V. A KERESZTÉNY KURZUS ( )

V. A KERESZTÉNY KURZUS (1919–1922) 5.1 Ellenforradalom: Bécs és Szeged A bolsevizmus ellenvéleményt nem tűrő egyeduralmi rendszere, s az ebből adódó eszmei és gyakorlati zsarnokság kezdettől fogva erős ellenérzést és visszautasítást váltott ki a magyar nép nem kommunista többségéből. A vörösterror azonban elég hatékonynak bizonyult ahhoz, hogy minden ellenforradalmi megmozdulást csírájában elfojtson. Nyílt ellenforradalmi szervezkedés csakis az országnak idegen katonai megszállás alatt lévő részeiben, illetve külföldön volt lehetséges. A proletárdiktatúra kikiáltását követő napokban számos magyar közéleti személyiség és ismert politikus menekült ki a szomszédos Ausztria fővárosába.1 Ott 1919. április elején létrehozták az Antibolsevista Comitét, röviden ABC-t, melynek nyíltan vallott célja a magyarországi kommunista uralom megbuktatása volt. A komité foglalkozott a magyarországi belső ellenállás megszervezésének és egy esetleges belforradalom előkészítésének gondolatával, de ezeknél gyorsabban és biztosabban célravezetőnek tartott egy, az antant részéről történő katonai beavatkozást.2 Ennek érdekében a komité tagjai, köztük több volt diplomata, buzgón keresték az összeköttetést a Szövetséges Hatalmak bécsi képviselőivel, hogy rajtuk keresztül a párizsi békekonferencián ülésező nagyhatalmakat megnyerjék az intervenció gondolatának. Közben, a bécsi komitétól függetlenül, a francia katonai megszállás alatt lévő kelet-magyarországi Aradon a város vezetői és a környékbeli földesurak gróf Károlyi Gyula elnöklete alatt „kormányt” alakítottak. Ennek székhelyét hamarosan a szintén francia megszállás alatt álló dél-magyarországi Szegedre tették át, kibővítve soraikat az időközben Szegeden is megalakított Antibolsevista Comitéval.

1

Az összeomlást követő viharos időkben a magyarországi politikai fordulatok hajótöröttei sorban a viszonylag rendezett és békés Ausztriában keresnek menedéket. Így tárgyalásunk időpontjában, 1919 tavaszán és nyarán, a háború előtti idők „úri” politikusain kívül Bécsben tartózkodnak az októberi forradalomban uralomra jutott különféle irányzatok képviselői is, így Károlyi, Jászi, és a jobboldali szociáldemokrata vezérek, míg végül augusztus elsején maga Kun Béla is Bécsben talál menedéket, Kunfi és a többi népbiztos elvtárs társaságában. Megjegyzendő, hogy a történetünkben szereplő ellenforradalmárok az emigráció első rétegéhez, vagyis a „régi gárdához” tartoztak, tekintet nélkül Bécsbe érkezésük időpontjára. Az „októbristákhoz” való viszonyuk kezdettől fogva hűvös, idővel pedig nyíltan és szenvedélyesen ellenségessé válik. 2 GRATZ, A forradalmak kora, 187–190. (Gratz Gusztáv az ABC alapítói közé tartozott s abban mindvégig fontos szerepet játszott).

125

A bécsi ABC és a szegedi ellenkormány között rövidesen szoros együttműködés alakult ki, úgyannyira, hogy többen a bécsiek közül Szegedre költöztek és tárcát vállaltak az ottani kormányban, míg a szegedi kormány a bécsi komitén keresztül igyekezett „külpolitikát” folytatni, ami ekkor természetesen elsősorban arra irányult, hogy a külhatalmak ismerjék el a szegedi kormányt Magyarország törvényes kormányának. Ugyan az elismertetésből semmi sem lett – a valóságban a szegedi „kormány” joghatósága még magában a székvárosában, Szegeden is teljesen a megszálló hatóság kénye-kedvétől függött, míg ugyanakkor Bécsben az ABC az osztrák kommunisták fenyegető magatartása következtében csak lopva, titokban gyűlésezhetett –, mégis az ellenforradalmi mozgalmaknak ez a kezdeti korszaka döntő fontosságú a későbbi fejlemények megértéséhez. Azon a miniatűr színpadon, amelyen a bécsi ABC és a szegedi kormány figurái mozogtak, a figyelmes szemlélő nemcsak a következő korszak összes főszereplőit fedezheti fel mintegy a bemutató főpróbán, hanem már előrevetítve láthatja a háborúközti, ún. Horthy-éra eszmevilágát is; annak értéikeit éppúgy, mint visszásságait.3 A bécsi ABC-ben tömörült magyar politikusok társadalmi felfogás tekintetében a régi „úri” Magyarországot képviselték, s ebben gróf Tisza Istvánnak voltak szellemi rokonai még akkor is, ha a parlamentben az ellenzéki padsorokban ültek.4 Legtöbbjük szeme előtt a háború előtti gazdasági és társadalmi rendszer integrális restaurációja lebegett mint a legkívánatosabb cél, hiszen abban őket, a kiváltságos magyar uralkodó osztályt illetné meg ismét az összes jog és hatalom. Következőleg nemcsak a bolsevik rezsimet ítélték és vetették el, hanem az azt megelőző „polgári” forradalomról sem akartak többé hallani. Mikor ez a reakciós felfogás nyilvánvalóvá vált, gróf Batthyány Tivadar, aki egy ideig részt vett gróf Károlyi Mihály kormányában is, kijelentette, hogy nem hajlandó korábbi politikáját megtagadni, hanem továbbra is az 1918 novemberében elfogadott köztársasági alkotmányt tekinti törvényesnek, s ezért az ABC-ből kilépni kényszerül.5 Jóllehet még ezután is történtek kísérletek, mind Bécsben, mind Szegeden arra, hogy az ellenforradalmi kormányt különböző „haladó” 3

A bécsi komité és a szegedi kormány működésére forrásunk elsősorban GRATZ gyakran idézett műve, A forradalmak kora 187–221; azonkívül K ELEMEN BÉLA, Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kormány történetéhez (1919) (Szeged, 1923); valamint ANTAL ISTVÁN, „A szegedi kormány utolsó napjai” Magyar Szemle, VI, (1929) 313–321. (Kelemen Béla Szeged főispánja volt, ő szervezte meg a szegedi ABC-t, majd az aradi kormánynak Szegedre költözése után abban tárcát vállalt. Antal István szintén személyes tapasztalatból ismerte a szegedi politika boszorkánykonyhájának titkait.) 4 Így például gróf Bethlen István, a bécsi ABC szellemi vezére, Habsburgellenes meggyőződésből kifolyólag a Függetlenségi Pártnak volt tagja. 5 GRATZ, A forradalmak kora, 208.

126

polgári, sőt szociáldemokrata elemek bevonásával szélesebb alapokra fektessék, ez valószínűleg inkább taktikai megfontolások alapján történt, ti. a néptömegek, de még inkább az antant kegyének elnyeréséért, mintsem egy valódi demokratizálódás őszinte vágyától indíttatva.6 Míg így a kezdődő ellenforradalom vezérgárdája a kommunizmus megdöntésével az ancien regime maradéktalan visszaállítását célozta – az egyetlen pont, amiben a nézetek különböztek, a Habsburg restauráció kérdése volt –, a Szegedre gyülekező ellenforradalmárok között egy új ideológia csírái bontakoztak, mely hamarosan Szegedi Gondolat néven vált ismeretessé. Legmarkánsabb képviselője és programadója ennek az irányzatnak, Gömbös Gyula, a későbbi miniszterelnök, ebben az időben fiatal vezérkari százados volt.7 Gömbös gyűlölte a Habsburgokat, ahogy csak egy protestáns iskolából kikerült magyar képes gyűlölni őket, s ezért kezdetben ő is csatlakozott az októberi forradalomhoz, mivel az Magyarországot függetlenítette Ausztriától. Hamarosan azonban kiábrándult a pacifizmussal, nemzetköziséggel és főleg sok zsidóval díszelgő KárolyiJászi-Kunfi rezsimből, s erősen a nacionalista jobbra kanyarodott. Ez nála korántsem volt egyértelmű a konzervatív restaurációra való törekvéssel. Ő az aulikus katolikus nagybirtokos arisztokrácia uralmát éppoly kevéssé kívánta vissza, mint a Habsburgokat. Bár a szocializmusnak a szociáldemokrata párt, s később a kommunisták által propagált kísérleteit élesen elítélte, ugyanakkor elvetette a háború előtti társadalmi rendet is, hiszen éppen abban a liberális kapitalista gazdasági rendszerben, valamint a magyar társadalomnak és szellemi életnek elzsidósodásában látta a nemzeti szellem aláhanyatlásának legfőbb okát, mely az ország végső romlásához, a háborúvesztéshez és a felforgató forradalmak tragédiájához vezetett. Az újjászületést egy gyökeres nemzeti megújulásban látta. Ezt elsősorban fajvédelem (értsd: antiszemitizmus) útján remélte elérni, de bizonyos szociális reformokat is szükségesnek tartott. Így például a zsidók pénzügyi uralmának megdöntésén és a gazdasági élet zsidótlanításán kívül súlyt helyezett a fajtiszta és a kommunizmus alatt leghívebb társadalmi rétegnek bizonyult parasztság erősítésére és földdel való megjutalmazására.

6

Így például a szegedi kormánynak július közepén végbement újjászervezése francia nyomásra, illetőleg a franciák kegyeinek elnyerése céljából történt. Ugyanis a franciák gróf Károlyi Gyulát és minisztereit németbarátsággal és reakcióssággal vádolták, ezzel okolván e kormány elismertetésének és támogatásának megtagadását. Vö. GRATZ, A forradalmak kora, 213–224, valamint ANTAL, Magyar Szemle, VI, 313–316. A szociáldemokraták támogatásának megnyerésére tett kísérletekre nézve, vö. alább, 130. 7 Gömbös ellenforradalmi szerepére nézve, vö. G RATZ, A forradalmak kora, 210., és főleg C. A. MACARTNEY, October Fifteenth (Edinburgh: University Press, 1956) I, 33–35.

127

Gömbösnek sok híve akadt, mindenekelőtt a nemzeti hadseregben, aminek a fővezérletét az ő ajánlására bízta a szegedi kormány nagybányai Horthy Miklós ellentengernagyra. E seregnek zöme a szomszédos országok által megszállt területekről menekült – vagy kiutasított – katonatisztekből és hivatalnokokból rekrutálódott, akiknek lángoló hazaszeretetükön, a kommunisták és az ellenséges megszállók elleni izzó gyűlöleten és bosszúvágyukon kívül egyebük sem maradt. Akárcsak később Németországban, ebben az esetben is a talajt veszített, deklasszált elemek szívták magukba legsóvárabban a nacionalizmus, antiszemitizmus és szociális reform összetevőiből kialakuló jobboldali radikális ideológiát.8 A Habsburg-ellenes, protestáns Gömbös mellett egy katolikus pap, Horthy későbbi tábori püspöke, lett a Szegedi Gondolat legbuzgóbb apostola. P. Zadravecz lstván, a szeged-alsóvárosi ferences zárda népszerű hitszónok hírében álló gvárdiánja, már az ellenkormánynak Szegedre költözését megelőzően nagy szerepet játszott a városnak a kommunistáktól való megtisztításában,9 később pedig élénk tevékenységet fejtett ki a nemzeti hadsereg toborzásában. E seregnek ő lett legtüzesebb szavú lelkesítője és szellemi atyja; ő oltogatta belé azt a fanatikusan hazafias és

8

A Gömbös által képviselt jobboldali radikalizmus szembetűnő hasonlatosságokat mutat az olasz fasizmus, és méginkább a német nácizmus eszmevilágával. Gömbös 1919-ben „magyar nemzeti szocialistának” vallotta magát és a német Nemzetiszocialista Párt müncheni alapítóival már 1921-ben összeköttetésbe lépett. Lásd MACARTNEY, October Fifteenth, 27–29; 34–35. Azonban épp e hasonlatosság és névazonosság miatt szükségesnek tartjuk már itt leszögezni, hogy Gömbös radikalizmusa megelőzte a német nácizmust, és ő minden megtévesztő szólam és gesztus ellenére sem volt Hitler feltétlen híve és követője; a valóságban a hitlerizmus magyarországi utánzói a harmincas évek elején Gömböstől függetlenül, sőt ellene szervezkedtek. Gömbös Magyarország miniszterelnökeként halt meg 1936-ban, mielőtt még a náci-típusú magyar szélsőjobb komoly politikai erőre kapott volna. 9 A Magyar Tanácsköztársaság Szegedre is kiterjesztette hatalmát. A város közigazgatását a helyi munkástanács intézte egy kommunista direktóriummal az élén. A francia megszálló hatóságok ezt mindaddig tűrték, mig rájöttek, hogy a kommunisták ünnepélyes ígéretük ellenére titokban fegyvereket szállítanak Budapestre. Erre a francia városparancsnok elrendelte a direktórium letartóztatását, amit az nem várt be, hanem március 26-án testületileg megszökött. A város régi vezetőinek még ezután is több heti küzdelmükbe került, míg a munkástanács hatalmát sikerült megtörni és a város közigazgatását újból kezükbe venni. A franciák, úgy látszik, maguk sem tudták eldönteni, hogy melyik irányzat szolgálná jobban érdekeiket, ezért a belpolitikai küzdelmeknek szabad folyást engedve, csupán a külső rend fenntartására ügyeltek. Vö. TONELLI SÁNDOR „A szegedi forradalmi mozgalmak”, bevezető tanulmány Kelemen Béla idézett művéhez, annak 1–58. oldalain.

128

keresztény szellemet, amit azután katonái magukkal vittek útravalóul szerte az országba.10 Itt szükségesnek tartjuk újra hangsúlyozni, amire fentebb már utaltunk, ti., hogy a „Szegedi Gondolat” korántsem volt a szegedi kormány hivatalos filozófiája. Gróf Károlyi Gyula inkább a bécsi ABC konzervatív politikusaival tartott szellemi rokonságot, de azután is, hogy a franciáknak vele szemben nyíltan kimutatott bizalmatlansága lemondásra bírta, utóda, P. Ábrahám Dezső, aki július 12-én mutatkozott be „demokratikusabb” (értsd: a franciáknak jobban tetsző elemekből szervezett) kormánya élén, szintén nem mutatott különösebb rokonszenvet Gömbös és társai iránt. Dicséretükre legyen mondva, a rohamosan növekvő antiszemita áradatnak bátran ellenálltak;11 nem is volt addig pogrom, amíg a nemzeti hadsereg a kormány ellenőrzése alatt állt.12 5.2 Katolikus politika Szegeden Az ellenforradalom programja természetszerűleg magában foglalta a bolsevizmus által életbe léptetett vallás- és egyházellenes intézkedések felszámolását. A szegedi kormány első rendelete hatályon kívül helyezte a tanácsköztársaság kormányának összes rendeleteit és rendelkezéseit.13 Egy újabb rendelet14 hatálytalanította az 1919. évi V. néptörvényt, mellyel a Károlyi-kormányzat a közoktatásügyet elválasztotta a vallásügytől. A két ügykörnek újraegyesítése a vallás- és közoktatásügyi miniszter kezében egyúttal az egyház és állam szétválasztásának végét jelentette. A szorosan vett politikai tevékenység szempontjából Szegeden a katolikus irányzat jó talajra talált, márcsak azért is, mivel a város színtiszta katolikus, az alföldi katolicizmusnak a török hódoltság óta központja.15 P. 10

A Horthy-világban előbb felmagasztalt, majd félreállított, s a második világháború után kommunista börtönöket megjárt Zadravecz püspök hányatott életére és sokat vitatott pályafutására nézve, vö. az 1965. nov. 18-án bekövetkezett halála alkalmából írt kegyeletes, de tárgyilagos megemlékezést, BÁRDOS LÁSZLÓ „Zadravecz püspök halálára”, Katolikus Szemle XVIII (Róma, 1966) 77–78. 11 GRATZ, A forradalmak kora, 210–211. Az ellenforradalom antiszemitizmusának bővebb tárgyalását vö. alább, 152–153. 12 A kommün augusztus 1-jén bekövetkezett bukásának hírére a szegedi ellenforradalmi katonai alakulatok a Dunántúlra vonultak, Horthy a főhadiszállást Siófokra helyezte át s a fővezérséget minden polgári hatóságtól függetlennek nyilvánította. 13 A Magyar Nemzeti Kormány 1/1919. M.E. sz. rendelete, (Szeged, 1919. június 9.) Közölve Kelemen Béla által, 253 (41. sz. melléklet). 14 A Magyar Nemzeti Kormány 4/1919. M.E. sz. rendelete, (Szeged, 1919. június 12.), ibid., 266 (52. sz. melléklet). 15 A török hódoltság alatt (16–17. század) a protestánsok általában nagyobbfokú toleranciát élveztek, mint a pápával és császárral intrikáló katolikusok. Ezért

129

Zadravecz kiemelkedő szerepéről már szólottunk.16 Rövidesen az ellenkormány megalakulása után a politikai katolicizmus egyik vezéralakja, a bécsi ABC alapító tagja, gróf Zichy Aladár is Szegedre érkezett. Zichynek, mint a Keresztényszocialista Néppárt elnökének, eltökélt szándéka volt, hogy pártjának helyet biztosít a kormányban. Ez irányú törekvései azonban hajótörést szenvedtek gróf Károlyi Gyula ellenállásán. A miniszterelnök kijelentette, hogy nem zárkozik el az elől, hogy esetleg egy kiváló keresztényszocialista egyént kormányába felvegyen, de semmi esetre sem mint pártja képviselőjét.17 Zichynek mint pártvezérnek tárcavállalási felajánlkozását azzal hárította el, hogy a kormány az egész nemzetet kívánja képviselni s ezért pártokon felül kell állnia. Hasonló érveléssel tért ki Károlyi a Lovászy Párt és a Kisgazdapárt követelései elől is, melyek szintén helyet kértek a kormányban.18 Ugyanakkor azonban ő is, és a miniszterelnöki székben utódja, P. Ábrahám Dezső is, minden követ megmozgattak azért, hogy a Szociáldemokrata Párt közreműködését megnyerjék, s ennek érdekében két tárcát tartottak fenn számukra.19 Ezt a kiáltó következetlenségüket azzal okolták és védték, hogy a kormánynak úgy bel-, mint külpolitikai szempontból égetően szüksége van a munkásság támogatására, márpedig ezt csakis úgy érhetik el, ha a munkásságnak aktív részvételt biztosítanak a kormányzásban: ezért a szociáldemokrata vezéreknek szánt miniszteri tárcák. Így nyert a szegedi kormány részéről elismerést a szociáldemokraták váltig hangoztatott s szinte hitcikkelyként vallott tétele, amely szerint a munkásságot egyedül ők képviselik, s a jövőben is csak ők képviselhetik. Ez a felfogás, és az ezt magáévá tevő szegedi kormámypolitika Zichyék arculcsapásával volt egyértelmű. Ugyanis a régebbi Katolikus Néppárt és a Keresztényszocialista Párt előző évi (1918) egyesüléséből párját ritkító kivételnek tekinthető az a híres eset, amikor a szegedi pasa a színe előtt nyilvános hitvitában mérkőző ferences barát és kálvinista prédikátor között a barátnak ítélte a győzelmi pálmát. Így lett Szeged a katolicizmus oázisa a török iga alatt százötven évig sínylődő és pusztuló magyar alföldön. Vö. (HÓMAN-) SZEKFÜ, Magyar Történet, III, 465. 16 Vö. fentebb, 128–129. 17 KELEMEN, 211. 18 Ibid., 264. 19 Ibid., 246–247. Ugyancsak Kelemen közli a szegedi kormány külügyminiszterének, gróf Teleki Pálnak 1919. július hó 3-án kelt levelét egy Bécsben tartózkodó magyar miniszteri tanácsoshoz, melyben a címzettet kéri, hogy lépjen érintkezésbe a svájci emigrációban élő szociáldemokrata vezérrel, Garami Ernővel, s hívja meg őt, s egy általa választott másik szociáldemokratát, a szegedi kormányba (Ibid., 328–329, 74. sz. melléklet). Garami idézett visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy már Teleki elődje a külügyminiszterségben, báró Bornemissza Gyula, felkereste őt Svájcban, s igyekezett őt rábeszélni, hogy a szegedi kormányt pártja nevében ismerje el, és aktív részvételével támogassa (138–139).

130

létrejött Keresztényszocialista Néppárt hivatalosan is magáévá tette a keresztényszocializmus munkásvédelmi programját, és így magát tekintette a keresztény munkásság hivatott képviselőjének. Ezt az igényét nem adhatta fel a keresztényszocializmus alapeszméinek megtagadása nélkül. Ezzel szemben a liberalizmus antiklerikalista eszmevilágában nevelkedett arisztokrata, gróf Károlyi Gyula egyáltalán nem rejtette véka alá azt a meggyőződését, hogy Zichy pártja a klerikális reakció melegágya, melynek „szocializmusa” csupán megtévesztésre szánt cégér. Ő, akit grófi címe és földesúri mivolta miatt reakciósnak kiáltottak ki, s minden oldalról konzervativizmusa miatt támadtak, még a látszatát is kerülni akarta annak, mintha kormányába klerikális befolyásnak engedne szabad utat.20 Mikor arról értesült, hogy Zichy De Lobit francia tábornoknál kilincsel, s a megszálló seregek főparancsnokát próbálja rábeszélni, hogy hasson oda, hogy a szociáldemokratáknak fönntartott tárcákat a Keresztényszocialista Néppárt kapja meg, hiszen ők is a munkásságot képviselik,. Károlyi felháborodása nem ismert határt.21 Végül is Zichy a nemzeti hadsereg toborzó irodájának vezetésére kapott megbízást, s csak a szegedi korszak legvégén jutott valamelyes politikai szerephez, amennyiben az ún. „fiókparlament” elnökévé választották meg.22 Gróf Károlyi Gyulának és környezetének antiklerikális előítéletei nem akadályozhatták meg a Keresztényszocialista Néppártot abban, hogy legalább hivatalos nyilatkozatban kifejezésre juttassa világnézeti álláspontját, s újra leszögezze, hogy a szociáldemokraták monopolisztikus törekvéseivel szemben, igenis részt kér a munkásság érdekképviseletéből. A Keresztényszocialista Néppárt országos tanácsa, mely a Szegedre szerencsésen eljutott pártvezetőségi tagokból alakult, gróf Zichy Aladár elnöklete alatt július 12-én gyűlést tartott, melyen határozatban mondta ki, hogy „A keresztényszocialista párt legfőbb törekvése a magyar nemzet 20

KELEMEN, 246–247. Ibid. 22 A Szegeden tartózkodó nagyszámú emigráns politikus nyomására a kormány hosszú habozás után beleegyezett egy minden pártot és irányzatot magában foglaló tanácskozószerv felállításába, abban a reményben, hogy ez a sok felgyülemlett ambíció és szereplési viszketegség levezetését fogja szolgálni. A köznapi szóhasználatban „fiókparlamentnek”, illetve „pótparlamentnek” elnevezett Magyar Nemzeti Bizottmánynak semminemű törvényhozó hatalma nem volt, s a kormány felelősségre vonásának jogát ugyancsak nélkülözte. Így legfeljebb mint tanácsadó testület jöhetett volna számításba. Azonban élettartama mindössze tíz nap volt (augusztus 3–13), ugyanis időközben Budapesten megbukott a proletárdiktatúra uralma, aminek hírére Szegeden az emigránsok lázas csomagolásba kezdtek. Minderre nézve vö. ANTAL ISTVÁN idézett cikkét, különösen 318–320. Zichy elnökké választását leírja KELEMEN, 431. Ugyancsak ő közli Zichy megnyitó beszédét, ibid., 434. 21

131

talpraállítása. Programjához híven demokratikus, a nemzet egész egyetemének érdekeit képviselő haladó, de a keresztény világnézetnek megfelelő politikát követel, és más pártokkal csak addig működik közre, míg ezt veszélyeztetve nem látja.”23 A gyűlést foglalkoztatta a mind hangosabban jelentkező gyűlöletre és bosszúra való izgatás, mely elsősorban antiszemita szólamokkal hatott a tömegekre. Ezzel kapcsolatban a Keresztényszocialista Néppárt szükségesnek látta a párt nevében leszögezni, hogy „távol áll tőle minden szándék, mely a múltakért a jogtalan megtorlás és nemtelen bosszúállás eszközeit venné alkalmazásba, és ilyen törekvésekkel magát nem azonosítja. Felekezeti harcot nem kíván felidézni, sőt kezdeményező lépéseket vállal a felekezetek hazafias együttműködését illetőleg.” A „felekezeteken” persze lehet a keresztény felekezeteket is érteni, de tekintve azt, hogy a Néppárt a protestáns egyházakkal mindig ápolta a jó viszonyt, aligha tévedünk, ha a fentebbi mondat értelmét a zsidó felekezetre vonatkoztatjuk, mint az egyedülire, melynek égető szüksége volt az effajta megnyugtató szóra. A következő bekezdésben az értekezlet határozata, fátyolt borítva a nézeteltérésekre és mellőztetésre, lojális támogatást ígér a szegedi kormánynak: „A polgári pártokra támaszkodó kormányt a keresztényszocialista párt támogatja, a kormányzatban részt vesz, míg a kormány abban az irányban halad, mely a keresztény magyarság jogos érdekeit biztosítja.”24 A határozat leghosszabban a munkáskérdéssel foglalkozik. A forradalmakat lehetett ugyan lelkiismeretlen népbutító agitátorok számlájára írni, amint ezt meg is tették Bécsben és Szegeden egyaránt, s még sokáig utána is, az azonban nem maradhatott rejtve egyetlen világosan látó és gondolkodó fő előtt sem, hogy a forradalmakat igenis a városi munkásság proletártömegei vitték diadalra. Az a belátás, hogy a bolsevik hatalomnak megdöntése, akár belforradalom, akár pedig kívülről eszközölt intervenció útján, magában véve még nem megoldás, hanem a munkásság igazi megbékéltetésének is meg kell találni a módját, drámai nyomatékot nyert a szegedi munkásságnak június 6-tól 22-ig folytatott általános sztrájkjával, ami által a helyi Szociáldemokrata Párt bizalmatlanságát kívánta nyilvánítani az általa reakciósnak tartott ellenforradalmi kormánnyal szemben. Ilyen körülmények között természetesen a nevében „szociális” jelzőt viselő és a munkásság védelmét hangoztató Keresztényszocialista Néppárt is döntő fontosságot tulajdonított annak, hogy a munkáskérdésben elfoglalt álláspontját tisztázza, valamint annak, hogy a munkásság felé a helyes hangnemet eltalálja s bizalmukat megnyerje. „Miután a nemzet sorsát csak 23

A határozat teljes szövege dr. Kelemen Béla idézett művének 588. oldalán található, az Iratjegyzék 60-as a számú okmányaként. Összes idézetek onnan. 24 Az Ábrahám-kormány 1919. július 14-én tartott minisztertanácsa a határozatban felajánlott támogatást, a Függetlenségi és 48-as Párt hasonló nyilatkozatával együtt, „örvendetesen vette tudomásul”. Ibid., 365.

132

minden tényezőnek együttműködése biztosíthatja, a kibontakozás és továbbfejlesztés munkájában kívánja a munkásság közreműködését, sőt a munkásságnak a kormányzatban is megfelelő helyet kíván biztosítani.” Azonban a munkássággal szembeni jóindulatnak ezt a kifejezését nyomban követi az óvadék, „a közelmúlt gyászos tapasztalatain okulva ezzel szemben (a Keresztényszocialista Párt a munkásságtól és a kormánytól) a nemzeti és keresztény érdekek megóvására biztosítékot kíván”, éspedig olyan irányban, hogy a szervezett munkásság erejét a jövőben ne lehessen ismét egy pártnak (ti. a Szociáldemokrata Pártnak) monopolizálnia, és azt egy bizonyos ideológia (ti. a marxista materializmus) szolgálatába kényszerítenie. Ennek megakadályozása érdekében a Keresztényszocialista Párt „kívánja, hogy a kíméletlen osztályharc megszüntessék s a munkásság a mindenkire kiterjeszkedő testvériesség és kölcsönös megértés alapjára helyezkedjék”. A szociáldemokraták fellegvárait és arzenálját képező szakszervezetekre vonatkozóan a párt álláspontja: „A szakszervezeti terror mindenkivel szemben megszüntetendő, a szervezkedés szabadsága biztosítandó. A szakszervezeti mozgalomnak szigorúan és kizárólag gazdasági jellege legyen; a szakszervezetek élére lehetőleg csak a munkásság rétegeiből kikerülő és a munkásság igazi érdekeit képviselő tényezők állhassanak. A szakszervezeti mozgalmak ténykedéseiből az osztályharc, valamint a nemzet- és vallásellenes kérdések tárgyalása kikapcsolandó.” A párt óhaja, hogy „a kommunisták által a nemzeti eszme és vallások ellen elkövetett gyilkos merénylet bűnei minél előbb orvosoltassanak, az okozott erkölcsi és anyagi károk hozassanak helyre”. Majd harciasan ígéri, hogy „a magyar nemzeti eszme és a keresztény magyarság ellen támadó irányzatokkal szemben, bárhonnan is jöjjenek azok, a keresztényszocialista párt teljes elszántsággal akarja felvenni a harcot.” Végül szól a határozat a pártvezetőségnek arról az elhatározásáról, miszerint „a nemzetietlen és vallásellenes sajtó ellensúlyozására, mihelyt lehetséges lesz, teljes erővel megszervezi országszerte a nemzeti eszmét és a keresztény magyarságot szolgáló sajtót.” Ez utolsó ponton kívül bizony kevés konkrétumot tartalmaz a fenti határozat. Általánosításai folytán nehéz lenne pártprogramnak minősíteni, nem is készült annak, ennek ellenére mégis programadó lett: a materialista és nemzetközi szemlélettel szemben a keresztény-nemzeti gondolat hangsúlyozása az ellenforradalom első éveinek hitvallásává vált. És bár a „keresztény-nemzeti” jelszót a többi pártok is felkapták és cégérül használták, az elsőség kétségtelenül a Keresztényszocialista Néppártot illeti. A párt kiadásában 1919. június 29-én megjelenő Szegedi Új Nemzedék volt a szegedi napok krónikásának tanúsága szerint „az első lap, mely az októberi forradalom óta leírja e szavakat ‘nemzeti és keresztény’.”25

25

Ibid., 313.

133

5.3 Rezsimváltozás Budapesten Kun Béla 133 napos pünkösdi királyságának végül is nem a Bécsben, sem pedig a Szegeden szervezkedő ellenforradalmárok, hanem a román hadsereg vetett véget, melynek beavatkozását Kun oktalan külpolitikájával maga idézte elő.26 A teljhatalmú diktátor, miután szökését diplomáciai úton megfelelően előkészítette,27 1919. augusztus elsején érzékeny búcsút vett a budapesti munkástanácstól s még aznap Bécsbe távozott. A munkástanács akkor egy szakszervezeti vezetőkből alakított kormányra bízta az ország vezetését, melynek miniszterelnöke a Szociáldemokrata Párt mérsékeltebb, ún. jobboldalához, tartozó Peidl Gyula lett. A románok augusztus 3-án vonultak be Budapestre. A Peidlkormány kérésére, melyet Romanelli ezredes továbbított Párizsba, a nagyhatalmak egy tábornoki missziót küldtek Magyarországra, melynek vezetését Harry Hill Bandholtz amerikai tábornokra bízták.28 Azonban mielőtt még e missziónak ideje és alkalma lett volna a politikai helyzet megszilárdulására befolyást gyakorolni, augusztus 6-án egy fegyveres ellenforradalmár csoport behatolt a minisztertanács ülésére és kikényszerítette a kormány lemondását. A puccs értelmi szerzői és sikeres kivitelezői előzőleg érintkezésbe léptek József főherceggel, akit Károly király még 1918 októberében „homo regius”-nak nevezett ki, rábízva a királyi hatalom gyakorlását Magyarországon. Ez a megbízatás természetesen csak ideiglenes jellegű volt, azonban, mivel visszavonva sohasem lett, elméletben továbbra is érvényes maradt. A főherceget könnyű volt erről meggyőzni, s arra is hajlandó volt, hogy az ellenforradalmárok államcsínyét fedezze, illetőleg azt a legitimitás visszaállításának palástjával takarja be. A következő nap, 26

Parancsára a Vörös Hadsereg július 20-án átkelt a Tiszán és megtámadta a románokat. Vö. GRATZ, A forradalmak kora, 222–223. 27 BÖHM, Im Kreuzfeuer, 524–526. Augusztus 1-jén Kun „zokogó hangon” telefonált Böhmnek a bécsi követségre, aki azután a szocialista Renner osztrák kancellártól kieszközölte Kun és társai számára a menedékjogot. 28 A békekonferenciának Magyarországot illető rendelkezéseire nézve, vö. Papers Relating to the Foreign Relations of the United States. The Paris Peace Conference, 13. köt., (Washington, 1942–47) (A továbbiakban Paris Peace Conference). Romanelli augusztus 3-i távirata a katonai misszió ügyében, VII, 516. A tábornoki misszió működésére vonatkozó adatok a „The Bandholtz Mission to Hungary” című fejezetben találhatók, mely tartalmazza egyrészt a tábornoki missziónak Párizsba küldött jelentéseit, másrészt a békekonferenciának a tábornoki misszióhoz intézett utasításait, ibid., XII, 635–735. Különben Bandholtz tábornok e megbízatása idején részletes naplót vezetett, amit halála után „An Undiplomatic Diary” címen adtak ki, amire már az előzőkben történt hivatkozás. Vö. fentebb, 120.

134

augusztus 7-én, József főherceg kiáltvánnyal fordult az ország népéhez és bejelentette, hogy mint Magyarország törvényes kormányzója Friedrich Istvánt (az államcsínyben részt vevő ellenforradalmárok egyik vezérét) bízta meg egy ideiglenes hivatalnokkormány alakításával, míg a végleges kormány megalakulhat a polgárság, a földműves nép és a józan munkásság képviselőinek meghallgatása után.29 Egyidejűleg értesítette a Párizsban tanácskozó nagyhatalmakat is a történtekről, és kormánya számára elismerésüket kérte.30 A fenti események hírére a Bécsben és Szegeden tartózkodó emigránsok Budapestre siettek, hogy az új kormányalakítást célzó tárgyalásokon részt vegyenek. Minthogy a régi pártvezérek képtelennek bizonyultak a kormánylistában megegyezni, a politikában eladdig alig ismert Friedrich Istvánnak sikerült a miniszterelnökséget megtartania. Újjászervezett kormányában, mely augusztus 14-én mutatkozott be, helyet adott a háború előtti összes pártoknak, köztük a mérsékelten baloldaliaknak is, így a Kisgazdapártnak és a Keresztényszocialista Pártnak. Sőt Lovászy Mártonnak is jutott miniszteri tárca, aki pedig 1918 őszén gróf Károlyi Mihálynak volt minisztere. Friedrich még a Szociáldemokrata Párt részére is fenntartott három tárcát, az azonban ezt visszautasította.31 Elsősorban a szociáldemokraták bojkottjának tulajdonítható, hogy az ellenforradalmi rezsim bármennyire szeretett volna, nem tudott a munkásellenesség és sötét reakció baloldal által rákent vádjától szabadulni. A párizsi békekonferencia, míg egyrészt megkönnyebbüléssel vette tudomásul a bolsevik rezsimnek bukását a Duna völgyében, ugyanakkor egyáltalán nem volt ínyére az, hogy Budapesten egy Habsburg főherceg került uralomra, s vele együtt a régi németbarát gárda, az antantnak nemrég még esküdt ellenségei, akiket alig egy évvel azelőtt az októberi forradalomban maga a magyar nép is megtagadott és elűzött.32 Augusztus 23-án Clemenceau a Legfelsőbb Tanács nevében ultimátumnak is beillő táviratban szólította fel József főherceget az azonnali lemondásra,33 aminek a főherceg még aznap eleget is tett. Ugyanakkor a Friedrich-kormány, mellyel szemben Clemenceau, annak reakciós és nem eléggé reprezentatív jellege miatt szintén bizalmatlanságát nyilvánította, ismét újjáalakult.34 Bár ezt követően most már egy keresztényszocialista vasmunkás is helyet foglalt a kabinetben, aki ott a nagyipari munkásságot volt hivatva képviselni, az a 29

GRATZ, A forradalmak kora, 229–233. József főherceg távirata Clemenceau-hoz, 1919. aug. 16-án, Paris Peace Conference, VII, 708–709. 31 GRATZ, A forradalmak kora, 236–237. 32 Vö. Paris Peace Conference, VII, 677–682; 708–710, valamint XII, 637– 638. 33 Ibid., VII, 803. 34 Az új kormány összetételét vö. Gratznál, A forradalmak kora, 240–241. 30

135

tény, hogy a Szociáldemokrata Párt továbbra is távol tartotta magát a kormánytól s azt vehemesen denunciálta, már eleve kizárta az antant által való elismertetésnek a lehetőségét. Párizsban úgy látszik nem voltak tisztában azzal, hogy egy minden pártot magában foglaló és minden politikai nézetet híven tükröző kormány alakítását sürgető követelésük az akkori Magyarország politikai légkörét tekintve az irrealitások világába tartozott. Mindenekelőtt, hol voltak ekkor a „pártok”, melyek a különböző társadalmi rétegeket és érdekeket képviselték volna? A hagyományos magyar politikai pártok – a parlamenten kívüli Szociáldemokrata Párt és a csak néhány képviselővel rendelkező Katolikus Néppárt és a Keresztényszocialista Párt kivételével – teljesen és kizárólag a közjogi kérdés körül szervezkedtek, s így a kettős monarchia megszűntével az a paradox helyzet állott elő, hogy pártvezér, az akadt tömegével, csak párt nem állt mögöttük! A politikusok neve mellé biggyesztett pártjelző hovatovább teljesen értelmét veszített ciráda lett, hiszen a pártkeretek szétestek, s a pártok mint tömegszervezetek egyszerűen nem léteztek. A Szociáldemokrata Párt szintén nem tudja, hányadán áll: 1919 márciusában egybeolvadt a Kommunista Párttal, majd a kommün bukása után mint önálló párt jelentkezik újra, és követel a maga számára messzemenő beleszólást a kormányzásba. Vezetősége azonban súlyosan meghasonlott: a Kunnal paktálók vele együtt hagyták el az országot, míg az emigrációból hazatérő mérsékelt „jobboldaliak” maguk sem tudhatják, hogy a proletárdiktatúra lázbetegsége után vajon a munkásságnak mekkora hányada maradt meg töretlen hűségben a felelőtlen vezetőktől oly végzetes kalandba sodort és aztán cserbenhagyott párthoz. Ebben, a bizonytalanságban csak egy valami volt világosan kivehető: az tudniillik, hogy az erősen hazafias és hagyományosan vallásos érzelmű magyar nemzetet a háborút követő forradalmak legszentebb érzéseiben bántották és csúfolták meg,35 s hogy a nép zöme most erre a kihívásra, az erőszakkal rákényszerített internacionalizmus és harcos istentelenség botrányára, ösztönszerűen nemzeti és vallási örökségének dacos hangsúlyozásával reagál, és keresztes hadjáratra indul minden ellen, amit a közelmúlt destruktív forradalmai hirdettek és műveltek. Zászlójuk az a keresztény nemzeti gondolat, amit Szeged bontott ki legelsőnek. A néphangulatnak ilyen fordulatát talán senki sem látta tisztábban, mint Friedrich. Ő, aki az októberi forradalom elején még Károlyi érdekében agitált, most tüntetően keresztény-nemzeti mezben hivalkodik, sőt Ke35

A nemzet múltja és hagyományai ellen intézett kiméletlen támadás nyilvánult meg azokban a rendelkezésekben is, melyekkel a szovjet kormányzat az országot megfosztotta szentnek hitt szimbólumaitól. Így a nemzeti trikolórt és az ősi Árpád-címert vörös lobogóval és sarló-kalapáccsal cserélte fel, míg az „Isten áldd meg a magyart” kezdetű himnuszt az internacionáléval helyettesítette.

136

resztény-Nemzeti Pártot alapít.36 Hamarosan azonban az antantnak is tudomásul kell vennie az új helyzetet. A tábornoki misszió sürgetésére37 a békekonferencia legfelsőbb tanácsa október elején Sir George Clarkot, hivatásos angol diplomatát, Budapestre küldi, mai amerikai kifejezéssel élve „trouble shooter”-nek, a politikai helyzet tisztázására és a kibontakozás elősegítésére. Clark a helyszínre érve hamarosan meggyőződik arról, hogy „It must be realised that great bulk of opinion mostly ignorant in country stands behind Friedrich. Pendulum has swung violently from left to right” bár, teszi hozzá reménykedőn „(it) is now beginning to come slowly towards centre.”38 Sir George Clark küldetése nem volt irigylésre méltó: megbízói elvárták tőle, hogy a véleményük szerint reakciós, a népet nem képviselő, államcsíny útján uralomra jutott ellenforradalmi kormányt lemondásra bírja, s helyébe egy tömegbázison nyugvó, demokratikus kormány alakítását segítse elő. Ez utóbbit nyilván baloldalinak képzelték, elsősorban a Szociáldemokrata Pártot tartva szemük előtt. Clark, akit pedig az első napokban a szociáldemokrata vezetők tájékoztattak,39 tüzetesebb vizsgálat után kénytelen volt jelenteni hogy „Friedrich has acquired ... a following in country so large and so excited against Communists and Jews, that it would be fatal to seem to override or fail to take into account opinions and feelings of those who are at present his followers.”40 Ugyanott mindjárt azt is megállapítja, hogy Friedrichnek szóban forgó követői alkotják „by far the majority in country”, és hogy nélkülük, vagy ellenük, nem lehetséges életképes kormányt létrehívni. A neves angol diplomata jelentésének imént idézett részleteiből az is kiviláglik, hogy mi is a fő akadálya annak, hogy a baloldal, vagyis a 36

Friedrich kitűnő jellemzése GRATZNÁL, A forradalmak kora, 231–233. Gratz Friedrichet elvi meggyőződésektől mentes, pragmatikus (úgy is mondhatnánk, opportunista) politikusnak festi, aki „jó ösztöne révén hamar tisztába jött a helyzettel ... Így alakult ki benne olyankor, amikor a társadalomban mindenütt a kereszténység jelszava terjedt, a keresztény politikai felfogás. Ha olyan időben kerül az ország élére, amikor más jelszavak uralkodnak, valószínűleg őbenne is más politika érlelődött volna meg.” Így Friedrichet méltán tekinthetjük azon „keresztények” prototípusának, akikre a csípős pesti nyelv nyomban ráragasztotta a találó címkét: „kurzuspolitikus”. (NB, A „kurzus” szót használták a tőzsdei árfolyam jelzésére is, tehát ez esetben „jó üzleti szimattal rendelkező” mellékzöngéje volt a fenti kifejezésnek, vagyis keresztény politikát az illető azért űz, mert az „jól fizet”, tőzsdei árfolyama magasan áll.) 37 Bandholtz tábornok távirata a békekonferenciához, 1919. szept. 20-án, Paris Peace Conference, XII, 684. 38 Sir GEORGE CLARK távirata a legfelsőbb tanácshoz, 1919. nov. 9, ibid., IX, 138–139. 39 GRATZ, Forradalmak kora, 256; GARAMI, 169. 40 1919. nov. 13-i távirat, Paris Peace Conference, IX, 185–186.

137

Szociáldemokrata Párt, a kormányzásban tevékenyen részt vehessen: az tudniillik, hogy az ország közvéleményében uralkodóvá vált egy élesen antikommunista és antiszemita irányzat, mely a radikális baloldalt, a szociáldemokráciát, és főleg a zsidóságot tette felelőssé és kárhoztatta a Kun rezsim bűneiért. Amint ezt Sir George Clark a békekonferenciának írt végső beszámolójában kifejtette, „the Communist regime, of which the most prominent leaders were Jews, and its association with certain members of the Social Democratic Party, had produced an inevitable reaction. Feeling throughout the country was excited to the highest pitch and very little would have led to an outburst of wild fanaticism ...”41 Ebben a robbanásig feszült légkörben, mikor a senkitől el nem ismert „kormány” teljes tehetetlenségben kellett, hogy nézze egyrészt, hogy hogyan rabolják, fosztják ki az amúgy is lerongyolódott országot a román megszállók,42 s másrészt, hogy hogyan szolgáltatnak „igazságot” és bosszút önhatalmúlag a „fehérterror” osztagai,43 a törvényes rend helyreállítására képes kormányhatalom megteremtése valóban az ország legégetőbb szükségletének bizonyult. Küldetésének fontosságától áthatva Sir George Clark minden lehetőséget megragadott, hogy feladatának eleget tegyen. Fáradozásai 41

„Report of Sir George Clark on Hungarian Affairs”, 1919. nov. 29., ibid., 394–404. Idézet a 395. oldalról. 42 Bandholtz tábornok a békekonferenciához intézett jelentéseiben gyakran panaszkodik a románok fosztogatásairól, amit az antant ismételt tilalma ellenére sem hagytak abba. Nemcsak az ország gyárait szerelték le, vasúti kocsiállományát vitték el, raktárait ürítették ki, állatállományát hajtották el, hanem magánlakásokba is betörtek, sőt még a Nemzeti Múzeum műkincseit is elhurcolták volna, ha Bandholtz azt az utolsó pillanatban meg nem akadályozza. Naplójában az amerikai tábornok egyáltalán nem leplezi felháborodását a románok gaztettei felett s katonás szókimondással ítéli el kultúrnemzethez méltatlan viselkedésüket. Lásd a Napló 15, 18, 38, 42, 48, 50, 90, 106, 130, 131, 163, 262, 322 és 323 oldalait. A Nemzeti Múzeum megmentése, ibid., 136–140. 43 Erre vonatkozólag, vö. GRATZ, A forradalmak kora, 264–271; valamint az egykorú baloldali emigráció írásait, így JÁSZI, Revolution and Counter-Revolution in Hungary, 153–176; BÖHM, Im Kreuzfeuer ..., 534–540; GARAMI, Forrongó Magyarország, 199–210; JOSEF POGÁNY, Der weisse Terror in Ungarn (Wien, 1920), Vö. Report on alleged existence of „White terror" in Hungary, Presented to Parliament by command of His Majesty. (Parliament, Papers by Command, Cmd. 673. London: H. M. Stationery office, 1920); ugyancsak, The White Terror in Hungary, Report of the British Joint Labour Delegation to Hungary, May 1920 (London: Trade Union Congress and The Labour Party, 1920). Horthy védekezését a vádakkal szemben vö. Memoirs, 105–106; 109. A második világháború utáni kommunista rendszer „hivatalos” nézetére és értékelésére, vö. NEMES DEZSŐ, Az ellenforradalom története Magyarországon 1919–1921 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1962), különösen 91–116.

138

közben a prímással is érintkezésbe lépett. Lepold prelátus szerint Csernoch irányította Clark figyelmét a Friedrich-kormány kultuszminiszterére, a keresztényszocialista Huszár Károlyra.44 Az antant képviselője, miután személyesen meggyőződött Huszár egyéni kiválóságáról és politikai nézeteinek józan voltáról, hozzájárult miniszterelnöki jelöléséhez. A legfelsőbb tanácshoz intézett jelentésében így ír róla: „M. Karl Huszár is still young, barely 40, I think, the son of very poor parents, and himself a village school teacher. He entered Hungarian political life as early as he could and has consistently upheld Democratic views and fought for the betterment of the working classes, His personal honesty is above suspicion and he enjoys respect among all political parties. He has great energy and force of character and is well fitted to lead Hungary through this troubled stage of its existence.”45 Közben az antant rávette a románokat arra, hogy csapataikat vonják vissza a Tisza folyóig. Mivel Magyarországon a rendfenntartásra alkalmas karhatalomként effektíve csak a nemzeti hadsereg jöhetett számításba, a tábornoki misszió tárgyalásokat kezdeményezett Horthy fővezérrel, amibe azután Sir George Clark is belekapcsolódott. Miután Horthy ünnepélyesen megígérte, hogy Budapesten nem lesz pogrom, és a törvényes rendet mindenütt fenn fogja tartani, az antant beleegyezését adta, hogy a nemzeti hadsereg vegye át a karhatalmat a románok által kiürített területeken.46 November 16-án, ugyanazon a napon, mikor Sir George Clarknak sikerült a politikusokkal megegyeznie az új kormány összeállításában, Horthy fővezér bevonult a fővárosba fehér lován, és a lakossághoz intézett kemény szózatában a nemzet nevében szigorúan megrótta a „bűnös Budapestet”. Egyébként azonban a sokak által rettegett kilengésekre ezúttal nem került sor.47 44

LEPOLD, Csernoch János, 59. Clark 1919. nov. 13-i táviratában jelezte, hogy abban az esetben, ha a politikusok nem tudnának megegyezni, „it is possible that some influential person outside of party politics such as the Cardinal Primate will try to effect a solution.” Paris Peace Conference, IX, 186. Azt, hogy ő személy szerint a prímással tárgyalt volna, nem említi. 45 Ibid., IX, 399. Lepold visszaemlékezéseiben elmondja, hogy Clark a prímással közölte, hogy „Huszár Károly politikai felfogása nagyon megtetszett neki. Csak annak az aggódásának adott kifejezést, hogy Huszár talán túlságosan szocialista.” Csernoch János, 59. 46 Az antant-képviselők és Horthy kapcsolataira lásd BANDHOLTZ 1919. aug. 24-i táviratát, Paris Peace Conference, XII, 652–654; valamint Clark 1919. nov. 1ji táviratát, ibid., VIII, 947–948; és összefoglaló jelentését, ibid., IX, 394–404. Horthy budapesti bevonulását megelőző tárgyalásokra vonatkozólag lásd még az azokon jelen volt GARAMI ERNŐ részletes leírását, Forrongó Magyarország, 176– 179; úgyszintén H ORTHY, Memoirs, 108. 47 Vö. erről BANDHOLTZ 1919. nov. 16-án kelt jelentését, Paris Peace Conference, XII, 722. HORTHY szózata Budapest lakosságához, Memoirs, 104–105.

139

Az összes pártok – beleértve a Szociáldemokrata Pártot is – koalícióján nyugvó Huszár-kormány 1919. november 24-én mutatkozott be, s már másnap elnyerte a párizsi békekonferencia legfelsőbb tanácsának elismerését mint Magyarországnak ideiglenes de facto kormánya.48 Ezt az elismerést azonban – amint azt Sir George Clark Huszárnak kifejtette – a legfelsőbb tanács attól tette függővé, hogy az ideiglenes kormány azonnal megejti a választásokat, fenntartja az országban a rendet, nem lép fel támadólag kifelé, tiszteletben tartja a Magyarországra ideiglenesen kijelölt határokat, és minden magyar állampolgárnak teljes polgárjogot biztosít, amibe bele van foglalva a sajtószabadság, a politikai véleménynyilvánítás szabadsága és a szabad és tiszta szavazáson és demokratikus alapon nyugvó választójog is.49 5.4 Pártalakulások és választások A kommunizmus bukását követően gomba módra szaporodtak el a különböző keresztény, nemzeti, kisgazda vagy polgári címkéjű pártok. A közelgő választások Damoklesz kardja azonban kijózanító hatást gyakorolt a sok újdonsült pártvezérre. A kényszerű konszolidációs folyamatot gyakran kísérték heves összecsapások, idegeket és becsületet ölő intrikák, késhegyre menő pozícióharc,50 míg a kínos vajúdás eredményeként három jelentősebb pártalakulás jött létre. A különféle „keresztény” pártok és csoportosulások 1919. október 25-én Keresztény Nemzeti Egyesülés néven tömörültek. Ennek magvát a régi Néppárt és Keresztényszocialista Párt alkotta, azonban a részben konzervatív, sőt reakciós, részben pedig jobboldali radikális tájékozódású „újkeresztények” hirtelen „megtért” tömegei annyira alámosták az eredeti keresztényszocialista eszmét, hogy Giesswein megtagadta csatlakozását, s leghűbb híveinek kisded csapatával tüntetően újraalapította a Keresztényszocialista Pártot.51 A paraszt- és kisgazdapártok fúziója november végén történt meg. Az Egyesült Paraszt- és Kisgazdapárt ugyanazt a nemzeti és keresztény világnézetet vallotta, mint a Keresztény Nemzeti Egyesülés.52 A két párt Megjegyzendő azonban, hogy a békés állapot nem tartott sokáig; hamarosan nepirenden voltak a terrorcselekmények. A kormány csak hosszú hónapok múlva volt képes a terrorcsapatokat megfékezni. Horthy szerepe a „fehérterrorban” mindmáig vitatott. Vö. GRATZ, A forradalmak kora, 316–321, valamint fentebb, a 43-as számú jegyzetben felsorolt szerzőket és idézett helyeket. 48 Paris Peace Conference, XIII, 725; IX, 397–399. 49 GRATZ, A forradalmak kora, 261; GARAMI, 196. 50 A politikusok marakodását kendőzetlen őszinteséggel írja le a szemtanú GRATZ GUSZTÁV, A forradalmak kora, 248–250. 51 Vö. alább, 146. 52 GRATZ, A forradalmak kora, 273.

140

között a különbség inkább az volt, hogy míg a Kereszténypárt úgyszólván kizárólag polgári összetételű és felfogású volt, a Kisgazdapárt vezére egy valódi kisgazda volt, Szabó István Nagyatádról, s vele együtt még vagy két tucat „csizmás paraszt” foglalt helyet a pártvezetőségben, s a választások után a parlament padsoraiban. Ezeknek az egyszerű embereknek a földreform valóban szívügyük volt, nem csupán kortesfogás. A földreformmal kapcsolatos radikalizmusuk a pártnak bizonyos „baloldali” színt kölcsönzött, szemben a konzervatívabb „jobboldali” kereszténypárttal.53 A valóságban azonban a Kisgazdapártot éppúgy megrohanták s hamarosan a maguk képére és hasonlatosságára formálták az „úri” politikusok, mint riválisát. Csak így történhetett, hogy még egy év sem telt el, s a két párt a „jobb” és „bal” jelzőket sutba dobva egymásba olvadt. A harmadik csoportba sorolhatók a liberális-polgári világnézetet valló pártok, melyek a januári választásokat megelőzően szintén egyesültek, s a Nemzeti Demokrata Párt nevet vették fel. A fenti három irányzatot képviselő pártokon kívül egyedül még a Szociáldemokrata Párt jöhetett számba mint komoly politikai tényező. A proletárdiktatúrában vállalt szerepe következtében azonban a párt népszerűsége és közéleti súlya a mélypontra zuhant. A Huszár-kormányban helyet foglaló szociáldemokratákkal a kormány többi tagjai kíméletlenül éreztették, hogy csakis kényszerűségből, azaz az antantra való tekintettel tűrik el őket.54 Jelenlétük hovatovább tűrhetetlenné vált, mígnem tíz nappal a választások előtt a párt, hivatkozással a jelöltjei és választói ellen elkövetett megfélemlítésre és erőszakosságokra, visszahívta képviselőít a kormánykoalícióból, híveit pedig a választások bojkottálására, illetve a szavazólapok áthúzására szólította fel. Ennek ellenére a választásokat a kiírt időpontban, 1920. január 25én és 26-án megtartották; egyelőre csak 164 kerületben, mivel a Tiszántúl még román, Baranya pedig szerb megszállás alatt volt. Az egyetemes, titkos, egyenlő és közvetlen szavazás elvén alapuló választójog, mely Magyarországon első ízben terjedt ki nőkre is, a lakosság 39,7 százalékának adott szavazati jogot, szemben a háború előtti utolsó választások évének, 1910-nek 6,4 százalék választásra jogosult polgárával.55 53

Így pl., MACARTNEY professzor (October Fifteenth, I, 24.) a kisgazdákat baloldalra, a keresztényeket jobboldalra helyezi. 54 GRATZ, A forradalmak kora, 271–272. 55 A Friedrich által rendeletileg életbe léptetett választójog (5985/1919. M.E.) lényegében a Károlyi-forradalom alatt kibocsátott választójogi törvényt követte. A magyar politikai helyzet visszásságát mi sem tükrözi jobban, mint az a paradoxon, hogy az októberi forradalom egyik legfontosabb vívmányát, az általános választójogot, mellyel a baloldal a szélső baltól való félelmében nem mert élni, alig egy év múltán a jobboldali ellenforradalom a reakció uralmának legitimizálására

141

A választás, egyes helyi visszaélésektől eltekintve, általában rendben és nyugalomban folyt le. Tekintve a választók számát és a szavazatok titkosságát, kétségkívül ez volt a háborúk közötti korszak legdemokratikusabb választása Magyarországon, Az eredmény teljes mértékben azokat igazolta, akik – mint Sir George Clark – meglátták és megjövendölték az ország politikai hangulatának erősen jobbrafordulását. A szavazatra jogosultaknak kereken nyolcvan százaléka (80,8 %) járult az urnákhoz. A vidéken leadott áthúzott szavazólapokat illetőleg ugyan nem rendelkezünk pontos adatokkal, azonban Budapest adatai egymagukban is döntő jelentőséggel bírnak, hiszen a főváros volt a szervezett munkásság fellegvára s a Szociáldemokrata Pártnak az országban egyedüli népes gócpontja. Mármost Budapesten a 451 ezret számláló választók közül a nem marxista pártok 342 ezer érvényes szavazatot kaptak, míg az áthúzott szavazólapok száma 71 ezer volt. Mégha ez utóbbi számhoz hozzáadnánk azt a 38 ezer szavazásra jogosult budapesti lakost is, akik távol maradtak, még ilyen optimális számítással sem érné el a bizalmatlanságot szavazók száma az össz-szavazat egynegyedét. Ez volt tehát a helyzet az ország egyetlen nagyvárosában, a Horthy szemében „bűnös” Budapesten, ahol a baloldalnak úgyszólván minden ereje összpontosult.56 Hasonló vereséget szenvedett a polgári-liberális ideológia is; a Nemzeti Demokrata Párt országszerte mindössze hat mandátumához jutott. A szavazatok óriási többségét azok a képviselőjelöltek kapták, akik választási programjukban a keresztény-nemzeti világnézetet vallották, vagyis a Kereszténypárt és a Kisgazdapárt jelöltjei. Azonban e pártok egyikének sem sikerült a parlamenti kormányzáshoz szükséges abszolút többséget, ez esetben 83 mandátumot biztosítani – a Keresztény Egyesülés 77, az Egyesült Kisgazdapárt 71 mandátum felett rendelkezett –, így egymagában egyik sem volt kormányképes.57 A választásoktól remélt vígan felhasználja. A választóknak az össznépességhez viszonyló százalékszámát a Magyar Statisztikai Évkönyv megfelelő évfolyamaiból vettük. Az 1910-es adat Horvát-Szlavónország és Fiume nélküli Magyarországra vonatkozik. 56 Az 1920. évi budapesti választások adataira vonatkozóan, vö. NEMES DEZSŐ, Az ellenforradalom története Magyarországon 1919–1921 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1962) 189. A hivatalos statisztika hitelességét még e különben a vakságig elfogult kommunista szerző sem vitatja. 57 A mandátumok eloszlásának leírásánál G RATZOT követtem (A forradalmak kora, 273). Ő a Keresztényszociális Párt 5 és a Keresztény-Szociális Gazdasági Párt 4 mandátumát hozzáadja a Keresztény-Nemzeti Egyesülés 68 mandátumához, és így jut a keresztény pártok 77 mandátumos relatív többségéhez. Ugyanakkor a Kisgazdák Egyesült Keresztény-Nemzeti Pártját, mely 3 mandátumhoz jutott, valamint a 4 mandátummal rendelkező Kisgazdák Keresztény Pártját nem számítja a Kisgazdapárthoz, hanem a két tömb közt középúton lévőnek tekinti ezeket. A fentieken kívül 3 „független”, pártonkívüli képviselő jutott még mandátumhoz.

142

politikai kibontakozás így ismét holtpontra jutott, s a pártviszályok újult erővel lángoltak fel. Az áldatlan helyzetnek Horthy fővezér vetett véget. Január 30-án kibocsátott napiparancsában kijelentette, hogy annak idején a Sir George Clarkkal folytatott tárgyalások alkalmával ő írásban vállalt felelősséget a rend fenntartására, s kettőjük megállapodása értelmében a nemzetgyűlésnek mindenekelőtt államfőt kell választania, aki azután a kormányt kinevezi.58 A nemzetgyűlés meghajolt a fővezér akarata előtt s 1920. március elsején megválasztotta őt Magyarország kormányzójának. Horthy ezután a régi Néppárt egyik oszlopos tagját, Simonyi-Semadam Sándort bízta meg kormányalakítással. A keresztények és kisgazdák koalícióján alapuló kormány 1920. március 14-én mutatkozott be a nemzetgyűlésben.59 Az alkotmányos rend helyreállitása legalábbis alakilag ezzel befejeződött, bár az még korántsem dőlt el, hogy vajon egy új korszak veszi-e kezdetét, vagy pedig a háború előtti ancien regime restaurációja. 5.5 Az Egyház és a „keresztény kurzus” A keresztény egyházak érthető megkönnyebbüléssel fogadták a kommunizmus bukásának hírét, s őszinte örömmel köszöntötték az ellenforradalom győzelmét.60 Kommunista és egyéb szélsőbal írók azóta is az egyházak legsúlyosabb bűnéül rójják fel a horthyista ellenforradalom támogatását.61 Pedig az adott helyzetben az egyházak részéről más magatartást elvárni éppoly oktalanság lenne, mint például a spanyol püspököknek szemére hányni, hogy a polgárháborúban Franco mellé álltak, nem pedig a templomok százait felperzselő és a papok, szerzetesek, apácák ezreit legyilkoló lojalisták oldalára. Az augusztus 6-i államcsínyt követően József főherceg felkérte a hercegprímást, és rajta keresztül a püspöki kart, hogy „kormányát Mások másként értékelték ki a választások eredményét, s kezdettől fogva a kisgazdákat tekintették a nemzetgyűlés legerősebb tényezőjének. Bárhogy volt is, a Kisgazdapárt fölénye a júniusi tiszántúli választások folyamán minden kétséget kizáróan bebizonyosodott. 58 GRATZ, A forradalmak kora, 274–275. Megjegyzendő, hogy Sir George Clarknak a békekonferenciához írt, az előzőkben már többször idézett jelentéseiben a Horthy által említett megegyezésnek nincsen nyoma. A kommunista Nemes fent idézett művének 194. oldalán az egészet Horthy „hazugságának” bélyegzi. 59 A kormány összetétele G RATZNÁL, A forradalmak kora, 314–315. 60 Vö. pl. PROHÁSZKA 1919. okt. 12-i naplójegyzetét Horthy Miklós székesfehérvári bevonulásáról, Soliloquia, II, 12. A protestáns egyházak hasonló megnyilatkozásai, vö. KÁDÁR IMRE, Az egyház az idők viharában, 63–65. 61 Vö. pl. BALÁZS BÉLÁNAK már idézett művét, A klerikális reakció a Horthy fasizmus támasza, passim, valamint NEMES DEZSŐ, Az ellenforradalom története Magyarországon 1919–1921, 147–152.

143

támogassa s azt híveinek ajánlja”.62 A kormány jóindulatának bizonyságául Imre Sándor, az első ideiglenes Friedrich-kormány kultuszminisztere augusztus 9-én körlevélben közölte az egyházak vezetőivel, hogy máris intézkedett „a volt Tanácskormány által kiadott egyházi vonatkozású mindennemű rendelkezések adminisztratív úton leendő legsürgősebb hatálytalanítása iránt”. A továbbiakban a miniszter az egyházak egyes sérelmeinek gyors orvoslását ígérve a szükséges intézkedések foganatosításáig türelmet kért.63 Az augusztus 14-én újjáalakult, ún. második Friedrich-kormány kultuszminisztere, Huszár Károly (a későbbi miniszterelnök) augusztus 18ról keltezett körlevelében már arról értesíthette az egyházak vezetőit, hogy az egyházi és alapítványi javak visszaadása folyamatban van, és a hónap végéig befejezést nyer. A miniszter egyúttal rámutatott arra a fontos szerepre, mely a nemzet újjáépítésében az egyházakra várt, mivel „az erkölcsi megújulás csak a hazai papság és tanítóság válvetett közreműködésével történhetik meg. Legyen minden szószék és iskolai katedra erős és bevehetetlen vára a hazafiságnak, a valláserkölcsi világfelfogásnak, a családi élet és tulajdon szentségének.”64 A kormánynak ez irányú felfogását és szándékait mintegy aláhúzta az az ígérete, hogy „a valláserkölcsi nevelés, beleértve a kötelező hitoktatást is, az egész vonalon régi jogaiba visszatér”. A körlevél legjelentősebb kitétele kétségkívül az az elvi állásfoglalás, ami szerint „az egyház és állam közti viszony tekintetében az 1918. évi október hó 31-e előtti jogállapotot helyreállítottnak tekintem”. Ezzel Huszár mintegy anticipálta a Horthy-féle restaurációnak egyik sarkalatos tételét, azt t.i., hogy nemcsak Kun Béla uralma, hanem a forradalom útján létrejött Károlyi-féle köztársaság is illegitim volt, s ezért az 1918-as októberi forradalom előtti állapothoz kell visszatérni, hogy a törvényesség megszakadt fonalát újra felvehessék.65 A körlevél zárósoraiban a kultuszminiszter kéri az egyházi vezetők „szíves és hathatós támogatását s legteljesebb bizalmát”.

62

NEMES D EZSŐ, szerk., Az ellenforradalom hatalomrajutása és rémuralma Magyarországon 1919–1921, 2. kiadás (Budapest: Szikra, 1956) 122. Ez a munka, amely egy tervezett sorozat, Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919–1945, első kötetként jelent meg, válogatott iratokat tartalmaz, gyakran csak töredékekben a szerkesztőség erősen részrehajló kiegészítésével és kommentárjaival. Adatai csak a legnagyobb óvatossággal használhatók. A továbbiakban NEMES, Iratok, címszó alatt idézzük. 63 Ibid., 123. 64 A körlevelet kivonatosan közli BALÁZS BÉLA, „A klerikális reakció tevékenysége a fehérterror idején”, Századok, 84. évf., 1950, 387. Összes idézetek onnan. 65 Ez a felfogás az 1920. I. tc.-ben nyert törvényes szentesítést.

144

Az egyházak részéről a kormány iránti jóindulatban és támogatásban nem is volt hiány – legalábbis ami a keresztény egyházakat illette66 – azonban a kormánynak ideiglenes volta s vele szemben az antantnak ellenséges magatartása bizonyos fokú óvatosságra intettek. A püspöki karnak a kommün bukása után első ízben tartott konferenciáján Csernoch közölte a püspökökkel, hogy értesülése szerint az antant sem József főherceg kormányzóságát, sem a Friedrich-kormányt nem hajlandó elismerni. Ez a hír persze kétségessé tette a kormány jóindulatú igéreteinek effektív értékét. A bizonytalan helyzetben a püspökök felkérték a hercegprímást, hogy az antant missziónál érdeklődjék az antant szándékai felől és kíséreljen meg mindent a haza jóvoltáért.67 Az egyház nem nézhette ölbe tett kezekkel a politika porondján dúló pozícióharcot, hanem igyekezett a kibontakozást a katolikus politikának kedvező irányban belolyásolni. A fent említett püspöki konferencia határozatban mondta ki a Keresztényszocialista Párt támogatását, és egyben felkérte a püspököket, hogy „a párttal keressenek érintkezést s azt befolyásolják”. Ugyancsak elsőrangú feladatnak tekintette a püspöki kar a katolikus sajtó feltámasztását, és elhatározta, hogy a jövőben gondoskodik a katolikus sajtó egységes, központi irányításáról. A katolikus sajtó feléledése nem is váratott magára. Nemcsak a kommün alatt betiltott lapok és folyóiratok jelentek meg újra, hanem végre megvalósult a sajtópáterek már említett kezdeményezése is, a Központi Sajtóvállalat. Ez még 1919-ben két, a legmodernebb igényeknek is meglelelő napilapot indított, a Nemzeti Újságot és az Új Nemzedéket.68 A vallási egyesületek és társadalmi szervezetek, melyeket a kommunizmus kivétel nélkül megszüntetett, szintén új életre keltek. Elkobzott vagyonukat, helyiségeiket, nyomdáikat stb., visszanyerve, új lendülettel s fokozott buzgalommal láttak a munkának. A kommün hónapjai az egyházakon belül erős katarzist, tisztulási folyamatot indítottak; a kortárs szemtanúk egybehangzó tanúsága szerint Magyarországon a vallásosság, hitbuzgalom sokkal mélyebb, intenzívebb lett a forradalmmak nyomán, mint volt annak előtte.69 A szorosan vett politikai tevékenység mezején a keresztény politika számára eddig sohasem remélt lehetőségek csillantak fel: ugyanis, amint 66

A zsidók vallási és társadalmi szervezetei szintén siettek lojális támogatásukról biztosítani a kormányt, ugyanakkor azonban nem hallgathatták el sérelmeiket, és a kormány védelmét kérték az antiszemita kilengésekkel szemben. Vö. pl. a Magyarországi Cionista Szervezet beadványát Friedrich miniszterelnökhöz, közölve NEMES, Iratok, 123–124. 67 GERGELY JENŐ, A püspöki kar tanácskozásai (Budapest: Gondolat, 1984). 74. Vö. N EMES, Iratok, 123. 68 A katolikus sajtó és könyvkiadás adatait vö. alább, 212–214. 69 Vö. pl. SZEKFÜ, Három nemzedék, 430–431.

145

erre már ismételten rámutattunk, a baloldali forradalmakból kiábrándult, illúziót vesztett tömegek újra felfedezték a kereszténység időtálló értékeit, s késznek mutatkoztak a keresztény eszmevilág befogadására. A magyar keresztényszocializmus atyja, Giesswein Sándor prelátus, a kommunizmus bukása után azonnal Budapestre sietett és ott serényen részt vett a Keresztényszocialista Párt újjászervezésében. A „kereszténység” az időben divatos lévén, sokan jelentkeztek a pártba, akiknek a keresztényszocializmushoz édeskevés közük volt. Hamarosan ilyen „kurzuspolitikusokból” állt a tagok többsége, akik azután keresztülvitték a pártnak a Friedrich István (akkori miniszterelnök) által alapított Keresztény Nemzeti Párttal való fúzióját, aminek eredménye lett a Keresztény Nemzeti Egyesülés. Giesswein nem volt hajlandó a keresztényszocializmus konkrét szociálpolitikai elveit erre a nagyon is kétes elemekből sebtében rekrutálódott tömegpártra bízni, s ezért néhány hívével újraalapította a Keresztényszocialista Pártot. Ezért a tettéért sok gáncs érte, még Prohászka részéről is, s kikiáltották a keresztény egység megbontójának.70 A jövő azonban Giessweint igazolta; a kurzuskeresztények elvtelensége és lapossága a nemzetgyűlésben hamarosan kendőzetlenül megmutatkozott. Az ellenforradalmi keresztény kurzusnak Giesswein különben sem volt kedvence. A demokrata érzésű és meggyőződéses pacifista papnak nem tudták megbocsátani, hogy a háború és azt követően az októberi forradalom idején együttműködött a baloldallal, a fehérterror alatt pedig a néphangulattal bátran szembeszállva a zsidók és egyéb üldözöttek védelmére kelt.71 A tömegek bálványa nem ő, a zömök termetű, gyermekesen kerek arcú és kedélyesen kövérkés prelátus, akit egyesek sokrétű tudományos érdeklődése és ezerfajta ügypártolása miatt még meg is mosolyogtak,72

70

OVENDEN SÁNDOR, „Giesswein Sándor egyénisége és életrajza”, Giesswein Emlékkönyv, 16. Prohászka kritikája az 1919. nov. 9-ről keltezett naplófeljegyzésében található, Soliloquia, II, 14. 71 Talán nem érdektelen szembeállítani a jezsuita Bangha Béla által szerkesztett Katolikus Lexikon és a „létező szocializmus” idején kiadott lexikonnak „Giesswein” címszó alatti cikkeiből egy-egy mondatot. „Élete vége felé optimisztikus jóhiszeműségében túlságosan közeledett bizonyos radikális körökhöz, amit sokan zokon is vettek tőle.” (Katolikus Lexikon, II, 199.) „Az I. világháború utolsó éveiben a háború ellen foglalt állást ... Az ellenforradalom első éveiben több ízben fellépett a fehérterror ellen.” (Új Magyar Lexikon, III. /1960/ 60). 72 NAGY MIKLÓS „Giesswein Sándor mint politikus”, Giesswein Emlékkönyv, 233. Giesswein tudományos munkássága, papi és politikai tevékenysége mellett, egy csomó, éppen nem mindennapi ügyben buzgólkodott; többek között lelkes harcosa volt a feminista mozgalomnak és az eszperantó nyelv terjesztésének. Nem csoda, hogy sokan kissé bogaras, különc öregurat láttak benne s nem vették őt komolyan. (Barankovics István szíves közlése).

146

hanem a fejedelmi tartású, apollói szépségű, zengő hangú szónok, Prohászka Ottokár.73 Székesfehérvár ihletett lelkű püspöke a keresztény felbuzdulás félreérthetetlen jeleinek láttán ujjongva döbben rá, hogy végre elérkezett az ideje annak a keresztény Magyarországnak, amelyért ő egy életen át imádkozott és dolgozott.74 Erőit végsőkig megfeszítve hatvankét éves korát meghazudtoló energiával küzd szóval és tollal az általa annyiszor megálmodott keresztény és szociális társadalom és kormányzat megvalósításáért. Hihetetlen termékenységgel valósággal ontja a cikkeket, szónokol és konferenciázik, sokszor ugyanaznap több alkalommal, különböző helyeken is. Az ország jó része – természetesen elsősorban a katolikusok, de nemcsak ők – benne látják a keresztény-nemzeti gondolat élharcosát s egyúttal eszményképét is. A püspöki kar reá bízza a nemzethez szóló közös pásztorlevél megszerkesztését; a politikusok körülhajbókolják s igyekeznek népszerűségének sugaraiban fürödni, vele való összeköttetéseikből tőkét kovácsolni. József főherceg őt szerette volna kultuszminiszternek. A „kurzus” vezető pártja, a Keresztény Nemzeti Egyesülés elnökének választja. A nemzetgyűlés díszének és ünnepi szónokának tekinti: a kormányzóválasztás alkalmával őt kéri fel a díszküldöttség vezetésére, melynek feladata volt a választás eredményét Horthy Miklós fővezérnek megvinni. Ekkor már beavatott körökben arról beszélnek, hogy Prohászka lesz a miniszterelnök. A kormányzó személyesen kéri őt fel kormányalakításra.75 Prohászka azonban elsősorban püspök, híveinek lelkipásztora, s ezért a miniszterelnökséget mint egész embert s minden idejét igénylő hivatalt nem vállalhatta, bár egyébként a politikában való aktív részvételt egyáltalán nem vélte összeférhetetlennek magas egyházi méltóságával, sőt ellenkezőleg, erkölcsi kötelességének tartotta.76 Az országgyűlés felsőházában 1918-ig a püspökök ex officio helyet foglaltak, azonban az 1920ban megválasztott egykamarás alkotmányozó nemzetgyűlésből kimaradtak. Prohászka erre fellépett képviselőjelöltként püspöki székhelyén, Székesfehérvárt, ahol hívei meg is választották. Ez nemcsak Magyarországon, hanem valószínűleg az egész világon egyedülálló eset, hogy egy katolikus egyházfejedelem parlamenti választásoknak veti magát alá. A nemzetgyűlésben azután mindent elkövetett, hogy a keresztény nemzeti megújúlás

73

Prohászkának szellemi vezető szerepére és közéleti tevékenységére a „keresztény kurzus” idején, vö. SCHÜTZ „Prohászka pályája”, Sion hegyén, 106– 114. 74 Ibid., 107. 75 PROHÁSZKA 1920. jan. 12-i naplófeljegyzése, Soliloquia, II, 40. 76 SCHÜTZ, „Prohászka életpályája”, Sion hegyén, 113.

147

programja – beleértve a szociális reformokat is, elsősorban a földreformot – ne maradjon írott malaszt.77 Azonban Prohászkának is rá kellett döbbennie arra a kiábrándító valóságra, amit Giesswein már korábban meglátott, hogy tudniillik a közéletben sürgölődők nagy többségénél a kereszténység nem egyéb külső máznál. Naplójában önmagát marcangoló iróniával kiált fel „‘Keresztény kurzus’ kereszténység s keresztények nélkül! ... Azok az emberek nem keresztények. Igaz hogy elvben, teóriában elfogadják a kereszténységet, de tettekben nem vallják”.78 Zseniális lénye sokat szenvedett a nemzetgyűlés alacsony színvonalától, ahol a nemzettől elvárt nagy alkotások helyett alkotmányjogi paragrafusokon pepecseltek, és kicsinyes személyi kérdésekre pazarolták a drága időt.79 Azonban törhetetlen optimizmusa nem engedte, hogy Giesswein példájára különvonuljon, hanem továbbra, is a küzdőtér központjában maradt, s ott hirdette, védte tántoríthatatlan meggyőződéssel a keresztény nemzeti megújulás szükségét, s buzdította, nógatta cselekvésre a kicsinyhitűeket és resteket.80 Prohászka püspök számára az alkotmányosság helyreállításával81 és Horthy kormányzóvá választásával az államforma kérdése elintézést nyert. Úgy érezte, hogy az éhező és ezer sebtől vérző nemzet választott képviselőitől azt várja, hogy minden idejüket és erejüket a nép felsegítésére és bajainak orvoslására fordítsák. Ezért a király visszatérési kísérletei s az ezáltal előidézett bel- és külpolitikai válságok Prohászkát csak irritálták.82 Korántsem azért, mintha ő Horthy kormányzó iránt nagyobb hűséggel viseltetett volna, mint koronás királya személyével szemben, hanem egyszerűen azért, mivel az ő szemében a nemzetgyűlésnek ezerszer fontosabb és sürgősebb tennivalói voltak, mint azon veszekedni, hogy ki legyen az államfő; ennek végleges rendezése tőle igazán várhatott volna 77

Ibid., 109–112. Naplófeljegyzése, 1920. jún. 30., Soliloquia II, 57. 79 Kétéves nemzetgyűlési szereplésének idejéből fennmaradt naplófeljegyzéseiben gyakran találunk a demokráciát és parlamentet keserűen bíráló sorokat. (Soliloquia, II, 45, 46, 55, 60, 61, 62, 63, 64, 67, 69, 71, 72, 74, 87, 98, 99). Talán nem érdektelen megjegyezni hogy az akkori közéletben szintén tevékenyen részt vevő politikus-történész GRATZ GUSZTÁV, a nemzetgyűlést illetően teljes mértékben osztotta Prohászka lesújtó véleményét (A forradalmak kora, 315–316; 328). 80 SCHÜTZ, „Prohászka pályája”, Sion hegyén, 110–112. Cselekvésre buzdító beszédeinek és írásainak tartalmát és hangnemét leginkább tükrözi az Új Nemzedék katolikus napilap 1920. feb. 29-i számában írt cikke, „Nem fecsegést, hanem tetteket!” közölve Iránytű, 234–236. 81 Az ez alkalomból 1920. feb. 26-án a nemzetgyűlésben mondott beszéde, ibid., 225–233. 82 Vö. Soliloquia, II, 64, 74, 84, 87–88. A királykérdésről bővebben alább, 162–169. 78

148

nyugodtabb időkre. Ugyancsak türelmetlenséget árult el a fehérterrorral kapcsolatos gyakori felszólalások és hosszú viták alkalmával, s mindent megtett, hogy a Ház mielőbb napirendre térjen e sajnálatos esetek felett.83 Ezzel persze sokakban azt a benyomást keltette, mintha érzéketlen lett volna az emberi jogok megcsúfolása s az egyéni szenvedés iránt, sőt azzal is vádolták, és vádolják, hogy szemet hunyt az ellenforradalom gaztettei felett, s talán még helyeselte is azokat.84 Való az, hogy Prohászka az egyes bűntényeknek és egyéni sérelmeknek hosszas parlamenti vitáját nem tekintette a nemzetgyűlés feladatának, s minden igyekezetével azon volt, hogy megakadályozza a szerinte holtvágányra siklást, s ehelyett a honatyák figyelmét az ő szemében elsődleges fontosságú szociálpolitikai törvényhozásra irányítsa. Magától értetődő, hogy melegen felkarolta a Kisgazdapárt földreformjavaslatát,85 s hogy a nemzetgyűlés egyáltalán alkotott valamit is ezen a téren, az nem csekély mértékben Prohászka érdeme. 5.6 Prohászka antiszemitizmusa Bármenyire különösnek tűnhet, Prohászka püspök szociális reformtevékenységéhez szervesen hozzátartozik legvitatottabb nemzetgyűlési szereplése, amiért mindmáig leginkább támadják, ti. az egyetemi felvételek 83

Vö. pl. „A keresztény kurzus kisiklása” c. cikkét az Új Nemzedék 1920. feb. 29-i számából, Iránytű, 243–245; valamint a Fejérmegyei Napló 1922. feb. 19-i számában írt beszámolóját parlamenti működéséről „Székesfehérvár választó közönségéhez” címmel, ibid., 292–294. 84 BALÁZS BÉLA, a Kommunista Párt egyik vezető ideológusa, aki előszeretettel foglalkozott az egyház szerepével a Horthy-korszakban, így írt: „A ‘keresztény kurzus’ a különítményes banditák vérengzése, Prohászka korbácsa és Schlachta Margit haldoklókra is kiterjeszthető botbüntetése jegyében indult meg Magyarországon. Ennek jegyében állandósult a terror, növekedett a nép szenvedése és egyre mélyült a korrupciónak, a hazugságnak és erkölcstelenségnek az a bűzös mocsara, amely az ellenforradalmi rendszert jellemezte.” A klerikális reakció szerepe a Horthy-fasizmus uralomra jutásában és konszolidálásában, 2. kiadás (Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1960) 12. Az idézetben szereplő Slachta Margit nőképviselő, a Szociális Testvérek katolikus női szerzetesrend alapítója, a nemzetgyűlésben a botbüntetés újra bevezetése mellett szavazott. Ezt a törvényt (1920. XVI. tc.) a közerkölcsöknek nagyfokú leromlására való tekintettel hozták egyévi időtartamra. Egyetlen esetben sem nyert alkalmazást. 85 Vö. fentebb idézett cikkét, „Nem fecsegést, hanem tetteket!”, Iránytű, 236; valamint „Rokkant-ügy és földreform” c. cikkét, ibid., 241–243, a Fejérmegyei Napló 1920. ápr. 8-i számából. Ugyanekkor Prohászka javaslatot tett Csernoch hercegprímásnak az egyházi javadalmaknak örökbérletbe adására. Saját javadalmán, Tésen, a parcellázást végrehajtotta, s oda törpebirtokosokat és föld nélküli parasztcsaládokat telepített le. (SCHÜTZ, „Prohászka pályája”, Sion hegyén, 108).

149

korlátozását célzó ún. numerus clausus törvény faji megkülönböztetést alkalmazó 3. szakaszának nyílt és hathatós pártolása. Ezzel ő, amint azt ismételten hangsúlyozta, nem a zsidóknak akart ártani, hanem a lövészárkok poklából hazatérő, lerongyolódott magyar ifjúságnak akarta a jövőjét, diplomáját, kenyerét biztosítani.86 Prohászka ugyan váltig hangoztatta, hogy nem antiszemita, hogy távol áll tőle minden gyűlölködés,87 azonban tagadhatatlan, hogy ő is azok közé tartozott, akik a kapitalizmus undok kinövéseiért, a parasztságnak uzsorával való tönkretételéért, a munkásság kizsákmányolásáért és a magyar középosztály leromlásáért elsősorban a zsidóságot tették felelőssé. Csakhogy Prohászka szemében ezeknél az anyagi károknál még súlyosabban esett a latba az a pusztítás, amit a zsidó sajtó és az elzsidósodott budapesti vezető intellektuel réteg vitt végbe a magyar nép nemzeti, vallásos és erkölcsi felfogásában.88 Prohászka joggal mutathatott arra a közismert tényre, hogy a tizenkilencedik század nagyarányú zsidó bevándorlásának időpontjától számítva a magyarság hagyományos nemzeti és vallásos értékeit támadók és kigúnyolók élvonalában – legyenek azok polgári radikálisok vagy ifjú galileisták, szociáldemokraták vagy kommunisták – mindenütt e csak nemrég befogadott és egyenjogúsított népfaj szülöttei 86

Vö. az Alkotmány katolikus napilapban 1918. máj. 26., jún. 30. és szept. 11én közölt cikkeit, „Pro iuventute catholica”, „Pro re christiana” és „Elég volt-e?” cím alatt, amelyekben PROHÁSZKA, látva a zsidó ifjúság térfoglalását az egyetemeken és a szellemi pályákon, még a háború alatt riadót fújt és síkraszállt a keresztény ifjúság egyetemi továbbképzésének és elhelyezkedésének hathatós biztosításáért (Iránytű, 184–186; 186–188; 189–194). Ugyanezt a gondolatot – hogy ti. a zsidóságnak a visszaszorítása a szellemi életben jogos magyar faji önvédelem, nem pedig antiszemita faji üldözés – hangoztatta 1920. szept. 16-án a nemzetgyűlésben a numerus clausus ügyében mondott beszédében. Ibid., 251–252; 259. 87 Vö. a Főrendiházban az általános választójogról tartott beszédét, 1918. júl. 31-én, Élet igéi, Ö.M. XIII, 309–317, különösen 316. 88 Prohászkának a zsidók káros szerepéről vallott felfogását minden részletében kidolgozva megtaláljuk már az első ilyen természetű írásában, mely a Magyar Sion katolikus folyóirat 1893. évfolyamában jelent meg „A zsidó recepció a morális szempontjából” címen. Iránytű, 1–14. A kiadó Schütz professzor jegyzetben inti az olvasót, hogy e cikk szenvedélyes hangnemének megítélésénél vegye tekintetbe keletkezésének idejét, ti. az 1890–1895 közti években dúló „kultúrharcot”, amikor a zsidók „recepciója”, vagyis teljes polgári és hitfelekezeti egyenjogúsítása szerves része volt a katolikus egyházat sértő ún. egyházpolitikai törvényeknek. Ibid., 350. Tény az, hogy Prohászka későbbi beszédeiben és írásaiban ritkábban találkozunk oly szenvedélyes kifakadásokkal, mint a recepció ellen írt cikkében, ez azonban nem jelenti azt, hogy felfogását időközben megváltoztatta volna: a numerus clausus érdekében mondott parlamenti beszédében 1920-ban lényegében ugyanazt mondja, mint huszonhét évvel azelőtt írt cikkében.

150

domináltak.89 Ez az áldatlan állapot azután a proletárdiktatúrában érte el csúcspontját, mikor az antiszemitizmussal nehezen vádolható félzsidó Jászi Oszkár szerint is a kommunista vezetők kilencvenöt százalékban a zsidók közül kerültek ki.90 A helyzet illusztrálására szolgáljon a következő néhány adat. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően Budapest székesfőváros közigazgatását egy öt zsidóból álló központi direktórium vette át. Az alattuk működő tizenhat osztályvezető közül csak kettő nem volt zsidó. A proletárdiktatúra 133 napos tartama alatt népbiztosi tisztet 45 egyén viselt: ezekből 32 volt zsidó származású, köztük a legvérengzőbbek: Szamuely, Kun, Vágó és Szántó. Ugyanazon idő alatt a közoktatási népbiztosságnál összesen öt népbiztos fordult meg; mind az öt zsidó. Ugyanott tizenegy csoportvezető közül tízet az új népbiztosok neveztek ki, s ezek közül csak egy nem volt zsidó. A huszonkét új osztályvezető között huszonegy volt zsidó.91 Nincs értelme folytatni a felsorolást; elég megjegyeznünk, hogy a helyzet a többi népbiztosságnál is hasonló volt, úgyszintén a vidéki direktóriumok összetételében.92 Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyar nép a zsidó Kun Béla és társai rémuralmát a keresztény magyarság elleni összeesküvésnek tekintette.93 Azonban a kommün csak egyike, bár kétségtelenül a legsúlyosabb tétele volt annak a bűnlajstromnak, melyet az ellenforradalmi időkben a zsidók számlájára írtak. Az ezeréves ország szétdarabolása okozta nagy 89

Prohászka az 1893-ban a zsidó recepció ellen írt, imént említett cikkében hivatkozik dr. Reichensperger Péternek a porosz képviselőházban 1892. jan. 25-én tett nyilatkozatára, melyben a német katolikus politikus, aki annak idején a zsidóságnak Poroszországban való recipiálását lelkesen támogatta, kénytelen bevallani, hogy az egyház elleni hajszában mindenütt a zsidó-liberális sajtó vezet. (Ibid., 11–12.) A hasonlóság bizonyítására, mely a porosz példa és a magyar valóság közt adódott, Prohászka ki sem tért, annyira kézzelfoghatónak találta. A radikális-szocialista baloldal papgyűlöletéről és egyházellenességéről már szólottunk. A zsidók vezető szerepére a radikális irányzatban, vö. SZEKFÜ, Három nemzedék, 358–361. A Galilei-körre vonatkozóan, vezetőjük, JÁSZI O SZKÁR írja „The Galileo Club gradually grew into a distinctly Socialistic undergraduates' organisation in which the Jewish members tended increasingly to play the leading part.” Revolution and Counter Revolution in Hungary, 25. A szociáldemokrata vezetőség erősen zsidó összetételére nézve, vö. RÉZLER GYULA, A magyar nagyipari munkásság kialakulása 1867–1914, (Budapest, 1938) 84–85. 90 Revolution and Counter Revolution in Hungary, 122. 91 GRATZ, A forradalmak kora, 104–105. 92 Ibid., 110. 93 A Szocialista-kommunista Párt júniusban tartott kongresszusán vidéki tanácstagok felszólaltak az ország minden zugát elözönlő zsidó agitátorok kihívó viselkedése ellen, s figyelmeztették az egybegyűlteket arra, hogy a lakosság gyűlölete a zsidóság ellen fordul, ibid.

151

nemzeti fájdalomban a háborúvesztésért is, az ország megcsonkításáért is jó bűnbakul szolgált ez az idegen, gyűlölt elem. Sorban jelentek meg olyan röpiratok, amelyek a statisztika adatainak – gyakran tendenciózus – felhasználásával bizonyították, hogy míg a magyar ifjak a fronton véreztek és estek el a haza védelmében, a zsidók a frontszolgálatból kivonták magukat és a háborúból igyekeztek minél több anyagi hasznot húzni.94 De mintha mindez nem lett volna még elegendő a gonoszságból, ráadásul a hazai frontot destruktív propagandával aláásták,95 forradalmat szítottak s ezáltal előidézték a katonai összeomlást, ami végül az ország feldarabolásához vezetett. Az ellenforradalom a háború-vesztésért és a büntető békeszerződésért nem a monarchia külpolitikáját, sem pedig a háború előtti magyar vezető réteg nemzetiségi politikáját hibáztatta, hanem a pacifista baloldalt s a Károlyi- és a Kun-rezsimet. A „hátbadöfés” legendája nem kizárólag német találmány; Magyarországon még rombolóbb hatása volt a mítosznak, amennyiben a népfelfogás a mérgezett tőrt forgató baloldalt és a forradalmakat a zsidósággal azonosította. A „fehérterror” néven ismert antiszemita kitörések a fenti „érvekkel” végsőkig felizgatott néphangulatban lelik magyarázatukat. Prohászka ugyan ismételten elítélte az önkényes bosszú és önbíráskodás törvénytelen aktusait,96 ugyanakkor azonban kitartott meg-

94

A kérdés legtudományosabb igényű részletes statisztikai feldolgozása, KOVÁCS A LAJOS, A zsidóság térfoglalása Magyarországon (Budapest, 1922) ugyan csak a numerus clausus bevezetése után jelent meg, azonban a zsidók háború alatti magatartását bemutató adatokat bőven találunk már Prohászkának 1918-ban írt politikai cikkeiben is Iránytű, 185, 187–188; 193, míg a numerus clausust támogató parlamenti beszédében hivatkozik az előtte felszólaló Schandl Károly képviselőnek a nemzetgyűlés elé terjesztett, a zsidókérdést megvilágító adataira (ibid., 253), valamint egy német munkára, Die Juden im Heere, melynek az Osztrák–Magyar Monarchiára vonatkozó számadataiból szintén hosszan idéz. (Ibid., 258.) Jászi is említi, hogy milyen rossz vért szült az, hogy bizonyos rétegek – világos, hogy a zsidó középosztályra gondol – kihúzták magukat a katonai szolgálat alól. (Revolution and Counter-Revolution, 42). 95 Ez a vád különösen vonatkozott a Galilei-körre, mely a háború alatt heves antimilitarista propagandát fejtett ki, tagjai a kaszárnyákban terjesztett röpcédulákon, valamint a pályaudvarokon a harctérre induló katonák közé vegyülve az engedelmesség megtagadására és a zászló elárulására lázítottak. A rendőrség 1918 elején a vezetőket letartóztatta s a Kör helyiségeit bezárta. 96 Vö. pl. „A kommunizmus bukása után” c., 1919. aug. 17-ről kelt pásztorlevelét, Világosság a sötétségben, Ö.M., IX, 260–264; valamint a fentebb már idézett cikkeket, különösen a „Reakció”, Iránytű, 205; „A keresztény kurzus kisiklása”, ibid., 244–245; és „Válasz Raffay Sándor püspöknek” c. nyílt levelét, mely eredetileg a Nemzeti Újság 1920. nov. 27-i számában jelent meg, ibid. 260– 261.

152

győződése mellett, hogy a keresztény nemzeti megújulásának és az azzal kapcsolatos társadalmi reformoknak egyik sarkalatos előfeltétele egyrészt az, hogy a lelkiismeretlenül spekuláló tőzsde uralma megtörjön, a liberáliskapitalizmus rablógazdálkodását egy, a szociális igazságot jobban szolgáló társadalmi rend váltsa fel; másrészt az, hogy a keresztény magyarságnak idegen és destruktív eszmeáramlatok, pl. a marxizmus-leninizmus, befolyása kiküszöböltessék. Mivel pedig a tőke uralmáért, akárcsak a káros idegen eszmék behozataláért és terjesztéséért az uralkodó felfogás szerint elsősorban a zsidók voltak felelősek, következésképpen Prohászka szemében elsőrangú fontosságot nyert a zsidóság túltengő befolyásának a közéletből való visszaszorítása, mind a közgazdaságban, mind a kultúra terén.97 Azoknak, akik ezt a humánummal, demokráciával, liberalizmussal ellentétesnek mondják, Prohászka válasza az, hogy minden nemzetnek joga van önvédelemre; lám a demokratikus Amerikában is törvényt hoztak a kínai kulik és a japánok bevándorlása ellen.98 Mivel a kiegyezés liberális kormányai, semmibe véve Széchenyi és Deák figyelmeztetését, tágra tárták az ország kapuit a galíciai zsidó bevándorlók előtt – ugyanakkor, amikor a magyar és szlovák parasztok százezrei kényszerültek a tengerentúlra megélhetést keresni –, a bevándorláskorlátozás most már elkésett és hatálytalan lenne.99 Az államhatalomnak erősebb orvossághoz kell nyúlnia, ha a megbillent egyensúlyt helyre akarja állítani. Prohászka nem titkolja, hogy javaslata a tökéletes jogegyenlőség liberális elvének megszorítását célozza; azonban szerinte a közösség, a keresztény magyarság java fölötte

Itt jegyezzük meg, hogy a szélsőbal propagandavonala szerint az egyház vezetői – az egy Giesswein kivételével – helyeselték a „fehérterror” rémtetteit. Sajnálatos módon nem áll elegendő anyag rendelkezésünkre, hogy e vádat tüzetesen megvizsgálhassuk, azonban Prohászka megnyilatkozásai, valamint a tekintélyes Katolikus Szemle szerkesztőjének, dr. MIHÁLYFI ÁKOS teológiai tanárnak a zsidóüldözést vezércikkében elítélő állásfoglalása („Sorsdöntő idők”, Katolikus Szemle, XXXIII (1919) 289–295) semmiképp sem illenek bele a kommunisták tézisébe. 97 Még a háború idején, tehát a forradalmakat és a „keresztény kurzust” megelőzően, Prohászka három pontban összegezte a teendőket: „az első, hogy meg akarjuk akadályozni a keresztény társadalom letörését, a második, hogy meg akarjuk akadályozni Magyarország elzsidósodását, a harmadik, hogy rá akarjuk segíteni a jóakaratú s nemzeti érzésű zsidóságot a nemzeti, keresztény társadalommal való összeforrásra”. („Elég volt-e?”, válasz Vázsonyi Vilmos igazságügyminiszternek az Alkotmány 1918. szept. 11-i számában, közölve Iránytű 190.) Ezek a gondolatok későbbi beszédeiben és írásaiban is minduntalan visszatérnek. 98 „A numerus claususról”, Iránytű, 256. 99 Ibid., 257–258.

153

áll az egyes egyének jogainak.100 A keresztény magyar társadalom nem nézheti ölbe tett kezekkel a kultúrát hordozó középosztály leromlását, s ha fiainak kenyerét biztosítani akarja, „semmiféle liberalizmusért, semmiféle általános theóriáért” nem tűrheti tovább azt a hiteles adatokkal kimutatható hihetetlen társadalmi eltolódást, hogy az ügyvédeknek fele, az ügyvédsegédeknek majdnem fele, a magánorvosoknak meg éppen a nagy többsége zsidó,101 vagyis hogy a legjövedelmezőbb ún. szabad pályákat az ország lakosságának alig öt százalékát kitevő kisebbség szállja meg. Vázsonyi Vilmosnak egy őt antiszemitizmussal vádoló cikkére válaszolva Prohászka felteszi a kérdést a zsidó származású igazságügyminiszternek, hogy vajon a jövendő zsidóországban – a Balfour deklaráció ideje ez, s a palesztinai zsidó állam nem absztrakt álomkép többé –, ha beszüremkedne egy másfajú, nem zsidó nép, s leszorítaná a zsidóságot, vajon ők nem védekeznének-e?102 A liberálisok ellenérve, hogy Magyarországon a zsidókat nem lehet „idegen” kisebbségnek tekinteni, hiszen alkotmányjogilag tökéletesen egyenjogú állampolgárok, a magyarságnak szerves részét alkotják, szellemi termékeik a közös magyar kultúra kincsévé váltak – tehát botorság a budapesti zsidó szellemiségről és elzsidósodott kultúráról való sok szóbeszéd –, a háború és a kommün lidércnyomásának hatása alatt immár üres frázisnak hatott. Kevés keresztény, s talán még kevesebb zsidó akadt 1920-ban Magyarországon, aki még hinni tudott az emancipációt kimondó előző nemzedék illúziójában a zsidók békés asszimilációját és az ettől remélt társadalmi harmóniát illettően. Amit persze leginkább Prohászka szemére lehet vetni, az a veszélyes és a későbbi évek folyamán oly szomorúan végzetessé vált általánosítás. Ő ugyan mindig készséggel elismerte, hogy vannak derék, jó zsidók, olyanok is, akik a magyar hazáért hősi halált haltak, s ismételten hangsúlyozta, hogy kritikája nem ezek ellen irányul,103 azonban az ilyen kivételezés csak erősíteni látszik a szabályt, azt ti., hogy a többség viszont nem jó. Mindazonáltal szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy a Prohászka beszédeiben és írásaiban tagadhatatlanul megnyilatkozó erős antiszemita elfogultság semmiképp nem helyezhető egy szintre a nácik és magyarországi követőik elvakult fajgyűlöletével. Prohászka nem vitatta el a zsidó faj tehetségét és sajátos erényeit, értékeit, sem pedig az érvé100

Ibid., 250–251. Ibid., 253. 102 „Elég volt-e?”, Iránytű, 192. 103 Lásd pl. a „Pro re christiana”, még 1918-ban írt cikkét, Iránytű, 187, valamint nemzetgyűlési beszédét „A numerus claususról”, ibid. 258, és az Ébredő Magyarok Egyesületének nagygyűlésén 1921. okt. 22-én elhangzott beszédét, mely a Fejérmegyei Napló okt. 30-i számában jelent meg „Ébredő magyarok” címmel. Ibid., 289. 101

154

nyesüléshez, boldoguláshoz való jogukat. Őszintén kívánta, hogy a zsidók végre hazára leljenek, s saját államukban boldoguljanak. Ezért a cionista mozgalomra jóakarattal tekintett.104 Prohászka püspököt nem a zsidók gyűlölete, hanem az ő keresztény magyar népének szenvedélyes szeretete indította zsidóellenes kijelentésekre és lépésekre, mivel sajnálta és féltette jóhiszemű, de élhetetlen fajtáját a nála sokkal élelmesebb zsidóságtól.105 A másik alapvető különbség közte és a fajimádó nácik között vallásos hitéből és papi hivatásából fakadt. Így, bár korának divatos fajelméleteitől ő sem volt mentes,106 s meg volt győződve, hogy szigorúan tudományos alapon áll, mikor a zsidó fajnak sajátos, veleszületett jellegzetességéről, így speciális zsidó kultúráról és erkölcsről szólt,107 ennek ellenére apostoli szívének minden melegével igyekezett Krisztusnak megnyerni a zsidókat, s a megtérőket örömmel és fenntartás nélkül ölelte keblére. Az ő szemében az őszinte meggyőződésből kikeresztelkedett zsidó teljes értékű testvérré vált Krisztusban, s megszűnt zsidónak lenni. Tulajdonképpen a zsidókérdés legideálisabb megoldását ebben látta, ti. a zsidóság önkéntes megtérésében, ami mellett a palesztinai kivándorlás is csak mint végtelenül alacsonyabbrendű alternatíva jön nála számításba. Prohászka a pusztán polgári emancipációról nem sokat tartott, ellenben ha a zsidóság a keresztvíz alá hajtaná a fejét és sajátjává tenné a magyarság keresztény-szellemi örökségét, akkor az ő szemében már semmi akadálya

104

„A numerus claususról”, ibid., 256–257. Vö. az Alkotmány-ban 1918-ban megjelent, fentebb már idézett cikksorozatát, „Pro iuventute catholica”, „Pro re christiana”, és „Elég volt-e?” ibid. 184–194, valamint nemzetgyűlési beszédét „A numerus claususról”, ibid., 251–252; 259. 106 Úgy véljük, nem tévedünk, ha a német nyelvű irodalomban otthonos Prohászkánál az egykorú német fajelmélet hatását feltételezzük. Ő maga a zsidó recepcióval kapcsolatos, már idézett munkájában hivatkozik egy bizonyos ROBERT WALDHAUSEN (pseud.) Jüdisches Erwerbsleben, Skizzen aus dem sozialen Leben der Gegenwart c., Passauban kiadott munkájára. Iránytű, 6. Továbbá joggal feltételezhetjük, hogy olvasta Werner Sombartnak Magyarországon is közismert művét, az 1911-ben megjelent Die Juden und das Wirtschaftsleben, s annak az egykori német fajelméletet tárgyaló fejezetét (melyet az angol fordításból különben kihagytak). Az osztrák keresztényszocialista Vogelsang, Lueger stb. zsidószemléletét természetesen közelről ismerte. 107 Legjellegzetesebb példája ennek a felfogásnak a már többször idézett „A zsidó recepció a morális szempontjából” c. cikke 1893-ból Iránytű 1–14, de ugyancsak megtaláljuk ezt későbbi beszédeiben és írásaiban is, pl. a „Mi, magyarság és kereszténység”, a Nemzeti Újság 1919. nov. 12-i számában közölt cikkében, ibid., 214–215, és „A numerus claususról” mondott nemzetgyűlési beszédében, ibid., 251–254. 105

155

sem lett volna a tökéletes asszimilációnak.108 Azonban Prohászka túlságosan realista volt ahhoz, semhogy ily hiú reményekkel áltassa magát. Szomorúan kellett tapasztalnia, hogy bár a kikeresztelkedő zsidók száma viszonylag magas volt,109 a zsidóság túlnyomó többségénél minden előfeltétel hiányzott a valódi megtéréshez. Éspedig nem azért, mintha ragaszkodtak volna őseik vallásához, hanem éppen ellenkezőleg, az igazi tragédia Prohászka szemében abban rejlett, hogy a zsidók nagy része minden vallásos és erkölcsi érzékből kivetkőzött, és a pénz és a testiség gyönyöreinek hajhászása közben teljesen eltompult minden iránt, ami természetfölötti, ami lelki finomságot és megérzést tételez fel.110 Szükségesnek tartottuk e kérdés bővebb tárgyalását, nem mintha a „fehérterrort” vagy akár Prohászka antiszemitizmusát akarnók mentegetni, hanem hogy a korszak e fontos, s később oly rettenetesen végzetessé fajult problémájának megértését elősegítsük. S nehogy valaki azt higgye, hogy a zsidókérdést Prohászka és egyéb klerikális politikusok „találták ki”, rá kell mutatnunk arra, hogy a háború és forradalmak tanulságai után nem akadt komoly és elfogulatlan történész, vagy szociológus, aki a zsidókérdést Magyarország egyik legsúlyosabb rákfenéjének ne tartotta volna. Legyen elég itt Szekfű Gyulára, a modern magyar történetírás büszkeségére hivatkoznunk. Ragyogóan megírt társadalomtörténeti korképe, a Három Nemzedék, a numerus clausus évében, 1920-ban jelent meg.111 Ebben a páratlan hatású műben, mely rövidesen még négy kiadást ért meg, Szekfű Magyarország belső, szellemi összeomlásáért a háború előtt és alatt élt „harmadik” nemzedéket kárhoztatja. Amit különösen a rovásukra ír, az a keresztény nemzeti hagyományok elhagyása, az ország, elsősorban Budapest kultúrájának elzsidósítása, s ezzel egy időben a nyugati bölcseleti és művészeti irányokból épp a legkereszténytelenebb materialista, sőt nihilista, 108

Vö. „Elég volt-e?”, ibid., 192–193 és a „Numerus claususról”, ibid., 254, de főleg megrendítően szép kéziratát, „Zsidó testvéreimhez”, melyben a jó pásztor krisztusi szeretettel igyekszik a tévelygő juhokat begyűjteni az atyai akolba. Ibid., 339–349. Örökké kár, hogy ez a gyönyörű írása csak halála után jelent meg nyomtatásban. 109 Az 1896 és 1918 közötti években a kikeresztelkedő zsidók száma évi 500 körül mozgott. Vö. JÁNKI GYULA, „Hitfelekezeti áttérések Magyarországon az 1919–1938 években”, Magyarar Statisztikai Szemle XVII (1939) 2. köt., 1113– 1120. Az áttérések bővebb tárgyalása a Függelékben. 110 Vö. pl. az 1922. ápr. 3-i naplóbejegyzést, Soliloquia, II, 101. 111 Szekfű gróf Széchenyi István idealizált alakját állította a magyar nemzet elé követendő példaképül, s a következő nemzedékeket a Reformkor (1825–1848) nemzedékéhez – tehát Széchenyihez és kortársaihoz – mérve, fokozatos süllyedést állapított meg. Művének 1934-es kiadásához SZEKFŰ egy újabb részt csatolt, melyben a Horthy-korszakot, tehát a „negyedik nemzedéket” rajzolta meg cseppet sem hízelgő vonásokkal. A könyv címe azontúl Három nemzedék és ami utána következik.

156

erkölcsi dekadenciát lehelő tanoknak Magyarországra való átplántálása.112 Szekfű tétele erősen vitatható,113 azonban mi sem jellemzőbb a húszas évek gondolatvilágára, mint az a tény, hogy ez a zseniális tudós – aki különben zsidó nőt vett feleségül és később a nácik zsidóüldözése alkalmával bátran kiállt az üldözöttek védelmére – a zsidóknak a magyarság szellemi életében és kultúrájában játszott szerepét nemcsak negatívan értékelte, hanem azt mint a nemzetre felette károsat ítélte el.114 5.7 „Numerus clausus” A Horthy-korszak sokat vitatott antiszemita törvénye, az 1920. XXV. tc., tulajdonképpen ezt a szót, „zsidó”, meg sem említi. A törvény elsődleges célja az egyetemi felvételeknek egy bizonyos, évenként megállapított számra való korlátozása. Erre a korlátozásra kétségkívül szükség volt, ugyanis a frontokról hazaözönlő több évfolyam egy időben leszerelt ifjúsága oly tömegekben jelenkezett felvételre, amire az egyetemek és főiskolák befogadóképessége és tanfelszerelése elégtelennek bizonyult. Azonban ennél is súlyosabban esett a latba az a körülmény, hogy az egyharmadára zsugorodott országot az elszakított területekről kiutasított vagy elmenekült értelmiségiek ezrei lepték el, s kerestek kétségbeesetten elhelyezkedést. Ilyen körülmények között elkerülhetetlennek látszott valamit tenni annak érdekében, hogy az egyetemek – a csonka országban számra kétszer annyi mint a háború előtti háromszor akkora országban volt115 – ne duzzasszák az állástalan diplomások amúgy is tűrhetetlenül 112

Három nemzedék, 328–361. Így pl. Jászi az emigrációból tiltakozott, O SCAR JÁSZI, The Dissolution of the Habsburg Monarchy (The University of Chicago Press, 1929) 239, újabban pedig Horváth Zoltán vetette éles bírálat alá Szekfű történetszemléletét (Magyar századforduló, 18–22). 114 Prohászka naplóinak újabb kiadásához csatolt jegyzetben a kiadók, a Prohászka Munkaközösség, a nagy püspöknek a zsidósággal kapcsolatos megjegyzéseire vonatkozólag hangsúlyozni kívánják, hogy „Prohászka írásait is a történelmi tények világánál saját korának szemszögéből kell vizsgálnunk”. PROHÁSZKA OTTOKÁR, Naplójegyzetek (Bécs: Verlag Opus Mystici Corporis, 1960) 271 (kiemelés az eredetiben). Egyébként a kiadók újra leszögezik, hogy „Prohászkától távol volt minden faji gyűlölködés” (ibid.), amint ezt már első kiadója és életrajzírója, Schütz Antal is hangsúlyozta. „Prohászka pályája”, Sion hegyén, 96. 115 Magyarországon az első világháborút megelőzően két tudományegyetem működött, az 1635-ben alapított budapesti és az 1872-ben alapított kolozsvári egyetemek. (Ezenkívül Horvát-Szlavónországnak Zágrábban volt horvát nyelvű egyeteme.) Az 1912. XXXVI. tc. még két egyetem felállítását rendelte el, Pozsonyban és Debrecenben. Ezek a háború kitörésének évében, 1914-ben kezdték meg működésüket. A háború végén az idegen megszállók elől a kolozsvári és a pozsonyi egyetem tanári kara és személyzete Budapestre menekült, míg az 1921. 113

157

nagy légióját a gátszakadásig. Akinek szeme volt a látásra, észre kellett vennie, hogy a magyar értelmiségi középosztály válságos helyzete, s kilátástalan jövőjének tudata, súlyos társadalmi robbanás csíráit hordozzák magukban. Ezért a törvénynek azzal a szándékával, hogy a helyzet súlyosbodásának az egyetemi felvételek korlátozásával elejét vegye, nehéz lett volna vitába szállni, bármennyire retrográdnak hatott az előző kor liberális eszmevilágában nevelkedettek számára a tanulás abszolút szabadságának megszorítása.116 A botránkozás köve az a bekezdés lett, mely a beíratkozási engedélynek a létszámkereten belüli megadásáról szólva – ami felett az egyes karok tanárainak teljes ülése határozott – a következő utasítást tartalmazta: „Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.” A felveendők létszámának ez a fajokhoz arányítása világosan a zsidók ellen irányult, akik az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország (Horvát-Szlavónország nélkül) lakosságának csupán 5 százalékát alkották, míg az egyetemi hallgatóknak az 1917/18-as tanévben 34 százaléka volt zsidó.117 A törvényjavaslat eredeti szövegében, melyet Haller István keresztényszocialista vallás- és közoktatásügyi miniszter 1920. július 22-én terjesztett a Ház elé, még nem szerepelt a fent idézett, faji megkülönböztetést bevezető kitétel. Azonban az országban, s elsősorban az egyetemi ifjúság körében uralkodó zsidóellenes hangulat kezdettől fogva minden kétséget kizárt afelől, hogy amennyiben korlátozás lesz, elsősorban a zsidóknak kell menniük. XXV. tc. a kolozsvári egyetemet Szegedre, a pozsonyit pedig Pécsre helyezte. Így a háború előtti két tudományegyetemmel szemben a csonka országban négy működött. 116 GRATZ, A forradalmak kora, 334. A liberális körök és a sajtó állásfoglalására nézve, lásd H USZTI JÓZSEF, Gróf Klebelsberg Kunó életműve, (Budapest, 1942) 195. Klebelsberg, a későbbi kultuszminiszter sokak véleményének adott kifejezést, amikor egy parlamenti nyilatkozatában a következőket mondta: „Minthogy én a tanszabadság híve vagyok, ha a régi Nagy-Magyarországon élnénk, nem foglalnék állást a numerus clausus mellett. Mivel azonban maradék Magyarországon élünk, az ország területének kétharmadrészét elvesztettük, s onnan az intelligencia visszaözönlött a megmaradt egyharmadrészre, itt egy sokkal nagyobb intelligencia van ma, mint amennyit, sajnos, az ország megfelelően eltartani képes.” Ibid., 196. 117 KOVÁCS ALAJOS, A zsidóság térfoglalása Magyarországon, 34.

158

A kiegyezés korának liberális légkörében az egyetemeken a korábban csekély számú zsidóság aránya évről évre emelkedett. Ez a folyamat azután a háború alatt kulminált, aminek illusztrálására szolgáljon a következő néhány adat.118 Az utolsó békeévben, 1913/14-ben a magyarországi egyetemeken és a műegyetemen beíratkozott összes hallgatók száma 13.487, ebből a zsidó 3.858, tehát 28,6 százalék. A háború utolsó évében a hallgatók száma 17.751, zsidó 6.027, 34,0 százalék. Ezen összlétszámon belül az orvosi karon 1913/14-ben 3.524 hallgató tanult, köztük 1.645 zsidó, tehát 46,7 százalék; 1917/18-ban az orvostanhallgatók száma 5.716, köztük zsidó 2.947, tehát 51,6 százalék. Ugyanezen négy év alatt a zsidó hallgatók száma a jogi karon 18,6 százalékról 21,0 százalékra, a bölcsészeti karon 15,5 százalékról 20,5 százalékra; a gyógyszerészeten 30,5 százalékról 34,0 százalékra; és a műegyetemen 33,3 százalékról 37,1 százalékra növekedett. A háború folyamán a zsidó hallgatók egy része, nevezetesen a galileisták, háborúellenes agitációval vonták magukra a figyelmet, majd pedig a forradalmakban játszottak jelentős szerepet.119 Ezzel az ellenforradalom szemében súlyosan kompromittálták az összes zsidó egyetemistákat. Amint 1919 őszén az iskolák kapui megnyíltak, a zsidó és nem zsidó hallgatók antagonizmusa véres verekedésekben tört ki. A helyzet odáig fajult, hogy a tanítást fel kellett függeszteni.120 Az ellenforradalmi sajtó és a gomba módra szaporodó hazafias egyesületek természetesen a zsidóverő egyetemisták pártjára állottak, s az ország közvéleményével elhitették, hogy a béke és rend helyreállítása érdekében a zsidókat ki kell tiltani az egyetemekről, vagy legalábbis drasztikusan le kell szorítani számukat. Ilyen körülmények között született meg a törvényjavaslat részletes tárgyalásakor Bernolák Nándor képviselő indítványára a fent idézett bekezdés. Az indítványt követő nemzetgyűlési vita alkalmából mondta el Prohászka Ottokár 1920. szeptember 16-án a numerus clausust védő és sürgtő híres beszédét, melyben az előzőekben már vázolt meggyőződésének megfelelően Bernolák indítványát támogatta, mivel a zsidók egyetemi felvételének megszorítását a keresztény magyar értelmiség és középosztály megmentése és talpraállítása sine qua non előfeltételének tartotta.

118

Az alábbiakban idézett, a m.kir. központi statisztikai hivatal adatgyűjtésén és kimutatásain alapuló adatokat KOVÁCS A., i. m., 32–34. oldalairól vettem, egybevetve a Magyar Statisztikai Évkönyv (Annuaire Statistique Hongrois) megfelelő évfolyamaiban közölt számadatokkal. 119 JÁSZI írja: „Among the intellectuals in the camp of the Communist revolution, the youths in their twenties were almost exclusively drawn from the membership of the Galileo Club.” (Revolution and Counter Revolution, 25.) 120 GRATZ, A forradalmak kora, 254.

159

A numerus clausus törvénybe iktatásával az antiszemitizmus hullámai alábbhagytak, a felkorbácsolt szenvedélyek lassan elcsitultak. A zsidóveréseknek és egyéb atrocitásoknak a kormány erős kézzel vetett véget.121 Ha mármost a numerus clausus távolabbi kihatását és következményeit vizsgáljuk, mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a népfajok arányszámára vonatkozó előírás sohasem nyert betű szerinti alkalmazást: a zsidó hallgatók száma ugyan erősen lecsökkent, de közel sem a zsidóság arányának megfelelő öt százalékra.122 Ugyanakkor mindenki kaphatott útlevelet, s a külföldön szerzett diplomák nosztrifikálását illetően nem volt megszorítás. A magyar zsidó diákok éltek a lehetőséggel; elsősorban a közeli Bécs és Brünn, de Prága, Berlin, Párizs, Svájc és Olaszország egyetemeit is sűrűn látogatták. A külföldön tanuló magyar zsidók száma egyes években majdnem elérte, 1927/28-ban pedig meg is haladta a Magyarországon tanuló zsidó diákok számát.123 A külföldi tartózkodás költségeit a módosabbak esetében a szülők, a szegényekét pedig honi és nemzetközi zsidó szervezetek fedezték.124 Különben a törvényt 1928-ban módosították; az új szövegezésből kimaradt a faji megkülönböztetés.125 Ekkor már szó volt a felvételi korlátozások teljes megszüntetéséről is. Sajnos ezeket a reményeket hamarosan kioltotta a gazdasági világválság. Az értelmiségiek helyzete megint kritikussá vált. Egy tanulmány szerint 1930-ban az egyetemek mintegy 3.800 végzett diplomást bocsátottak ki, míg a betöltendő állások száma nem haladta meg az évi 400–500-at!126 Nem maradt más hátra, a felvételeket ismét meg kellett szorítani.127 A harmincas években az 121

Ibid., 314–340. A zsidó egyetemi hallgatók számarányának alakulását a „numerus clausus”-t követő években részletes táblázatokkal és grafikonokkal szemlélteti ASZTALOS JÓZSEF, „A főiskolai hallgatók az 1926/27. tanévben”, Magyar Statisztikai Szemle, V, (1927) 1027–1029; valamint KOVÁCS A LAJOS, „Magyarországi zsidó hallgatók a hazai és külföldi főiskolákon”, ibid., XVI (1938), II, 897–902. 123 Az adott évben a magyarországi egyetemeken és főiskolákon 1.291 izraelita vallású hallgató tanult, míg külföldön 1.341. KOVÁCS A LAJOS, „Magyarországi Zsidó hallgatók a hazai és külföldi főiskolákon”, ibid., 899. 124 A segélyezés forrásaira és módjára világot vet Gara László humoros visszaemlékezése a húszas évek Párizsában töltött diákéveire, „Diákmenzán”, Új Látóhatár, V. (München, 1962), 393–395. 125 Az 1928. XIV. tc. 126 RADNAI ENDRE, „Az értelmiség válságos évei”, Magyar Kultúra, XVII (1930), I. félév, 363. 127 Például a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán a húszas években a felvehető elsőévesek számát a vallás- és közoktatásügyi miniszter a tanév elején 300–350-ben állapította meg, de ezt utólag még fel szokta emelni. A válság éveiben azonban kénytelen volt számukat 250-re leszállítani. SZENTPÉTERY IMRE, A Bölcsészettudományi Kar története 1635–1935 (Budapest, 1935) 647. 122

160

egyetemi hallgatók száma állandóan csökkenő irányzatot mutat. Áll ez a zsidó hallgatókra is akiknek száma 1932/33-tól fogva a külföldi egyetemeken is fogyóban van.128 Ami a numerus clausus antiszemita rendelkezésének távolabbi célját illeti, ti. a zsidóság visszaszorításával biztosítani a keresztény magyar értelmiség megerősítését és térfoglalását a nemzet szellemi, kulturális és gazdasági életében, az csak részben valósult meg. A zsidó értelmiségi utánpótlás kétségtelenül lecsökkent, míg a keresztény diplomások száma évről évre gyarapodott.129 Azonban ha közelebbről vizsgáljuk a nemzeti vagyon és jövedelem elosztását, a különböző foglalkozási ágaknak s vallások szerinti megoszlását s egyéb vonatkozó adatokat, azt kell látnunk, hogy a helyzet a numerus clausus közel két évtizede ellenére alig változott: a zsidó tőke sajtóbeli és értelmiségi súlya és befolyása 1938-ban úgyszólván éppoly nagy, mint húsz évvel ezelőtt, 1918-ban volt. A mumerus clausus-szal kapcsolatban pozitív eredményről csak akkor szólhatnánk, ha a törvény hathatósan hozzájárult volna a társadalmi egyensúly helyreállításához, jelesen a zsidó–keresztény megbékéléshez – ha ugyan ezt törvényhozással valaha is el lehetne érni. Amint a jövő megmutatta, ez nem történt meg, s bár a nyílt sebeket egy ideig sikerült úgyahogy álcázni, a felszín alatt a szenvedélyek tovább forrtak, s amint később látni fogjuk, a „zsidókérdés” rákfenéje gyógyulás helyett tovább mérgesedett. Ugyanakkor a numerus clausus az egész világ szemében kompromittálta Magyarországot, a „keresztény kurzust” – és Prohászkát. A művelt Nyugat, melyet az októbrista emigránsok siettek informálni a horthyisták „rémtetteiről”,130 mélyen megütközött azon, hogy Európa közepén egy ország a tanszabadság megszüntetésével a barbarizmus sötét századaihoz kíván visszatérni, s felháborodással ítélte el a törvényben megnyilvánuló antiszemitizmust.131 6.7 A királykérdés A parlamenti pártok koalícióján alapuló, s a személyi torzsalkodások következtében tehetetlenségre kárhoztatott SimonyiSemadam-kormány kevéssel a trianoni békeszerződésnek 1920. jún. 4-i 128

KOVÁCS ALAJOS, Magyarországi zsidó hallgatók …, 899. Ibid., 900–902. 130 Például JÁSZI, Revolution and Counter-Revolution, 186–189. 131 A numerus clausus ügye a Népszövetséget is foglalkoztatta. A Genfben 1925. dec. 10-ére kitűzött tárgyaláson Magyarországot gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter képviselte. (HUSZTI, i. m., 196–197). Így azután, mikor ugyancsak ő később a törvény megváltoztatását indítványozta, a faji megkülönböztetést tartalmazó szakasz törlését sürgetve nyomatékkal hivatkozhatott a külföld ellenséges érzületére, melyet közvetlen tapasztalatból volt alkalma megismerni. Vö. az 1928. XVI. tc. miniszteri indoklását, Magyar Törvénytár (1928) 330–331. 129

161

aláírása után benyújtotta lemondását. A kormányzó először gróf Bethlen Istvánt, a bécsi Antibolsevista Comité volt vezérét bízta meg kormányalakítással, majd mikor Bethlennek nem sikerült a nemzetgyűlés többsége részéről elfogadható kormánylistát összeállítania, közeli barátja, Teleki Pál gróf, jeles földrajztudós elnöklete alatt alakult meg az új kormány. E kormányválsággal kapcsolatos tárgyalások folyamán Bethlennek sikerült a nemzetgyűlés két nagy pártját, a Kisgazdapártot és a Keresztény Egyesülés Pártját rávennie, hogy szervezeti különállásuk megőrzése mellett a kormány támogatására egyesített kormánypártot alkossanak. Ezzel ugyan meghiúsult az a remény, hogy az angol parlamentarizmus példájára két nagyjából egyenlő erejű párt a kormányzásban egymást váltogatva a demokratikus szabadságjogok és intézmények biztosítékául szolgáljon, az adott esetben azonban mindennél fontosabbnak látszott egy valóban tetterős kormány megteremtése, s az egységes kormánypárt ezt volt hivatva elősegíteni.132 Teleki a nemzetgyűlés többségének helyeslése mellett erős kézzel vetett véget a fehérterror garázdálkodásainak, egyes esetekben katonai erők bevetésével.133 A rend és közbiztonság helyreállításával a kormány tekintélye is megnőtt, s már úgy tűnhetett, hogy e sokat szenvedett ország végre a békés újraépítésnek szentelheti minden figyelmét és erejét, mikor a királykérdés újra felkavarta a szenvedélyeket, s polgárháború rémét idézte fel. Az alkotmányosság helyreállításáról rendelkező 1920. I. tc. semmisnek jelentette ki a forradalmak alatt hozott összes törvényeket, helyreállította az alkotmányos királyság államformáját, az államfői teendőket azonban ideiglenesen a kormányzóra ruházta. Abban, hogy ki legyen a király, a vélemények erősen megoszlottak. A legitimisták a jogfolytonosság nevében ragaszkodtak a számkivetésben élő koronás király személyéhez, míg a szabad királyválasztók IV. Károly 1918. november 13-i nyilatkozatát a kormányzati ügyektől való visszavonulásról a trónról való lemondásként értelmezték s magukat új király megválasztására vélték jogosultnak. Ezek között egyesek megint a Habsburg-családnak magyarhonos ágából József főherceget, mások az ifjú Albrecht főherceget, ismét mások pedig magyar nemzeti királyt kívántak a trónra emelni. A szabad királyválasztók egy csoportja Horthy Miklós kormányzónak ajánlotta fel a koronát.134 Károly királyt svájci száműzetésében természetesen nyugtalanították a magyar trónnal kapcsolatos különböző kombinációkról érkező hírek. Bizalmasai útján megtette a tőle telhető ellenintézkedéseket. 132

GRATZ, A forradalmak kora, 326–332. Ibid., 333–339. 134 HORTHY, Emlékirataim, 144–145. 133

162

Trónigénylőként fellépő rokonainak félreérthetetlenül tudtukra adta rosszallását és megtiltotta nekik, hogy a korona után nyúljanak.135 Horthynak is írt, értésére adva, hogy továbbra is a nemzet törvényes királyának tekinti magát s elvárja, hogy a kormányzó alkalmas időben a hatalmat neki átadja.136 A trón megtartásáért, ill. visszaszerzéséért vívott szívós küzdelmében Károly különösen bízott a katolikus Egyház támogatásában. XV. Benedek pápa a száműzött uralkodó küldötteit a legnagyobb jóakarattal fogadta, a legitimistákat pedig buzdította, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy törvényes királyuk trónját mielőbb újra elfoglalhassa. A külpolitikai helyzetet reálisabban megítélő bíboros államtitkár azonban óvatosságra intett s türelmes várakozást ajánlott mindaddig, míg a háborúban szövetséges antant széthullik, ami szerinte néhány éven belül okvetlenül be fog következni.137 Károly a hercegprímáshoz írt leveleiben kérte az egyházfőt, hasson oda, hogy a püspökök, a papok és a tanítók a népet, s mindenekelőtt az ifjúságot királyhűségre neveljék, a közhangulatot pedig előkészítsék az uralkodó közeli visszatérésére. Különösen hangsúlyozta azt a kívánságát, hogy a tábori püspök s a katonalelkészek a hadsereget a Szent Koronához való hűségre buzdítsák.138 A prímás elnöklete alatt 1920. október 27-én tartott püspöki konferencia egyhangú határozatban mondta ki, hogy a püspöki kar a legitimitás álláspontján Károlyhoz mint törvényesen megkoronázott királyhoz ragaszkodik s ebben a szellemben neveli a papságot és a híveket.139 Másnap, október 28-án érkezett vissza a prímás bizalmi embere Svájcból, akit Károly egyenes kérésére küldött ki hozzá. A király üzenete,140 mely közeli visszatérését helyezte kilátásba, éspedig az antanthatalmak beleegyezésével, sőt Franciaország aktív támogatásával, a prímást nagyon meglepte és nyugtalanította. Ő személyes tapasztalatból ismerte a győztes

135

Károly Csernoch hercegprímáshoz juttatott üzenetben tiltakozott József főherceg trónjelöltsége ellen. (NEMES, Iratok, I, 397.) Csernoch személyesen kereste fel a főherceget, s a vele folytatott tanácskozásról levélben számolt be a királynak (ibid., 400). 136 A levelet kivonatosan közli NEMES, Az ellenforradalom története Magyarországon, 1919–1921, 361–162. 137 IV. Károly bizalmi emberének, Boroviczény Aladárnak 1920. aug. 10-én és 17-én kelt jelentéseit gróf Teleki Pál külügyminiszterhez a Gasparri bíboros államtitkárnál és XV. Benedek pápánál történt kihallgatásokról kivonatosan közli NEMES, Iratok, 395–396. 138 Ibid., 396; 398; 401–402. 139 Ibid., 400–401. 140 Ibid., 397–398.

163

hatalmak vak Habsburg-ellenességét,141 s ezért nem tudta osztani Károly optimizmusát. Attól tartott, hogy a világpolitikától meglehetősen elzárt száműzöttet felelőtlen tanácsadók kétes kimenetelű kalandba sodorják. A helyzet tisztázása céljából felkereste József főherceget és Horthy kormányzót, hogy megérdeklődje, vajon a Szövetséges Hatalmak valóban megváltoztatták-e felfogásukat a Habsburg-kérdéssel kapcsolatban. Mindkettőtől azt a felvilágosítást kapta, hogy a helyzet nem változott; egy Habsburg-restauráció kísérlete Magyarországon a legsúlyosabb következményekkel járna. A prímás a királyhoz írt válaszlevelében142 hűen beszámolt tudakozódásai eredményéről, s annak a gyanújának adott kifejezést, hogy az antanthatalmak kétszínű játékot űznek, mikor Károlyt visszatérésre bíztatják, míg Budapesten ugyanakkor a legsötétebb megtorlásokkal fenyegetnek, ha valóban kísérletet tenne a visszatérésre. Ezért óva intette a királyt minden elhamarkodott lépéstől. Károly azonban minden figyelmeztetést azzal hárított el, hogy a Szövetséges Hatalmak budapesti képviselői nincsenek kellőképpen értesülve kormányaik valódi szándékairól.143 Ő maga, bízva a francia monarchista körök támogatásában, s főleg Briand francia miniszterelnök és külügyminiszter állítólagos ígéretében, 1921. március 26-án meglepetésszerűen megjelent Magyarországon. Álnéven, Bécsen keresztül, gérpkocsival a határ közelében fekvő Szombathely városába érkezett, s ott a püspöki palotában szállt meg. Másnap ugyancsak autón incognito Budapestre ment, s felszólította Horthyt a hatalom átadására. A kormányzó azonban, hivatkozással a Szövetséges Hatalmak tilalmára s annak megszegése esetén a nemzetet fenyegető veszélyre, a király kívánságának ellene szegült. Károly kijelentésére, hogy ő Briand beleegyezésével tért vissza, Horthy azt ajánlotta, hogy kérdezzék meg hivatalos úton a Szövetséges Hatalmakat, köztük a francia kormányt. A válasz megérkeztét a király várja be Szombathelyen, s jelenléte maradjon titokban. Károly elfogadta a kormányzó ajánlatát.144 Ezzel a vállalkozás sorsa meg volt pecsételve. A Habsburg-restauráció kísérletének hírére Magyarország szomszédai mozgósítást rendeltek el és háborúval fenyegettek. A nagyhatalmak a király azonnali távozását követelték. Briand a legha141

A hercegprímás és a budapesti antantmissziók között az érintkezés szívélyes és gyakori volt. 1920 novemberében a királyhoz írt levelében Csernoch hivatkozik arra, hogy kevéssel előbb tanácskozott az antantmissziók vezetőivel és kimerítően érdeklődött náluk kormányaiknak a Habsburg-kérdésben elfoglalt álláspontja felől (ibid., 399). 142 Az 1920. nov. 18-ról keltezett levelet (kihagyásokkal) közli NEMES, Iratok, 398–401. 143 IV. Károly válasza Csernoch hercegprímásnak 1920. dec. 14-ről keltezve, ibid., 401–402. 144 HORTHY, Emlékirataim, 132–138.

164

tározottabban tagadta, hogy valaha is beleegyezését adta volna Károly visszatéréséhez.145 Így a restaurációs kísérlet kudarcba fulladt, s Károlynak vissza kellett térnie Svájcba. Megbetegedése miatt az elutazás csak április 5én történhetett meg, addig gróf Mikes János püspök vendégszeretetét élvezte Szombathelyen. A király hazatérési kísérlete nemcsak nemzetközi síkon idézett elő válságot, hanem a magyar belpolitikában is felborította az amúgy is ingatag alapokon nyugvó egyensúlyt. A Kereszténypárt és a Kisgazdapárt egységfrontja megrendült, de az egyes pártokon belül is szakadások mutatkoztak. A legitimista érzelmű gróf Teleki Pál lemondott, s a nagyrészt „szabad királyválasztókból” álló Kisgazdapárt támogatásával a konzervatív felfogású, de Habsburg-ellenes gróf Bethlen István vette át a kormány vezetését.146 Tíznapos magyarországi tartózkodása alatt a király nem keresett érintkezést az ország hercegprímásával. Lepold prelátus megemlíti, hogy az 1919-es román megszállás idején a román diplomácia a prímást is beavatta azokba a tervekbe, melyek a román királynak a magyar trónra emelését célozták. Csernoch anélkül, hogy állást foglalt volna a terv mellett vagy ellene, megígérte, hogy a kormánnyal közölni fogja a hallottakat megfontolás céljából. Az ügy a száműzött király fülébe juthatott, legalábbis

145

Az 1921. év restaurációs kísérleteivel kapcsolatban bőséges dokumentáció áll rendelkezésünkre. A Horthy-rezsim, egyrészt a kisantant, másrészt a hazai legitimisták vádjaival szemben, sietett a királykérdésben követett eljárását országvilág előtt igazolni. A kormány kiadványai, az események „hivatalos” leírásán és magyarázatán túlmenően, elsősorban a diplomáciai jelentések és jegyzetek közlésére fektetik a fő súlyt annak bizonyítására, hogy a király felelőtlen akcióival az ország puszta létét tette kockára, s hogy szomorú végzetét ő maga okozta, míg a kormányt és a nemzetet, a szomszéd kormányok vádjaival ellentétben, semmi felelősség sem terheli. A király mindkét (1921. márc./ápr. és okt./nov.) visszatérését és a trónfosztást bel- és külpolitikai vonatkozásaiban dokumentálja A MAGYAR KIRÁLYI MINISZTÉRIUM, IV. Károly visszatérési kísérletei, 2. köt. (Budapest, n.d. [1921]); hasonlóan mindkét restaurációs kísérlet és a trónfosztás diplomácia okmányait közli, RODOLF MOSCA, Le Relazioni Del Regno D'Ungheria, I, 1919–1938 (Budapest, 1943) 49–65. A tavaszi, első visszatérési kísérlet által előidézett külpolitikai válságot bőven dokumentálja még FRANCIS DEÁK és DEZSŐ UJVÁRY szerk., Papers and Documents relating to the Foreign Relations of Hungary, 2. köt., (Budapest, 1939 és 1946), II, 284–372; a második, őszi visszatérési kísérlet és trónfosztás okmányait közli MINISTÈRE ROYAL HONGROIS DES A FFAIRES ÉTRANGÈRES, Document Diplomatiques Relatifs en Detrônement des Habsbourg (Budapest, 1921); lásd még, REPUBLIQUE TCHECOSLOVAQUE, Documents Diplomatiques Relatifs à la Restauration des Habsbourg (Prága, 1922). 146 MACARTNEY, October Fifteenth, I, 41–42.

165

erre enged következtetni elhidegülése a prímástól, ami Lepold szerint már Károly húsvéti hazatérési kísérlete előtt érezhető volt.147 A nyár folyamán a prímás különböző jelekből arra következtetett, hogy a legitimisták a király újabb hazatérését készítik elő. Ezért a nuncius útján kérdést intézett a külhatalmak képviselőihez aziránt, hogy vajon megváltozott-e tavasz óta a Habsburg-kérdésben elfoglalt álláspontjuk. Mikor ezek határozott nemmel válaszoltak, Csernoch tanácstalanságában Horthyhoz fordult.148 A kormányzó tudott a legitimisták terveiről, s teljes mértékben osztotta a prímás aggodalmát a király puccsszerű visszatérésének súlyos következményeit illetően. Horthy elmondta, hogy a királyhoz külön követ útján eljuttatott levélben részletesen feltárta a külpolitikai helyzetet, s esdekelve kérte őt, hogy ne hallgasson felelőtlen tanácsadókra s ne tegye ki az országot végső romlásnak idő előtti restaurációs kísérletekkel.149 A kormányzó felkérte a prímást, hogy ő is írjon a királynak hasonló értelemben. Csernoch sietett eleget tenni a kérésnek,150 valószínűleg mit sem sejtve arról, hogy Károlyt a húsvéti kudarc és legitimista tanácsadói közben teljesen Horthy ellen hangolták, s hogy ennek következtében a kormányzó véleményére és tanácsára való hivatkozásai a királynál éppen ellenkező hatást váltanak ki, mint amit ő remélt. Károly a kormányzó és a prímás levelét válaszra sem méltatva, 1921. október 20-án másodszor is megjelent az országban.151 Ezúttal repülőgépen érkezett a királyné társaságában Sopronba, s az ottani helyőrséget felesketve, katonai kísérettel indult a főváros felé. Legitimista hívei köréből új kormányt nevezett ki, mely ultimátumszerűen követelte Horthytól és Bethlentől a hatalom átadását. A budapesti kormány lemondás helyett az ellenállást választotta. A király vonatát Budaőrsnél katonai erővel feltartóztatták. A szembenálló felek között tűzharc keletkezett, melynek több sebesültje és halálos áldozata lett. A vérontás látványa megrendítően hatott a szelíd lelkű Károlyra, s mintsem hogy egy polgárháború tragédiájának felelősségét vállalta volna, inkább feladta a küzdelmet. A kor147

LEPOLD, Csernoch János, 58; 63. Ibid., 63–64. 149 Ibid., 64; a IV. Károly visszatérési kísérletei c. hivatalos kiadvány Horthy szóban forgó levelét 1921. aug. 29-ről keltezi s tartalmát részletesen ismerteti (I. füzet, 26–27); vö. még HORTHY, Emlékirataim, 139. 150 LEPOLD, Csernoch János, 64. 151 A második visszatérési kísérlet részletes leírását lásd, IV. Károly visszatérési kísérletei, I. füzet, 25–62; NEMES DEZSŐ szerk., A fasiszta rendszer kiépítése és a népnyomor Magyarországon 1921–1924 (Budapest: Szikra, 1956) 230–245. (Ez a mű az Iratok az ellenforradalam történetéhez 1919–1945 c. iratgyűjtemény második kötete, az alábbiakban NEMES, Iratok, II. köt. alatt idézzük); vö. még HORTHY, Emlékirataim 139–144; valamint a legitimista, keserűen Horthy-ellenes ALADÁR VON BOROVICZÉNY, Der König und sein Reichsverweser (München, 1924). 148

166

mány a Balaton félszigetén izoláltan álló ősi tihanyi bencés apátságot jelölte ki a királyi pár kényszertartózkodási helyéül addig is, míg a nagyhatalmak további sorsukról döntenek. Csernochnak a király újabb kalandos hazatérése kínos meglepetést okozott. Abból, hogy a király semmibe sem vette esdekelő levelét és komoly figyelmeztetését a súlyos következményeket illetően s őt, az ország prímását még csak nem is értesítette nagy horderejű elhatározásáról, azt kellett következtetnie, hogy végleg elvesztette a király bizalmát.152 Budapesten a király visszatérésének hírére Horthy kormányzó, Bethlen miniszterelnök, Kánya külügyminiszter és a kormány egyébb tagjai felkeresték a prímást budai palotájában, hogy a helyzetet vele megtárgyalják.153 Majd a király fogságba ejtése után, minthogy az uralkodó a kormány embereit nem volt hajlandó fogadni, a prímást kérték fel, hogy utazzon hozzá Tihanyba, tárja fel előtte a súlyos nemzetközi válságot, s igyekezzen őt a trónról való lemondásra bírni.154 Csernoch vállalkozott az útra, azonban kijelentette, hogy nem mint a kormány kiküldöttje, hanem mint Magyarország hercegprímása járul királya elé.155 A prímás október 28-án reggel érkezett Tihanyba. A királyi pár még aznap két ízben is hosszú audiencián fogadta. A hivatalos közlemények hallgatnak arról, hogy miről folyt köztük a tárgyalás, az eseményekhez közel álló egyének emlékezéseiből azonban kitűnik, hogy Csernoch megkísérelte a kormány és a király között a békítést. A kormány mindenáron el szerette volna kerülni újabb belpolitikai viharok felidézését, s ezért szívesen elhárította volna magáról a külhatalmak által követelt trónfosztás kimondásának és végrehajtásának ódiumát. Ennek legegyszerűbb megoldását abban látta, ha Károly önként lemondana uralkodói jogairól. Horthy szerint Csernoch azt tanácsolta a királynak, hogy a kilencéves trónörökös, Ottó főherceg javára mondjon le a magyar trónról.156 Károly azonban az önkéntes lemondásnak minden formáját elutasította, s Csernochnak abba a közvetítő ajánlatába sem ment bele, hogy ünnepélyesen megígérje, hogy csak akkor fog a trónra visszatérni, ha erre a nemzetgyűlés őt felkéri.157 152

LEPOLD, Csernoch János, 64. Ibid. 154 Ibid., 65; NEMES, Iratok, II, 238. 155 LEPOLD, Csernoch János, 65. Lepold prelátus, aki a prímást Tihanyba kísérte, azt írja, hogy maga Bethlen miniszterelnök kérte fel Csernochot az útra s különvonatot bocsátott rendelkezésére. A király kíséretében Tihanyban tartózkodó Boroviczény ezzel szemben úgy állítja be a történteket, hogy a hercegprímásnak „energikusan” kellett a kormánnyal szemben fellépnie, hogy az alkotmányban biztosított jogainak megfelelően királyához járulhasson, 334. 156 HORTHY, Emlékirataim, 144. Boroviczény viszont azt írja, hogy Csernoch visszautasította a kormány kérését, hogy beszélje rá a királyt a lemondásra, 334. 157 Ibid., 335. 153

167

A király aggodalmát fejezte ki a kíséretében lévő foglyul ejtett legitimisták sorsa felett, s a prímás közbenjárását kérte érdekükben. Csernoch azonnal telefonösszeköttetésbe lépett Bethlennel s tőle a teljes amnesztia ígéretét vette, ami a királyi párnak szemmel látható megkönnyebbülést okozott.158 Búcsúzáskor a király egy írásbeli nyilatkozatot adott át a prímásnak, melyben ünnepélyes tiltakozását fejezte ki a küszöbön álló detronizáció ellen.159 Csernoch a maga részéről ígéretet tett Károlynak, hogy ő soha mást megkoronázni nem fog.160 A királyi párt azután a nagyhatalmak rendelkezéséből az angol tengeri erő egységei Madeira szigetére szállították.161 A nemzetgyűlés a külföldi hatalmak nyomására kénytelen volt kimondani a trónfosztást,162 bár a törvényjavaslatot benyújtó Bethlen egyúttal ünnepélyesen tiltakozott az idegen hatalmaknak az ország belügyeibe való durva beavatkozása ellen.163 A királykérdés ezzel lekerült a napirendről, s mikor néhány hónap múltán Szent István koronájának utolsó viselője messze számkivetésében, méltatlanul nyomorult körülmények között, fiatalon elhunyt,164 a legitimista restauráció ügye hosszú időre aktualitását veszítette. Az 1921. év eseményei nem múltak el nyom nélkül a magyar politikai életben. A földbirtokos arisztokrácia és a magas klérikus túlnyomó többsége legitimista érzelmű volt, és az is maradt. Csernoch hercegprímás példáját, aki meglepő könnyedséggel tudta összeegyeztetni királyhűségét a protestáns és anti-legitimista Horthyval és Bethlennel való szoros 158

LEPOLD, Csernoch János, 67. Ibid. 160 BOROVICZÉNY, 335. 161 A IV. Károly második hazatérésével előidézett külpolitikai válságra vonatkozóan lásd az első hazatérés fenti tárgyalásához a 165. o. 145 sz. jegyzetben felsorolt hivatalos kiadványokat. 162 1921. XLVII. tc. 163 Bethlennek 1921. évi november hó 4-én a nemzetgyűlésben mondott beszédét közli IV. Károly visszatérési kísérletei, I. füzet, 221–224. 164 IV. Károly 1922. ápr. 1-jén, életének 35. évében meghalt. 159

168

együttműködéssel, nem mindenki tudta utánozni. Egyesek sohasem bocsátották meg Horthynak, hogy Budaőrsnél felkent királyára lövetett. A további évek folyamán a magyar politikában, különösen a katolikus oldalon, mindig számolni kellett egy legitimista frakcióval, mely a kormányzóval és mindenkori kormányával szemben leküzdhetetlen ellenszenvvel viseltetett.

169