VALLON FİPAPOK A MAGYAR EGYHÁZ ÚJJÁSZERVEZÉSÉBEN A POGÁNYLÁZADÁS UTÁN
A Péter király uralmát megdöntı és Vazul fiait: Leventét és Andrást, majd Bélát hatalomra segítı pogánylázadás súlyos veszteséget okozott a még alig kiépült magyar egyháznak: a kutatás a XIV. századi krónikakompozíció azon közlése alapján, amely szerint I. Andrást a három életben maradt püspök koronázta meg,1 ennek a veszteségnek a mértékét 70 %-ra becsüli. A legyilkolt – mint például Gellért csanádi püspök és társai – és elmenekült fıpapok pótlása nem lehetett egyszerő feladat, hiszen német és itáliai területekrıl származó egyházi személyeket sem az új országvezetés, sem az emberek nyilván nem láttak szívesen: ezek ráadásul Henrik császár alattvalói voltak, akinek a Péter halálát megbosszulni készülı hadjárata éveken át tartós fenyegetést jelentett az ország számára. E szorult helyzet megoldása végül olyan eseményeknek lett köszönhetı, amelyek Európa távoli területein zajlottak. 1047-ben lázadás tört ki Henrik császár ellen Flandriában, amely végsı soron a Magyarország elleni német hadjáratot is késleltette. A nem kortárs (1144 táján élt), de nyilván jól tájékozott Laurentius de Leodio liège-i szerzetes így tájékoztat a bennünket érdeklı eseményekrıl a Gesta episcorum Virdunensium et abbatum Sancti Vitoni címő mővében: Godefrid2 herceg fellázadt Henrik császár ellen és Balduin flandriai gróffal együtt megtámadta Verdun városát. A herceg ugyan épségben meg akarta ırizni az ottani monostort, de a hirtelen támadt tőzvész teljesen elemésztette azt. Ekkor sok polgár és sok klerikus menekült el a városból. Az a hír járja (fama est), hogy a felégetett egyházból akkor utazott huszonnégy kanonok Magyarországra a szőköl-
1
„A tribus tantum episcopis, qui in illa magne strage Christianorum evaserant, coronatus est anno Domini M-o XL-o VII-o.” SRH. I. kötet, 343–344. p.
2
Györffynél: Gebhard, Felsı-Lotharingia hercege. MOT. I/1. kötet, 850. p.
ködés elıl és nyilvánvaló (constat), hogy ezek sohasem tértek vissza onnét, azaz le is telepedtek ott.3 Más forrásokban is találkozunk utalásokkal arra, hogy az 1040-es évek végén érkeztek vallonok Magyarországra, ha ezek a források nem is írnak kifejezetten egyházi személyekrıl. Wazoról például, aki 1042 és 1048 között viselte a liège-i püspöki méltóságot, az életrajzírója4 1050-ben feljegyezte, hogy a neve ismert lett Pannóniában – és bár ez a megjegyzés túl általánosnak tőnik, nem zárható ki, hogy van konkrét alapja, tehát az ı idejében történt a betelepedés, amely ismertté tette a nevét. Késıbb ugyanis azt írták róla, hogy az ı püspöksége alatt vándoroltak elıször liège-i városlakók Magyarországra, Eger mellé. Az 1478 körül keletkezett Chronicon Belgicum magnum ugyancsak kései hagyomány alapján leírja, hogy Wazo volt a 23. liège-i püspök, s hivatala idején nagy éhínség támadt Liège-ben, aminek következtében sokan telepedtek le Magyarországon.5 Talán ennek a krónikának valamely elızményében kerestette János liège-i püspök azokat az adatokat, amelyek bizonyíthatták az 1447 körül az egri egyházmegyébıl Liège-be érkezett magyarok elbeszélését, amely szerint ık ıseiktıl azt hallották, hogy ebbıl a városból származtak: a fellelt adatok alapján bebizonyosodott, hogy Wazo püspök idejében, 1052-ben (!) a szőkölködés és éhség miatt sokan elvándoroltak Magyarországra, ahol aztán a király kegyelmesen fogadta ıket.6 Ezek az egymástól tulajdonképpen független források arra vallanak, hogy biztosak lehetünk abban: a pogánylázadás leverése után valóban érkeztek vallonok, közöttük klerikusok és kanonokok is Magyarországra, s
3
Catalogus, II. kötet, 1395. p.
4
Anselm liège-i kanonok a szerzıje ennek (Catalogus, I. kötet, 297-298. p.) Csak anynyit ír azonban, hogy a püspök híre és dicsısége a föld legeldugottabb zugait is bejárta, így a magyarok és a „hiberusok” is megtapasztalhatták dicsıségét.
5
„Wazo vel Guatzo ordinatur Leodiensis XXIII episcopus anno Domini 1042, et epsicopatus sui anno sexto migravit ad Dominum. Circa hoc tempus fuit magna fames in patria Leodiensi, propter quam multi Leodienses descenderunt in Ungariam, ut ibi alerentur.” Catalogus, I. kötet, 524. p.
6
„…iussit revolvi chronicas et historias antiquas. Quaesitum est et inventum, anno Domini MLII, tempore Wazonis episcopi Leodiensis, illos propter inediam et famem, de Leodio exivisse et a rege Hungariae gratiose receptos fuisse.” Adrianus de Veteribusco monachus Sancti Laurentii Leodiensis: Chronicon Leodiense sive Opus rerum Leodiensium sub Johanne Heinsbergio et Ludovico Borbonio epsicopis a. 1429–1483. Catalogus, I. kötet, 18. p.
ez utóbbiak aztán fontos egyházi tisztségeket töltöttek itt be. Nyilvánvalóan ık voltak tehát azok, akiknek a magyar egyház újjászervezése köszönhetı. A továbbiakban megkíséreljük a szőkszavú források alapján ezeknek a személyét azonosítani. Az elsı, akinek vallon származást komolyan számításba kell vennünk, György kalocsai érsek: róla mindössze annyit tudunk, hogy 1050-ben ellátogatott Észak-Franciaországba és két fontos eseményen is részt vett. IX. Leó pápának a Hugó besançoni érsekhez írott, 1051. január 11-én kelt levele szerint ugyanis jelen volt 1050. október 3-án Besançonban egy oltár felszentelésén és a saját szemével látta Szent István elsı vértanúnak a zsidók kıdobálása által összetört csontját, amelyet aztán el is helyezett a mondott oltár alatt.7 Widricus Toul-i apát a Miracula sancti Gerardi episcopi Tullensis címő munkájában említi a másik eseményt: elbeszélése szerint a püspök testének felemelésénél (ami 1050. október 20-án történt) mások mellett szintén ott volt György kalocsai püspök Magyarországról, akit az ottani polgárok küldtek követségbe, de a pápai áldás iránti vágy is hozott az oly távol fekvı vidékrıl.8 Bár szőkszavú forrásaink expressis verbis nem mondják róla, hogy Latinus lenne, már maga a látogatás is nagyon valószínővé teszi ennek feltételezését, hiszen az alábbiakban látni fogjuk, hogy azok utaztak szinte rendszeresen arra a vidékre, akik onnét származtak el. A második számba vehetı személy Franco bellagradi (=gyulafehérvári?) püspök. A Chronicon Andaginensis monasterii (más néven: Chronicon Sancti Huberti Andaginensis) elmondja róla, hogy amikor Theoderik apát (1055—1087) egy oltárt is építtetett Szent Hubert lábánál a Szentháromság tiszteletére és ott a szentek igen sok ereklyéjét helyezte el, majd nem sokkal késıbb Henrik liège-i püspök felszentelte ezt az oltárt, akkor e püspök kíséretében ott volt az éppen Liège-ben tartózkodó Franco is. 1081 januárjában ugyanezen püspök felszentelte az ugyanezen apát által építtetett kriptát is, s az eseményen szintén jelen volt az említett Franco bellagradi püspök.9 Jóllehet a forrásokban szereplı Bellagrad azonosítása
7
Catalogus, II. kötet, 1451. p.
8
„Quem civium legatio et apostolicae benedictionis cupido a longinquis ibi partibus advexerat.” Catalogus, II. kötet, 1641. p. Lásd még: KMTL. 318. p.
9
Catalogus, I. kötet, 495–496. p.
kétséges (Gyulafehérvár mellett, amelyet Székely György egyébként kizár,10 felmerült Nándorfehérvár, sıt a pomerániai Białogard is, ahol Franco térítı püspök lehetett. Legalábbis a lengyel források tudnak egy ilyen nevő és igen nagy valószínőséggel vallon származású püspökrıl, aki I. Wladisław Herman lengyel királynak tanácsolta, hogy forduljon Szent Egyedhez, ha azt akarja, hogy gyermeke szülessék – ennek eredményeképpen jött aztán a világra III. Bolesław Krzywousty király11), Franco nevő és vallon származású püspök bizonyosan tevékenykedett Magyarországon. A liège-i egyház halotti anyakönyvében ugyanis szerepel ilyen nevő episcopus apud Vesperem és a bejegyzés írója akkurátusan meg is magyarázta, hogy ez a hely „Magyarország egyik városa”.12 A hazai szakirodalom veszprémi püspöki mőködését az 1071—1081 közötti évekre teszi.13 Ha a nevezett Franco mindkét püspöki méltóságot betöltötte volna, akkor is kérdéses marad e tisztségeinek a sorrendje. Püspökként hitelesítette egyébként a garamszentbenedeki alapítólevelet is, bár itt a székhelye nincs megjelölve.14 A harmadik jelentıs egyházi személy a lotharingiai származású Leodvin bihari püspök (Lieduinus episcopus Bichariensis, genere Lotharinsis). Az 1064 után keletkezett Fundatio ecclesiae Sancti Albani Namucensis szerint kijött Pannóniából, hogy lássa az övéit és Liège-ben vagy Andenne-ben tartózkodott éppen, amikor látta, hogy a lerombolt namuri Szent Albán-egyház falait már valamennyire újjáépítették és ezért olyan Szent György- és Szent Miklós-ereklyéket adományozott a templomnak, amelyeket Szent István magyar király szerzett Bulgáriában. Ezeket az ereklyéket más királyi kincsekkel együtt az újonnan trónra lépett András parancsára neki kellett számba vennie, s miután elolvasta a felirataikat, visszatette azokat a tartóikban, de egy részüket megtartotta magának.15 – Leodvin más püspöki méltóságot is viselt Magyarországon: a liège-i egyház halotti anyakönyvének a bejegyzése ugyanis mint volt egri püspökrıl emlé-
10
Székely György, 1972. 57. p.
11
Chronicon Polono-Silesiacum. Lásd Gombos, I. kötet, 668. p.
12
Székely György, 1972. 57. p.
13
KMTL. 728. p.
14
Györffy György, 1992. 218. p.
15
„…partim sibi retinuit…” Catalogus, II. kötet, 969–970. p.
kezik meg róla.16 A kérdésre, hogy vajon melyik méltóságot tölthette be elıbb, nem tudunk válaszolni, ahogyan Franco püspök esetében sem tudtunk. Negyedikként Miklós gyıri püspökrıl, királyi jegyzırıl kell szólnunk, aki a tihanyi alapítólevelet megfogalmazta. Származására maga az oklevél a legfıbb bizonyíték, amelynek – amint azt a kutatás kimutatta – a lotharingiai püspöki oklevelek szolgáltak mintájául.17 (Az oklevelet író „Nicolaus praesul” és a tanúk között felsorolt „Nicolaus episcopus” azonossága vagy különbözısége18 ezt a kérdést nem érinti.) 1051-ben, amikor Henrik császár végre megindította a Péter meggyilkolását megbosszulni készülı, régóta fenyegetı hadjáratát Magyarország ellen, ez a Miklós püspök érdekes szerepet játszott az eseményekben. A XIV. századi krónikakompozíció meséli el, hogy a Dunán utánpótlást szállító hajóhad parancsnoka, Gebhart püspök levelet küldött Henrik császárnak, a magyarok azonban a hírnököt elfogták, a levelet elvették tıle és annak értelmét Miklós gyıri püspök magyarázta meg nekik. Feltételezhetjük, hogy szerepe lehetett annak a császár nevében írott „állevélnek” a megfogalmazásában is, amely visszafordította az élelmiszert szállító hajókat és ezáltal eldöntötte a hadjárat sorsát.19 E püspökök mellett más fıpapokról is gyanítható, hogy a pogánylázadás leverése után költöztek Észak-Franciaországból Magyarországra. Elsısorban a két királyi alapítású monostor, Tihany és Szekszárd apátja jöhet itt számításba. Az I. András által alapított Tihany elsı elöljárója Lázár fıapát volt, amint az magából az alapítólevélbıl is valószínősíthetı. Személyét megkísérelték azonosítani azzal a Lázár (veszprémi) püspökkel, akinek neve az 1075-ben kelt garamszentbenedeki alapítólevél méltóságsorában szerepel, jóllehet ez az azonosítás bizonytalan.20 Annál biztosabb, hogy a tihanyi monostor Szent Ányos-patrocíniuma francia eredető, hiszen az ereklyék csakis onnét származhattak. Szent Ányosról, a
16
Székely György, 1972. 59. p.
17
KMTL. 244. p. MOT. I/1. kötet, 851. p. Szentpétery Imre, 1930. 41–43. p. Lásd még Györffy György, 1992. 148. p.
18
Pais Dezsı, 1940. 222–240. p.
19
SRH. I. 348. p.
20
Erdélyi László, 1908. PRT. X. kötet, 16–17. p.
453-ban meghalt orléans-i püspökrıl tudnunk kell, hogy Franciaországban a királyok védıszentje volt, akik az ı sírja fölött tettek esküt a szövetségkötéseik megtartására.21 I. András nyilván azért szenteltette éppen az ı tiszteletére saját temetkezési monostorát, mert ezáltal is hangsúlyozni akarta keresztény király voltát (hogy mivel szemben, az külön tanulmány tárgya lehet). Hogy Szent Ányosnak a királyok védelmezése volt a feladata, arról nyilvánvalóan ugyancsak a vallon földrıl érkezett egyháziaktól lehetett tudomása a királynak. Az I. Béla király által alapított szekszárdi monostor elöljárója 1074ben az a Villermus apát volt, akit a XIV. századi krónikakompozíció Latinusnak mond és akinek vallon származásáról a neve is tanúskodik. Róla mindössze annyit tudunk, hogy amikor ugyanazon esztendı legelején Salamon király kíséretével Szekszárdra érkezett, ı kihallgatta, hogy bizalmas híve, Vid és mások azt tanácsolták a királynak, támadja meg a mit sem sejtı hercegeket, Gézát és Lászlót. Villermus pedig hőséges lévén monostora alapítójának, Bélának a fiaihoz, azonnal hírvivıt küldött hozzájuk Biharba, aki beszámolt Salamon tervérıl. Géza azonban inkább hallgatott a gonosz tanácsadóira, akik ıt Salamon kezére akarták adni és akik azt mondták, hogy ne higgyen az apátnak, mivel az borissza ember és csak részegségében küldte a hírnököt. Másnap aztán az apát azt is kihallgatta, hogy Salamon igent mond Vid tervére; erre ı maga öltött laikus ruhát, lóra pattant és elvágtatott Géza herceghez, hogy személyesen figyelmeztesse a fenyegetı veszedelemre.22 Hogy Magyarország érdekes módon valóban nem ritka úti célja volt a vallon egyházi személyeknek, arra egy olyan fıpap esete is bizonyságul szolgálhat, aki végül nem maradt itt. A már említett Chronicon Andaginensis monasterii szerint az a Henrik liège-i püspök, akirıl Franco püspök hazalátogatása kapcsán említést tettünk, egy Guolbodo nevő, dicsıségében és nemességében túlságosan is bízó apátot (a Szent Lırinc monostor apátját) megfosztott a hivatalától. Guolbodo elıbb Henrik királyhoz (1056– 1106) ment, aki azonban nem adott védelmet neki a püspök ellen. Ennélfogva kétségbeesésében Magyarországra utazott, majd innét visszatért a királyhoz, amikor az éppen egy itáliai hadjáraton volt és egészen Henrik
21
Bálint Sándor, 1977. II. kötet, 474. p.
22
SRH. I. kötet, 380–382. p.
püspök haláláig ott is maradt.23 – Talán feltételezhetjük, hogy rossz híre megelızte és az itt már letelepült földijei nem fogadták szívesen, ezért nem maradt Magyarországon. Ezekrıl a személyekrıl lehet tehát a források alapján több-kevesebb bizonyossággal állítani, hogy észak-franciaországi (vallon) származásúak voltak és magas egyházi méltóságuk azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy valóban fontos szerepet játszottak a magyar egyház újjászervezésében. Jövetelük azonban további, köztörténeti szempontból is fontos kérdéseket is felvet. Elıször is: hogyan kell elképzelnünk a kapcsolatfelvételt? Györffy György egyszerre három megoldást is kínál:24 szerinte a verduni kanonokokhoz az utat az 1035-ben Magyarországon tartózkodott Richardus verduni apát (Szent Gellért barátja) által, valamint lotharingiai zarándokok révén Wazo liège-i püspök (1042—1048) által lehetett megtalálni, illetve, hogy Béla herceg feleségének az anyja, Ezzo rajnai palotagróf leánya lehetett a közvetítı. Az elsı két lehetıség az idıbeli távolság miatt nehezen képzelhetı el. Azt sem könnyő elhinni, hogy ha a magyarországi pogánylázadásnak, a keresztények öldöklésének a híre eljutott – és nyilván eljutott – arra a távoli vidékre, akkor a kanonokok komoly politikai biztosítékok nélkül vállalkoztak volna erre a veszedelmes küldetésre. Így a harmadik eset, azaz a Béla herceg családi kapcsolatai révén való közvetítés a leginkább valószínő: ez viszont jelentısen felértékelheti Béla személyét az 1047. esztendı eseményeiben. Az eddigi kutatások szerint ugyanis I. András király csak 1048-ban hívta haza öccsét Lengyelországból és osztotta meg vele a hatalmat, hogy segítséget kapjon Henrik császár fenyegetı támadásának a kivédésére. Ha azonban a kanonokok meghívása nem sokkal a verduni események után történt, akkor Bélának és a családjának már 1047-ben Magyarországon kellett lennie. Ebben az esetben viszont hazahívásának és a hatalommegosztásnak az oka nem (vagy nem csak) a Péter halálát megbosszulni kívánó német támadás kivédése lehetett, hanem inkább a pogánylázadás megfékezése. A pogánylázadás erejének az ismeretében, valamint tudva, hogy ezt az erıt András is kénytelen volt igénybe venni a hatalom megszerzése érdekében, nehéz
23
Catalogus, I. kötet, 493–494. p.
24
MOT. I/1. kötet, 850–851. p.
ugyanis elhinni, hogy egyedül, bármilyen külsı segítség nélkül képes volt azt olyan egyszerően, azaz egy rendelkezés útján lecsendesíteni, ahogyan a XIV. századi krónikakompozíció írja.25 Ha a dolog valóban így történt, az a harmadik fivér, Levente szerepét is más megvilágításba helyezheti – ez azonban egy másik tanulmány tárgya lehet. Fel kell tehát tételeznünk, hogy a kanonokok áttelepülése szervezett volt, nem pedig fejvesztett menekülés az igen veszélyes bizonytalanságba – amit valóban nehéz lenne elhinni. Ebben az esetben viszont az is joggal feltételezhetı, hogy nem egy szál magukban, hanem esetleg komoly kísérettel érkeztek. E feltételezést megkönnyíti, hogy maguk a források sem csak a kanonokról írnak, hanem egyszerő városlakókról is. Ennek a kíséretnek pedig nyilván ott kellett letelepednie, ahol egy-egy kanonok hivatalt kapott: s valóban, a püspöki székvárosok közül nem is egyben megtaláljuk az „olasz” utcákat (Várad, Gyulafehérvár), vagy közvetlen környékükön azokat a településeket, amelyek lakosságának vallon eredete kétségbevonhatatlan (ilyen Eger mellett Tállya). Mivel ezekre az utcákra, városrészekre és településekre csak késı középkori vagy kora újkori adatokkal rendelkezünk, természetesen nem zárható ki késıbbi keletkezésük sem; tagadhatatlanul logikus lenne azonban létrejöttüket összekapcsolni az ekkor püspökökké tett kanonokok személyével, illetve kíséretével. Ezt az összekapcsolást, mint fentebb láttuk, forrás is megerısíti (a Chronicon Belgicum magnum). De ha feltételezésünk nem állná ki a próbát, akkor is valószínősíthetı a püspökké tett kanonokok szerepe abban, hogy késıbb nagy számú vallon telepes érkezett Magyarországra: feltőnıen gyakori hazalátogatásaik során nyilván beszámoltak az itteni viszonyokról és felkeltették az érdeklıdést Magyarország iránt. ***
25
SRH. I. kötet, 344. p. A lázadók katonai erejének az igénybevételérıl ugyancsak a krónikakompozíció ír: Permiseruntque eos secundum desideria cordis eorum, ut irent et perirent in adinventionibus antiquorum patrum suorum, aliter enim non pugnabant contra Petrum regem pro Endre et Levente. (SRH. I. kötet, 337.) A köztudat András ezen vétke miatti isteni büntetésnek tulajdonította, hogy fiai magtalanul haltak meg és így ága kihalt: SRH. 364– 365. p.
Összefoglalásként tehát megállapíthatjuk, hogy bizonyítható az a fontos szerep, amelyet a Észak-Franciaországból érkezı és itt magas méltóságokba jutott kanonokok – akik közül többnek a személye teljes bizonyossággal vagy igen nagy valószínőséggel meg is határozható – vittek a magyar egyház pogánylázadás utáni újjászervezésében. Ez a szerep a tényleges egyházszervezés mellett más helyeken (amilyen például a liturgiának vagy a kancelláriai gyakorlatnak a bizonyos fokú változása és átalakulása) is megfogható. A kanonokok érkezése emellett eseménytörténeti és társadalomtörténeti szempontból fontos következtetések levonására is alkalmat ad.
BIBLIOGRÁFIA
Bálint Sándor, 1977. Ünnepi kalendárium, I—II. kötet. Budapest, 1997. Catalogus Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium, etc. Collegit, etc. Albinus Franciscus Gombos. Tom. I—III. Budapestini, MCMXXXVII. Erdélyi László, 1908. A tihanyi apátság története. Elsı korszak: Az apátság önállósága. A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története, X. kötet. Budapest, 1908. Györffy György, 1972. A székesfehérvári latinok betelepülésének kérdése. In: Székesfehérvár évszázadai, 2. Az István Király Múzeum Közleményei, 14. Székesfehérvár, 1972. 37—44. p. Györffy György, 1992. Diplomata Hungariae antiquissima. Volumen I: ab anno 1000 usque ad annum 1131. Budapestini, MCMXCII. KMTL Korai magyar történeti lexikon (9—14. század). Fıszerkesztı: Kristó Gyula. Budapest, 1994. Kristó Gyula, 1991. Németek és latinok együtt szereplése a magyar krónikákban. Acta universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica, különszám. Szeged, 1991. 19—24. p. MOT. Magyarország története a honfoglalástól a tatárjárásig. IV: Az új társadalmi rend válsága, trónküzdelmek. (Szerzı: Györffy György.) In: Magyarország története, I. kötet, 835—888. p. Budapest, 1984. Pais Dezsı, 1940. Miklós püspök írta-e a tihanyi alapítólevelet? Századok, 78. évfolyam. Budapest, 1940. SRH.
Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. Budapestini, MCMXXXVII. Székely György, 1972. A székesfehérvári latinok és vallonok a középkori Magyarországon. In: Székesfehérvár évszázadai, 2. Az István Király Múzeum Közleményei, 14. Székesfehérvár, 1972. 45—72. p. Szentpétery Imre, 1930. Magyar oklevéltan. Budapest, 1930.
