Vadászok. (Hobbs-birtok, 266-os körzet, június 17.)

2. Vadászok (Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 17.)

Liam és Dylan lopakodva haladtak a fák között, miközben szúrós szemmel figyelték a sűrű növényzetben megbúvó sziklákat. A körzetük hatalmas volt, és bár sokszor jártak már arrafelé, sosem nézték át ilyen tüzetesen az erdő mélyén elterülő barlangrendszert. Dylan egyszer csak egy mélybe vezető alagútra mutatott, ahonnan bűzös huzat csapott feléjük. Liam bólintott, és mélyen benyomultak a járatba. Hatszáz métert tehettek meg, amikor meghallották a baljós 33

Gombnyomásra – a trilógia harmadik része

morgást. Letették az első csomag robbanószert a földre, majd kifelé hátrálva elhelyeztek még néhányat. A dögök meglódultak a mélyből, a vadászok pedig lélekszakadva rohantak kifelé. – Pörkölj alájuk, Russel! – ordította Liam. Az ifjabbik Blackwood a többiekkel egy jókora szikla védelmében lapult az irányító szerkezettel a kezében, de csak akkor nyomta le a robbanást beindító kék gombot, amikor a bátyja és az indián mögéjük vetődött. Iszonyú detonáció rázta meg a barlangrendszert, majd fülsértő visítás rengette meg az eget. Az alagútban egyszerre robbantak fel a bombák, összeomlasztva a mutánsok felszínre vezető kijáratát. Mindent por és füst borított, a környező sziklákat belepték a bejárat közelében szétrobbant dögök tetemei. – Ez király volt! – kacsintott Russel a még mindig lihegő Liamre és Dylanre. – A másik alagutat is vállaljátok? – Nem, az a miénk! – vágott közbe Mason, miközben a mellette lapuló Kristenre kacsintott. – Nem? – De! – bólintott a lány. – Nehogy már mindet kisajátítsátok! Dylan nem válaszolt, helyette Mason és Kristen felé hajította a szablyáját, majd a hátuk mögül előre zuhanó mutánsba eresztett egy sorozatot. – Hogy az a …! – hördült fel Mason. – Még csak nem is hallottam ezt a büdös dögöt! Majdnem infarktot kaptam. Hallod, tesó – fordult az indián felé –, egy pillanatra azt hittem, minket akarsz kinyírni. – Hát, ha ilyen süketek lesztek a továbbiakban is, megteszik helyettem a mutánsok… – mormogta Dylan, majd kihúzta a kardját az előttük elterülő tetemből. 34

2. fejezet: Vadászok

– Zsongott a fülünk a robbanás zajától… – magyarázkodott zavartan Kristen. – Azért nem hallottuk. – Miért, az enyém nem? – nézett rá a bátyja, és rosszallóan megrázta a fejét. – Figyeljetek jobban! Russel némán nézte az előttük heverő szörny fejéből csordogáló lilásvörös vért. Az arca krétafehérré vált, és hányingere támadt. – Mi van, öcsi? – nyúlt a vállához a bátyja. – Rosszul vagy? – Nem. – Hát? – Egy ugyanilyen mart belém, Liam! – felelte Russel, és hűvös verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. – Ugyan, Russ, lendülj már túl ezen! Le kéne lőnöd egyet, és örökre elillannának a rossz emlékek! – Vagy inkább dolgoznom kéne ahelyett, hogy a Jurassic Parkban bohóckodok veletek… Liam elvigyorodott. – Ne csináld ezt, öcsi! Épp azért hoztalak magammal, hogy felülírjuk a rossz emlékeket. – Ha Dylan nem öli meg ezt a dögöt, két újabb rossz élményt szereztem volna – hümmögött Russel Masonra és Kristenre bökve. – Látod, ők nagy vadászok, mégsem hallották a hátuk mögött osonó pokolfajzatot. – Haragszom is rájuk – sóhajtott fel Liam. – De ezért jövünk mindig együtt. Figyelünk egymásra, így nem történhet baj. – Aha, ezt már ismerem – dünnyögött Russel. – Ha jól emlékszem, így kerültem anno Manipurába. Liam nem felelt. Tudta, hogy valahol igaza van az öccsének, mégis, szeretett volna férfit faragni a testvéréből, és érezte, 35


bármennyire is gyűlöli Russel a vadászatokat, hosszú távon előnyére válik majd a sok-sok közös portyázás. – Menjünk a következő lejárathoz! – szólt a többiek felé, majd a hátára kapta a zsákját, és a térképpel a kezében elindult a tisztás felé, ahol a lovaikat hagyták. – Ha minden igaz, az északi kaputól nem messze, valahol a patak partján lesz… Lóra kaptak, és a megadott irányba vágtattak. Amikor beérték a patakot, a lovaikat a kapun belül hagyták, ők pedig szétszéledtek a kerítés túloldalán, a lejáratot keresve. Vagy egy óra is eltelt, mire megtalálták. A patak egy holtágában, a sűrű nádas mögött szűk üreg nyílt. – Ez lesz az! – mondta Kristen, és levette a dzsekijét, készen arra, hogy bemásszon. – Felejtsd el! – fogta meg a bátyja a karját. – Nem létezik, hogy beengedlek oda! – De megbeszéltük, Dylan! – csattant fel a lány. – Ez a járat Masoné és az enyém! – Mason túl nagydarab. Nem fog tudni gyorsan kijutni onnan, ha kiszagolnak benneteket. Majd én lemegyek! – Jaj, Dylan, hát nem látod? Én vagyok az egyetlen, aki kön�nyedén be tudok mászni ide! Nem lesz semmi bajom! Add a zsákot, és már itt sem vagyok! – Nem szívesen mondom ezt, de ez egyszer igaza van – mormogta Liam. – Egyikünk se fér be normálisan abba a szűk hasadékba… Dylan felsóhajtott. – Oké, de ne menj mélyre! Elég, ha az utolsó ötven métert rájuk omlasztjuk! Megértettél? – Meg. 36


Az indián mégis zaklatott volt. – Ott leszek a kijáratnál. Bármi van, kiabálj, rendben? – Jaj, hagyjál már, Dylan! Nem lesz semmi bajom! – felelte Kristen, majd a robbanótölteteket a zsebes nadrágjának a rekeszeibe pakolta, és bekúszott a résbe. A többiek lélegzet-vis�szafojtva füleltek, miután a lány eltűnt a sötétben. Odabent Kristen a szemére húzta az éjjellátót, majd megindult az üregben. A szemüveg zöld lencséjén át élesen kirajzolódtak előtte a mohos sziklák, amelyeken a felsőbb rétegekből víz csordogált lefelé. A lány bakancsa alatt megcsikordult egy kő, a falak visszaverték a hangját. – A francba! – torpant meg a lány, és az aljzatra nézett. Megannyi apró kavicsot látott, végig az út mentén. Vélhetőleg a falakról morzsolódtak le. Az indiánlány belátta, nem fog tudni nesztelenül végigmenni, hacsak… Levette a bakancsát, és mezítláb folytatta az útját. A kövek szúrták ugyan a talpát, de így néma csöndben tudott haladni. Az órájába épített távolságmérőn halványkéken világítottak a számok. Harmincnyolc méter, negyvenöt… ötven. Letette az első csomagot, majd lassan hátrálni kezdett, és öt méterenként újabb és újabb robbanóanyagot helyezett a földre. Húsz méterre lehetett a kijárattól, amikor valami eltakarta előle a beáramló fényt. Kristen megérezte a mutánsból áradó bűzt. Nem tudta, honnan mászhatott elő a dög, de pontosan látta, milyen hatalmas. Megcélozta a homlokát, és egyetlen lövéssel leterítette. A szörnynek felvisítani sem maradt ideje, hatalmas dörrenéssel 37


a falnak csapódott. A lövés hangjába beleremegtek a sziklák, Kristen pedig futásnak eredt. A dögök a mélyben felüvöltöttek. Az indián lány eszelősen rohant, amikor a kijáratnál észrevett egy lefelé vezető keskeny mellékjáratot, ezért oda is behajított egy adag robbanószert, majd kipréselte magát a kijáraton. – Jönnek! – zihálta kimerülten, majd a bátyjával és a többiekkel fedezékbe menekültek. – Russel, omlaszd rájuk a hegyet! – adta ki a parancsot Liam, mire az öccse megnyomta a gombot. A domboldal megrázkódott, majd éktelen robajlás rengette meg a földet, és a föléjük magasló sziklák a mélybe süllyedtek. Ahol korábban kisebb hegy meredt a patak fölé, most egy lankásabbnak tűnő, sziklás völgy tűnt elő. A por és a füst vastagon beborította a nádast, a fákat, de a vadászokat is, akik a magasba csapó lángok és a törmelékek elől az uszadékfák mögé, a vízbe vetették magukat. Percekbe telt, mire annyira kitisztult a levegő, hogy mindan�nyian előmásztak, és felmarkolták a szárazon hagyott puskáikat. – Ügyes voltál nagyon! – mormogta Dylan a húgának, és átölelte a lányt. – Bízhatnál bennem jobban is… – nézett rá Kristen, mire Dylan elmosolyodott. – Ez nem bizalom kérdése. Masonért, bár kétszer akkora, mint te, ugyanúgy aggódtam volna. – Hát, miattam kár lenne! – dörmögte Mason. – Ma éppenséggel rejtvényt is fejthetnék idekint… Liam felröhögött. – Ennyire hervasztónak találod, hogy egy alagutat sem hagytunk neked? 38


Mason rágyújtott a pipájára. – Aha. – Hát, ha nagyon akarjátok, megnézhetünk még egy helyet! – szólt közbe Russel. – Az elvileg már nem a mi körzetünk, de nagyon közel van hozzánk. Ha berobbantjuk, onnan sem szivárog többé egyetlen dög sem hozzánk! – No, látod, ilyen gyorsan teljesülnek a szívből jövő vágyak! – veregette vállon az indián a szőke vadászt, mire Mason elvigyorodott. – Még jó. A végén úgy éreztem volna magam, mint egy kiscsaj, akit csak azért hoztatok magatokkal, hogy rémisztő dínókat mutassatok neki az állatkertben. – Hát, barátom, hidd el, ha ez lett volna a tervünk, nálad sokkal helyesebb csajokat hoztunk volna magunkkal! – vigyorodott el Liam. – Igaz, Dylan? – Aha – bólintott az indián, és Stellára gondolva bizsergő érzés járta át a gyomrát. Őrülten szerelmes volt, és most, hogy előző éjszaka neki adta magát a lány, nem vágyott másra, minthogy újra vele lehessen. Ehelyett nyakig véresen az erdőben lovagolt ocsmány dögökre vadászva, és úgy érezte, soha nem ér véget a nap… – Neked meg hová tűnt a cipőd? – kérdezte Russel a mögöttük igencsak lassan ballagó indián lánytól. – Levettem odabent, mert csikorogtak a talpam alatt a kavicsok – mondta sziszegve Kristen, mert igencsak nehezen haladt a szúrós köveken, pláne, hogy már a benti sziklák is alaposan meggyötörték a lábát. – Gyere, elviszlek a lovadig! – nyújtotta felé Russel a karját. – Kösz, nem. 39


– Miért nem? – Mert égő. – Már miért lenne az? – Hát jó, ifjú jedi mester… – kuncogott Kristen, és átkarolta Russel nyakát. – De csak azért, mert nagyon bírom a hosszú hajadat! – Nem is hosszú. – Hát, a sittes séródhoz képest nagyon is az. – Sittes? No, ezt még senki sem mondta nekem. – Az… – mondta Kristen, de amikor Russel a karjába vette, elakadt a szava. – Most mi van? Olyan jólesik, hogy cipellek, hogy már beszélni sem tudsz? – vigyorgott rá Russel. – Mi tagadás, Obi-Wan… Nagyon jólesik – felelte halkan a lány. Russel fürkészve nézte Kristen talányos mosolyát. – Lehet, többet kéne velem lenned a mutánsok helyett… Hidd el, remekül szórakoznánk! Kristen elnevette magát. – Nem tudom, Russel. Te olyan… csodabogár vagy. Hidd el, untatnálak! – Azt erősen kétlem. – Engem nem érdekel a csillogással teli csodaváros, téged viszont lenyűgöz. Te utálod a vadont, én viszont együtt lélegzem az erdővel. Ennél jobban nem is különbözhetnénk egymástól. Russel megállt egy pillanatra, és a lány melegbarna szemébe nézett. – Fogadjunk, hogy hamarabb beleszeretsz Manipurába, mint gondolnád! 40


– Miért szeretnék bele? – Mert elviszlek egy olyan gyönyörű helyre, amitől a lélegzeted is eláll. – Ne fáradj ezzel, Russ! – sóhajtott fel a lány. – Engem nem hoz lázba a manipurai rongyrázás. Az aurafejű kretének pedig jobban irritálnak, mint a mutánsok. Utálom az összes aurás hülyét. – És az én aurámmal mi van? – A tiéd rém menő… – nézett a lány a férfi körül hullámzó zöld fényjelenségre, mire Russel felnevetett. – Akkor nincs mitől félned, hogy elveszted a fogadást! – Jó. És miben fogadunk? – Azt majd a helyszínen elmondom. Kristen elmosolyodott. – Oké, benne vagyok. És ha én nyerek, és továbbra is utálni fogom Manipurát? – Akkor kérhetsz tőlem valamit! Megfelel? – Húha… Valamit vagy bármit? – Bármit! – Ne már… – nézett hátra Dylan. – Ti most fűzitek egymást? – Nem! – felelték egyszerre, mire Liamék felröhögtek. A mező szélén lóra kaptak, és a 267-es körzet felé vágtattak. Majd egy órába telt, mire elérték a magas kerítéssel védett birtok szélét, és a lovaikat Kristennel hátrahagyva kiballagtak a kóddal zárt nagykapun. – És most? – kérdezte Mason. – Kelet felé van egy sóbánya – hümmögte Russel a térképet nézegetve. – Ha szerencsénk van, arrafelé végződik a harmadik járat. 41


Elindultak a megadott irányba, és hamarosan meglátták a hegyoldalban a jókora alagút bejáratát. – És ha odalent emberek is vannak? – kérdezte Mason. – Nincsenek – felelte Russel. – Kétszáz éve nem használják ezt a bányát. – Hát, akkor nincs más hátra, mint előre – vigyorodott el a szőke vadász, és a zsákját megmarkolva az alagút felé futott. Dylan és Liam összenéztek, majd anélkül, hogy egy szót is váltottak volna, megmarkolták a puskáikat, és követték a barátjukat. Mason nem volt szívbajos. A szemére húzta az éjjellátót, és beballagott a sötétségbe. Odabent több járatot is látott, amelyekben sínek vezettek a mélybe. A pálya végén vaskocsik rostokoltak. Mason mindbe belerakott egy adag robbanószert, majd nagyot lódított a kocsikon, amelyek komótosan megindultak, majd akár a hullámvasút, eszelős iramban száguldottak a mélybe. – No, erre a zajra a holtak is felébrednek – hümmögött Liam, és meredten nézte az alagút falának sötét árnyait, amelyek abban a pillanatban megmozdultak. – A falakon! – ordította Dylan is, és mindhárman tüzelni kezdtek. A sziklákon fészkelő mutánsok hörögve vetődtek a támadóik felé, ám azok egyre hátrálva lőtték őket, a közelbe merészkedőket pedig a szablyáikkal szelték ketté. Az emberszabású szörnyek száma egyre csökkent, s miután Mason fejbe lőtte az utolsó példányt is, kirohantak az alagútból. Liam az öccse felé kiáltott. – Robbantsd fel őket, Russ! 42


– Oké, de messzebb kell mennünk! – bólintott az ifjabbik Blackwood. Azok a kocsik… ki tudja, merre kanyarodnak odalent? Lélekszakadva rohantak az erdő felé, majd amikor már jócskán eltávolodtak a sóbarlangtól, Russel megnyomta a bombákat beindító szerkezetet. A hegyet hatalmas rengés rázta meg, majd akár egy homokvár, lassan megsüllyedt, miközben a mélyből újabb és újabb detonációk rengették meg a felhőket. Kőtörmelék és por lepte be a sziklákat, majd nem sokkal később minden elcsendesedett. A vadászok zihálva nézték a maguk mögött hagyott katasztrófát. – Na, elégedett vagy? – kérdezte Liam Masontól. – Mondhatni – vigyorodott el a szőke vadász. – Nem tudom, ezek után milyen mutánsokra akarsz Miával vadászni? – Hát, azokra, akik nem voltak épp odalent, amikor alájuk pörköltünk. – És frankón ki akarod őt hozni az erdőbe? Nem volt elég a mai nap? – Jobb, ha rendet teszünk a körzetben – sóhajtott fel Liam. – Napokon belül vissza kell mennünk Manipurába, és egyikünk sem lenne nyugodt, ha azon kéne görcsölnünk, hány dög maradt a birtok közelében, nem? – De. És most? – Hazamegyünk, kajálunk, és aztán, ha van kedvetek, hálás lennék, ha elkísérnétek minket Miával az őrbódé elé. – Beetetjük a dögöket? – kérdezte Dylan. – Aha. Odacsaljuk őket, és kilőjük mindet. – Jöhetek én is? – kérdezte Kristen. 43


– Nem, Hamupipőke, neked mára ennyi elég volt! – rázta meg a fejét Liam. – Te meg az öcsi otthon maradtok! Vegyetek Valtól egy bakancsot! Kristen rosszallóan nézett rá, mire a bátyja is rámordult. – Hallottad! Russel megvonta a vállát. – Ugyan, Kristen, nehogy már bánkódj ezen! A lány azonban tovább fortyogott. – Ezek ketten még mindig úgy kezelnek, mintha valami kis hülye tini lennék. – És nem? – nézett rá a bátyja. – Nem, Dylan. Talán neked nem tűnt még fel, de már huszonkét éves vagyok! – Ó… hát, tényleg nem tűnt fel – mosolyodott el Dylan. – Ne zúgolódj, inkább látogasd meg a nagyit! Ria mama szobájában a légy pisszenését sem lehetett hallani. Stella és Emily a gardróbban próbálgatták a dobozban talált ruhákat és kiegészítőket, miközben Ria mama és Mia egymással szemben ültek egy tálcányi lágyan pislákoló mécses felett. Egymás kezét fogták, miközben Ria mama halkan beszélt. – Egy hatalmas könyvtárban járunk, ahol a polcok az égig érnek, és ameddig a szem ellát, könyvek sorakoznak egymás mellett. Ez az Akasha-könyvtár, Mia. Nem kell létra, ahhoz a sorhoz repülünk, amelyikről úgy érzed, hívogat… Minden könyvnek lelke van. Érzed, ahogy megközelíted őket. Izgatottan pusmognak, néha elhallgatnak, mások ujjongva hívnak, és megint mások kíváncsian lesnek. De az az egy, aki a tiéd, csak a tiéd, csendben figyel téged… látod a fényét? Látod, amint kiragyog a többi 44


közül? Ő a tiéd, Mia. A te titkos naplód, amiben minden gondolatod, minden érzésed, álmod, örömöd és fájdalmad le van írva. Repülj oda, ahhoz a könyvhöz, és vedd a kezedbe! Érzed, milyen hűvös a selyemkötés tapintása? Óvatosan nyisd ki, és hagyd, hogy a lapok oda peregjenek, ahová kell! A naplód megmutatja, amit látnod kell! A hatalmas papírlapok lassan peregnek, míg végül megállnak. Olvasd fel hangosan az üzenetet! Mia sötét szempillái megrebbentek. – Labradorit – szólalt meg álmos hangon, és bár nem volt tudatában, hajszálpontosan megismételte Doktor Cohen korábban mondott szavait. – Egy színjátszó, gyönyörűséges ásvány. Úgy is nevezik, a fényhozó. Ez a kő ugyanis képes arra, hogy az univerzum energiájával összekapcsolódva megváltoztassa a hatósugarában lévő élőlények rezgésszintjét. Egy sajátos erővel bíró, zöld kőre van szükségünk, amelyet egykoron a legendás sumér királynő viselt. Kérjétek az égiek segítségét! Az út maga a cél. Ezt nem csak Buddha, de a vikingek is tudták már. Az ezüstfonál elszakadt… A lány kezében tartott képzeletbeli könyv abban a pillanatban becsapódott, és Mia egyszeriben újra Ria mama szobájában találta magát. A gyertyák kialudtak, ő pedig hunyorogva nézett a félhomályban a vele szemközt ülő nőre. – Úristen… – nyelt nagyot. – Ria mama… az a könyvtár… tényleg létezik? Valóban ott jártam az Akasha-könyvtárban? – Mit gondolsz, kedvesem? – Olyan élethű volt… Mindent éreztem. De honnan tudhatnám, hogy nem csak a képzeletem játszott velem? –  Nem a képzeleted játszott veled, Mia! Az Akashakönyvtár valóban létezik. Ott őrzik az életünk minden egyes 45


momentumát, a terveinket, a gondolatainkat, az érzéseinket. Ezúttal nem álmodtál, Mia. Emlékszel, mit olvastál fel? – Igen! Minden egyes szóra – mosolyodott el Mia, és megölelte Ria mamát. – Visszaadtad az emlékeimet! – És megértetted, mit üzent ezzel Doktor Cohen? Mia elgondolkodva nézett a fehér hajú nő csillogó szemébe. – Megértettem. A hét megalopolisz felett, magasan a felhők között egy végtelennek tűnő zarándokút húzódik. Nincs rajta semmi, csak vizesblokkok. Maga az út, amin a zarándokok végigmennek, átlátszó, az oldalán két vaskos perem van, hogy a földön alvókat ne sodorja le a huzat a mélybe. Égi útnak nevezik ezt a zarándokutat, és úgy tartják, aki végigmegy rajta, más emberré válik. Az út felénél van egy kő. Egy viking korból származó rúnakő, ami a legendák szerint egykor a világ közepén állt, és magába szívta a föld szívének energiáját. Erre utalhatott Doktor Cohen, ezért mondta, hogy az út maga a cél, hiszen ez a kő lehet a megoldás. Russelnek ott kell elhelyeznie majd az új szerkezetet, hogy a legnagyobb hatósugárban elérje a hét megalopolisz és a környező körzetek minden szegletét. Ha helyes az elméletem, és a rúnakő valóban legendás erővel bír, Russel szerkezete, a felerősített labradorit erejével mindenhová elér. – És tudjuk, hogyan hat majd az emberekre az a különleges, zöld labradorit? – Nem. Russel még dolgozik rajta. De valamiféleképpen hat a mutánsokra. Talán beteggé teszi őket. – És ha az emberekkel is ezt műveli? – Nem tudom, Ria mama. Sötétben tapogatózunk még e téren, mégis, az álom többi része tisztán összeállt előttem! Megyek, elmondom Russelnek a fejleményeket! 46


Abban a pillanatban kopogtattak, és Dylan jelent meg az ajtóban. – Te jó ég! – hördült fel Ria mama. – Hát te meg hogy nézel ki? Az unokája nyakig véresen és sarasan ácsorgott odakint. – Vadászni voltunk, nagyi! – felelte Dylan. – Ne nagyizzál, inkább mosd meg az arcod és a kezed, mielőtt frászt kapnak tőled a lányok! – méltatlankodott Ria mama, de a férfi csak nevetett. – Jól van, mindjárt megmosakszom! – Liamék is itt vannak? – kérdezte Mia az indián háta mögé sandítva. – Igen, Masonnal a hallban várnak rád. Öltözz át, aztán irány az erdő! Mia bólintott, és a szobája felé nyargalt, Dylan pedig a nagyanyjára nézett. – Stella? Ria mama bólintott. – Emilyvel találtak egy régi fülhallgatót, azzal bohóckodnak a gardróbban. Kukkants be hozzájuk! Dylan a szomszédos helyiséghez lépett, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Odabent keskeny szoba tárult elé megannyi polccal, és a földön egymásra halmozott dobozokkal. A vastag szőnyegen egy halom ruha hevert, amelynek tetején Emily az igazak álmát aludta. Stella a sarokban ült, a falnak dőlve, lehunyt szemmel, egy régi fülhallgatóval a fején. Málnaszínű, vállnélküli ruha volt rajta, a karján színes karkötők, a fülében hosszú fülbevaló, az arcán könnyű smink. Dylan elmosolyodott. – Őrült jól áll neki, igaz? – suttogott a háta mögül Ria mama. 47


– Igen – bólintott az indián, és lassan a lány elé térdelt. Olyan közelről már hallotta, mit hallgat a szőke lány. Egy réges-régi film zenéje, az Angyalok városának betétdala szólt a lejátszóból. Felsóhajtott. Sóvárgott Stella ölelése után, de nem volt szíve megzavarni a békésen szuszogó lányt. A világoskék szempár azonban felpattant, mintha a tulajdonosa megérezte volna, hogy valaki nézi, és elmosolyodott. – Mennyire hiányoztál! – ölelte át a férfit. – Összekoszollak… – suttogta az indián, de ő sem bírta türtőztetni magát. Ajka a lányéra tapadt. Stella a karjába olvadt, teste az övéhez simult, és Dylan úgy érezte, megfordul vele a világ. Egyre csak csókolta a lány puha ajkát, és végisimította az arcát. – Ugye, nem sérültél meg? – kérdezte Stella, amikor a férfi végre elengedte. – Nem, dehogy, ez nem az én vérem – felelte Dylan. – Istenem, nyakig maszatos lettél miattam! – Nem baj! – rázta meg a fejét Stella. – Nem vagy éhes? Csinálok neked gyorsan valami harapnivalót. – Mason már szerzett ennivalót, lent van minden a hallban, de nem bírtam ki, hogy előbb ne lássalak… Stella elpirult. – Vissza kell még menned? – A bátyád szeretné, ha Mia lepuffantana néhány dögöt. Egy óra sem lesz az egész, csak ide megyünk, a főkapu elé. Aztán vége, néhány napig nyugalom lesz. Lejössz velem, amíg elindulunk? – Igen, szívesen! – felelte a lány, és a tenyere a férfi kezébe csusszant, Dylan szíve pedig megtelt melegséggel. 48


– Álomszép vagy… – mondta halkan. – Kihagyott a szívem, amikor megláttalak… – Akkor jó – felelte szégyenlősen Stella. – Végtére is, ez volt a cél. Dylan felnevetett. – Ja, értem, a nagyanyám őrjített így meg. Szóval azt akarjátok, hogy teljesen tönkremenjek tőled? Hát, mit mondjak? Remekül haladtok… Stella felnevetett, és átölelte Dylan nyakát. – Nem akarlak tönkretenni. Csak tetszeni szeretnék neked. – Iszonyúan tetszel, Stella… Gyorsan túljutok a bátyád lőgyakorlatán, és sietek vissza hozzád, jó? – Jó. A hallba siettek, ahol Liam és Mason jókedvűen falatoztak. – Jézusom, hogy néztek ki! – nézett rájuk Stella elhűlve. – Hát, kábé ugyanúgy, mint Dylan – felelte teli szájjal Mason. – De ahogy látom, az fel sem tűnt… – Hozok néhány vizes törölközőt, jó? – mondta a lány, majd választ sem várva a konyhába ment, és kisvártatva megjelent három megnedvesített kendővel. Letörölte a bátyja arcát, majd Masonét, és végül Dylanét. – Így mégis emberibben néztek ki – mondta halkan. – A gyerekek mindjárt jönnek uzsonnázni. Ne úgy üljetek itt, mint a mészárosok. Mason felröhögött. – Hát, Stella baba, pedig azok vagyunk. Nincs ezen mit szépíteni! – Mason! – szóltak rá a többiek. – Most mi van? – kérdezte a szőke vadász, miközben 49


felmarkolt egy újabb szendvicset. – Nem azok vagyunk? – Nem – felelte az indián, majd a lányra kacsintott. – Hanem őrangyalok. Igaz, Stella? – Nyakig véres őrangyalok… – mosolygott rá a lány a szeplői mögül. – Kész vagyok! – szólalt meg Mia a fejük fölül, és a többiekhez sietett az emeletről. – Te jó Ég! – nézett végig a három férfin. – Ha ez ilyen vérfürdővel jár, inkább elmegyek az üvegházba gyomlálni! – Ugyan, Mia, csak lövöldözünk egy kicsit! – mondta Liam. – Nincs miért aggódnod. – Akkor ti miért néztek így ki? – Néhány mutáns túl közel merészkedett. A szablya pedig fröcskölős sebeket ejt a dögökön – magyarázta Mason. – Na jó, azt hiszem, inkább kihagyom ezt a kört… – ácsorgott előttük tanácstalanul Mia, és lila aurájában vörös csillagok tűntek fel. – De szépek ezek a fények – nézett rá álmélkodva Mason. – Mit jelentenek ezek a vörös szikrázások? – Hogy teljesen be vagyok parázva, és halálfélelmem van, pedig még csak a hallban állok – felelte Mia, mire mindannyian felnevettek. – Örülök, hogy ilyen jókedvetek van, és azt hiszitek, viccelek, de én tényleg be vagyok rezelve! – mondta Mia, ám Liam hozzálépett, és átölelte a derekát. – Ugyan, bébi, imádni fogod! No, induljunk is el! – nézett a többiekre. – Mert aztán Mia meggondolja magát… Felkapták a zsákjaikat, és a kapu felé igyekeztek. Dylan megölelte Stellát. 50


– Gondolj arra, hogy eztán miénk az egész hétvége! – súgta a lány fülébe. – És menj be, mert kezd lehűlni a levegő! Mia Liam mellett lépdelt. A férfi egyik kezében a puskája volt, a másikban Mia tenyerét fogta. Dylan és Mason mögöttük ballagtak. – Csak a kapu elé megyünk. Idecsaljuk a dögöket, aztán lesből lepuffantod őket – mondta a férfi. – Ez a terv. Oké? – Hogyhogy lepuffantom őket? – kérdezett vissza Mia. – És ezalatt ti mit csináltok? Liam elnevette magát. – Nézzük, hogyan boldogulsz. Csak akkor avatkozunk közbe, ha szükségesnek látjuk. Mia megtorpant. – Te viccelsz velem? – Nem. Reggel óta szinte minden dögöt kiirtottunk a körzetben. A maradék a tiéd… Hát, öld meg őket! A lány nagyot nyelt. Az ujjai szorosan markolták a puska nyakát. – És ha nem találom el? – Eltalálod. Robbanó tölteteket tettem a puskádba. Egy-egy golyó is darabokra tépi őket… – És ha leblokkolok? – Nem fogsz. De ezért maradunk a kapu közelében. Az őrtoronyból segíteni fognak, ha nem boldogulsz a dögökkel, és mi is ott leszünk. Nincs mitől félned! – Minden vadászt így tanítasz? – Nem egészen – mosolyodott el a férfi. – De te jó vagy. Menni fog! Minek szarakodnánk a lőtéren? – Ja, hogy most azt a részt ugorjuk át? 51


– Igen. Láttam, hogy pontosan célzol, és fegyelmezetten lősz. Menni fog, Mia, ne aggódj már! – Tiszta ideg vagyok, Liam… – Ne legyél! Melletted leszek! Egyre figyelj: gyorsnak kell lenned! Ne hagyj nekik időt, hogy észrevegyenek! Időközben átértek a kapun, és elsétáltak az erdő és a rét találkozásáig. Dylan a zsákjából egy halom nyers húst öntött a fűre, és mellé dobta a véres vásznat, majd mind a négyen megálltak a kéken derengő fák árnyékában, mintegy húszméternyire a kihelyezett csalitól. Az erdőre csend borult, a légy pisszenését sem lehetett hallani. A nap a hegyek mögé bukott, szürkület lepte be az erdőt. Felharsant az első vadállatias üvöltés, amelyet egy újabb követett, majd meghallották a dübörgést, ahogy a vért kiszagoló vadak nagy iramban törtettek a réten szétszórt húscafatok felé. Liam keze Mia csuklójára fonódott, és jelzett, hogy emelje fel a puskáját, majd bólintott. A lány szíve a fülében dobogott. A vére eszelősen száguldott, az ajka kiszáradt, ahogy egyre csak a réten ringó magas virágokat figyelte, amelyek hirtelen meghajoltak, ahogy átrontottak rajtuk a mutánsok. Bár csak hatan voltak, Mia mégis úgy érezte, egy egész falka rohan felé, és szíve szerint rájuk eresztett volna egy sorozatot. Ehelyett mozdulatlanul állt, mert tudta, várnia kell, hogy a lövése biztosan betaláljon. Lassan megcélozta az első dögöt. Az ujja a hűvös ravaszon pihent, miközben az egyik szemét lehunyta, és visszafojtotta a lélegzetét. Nem figyelt semmi másra, csak a mohón loholó vadállatra, majd hirtelen meghúzta a ravaszt. A célkeresztbe vett mutáns hirtelen hátrazuhant, a lövés ereje szétrobbantotta 52


a fejét. A találat olyan váratlanul érte, hogy a többiek észre sem vették, hogy maguk mögött hagyták, miközben acsarkodva vetették magukat a fűre kidobott húsra. Mia újra lőtt, majd gyors egymásutánban még kétszer meghúzta a ravaszt. A dögök feje sorra szétrobbant. A maradék két mutáns azonban a torkolattűz felé fordította a pofáját, és eszeveszetten megindultak a támadójuk felé. – Istenem! – suttogta Mia, de ösztönösen újra célzott, és lőtt. Az egyik vadállatnak a szügyét találta el a golyó, és szabályosan kettéhasította a testét, a másikat viszont épp csak súrolta, így egyre közelebb ért Miához. Liam felemelte a puskáját, de várt. Biztos volt benne, hogy a lány sikerrel jár. Az utolsó vadállat alig négy méterre volt tőlük, amikor a golyó tompa puffanással szétloccsantotta a fejét. Vége volt. Mia reszkető lábbal rogyott a földre. – Elképesztő vagy! – hallotta valahonnan Mason hangját, majd Dylant látta maga előtt. – Jól vagy? – kérdezte az indián. – Nagyon sápadtnak tűnsz. – Minden rendben? – Igen – bólintott. – Csak kiugrik a szívem… Erős karokat érzett a derekán, és a lába alól eltűnt a talaj, ahogy Liam felemelte. – Sejtettem, hogy jó vagy, de hogy ennyire… – mondta a férfi, miközben megcsókolta a homlokát. – Le vagyok nyűgözve, bébi! Elképesztő voltál! Pontosan céloztál, a megfelelő időben lőttél, és egy pillanatra sem veszítetted el a lélekjelenlétedet! – Akkor miért reszketek úgy, mint a nyárfalevél? – kérdezte vacogva Mia. – Mert a tested túl sok adrenalint termelt, és mert előtte 53


biztos nagyon féltél. Nem hitted el, hogy képes vagy rá. Pedig milyen könnyen ment! – Könnyen? Teljesen kész vagyok… Liam átvitte a kapun, majd miután bezárult mögöttük a két hatalmas szárny, a földre tette a lányt, és a kezébe fogta az arcát. – Mindenki így érzi magát, amikor először kerül éles helyzetbe – mondta halkan. – És te kimagaslóan jól vetted az akadályt! Érted? Bebizonyosodott, amit eddig is sejtettem: te igenis, vadásznak születtél, és nem is akármilyen vadásznak! Mia nem válaszolt. – Tényleg rosszul vagy? – kérdezte a férfi aggódva. – Igen. Elzsibbadt a karom. Azt hiszem, infarktusom van – motyogott a lány, mire Liam elnevette magát. – Ugyan, dehogy van infarktusod! – mondta, majd átölelte, és forrón szájon csókolta Miát. A lány remegő teste lassan megnyugodott, ahogy a férfihoz simult, és már nem érzett mást, csak Liam ajkát, és az állát végigkarcoló borostáját. – Képzeld, nem is fulladok – mondta, amikor elszakadt a férfitól. – De miért is fulladnál? Ura voltál a helyzetnek. Levezetted a benned lévő feszültséged, az aurád hupilila, és szebb vagy, mint valaha… Mason és Dylan felröhögtek. – Azért vacsora előtt fürödjetek meg, mert úgy néztek ki együtt, mint két véres pszichopata! – ugratta őket Mason. – Doktor Jekyll épp most teremtette meg a nejét. – Veszélyes páros lesztek ti, ketten… – hümmögött az indián is, mire Liam megcirógatta Mia arcát. – Látod? Látod, milyen büszkék rád? 54


– Látom – sóhajtott fel megkönnyebbülten Mia, miközben Mason és Dylan is megölelték. – Üdv a csapatban! Liam megsimogatta a lányt. – Mondd, nem jó érzés, hogy legyőzted őket? Hogy egymagad hat mutánssal végeztél? Mia arcán bizonytalan mosoly futott át. – De. Tényleg baromi jó volt! Két órával később már mind a vacsoraasztalnál ültek. Az étkező is tele volt, amikor Hobbs doki a helyiség közepére lépett, és feltartotta a kezét. – Egy kis figyelmet kérek! – mondta, és egyszeriben csönd lett. – Mint tudjátok – folytatta emelkedett hangon –, a vadászaink keményen dolgoznak azért, hogy a körzetünkben rend és béke legyen. Néhány perccel ezelőtt sikerült beüzemelnünk az egész területünket belátó radart, és azt kell mondjam… A 266-os körzet hosszú idő óta először teljes mértékben vadaktól mentes! Szavait ujjongás és tapsvihar követte. Az emberek jókedvűen fütyültek, és a késeikkel az asztalon dübörögtek. Hobbs doki is tapsolt, majd a vadászok felé intett. – Úgy döntöttem, hogy a következő két napban ünnepséget rendezünk bátor fiaink és lányaink tiszteletére, akik életükkel és vérükkel védelmeznek minket! A füttyvihar még erősebben harsant fel, mindenki boldogan fogadta a hírt. A doki eztán a vadászok felé fordult. – Mielőtt azonban nekilátnánk a kétnapos fiesztának, szeretnénk megajándékozni titeket! – miközben beszélt, Stella felé 55


nyújtotta a kezét. – Gyere, gyermekem, segíts egy kicsit! Stella a bátyja és Dylan között üldögélt, de Hobbs hívó hangjára kilibbent az asztal mögül. Rövid, vajszínű ruhát viselt, a haját egyszerűen kibontva hagyta, mégis valahogy ünnepinek hatott a megjelenése. A dokival együtt kimentek az étkezőből, majd kisvártatva Vallal, Donald bácsival és Dylan apjával karöltve jelentek meg. Egy gurulós kocsit toltak maguk előtt, amely jókora dobozokkal volt megrakva, és meg sem álltak, amíg a vadászok asztalához nem értek. – Ne csigázzon már, Doki! – hümmögött Mason. – Mi ez a sok nehéz cucc? Súlyzókészlet? Hobbs elnevette magát. – Nem, fiam, annál sokkal komolyabb… A vadászok kíváncsian méregették az egyre izgalmasabbnak tűnő ládákat, mire Donald bácsi beszélni kezdett. – Mint tudjátok, Stella egy ideje fest… Vallal gondoltunk egyet, és feltettük a műveit egy manipurai netes aukcióra. A képek csillagászati áron keltek el, ráadásul az érdeklődők úgy beleszerettek Stella stílusába, hogy felvásárolták az összes eddig készített festményét! Elismerő kiáltások hallatszottak az étkezőből, majd tapsvihar köszöntötte a szőke lányt, aki pirulva ácsorgott a nagybátyja mögött. Donald megfogta a lány kezét, és lágyan megcsókolta. – És ez még nem minden. Stella arra kért minket, hogy a kapott kreditek javát fordítsuk a vadászok felszerelésének korszerűsítésére, így alaposan bevásároltunk – folytatta, majd dobozokra mutatott. – A kinti világ legjobb lőfegyvereit rejtik a dobozok. VO Falcon Edition… Talán hallottatok már róla. 56


A fémrészek és a betétek damaszkolt acélból készültek, a markolatot diófából faragták. A puskák egy több száz éve működő, svéd származású családi manufaktúrából származnak. Úgy tartják, e fegyvereknek nincs párja. A vadászok a ládákhoz sereglettek, és kíváncsian pattintották fel a hosszúkás fadobozok tetejét. – Fúúú – sóhajtott fel Mason a vadászpuskák láttán. – Kihagy a szívem! – Álomszépek – simította végig Liam is a különleges megmunkálással készült fegyver markolatát, majd végigfuttatta az ujjait az acélba gravírozott sólyomfejen. Hugi… – ölelte át Stellát. – El vagyok ájulva tőled! – Én is! – kapta fel Mason a szőke lányt, és megcsókolta az arcát. – Pedig ennyi kreditért legalább háromszáz pár aranyszandált vehettél volna magadnak! Stella kuncogva kapaszkodott Mason vállába. – És mégis, mit csinálnék háromszáz pár aranyszandállal? – Rongyosra táncolnád őket a hosszú hajú barátoddal… – kacsintott rá Mason, és a mögötte álló indián karjába adta a lányt. Dylan magához vonta Stellát. – Gratulálok! – mondta mosolyogva. – Elismert festővé értél, királylány! Persze, várható volt, hogy beleszeretnek a képeidbe. Látod, hiába élsz a falon túl, a tehetséged átragyog a rengetegen… Stella boldogan ölelte át a nyakát. – Köszönöm, Dylan! – Ne viccelj, mi tartozunk köszönettel! Igazán nagyvonalú vagy velünk. – Tetszenek a fegyverek? Apádra és Donald bácsira bíztam 57


a vásárlást. Az egyik dobozban golyóálló mellények is vannak, az alsó rekeszekben pedig kétszáz kiló töltény. – Csupa-csupa szörnyű dolog – nevette el magát az indián, és megcsókolta a lányt. – Eszméletlen vagy. – És tudod, melyik képért fizettek a legtöbbet? – nézett rá a lány kuncogva. – Na, ne… – De! – A horror képért? Stella felnevetett. – Igen. Dylan megrázta a fejét. – Hát, a manipuraiak sosem voltak normálisak… Akkor most kiürült a kis galériád? – Igen. Ma reggel elvitték minden festményemet. De nem baj, majd újakat festek. Val már rendelt is nekem egy csomó vásznat és festéket. Hobbs doki pedig azt mondta, mostantól nem dolgozhatok sem a konyhán, sem a mosodában. Csak a festéssel foglalkozhatok. – Igaza van – bólintott Dylan. – Nem való neked a komoly munka. Stella felkacagott, és játékosan a férfi felé csapott. – Azt gondolod, a festés nem komoly munka? – Azt, bizony! – felelte a férfi, miközben elkapta a csuklóit, és magához ölelte a lányt. – A festés játék. Épp ilyen bohókás kis tündéreknek való, mint amilyen te vagy… Stella válaszolni akart, de Dylan közelségétől egyszerűen kihagyott a lélegzete. – Még visszavágni sem tudok neked, ha így nézel rám – súgta 58


az indián fülébe, mire Dylan felnevetett. – Nos, az rám nézve mindenképp jó jel. – Gyertek enni! – hallották maguk mögött Russel hangját, majd amikor az indián eleresztette Stellát, az ifjabbik fivére is arcon csókolta a lányt. – Hugi – mondta –, igazán rühellek vadászni, de egy ilyen sólyommal én is bevállalok egy kis lövöldözést… Ha ezen múlik, hogy vadász legyek, hát üsse kő! Stella boldogan ölelte át a bátyja derekát. – Jaj, Stella – sóhajtott fel Russel a húga hajába dünnyögve. – Rohadtul hiányoztál! Amióta hazajöttünk egy szót sem tudtunk beszélni. Pedig vettem ám neked valamit. A szőke lány kérdőn nézett rá. – Amíg rabságban voltál? – Nem. Amíg Talbot pénzén dőzsöltem – vigyorodott el Russel. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy aprócska csomagot. – Úgy éreztem, ez tetszene neked! Stella mosolyogva nyitotta ki a fényes, manipurai selyemtasakot. Egy vékony aranylánc és egy karkötő csillant meg a kezében, amelyen megannyi apró csillag ragyogott. – Úristen, Russel, ez gyönyörű! Köszönöm szépen! – mondta pirulva, és ahogy hozzá bújt, a bátyja úgy érezte, megszakad a szíve. Mindenkinél jobban szerette Stellát, és ahogy átölelte a lányt, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy Ryan hogy volt képes bántani egy ilyen kedves teremtést. A tekintete összetalálkozott Dylanével, és pontosan tudta, hogy az indián is épp erre gondolt abban a pillanatban. Megrázta a fejét, és felsóhajtott. – Gyere, hugi, rád adom, jó? 59


Stella megfordult, és félrehúzta a haját, Russel pedig bekapcsolta a láncot a nyakán, majd a csuklójára tette a karkötőt. – Tetszenek? – kérdezte. – Nagyon! – mosolyodott el Stella. – Köszönöm szépen! – No, most már gyertek enni! – szólt feléjük Mason, mire mindannyian az asztalhoz telepedtek. Szarvasragu volt vacsorára, és a vadászok úgy érezték, soha nem esett még ennyire jól a forró, fűszeres étel. Liam köszöntőt mondott Mia tiszteletére, mint a csapatuk legújabb tagjára, és miután a lány jókedvűen bólintott a tagságra, megszavazták, hogy a kétnapos ünnepség alatt megejtik Mia hivatalos vadásszá avatását is. – Mégis, mi ez az avatás? – kérdezte Mia gyanakodva, mire Russel felnevetett. – Baromságok. Tűzön járás, pálinkázás és célba dobás. Egy csomó, barbár hülyeség, ami ezeket szórakoztatja – hümmögött teli szájjal, mire Mason hátba vágta. – Barbár hülyeség? Azért, mert te egyszer sem találtál a célba? – Azért, mert utána a medencébe dobtatok, és tönkrement az órám. – Medencébe dobtátok Russelt? És mivel kellett célba találni? – kérdezte Mia. – Kést dobáltunk, de az öcsi olyan béna volt, hogy egyszer sem volt képes eltalálni a céltáblát. – Előtte hülyére itattak pálinkával – tette hozzá Russel. – Szóval a végén bevágtuk a medencébe, hogy magához térjen, ezen füstölög azóta is – fejezte be Liam. – Ne aggódj, bébi, ezek mókás kis játékok. Amolyan törzsi, beavatási rítus. 60


– Kötelező? – Neked az… – vigyorodott el Liam. – De ne félj, vigyázok rád! – Átfutsz helyettem a parázson? – Simán! Felkaplak, és átfutunk együtt. Jó? – Így is ér? – Nem. De akinek nem tetszik, leverem… Mia kuncogott. – De ez még nem minden – folytatta Liam. – Holnap lesz Dylan huszonnyolcadik születésnapja, amit nagyon alaposan meg kell ünnepelnünk! Szóval mindenki készüljön, és aludja ki magát, mert holnap este hatalmas mulatságot csapunk! Idővel a hangszórókból szóló zenét valaki felhangosította, és a fiatalok a fal mellé húzták az asztalokat. Az elő-party megkezdődött. Lekapcsolták a lámpákat, és az asztalokon begyújtották a befőttesüvegekbe állított gyertyákat. A legtöbben táncra perdültek, az asztalokra boroskancsók kerültek. – Liam! – hajolt az indián a barátjához. – Holnap, ha nem bánod, lelépnénk egy kicsit a húgoddal! – És a szülinapod? – A bulira hazaérünk. – Oké, menjetek! Hol lesztek? – Le akarom vinni Stellát a tóra. Szeretnék vele kettesben lenni. – Érezzétek jól magatokat! – bólintott Liam, majd Miához fordult. – Borozunk? Az első munkanapod alkalmából. Mia elmosolyodott. – És a próbaidőm? – Azon már túl vagyunk, bébi. Lefeküdtél a főnököddel… És 61


ha jóban akarsz vele lenni, ezt rendszeresen meg kell tenned. Az a pasi halálosan szerelmes beléd. Mia elmosolyodott. – Én is belé… – Akkor táncolunk? – Liam, én azóta sem tudok táncolni… – Dehogynem! – nevette el magát a férfi, és a karjába kapva a lányt, a táncolók közé sétált.

62

Vadászok. (Hobbs-birtok, 266-os körzet, június 17.)

Recommend Documents