Utazás a Sárkány országában Egyik gyerekkori nagy álmom volt, hogy egyszer eljussak Kínába, és saját szemmel lássam e páratlan kultúra helyszínét. De akkoriban még Budapest is igen távolinak tűnt, Kínába eljutni pedig egyenesen lehetetlennek látszott. Az álmok természete azonban már csak olyan, hogy hajlamosak előbb-utóbb valóra válni. Az én álmom, hogy eljussak Kínába, 2008 áprilisában teljesült. Duan Shifu vezetésével vágott neki kis csoportunk, hogy megismerkedhessünk e távoli és nemcsak területében, hanem kultúrájában is hatalmas országgal. Összesen 8-an indultunk, hogy 2 hét alatt meglátogassuk azokat a helyeket, amelyek taiji és kungfu gyakorlók számára „a legendák helyszíne”. A 8-as szám a kínaiak legkedveltebb száma, mivel kiejtése megegyezik a „szerencse” szóval, így tehát mi is szerencsés útnak nézhettünk elébe. Peking A repülőút hosszú volt, de zökkenőmentes. Szombaton kora reggel érkeztünk Pekingbe, így elkerültük a hétköznapok elképzelhetetlenül hatalmas autóforgalmát. Egy bérelt kisbusz várt a reptéren, amivel egyenesen a Tiananmen térre indultunk. Az út mentén a parkokban – akárcsak a Kínáról szóló utifilmekben – mindenütt idősek tornáztak, taijit, qigongot gyakoroltak. Érdekes volt látni, ahogy 30-40 piros legyező együtt mozdul a taiji titokzatos ütemére. A Tiananmen tér hatalmas, tele kínai turistával, akiknek mi jelentettünk látványosságot, mert rengetegen jöttek vidékről megnézni Mao Zedong mauzóleumát, s közülük még sokan nem láttak külföldi embert élőben. Mi a Tiltott Városba igyekeztünk. A filmek nem tudják visszaadni óriási méreteit. Valóban grandiózus! Egészen más ott lenni és megtapasztalni a palota együttes területének nagyságát. Több kapun, több belső udvaron mentünk keresztül, egyre beljebb, amíg elértük a Császári parkot. Ez egy gyönyörű kert körülvéve pavilonokkal, épületekkel.
Megnéztük az Ég oltárát, és az Ég templomát is, ahol hajdanán a császár a mindenség urának, az Égnek mutatott be áldozatot. Majd a Nyári palotát látogattuk meg, amely egy tó körül elhelyezkedő épület és park együttes. Autóbuszos utunk során láthattuk az akkor még épülő Madárfészek Stadiont, a Vizes Kockát és az olimpiai „falut”. Ebédre természetesen pekingi kacsát ettünk. Az étel az út során végig nagyon kiváló és bőséges volt. Shifu igyekezett úgy összeválogatni a kínálatot, hogy minél többféle étellel, konyhával ismerkedhessünk meg. Ha volt olyan fogás, ami nem ízlett, egyszerűen ott hagytuk, hisz általában mindig 6-8 féle ételt tálaltak fel, amiből választhattunk kedvünkre valót.
Peking látványosan épül, igazi 21. századi metropolisszá nőtte ki magát rengeteg felhőkarcolóval, tágas sugárutakkal és szűk kis utcácskákkal. A végletek városa. Nagyon szép parkokat láttunk, az utak mentén végig fiatal fácskák, ami mutatta, hogy valóban nagyon készültek az olimpiára. A hagyományos kínai építészetet többnyire már csak műemlék jellegű épületeken lehet megcsodálni, egyébként betonból épült emeletes házak adják a városképet a legtöbb településen. A vidéki falvak fallal körülvett portái is merőben mások, mint az itthon megszokott utcaképek. Vacsora előtt meglátogattunk egy gyöngytermelő üzemet és mintaboltját, ahol egy rövidfilm és idegenvezető adott bepillantást a gyöngytenyésztés rejtelmeibe. A Nagyfal Másnap a Pekingtől 70-80 km-re lévő Badaling Nagyfalhoz mentünk. Ez tulajdonképpen csak egy része a Nagyfalnak, merthogy nagyon sok turisták számára is járhatóra felújított rész van. Azért mondom, hogy rész, mert bár végestelen-végig látható a Nagyfal, de nem minden része járható. Na, ez is egy olyan dolog, amit mindenki látott már TV-ben, fényképen, de csak ott érzi igazán meg az ember, milyen nagy vagy inkább hosszú, ahogy a kínaiak valójában nevezik. Ott döbbenünk rá, hogy milyen hatalmas emberi teljesítmény. És az a tömeg! Az első, amit ott megtanultuk, hogy tolakodni kell, ha haladni akarunk. Persze ez nem az a könyöklős-szitkozódós tolakodás, mint itthon. Ott elég türelmesen viselték az emberek a tolakodást: aki akart gyorsabban haladt, aki nem akart, ment a maga tempójában. Sok volt az idős ember, akiket a családjuk, vagy turistacsoport hozott magával. Most értettem meg, hogy a tolakodás náluk nem udvariatlanság, hanem egy mód arra, hogy ebben ez embertömegben boldogulhassanak.
Kína oly hatalmas, hogy több éjszakás vonatozással juthatunk el egyik részéből a másikba, nem csoda, hogy eltérő az emberek viselkedése. De persze az életmódja is. Egyértelműen látszik, hogy vidéken szűkebb anyagi körülmények között élnek. De az életkedvük éppoly élénk. Tényleg igaz, hogy köztük kell élni, hogy megértsd a viselkedésüket. Ebéd után meglátogattunk egy festékberakásos rézedény készítő manufaktúrát, ahol lépésről lépésre mutatták be, hogyan készülnek a különböző tárgyak kézimunkával. Valaha ezeket a vázákat és egyéb dísztárgyakat kizárólag a császári udvar számára készítették. Délután vonatra ültünk, és 18 óra vonatozás után elértünk a Wudang-hegységbe. A hosszú vonatút arra is jó alkalmat adott, hogy beszélgethessünk Shifuval a harcművészetekről, a kínai és magyar kultúra különbözőségéről, a hagyományos kínai gyógyászatról, és egyéb kínai szokásokról, érdekességekről.
Wudang-hegység Kis busz vitt fel a Wudang-hegységbe, mert az utak az autóforgalomtól le vannak zárva, hogy védjék a környezetet, mivel ez egy kiemelt természetvédelmi terület. Környezetbarát kisbuszok járnak elég nagy gyakorisággal. A sofőrök nem szívbajosak, sepernek ezerrel a szerpentineken, de szerencsére az ebéd a helyén maradt. Ja, a kínai közlekedésről! Shifu emiatt aggódott a leginkább. Ott ugyanis az autósok nem állnak meg, ha a gyalogos át akar menni, még ha ezt zebrán próbálja is megtenni. Meg kell várni, amíg elmegy az autó. Szerencsére nem sok lehetőségünk volt úttesten átkelni, így Shifu nem őszült bele az aggodalomba. Na, de visszatérve az utunkra: a hegytetőn lévő szállodánk felé menet egy festői völgyben megálltunk, és megnéztük a Wudang templomból érkezett harcművészeti csoport bemutatóját. Aztán beljebb sétálva a völgyben győnyörű tájat és vadon élő majmokat is láttunk. Mindenfelé van valami kő, ház, szobor, egyéb tárgy, amihez valamilyen történet, legenda kapcsolódik. Hasznos lenne eltanulni ezt, ily módon érdekesebbé tehetnénk Magyarország természeti és kulturális látnivalóit. Nagy kultusza van az öreg fák tiszteletének, ami igen tiszteletre méltó.
A szállásunk fent volt az egyik hegy tetején, kényelmes, minden komforttal ellátott hotel. A hotel mellett van egy wushu-iskola, ahol Shifu egyik wushu-testvére a főnök. Titokban abban reménykedtünk, hogy bemehetünk majd megnézni egy edzést, vagy urambocsá’ bemutatót, de az iskola vezetője éppen Hong-Kongba utazott. Másnap reggel a szállásunktól 5 perc sétára lévő taoista kolostor előtti térre mentünk gyakorolni. Sajnos, abba kellett hamar hagyni, mert megjelentek az első turisták. Bár Shifu úgy tervezte, hogy reggel, este gyakorlunk, ez a terve csak 2 alkalommal valósult meg, részint mert vonaton utaztunk ebben az időpontban, részint, mert később eleredt az eső. Libegővel mentünk fel a Wudang-hegység egyik legmagasabban elhelyezkedő taoista kolostorához az Arany Csúcs-ra. Itt található az Arany Terem, amely a legenda szerint egyetlen darabból álló aranyozott bronzcsarnok, és senki sem tudja, hogyan került fel a hegy tetejére. A teraszról pazar kilátás nyílik a Wudang-hegységre. Az idő mintha megállt volna. Oly távolinak tűnt a 21. század, a nagyvárosok zaja. Itt minden bizonnyal semmi nem akadályozta a lelki elvonulást választó szerzeteseket abban, hogy elérjék céljukat. Ma leginkább a helyet felkereső turisták hada töri meg a csendet.
Kisbusszal indultunk el egy ugyancsak híres taoista kolostor felkeresésére, ahol egy császári herceg kereste a megvilágosodást. Útközben megálltunk egy szabadtéri teázó helyen, s miközben az idei szüretelésű friss teákat kóstolgattuk, a szemben lévő teaültetvényekben és a
teát szedők munkájában gyönyörködhettünk. Ezek a hegyek valóban gyönyörűek. Egészen a hegytetőig zöld növényzettel fedettek. Eszembe jutott a Bükk-hegység, az ilyen szép, de az dombocska ezekhez képest. Tényleg minden hegység más és más. Mintha külön személyiségük volna.
Gyakran megesik, ha külföldre utazunk, hogy enyhébb-erősebb gyomorrontást kapunk, hiszen más az étel, más a víz, más a levegő… Általában ajánlott néminemű alkoholt vinni magunkkal, és étkezések előtt (esetleg után) bevenni, persze szigorúan csak egészségmegóvási céllal… Éjjelre lebetegedett a társaság egyik fele. Főképp azok, akik vagy nem pálinkáztak rendszeresen, vagy kimerülten jöttek az útra. Én szerencsére rendszeresen bevettem az evés előtti gyomorvédő italomat. Egyébként ez volt a legrosszabb élményem az egész út során. Egy hét múlva már a pálinka szagát sem bírtam, egyre nehezebb volt lenyelni. De hát nem volt mit tenni, és hát az eredmény engem igazolt. Nem is lettem beteg! (Csak azt nem értem, hogy az egyik társunk, aki ugyancsak nem ivott alkoholt, miért nem lett beteg?!) Másnap 3 fővel megfogyatkozott a csapatunk, őket a szállodában hagytuk pihenni/szenvedni/aludni/gyógyulni és most nem részletezem, mi mindent csinálni, mi pedig elmentünk megnézni egy újabb taoista kolostort. Ennek az volt az érdekessége, hogy egy hegyoldalba épült. Ezek a taoisták bravúrosan találékonyak voltak, hogy a leglehetetlenebb, legmegközelíthetetlenebb, leglakatlanabb helyekre építsék kolostoraikat. 2-3 emberszélességű sziklapárkányra építették ezt a fából ácsolt kolostorkígyót, mert a hossza tekintélyesebb, mint a szélessége. A kilátás viszont pazar volt. Ebben a kolostorban a szokásos rengeteg istenségszobron kívül volt egy harang, ami előtt egy lyukas korong lógott. Rendes jüanért lehetett vásárolni néhány szerencse jüant, amit aztán át kellett dobálni a lyukon, és ha megkondítottad a harangot, akkor te jujj, de szerencsés leszel! Mindannyian próbálkoztunk, de már az is nagy bravúr volt, ha a lyukba beletaláltunk. Csak Shifunak sikerült megkondítania a harangot. Említettem már, hogy milyen babonásak a kínaiak?! Egy csomó tárgyhoz, szoborhoz kapcsolnak valami hiedelmet, aztán simogatják/tapogatják/ megérintik/megkerülik, hogy szerencsét/jó létet/boldogságot/gyermekáldást/gyógyulást/ férfierőt/sok pénzt/vagy a Kínában leginkább áhított: hosszú életet hozzon nekik. Nosza, mi is simogattunk/tapogattunk/megérintettünk/megkerültünk minden ilyesmit, nehogy már mi kimaradjunk a jóból! Szóval a másik ilyen szerencsét hozó játék itt egy vízzel teli nagy bronzedény volt, aminek az alján egy bronz-sárkány kuporgott. És egy csomó szerencse jüan. A lényeg, hogy a fémpénzeket lapjával kell ráfektetni a víz felszínére, és az elkezd süllyedni alá, aztán aszerint, hogy a sárkány fejére, hátára, vagy valamelyik testrészére érkezik a pénz, lehetsz gazdag, kapsz jó állást, stb. A favorit az, ha a pénz egyenesen a sárkány nyitott szájába érkezik. Akkor aztán húúú, de mekkora szerencséd lesz! Próbáltál már így egy pénzérmével célba találni? Nem könnyű! Ezután következett a Bíbor felhők palotája taoista kolostor, amelyik nagyon közel volt a szállásunkhoz, és amely előtt előző reggel taijit gyakoroltunk a reggeli sétájukat végző szerzetesek nem kis derültségére. A kapuból nézve nem tűnt nagynak a kolostor, de amikor beléptünk, akkor érzékelhettük igazán, hogy milyen hatalmas területen fekszik. Shifu nagy meglepetése, (ami persze nagy pánikot váltott ki belőlünk), hogy bent ebédeltünk a kolostorban taoista vegetáriánus ebédet. Ez is finom volt, de sokkal puritánabb az eddigi
ebédeinknél: párolt zöldségek, tofu, lótuszgyökér, rizs. A riadalmat az keltette, hogy csak a kolostorban tudtuk meg, hogy ott fogunk ebédelni, és a kolostor területén nem szabad alkoholt fogyasztani. Szóval, izgalmas volt úgy ebédelni, hogy tudtuk, a többiek az ágyat nyomják felelőtlen antialkoholista magatartásuk miatt! Egy külön teremben ebédeltünk, mert Kínában az számít megtiszteltetésnek, ha külön teremben terítenek. Aztán szétszéledtünk, és körbejártuk a kolostort, be-bekukkantottunk a szentélyekbe. Amint kiléptünk a kolostor kapuján, rögtön előkerültek a butykosok.
Összepakoltunk, és indulás előtt… Shifu újabb meglepetése!… bementünk a wushu-iskolába, ahol a diákok bemutatót tartottak nekünk. Hááát, ilyenkor facsarodik el az ember szíve, hogy hol van a mi taiji tudásunk az övéktől! Ősszel ebben az iskolában rendezték a nemzetközi wushu-versenyt, erre az alkalomra készült repertoárjukat láthattuk. Ezután busszal visszamentünk a városba, ahol vonatra szálltunk, és újabb több órás éjszakai vonatozás után hajnali 4-re Zhengzhou-ba, Henan tartomány fővárosába értünk. Denfeng, Shaolin-templom Shifu egy másik wushu-testvére érkezett fogadásunkra. Ő már nem gyakorolja a kungfut. Ő egy helybéli igen vagyonos üzletember, ami nem akadályozta meg abban, hogy a kínai szokásokhoz híven segítséget nyújtson wushu-testvérének, és tanítványinak. Ebben a világban ugyanis, akik együtt gyakorolják a harcművészetet, testvérekké, egy családdá válnak, és mindig számíthatnak egymásra. Szóval, ő gondoskodott arról, hogy eljussunk utunk következő nagy legendás állomásához, a Shaolin templomhoz, illetve az attól 10 percre lévő szállásunkra a Darma Hall-ba. Ez egy kungfu iskola külföldieknek és egyéb látogatóknak fenntartott szállodája volt. Egy kollégium szintű szálláshely, 2 ágyas szobákkal, és azzal a luxussal, hogy egész napra kaptunk meleg vizet. Amint éppen elhelyezkedtünk, és lepihentünk, hogy a reggeliig még aludjunk egy kicsit, hangszóróból valamiféle nyekergő trombitaszó tudatta, hogy ébresztő, és megkezdődött ablakunk alatt a reggeli torna. Ez persze csoportos kiáltásokkal, és egyéb fegyverzajokkal járt. Itt gyakorlatoztak ugyanis ostorral, úgyhogy ostorcsördítésekre próbáltunk elaludni. Mivel nekem nem nagyon ment, inkább a reggeli edzést néztem. Érdekes volt megfigyelni, hogyan telik egy diák napja ebben a kungfu iskolában. Reggel ugrálások, rúgások, ütések, egyéb erősítő gyakorlatok voltak, napközben formák mozdulatai, szaltózások, délután pedig harc, páros gyakorlatok. Érdekes látvány volt, ahogy ez a sok kopasz vagy tüsi-hajú kínai tinédzser ott edzett katonás fegyelemmel. Reggeli után a szokásos wushus köszöntéssel üdvözöltük Shifu ottani wushu-testvéreit, és a kölcsönös bemutatkozás után körbevezettek az iskolában. Maga az iskola viszonylag kis területű, de a gyakorlópályák hatalmas területet foglalnak el. Mint megtudtuk, itt, a régi iskolában, 5000 diák tanul, az iskola többi 10000 diákja, már az új iskolarészben van, ahová majd az új iskola befejezése után innen is át kell költözni. Ugyanis régen a templom környezetében rengeteg kungfu iskola, és ezeket, illetve a turistákat kiszolgáló boltok, piac volt. A templom új vezetője elérte a kormánynál, hogy költözzenek el ezek az iskolák a templom mellől. Úgyhogy most Denfengben éri egymást a sok kungfu iskola. Már csak ez az egy maradt itt addig, amíg elkészül az újszárny. Ledózerolták az épületeket, és fákat telepítettek a helyükre. Visszakapta a templom a nyugodt természetes környezetet, amire vágyott. Most viszont turisták ezrei lepik el a területet. (Ennyit a nyugalomról!) Estére viszont
elcsendesedik a környék, ami kiváló lehetőséget teremt az elmélyülésre, meditálásra. Hihetetlen látvány volt az a rengeteg kínai gyerek a piros egyen melegítőjükben, ahogy ott gyakoroltak a pályákon, ameddig a szem ellátott! Abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy az iskola elitcsapata bemutatózott nekünk! Olyan fogadtatást kaptunk, mint egy kormányküldöttség. Egyébként előttünk tényleg ott járt valami magasabb pozícióban lévő rendőrtiszt, akinek vörös szőnyeget tettek le, és a diákok sorfalat álltak. Aznap másodszor bemutatózott ez elit csapat. Természetesen, utána közös fotózkodás volt. Délután szabadidőt kaptunk, mert Shifunak a kötelező udvariassági látogatásokra kellett mennie. Mi meg csavarogtunk, fotóztunk egy kicsit a környéken.
Másnap mentünk el egy idegenvezetővel a Shaolin templomba. Na, mondanom sem kell, hogy ez is más, mint amilyennek elképzeltem a filmekből. Sokkal nagyobb, több belső udvarral, szentéllyel, füstölővel, és rengeteg-rengeteg turistával. Itt is voltak simogatós szobrok. Megsimogattuk mi is, biztos, ami biztos alapon. Mire kellőképp elszédültünk a sok látnivalótól, Shifu újabb meglepetése következett: együtt ebédeltünk a buddhista szerzetesekkel. Na, szevasz pálinka, merthogy a buddhista kolostorok területén is tilos alkoholt fogyasztani! Beóvakodtunk az ebédlő hátsó padsorába. A kint álló kínai turisták majdnem meglincseltek, hogy ezek a laowai-ok (külföldiek) miért mehetnek be oda, ahová még ők sem. Később tudtuk meg, hogy a kungfus sihengek tavaly már jártak ott ebédelni, ami nagy kiváltságnak számít, de most fordult elő először, hogy nők tették be oda a lábukat! Párolt zöldség volt tofuval, és barnarizs leves. Meg olyan kínai gombóc-kenyeret is osztogattak. Mivel az volt a szabály, hogy mindent meg kellett enni, amit a tányérunkba tettek, nagy megmérettetés volt ez számunkra, mert két hatalmas rizses tálkát kaptunk (nem ám olyan éttermit, négyszer akkorát!!), ráadásul jól telepakolták gondos házigazda módra. Ezután megnéztük a pagoda-erdőt, ami a Shaolin szerzetesek temetkezési helye. Itt fejfák helyett pagodákat emeltek. Érdekes látvány volt, de most először kezdett zavarni az a rengeteg turista. Most kezdtem megérteni, miért rémítgettek minket itthon, hogy ott (mármint Kínában) sokan vannak. Eddig nem zavart, de itt most szívesen bóklásztam volna még egy darabig csendben. Shifu egyik wushu-testvérével (akit shishou-nak kellett szólítanunk, és a kolostorban él), elsétáltunk egy félreeső szurdokba, ahova a szerzetesek szoktak menni meditálásra, éjszakai gyakorlásra. A szokásos fényképezkedés után felmásztunk egy-egy nekünk tetsző sziklára, és meditáltunk egyet. Ezután a Shishou elköszönt, mert vissza kellett menni az esti imára, mi pedig libegővel fellibegtünk a közeli hegyre, ahol a 2. patriarcha háza áll. Egy viszonylag kis épület, mely előtt 4 kút van. A legenda szerint mind a 4 kútban másmás ízű a víz: édes, savanyú, keserű és sós. Ez számunkra továbbra is legenda maradt, mert nem volt bátorságunk megkóstolni a vizüket. (Kínában ajánlott ugyanis palackozott vizet inni.)
Este újabb megtiszteltetés ért minket: az irodájában fogadott Shi De Yang nagymester. Először mindenki megszeppenve ült, aztán feloldódott a hangulat, amikor a Shigong elővett egy kínai napilapot, és megmutatta, hogy benne van egy Magyarországról szóló cikk és fotó, így elkezdtünk beszélgetni Magyarországról, kínai élményeinkről, taiji tanulásunkról, az ottani kungfu oktatásról.
Estére eleredt az eső, és másnap is esett. Shifu szerint örültek a diákok, mert nem kellett edzeniük, és pihenhettek. Mi viszont kénytelenek voltunk megváltoztatni a programot. Elindultunk Damo barlangjához. Útközben betértünk az 1. patriarcha templomába, ahol most női kolostor működik. Nekem ez a templom tetszett a legjobban. Itt éreztem azt a végtelen nyugalmat és harmóniát, amit az ember egy buddhista kolostortól elvár. Persze az is közrejátszott, hogy az eső miatt nem voltak látogatók, csak mi és az ügyeletes apáca. (Minden templomban, szentélyben van egy ügyeletes szerzetes.) A falakon többszáz éves falfestmények voltak, a két nagy tartóoszlopon pedig ezer éves faragás. Hát, mit mondjak, lenyűgöző élmény volt! Kiépített járda és lépcső vitt fel Damo barlangjához. A legtöbb turista útvonal most már kiépített, biztonságos járda és lépcső, nem olyan hegyi ösvény, mint régen. 1 óra alatt jutottunk fel. (Az itt élő kungfut gyakorló Shaolin szerzeteseknek fél óra alatt kellett megtenni az utat oda-vissza.) Ez egy nagyon pici barlang, benne Damo szobrával. Épp egy szerzetes aludt bent, bizonyára lelkigyakorlaton volt. Ezután fellépcsőztünk a hegy tetejére egy kilátóhoz, ahová Damo hatalmas fehér mészkőszobrát építették. Másnap el kellett halasztanunk a Song-hegységbeli túránkat, mert nem járt a felvonó. Gyalog 8 óra lett volna az út oda-vissza (szerintem nekünk 2 nap), ezért nem indultunk el túrázni. Eredetileg Shifu sok-sok gyalogtúrát tervezett, de időközben rájött, hogy az állóképességünk bizony hagy némi (nem is kicsi) kivánnivalót. Szóval, változtatott a terven, és bérelt kisbusszal elmentünk a Fawang buddhista kolostorba. Itt találkoztunk Shibo wushutestvérével, akit ugyancsak shibo-nak kellett szólítanunk, és a tanítványai közül néhány ismerős volt nekünk, hiszen jártak már Magyarországon a Nemzetközi Chan wu bajnokságon. Ez a kolostor egy völgykatlanban helyezkedik el. Ahogy közeledtünk a szerpentinen, csak akkor tárult a szemünk elé, hogy milyen csodálatos harmóniában simult a környezetbe. Valahogy így képzeltem el egy kolostort. Később megtudtuk, hogy nagyon jó a Feng shui-ja ennek a kolostornak. És a kolostor vezetője nagy Feng shui és Ji King mester. Meghívott teára, majd ezután ebédet is kaptunk. Már nem is estünk kétségbe, hogy megint nélkülöznünk kell a kis egészségvédő pálinkánkat, és jóízűen ettük a kínai utunk során kapott legegyszerűbb, de nagyon ízletes vegetáriánus ételt: párolt zöldpaprikát, párolt krumplit és főtt rizst. Megbeszéltük Shifuval, hogy ez olyan gyönyörű hely, hogy szívesen eltöltenénk több időt is itt.
Ezután Denfengbe mentünk a harcművészeti tárgyak piacára. Na, ez aztán nagy csalódás volt! Csak 4-5 bolt volt nyitva, azt hittük azért, mert déli szieszta van, de később megtudtuk, hogy véglegesen zártak be a boltok, mert nem volt elég vásárló. Alig tudtunk vásárolni, drágán adtak mindent, és nem sikerült jó árat alkudnunk. Olyan nagy változások vannak évről évre, hogy még Shifu sem tudta, hogy ezek a boltok bezártak. A szállásunk mellett volt még egy piac, abban reménykedtünk, hogy ott majd tudunk vásárolni. Sokféle ajándéktárgy kapható, érdemes odafigyelni az áru minőségére, és ennek megfelelően alkudni. Vacsora után elmentünk egy hatalmas szabadtéri színházba, ahol a hegyek adták a hátteret, és megnéztük a Shaolin Musical-t. A kínaiak aztán értenek a látványtervezéshez! Pazar előadás volt! Tan Dum zenéjére (aki a Tigris és Sárkány és a Hős c. film zenéjét is szerezte) tradicionális hangszerekkel tarkított zenés látvány show-t láttunk, ami a Shaolin templom környékén élő emberek és a Shaolin szerzetesek életét mutatta be néptánc, kungfu, taiji
csoportok, énekesek közreműködésével. Azt sem tudtuk, hova nézzünk, mert hatalmas volt a színpad, és nem lehetett egyszerre belátni az egészet, ide-oda fogattuk a fejünket. Ahogy ott mondani szokás: olyan sok volt a látnivaló, hogy két szem nem elég.
Song-hegység Következő nap elmentünk túrázni a Song-hegységbe. Sífelvonó vitt fel az egyik hegycsúcsra, és onnan kiépített túraösvényen (járdán) indultunk el a hegység oldalában. Most értettem meg, miért festenek olyan érdekes hegyeket a kínai festők. Mert tényleg léteznek! Ilyen hegyeket eddig még sehol nem láttam. Ez volt utolsó ott töltött esténk. Sötétedés után elsétáltunk a Shaolin templom előtti térre, ahol már nem volt egyetlen turista sem, és elkezdtünk taijit gyakorolni. Nagyon különleges érzés volt azon a helyen taijizni, ahol több száz év óta gyakorolják a harcművészeteket. Ahogy ott gyakoroltuk a formákat a templom előtt, végig érezni lehetett a chi-t.
Luoyang Másnap bérelt kisbusszal elmentünk Luoyangba a Longmen sziklatemplomokhoz. A folyó mindkét oldalán sziklába vésett kis barlangok vannak Buddha és más szentek szobraival. Faragott szobrok ezrei! Igazán az döbbentett meg, hogy ezek a barlangok és szobrok a Tang dinasztia idején készültek, akkor, amikor a magyarok még az uráli sztyeppéken kalandoztak. Egy olyan étteremben ebédeltünk, amely a leveseiről volt híres: 8 féle levest tálaltak fel. (Természetesen volt még ezen kívül legalább 8 fogás.)
Chen falu Ezután Csenjiagou faluba mentünk, ahol Chen Chong mester már nagy örömmel várt, és elvitt a Chen mestereknek emléket állító, és a Chen stílust bemutató múzeumba. Itt freskók mesélik el a stílus történetét, és életnagyságú szobrok ábrázolják a Chen ősöket egészen napjainkig. Majd a temetőt néztük meg, ahol a Chen ősök nyugszanak. A stílust alapító ős sírja 600 éves.
Eztán gyalog végigsétáltunk a falun, van egy kis kiszáradt folyóvölgy, ahová lejárnak taijit gyakorolni az emberek. Ebben a faluban az iskolában kötelező tantárgy a chen-taiji. Tényleg ott voltak néhányan: a régi Yilu-t gyakorolta az egyik fickó. Elmentünk egy ugyancsak régi házba és kertjébe, ahol a legenda szerint Yang Luchan kileste a Chen család gyakorlását. (Az a Yang Luchan, aki később megalapította a Yang-stílust.) Utunk egyik legnagyobb élményét éltem át ezen a helyen. Itt ugyanis olyan erősen lehetett érezni a chi-t, hogy ha a föld felé fordítottuk a tenyerünket, szinte magától emelkedni kezdett. Én még ilyen erősen sehol nem éreztem. Itt aztán nem kell még egy kezdőnek sem magyarázni, mi a chi! Itt érezni lehet! Aztán elmentünk Chen mester házába, ahol megkínált teával, és helyi szokásokhoz híven a tanítványai az udvaron bemutatóztak nekünk. Este egy hot pot vendéglőbe mentünk. Egy speciálisan kialakított asztal közepén, egy tűzhelyen forrt a víz, amibe bele kellett rakni a különböző nyersanyagokat: húsok, tofu, zöldségek, tészta, és ahogy pár perc alatt megfőtt, a pálcikáddal szedegetted ki, és belemártottad az előtted lévő szószba. Másnap reggeli után elköszöntünk Chen mestertől, aki eljött a szállodához elbúcsúzni, és Kaifengbe utaztunk.
Kaifeng Egy hatalmas látványparkot látogattunk meg, amit egy régi Kaifenget ábrázoló festmény alapján építettek fel. Korhű ruhákban járkáltak a boltosok, és különböző programok tették szemléletesebbé a város hajdani életét. Pl. egy korabeli esküvőt bemutató kis színdarabot láttunk: amiben egy módos ember lánya az erkélyről fürkészte a sokaságot, és úgy választott férjet magának, hogy ledobott egy selyemlabdát neki. Majd egy lovasbemutató következett. Még egy kicsit sétálgattunk, nézelődtünk ebben a hatalmas skanzenben.
Zhengzhou Az ebédet már Zhengzhou-ban egy muzulmán étteremben fogyasztottuk el. Ezután ellátogattunk arra a testnevelési egyetemre, ahol Shifu is tanult, illetve ahol edzőként dolgozott. Megnéztük a profi taiji csapat edzését, találkoztunk Shifu egyik mesterével és egy másik wushu-testvérével, és ha már ott voltunk, akkor a csoport rögtönzött nekünk egy bemutatót. Minden versenyző bemutatta a formáját, a mesterük meg jól rájuk kiabált, hogy gyakoroljanak többet. (Kínában az a szokás, hogy a tanárok nem dicsérik a diákokat, hanem
állandóan elégedetlenkednek, így ösztökélve őket nagyobb teljesítményre.) Most láthattuk, hogy Shifu milyen türelmes és elnéző velünk. Este megint pazar vacsorában volt részünk, majd vonatra szálltunk, és másnap reggel megérkeztünk Pekingbe.
Peking Lepakoltuk a csomagokat egy szállodában, és lementünk Peking egyik leghíresebb bevásárló utcájába a Wangfujing utcába. Szétszéledtünk, és vásárolgattunk. Az Adidas boltok egymást érik, és sokkal olcsóbbak, mint itthon. De a saját márkájú sport ruházat is jó minőségű, és az itthonihoz képest fele annyiba kerül. Bementünk egy méteráru boltba is, ahol gyönyörű szép selymek és brokátok, hagyományos és modern stílusú ruhák voltak. Egy vagyont el tudtam volna költeni! Este összepakoltunk, köszönetet mondtunk Shifunak ezért a felejthetetlen kirándulásért, az ő körültekintő és fáradhatatlan vezetéséért, a szívélyes vendéglátásért. Elmondtuk, hogy mennyire jól éreztük magunkat, és milyen tökéletesen volt megszervezve ez az út. Kimentünk a reptérre, ahol Shifutól nagy szomorúan elbúcsúztunk, és mondtuk neki, hogy szívesen maradnánk még Kínában, és szeretnénk majd visszajönni máskor is. 10 és fél óra repülőút után megérkeztünk Budapestre. Csodálatos út volt, maga a megtestesült álom! De olyannyira tömény, hogy sok-sok részlet csak ezután, fokozatosan jut eszembe, évekig csemegézhetek belőle. S hogy miért nem meséltem el több történetet és legendát? Hogy mindenki ott, a helyszínen élhesse át azokat a csodás élményeket, amiben nekünk is részünk volt. Mindannyian úgy jöttünk el, hogy reméljük, hamarosan visszatérhetünk majd a Sárkány országába. Hálás szívvel mondok köszönetet Shifu Duan ZhiChao-nak áldozatos munkájáért, és mindazoknak, akik segítettek megszervezni és megvalósítani ezt az utat!
Szabó Szilvia Debrecen, 2009. április
