VÁLASZMEGTAGADÁSI MOTIVÁCIÓ FELTÉRKÉPEZÉSE A PÁLYAKÖVETŐ KÉRDŐÍVES KUTATÁSOK KAPCSÁN

VÁLASZMEGTAGADÁSI MOTIVÁCIÓ FELTÉRKÉPEZÉSE A PÁLYAKÖVETŐ KÉRDŐÍVES KUTATÁSOK KAPCSÁN Összefoglaló kutatási jelentés a ZSKF TKK által készített szakértői és volt hallgatói pilot vizsgálatok eredményei alapján. 1. Bevezetés A diplomás pályakövető rendszerek fontosságát, a felsőoktatás és a munkaerőpiac közötti kapcsolat javításának igényét immáron világszerte felismerték. Magyarországon ennek különös jelentősége van, hiszen a legutóbbi évtizedekben lezajlott radikális gazdasági, társadalmi változások a két szféra közötti kapcsolatot is átrendezték, az információcsere hiánya jól kitapintható a végzettek elhelyezkedési és beilleszkedési anomáliáiban, illetve a másik oldalon jelentkező aránytalanságokban (a mennyiségi és minőségi diplomás munkaerő-hiányban, vagy túlkínálatban). Ezek a problémák illetve a lehetséges sokrétű társadalmi hozadékai a pályakövető rendszereknek egyaránt közrejátszanak abban, hogy az Új Magyarországért Fejlesztési Terv egyik eleme, a Társadalmi Megújulás Operatív Programja (TÁMOP) kiemelt jelentőséget tulajdonít ezen rendszerek hazai kialakításának. Alapvető cél a pályakövető rendszer minél szélesebb körű elterjesztése, illetve a megfelelő szakmai színvonalának biztosítása. A magyar pályakövető rendszer az intézményi autonómiára épül, azaz a felsőoktatási intézmények maguk alakítják ki és működtetik volt hallgatóik követési rendszerét, amelyekhez egy központi pályakövetési program (TÁMOP 4.1.3.) szakmai támogatást és szolgáltatásokat nyújt, az intézményi projektek hosszú távú működését megalapozó szakmai fejlesztéseket valósít meg. Ennek a decentralizált modellnek elvileg az a legnagyobb előnye, hogy a felsőoktatási intézmények – az alumni és egyéb szolgáltatásaik révén – erős hallgatói kötődést alakítanak ki, erre építve hatékony és intenzív kapcsolatot ápolnak végzettjeikkel, mindezek eredményeképpen növelhetik a bekapcsolódásukat a pályakövető kutatásokba, jelentősen javíthatják a válaszadói hajlandóságukat. Az eddigi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a magyar pályakövető rendszereknek is számolnia kell e vizsgálatok során azzal, hogy a volt hallgatóik jelentős hányada nem válaszol megkeresésükre. Különös jelentőséggel bír tehát az önkitöltős kérdőívek alkalmazása során tapasztalt nagyarányú válaszmegtagadás motívumainak feltárása, azoknak az eszközöknek, módszereknek a kidolgozása, amelyek javíthatják a végzett diplomások elérését, az együttműködési hajlandóságukat, ezzel növelhetik a visszaérkezett kérdőívek számát. A fentiekben említett TÁMOP 4.1.3.1 keretein belül az Educatio Kht éppen ezért felkérte a Zsigmond Király Főiskola Társadalomtudományi Kutatóközpontját (ZSKF TKK) egy pilot empirikus vizsgálat lebonyolítására a végzett felsőoktatási hallgatók és szakértők körében. A vizsgálat célja: a diplomás pályakövető kérdőíves kutatások során tapasztalható „A felsőoktatási szolgáltatások rendszer szintű fejlesztése”, TÁMOP-4.1.3-08/1-2008-0004 azonosító számú projekt Diplomás Pályakövetési Rendszer projekt (DPR) megvalósítása; a DPR Kézikönyv és a DPR Füzetek III. elkészítéséhez kapcsolódóan. 1

1

válaszmegtagadás motivációinak a feltérképezése. A vizsgálat módja: a kutatásokat végző felsőoktatási intézmények szakembereinek megkeresése szakértői mélyinterjúk révén, illetve telefonos interjúk az intézmények végzett hallgatói körében. A ZSKF TKK munkatársai 2009. május és június között a Budapesti Műszaki Főiskola Diákközpontjának, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Minőségbiztosítási Osztályának valamint a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola Diáktanácsadó és Karrier Irodájának vezetőit keresték meg és készítettek velük egy általuk kialakított interjúvázlat révén szakértői interjúkat (a hanganyagokból készült összefoglalókat lásd az 1. sz. mellékletben). A feldolgozott anyagok alapján készített szakmai összegző anyag magába foglalja a három szakember eddigi pályakövető kutatási tapasztalatait, azok legfontosabb módszertani tanulságait, különös tekintettel a válaszmegtagadásra (lásd jelen tanulmány 2. fejezetét). Mindezek alapján a ZSKF munkatársai kidolgoztak egy interjú-vázlatot, melyek segítségével telefonos beszélgetéseket folytattak az intézmények volt hallgatóival. Összesen három-három interjú készült a BME és a KJF, további négy az ELTE volt hallgatói körében (kiegészítésképpen bekerült egy, a Debreceni Egyetemen végzett hallgató is a mintába – az írásban rögzített interjúk összefoglalóit lásd a 2. sz. mellékletben, az eredményeket pedig jelen tanulmány 3. fejezetében). A ZSKF munkatársai az által kialakított elemzési szempontok szerint feldolgozták a telefonos interjúkat, amelyek révén egy összegzést készítettek a szakértők és a volt hallgatók legfontosabb megállapításaiból (lásd jelen tanulmány 4. fejezetét).

2

2. A szakértői mélyinterjúk 2.1. Az interjúvázlat, a feldolgozás szempontrendszere Az interjúk a kiválasztott intézmények kutatásvezetőivel készültek a helyszínen. A közel másfél órás beszélgetések hanganyagát írásban is rögzítettük (lásd az 1. sz. mellékletet), majd az interjúvázlat szempontjait figyelembe véve a legfontosabb megállapításokat tematikusan összegeztük. Az interjúvázlat a következő főbb pontokat tartalmazta: • A válaszadók rövid bemutatása és intézményeik jellegzetességeinek ismertetése; különös tekintettel a pályakövető kutatások és a karrier centrumok illetve alumni szolgáltatások kapcsolatára; • A pályakövető kutatások kezdetei, indítékai, eszközei, eddigi eredményei, különös tekintettel a válaszadói hajlandóság, a visszaérkezési arányok alakulására; • A válaszmegtagadás lehetséges tényezői a tapasztalatok tükrében, a válaszmegtagadók „karaktere” (alapvető szocio-demográfiai jellemzőik, speciális jegyeik); • A visszaküldés elsődleges intézményi tényezői: a kapcsolati hálók (formális és informális kapcsolatok), kötődés az intézményhez, mindezek szerepe a válaszadásban; • A válaszadást ösztönző kutatási eszközökről, konkrét kutatási tapasztalatok és ötletek, javaslatok; • A kérdőív sajátosságainak jelentősége a válaszadási hajlandóság szempontjából. Az alábbiakban a fenti kérdések mentén, azon belül témakörönként – indokolt esetben intézményenként – mutatjuk be a szakmai beszélgetések legfontosabb megállapításait, majd a fejezet végén – a végzett hallgatók interjúinak elemzéseit előkészítendő – összegezzük a főbb pontokat. 2.2. A válaszadók bemutatása A válaszmegtagadással kapcsolatos szakértői mélyinterjúk olyan személyekkel készültek, akik – a hazai viszonyokhoz képest – komolyabb tapasztalatokkal rendelkeznek. Mindhárman évek óta részt vesznek a hallgatói szolgáltatások (karriercentrum, alumni mozgalom) kiépítésében, készítenek az aktív és a végzett hallgatók körében vizsgálatokat. Ennek során többféle technikát is kipróbáltak, szembesültek az egyik legnagyobb módszertani kihívással, a válaszadási hajlandóság problémáival, a megoldás érdekében különféle eljárásokkal kísérleteztek. Jól felkészült, magas szinten motivált, tapasztalt szakemberek tehát, akiket múltjuk, hivatásuk is összeköt jelenlegi tevékenységükkel. A következőkben röviden bemutatjuk a vizsgálati alanyainkat, illetve a „háttérintézményüket”, kitérünk kutatói múltjuk bemutatására. (1) Budapesti Műszaki Egyetem (a továbbiakban „BME”). A válaszadó: Szabó Imre a központ igazgatója (szakmai háttere: a BME-n végzett gépészmérnökként, évekig egyetemen kívül dolgozott, aktívan bekapcsolódott annak idején a HÖK pályakövető kutatómunkájába is). Intézményi háttér: Diákközpont, amely 2004-ben jött létre, közvetlenül a rektor alá 3

tartozó, kari jogosultságú önálló költségvetésű, igen nagy önállósággal bíró intézmény (öt főállású munkatárssal, további 20-25 személy közreműködésével). A Diákközpont egyik része a Karrieriroda, elvileg ez végzi a kutatásokat, általában a központ egyéb dolgozói is „besegítenek”. Náluk az a hármasság, hogy elkülönülne a kutatóműhely a karriercentrumtól, az alumni szolgáltatásoktól, nem figyelhető meg, teljesen összekapcsolódnak. Más egyetemi részlegek is aktív részt vállalnak a kutatásokban, az elemzések elkészítésében. (2) Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE). A válaszadó személy: Czakó Andrea osztályvezető, Ph.D hallgató (szakmai háttere: az ELTE-n végzett pszichológus szakon, már hallgatóként bekapcsolódott a korábbi kutatásokba, jelenleg az ELTE Pszichológiai Doktori Iskoláján tanul, disszertációja témája a diplomás pályakövetés). Intézményi háttér: Minőségbiztosítási Iroda (a Rektori Hivatal része, két főállású munkatárssal), amely 2005ben jött létre. A pályakövetéses vizsgálatok az ELTE Minőségbiztosítási Irodájához tartoznak, de együttműködnek a Hallgatói Karrier- és Szolgáltató Központtal. Tanulságos az intézmény helyzete, eddigi sorsa: a kutatások kérdőíveit a Szenátusnak kellett jóváhagynia, amely hónapokig tartó hosszú adminisztrációs folyamatot jelent2, csorbítva az osztály kutatói önállóságát. A szabályzat módosítása révén immáron csak egy szakmai grémium jóváhagyását kell kikérniük (a karok képviselőiből álló Minőségbiztosítási Tanácsét). (3) Kodolányi János Főiskola (Székesfehérvár – a továbbiakban „KJF”). A válaszadó személy: Dr. Bordás Sándor, főiskolai tanár, irodavezető (szakmai háttere: pszichológus végzettségű, oktató és kutató, az etnikai konfliktusok a kutatási területe, mentálhigiénés tanácsadást is folytat)3. Intézményi háttér: Diáktanácsadó és Karrier Iroda (közvetlenül a rektor alá tartozó önálló költségvetésű intézmény, három főállású munkatárssal). A Karrier Iroda 2007 februárjában jött létre egy ROP pályázat révén. Az intézmény magára vállalja a karrier centrum tevékenységeit, az alumni szolgáltatásokat és a pályakövető kutatások lebonyolítását is, nagy önállósággal dolgoznak. A főiskolán belüli külső munkatársak segítségét is igénybe veszik az e-mailek kiküldéséhez, a címlista előállításához, a kérdőív szerkesztéséhez és feldolgozásához (pszichológus, statisztikus, informatikus). Az eredmények kommunikációjában a főiskola marketing részlege működik közre (honlap, kiadványok, sajtókapcsolatok, külső kommunikációk). 2.3. Eddigi kutatási tapasztalatok A kutatási előzmények tekintetében a legnagyobb múltra a BME tekinthet vissza. Az első, a végzett hallgatókra vonatkozó kutatásuk 1997-ben készült egy OFA pályázat kapcsán. Ehhez kapcsolódott (egy másik OFA pályázat révén) 1999-ben a munkáltatói kutatás4. Azóta évente „A kérdőíveink gyakorlatilag csak 2008-ra készültek el, mert több ízben is visszautasították az elfogadását … ’előkészítetlenségre’ hivatkozva, újabb bizottság véleményezte, de újra visszadobták, mondván, hogy ’nem eléggé kiforrott’… 3 Kérésére közreműködtek az interjúban: Szabó Beáta karrier tanácsadó valamint Mező Viola diák- és karrier tanácsadó is. 4 Jellegzetes motívumok játszottak közre a kutatások kezdetén: A ’90-es évek elején (a radikális gazdasági struktúraváltás következtében) azt tapasztalták, hogy a munkaerőpiacon mérnökökre alig volt szükség. A későbbiekben, a ’90-es évek közepének gazdaságélénkülése éreztette hatását, és mind több műszaki szakember, mérnök iránt jelentkezett igény. A kialakult vita kapcsán („fejlesszünk-visszafejlesszünk”) vetődött fel az egyetemen belül, hogy „ezt hasznos lenne letesztelni: a nálunk végzettek el tudnak-e helyezkedni, a szakmában helyezkednek-e el, körülbelül mivel foglalkozna”. 2

4

rendszeresen több adatfelvétel is készül aktív és végzett hallgatók körében. Nemrég az ún. „ismételt adatfelvételt” is megvalósították, azaz egy korábban felmért végzett évfolyamok újrakérdezését. Évek óta alkalmazzák az egységes szempontok szerint kialakított önkitöltős kérdőívüket, melyet korábban postán küldtek ki, mára nagyobb arányban e-mailes, internetes lehetőségeket használnak (az átmenet fokozatos). A KJF-en a kezdetek 1999-re nyúlnak vissza. Ekkor az egyik rektor-helyettes kezdeményezésére postai önkitöltős kérdőíveket küldtek ki végzett hallgatóiknak. A kitöltött kérdőívek száma „elenyésző volt”, így a kutatás „érdeklődés hiányában egy kicsit lecsendesedett”(kb. ezer kérdőív ment ki és kevesebb, mint száz jött vissza). 2003-ban egy hasonló kísérlet történt– hasonló eredménnyel. A legutóbbi vizsgálatuk 2006 decemberében indult egy ROP-pályázat keretein belül. A kérdőívet 2007 nyarára véglegesítették, az akkor induló honlapra kitették az elérhetőségét mindenki számára. Az ELTÉ-s válaszadónk még hallgatóként a HÖK-kel készített egy felmérést 2001-ben (ezt „Gólyafelmérésnek” nevezték, a kérdőívet abban a borítékban küldték ki az újonnan belépőknek, amelyben a Rektori Hivatal tájékoztatja őket). Jelenleg évente három pályakövetési felmérést végeznek: az elsőt akkor, amikor belép az egyetemre a hallgató (papír alapú), a második lépés egy online felmérés a másodéves hallgatókkal, a harmadik a pályakövetés (szintén online). Az első pályakövető vizsgálatuk 2008-ban egy ROP pályázat keretein belül készült, a 2006-ban végzetteket keresték meg e-mailen, online kérdőívet alkalmazva. Mindhárom intézmény pályázik a TÁMOP 4.1.1. keretein belül a pályakövető vizsgálatok kiszélesítése érdekében (is). Az intézmények a legutóbbi vizsgálataik során a következő elérési technikákat, mintavételi eljárásokat alkalmazták: A KJF-en mintegy ezer fő kapott e-mailes felkérést a kutatásban való részvételre (számítógépes csoportos e-mail küldés révén), az 1996 és 2008 között végzettek 10 százalékát célozták meg. A kiválasztásuk rétegzett mintavétellel történt a Neptun rendszer nyilvántartásai alapján. Ebből visszaérkezett 258, amelyet egy statisztikus szakemberük dolgozott fel. Az elemzések 2008 júliusára készültek el, a publikáció szeptemberben jelent meg (Kontó, 2008). A 25,8 százalékos visszaérkezési aránnyal elégedettek a kutatók, átlag felettinek vélik, elsősorban annak köszönhető véleményük szerint, hogy „a frissen végzetteket célozták meg”. A BME legutóbbi vizsgálatai során a 2006ban és a 2004-ben végzett hallgatóit kereste meg a Neptun rendszerben nyilvántartott címek alapján. Az utóbbiak közül 1496-nak küldtek kérdőívet, amelyből 288 értékelhető érkezett vissza (19,3 százalék) – alacsonyabb a korábbi arányoknál.5 A 2004-ben végzettek közül 1527hez ért el a felkérés, ebből 349 küldte vissza (22,9 százalék). Az ismételt vizsgálatoknál már figyelembe veszik a telefonon bejelentett korrekciókat, frissített címlistát használnak. Az ELTE munkatársai a 2006-ban végzettek teljes körű elérésére törekedtek (csak egy-egy e-mail címet használtak az ETR-ből). „Amikor megnéztük a címlistát, kiderült, hogy az ötezer végzettből csak körülbelül 1500-nak van elérhetősége6.” A visszaérkezési aránnyal Az OKM adatai szerint abban az évben az egyetemen 1477-en szereztek diplomát, míg a záróvizsgára bocsátott hallgatók száma 1887 volt – közülük sokan a nyelvvizsga hiányában nem kaptak abban az évben diplomát. 6 Az ELTÉ-n az ETR félévente küld a volt hallgatóknak egy e-mailt, és aki nem jelez vissza, hogy ez „élő” cím, azokat törlik a nyilvántartási rendszerből. Azóta megváltoztatták az ETR rendszerét: nem törli a nem visszajelzett címeket, csak „külön teszi”. 5

5

elégedettek: „Nekünk az online vizsgálatokhoz képest viszonylag jók a válaszadási arányaink: 30 százalék fölött van általában. A végzett hallgatóknál 33 százalék volt, pedig csak egy emailt küldtünk ki a linkkel nekik. Az 1500 kiküldött felkérésből 500-an töltötték ki a kérdőívet.” Nem egységes a minta reprezentativitásának biztosításával kapcsolatos gyakorlat sem. Miközben a KJF-en nem történt összevetés a teljes populáció alapadataival, nem voltak korrekciók, a BMÉ-n követték a visszaküldők fontosabb adatait (nem, kar, szak), a legutóbbi években már súlyozással korrigálják az eltéréseket. A címlistát előzetes telefonos megkeresés révén „aktualizálták”. Az ELTÉ-n is követték a minta és a teljes populáció összetételének különbségeit, de eddig nem alkalmaztak korrekciós súlyozást, bár tervezik7. Többen is meglehetős szkepszisüknek adtak hangot abban a tekintetben, mennyire tükrözik a válaszadók adatai az érintett sokaság véleményét. A KJF munkatársai szerint a „sikeresek” nagyobb arányban képviseltetik magukat a mintában, így – megítélésük szerint – „a jobb vélemények irányába torzítanak” az eredmények. A BME-s kolléga szerint is „kicsit fölé lövünk a vizsgálatainkkal a valóságnak”. Az ELTE-s szakember még markánsabban fogalmazott, szerinte „az eredmények nagyon korlátozott módon használhatóak”, nem reméli, hogy az online kutatás „valaha is ténylegesen reprezentatív lesz”. Komoly szakmai viták tárgya a szociológus szakemberek körében az online kutatások reprezentativitása. Egyes vélemények szerint (ahogy erről az ELTE-s megkérdezettünk beszámolt) „… inkább a mintának kellene olyannak lennie, hogy ne kelljen súlyozni … az is felvetődött részükről, hogy ha nem biztosítható a reprezentativitás, akkor ne is vállalkozzunk … ilyen pályakövetésekre”. Abban mindannyian egyetértettek, hogy a nehézségek ellenére szükség van ezekre az adatfelvételekre, hasznosíthatóak az eredmények8. A válaszmegtagadók követése egyik megkérdezett szerint sem megoldható megnyugtató módon. A KJF-en a Neptun rendszertől független a kiküldés, illetve a visszaérkezés, így lehetőségük sincs a követésre – de saját bevallásuk szerint ezt nem is akarják (jogi és etikai problémák miatt). A BME-n sem beazonosíthatóak a visszaküldők, csak annyit tudnak, hogy kik nem küldték még vissza. A személyes adatok kezelésére vonatkozó törvényes előírásokat maradéktalanul betartják (a kérdőívek rekord-szintű összekapcsolását sem végezték el a 2004-ben végzettek újrakérdezésénél). Az ELTE-n hasonló a helyzet, bár az újabb vizsgálatok esetén felvetődött az ETR-en történő válaszadói követés lehetősége.

„A jövőben összeáll egy olyan pszichológusokból és főleg szociológusokból álló szakértői csapat, akik ezt a problémát kezelik majd.” 8 „Én más véleményen vagyok, még egy kicsit torz eredmény is sokkal jobb, mint ha semmi nem lenne. Sokkal kártékonyabb az, hogy adatok nélkül csak spekulálunk arról, hogy egyes szakokon hogyan helyezkednek el. Valamely ismerősöm nem helyezkedett el, akkor levonom azt a következtetést, hogy nem tudnak elhelyezkedni ebben a szakmában… Szóval ennél sokkal jobb, ha van valamilyen számszerűsített visszajelzésünk.” (Czakó Andrea) 7

6

2.4. A válaszmegtagadók „karaktere” Alaposabban körbejártuk interjúalanyainkkal azt a kérdéskört, hogy vajon kik lehetnek azok, akik nem válaszolnak volt intézményük kérdőíves megkeresésére. Hogy milyen sajátosságaik, karakterisztikus jegyeik lehetnek, bizonyos kérdésekben egybecsengtek a vélemények. Abban mindenki egyetértett, hogy a „sikeresebbek”, az „elégedettebbek” érezhetően könnyebben ráállnak a kérdőívek kitöltésére, melynek különböző aspektusait emelték ki. A KJF szakembere szerint „inkább azok küldték vissza, akik el tudtak helyezkedni”. A BME-s kolléga így fogalmazott: „Ha valami számít, szerintem az, hogy mennyire elégedettek magukkal, a helyzetükkel. Inkább az elégedettebbek küldik vissza, akik jobban keresnek. Amikor ugyanis megnéztük a munkáltatóknál a kereseteket, azt tapasztaltuk, hogy egy kicsit alacsonyabbak az átlagértékek. Akik elégedettebbek a munkájukkal, akik ’szakmaibb’ tevékenységet folytatnak, szintén felül vannak reprezentálva.” Ennek egy sajátos aspektusára hívta fel a figyelmet az ELTÉ-s kollegina: „Esetleg ami fontos lehet még, a legsikeresebbek, akik nagyon elfoglaltak és a titkárnőjük olvassa az e-mailjüket. Ott nehéz eljutni hozzájuk.” Kiemelték a szakmai specifikumokat, habitusbéli sajátosságokat is: általános vélemény, hogy a „humán beállítottságúak” (szemben a „reál beállítottságúakkal”) – miután többen foglalkoznak hivatásuknál fogva emberekkel – könnyebben ráállnak a válaszadásra. A BME-s kolléga így fogalmazott: „Szerintem azok a szakmák, amelyek jobban kötődnek az emberekhez – például pedagógusok, pszichológusok – , azoknál a reakciók is másak egy kérdőíves megkeresésnél. Ők mindenképpen szívesebben, készségesebben válaszolnak. De nézzük meg a mi hallgatóinkat! Ők azok, akik tipikusan nem emberekkel foglalkoznak, így kevéssé preferálják az emberi tényezőket. Ebből eredően kialakítanak egy olyan életstílust, habitust, ami a műszaki világban hasznos lehet. Ha megkeressük őket a kérdőívünkkel, elutasítóbbak lesznek. Pláne, ha már egyszer visszautasította, akkor hamar rövidre zárja.” Így árnyalta a későbbiekben véleményét: „Negatív reakciókat vált ki egy építőmérnökből például, aki a munkájánál fogva segédmunkásokkal kell, hogy kemény vitákat folytasson, így sokkal türelmetlenebb. Más a helyzet egy informatikusnál, aki a munkájához kapcsolódóan más értelmiségiekkel kerül kapcsolatba, vagy hasonlóan pozitívabb a reakciója a villamosmérnöknek is. Őket könnyebb elérni, válaszokra bírni.” A karonkénti visszaküldési adatok is alátámasztják megállapításait. A legutóbbi pályakövetéses vizsgálatuk során Közlekedésmérnöki Kar esetében volt a legmagasabb (29,2 százalék), míg az Építészmérnöki Karon végzetteknél a legalacsonyabb (csak 13,3 százalék). Az ELTE szakembere inkább a szak jellegzetességeit emelte ki, nem annyira a végzett munka jellegét tartja fontosnak. Így fogalmazott: „Arra gondolok, hogy míg más karokon felmerül az, hogy ’jajj, már megint egy kérdőív, aminek nincs semmi értelme…’, addig egy szociológus vagy pszichológus a szakmájánál fogva találkozott már kérdőívvel, így tudják, hogy ezek az információk miként kerülnek felhasználásra. Míg, mondjuk, egy természettudományi karon a reál beállítottságból adódóan úgy gondolhatják, hogy egy kérdőív nem fog olyan megbízható eredményeket hozni, mint egy természettudományi mérés.” (A tények azt mutatják náluk, hogy a pedagógiai és pszichológiai karon, továbbá az informatikai és a társadalomtudományi karokon magasabb a visszaküldési arány. Az informatikusoknál felmerült annak jelentősége, hogy „…számít, milyen a viszonyuk a 7

számítógépekhez. Szerintem az annak köszönhető, hogy ők többet ülnek a számítógép előtt, többször megnézi az e-mailjeit.” A KJF-en is tapasztaltak ilyen „szakspecifikus” eltéréseket: náluk a kommunikáció szakosok aktivitása emelhető ki. Mindannyian kiemelték a nemek szerepét a vizsgált szempontból. Egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy a nők nagyobb arányban és „nagyobb kedvvel” vállalkoznak a kérdőívek kitöltésére (a KJF-es szakember szerint „szorgalmasabbak… talán egy kicsit jellemzőbb a lányokra ez a gondosság”). Életkor, tagozat, családi állapot és lakóhely szerint „csak halványan körvonalazható eltérések” merültek fel – sokszor ellentmondásokkal. Egyik kutatóhelyen sem végeztek ilyen jellegű elemzéseket, az adateltérések és saját benyomásaik alapján vontak le következtetéseket. Az idősebb megkérdezettek egyes vélemények szerint visszautasítóbbak (a „halványuló emlékek” miatt), míg mások szerint könnyebben bevonhatóak a vizsgálatokba (tíz-tizenöt év után felerősödik bennük egyfajta „nosztalgikus identitás”). Abban sem volt egyetértés, hogy a nappali tagozatosok nehezebben elérhetőeke, mint a levelező vagy esti tagozaton végzettek. Egyes vélemények szerint az utóbbiak számára „fontosabb a diploma”, illetve „felnőttesebben, érettebben reagálnak”, míg az ellenérvek szerint a nappalisok „többet jártak be, erőteljesebb a kötődésük” (ez utóbbi tényezővel külön is foglalkozunk majd). A családi életciklus (párkapcsolat, gyermekek megjelenése) nem gyakorol megítélésük szerint különösebb hatást a válaszadói hajlandóságra (itt is a „felnőttesebb, érettebb reakciókra” utaltak megkérdezettjeink, mely ellensúlyozza az „életciklus-beli eltávolodást”). A lakóhely távolsága, jellege szintén „irreleváns” megítélésük szerint (talán akik „nagyon közel laknak, könnyebben visszahozzák személyesen is…” –illetve az ellenkező póluson helyezhetők el azok, akik már nem Magyarországon élnek). Felmerült az Internet elérhetősége is, de a válaszadók egyetértettek abban, hogy jószerével már mindenki hozzáfér („az egyetemi éveik alatt eleve hozzászokhattak…”), az viszont okozhat jelentősebb nehézségeket, ha valakinek csak a munkahelyén van lehetősége használni (ott esetleg nincs elég ideje a kérdőív kitöltésére). 2.5. A visszaküldés tényezői: kapcsolati hálók, kötődés az intézményhez Bár a szakmai közvélemény szinte teljesen egyetért abban a tekintetben, hogy a pályakövetéses vizsgálatok sikerének egyik legfontosabb tényezője az „intézményhez való kötődés”, az interjúk során ennél árnyaltabb kép alakult ki e kérdésben. Volt, aki eleve megkérdőjelezte ennek a hipotézisnek a létjogosultságát. A BME-s kolléga úgy fogalmazott, hogy „nem igazán korrelál egymással” a visszaküldés és a kötődés. Szerinte „a pillanatnyi élethelyzetből adódó problémák ha éppen nem sodorják el, akkor egy [kérdőívet] kitölt”, kevéssé hat tehát a kapcsolata volt intézményéhez, hiszen meglehetősen gyengék ezek az „érzelmi szálak”. Részletesebben is kifejtette álláspontját – bevezetve a „nulla-pluszos kapcsolat” fogalmát. Véleménye szerint a hallgató „alapvetően semlegesen” viszonyul az egyeteméhez, bár „kisebb pozitív élményeik is vannak”, így „a mérleg egy kicsit pluszos”. Szerinte az „átlaghallgató” inkább közömbös, de „nem akarja bántani” volt intézményét. Ennek következtében „… ha megkeresik, úgy reagál, hogy ’… jó, rendben van, elmondom, vannak pozitív élményeim is’, ha nagyon ’nyüstetem’, akkor hajlandó segíteni nekem”. Kiemeli ugyanakkor, hogy ez elsősorban a nagyobb felsőoktatási intézményekre jellemző – „a kisebbek másképpen működnek”. 8

A kérdésben az ellenkező pólust a KJF képviselte: itt a legfontosabb tényezőként említették a kötődést, illetve az ezt kialakító, erősítő pozitív élményeket, kapcsolati hálókat. Hitvallása szerint „nem technika kérdése az elérés, hanem kapcsolaté.” A központ vezetője minden felsőoktatási intézményt arra ösztönözne, hogy „ … a személyes kapcsolatot próbálja meg a hallgatóval kiépíteni és elmélyíteni, akkor jönnek majd vissza a kérdőívek! Ha nagyon rosszul éli meg a felsőoktatási képzését, akkor mi csinálhatunk bármit, nem fog válaszolni, mert úgy érzi: ’ minek, még ezzel is vacakolnak…’” Ha sikerül őket „érdekeltté tenni” a részvételben – mert „nyújt neki valamit” a volt intézménye, tovább erősödhet ez a kötődés, elkötelezettség. Erőfeszítéseik nagyobb része is erre irányul, megítélése szerint ugyanis a folyamatos, minőségi és „élményszerű” szolgáltatások kialakíthatják ezt az erős kötődést. Minél előbb kapcsolatot kell a hallgatókkal kiépíteni („már az első órán…”); mindvégig olyan alkalmakat teremteni, rendezvényeket szervezni, amelyek „arra motiválják őket, hogy visszajöjjenek”. A rendezvényeknek „hozzájárulnak a közösségi élmény kialakulásához, összefogó hatása vannak, ahogy látja az ember” (nem tudják pontosan megítélni, még nem folytattak ilyen kutatásokat – de szerintük „feltétlenül pozitív élményekkel járnak…”). Az ELTE képviselője is sokat remél az erős intézményi kötődéstől: meggyőződése, hogy nagyobb arányban küldenek vissza kérdőívet azok, akik „valamilyen érzelemmel viseltetnek” volt intézményük iránt. Ez – megítélése szerint – egyaránt lehet pozitív és negatív is, mindkettő ösztönző hatással lehet. Akik „kifejezetten csalódottan mennek el, … azért töltik ki, mert meg akarják ezt mondani a volt egyetemüknek” – fogalmazta meg véleményét, bár ő is kiemelte a pozitív élmények nagyobb ösztönző hatását9. A pozitív hallgatói viszonyulás kialakításában a megkérdezettek szerint különös jelentősége van azoknak a részben vagy egészében formalizált kapcsolati hálóknak, amelyek lehetővé teszik, hogy a hallgató „… valamilyen tevékenységben részt tudott venni az [intézményének] köszönhetően, ami számára jó volt”. Számtalan ilyen formát neveztek meg az interjúalanyok. Különösen a KJF tűnik ki e tekintetben, ahol számtalan klub, formális szervezet (énekkar, néptánccsoport, sportklub, „borbarát-klub”, „túrakör” stb.), és rendezvénysorozat gazdagítja a kínálatot10. A másik két intézményben is számtalan ilyen lehetőségről számoltak be (a filmklubon keresztül az önkéntes segítő szolgálatig). Megemlítették a „részben formalizált csoportokat” is, vagy más néven az „öntevékeny köröket”, amelyek lényeg, hogy „valamilyen közös tevékenységhez kötődő kapcsolatuk van, amit nem formalizálnak feltétlenül”. A TDK mozgalom mindhárom intézményben sikeresen működik, de más tudományos, szakmai szerveződésről is beszámoltak (hallgatók bevonása kutatásokba, publikációs lehetőségek stb.), melyek hatását a közösségformálás, az identitás kialakítása szempontjából „Pozitív véleményt az emberek szívesebben megfogalmaznak, ez is közrejátszhat abban, hogy a pozitív kötődéssel bírók mégis csak aktívabbak a visszaküldésben.” (Czakó Andrea) 10 A KJF-an a „Szabadegyetem” című rendezvénysorozatukat egy éve indították el (ez félévente öt rendezvényt jelent), melyek rendkívül népszerűek: 250-300 hallgató vesz rajtuk részt alkalmanként (krediteket is kaphatnak érte). Korábban is szerveztek olyan előadásokat, video vetítéseket beszélgetésekkel összekapcsolva, amelyekre neves professzorokat hívtak meg, 100-150 hallgató is jelen volt, utána jó viták bontakoztak ki. Kiemelték az „Egészségnapokat”, amikor a hallgatók a főépület aulájában tornászhattak. Ide sorolják a Gólyatáborokat is, amelyek „meghatározó élményt adnak az indulásnál”, továbbá a Gólyabálokat, amelyek szerintük „hasonló jelentőségűek”. Megfogalmazásuk szerint „ezerféle szerveződés van, ahova kapcsolódni tudnak” a hallgatók. 9

9

is igen nagyra tartják. Külön kiemelték a HÖK jelentőségét. Megítélésük szerint elsősorban a „HÖK környékén” vannak olyan személyek, akik a formalizált diákközösségeket szervezik, mozgatják. Ők azok, akik az informális csatornákat is „valamilyen szinten összefogják”. Ezekben ugyanis olyan hallgatók tevékenykednek, akik az informális csoportokban is valamilyen szinten részt vesznek, sőt, „általában ezeknek a csoportoknak a vezetői szoktak lenni”. Ugyanakkor nem csak egy-egy csoportban tevékenykednek, hanem többen is, így rajtuk keresztül sokan elérhetőek. A HÖK-ösök felhasználásával általában eredményesebb a volt és jelenlegi hallgatók elérése tapasztalatuk szerint. Azt is kiemelik, hogy a kutatásban is hasznos velük az együttműködés, hiszen „ott jobban ismerik a viszonyokat”. Az alumni szervezetek, karrier szolgáltatások még egyik intézményben sem alakultak ki teljesen. A KJF szakértője szerint „a folyamatos, minőségi és élményszerű szolgáltatások” révén ezek a szervezetek kialakíthatnak erős kötődést a volt és a jelenlegi hallgatóság körében11. Ahogy az ELTE-s válaszadónk megfogalmazta, még nincsenek igazából az alumnival kapcsolatos tapasztalataik, és némileg szkeptikus abban a tekintetben, hogy nálunk is olyan módon kialakulhat, mint a fejlettebb társadalmakban12. Ennek ellenére nagy jelentőséget tulajdonít a kutatásban is (ahogy fogalmazott: „nem lesznek meg egymás nélkül”). A KJF már régebb óta szervez „alumni találkozókat”. Itt elsősorban „a sikeres társaikkal találkozhatnak a volt hallgatók”. A rendezvényekhez kapcsolódik az a kiadványsorozat, amely a sikeres kodolányisokat szólaltatja meg. Úgy gondolják, ezen rendezvények révén „érdekeltté válhatnak abban, hogy eljöjjenek, hiszen találkozhatnak a sajtóban, a bankvilágban, vagy a vendéglátóiparban meghatározó személyiségekkel, akik segíthetik a karrierjüket”. Beszámoltak olyan rendezvényről is, ahol a MOL vezetéséből több meghatározó személyiség is eljött, akikkel beszélgethettek a végzett hallgatók, tájékozódhattak a lehetőségekről is. Vannak olyan diák-szerveződések, amelyek egyfajta „hidat képeznek” a jelenlegi és a volt hallgatók között (ilyen a KJF „túraköre”, amelyben aktív és volt kodolányisok egyaránt részt vesznek, közös túrákat szerveznek). A formális szervezetek hatékonyságát az adott szempontból nagymértékben növelheti, ha az informális hálózatokat is „becsatornázzák”. Ennek elsődleges feltétele a BME szakértője szerint, ha a formális intézmények vezetői is „részesei voltak” ezeknek a közösségeknek, esetleg oktatóként. Többször előkerült a beszélgetések során a „jó tanárdiák kapcsolat”, a „vonzó tanár személyiségek” jelentősége az informális kapcsolatok erősítésében, és ezzel együtt az intézményhez fűződő identitás kialakulásában is. Ahogy egyik interjúalanyunk megfogalmazta: „… a jó tanároknak megvan a holdudvaruk”, és ez – megítélése szerint – „jól működik a végzés után is”13. De nem csak a tanárokkal, hanem más intézményi dolgozókkal is kialakulhat a diákoknak valamilyen személyes kapcsolata (például egy könyvtári dolgozóval, titkárnővel, laborvezetővel vagy egyéb „technikai alkalmazottal”).További „jegecesedési pontjai” lehetnek az informális szerveződéseknek a 11

Bordás Sándor elsősorban a mentálhigiénés szolgáltatásukat emelte ki, amelynek „egyes volt páciensei” még a végzésük után is visszajárnak. A vizsgaidőszakban jelentkező stressz és depresszió kezelésére különösen sokaknak szükségük van megítélése szerint. 12 „Magyarországon másképpen állnak ezekhez a dolgokhoz az emberek, itt sokkal kritikusabbak, nem igazán lelkesednek bizonyos dolgokért, éppen ezért nem biztos, hogy olyan mozgósító ereje lesz, mit ott”. (Czakó Andrea) 13 Ellene hat Bordás Sándor szerint „a felsőoktatás eltömegesedése” („akiket nagy tömegben vizsgáztatunk, azokkal nem alakulhat ki személyes kontaktus”). De a karrier irodák sem képesek „ilyen viszonyok között 2-3 munkatárssal személyes kontaktusba kerülni a hallgatók zömével”.

10

közös kollégiumi szobák, albérletek, vagy az „egy területről való származás”14. Az egyetemi évek alatt „együtt dolgozó csoportok” (akik együtt jártak pl. laborba, együtt készültek a vizsgákra, segítették egymást a felkészülésben) lehetnek még azok, amelyekben a kötődés megmarad a végzés után is, akik általában „együtt mennek el” az egyetemről. A BME szakértője ezzel kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy „ …ma már a végzés, az egyetem elhagyása is fokozatosan történik, nem egyik pillanatról a másikra”, hiszen a legtöbb hallgató az egyetemi évei alatt is végez már munkát, másrészt az utolsó vizsga és a diploma kézhezvétele között ma már gyakran pár év is eltelhet (például a nyelvvizsga hiánya miatt). A KJF vezetője összegzésképpen így fogalmazta meg a kötődés, egyfajta identitás kialakulásának jelentőségét: azokat gyakorlatilag elvesztették a jövőbeli együttműködés szempontjából, akiknek „nem volt jó kapcsolatuk a főiskolán, nem volt pozitív élményük, csak ’túlélték’ ezeket az éveket”. Ebből a szempontból kivételes lehetőségekkel rendelkezik egy nappali tagozatos hallgató a levelezősökhöz képest az ELTE szakértője szerint, hiszen „azon kívül, hogy bejárt az órára, tudott más kapcsolatot kiépíteni, … vagy be tudott valamilyen kutatásba kapcsolódni, részt tudott venni valamilyen hallgatói szerveződésben, nagyon jó kapcsolatba került valamely oktatójával”. 2.6. A válaszadást ösztönző kutatási eszközökről Kíváncsiak voltunk arra is, hogyan „ösztönzik” a kutatók a volt hallgatókat a válaszadásra: milyen módszereket, technikákat, eszközöket alkalmaznak annak érdekében, hogy egyáltalán elérjék őket, majd rávegyék a kérdőívek kitöltésére. Külön kérdés a nemválaszolók kezelése: követik-e, ösztönzik-e őket valamilyen módon. Markánsan eltérő „stratégiákkal” találkoztunk: míg a BME elsősorban a „módszertani eszközökre” esküszik, addig a KJF ennek nem tulajdonít nagy jelentőséget, ők a kapcsolatépítést, a személyes megkeresést tartják a fontosabbnak. Az ELTE esetében mindkét lehetőséget számba veszik és – kombináltan, egymás hatását erősítve – alkalmazzák. 2.6.1. A Budapesti Műszaki Egyetem Ebből a szempontból a leggazdagabb tapasztalatokkal a BME munkatársai rendelkeznek. A legutóbbi vizsgálatukat azzal kezdték, hogy a Neptun nyilvántartásából minden elérhető személyt telefonon megkerestek. A beszélgetés során pontosították az adatokat, megkérdezték, hogy milyen formában kérik a kérdőívet (felajánlották az e-mailes, online vagy postai kiküldés lehetőségét), pontosították a címet, ismertették a kutatás célját és külön felkérték őket a részvételre. A módszer egyfajta eredményességét bizonyítja, hogy a meginterjúvolt 1596 személyből mindössze 64-en jelezték, hogy nem kívánnak részt venni a kutatásban –másrészt viszont csak 288 értékelhető kérdőív érkezett vissza. A kutatás vezetője elmondta, hogy próbálkoztak apró ajándékokkal, „de ez nálunk nem igazán jött be, alig néhány százalékkal növelte az arányokat”. Egy másik alkalommal azt is kipróbálták, hogy egy értékesebb tárgyat (egy laptopot) sorsoltak ki a válaszadók között, az eredményessége hasonló volt. 14

„Akik egy megyéből, városból, vagy egymáshoz közeli kistelepülésről jönnek, valahogy sokkal inkább együtt mozognak, nagyon kötődnek, tudnak egymásról, találkoznak, lehet, hogy együtt is laknak.” (Bordás Sándor)

11

A kísérőlevél jelentőségével kapcsolatban is meglehetősen szkeptikus volt: „Lehet, hogy elég annyi, hogy odaírod: ’légy szíves, töltsd ki’, és hiába írsz valami szép szöveget elé, nem változik a kitöltési hajlandóság. Annyit ígértek a kutatással kapcsolatban, hogy megtekinthetőek lesznek az eredmények a honlapon és a kiadványokban (mást nem ígérhettek szerinte az eredmények hasznosításával kapcsolatban, mert „ezt legalább be tudjuk tartani”), de meggyőződése, hogy „ez sem igazán érdekli majd őket”, azaz nem fokozza a válaszadói hajlandóságot15. Szintén szkeptikus abban a tekintetben is, hogy „ha rendszeresen megkeressük őket, ezzel ’rászokatjuk’ a válaszadásra”, véleménye szerint „nem működik”, ők legalábbis nem tapasztal ilyesmit. Az informális kapcsolatok „felhasználásáról” a kutatás szervezésében így nyilatkozott: „Egy alumni szerveződésnél ezek hasznosak tudnak lenni ezek a ’hólabda-technikák’; egy rendezvénynél, egy kiadványnál igen. De egy kutatásnál nem szívesen adják ki egymást az emberek, annál már sokkal ’adattudatosabbak’.” 2.6.2. A Kodolányi János Főiskola A KJF egy csoportos e-mailt küldött minden kijelölt személyeknek, melyben egy felkérő levelet kaptak. A Karrier Iroda kérte az együttműködésüket, megadta a kérdőív letöltési helyét a főiskola honlapján. Nem küldtek további „emlékeztető” levelet, de lehetővé tették több formában (postai úton, faxon) is a visszajuttatás lehetőségét. További ösztönző lehet megítélésük szerint a „hírverés” más forrásokon keresztül. A főiskola Vörösmarty rádiója az egész városban fogható: többször is beszéltek a rádióban tevékenységükről, programokat népszerűsítettek. Bár még nem éltek vele, de szerintük „kipróbálható végzett hallgatók elérésére is”. Felhasználhatják ebből a szempontból a megyei újságban, helyi tévében kínálkozó „megszólalási lehetőségeket” is: több interjút adtak már, népszerűsítve a karrier irodát, annak szolgáltatásait, akcióit. Úgy gondolják, elsősorban az „érdekeltségét” kell felkelteni a végzett hallgatókban: érdemes legyen a kapcsolatot tartani az alma materével, eljönni a rendezvényeire. Szerintük „a személyes kapcsolat, kötődés kialakítása” az egyetlen hatékony módszer, „nem technikai kérdés” tehát a válaszadásra való ösztönzés. Azt tapasztalták, hogy a végzés után is ragaszkodnak a hallgatók a személyes kapcsolatfelvételhez. Nem igazán bíznak tehát az email, vagy a postai levél hatásában. A telefonos „személyes megkeresést” lényegesen hatékonyabbnak tartják (de a jelentős költségek miatt eddig nem próbálták ki). Korábban „SMS-láncot” alkalmaztak a hallgatók szervezésére az egyes rendezvények esetében (pl. állásbörze), csak túl drágának bizonyult, így felhagytak vele (bár a végzett hallgatók esetében is szeretnék kipróbálni). Lehetségesnek látják egyfajta informális „hólabda-módszer” alkalmazását, bár még csak az előadások népszerűsítése esetében alkalmazták, de bevált a „hozd el a barátodat is…” módszer. A kisebb ajándékok megítélésében megoszlanak a vélemények a munkatársak között. Egyikőjük így fogalmazott: „biztos, hogy vonzóbb, mint ha semmit nem kapnak”, míg másikuk szerint „hogy kapsz egy trikót vagy tollat, nagyon kicsinyesnek tartom”. Véleménye szerint „inkább csak az alumnival, kommunikációval, marketinggel foglalkozók profitálhatnak a kutatási eredményekből”. 15

12

Az alumni szolgáltatások között népszerű lehet a volt hallgatók találkozóinak, rendezvényeinek megszervezésében az „érdemi segítség” (étterem, szálláslehetőség biztosítása az intézményen belül), információk gyűjtése, közvetítése köreikben. Ami tovább növelheti a volt hallgatók elérhetőségét, a diplomaosztón a végzett hallgatókkal egy nyilatkozatot íratnak alá (természetesen önkéntes alapon), amely arról szól, hogy ha a karrier iroda a későbbiekben „megkeresi őket karrierjükkel vagy egyéb kérdésekkel kapcsolatban, az nem sérti személyiségi jogaikat, … azt ne vegyék zaklatásnak” (hogy elkerüljék az erkölcsi, jogi problémákat, ahogy fogalmaztak: „elébe szoktunk menni a dolgoknak”). Az elsőéves hallgatók 2007-től külön e-mail címet kapnak a főiskolától, melyen a későbbiekben is tartják majd velük a kapcsolatot. Addig is a végzősök a nyilatkozatban megadnak egy e-mail címet, ahol megkereshetik őket. 2.6.3. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Az ELTE kutatásvezetője több szempontból is részletesen elemezte a válaszadást növelő technikákat az eddig begyűjtött tapasztalataik fényében. Az egyik leghatékonyabb módszernek az ismételt felkérő-levél bizonyult, amelynek hatására általában jelentősen megnövekszik a válaszadók száma (az online vizsgálataiknál ez jót nyomon követhető). Csak kétszer szoktak ismételt felkérést kiküldeni, mert szerintük a továbbiak a „levélszemétkategóriába kerülnek” (bár ebben a kérdésben vannak, akik szerint „harmadszorra is érdemes…”). A másik nagyon fontos tényező szerintük a kampány („több helyről halljanak róla, honlapon, kari újságban, kiadványokban, sokfelé …”). Ebben nagy szerepe van a hallgatói önkormányzatoknak is, hogy „ők kiküldik-e még a levelező listára, felteszik-e a honlapjukra, vagy írnak-e a kari újságban arról, hogy ez mennyire fontos, az, hogy leírják utána az eredményeket. Végül is az eredmények közlésében, illetve mennyire biztatják őket más úton, nem csak az e-mailen keresztül, amit mi kiküldünk, szerintem ezeknek nagy jelentősége van.” A következő tényező a nyereményjátékok szerepe. Egy felmérésük volt eddig, amelyhez nyereményjátékot, ajándéksorsolást kapcsoltak (a másodévesek körében lefolytatott hallgatói felmérés). Az elért 38 százalékos válaszadói arány minden eddiginél magasabb volt – úgy vélik, a nyereményakció következtében16. Ez „egy szerényebb játék” volt, kis értékű tárgyi eszközöket sorsoltak ki (pólót, pulóvert stb.), egyiknek az értéke sem haladta meg az ötezer forintot. Megfogalmazása szerint: „szeretnek nyerni az emberek, még akkor is, ha nem egy trópusi nyaralás a tét”. A felkérő-levélnek is nagy jelentőséget tulajdonítanak. Szerintük fontos, hogy az e-mail igényes legyen, például legyen benne a link, ne keljen kimásolnia, egyszerűen lehessen Már a felkérő levélben jelezték ezt a lehetőséget, majd a kérdőív végén megkérdezték, hogy szeretne-e az ajándéksorsolásban részt venni. Megkapták az informatikusoktól azoknak a névsorát, akik beikszelték a játékot, és egy urnás sorsolást tartottak, melynek a szabályait a honlapra feltették. Az e-mailben és a kérdőívben is szerepelt, hogy hol tudja megtekinteni a sorsolás eredményét. 16

13

kattintani. „ Nálunk amit tartalmaznak, az a köszöntés, leírom, hogy miért keresem meg, mi ennek a célja, hol találja meg a kérdőívet, meddig tudja kitölteni, kiemeljük, hogy anonim és önkéntes, azt is, hogy hol tud később az eredményekről érdeklődni, az, hogy a honlapon fenn lesz. Ha ajándéksorsolás van, mik ennek a részvételi feltételei, miket lehet nyerni, egy linken megnézheti az ajándéksorsolás szabályait. Mindezt a lehető legtömörebben, mert hosszú emailt szerintem nem olvasnak el. Lehetőleg vastagon kiemelve azt, hogy hol tudja elérni és meddig tudja kitölteni. Logót nem küldünk, de ha az ETR-en küldjük, ott nyilvánvaló, hogy az egész az ELTE-hez kötődik.” Kisebb intézményeknél a személyes, vagy telefonos megkeresés is nagyon sokat segíthet véleménye szerint, de nagyobb intézményeknél ez – a költségek miatt – „megoldhatatlan”. Annak is nagy jelentőséget tulajdonít, hogy „a felkérő e-mailt semmiképpen ne egy ismeretlen piackutató cégtől kapja, hanem az egyetemről”. Pozitív hatással lehet a válaszadói hajlandóságra megítélésük szerint az aktív hallgatók „rászokatása” az ilyen kutatásokra. Nagyobb kedvvel válaszolnak „már ha hallgató korukban is látják, hogy van egy ilyen pályakövetés, hogy ennek valamilyen hasznát veszik, akkor aktívabbak lesznek. Arra szocializáljuk így, hogy vannak ilyen követéses vizsgálatok.” Felvetődött annak lehetősége is, hogy a népszerű oktatók „szólítsák meg volt hallgatóikat” (ők írjanak felkérő levelet), de a technikai nehézségeken túl etikai problémák is felmerültek17. A hallgatói önkormányzat már szórványosan próbálkozott ezzel a módszerrel, de „még nem tudjuk kimutatni ezeknek a hatását a visszaérkezési adatokban, a sok ezer fős egyetemen ezek a szakok elenyésző arányt képviselnek”. Minden esetre szeretnének egy olyan adatbázist kiépíteni, amelyben ezeket a „kulcsfigurákat” gyűjtenék össze. Az informális csatornák elérhetőségéről úgy gondolják, hogy érdemes lenne felhasználni, „elvileg működhetne, ha fel lehetne göngyölíteni, hogy kik azok, akikhez sokan kapcsolódnak” a volt hallgatók 2.7. A kérdőívről Megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak az interjúalanyok a vizsgálatok során alkalmazott kérdőíveknek. Egyetértés volt abban, hogy nem csupán a vizsgálatok eredményét, hanem az elérés, válaszadás eredményességét is befolyásolhatják. Eddigi tapasztalataik is azt bizonyítják, hogy komoly szakmai feladat, jelentős kihívás a „megfelelő vizsgálati eszköz” megszerkesztése, legyen az postai, vagy e-mailen elküldött „hagyományos nyomtatott” vagy az Interneten megjelenő „korszerű online” kérdőív. Arra a kérdésünkre, hogy egyáltalán melyik formájában alkalmazható sikeresebben, meglehetősen megoszlanak a vélemények: vannak, akik a hagyományos „kézbe vehető” változat mellett érvelnek. Szerintük sokan „idegenkednek még a klikkelős változattól”, vagy „egész nap ezt csinálják a munkahelyen”, így irritáló lehet. Úgy tapasztalták, hogy a hallgatók egy része „szereti kézbe venni”, vagy egyszerűen nem tudnak hozzáférni megfelelő körülmények között – például otthon. Természetesen számtalan érv szól az internetes

„Tavaly szerettük volna kipróbálni pilot kutatásként, de a kiszemelt kar vezetésének az volt a véleménye, hogy szerintük nem helyes, ha az oktató kéri meg a hallgatót a kérdőív kitöltésére …” (Czakó Andrea) 17

14

változat mellett is (különösen annak olcsósága, rugalmas volta miatt18), de – ahogy egyikőjük megfogalmazta – „a leghasznosabb dolog az, hogy minél több csatornán elérni, olyan formát biztosítani, ahol ő könnyen tudja a kérdőívét elküldeni”. Nem mindenki értett egyet a kérdőív megjelenésének, igényes kivitelezésének a fontosságában. Az ELTE-s szakértő tapasztalatai szerint19 a „perdöntő pillanat” az e-mail megnyitása, többnyire onnan nem mennek tovább a kérdőív megadott linkjére. Viszont „…ha már rákattintott, végigmegy rajta”. Legutóbbi adatfelvételük során egy meglehetősen szerény külső megjelenésű, egyszerű kivitelű kérdőívet alkalmaztak („legördült az egész egyszerre…”), mégsem tapasztaltak kisebb válaszadói arányokat, mint igényesebb kérdőívek alkalmazása esetében. A KJF munkatársai viszont fontosnak gondolják azt, „hogy néz ki” egy kérdőív, pozitív reakciókat válthat ki egy igényes megjelenés – különösen a postai kiküldés esetében. Az is nagyon sokat számít szakértőnk szerint, hogy „ne neki kelljen felbélyegeznie vagy a postára elmennie miatta”. A BMF és a KJF szakemberei külön kiemelték a kérdőív hosszának kérdését. Megítélésük szerint 10-15 percnél nem szabad hosszabbat alkalmazni. A BMF kutatója így fogalmazott: „Mi négyoldalas kérdőívet használunk, vigyázunk arra, hogy a kitöltésnél nehogy elfogyjon a válaszoló türelme. Akkor lenne valamelyest növelhető, ha nagyon egyszerű kérdésekkel raknánk tele, csak ’igen-nem’, vagy ’szeretem-nem szeretem’ kategóriákat szerepeltetnénk.” Hasonló a helyzet az online kérdőívnél is megítélésük szerint („tíz perc után elfogy az érdeklődés”). Ezzel részben ellentétes tapasztalatokról számolt be ELTE-s megkérdezettünk: „Én azt hittem sokáig, hogy a hosszú kérdőív elriasztja a hallgatókat. De ez az utóbbi hallgatói kérdőívünk hosszú volt, 13 oldalas, 50 kérdésből állt, szerintem egy olyan 25 perc a kitöltése. Ez persze nagyban függ attól, milyen figyelmesen olvassa el, milyen részletesen válaszol a nyílt végű kérdésekre. Ez az ötven kérdés persze, jóval több, mert további alkérdések nyílnak ki, összesen körülbelül 200 kérdés a vége.” Sokat segíthet megítélésük szerint – különösen az online változat esetében az átláthatóság, a könnyen kezelhetőség. Egyesek szerint szerencsésebb, ha a kérdezett előtt kinyílik a kérdőív és „egyszerre látja az egészet”, szemben azzal a megoldással, hogy oldalról oldalra nyílik ki. Szerencsésebb továbbá, ha megnézheti a korábbi válaszait, ha átugorhat bizonyos kérdéseket (nem „kötelező mindenre valamit beírni”, mert „esetleg az egészből kilép, ha egyet nem szeretne megválaszolni …”), de sokat segít a „legördülő válaszlehetőségek” alkalmazása is. Különösen nagy jelentősége van annak a szofisztikáltabb technikai megoldásnak, amikor a „specifikációs válaszok” (ugrató kérdések) esetében addig nem látható kérdések nyílnak ki, így rejtve marad azok számára, akiket ez nem érint. Az ELTE munkatársai több változattal is kísérleteztek már az ETR kínálta „statikus” megoldástól – amikor nem alkalmazhattak specifikációs „ugratásokat” – egészen egy professzionális kérdőív-szerkesztőig, amely „dinamikus” ugratási lehetőségeket, összetettebb táblázatos kérdésformákat, bonyolultabb grafikai megjelenítéseket is felkínált. Ennek különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak: a könnyebb áttekinthetőség, kezelhetőség megítélésük szerint A KJF szakemberei szerint olyan válasz-csatornát kell biztosítani, amit „a mindennapi életében is könnyedén használni tud”. Ezért is vontak be a módszereik közé az internetes kitöltést, hiszen „könnyebben kitölt a honlapon kinyitható kérdőívet, mint egy írásos valamit”. 19 A kérdőívet különös gondossággal alakították ki, külön pszichológusok, szociálpszichológusok véleményét is kikérték, bevonták a Felsőoktatási Tanácsadás tagjait is (erre a szabályzat is kötelezi őket). 18

15

növeli a válaszadói hajlamot, de a válaszok „minőségét”, megbízhatóságát is. Annak lehetőségét is biztosították, hogy a válaszadó később visszatérhet a részben kitöltött kérdőívre – anélkül, hogy felmerülne a válaszadó beazonosításának veszélye. Nem célszerű „váltogatni” a kérdőív elérési helyét, formáját, tartalmát, ahogy az ELTÉ-s szakember fogalmazott „ … a kérdőív ’ismerős’ legyen számára, hogyan kell kitölteni, hova kell klikkelni, ismerjék magát a felületet, ez lehetőleg ne változzon”. A kérdőív tartalmát - azaz mit érdemes kérdezni és hogyan – szintén érintették válaszadóink. Egyetértés alakult ki abban, hogy „egyszerűen megválaszolható, nem irritáló” kérdéseket szabad alkalmazni („ne igényeljen komolyabb utánajárást…”), ami felkelti a válaszadók érdeklődését. Tehát amik „a végzettek egymás közötti beszélgetésében is előjönnek”: szívesen váltanak szót arról például, hol és hogyan helyezkedtek el, érdekelheti őket a családalapítás, a gyermek megjelenése; nem szívesen beszélnek viszont ilyenkor sem a fizetésről, jövedelmi kérdésekről. Különösen irritálóak lehetnek azok a kérdések, amelyek „jelentősebb erőfeszítésre késztetik őket”: a rangsorolásos, vagy „kombinált mátrixos” kérdésformák20. A szakembereknek megoszlik a véleménye a „nyílt végű kérdések” alkalmazásával kapcsolatban. Egyes vélemények szerint jobban szeretik a válaszadók is, ha nem „a megadott alternatívákba kell bekényszeríteni magukat”; gazdagabbak, értékesebbek a válaszok is – csupán a nehezebb feldolgozhatóság miatt ódzkodnak alkalmazásuktól. Mások szerint viszont nagyon kicsi ezeknél a kérdéseknél a válaszadói hajlandóság (az ELTE szakemberének tapasztalatai szerint nem haladja meg a 10-15 százalékot), így célszerűbb a „zárt végű kérdések” alkalmazása.

2.8. Összegzés A fentiek alapján meglehetősen összetett kép alakult ki a pályakövető kutatásokban tapasztalatot szerzett szakértők véleménye alapján. Volt, amiben egybecsengtek a vélemények, volt, amiben homlokegyenest ellentétes álláspontok kerültek felszínre. A legfontosabb megállapítások így összegezhetők: A válaszmegtagadók „karaktere” tekintetében két fontos mozzanat emelhető ki az interjúk alapján: egyrészt az tűnik fontosnak, mennyire „sikeres” a megkérdezett, másrészt az elvégzett szak, a munka világában betöltött szerep (e kettő szoros kapcsolatban van egymással, különös tekintettel a „humán” és a „reál” beállítottság, az „emberekhez való viszony” dimenziói mentén). Valamivel nagyobb a nők válaszadási hajlandósága megkérdezettjeink szerint, míg az életkor, a tagozat, a lakóhely, a családi életciklus tekintetében legfeljebb „árnyalatnyi különbségek” tapasztalhatóak, illetve ellentmondó következtetések fogalmazódnak meg. A kapcsolati hálók, az intézményi kötődés szerepét illetően markánsan eltérnek a vélemények: egyesek szerint ez a legfontosabb a válaszadói hajlandóság szempontjából (milyen élményeket szereznek, milyen formában kapcsolódtak be a formális, a „részben formális” illetve az informális közösségi hálókba; itt különösen a HÖK, a tudományos, szakmai és kulturális fórumokat, szerveződéseket emelték ki). Mások szerint ennek semmi „Voltak ilyenek nálunk is, érződött, hogy néha nem koherensen töltik ki. Ilyenkor inkább egyszerűbb pontozásos kérdéseket alkalmazunk.” (Szabó Imre) 20

16

különösebb jelentősége nincs, a hallgatók alapvetően „közömbösen viszonyulnak” volt intézményükhöz, válaszadói kedvüket inkább az határozza meg, hogy „mennyire sodorják el őket a pillanatnyi élethelyzetből adódó problémák”. Bár e vélemény képviselője is kiemelte: ez a fajta magatartás nagyban függ az oktatási intézmény jellegétől, nagyságától. A válaszadást ösztönző kutatási eszközök tekintetében is jellegzetes eltérések tapasztalhatóak. Egyesek kifejezetten nagy jelentőséget tulajdonítanak a kutatási eszközöknek (pontos címlista, telefonos előszervezés, a nem-válaszolók követése, újabb felkérőlevelek küldése stb.), míg mások csak a személyes kapcsolat elmélyítésében, az érdekeltség felkeltésében, a „pozitív élmények” kialakításában hisznek. Vannak ugyanakkor olyan kísérletek is, amelyek e kettő kombinációját valósítják meg. A kérdőív jelentőségének kérdése szintén megosztotta a szakembereket. Sem a formáját (postai vagy online), sem a hosszát (rövid, legfeljebb 10 perces avagy akár félórás is lehet), sem a kérdések tartalmát, formáját illetően (vannak-e „irritáló” kérdések, nyitott vagy zárt kérdéseket alkalmazzunk-e) nem alakult ki egységes álláspont, de még abban sem egyezett a véleményük, hogy fontos-e a vizsgálati eszköz „igényes megjelenése”.

17

3. A volt hallgatók véleménye a telefonos interjúk alapján

Számtalan kérdés tehát nyitva maradt a szakértői információk egybegyűjtése után is. Ugyanakkor határozottan körvonalazódtak azok a probléma-csoportok, amelyek esetében érdemes a leginkább érintettek – a végzett hallgatók – véleményét feltérképezni. 3.1. A volt hallgatói telefonos interjúk vázlata, a feldolgozás szempontrendszere Arra vállalkoztunk tehát, hogy a kutatás első szakaszában, a szakértői mélyinterjúk nyomán körvonalazódó tényezőkről a három intézmény volt hallgatóit megkérdezzük egy telefonos interjú-sorozat keretein belül. A fentiekben vázolt problémacsoportokhoz kapcsolódóan elkészítettük az interjúk – részben kötött – vázlatát, amelyet a telefonbeszélgetések során írásban rögzítettünk (ennek személyenkénti összefoglalóit lásd a 2. sz. mellékletben). Az interjúvázlat a következő kérdéseket foglalta magába: I. Alapvető adatok: Neme; születési éve; ez az első diplomája-e; intézmény, kar, szak, tagozat; végzés éve; azóta változott-e iskolai végzettsége, szakképzettsége; (annak tisztázása, hogy melyik intézményre vonatkozóan kérdezünk); II. A kapcsolódás tényezői: II.1. Kapcsolat intézményével: Van-e valamilyen kapcsolata volt intézményével; (ha igen: milyen kapcsolata van; - ha nem: miért nem tartja a kapcsolatot); (ha igen: mikor, milyen célból, milyen formában; válaszolt-e a megkeresésre; miért válaszolt/nem válaszolt); II.2. Emlékek: Milyen emlékeket őriz a volt intézményéről; mi az, amire szívesen emlékszik vissza, mi az, amire nem szívesen; II.3. Barátság: Vannak-e barátai, akikkel ott alakította ki a kapcsolatot (ha igen: tartjáke ma is a kapcsolatot, hogyan/esetleg miért szakadt meg) (ha nincsenek barátai onnan: vajon miért nem sikerült barátságot kialakítania); II.4. Oktatók: Volt-e olyan személy az intézmény oktatói, munkatársai között, akik mély hatást, benyomást tettek rá (ha igen: mi volt ez a hatás); II.5. Szervezett közösségek: Bekapcsolódott-e a volt intézmény: diák önkormányzatának életébe, tudományos, szakmai közéletébe, más közösségbe (ha igen: hogyan); II.6. Alumni: Tud-e arról, milyen módon igyekszik a volt intézménye megkeresni, segíteni volt hallgatóit (ha igen: elégedett-e ezzel, ha igen: mennyiben; - ha nem: miért és mit szeretne); (ha nem: mit szeretne); III. Amennyiben kibocsátó intézménye pályakövetési céllal keresi meg, a válaszadást befolyásoló tényezők: III.1. Általában (nem segített): Melyek azok a tényezők, amelyek befolyásolják abban, hogy kitölti vagy nem a volt intézménye pályakövető kérdőívét;

18

III.2. Konkrétan (segített): Mennyire befolyásolják az egyes tényezők abban, hogy kitölti vagy nem volt intézménye pályakövető kérdőívét (osztályzatok egy ötfokozatú skálán): 1. az, hogy mennyire büszke a volt intézményére (az intézmény presztízse); 2. az, hogy milyen emlékeket őriz a volt intézményéről; 3. az, hogy milyen baráti kapcsolatokat ápol volt diáktársaival; 4. az, hogy milyen benyomással, hatással voltak rá volt tanárai, az intézményi munkatársak; 5. az, hogy milyen mértékben sikerült bekapcsolódnia valamely intézményi közösségbe; 6. az, ahogyan gondoskodik az intézménye volt hallgatóiról; 7. az, hogy milyen a kérdőív, amivel megkeresik; III.3. A kérdőív sajátosságai: A kérdőívvel kapcsolatban, melyek azok a konkrét szempontok, amelyek befolyásolják abban, hogy kitölti-e azt: 1. milyen hosszú; 2. milyen formában küldik (postán, e-mailben, online); 3. milyen kérdések vannak benne; 4. mennyire igényes; 5. milyen más tényező fontos; (mindezek miként befolyásolják); III.4. Az intézmény lehetőségei: Szerinte tehetne-e valamit a volt intézménye annak érdekében, hogy a megkeresettek válaszoljanak a pályakövető kérdőívükre (ha igen: mit; ha nem: miért gondolja így); IV. A DPR-ről: Hallott-e a Diplomás Pályakövető Rendszerről; (ha nem: rövid ismertetés; - ha igen: mit hallott, honnan tud róla); szerinte mi az értelme a DPR-nek; hogyan lehetne növelni a DPR hasznát, hogyan lehetne hasznosítani eredményeit; V. Megjegyzések, észrevételek, további információk. A kérdésekre adott válaszokat a fenti interjúvázlat pontjai alapján összegeztük. A következő részben a válaszadók összetételét, kiválasztásuk módját írjuk le. 3.2. A válaszadók összetétele, a kiválasztásuk módja Összesen tíz telefonos interjúra vállalkoztunk a három intézmény végzett hallgatói körében, amelyet kiegészítettünk egy „külső szereplő” információival is21. Az volt kiválasztás alapelve, hogy azoknak az intézményeknek a végzett hallgatóit vonjuk be a kutatásba, amelyekben a diplomás pályakövetésnek jelentősebb hagyományai vannak (BME, ELTE, KJF), illetve megismerhettük a kutatások vezetőinek elképzeléseit. Ílymódon mintegy szembesíthettük a 21

Természetesen több interjút is kezdeményeztünk, ebből tíz bizonyult sikeresnek abban a tekintetben, hogy érdemben válaszoltak minden kérdésünkre, illetve megfeleltek a „minta” összetételével kapcsolatos elképzeléseinknek. Néhány (a három intézményen kívüli) „külső személyt” is megkérdeztünk, melyek közül a Debreceni Egyetemen végzett agrármérnök válaszait – érdekességképpen – szintén beemeltük az elemzésünkbe.

19

szakemberek elgondolásait „a másik oldal” véleményével. Törekedtünk arra is, hogy egy-egy intézményben képviseltessék magukat a megkérdezettek között nem, a végzés éve, a tagozat és – bizonyos tekintetben – a szak szerint is a lényegesebb csoportok. Az alábbi táblázatban foglaljuk össze a megkérdezett személyek legfontosabb adatait (lásd az 1. táblázatot): 1. táblázat: A megkérdezettek fontosabb adatai sorszám

nem

intézmény

szak

tagozat

végzés éve

levelező nappail nappali

első/második diploma első első első

1 2 3

férfi férfi nő

KJF BME-GMK KJF

4 5

férfi nő

ELTE-TTK ELTE-BTK

6 7

nő férfi

ELTE-BTK ELTE-TáTK

8 9

nő férfi

KJF BME-VMK

10

férfi

BME-VIK

11

nő

DE-AMTC

közgazdász alk.mechanikus vendéglátóipari közgazda meteorológus régészettörténelem magyar szociális menedzser gazdálkodás vegyipari szakmérnök villamosmérnök agármérnök

nappali nappali

első első

2004. 2006.

nappali levelező

második második

2009. 2008.

levelező levelező

első második

2003. 2006.

nappali

első

2005.

nappali

első

2006.

2004. 2007. 2006.

„A válaszmegtagadás motívumai” ZSKF TKK telefonos volt hallgatói interjúk

Eredeti elképzelésünk szerint az érintett felsőoktatási intézmények korábbi kutatásaiba bevont, de a kérdőívet vissza nem küldők közül választottuk volna ki interjúalanyainkat, de hamar kiderült, hogy erre nincs mód22. Két szempontból is változtattunk tehát kutatási módszerünkön: egyrészt egy közösségi portál (az IWIW) adatai alapján értük el a volt hallgatókat23, másrészt olyanokat is kérdeztünk, akik nem vettek még részt ilyen kutatásokban – de „potenciális alanyai” valamely intézmény DPR-ének.

22

Egyrészt a válaszmegtagadók nem mindenütt visszakereshetőek a nyilvántartások alapján, másrészt a kutatás vezetője nem járult hozzá a beazonosításukhoz. 23 Az elvégzett felsőoktatási intézmény nevére kerestünk az IWIW-en, ahol megadták a telefonos elérhetőségüket, ott igyekeztünk életkor és nem szerint „válogatni”.

20

3.3. A telefonos interjúk összesített eredményei 3.3.1. A megkérdezettek alapvető adatok A fentiekben közölt adatok alapján megállapítható, hogy a „mintába” három BME-n végzett, négy volt ELTE hallgató és három volt KJF-es került (kiegészítésül egy agráros a Debreceni Egyetemről). Nemek szerint hat férfi és öt nő alkotja a vizsgálati csoportot; kilencen 1979 és 1983 között születtek, egyikük jóval idősebb, 1968-ban. Nyolcuknak ez az első diplomája, hárman a másodikat szerezték a kiválasztott intézményekben; egyiküknek sem változott a végzés óta a képzettségi szintje. 3.3.2. A kapcsolódás tényezői Ezen a kérdéskörön belül arra kértük válaszadóinkat, hogy számoljanak be a volt intézményükhöz fűződő kapcsolatukról, a kapcsolattartás formájáról. Külön rákérdeztünk az emlékeikre, benyomásaikra, a formális és informális kapcsolati hálókhoz való viszonyukról. A megkérdezettek közül mindössze hárman mondták azt, hogy valamilyen kapcsolatot tartanak fenn a képző intézménnyel: egyikük PhD-hallgató, így a kapcsolat természetes, másikuknak a barátnője maradt az egyetemen, az ELTE-n végzett régész-lány pedig időrőlidőre megkapja az intézmény hírlevelét, de az nem feltételez választ. Azok, akik nemmel válaszoltak erre a kérdésre, két okot említenek, egyrészt az idő hiányát, másrészt pedig nem látják azokat az indokokat, amelyek a kapcsolatok keresését, ápolását indukálnák. Arra a kérdésre, hogy megkereste-e valamilyen formában anyaintézménye, a megkérdezettek fele válaszolt igennel, közülük kettőt pályakövetési céllal kerestek meg, hárman az intézmény hírlevelét kapják. Heten nemmel válaszoltak, ebből az ELTE-n idén végzett nő a „még nem”, az ELTE-TáTK-on diplomázott férfi a „sajnos nem” választ adta. A pályakövető kérdőívre egyikőjük válaszolt, mert fontosnak érzi (ahogy fogalmazott: „ebből kiderülhet, hogy mire jó a diploma”); míg a másik úgy vélte, „nincs olyan ok, ami miatt válaszolnia kéne”. Az intézményről őrzött emlékek között négyen inkább a kellemesekről számoltak be; ugyanennyien mondták, hogy ezek jók és rosszak is voltak; hárman pedig az emlékek semleges, illetve sekélyes voltáról számoltak be. Egy hallgató érezte úgy, hogy nagyobb részt kellemetlen emlékekkel gondol vissza a főiskolai évekre. A jó emlékek általában a mikroközösséghez kapcsolódnak, nem pedig az intézmény egészére vonatkoznak. Többször elhangzott, hogy a negatív élmények (pl. kapcsolat a Tanulmányi Osztállyal) idővel elhalványodnak, jelentőségüket veszítik. A hallgatói évek alatt szerzett barátságok tartósnak tűnnek. A tizenegy megkérdezett közül nyolcan mondták azt, hogy az itt szerzett barátságok fontosak, és az ápolásukra fordított energia nem veszett el. Csak három megkérdezett barátságai nem bírták ki felnőtt élet hozta változásokat.

21

Az oktatók megítélésében a kép rendkívül vegyes. Egyetlen olyan megkérdezett sincs, aki az oktatást generálisan jónak nevezné, helyette hatan számolnak be arról, hogy voltak jó tanáraik (is). Van, aki három-négy ilyen oktatót tart számon, mások a „többséghez, másokhoz képest” kitételt említik. Igazán negatív élményről egyikük se számol be a tanáraival kapcsolatban, ha csak azt nem értékeljük annak, hogy az eltelt évek alatt senki sem gyakorolt tanárként jelentős hatást rá. Egy olyan megkérdezett, aki ma PhD-hallgató, egy tanáregyéniség hatására választott magának szakmai és karrier utat, így e kapcsolata sorsdöntő lett. A szervezett közösségek csak a hallgatók kisebb hányadát érték el: ketten TDK-ztak, és ez számukra nem csupán a szakmában bizonyult meghatározónak, de a hozzá kapcsolódó közösségi élményt is említik. Az alumni mozgalom eddigi erőfeszítéseivel kapcsolatban a válaszok meglehetősen nagy szórást mutatnak. Valamilyen kapcsolat-felvételi kísérletről öten számoltak be, közülük ketten azt mondják, hogy ez „formális, semmitmondó, érdektelen” volt. Arra a kérdésre, hogy szükség van-e az alumnira, négyen válaszoltak igennel. Egyikük szívesen járna azokra a kulturális eseményekre, amelyeket hallgató–korában is látogatott. Egy válasz arra vonatkozott, hogy „igazi, családias, bulizós” találkozók kellenének, míg másikuk olyan szakmai fórumot szeretne látogatni, amely megkönnyítené a munkáját. Van olyan felvetés is, hogy „addig kell a vasat ütni, amíg meleg”: már nagyon hamar, közvetlenül a végzés után meg kellene keresni őket. Azok, akik nem igénylik a végzett hallgatókkal való törődést, így kérdeztek vissza: „mire való az?” Nem érzik, értik (még), mi szükségük lenne a végzés után kapcsolatban maradni az intézménnyel. Ugyanakkor említenek olyan megoldásra váró feladatokat (például a diploma elismertetését a PM-mel), amelyben talán joggal várhatnak segítséget, és nem is biztos, hogy ne kapnák meg, ha kérnék volt intézményüktől. 3.3.3. A válaszadást befolyásoló tényezők A fentiek feltérképezése után arra kértük válaszadóinkat, hogy nevezzék meg, melyek azok a tényezők, amelyek befolyásolják abban, hogy kitöltik-e a volt intézményük pályakövető kérdőívét. Először nem adtunk meg szempontokat („spontán, nem segített” kérdést alkalmaztunk), ezt követően hét tényezőt soroltunk fel és arra kértük őket, hogy osztályozzák ezeket egy ötfokozatú skálán, lejegyeztük a kommentárjaikat is. A spontán kérdésünkre a megkérdezettek közül négyen azt mondták, hogy „minden további nélkül” kitöltenének egy, az egyetemről, főiskoláról érkező kérdőívet. Egy volt hallgató a „valószínűleg” kitételt tette, hatan pedig különböző feltételekkel tennék meg azt. Van, aki postán kérné, válaszborítékkal ellátva, mások pedig kifejezetten az elektronikus változat mellett érvelnek. Rövid, célratörő kérdőívet szeretnének, amelyben azonban fontos, hogy rögzítve legyenek a célok és az, miért kérik az időt-energiát a kitöltéshez. Ha belátható ennek a haszna, akkor elvileg egyetlen megkérdezett „sem haragszik annyira” a volt intézményére, hogy eleve elutasítsa annak kérését. Többen időhiányra hivatkoznak, illetve

22

ennek rendelik alá, hogy ténylegesen kitöltik-e (jellegzetesen a műszaki beállítottságúak válaszoltak így). A „segített” kérdésünk esetében arra kértük válaszadóinkat, hogy vegyék számba az egyes – általunk felsorolt – tényezőket: mennyire befolyásolják abban, hogy kitöltik-e a volt intézményüktől kapott pályakövető kérdőívet. Megkértük őket, hogy osztályozzák egy ötfokozatú skálán a felsoroltakat, ahol az ötös azt jelentette, hogy „ez döntő mértékben befolyásolja”, míg az egyes azt, hogy „ennek egyáltalán nincs szerepe”; a közbülső értékekkel „árnyalhatták véleményüket”. Kértük, „kommentálják” is az osztályzatokat. Kihangsúlyozzuk, hogy rendkívül szubjektív értékítéletekről van szó, illetve a „mintánk” nagysága is rendkívül csekély (mindössze 11 adatra számítottuk az átlagértékeket), de a tendenciákat mindenképpen érdemes nyomon követni. Összességében a hét tényező együttes átlaga 3,29-nek bizonyult – ehhez képest értékelhetjük az egyes tényezők „relatív fontosságát”. 1. Az, hogy mennyire büszke a volt intézményére (az intézmény presztízse), az ötfokú skálán összességében 3,82 pontot adtak a megkérdezettek (átlag fölötti fontosságú tehát). Jelentős eltérések tapasztalhatóak a nappali és a levelező tagozatos hallgatók véleménye között. Míg a nappalisok általában büszkén gondolnak vissza arra, hogy adott intézményben tanultak, addig a levelezősök inkább „mostohagyerek” mivoltukat hangsúlyozzák. Valamelyest átlag fölötti jelentőségű ez a tényező a nők számára – és meglepően alacsony az ELTE volt hallgatói körében. 2. Hogy milyen emlékeket őriz a volt intézményéről döntő szempont abban, hogy a megkeresésre a kérdőív kitöltésével válaszoljon: a szép emlékek, amelyek „idővel még szebbek is lehetnek”, megerősítik a kötődést. Erre a kérdésre 3,91-es átlagosztályzatot adtak, amely a legmagasabb. Itt is a nappalisok átlagértéke jelentősen meghaladja a levelezősökét, alacsonyabb a nők és a KJF volt hallgatói körében. 3. Az, hogy milyen baráti kapcsolatokat ápol volt diáktársaival alacsony szerepet játszik a kérdőív kitöltésében, 2,82-es átlagpontjával a második legkevésbé fontos szempont, noha csak három olyan megkérdezett van, aki arról számolt be, hogy nem léteznek már azok a barátságok. Intézmények szerint az ELTE-n van relatíve nagyobb jelentősége, a fiúk körében és – némileg meglepő módon – a levelezősöknél. 4. Az, hogy milyen benyomással, hatással voltak rá tanárai, az intézményi munkatársak nem döntő, sőt! A megkérdezettek közel fele arról számolt be, hogy a tanárok nem gyakoroltak rájuk különösebb hatást, semleges emlékeket őriznek erről a szegmensről. A 3,09-es átlagpontszám árulkodik arról, hogy az intézményekből hiányoznak azok a „meghatározó” egyéniségek, akik évek után is megérintenék volt hallgatóikat. Valamelyest nagyobb hatással bír ez a tényező a nappali tagozatosokra, a nőkre és az ELTE volt hallgatóira – ebből a szempontból a KJF-en a legkedvezőtlenebbek a viszonyok. 5. Az, hogy milyen mértékben sikerült bekapcsolódnia valamely intézményi közösségbe (HÖK, TDK, egyéb formalizált közösségek) a legkevésbé fontos a volt hallgatók számára 23

a válaszadást befolyásoló tényezők között. Tanulságos, hogy még azok sem adtak erre maximális pontszámot, akik annak idején intenzíven TDK-ztak. Öten pedig az ötfokú skálán az 1-est jelölték meg, átlagértékben kereken 2,00-t kapott ez a szempont. Nem meglepő, hogy a nappali tagozaton végzetteknél relatíve nagyobb az átlagérték, a levelezősök mindegyike 1-essel válaszolt. Valamivel kedvezőbb a helyzet a nőknél, az ELTE-n, míg a BME volt hallgatói körében e tényező hatása a legalacsonyabb. 6. Az, ahogyan gondoskodik az intézménye volt hallgatóiról (az „alumni mozgalom” szerepe), meglehetősen fontos szempontnak bizonyult, többen említik, hogy az intézmény kínáljon valamit, legyen benne „őszinte kíváncsiság” az egykori kliensei iránt. Említik, hogy legyen rendszeres az érdeklődés. Átlagosan 3,60 pontot ér ez a szempont az ötfokú skálán. A BME esetében talán nem meglepő az átlag fölötti érték, valamelyest magyarázatra szorulna viszont az ELTE alacsony értéke és a KJF „jó szereplése” e tekintetben. A férfi illetve a levelező tagozaton végzettek körében is az átlagot meghaladó értékeket mértünk – e csoportoknál tehát jelentősebb pozitív hatások remélhetőek az alumni mozgalmak kapcsán. 7. Az, hogy milyen a kérdőív, amivel megkeresik a legfontosabb szempontok egyike. Azt gondolják, hogy az „legyen érdekes”, „rövid és lényegre törő”, „érkezzék borítékban, és szép tipográfiával készüljön”, „ne legyen irritáló”, „személyeskedő” vagy „buta”. E kérdésre egyetlen megkérdezett adta az „egyáltalán nem fontos” –t jelentő 1-est, és négyen a „nagyon fontos” 5-ösel értékelték, átlag pontszáma 3,82. A BME volt hallgatóit érdekli legkevésbé a kérdőívek „milyensége”, míg az ELTE esetében a legmagasabb az átlagérték. A levelezősök és különösen a nők körében jelezték átlag fölötti arányban e tényező jelentőségét. A kérdőív sajátosságaira alaposabban is rákérdeztünk: a hosszúságát, a küldés formáját, azt, hogy milyen kérdések szerepelnek benne, illetve hogy milyen igényes a megjelenése. 1. Hogy milyen hosszú: a kérdőív hossza, többek számára döntő (8-an jelölték meg), az átlag kb. 15 perc, amelyet rászánnának, a maximum pedig harminc. De többen nem is percekben mérnék a szükséges ráfordításokat, hanem az „untatásától” tenné függővé, hogy elküldené-e a válaszait. A BME volt hallgatói körében lényegesen alacsonyabb a „limit” (10-15 perc), míg a KJF diplomásai relatíve a „legtürelmesebbek” (25-30 perc). 2. Hogy milyen formában küldik (postán, e-mailben, on-line), fontos szempont: kilencen elektronikus formában szeretnék kapni a kitöltendőket, többen a „csak ne postán” kitétellel is élnek, míg ketten kifejezetten levelet szeretnének kapni, szép tipográfiával, logós borítékban, képekkel-ábrákkal („hogy kézbe foghassa – ne csak klikkelgessen”). 3. Hogy milyen kérdések vannak benne, az jelentős hányaduk számára mindegy (öten nem jelölték meg ennek fontosságát), ketten a magánszféra védelmére gondolnak, hárman pedig érdekes, „nem buta” kérdéseket várnak, illetve valaki előre megígéri, hogy addig töltögeti ki, amíg meg nem kérdezik tőle, hogy „mennyire tudja a gyakorlatban alkalmazni az itt tanultakat”. Általában izgalmas, érdekes, kikapcsolódást és szórakozást jelentő negyedórát szeretnének eltölteni a kérdőív kitöltésével. Relatíve 24

nagyobb jelentőséget tulajdonítanak ennek a szempontnak a levelezősök és a férfiak, átlag alatti a jelentősége a BME volt hallgatói körében. 4. Hogy mennyire igényes a kérdőív, meglehetősen fontos szempontnak bizonyult (8-an jelölték meg). Igényes, logóval ellátott, helyesírási hibáktól mentes, könnyen érthető dokumentumot néz meg szívesen az ember. Összefoglalja az elvárásokat az egyik vélemény: „adják meg a módját”. Különösen a női megkérdezettek, a nappali tagozaton végzettek és a volt ELTE-sek emelték ki ennek jelentőségét. Néhány „egyéb tényező” is előkerült az interjúk során. Ezen belül az „ígérjenek valami” olyan, az egyetemi léthez kapcsolódó információt, alumni találkozót, lehetőséget, amely vonzó az öregdiák számára. Tehát természetesen nem egy „feliratozott tollra” vágynak, hanem valamiféle „visszajutási lehetőségre” az egyetemi, főiskolai évekhez. Az intézmény lehetőségei abban a tekintetben, hogy mit tehet a volt intézménye annak érdekében, hogy a megkeresettek válaszoljanak a pályakövető kérdőívükre, a válaszok ekként foglalhatóak össze: legyen az intézményben „tényleges érdeklődés” azok iránt, akik a szakmai jövőjüket az ott eltöltött évekre alapozzák. „Tiszteljék meg őket” olyan módon, hogy abból a tényleges érdeklődés, a vélemények fontossága tűnjék ki, ne legyenek sematikusak, „rágósak”, túl hosszúak a kérdések, ne legyen „adatbányászat” a vizsgálat. 3.4. A volt hallgatók a Diplomás Pályakövető Rendszerről A megkérdezett tizenegy végzett hallgatóból csak egy mondta, hogy hallott a DPR-ről (az, aki PhD-hallgatóként az egyetemen maradt). Vannak olyanok, akik kaptak az intézménytől kérdőívet, de nem kapcsolták össze ezt a pályakövetési céllal. Miután elmondtuk neki e kutatássorozat lényegét24, megkérdeztük a véleményüket, vajon milyen haszna, értelme lehet a pályakövetésnek. Egyik válaszadónk szerint a DPR eredményeit az intézmények hasznosíthatják elsősorban: „olyan az, mint a szállodáknál a csillagok”, megmutathatja, „mennyire jó az egyetem”, erről miként vélekedik a felhasználó munkapiac, hogy mi mást kellene tanítania, hogyan kellene javítani a munkáján. Arra a kérdésünkre, hogyan lehetne növelni a DPR hasznát, hogyan lehetne hasznosítani eredményeit, meglehetősen tanulságos válaszokat kaptunk. Egyes vélemények szerint a jelenlegi és a leendő hallgatókat igazíthatja el abban, mit várhatnak és mit várjanak el attól a felsőoktatástól, ahová belépni szándékoznak vagy már benne vannak. De arra is fontos választ adhat, hogy milyen szegmensekben van szükség a továbbképzésekre, miben igénylik a volt hallgatók az intézményüktől ezt.

24

Az interjúk során a következő tájékoztatást adtuk a DPR-ről: „A felsőoktatásról szóló 2005. évi törvény kötelezően előírja minden intézmény számára az ’önkéntes adatszolgáltatásra épülő’ pályakövetést az ott végzettek körében. Ezeknek a vizsgálatoknak a célja a végzettek munkaerő-piaci helyzetének, munkavállalói tapasztalatainak, munkaerő-piaci- elhelyezkedési stratégiájának a felderítése, a képzés és intézményi szolgáltatások munkaerő-piaci tapasztalatok fényében történő értékelése, valamint a végzettek továbbképzési motivációinak feltérképezése. Mindezek eredményeit meg kell ismertetni az intézmény volt és jelenlegi hallgatóival, oktatóival, vezetőivel, a munkáltatókkal, a leendő hallgatókkal és a szélesebb közvéleménnyel.”

25

4. A szakértői mélyinterjúk és a hallgatói válaszok összevetése

Kellő óvatossággal kezelve a begyűjtött információkat – kerülve a „messzemenő és empirikusan alátámasztott” következtetések megfogalmazását – a következő főbb megállapításokat tehetjük: A telefonos beszélgetések alapján az az összbenyomás alakult ki bennünk, hogy a személyes megkeresések során a felsőoktatási intézmények volt hallgatói meglehetősen nagy készséget mutatnak a kapcsolatfelvételre alma materükkel. Kategorikusan senki nem utasította vissza egy – a volt intézményétől kapott – kérdőív kitöltését. Ezt a megállapításunkat messzemenően alátámasztja a BME egyik kísérlete, amely során a telefonos megkeresésre a volt hallgatóik kevesebb, mint öt százaléka utasította vissza a kérdőív „fogadását”. Ugyanakkor – az „előzetes ígéretek” ellenére – mindössze minden ötödik töltötte ki és juttatta vissza a műegyetem munkatársainak a kérdőívet, így közel kétharmaduk „elveszett” a kutatók számára. Éppen annak jártunk utána a volt hallgatói interjúk során, hogy vajon mi történik „közben”: miért „gondolják meg magukat” ilyen sokan! 4.1. A válaszadói hajlandóság alapdilemmája A legfontosabb alapkérdés, hogy az intézményhez fűződő érzelmi viszonyulás, jobb esetben egyfajta kötődés vajon milyen tényezők révén alakulhat ki, illetve befolyásolja-e a kérdőívek visszaküldését. A következő dilemma, vajon a „kutatástechnikai eszközök”mennyiben pótolják, egészítik ki a hiányzó válaszadói készséget? A szakértői interjúk során ellentmondásos kép alakult ki ebben a kérdésben. Három – merőben eltérő – stratégiát figyelhettünk meg: a KJF „mindent egy lapra tett” azzal, hogy szinte kizárólagos jelentőséget tulajdonít a kötődésnek („minél előbb és minél mélyebb, érzelmileg kialakított személyes kapcsolat minden hallgatóval” – és „csak ez számít”); a BME éppen az ellenkező „végletet” képviseli azzal hogy „semmit nem bíz” a kapcsolatokra, olyan módszertani fogásokkal él, amelyek szakmai-technikai eszközök révén biztosítják a nagyobb elérést és válaszadási arányt (pontosított címlisták, telefonos előszervezések, emlékeztető felkérő levelek, „célirányos” kérdőívek stb.). Bár az ELTE tapasztalatai szerények, de ők képviselik a „közbülső”, vagy „kombinált” megoldást azzal, hogy mindkét elemet igyekeznek beépíteni a pályakövető rendszerükbe. A kutatásaink egyértelműen ez utóbbi modell hatékonyságát igazolják! A volt hallgatók válaszaiból kiderült, hogy „eredendően” megvan a hajlandóság a kérdőívek visszajuttatására, de egyértelmű „érzelmi ösztönző tényezőkre” (az alma materükhöz fűződő viszony pozitív megerősítésére, vagy „újraépítésére”, a törődésre; az érdekeltség felkeltésére, arra, hogy „érdemes legyen” a kapcsolatot fenntartani stb.) és jól megválasztott „szakmai-technikai” lépésekre (különösen egy „megfelelően” eljuttatott és „megfelelően” kialakított kérdőívre) egyaránt szükség van a pályakövető vizsgálatok sikere érdekében. Ezek kombinált alkalmazásának hatékonyságát ugyanakkor nagymértékben befolyásolja a „kérdezetti habitus”, amelyet a „humán és reál beállítottságú” kettős 26

megközelítéssel ragadhatunk meg leginkább. Mind az érzelmi, mind pedig a szakmaitechnikai ösztönzők ennek figyelembevételével alakíthatóak ki – nem egyszerűen intézmények, hanem azon belül is „szakmacsoportok” szerinti differenciált modellek alkalmazásával. Különösen igaz ez a nagyobb oktatási intézmények esetében, ahol általában mindkét válaszadói típus megtalálható. Nem szabad azonban a kisebb intézmények kutatói számára sem „egyetlen üdvözítő” modellben gondolkodni, hanem mindkét ösztönző tényező-csoport differenciált alkalmazását kell megfontolniuk. A következőkben először megvizsgáljuk a szakmai- technikai tényezőket, majd az érzelmi ösztönzőket vesszük sorra a kutatásunk eredményeinek fényében. 4.2. A kutatások szakmai-technikai tényezőiről Az egyik legnagyobb akadály, amit le kell küzdeni a kutatóknak: a volt hallgatói elérése. Itt a címlisták aktualitása, különösen a telefonos vagy e-mailes címlista jelentősége emelkedik ki, hiszen döntő többségük interneten várja a „megszólítást” és a kérdőívet is. A telefonos „előszervezésnek” kettős pozitív hatását nem szabad lebecsülni, hiszen a „személyes megszólítás” az érzelmi ösztönző tényezők egyik legfontosabb formája, másrészt így tisztázható a kérdőívek eljuttatásának „optimális módja”, azaz mely címen jut el egyáltalán a címzetthez – és milyen formában. Ez utóbbi kérdés kapcsán a kutatás-sorozatunk is megerősítette: egyértelmű az online technika dominanciája, de „nem járt még el az idő” teljesen a postai úton kitöltött kérdőívek fölött, hiszen nem lebecsülendő azok aránya, akik csak ebben a formában hajlandóak az együttműködésre. Érdemes tehát előzetesen felderíteni: a kérdőív milyen formáját választja a „potenciális válaszadó”, ennek ismeretében lehet megfelelő döntést hozni a postai kiküldésről (számolva azzal, hogy ennek elmaradása önmagában is akár 10-15 százalékos válaszadói veszteséget okozhat). A többfajta elérés (online a honlapon, e-mailben elküldött kérdőív vagy link, a postai vagy a személyes visszajuttatás lehetősége) tehát mindenképpen javít a válaszadói hajlandóságon. A felkérő levél, a válaszmegtagadók „követése” és „emlékeztető levél” kiküldése szintén fontos és bevált, a válaszadói hajlandóságot jelentősen (akár 15-20 százalékkal) növelő technikák a tapasztalatok szerint. Mint a kutatásunkból kiderült, maga a kérdőív is nagy jelentőséggel bír a válaszadói hajlandóság szempontjából. Becsléseink szerint a „nem megfelelő” kérdőív akár 20-25 százalékos veszteséget is eredményezhet (a kutatási eredményeink fényében nem érthetünk tehát egyet azzal a megállapítással, hogy „ha már egyszer kinyitotta, ki is tölti a címzett”). Több tényezőt is figyelembe kell venni az „optimális vizsgálati eszköz” kialakításához. A kérdőív kiküldési formáját már érintettük, a hossza kapcsán általános tanulságként megfogalmazható, hogy a „reál beállítottságúak” legfeljebb 10-15 percet hajlandóak rászánni, míg a „humán beállítottságúaknál” felmehet 20-25 percre is – de mindkét csoport esetében többen is kiemelték az igényes megjelenést („adják meg a módját …”), illetve a magánszférát sértő, irritáló vagy „buta” kérdések elkerülésének fontosságát. Ezeket a szempontokat sok megkérdezett ugyan figyelmen kívül hagyhatja, de érdemes azokra gondolni, akiknél számít, így a kellő gondossággal kialakított vizsgálati eszközök révén őket sem „veszítjük el”. További eszközök „bevetése” is megfontolható, így az ajándékok, a sorsolási játékok alkalmazása, vagy a többoldalú hírverés, a kutatás megfelelő PR-ja.

27

4.3. Az érzelmi ösztönző tényezőkről A megjegyzések, észrevételek kapcsán a megkérdezettek általában racionálisan végiggondolták, hogy a legfontosabb éppen nem az „észérvek felsorakoztatása” a volt hallgatók megnyerésére, eredményre sokkal inkább számíthat az érzelmi közelítés. Többségük büszke arra, hogy adott intézmény hallgatóiként szereztek diplomát, személyes hangvételű megszólításra, érdeklődésre vágynak, érzelmileg elkötelezettek volt alma materükkel és valamilyen módon ennek respektálását várják el attól. Nem elfogadhatóak tehát azok a szakértői vélemények, amelyek az „általános közömbösségről” (például a „zéró-pozitív hozzáállásról”) szólnak! Itt is kiemeljük, hogy a „válaszadó habitusa” függvényében különböző módon és mértékben ugyan, de mindegyikőjük elvárja a volt intézménye részéről, hogy „megszólítsa”. A vizsgálat hangneme, az alumni mozgalom aktivitása, általában minél korábbi („már az intézménybe való belépésük első percétől”), folyamatos „szakszerű és élményszerű” szolgáltatások nyújtásával, minden „mozgósítható eszköz” révén a kötődése megerősítését eredményezheti. A pályakövető rendszerről még nagyon kevesen tudnak, értelméről, lehetséges hozadékairól még ennél is kevesebben vannak meggyőződve – holott a kutatási részvételük ezen meggyőző érvek nélkül nem sikerülhet. Mindezek hatása a válaszadói hajlandóság alakulására nehezen megbecsülhető, de a vizsgálatokból az is kiderült, hogy hiányuk jelentős veszteségeket okoz.

Budapest, 2009. június

28