ÚTON. Ködös álmokkal, egyedül európába. Kisérô nélkül érkezô kiskorúak június MENEKÜLTEKRÔL, AKIK HAZÁRA LELTEK

M E N E K Ü L T E K R Ô L,

AKIK

HAZÁRA

2012. június

ÚTON LELTEK

Ködös álmokkal, egyedül európába Kisérô nélkül érkezô kiskorúak

Amirôl nem lehet beszélni

A projekt az Európai Unió Európai Menekültügyi Alapjának támogatásával valósul meg.

MNK_1000-2_215x270_Magazin.indd B1

Menekülô magyarok

Vége lenne a multikultinak?

EURÓPAI MENEKÜLTÜGYI ALAP

6/14/12 1:00 PM

©UNHCR

ELÔSZÓ

Minden percben nyolc ember kényszerül arra, hogy háború vagy üldözés miatt elhagyja az otthonát. Világszerte 43 millió ember él a világon, aki elveszítette a szülôföldjét, és most nemzetközi védelemre szorul – mint menedékkérô, menekült, belsô menekült, vagy hontalan személy. A Menekültek Világnapján, június 20-án rájuk emlékezünk. Ezt a napot tûzte ki a nemzetközi közösség egy évtizede, hogy felhívja a figyelmet a menekült nôk, férfiak és gyermekek bátorságára és lelki erejére. E napon évrôl évre a menekültek helyzetére koncentrálnak a különféle médiakampányok, konferenciák, kiadványok, szabadtéri rendezvények, kulturális programok, amelyeknek a megvalósítói között megtaláljuk az ENSZ Menekültügyi Fôbiztosságát (UNHCR), kormányzati és civil szervezeteket, valamint különbözô cégeket. Senki sem önszántából lesz menekült. A menekültek a túlélésért küzdenek fegyveres konfliktusok vagy üldözés közepette. Amikor a sorsukról, jövôjükrôl döntenek, rémisztô dilemmákkal kell szembenézniük. Az UNHCR az idén a Menekültnap alkalmából arra kéri globális kampányában az embereket, próbálják meg beleképzelni magukat a menekültek helyzetébe, és átélni az életrôl-halálról szóló, nehéz döntéseiket. „Itthon maradjak, ahol megkínozhatnak vagy megölhetnek – vagy meneküljek, vállalva egy veszélyes utazást embercsempészekkel?” „Kockáztassam-e, hogy besoroznak egy olyan hadseregbe, amelyik ki akarja irtani a saját népemet – vagy elmeneküljek, és magam mögött hagyjam a szeretteimet, minden vagyonomat?” Ezek nagyon is valódi kérdések, amelyekkel a Magyarországra érkezô menekültek is szembenéztek a saját hazájukban, amikor el kellett jönniük. Dilemmáik és gondjaik pedig nem értek véget azzal, hogy megérkeztek, és menedéket kértek. Sok menekült rengeteg kihívással küzd nap mint nap, legyen szó akár lakáskeresésrôl, munkavállalásról, nyelvtanulásról, vagy éppen az állampolgárság megszerzésérôl. A környezô országokhoz viszonyítva Magyarországon kevés menedékkérô és menekült él. 2011-ben 1693 ember kért menedéket, és közülük 150-en részesültek a nemzetközi védelem valamely formájában. Az alacsony statisztikai számok ellenére azonban a menekültek egy része akadályokba ütközik a menedékkérelmük benyújtása kapcsán, másokat elhúzódó ideig idegenrendészeti ôrizetben tartanak, megint másokat pedig az új hazájukban való integráció állít megoldhatatlannak tûnô feladatok elé. Sok menekültet ismerünk azonban, akik a nehézségek ellenére is kitartóan igyekeznek munkát találni, lakást bérelni, gondoskodni a családjuk megélhetésérôl, iskoláztatni a gyermekeiket. Magyarországon szeretnének maradni, és itt akarják újrakezdeni az életüket. Noha a hétköznapok során számos dilemmát, és nehézséget kell leküzdeniük, ôk mégis itt vannak közöttünk. E magazin bemutat közülük néhányat. Többek között például egy szomáli származású ápolónôt, aki egy neves budapesti gyermekkórházban dolgozik, egy háromgyermekes koszovói apát, aki egy nemzetközi jogvédô szervezet budapesti irodájának munkatársa, vagy egy fiatal iraki anyát, aki igyekszik Magyarországon érettségit szerezni, miközben kétéves gyermekérôl is gondoskodik. A hozzájuk hasonló menekültek kitartása és akaratereje gazdagabbá teszi az ôket befogadó társadalmakat – Magyarországon csakúgy, mint Európa és a világ más államaiban. Tisztelegjünk elôttük a Menekültek Világnapján.

GOTTFRIED KÖFNER Az UNHCR közép-európai regionális képviselôje

Bôvebb információ az UNHCR Menekültnapi kampányáról: www.unhcr.hu/segitek

MNK_1000-2_215x270_Magazin.indd B2

6/14/12 1:00 PM

TARTALOM Van olyan, hogy „a tipikus menekült”? . . . . . 2 Barát vagy ellenség – embercsempészek markában . . . . . 4 Otthonra találni – egy palesztin nô kálváriája . . . . . 8 Kétszer olyan jól kell teljesíteni! . . . . 10 Amirôl nem lehet beszélni . . . . 12

4 BARÁT VAGY ELLENSÉG – embercsempészek markában Hogyan lehet megbízni egy vadidegenben? Úgy, hogy az embernek nincs más választása. Az embercsempészet elsôsorban üzlet. És ezért elôfordul, hogy az utolsó reménysugár rémálommá változik… Menekültek vallanak megpróbáltatásaikról, a bizonytalanságról, és a kiszolgáltatottságról.

8

Sokszor láttuk, nem egyszer . . . . 14 Ha rapper nem, akkor rendôr! . . . . 15 Ködös álmokkal, egyedül Európába . . . . 16 Az állampolgárság 22-es csapdája . . . . 18 Magyarország menekültszemszögbôl . . . 20 Az ember színe fehér?! . . . 24

OTTHONRA TALÁLNI – egy palesztin nô kálváriája Egy fiatal, elszánt jordán édesanya meséli el a történetét a küzdelemrôl a bürokrácia útvesztôjében, azért, hogy gyermekeinek ne úgy kelljen felnôni, hogy azt érzik, menekültek. Hogy lehessen saját országuk – hogy legyen hazájuk.

16 Fotó: Farkas Eszter

Menekülô magyarok . . . 26 Vége lenne a multikultinak? . . . 32

KÖDÖS ÁLMOKKAL, EGYEDÜL EURÓPÁBA Még csak fiatal felnôttnek sem nevezhetô gyerekek – akiknek még a játszótéren lenne a helyük –, szüleik nélkül barangolnak a zord nagyvilágban – a túlélésért. Eltökélten keresnek egy helyet, ami igazi otthonuk lehet. Egy helyet, ami több lehetôséggel kecsegtet – …kecsegtet, de sosem garantál.

MNK_1000-2_215x270_Magazin.indd 1

6/14/12 1:00 PM

VAN OLYAN, HOGY „A TIPIKUS MENEKÜLT”? 2 © UNHCR/B.Szandelszky/2006

„Az EU területére menedékkérelemmel érkezôk nagy része fiatal férfi, legtöbben Afganisztánból vagy Oroszországból jönnek, és Franciaországba vagy Németországba mennek…” Persze a behatóbb tanulmányozás céljából részletes táblázatok és statisztikák állnak rendelkezésre. Precízen évekre lebontva, akkurátusan országonként besorolva. Megkérdôjelezhetetlenül. Rengeteg számmal. Amikor valamelyik ország


rubrikájában egyet ugrik a számláló, az – az összkép változása szempontjából – szinte irreleváns, elhanyagolható. Valakinek az élete azonban, akinek a – szertefoszlott álmokkal, elszenvedett fájdalommal, mégis reménnyel teli – sorsa, sôt a jövôje emögött a szám mögött rejtôzik, már megpecsételôdött. Jó vagy rossz irányba, ki tudja. Üldöztetés okán új hazába menekülôk elsôsorban a fiatalok, sokan felnôtt kíséret

nélkül, egyedül. Szüleik indítják útnak ôket, vagy fizetnek embercsempészeket összekuporgatott pénzükbôl, hogy mentsék a kicsik életét. Egy kisgyerek egymagában nekivág a világnak, amibôl eddig csak egy aprócska zugot ismer, nyelvtudás nélkül, a szeretteitôl távol, teljesen egyedül egy új életet felépíteni?! – hátborzongató még elképzelni is. A felnôttek esetében meglehetôsen eltérô szándékok vezérlik ôket, abban, hogy melyik országot tekintik célállomásnak. Egyáltalán nem az adott ország gazdasági fejlettsége a legfontosabb, ennél az induló és befogadó országok történelmi kötôdései, például egykori gyarmati vagy rokoni kapcsolat, vagy a közös nyelvtudás sokkal jobban befolyásolhatja a döntést. Az Egyesült Királyságban például az indiai és pakisztáni, Franciaországban a marokkói és algériai, Spanyolországban a nyugat-szaharai, dél-amerikai, Portugáliában a brazil, a zöldfoki-szigeteki, a mozambiki és az angolai, Hollandiában az indonéz, míg Belgiumban pedig a kongói közösség léte vonzza a menedékkérôket. Nyomós okra van szükség mindent hátrahagyva örökre búcsút inteni a szülôföldnek – a bizonytalanért. Menekülniük kell, mert ezek az emberek nem érezhetik magukat biztonságban, a saját hazájukban ellehetetlenedett, vagy veszélyben az életük. Ezért kénytelenek még több veszélyen és bizonytalanságon átverekedve magukat… tenni valamit. Kénytelenek bízni. Valamiben. Akármiben. És harcolni tovább. Valami jobbért. Önmagukért. |

6/14/12 1:00 PM

18 8200

OROSZORSZÁG

3

00

AFGANISZ SZT ZT TÁN ÁN

152 IRAK

5

AFGANISZTÁN N

MENEDÉKKÉRÔK FÔBB SZÁRMAZÁSI ORSZÁGAI MAGYARORSZÁGON (2011)

M E N E KÜ L T E KR Ô L , A KIK H A ZÁ R A L E L T E K

MENEKÜLTSTÁTUSZT KÉRÔK AZ EURÓPAI UNIÓS TAGÁLLAMOKBAN 2011-BEN

ÚTON

Magyarországon 2011-ben 1693 menedékkérelmet nyújtottak be, amely 20%-kal kevesebb az egy évvel korábbinál. Többségük afgán (655), koszovói (210), és pakisztáni (120) állampolgártól érkezett. Magyarország az afgánok 38 százalékos részesedésével hatodik azon a listán, amely azt összesíti, hogy melyik EU-tagállamba érkezett a legnagyobb arányú beadvány egyazon „eredô” ország menekültjeitôl. Az uniós statisztika szerint Magyarországon csupán minden tizedik, míg az EU-ban minden ötödik kérelem részesült pozitív elbírálásban.

TAVALY KÖZEL 20%-KAL NÔTT A NEMZETKÖZI VÉDELMET KÉRÔK SZÁMA AZ EURÓPAI ÚNIÓBAN A menekültstátuszért folyamodók száma a tavaly elôtti 259 000-rôl 2011-ben 301 000-re emelkedett. A statisztika szerint mindazonáltal nem az arab tavasz országaiból kértek legtöbben menekültstátuszt uniós tagállamokban, hanem Afganisztánból (28 000), Oroszországból (18 200), Pakisztánból (15 700), Irakból (15 200) és Szerbiából (13 900). Az uniós tagországok közül a legtöbb kérelmet Franciaországban (56 300) jegyezték fel, majd Németország (53 300), Olaszország (34 100), Belgium (31 900) és Svédország (29 700) következett. Legkevesebb beadvány – mindössze 65 – Észtországban született. A statisztika arra is kitér, hogy milyen arányban pozitív a menekültkérelmek elbírálása. Eszerint tavaly 237 400 elsôfokú döntés született a tagállamokban ilyen témában, és ennek kerek 75 százaléka elutasító volt. Csak 12 százalék esetében adták meg e menekültstátuszt, míg 9 százalék esetében fokozott védelemrôl döntöttek, 4 százaléknál pedig humanitárius megfontolásból engedélyezték az országban maradást.


6/14/12 1:01 PM

BARÁT VAGY ELLENSÉG 4

– embercsempészek markában

© UNHCR/B.Szandelszky/2010


6/14/12 1:01 PM

© B.Szandelszky/1996

Csak a legszerencsésebb menekülôk jutnak el Európáig.

több ezer dollárt, hogy kijussanak a kríziszónából, és elég erôsek,

5

hogy kibírják az utazás nehézségeit. Vagyonukért cserébe az embercsempészektôl a teljes kiszolgáltatottságot kapják. Fogalmuk sincs, mi vár rájuk az úton és a célegyenesben, Európában. Halálos veszélyeket, éhséget, szomjúságot, hideget, zsúfoltságot, nem ritkán verést és nemi erôszakot kell elviselniük. Ha netán egészben megérkeznek, egy idegen helyen, egyedül, nulláról kezdik újra az életet, miközben a múltjuk traumatikus eseményei fáradhatatlanul ott lihegnek a nyakukban… Mert nincs más választásuk.


Az indulás Aki elszánja magát az útra, az embercsempészek szolgáltatásait veszi igénybe. Az embercsempészek nemzetközi hálózatok tagjai, akik maguk is igen sokat kockáztatnak, hiszen tevékenységüket a törvény szigorúan bünteti. „Bár néhány embert biztonságosabb otthonhoz juttat a tevékenységük, az embercsempészek nem jó fiúk. Általában nem teljesítik, amit vállaltak: az Adeni-öbölben, Szomália és Jemen között évente emberek ezrei fulladnak meg, jelentôs részüket maguk az embercsempészek dobják a tengerbe” – mondja Tóth Zoltán, az ENSZ Menekültügyi Fôbiztosságának (UNHCR) magyarországi sajtómunkatársa. Az embercsempészekkel nem nehéz kapcsolatba kerülni a kibocsátó országokban. Interjúalanyaink közül a szomáliai Mohammed egy barátján keresztül jutott el hozzájuk, az afgán Hasmatot pedig egyszerûen leszólították az utcán, amikor a koszovói Pristinában töltötte az idôt, de olyan is elôfordult, hogy egy taxisofôr kérdezett rá, szüksége van-e embercsempész kapcsolatokra. Hogy elôteremtsék az utazáshoz szükséges pénzt, a menekülôk eladják a földjeiket, házaikat, felélik megtakarításaikat,

mozgósítják a barátaikat, családjukat. Gyakori, hogy a nagycsalád használ fel minden erôforrást, hogy a legkisebb fiút Nyugatra küldhesse, ahonnan aztán pénzt küld majd haza a családnak. Elôfordul, hogy kölcsönt vesznek fel az utazáshoz, amire a család vállal kezességet. Olyan országokban, ahol

„Isztambulban kaptak el a rendôrök. Vissza akartak toloncolni Afganisztánba, de azt mondtam, nincs pénzem a repülôjegyre, így csak az iránitörök határig dobtak vissza.” – meséli a harmincas éveiben járó Ahmed, aki a tálibok elôl menekült el Afganisztánból, gyermekeit és feleségét hátrahagyva. – „Egyszer csak megjelent a hegyek között néhány férfi, akik felajánlották, hogy segítenek. Hamar kiderült, hogy emberrablók, és tízezer dollárt követelnek az életünkért. Bezártak minket egy pincébe, folyton vertek és fenyegettek, hogy megcsonkítanak. 15 nap után néhány ember fejét levágták. Azóta dadogok. Végül a családom elôteremtette a pénzt, és elengedtek.”


ÚTON

Azok, akik képesek összeszedni

6/14/12 1:01 PM

Még a legjobb esélyekkel indulók sem kerülik el az embercsempészek csapdáit: Hasmat harmincezer dollárt fizetett, hogy két kicsi gyerekével és feleségével együtt a tálibok elôl egy biztonságos országba vigyék. Mégis Koszovóban ragadt, amely maga is kibocsátó ország, „segítôit” pedig soha többé nem érte utol. További nyolcezer eurót kellett költenie arra, hogy Magyarországra szöktessen. „Az ígéret szerint egy nap alatt, autóval hoztak volna át minket. Ehhez képest négy napot töltöttünk valahol Szerbiában egy szobába zárva, étel és vécé nélkül. Négy család volt ott, 16 ember, ebbôl 6 gyerek, akiknek napokig nem tudtunk enni adni. Tehetetlenek voltunk.”

6

kevés a munkalehetôség és nincsenek családi vagy rokoni kapcsolatai a menekülteknek, különösen nehéz boldogulni. Még ha találnak is állást, gyakran a munkaerôpiac legaljára kerülnek, minimális fizetésbôl kell enniük, ruházkodni, lakni valahol, sôt még a családi kölcsönt is törleszteni. Magyarországra jelenleg Afganisztán és Szomália irányából érkezik a legtöbb menekült és migráns. Interjúalanyaink közül az afgánok kivétel nélkül a tálibok, a szomáliaiak pedig a helyi iszlamisták, az AlShabab túlkapásait jelölték meg távozásuk okául. „Mennyiségében és minôségében a legszörnyûbb traumákat talán a szomáliai-

ak szenvedték el.” – meséli Dr. Hegedûs Ildikó, a Cordelia Alapítvány szervezett erôszak áldozatainak pszicho-szociális rehabilitációjával foglalkozó munkatársa. „Számos hadúr, militáns erô tör hatalomra, és egyszerûen irtják a civil lakosságot. A legnagyobb borzalmak Szomáliában esnek meg: az emberfejjel focizástól az öszszeégetett nôkön át, a terhes anya hasából kivágott gyerekig. Nincs értéke az életnek.”

rülések is származnak” – mondja Hegedûs Ildikó. Az Afganisztánból érkezô menekülôk fô útvonala Iránon és Törökországon, majd Görögországon át vezet. Az útnak ez a szakasza a legnehezebb. Az iráni-török határon mély szakadékok szabdalta hegyeken kell átkelni: gyalog, egy lábnyomnyi ösvényeken, csomagokkal, gyerekekkel

Az út „Embercsempészetnél visszatérô elem a becsapás. Azt mondják a menekülônek, hogy Németországban, Franciaországban van, kirakják az úton, megy, megy, és kiderül, hogy Magyarországon van; amirôl azt sem tudja, micsoda.” – mondja Hegedûs Ildikó. Elôfordul azonban az is, hogy valaki azért kerül Magyarországra, mert a csempészek itt buknak le. Az embercsempészek nemcsak azzal ártanak a menekülôknek, hogy nem tartják be ígéreteiket. Hegedûs Ildikónak több páciense számolt be arról, hogy a csempészek verték, vagy más módon bántalmazták ôket, többnyire akkor, amikor panaszkodtak, vagy igényeik támadtak, például enni kértek. A nôket gyakran megerôszakolják. „A nyugat-afrikai partokról érkezô lányoktól hallottam, hogy hajón tették meg az utat Európáig. Abban a hitben voltak, hogy kisegítô személyzet lesznek, állítólagos segítôjük azonban bezárta ôket egy kajütbe, ahová több férfi rendszeresen lejárt megerôszakolni ôket. Ebbôl pszichés problémák, de sokszor nemi betegségek és sé-

A szomáliai Mohammed viszonylag gyorsan, egy hét alatt tette meg az utat Mogadishuból Magyarországra. Ô a menekülôk elit rétegéhez tartozott, repülôvel ment Moszkváig, onnan több autóval vitték egészen a magyar határig. Az út végén azonban ô is megtapasztalta az embercsempészek – nem létezô – szavahihetôségét. „A határnál kiszálltunk az autóból, megmutatták nekünk, hogy itt kell egyenesen mennünk, a túloldalon pedig majd valaki egy másik autóval felvesz minket.” „És jött az autó?” – kérdezzük. „Dehogy!” – nevet Mohammed, aki egyébként is hajlamos elviccelni élményeit, akár szomáliai életérôl, akár az embercsempészekkel töltött egy hétrôl beszél. „Egy napig voltunk ott az erdôben enni- és innivaló nélkül, azt sem tudva, hogy pontosan melyik országban vagyunk. Tanakodtunk, hogy el merjünk-e indulni, vagy várjunk még az állítólagos autósra…”

a kézben, gyakran sötétben. Sokan odavesznek, elôfordul, hogy a családok tagjai elveszítik egymást menetelés közben. Ugyanezen a tájékon jelentenek életveszélyt az áldozatokra lesô rablók és emberrablók, akiket gyakran maguk az embercsempészek informálnak a menekülôk érkezésérôl. A Törökországhoz közel esô szigetekre kis lélekvesztôkkel viszik a menekülôket. Ez ugyan rövid, de igen veszélyes vízi út, hiszen az emberekkel zsúfolt gumicsónakok kilyukadhatnak, felborulhatnak, a menekülôk többsége pedig © B.Szandelszky/1996


6/14/12 1:01 PM

Athénig viszik az utasokat, ahol heteket, vagy akár hónapokat tölthetnek a vándorok, utcán lôdörögve, illegálisan, várva az újabb pénzküldeményre az otthoniaktól, illetve az újabb embercsempészre, aki jó pénzért közelebb viszi ôket Nyugat-Európához.” Az érkezés Délkelet-Európától Magyarországig sok menekülô kamionban teszi meg az utat. „Fiatal afgán fiúk mesélték, hogy Athénban az embercsempészek megkerülésével többször megpróbáltak beszökni olyan kamionba, amirôl sejtették, hogy Európa felé indul. A hatóságok gyakran úgy keresik a potyautasokat, hogy belebele szúrnak a kamionban lévô áruba. Találkoztam olyan fiúval, akinek több sérülése származott ebbôl” – mondja keserûen Hegedûs Ildikó.


környékén. Sokan mesélik, hogy napokig mennek az erdôben étkezés, alvás, meleg hely nélkül. Egy fájós lábú fiúról kiderült, hogy ideggyulladása van, mert két-három napot mentek térdig érô hideg vízben. Volt egy fekete fiú, akinek mindkét lába lefagyott. Ha a hidegben otthagyják ôket pár napig az erdôben, elôfordulnak fagyási sérülések. Hasmatot és családját négy nap fogvatartás után sétáltatták át a szerb-magyar határon. Onnan tudta, hogy Magyarországra ért, hogy a mobilja kijelzôjén megjelent a szolgáltató logója. Sok gyaloglás és fagyoskodás után végre találtak egy buszmegállót, ahol a rendôrök felvették ôket. Az ôrsön teát adtak az átfagyott társaságnak. A négytagú család útja egy idôre véget ért Magyarországon, de ha a családfô nem talál munkát, tovább kell menniük. Mert nincs más választásuk. |

A poszttraumás stressz szindróma beszédes elnevezés. Kialakulására azokban az esetekben lehet számítani, amikor az ember valamilyen komoly megrázkódtatáson, stresszhatáson esik át. Korábban elsôsorban a háborúkat megjárt katonáknál diagnosztizálták. Ma már tudjuk, hogy egy közeli barát vagy családtag halála, vagy súlyos betegsége, válás, szexuális zaklatás vagy erôszak is kiválthat hasonlót. Sôt a terrorcselekmények szemtanúi, természeti katasztrófák túlélôi is a poszttraumás stressz tüneteit mutathatják. A TÜNETEK • Állandó szorongás és félelemérzés Ingerlékenység, a dühkitörések és apátia hirtelen váltakozása, és a kínzó bûntudat érzése ellehetetlenítik a hétköznapi normális életet. • Flashbackek Az áldozat újra meg újra akaratlanul is végigéli a történteket. Ezek az emlékbetörésnek hívott epizódok váratlanul jelentkeznek, gyakran rémálmokban is visszatérnek, ami alvászavarokhoz vezet. • Szociális elszigetelôdés A beteg elvonul a külvilágtól, bezárkózik, „beszûkül”. Gyakori a depresszió, alkoholizmus kialakulása, súlyos esetekben az öngyilkosság is.

ÚTON

AMIKOR KÍSÉRT A MÚLT Poszttraumás stressz szindróma (PTSD)

7


A szomáliai Hassant embercsempész hozta, három napot töltött 21 ember társaságában egy kamion tetejénél kialakított rekeszben Görögországból Ausztria felé utazva. Az afgán Ahmedet keksszel és vízzel táplálták az embercsempészek az úton. Csomagokat nem vihetett, mert kevés volt a hely a kamionban, ezért nagyon fázott, amikor kirakták a téli magyar tájban. Van, aki ennél is rosszabbakat él át a célország

© UNHCR/Gy.Sopronyi/2011

vízbe fullad. „Elôfordult olyan fiatalkorú csoport, ahol tíz gyerekbôl csak kettô mellôl nem haltak meg az emberek útközben. A többiekrôl mind kiderült, hogy csak ô, esetleg még egy-két ember menekült meg a csoportjából” – mondja Hegedûs Ildikó. „A kisgyerekeknek gyakran adnak gyógyszert, hogy ne sírjanak, hangoskodjanak, és elôfordul, hogy túladagolják. A közel-keleti embercsempészek rendszerint

DIAGNOSZTIKA ÉS TERÁPIA A betegek az átélt eseményeket hoszszú idôn keresztül magukba fojtják, sem családtagjaiknak, sem orvosnak nem beszélnek a történtekrôl. Egyáltalán nem, vagy csak nagyon késôn kérnek segítséget. A diagnosztikában és a terápiában a legnagyobb kihívást éppen a betegek hallgatása okozza.

6/14/12 1:01 PM

8


OTTHONRA TALÁLNI – egy palesztin nô kálváriája


6/14/12 1:01 PM

arrébb lehetett volna tolni a panellakásában a falakat – mennyire csalóka az elsô benyomás néha…! Palesztin nemzetiségû jordán állampolgárként bürokratikus csapdákban vergôdik évek óta. Amint kezdi a beszélgetést, hangjából egy szempillantás alatt elillan a vidámság. A helyi és a világpolitikai hullámok viharaiban nem csak hazáját, de nemzetiségét, otthonát is nehezen tudja már meghatározni. Egyvalami számít neki csak igazán: hogy a gyerekei magyarként nôjenek fel, hogy tartozhassanak valahová. Ez az elôzô két generációnak nem adatott meg.


ÚTON

annyi életerô árad, amivel

döntenie kellett: visszatoloncolják, vagy itt kér menedékjogot. Négy hónap alatt megkapta a státuszt. „Én együtt érzek még egy ismeretlennel is az utcán, akkor a férjemmel ne éreznék együtt?! Ô elveszített mindent, otthagyta a munkát, a házát, a családját, hogy együtt lehessen velünk.” – Inasz is feladta a jordániai életét, fél évvel késôbb megérkezett Magyarországra, és menekültstátuszt kapott. „Amikor ide jöttem, és hallottam a magyar nyelvet, olyan volt, mint a zene. Bár nem tudtam, hol a szó eleje, hol a vége, de nagyon tetszett” – mondta. Hozzátette, a jó nyelvtudás ellenére nehezen talál munkát, és szerinte egy befogadó ország azzal tud a legtöbbet segíteni, ha munkalehetôséget biztosít. Inaszt a következô meglepetés a második fia születése után érte Debrecenben. „Mikor kértük, hogy legalább írják be az állampolgárságához, hogy palesztin, azt mondták, hogy nincs ilyen a számítógépben.” Így a fiú és a három éve született kislány állampolgársága „ismeretlen”-ként lett bejegyezve. Egy 1954-es ENSZ-egyezmény szerint hontalan az, akit egy állam sem tart saját joga alapján állampolgárának. Állampolgárság nélkül az ember jogi létezésének alapja kérdôjelezôdik meg, hiszen nem fér hozzá egy sor politikai, gazdasági, szociális és egyéb joghoz. Állampolgárság nélkül nem kaphat például egészségügyi ellátást, nyugdíjat, nem igényelhet személyi igazolványt vagy útlevelet. Inasz csak huszonéves korában ismerte meg a hazáját, és a családját mindig körüllengte az otthon hiánya miatti szomorúság, mondja elcsukló hangon. Ettôl akarja óvni a gyerekeit, és szeretné megszerezni a magyar állampolgárságot. „Nekem nem a saját jövôm számít. Nem akarom, hogy a gyerekeim úgy nôjenek fel, hogy érzik, menekültek. Ha ôk nem érezhetik, hogy van saját országuk, van rendes gyerekkoruk, akkor mi lesz velük?” Annak ellenére, hogy saját lakásuk van, Haszszán dolgozik, és mindketten megfeleltek a kötelezô magyar vizsgán, nem kapták meg az állampolgárságot. A magyar szomszédjuk azt mondja: „ha ti nem kapjátok meg, akkor ki?” Akkor ki…?!

9


A csinos, fiatal nôbôl

Az egyetemet végzett és négy nyelven beszélô Inasz Abdi folyékony magyarsággal kezd bele a sztorijába, miután megkínált kávéval és keksszel az otthonukban, amit maga festett és tapétázott ki. Míg a három gyerek a kisszobában tévézik, mi a nappaliban ülünk le: a sarokban növények sorakoznak, a falon néhány családi fotó, a földön imaszônyeg. Inasz 2004-ben érkezett Magyarországra férje, Hasszán után. „Édesapám arabtanárként dolgozott Algériában, és mivel otthon, Palesztinában házasodott meg, rendszeresen visszajárt” – mondta a harmincöt körüli, fekete hajú nô. Ám egy szabály értelmében, aki nem volt otthon három évig, nem mehetett többé, így apja kötelezôen megkapta a jordán állampolgárságot. Emiatt a gyerekei is jordánok lettek. Miközben Inasz mesél, hároméves kislánya bejön, és büszkén mutogatja hosszú, szôke parókáját, gumicukorért nyafog. Inasz fáradhatatlanul újrafonja a kócos parókát, rágcsálnivaló után néz, majd folytatja a történetet. Miután édesapja nyugdíjba ment, a család Jordániába költözött, és Inasz itt ismerte meg késôbbi férjét, aki az izraeli oldalon egy családi pékségben dolgozott. Elkezdte felépíteni új életét. Nem volt egyszerû fenntartani a házasságot, hiszen férje csak pár hónapokra kapott vízumot, így egy év után Inasz Palesztinába költözött. Ahogy bonyolódik a történet, Inasz arca kipirul, szaggatottan veszi a levegôt. Megjegyezi, hogy ilyen mélységben nem szeret beszélni a múltról, de nem hagyja abba. Palesztinában 2000-ben mindennapossá váltak a zavargások, a határokat pedig lezárták. Inasz ekkor elsô gyermekét várta, ráadásul azt reszkírozta, hogy elveszíti a jordán állampolgárságát, ha nem tér viszsza hat hónapon belül. Így Jordániában szülte meg a kisfiát, aki anyja után nem kaphatott állampolgárságot, apjáét viszont nem ismerték el. Belefáradtak a határokon keresztüli ingázásba, a család elôször arab országba akart kivándorolni, de a palesztinoknak nem adnak állampolgárságot, és a menekültek Inasz szerint megbélyegzettként élnek. Hasszán ugyan nem Magyarországot választotta úticélnak, de a határon

Nem a riportalany valódi nevét használtuk. |

6/14/12 1:01 PM

NÉV: MIRWAIS JANIN ÉLETKOR: 26 SZÁRMAZÁS: AFGANISZTÁN

10

– Kisgyerekként kerültél Magyarországra. Hogy érzed magad, nehéz volt beilleszkedni? – Igen, 1994-ben érkeztünk, mert Afganisztánban egyre csak erôsödött a szélsôséges tálib mozgalom. A szüleim a nincstelenségbôl küzdötték fel magukat, szigorú, de értékes nevelést kaptam, megtanultam, mi a tisztelet és a becsület. Viszont akárhogy igyekeztem, én voltam „az” afgán srác. Ha tinédzser vagy, csajozni akarsz, barátkozni, meg bulizni, ez hátráltat, kilógsz a sorból. – Nem pont a közel-keleti jártasságod miatt tudtál egy nemzetközi szervezetnél elhelyezkedni? – Nem akartam afgán lenni, csak egy a magyarok közül! Bár terroristának sosem néztek, éreztem a távolságtartást. Korán megfogalmazódott bennem: ha valamire menni akarsz itt, kétszer anynyit kell letenned az asztalra! Késôbb rájöttem, hogy „nem baj”, ha – amellett, hogy magyar vagyok – afgán is maradok, így elkezdtem mélyebben Afganisztánnal foglalkozni. – Szerinted ma inkább afgán vagy magyar vagy? – Szerencsés vagyok, én válogathatok! Tudod mi az a „laf”?! A túlzás Afganisztánban hagyomány! Amikor egy afgán apa büszkélkedik, hogy orvos a fia, akkor sokkal inkább valószínû, hogy szimplán átment valami biológiavizsgán; na, ezen mindig mosolyognom kell. A magyarokban pedig nem értem az állandó pesszimizmust. Ami pedig az afgán furfangosságot illeti, az én génjeimbôl kimaradt: elôbb csinálok 2 forintból egyet, mint fordítva! – Visszamennél? – Az biztos, hogy a felnôttkorom nagy részét itt szeretném eltölteni, egyszerûen azért, mert adott nekem annyit ez az ország, hogy én visszaadjam. Márpedig érzem magamban a potenciált, hogy visszaadjam. |

AGYMOSÁS Több száz gyermekkorú fiú lehet a Talibán kezei között a pakisztáni hegyekben, akiket – miután családjuktól elrabolnak a szélsôségesek – öngyilkos merényletek kivitelezésére képeznek ki. A CCN 10, a terroristák fogságából kiszabadult pakisztáni fiúval készített interjút, amibôl egyértelmûen kiderült: a „program” sajnos mûködik. A pszichiáter elmondása szerint a gyerekek leginkább pszichotikus, depressziós, de nem ritkán pszichopata személyiségjegyeket mutatnak, és nincs kétsége afelôl, hogy a csoport két tagja gondolkodás nélkül képes lenne gyilkolni.


© UNHCR/B.Szandelszky/2010.

6/14/12 1:01 PM

ÚTON A kép csak illusztráció.


11

KÉTSZER OLYAN JÓL KELL TELJESÍTENI!


6/14/12 1:01 PM

12

AMIRÔL NEM LEHET BESZÉLNI



6/14/12 1:01 PM

BUÚS BARBARA és SZÉKELY FLORENTINA Budapest, Kôbányai Janikovszky Éva Magyar-Angol

13


Fotó: Farkas Eszter

– Négy évvel ezelôtt éjnek évadján gyalog indultatok Koszovóból…, mi az, amire emlékeztek? – Annyit hallottunk apámtól meg anyámtól, hogy háború volt, meg ilyesmi. Csak azt tudom, hogy felgyújtották a házunkat. Álmomból keltettek fel, annyi ruhát tudtunk magukkal vinni, amenynyit éppen viseltünk. Így menekültünk el és idejöttünk, gyalog. – Féltem az állatok neszezésétôl, olyan volt, mint egy rémmesében… És útközben sokszor elestem a sötétben. Egyik nôvérünk beleesett egy patakba. – Mennyi ideig gyalogoltatok? – Nem tudom, nem szívesen gondolok vissza rá. – Talán egy hónapig?! – Milyen nyelven beszéltek egymással? – Nyelvet tanulni könnyû! Tudunk albánul, szerbül, németül és angolul, de néha otthon magyarul is beszélünk. – Fôleg azért, hogy anyukám gyakorolhasson! – Szerettek Magyarországon lakni? – Itt nekem jó: tudok járni iskolába, nagyon jó barátaim vannak, és ha nagy leszek, tudok munkát szerezni. Ügyvéd szeretnék lenni! – A magyarok nagyon kedvesek, vendégszeretôek! Anya mondta, hogy ô soha nem menne vissza. – Szoktatok Koszovóról mesélni az iskolában? – Én technikán néha szoktam… – Egyszer – egy balatoni osztálykirándulás alkalmával – nagyon meglepôdtem, amikor körbeültek a srácok, és várták a beszámolómat. Szerintem kíváncsiak, milyen lehetett az életem egy másik országban…, ahol nem ilyen jó?! |

ÚTON

NÉV: LENORA, EMRA ÉLETKOR: 12, 14 SZÁRMAZÁS: KOSZOVÓ

A FÜGGETLENSÉG ÁRA A több mint tíz évvel ezelôtti koszovói háború idején Szlobodán Milosevics biztonsági erôi sok száz albán holttestét szállították szét Szerbia különbözô részeibe, hogy leplezzék a tömeggyilkosságokat és a háborús bûnöket. A véres háború 13 ezer, fôként albán nemzetiségû áldozat életét követelte. A háborúnak a NATO légicsapásai vetettek véget, melyek kiûzték a szerb erôket a tartományból. Ezután az ENSZ felügyelete alá került Koszovó, amely végül 2008-ban kikiáltotta függetlenségét.

Két Tanítási Nyelvû Általános Iskola, 5. osztály


6/14/12 1:01 PM

BENYOVSZKI DOROTTYA – KISS STELLA Budapest, Molnár Ferenc Magyar-Angol Két Tanítási nyelvû Általános Iskola, 8. osztály KISS LILIAN Debrecen, Vénkerti Általános Iskola, Óvoda és Alapfokú Mûvészetoktatási Intézmény, 8. osztály

14

SOKSZOR LÁTTUK, NEM EGYSZER… NÉV: FARUK ÉLETKOR: 14 SZÁRMAZÁS: IRAK

Fotó: Farkas Eszter

ÁLLANDÓ INVÁZIÓ Az Irak területén élô síiták és szunniták majd 1400 éves hadakozása nem látszik szûnni. Amíg a síiták csakis Mohamed vejének, Alinak a vér szerinti leszármazottait fogadták el vezetôként (imamátus rendszere), addig a szunniták a hagyományokra alapozva a közösség legidôsebb tagját választották meg erre a pozícióra (kalifátus rendszere). A két felekezet teljesen eltérô irányba fejlôdött az évszázadok során, a síitaszunnita teológiai ellentét pedig továbbra is feloldhatatlannak látszik, ami vérengzô háborúskodás formájában fenyegeti – és követeli – folyamatosan százezrek életét.


– Szerinted az osztálytársaid el tudják képzelni, milyen lehet egy polgárháború kellôs közepén élni, mint Ti éltetek Irakban? – Remélem nem! Bár mi a rendôrség szomszédságában laktunk, ennek ellenére mindennapos volt a háború borzalmainak látványa. Itt senki nem gyanakodna, ha meglát egy gyümölcsökkel megrakott kocsit… Mi megtanultuk, hogy azokban a kocsikban rejtett robbanószer van, ami nemsokára felrobban. És akkor valóban kezek és lábak röpülnek a levegôben… Ezt sokszor láttuk, nem egyszer. – Hány éves voltál akkor? – Nyolc. – Mi történt, amiért a családod úgy döntött, elhagyja Bagdadot? – Tehetôs családba születtem, édesapámnak – egy nagyvállalat tulajdonosaként – sok irigye volt. Emellett szunni muszlim vallásúak vagyunk, ami a többségi siíta muszlim Irakban alig megtûrt. Apukám egyik barátja úgy veszítette el a fiát, hogy elrabolták, vasalóval megégették és megcsonkították – a családok vallási ellentétei miatt! Anyám attól rettegett, hogy édesapámat meg fogják ölni. Elôször Szíriába menekültek, majd Magyarországra. – Ha felnôsz, tervezed, hogy ellátogatsz ismét Irakba? – Bár elôfordul, hogy heccelnek, mert muszlim vagyok, de szeretek itt élni, biztonságban. Szeretnék a Fradiban focizni és kinéztem magamnak egy hajózási iskolát, ahol szeretnék továbbtanulni. Már nem álmodok a véres jelenetekkel, de soha nem térnék oda vissza. |

6/14/12 1:01 PM

NÉV: TENVER ÉLETKOR: 16 SZÁRMAZÁS: PAKISZTÁN


GREZSA ZOLTÁN és KONDÁS PETRA Debrecen, Bocskai István Általános Iskola, 7. c. osztály

GYILKOS HIT A keresztények számára az egyik legveszélyesebb hely ma a világon Pakisztán. Az iszlám országok keresztényei súlyos börtönbüntetéssel, vagy akár kivégzéssel néznek szembe, ha istenkáromlás gyanújába keverednek. Ez lehet akár az iszlám, Mohamed próféta vagy a Korán becsmérlése. Azoknak, akik ártatlanok, de a hatóságok a nyomukba szegôdtek, bujkálniuk kell életük végéig. Ha nem a törvény emberei, akkor szélsôségesek végeznek velük. A kormány legmagasabb rangú keresztény politikusát, Shahbaz Bhattit – aki élesen kritizálta az ország blaszfémiáról szóló törvényét – 2011. március 2-án meggyilkolták. Védence volt többek között Asia Bibi, akit muzulmán nôk egy csoportja Mohamed gyalázásával vádolt meg. Fegyveresek megverték, megerôszakolták, majd bebörtönözték. Az ítélet: halál.


15

A kép csak illusztráció.

– Barna bôr, fényes haj és nagy fekete szemek – elôny vagy hátrány? – Kiszúrnak a lányok, de a mások is. Rám talán gyakrabban mosolyognak ismeretlen idôs nénik a buszon, de elôfordult már, hogy a Városligetben vagy ötven skinhead akart „közelebbrôl szemügyre venni”… – Miért kellett a családodnak menekülni Pakisztánból? – A szülôhazám csaknem 100%-ban muzulmán vallású. Mi keresztények vagyunk, ez Pakisztánban a mai napig életveszélyes. A szüleimet megfenyegették a vallásuk miatt, így összecsomagoltak, és menekültstátuszért folyamodtak Magyarországon. Azért tették, hogy biztonságban nôhessünk fel. – Szerinted milyen Magyarország? – Mikor leszálltunk a repülôrôl, nem tudtam betelni vele, hogy itt milyen friss a levegô, és minden zöld és tiszta! Szeretek itt élni, vannak jó barátaim, próbálom elkerülni a balhét… Azt hiszem ezt nevezik „sikeres beilleszkedésnek”?! – De azért beszéled még az anyanyelved?! – Persze, otthon a szüleimmel az urdu és pundzsabi nyelvet használjuk, igaz, elôfordul, hogy a testvéreimmel magyarul szólunk egymáshoz. Egyszerûbb, mint az urdu mondatba beszúrni, hogy „gulyásleves”…! – Krikett, foci, ping-pong, rappelsz az iskolarádióban… – mi leszel, ha nagy leszel? – Bár a szüleim szekálnak miatta, de az álmom, hogy egyszer R’n’B énekesként befussak. Ha mégsem, ott a B-terv: rendôr leszek! Olyan rendôr, aki nem huny szemet és nem ránt vállat, hanem elkapja a bûnözôket. |

ÚTON

HA RAPPER NEM, AKKOR RENDÔR!

6/14/12 1:01 PM

KÖDÖS ÁLMOKKAL, EGYEDÜL EURÓPÁBA 16 Egy nappaliként funkcionáló szobában nyolc fiú ül körül egy asztalt, és egymás után sorolja a napok és hónapok magyar nevét, aztán számokra váltanak, ami kétszer olyan jól megy mindenkinek. A fóti Károlyi István Gyermekközpont kötetlen magyar óráján vagyunk olyan fiatalok között, akik felnôtt hozzátartozó nélkül menekültek el a hazájukból. Nehéz elképzelni, amit átéltek: egyikük szerint az Afganisztánból Magyarországig tartó út még sokkal borzalmasabb volt, mint azok a nehézségek, amelyek miatt eljött otthonról.


A bemutatkozó kör és az idôjárás jellemzése után a csoport vezetôje odamegy néhány fiúhoz, és hétköznapi párbeszédet imitálva a nemzetiségükre kérdez rá. „Abdulkarim, te magyar vagy?” – kérdezi az egyiküktôl, amire a válasz: „Igen, most magyar vagyok.” Az otthonban élô tizenhét fiú többsége afganisztáni származású, de vannak közöttük pakisztániak és szomáliak is. Kísérô nélküli kiskorúakról van szó, akik 18 év alattinak vallják magukat, és a családjuk nélkül, általában embercsempészek segítségével érkeztek Magyarországra. Maszud Szakib kilenc hónapja hagyta el Afganisztán Logar tartományát, és négy hónapja érkezett Magyarországra. Három lánytestvére és egy öccse van, ô a legidôsebb közöttük, tizenhét éves. A családja úgy döntött, hogy jobb, ha Maszud elmenekül a folyamatos konfliktus elôl, hiszen apja sorozatos fenyegetéseknek volt kitéve. Orvosként dolgozott a tartományban állomásozó, NATO-vezette Nemzetközi Biztonsági Közremûködô Erônek, amiért a környezete a nyugat cinkosának és iszlámellenesnek nevezte. Miután összegyûjtöttek elég pénzt – Maszud nem tudja a pontos összeget, de 18-20 ezer dollár, azaz 4-4,5 millió forint körülire tippeli –, nagyapja fizetett az embercsempészeknek, akiket a fiúk itt csak „maffiaként” emlegetnek. És megkezdôdött a Pakisztánon, Törökországon, Görögországon és Szerbián át vezetô út, amit velôsen úgy jellemez: „Hát, közel voltam a halálhoz…” Görögországban öt napig egy álló vonat alatt kellett rejtôznie néhány másik gyerekkel, és elôfordult, hogy napokig nem kapott enni. „Életem legszörnyûbb idôszaka

volt. Volt, hogy az embercsempészek a saját bôrüket mentve elmenekültek a rendôrök elôl, én meg magamra maradtam, azt se tudtam, hova menjek” – meséli angolul. – „Maga az út borzasztóbb volt, mint otthon Afganisztánban lenni.” A tizenhat éves pakisztáni Faiszal hasonló útvonalon, Iránon és Görögországon keresztül ért Magyarországra, és bár eredetileg Németországba akart eljutni, innen nem engedték tovább. Az ô menekültkérelmét még vizsgálják, míg Maszud nemrégiben megkapta a menekültstátuszt. A fiúk a társaikkal együtt Budapestre járnak be középiskolába, ahol magyarul is tanulnak. Szeretnének továbbtanulni… Európában minden jó lesz! Gagyi Róbert, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet menekültüggyel foglalkozó munkatársa elmondta, hogy korábban – amíg a Bevándorlási Hivatal kezelte az ügyet – a bicskei befogadó állomásán látták el a kísérô nélküli kiskorú menedékkérôket. Aztán a Gyermekvédelmi Törvény 2011. májusi módosítása folyamán a Fóti Gyermekközpontba kerültek. „Nem reális álmokkal érkeznek ide,” – mondja Kreka Zoltán otthonvezetô Fóton – „sokan gondolják, hogy itt kolbászból van a kerítés! Hamar szembesülnek azzal, hogy munkát vállalni nem egyszerû, hiszen ehhez okmányok szükségesek. A gyermekközpontban pedig egy olyan rendszerbe kerülnek be, ami szokatlan számukra: a szabályok, korlátok…, ezek a tizenéves fiúk a saját kultúrájukban gyakran nagyobb mozgástérrel rendelkeznek, hiszen felnôtt férfinak számítanak…!”

6/14/12 1:01 PM

ÚTON Fotók: Farkas Eszter

Abban Kreka és Gagyi is egyetértett, hogy a kamaszok súlyosan traumatizált állapotban érkeznek meg, legtöbbjük poszttraumás szindrómával küzd, és sokuk kötelességüknek érzi az otthon maradtak anyagi támogatását, így iskola mellett néhányan diákmunkát is végeznek. Sokan közülük


nem tudnak írni-olvasni sem, ezért az iskolai integráció nagyon fontos. Gagyi Róbert szerint a legnehezebb feladat pótolni az elsô nyolc osztályt, hiszen ezek a gyerekek folyamatos idôhátrányban vannak. Ennek ellenére vannak kiemelkedô példák: volt, aki pár hónapon belül beszélt angolul és magyarul, és késôbb tolmácsként dolgozott, más pedig vízvezeték-szerelônek vagy fodrásznak tanult. A magyarokkal való interakció segíti a fiatalok fejlôdését, mondta, de a jó kapcsolathoz nemcsak a menekültek kulturális orientációja, hanem a magyaroknak tartott szemléletformáló programok is kulcsfontosságúak.

Minél nyugatabb, annál jobb? Sokkal több az olyan, Magyarországon nyilvántartásba kerülô kísérô nélküli kiskorú, aki nem kér menedékjogot, mert más ország a célállomása. A rendôrség 2010-ben 284, 2011-ben pedig 359 kísérô nélküli kiskorút regisztrált, a Bevándorlási Hivatal szerint viszont 2010-ben a regisztráltaknak nagyjából csak fele, 150 fô, 2011-ben pedig kevesebb, mint hatoda, azaz 61 kísérô nélküli kiskorú igényelt menedékjogot. Az otthonban élô fiúk létszáma folyamatosan változik. Vannak, akik elszöknek nyugatabbra, ahol esetleg a családjuk van, vagy hátha ott könnyebb boldogulni. Néhányan aztán újra elôbukkannak a menekültügy valamely lépcsôfokán. Az igazságügyi orvosszakértôi vizsgálat során gyakran kiderül, hogy az illetô rég betöltötte a tizennyolcadik életévét, és ebben az esetben el kell hagynia az otthont. Nem mindig szándékosan vallják magukat fiatalabbnak, hiszen elôfordul, hogy valóban nem tudják! Viszont tény, hogy elônyösebb bánásmódban részesül a kiskorú menedékkérô, mint a felnôtt, hiszen a hatóságok nem tarthatják fogva.


17

A kiskorúak gyámjának kérésére a neveket megváltoztattuk. |

6/14/12 1:01 PM

18

© UNHCR/Gy.Sopronyi/2011


6/14/12 1:01 PM

BUDAPEST, dec. 22. – UNHCR Apa: kongói állampolgár Anya: kongói állampolgár Gyerek: állampolgársága ismeretlen – szól a három hónapos Glody születési anyakönyvi kivonatának bejegyzése. Glody egyike azon gyermekeknek, akik menekült szülôk gyermekeként látták meg a napvilágot Magyarországon.


„Tanácstalanok vagyunk. Az „ismeretlen” szó soha nem jelent túl jót…” – feleli a 37 éves Leon Mukaba, Glody édesapja, miközben legkisebb fia békésen szuszog az ölében. Leonnak négy évvel ezelôtt kellett elhagynia otthonát, a Kongói Demokratikus Köztársaságot politikai üldöztetés miatt. Magyarországon menekültstátuszt kapott, és családegyesítés révén két évvel késôbb felesége, Celine, és három gyermeke is követte. A három hónapos Glody jelenleg egy országnak sem az állampolgára. A magyar szabályozás szerint születéskor a gyermek külföldi állampolgárságát hivatalos irattal kell igazolni. A menekültek azonban nem léphetnek kapcsolatba saját országuk hatóságaival, hogy beszerezzék a kért iratokat, hiszen egykor épp elôlük menekültek, és a kapcsolatfelvétel veszélybe sodorhatja biztonságukat. Emellett akár menekültstátuszuk megszûnéséhez is vezethet, mert azt sejteti, ha kapcsolatba léphetnek hazájukkal, valójában nincs szükségük védelemre azzal szemben. Írásos dokumentum hiányában azonban az újszülötteket nem regisztrálják szüleik állampolgárságával. Leon egy fôváros környéki raktárban dolgozik két mûszakban, Celine pedig ellátja a háztartást, neveli a gyerekeket, intézi az orvosi ellátáshoz, a családi pótlékhoz, a rezsi és a lakbér fizetéséhez szükséges papírokat, s mindeközben Leon a magyar állampolgársági vizsgára készül. Háromévi magyarországi tartózkodás után a menekültek kedvezményesen kérelmezhetik a magyar állampolgárságot. A kongói apa kitartóan tanul, hiszen ha sikerrel veszi a

magyar nyelvû szóbelit és írásbelit politikából, történelembôl és irodalomból, akkor rajta keresztül a család többi tagja is magyar állampolgárságot kaphat. Ha édesapja nem megy át a vizsgán, akár még hosszú évekig marad az „ismeretlen” bejegyzés. Az asztalon lévô könyvhalomból egy francia-magyar szótárt húz elô, hogy megnézze, hogyan írják a ’remény’ szót: „Most várunk, és remélünk. Mert ez az egyetlen dolog, amit tehetünk” – mondja. HEGEDÛS Éva, Budapest

Bár Glody szülei révén, a család egységének elve alapján két hónappal születése után szintén menekültstátuszban részesült, Ambrus Ágnes – az ENSZ Menekültügyi Fôbiztosságának jogásza – szerint azonban ez önmagában nem megoldás. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a Gyermekjogi Egyezmény egyaránt kimondják, mindenkinek, így minden gyermeknek joga van az állampolgársághoz. Ambrus véleménye szerint a megfelelô megoldás az lenne, ha a menekült szülôktôl Magyarországon született gyermekeket születésüktôl kezdve magyar állampolgárnak tekintenék, és nem kellene a szülôknek a hosszadalmas anyakönyveztetési procedúrán átesni, hogy a Magyarországon született gyermekeik megkaphassák ugyanazt a jogállást, mint szüleik.

ÚTON

19


AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG 22-ES CSAPDÁJA

6/14/12 1:01 PM

MAGYARORSZÁG MENEKÜLTSZEMSZÖGBÔL 20

Fotó: Rácz Johi

Fotó: Rácz Johi

A kép csak illusztráció.

„EGY ÉVIG NEM TUDTAM MEGSZÓLALNI”

„A HAZÁM MEGÖL ENGEM”

„A MAGYAROK ELFELEJTETTÉK, MILYEN MENEKÜLTNEK LENNI”

A 35 éves férfi – aki neve elhallgatását kérte –, Afganisztánban öt gyereket nevelt, és autókkal kereskedett. A tálibok elôl menekült Európába. Járt már Ausztriában és Svédországban is, Magyarországon második nekifutásra sikerült megszereznie a menekültstátuszt. Súlyos beteg lett az elszenvedett traumák miatt, de már túl van a nehezén.

A 26 éves Kalif Ahmed Mohamed egy gyorsétteremben dolgozott Szomália fôvárosában, Mogadishuban. Ám a dolgok rosszra fordultak körülötte, és el kellett menekülnie. Négy hónapja van Magyarországon.

Dzavit Berishát annak idején az albánok és a szerbek sem tûrték meg Koszovóban. A 34 éves roma menekült 9 éve él Magyarországon, családja, munkája és saját háza van. Az Európai Roma Jogok Központjának munkatársa azt mondja, csakis saját magának köszönheti, hogy beilleszkedett.


6/14/12 1:01 PM

Milyen úton jött Magyarországra?


Szomália Al-Kaidája, az AlShabaab munkát ajánlott nekem: részt kellett vennem a dzsihádban. Elvették a házamat és a pénzemet is. Egy hónapig bírtam, utána feladtam, de hamar kiderült, hogy az Al-Shabaabot nem lehet csak úgy otthagyni. Megfenyegettek és bántalmaztak, ezért kellett eljönnöm. Ha meglát egy Al-Shabaab-tag, megöl, ilyen egyszerû. A Shabaabon kívül nincs élet. Ismerek két embert, akik megpróbáltak kiszállni, és Szaúd-Arábiába menekültek. Két hónap után visszakerültek Szomáliába, és már a repülôtéren – már a repülôtéren! – lelôtték ôket. A saját országomat szeretem a legjobban, ha ott élhetnék, sehova máshová nem mennék, mert mindenkinek otthon a legjobb.

Már a háború elôtt sem volt könnyû: ügyvédnek szerettem volna tanulni, de ’91-ben az albán iskolákat bezárták. Szerb iskolában kellett volna végeznem, ahol megvertek a többiek, mert köztük albánnak számítottam. Késôbb szénbányában dolgoztam 5 évet, már ott elkezdtem civilként hallatni a hangomat kisebbségi ügyekben. De én elfogadom az életet olyannak, amilyen. Annak a realitását is elfogadtam, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk. Sok szörnyûséget láttunk, de én a saját orvosom, tanárom és pszichológusom vagyok. 1999-ben viszont az albánok kényszerítettek, hogy elhagyjam az otthonom, mivel úgy vélték, minden kisebbségi szerbpárti.

Elôször Iránba kellett átjutnom – víz és étel nélkül. 3-4 napon keresztül keltünk át a hegyeken, útonállók ki is fosztottak minket. Két-három hónap után találtam Teheránban egy embercsempész csoportot, akik azt ígérték, Isztambulig visznek. A török határon is gyalog kellett átkelni, mély szakadékok között, keskeny ösvényeken. Veszélyes terep volt, holttesteket is láttunk. A határtól kamionban vittek minket Isztambulig. Ott elkapott minket a rendôrség, és visszaküldött az iráni-török határra, ahol emberrablók fogságába estem. Néhány hét után, váltságdíj ellenében szabadultam. Onnan ismét Isztambulba kerültem, ahonnan kamionnal sikerült eljutnom Magyarországig.

Szomáliából repülôvel mentem Szíriába, onnan 8 óra alatt jutottam el Törökországba, autóval és gyalog. Görögországba csónakkal mentünk át, nem volt nagy út, és csak 30 percig tartott. Onnan Ausztriába mentünk kamionnal, ahol 20 másik emberrel kellett elrejtôznünk. Csomagoknak persze nem volt hely. Az útnak ez a része 3 napig tartott. Ausztriában két hónapot töltöttem, azután Magyarországra toloncoltak. Veszélyes volt, de muszáj volt megkockáztatnom.

1999-tôl 2001-ig Macedóniában éltem. Az UNHCR és a macedóniai Vörös Kereszt felajánlott nekem egy tolmács állást Koszovóban. Egyszer egy amerikai állampolgárságú albán felfedezte, hogy macedón menekülttáborból jöttem. Ezt terjeszteni kezdte, így az albánok támadásainak voltam kitéve, így 2002-ben viszsza kellett mennem Macedóniába. Ideiglenes védelmet jelentô státuszt kértem, de többször is elutasították, mert korábban önként hagytam el az országot. Még aznap Koszovóba toloncoltak. Egy hétig laktam egy faluban, ahol az albánok provokációjának voltam kitéve, és úgy éreztem, hogy veszélyben van az életem. Úgyhogy 2003-ban Magyarországra jöttem, és jelentkeztem a hatóságoknál.

ÚTON

Problémáim voltak a társadalommal, a néppel, a tálib uralommal. Kritizáltam a tálibokat, elítéltem az öngyilkos robbantókat, erre megvádoltak, hogy nem is vagyok igazi muszlim. Végül az életem veszélybe került, és ezért el kellett hagynom a hazámat. Valaki meg akar ölni, de errôl inkább nem árulnék el több részletet, mert azzal is veszélybe sodornám magam.

21


Miért kellett elmenekülnie?

6/14/12 1:01 PM

22


Mire számított, amikor útnak indult?

Nem voltak nagy elképzeléseim, nem volt fontos, hogy hova kerülök, csak az életemet akartam menteni. Talán arra nem számítottam, hogy ennyire viszontagságos lesz az út.

Nagyjából arra számítottam, ami történt. Nem voltak nagy elvárásaim, az egyetlen tervem az volt, hogy olyan országba kerüljek, ahol az életem biztonságban van. Mert a hazám megöl.

Én Magyarországra akartam jönni, nem Nyugatra. Hogy miért? Mert tudtam, hogy ennek az országnak van alkotmánya, és visszaadhatja a szabadságomat, amelyet 1999-ben vettek el tôlem.

Mi történt, miután megérkezett Magyarországra?

2009-ben érkeztem elôször, csak az egy évre szóló befogadotti státuszt kaptam meg, ezért továbbmentem. Ausztriában az elszenvedett traumák és a bizonytalanság miatt idegösszeomlást kaptam, és a kórházban ébredtem. 1 évig képtelen voltam megszólalni. Azóta viszont megkaptam a menekült státuszt, és 9 hónapja vagyok a bicskei tábor lakója.

Három hónapig börtönszerû körülmények között tartottak, majd miután megkaptam a státuszt, ide kerültem, Bicskére.

Két hét után megkaptam a menekültstátuszt. Az segített, hogy volt egy támogató levelem az UNHCR-tôl. 2004 áprilisáig a debreceni, utána egy évig a bicskei menekülttábor lakója voltam. 2008-ban meg tudtam venni a saját házamat Ráckevén.

Mivel tölti az idejét?

Tanulok magyarul és angolul, munkát keresek és egy pszichiáterrel is szoktam beszélgetni.

Tanulok magyarul, angolul. Internetezek. Kijárok a táborból, Bicskére, Budapestre, ott vettem magamnak telefont.

Már Bicskén elkezdtem dolgozni az Európai Roma Jogok Központjával, azóta is ott dolgozom programkoordinátorként. Cikkeket írok, lobbizok a minisztériumoknál.

Mit tud a rokonairól, szeretteirôl?

A feleségem és a gyerekeim Afganisztánban vannak, négy éve nem láttam ôket, de tartjuk a kapcsolatot. Jól vannak, bár aggódnak értem, és bujkálniuk kell. Nyugaton nincsenek se rokonaim, se barátaim.

Nyugaton nincsenek rokonaim, viszont barátaim igen, Hollandiában. A bátyám már 2002-ben eljött Szomáliából, de nyoma veszett. Elôször Líbiáig jutott, onnan átment Olaszországba, de azóta nem hallatott magáról. Tíz éve nem tudunk róla semmit. Az anyukám és a nôvérem pedig Jemenbe menekült.

Egy évvel azután, hogy Magyarországra érkeztem, az UNHCR és Belügyminisztérium segítségével ide hozattam a lányomat, aki még Koszovóban született. A feleségem velem együtt jött Magyarországra. Azóta született még két gyerekünk, mindannyian magyar iskolába járnak

6/14/12 1:01 PM

Mi a véleménye a magyarokról?

Nem tudom, igazán. Csak annyit tudok, hogy biztonságban szeretnék lenni, ez minden. Persze jól szeretnék élni, mint mindenki. Az a gond Magyarországgal, hogy ha 6 hónap után kiraknak a táborból, akkor nem tudom, hova menjek, hol lakjak, hol dolgozzak. Nyilván meg fogok próbálni munkát keresni. Egyszer majd családot is szeretnék, akár itt, akár máshol.

Szeretném még jobban megalapozni az egzisztenciámat, kitaníttatni a gyerekeimet. Nem szembesültem semmi komoly problémával Magyarországon, mindennapi gondjaim persze vannak, mint mindenkinek. Úgyhogy az a tervem, hogy itt maradok. Koszovóba biztosan nem tudok visszamenni, amíg ez az elit uralkodik. Nem bízhatok meg abban a rendszerben és népben, amelyik anno megfosztott a jogaimtól. Nem gondolom, hogy valaha is visszatérhetek, bár ki tudja, mit hoz a jövô.

Engem nem zavar, hogy Magyarország nem gazdag ország, a lényeg, hogy kedves és jó szándékú emberek lakják. De a magyar rendôrségrôl ezt már nem mondhatom el. A saját szememmel láttam, hogy megvertek embereket az idegenrendészeti fogdában. Engem nem bántottak, de lecsuktak, amikor Nyugatról visszatoloncoltak, pedig beteg voltam.

Budapest szép város, és kedvesek a lakói. Egyszer sem szóltak meg, amikor ott jártam. Az igaz, hogy nem töltöttem sok idôt más népek között, úgyhogy nincs nagyon összehasonlítási alapom, de annyit látok, hogy a magyarok nagyon mások, mint az osztrákok. Ausztriában nem voltak túl barátságosak, a hibát keresték bennem, és a legtöbben úgy néztek rám, mintha feltételeznék, hogy rossz ember vagyok. Ott úgy tapasztaltam, hogy nem is nagyon szólnak az emberhez. A magyarok mások, ôk kommunikálnak, segítenek. A görögökkel összehasonlítva is egyszerûen normálisak.

A magyarok szerintem elfelejtették, milyen volt menekültnek lenni évtizedekkel ezelôtt. Ha viszszaemlékeznének, talán jobban megértenék, miért vagyunk mi itt. Szükségünk lenne a magyar társadalom támogatására, hogy részévé válhassunk a közösségnek. Jó lenne, ha a magyarok látnák, hogy a menekültek nem a magyar munkahelyeket elorozni jöttek, hanem azért, mert félnek. Amikor a kormány megadja valakinek a menekültstátuszt, akkor az illetô integrációját is elô kellene segítenie. Ha egy gyereknek cipôt veszünk, járni is meg kell tanítanunk. |

ÚTON

3 hónap múlva kell kiköltöznöm a táborból. Próbálok munkát találni, de Magyarországon ez kissé nehéz. Azért próbálkozom, és remélem összejön. Mindent elvállalok, muszáj pénzt keresnem, mert azon vagyok, hogy idehozathassam a családomat. A Vörös Kereszttel már felvettem a kapcsolatot ez ügyben. Jó lenne, ha addig otthon is tudnám ôket támogatni, mert az utazásom költségei teljesen felmorzsolták a vagyonunkat. Hazamenni pedig nem tudok, mert ott halálos veszélyben vagyok.

23


Mik a további tervei?



6/14/12 1:01 PM

AZ EMBER SZÍNE FEHÉR?!

24

A Tárki közvélemény-kutató intézet legfrissebb kutatása szerint a magyar lakosság jelentôs aránya, egyharmada nyíltan idegenellenes, tehát egyetlen menedékkérônek sem adna menekült státuszt. Ezt a nagyfokú elutasítást az sem befolyásolja, hogy az utóbbi években folyamatosan és jelentôsen csökken a Magyarországra érkezô menekültek száma. A magyar értékrendben az idegenellenesség a természetes? Sik Endrét és Simonovits Borit, a Tárki szociológus-kutatóit kérdeztük a témáról.


– A Tárkinál 1992 óta vizsgálják a magyarok idegenellenességét, és azt, hogyan viszonyulunk a menedékkérôkhöz. Milyen trend rajzolódott ki? – Sik Endre: 1992 és 1996 között erôteljesen és meredeken és folyamatosan nôtt az idegenellenesség mértéke, majd jött egy nagyon erôs oszcillációval jellemezhetô periódus, ami azt jelenti, hogy egyik évrôl a másikra nagyon hirtelen megnôtt, majd nagyon hirtelen lecsökkent az idegenellenesség. Ez nagyjából 1997 és 2001 között zajlott, 2002-tôl pedig beállt egy szintre, és stagnál. – Mitôl nôtt annyira 1992 és ’96 között az idegenellenesség? – SE: Korábban nem voltak menekültek az országban, új jelenség volt a megjelenésük. A rendszerváltás pedig gazdasági problémákat, az pedig bûnbakképzési mechanizmust indított. Vannak persze Magyarországon hagyományos, jól bevált bûnbakjaink, de jól jöttek a menekültek is. Az oszcillációra viszont nincs magyarázat. Mindenféle feltételezésekkel szokás élni, hogy azért nôtt meg annyira az

idegenellenesség, mert a médiában sok szó esett a terrorizmusról, vagy éppen kampányidôszak volt, de ezeket nem lehet empirikus adatokkal bizonyítani. – A magyar népesség hány százalékára mondhatjuk, hogy idegenellenes? – SE: Nagyjából egyharmad-egynegyed az arány, akiket mi nyíltan idegenellenesnek tartunk. Ôk azok, akik azzal az állítással értenek egyet, hogy Magyarországra semmilyen menedékkérôt nem szabadna beengedni. A kérdésben tehát menekültek szerepelnek, nem bevándorlók, bár az emberek fejében nincs különbségtétel ebben a tekintetben. – Mit tudunk róluk? Kik a magyar idegenellenesek? – SE: A nôk kevésbé, mint a férfiak és az idôsek inkább, mint a fiatalok, de az iskolai végzettség hat legerôsebben. Minél magasabb az iskolai végzettség, annál kevésbé elôítéletesek, annál kevésbé idegengyûlölôk a magyarok. – A kutatások szerint a magyarok nemzetközi összehasonlításban idegenellenesebbek, mint mások. Mely országokkal vagyunk

6/14/12 1:01 PM

HOZZÁÁLLÁS KÉRDÉSE Jóllehet, többszörös hátránnyal indulnak a munkaerôpiacon, magyar munkáltatóik szerint kiválóan megállják a helyüket az általuk ismert menekültek. A bizonytalan nyelvismeret vagy az életvitel különbsége kezdetben nehézséget okozhat, de a foglalkoztatottak megbízhatók, és idôvel beilleszkednek az intézményi közösségbe. A példák jelzik, hogy más kultúrákból érkezôk beilleszkedhetnek Magyarországon, ha mi is akarjuk. Amikor a Református Menekültmisszió munkatársai megkeresték Molnár Gabriellát, az egyik budapesti gyermekklinika


ni, hogy itt más ütem van, amire ô fel fog majd gyorsulni, ha itt él.” A beilleszkedés kulcsa Kakuja Klára szerint a nyelvtudás, és nagy szerepe van a segítô szervezeteknek is, hiszen „a magyar nem egy befogadó típus. Mindaddig, amíg az idegen kultúrából ide kerülô meg nem tanul magyarul, elvész.” – mondta, hozzátéve: „Magyarország nincs igazán felkészülve a menekültekre. Pedig valószínûleg tudnak olyasmit nyújtani, ami ránk kevésbé jellemzô. Sophie, a 28 éves, háromgyermekes anya például ritka vidám személyiség. Mi magyarok kezdünk savanyúvá válni, míg belôlük sugárzik az optimizmus, annak ellenére is, hogy miken mentek keresztül.” |

Az idegenellenességet, elôítéletességet rendszerint kérdôíves technikával vizsgálják a kutatók, de most egy izgalmas kísérlethelyzetet is létrehoztak, amelyben munkáltatóként és lakástulajdonosként kellett külföldiekrôl dönteni: A kérdezett személy külföldieket ábrázoló kártyákat kapott, és azt kérdeztük, kit venne fel a helyi önkormányzathoz a képen látható férfiak közül karbantartónak, és a nôk közül takarítónak. Egy másik kérdésben pedig hogy kit választana bérlônek, ha lenne kiadó lakása. Mindegyik képhez tartozott egy mini önéletrajz, amibôl kiderült, az illetô mióta él Magyarországon, milyen szinten beszéli a nyelvet, van-e családja, és ezek az adatok minden esetben azonosak voltak, tehát csak a származásuk tért el. A fotókat szépségre is homogenizáltuk, tehát minden személy kellemes külsejû volt. Minden esetben több mint 80 százalékban választották elsô helyen a fehér bôrû, határon túli magyar személyeket. Egy olyan idealizált társadalomban, ahol az emberek döntését nem befolyásolja a bôrszín, ott 2525-25-25 százalék választaná mind a négy jelöltet…

ÚTON

ápolási igazgatóját, hogy foglalkoztatna-e a misszió dajkaprogramját elvégzett menekült nôket, igent mondott, bár felmerült, hogy mit szólnak majd a szülôk a nem magyar ápolókhoz. Egy esettôl eltekintve a félelem alaptalannak bizonyult. „A betegek palettája is nagyon vegyes. A kínaitól kezdve a világ sok tájáról jönnek családok gyerekekkel, akiket gyógyítani kell” – mondta Molnár, akivel mintegy két éve együtt dolgozik segédápolóként egy szomáli származású menekült, Fatima. Fatima feladatai közé tartozik a csecsemôk fürdetése, etetése, dajkálása, és az igazgatónô szerint kiválóan helyt áll. „A lényébôl, a termetébôl fakadóan olyan, mint egy igazi dajka, és erre a szerepre nagyon alkalmas.” Az, hogy Fatima fejkendôt hord és fekete a bôre Molnár szerint a munkában nem különbözteti meg a többiektôl, de egyszer elôfordult, hogy egy anyuka azt kérte, Fatima ne fogja meg a gyerekét. A munkatársai viszont befogadják, bár ô kezdetben megtartotta a két lépés távolságot, és ma is csak egy bizonyos határig megy el az élettörténete elmesélésében. „Nyilván nem könnyû életút van mögötte.” Fatima, aki Magyarországon tapasztalta meg elôször azt, hogy a munkájáért fizetést kap, meggyôzte a munkáltatóját. „Fatima hozta azt, amit mi vártunk. Ha ô nem lenne szorgalmas, mi sem tudnánk vállalni. Ez kétoldalú kapcsolat.” Hasonlóan közelítette meg a kérdést a budapesti Katica bölcsôde és óvoda vezetôje, Kakuja Klára. Az intézményt látogató gyerekek között is sok a migráns, ezért a gyerekeket nem zavarta egy togói és késôbb egy Sri Lanka-i származású dajka érkezése. Kicsivel talán nehezebb volt azt elérni, hogy a dolgozók elfogadják a magyarul döcögve beszélô új munkatársat. A kezdeti félreértéseket, sértôdéseket a nyelvi akadálynak tudta be, és persze az egyéni munkaritmusnak. Elôfordult például, hogy a munkatársak felajánlották, majd ôk leszedik az asztalt, amit a nem magyar anyanyelvû dolgozó úgy értett, hogy nem hagyják dolgozni. „Mások a nôi sorsok más országokban. Ebbôl fakadhat olyan megjegyzés, hogy én már rég elvégeztem, ô pedig még nem csinálta meg. Tehát ezt meg kell tanul-

25


egy szinten? És melyek azok, amelyek jóval befogadóbbak nálunk? – SE: A poszt-szocialista országokban magasabb az idegenellenesség, mint a boldog nyugaton. A dél-európaiak a keleteurópaiakhoz állnak ebben a tekintetben közel, a skandináv országok pedig a legkevésbé idegenellenesek. – Ezt a nagy mértékû elutasítást az sem befolyásolja, hogy Magyarországra nemzetközi összehasonlításban elenyészô számú menedékkérô érkezik évente? – SE: Ez a tény egyáltalán nem befolyásolja az elutasítás mértékét. – Az befolyásolja a viszonyulást, ha van az illetônek személyes ismerôse menedékkérôk, menekültek közül? – SB: Igen. Az elôbb említett, az Európai Integrációs Alap által támogatott kutatásban feltettük ezt a kérdést. Meglepô volt, hogy a megkérdezettek nagyon nagy arányban számoltak be arról, hogy van külföldi ismerôsük. Feltehetôen nagyon tágan értelmezték az ismerôs fogalmát, a sarki gíroszost, a kínai boltost is ide számították. – Az adatok alapján egy magyar kit választana inkább szomszédként? Egy cigány embert vagy egy menekült külföldit? – SB: Egyiknek sem örülne, de minden kutatásunk szerint a romákat utasítaná el legjobban. Utánuk jönnek a kínaiak, arabok, a határon túli magyarokkal pedig mindig a legmagasabb a szimpátia. |

6/14/12 1:01 PM

Bár a mai menekültek problémái számunkra nagyon távolinak tûnnek,

26

a történelemben a magyaroknak is kellett nem egyszer bujdosni: veszélyben volt az életük, a szabadságuk, politikai jogfosztottságban éltek, vagy a gyerekeiknek akartak jobb életet teremteni. Az utolsó két magyar menekülthullám az 1956-os forradalom után, illetve az 1980-as évek második felében tetôzött. Emigráns magyarok beszélnek arról, hogy miért indultak el az ismeretlenbe, és mire cserélték fel itthoni életüket.


„»Uram, ez Ausztria vagy Magyarország?« – kérdeztem. »Ausztriában van.« – válaszolta a férfi. Anyám meg én a földre rogytunk, és sírni kezdtünk. Reggel 6 felé járt. A férfi odajött, felsegített, bekísért a házába. Ott már 8-10 menekült ült, némelyikük a földön. Némán intettek nekünk.” Az Egyesült Államokba emigrált, 74 éves dr. Diószeghy Ádám angol nyelvû novelláinak egyikébôl idéztünk. A késôbbi ügyvéd 18 évesen, az 1956-os forradalom kitörése után egy hónappal hagyta el Magyarországot édesanyjával. A Fertô-tó és a határ közeli falu, Károlyháza környékén tizennégy órán keresztül, körülbelül 40 kilométert gyalogoltak a hidegben és a vaksötétben, a felázott földeken, csatornákon keresztülgázolva, hogy átjussanak a határon. A határon kilométerenként szovjet tankok állomásoztak. Végül Diószeghy édesanyával kettesben hajtotta végre a küldetést – útközben egy magyar határôrtôl is útbaigazítást kapva. Mint utóbb megtudta, aznap este kétezer ötszázan lépték át magyar-osztrák határt. Diószeghy Ádámot és édesanyját, több száz magyar menekülttel együtt az év karácsonykor, egy müncheni, amerikai katonai bázisból átalakított ideiglenes táborban emlékezetes és tápláló vacsorával vendégelték meg. Az étkezésnek helyet adó épületre azt írta ki valaki: Hotel Safety. A csapatot másnap, azaz december 25-én reggel katonai repülôvel röptették Amerikába. Simon Margit késôbbi férjével együtt szökött Ausztriába, egy nappal Diószeghy-ék elôtt. Ôk a híres andaui hídon, illetve annak felrobbantott maradványain másztak át: „Be kellett csúszni a jeges folyóba, fölmászni a fölrobbantott hídrészekre, de hát megcsináltuk, fiatalok voltunk…” – emlékszik viszsza az idén 80 éves asszony. „Mikor a férjem megmutatta a levelét, hogy szabadon bocsátották, mint politikai foglyot, akkor egy helyi bácsi azt mondta, hogy ha ezer ávós van a határon, ô akkor is átvisz minket.” Az '80-as években Erdélyt elhagyni az elôbbieknél kevésbé regényes és sokkal hosszadalmasabb folyamat volt. A menekülés többnyire kiábrándító bürokratikus hercehurcával kezdôdött, derült ki interjúalanyaink beszámolóiból. Az A. család

6/14/12 1:01 PM

ÚTON M E N E KÜ L T E KR Ô L , A KIK H A ZÁ R A L E L T E K

27

© UNHCR/1956

MENEKÜLÔ MAGYAROK


6/14/12 1:01 PM

28

tagjai – akik arra kértek, hogy nevüket ne írjuk le – Magyarországon szerettek volna letelepedni, amihez minden szükséges dokumentumot beszereztek. Már csak román oldalról hiányzott a beleegyezés, amirôl tudni lehetett, hogy nem fogják megkapni soha. Így hát mindenre elszánva, 1986 nyarán indultak el négyen Magyarországra, turistavízummal és két bôrönddel. „Naivan bementünk a Parlament nyitott kapuján – fogalmunk sem volt arról, hogy létezik bevándorlási hivatal – és az elsô embernek színt vallottunk, hogy a román hatóságok nem engednek ki, de mi szeretnénk itt maradni. Kidobtak, majdnem azt mondom, hogy gorombán. Gondoltuk, akkor nekimegyünk a határnak” – eleveníti föl az emléket A. Tamás. Az átkelés története mármár népmesei: a határôrök, látva a román útleveleket, némi szívdobogtató habozás után útjára engedték az emigráns családot. „Megköszöntük, meghatódtunk, a végszó a magyar határôr részérôl annyi volt, hogy »a jó isten áldja meg magukat, jó utat és jó szerencsét kívánok«.”

1986-ban Bíró Anna textilmûvész is hallott róla Erdélyben, hogy román útlevéllel állítólag kiengedik az embert Magyarországról Ausztriába. A férje abban az évben vándorolt ki, ô és a lányuk csak bô két évvel késôbb követte a férfit a kanadai emigrációba családegyesítéssel, amit a bukaresti kanadai nagykövetségen kellett kérvényezni. Akkoriban még nehéz volt információt szerezni a külföldre szakadt ismerôsökrôl: a férj kiutazása után hónapokig nem is tudtak kapcsolatba lépni a házastársak, csak barátok jelzéseibôl lehetett sejteni, hogy a családfô kijutott Nyugatra. „Ha tudtam volna, hogy pár évvel késôbb mennyivel könnyebb átjutni, nem kockáztattam volna ennyit” – mondja az 1983ban Ausztriába szökô D. Tibor, aki szintén neve mellôzését kérte. D. és terhes felesége turistaútlevéllel jöttek át Magyarországra. A vonaton két órát töltött azzal, hogy a mosdó lámpája mögé rejtse az emigráns élethez szükséges dokumentumokat – a születési és házassági anyakönyvi kivonatokat –, amelyeket egy magyarországi vakációra az em-

ber nem szokott magával vinni. „A határnál a románok szétszedték a teljes felszerelésünket, majd szívinfarktust kaptunk.” D.-ék egynapos IBUSZ-társasutazással, hamisított útlevéllel mentek át Magyarországról Ausztriába, és nem tértek vissza. Másodosztályú állampolgárok Diószeghy Ádám mûegyetemi diákként részt vett az '56-os forradalmat indító tüntetéseken, a késôbbi harcokban kisebb sérüléseket is szerzett. Bár az egyetemre sikerült bejutnia, nemesi származása miatt nem volt rendben a káderlapja, így tudta, hogy számára sok babér nem terem ebben az országban. Simon Margit a munkahelyén, a szabványhivatalban került kellemetlen helyzetbe a forradalom alatt: kikérte magának a káderlapján szereplô állításokat, és emiatt komolyabb összetûzésbe került a párttitkárral. Sváb lévén a kitelepítéstôl is félt, de emigrálása elsôdleges oka az volt, hogy késôbbi férjét politikai okokból korábban kétszer is lecsukták. „Engem 1950-ben Gyulafehérváron minden reggel megvertek az iskolába tartó román gyerekek.” – meséli gyerekkoráról A. Tamás. Élete során egyre csak erôsödött benne az érzés, hogy magyar kisebbségiként csak másodosztályú állampolgár lehet Romániában. Miután a hetvenes években elterjedt volt az a hiedelem, hogy a sorköteles kisebbségi ifjaknak egy része soha nem tér haza a katonaságból, két gyermekük megszületése után A.-ék úgy érezték, hogy menniük kell, a fiaikat nem tehetik ki ilyen megpróbáltatásoknak. „Nekünk székelyeknek nincs hazánk, nekünk szülôföldünk van. Erdélyben hazátlanoknak neveznek minket, Magyarországon románoknak. Kanadában meg nem vagyunk angolszászok.” D. Tibor szerint nem másod-, hanem egyenesen harmadosztályú állampolgárok voltak a magyarok Ceausescu Romániájában. Nagyon a lelkére vette a politikai visszásságokat, így már kiskorától dédelgette a tervet, hogy egyszer megszökik. „Mivel magyarok voltunk, és a származásom sem volt rendben, a társadalom legaljára kerültünk, anyagi lehetôségeink korlátozottak voltak, és ta-

© UNHCR/1957


6/14/12 1:01 PM

Élet a táborban Köszönhetôen a példás menekültügyi összefogásnak, az 1956-ban kivándorló magyarok többsége nem sok idôt töltött két világ között megrekedve, menekülttáborban. Diószeghy-ék egy hónapig laktak egy Innsbruck-közeli lágerben, ahol ügyfélfogadást tartottak a különféle országok képviselôi, és senki sem szólt bele, hogy ki, hova vándoroljon ki. „Mi anyámmal elôször Kanadába akartunk menni, de az volt a probléma, hogy a karácsony miatt a kanadai kapcsolattartók nem érkeztek meg a lágerbe. Tudtuk, hogyha ezek a képviselôk hazamentek karácsonyozni, akkor 3 hétig itt semmi nem fog történni. A lágerben kevés volt az étel, unatkoztunk, senkinek sem volt pénze, mindenki minél elôbb szeretett volna elmenni. Úgyhogy azt mondtuk, akkor menjünk Amerikába – így határozott


az ember a további életérôl.” Diószeghy-t és édesanyját december 25-én katonai repülôvel vitték az USA-ba, ahol kevesebb mint 2 hetet töltöttek Kilmer, New Jerseyben, egy menekülttáborában. Onnan távoli rokonaikhoz mentek Missouri államba. „A két Zsuzsának Újpestre – élünk, jól vagyunk, ne izguljatok!” – ezt az üzenetet

ÚTON

VILÁGRASZÓLÓ EMIGRÁNSOK – Hogyan éltek külföldön azok a magyarok, akikrôl késôbb rádiókat és hidakat neveztek el itthon? Közismert, hogy Bartók Béla Amerikában élte le életének utolsó 5 évét. Édesanyja halála után, 1940-ben, 59 évesen vándorolt ki a nácizmus elôl. Unitárius vallásúként nem kellett tartania üldöztetéstôl, mégis az emigrációt választotta, mert gyûlölte a Magyarországon is agresszíven terjedô, gyilkos ideológiát – mondta tanítványa, Sándor György zongorista egy interjúban. A Déli pályaudvarról indult el az Egyesült Államokba felesége és kisebbik fia kíséretében. Bartóknak nem volt könnyû élete az Újvilágban: nemcsak hogy nem érezte otthon magát, hanem a tervei sem jöttek be, annak ellenére, hogy komponált, tanított és tudományos munkáját is folytatta. Csak az elsô két évben adott sikeres koncerteket, utána már kevesebbet tudott szerepelni, depressziós lett, 1942-tôl pedig halálos betegségével is küzdött. Elôször New York északi részén bérelt lakást, majd kis szállodákban élt. A zeneszerzô állítólag sokat sétált a Central Park bejáratánál, ahol a sétakocsik álltak, a friss lócitrom illata az otthonra emlékeztette. A temetésén tíz ember vett részt, a szertartáson egyetlen magyar szó sem hangzott el – írta Székely Júlia életrajzában. Kossuth Lajosnak 47 évesen, az 1849-es világosi fegyverletétel után kellett menekülnie. 45 év emigráció várt rá ezután, amelyet aktív politizálással és írással töltött. 1851-ig Törökországban élt családjával, majd London lett az otthona, ahol csendes viszszavonultságban élt. Ha kifogyott a pénzbôl, felolvasással tett szert némi jövedelemre, és javait a szûkölködô emigránsokkal is megosztotta – derül ki Vajda Emil életrajzából. Kossuth 1861-ben Itáliába költözött, ahol egészen 1894-ben bekövetkezett haláláig élt. Kossuth nem volt igazán gazdag, de öregségére anyagi gondokkal kellett szembenéznie, vagyona torinói bankok bukásának esett áldozatul. Soha nem tért vissza Magyarországra, de holttestét halála után nem sokkal hazahozták egy különvonattal, amelynek útját Magyarországon megemlékezôk ezrei szegélyezték. Ahogy Kossuth Lajost, úgy Rákóczi Ferencet is tisztelet övezte az emigrációban. Rodostóban, azaz Tekirdagban nemrég II. Rákóczi Ferenc sugárútnak nevezték el azt az utcát, ahol a bujdosó fejedelem háza áll. Rákóczi 1711-ben még a majtényi fegyverletétel elôtt elhagyta Magyarországot. Mivel a szatmári békét nem fogadta el, többet nem is térhetett haza. Elôször Lengyelországban, a mai Danzigban lakott, majd Angliában kért menedéket, ám a királynô nem fogadta be. 1713-tól XIV. Lajos kegyeit élvezte, a király halála után azonban itt is forró lett Rákóczi lába alatt a talaj. 1717 októberében szállt partra Törökországban, ahová eredetileg azért ment, hogy a szultánnal szövetkezzen a Habsburgok ellen. A tervbôl azonban nem lett semmi, így némi törökországi vándorlás után 1720-ban II. Rákóczi Ferenc sok más magyarral együtt Rodostóban telepedett le. Itt élt haláláig. A fejedelem napjai csendes egyhangúságban teltek, ahogy arról hû apródja, Mikes Kelemen beszámolt: délelôttönként írt és olvasott, a délutánokat fúrás-faragással töltötte. Napjában legalább négyszer imádkozott, és korán feküdt. Bár Rodostó kellemes klímájú, szép hely volt, Rákóczi élete végéig hazavágyott.

29


nulni sem lehetett” – indokolja D., miért nem volt maradása Romániában. Bíró Anna is akkor érezte úgy, hogy tarthatatlanná vált a helyzete Erdélyben, amikor gyermeke lett. „Terhes voltam, és a titkosrendôrség kihallgatott. Akkor azt gondoltam, hogy ha én ezt ép ésszel túlélem, akkor innen elmegyek. Mert nem hiszem, hogy fel kell áldoznom magamat, a gyermekemet, a nemzetemet, a tehetségemet, a józan eszemet azért, mert valaki úgy döntött, hogy ô diktátor” – mondja a textilmûvész. Bíró Anna saját bevallása szerint „nem jó menekültanyag”, ô emberként és mûvészként is világéletében apolitikus volt. 1984-ben azonban elkövette azt a hibát, hogy anyaországi magyaroknak adott szállást otthonában, s így máris felhívta magára a hatóság figyelmét. Nehéz volt a családegyesítésig hátra lévô több mint két év: kirakták segesvári munkahelyérôl, a férje által Nyugatról küldött kávécsomagok eladásából élt, emellett szôtt, varrt és kürtöskalácsot sütött, hogy eltartsa magát és kislányát. Eközben gyakran elôfordult az is, hogy a gyereket „otthon hagytam hároméves korában tiszta egyedül, hogy reggel 6 órakor sorba álljak tejért”. 1988 decemberére sikerült elérnie, hogy kislányával együtt elhagyhassa az országot.

küldték a Szabad Európa rádión az otthon maradottaknak Simon Margiték Ausztriából. Elôttük szinte minden ország ajtaja nyitva állt, miután a férjérôl kiderült, hogy politikai fogoly volt a Rákosi-rendszerben. Kanadát választották, „mert ott nem volt olyan nagy sor”. Torontóba kerültek egy katonai táborba. Egy hét után kiköltözhet-

6/14/12 1:01 PM

© UNHCR/1957

30

tek, mert a fiatal nônek sikerült szert tennie egy bentlakásos házvezetônôi állásra. A nyolcvanas években nem volt olyan égetô menekültkrízis, amit Ausztriának nagy gyorsasággal kellett volna kezelnie, ezért az Erdélybôl kivándorolt magyarok többségének hosszabb menekülttábori léttel kellett számolnia. A.-ék szerencsések voltak, mivel augusztusban érkeztek, és júniusban folytatták útjukat Kanadába, két fiuk gond nélkül végigjárt egy tanévet Ausztriában. A család eleinte a ma is létezô traiskircheni menekülttáborban lakott közel-keleti, kelet-európai és afrikai menedékkérôk között, késôbb panziókba költöztették ôket.


Egy alkalommal, amikor szóba került, hogy mi ebbôl a lágerbôl tovább fogunk állni, az egyik gyerek megszólalt, hogy »Édesanya, ha mi innen egyszer kimegyünk, akkor többet nem lehet visszajönni?» – ez arról szólt, hogy olyan kosztunk volt, amilyen otthon soha.” A.-ék szerettek volna Európában maradni, de erre nem volt lehetôség. Választhattak, hogy Kanada, Egyesült Államok vagy Ausztrália fogadja be ôket. Ôk is Kanada mellett döntöttek. D. Tibornak és feleségének hosszabb, három és fél éves ausztriai tartózkodásra kellett berendezkedniük. Kislányuk is ott született meg, így azt is megtapasztalták, milyen egészségügyi ellátás járt a nyolcva-

nas években egy menekültnek – teljes és korrekt. A D. családot is panzióban helyezték el, a családfô egy autóbádogoshoz járt dolgozni, és az évek során jól megtanult németül. De miért kellett D.-éknek három és fél évig Ausztriában várakoznia? D. Tibor szerint két okból: egyrészt „jókat kellett hazudni ahhoz, hogy menedékjogot kapjon az ember”, és ô nem volt erre képes. Másrészt az utolsó pillanatban meggondolták magukat, és mégsem jelentkeztek, amikor el kellett volna indulniuk Kanadába. „Ezért az osztrákok megbüntettek, és visszavágtak a központi menekülttáborba. Újra kellett kezdeni az eljárást, új papírokat beadni, új interjúkon, egészségügyi szûréseken részt

6/14/12 1:01 PM


lehetôséget, hogy továbbtanuljon. Elvégezte az egészségügyi fôiskolát, késôbb pedig lányát is kitaníttatta – Budapesten. Bíró Anna minden évben hazaküldi a lányát Erdélybe, mert „egy székely lásson dolgokat. Nem mondtam neki soha nagy nacionalista szövegeket, hatéves korában mégis megkérdezte, hogy miért van két Magyarország” – meséli. A textilmûvész úgy érzi, ôt megerôsítette az emigráció, bár a nyolcvanas években érkezetteknek már nehezebb dolguk volt, mint az '56-osoknak, akiket „szakmailag is beépített a kanadai társadalom”. Ô viszont eleinte nem tudott a saját szakmájában elhelyezkedni, a képzômûvészeti egyetemet pedig nem akarta újrajárni. „A magyarok, akikkel találkoztam a templomban, kihasználtak. Munkát kínáltak, de a buszjegy szinte drágább volt, mint a fizetség” – meséli a kezdetekrôl. Megtanult angolul és franciául is, és két éven belül már mint tervezô dolgozott. Késôbb megpályázta és megkapta Quebecben a legnagyobb kanadai mûvészi ösztöndíjat. „Ha Kanadában megkérdik, hová valósi vagyok, azt szoktam mondani, hogy a belvárosba. Mindenki eldöntheti, hogy emigránsként akar élni, vagy pedig kinyitja a távlatokat. Az emigrációnak az a legnagyobb értéke, hogy az ember megismeri önmagát merôben más körülmények között. Arról szól, hogy mennyire tudunk tanulni, változni.” |

MAGYAR MENEKÜLTVÁLSÁG 1956-ban összesen kétszázezer ember vándorolt ki Magyarországról igen rövid idô alatt. Nem csoda, hogy ez az év az ENSZ Menekültügyi Szervezetének (UNHCR) a történetében is fontos év volt. Bárki, aki átjutott az osztrák vagy a jugoszláv határon, biztonságba került, és gondoskodtak róla. Ez Ausztria példátlan nyitottságának is köszönhetô volt. A forradalom mélyen érintette nyugati szomszédainkat, akik még jól emlékeztek, milyen érzés a szovjet megszállás alól felszabadulni. Az UNCHR 1959-es adatai szerint a menekültek tömegét elsôsorban az Egyesült Államok (40 650 fô), Kanada (27 280 fô), Anglia (20 990 fô), Németország (15 470 fô), Svájc (12 870 fô), Franciaország (12 690 fô) és Ausztrália (11 680 fô) nyelte el. A Romániából induló magyar menekülthullámról nehezebb érvényes statisztikákat találni. 1988 és 1992 között menekültként és bevándorlóként 212 320 fô érkezett Magyarországra. A bevándorolni szándékozók száma 93 853 fô volt, döntô többségük – 66 ezer ember – Romániából érkezett. Arról azonban nincs adat, hogy a nyolcvanas évek második felében hány erdélyi magyar vándorolt ki Nyugatra Magyarország érintésével.

ÚTON

Integráció Elôrebocsátjuk, hogy az interjúk alapján az emigráns magyarokról szerzett benyomásaink távolról sem reprezentatívak. Mégsem tudtuk nem észrevenni, mennyivel elégedettebbnek és vidámabbnak tûntek azok, akik azt mondták, teljes mértékben asszimilálódtak a befogadó országba. Akik az új hazában is megtartották magyarságukat, és saját nemzetiségükbôl valókkal vették körül magukat, egy árnyalattal mintha sötétebben látnák a dolgokat. Diószeghy Ádám annyira asszimilálódott, hogy még Vietnamban is szolgált másfél évet. Az emigráció kezdete sem volt egyszerû, az elsô hat hónapban négy állása volt az egykori mûegyetemistának. „Mindenkinek jár a 15 perc hírnév, így volt ez a magyar menekültekkel is: az amerikaiak a forradalomról szóló hírek hatására nagyon segítôkészek voltak, de ez a segítôkészség nem tartott sokáig.” Késôbb Diószeghy Ádámnak is sikerült annyira megvetnie a lábát, hogy beiratkozhatott egyetemre is, elôször angol-amerikai irodalomtanári képesítést szerzett, majd elvégezte a jogi egyetemet és sikeres ügyvédi praxist épített. „Amikor kikerültem Amerikába, nem tartottam nagyon sok kapcsolatot magyarokkal. A munkahelyemen, majd késôbb az egyetemen is elvegyültem, és olyan szinten tanultam meg angolul, hogy vannak barátaim, akik 20-25 év ismeretség után nem akarták elhinni, hogy nem ott születtem. Én beleolvadtam Amerikába, és a mai napig úgy érzem, hogy minimum félig amerikai vagyok” – jellemzi saját integrációját Diószeghy Ádám. Kaliforniai születésû felesége kívánságára néhány éve mégis visszaköltöztek Magyarországra. „Soha nem jártunk nyelvtanfolyamra, mert dolgoztunk” – mondja Simon Margit, akinek a munka segített felvenni a kanadai tempót. Simon Margit 31 évet töltött a Torontói Egyetemen, eleinte a könyvtárban vállalt munkát, majd saját csemegeüzletét vezette, késôbb megvette az egyetem büféjét és 13 évig mûködtette. „A mai napig

nagyon hálás vagyok Kanadának” – mondja, ám hozzáteszi: „Mi ugyan beolvadtunk, de nagyon megtartottuk a magyarságunkat, nem volt testi-lelki jó barátunk, aki ne lett volna magyar”. A most 80 éves asszony három éve települt vissza Magyarországra második férjével. „Nagyon-nagyon szerencsések voltunk, és szépen fogadtak minket.” – foglalja öszsze Kanadáról szerzett elsô tapasztalatait A. Kinga. A nyolcvanas években az állam is segített a menekültek integrációjában. A család egy évig élt Winnipegben állami szponzorálással, teljes ellátással. Intenzív nyelvtanfolyamon vettek részt, és egy keveset dolgozhattak is. A költségek közül késôbb csak az útiköltséget kellett visszafizetni az államnak. A templomon keresztül találtak egy magyar közösséget is, amely segítette a beilleszkedésüket. Egy év után a család mégis Vancouverbe költözött, ahol a mûszerész férfi rögtön kapott állást. „Egyetlen munkahelyem volt Kanadában, ez a cég. Onnan mentem nyugdíjba 65 éves koromban” – mondja A. Tamás. A család azóta is Vancouverben él és szoros kapcsolatot tart a magyar közösséggel. „Ami jót én kaptam az életben, azt csak Kanadában kaptam” – mondja D. Tibor, aki a mai napig büszke befogadó országának nyitott, az integrációt elôsegítô hozzáállására. Mosogatóként kezdte, de hamarosan és életében elôször ô is megkapta a

31


venni.” A második procedúra végén mégiscsak Kanadát célozta meg D. Tibor.

6/14/12 1:01 PM

VÉGE LENNE A MULTIKULTINAK? © UNHCR/B.Szandelszky/2010

32

Az EU alapvetôen integrációpárti, egységre törekvô diskurzusa az utóbbi pár évben a legmagasabb európai politikai szinteken is bomlani látszik. Megvizsgáltuk, mit mondanak, és milyen döntéseket hoznak mostanában az EU politikusai az „idegenekkel” kapcsolatban.


A hatályos EU-jogszabályok szerint a menekültek és bevándorlók két, egymástól nagyon eltérô csoportot alkotnak. Egy menekültnek nincs reális esélye arra, hogy hazatérjen szülôföldjére, amit háborús körülmények vagy személyes üldöztetése miatt hagyott el. A bevándorlók viszont rendszerint hosszas tervezgetés után váltanak országot, gyakran gazdasági megfontolásból, mert azt remélik, jobb soruk lesz, többet kereshetnek, jobb körülmények között élhetnek. Az EU átfogó eljárásokkal segíti a menekülteket, és humanitárius elvek mentén dôl el, hogy maradhatnak-e az EU-ban. Egy átlagembernek viszont a menekült és a bevándorló gyakran nem jelent mást, mint gyanús idegent. Egy biztos: az EU szempontjából a két csoport abban nagyon hasonlít, hogy huzamosabb tartózkodásuk kulcsa az integráció.

Az EU migránspolitikája nem egységes, de „az EU arra törekszik, hogy figyelembe vegye az egyes tagállamok prioritásait és szükségleteit, valamint arra ösztönözze a nem uniós állampolgárokat, hogy integrálódjanak abba a társadalomba, ahol élnek”. Az integráció kétirányú folyamat, amely kölcsönös szerepvállalást kíván. Jogokkal és kötelezettségekkel jár mind a befogadó társadalom, mind pedig a bevándorlók számára. Jöjjenek csak, és dolgozzanak serényen Az integráció tehát kulcskérdés. Az EU-ban hol szigorúbb, hol lazább módokon, de az a kimondatlan elvárás, hogy aki – akár üldöztetése, akár jobb életkörülmények

6/14/12 1:01 PM

Asszimilálódni kell? A fentivel ellentétes megközelítés fanyalogva fogad minden „idegent”, vagy csak a hozott értékek és kultúra elfelejtésével, azaz totális asszimilációval tartja lehetségesnek befogadásukat. Így a hozott kultúra és az

Ide ne gyertek, menekültek! Az arab tavaszt követôen a menekültek áradatától elsôsorban Olaszország tartott: az afrikai partokhoz közeli Lampedusa szigetére ugyanis több tízezer tunéziai és

líbiai üldözött érkezett. Az olasz kormány nyilatkozatai szerint hiába dúlnak Észak-Afrikában harcok, a sok ezer menedékkérô nagy része nem üldöztetése okán, hanem a zavaros helyzetet kihasználva gazdasági haszonszerzésbôl érkezik hozzájuk. Az olasz hatóságok mégis úgy döntöttek, ideiglenes tartózkodási engedélyt adnak azoknak az észak-afrikai menekülteknek, akiknek családja más tagállamban lakik. A francia kormány erre reagálva szólalt fel, véleményük szerint a többségükben franciául is beszélô bevándorlók így legálisan léphetnek be Franciaország területére. A francia kormány erre megszüntette az Olaszország és Franciaország között üzemelô vonatjáratokat is, csak hogy ellehetetlenítsék a menekültek érkezését. Az olasz-francia csatározásba az EU részérôl Cecilia Malmström, EU-biztos szállt be, aki szerint minden európai országnak kötelessége lenne szolidaritást vállalni a menekültekkel, és elmondta, hogy a franciáknak pedig nincs joga önálló határellenôrzést végezni. Kisvártatva azonban Nicolas Sarkozy francia elnök és Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök összefogott, és nyílt levélben kérte Jose Manuel Barrosot, az Európai Bizottság elnökét, hogy vizsgálja felül az 1995-ös Schengeni Egyezményt. (A schengeni övezet tagországai között jelenleg nincs határellenôrzés, és a belsô határok visszaállítására csak a közrend megzavarásának esetében van lehetôség.) Az olaszok és a franciák kijelentésein felbuzdulva aztán Dánia is gyorsan bejelentette, hogy visszaállítja a szúrópróbaszerû vámellenôrzéseket a Svédországgal és Németországgal közös határszakaszokon, amit a határokon átívelô bûnözés, a drogkereskedelem és az illegális bevándorlás elleni küzdelemmel indokoltak. Egy biztos: egyelôre nincs közös és egységes, menekültekre és bevándorlókra vonatkozó szabályozás, és a Schengeni Egyezmény felülvizsgálata sem történt meg. És bár egyelôre semmilyen szinten nem változott hivatalosan az EU álláspontja a menedékkérôkkel kapcsolatosan, de egyre gyakoribb a korábbinál jóval kevésbé befogadó álláspontok hangoztatása. |

ÚTON

új kultúra egészséges egységérôl szóló integráció ideális eszméjét megtöri a kultúrák közötti feszültség, és az európai államokban növekvô idegenellenesség. A TÁRKI 2011-es kutatása szerint a magyarok egyetlen menedékkérôt sem engednének be az országba, Németországban pedig 2010-ben a Friedrich Ebert Alapítvány kimutatta, hogy a németek egyharmada nem örül annak, hogy „elözönlik a külföldiek az országot.” Nem sokkal a felmérés eredményeinek publikálása után Angela Merkel, német kancellár erre rezonálva, hatalmas médiavisszhang közepette azt mondta, hogy a multikulturális társadalom építésérôl szóló kísérlet megbukott. Szerinte az álom, amely szerint a multikulturális társadalomban az arab zöldséges, a török kifôzdés és a német fodrász, egyszóval a különbözô hazából származó, különbözô kultúrájú emberek boldogan élnek egymás mellett, egyszerûen nem mûködik Németországban. Sokat bírálták ezért, pedig nem általánosságban ítélte el a külföldieket, és mondandóját elsôsorban a külföldiek német nyelvtudásának szükségességére hegyezte ki.

33


miatt – az EU területére érkezik, éljen és dolgozzon az adott tagállam társadalmi normái szerint. Az érkezôk megítélése azonban a legmagasabb politikai szintekig bezárólag kettôs. Az egyik megközelítés a társadalomba integrálódó menekülteket és bevándorlókat örömmel és tárt karokkal fogadja, egyfelôl a kulturális sokszínûség megvalósítása, a rugalmas, mobil társadalom képe miatt. De azért is, mert az európai népességszám folyamatosan csökken, így az érkezôkbôl hasznos, dolgos EU-polgárok válhatnak. Az Európai Bizottság 2008-ban például azt írta honlapján, hogy „az EU versenyképességének és gazdasági növekedésének megôrzéséhez a jövôben több bevándorló befogadására lehet szükség. 2002 óta az EU évente mintegy 1,5–2 millió bevándorlót fogad be. A becslések szerint azonban az aktív korú európaiak száma még ilyen mértékû bevándorlás mellett is mintegy 50 millióval csökken majd 2060-ig. Elképzelhetô tehát, hogy több bevándorló híján az EU-tagországoknak súlyos munkaerôhiánnyal kell majd szembenézniük”.



6/14/12 1:02 PM

A projekt az Európai Unió Európai Menekültügyi Alapjának támogatásával valósul meg.

Felelôs szerkesztô: Kurucsai Csaba | Kiadja: Kastner & Partners Kft. | Nyomtatás idôpontja: 2012/24. hét Projekt: Menekültek közelrôl | Példányszám: 10.000 db | EMA/2011/3.6.4.


6/14/12 1:02 PM

ÚTON. Ködös álmokkal, egyedül európába. Kisérô nélkül érkezô kiskorúak június MENEKÜLTEKRÔL, AKIK HAZÁRA LELTEK

Recommend Documents