Kartal Ernő
Vallás és politika
A témával kapcsolatban bennünket elsősorban az érdekel, hogy a katolikus egyház milyen viszonyban is lehet a politikai élettel. A címet talán így lehet módosítani: a katolikus egyház és a politika. Legfontosabb azt áttekinteni, hogy milyen elvi álláspontot vall ma a katolikus egyház a társadalmi és politikai élet kapcsolatáról. Különösen jelentős témánk szempontjából az Egyházról szóló és az Egyház és a mai világ kapcsolatát tárgyaló két konstitúció: a Lumen Gentium (LG) és a Gaudium et spes (GS), valamint a világi hívek apostolkodásáról szóló decretum: az Apostolicam actuositatem (AA). Tulajdonképpen ezekre épülnek az elmúlt évtizedek pápai megnyilatkozásai is, amelyek közül II. János Pál pápa szociális enciklikáit és a keresztény világiakkal foglalkozó, Christifideles laici (ChrL) kezdetű apostoli buzdítást emelem ki. Ez utóbbi kifejezetten a világi hívőknek az Egyházban és a világban betöltött szerepéről szól. Ezek alapján lehet megfogalmazni, hogy az Egyház törvényei, működése, önmeghatározása alapján milyen magatartás várható vagy várható el a katolikus egyház tagjaitól a politikai életben. Egyébként ha politikáról beszélünk, akkor ma a pártpolitikát értjük alatta. Mielőtt azonban arról szólnánk, hogy egyházunk tagjai és maga a katolikus egyház hogyan is viszonyul ma a pártpolitikához itt hazánkban vagy bárhol a világon, látnunk kell, hogy már az is politizál, aki a társadalom, az egyén, a közösség mindennapi kérdéseiben véleményt nyilvánít, elgondolást hangoztat, és azt egyénileg vagy közösségben mint célkitűzést meg akarja valósítani. 1. A katolikus egyház küldetése elsődlegesen nem politikai és társadalmi jellegű feladat Köztudott, hogy a II. Vatikáni Zsinaton az Egyház elsősorban önmagával foglalkozott. Az önmeghatározásban lépten nyomon visszatér a gondolat: az Egyház lényege szerint arra kapott küldetést, az a feladata, hogy megszentelje a világot, és a megváltott embert végső céljának, az üdvösségnek elérésére segítse. A zsinati dokumentumok egyértelműen kifejezik, hogy az Egyháznak mindenkori és mai önmeghatározása szerint is a lényeges feladata nem evilági, nem társadalmi, kulturális vagy politikai jellegű feladat. Ugyanakkor küldetése ebben a világban, a mindennapi életben valósul meg, és attól el nem választható, abból ki nem ragadható. Az Egyház tagjai egytől egyig
állampolgárok is. A világban a jól működő Egyház tehát számos evilági értéket hoz létre a művészet, a szociális intézmények, az oktatás, a társadalomépítés stb. terén. Működése során a világ értékeit nemcsak gazdagítja, hanem magába szívja. "Az Egyház Isten országának megvalósítása közben semmit sem vesz el egyegy népnek ideigvaló értékeiből, sőt ellenkezőleg, felkarolja és átveszi a népek tehetségét, szellemi kincseit, szokásait, ha jók, és éppen át-vételükkel megtisztítja és nemesíti azokat" (LG.13). Az Egyház sajátos kettős (természetfölötti és evilági) jellege miatt sokan, elsősorban kívülállók, csak a mindennapi életben kifejtett és megvalósított értékeit látják, és erre helyezik a hangsúlyt. Építsen, oktasson, ápoljon, inspirálja a művészeteket stb. Ez rendjén is van. De mindezt csak akkor tudja megtenni, ha eredeti, természetfölötti, lelki küldetésének megfelel. Minél jobban megfelel eredeti lelkiségének, természetfölötti küldetésének, annál értékesebb lesz evilági tevékenysége, annál hatékonyabb lesz a társadalomban betöltött szerepe is. Ha az Egyház természetfölötti küldetését elhanyagolja, vagy abban korlátozzák, evilági szereplése is torzó lesz és előbb utóbb kudarccal végződik A politikai tevékenységet középpontba állító Egyház súlyos szereptévesztésben van; ez zsákutca, vagy előbb utóbb zsákutcába vezet. Az Egyház tevékenységének tehát nem elsődleges célja a társadalmi és politikai élet alakítása, azonban ez a kapcsolat szükségszerűen fennáll. 2. Az Egyház ebben a világban él, kapcsolatban van a világgal, küldetése van az emberi élet megszentelésére A II. Vatikáni Zsinat ebben a kérdésben erőteljesen hangsúlyozta a világi hívek szerepét. Ez a szerep messze meghaladja a korábbi Actio Catholica feladatát. "A világiaknak az a feladat jut, hogy jelenvalóvá és hatóerővé tegyék az Egyházat azokon a helyeken és olyan körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sója" (LG.33). "A hívők ismerjék fel a teremtett világ természetét, értékét és rendeltetését, ami Isten dicsérete, és éppen világi tevékenységükkel is segítsék egymást a szent életre. Így járja át a világot Krisztus szelleme, a világ pedig jobban eléri célját igazságosságban, szeretetben és békében. Ez olyan feladat amely mindenkire vár, főleg a világiakra. Krisztus kegyelme magasabb rendbe emeli szakterületükön való illetékességüket és tevékenységüket. Ezáltal nagyon hasznosan fognak közreműködni abban, hogy az emberi munka, a technika, a kultúra és a civilizáció a Teremtő tervei szerint és Igéjének tanítása nyomán bontakoztassa ki a teremtett értékeket minden ember hasznára, vagyis legyen a javak szétosztása megfelelőbb, és a teremtmények a maguk természete szerint segítsék - emberi és keresztény szabadságban - az egyetemes haladást" (LG.36). A zsinati és a zsinat utáni dokumentumokban külön hangsúlyt kap a hierarchia és külön a világi hívek feladata. A hierarchia feladata, hogy világossá tegye az alapelveket és megadja a világi híveknek a lelki támogatást. Azoknak a műveknek és intézményeknek a tekintetében, amelyeknek célja az evilági élet rendezése, az a hierarchia feladata, hogy tanítsa és hitelesen értelmezze a világban követendő erkölcsi elveket. A püspökök, egyház-megyés papok és szerzetesek testvéries szellemben működjenek együtt a világiakkal,
legyenek velük folytonos párbeszédben, szervezzék meg az együttműködést az apostoli tevékenységet végző világiakkal akár nagyobb, sőt akár nemzetközi szinten is (AA.24, 25, 26). A hierarchiának ez az irányító szerepe itt nem valamiféle gyámkodás, hanem az Egyház tanítói küldetésének megnyilvánulása. Úgy tűnik, azért kap hangsúlyt a hierarchia irányító szerepe, mert itt még elsősorban arról a tevékenységről van szó, amelyet a világi hívek az egyházi élet szervezésében, a vallásos élet építésében fejtenek ki. A világi hívek tevékenysége azonban a mindennapi élet megújításában és szervezésében szabad, sőt független (autonóm)! "Az evilági rend szolgálatában szükséges, hogy az emberek egymással összefogva szervezzék meg és állandóan tökéletesítsék a földi dolgok rendjét" (AA.7). "A földi rend öszszetevői mind, nevezetesen az élet és a család javai, a kultúra, a gazdaság, a művészet, a foglalkozási ágak, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi kapcsolatok és más effélék, valamint fejlődésük és haladásuk nem csupán eszközök az ember végső céljának az elérésében, hanem ezenfelül saját értékük is van, amelyet Isten adott nekik, akár önmagukban tekintjük őket, akár az egyetemes evilági rend elemeiként" (AA.7). A saját értékrend és autonómia nem jelentheti az erkölcsi törvényektől való függetlenséget. A világi hívek tehát működjenek együtt másokkal, világi társaikkal, használják fel és érvényesítsék szaktudásukat. Ugyanakkor mindenben és mindenkor legyenek tudatában lelkiismereti felelősségüknek, legyenek összhangban a keresztény élet felsőbbrendű elveivel. Az Egyház evilági küldetésében tehát a keresztény lelkiség megvalósítása a társadalomban inkább a világi hívekre hárul, míg a hierarchia inkább az erkölcsi elvek kidolgozásában és hirdetésében találhatja meg feladatát. 3. Az Egyház közösséget vállal az emberiség problémáival A Zsinat gondosan elemezte a világ mai helyzetét és nem riadt vissza attól, hogy bizonyos kérdésekben állást foglaljon. Ezzel megadta azt az elvi útmutatást, amelyet a zsinat szellemében a világi híveknek kell megvalósítaniuk a következő időszakban. Ennek során világosan hirdeti, hogy az Egyház és tagjai felelősek az emberiség sorsáért. Szól az emberi személy méltóságáról, egyéni és közösségi jogairól. Tanúságot tesz az erkölcsi erő fontosságáról, amelyre a mai világ mind jobban rászorul. Hirdeti az emberiség egységét, amelyet a fejlődés egyre inkább megvalósítható feladatként lehetővé tesz. Az evangélium fényénél vizsgálja meg az emberiségnek különösen is égető kérdéseit. "A sok kérdés közül, amelyek ma mindenkit nyugtalanítanak, kiváltképpen a következők érdemelnek megfontolást: a házasság és a család, a kultúra, a közgazdasági, társadalmi és a politikai élet, a népek kapcsolatai és a béke" (GS.46). Nyugodtan mondhatjuk, hogy mindez hittani összegezés, erkölcstani állásfoglalás, ugyanakkor azonban a mindennapi élet aktuális politikai kérdése is. Csak egy részlet: "A közhatalom tartsa szent kötelességének, hogy elismeri, óvja és erősíti a házasság és a család igazi természetét, védi a közerkölcsöket és segíti a családok boldogulását" (GS.52). De ugyanilyen konkrétan idézhetnénk a zsinati megnyilatkozást a kultúra helyes fejlesztéséről vagy a tömegtájékoztatás eszközeivel kapcsolatos erkölcsi elvek érvényesítéséről, a tömeg-kommunikáció és a közhatalom kapcsolatáról. A tájékoztató
eszközökről különben külön zsinati határozat született Inter Mirifica (IM) címmel. Ha mindezt egy mai vagy tegnapi kormányprogramhoz viszonyítjuk, a politika kellős közepén találjuk magunkat: politizálunk! De miért ne tennénk? Visszariadhatunk-e valamiféle politikával kapcsolatos előítélet miatt az állásfoglalástól, amikor nyilvánvalóan súlyos, hitet és erkölcsöt érintő kérdésekről van szó? "A gazdasági haladás felvetette feszültségek a gyengébbek szociális helyzetének rosszabbodását, a szegények megalázását idézték elő. Míg egy kisebbség kezében rendkívül nagy hatalom összpontosul, addig sokaknak úgyszólván semmi lehetőségük sincs arra, hogy saját kezdeményezésükből, saját felelősségükre cselekedjenek, hiszen gyakran emberi személyhez méltatlan élet- és munkakörülmények között vergődnek" (GS.63). Lehet-e csak erre a rövid idézetre és a mögötte sejlő megrázó emberi sorsokra azt mondani: nem politizálok, azaz nem rám tartozik, nem tehetek róla! A zsinat válasza: "Azok a keresztények, akik cselekvő részesei a mai közgazdasági haladásnak és síkraszállnak az igazságosságért és a szeretet győzelméért, legyenek meggyőződve, hogy sokat tehetnek az emberiség jólétéért és a világ békéjéért. Egyénileg és együttesen is mutassanak jó példát az ilyen irányú tevékenykedésben" (GS.72). Összefoglalóan megállapíthatjuk: az Egyház lelki küldetése elválaszthatatlan részének tartja, hogy szavát hallassa az emberiség sorskérdéseiben, a társadalom szellemi, lelki és gazdasági fejlődésének érdekében. Az Egyház és a politika kapcsolata tehát nem vezetők vagy rendszerek kapcsolata, hanem a társadalom és az emberiség érdekében vállalt felelősségvállalás területén kialakult kapcsolat. 4. Az Egyház bátorítja híveit minden jószándékú emberrel való együttműködésre Az Egyház nemcsak jel kíván lenni az emberiség egységének és megújulásának az útján (LG.1), hanem keresi az együttműködést minden jószándékú emberrel. A zsinati okmányok tartalmukban is megfogalmazzák az emberi társadalom sokszínűségét. A pluralizmus ma olyan tény, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, és értékeit fel kell használni a társadalom építésében. "Ezért a Vatikáni Zsinat bíztatja az összes embert, különösképpen a nevelőket, hogy olyan emberek alakítására törekedjenek, akik lelkesednek az igazi szabadságért. Bíztatja azokat az embereket, akik az igazság fényénél önállóan ítélik meg a dolgokat, munkájukat a felelősség átérzésével végzik, készek mindenre ami jó és igazságos, és szívesen működnek együtt másokkal" (Nyilatkozat a vallásszabadságról. Dignitatis Humanae, DH.8). A zsinati dokumentumok tehát összességükben és jellegükben egyaránt bátorítanak a jó szándékú emberekkel való együttműködésre a világ dolgainak a formálásában és a társadalom építésében. Különösen is jelentős a másvallású keresztény testvéreinkkel való együttműködés, akikkel egyesít az egy keresztség és a Jézus Krisztusban való közös hit. A magyar keresztény egyházakat az elmúlt négy évtized közös nyomorúsága közelebb hozta egymáshoz. Fontos és szükséges, hogy a politikai együttműködés is megvalósuljon, annál is inkább, mert a társadalom építésének pozitív értékeit illetően csaknem teljes az egyetértés. A keresztények "működjenek együtt az emberi személy méltóságának kellő megbecsülésében, a béke előmozdításában,
az evangélium társadalmi alkalmazásában, és keresztény szellemben vigyék előre a tudományt meg a művészetet. Orvosolják együttesen minden lehető eszközzel korunk nyomorúságait: az éhínséget és egyéb csapásokat, az írástudatlanságot és nyomort, a lakásínséget és a javak méltánytalan megoszlását" (Határozat az ökumenizmusról. Unitatis Redintegratio, UR.12). Mindez nem vezethet vallási közömbösséghez, ugyanakkor megsokszorozhatja a közösség, a társadalom érdekében kifejtett erőfeszítéseink hatékonyságát. Társadalmunk pluralista jellege tehát nem lehet oka a katolikus keresztény hívek visszahúzódásának vagy közéleti közömbösségének. 5. A Katolikus Egyház Törvénykönyve tiltja, hogy a klerikusok politikai pártokban vezető szerepet vállaljanak Az egyházi törvénykönyv tilalma eszünkbe juttathatja mindazt a rossz tapasztalatot, amelyet az Egyház a politikai élettel kapcsolatban nemcsak az elmúlt öt évtizedben, hanem mondhatjuk évszázadok alatt szerzett. Gondolhatunk Prohászka püspökre, aki korát messze megelőző szociális és társadalmi elgondolásokkal politizált és szerzett nagyon keserű tapasztalatokat. A magyar népi bölcsesség "úri huncutságnak" nevezi a politikát. Az Egyházi Törvénykönyv tilalma azonban csak a papságra és a püspökökre vonatkozik, de még rájuk sem abszolút tiltással, hiszen adott esetben az egyházi illetékes hatóság a közjó érdekében politikai tevékenységre engedélyt adhat. A tilalom már a diakónusokra sem vonatkozik, még kevésbé a hívekre. Az Egyházi törvénykönyv tehát semmiképpen sem tartalmazza a politikai tevékenység lebecsülését. 6. A Zsinat nagyra értékeli a politikai tevékenységet A régebbi vagy újabb negatív tapasztalatok ellenére a Zsinat összességében, de különösképpen a Gaudium et spes kezdetű konstitucióban a katolikus Egyház híveinek lelki-ismereti felelősségévé teszi, hogy részt vegyenek a társadalom építésében. A 73., 74 , 75. és 76. fejezet a katolikus hívek számára valóságos politikai kiskáté, amelyet bárki haszonnal olvashat. A főbb szempontokra az alábbi kiragadott részlettel utalok: "A személy jogainak oltalma szükségszerű feltétele annak, hogy az állampolgárok akár egyénenként akár csoportot képezve, tevékenyen részt vehessenek az állam életében és igazgatásában." Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy éljenek a demokrácia adta választási lehetőséggel, lelkiismeretesen tájékozódjanak, és jól formált lelkiismeretük szavát követve válasszanak. A zsinati okmány úgy látja, hogy "sokakban növekszik korunkban az igény, hogy nagyobb részt vállalhassanak a politikai élet alakításában. A politikai közösség a közjó végett létezik, belőle meríti teljes igazolását és értelmét, benne gyökerezik veleszületett és saját joga. Nyilvánvaló, hogy a politikai közösség és a közhatalom az ember természetében gyökerezik, s ezért hozzátartozik ahhoz a rendhez, amelyet Isten határozott meg, viszont a politikai rendszer megválasztása és a vezetők kijelölése a polgárok szabad döntésére van bízva". Szükséges és kívánatos minden ember bekapcsolódása a közéletbe. "Olyan alkotmányjogi struktúrákat kell találni, amelyek egyre jobban és a megkülönböztetés kizárásával hathatósan biztosítják minden állampolgár szabad és cselekvő részvételét mind a politikai közösség jogi alapjainak a
megalkotásában, mind a különféle intézmények munkaterületének és céljainak meghatározásában, mind pedig a vezetők megválasztásában. Tudja meg tehát minden állampolgár, hogy a közjó érdekében joga és egyben kötelessége a szavazás szabad lehetőségével élni. Az Egyház pedig elismerésre és tiszteletre méltónak tartja azok munkáját, akik embertársaik szolgálatában az állam javának szentelik magukat és vállalják e tisztség terheit." "Nem szabad feledni azokat a kötelezettségeket sem, amelyek minden állampolgárt terhelnek. E kötelességek közül meg kell említeni, hogy mindenki tartozik az államnak azokkal az anyagi és személyes szolgálatokkal, amelyeket a közjó megkíván. Az állampolgárok óvakodjanak attól, hogy túl nagy hatalmat juttassanak a köztekintélynek, de attól is, hogy indokolatlan és túlzott kedvezményeket és előnyöket követeljenek tőle, vagyis csökkentsék a személyek, családok és társadalmi csoportok közjóból való juttatásának mértékét. Az állampolgárok ápolják magukban áldozatosan és hűségesen a hazaszeretetet, de minden szűkkeblűség nélkül." "Krisztus összes hívei érezzék át, hogy különleges és csak általuk betölthető hivatásuk van a politikai közösségben. A földi ügyek rendezését illetően ismerjék el a vélemény-különbség jogosságát, és tiszteljék azokat a polgártársakat, akik egyénileg vagy csoportot képezve becsületesen védik eltérő álláspontjukat. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a köz-jónak elébe helyezni a maguk külön érdekeit." A politikusok "megvesztegethetetlenül és okosan szálljanak síkra minden igazságtalanság és elnyomás, egy-egy személy vagy egyetlen politikai párt más véleményt nem tűrő önkényuralma ellen. De legyenek őszinték és méltányosak, sőt politikai szeretettel és eréllyel szenteljék magukat minden ember szolgálatára." Tehát a politikában feladatot vállaló embereknek a közjó érdekében kell tevékenykedniök, becsületesen, önzetlenül, alázattal a szolgálat szellemében és az emberi méltóságot tiszteletben tartva. Az ilyen tevékenység tiszteletet érdemel. 7. A politikai közösség és az Egyház A Zsinat nemcsak bátorítást adott katolikus híveinek a társadalmi és közösségi élet-ben való aktív részvételre, hanem néhány szemponttal is segítette az egyházi közösség és a politikai közösség kapcsolatának a rendezését. A GS konstitúció meg akarja őrizni az Egyház függetlenségét és biztosítani kívánja a hívek lelkiismereti szabadságát. A 76. fejezet csaknem teljes terjedelmében ezzel a kérdéssel foglalkozik. "Nagyon fontos, hogy helyes szemlélet alakuljon ki - különösen pluralista társadalmakban - a politikai közösség és az Egyház viszonyáról. Legyen továbbá világos a különbség a között, amit a keresztények, akár egyénenként akár csoportot képezve, mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, és a között, amit lelkipásztoraikkal együtt, az Egyház nevében cselekszenek. Feladatánál és illetékességénél fogva az Egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez: jelzi is és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját. A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól: ott autonómiájuk van. Mind a kettő ugyanazoknak az embereknek a
személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen. Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél jobban ápolják az egészséges együttműködést a helyek és korok körülményei szerint. Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és azok, amelyek az ember léthelyzetét tekintve ezt a világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak, és az Egyház maga is felhasználja az evilági dolgokat, ha küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytől fel-ajánlott kiváltságokba. Sőt, le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról mihelyt kiderül, hogy ezeknek a jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható, őszinte-e tanúságtétele, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek. Az Egyház feladata, hogy támogasson és magasabb értékrendbe emeljen mindent, ami igaz, szép és jó csak található az emberi közösségben, amikor pedig az evangéliumhoz ragaszkodva küldetését teljesíti a világban, Isten dicsőségére a békességet erősíti az emberek között." 8. A zsinati tanítás és a mai magyar politikai helyzet Mindaz, ami a zsinati dokumentumokból kiolvasható, alig ment át a mai magyar közgondolkodásba, és nem jellemző a vallásos katolikus hívek nagy részére sem. Nem magától értetődő a politikai jogok gyakorlásának erkölcsi, lelkiismereti kötelessége. A közéleti szerepvállalás mint áldozatos és önfeláldozó munka nem kapja meg a zsinati dokumentumokban is kifejezett erkölcsi megbecsülést. Gyakorló katolikus híveink körében mintha még a magyar átlagnál is kisebb, sőt jóval kisebb lenne a politikai munkára vállalkozók aránya. Hiányzik a köztudatban a fogalmak tisztázása. A politika a közfelfogásban többnyire ma is uralkodást, hatalmat és erkölcsileg kifogásolható magatartást jelent, nem pedig szolgálatot, áldozatot és olyan emberi tevékenységet, amelynek a keretében a keresztény élethívatás maradéktalanul megvalósítható. Az elmúlt évtizedek kommunista pártpolitikusai mind a mai napig azt a felfogást sugalmazzák, mintha a politizálás olyan különleges szakma lenne, amelyhez csak ők értenek, mindenki más dilettáns. Az Egyház véleménynyilvánítását is, ami csak nagyon távolról nevezhető politizálásnak, sokan már csírájában szeretnék elfojtani. Úgy tűnik, sokan félnek attól, hogy az Egyház, illetve a vallásos katolikus hívek meggyőződésüket a zsinati dokumentumok szellemében a politikai életben kifejezésre juttatják és érvényesítik. Felismerhető, milyen sokféle módon szeretnék a vallásos életet a sekrestyébe visszaszorítani. Reméljük eredménytelenül. Az Egyház szociális tanítása sem jutott el - sem nálunk sem világszerte - olyan ismertségi fokra, hogy a kommunizmus és a kapitalizmus mellett mint reális lehetőséggel foglalkozzanak vele az emberek. * Befejezésül megállapíthatjuk, hogy "a harmadik évezred érkeztekor az egész Egyháznak - pásztoroknak és a hívőknek - erősebben át kell érezniük saját felelősségüket a Krisztus parancsa iránti engedelmességben: Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Meg kell újítani a missziós lendületet. Az Egyházra nagyszabású, igényes és csodálatos feladat lett rábízva, amelyre a világnak ma felmérhetetlen módon szüksége van.
A világi hívek érezzék magukat e vállalkozás élő és felelős részének" (ChrL64). Reméljük, a következő nemzedék megtapasztalja, hogy kialakul egy új felfogás a közéleti szereplésről, a társadalom iránt érzett általános felelősségről és az aktív politizálás megbecsüléséről. Ha így lesz, azzal mindenki csak nyerni fog. Dr. Kartal Ernő OFM Conv. (1929) a Miskolci Minorita Rendházban élő tartományfőnök. Vezetésével jelentős szociális munka folyik: hajléktalanok és nincstelenek számára szegénykonyhát tartanak fenn.
