha primátusát komolyan vesszük, a romák számbavételét kell támogatnunk a népszámlálásban.
A politikai kockázat és annak kezelése Gondolatkísérletem számláláspárti eredményének átültetése a valóságba jelentős politikai kockázatot hordoz. Ez abban ragadható meg, hogy nem én vagyok Magyarország miniszterelnöke, hanem egy olyan ember, aki nem vált meg apparátusi vezetőjétől, amikor az arról nyilatkozott, hogy név szerint tudja kik nem szavaztak a Fideszre a pécsi választáson. Aki nem győzött meg arról, hogy az aláírásával kiküldött milliónyi konzultációs levél nem egy ismeretlen célú adatbázis építését szolgálja, és aki – a fékek és ellensúlyok rendszerét romboló politikája részeként – megszünteti az adatvédelmi biztos hivatalát, és lazítja a személyes adatok védelmének törvényi szabályozását is. Adjuk ehhez hozzá, hogy Orbán Viktor karrierjének számos pontján bizonyult nyitottnak a szélsőséges nézetek és képviselőik irányába, és akkor meg tudom érteni azokat, akik szerint a mostani helyzetben roma honfitársainknak kerülni kell a – pontosan nem definiált – kockázatot: azaz nem szabad etnikai hovatartozásukról adatot adni az állam kezébe a népszámláláson. Megértem, de nem értek egyet ezzel a stratégiával, mert a helyzetet jobbnak értékelem. Van a kisebbségek elleni állami fellépésnek olyan szintje, ahol a rejtőzködés és egyéb defenzív technikák használata szükséges, de meglátásom szerint ettől még olyan messze vagyunk, hogy azt is nehéz megmondani, elmozdulunk-e egyáltalán ebbe az irányba, és ha igen, akkor pontosan mi felé is? A mai helyzetben, amikor a romákkal kapcsolatos közpolitika végre napirenden van, véleményem szerint éppen ellenkezőleg, kivételesen aktívnak, hatékonynak, mozgósíthatónak kell lenni azoknak, akiknek a romák társadalmi felzárkózása fontos. Az, hogy közben antidemokratikus politikai átalakulás zajlik, nem ellene, hanem mellette szól annak, hogy a ki-
sebbségek jogainak érvényesülésén dolgozzunk. Visszavonulásból sosem lesz győzelem. Ha valóban aggódunk, akkor előre kell menni – a romák bevonása az idei népszámlálásba páratlan, s csak sokára visszatérő lehetőséget ad erre.
A szerző közpolitikai elemző
