UNGVÁRI TAMÁS A HALHATATLANSÁG ENCIKLOPÉDIÁJA

UNGVÁRI TAMÁS

A HALHATATLANSÁG ENCIKLOPÉDIÁJA

KIADÁS ÉVE: 2011

A HALHATATLANSÁGRÓL Bevezetés egy enciklopédiához A halhatatlanságról a halandók döntenek. Ritka alkalom, hogy felnyúlhatnak a csillagokig, lekaphatnak onnan egy halhatatlant, hogy valaki mást szegezzenek a helyére. Úgy rémlik, a földöntúli bosszú nagyon édes, senkit se temethetnek olyan mélyre, hogy az el ne érje. Lope de Vega spanyol drámaíró, egyházi méltóság a halálos ágyán, utolsó leheletével sóhajtotta: Unom Dantét! S még Kosztolányi Dezső is, eme anekdota forrása, olyan elevenen meséli, hogy a kereszténység nagy eposzának szerzőjét éppen az inkvizíció titkáraként szolgáló papi személy fosztotta meg halhatatlanságától, amikor maga is oda készült. Irigyelte Dantét? Természetesen. Az irigység a közélet természetes anyanyelve – a dicsvágy versenyhelyzetet teremt. Az ellenfelek nemcsak a kortársak, hanem a példaképek is. Lope de Vega számos házasságon és szeretőn túl, VIII. Orbán kegyelméből szabadon írhatott világi drámákat, ám a kegyenc mindig sanda szemmel nézett az olyan független és lázadó szellemre, mint Dante. Egy jelentős amerikai szellemtörténész, Harold Bloom a megelőző nemzedékkel vívott küzdelem szerint írta le a költészet fejlődését. A vers válasz egy korábbi versre, viaskodás a hagyománnyal – azaz a halhatatlanok bilincsbe verték a halandókat, persze a halhatatlanság kedvéért. A halhatatlanságot – ugyancsak egyházi szóval – kánonnak nevezték. A kánon az a minta és szabály, amely múló létét az emlékezetre kényszeríti. Minden kánon magas várfalat épít a szentesített szövegek köré. A testamentumi szóról állították, hogy a Magasságos ihletére született, vagy éppen általa súgva, mint tette ezt Allah az írástudatlan Mohamednek. Mérték, szabály, norma, rend – megpróbálták összekötni a halhatatlansággal úgy, hogy a kánonon belül a szent szövegek gyűjteménye sorakozott, azon kívül viszont a titkolt és rejtegetett, idegen szóval apokrif próféciák és történetek bújtak meg. A halandók védik a kánont – eredeti jelentése szerint a vesszőből font sövényt -, míg mindazok, akik netán halhatatlanságra törekszenek, a profán titkok tudói ostromolják azt a fonatot, amelynek vesszeje korbács gyanánt is működik. A Kairóban elnyomott zsidók zsinagógai kövek hasadékaiba, külön temetőkbe rejtették bizonyos irataikat, melyeket majd a szent földbe földelnek el a Messiás eljövetelekor. Ezen iratokat genizáknak hívják, jelentésük szerint „elrejtett”-nek, „értékes”-nek, s persze e szövegeknek is végcélja a kánonbeli megnyugvás, a megérkezés és a megfejtés. Fizikai halhatatlanság nincs. Mindössze egy medúzáról, a turritopsis nutriculáról tudható, hogy szerelmi érintkezés után visszaváltozik eredeti polipformájává, vagyis megifjul, életciklusát újrakezdi. A természet ebből a halhatatlanságból az emberfajnak is juttatott. Arthur Koestler azt írta önéletrajzának egyik kötetében (Nyílvessző a végtelenbe), hogy a szerelmi tapasztalat is ilyen megújító hatással van az emberre. Még egy kaland is azt az érzést kelti, „hogy amit átél, az valami egészen egyedi és rendkívüli, ami minden más tapasztalattól különbözik, legyen az múlt-

vagy jövőbeli, a sajátja vagy másoké; ami – röviden szólva – az abszolútum bélyegét viseli magán a relatívumok világában.” Az egyedi élmény és tapasztalat így szentséggé változtathatja a profánt, felidézheti azt az óceáni érzést, amelyről Freud beszélt. Az intenzív idő megélése lajtorját emel a magasba, egyenest az öröklétbe, ha egy pillanatra is. Amiképpen Hotspur mondja Shakespeare-nél: time must have a stop, az időt meg kell állítanunk, mert a gondolat az élet rabszolgája, az élet pedig az időé. Az idő azonban csak végességében fogható fel, az örökkévalóság tükrében, azért, mert az idő az örökkévalóságnak nem tartama, hiszen annak nincs ideje. Amiképpen Szent Ágoston vallotta: ha nem kérdezik meg tőlem, mi az idő, akkor tudom, mi az; de ha kérdezik, akkor „nescio”, nem tudom. Az élet az idő rabszolgája, hangoztatta Shakespeare. Ebből a rabszolgaságból szabadítana fel a halhatatlanság, vagy az iránta lángra lobbantott vágy. Ahhoz, hogy a halhatatlanságot egyáltalán felfogjuk, hinnünk kell (feltételeznünk) – ahogyan a szabadságot is csak akkor gondolhatjuk el, ha előre hitelt adunk a létezésének. Az idő filozófiai megközelítését az irodalom bőségesen illusztrálta, képekben megelevenítette. A túlvilágot éppúgy megjelenítették, mint a jövőt, s a múltnak is ihletett tolmácsai lettek. Az irodalom persze éppen abba a hibába esett, mint az egyszeri ember, aki mindenét odaadta a jövőjéért. Mindenét: ez a jelen időt jelentette, hiszen más birtokunk, mint a jelen: nincs. Igen – erősítette meg Aldous Huxley -, nincs több birtokunk, mégis álmokért dobjuk oda. A halhatatlanság bizonnyal nem ér annyit az élőnek, mint az a pillanat, amelyben él, hacsak nem mártíriumra készül, öngyilkosságra, vagy aszkétának áll. Oszlopos Simeon a lelki üdvéért élt a sivatag közepi oszlop tetején vagy egy emberöltőn át, így a jövőért áldozta fel a jelenét. A halhatatlanságról szóló egyik tanítás sem volt olyan erős, hogy leküzdje a halálfélelmet, állította George Santayana amerikai filozófus. A túlvilág – vélte Platón – csupán egy biztató esély, korántsem bizonyosság. Vladimir Nabokov csak egy hamis szillogizmussal bizonygatta halhatatlanságát: más emberek meghalnak, de én nem vagyok a másik, tehát én nem halhatok meg. Micsoda balhit, jegyezte meg Edward Young, a modern sírköltészet XVIII. századi mestere, mindenkiről elhisszük, hogy halandó, csak önmagunkról nem. A jelen persze más idősíkban élhető át, mint az örökkévalóság. A XX. század megdöbbentő filozófusa, Ludwig Wittgenstein magyarázta el Tractatusában, hogyha az örökkévalóság nem a végtelen időbeli tartalmat jelenti, akkor az örökkévalóság a jelenben élőket illeti. E gondolatnak számos magyarázatát ismerhetjük. Én a történelmi okfejtéssel kísérletezem. A jelen elrablása az időszámításunk után 410-ben kezdődött, Róma kifosztásával. A barbárok megjelenése ellen Európa a kereszténységgel védekezett. A műveltség addigi szabad forrásait felszippantotta az Egyház. A hajdani iskolák népiskolák voltak a kolostorokhoz képest. Az írásbeliség hanyatlott, egy szűk elit birtokába került, a barbárság ellen új barbárság harcolt. A héber-görög hagyományt valósággal eltiporta az új, melynek géniuszai, milánói Ambrus, hippói Ágoston egy friss filozófián keresztül szűrték át – jószerivel maguknak – a tegnapi műveltséget. A középkort ugyan megrágalmazta Voltaire azzal, hogy sötét, de az ő tévedése csak a sötétség mértékének megítélésében állt. Az

V. századtól a XIII. századig nem nyílt világi alkalom a lélek művelésére: a súlypont áthelyeződött az e világról a túlvilágra. Ez pedig a jelen és ezzel együtt az örömök, az élvezetek eltörlésével járt. A jelen azonosult a bűntudattal vagy a közönnyel. A reneszánsz lett az újjászületés, a megfiatalodás korszaka. A görög és latin szerzőkben nem a múltat fedezték fel, hanem a jelen lehetőségét és érvényét. A reneszánsz művészet érzéki: felfedezi a testet, a dús kebleket, majd a meztelenséget. Mindezzel együtt sokak számára megnyitotta a műveltség forrásait. Európa nemzetei a könyvnyomtatás gyermekei, a mindenütt terjedő könyveké Gutenberg vagy Aldus Manutius műhelyéből. Az olvasás törte le a kánon sövényfalát az elit és a nép között. A mi jelenünket a tudás forradalmával írják le. A szaktudományok példátlan fejlődése tagadhatatlan. Napról napra haladják meg a tegnapi eredményeket. Meghaladják, azaz minden szakaszban elvesznek valamit az örökérvényűnek vélt igazságból – a dogma halhatatlanságából – az élő természet javára. A tudomány az igazi halandóság tartománya lett: ami ma érvényes, holnap nem lesz az. Minden tudományos igazság a halhatatlanságot perli el. A tudás forradalma azonban egyidejű a műveletlenség ellenforradalmával. A jelen visszahódítása – az élvezet és a tudás, az ihlet és az elmélyülés házasságából született valóság – példátlan elidegenedésbe torkollott. Az információ bősége annak elértéktelenedéséhez vezetett: a jelen élvezete a múlt teljes tagadásához vagy csak jelszavakban történő beépítéséhez, a torz halhatatlansághoz, az üres jelenhez. Virginia Woolf háromszáz évet felölelő kalandregényében – melyben a hős is többször újjászületik más korban és másik nemben – a telített pillanatról írt, mint az egyéniség megvalósulásáról. A telített pillanat nem más, mint az artikuláció, a kifejezés, a beszéd halhatatlansága. Orlandónak sikerült a tenger felé repülő vadludak után kivetni a szavak hálóját. „És akkor felhangzott az éjfél tizenkettedik kongása, csütörtökön, ezerkilencszázhuszonnyolc október tizenegyedikén. Az idő megállt a telített, értelmes pillanatban.” Nem a tegnapot siratjuk – természetes elmúlásáért imádkoztunk. A múlt azonban az, amit az emlékezet tartalmasan őrzött meg, a jelen képzettársításainak sűrűjében, az élő tudatban, a jelent támasztó tartalmában. Az irodalom a beszéd halhatatlansága – mondta August Wilhelm Schlegel német romantikus. A múlt a jelen halhatatlansága, Wittgenstein idézett gondolatának értelmében. A műveltség hanyatlásával nincs jelen. Ha a múlt nem ad tartalmat a jelennek, a jelen nem tud múlttá változni, azaz maradandó értéket képezni. Az európai kultúrkör mondjuk az antikvitáshoz képest, kevés mitikus történetet rögzített. Ezek egyike a vándor zsidó, Ahasvérus, vagy másik változatában a bolygó hollandi. Ezek a mi kultúránk halhatatlanjai, akik csak akkor távozhatnak az árnyékvilágból, ha a szeretet váltja meg őket. A reneszánsz hajnalán Francis Bacon azt tanította, hogy a tudomány szeretet nélkül kimérává, szörnyeteggé alakulhat át. A szeretet persze behelyettesíthető az éntudattal, a humán céllal, az emberi integritás tiszteletével, a jog uralmával, vagyis mindazzal, ami az ürességet tartalommal töltené fel. A bolygó hollandinak túlságosan sok múltja volt, nem adatott meg neki a múltválasztás joga, hiszen a halhatatlanság éppen az önazonosságot tagadta meg tőle. Aki mindent megélt, semmit sem élt át.

A jelen ürességének diagnózisát már a posztmodern kor előtt megsejtették az irodalom nagymesterei. Joseph Conrad példaszerű elbeszélése, A sötétség mélyén, az európai gyarmatosítót mutatja be, ahogy a barbárokhoz züllött. A rémület, a rémület! – meséli az elbeszélő. T. S. Eliot, a múlt század mértékké vált költője Az üresek című költeményében búcsúzott a klasszikus kortól, ahogyan az nem hatalmas robbanással, hanem nyüszítéssel ért véget. Még egy újabb név, hivatkozás – máris átalakultunk enciklopédiaszerzővé. Annál is inkább, mert az enciklopédiákat sohasem mérték azon, ami bennük volt, hanem a hiányokat kérték számon rajtuk. Ebből a szempontból A halhatatlanság enciklopédiája azért lehet méltó a jobb enciklopédiák rangjára, mert temérdek szócikk hiányzik belőle. Igazából a halhatatlanok maradtak ki a sorból. A halhatatlanság ugyanis időleges konstelláció: mire az enciklopédiája megjelenne, máris elavult. Ha ellenben a gyűjtés szempontja, hogy azokról emlékezik meg, akik kimaradtak a halhatatlanságból, s csak egy másik csillagkép alatt lehetnének halhatatlanok, akkor a vezérlő elv bátran a személyes kedvtelés vagy az önkény. Ennél azonban komolyabb dallam zeng az enciklopédiám soraiban. A kánon ellen azzal lázit ugyanis, hogy rámutat minden válogatás korhoz kötöttségére, esetlegességére. Továbbá arra, hogy minden feledés botrány, mert a múlt maga a teljesség. Jorge Luis Borges (nagy argentin költő és író, ha valaki nem emlékezne rá) sikerrel érvelt amellett, hogy az igazi térkép éppen akkora, mint a táj, amelyet lefed; minden könyvtár a bibliai Bábel szülötte, amelyben minden létező könyv kombinációi ott vannak, csak az az egyetlenegy nem található, amelyikben valamely ige rejtőzik, mint valami geniza a kairói zsinagógák hasítékaiban. Ez a harmadik ellenenciklopédiám, A feledés és Az emlékezés enciklopédiája után. Történetesen a mostanit megelőző kettő egészen sikeresnek bizonyult – az olvasók megérezték az enciklopédiákat bíráló indulatot... mert minden enciklopédia száraz és unalmas. Én azonban történetekben beszélem el a történelmet – ez csak manapság, az üres jelenben szokatlan. Az őseim nem történészek, még csak nem is irodalmárok, hanem mesélők, igricek, komédiások, kópék és góbék voltak, mint atyai barátaim, Tersánszky Józsi Jenő, Tamási Áron vagy Füst Milán, aki saját irodalomtörténetet formált a csúcsok összekötésével, a Copperfield Dávid első kötetétől az Anna Karenináig. Ha „igazi” enciklopédia írására vetemednék, a halhatatlanság címszónál SaintGermain grófjának történetét beszélném el. Alakját Puskin elbeszéléséből – a későbbi operából – kilépő Saint-Germain grófról mintáznám. A gróf, akinek születéséről keveset tudunk – lehet, hogy Rákóczi-sarj volt, vagy Musztafa szultán törvénytelen gyermeke -, a dámának segített azzal, hogy belelátott a kártyákba, s a veszteséget nyereségbe fordította. Saint-Germain alkimista volt, királyok kedvence, tíz nyelven beszélő diplomata, Cagliostro mestere, akit még Voltaire is irigyelt. Megtalálta a bölcsek kövét, a porosz császár húgának a túlvilágról idézte meg Lotharingiai Ferencet, Mária Terézia férjét. Saint-Germain kétezer éves volt, halála után többször látták Velencében. A halhatatlanságnak is voltak szélhámosai, sőt szaporodnak az üresek korában. Itt pedig abba is hagynám a halhatatlanság című bejegyzést az enciklopédiában, miután irodalomtörténészként a befejezett, lekerekített művek felettébb

nyugtalanítanak. A különcök jobban érdekelnek, mint a szabályosak, a megfejthetetlenek, a misztikusok és a magányosak, a többnyelvűek és az anyanyelvüket vesztettek, mint az epigonok. Franz Kafka, a németül író prágai; Arthur Koestler, a magyar-osztrák-angol; Borges, az argentin vak lantos; Beckett, az írországi francia szerző; Nabokov, az amerikai orosz regényíró; W. G. Sebald, a keletangliai német; Danilo Kiš, a magyar délszláv; s persze a magyar kortársak, akik Wittgenstein értelmében jelöltjei a jelen halhatatlanságának. Legújabb írásaim persze nemcsak a halhatatlanság síkját kutatják, hanem jóvátételért perelnek, s ebből ebben a könyvben is találhatók példák. Gyakorta feltűnnek az elpusztítottak, mint Radnóti, Szerb Antal, Sárközi György. Az ő hiányuk egyetemesen jóvátehetetlen. Egy újabb elbeszélésfüzér a kortársaim sorából épült. Embereket és asszonyokat idéztem fel, akiket ismertem, akik szembejöttek velem az utcán, vagy otthonukba fogadtak, netán olyanok voltak, akik honukat vesztették, majd börtönök mélyén szenvedtek. Nem kedvelem a szeretet nélküli történeteket – az én történeteim irgalomért esedeznek. Az előszavak igazából mentegetőzések. Nekem itt nincs mit mentegetnem. Nem az első könyvem, talán már kiismertem a mesterségemet. Azt meg végképp nem mentegetem, hogy nevek garmadát idéztem, miközben a műveletlenség ellenforradalmáról beszéltem. Annak a közönségnek írtam ugyanis, amelyik hajlandó alászállani a múlt mélységes kútjába, s onnan felhozni azt, ami az emlékezetre érdemes, miután minden egyes név az, mert a név az személy, s mint ilyen, csodálatunk tárgya: az ember. Szeretném persze, ha az én személyem eltűnne a történeteim mögött, s csak a hanglejtésben, a lélegzetvételben, az érvelés módjában és az elbeszélés csavarjaiban lépne színre. Ami engem illet, hosszú utat jártam be. Alakváltásaimban – akár egy bolygó hollandi vagy vándor zsidó – arcomhoz forrott maszkokban éltem. Most, a pálya végén, leolvadtak a maszkok. Egységbe forrott a sokféleség. Elértem, amit Jean-Jacques Rousseau tűzött ki az élet értelmeként: az önazonosságot. Ez mind én voltam egykoron, vallotta mesterem, Füst Milán – igen, ez én voltam mind, a könyveim írója, a menekülő és a célba érkező, a soknyelvű tanár, az önsajnálatra a legkevésbé hajlamos ironikus szerző. A halhatatlanság enciklopédiáját író, kétségbeesetten bizakodó halandó.

I. A JELEN ARCHEOLÓGIÁJA

SZÉLLEL BÉLELT Vörösmarty lányát vette el Széll Kálmán a dualista Magyarország egyik jelentéktelen miniszterelnöke volt. A szabadelvűség cégére alatt megcsúfolója a szabadelvűségnek. Személye az önérzetes semmit mondás, a kiegyezésen belüli kiegyezés, az elvtelen kompromisszumok s a mindenáron hatalmon maradás kormánypárti jelképévé „emelkedett”. A mai Magyarországon sokan Széll Kálmánt a költségvetési fegyelem megteremtőjének tartják, nagy elődnek, példamutató léleknek. Ugyan milyen jogon? Üssük csak fel Gratz Gusztáv A dualizmus kora, máig is haszonnal forgatható kétkötetesét, hogy kitűnjék: Széll Kálmán meghonosított némely szokásokat s eljárásokat a magyar politikában, melyeknek mulandóságáért egyelőre nem szavatolhatunk. Széll Kálmán egy „paktummal” jutott hatalomra, melyben a kormány és az ellenzék bizonyos kötelezettségeket vállalt meghatározott reformokra. Ez – ha az ellenzék obstrukcióját nem is, de – az ellenzék minden lehetséges győzelmét meghiúsította. Sikerült viszont összeolvasztania a nemzeti pártot a szabadelvűekkel. Az elvtelen kompromisszum nem zárta ki a belső vitákat, nézeteltéréseket, de a kormány szavazógépezete jól működött az ellenzékkel szemben. Széll Kálmán tehát egyik feltalálója a magyar parlamenti szavazógépnek. Elvtelen összefogással akár, de eladdig már-már a legnagyobb többséget biztosította a kormánypártnak. Eközben rendszerváltásról beszélt, holott valójában ügyes rendszerkonzerváló volt. De ha már Gratzot idézem: „Széll Kálmán... sokat és bizonyos szenvedélyességgel szónokolt; beszédei terjengősek és sokszor túlnyomó részükben üresek voltak, szerette a bombasztikus kifejezéseket és az alapjában véve semmitmondó frázisokat, bár világosan ki tudta fejteni álláspontját és alkalomadtán magával is tudta ragadni a hallgatóságot... Széll... módfelett hiú volt, csak ezen az ő hiúságán volt megközelíthető és azokat szerette a legjobban, akik vele éreztetni tudták, hogy őt legalábbis második Deák Ferencnek tartják.” Ady már nagyváradi újságíró korában felfigyelt arra, hogy a politikai siker legbiztosabb receptje nacionalista húrokat pengetni. S akivel szemben ezt a megfigyelést tette, az a Tisza Istvánt megelőző s jóval kisebb ellenfél volt: Széll Kálmán. Bessenyei Ferenc szabadelvű képviselő állítólag csak ugratásból mondta azt Rakovszky Istvánnak, hogy a pártja egyes képviselői nagy részvénypakettekkel rendelkeznek abban az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Részvénytársaságban, melyet a kormány azért szubvencionált adókedvezménnyel is, hogy az adóprésbe szorult pórnépből minél több kivándorlót szállíthasson a tengerentúlra. Tisza Istvánnak le kellett mondania az Adria igazgatótanácsából. Széll Kálmán gyorsan próbált napirendre térni a kínos incidens fölött. Az affért ő, úgymond, elintézettnek vette, de egyik politikusát már menteni nem tudta – kis türelmi idő után távoznia kellett.

Mindez 1901 áprilisában történt, s persze nem hallgatott róla a sajtó. Az a sajtó, melynek egyik távoli őrhelyét a „Pece-parti Párizsban”, Nagyváradon Ady Endre vigyázta. Széll Kálmán kormányzása alatt nyílott meg a képviselő urak előtt az a Dunára néző mai Parlament, melyet Ady rettenetesen drágának és kétesen monumentálisnak nevezett. Kivált, hogy az új csoda első urai először a sajtót akarták távol tartani az ország új házától, miként napjainkban is egy távoli szobába száműzték őket. Kiderült azonban, a sajtóval nem érdemes háborúzni. A dualizmus korában számos képviselő a sajtó korlátozásáért kiáltott. A kormánypárt ellenállt ennek. Wekerle és Andrássy elismerték a sajtó szabályozásának szükségességét, de a véleményszabadság korlátozására nem voltak hajlandóak. Az olyan javaslatokat, hogy a kritikus lapok terjesztését a postánál akadályozzák meg, leszavazták. A Parlament megnyitásánál a korábban elutasított sajtót – hirtelen váltással – pezsgős megnyitóra invitálták. „Az új palotában megindult már a kisded politikai játék – írja Ady A sajtó és a parlament című cikkében (Nagyváradi Napló, 1902/231.) -, mely még e kiskorú országnál is nagyon kisdedi. Csak azt nem tudjuk, vajon züllhete még lejjebb a magyar parlament? Ahol a parlamentarizmus haldoklik, egyébként csak valamennyire is egészséges viszonyok között: a sajtó lép elő. Ez egyszerű szociológiai törvény... Ma még több jussa van a magyar parlamentben a sajtónak, mint a népképviselőknek csúfolt vakok gyülekezetének.” Széll Kálmán a „törvény, jog és igazság” uralmát hirdette meg. A valóság azonban naponta csúfolta meg a retorikát. Ady szikrázó dühvel rontott a hazug politika képviselőjére, aki egyébként a magán- s a közerkölcs egységéről szeretett papolni. A magán szónak itt még annyi szerepe volt, hogy Vörösmarty Mihály leányát, Deák Ferenc nevelt gyermekét vette nőül Széll Kálmán – a szellemi és a világi hatalomhoz egyaránt fűzték rokoni szálak. Az agg Deákot a Széll Kálmánházban ápolta Vörösmarty Ilona. A rossz nyelvek azt híresztelték, hogy valójában Deák Ferenc lánya volt. A vérbajban szenvedő Vörösmartyt nem tartották nemzőképesnek Ilona születésekor. „Széll Kálmán bűnösebb minden elődjénél – így Ady. – Az adósróf a legjobban működik. Ide s tova félig már beteljesedik a szocialisták álma: minden az államé lesz. Ellenben képtelenek lesznek megélni az állam polgárai.” Mit adóztatott meg Széll Kálmán? Ő volt a különadók mestere. Bevezette a biliárdadót, a fegyveradót, a vadászati adót – ezek persze csökkentették a költségvetési hiányt. Ő külföldi kölcsönökhöz folyamodott. Széll Kálmán érzékeny és sértődékeny ember volt: személyes megtámadtatásnak fogta fel politikai bírálatát. Nemegyszer fogadkozott, ha nem valósíthatja meg programját, félreáll. Ady emlékezett egyik ilyen ígéretére: „Figyelmébe ajánljuk ezt Széll Kálmánnak. A tizenkettedik órában vagyunk, s ígéretekkel hitegetni a nemzetet már nem lehet. Mert ezután csak egy ígéret jöhet: »amennyiben terveimet végrehajtani képtelen vagyok, átadom a helyem méltóbb embernek«. De ezt az ígéretet aztán muszáj is lesz ám beváltani!” Széll Kálmán persze nem mondott le: gróf Tisza István váltotta fel hosszú kormányválság után. A válságot az ellenzék nyakába varrták, és Széll Kálmánnak gyengeségét vetette szemére a pártja. Tisza azt fontolgatta, hogy karhatalommal vezetteti ki a Parlamentből az ellenzéket.

Gyerünk vissza Ázsiába, javasolja ironikusan Ady. „Néznek bennünket a kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyintani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmit tévők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti.” Ady Endre hírlapíró Nagyváradról lődözte nyilait Széll Kálmán felé. Statisztikailag a Körös-parti városban a lakosság harmincöt százaléka volt zsidó, de területi elosztása szerint a városlakók nyolcvan százaléka: a „nép” a várost övező kiterjedt peremtelepüléseken élt. Olyan volt ez – mint Nagy Endre idézi Ady tréfáját -, mintha nyolcvan százalék kovászból és húsz százalék lisztből sütnének kenyeret. A magyar parlament a hazánkba beözönlő „idegenek” áradatának megállításáról tárgyalt gróf Károlyi Sándor javaslatára Széll Kálmán miniszterelnöksége alatt, míg Ady Endre a „kovász” elfogadtatásáért küzdött. S vállalta a kozmopolita bélyeget. „A leghatározottabban tiltakozunk ellene, hogy a kozmopolita címet lefoglaltassák a zsidókkal! Hohó! Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra... kozmopolitaság... akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták!... Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sújtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázisgyártó hazaffyaknak...” Ázsiát akkor látta feltűnni Ady, amikor a parlamentben Vázsonyi Vilmos demokrata képviselőt a házban lezsidózták. A magyar önismeret, a történelmi öntudat választása ez. Apró tükréből visszaverődhet, hogyan döntünk közelmúltunkról és századunkról. Bizonyos politikai reflexekből úgy rémlik ugyanis, hogy nosztalgia ébreszti a Monarchia szellemét, az 1920-as éveket. A kommunista hatalomátvétel, az orosz megszállás, meglehet, cudarabb világot hozott ránk Horthyénál. De Horthy és Bethlen, Gömbös és Bárdossy nélkül nem jöhetett volna kommunizmus, miként a Tiszák nélkül se Trianon. Bűnös nép nincs, de bűnös uralkodó osztállyal eleget szolgált a magyar történelem. Ady nem volt politikai analfabéta, amikor azt mondta, hogy az időben kiterjesztett választójoggal, demokráciával a háború is elkerülhető lett volna. Ausztria már 1907-ben bevezette az általános és titkos választójogot. Magyarhon azonban visszarettent a népfelhatalmazástól. Andrássy az úgynevezett plurális választójog mellett kardoskodott. Minden 24. életévét betöltött, írni-olvasni tudó magyar állampolgárt egy szavazat illet meg. A 32. életévüket betöltött polgárok katonai szolgálatuk letöltése után, továbbá négy középiskolán túl és húsz korona adó megfizetésével plusz egy szavazatra jogosultak, amennyiben három gyermekük van. Az Andrássy-tervet manapság felmelegítik, holott tudható az általános és titkos választójog megváltoztatásának minden következménye. Két vesztes háború megcsonkította, majd függőségbe taszította Magyarországot. A történelem azonban nem állt meg. A világégés azért mégiscsak elsöpörte a cinikus úri politikát, a függetlenséget hirdető, de a Monarchiához, majd a Harmadik

Birodalomhoz húzó külügyi orientációt, a birodalmi ábrándokat, a kisebbségeket fenyegető irredentizmust, a kultúrfölényt és a darutollat. Képviselőikkel szemben a Széll Kálmánok rátóti provincializmusát bíráló Adynak, a Tisza Istvánt támadó Szabó Dezsőnek, a Gömböst tollhegyre tűző József Attilának volt igaza. Azt az úri világot, melynek feltámasztására olykor-olykor kísérlet történik, a szellemi Magyarország legjobbjai minden ízében elutasították. A magyar történelmi folytonosság megszakadásáért, úgy rémlik, visszamenőleg vonják felelősségre azt a radikalizmust, mely a vészt kimondani s elhárítani igyekezett, és mentik fel azokat, akik a pusztuláshoz vezető utat kikövezték.

HAJNALI LÁZ Svédországból is hazamenekültek Gerinces ember volt az a hajdani Izsák, az első svéd zsidó, akinek az állampolgárságért cserébe a keresztséget kellett volna felvennie, ám azt megtagadta. Kérvényezte mégis III. Gusztáv svéd királynál a befogadást, s az uralkodói pátens nem késlekedett. Izsák letelepedhetett, s a zsidók korlátozott jogokat kaptak. Svédország semleges maradt a második világháborúban, önkéntes hősei, mint Wallenberg, a zsidók mentéséért áldozták életüket. A mai kormányzat szigorúan büntetni rendeli a rasszizmust és az antiszemitizmust. A zsidóüldözés történetéről minden svéd háztartás kap felvilágosító könyvet, a gyűlöletkeltést még az interneten is tiltják, az online agitátorokat börtönbe vágják, az uszító muzulmán rádióállomásokat lekapják az éterből. Az amerikai, angol, francia és szovjet csapatok felszabadította koncentrációs táborok látványa a második világháború után megrendülést váltott ki a világban. Elsőnek Svédország ajánlotta fel, hogy az éhezéstől legyengült, tífusztól szenvedett, tüdővésszel fertőzött túlélőknek, elsősorban a haláltáborokba utolsónak érkező magyaroknak ideiglenes otthont és orvosi gondozást kínál hónapokra, évekre. Kórházakat építettek, és otthonokat húztak fel az egész országban, ruhával és élelemmel látták el a rászorulókat. Az egyik Bergen-Belsenből kiszabadított túlélő áldozat a Hajdúsámsonban született huszonnégy esztendős újságírótanonc, Gárdos Miklós volt, egy tüdőbeteg – orvosai szerint korai halálra ítélt -, baloldali meggyőződésű fiatalember, aki a párkeresés sajátos módszeréhez folyamodott: a túlélők listájából olyan levelezőpartnereket keresett, akik a Hajdúságban születtek, vagy ott töltötték kamaszkorukat. Százával írta a leveleket Gárdos, tucatjával kapta a válaszokat. Végül egy másik, ugyancsak svédországi táborban élő kislánynál, bizonyos Reich Lilinél kötött ki. Nem törődve a tüdővész „hajnali lázával”, szerelmes leveleket küldözött Eksjőbe, ahol Lilit rehabilitálták. A lányt a halottak közül szedte ki az orvosa, így került az óvó kezek közé. Lassanként kiderült a két szereplő sorsa. Miklóst elfogásakor úgy megverték, hogy a legtöbb foga kiesett, s azokat most Svédországban úgynevezett viplával pótolták. Lilinek a veséjét támadta meg a kór. A két magára maradt fiatal a szüleiről mit se tudott jó ideig, számkivetve éltek a világban, s így találták meg egymást levelek sorában, egy zsidó Héloïse és Abelard történetében. Adatainak felvételekor Lili keresztény anyát hazudott magának, ezért igazi anyja nem is lelhetett rá a Vöröskereszt listáján. Lili egyébként is eltökélte, szakít a zsidósággal. Vasárnaponként svéd keresztény családnál ebédelt, és velük járt templomba. Miklós mint ateista, elszánt szocialista a világforradalom győzelmében hitt, s menyasszonyának August Bebel A nő és a szocializmus című művét ajánlotta olvasásra. A fentiek mind olvashatók Gárdos Péter Hajnali láz című regényében. Az olvasó ne legyintsen, hogy egy újabb holokausztregény. A holokausztirodalom ugyanis

ritka kincs. Egy kaliforniai konferencián Saul Friedländer, a kérdés legnagyobb tudósa számos társával azt állapította meg, hogy a holokauszt élménye az ábrázolhatóság határait feszegeti. A népirtás lényege ugyanis, hogy az meghaladta a képzeletet. Theodor Wiesengrund Adorno német filozófus kijelentése, miszerint Auschwitz után meghalt a költészet, így értelmezhető. Ahol a képzeletet is megcsúfolja a valóság, nincs helye a fantázia játékának. A holokausztirodalom ezért ritka. Kertész Imre, Jorge Semprun, a Sophie választásának első része, Paul Celan, Primo Levi, Tadeusz Borowski – a többi jószerivel giccs. Az élménybeszámolók is rettentő terhet jelentettek. Akik igazán megírták a rémületet – Borowski, Levi, Celan, Jean Améry -, művük megírása után öngyilkosok lettek. Az ő mércéjükön persze alig mérhető újabb mű. Méltánytalanság Gárdos Péter regényét az övékéhez hasonlítani. A szerző, aki jelentős magyar filmrendező, a családi archívumban talált rá a levelezésre, és az eredeti dokumentumok köré szőtte édesapja és édesanyja szerelmének történetét fordulatosan és hatásosan. A könyv férfihőse egyébként az a Gárdos Miklós, akit a korai tévé műsoraiból sokan ismerhettek külpolitikai újságíróként. A Rózsa Ferenc-díjas Gárdos – aki menyasszonyának még Svédországban azt ígérte, hogy kitérésükhöz püspököt keres – a zsidóság problémájával sokat foglalkozott. Írt a nürnbergi háborús bűnösök tárgyalásáról, a „bélyeges sereg” magyarországi történetéről. Alapítója volt a Magyarország című hetilapnak Pálfy Józseffel. Az újság attól volt olvasható, hogy külföldi beszámolóiban világlapokat idézett, és viszonylagosan elfogulatlan tájékoztatást adott fontos eseményekről. Ettől még Pálfy József a különlegesen ronda fráterek közé tartozott, a rendszerhű boncok élén járt mindenre kapható külföldi tudósítóként, az Újságíró Szövetség fejeként. Gárdost, a helyettesét nem tudom, hová tenni. Huszonöt esztendősen írott leveleinek egészét nem idézi a fia, részletekből ítélni pedig nehéz. Ha eltekintenék a körülményektől – láger, betegség, szerelem -, a retardált pubertás dokumentumaiként kezelném a leveleit. Nagyot mondó, intellektualitásba burkolózó, érzelgős fickó lehetett, akinek persze a helyzetét tekintve nem sok esélye nyílt a pallérozódásra. Gárdos Miklós édesapjának könyvüzlete volt Debrecenben, s amit ott összeolvasott huszonnégy esztendős koráig, azzal szédíthette a szerelmét. Említettem már Bebelt, akit a másik lágerben állítólag már egy huszonéves lányka olvasott. Ebben tisztelettel kételkednék. Bár magyarra már 1919-ben lefordították Bebelt, az ökörszarvból készült kilincsek gyárosát, Szabó Ervin pedig ismertette is – fogalmi készlete és elavultsága az 1940-es évekre ezt alig teszi hihetővé. Alig hihető, hogy a Gárdos-könyv főhősének Alekszej Tolsztoj Első Péter című regénye már 1945-ben kedves olvasmánya lehetett. Első magyar fordítása ugyanis a háború után tíz esztendővel jelent meg. Ez az apróság azonban rávall az emlékező fiú indítékaira. Megrajzolja a szovjet hadsereg indulóját, egy osztrák munkásmozgalmi dalt, a svéd fürdőkádban éneklő fiatalember arcélét: az ifjan hívő bolsevikét, aki még az udvarlásban is lenini monomániával hiszi a jövendőt. A fiatalkori arcmás rehabilitálja az érett, rendszerhű Gárdos Miklóst. Hitelt retusál egy kommunista hitnek, ezt fenntartani pedig nem volt hozzá rendelt valóság. A hit nem váltja meg és nem is igazolja a Rákosi- és Kádár-rendszer kitartó

híveit. Nem volt miben hinni, a fiatalkor nem hitelesíti a későbbi, feltétel nélküli szolgálatot. Elkárhozott nemzedék. Megadatott nekik egy élet a hatalom árnyékában. Nincs mit rehabilitálni rajta. Volt közöttük jó újságíró, cinikus vagy hívő, még ha nem is olvasták svéd lágerekben az egyébként jellemtelen Alekszej Tolsztojt. Egyre ment. Gutgesinnt, bien pensent – úgy gondolkodtak, ahogyan elvárták tőlük a többszörösen ellenőrzött szakma szabályai. Az ilyen ember ráhangolódott az agitációs és propagandaközpont rádióhullámaira, sőt a vezetők helyett és utasítás nélkül is működött. Pálfyval ellentétben Gárdos Miklós, mindig a második vonalban, rendes ember is lehetett. Jó apa, kiváló férj, titkos feminista. Szellemképe retusált, de ez sem nagy hiba. Regényről beszélünk persze, olvasmányos műről, amelynek filmvásznon a helye. A legjobb forgatókönyvek ősforrása a giccs. Mindenki egy kicsit fényesebb a valóságnál. A szereplők bádogból vannak, legfeljebb egy nagy színész keltheti életre őket.

MONDJA, KEDVES BIMSENSTEINNÉ, HOL DOLGOZTAT ÖN? Vámbéry Ármin és a királynő Réli bácsi, azaz Varannai Aurél, a Reuters egykori tudósítója engem rettentően idegesített. Harminc esztendővel volt nálam idősebb, mellényben járt, s csokornyakkendőt kötött, ráadásul azzal hivalkodott, hogy jól beszél angolul. Mintha személyesen ismerte volna a magyar, a francia és az angol történelmet. Párizsi fiatalsága idején interjút készített Poincaré francia elnökkel, aki neki szidta a magyarokat, hogy az első világháborúban kitartottak Bécs és az osztrákok mellett. Ráadásul Károlyi Mihály is becsapta a franciákat – azt ígérte, hogy sohasem fordul ellenük, aztán mégis. Így Poincaré, az elnök. A háborút követő forradalmak után került Varannai Franciaországba. Esztétikából akart vizsgázni Victor Baschnál, de mindenütt figyelmeztették, hogy magyarságát tagadja, nehogy németnek nézzék. Egy párizsi taxit, az „Ich spreche Deutsch” tábláért felborítottak: német, osztrák, magyar akkoriban egyre ment. A magyar fiatalok, Varannai és barátai igyekeztek megismerkedni a francia nagyságokkal. A Loire völgyében egyszerre egy magas, kecskeszakállas alak állt eléjük, az akkoriban nagymesternek tartott Anatole France, s persze azonnal előadásba kezdett a két ismeretlennek a monumentális építészetről. A nagy író háta mögött egy öregecske asszony rohant egy felöltővel, a Mester egykori házvezetőnője, immáron a felesége. „Még a végén megfázik!” – kiáltozta. Az ifjú Aurél bejutott az isteni Sarah Bernhardt öltözőjébe. A művésznő első szava azonban lehűtötte: „A háborúban ellenünk harcoltak” – közölte Sarah Bernhardt, aki jól emlékezett budapesti fellépéseire. A nagy színésznő ekkor már nyomorék volt, egyik lábát levágták. Varannai látogatásának estéjén ágyban fekvő, tizennyolc esztendős tüdőbeteg fiatalembert játszott a saját színházában. Ilyen történeteket mesélt Réli bácsi, s ezeket írta meg önéletírásában, melyet csupán halálát követően adtak ki. Hazatérte után Varannai Az Újsághoz, Kóbor Tamás lapjához szerződött, ám közben az OMKE (Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés) titkára lett. Budapest ekkor vált igazán az anekdoták városává. Még messze hangzott, s a kabarékban játszották az Ekler szűcs hirdetését a címben is emlegetett Bimsensteinnéról Zerkovitz Béla szerzeményében. Mondja, kedves Bimsensteinné... Vagy amikor a vidéki szabósegédből nagy orientalistává lett Vámbéry Ármint meghívta Viktória királynő, és két, fáklyás lakáj kísérte a baldachinos ágyba. Jó sokra vitted Wamberger, dünnyögte maga elé Vámbéry. Varannait a nagy tekintélyű The Economist szerződtette az 1930-as évek végén budapesti tudósítónak. A brit újság 1939. februári számában Varannai kommentálta azt a tragikomédiát, hogy egy felvidéki ügyvéd kikaparta a miniszterelnök, a megrögzött antiszemita Imrédy Béla zsidó származásának egyik bizonyítékát. Imrédy, bár Horthy azonnal leváltatta, bosszúért lihegett. Varannait elfogták, majd internálták. A Mosonyi utcai „zsidószobába” került, ahol a kétes

állampolgárságú egyedeket gyűjtötték egy fedél alá. A The Economist azonban nagyhatalom volt Angliában. A magyar nagykövetet Varannai letartóztatása után sehol sem fogadták. Csáky külügyminiszter eldönthette, mennyit ér diplomáciailag Imrédy Béla volt miniszterelnök zsidó nagymamája. Varannai Aurélhoz személyesen ereszkedett le Sombor-Schweinitzer rendőrkapitány a börtönbe, és a saját kocsiján fuvarozta haza. A háború alatt Varannai Aurél munkaszolgálatba került, majd a koalíciós időkben pedig ismét tudósító lett. Történt, hogy az Egyiptomba akkreditált magyar követet, Csornoky Viktort, Tildy Zoltán köztársasági elnök vejét hazarendelték, és azzal a váddal ítélték halálra, hogy az elnök Svájcba szöktetésére készült. Tildy elnököt ezzel mondatták le. Varannai persze megírta a történetet, megtoldva azzal, hogy elfogásakor Csornokyt lábon lőtték. Ezúttal az Államvédelmi Hatóság főnöke, Péter Gábor esküdött bosszút Varannai ellen. Letartóztatták, vallatták. Perében Boldizsár Ivánt szánta mentőtanúnak, de az akkori sajtófőnök a tanúk padján megváltoztatta a vallomását, és Aurél ellen emelt szót. Boldizsár 1956-ban Nagy Imre sajtófőnökeként kért bocsánatot az addigra már kiszabadult Varannaitól. A kitelepítés és a márianosztrai börtönévek érzékletes leírást kaptak Varannai naplójában. A két világháború közötti egyik kommunista frakció vezetőjét, Weisshaus Aladárt szabadon bocsátották volna, de az nem hagyta el a börtönt. Mit kezdjen odakint, hiszen már járni is alig tud. Batthyány Gyula festő szabadulásáért a képzőművészeti szövetségek álltak ki. Ő sem akart távozni a fegyházból a fia nélkül. A fia úgy szabadult szovjet fogságból, hogy rájöttek, a szabadságharc miniszterelnökének leszármazottja. Hazaérkezésekor azonban ismét letartóztatták – itt nem számított a szabadságharcos előd. A forradalom után, hosszú évek múltán Varannai ismét együtt lehetett a családjával. Az Akadémiai Kiadóhoz került szerkesztőnek. Én az 1960-as években ismertem meg, amikor jelentős könyvét írta John Bowring és a magyar irodalom címmel. – Drága Aurél bácsi, ehhez én nem értek. – Egy angol-magyar szakos? – Igen, az lennék, de nem ismerem a XIX. század elejét. Réli bácsi sértődötten vette tudomásul, hogy nem mindenkit érdekel életre szólóan a magyar költészet első angol nyelvű, de jobbára németből fordított antológiája (Poetry of the Magyars, 1830). Szerzője még nem járt Pest-Budán, amikor gyűjteménye megjelent galánthai Esterházy Pál londoni követünknek dedikálva. A távol-keleti szakértőnek tartott Bowring világutazó, diplomata és kalandor volt, a népek nacionalizmusának támogatója. Ő beszélte rá Lord Byront, hogy a görög szabadságharcban részt vegyen. A Hellészpontoszt 1810-ben átúszó, majd 1824-ben, albániai kalandját követően mocsárlázban elhunyt Lord Byron bebalzsamozott testét hordóban kézbesítették Angliába – éppen Bowringnak. Bowring vállalkozása a magyar költészet fordítására Vörösmarty Mihályt is lázba hozta. A magyar költészet a világirodalom kapujában! Aztán a magyar

tudományosság nagy előmozdítója, Döbrentei Gábor írt biztató levelet Bowringnak, rossz angolsággal, melyet maga Széchenyi István javított ki. Aurél azért is házalt Bowringról írott munkájával, mert Bowring a magyar nyelvet a legnagyobbra tartotta az európai nyelvek közül. Míg az angol – írta Bowring az előszóban – a történelem tükre, addig a magyar, miként egy kőszikla, öröktől fogva létezik és Istentől való. A magyar nyelv kialakulása az egyiptomi templomokéhoz hasonló. Aki ennek a nyelvnek a titkát megfejti, az isteni titok birtokába jut. Bowring egyetlen estét töltött Magyarországon, 1938-ban. Vörösmartyval színházba indult, s a magyar költővel németül beszélgetett. Varannai Aurél egy idő után nem idegesített. Általa megbarátkoztam Sir John Bowringgal, a történeteit is élveztem már. A Bowringról írott dolgozatát végül tanárom, Bóka László fogadta el egy akadémiai akta számára. Így került hozzám korrektúrára. Közlése ellen csakugyan összefogott számos befolyásos kutató és professzor. Élesen tiltakozott egy „amatőr” közlése ellen Nagy Péter professzor. Ő történetesen Csornoky Viktornál, a később felakasztott egyiptomi követnél dolgozott Kairóban. Máig sem teljesen tisztázott Nagy Péter, a nemrég elhunyt akadémikus szerepe azoknak a hamis táviratoknak a kézbesítésében és értelmezésében, amelyek hazahívták a köztársasági elnök vejét az akasztófa alá. Ez a világ elmúlt. Vele Anatole France és Bimsensteinné, Sombor-Schweinitzer és a börtön... s Aurél az utolsó nagy tanúk egyike.

FILOZÓFUS A KÉMÉNYBEN A „Sas” nem kapdos legyeket A kommunistagyanús Mendi Irmát letartóztatta Horthy rendőrsége. Szabadulása után a Szovjetunióban keresett menedéket. Balszerencsés egybeesés, hogy csaknem ugyanabban az esztendőben Rákosi Mátyás hivatásos forradalmár is Magyarországra érkezett Bécsből a munkásmozgalom szervezésének feladatával. Rákosi állítólag pacsirtaként énekelt, elfecsegte titkos kapcsolatait, másokat is belerántott a slamasztikába. A moszkvai Komintern természetesen értesült Rákosi nemtelen magatartásáról. Úgy döntöttek azonban, hogy egy nemzetközi per főszerepére alkalmas lehet, ezért elnézték neki az apró malőrt. Kinevezték tehát Mendi Irmát rendőrspiclinek. Az sem bizonyos, hogy halálra ítélték. Eltűnt, elpusztult. Budapesti barátai nem hittek Irma rendőrspicliségében. Elsősorban a Taufer álnéven működő munkásmozgalmi vezető, Weisshaus Aladár kezeskedett a becsületéért. Moszkvában a Komintern magyar nehézfiúja, Kun Béla azonnal terveket szőtt Weisshaus ellehetetlenítésére. Talán a helyettesét kellene rendőrspicliséggel megvádolni? Az illegális magyar kommunista párt frakciói ekkor összefogtak Taufer-Weisshaus ellen. Landler Jenő, az egyik frakció vezetője – a rágalmazást elutasítva ugyan – likvidátornak nevezte Taufert, és kizáratta a pártból. A vasutascsaládból származó és a vasutasokat szervező Weisshausnak azonban a háború után is „utánanyúltak”. 1946-ban az a Rákosi Mátyás ítéltette három és fél esztendőnyi fegyházra, akivel korábban együtt tartóztatták le. Büntetésének letöltése után sem szabadulhatott Weisshaus, aki a börtönben szerzett súlyos gerincbaja után már nem tudott egyenesen járni. Egy pusztára internálták. Élete utolsó évtizedét némaságban töltötte, 1963-ban hunyt el. Szerencsésebb volt Normai Ernő. A budapesti villanyszerelő ugyancsak a munkásmozgalom személyisége volt az 1920-as években. Alakja Illyés Gyula párizsi regényeiből tűnik elő, az értelmiségi gyári munkás példaképeként. A Tanácsköztársaság bukása után „európai utas”, azaz hontalan vándor, aki eljutott a Szovjetunióba, s onnan csalódottan távozott... a felesége azonban Moszkvában maradt. Párizsban Normai Ernő visszatért eredeti szakmájához, a Renault gyárban lett villanyszerelő. Amikor az 1920-as évek végén – a bethleni konszolidáció után – a hazatéréssel kísérletezett, szívességből a francia letelepedési engedélyét egy illegálisan Párizsba érkezett munkás kollégájának játszotta át. Amikor a fasizmus előretörése ismét emigrációba kényszerítette, Párizsban már a kiutasítási végzés várta. Volt már ott egy Normai Ernő. Kiutasítási papírja volt az egyetlen igazolvány, amellyel Normai Ernő végigbujkálta-végigharcolta a második világháborút. A békekötés után elhagyta Párizst, és Ausztráliában alapított sikeres céget. Iratait a stanfordi Hoover Intézetre hagyta. Emlékeinek csak töredékét írta meg a Beatrice egyik apródja című művében. Normai Ernő is tagja volt annak a baráti társaságnak, amelyik az ellenforradalom első éveiben laza összeesküvést szőtt, röplapot gyártott, kereste az összeköttetést a

bécsi kommunista emigrációval. A diákokból álló fiatal csapatban helyet kapott a későbbi irodalomkritikus, Szegi Pál, majd Markos György, Révész Géza, továbbá Illyés Gyula, s a csoportnak nevet adó Illyés-iskolatárs, Menczer Béla is. Menczer szülei köztisztviselők voltak, egyik ágon Jászi Oszkár rokonságából. Ő maga jellegzetes értelmiségi, aki vitézül harcolt a perében, amikor 1922-ben letartóztatták. Peranyagának részleteit Száraz György közölte egykoron egy Illyéskötet függelékében. Menczer önéletrajza kézirat formájában pihen egy budapesti közkönyvtárban. A róla szóló tanulmányokból példátlan életút kerekedik ki. Menczer Béla a párizsi emigrációban jelentős világlapok munkatársa lett, miként később angol, német és spanyol folyóiratoké. Kivételes nyelvtehetségét a német megszállás után Afrikában, De Gaulle csapatainak önkénteseként kamatoztatta, mivelhogy arabul is beszélt. Három esztendei harctéri szolgálat után malária döntötte le a lábáról. Londonba került, ahol De Gaulle egyik sajtóirodáját irányította, Menczer Béla időközben kigyógyult a kommunizmus iránti szerelméből: Lukács György hívéből konzervatív gondolkodó lett. Az angliai Sussexben hunyt el 1983-ban. A munkásmozgalom pártjai igencsak megosztották az embereket. A Menczercsoportot távolról Singer elvtárs (Gerő Ernő) irányította Bécsből. A csoportnak küldött pénzt egy besúgó lopta el. Az emigrációt megosztotta a kommunista párt vezetőinek belső harca. Kun Béla és Landler Jenő hívei ádázul küzdöttek egymással. Illyés írta le egyik önéletrajzi regényében, hogy Kun Béla nem szerette Lukács Györgyöt, ezért Bécsbe menekülve őt és Korvin Ottót hátra hagyták, hogy szervezzék újra a Tanácsköztársaság bukása után a pártot. Korvin Ottót 1919 decemberében elfogták, majd felakasztották. És Lukács, a filozófus, akinek fejére vérdíjat tűztek ki? Az alacsony termetű, szemüveges, nagy orrú bölcsészt egyetlen pillanat alatt felismerték volna Budapest utcáin, ahogyan Korvin Ottót is a „közönség” fogta el, és adta rendőrkézre. „Lukács, ahogy nekem később elmondta, egy rózsadombi luxusház padlásának kémények fedezte sötét zugában ült, ölében óriási revolverrel mindaddig, amíg családja ki nem menekítette” – így írta le Illyés Gyula az esetet. Illyés barátjának felesége, Normai Ernőné – mint említettük – a Szovjetunióban élt. Kun Béla őt sem szerette, ezért elfogták, halálra ítélték. Az ítéletet kegyelemből tíz esztendei száműzetésre változtatták, amelyet aztán tetszés szerint meghosszabbítottak. Normai Ernőnével egy időben, 1932. december 29-én tartóztatták le Lovas Mártont, Bergmann Józsefet, Házi Károlyt. Utolsónak került Lubjanka, majd Butirka börtönébe Szerényi Sándor, a Kommunisták Magyarországi Pártjának egykori titkára. „Sas” nem hitte el, hogy Normai Ernőné rendőrspicli lett volna, erre őt is halálra ítélték, majd kegyelemből több mint tízévi kényszermunkára. Történetesen ugyanarra a Gulág szigetre került, mint Normainé. A száműzetésnek ezt a poklát Nagy Péter cár Kemnek (azaz oroszul: női nemi szervnek) nevezte el, azzal a felkiáltással, hogy akit a Fehér-tenger eme csaknem nyolc hónapig körülfagyott szigetére küldenek, az elment a p...-ba.

A szolovkai lágerben a politikaiak a köztörvényesekkel együtt senyvedtek. Egy ideig a trockistákat külön őrizték – megannyi kedvezményt adva nekik -, aztán a Kirov-gyilkosság után valamennyit kivégezték. A nők nehezen úszták meg a fogságot: a köztörvényes banditák rendre megerőszakolták őket. A megoldást többek között Normai Ernőné eszelte ki. Ha egy nő egy szovjet őr babája lett, megúszhatta a bandákat. Így tett Normainé, így Csrpka Teréz, egy másik magyar fogolyasszony. Szerényi („Sas”) Sándor tizennégy esztendőt töltött különböző lágerekben. Komoly küzdelem után jutott haza Magyarországra, ahol megtudta, hogy családját elhurcolták német lágerekbe, szerelmét a Dunába lőtték. Munkára jelentkezett Rákosinál, de a vezér nem fogadta. Az egykori Menczer-csoportból Révész Géza világosította fel arról, hogy a régi vezetők még ma sem akarnak hallani róla. A „Sas”-t 1956 után fogadta vissza a pártvezetés. Ideológiai vonalra került. Akkor készítették a népi írók elleni párthatározatot, többek között Illyés megfegyelmezésére. Kádár János külön figyelemmel hallgatta Szerényi véleményét. Órákon át sakkoztak együtt. Szerényi Sándor a Magyar Sakkszövetség elnöke lett. Százkét éves korában halt meg, 2007-ben.

FELFOGHATATLAN ÉLETEK Egy bomba tépte darabokra Andrássy Gyula, a Monarchia utolsó külügyminisztere az első világháborús összeomlás után abban reménykedett, hogy Károlyi Mihállyal ápolt jó kapcsolatai révén ő is bekerülhet a Nemzeti Tanács által szervezett kormányba, s ezzel mérsékelhette volna a radikálisok és a szocialisták befolyását. Andrássy és Károlyi találkozójára a Margit rakparti Andrássy-palotában került sor. Károlyit a felesége, Andrássy Katinka kísérte el „Duci bácsi”-hoz, a nagybátyjához, voltaképpeni nevelőapjához. A korán elhalt Andrássy Tivadar négy leányát, Ilonát, Borbálát, Katalint és Klárát valójában ő nevelte. Hazaindult tehát Katinka, otthon volt Ella mama is (gróf Zichy Eleonóra, elébb Tivadar, majd Gyula felesége), továbbá Borbála, Pallavicini őrgróf neje. A Lánchídon futottak össze Windischgrätz Lajos herceggel. Együtt mentek be Andrássyhoz, akinél már ott tartózkodott Hadik János, három napig kijelölt miniszterelnök, és Vázsonyi Vilmos, „az ügyvéd”, ahogyan Katinka emlegette. Vázsonyit sohasem szerette Andrássy Katinka. Az ellenszenv kölcsönös volt. Mikor Vázsonyi igazságügy-miniszter lett, esküdözött, hogy „lecsukatom a vörös Katát!”, ha sokat izgágáskodik. A hölgyek szokás szerint a kis szalonba húzódtak, ott várták a tárgyalás eredményét. Kihallatszott Vázsonyi érvelése: „Károlyi gróf – mondta Andrássynak – Budapest legnagyobb csirkefogóinak kezében van. Nem szabad vele megállapodni.” Meghallotta ezt Katinka, elsápadt, és távozott. Otthagyta a társaságot és a tárgyalást, amelyből nem született semmi jó. Nem a forradalom született meg ott, hanem az ellenforradalmi emigráció, Andrássyval, a herceggel, majd Vázsonyival az élén. A csirkefogók, akiknek állítólag Károlyi a kezében volt, olyanokból állott, mint Bíró Lajos író, Jászi Oszkár szociológus, Szende Pál társadalomtudós. Nem voltak csirkefogók. Jobban értették a magyar tragédia okát, mint ifjabb Andrássy Gyula, mint a herceg, s tán még „az ügyvéd”-nél is különbül. A tragédia résztvevői közül különösen érdekesek a dráma legitimista résztvevői, a királyság múltán is királypártiak, mint Pallavicini őrgróf, illetve a negyedik leány, Andrássy Klára, szerettei és rajongói számára: Kája. Míg Katalin és férje, gróf Károlyi Mihály emigrációba kényszerült a Tanácsköztársaság bukása után, addig Kája a Magyar Nők Szent Korona Szövetsége ügyvezető elnöke lett. Férjezetten gróf Andrássy Kája herceg Odescalchi Károly felesége volt. Politikai szövetségeseit abban a Margit rakparti palotában fogadta, ahol az a bizonyos tárgyalás zajlott ifjabb Andrássy Gyula és Károlyi Mihály között. Kája azonban nem tudott elszakadni nővérétől, Katinkától. Szigorú neveltetésük sem vértezte fel őket az élet megpróbáltatásaira. Félelmet azonban nem ismertek. Kája ápolónőként szolgált az első világháborúban, Katinka mentőautó-sofőr a másodikban, London bombázásának idején. Katinka titkos küldetésen járt Németországban a hitleri hatalomátvétel után, Kájában legitimista politizálása idején ott munkált az összeesküvő.

Az 1930-as évek elején Kája rövid időre felhagyott politikai ambícióival, és 193637-ben csatlakozott „Katus”-hoz az emigrációban. Svájcban vitatkoztak éjszakákon át. Katinka a szocializmus, Kája a royalizmus előnyeit ecsetelte. Végül Katinka győzött. Andrássy Kája a spanyol polgárháborúban felcsapott riporternek. 1938-ban a párizsi L’Orde és a koppenhágai Politiken című lapok megbízásából bejárta a polgárháborús Spanyolországot. Híradásaiból Asszonyszemmel végig az égő Spanyolországon sorozatcím alatt a budapesti Újság közölt megkapó részeket. 1939 januárjában tért haza Budapestre Andrássy Kája. Unokatestvére, Szapáry Erzsébet grófnő társaságában irodalmi szalont nyitott a baloldali értelmiségnek. A Margit rakparti palotában megfordult Bibó István és Kovács Imre. Szapáry grófnő volt az első, aki Herbert Pell amerikai nagykövetnek beszámolt a nem magyar állampolgárságú zsidók kamenyec-podolszkiji deportálásáról. Kája állítólag belépett Csehszlovákia kommunista pártjába, majd szabotázsakciókat szervezett a németek ellen. Kiváló életírója, Tóth Vásárhelyi Éva erről nem tud. Arról azonban igen, hogy míg Szapáry grófnő az amerikaiakat, Kája az angol nagykövetet tájékoztatta a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság tevékenységéről, a magyar függetlenség kétségbeesett helyzetéről, a földönfutók befogadásáról, majd kitaszításáról. Az angol nagykövet igencsak formálisan látta el hivatalát. Nem segítette azokat a beosztottjait, akik titkos antifasiszta találkozókat kezdeményeztek, és náciellenes röpiratokat gyártottak. Az arisztokrácia viszont imponált neki, így továbbította Londonnak a lengyel menekültek felkarolására és bujtatására szövetkezett Kája jelentéseit. Nem tudni pontosan, miért kívánta Kája elhagyni Magyarországot. A neves pesti újságíró, Pálóczi-Horváth György – akkor már az angol titkosszolgálat embere Basil Davidson alkalmazásában – arról tájékoztatta Káját, hogy a németek elfogatási listáján előkelő helyen szerepel. Ez az információ nem vallott teljes érdektelenségre annak fényében, hogy gróf Andrássy Klára Horthy kormányzótól kérte, hogy együtt utazhasson Pálóczival külföldre. Kája amerikai vízumkérelmét visszautasították. Ő bizonnyal Katinkáékhoz készült, akik addigra már Moszkva felé hajoltak, ott ünnepelték például Bemard Shaw hetvenötödik születésnapját. Kája 1941. április 12-én lépett be a dubrovniki postahivatalba, hogy táviratilag értesítse Katinkát sikeres megérkezéséről. Kilépvén onnan bombatalálat érte az ősi várost – Andrássy Kájának mindkét lábát tőből tépte le a robbanó szerkezet. Megoperálták, de már nem tudtak segíteni rajta. Akik Kája emlékezetéről írtak, megemlítették, hogy Dubrovnikra mindössze egyetlen bombát dobtak le ekkor a németek, s ez okozta Andrássy Klára halálát – ám Dalmácia fölött akkortájt már nem csak ez a bombázó körözött. Jugoszlávia ellen 1941. április 6-án indított támadást Hitler. Két nap alatt tizenhétezer belgrádi lakos haláláról tudósították Churchillt. Pálóczi-Horváth eljutott Dubrovnikból Montenegróba, majd Kotorba, s onnan hidroplánnal Gibraltárba. Személyes élményeiről nem számolt be a nyilvánosság előtt. A második világháború után hazatért Magyarországra. 1949 szeptemberében tartóztatták le;

azzal vádolták, hogy 1945-től folyamatosan kémkedett az angoloknak. A kirakatperek hamisan vádolt szereplői közül ő volt az egyetlen, aki a múltban csakugyan kémkedett, persze a nácik ellen. Szabadulása után rehabilitálták. Még mindig jóvágású férfi volt. Nem csodálható, hogy egykoron Andrássy Klára a pártját fogta.

OSZTÁLYTÁRSAK A kis Napóleon legkisebb unokája Középiskolába, a Barcsayba jártak együtt: Bálint Lajos, a Thália Társaság, Magyarország színi templomának megújítója, valamint Czóbel Ernő, szabadkőműves, szociáldemokrata, marxista, későbbi emigráns. A Barcsay egyike volt ama világi gimnáziumoknak, melyek vetekedhettek az olyan nagyhírű oktatási intézményekkel, mint a piarista középiskolák. Hajdanán magas képzettségű, tekintélyes tanárok művelték az ifjúságot, így Bálintot és Czóbelt. Az önképzőkör elnöke Sebestyén Károly volt, drámakritikus, majdan egyetemi tanár, történelmet pedig a későbbi akadémikus, Angyal Dávid tanította. A Barcsay igazából egyetem volt középiskolai álruhában. Czóbel és Bálint évfolyamaiban feltűnt Hóman Bálint, a Nemzeti Múzeum későbbi igazgatója, meg Darányi Kálmán, miniszterelnök az 1930-as években. A Teréz körúti Czóbel-ház szívesen fogadta az osztálytársakat. Czóbel Béla, Ernő testvére, festőnek készült, mellettük a lakásban három nővér cseperedett, s az egyiket, Irént a legszegényebb osztálytárs, Schwartz Józsi vette el. Czóbel Irén magyar-német szakos tanárnak iratkozott be – középiskoláit a Barcsay délutáni leánytagozatán végezte el -, s hozzáment az ugyancsak idegen nyelveket tanuló Józsihoz. Mindez a XX. század elején történt. Czóbel, Bálint Lajos és a sógor, Józsi megjárták Párizst és Berlint, szorgalmasan dolgoztak doktori disszertációjukon. Czóbel a régi krónikást, Heltai Gáspárt dolgozta fel, a sógora Arany János politikai nézeteivel foglalkozott az Arany-kutató Riedl Frigyes egyetemi tanár irányítása mellett. A doktoranduszok belevetették magukat a politikai életbe. Eljártak a Társadalomtudományi Társaság üléseire, megismerték és alkalmanként lefordították a német szociáldemokraták vitairatait, foglalkoztak a dán szövetkezetekkel, a munkásbiztosítással, írtak Diner-Dénes A Munka Szemléje című folyóiratába, a Szocializmusba, a szociáldemokraták elméleti havilapjába. A sógor felvette a Pogány nevet, de legtöbbször névtelen vezércikkeket rótt napszámba a Népszavába, s drámaírói terveket melengetett. Czóbel és Pogány együtt vonult be az első világháborúban. A nyughatatlan Pogány a főhadiszállásról írt haza cikkeket, élesen bírálta a hadsereg vezetését ellátó Conrad von Hötzendorfot. Cikke sohasem érkezett meg a tábori postával. A cenzúra elfogta, s a két jó barátot átirányították az orosz frontra. Pogányt kar-, Czóbelt tüdőlövés terítette le, ám mindketten felgyógyultak. Pogány haditudósítóként folytatta a háborút, majd az őszirózsás forradalomban vállalt szerepet, s feltehetően ő szabadította ki a börtönből a hatalmat Károlyi Mihálytól átvevő Kun Bélát. Pogány József a katonatanács vezetőjeként váltotta le Bartha Albert hadügyminisztert. A Vörös Hadsereg szervezésébe kezdett, a komisszárok rendszerét óhajtotta bevezetni. Nem kell mondanunk, hogy helyettesévé Czóbel Ernőt nevezte ki, de hadügyekben mozgott Kéri Pál, Landler Jenő, a kövérkés

ügyvéd is. Fényes László újságíró, a Tisza gyilkossági per elsőszámú vádlottja, a nemzetőrség parancsnoka volt. 1919. június 18-án a Ludovikáról indult el az úgynevezett ellenforradalom – ezt akkor leverték. Az elfogott tisztek és tisztjelölteknek Sinkó Ervin író javaslatára Tolsztoj pacifista írásaiból olvastak fel. A háborús politika fő képviselőjének tekintett miniszterelnököt már korábban megölték. A merénylettel sokakat meggyanúsítottak, többek közt Pogány Józsefet, aki állítólag a Hermina úti Roheim-villa, Tisza lakóhelye előtt várakozott, míg végeztek Tiszával. Előtte a lapok nyíltan uszítottak Tisza István ellen. Károlyi Mihály nem tudta megbocsátani, hogy amikor a félig vak Tiszát párbajra provokálta, az kardjával meg sem karcolta, ellenben a lapjával jól elverte. Az újságokban az alábbi hirdetést tették közzé: „Tisza, minél előbb tárgyalja le a választójogi javaslatot, mert kénytelenek leszünk Önt és becses családját kiirtani. – Vacuum Cleaner poloskairtó vállalat.” A ludovikás ellenforradalom napján Lukács György népbiztoshelyettes megnyitotta a társadalmi tulajdonba vett képek kiállítását. Néhány Czóbel Bélaművet azonban Lukács György húga, Popperné Lukács Mici kicsempészett Londonba. Czóbel Béla Párizsban, illetve Hollandiában vészelte át a háborút. Azt a háborút, amit Magyarország nyilvánvalóan elvesztett, s amelyért az antant minden erővel büntetni akarta. A frontról hazatérő katonák, az élelmiszerhiány, a bizonytalan diplomáciai helyzet tág utat nyitott az anarchiának. Erdős Renée költőnő ódát írt Károlyi Mihály belgrádi fegyverszüneti tárgyalásai hallatán. Felsorakoztak Károlyi gróf miniszterei civil ruhában. Munkássapkák, térdnadrágok. Franchet d’Esperay tábornok végigmérte a csapatot, és megkérdezte: – Maguk mind zsidók? Az őszirózsás forradalom és a kommün ideje összeolvadt. Szamuely Tibor megszervezte a Lenin-fiúkat, a rendfenntartó szabadcsapatot. Szamuely repülőgépen indult Moszkvába, hogy találkozzék Leninnel. Ez éppen a dolgozók ünnepén, május 1-jén sikerült. Olyan közel került Szamuely Tibor a nagy vezetőhöz, hogy az arcán észrevehetett két szemölcsöt. Magyarországra pedig azzal az üzenettel érkezett vissza, hogy a bőrkabátos rendvédelmiseket, az ő fiait a nagy forradalmár örökbe fogadta, így lettek Lenin-fiúk. A Lenin-fiúkat az elsők között végezte ki az ellenforradalom. A Népszava 1920. január 29-i számában jegyeket árultak a kivégzésre. Telt ház volt. 1919 derekán Szamuely és Pogány átkerült a közoktatásügyi népbiztossághoz, Czóbel Ernő pedig bécsi nagykövet lett. A Városháza nagytermében írókonferenciát rendeztek. Az egyik felszólaló azt javasolta, hogy zöld gallyakkal borítsák be egész Budapestet. Az ellenforradalom persze szervezkedett. Gömbös Gyula ott ült Tormay Cécilenél, akit Pogány a letartóztatottak listájára vett. Tormay bokrok fedezékéből látta Pogány Józsefet egy elkobzott autóban. „Bőrkabátjában olyan volt a sofőr, mint egy fóka. Portól lisztesen hajlott előre, sietősen igazgatta a kormánykereket. Kívüle még három utasa volt az autónak. A főhelyen kövér, magas vállú, rövid nyakú, melles zsidó ült, kényelmetlen, önmagába süppedt, puha tartással. Lapos szovjet sapkája alól zsíros, fekete haj göndörödött le kövér nyakára. Beretvált arca kabarészínészekre

emlékeztetett. A gép indult. A por elfedte. Névtelen undor futott át rajtam. Miért vetődött ide ez a kép? Hol láttam ezt az arcot? Honnan... Összerázkódtam. Mintha egy puha, nyálkás varangy tükrözte volna bele a képét egy tiszta erdei tó vizébe. Elmúlt. A kert összecsapódott a kép felett, és az orgonák virágzása eltörölte a nyomát. Este megtudtam, hogy az az ember a fejedelmi autóban, kíséretével, Pogány József volt. Keserű, gúnyos érzés fogott el. Halálra ítéltek, köröztetnek, szétküldték a hajtóvadászatra kopóikat. Pedig mindenütt, amerre ők járnak, ugyanaz a vádtól égő nagy magyar tekintet, ugyanaz a gyűlölettől forró átok száll utánuk.” Amikor Tormay Cécile visszaemlékezéseit írta, körbejárt a karikatúra Pogány Józsefről mint Napóleonról. A csakugyan nagyra vágyó Pogány József a vörös diktatúra ideje alatt a Nemzeti Színházban játszatta el korábban írott darabját Napóleonról, méghozzá Ódry Árpáddal a főszerepben. Nem volt ízléses. A Nyugat című folyóiratban Fenyő Miksa mészárolta le a darabot, a népbiztost egészen egyszerűen tehetségtelennek nevezte: „Pogány József teljesen egyéniség nélkül való, unalmas író, s darabja felületes történelmi ismereteknek egy érdektelen egyéniségen keresztül megtört visszfénye.” Pogány József egy hónap múltán betiltotta a Nyugatot. Ennek a Nyugatnak volt egyik feltörekvő büszkesége Lányi Sarolta költőnő, Czóbel Ernő felesége. Lányi Sarolta önként követte urát a szovjet emigrációba, s onnan küldte haza panaszos verseit a Nyugatnak. Az egyik szerkesztő, Fenyő Miksa ragaszkodott a költemények megjelentetéséhez. Pogányra nagy feladat várt a Tanácsköztársaság bukása után. Neve szerepelt az Ausztriában menedéket kapott kommunisták listáján, ellentétben Szamuely Tiboréval, aki menekülése közben öngyilkos lett. Pogány és Czóbel együtt jutott Bécsben hamis névhez és útlevélhez, így kerültek ki Moszkvába. Czóbel a tudományos munkába vetette magát a Marx-Engels Intézetben, míg Pogányt 1922ben az Egyesült Államokba küldte a Komintern. Az amerikai kommunista pártnak külön magyar szekciója volt, s abban tört ki viszály a Kunkövetők és a landleristák között. Pogány gyorsan megtanult angolul, majd John Pepper néven számos brosúrát és munkásmozgalmi magyarázatot közölt. Érvei szerint a kommunistáknak ki kell szabadulniuk az illegalitásból, és jó lenne egy legális munkáspártban vezető szerephez jutniuk. Azonban az amerikai kommunista pártban is lábra kelt a frakciózás. William Z. Foster amerikai kommunista vezető elérte, hogy Peppert visszarendeljék Moszkvába. 1925 végén Pepper-Pogány már a Kominternben működött, a Végrehajtó Bizottság tagja lett. Sztálin szövetségese volt Zinovjev, a Komintern vezetője elmozdításában. Az 1930-as évek elejére lezárult a Pepper-ügy. Sztálin hivatalos levélben értesítette az amerikai kommunistákat, hogy Peppert fegyelmi úton távolítják el a Kominternből. Pepper-Pogányt az sem mentette meg a zuhanástól, hogy állítólag szerepet játszott néhány amerikai kém beszervezésében. John Vilhelmovics PepperPogányt 1937. július 27-én tartóztatták le. Vallatták, megkínozták, majd 1938. február 8-án kivégezték. Czóbel Ernő ekkor már börtönben ült, kilenc esztendőt töltött Szibériában. A második világháború után tért vissza Magyarországra. Könyvkiadói szerkesztő lett.

Osztálytársait, így John Pepper-Pogányt, a sógorát ritkán említette. Lányi Sarolta az Irodalmi Újság szerkesztője lett, halk szavú, csendes asszonnyá érett. Bálint Lulu bácsi matuzsálemi kort ért meg, nyolcvannyolc évesen távozott a földi létből. Esténként a Fészek Klubba tért be, emlékeiről mesélt, a Nemzeti Színházról, a főrendező Hevesi Sándorról. Sohasem hozta szóba osztálytársait, Pogány Józsefet és Czóbel Ernőt.

AZ OSZTÁLYÁRULÓ Amelyben Lukács a frontra hívja Kassákot A társadalmi osztály avult fogalmát évszázadon át használták. A közösségek ilyen felosztása már fogantatása pillanatában is kétséges fogalom volt. Ki az arisztokrata és ki a burzsoá? Azon az alapon határozzuk meg az embert, hogy milyen helyet foglal el a termelésben és az elosztásban? A lét befolyásolja a tudatot, a társadalmi szerep az identitást? Az osztályfogalom középponti fikciója a proletariátus volt, az újkapitalizmus terméke. A proletár a kétszeresen szabad vasököl, melyet megfosztottak a termelőeszközeitől – ez első „szabadságának” forrása. Továbbá szabadon bocsáthatja áruba a munkaerejét. E kettős szabadság avatta a proletariátust a forradalom viharmadarává, s többszörös szabadsága tette képessé a forradalomra. Példátlan történelmi esélyeiről csak maga a proletariátus nem tudott. Tudatát és öntudatát a történelembe beavatott, annak irányát megfejtő s küldetéstudattal rendelkező értelmiségi elit hordozta. Ez vállalta az élcsapat szerepét. Külön járt a fej és a test – egyesítésük pedig maga a forradalom. Ez az ábránd még Leninnek is sok volt. Idegenkedett Lukács György forradalmi teológiájától. Megsejtette nyilván, hogy a marxizmus álöltözetében – a Történelem és osztálytudat Lukácstól szerzett cikkeiben – a zsidó messianizmust oltotta Dosztojevszkij nihilizmusába a mester. Felejthetetlen jelenet az Európát végigcsavargó Kassák önéletrajzából az 1919-ről szóló fejezet. Kassák valóságos munkás volt, a kommün alatt valaminő alacsony beosztásban a kultúra átalakításában vállalt szerepet. Egyszer Lukács György, a Heidelbergben tanult filozófus rendelte magához Kassákot, hogy veszélyben a haza, támadnak a románok, az antant elárult bennünket, mindnyájunknak el kell menni a frontra. Kassák, akiben igazi anarchizmus és békétlenség lobogott, megtagadta az engedelmességet. Erre Lukács – alacsony, egy szál bélből sodort komisszár – pisztolyt fogott rá. Kassák rászólt, hogy „úgysem fogod rám elsütni azt a pisztolyt”. És lőn, hogy Lukács kiment a frontra, és használta a pisztolyát. Ennek a körülményeit most ne firtassuk, inkább a jelenet értelmét, azt a pillanatot, amikor az ideológus ráfogja a revolverét a proletariátus képviselőjére, talán az egyetlenre, akivel addigi élete során találkozott. Íme, az osztályharc kicsiben. A burzsoázia elleni küzdelemben értelemszerűen több proletár esett el, mint nagykapitalista, mondjuk a bárói rangra Ferenc József által emelt zsidó bankár, szegedi Lukács György édesapja. Lukács nem bocsátotta meg a szüleinek, hogy neveltetését, privilegizált helyzetét, példátlan műveltségét kizsákmányoló tevékenységüknek köszönhette. Mennyire volt ez valóságos lelkifurdalás vagy Dosztojevszkij ihlette válság, nem tudhatjuk. Nem kisebbíti mélységét, hogy irodalmi élményekből táplálkozott. Egy literátor filozófusnál az olvasmányélmény intenzitása felveszi a versenyt az élettapasztalattal. Erre a különös fajtára érvényes Oscar Wilde mondása, hogy nem az irodalom utánozza az életet, hanem az élet az irodalmat. Lukács és számos társa az ördöggel

incselkedett, amikor véres irodalmi laboratóriummá alakították át uralmuk rövid idejét. Kassák leírja a szovjetházat, az akkori pártközpontot. Képzavar, mégis igaz: a dohányfüsttől sűrű levegőt oxigénhiányos ideológiák szívták el. Az úgynevezett Lenin-fiúk sem nevezhetők pusztán szadistának. Az erőszak evangélistái voltak, új, világi inkvizítorok. Akinek véletlenül a kezébe került Szilágyi Jolán emlékirata, figyelemmel kísérhette, hogyan udvarolt Szamuely Tibor a fiatal képzőművésznek, miképpen döntötte el a fiatal kommunista, hogy elveszi Jolánt, de előtte még vidékre ment levágni az ellenforradalom egyik sárkányfejét, s miképpen kímélte meg menyasszonyát, majd feleségét a véres történetektől. Korvin Ottó, Szamuely Tibor – az osztályharc ideológusai voltak ők, s nem közönséges mészárosok. Lukács nagy melegséggel emlékezett rájuk. Csupa vívódó Raszkolnyikov, az osztályharcban vasba öltözött figurák, a Fichte szerinti „vollendete Sündhaftigkeit”, a totális bűnbeesés korának figurái. A XX. század első felének ideológiai fertőzöttségét nem szabad alábecsülni. Az egyik vírusgóc az osztályfogalom volt – ez mérgezte a nehezen tisztuló öntudatot. S ez még az arisztokráciát is tőrbe csalta. Az Andrássy lányok, a Monarchia csúcsarisztokratáinak sorsa ebből a szempontból is példaszerű. A lelkifurdalás és az osztályszégyen itt kisebb szerepet játszott, mint a pénzarisztokráciánál – bár maga ez a kifejezés is az osztályfogalom torzulásából jött létre. A pénznek nincs arisztokráciája, csak parvenüi, azaz későn jött utánzói az igazi kékvérűségnek, ha jól olvastam Proustot. A lázadó „vörös grófnő”-nek, Andrássy Katinkának táviratilag engedélyezte a mama Bécsből, hogy kimehet a városba. Nem attól féltek, hogy a dacos lány túlságosan sokat költ, hanem attól, hogy „idegenekkel” érintkezik, más osztályból valókkal, fi donc. Attól kezdve, hogy tizenhét évesen férjhez adták gróf Károlyi Mihályhoz, csak a nép egy-egy jelképes képviselőjével találkozott: a műkommunistával és a műparaszttal. Károlyiról temérdek rosszindulatú pletykát terjesztettek. A leggonoszabb az volt, hogy azért vágott bele önként a földosztásba és adta át példaszerűen a birtokát korábbi béreseinek, hogy ne kelljen többé találkoznia velük. Ha a parasztok birtokosokká válnak, talán nem lesznek annyira bunkók. Az Andrássy lányok ebből a szempontból külön utat jártak. A lázadó Katinkával szemben Borbála higgadtabb lélek volt. Férje, Pallavicini György őrgróf a Tanácsköztársaság alatt a bécsi antibolsevista komitében tevékenykedett, még mielőtt Katinkáékat országról országra űzte a sors. Az őrgróf többször is bejutott a magyar országgyűlésbe különböző pártok képviseletében. Keresztényként szállt szembe olykor a keresztény kurzussal. Legitimista volt, királypárti, konzervatív nagybirtokos. A fiai közül ifjabb Pallavicini György – ugyancsak legitimista politikus – az ellenállási mozgalom szervezésében tevékenykedett 1944 derekán. A nyilas hatalomátvétel napján a Pallavicini fivérek, György és Antal, a Várba siettek. Hardy Kálmánt, a folyamőrség parancsnokát keresték, akiről feltételezték, hogy segíthet a nehezen bontakozó magyar ellenállásnak.

Emberei azonban elárulták Hardyt. Együtt tartóztatták le az összeesküvő csoportot. Antalt, feltehetően háborús sebesüléseinek köszönhetően, szabadon engedték. Bátyja, György, furcsa utat járt be a legitimizmustól az ellenállásig. Belgiumban egykoron Habsburg Ottó évfolyamtársa volt, s amolyan demokratikus királyt képzelt Magyarország élére. Egy időben azt fontolgatta, hogy magához veszi a vadászpuskáját, és beáll Josip Broz Titóhoz partizánnak. Később aktívan részt vett a Remete utcai Pallavicini-villában rendezett ellenállási tanácskozásokon a kommunisták, a szociáldemokraták és a parasztpártiak terveinek kidolgozásában, Kovács Imre, Szakasits Árpád és Markos György társaságában. Ifjabb Pallavicini György végül Apor Vilmos püspök és Pehm József, azaz Mindszenty tanácsára elhatározta, hogy papnak áll. Amikor a Gestapo Sopronkőhidára, majd onnan a németországi Dachauba hurcolta, már az úgynevezett papi blokk lakója volt. A háború után betegen érkezett haza Budapestre. Alig konszolidálódott a helyzet, Andrássy Borbála idősebbik fiát, az ifjabb Györgyöt behívatták az Andrássy út 60.-ba. Talán azért ment oda önként, mert az Andrássy név ismerősen csengett. Elfogták, átadták a szovjet katonai elhárításnak. Koncentrációs táborban hunyt el, lesoványodva, vesebajtól gyötörten. Élete végén visszautasította az orvosi segítséget. Édesanyja még Rákosi Mátyáshoz is eljutott, a fia kiszabadítását kérte – mindhiába. Pallavicini Antal hivatásos tisztként szolgált, páncélos hadnaggyá a Ludovikán avatták. 1944-ben Kiss János altábornagy és Bajcsy-Zsilinszky Endre ellenállási mozgalmaiban volt összekötő. Egymaga leutazott Dombóvárra, s ott fogságba esett. 1945 áprilisáig Temesvár adott otthont Antalnak, majd onnan a szovjet belügyi népbiztosság táborában kereste a helyét. Egy időben a mezőgazdasági kollektíva brigádvezetőjeként tevékenykedett, s rövidesen egy lágerkórház parancsnokává lépett elő. Végül Szakasits Árpád, a magyar szociáldemokrácia akkori vezetője hozatta haza Pallavicini Antal egykori őrgrófot, mert emlékezett arra, hogy az ő levelével igyekeztek a Pallavicini fivérek a kormányzóhoz a Várba, sőt egy alkalommal Antal bujtatta az ellenállásban tevékeny Szakasitsot. A hadifogságból hazaérkezett Antal mintha kicserélődött volna. Felvételét kérte a néphadseregbe és a kommunista pártba. Életírója, Tyekvicska Árpád azt is feltárta, hogy az ifjabb Pallavicinit beszervezte a félelmetes Katpol, azaz a Katonapolitikai Osztály. Antal – friss bolsevik meggyőződésből – egykori társairól jelentett, a legitimista vonalról éppúgy, mint a Mindszenty hercegprímás környezetéhez tartozó katonákról. Nem sok időbe tellett, amíg kopóból üldözött lett. Az ekkor már Pálinkás Antal néven szolgáló tisztet ide-oda dobálta az élet, elébb Aszódra, aztán Egerbe, végül Rétságra, a páncélos kiképző laktanyába. Mindegyik beosztásában érezte, hogy az őrgróf Pallavicini kutyából sohasem lesz szalonnasütögető Pálinkás őrnagy. Eközben anyját, Andrássy Borbálát kitelepítették az Alföldre. Az ‘56-os forradalom első napjaiban a Nagy Imre-kormány sejtette, hogy Felsőpetény volt Andrássy-kastélyában házi őrizetben tartott Mindszenty bíborossal azért is kapcsolatot illenék teremteni, mert feltehető, hogy a helyi forradalmi bizottságok egyike kiszabadítja a főpapot.

A feladat Tildy Zoltán református lelkészre, egykori köztársasági elnökre, a Nagy Imre-kormány miniszterelnök-helyettesére hárult, aki az Állami Egyházügyi Hivatal fejét küldte le a katolikus főpappal tárgyalni. A kormány szívesen vette volna, ha Mindszenty önként távozik a kastélyból, melynek foglárjai már elszállingóztak, de a fogoly természetesen garanciákat kért arra vonatkozóan, hogyan jut el a budai prímási palotába. Végül mielőtt valamelyik fegyveres alakulat – így Dudás Józsefé Budapestről – elért volna a bíboroshoz, a rétsági páncélosok védelmében a Pallavicini-Pálinkás irányította konvoj vitte fel Mindszentyt Budára. Az Úri utcában személyesen Tildy és Maléter Pál tárgyalt a főpappal. Híres rádióbeszédét például a kormány egyes képviselői elébb magnóra akarták venni, de a makacs Mindszenty ellenállt, és ragaszkodott az élő közvetítéshez. Tildy úgy látta, hogy Mindszentyben azért mutatkozott némi megegyezési hajlandóság. „Úgy látszik, a börtön használt neki” – jegyezte meg állítólag a cinikus Tildy, ‘56 után börtönviselt, majd házi őrizetben elhunyt egyházfi. A szovjetek bevonulásának napján Tildy hívta a várbeli prímási palotát, és a Parlamentbe kérette Mindszentyt, aki a hívást a védelmében hozott javaslatnak ítélte. Többen látták a főpapot a Parlament egyik alkóvjában imádkozni. Az amerikai követségről jövő Bibó István államminiszter adhatta az ötletet Mindszentynek, hogy a szovjetek elől az amerikai követségen keressen menedéket. Tildy az ostromlott Parlamentből hazament. A kezdődő megtorlás idején Pallavicini-Pálinkást leszerelték, ám garázsmesterként sikerült elhelyezkednie a honvédségnél. A mama, Andrássy Borbála elmenekült Bécsbe, s aggódva leste a híreket. Az osztrák hírügynökségek is beszámoltak róla, hogy egyfelől Pálinkás volt az a hős, aki Mindszentyt kiszabadította, másfelől, hogy erről a volt arisztokratáról a Népszabadság, majd a szovjet Pravda mint veszedelmes ellenforradalmárról emlékezett meg már 1956 decemberében. 1957 januárjában tartóztatták le a garázsmestert. Később Háy Gyula íróval került egy cellába a kihallgatásoktól megtört, beteg, halálfélelemtől gyötört Pallavicini Antal. Kopott, rangjelzés nélküli egyenruhájában lázasan vacogott a cella hidegében. A Budapesti Országos Börtön udvarán 1957 decemberében a hadbíróság végrehajtatta a halálos ítéletet Pallavicini-Pálinkás Antalon. A budapesti amerikai követségen tartózkodó Mindszenty a Népszabadság híre nyomán csak ennyit jegyzett meg: „Pallavicini kivégezve. Szegény felesége! Szegény Pallavicini!”

A SZÁJKOSÁR Megrendszabályozták a sajtót, oszt mire mentek vele A zsidótörvények egyik alig rejtett célja volt a sajtó megregulázása. Ezt roppant egyszerű rendelkezésekkel érték el. 1938-ban kötelezővé tették a kamarai tagságot. Ezzel nagyjából egy időben százalékos arányban szabták meg, hány zsidó lehet kamarai tag. A miniszterelnökségi sajtóiroda élére Imrédy Béla miniszterelnök Kolozsvári-Borcsa Mihályt nevezte ki, aki a sajtókamarát kormánybiztosként felügyelte. A fajtáját Gömbös-árvának keresztelte a szóbeszéd. Az ellenforradalom kapta fel az első világháborúból leszerelt tüzért, s avatta elkötelezett fajvédővé. Berlinbe járt a fasizmus uralomra jutása után minden miniszterelnökkel, Darányi Kálmánnal, Teleki Pállal, Imrédy Bélával. Megkapta az I. osztályú Német Sasrendet. A bukás után a kamarai iratokat Németországba hurcolta. Az amerikaiak fogták el, hazatoloncolták, elítélték, felakasztották. Mégsem ő volt a főszereplője a sajtó megfékezésének. Még csak nem is az a Teleki Pál, aki 1939 decemberében olyan ravasz rendeletet adott ki, hogy a cenzúra igazából önkéntes. A szerkesztőkre bízatott, bemutatják-e előzetesen a cikket, vagy vállalják a kockázatot, hogy a cenzúra lecsap rájuk. Teleki Pált, a földrajztudós erdélyi nemest öngyilkosságának gesztusa mentette meg attól a történelmi szégyenpadtól, amelyre a rasszistákat ültette a népek ítélőszéke. Európa első numerus clausus rendelete Teleki javaslatára született. Nobeldíjasaink száműzetésének kétes dicsősége fűződött a nevéhez. A jobbak a zsidótörvénynek is álcázott sajtótörvény ellen felemelték a szavukat. 1938-ban a XV. törvénycikk ellen Bartók Béla vezette a tiltakozók aláírását Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, Márffy Ödön társaságában. Ötvenkilencen voltak. A sajtókorlátozó rendelkezések sorát tartalmazó első törvényjavaslatot Darányi Ignác és az igazságügy-miniszter, Mikecz Ödön állítólag azzal a különös jó szándékkal nyújtotta be, hogy kifogják a szelet a szélsőjobb vitorlájából. A szélsőjobbosok, Csilléry András, Hubay Kálmán, Matolcsy Mátyás felszólalásaiban kevesellték a korlátozó intézkedéseket. A parlamenti vitában a szociáldemokrata Peyer Károly mutatott rá arra a paradoxonra, hogy a szélsőjobbra a kormánypárt igazából rálicitált, nem a sajtot énekelte ki a szájából, hanem ráduplázott az adagra. Elhatárolódás híján versenyfutás kezdődött a szélsőségekkel, s ez alighanem történelmi törvényszerűség. A tiltakozók közül fájón hiányzott Babits Mihály, Illyés Gyula, a népies baloldalból Erdei Ferenc szociográfus, Veres Péter parasztíró. Külön-külön okokat soroltak fel a távolmaradásukra. A beteg és szenvedő Babits a fogalmazást kifogásolta. A tömeg és a nemzet című 1938-ban kelt cikkében-tanulmányában ezt írta: „A sajtótörvényeknek megvan a maguk veszélyes dilemmája, akár a demokráciának. Aki a rosszat akarja irtani, könnyen a jót fojthatja meg. Az igaz irodalom elsenyved a korlátok közt. A tömegműveltség sablontermékei ellenben vígan virulnak s gyönyörűen alkalmazkodnak.”

Illyés Gyula más megfontolásokból maradt távol a sajtórendszabályok bírálatától. Álláspontját Fejtő Ferenc megbocsáthatatlannak vélte. „Van a törvényben jó és rossz – jelentette ki Illyés akkor, amikor százak vesztették el napi kenyerüket. – A sajtószabadság általában jó: védeni fogom a sajtószabadságot, de még mielőtt vérem ontom érte, gyorsan elárulom, hogy én halálát kívántam a sajtónak akkor, amidőn a legszabadabb volt, amikor a legszabadabban prostituálta magát... Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette indulatomban e könyvek egy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam.” Ezek óvatlan szavak voltak. Nem tudhatta ugyan Illyés, hogy megállapítása jóslatként válik valóra, hogy a kultúra nevében szerzőket is máglyára vetnek csakugyan. Nem kívánhatja senki utólag elítélni Illyést, megítélni is csak abból a szempontból, hogy a gőg rossz tanácsadó. A sajtószabadság nem szeletelhető rossz és jó cikkre, újságra, műfajra. Illyés különvéleménye hajdanán megakadályozta az egységes fellépést. A József Attila és Ignotus Pál szerkesztette Szép Szóban jelent meg a később mártírhalált halt K. Havas Géza klasszikus írása, Az új sajtótörvény elé. A kormány – vélte 1939 júniusában K. Havas Géza – újabb sajtóigazgatási reformra készül. A kormány mindig csalhatatlan biztonsággal tudja, „mit kíván a magyar nemzet”, és mire van szüksége „a liberalizmus által atomra (sic!) tört embernek”. Ez utóbbit Imrédy Béla miniszterelnök mondta. Sürgették, hogy a liberalizmustól tört embernek most a „gondolata centripetálisan szerveződjék”. Ez pedig Jaross Andor eszméje volt, azé a Jarossé, aki a magyarországi deportálások későbbi levezénylője volt, Sztójay kormányának belügyminisztere, háborús bűnös. K. Havas Géza, a kor egyik nagy publicistája csüggedten fogalmazott: „Nem óhajtjuk tehát az illetékes tényezőket meggyőzni arról, hogy a sajtó és szellem szabadsága a nemzet örök és feltétlen érdeke. Belenyugszunk, hogy ismét politikusok írják elő, hogyan írjon a magyar író, holott helyesebbnek tartanók, ha inkább az államférfiak egy része próbálna alkalmazkodni a magyar irodalom évszázados értelmi és erkölcsi hagyományaihoz (hogy a nyelvi hagyományokról már ne is beszéljünk).” Megannyi sajtótörvény-javítgatás után a tiltakozás helyett több táborra hasadt a sajtómunkások és írók köre. K. Havas Géza azon háborodott fel, hogy megindultak a magánszorgalmú kutyák, hogy a másiktól elragadják a koncot. Ezek a tollforgatók „szaporán és ötletesen termelik a javaslatokat arról, kitől mit és mennyit kell elvenni, mit kell megrendszabályozni, megszervezni, eltörölni és kiirtani... Annyi szabadságszeretetet, mint a divatos kis kockafejű drótszőrű kutyák, akik noha tudják, hogy a póráz szerves része annak a világrendnek, amely csontot, ebkalácsot, sőt fürdőt és kozmetikát is juttat nekik, mégis tettetett, játékos haraggal, morogva rágják pórázukat.” A rendszer ölébe vágyók azonban nem rágják a pórázt. „Egymást rágják, és a liberalizmust rágják... és a baloldalt rágják.” A pórázt méltósággal viselik, mintha a jövendő díjak előlegeként kapták volna. Tartozunk még azzal, hogy elmondjuk, ki volt az élesen látó K. Havas Géza. Nevét és munkásságát a Kenedi János szerkesztette Ars Scribendi-sorozat egyik kötete

őrzi, továbbá a Szép Szó köréhez tartozó Örkény István halhatatlan egypercese, az In memoriam dr. K. H. G. Íme, hol végződött a sajtótörvények ellen tiltakozó gondolkodó élete: – Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta. – Ki volt az? – kérdezte a német őr. – Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine? – Kik ezek? – kérdezte az őr. – Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri? – De ismerem – mondta a német őr. – És Rilkét? – Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t. Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy K. Havas Géza a günskircheni koncentrációs táborban halt meg, szívrohamban.

ELŐRE! Amelyben Sir Winston megnyeri a világháborút Nincs az a kalandregény, amelyik felérne a Churchill család krónikájával. Az ős-őst is Winston Churchillnek hívták. Királyhű kurtanemes volt, aki az első angol forradalom polgárháborújában, melyet a puritánok vívtak a nemesekkel, elszegényedett, akárcsak az országa. A forradalom bukása után a restauráció vigasságos napjaiban, 1660 után az ős-Winstont lovagi rangra emelte a Franciaországból hazatért II. Károly. Ez a Churchill csak a rangját hagyhatta gyermekeire, s tán azt, hogy általa bejárása nyílt a királyi udvarhoz. Sir Winston – és felesége, Sir John Drake leánya – udvarlásra és képmutatásra nevelte gyermekeit. Tizenéves korukban Machiavellit olvastatta velük. Ennek a Sir Winstonnak a harmadik gyermeke elszegődött a yorki herceg apródjának, a leánya, Arabella pedig a herceg szeretője lett. Az apród titokban megnősült. A felesége, Sarah felküzdötte magát a hercegné udvarhölgyévé. A Churchill család hízelgéssel, alkalmazkodással minden akadályt legyűrt. A szerencse is hozzájuk szegődött. A yorki herceg II. Jakab néven foglalhatta el Anglia trónját. Az a hercegnő, akinél Sarah szolgált, I. Anna néven lett királynő. A Churchill család sarjai meg a feleségeik páratlan energiával ragadták üstökön a szerencsét. Az udvari intrika irigysége persze őket sem kímélte. III. Vilmos alatt összeesküvés vádjával egyiküket a londoni Towerba vetették, de sikerült tisztáznia magát a vádak alól. Kisvártatva fontos diplomáciai megbízást kapott: XIV. Lajos elszigetelését intézte a nemzetközi porondon, szövetségben Hollandiával és I. Lipót császárral. S amikor a nagy szövetség Franciaország ellen nem ért el kellő eredményt, akkor ment a csatába. Esztendeig vívta háborúját John Churchill, mígnem Bajorországban, az úgynevezett höchstädti csatában (az angolszász szakirodalomban: blenheimi csata) 1704. augusztus 13-án megsemmisítő vereséget mért ellenfeleire. A Blenheim-kastélyt a győzelem emlékére emelték Angliában. Az induló tőkét az akkor már Marlborough hercegi rangjára emelt hadvezérnek Anna királynő adta. Az esztendei ötezer fontot az udvar biztosította több generáción át. Királyváltás, kormányváltás. Sarah-t eltávolítják az udvartól, Johnt elbocsátják. A kontinensen vándorolnak, míg a hannoveri I. György visszahívja, s visszaadja állását, hivatalát, vagyonát. Nemzedékek múltán az utód ugyanolyan rugalmasnak bizonyult, mint elődei. Winston Churchill a búr háborúban kezdte katonai szolgálatát, híven a családi jelszóhoz: Előre! Alakját Lord Baden-Powell, a cserkészet alapítója idézte fel emlékirataiban. A tömzsi, szivarozó katonát mindenféle tisztek, hadnagyok és egyebek próbálták kicselezni. Erre Churchill így pirított rájuk: „Uraim! Feleslegesen próbálnak engem összenyomni. Gumiból vagyok, és visszapattanok.” A két világháború között kibukott a pénzügyminiszterségből. Anna királynő egykori kegydíjának összege elolvadt a századok alatt. Nem volt pénze: felcsapott

forgatókönyvírónak. Jelentkezett a barátjánál, a magyar származású filmcézárnál, Korda Sándornál. Korda éppen egy jacht vásárlásába bonyolódott, és szívesen tárgyalt az admiralitás egykori első lordjával. Nem tudható, hogy éppen Churchill ötlete volt-e, hogy vegyék meg a haditengerészettől a Fairmile típusú torpedórombolót Merlin típusú Rolls-Royce motorral, persze leszázalékolt áron. Korda munkaeszköznek használta a két dízelmotorral átalakított egykori torpedórombolót. Ide gyűjtötte forgatókönyvíróit, így Graham Greene-t vagy éppen Winston Churchillt. A hajót Elsewhere-nek keresztelték. Milyen jó név: Másutt. Az emigráns mindig másutt van, sohasem otthon, mindig útközben, így Churchill is egyik párttól a másikig vándorolt, kormányból kibukva egy másik kormányba. Tényleg gumiból volt, s visszapattant... Churchill eredetileg saját családja történetét ajánlotta Korda Sándornak: az első Winstont, II. Jakabot, Anna királynőt, az udvarhölgyet, a herceget, a híres csatát. A filmből nem lett semmi, túlságosan drágának vélték a századokon áthúzódó mesét. Írt viszont a jachton néhány dialógust a Lady Hamilton című Korda-filmbe. Eléggé korszerűtlen szavakat adott Lady Hamilton szerelmének, Nelson admirálisnak a szájába: „Diktátorokkal nem lehet békét kötni, a diktátorokat el kell pusztítani.” Ezeket az igéket először a forgatókönyvíró fogalmazta meg, mielőtt a müncheni egyezmény kudarca után a diktátorok elleni harc élére állt volna. Chamberlain a kiegyezés történelmi forgatókönyvét fogalmazta, míg Churchill a kíméletlen leszámolásét. Korda elébb íróként használta a hadvezért – a második világháború kitörése után a hadvezér használta fel a filmest. Churchill az elhárítás egyik fontos szerepét osztotta Kordára. Különböző kémtörténeteket ötlöttek ki, jószerivel együtt. A prágai hóhér, Heydrich elleni merényletet (1942. május) hosszan tervezték: a forgatókönyvet sokan írták, számos főpróba után: csapó, felvétel indul. 1942 szeptemberében Churchill a Buckingham-palotában a királynak terjesztette elő az esztendei kitüntettek listáját. VI. György tartott Churchilltől. A hadvezér olykor nappal is berúgott, s ekkor ingerlékennyé vált. Churchill azzal nyugtatta a barátait, hogy „én többet veszek ki az italból, mint az belőlem”. A király addigra már legyőzte született dadogását. Amikor Churchill előterjesztette a kitüntetésre Korda Sándort, az uralkodó hosszú idő után először újból dadogni kezdett. „Egy filmrendező?” – dadogta a király. Addig nem volt szokásban a szórakoztatóipar titánjait lovagi rangra emelni. Churchill azonban megnyugtatta. A király – akinek sugallatára a háborús években kétszeresére emelték a filmgyártás adóját – némán aláírta Korda lovaggá ütésének engedélyezését. Korda Sándor, attól fogva Sir Alexander Korda, egyszersmind a titkosszolgálat igazán titkos tagja lett. Azóta már filmek ábrázolják Churchillt, kivált azokat az esztendőket, amikor kiesett a hatalomból. Az 1930-as évek végén anyagi gondokkal küzdött, s kivált azzal a helyzettel, hogy kevesen hittek neki: hiába hangoztatta, hogy Hitler legyőzése a legfőbb politikai cél. Churchill ellenfelei a hitelétől akarták megfosztani a történelmi könyveket és filmeket szerző politikust. David Lloyd George, egyik elődje a miniszterelnöki

hivatalban, kijelentette, hogy Sir Winston nem termett vezetőnek. Nem szereti maga körül az okos embereket, nem érti őket, könnyen szabadul meg tőlük. „Winston – folytatta Lloyd George -, ha felszállna az Úrhoz, rögtön bejelentené neki, hogy szeretne találkozni a Fiával, annyi jót hallott róla, s ha lehet, hívják meg a Szentléleket is.” Igaz, Winston szerette a fontos emberek társaságát. Emlékirataiban Harold Wilson leírta: ha a kabinet üléseit Mr. Attlee vezette, időben kezdtek, és időben fejezték be, s csakugyan elvégeztek valamit. Churchillnél sohasem végeztek el semmit, de mindnyájan érezték, hogy a történelem részesei. A második világháború nagy hadvezére végül is egy művész és egy kalandor minden jó tulajdonságával rendelkezett. Újságíróként, riporterként kezdte a pályáját gyarmati hadszíntereken, ahol a lovasságnál szolgált, ami későbbi testalkatát ismerve, nehezen elképzelhető. Holott a sandhursti katonai iskola növendéke nem ismerte a veszélyt. A kubai lázadás leverésénél az első sorban lovagolt. Az ellenség össztüzétől az mentette meg, hogy lerántották a nyeregből a sánc mögé. „Ön normális?” – kérdezték tőle. Nem felelt. Cikkeket írt a harcról, melyeket úgy jegyzett: „Egy fiatal tiszt”. Élete végén festegetni kezdett. Nem érdemes megkérdezni, milyenek voltak a képei. Elég annyi, hogy Churchill festette őket.

HÁROMSZÖG Az uszító, a rabbi és az elvtársnő Bosnyák Zoltán az 1941-ben alapított Zsidókérdést Kutató Magyar Intézetnek lett kinevezett vezetője. Pártfogója az antiszemitizmust természettudományos alapra helyező zoológus, Méhely Lajos volt. Méhely az ő javára mondott le A Cél című rasszista lap szerkesztőségéről. A tudományosságot sugárzó kutatóközpont a „Kártékony Rovarokat Irtó Egyesületből” nőtt ki, egy baráti asztaltársaságból, melyet Endre László, a Fajvédő Szocialista Párt alapítója, később Pest megye alispánja, majd belügyi államtitkár, végül a hadműveleti területek magyar királyi kormánybiztosa támogatott. Bosnyák Zoltán magas képesítéssel nem rendelkezett. Tanítóképzőt végzett. Elébb vidéki népiskolában tanított, majd polgári iskolában földrajz-természetrajzot. Az 1920-as évek végétől sorjáztak Bosnyák Zoltán végzetesen primitív, uszító művei. Bosnyák utószót írt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéhez, az ő fogalmazása szerint „pánjudista” törekvések ellen. Bosnyák Zoltán különös helyét a magyar szélsőjobboldal történetében az biztosította, hogy temérdek munkájában csakis a zsidókérdéssel foglalkozott. Megírta Istóczy Győző és Prohászka Ottokár antiszemitizmusának történetét, a kétkötetes Zsidókérdést 1940-ben. Megszállottként eltökélten hitte, hogy a zsidók beilleszkedése és asszimilációja álca, mögötte a beteges érvényesülési vágy és a zsidó világuralom elősegítése munkál. Az ember nem lehet egyszerre két láncban, a faji kötődés és ösztön elébb-utóbb előtör. Ezért az elszigetelés, aztán a kiutasítás kínálja a megoldást. Holtzer Lóránt Bosnyák Zoltán élete és titokzatos halála című tanulmánya felsorolja Bosnyák írásait 1944-ből, a háború végleges elvesztésének idejéből. Az interneten is olvasható a Szálasi hatalomátvételét ünneplő cikke, a Leszámolunk!, mely 1944. október 21-én a Harc című, ekkor már általa szerkesztett nyilas hetilapban látott napvilágot. „Most azonban elérkezett a számonkérés órája! Egyetlen szempont, egyetlen cél irányít csak bennünket: a zsidósággal végleg le akarunk számolni! A sors, amely a zsidóságnak osztályrészévé lesz, súlyos és keserű. De tudja meg minden zsidó, hogy mindannak, ami most vele történik, elsősorban maga és vezetői az okai.” A német nácizmus és a magyar nyilasok megfizetnek a zsidóság világuralmi törekvéseiért. Bosnyák későbbi cikkében már hallja az ágyúk dörgését a budapesti Városmajorból, de a cél nem változott – a judeobolsevizmus legyőzése az. Bosnyák temérdek antiszemita brosúrát és könyvet írt – egyetlen évtized alatt hatot -, s ezt jutalmazta Endre László főispán azzal, hogy a gödöllői megyeházán megalakulhatott a zsidókutató intézet, olyan munkatársakkal, mint nagykálnai Levatich László, Réthy-Haszlinger Ferenc nyugalmazott huszárezredes, KolozsváryBorcsa Mihály, a sajtókamara elnöke, Zimmermann Lajos ügyvéd. Az intézet Gödöllőről 1944-ben költözhetett be a budapesti Vörösmarty tér 4-es szám alá, mely korábban – az ő szavukkal – a zsidó plutokraták Unió klubjaként szolgált.

Bosnyák persze csak halvány visszfénye volt Endre Lászlónak, az ideológusnak. Endre László „tudományos” antiszemita volt. 1928-ban New Yorkba a Kossuthszobor felavatásának küldötteként utazott. New Yorkból már Henry Ford magán repülőgépén sietett Detroitba, hogy az autógyárossal, a nemzetközi antiszemitizmus egyik kortárs atyjával eszmét cseréljen a zsidóság elleni küzdelem nemzetközi esélyeiről. Endre Lászlónak a szoboravatáson túl az is megbízatása volt, hogy az autógyáros segítségével előkészítse Horthy kormányzó István fiának szakmai gyakorlatát Amerikában. A tárgyalások során Ford annyira megkedvelte Endre Lászlót, hogy együtt hajóztak át Londonba, ahol Endre – nem először, de nem is utoljára – az antiszemitizmus nemzetközi szakirodalmát tanulmányozta. Henry Ford ajánlotta figyelmébe a Münchenben élő Hollósi Sándor újságírót, aki Endre Lászlót bemutatta bizonyos Adolf Hitlernek, az antiszemitizmus gyakorlati szakemberének. Endre László és munkatársa, Bosnyák Zoltán persze úgy élte meg a zsidóság elleni küzdelmet, mint a szegények és az elesettek védelmét egy terjeszkedő hatalom ellen. Még a Népbíróságon is ilyen szellemben vallott. A fenséges világküzdelem nevetséges kicsinyességekből állt össze. A lóversenyeken tábla jelezte, hogy a sárga csillag viselésére kötelezettek ne látogassák a pályát. A német megszállók nem szívesen futtatták lovaikat „zsidó lovakkal”, holott még Endre László istállója is elkobzott versenyparipákból állott. Endre László belügyi államtitkár a Szálasi-kormánnyal menekült nyugatra. Az amerikaiak a háborús bűnösök közül elsőnek őt fogták el, hiába növesztett szakállat, s bujkált Eszes László névre szóló papírokkal. „Soha nem láttam gyávábban és nyomorultabban viselkedő embert – emlékezett rá elfogója, a magyar származású amerikai tiszt. – Letagadta azt is, hogy a gettóterveket ő készítette volna el. A deportálásról hallani sem akart. Elibe tártam a zsidókról való bánásmódról írt könyvét, mire azt felelte: Nem vállalom a szerzőséget, mert felsőbb utasításra ‘beleírtak’ a könyvbe.” Endre szellemi önállóságában jogosan kételkedhetünk. Egy börtöninterjúban Szirmai Rezső megkérdezte tőle, mit olvasott utoljára, mire Endre Lászlónak csupán Prohászka és Jókai jutott eszébe. „Tudja, ki volt Flaubert? – Ne tessék haragudni, nekem sok dolgom volt”. Ha mégis bármi eszébe jutott: „Fajvédelmi könyveket olvastam! Olvastam Ford könyvét, Mussoliniról olvastam egy könyvet, Féjától is olvastam, belekezdtem a Mein Kampfba, de nem olvastam végig.” Endre László valószínűleg tódított a British Museumban folytatott kutatómunkájáról, antiszemita felkészültségéről. Népbírósági tárgyalásán Ravasz László református püspök antiszemita írásaira és Szekfű Gyulára hivatkozott. A tudományát Bosnyák Zoltánnál hordta. A népbírósági tárgyalásán is Bosnyákot hozta fel tekintélynek, aki egy Miklós pápára történő hivatkozással igazolta a zsidók megkülönböztető jelzésének, a sárga csillagnak a bevezetését. A tárgyalás egyik vezetőjének kérdésére, hogy melyik Miklós pápára utal, Endre László nem tudott felelni. Endre László elvesztette az eszét – Bosnyák Zoltánt nem találták Ausztriában, a megszállási zónákban vagy Magyarországon.

A háborús összeomlással a nyilas kormány nyugatra menekült. Bosnyák másképpen gondolkodott. Elébb a nácik által alapított Cseh-Morva Protektorátusban keresett menedéket felesége rokonainál, majd Erdélybe távozott. A háború után Bosnyák a sógora útlevelével nézett körül Magyarországon, és megnyugodva tért haza Romániába, Hosszúfaluba. A magyaroktól aligha lesz bántódása. Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Révai József nem a háborús bűnösök perével szították az ideológiai máglyát, a legszívesebben gyorsan túljutottak volna a népbírósági tárgyalásokon, a saját származásuk is „zsenánt” volt az adott ügyben. Antifasizmussá átstilizált álláspontjuk a magyar zsidóság megsemmisítésének narratíváját próbálta kiszűrni az uralkodó diskurzusból. Bosnyák Zoltán neve ezenközben a Németország amerikaiak által megszállt övezetében elfogott háborús bűnösök listáján is szerepelt. Egy amerikai jegyzőkönyv szerint Bosnyákot szabályos átvételi elismervény ellenében átadták a magyar hatóságoknak. A rejtélyre nincs válasz, hacsak egy nagyobb háborús bűnös nem cserélte fel identitását a kisebbére. Végül öt esztendővel a háború vége után a román hatóságok bukkantak lakossági bejelentés révén Bosnyák nyomára. Elfogták, holott már szépen berendezkedett, felvette a kapcsolatot a szélsőjobboldali emigrációval, többek között a Spanyolországba menekült Muráti Lilivel, s az ő segítségével Bereghy Zoltán álnéven cikkeket írogatott külföldre. Az elfogott Bosnyák Zoltánt a fekete-tengeri csatorna építésére küldték, majd 1951-ben átadták a magyar hatóságoknak. A háború után – távollétében – egyszer már elítélték háborús bűnösként. Most a romániai kiadatásból a gyűjtőfogházba került férfiú azonnal felajánlotta szolgálatait a magyar titkosrendőrségnek. Javasolta, hogy az ő vezetésével alakuljon meg az Államvédelmi Hatóság tudományos kutatóintézete vagy éppen egy magyar antifasiszta központ. A fasizmust és az antiszemitizmust belülről ismerő fogoly szakemberként kínálta magát, igaz a másik oldalról. Bosnyák beismerő vallomásokkal próbálta kijelölni új útját. Antiszemitizmusát antikapitalizmussal magyarázta: mindig is a dolgozó népet szolgálta, s továbbra is erre vállalkozott volna a Kozma utcai gyűjtőfogház első emeletének cellájában. Bosnyák hosszabb műve, mely nyilván a felső pártvezetés részére készült, nyomtalanul eltűnt. Arról is csak találgathatunk, mit adhatott hozzá az egyik kliségyártó az antiszemitizmus kliséihez, amit az uralkodók nem tudtak? Fennmaradt azonban Bosnyák Zoltán levele, melyet egy bizonyos miniszterhez (a neve nem derül ki az iratból) 1951. október 21-én írt, s amely a nyilvánosságba való visszatérését ajánlja például egy antifasiszta hetilap szerkesztésében: Miniszter úr! Bizonyos lehet afelől, hogy ha egyszer kiléphetnék a nyilvánosság elé a demokrácia és a szocializmus ügye mellett, úgy bennem ez az ügy mindig egyik szerény, de fanatikus és hűséges, mindenekfelett pedig hálás harcosára találna. A munka lázának tüzében égek. Az elmúlt 6 év alatt nehéz és keserű szenvedélyek sűrűsödtek össze bennem; dolgozni szeretnék és legfőképpen visszafizetni annak a kizsákmányoláson felépült, kapzsi, önző, hazug és képmutató társadalmi rendszernek és korszaknak, amely engem is csak kihasznált, félrevezetett és mostani helyzetembe beletaszított. A múltban állandó, súlyos anyagi gondok, életnehézségek közepette, a tanári munka mellett csak

mellékesen tudtam közírói munkát végezni, írásaim éppen ezért felszínesek, összekapkodtak voltak. Bosnyák különben, mint Endre László belügyminisztériumának zsidó ügyekkel foglalkozó alkalmazottja, a német megszállók követelésére létrehozott Zsidótanács ügyeibe is beleavatkozott. A fiatal szigetvári rabbi, Berend Béla személyében Bosnyák is megtalálta a „házizsidaját”. Bosnyák ragaszkodott ahhoz, hogy a tanács többségi véleményével ellentétben Berend Béla is tagja legyen annak az elöljáróságnak, amelynek a szerepét igencsak nehéz utólag megítélni. Kollaboráltak, vagy az engedelmesség csillapító erejében hittek? Miben bíztak? Adolf Eichmann, a halál szálláscsinálója, az Argentínába szökött hóhér még bírósági tárgyalása előtt adott interjújában élete legjobb barátjának vallotta Endre Lászlót. Ő mint német nem adhatott utasítást a magyar zsidók összeterelésére és deportálására, de ezt a szívességet önálló kezdeményezésből megtette Endre és Baky László, a háborús bűnösként kivégzett belügyi államtitkár, egykori csendőr, Szálasi Nemzetbiztonsági Irodájának vezetője. Eichmann hazudott persze, hogy a bőrét mentse. Eichmann összedolgozott Endre Lászlóval a közös cél, a magyar zsidóság kiirtása érdekében. Bosnyák Zoltán ennek a tervnek egyik túlbuzgó és alkalmanként önjáró előmozdítójaként tevékenykedett. Mint a kemény antiszemiták legtöbbjét – s mint egyik röpiratának hősét, az első magyar antiszemita párt alapítóját, Istóczy Győzőt – a zsidóságtól történő megszabadulás minden változata érdekelte. Nem volt szobatudós, s nem csak ideológusként vett részt a magyar zsidóság elpusztításában. A német megszállás után jelen volt Endre László tárgyalásain Eichmann-nál. A német kommandó vezetője a hivatalában kereste fel Endrét. Eichmann ekkor ajándékozta a géppisztolyát Endre Lászlónak, aki azt a Vármegyeháza udvarán tüstént kipróbálta. Bosnyák Zoltán „szakértelmét” vette igénybe a közigazgatás a zsidók sárga csillag viselésének bevezetése kapcsán. Ezt az Eichmann-kommandó is elősegítette azzal, hogy Endre Lászlónak és Bosnyáknak adták át a vonatkozó és már „kipróbált” szlovák rendeleteket. Endre László minisztériumába ugyan zsidó nem tehette be a lábát, mert Endre komolyan hitte, hogy azok holmi fertőzést ragaszthatnak a derék keresztény állampolgárokra – kivétel azért akadt. Festetics Domonkos gróf – Turul-vezér és fajvédő politikus, a Szigetvár közeli Csertő nagybirtokosa – ajánlatára Bosnyák Zoltán kapcsolatba lépett a már említett Berend Bélával. A rabbival a Harc című antiszemita lap részére készített egy kétséges interjút, melyben a gettóba költöztetést egy lehetséges kivándorlás előképének láttatta. A második világháború után Berend Bélát perbe fogták Budapesten, s első fokon tíz évre elítélték, majd a Népbíróságok Országos Tanácsa felmentette. A rabbi éles ellentétbe került a Zsidótanács többi tagjával. Berendet azzal vádolták, hogy egy nyilas különítménnyel járta a nemzetközi gettót, így a Pozsonyi úti házakat, és segítette a banditákat a rablásban. Berend azzal védekezett, hogy az atrocitásoktól akarta megvédeni hitsorsosait.

Feltűnt a központi, úgynevezett nagygettóban is Berend Béla. Munkásságáról ellentmondó tanúvallomások szóltak. Megmentett vagy kifosztott embereket? Vagy az egyiket kifosztotta, a másikat megmentette? A vidéki rabbit, ahogyan erre Randolph Braham céloz, megzavarta a nagy szerep, hogy egy-egy pillanatra nyolcvanezer ember sorsába szólhat bele. Annyi bizonyos, hogy beadványaival a hivatalosságot ostromolta, és Endre Lászlónak ajánlkozott a németek helyett magyar fennhatóságú Zsidótanács létrehozására, melyet természetesen maga vezetett volna. Néhány napra Eichmann elfogatta Berend Bélát, de Endre és Baky közbeavatkozására szabadon bocsátották. 1944. december 15-én levelet írt a Hungarista Mozgalom vezetőségének, s kíméletet kért a gettóba zárt zsidóságnak. Hitelét azzal teremtette meg, hogy pártfogóira hivatkozott: „Személyem és a zsidóságról vallott felfogásom felől Bosnyák Zoltán, a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet igazgatója és a Harc főszerkesztője, valamint Sarlósy József, az V. kerületi nyilas párt egyik vezető embere adhat bővebb felvilágosítást.” Akiket Berend a Zsidótanács tagjaiként egykoron élesen támadott, az 1950-es évekre – akárcsak Bosnyák – a gyűjtőfogház rabjai lettek, s innen megtört emberként távoztak. Fellebbviteli tárgyalása után Berend már Amerikában járt, amikor Bosnyák a zsidókérdésről írta dolgozatait a kommunista vezetőknek, s amikor a raboskodó cionista Dénes Béla a magyar fajelmélet vezetőjének, Méhely Lajos professzornak napi tejadagokkal mentette meg az életét. Berend Béla nevet változtatott Amerikában, s mint Albert B. (Bruce) Belton jelentkezett egy vitában – eredeti nevének és a történetben játszott szerepének elhallgatásával. 1982 májusában éppen Randolph Braham korszakos művét vitatta meg Deák István kritikája nyomán Helen Fein, William O’McCagg Jr. – és Belton, aki a Zsidótanács csillagviseléséről igazította ki a „nagyokat”. Belton-Berend sokakat beperelt, így Randolph Brahamet New Yorkban, majd Budapesten Moldova Györgyöt, aki A Szent Imre-induló című regényében Berend néven írt meg egy rabbit. Berend hasonlatosságot vélt felfedezni a róla szóló legenda és Moldova regényalakja között. Berend elvesztette ezt a pert is, de Moldova a regényben kijavította a nevet – ironikusan – Bárányra. Az akkori eseményeket Berend nem engedte ki a „foga” közül. Amerikából jelentkezett annál az asszonynál, aki Bosnyák Zoltán ügyét emberöltő múltán kikaparta, s buzgó engesztelhetetlenséggel firtatta, ugyan mit művelt a magyar hatóságok börtönében a fajkutató majdnem két esztendeig. Kutrucz Gizella, ha van a kifejezésnek értelme, amolyan pártamazon volt. Senki se emlékezne rá, ha egy véletlen folytán nem bukkan rá Bosnyák Zoltán nevére egy csillebérci telek tulajdoni lapján. Kutrucz Gizella azt hihette, hogy a második világháborút az övéi nyerték meg, a szovjetek bevonulásával megteremtődtek az igazságszolgáltatás feltételei: a népbíróságok végezték a dolgukat, és akasztófára juttatták az akasztófavirágokat. A háborús bűnösök vagyonát elkobozták – hogyan lehetséges akkor az, hogy a csillebérci telek (melyet ő vett volna bérbe) még mindig Bosnyák Zoltán és felesége, Partin Ilona nevén van? Továbbá hogyan lehetséges, hogy Bosnyák Zoltán fia, Bosnyák Csaba bizalmi beosztásban dolgozhatott a paksi atomerőműben, majd nyugatra távozhatott bántatlanul? Kutrucz Gizella az 1940-es évek Szlovákiájában kezdett dolgozni a munkásmozgalomban. Alkalmi látogatója volt a Győrffy-kollégiumnak, összekötő a

népi kollégisták és a föld alatt szervezkedő kommunisták között. „Főhadiszállássá” alakította át a Móricz Erzsébet, azaz Csibe (Móricz Zsigmond nevelt lánya) által üzemeltetett Baross utcai könyvesboltot, s onnan szervezte meg a Margit körúti fegyházból nyugatra indított kommunisták és szociáldemokraták szökését. A szökésre készülő raboknak a fegyház előtt rendezett ribillió során adta tudtukra, hol és mikor ugorjanak ki a kelenföldi pályaudvar elhagyása után a kibontott padlójú vagonból. Először Schiffer Pál szociáldemokrata ugrott, azután Hazai Jenő és Szikra Sándor, majd a későbbi miniszterelnök, Hegedűs András. A Csibe-féle könyvesbolt padlásán bujtatta el Kutrucz Gizella a szökött fegyenceket, később Darvas József népi író elhagyott Kupeczky utcai lakásába költöztek be, míg Darvas haza nem jött vidékről. Gizella a Győrffy-kollégiumban ismerte meg későbbi férjét, Balogh Elemért. A második világháború után együtt vettek részt a Szabolcs megyei földosztásban. Balogh Elemér szovjetunióbeli látogatásainak egyik repülőútján zuhant le. Addig a Pártfőiskolán tanított, növendékei között volt Grósz Károly és Németh Károly elvtárs. A Szabolcsban elvégzett munka után Gizella a Pártközpontba került, bizalmas állásba, legelébb Rajk László titkárságára, majd főnökének kivégzése után a központi apparátusba. Alakja felbukkant a népi kollégiumok vezetőjének, Kardos Lászlónak a börtönnaplójában. Kutrucz Gizella és Balogh Elemér ott járt a forradalom alatt a budapesti Semmelweis utca 2. alatti Kardos-lakáson, ahol a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága született meg Ádám György egyetemi tanár vezetése alatt. Kutrucz ekkor azt állította, hogy Kádár Jánosnak a fülébe jutott a szervezkedés, és az ő megbízásából figyelmeztette Kardos Lászlót és társait, hogy a dolognak rossz vége lehet. Nagyon rossz vége lett. A Kutrucz-Balogh házaspár vacsorára invitálta a még szabadlábon élő Kardos Lászlót, de ott más, eléggé fenyegető újsággal is várták. Úgy fordították a szót, hogy „az egész ellenforradalmi felkelésért a népi kollégisták és én személyemben vagyok felelős” – emlékezett Kardos. Kutrucz hozzátette, hogy tanúja volt Kádár János és Hegedűs András társaságában annak, amikor egy bölcsész tanársegéd jelentett (feljelentett) az Értelmiségi Bizottság tevékenységéről. Kardos Lászlót kisvártatva letartóztatták, és életfogytiglani börtönre ítélték. Hosszú börtönévei alatt Kutrucz kapcsolatot tartott Kardos László élettársával, Pogány Máriával. A kérdés persze az, hogy a Kutrucz-Balogh házaspár véleménye, miszerint Kardos és társai készítették elő és „csinálták” az „ellenforradalmat”, milyen úton-módon jutott el különböző bírákhoz és kihallgató tisztekhez. Kardos öt esztendő és néhány hónap fogság múltán kiszabadult: vele, a Kossuthdíjas pedagógussal, etnográfussal és szociográfussal 1980-ban szívroham végzett egy taxiban: Pogány Máriára esett élettelen teste. Kutrucz Gizella az 1980-as években bukkant a csillebérci tulajdoni lapra, s kezdte el a nyomozást. Megkereste a gyűjtőfogház kerületi tanácsán az 1952. december 14én kivégzett Bosnyák Zoltán halotti bizonyítványát, melyen az adatok hiányosan szerepeltek, így a halál okát sem töltötték ki.

Kutrucz, jó elvtársnő, a pártjához fordult segítségért. Levelet írt mindenkinek, aki számított, Aczél Györgytől a belügyminiszterig: valamennyien eltanácsolták, üres válaszokkal nyugtatták, sőt bizalmasan figyelmeztették, hogy megütheti a bokáját, ha tovább firtatja, elfogatásától kivégzéséig mit csinált börtönében Bosnyák Zoltán. A Pártélet című laptól nyugalomba vonult Kutrucz Gizella kapcsolatba lépett Mr. Beltonnal, azaz Berend Béla Amerikába költözött rabbival, akitől Bosnyákra terhelő adatokat kért és kapott. Gizellát nagyon meghatotta Berend levélsorozata. Feltehetően nem ismerte Berend 1946-os perének anyagát. Azt sem tudhatta, hogy a hitközségi vezetőket hajdanán milyen kényelmetlenül érintette a „rabbiper”, és a belügyi hatóságokat ostromolták, hogy minél kisebb nyilvánosságot kapjon a vitatott tények sora. A legnagyobb csatáját Horváth István belügyminiszterrel vívta Kutrucz Gizella. A nyughatatlan asszony hazugsággal vádolta őt és megannyi társát. Ekkor megmozdult a Párt. Gizellát behívatták, s nem fogadták el azt a valós kifogását, hogy beteg, s már járni sem tud. Gizella azzal esett bűnbe, hogy az esetet feltáró kézirata kijutott a kanadai Menóra című magyar nyelvű zsidó laphoz. Felfigyelt erre a közleményre Ember Judit, aki egy dokumentumfilmet forgatott Kutrucz Gizelláról, melyet azonnal betiltottak, s a tekercseket elkobozták. Ilyen bűnlajstrommal természetesnek rémlik, hogy Kutrucz Gizellát 1987. december 14-én kizárták a Pártból, majd nem sokkal ezután az Elnöki Tanács visszavonta a Szocialista Hazáért, az ellenállóknak és a partizánoknak járó kitüntetését. Kutrucz ezután is levelező tagja maradt a létező szocializmus hivatalainak. A Kondorosi úti lakótelep, pontosabban az azzal szemközti a Villamos Szigetelő Vállalat tulajdonában üzemeltetett Kábel strand került figyelme központjába, mert az zavarta a környék nyugalmát. Kutrucz Gizelláról fiatal esztendeinek harcostársa, Hegedűs András, a független kutatóvá megtért egykori miniszterelnök még az 1980-as években is hősi életrajzot tervezett. Ember Judit filmje is hasonlóképpen igazította rá a kamerát. Közelebb állna az igazsághoz, ha a kiindulópontot nagyítanánk fel. Kutrucz nemes célt követett Bosnyák utólagos tetemre hívásával, de a háttérből minduntalan felsejlett a hétvégi telek. Igazságot a Bosnyák-ügyben és hétvégi házat mindenkinek! Kutrucz Gizella lelke Csillebércre szállt, miközben egy bukott egyház szentje volt. Egy inkvizícióra hajlamos makacs pártkatona. Az eretnekeket habozás nélkül küldötte volna bitóra.

KÁDÁR MENYASSZONYA Árulók és akasztófák Kádár, született Csermanek Jánost az illegális kommunista párt küldte a szocdemek VI. kerületi szervezetébe, hogy a Goldmann György szobrász vezette csoporthoz csatlakozzék. Itt ismerte meg a textiles szakszervezet egyik jeles agitátorát, Döme Piroskát, akivel éjszakánként rótták az utcát, és a munkásmozgalom jövőjéről beszélgettek. Döme Piroska emlékezése szerint Kádárhoz romantikus kapcsolat fűzte, de ezt legalizálni sokszorosan lehetetlen volt. Kádárból hiányzott a szoknyavadász szenvedély, nem nősült meg, amíg az édesanyja élt, s olyan szegény volt, hogy a testvérével szorongott ugyanegy ágyban. A háború előtt Kádár megjárta a szegedi Csillag börtönt is. Döme Piroskának elmesélte, hogy az ott fogva tartott Rákosi Mátyás csaknem beleőrült a fonásba. Egy rokkát hajtott, fonallá sodorta a kendert napestig. S csak így megnyugodva kezdett intrikálni a politikai foglyok csoportjaiban. A nyári hónapokban Rákosi napozott – a később agyonvert Szűcs Miklós cipelte utána a vezér nyugágyát szolgaként. Döme Piroska 1912. június 26-án született Rákospalotán. Esztendőt Brünnben tanult az ottani textilipari főiskolán, hazatértekor azonban munkásként helyezkedett el. A „mozgalomba” a nyalka egyetemista, Stolte István Miklós szervezte be közvetlenül azelőtt, hogy Stolte lebukott az úgynevezett Eötvös-kollégisták perében. Kiderült, hogy Stolte menyasszonyának csillaghegyi nyaralójában volt az a nyomda, ahol a Sallai és Fürst kivégzése elleni tiltakozást készítették. A periratokból az is kiviláglik, hogy Stolte másokkal végeztette a munkát, közben jövendő mennyasszonyát, Fröhlich Líviát illette meg többször is mások jelenlétében. Kortársai okosnak és jóvágásúnak látták Stoltét, nagy hatást gyakorolt olyan emberekre, mint a Nagypál István néven íróvá érett fiatalember (Schöpflin Aladárnak, a Nyugat kritikusának Gyula fia), Fejtő Ferenc vagy Rajk László. A per egyik szenzációja az volt, hogy megjelent a tárgyaláson Babits Mihály. Jelenléte már önmagában kulturális eseménnyé avatta az Eötvös-kollégiumi összeesküvést. Stoltét a börtönben is meglátogatta Döme Piroska. A rab ruhaneműt és pénzt kért az apjától, a Meskó-féle nemzetiszocialista párt tagjától. Hat hónapot kapott Stolte. Szabadulása után kalandos utat járt be. A munkásmozgalmakban futótűzként terjedt a híre, hogy rendőrbesúgó lett. A kor szóhasználata szerint meg sem várta az első pofont, máris csicsergett. Hajdú Tibor akadémikus remekbe szabott tanulmánya szerint azonban elébb terjedt el Stolte rendőri beszervezésének híre, mint ahogyan elfogadta az első júdáspénzt, és Hain Péter nyomozó vagy Sombor-Schweinitzer rendőrfőtanácsos tenyerébe csapott. Stolte ördögi árulásának hírét még Rajk László juttatta ki a börtönből. Ez megrendítette Döme Piroskát is. Ő sem állt szóba többé Stoltéval, aki a börtön után már nem iratkozott be az egyetemre, hanem továbbra is a munkásmozgalom körül kereste a megélhetését. Nyíltan vallotta például trockista meggyőződését, holott akkortájt még nehéz volt pontosan tudni, mi is a trockizmus azon túl, hogy megbélyegzésnek számított.

Piroskát elfogták egy illegális találkozón 1944. október 30-án. Tíz napig állta a kínvallatást, villanyozást. Tőle próbálták megtudni Kádár János búvóhelyét, de ez több okból sem sikerült. Kádár akkor már a Conti utcai börtön foglya volt, Piroska pedig nem tudta, hol lehet. A megkínzott Döme Piroskát a Dachau melletti Allauba vitték, ahol SomborSchweinitzer rendőrfőtanácsos feleségével, Nusával került össze. Nusa folytonosan sírt az éhségtől, s bizonygatta, milyen jó ember az ő férje, a „Józsika”. Ennek a Józsikának volt a besúgója Stolte István Miklós. Mindaddig, míg illegális körökben annyira el nem terjedt besúgó volta, hogy a rendőrség nem tartott igényt a szolgálataira. Stolte lezüllött, ivott, és a feleségét is beavatva csoportos szexorgiákat szervezett. A közélet jobbratolódásával Stolte az egyik nyilas pártnak lett a híve, immár nagy hangon beszélt Hain Péter és Wayand Tibor detektívfelügyelőkkel, s pénzt már nem fogadott el senkitől. A kültelki kocsmárosoknak köszönhetően a Bor- és Gyümölcsszeszfőzdék Egyesülésében kapott állást. A szélsőjobbnak dolgozott, meglehet álruhában, mert ugyanakkor Sombor-Schweinitzer megbízásából a nyilasok felderítésén is fáradozott. Mint főborkereskedő egy akó – akkor hiánycikknek számító – borral vesztegetett meg egy detektívet, hogy az akkor már elvált feleségét, Fröhlich Líviát kimentse a kolozsvári gettóból. Korábban ez a Fröhlich Lívia együtt dolgozott egy Topa János nevű munkással, és ő ajánlotta Stolténak a kapcsolatot. Topa János ugyan még 1942-ben azt híresztelte magáról, hogy belépett a nyilas pártba, de 1944-re már azt mondta Stolténak, hogy ő az illegális kommunista párt tagja, sőt egy ceglédi központú partizáncsoport őrnagya. A partizáncsoport nagy valószínűséggel a képzelet szülötte lehetett, tagjai azonban elszánt komolysággal játszották szerepeiket. Valutájuk volt: bizonyos mentesség a háború utánra. Nehéz volt nem tudni, hogy a németek és szövetségeseik elvesztették a háborút. Az oroszok már a Kárpátokon is túljutottak, akadt mégis egy kormány s egy töredék hadsereg, amelyik folytatta a harcot. Az okosabbja, vagy az elvetemültebbje már a békére kacsintott. Az önbiztosítás valutájával elsőre a Gestapo szolgálatába állott magyarok éltek. Németh Sándor birkózóbajnok, főhadnagy, Nógrádi Elemér Gestapo-főhadnagy ugyanilyen ígérvényt hajtott be Topa partizán-őrnagytól. Igazolás a háború utánra. A javarészt csak álmokban szőtt összeesküvés fedőszerve is illegális volt. Úgy hívták, hogy a Szovjetunió Barátainak Magyarországi Egyesülete. Nem meglepő, hogy Stolte egyetlen találkozás után a mozgalom helyettes vezetője lett, bár nem fogadta el a hivatalos, orosz és magyar nyelvű tagsági igazolványt, amely oly jó szolgálatot tehet a jövőben. A szervezkedők naponta gyülekeztek az Abbázia kávéházban. Beszélgetéseik során egyre nagyobbra duzzadt a partizánok ereje. Ideje volt erről értesíteni Nagy Jenő vezérezredest, aki továbbadta a jó hírt Kiss János altábornagynak. Egy másik vonalról Rajk László figyelmeztette a magas rangú katonákat, hogy ne adjanak hitelt senkinek, aki Stoltéval dolgozik. A főtisztek mégis hitelt adtak Topa jelentésének, hogy már kapcsolatot létesített Tolbuhin és Malinovszkij marsallal.

A katonai és partizánszervezkedés minden tagja lebukott. A legtöbbjüket Sopronkőhidára hurcolták, Topa Jánost kivégezték, Stoltét elkülönítetten tárgyalták, s Gestapo-tisztek voltak a mentőtanúi. Egy szomszédos cellában Rajk László ült. A foglyokat azután gyalogmenetben indították Németország irányába. Rajknak ekkor már a közelébe se merészkedett Stolte. Rajk kalandos módon a feleségével tért haza. Stolte Bajorországban maradt, s mint egykori partizán felkeltette az amerikaiak figyelmét. Az elhárításnak ajánlotta fel a szolgálatait, bujkáló nyilasokat derített fel, akárcsak az ugyancsak amerikai szolgálatba lépett Sombor-Schweinitzer József. Stolte szenvedélyes hivatásos besúgó lett. Lívia kiutazási engedélyt szerzett Amerikába, az áruló viszont merészen Szombathelyre szivárgott haza, és az új katonai elhárítás zsoldjába állt. Kikről jelentett, miután visszatért Bécsbe? Talán az amerikaiaktól elbocsátott Sombor-Schweinitzerről? Stolte egész életében főszerepre készült, s ezt Rajk László pere hozta el. Egykor Rajk lépett az ő helyébe mint az ifjúságot szervező kommunista. Rajk a sopronkőhidai fogházban Bajcsy-Zsilinszky Endrével sétált, és vele szóba sem állt. Itt az alkalom visszafizetni a sérelmeket! Hamis vallomásának magvát az képezte, hogy ő vitte Rajk üzenetét éppen Somborhoz, amikor az már belügyminiszter volt. Rajknak éppúgy megígérték, hogy majd kicsempészik a börtönből, mint ahogy Stoltének a nyilvános vallomása utáni szabadságot. Egyik ígéretet sem tartották meg. Rajkot kivégezték – egyes források szerint Kádár végignézte az akasztást -, Stoltét életfogytiglani börtönre ítélték. A deportálásból hazatért Döme Piroska összekötötte életét azzal a szállítómunkással, aki a Pártközpont harmadik emeletére vitte fel az ő új íróasztalát. Tüstént felmérte új kapcsolatának képességeit, és az ÁVO-hoz irányította. De az akkori belügyminiszter, Rajk László kiderítette, hogy Piroska választottja, Juranits Anti 1938-ban belépett a nyilas pártba. Amikor Kádár Jánost is letartóztatták a Rajk-per második körében, Döme Piroskát is kihallgatták. Vallomását megtalálhatnánk a levéltárban, bár a Kádáraktákat megsemmisítették, miközben Stolte fellebbviteli tárgyalásának jegyzőkönyve megvan. Itt elég, ha Piroska emlékezéseire hagyatkozom (Fény és Árnyék). Ő azt mondta a vallatásnál, hogy a Jánost mindenki szerette és becsülte, s Kádárnak is ezt mesélte 1954-ben, annak szabadulása után. Döme Piroska nagyon jó elvtársnő volt.

JUSTUS ÉS AZ IGAZSÁG Mégsem rémültem én el a halálban... A pécsi MÁV-felügyelőnek három fia volt. György zenésznek készült, János emigrált Franciaországba, míg Pál Bolognában és Bécsben tanult, majd az 1930-as években bekapcsolódott Kassák Lajos avantgárd munkásköltő Munka-körébe. A MÁV-felügyelő, Justus Mór, jelentős adománnyal támogatta azt az iskolát, ahová Pali fia járt. A lázadó természetű Pált azonban mindez nem édesgette a polgári világhoz. Az első világháború után, európai csavargásai során ismerkedett meg egy magyar származású bécsi fűtésberendezési kisvállalat tulajdonosának leányával, Edith Wagnerrel, s vele indult az apától kapott kicsiny járadékkal Párizsba. Kassák az 1920-as évek végén jött haza Magyarországra bécsi emigrációjából. Élete végéig a gyanú árnyéka vetült rá a Horthy-rendőrség, majd a kommunista hatalom részéről. Kasi, ahogyan becézték, magasra gombolt fekete ingében rendületlenül szemben állott a hatalommal. Kun Bélának a Tanácsköztársaság idején is jól odamondott. Elvi különbségeik hangsúlyozásával azt is hozzátette, hogy ellenfelének nem sok érzéke van a művészethez. Az ilyeneket rendszerint elhurcolják, kivégzik vagy száműzik. Kassák Lajos, az Európát gyalog bejáró munkás azonban szerencsésen megúszta. Talán azért, mert nem a barikádokon, hanem kávéházakban állt őrt a munkásmozgalom egyik-másik csoportosulásának élén. Horthy rendőrkapitánya, Sombor-Schweinitzer József, a marxizmusból tartott előadásokat a detektíveknek, hogy belülről ismerjék meg az ellenfelet. Besúgók szervezésében is felülmúlhatatlan volt a később Philadelphiában letelepedett rendőr. Kevesebb besúgója volt ugyan, mint amennyit a forradalmárok apró köreikben feltételeztek, Sombor-Schweinitzer rágalmait, hírbe hozásait mégis rendre elhitték. Huszti Ferenc ifjúkommunista és Molnár René ügyvéd „spiclilexikon”-t közölt folyamatosan a kérész életű pártlapokban. Utólag derült ki, hogy a listán szereplő besúgók nagyobbik hányada ártatlan volt. Justus Pál 1930 szeptemberében a hűvösvölgyi Gémeskútnál alapította meg a Szociáldemokrata Párt diákcsoportját Szirtes Andor, Fuchs Pál és Szabó Lajos társaságában. Ez a néhány fiatalember a nemzetközi szervezetekkel különb kapcsolatot ápolt, mint a hazai mozgalmakkal. Ez utóbbiak megannyi csoportra oszlottak, ideológiai törésvonalak és személyi ellentétek, rendőrségi lebukások és magánéleti bonyolultságok okán. Sombor-Schweinitzer – nyilván saját fontosságát felszorozva – másfélezer emberre tette a Munka-körhöz kapcsolódó emberek számát. Ennek egytizede, ha igaz volt. Kassák szigorúan ügyelt a világnézeti fegyelemre. Akkoriban elfogadta a Szovjetunió irányvonalát. Vjacseszlav Molotov röpiratát a szovjet ötéves tervről a Munka-kör adta ki. Ezt az irányvonalat vonta kétségbe Justus Pál és Szabó Lajos. Erre Kassák egy apokrif szállóige szerint azt kérdezte: „Az a pár pesti gyerek akar a nagy orosz medve kalapjába szarni?” Miféle kalapja lehetett akkor az orosz medvének? Kassák Lajos, az autodidakta, kemény kézzel irányította a Munkakört. A nemzetközi munkásmozgalom áramingadozásait nehéz lehetett követni. Trockij

száműzetése megrendítette a marxista magyar fiatalságot. Kassák felmérte, meddig mehet el a legalitásban. Az ideológiai kompromisszum nem rendítette meg szilárd meggyőződését, hogy a munka és a kultúra szövetsége szebb jövőt hozhat el. A sajátjaival szigorúbb volt: 1930 szeptemberében írásban is elhatárolódott Justustól és Szabó Lajostól. Justus Pált és társait kizárta Kassák. A Justus köré csoportosuló ifjak egy parodisztikus dalban gúnyolták Kassákot. Szerzői Justus Pál és Lux László: A tökgyalu és a zsendice elektrifikálva jó. Kendertiloláskor szülte ezt az oppozíció. Ó tökgyalu, korunk jelképe vagy. Az ötéves terven belül megsokszorozod magad. A kizárás után a Justus-csoport Berlin felé tájékozódott. Ez volt a világnézeti érzékenység kora. A világot szemináriumokon váltotta meg Weisshaus Aladár vagy Demény Pál – Horthy börtöneinek, majd a háború után a kommunista elhárításnak a foglyai. A világnézeti tájékozódás iránya a berlini Karl Korsch volt, a kommunista pártból már 1926-ban kizárt filozófus, akihez a magyar Partos Pál járt, s akinek eretnek tanait ő közvetítette Szabó Lajos és Justus felé. Illetlen és olcsó tréfa: Korschnak a pártosodás elleni tanait Partos közvetítette. A Szovjetunióból kiábrándult filozófus az elsők egyikeként hirdette, hogy ott a kapitalizmus épül egy párt felvigyázása alatt. Ez a vélekedés csakugyan szembeszállt a baloldal különböző áramlataival. Korsch követőit gyorsan trockistáknak minősítették. Ez a megbélyegzés fél évszázadon át halálos pecsétnek számított, s kijutott Justusnak csaknem egy életen át. Korschtól került Budapestre, Szabó Lajoshoz Lenin „igazi” végrendelete, amelyben arra figyelmeztette társait, hogy óvakodjanak Sztálintól. Ezt az iratot természetesen maga Sztálin süllyesztette el. Szabó Lajos, a méltatlanul elfeledett filozófus a háború előtt Tábor Bélával közösen írt egy röpiratot a zsidóságról, melyet a Nyugatban Szerb Antal ismertetett lelkesen. Ennek az írásnak még az sem vonhatott le az értékéből, hogy Szabó Lajos volt az első férje Bálint Aladár képzőművészeti kritikus leányának, a festő Bálint Endre húgának, Klárinak, Szerb Antal későbbi feleségének. Jól látta Korsch: a sejtszerűen képződő értelmiségi köröknek az endogámia is az egyik végzetük. Justus Pál európai vándorlás után bankhivatalnokként helyezkedett el Budapesten. Cikkeket írt a Mónus Illés által szerkesztett Szocializmusba. Az írás mellett szerkesztett, fordított, Marx műveinek válogatását készítette elő, melyet csupán a második világháborút követően, hosszú kitérő után adhatott ki. A kitérő a munkaszolgálat volt a bori rézbányákban. Német követelésre ezernél is több, zsidónak minősített munkaszolgálatost vonatoztattak Jugoszláviába, közöttük Szalai Sándor szociológust, Radnóti Miklós tanárt és költőt, Justus Pál bankhivatalnokot és társadalomtörténészt. A harminckilenc esztendős Justust – mint azt Csapody Tamás felderítette – 1944 márciusában vagonírozták be a Józsefvárosi pályaudvaron. Jászberényben osztották el a csordaként hajtott embereket, majd újabb bevagonírozás után döcögtek el Zaječarig, s innen keskeny nyomtávú vasúton a bányák öt táborába. Justus

balszerencséjére egy Császár János nevű szadista altiszt alá került, aki krumpliverembe lakatoltatta a büntetésre kiszemelteket, kiköttette őket, alkalmanként pedig, szórakozásból, emberekre vadászott a pisztolyával. A bori rézbányákból egy-egy csoportot gyalog indítottak útnak Nyugat felé az orosz csapatok közeledtének hírére. Az egyik ilyen transzportba került Radnóti Miklós is. A rézbányában maradtakat, köztük Justus Pált, a jugoszláv partizánok szabadították fel. Justus eljutott Temesvárra, tüstént írni kezdett a Méliusz József szerkesztette Szabadság című lapba. Azután eljutott Szegedig, ahol már új hatalom volt. Justus szemet szúrt a Moszkvából néhány hete hazatért Révai Józsefnek, a kommunista ideológiai vezérnek. Fellármázta a helyi szovjet parancsnokságot, s elvitette a rézbányákból szabadult Justus Pált, a régi harcost, a vetélytársat, az önállóan gondolkodó filozófust, az újonnan alakuló Szociáldemokrata Párt reménységét. Egy szegedi szociáldemokrata gyorsan értesítette a pestieket, akik interveniáltak Justus érdekében – a szovjetek erre szabadon engedték. Ezt követően immár Justus is Pestre érkezett, és egyre magasabbra emelkedett az akkor jelentős, a kommunistákkal koalícióra lépett Szociáldemokrata Pártban. Oktatási felelős lett, országgyűlési képviselő, Lukács György és Révai József vitapartnere. 1948-ban kerül sor például a Révai-Justus-vitára a szocializmushoz vezető útról. Esztendőre rá Justus Pál a Rajk-per nyolcad rendű vádlottja s egyetlen túlélője volt. Az utolsó, akivel Rajk a tárgyalás után néhány szót válthatott, amikor az őrök figyelme elterelődött. A kivégzés előtt az utolsó tanú, aki ötesztendei fegyház után emlékezetből írta le a beszélgetést. RAJK: – Te talán élve maradsz, Pali. Szeretném, ha legalább egyvalaki tudná, mi igaz a vádpontokból, s mi nem. ÉN: – Csak azt mondd, ami igaz, így rövidebb lesz, hisz nincs sok időnk. RAJK: – Nem igaz, hogy kém voltam, nem igaz, hogy összeesküdtem. Hogy nem voltam rendőrspicli, azt úgyis tudod... ÉN: – Tehát mi az igazság? Mondott még egy-két mondatot a halálra ítélt Rajk, akinek egy másik fegyenc szolgált palackpostaként. Itt az ideje megfejteni hősünk nevét. Mi az igazság? Justus annyit jelent latinul: igazságos. Justus természetesen azt kérdezte a bitóra haladótól: Mi az igazság? A MÁV-felügyelő zenész fia, Justus György elpusztult a háborúban. János – ekkor már Jean – a francia ellenállókkal küzdötte végig a német megszállást. Miután leszerelt az ellenálló szabadcsapatoktól, Franciaországban telepedett le. Letelepedési engedélye nem volt. Leleményesen azt mondta a hatóságoknak, hogy Oradourból származik. Oradourt porig bombázták a németek, nem maradt ott anyakönyv, feljegyzés, semmi. A kiejtésén – Ferge Zsuzsa tanúsította egy rövid írásában – nem érződött magyar akcentus, ízig-vérig francia volt, de ezt a hatóságok nem hitték el. Beidézték, ő pedig nem vette volna a lelkére, hogy hazudjon. Öngyilkos lett. A börtönből Justus Pál 1956-ban szabadult, hóna alatt Shakespeare szonettjeinek fordításával; ezeket emlékezetből szőtte magyarra. Nem foglalkozott többé politikával. Verseket írt, és fordított franciából, németből, angolból, oroszból. Halála után másfél évtizeddel jelentek meg börtönversei Végrendelet címmel. Nincs tovább, tudom.

De légy tanú majd mégis rá, hogy voltam, S láttad, hogy vergődtem és kiabáltam, S ha a lyukacsos földbe szertefolytam, Bizonyítsd, hogy bár semmit sem találtam És életemből nem maradt meg semmi, Mégsem rémültem én el a halálban És érdemes volt égve átsietni E reménytelen földön. Justus Pál hatvanévesen hunyt el Budapesten. Százesztendős születésnapjára konferenciát szervezett életművéről Jemnitz János történész, a Népszava egykori zenekritikusának, Jemnitz Sándornak a fia. A kicsiny fűzött kötet alig került terjesztésre. Mi az igazság?

„EGYEDÜL VAGYUNK” Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel Surányi Miklós, az Egyedül vagyunk című, Széchenyi Istvánról szóló regény szerzője nem tehetett arról, hogy ugyanezen a címen egy fajvédő és antiszemita újság jelent meg az 1940-es években. Széchenyi jelszavait, mondásait széltében-hosszában idézték a két világháború között, sőt manapság is. A magyarországi szélsőjobboldali sajtó kedvenc idézetét Széchenyi gyanújába keverték. Csakugyan kemény szavak. „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen.” Az idézetnek számos forrása van. Bizonytalan azonban Széchenyi szerzősége. A gondolat Surányi Miklós Egyedül vagyunkjából származik, egy 1930-as évek elején megjelent sikerregényből, amelyet sokat vitattak már a kortársak tollán is. Jogos volt-e a fiatal Széchenyit italozó, zabolátlan embernek ábrázolni? Széchenyi megtérésének története ellensúlyozta-e a felvezető romantikus túlzásait? Surányi Miklóst, a konzervatív szerkesztőt és hajdani segédlevéltárost Máramarosszigetről, kár volt elfeledni. A maga módján része volt Magyarország irodalmi felemelkedésének, a századforduló utáni olvasási láznak, része a könyvkiadók és -terjesztők modernizálásának. A régi kiadók nevét feledjük. Csak az antikváriumokban és könyvtárakban bukkanunk rá Heckenast, Emich Gusztáv, a Révai testvérek nevére. A kiegyezés utáni kapitalizmusban született a Singer és Wolfner könyvkiadó, mely inkább a konzervatív beállítottságú íróknak nyújtott bemutatkozási lehetőséget, így Herczeg Ferencnek, Csathó Kálmánnak. S ez utóbbi írt szép ívű, nosztalgikus rajzot Surányi Miklósról és kiadójáról, Wolfner Pepi bácsiról. Surányi Miklós, dzsentri magyar úr egy regényt adott be Wolfner József kiadóhoz. A regénydivat korában ez a kiadó indította útjára az Egyetemes Regénytárt, a Filléres Regények sorozatát, s ő jelentette meg a „női” regényeket. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az irodalmi családból származó Beniczkyné Bajza Lenke, Bajza József leánya is Wolfner Pepi bácsihoz vitte a könyveit. Lenke apja költő és kritikus, sőt nagyapja is az volt, anyja pedig Vörösmarty feleségének testvére, Csajághy Júlia. Krúdy megemlékezett róla A legszebb kékharisnya című cikkében. Miután Lenke első férjétől, a kiadó Heckenast Gusztávtól elvált, és hozzáment a vármegyei főispán Beniczky Ferenchez, kiadót keresett – s a Singer és Wolfnernél meg is találta ezt. Miként Surányi Miklós is, egy történelmi regénnyel, az óbudai zsidók életéről szóló A szent hegy cíművel. Csathó Kálmánnál olvasom, hogy a lektorok megzavarodtak a könyvtől, és maga Wolfner Pepi bácsi rendelte magához a szerzőt. – Mondja Surányi, hogy hívták magát azelőtt? – Surányinak.

– És az édesatyját? – Őt is. Mint a nagyapámat és a többi ősömet is, valamennyit. Pepi bácsi nem tudta felfogni, hogy valaki csak úgy önszántából a zsidókról meg a zsidóüldözésről ír regényt. Azt már csak én teszem hozzá, hogy ez a manapság talán senki által nem olvasott regény romantikus ecsetvonásaival, nagylélegzetű ábrázolásával méltatlanul elfeledett. Pepi bácsi azonban folytatta Surányi Miklós vizsgáztatását. – Nana! Még kisül, hogy maga nem zsidó. – Keresztény vagyok. Apáról, anyáról. – Mondja, kérem, ez biztos? – Egészen, mint a halál. Csathó írja, hogy az öreg megkönnyebbült. – Így persze, rendben van a dolog, és ennek nagyon örülök. Mert ha maga keresztény, akkor természetesen írhat, amit akar, és én kiadom. Nem kell kommentár ehhez: egy többségi népcsoportnak több joga volt a vélemény szabadságára és a művészi alkotásra, mint egy másiknak. A zsidó ne írjon a magyar társadalomról, mert azt nem ismerheti. Ne írjon zsidókról, mert azt nem adják ki, kivált, ha a könyvkiadó a Singer és Wolfner, a Herczeg Ferenc, majd az Új Idők kiadója. Surányi Miklós jutalma nem maradt el. Nem bizonyos, de feltételezhető, hogy a zsidó banktőke A szent hegy című regényre figyelt fel, amikor a Városi Bank alkalmazta őt. A Városi Bank mögött a Kohner család állt. Az alapítóatya a XIX. század végén a szászbereki Orczy bárótól vette meg a birtokát, ipari befektetéseket eszközölt, és az utódokat, báróságra lépett fiait műpártolásra ösztönözte. Kohner báró alapította a szolnoki művésztelepet, a portréját megfestette Fényes Adolffal, frissen átalakított kastélyába hívta az akkor ismeretlen Bartók Bélát, aki Szászbereken százával vett fel dalokat a kertészetben dolgozó földmunkásoktól. Kohner báró szerződtette a zseniális Beöthy Lászlót színházak élére, s ő fedezte fel Surányi Miklósban a megbízható könyvkiadót és lapszerkesztőt, akit a Kohnerék bankja alkalmazásba vett. Nem sikerült azonban Kohneréknak elszerezniük a Singer és Wolfner kiadót, holott éppen Surányit szemelték ki igazgatónak. Végül Surányi, a háború után kiváltképp, a konzervatív irányba hajolt, s a kormánypárti és kormány által támogatott Budapesti Hírlap főszerkesztője lett. A konzervatív irány kulturális hátterét nehéz volt megteremteni a két világháború között. Márkus László rendezőt kipiszkálták a Nemzeti Színház éléről, és Voinovich Géza akadémikust kormánybiztosként nevezték ki a színházhoz. Temérdek tanulmányt írt, többek között Arany János életrajzát, Madách Az ember tragédiájának elemzését, de a színházhoz nem értett. A Szépművészeti Múzeum éléről kipiszkálták Petrovics Elek művészeti szakírót, aki a gyűjteményt példátlan érzékkel gyarapította, s csaknem tévedhetetlennek bizonyult hiteles remekművek vásárlásában. Kohner bárót például rábeszélte, hogy egy Szinyei Merse-képnek a Szépművészetiben lenne a helye. Másnap kocsi vitte a képet, ajándékba az államnak.

Petrovics helyére Csánky Dénest nevezték ki. Ez a közepes festő azzal is beírta nevét a magyar történelembe, hogy egy Szinyei Merse-képet ajándékozott – a közgyűjteményből – Hermann Göringnek a születésnapjára. A múzeumi kincseket az ő vezérlete alatt vitték ki külföldre Szálasi uralma alatt. Surányi Miklós, szerencséjére, még a nácizmus tombolása előtt elhunyt. Előlegkirály volt, örök pénzhiányban szenvedő, nagylábon élő író és újságíró. S a nők bálványa. Leányok, jövendő költőkisasszonyok üldözték. Ugyancsak Csathó Kálmán mesélte egyik utolsó nagy kalandját. Egy tizennyolc éves szűz leány üldözte szerelmével az akkor már beteges aggastyánt. Csókolta, simogatta Surányit, majd eltökélte, hogy elkíséri egy pécsi előadására. Nem volt kiút. Vagyis csak annyi, hogy Surányi Miklós írt egy névtelen levelet az ifjú hölgy édesanyjának, hogy az a gaz Surányi éppen egy pécsi szállodában kívánja elcsábítani a lányát, s ki ne engedje a szobából. Surányi 1936-ban halt meg. Az Egyedül vagyunk, a Széchenyi-regény teljes szövege a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. A többi könyve papíralapú. A Singer és Wolfner céget Pepi bácsi halála után a Pepi bácsi fia, Farkas István vette át. Őt 1944-ben Auschwitzba hurcolták, ott pusztult el. A túlélő Kohner rokonok egy része a magyar államot perli... úgy tudom, néhány Szinyei Merseképért.

II. AZ ALVILÁG TERMÉSZETTÖRTÉNETE

A CSONTBRIGÁD Téli fán nem jó kukorékolni A két háború közötti Magyarországon nappal a lakásán, majd este tizenegy után az igényeknek megfelelően rendelt Silbiger Boriska, a jósnő egy kávéházban. Hírétnevét annak köszönhette, hogy megjósolta az olasz-abesszin háborút. 1934 decemberében nyilatkozott megannyi újságnak Silbiger Boriska. Azt jövendölte, hogy Itália egy Európát érintő konfliktusba sodródik. Igaza lett. Az olasz diktátor, Mussolini már a hatalom átvételekor, az 1920-as években a régi Római Birodalom helyreállításáról ábrándozott, s ez a legkönnyebbnek az afrikai kontinensen rémlett. 1936 januárjában a már korábban mozgósított itáliai csapatok megtámadták az etióp hadsereget, gáztámadással semmisítették meg a bennszülöttek egy csoportját, akik jobbára fadárdával védekeztek. A Népszövetség többször is elítélte a vérengzést, de a franciák vétóztak. A Négust, ahogyan az abesszin uralkodót akkor nevezték, egy angol páncélos mentette ki. Az afrikai kontinens katasztrófái iránt sokan érdeklődtek. A kalandos életű Reich Jenő, későbbi nevén Rejtő, álnevén – melyből több is akadt – P. Howard többször megjárta Itáliát, Német- és Franciaországot különböző minőségben, foglalkozásban és vállalkozásban. Rejtő eredetileg színésznek készült Rákosi Szidi színiiskolájában. Osztálytársai között számlálhatta a két Latabárt, Feleki Kamillt, aki megtanította szteppelni. A Csengery utcai színészképzőből sokan indultak el külföldön a világhír felé. A Latabárok is kirepültek Németországba, cirkuszban is felléptek. Hazajövetelük után Rejtő írt nekik kabarészámot. A későbbi filmrendezők, Keleti Márton és Gertler Viktor is odajártak, majd az akadémia végeztével Németországba mentek. Ott már az amerikai Foxnak is nagy irodája volt, vezetője egy undok magyar, aki a berlini kalandra éhes Rejtőnek csak statisztaszerepeket adott. Alabárdosoknak keveset fizettek, estélyi ruha viselete duplán számított. Rejtő egy ajánlólevéllel a nagy Max Reinhardt rendezőhöz került fizetetlen ösztöndíjasnak. Egyik hazaírott levelében panaszkodott, hogy a mester álló nap rendez, sohasem éhes, hogy őt legalább parizerért kiküldje, amellett a német parizer radírgumi ízű. Párhuzamos életeiben Rejtő Jenő sportkarriert is befutott. Hivatásos ökölvívónak készült, reményei is lehettek a ringben a hatalmasra nőtt, nehézsúlyú fiúnak, de egy edzésen eltörték az orrnyergét, így eltanácsolták a profi boksztól. A történetnek ez a szála éppoly zavaros, mint a többi. A Spárta Klubban vívott, vagy titokban a Fradiban, ezt nehéz eldönteni. A tanúk kihaltak, vagy maguk is osztoztak a mitomániában, mely annál színesebb történetet görget, minél kevesebb a valóságmagva. Valamennyi Rejtő-kutató megemlíti, hogy turulistákat és más félkatonai antiszemitákat Rejtő ripityára vert az utcán. Ez feltehetően igaz, miként az is, hogy társainak a futást tanácsolta. A két világháború közötti Budapesten mégis nagyobb

valószínűsége volt annak, hogy zsidót vernek, mint annak, hogy a provokátorokat teríti le az áldozat. A bivalyerős Rejtő bizonnyal szétlapította azt a félőrültet, aki a Japán kávéház előtt egy vasbottal gáncsolta el a kiszemelt vendéget, majd ezt a vasbotot egyesek kávéjába mártotta. Ez az ember politikailag motiválatlan pofont kapott Rejtőtől. Rejtő színészi karrierjének ugyanakkor az vetett véget, hogy betegápolót játszva a Király Színház nyílt színpadán elejtette a főszereplő Törzs Jenőt. A kudarc után Rejtő a kor nagy rendezői, Jessner és Piscator körül lebzselt Berlinben, miután Reinhardt nemigen állt szóba vele, Heltai Jenő ajánlólevele ellenére sem. A színházi rendezőnek készülő fiatalember nyakkendőkkel és harisnyákkal ügynökölt, egy elhagyatott Zeppelin-hangárban berendezett filmstúdió körül kóválygott, az Aufnahmeleitereket, azaz felvételvezetőket környékezte meg egy-egy statisztaszerepért. Valójában megélhetésének forrása lócsutakolás volt egy zsoké közvetítésével az egyik versenypályán. Egy alkalommal, ahogyan úti feljegyzéseiben írta, a ló is kirúgott a hámból, egy vödörbe akadt el az értékes paripa lába. Rejtőt kirúgták. Mondhatnánk, Hamburgig repült. Ott parkett-táncosnak szerződött a Rakéta mulatóba, azokkal a szteppmozdulatokkal és sasszékkal, amelyeket egykoron a géppuskalábú Feleki Kamilltól lesett el. Későbbi regényében, a Piszkos Fredben valaki keresi a kését. Hol van? A hátamban. Hazafelé menet egyszer, Hamburg külvárosában megkéselték Rejtőt: egy bicskával ejtettek rajta jókora sebet. Táncos karrierje ezzel véget ért. Svájcba indult, illatszer- és csipkebizományosnak. Letartóztatták. Számára az európai városok, mintha egymás szomszédságában lettek volna. Rejtő Jenő a svájci börtönből Ausztriába érkezett, kábelfektető munkásként a Naschmarkton görgette a hatalmas tekercseket. Mikor ért el Konstantinápolyba, Bécs előtt... vagy Bécs után? Néhány hét múltán a Rue Soleil munkásszállásán tűnt fel, egy éjjeli menedékhelyen. Megannyi munkával próbálkozott itt, volt cementgyári munkás és plongeur, azaz mosogató. Végül Lyonban csatlakozott a Hagenbeck cirkuszhoz. Hogy milyen minőségben, az homályos. Miként az is, hogyan jutott el végül Korzikára, ahol a parti sziklákra emelt erődítményen dolgozott, nehéz fizikai munkát végezve. Aztán: a hírhedett, a bűnözők megtisztulására, az afrikai hódításra keményen kiképzett idegenlégiót választja. „Mi marad a légió idegen között? Az Idegenlégió” – jegyezte meg keserűen. Fort Saint Jeanból indultak Dakar felé, napi hat-nyolc órát gyalogoltak a tűző napon teljes menetfelszereléssel. Elértek-e Casablancába, Dzsebelbe? Dolgozott ott egy foszfátbányában? Hogyan került aztán egy olajszállító tankhajó mélyére? Azelőtt történt ez, hogy az ezredorvost megvesztegette, akinek a tanácsára egy fél szappant megevett, hogy az gyomortüneteket jelezzen? Nem tudjuk, sohasem fogjuk megtudni. Az 1990-es évek végén Szegeden kiadott önéletrajzi kötet, a Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam, komoly csalódás. Az utazásairól beszámoló naplócikkek zavarosan humorosak. Rejtő azzal akart Pesten újságírói álláshoz jutni, hogy áloméletet rajzolt magának, például azzal, hogy orvosi tanulmányokat is folytatott három és fél évig. Hirdette magáról, hogy nincs rajta kívül Budapesten senki, aki megértené Max Planck kvantumelméletét, csak a

barátja, Karinthy Frigyes, majd azt mesélte, hogy Bécsben előadást tartott Szophoklészről egy munkásegyletben. Ez még igaz is lehetett. Vagy belefért a mitológiájába. A Hidasbonyhádról vagy Ártándról származó nagyszülők és a papa, Reich Lipót bácsi (ellentétben az interneten kerengő hamis családfával, rossz lakáscímekkel) különös képességeket örökítettek Jenőre. Memóriabűvész volt. Ötszáz szót jegyzett meg úgy, hogy azok nem képeztek logikai láncot. Kávéházi bűvészmutatványai során akkor sem jött zavarba, ha ugyanezt fordított sorrendben kérték tőle: felmondta úgy is, hibátlanul. Kifogyhatatlan volt úti kalandjainak történeteiből. Karinthy Frigyes ritkán járt át Budáról, a Hadik kávéházból a Japánba, de ahányszor kedves Rejtője társaságában ült, azt mondogatta – Boross Elemér emlékezése szerint -, hogy „Rejtő, maga eleszi előlünk az időt!” Nem lehetett tőle szóhoz jutni, holott környezetében olyan jellegzetes túlbeszélők voltak, mint sakkpartnere, József Attila. A Japán kávéházban írta füzetes elbeszéléseit és regényeit, olyan alakok köré szőtt mesékkel, mint Buzgó Mócsing, a Boldogság szigetek uralkodója, Fülig Jimmy, Tuskó Hopkins vagy a Nagy Levin, akiről senki sem sejti, miről híres, valamint Troppauer Hümér, aki kártyán nyeri el a Nobel-díjat. Ott született Gorcsev Iván és helyettese, Vanek úr. Rejtő Jenő a Japán kávéházban rótta a regényeit és kabarétréfáit; operettjeit volt osztálytársával, Buttola Ede zeneszerzővel írta. Buttola Ede adta kölcsön az indulótőkét ahhoz a folyóirathoz, amelyiknek egyetlen száma jelent meg Nagykörút címmel, s amelyik persze megbukott annak ellenére, hogy sikerült nyilatkozatra bírni a híres pesti jósnőt. Pedig Silbiger Boriska azt jövendölte a lapszerkesztőknek, hogy ha megérik az esztendő végét, sikeresek és gazdagok lesznek. A túléléssel azonban bajok adódtak. Rejtőt a kor szokása szerint a kiadója keresztelte át P. Howardnak, ez hajdanán senkit sem zavart. A kiadónak egyik sorozatszerkesztője volt Tábori Kornél, a Detektív Szemle egykori szerkesztője, az íróújságíró, aki a bécsi levéltárból a Petőfiről jelentő császári kémek iratait kutatta fel. Tábori regényújságfolyamokat szerkesztett a Nova Könyvkiadónak, mely éppen a Japánnal szemben székelt. A tulajdonos, Müller Dávid, többszörös bajnok volt szertornában. A kiadót úgy rendezte be, hogy a fűtőcsöveket bordásfalnak is használták. Müller Dávid nem egyszer függeszkedve vagy fejen állva fogadta íróit. Rejtő tucatszám ontotta a regényeit. Amint előleget kapott a Novától, azonnal elkártyázta. Kellér Andor története szerint egyszer méretre készült cipőt rendelt. A pénzköltés mámora azonban elég volt: sohasem ment el az új cipőért, de tudta, hogy van új cipője. Rejtő alkalmanként kézirattal fizetett. Letépett egy bekezdést, pontosan emlékezett rá, honnan. E zálogcédulákat Müllernél lehetett beváltani, s a kiadó illesztette be a hiányzó részleteket akkor is, amikor a szöveg éppen egy papírmandzsettára került. 1942. október 9-én az Egyedül Vagyunk című nyilas lap (IV. évf. 21. szám) éppen Rejtőt szúrta ki. Hogyan lehetséges, hogy ez még köztünk jár, s P. Howard név mögé bújik ez a Reich, mikor minden zsidó munkaszolgálaton? Rejtő idegösszeomlást kapott, a Siesta szanatóriumban kezelték. Aztán megérkezett a behívója Nagykátára. A „szerelését” (viharkabát, bakancs, némi

konzerv) az édesapja vitte utána a szecsői majorba. 1942. november 27-én Rejtő a 101/19-es munkásszázaddal indult Ukrajnába. Hasonló feljelentés nyomán került munkaszolgálatba a többszörös olimpiai vívóbajnok és újságíró Petschauer Attila. A mentességét nem vették figyelembe, 1942-43 hideg telén Davidovkán és Jevdokóban szolgált. Rejtő mellett ő volt az az ügyes újságíró, aki riportot készített Silbiger Boriska jósnővel a jövőről. – Nagy ég, Boriska, mi lesz Európánkkal? – kérdezte a snájdig Petschauer. – Franciaországban forradalmat látok... Magyarországnak is lesz valami kellemetlensége – felelte Boriska. – No, no... szóval lesz világháború? – így a bajnok. – Csak azt mondhatom, amit látok – hűtötte le Boriska. – Pardon! – szólt közbe a kardvívó. – Kegyed szerint mikorra várhatjuk a békét? A meghökkentő választ Petschauer híven jegyezte le. – Azt mondtam – jelentette ki a jósnő -, hogy 1937. márciustól ötven évig, egészen a nyolcvanas évekig béke lesz. Petschauert az ukrajnai hómezőkön felismerte a munkásszázad táborparancsnoka, az 1928-as amszterdami olimpián lovas számokban indult Cseh Kálmán – és ráuszította a keretet. A szemtanú, Kárpáti Károly birkózóbajnok mesélte el a történetet a háború után. A keret tagjai, magyar bakák, a hidegben felhajtották a bajnokot a fára. Lelocsolták vízzel, kukorékolásra kényszerítették, s megvárták, amíg a fagyott test holtan pottyan le a földre. Ezen sokat nevettek a népiskola neveltjei. Rejtő utolsó napjairól Rajna János artista számolt be. A lágerban tífuszjárvány tört ki. Rajna a hullákat cipelte a meszesgödörhöz, a merev testek alkalmanként nagyokat ütöttek rajta, mintha a holtak rajta töltötték volna ki a haragjukat. Rejtő egy szalmapriccsen feküdt, a tífusztól legyengülten. Állítólag a jövendőben megírandó nagy műről beszélt lázálmában. Azt is megjegyezte, hogy nem lesz könnyű dolga Rajnának, amikor őt kell kicipelnie. Még egy verset írt A temetésem címmel: Ott látom menni rogyva jó Anyám Sötét fátyla a szélben integet. Az arca vékony, beteg, halovány Pirult szeme már nem ad könnyeket. Szegény Apám, ő is ott áll a sírnál Suttog vagy sír a többi résztvevő A koporsó, két korhadt lécen vár már S enyhén borul reám a szemfedő. A kapa csendül. Pereg a homok. Ne még...! Sikít fel szegény jó Anyám A pap egy halk imádságot morog Sírnak mind... a hantok hullnak rám. A sírástól messzi még hull a homok Távolról... úgy, hogy más ne lássa meg

Egy fának dőlve valaki zokog Egy lány sirat ott két holt életet. A regényújságok szerkesztőjét, a Nova lektorát, Tábori Kornélt Budapesten gyűjtötték be. A Rökk Szilárd utcai Rabbi-szeminárium épületében nem volt hajlandó lefeküdni, egyenes derékkal, törökülésben kuporgott egy tanári asztalon. Auschwitzig nem hajtotta le a fejét. Feleségének csodálatos megmeneküléséről a fia, Tábori György, magyar-angol-német szerző és rendező írt sikeres darabot és filmforgatókönyvet. Történelem, amelynek kristálygömbjéből még a vajákos Silbiger Boriska sem jósolhatta meg a jövőt.

A PUSZTULÁS NAGY LECKÉJÉT TANULVA Szerb Antallal egy traktoron Klárinak nagybátyja volt a Nyugat legendás szerkesztője, Osvát Ernő. Édesapja, Bálint Aladár a Nyugat képzőművészeti és zenekritikusa, novellista. Testvére a nagyszerű festő és grafikus, Bálint Endre. Az ura pedig 1938-tól Szerb Antal, vagy ahogyan irodalmi berkekben becézték: Tónika. Gyermeteg lelkületű, ártatlan tanár, aki délelőttönként egy Vas utcai kereskedelmi iskolában tanított, délutánonként pedig szorgosan fogott bele olyan vállalkozásokba, mint a Magyar irodalomtörténet vagy A világirodalom történetének három kötete. Társaságban Tónika rendszeresen elaludt, mert túlvállalta magát a családjáért. Ugyanakkor megmaradt olyan kisgyereknek – így jellemezte egyik kortársa -, aki karácsonyra könyvet vár a Jézuskától. Szerb Antal katolikusnak született egy zsidóságból kitért családban. A neves antiszemita, Prohászka Ottokár keresztelte meg, élethossziglani példaképe és barátja Sík Sándor tanár és papköltő volt, aki úgy vélte, hogy a keresztvíz után nem maradhat nyoma a származásnak. Szerb Antal alig húszesztendős pályája során egy hidegkúti lakásra valót is összegyűjtött, s erre büszkébb volt, mint A Pendragon legenda mára már nemzetközileg ismert regényére, az angol irodalom történetére (Az angol irodalom kis tükre), a novelláira vagy az Utas és holdvilágra. Munkatáborban, kiéheztetve, lefagyott lábujjakkal a lakás elvétele végképp összetörte. Holott cipője sem volt, úgy szánta meg őt egy német. Máig találgatják, miért vonult be Szerb Antal, miért nem bujdosott el? Megmentésére számos kortársa szövetkezett. A még diáklány, Nemes Nagy Ágnes költő és Lengyel Balázs kritikus lakást bérelt a számára az Átrium mozi fölött, s hamis papírokat is szereztek neki. Görgey Guidó és Thassy Jenő honvédtisztek a laktanyából akarták megszöktetni. Ám végül úgy döntött, marad. Egyfelől a vele munkaszolgálatra bevonult öccsét nem hagyta el, másfelől a barátait, keresztényeket, mint jómaga, valamint Sárközi György költőt és Halász Gábor kritikust. Még amikor magas lázzal feküdt a szalmán, a nyugat-magyarországi Balf közelében, akkor is társait kérte, hogy a sánc szélén egy lapátra támasszák oda, mozdulni már nem tudott. Köztetek akarok meghalni, mondta. Ez időtt Klári ugyancsak a családdal menekült. A balatoni műút mentén hullámzott a front, hol a németek tartották állásaikat, hol az oroszok túlereje foglalta el a terepet, míg Szerb Antal felesége, Bálint Klári az öccsével, annak feleségével, valamint tizennyolc hónapos csecsemőjükkel a szalézi nővérek rendházában keresett menedéket. Kiderült azonban, hogy Klári sógornője egy négy hónapos halott magzatot is hordoz a szíve alatt. Klári pisztolyt szerzett, úgy kényszerítette a rendházba szorult nyilas orvost, hogy sógornője tátongó méhét puszta kezével tisztítsa ki, és adjon neki néhány aszpirint.

S ha ez nem eléggé morbid, úgy Klári további sorsa mindenképpen az volt. A férjét keresve eszelősen kóborolt a szétlőtt utcákon. A pesti Abbázia kávéház előtt a lámpavasra húzva kistarcsai nyilas pribékeket látott. „Az egyik komikus, kerekarcú jancsibohóc, játékosan félrecsapott, kilógó nyelvvel” – emlékezett Klári, aki azután Budára tartott a Manci nevű, pontonokból ácsolt hídon a Margit kórházhoz. Egy katona álldogált ott a tömeg gyűrűjében, Nyugatról jött, és az emberek neveket kiáltoztak, a férjükét, az apjukét. A katona szabódott, hogy neki nem szabad rossz híreket hoznia. A katona egyedül maradt, mire Klári került elébe. „Szerb Antal?” „Meghalt kérem... volt ott kérem valami Halász doktor is, ő is meghalt.” Honnan tudhatta az egyszeri katona a magyar irodalom két alig ismert doktorának a nevét? Csak úgy, ha ott volt, amikor meghaltak. Vagy talán éppen a gyilkosukra talált rá Klári véletlenül? Ez a kérdés évtizedeken át zaklatta. A katonával történt találkozás után kezdődött el Szerb Klári kálváriája. Az osztrák határ közelében, Balfon több tömegsírra találtak. A csaknem ötszáz emberi maradvány kiásása, azonosítása a háború után lehetetlen logisztikai feladatnak bizonyult. Tömegsírok felnyitásához temérdek engedély kellett. Még nem indult meg az élet, amikor a bürokrácia már megszerveződött. A zsidó hitközség sem engedélyezte, hogy az egy szál Szerb Antal kihantolásáért félszáz ember maradjon a tömegsírban – vagy mindahányat tisztességes temetésben részesítik, vagy Szerb Antal is ott marad a balfi földben. Szerb Klári akasztófahumorral jegyezte meg: „A pokol tüzén sült gesztenyét velem akarták kikapartatni.” Klári az infláció kellős közepén gyűjtésbe kezdett, aranyat, ezüstöt kéregetett, végül a saját megmaradt vagyonából szerződtetett temetőmunkásokat, többszerelvényes traktort, előre gyártott ládákat. Az államvasutak a szállítást nem vállalta. Ezenközben Klárit értesítette Szerb Antal kiadója, hogy A világirodalom történetének kinyomott szemleíveit szovjet katonák teherautóra hányják elégetés céljából. Valaki feljelentette a halott Szerb Antalt, hogy a szovjet irodalomról szóló rész nem felel meg az akkori igényeknek. Traktorok szerzése közepette Klári beiktatott egy látogatást a szovjet városparancsnoknál azzal az ígérettel, hogy az emigrációból hazatért Lányi Sarolta megírja a szovjet irodalom fejezetét, s kiveszik azt, amit még Szerb Antal írt. Szerb Antal egyik munkaszolgálatos társa vitte le gépkocsin Balfra Klárit, hogy megmutassa, melyik tömegsírba temették „Tónikát”. Húsz hónap telt el a tömegsírok befedésétől. Az azonosításban az segített, hogy a kivégzésükre készülő és a halálukon lévő munkaszolgálatosok egymást kérték, ismertetőjeleket adjanak rájuk: egy réztányér maradékát, egy bádogdarabot. Csakhogy nem akadt, aki elmondja az ismertetőjelek titkát... A családtagokat eltiltották attól, hogy a kihantoláshoz Balfra utazzanak. A tilalommal dacolva egy idősebb vallásos miskolci férfi bukkant fel a negyedik éjszaka, hogy tizenhét éves fiára ráleljen. Az ifjú teteme nem került elő, ám Roth bácsi, a miskolci zsidó nem tágított a sír mellől. Klári elzavarta, az meg magyarázatba kezdett, hogy ő nem utazhat szombaton.

Elindult Klári ötödmagával a traktor vezetőülésén szorongva, az utánfutókon ládákban a holttestek a hétfőre szervezett dísztemetésre. A faluszélén ott rostokolt Roth bácsi, a miskolci apa. Immár kiment a szombat. A vonat azonban elment, s a miskolci ember ott ázott az októberi esőben, a koporsók tövében. A vezetőfülkében nem volt hely, a nyitott utánfutókon inogtak a ládák. Végül Klárinak jutott eszébe a vezetőfülke tetején az óriás pótkerék. Abba ültették be – ahogyan Klári mesélte – a kis zsidót, rendesen leponyvázták, hogy le ne fújja a szél. Az első szállítmány Rákoskeresztúrra érkezett, míg férje földi maradványait a Kerepesi temető díszsírhelyéhez fuvaroztatta Klári. Szerb Antalt egykori tanára, a pap-költő Sík Sándor temette, katolikus szertartás szerint. Szerb Antalban a zsidóüldözés identitásválságot idézett elő. Munkatáborba vonulása előtt a piarista rend gimnáziuma kérte fel előadásra, és a zsidó főiskolai hallgatók egyesülete. Az utóbbit választotta, ám nekik is a magyar irodalom fontosságáról adott elő. Aztán a mozdulatlan, kiéhezett Szerb Antalt, aki eszméletlenül feküdt a priccsén, nyilas suhancok verték csaknem halálra. Később a társai kegyelemből állították az ásó mellé a sáncon. Az orvosa már nem adott neki serkentő injekciót, nem látta értelmét. Az 1950-es években Szerb Klári az akkor művelődési minisztertől, Darvas Józseftől kért állást. Harmadszorra sem fogadta a miniszter. Majd a titkárnője dobta ki Klárit. „Maga annak a Szerb Antalnak az özvegye, aki azokat a szörnyűségeket írta Petőfiről? Ide többé be ne tegye a lábát.” Klári a Moszkvából hazatért Lukács György filozófusnak elküldte férje háború után megjelent tanulmánykötetét. A filozófus rajongva köszönte meg. Később a Szabad Népben, a pártlapban kegyetlenül megbírálta mint a múlt rendszer barátját. Szerb Antal nem engedte meg Klárinak, hogy a munkatáborban meglátogassa. Orpheust, az alvilágba szerelméért leszállt ókori lantost idézte. Az alvilágban bolyongva nem fordulhat meg a nyugalom és béke felé tekintve, mert akkor elveszti Eurydikét. Még Balfról is menteni akarták Szerb Antalt. Egy pillanatra felfénylett a remény, de amikor kiderült, hogy hamis a parancs, az írót kegyetlenül megverték. Ezután írta Klárihoz élete egyetlen versét. Egy szonettet, amelynek utolsó hat sorát idézem: És Orpheus csak ment, magábahullva, A pusztulás nagy leckéjét tanulva, Mely gyötrött szédülésbe merevíté, Míg végre naptól felfénylett egy oszlop, Orpheus megfordult és szertefoszlott Tündérfehér árnyékként Eurydiké.

HALASI CSIPKE Az Andrássyak, Tisza és a nagyasszony Tormay Cécile nemesi családban született. Anyai dédapja, Tüköry József a Lánchíd tervezésében működött együtt Széchenyi Istvánnal. A dél-itáliai Palermóban ma is van Corso Tukory, a szabadságharc után menekült magyar, Itália egyesítéséért küzdő vörösinges Tüköry Lajos emlékére – aki szintén rokonságban állt az ünnepelt írónővel. A teljes családfa oldalakra rúgna. Cécile apja nádudvari Tormay Béla államtitkár volt, édesanyja munkácsi és barkaszói Barkossy Hermin. Neveltetésének részét képezte, hogy a nagymama kíséretében minden évben fél esztendőt Olaszországban töltött. Bejárta Pesarót, Nápolyt, megállt Rómában, majd folytatta útját hajóval és szárazföldön Sorrento, Amalfi és Capri állomásokon át Riminibe. Itt a család szomszédos fürdősátort bérelt egy olasz hölggyel. Megismerkedett Francescával, majd annak második férjével, Max de Grimaud d’Orsay-val, egy Pozsonyba kivándorolt olasz család fejével, akinek anyja történetesen Festetics lány volt. Cécile a következő esztendőben már a firenzei társaság központja, ViscontiVenosta márki, Serristori Hortense grófnő, Emma Masari házaiban és palotáiban. E nagynevű arisztokratacsaládok közé vegyültek a kor híres írói. Feltűnt itt a francia Paul Bourget és az amerikai Mark Twain, valamint a századforduló dandyje, az estélyekre piros frakkot öltő Gabriele D’Annunzio. Ez lesz az a költő és anarchista, aki az első világháborúban légi különítményt vezet, egy merész bevetés során balesetet szenved, fél szemét veszti, s aki Fiumét ostrom alá veszi, majd ott önálló köztársaság megalapítására tesz kísérletet. D’Annunzio a XX. század első évtizedében leginkább pikáns kalandjairól volt híres, Duse Eleonóra iránti szerelméről, zilált anyagi viszonyairól s meneküléséről Franciaországba. A világhírű olasz író „húgocská”-nak szólította Tormay Cécile-t, ajánlólevelet adott neki a francia Anatole France-hoz, az akkori Európa egyik irodalmi pápájához. De Cécile-t más is pártfogásba vette: az osztrák Hugo von Hofmannsthal német kiadójához protezsálta, s Puccini is ez idő tájt kért tőle operalibrettót. Tormay Cécile elébb próbált hát bekerülni a világirodalomba, mint a magyarba. Cécile nagy pillanata azonban az őszirózsás forradalom és a kommün idején következett el. Barátnője, gróf Zichy Rafaelné Werbőczy (ma Táncsics) utcai palotájában kezdte el írni a Bujdosó könyvet. Életírói joggal tartják ezt a naplót a Horthy-rendszer ideológiai megalapozásának. A vesztes háború utáni felbomlásban Budáról Pestre, a Kőfaragó utcai házba menekült Cécile, s volt alkalma megfigyelni a Nemzeti Tanács vezette kormány kikiáltását. Az Országház előtt Károlyi Mihály, Lovászy Márton és Bokányi Dezső, a kőlépcső alján Landler Jenő, Weltner (Tormaynál: Welter) Jakab, Buchinger Manó, Böhm Vilmos. „Nem volt közöttük egyetlen magyar sem. És ez mindennek a megvallása volt! Fent az álarc: Károlyi Mihály, alatta az igazi arc: egy idegen faj, amely tudtul adta uralmát.”

Tormay Cécile gyűlölte Károlyi Mihályt, gyűlölte annak feleségét, Andrássy Katinkát is. Károlyi osztályáruló volt az írónő tükrében. Egy autóban veszi észre Károlyit (és Katinka duzzadt ajkát), s íziben tudtunkra adja, hogy nyúlszájjal és farkastorokkal született, beszélni sem tudott, mielőtt megműtötték, és platinából illesztettek szájpadlást a roncsolt fejbe. Ez a fej is... mintha sápadt villanykörtét csavartak volna egy vézna testre. És ez párbajozott Tiszával, akit a csőcselék megölt, méghozzá a baloldal ösztönzésére! Tisza nem menekült el a villájából a Stefánián, holott rongyos matrózok és levitézlett katonák lebzseltek körülötte. Pisztolyt ragadott, melyet csak a kivégzőosztag parancsára eresztett le. Tisza Istvánhoz képest Károlyi: korcs. „A fiú [t.i. Károlyi] kínlódott és szenvedett. Küzdött a szavakkal, és ha környezete nem értette állati hangzású dadogását, valóságos dührohamok lepték meg. Az, aki megértette volna, az édesanyja, korán elhalt. Nagyanyja és nénje, Erzsébet, a későbbi gróf Pappenheim Siegfriedné vezette át a nyomorék fiút örömtelen első ifjúságán. Iskolai tanulmányai nehezen mentek, vizsgáinak eredménye szánalmas volt. Együtt érettségizett a testvéremmel, jóformán semmit se tudott, még a helyesírásról se volt fogalma. A bizonyítványát azért mégis kikapta: szegény tökéletlen fiatalember...” Tormay Cécile gyűlölete még magasabb lánggal lobogott, amikor a kommunistákat írta le. Szamuely Tibor „fekete kesztyűt viselt, feketébe volt öltözve. Fekete hajával az egész ember gyászfekete benyomást tett. Szűk válla előre hajlott, és a háta görbültnek látszott. Nem volt kimondottan púpos, de arcán a púposok kifejezése ült.” A feldúlt városban bolyongó Cécile egymaga bukkan rá a forradalmat igazából irányító zsidó maffiára. „Az ablaknál kaftános lengyel zsidó állt, és derékban mozogva fontoskodva magyarázott valamit egy angolosan öltözött, beretvált képű fajrokonának... Az asztalon összekötözött csomagokban külföldi papírpénz feküdt.” Ez nyilvánvaló konfabuláció, meseszövés a bizonyíték érdekében. Tormay Cécile már készült az ellenforradalmi szerepre, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének megalakítására. A MANSZ a katolikus és protestáns nők szövetségét fogta össze. Alakuló ülésén, 1919. január 10-én már Horthy Miklós kormányzóra vártak, az alapítóanyák, Zichy Rafaelné és Ritoók Emma. Tormay az elsők között köszöntötte Horthyt pesti bevonulásakor. Bethlen István mellett agitált az 1920-as és 1922-es választáson. Egy nőküldöttség élén később Mussolininál járt. A diktátor fáradtan fogadta, de felvillanyozódott a magyar asszony életre valóságától. Az olasz lapok közölték D’Annunzio levelét a magyarokhoz: Mindent vissza! – ismételte az ugyancsak megfáradt olasz író. Tormay Cécile ezenközben Napkelet címmel a Nyugat folyóirattal vetélkedő lapot szerkesztett Klebelsberg Kunó javaslatára, a kormány támogatásával. Ide is írhatott azonban Szerb Antal, Halász Gábor, bizonyságául annak, hogy Tormay Cécile nem primer antiszemita. Halála esztendejében jelölték irodalmi Nobel-díjra, miután a Corvin-koszorút már megkapta. S csak a halála akadályozta meg, hogy ne ő legyen Magyarország első Nobel-díjasa. Tormay Cécile egyébként Madame Curie-t követte a genfi Népszövetségi Tanácsban a Szellemi Együttműködés Bizottságának élén. Még szerencse, hogy a bizottság esztendőként egyszer ülésezett.

Antiszemita? Hát nem Tormay Cécile volt az, aki egy vidéki útján Horthy Miklós mellé ültette Szederkényi Anna írónőt, aki köztudomásúlag zsidó volt? Tormay Cécile írói és politikai karrierje majdnem derékba tört egy sajátos ügy folytán. Barátnőjétől, a már említett Zichy Rafaelnétől válni akart a férje. Az nem egyezett bele a válásba. Erre a gróf megvádolta feleségét, hogy „természetellenes” kapcsolatot tart fenn Tormay Cécile-lel. Ezt körülményesen bizonyította. A Werbőczy utcai palotában felesége hálószobájának mennyezetét megfúratta a portással, aki közjegyzőileg rögzített vallomásában látta, amit látnia nem volt illendő: az akkor fajtalanságnak nevezett kapcsolatot. Vallott a komorna is, akinek hitelét az rombolta le, hogy a gróf szeretője volt. Végül Tormay Cécile és Zichy Rafaelné hamis tanúzásért beperelte a tanúkat. 1925 novemberében magát Zichy Rafaelt is másfél év börtönre ítélték, a portást, a komornát és a komornyikot egy-két hónapra. Tormay Cécile-nek, az első magyar leszbikus per hősnőjének mégsem csorbult a karrierje. Bár állítólag Károlyi Mihály hívei megfenyegették, a Bujdosó könyvet pedig az „idegen fajúak” szabotálták, a Tormay-szalonban mégis megfordultak a kor politikusai: az idős Apponyi Albert, Gömbös Gyula és a többiek. Az 1919-es üldöztetés idején Tormay Cécile szívburokgyulladást kapott az átélt izgalmaktól. Később reuma is kínozta. Végül barátnőjével, gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval Mátraházára vonult el, s ott hunyt el 1937-ben. Temetésén megjelent Horthy Miklós, Darányi miniszterelnök s valamennyi nőszövetségi aktivista. A pesti Szalonka utca 6-os házba már korábban beköltözött a kormányzó sógorsága, a Purgly család. Nagy divatja lesz most Tormay Cécile-nek. A kurzusirodalom szentje, a válságai idején mély vallásosságba zuhant Tormay életműve készen kínálja az akadémiai és az irredenta irodalom újjáélesztését. Friss életrajz jelent meg róla, s olvasható a Bujdosó könyv is. Azt sem kellene elfelejteni, hogy Mussolininak halasi csipkét ajándékozott Tormay Cécile. Leghíresebb műve, A régi ház a megmagyarosodás esélyeiről szólt. Miként vonzza a magyar föld Ulwing Kristófot, a német ácsot, miként köt boldogtalan házasságot a harmadik nemzedékbeli Anna a magyar Illey Tamással, s hogyan tapasztalja meg így a honi módot, a kártyát és az ivást. Mindezt tanítani fogják a megreformált iskolákban. A Kőfaragó utcát visszakeresztelik Tormay Cécile utcára, majd visszaállítják Prohászka Ottokár püspök szobrát, amelyet a második világháború után Faludy György költő vezetésével döntött le az izgága ifjúság. Tormay Cécile és Wass Albert – támad a múlt.

A SZELLEM HÁLÓSZOBÁI A vénkisasszony bosszúja A múlt század tízes éveitől Budapest megnyerő széptevője a Balázs Béla néven íróvá serdült Bauer Herbert volt. Tapadtak hozzá a nők, és ő is tapadt a nőkre. Irodalmi társaságokban is otthonosan mozgott. Szobatársa volt az Eötvös-kollégiumban Kodály Zoltánnak, s neki ajánlotta fel 1910-ben írott misztériumjátékát. A szövegkönyv Bartók Bélának is tetszett. (Bartók Béla akkoriban a Geyer Stefi hegedűművésznőtől elszenvedett csalódása árnyékában élt, s épp a feledési stratégia következetes érvényesítése jegyében elvette tanítványát, Ziegler Mártát.) A Kékszakállút csak az első világháború utolsó évében mutatták be, addigra már Balázs Béla eltávolodott fiatalkorának divatos szimbolizmusától, s első nagy művétől, a Halálesztétikától. Kodály és Bartók hatására népdalokat és népmeséket szívott fel a zeneszerzőkkel közös gyűjtőútjain. Bauer Herbert szegedi volt. Apja halála után német rokonokhoz vándorolhatott volna ki édesanyjával, a húgával, Hildával, valamint a bátyjával, Ervinnel. Ám a későbbi emigráns és világpolgár ekkor még magyarnak, az ország tájaival és szokásaival mély belső azonosságra lépett hazafinak érezte magát. A világháború kitörésekor önkéntesnek jelentkezett, s a fronton megsebesült. 1916-ban még harctéri kalandjait is kiadta, s ezt a magyar irodalom pacifistái, sőt a bátyja, Ervin is rossz néven vette. (A bátyja különben a Nyugat nagyhírű költőjét és íróját, Kaffka Margitot vette feleségül.) A szép békeidőkben Bauer Herbert, azaz Balázs Béla a Tisza menti magyar és szerb falvakba kalauzolta kollégiumi szobatársát, a vörösesszőke, kefebajszos Kodályt, együtt bejárták Tápé, Algyő, Szőreg, Kamarás és Szatymaz utcáit. Társaságukban volt Bauer Hilda – akinek emlékezését idézem -, aki beleszeretett a nyurga, biztos kézzel zongorázó, villogó fogú Kodály Zoltánba. Balázs Béla nagy nőcsábász és kerítő hírében állt. A szépség koldusa – ahogyan egy Szegeden megjelent versesfüzetében később József Attila jellemezte magát – szenvedélyesen udvarolt minden szoknyának. Lesznai Anna felvidéki nagybirtokos lány – Jászi Oszkár későbbi felesége – azzal büszkélkedett idős korában, hogy ő volt az egyetlen, akit csak a szellemi testvériség szálai fűztek Balázs Bélához. Ilyen testvériség kötötte Balázs Bélát a történetesen „szegedi” előnévvel büszkélkedő Lukács Györgyhöz, a mindenki által bámult, példátlan műveltségű, az európai egyetemeken mesterekre vadászó filozófushoz. A barátság táncrendjébe az is belefért, hogy a Balázs Béla társaságában feltűnt asszonynép alkalmanként Lukács György oldalán végezte. Balázs Bélának a nő – kaland, izgalom, csábítás, menekülés, hűtlenség, hátsó lépcső. A filozófus princípiumokban és etikai döntésekben gondolkodott. Balázs szellemi és baráti körében tűnt fel Seidler Irma festőnő. A leány a Polányiakkal volt rokonságban egyfelől, a szociológus-történész Szabó Ervinnel másfelől. A társadalomtudományban feltehetően felülreprezentált polgári zsidóság izgága, ifjú képviselői elébb a világot óhajtották megváltani s csak azután magukat.

Ezoterikus öngyötréssel vizsgálták a nőgyűlölő Strindberg tanait a nőkről, a bécsi Otto Weininger nézeteit a zsidóság nőiességéről. Lukács éppen Seidler Irmával kapcsolatban döntött az aszkézis mellett a Werk, azaz a mű érdekében. Balázzsal alighanem könnyebb dolga lehetett Irmának, a házassági tervekből azonban Lukács György, akkor éppen misztikus korszakában, kihátrált. Irma hivatását tekintve tanítónő, szenvedélyére nézve festő volt, aki többször is utazott Lukáccsal, Balázzsal külföldre, s csavarogtak Itáliában, Németországban. Ezek voltak Európa utolsó békeévei, lángoló nyár, rozsdabarna ősz. Ám ekkor már semmi sem volt valóságos, csak a társadalmi elvárások szigorú rendje uralkodott. Irmának nem lehetett volna hozománya, Lukácsnak abba kellett volna hagynia a szabad bölcsészek életét: állást szerezni, dolgozni a kenyérért. Édesapja, Lukács József bankár nem finanszírozta volna egy nős ember tanulását. Irma csalódottan férjhez ment Réthy Károly nagybányai festőhöz. A nő az semmi, csak anyag – hirdette a századfordulón az öngyilkossá lett osztrák zsidó, Otto Weininger. Lukács hányódott a nő mint az éteri fenség megtestesülése és a test ördöge lázálmai között. Ott lebegett előtte – s írt is róla – Søren Kierkegaard dán filozófus és Regine Olsen szerelme, a boldogtalan románc. Kierkegaard minden magyarázat nélkül hagyta ott Regine Olsent: a művet választotta. Mindeközben a boldogtalan Irma levelekben önti ki bánatát az ifjú Lukácsnak, aki engedélyért könyörög, hogy A lélek és a formák című esszékötetét Seidler Irmának ajánlhassa. Lukács erotikus fantáziáját nem szabad alábecsülni pusztán azért, mert az eksztázis egyik legmagasabb fokát könyvei ajánlásában látta. Irma a jó barátnak, Balázs Bélának tárulkozik ki. A festőnő – akitől képünk nem maradt fenn – kéthetes szexuális kalandot kért Balázstól, amely után nyugodtan lehetnek barátok, természetesen Lukáccsal is. Megesett, ami megesett. Seidler Irma 1911-ben egy hídról a Dunába vetette magát. Haláláról és különös életéről Balázs Béla tudósított a Világ című napilapban. Esztendőkig tartott, amíg rávette magát, hogy Lukács folytonos rekviemjeinek szünetében bevallja, mi történt Irma és közte. Kárpótlásul tán Balázs – rövid és viharos kapcsolat után – egy orosz anarchistára hívta fel az ifjú Lukács figyelmét. A nőt Párizsból kellett Itáliába hozni, s ezt az utat a bankárfiú filozófus fizette. Jelena Andrejevna Grabenko duzzadt szájú, csinos anarchista volt. Bemutatkozásnál ritkán felejtette el megemlíteni, hogy egy babát kölcsönzött nagy kendője alá, hogy a bombákat úgy rejtse el. Jelena odavonatozott Riminibe, s onnan az egymás társaságát szomjazó barátok átrándultak Bellariára, azaz a szépség városába. Lukács tüstént szerelemre lobbant Jelena iránt, aki igencsak szemrevaló teremtés lehetett, csupa élet, izgatottság, s ragyogóan értette az ezoterikus tolvajnyelvet, melyben közösségkeresés, kitárulkozás, megváltás és vezeklés voltak a kulcsszavak. Lukács sokat foglalkozott, ahogyan ő fogalmazta, a nemi differenciák metafizikájával. A nőiesség a zabolátlan vad természet, míg a férfias princípium a tudatosság, a kontempláció. Következésképpen az életvágy másképpen jelentkezik a férfiban, mint a nőben. A nő közvetlenül feloldódik az életben, míg a férfinak minden

kapcsolat vívódás, töprengés. Ezekből a tézisekből nem csak Ibsen és Strindberg fércei lógnak ki. Lukács György bűnbánatba burkolózott Irma halála okán. Jelenára nagy benyomást tett az emberi kapcsolatokra alig képes ifjú gondolkodó, aki fürdőnadrágban is Eckhardt mestert, a német misztikust idézte. És Cusanus, azaz Miklós mester meg a coincidencia oppositorum? Az ellentétek végzetes egybeesése? Jelenával franciául beszéltek. Lukács azonnal irányt változtatott. A Heidelbergben elkezdett módszeres esztétika helyett Dosztojevszkijhez fordult, a megértő, a szeretetről prédikáló Dosztojevszkijhez. Ebből született az a nagy tanulmány, amelyik Lukács világhírét fenntartotta: A regény elmélete. Érdekessége, hogy a görögöktől Cervantesig az elbeszélő irodalom ragyogó elemzése volt ez, csak éppen Dosztojevszkijhez nem jutott el. A könyv alakban is megjelent töredéket Jelena Grabenkónak ajánlotta, azóta is így jelent meg a világ tizenhét nyelvén. A baj az volt, hogy Jelena sajátos szerelemmel rajongott Lukácsért, dicsérte méretes fülét, ha már apró termetét nem dicsérhette. „Neki Gyurira lelkileg szüksége volt, viszont fizikailag undort érzett vele szemben.” Így esett, hogy Léna (Jelena) Bauer Ervinnel, Balázs bátyjával lépett erotikus kapcsolatra. A filozófus megélhette az égi és a földi szerelem drámáját, ezt eddig csak múzeumokban szemlélte. Talán az is egyik oka volt annak, hogy amikor Ervin, a biológus eltűnt a Szovjetunió egyik lágerében, Lukács – akkor már befolyásos ember a Kominternben – nem nyúlt vagy nem nyúlhatott utána. Amiképpen Jelena is eltűnt az 1920-as évek Szibériájában. Nyomtalanul, mint aki sohasem létezett. A háború előtti évek utolsó nyarán azonban Lukács György nősülni készült. Bár apjának, a Kereskedelmi és Hitel Bank vezérigazgatójának nem merte terveit bevallani, sőt később, a család sürgetése ellenére sem merte Jelenát bemutatni a bankárfamíliának. A barátok látogatták őket alkalmilag, főként ha Jelena jelentkezett pénzért. A család féltette a disszertációján és habilitációján dolgozó ifjú filozófust. Óvták a szerintük rossz szellemet és jellemet képviselő német filozófustól, kortársától, Ernst Blochtól, aki megsérthette budapesti látogatásán a patrícius családfőt. A német baráttal sokat utazgatott Lukács, majd azon töprengtek, hol telepedjenek le. Itáliából elébb Ausztriára esett a választás, de Bloch korlátoltnak, kispolgárinak és ostobának tartotta az osztrákokat: maradtak az egyetemi városok. Családjukat Lukács és Bloch – későbbi vitatársak – intenzív mezőgazdasági termeléssel óhajtották eltartani, már szervezkedtek is ez ügyben. Ám ez füstbe ment terv maradt, talán azért, mert a földművesjelöltek sohasem ereszkedtek le a földre. Bloch például csalódottan jött el Münchenből, holott az éppen filozófiában volt erős egyetem. Az ő kortársai igazából a száz esztendeje halott filozófusok, Schelling, Fichte és a többiek. Lukács pedig Blochnak köszönhette, hogy sohasem lett szakfilozófus. A két barát együtt fedezte fel ismét a metafizikát, a széles ölelésű kérdések megvitatásának lehetőségét. Lukács így a mennyekben szárnyalt, de az egyetemi tanítás lehetőségét eljátszotta. Pesten azért, mert Petz Gedeon rektor kijelentette, hogy olyan tudomány, mint az esztétika, azaz széptan nincs. Heidelbergben pedig azért, mert a módszeres munka helyett Lukács esszéket írt, nagyvonalú kísérleteket a szisztematikus kifejtés rovására.

Heidelbergben némi feltűnést keltett a Lukács-háztartás. Jelena gyakran váltogatta a szeretőit, sőt hosszabb tartózkodásra biztatta őket az antik itáliai bútorokkal berendezett lakásban; hosszú időt töltött velük például egy fiatal, bécsi születésű német zongorista, Bruno Steinach. Az ifjú filozófus háztartását író barátjának, Paul Ernstnek a felesége írta le visszaemlékezéseiben. A mosogatás Lukács Györgyre várt, miként az ágyak bevetése is, míg Bruno felsöpört és a bútorokat törölgette, sőt bevásárolt. Német értelemben Jelena nem volt háziasszony. Szabad idejében – s minden ideje szabad volt – nehéz matematikai feladványokat oldott meg, zongorázott és festegetett, s persze fogadta bentlakó hódolóit. Az emlékirat bemutatja a kétségbeesett filozófust az ebédlőben, a Firenzéből származó kora reneszánsz tölgyfa asztalnál, amint a következő filozófiai dilemmát fogalmazza meg: lehet ennél az asztalnál sült kolbászt enni? Amikor Lukács György hazamenekült, vagy másutt keresett menedéket, Léna éppen Balázs feleségétől, Hajós Edithtől kért segítséget. „Azonnal jöjjön, életveszélyben vagyok!” Hajós Edith kölcsönkért pénzen sietett Heidelbergbe, ahol – orvos volt! – két idegbeteg ember őrjöngésének lehetett tanúja. Jelena depresszióba zuhant, éjszaka rohamok gyötörték, míg Bruno őrjöngött, a nőt mindenéből kiforgatta, gyakran megverte és fojtogatta. A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika – melyet Lukács egy bank széfjében rejtett el emberöltőnyire – ekkor készült a kora reneszánsz tölgyfa asztalon; azon a bútordarabon, melyen nem lehetett jóízűen sült kolbászt falatozni. Jelena Grabenko egy ideig még ennek a közösségre áhítozó európai különítménynek maradt a tagja, még azután is, hogy Lukács habilitáció híján hazamenekült Budapestre, s új kihívások, szerelmek, feladatok után nézett. Az őrmesterként leszerelt Balázs Béla Naphegy utcai lakásán megalakult a Vasárnapi Kör, melynek tagjai a két világháború között világhírre vergődtek. Ott volt Polányi Mihály kémikus és szociológus, Antal Frigyes művészettörténész, Mannheim Károly szociológus, Hauser Arnold esztéta, Lorsy Ernő újságíró s persze az asszonyok, elsősorban Málika (Lesznai Anna) és Rényi Edit pszichológus. Kiemelt helyen persze a Balázs Béla fényében bimbózó lányok, az első feleség, Hajós Edith, valamint a korábbi szerető, majd második feleség, Schlamadinger Jenő székesfehérvári törvényszéki bíró elvált asszonya, Hamvassy Anna. Nem látszott rajta, hogy kakukktojás, de a kör egyik mozgatója, Lukács és Balázs hűséges csatlósa Ritoók Emma volt. Ritoók jóval idősebb volt ifjú pártfogoltjainál, 1868-ban született, műveltségeszményét Lipcse, Berlin és Párizs egyetemein szerezte. A fiatalok anyagi támogatásától sem zárkózott el, Zalai Bélával, az ígéretes filozófussal és feleségével Párizst járta, meglehet azért, hogy annak egy-egy fontos megjegyzését elkapja. A kör Lukács mellett harmadik szellemi irányítója, Fülep Lajos Firenzében tanult, s nehezen fogadta el Emmát. Végül aztán befogadta A Szellem című filozófiai folyóirat munkatársaként és fordítójául. A kör végképp bezárulni látszott, amikor a berlini Simmel professzor elküldte Budapestre Ernst Blochot, az arrogáns, kíméletlen ifjú filozoptert, hogy ismerkedjék meg nemzedéke egyik legtehetségesebbjével, Lukács Györggyel.

Társaságukhoz már külföldön csatlakozott Emma, a vénkisasszony, akire Ernst Bloch szemet vetett, mert úgy hitte, hogy egy érdekházasság révén, független gondolkodóként megalkothatja korszakos filozófiáját. Ezekben a kapcsolatokban sok ellentétet kellett elsimítani. Az évtized végére Lukács már a húga társalkodónője iránt rajongott, Jánossy csillagász feleségéért, Borstieber Gertrúdért, jövendő élethossziglani társáért, akinek majd az új, nagy művet dedikálja. Balázs és Lukács persze cinkosan buzdította Ernst Blochot, hogy kerítse be Ritoók Emmát. A filozófus hajlott is erre, meg nem is – barátságot ajánlott szerelem helyett. Végül Blochnak sikerült egy német sörgyáros leányát elvennie, s közben többször is összevesznie és kibékülnie Lukáccsal, aki alkalmanként vissza-visszakövetelte kölcsönadott pénzét. Bloch érzéketlenséggel vádolta. Egyik levelében írta Lukácsnak: „Te vagy az abszolút indirekt ember, csak udvarias, nagyon korlátozott és gyakran tévedő az emberi megértés terén, jóság híján...” Lukács nemcsak tőle követelt vissza néhány ezer márkát, hanem az öngyilkossá lett Seidler Irma nővérétől is visszakért egy szőnyeget. Emmy Seidler (Lederer professzor felesége) ugyanegy házban lakott Jelenával és Lukáccsal – Bloch szerint kicsinyesség volt visszakérni a szőnyeget. A Vasárnapi Kör Lukács hazatérésével, a háború kellős közepén virágzott fel. A társaság Lukács megjelenéséig csak fecsegett, ám amint ő belépett, megszabta a vita tárgyát. Intellektusának fölényét mindenki elismerte, holott már ott ültek az ifjabb nagyságok, mint Tolnay Károly művészettörténész, a Michelangelo Múzeum későbbi igazgatója, valamint Fogarasi Béla, akiről Fülep Lajos, az egyik alapító megjegyezte: hélas!, sajnos! „S ott voltam »díszgójként« én” – tette hozzá Fülep Lajos, kihagyván az emlékezésből Ritoók Emmát, a dzsentrilányt, aki barátai segítségével németül és magyarul hozta tető alá értekezését a rútság esztétikájáról. A csúfság elleni legjobb védekezés a szépség ellentétében és sajátos megnyilvánulásában keresni fontosságát és magyarázatát – és Ritoók Emma itt derekasan helytállt, műve nemzetközi visszhangra lelt. Fülep Lajos odavetett megjegyzése a „díszgój”-ról, felér egy tüzetes elemzéssel. Hát igen. A Vasárnapi Kör, majd az abból kinőtt Szellemi Tudományok Szabadiskolája – ahogy a szociológia nyelvén mondják – túlreprezentálta a kiegyezéssel megindult társadalmi mobilitás frissen jötteit, közöttük a zsidókat is. Néhány kivételtől eltekintve egyetemi tanárok nem lehettek, állami állásba nem juthattak be, így a szabad pályákat foglalták el. A szabad pálya egyúttal szellemi szabadságot is jelentett, a francia Henri Bergson és a német Simmel hatását. Hol olvastak még Magyarországon Kierkegaardot, Dosztojevszkijt a Balázs Béla naphegyi lakásának kerítésén túl? A zsidó-magyar, magyar-zsidó együttélésre éppen Ritoók Emma és a Kör kapcsolata a példa, szekerük csak néha ragadt meg a hazai ugar sarában. Az egyik vasárnapi vitán Antal Frigyes művészettörténész – később Wölfflin és Dvořák tanítványa – összeveszett Ritoók Emmával, aki így elmaradt az összejövetelekről. Antal Frigyes a háborús hírekre reagált. A központi hatalmak vesztésre álltak, a magyarok visszavonultak. Antal megkérdezte: hol a híres magyar hősiesség? Ritoók Emma ezt nagyon a szívére vette, s a vita Emma beállítottságának fordulatát ösztönözte. Mondhatjuk úgy is: szárba szökkent jól elfojtott antiszemitizmusa.

„Egyszer a háború valamely eseménye jött szóba – jegyezte fel Ritoók titkos és máig kiadatlan naplójában -, és ez a nyálas zsidó, ez a nyavalyás idegköteg, ez a kitenyésztett hisztéria [Antal Frigyes] azt nyafogja orrhangon előttem: Hát hol a híres magyar hősiesség? Azt hittem, felrobbanok, rávágtam az asztalra az öklömmel, és kiabáltam, hogy azoknak, akik itthon vannak, nincs joguk bírálatra. Közben folytonosan vertem az asztalt az öklömmel, amit csak akkor vettem észre, amikor láttam, hogy mindenki rémülten néz rám – de mindenki az én pártomat fogta, s ez az ember... mentegette magát, hogy félreértettem. Nem beszéltem vele többet, ő is részt vett a kommunizmusban. Megírtam Balázsnak, hogy mint nacionalista magyar nem vehetek részt a társaságban.” Emma asszony korábbi feljegyzései nem datálták előre magyar nacionalizmusát. Abból a szempontból persze hiteles tanú, hogy például bankjának igazgatótanácsi tagságáért egy magas rangú magyar képviselő, Rakovszky Iván kieszközölte Lukács György hadimentességét egy világhírű orvosprofesszor, Korányi Frigyes tanúsítványa alapján; Ernst Bloch sem szolgált, és sebesülése után Balázs Béla is kávéházakban tűnt fel egyenruhában; Fülep Lajos pedig, bár már megszerezte első doktorátusát, beiratkozott a református teológiára, így, isten szolgájának készülődvén, nem hívhatták be. Fülep, közülük talán a legígéretesebb, a német egyetemek helyett Itáliát lakta be második szellemi otthonaként. Ösztöndíjat szerzett magának a kultuszminisztérium magas rangú előadójától, Koronghy-Lippich Elektől, s Firenzéből tért haza alkalmanként a reneszánsz és Dante tanulmányozásából a Szellem című, két számot megért filozófiai folyóirat szerkesztésére. Fülep Lajos is – bár egy időre Erdős Renée (született Ehrental Regina) férje lett, azután, hogy az erotikus versek szerzője szakított viharos szerelmével, Bródy Sándorral – sajátosan érzékeny lett a nemzeti és hazafias kérdéskörökre. Filozófiailag az egyetemest csak akkor tételezte érvényesnek, ha konkrét valóságában mutatkozik meg. A művészet akkor lehet egyetemes, ha benne a magyar, a görög, az angol jelenik meg. Nem volt Fülepnek leszűkített szakmája, irodalomban éppoly tekintélyre tett szert, mint a szobrászat és a költészet megítélésében. Balázs verseiben például a zsidó hang uralkodását látta, s Balázs megdermedt a „dicsérettől”, hiszen már régen katolizált. „Fülep ezzel kapcsolatban – írja Balázs Béla 1916. november 27-i bejegyzésében – kifejtette fajtaelméletét a rassz fátumos determináló voltáról és minden keveredni vagy asszimilálódni akarás reménytelenségéről.” Bár Fülep nyilvánvalóan elszakadt ettől a fiatalkori determinizmustól, két évtized múltán – amikor már Zengővárkonyban szolgált lelkészként – mégis sértő levélváltásba kezdett Füst Milánnal, azt állítva, hogy A feleségem története, a magyar irodalom csillagos regénye nyelvében a jiddisre hajaz. Mindez csupán azért érdekes, mert a Vasárnapi Kör és a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájának majd’ minden tagja emigrált, és zömében világhírre tett szert. Mannheim Károly, azaz Karl Mannheim, Antal Frigyes, azaz Frederick Antal, Arnold Hauser, Charles Polányi, Charles de Tolnay, Georg Lukacs, Béla Balazs – éppenséggel a két világháború közötti Európa szellemi életének lettek sajátos állócsillagai. Úgy rémlik, hogy az itthon maradottak, köztük Ritoók Emma és Fülep Lajos kiégtek, elhalványodtak. S korántsem a nyelvi elszigeteltség okán – Ritoók

tanulmányai németül is megjelentek, Fülep Lajos páratlan nyelvérzékkel bírt, egy tucat nyelven beszélt és írt folyékonyan, élete végén még megtanult dánul Kierkegaardért és oroszul Tolsztojért. A fiatalkorában megkezdett nagy művészetesztétikát azonban sohasem fejezte be. Sajátos esztétikai szigorúságba merevedett. A süketnéma Tihanyi Lajos csodálatos portrét festett Fülepről, mire az „a portré visszaszól” stílusában zord kritikát írt róla a Nyugatban. Fülepből többször lett guru. A magyar népesség fogyására még Illyés előtt hívta fel a figyelmet. Mindenki vele akart lapot alapítani, de együtt dolgozni lehetetlen volt vele. Tanárként lett végül a legnagyobb, szélbe szórt megjegyzéseit növendékei az igényeik szerint értelmezték. A nagy mester, a nagy különc, a nagy hipochonder, a nagy magányos – ez mind ráillett. Ám ha Lukács György, a hajdani barát nem tér haza Moszkvából, és nem küzdi ki Fülep egyetemi tanárságát és akadémiai tagságát, akkor talán kiütköztek volna igazi színei, s megmarad a szellem csodagyerekének, a XX. század tízes évei emlékének, aki igazán keveseket fedezett fel kortársi közül, s különösen érzéketlen maradt a modern törekvésekkel szemben. Gyanús, hogy a másik itthon maradott, az ellenforradalom lelkes híve, Ritoók Emma is elhalványult. Felesküdött pedig a Horthy-rendszerre. Barátnőjével, Tormay Cécile-lel megalapította a kurzushű asszonyok szövetségét. 1920-ban Sötét hónapok címmel verseskönyvet adott ki, mely világossá tette, hogy az őszirózsás forradalom és a kommün nem volt magyar forradalom. A lassú magyar fajta ugyan csinált volna forradalmat, de mások elébe vágtak: S csináltak újhodás helyett tragédiát a nemzetnek: Egy új Sajót s Mohácsot; S mert nem vagyunk oly törtetők, megbűnhődjük a jövendőt És újra meg a múltat, Megszenvedtünk bűneinkért, áldoztunk sok jó magyar vért, De idegen faj, átkát, Ne rójja mi reánk át! Ez a felfogás messze vitte a régi barátoktól. A rövid időre itthon maradt Lesznai Anna a keresztényi szeretet nevében kérte Ritoók Emmát, hogy vesse latba befolyását, kegyelmezzenek a halálra ítélt Korvin Ottónak, a Tanácsköztársaság terrorakció-vezetőjének. Ezt azonban Emma visszautasította azzal, hogy azoknak, „akik azokat a borzalmas időket ránk hozták, számolniuk kell róla”. Ez ugyanaz a Ritoók Emma, akinek első könyvéről Ady Endre írt meleg barátsággal: „Ritoók Emma lesz még emberibb is, egészen kirántja magát a magyar úri ideológiából.” Nem így történt. Emma asszony mélyre süllyedt a magyar úri ideológiában. Az új, alapítványi hölgyek közül Sztankayné Ivády Antónia beavatta a nagy titokba, hogy egy korvettkapitány lakásában a kommün alatt egy hírszerzőszolgálat dolgozott, melyek megfigyelték a szociáldemokratákat és a kommunistákat. Ennek a csoportnak vezetőjeként tudott arról, hogy Fülep volt az egyik szemük, mire Ritoók hozzáteszi, hogy valószínűleg kettős ügynök lehetett. Mindez képtelenség. Emma asszony mélységesen csalódott ifjúkora barátaiban, s ezt stilizálta át történelmi tragédiává. Már az első világháború idején kísérletezett a

Vasárnapi Kör szereplőinek megírásával. A szellem kalandorainak első változatát még Balázs Béla is olvasta, ám nem tartotta különösebben jónak. A ‘19-es változat azonban egy bosszúvágyó szerzőt mutatott fel. Főhősében, Donáth Ervinben faji jellegzetességeket bőven eláruló alakot festett, akiben a kortársak felismerték a korán elhunyt Zalai Béla filozófus vonásait, a nőalakokban pedig azt a Neumann Elzát, a világhírű matematikus rokonát, akire Ritoók az „idegeneknek” járó irigységgel és csodálattal nézett fel. Emma a regényében árulta el, s a naplójában vallotta be, hogy számos asszonyra volt féltékeny, s ezek között nem kis számban akadtak olyanok, akiket egy új-régi arisztokrácia képviselőjének, faji kiválasztottnak látott. Ilyen volt a londoni Rotschildokhoz beházasodott Wertheimstein leány vagy Lőw Eszter, a nagy tudós, Lőw Immanuel testvére, a szabadságharc rabbijának, Lőw Lipótnak a leánya. Lőw Eszterben Sába királynőjét vélte látni Emma, és szíven ütötte, hogy a neves rabbicsaládból származó szépség jobban tetszik Balázs Bélának, mint ő. „Az ember fő problémája a szexualitás – idézi Emma naplójából egyik leszármazottja, Kozma Klein György. – Brutálisan kap az emberbe.” Emma intenzív nemi érdeklődése feltehetően túllépett a konvencionális határokon. Önmagának vallotta be: „talán homoszexuális periódusba jutottam”. Ez nem jól festett a Horthy-korszak vallásos gyakorlatában. Tormay Cécile-t, az ellenforradalom reprezentatív íróját a válóperében vádolta „fajtalansággal” gróf Zichy Rafael. A perben az egyik tanú Ritoók Emma, aki a Horthy Miklóstól kapott híreket vetette papírra. A kormányzó igencsak örült Cécile felmentésének, s annak, hogy Zichyt börtönbe vetették rágalmazásért. Kiváltképpen szaftos a kormányzói pletyka: hogy Zichy új szeretője a „zsidó Vázsonyi” levetett cafkája volt. Egykoron Ady Endre írt egy, csak halála után közölt cikket Korrobori címen, amelyben a Kárpát-medence történetét két faj, a magyar és a zsidó halálosan összefonódó táncának mutatja be. Az idősödő Ritoók Emma mindenesetre úgy élte meg az 1920-as éveket, ahogyan a kurzus számos írója, köztük Tormay Cécile. Ám míg Tormay kedvezményezettje lett ennek a kurzusnak, Emma a partvonalra szorult. A szellem kalandorainak megjelenése nem váltott ki különösebb visszhangot, holott éles kritikával tekintett a forradalmakra. A mű végének szimbolikus aktusa, a népbiztossá emelkedett Donáth lelövése, akár korszaklezáró jelentőségű is lehetett volna, ha a művet nem a személyes bosszú, hanem némi írói objektivitás igazgatja. Emma ellenforradalmi verseiről a Nyugatban a szelíd Tóth Árpád szedte le a keresztvizet: „...ömlik a prés alól a zavaros dal-lé, felelőtlenül, szabadjára, és ha nem csordul, csöppen. Tipikus műkedvelői zengedezés, melynek egyetlen érdekessége, hogy a széplélek-esztétaság vértelenségeivel a legnyugodtabban tud egyazon lírai női kalap alá vonni oly kemény vezércikk-megállapításokat, mint aminő pl. az, hogy az igazi forradalom nem lehet vértelen.” Tormay Cécile közben állami segítséggel jutott hozzá a Nyugat ellenpárjának képzelt „keresztény és nemzeti” Napkelet irodalmi folyóirat főszerkesztéséhez. A bethleni konszolidáció sokat finomított a nőszövetségi Cécile ízlésén. Németh László mellett a folyóirathoz vonzotta Rónay Györgyöt, Halász Gábort, Szerb Antalt. Ezeket a közvélemény „kitértek”-nek vélte, számon tartotta származásukat. Tormay azonban tudományos és írói rangjukat is felismerte.

Ezt Tormaynak nem bocsátották meg. Összegyűjtött műveinek tizennegyedik kötete egy neves debreceni irodalomtörténész Tormay-életrajzával zárult. Ebben a főszerkesztő asszony mesélte állítólag, hogy megjelent nála Szerb Antal, és a Károlyikorszak örököseinek ultimátumát hozta: ha nem hagyja abba a zsidók elleni uszítást, eltiporják. Ez persze szemenszedett hazugság. Szerb Antal nem beszélte a kurzus nyelvét, jobbára szellemtörténeti konzervatív volt, a zsidóságába csak belehalt, de nem élt vele, kivált, hogy katolikusnak született. Tormay ellenben segédszerkesztőjét, Németh Antalt állítólag azzal bízta meg, hogy a jövendő munkatársak esetlegesen kommunista múltját derítse fel. Ez meglehet, éppoly igaz, mint a Szerb Antal legenda, de a mérgezett levegőre rávall. Szerb Antal ezenközben a Széchényi Könyvtárba elszegődött Ritoók Emma albérlője lett. Emma asszony leszámolt lojalista nézeteivel, melyeket az ellenforradalmi figyelőszolgálat egykori vezetője, Sztankayné Ivády Antónia oltott belé. Ezen tervek között szerepelt, hogy Habsburg Ottó lesz a román-magyar államszövetség királya, majd Bethlen Istvánt erdélyi fejedelemmé választják. Antónia elébb Itáliába távozott, majd az össz-ellenforradalmi orosz erők fejénél, Wrangelnél lakott, aki egy eurázsiai párt megteremtésén fáradozott, méghozzá dinasztikus terveket szőve, amelyekben Emma néninek ismeretlen feladatokat jelölhetett ki. Albrecht főherceg például elvehetné a cár leányát, bármennyire idegenkedtek is a Romanovok a Habsburgoktól. Csonka-Magyarországot az orosz védené meg a kisantanttól. Ritoók Emma az ellenforradalom első esztendeiben nem tudta feldolgozni csalódottságát. Balázs már messze járt. Német nyelvterületen filmeket írt és rendezett, Brechthez csapódott, és társszerzője lett a később világhírű Koldusopera filmváltozatának, majd a fiatal testedző, Leni Riefenstahl Kék fény című darabjának veszedelmes részleteit rendezte a hófödte Alpokban. Ekkor már Emma azt hirdeti, hogy a nemi szerepek három megjelenése lehetséges: a férfi, az asszony és mi, a rútak. A csúfok vannak többségben, magyarázza az egyik szereplő A nagy véletlen című Ritoók-regényben. Balázs a legszebb német lány nyomába eredt, akinek ingyen rendezett, s aki később Hitler ideálja lett. Ezenközben Emma asszonyt lehagyta az a rendszer, amelyhez lelkileg igazodott. Körülötte is provinciává változott a szellemi világ. Nemcsak egyes emberek kényszerültek emigrációba, hanem az újdonságra nyitott lelkek izgatott párbeszéde is elhalkult. Még a konzervatív szemléletű Szekfű Gyula is egy neobarokk, azaz hamis díszletek között ágáló közszereplőkről festett elkeserítő képet. Emma irodalmi szalont nyitott az 1930-as évekre, ott ült a nagy pamlagon, és figyelte a fiatalokat, amint a nyílt vita helyett behelyettesítő fogalmakkal dolgoznak. A híd szerepére vállalkozott – jegyzi fel naplójába Babits – Illyés nem-antiszemita és – szerinte – antiszemita barátai, mint Kodolányi János, Németh László és Szabó Lőrinc között. Mire Lukács György és Balázs Béla hazatértek a moszkvai emigrációból, Ritoók Emma már elhunyt. Alakjára, munkásságára homály borult. A háború utáni években senki sem akart emlékezni a Vasárnapi Körre. Az a fiatal Révai József sem, a párt ideológusa, aki fiatalemberként ott hallgatta a nagyok vitáit. Lukácsot önkritikára

kényszerítették, Balázs drámáit a legélesebben a Révai szerkesztette Szabad Nép gáncsolta. A küzdelmekbe belefáradt Balázs Bélát 1947-ben érte utol a halál. Feleségeire különös sors várt. Hajós Edith végül Londonban élte át a második világháborút. 1949-ben látogatott haza Magyarországra, ahol angol kémként fogták el, és hétesztendei börtönbüntetés után, 1956-ban szabadult. Balázs másik asszonya, Hamvassy Anna, férje halála után is a kollaborálással gyanúsított Páger Antal villájában élt. A nagybeteg özvegy még akkor is ott lakott, amikor az ‘56-os forradalom leverése utáni nemzetközi helyzetben célszerűnek látszott Págert hazacsábítani Dél-Amerikából. A híres színész azzal a feltétellel fogadta el a magyar állam ajánlatát, hogy visszakapja a villáját. Balázs Béláné Hamvassy Annát, a kórházból ki-be járó idős asszonyt valósággal kiszekírozták a házból. Belehalt a zaklatásokba – addig Páger Antal a Gellert Szállóban időzött állami pénzen. Lukács György 1956-ban rövid ideig Nagy Imre kormányának kulturális miniszteri tisztét töltötte be, majd a jugoszláv követségi menedékből őt is elhurcolták a romániai Snagovba. Több mint fél évszázad múltán kérdezték meg, hogyan emlékszik A szellem kalandorai című regényre, melynek hősével gyakran azonosították. Az idős mester – a Vasárnapi Kör hőse, állítólagosan Thomas Mann A varázshegy Naphtájának mintája – így válaszolt: „Egyébként ebben [t.i. a regényben] én epizodikus szerepet játszom, tulajdonképpen Blochra és Zalaira irányul ez a könyv. Ők voltak Ritoók Emma barátai, és szegény nem tudta nekik megbocsájtani, hogy egyik sem volt soha szerelmes belé. Ritoók Emma csúnya vénlány volt, és mint egészen okos nő barátságot tartott fenn Blochhal és Zalaival, de ezek, ha asszonyt kerestek, máshol keresték.” Lukács György minden bírálat ellenére is magas polcra jutott a háború utáni hierarchiában. Segítségével Fülep Lajos egyetemi tanár, akadémikus lett, sokak mestere. Nagy művészetesztétikája a szépről, a rútról nem készült el, szellemének kincseit a gazdagok eleganciájával szórta szét. 3333 levelét a Magyar Tudományos Akadémia őrzi.

SZEGÉNY RIPŐK Az emberről, aki nem volt pápai testőr Pepita mellényben, fehérbetétes cipőben, zsirárdi szalmakalapban üldögélt a pesti kávéházakban Horváth Béla, ahogyan magát jellemezte, költő és világfi, gomblyukában egy hatalmas szegfűvel. Galléron ragadta az embereket, és kéretlenül szavalta nekik Jászi Oszkárhoz intézett, az októberi forradalmat idéző versét. A költő hazafelé igyekezett az Andrássy úton, de az Eucharisztikus Kongresszus felvonulási útjába akadt. A sok díszmagyar és cingulus láttán felháborodásában írta a hajdanán közölhetetlen verset Villon-Faludy stílusában. Kelj föl te nép, ki sírgödörbe sorakoztál! A föltámadást oktatom! A láncodat letépve Jöjj el szabadság! Jöjj el, Jászi Oszkár! Ez időtt a Benczúr utca 33.-ban lakott közeli barátjával, Füsi Józseffel, az olasz irodalom rajongójával. Füsi eredeti neve is Horváth volt. Füsi-Horváth József egy vasutas gyermekeként Pápán született: az édesapát egy tolató szerelvény gázolta halálra. Füsi híres szépfiúként is hódított: első férje volt Jász Veronikának, Jász Dezső, a spanyol polgárháború veterán tábornoka tündérszép leányának, aki később Sőtér István feleségeként Eperjesi Klára néven változott irodalmi alakká az ura regényeiben. Horváth Béla krakéler és költő is katonai famíliát álmodott magának: a második világháború idején táborszernagynak mondotta cipész apukáját. Korábban a proletár származás volt divatban – akkor Horváth Béla az angyalföldi Hétházak környékén született, a Váci úti Első Magyar Csavargyár környékén. Én hadi árva voltam, hadi árva Anyám hajnalban ment a hadigyárba. Így énekelt a költő, amikor az elnyomott népért perelt. Öt-hat hétig odavették az ágról szakadt József Attilát a Benczúr utcai lakásba osztozni a nyomoron. Horváth Bélának pártfogója támadt Ignotus Pál személyében, az Esti Kurír polgári napilap egyik szerkesztőjében, a baloldal és az urbánus szellem egyik képviselőjében. Ignotus Pált, a Nyugat alapító-szerkesztőjének fiát időnként elkapta az urbánus öngyűlölet. Vitézül harcolt a népiesség túlzásaival, miközben maga is az őstehetség kultuszának csapdájába esett. Sértő Kálmánt ő protezsálta be Hatvany Lajos bárónál, egyenest a várbeli palotába lakónak. Horváth Béla egyfelől a francia neokatolikus irodalom felé tájékozódott, másfelől a Fejtő Ferenc-Ignotus Pál-Gáspár Zoltán-féle Szép Szónak lett vezető költője József Attila halála után. Az Esti Kurírban erőteljesen támadta Imrédy Béla magyarkodó Csodaszarvasprogramját. Később a Szentegyházról tudósított úgy, hogy igazi színeit nem virította.

A Szép Szó betiltás előtti utolsó számában, 1939 augusztusában az első oldalon jelent meg Horváth Béla verse – itt korábban József Attilának volt kiemelt helye. Hol vagy te nép, te hontalan Boldogtalan magyar, Te nép, kinek csak rongya van Te sír, mely eltakar. Horváth Béla – saját későbbi szavával: „destruktív nihilista zendülő” – nemegyszer állt a bíróság előtt izgatás és nemzetgyalázás vádjával. 1938 májusában Erdélyi József Hörcsög című verse és Horváth Béla Utolsó jelenések című kötete került a budapesti törvényszék elé, s egyhavi börtönbüntetését a Tábla novemberben hagyta jóvá. 1939 májusában az ítéletet véglegesítette a Kúria. Ez kegyes aktus volt annak fényében, hogy a kamarák törvényben előírt feladata „a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása” volt. A zsidók százalékos számaránya esztendőn belül egynegyedére csökkent, s a Sajtókamara nem csak származás szerint különböztette meg az újságírókat. A sajtótörvény csaknem háborús cenzúrát vezetett be. Ignotus Pál a Moszkvából kritizáló Lukács Györgynek már a második világháború után, de még londoni emigrációjából írta meg, miért is halkult el a Szép Szó hangja. A teljes igazságot már csak az ügyésznek írhatták volna meg az elkobzást kockáztatva. Az 1945. november 18-án keltezett levél külön kitér Horváth Bélára, akiről Ignotus Pál akkoriban még azt hitte, hogy a fasiszták meggyilkolták. Válaszában Lukács, aki a népiekkel alkotott egységfront hiányát vetette Ignotus szemére, ugyancsak Horváth Béla antifasiszta érdemeit hangsúlyozta. A sajtórendelet valóságos vízválasztó volt. Az ellene tiltakozók – Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Szabó Zoltán, Csók István, Somlay Artúr, Schöpflin Aladár és mások – végül puszta kiállásukkal és bátorságukkal leválasztották magukról a habozókat vagy az ürügyek mögé búvó antiszemitákat. Nagy megrökönyödésre Illyés Gyula nem írta alá a nyilatkozatot, egy utólag is nehezen magyarázható érvvel. „Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette indulatomban e könyvek nagy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam.” A kultúravédő finnyásság nem volt éppen aktuális 1938-ban. „Harcba tehát úgy indulok – vastagított rá Illyés -, hogy igyekszem megbocsátani védencemnek, szemet hunyok neki, rá se nézek, nehogy leköpjem, mielőtt meghalok érte.” Ez a közbeszédben akkor már durvább szavakkal is elítélt városi (zsidó) sajtónak újabb ostorozása felbiztatta azokat, akiktől nem várhatta el senki a tiltakozást. Menlevelet adott Veres Péternek, Sinka Istvánnak, Féja Gézának, Kodolányi Jánosnak és a közülük legnagyobb tehetségű Németh Lászlónak, hogy egy kiegyezésen nyugvó összefogás jegyében szellemi gátat vessenek az előretörő fasizálódásnak. Illyés a Nyugat folyóirat 1938. májusi számában – a május 2-án megszavazott zsidótörvénnyel egy időben -, a Naplójegyzetek rovatban tovább feszítette a megkülönböztetésre megkülönböztetéssel válaszoló gondolatot. „Megtörténhetik, hogy fel kell áldoznunk magunkat. Méltó módon végezzük, a magunk ügyéért. Ha

tenyerünk bőrét tisztán tartottuk tőlük, csontjainkat ne egy gödörben találja az utókor e dögökéivel.” A magyar írók és művészek egységes fellépése a korlátozó rendeletek ellen – elmaradt. S ezzel – ahogyan K. Havas Géza írta a Szép Szóban – elindult az elhagyott javak szellemi felosztása. „Az írók jelentékeny része csöndben, megnyugvással és némi kárörömmel szemlélte a sajtórendészeti rendszabályokat. Csendes megelégedéssel vették tudomásul, hogy betiltottak lapokat, amelyek ritkán hozták írásaikat, vagy gyengén fizették munkájukat. Ujjongva közölték bizalmas értesüléseiket, hogy egyes versenytársaikat vagy ellenfeleiket „kihagyták a kamarából”. Csak akkor eszméltek fel, amikor rájöttek, hogy az új szerkesztők sem fizetnek többet, és amikor megtudták, hogy ők sem lettek kamarai tagok.” Ez utóbbi megjegyzés nagy valószínűséggel Horváth Bélára utalt. Fejtő Ferenc és Ignotus Pál ekkor már emigrációban, a lapot, ahol rövid ideig Horváth Bélával próbálták – reménytelenül – József Attilát pótolni, már Gáspár Zoltán szerkesztette. Horváth Béla az elsők között hagyta el a süllyedő hajót. S hogy milyen mélyre süllyedt az irodalmi közélet, azt ismét K. Havas Géza idézett cikkéből láthatjuk: „A magyar írók reformláza azóta sem csökkent. Szaporán és ötletesen termelik a javaslatokat arról, hogy kitől mit és mennyit kell elvenni, mit kell megrendszabályozni, megszervezni, eltörölni és kiirtani. Csupán arról feledkeztek meg, hogy a sajtótörvény megváltoztatását követeljék.” Horváth Béla jobbratolódása tehát nem egyedi: Erdélyi és Sértő Kálmán, Féja és Kodolányi is ráléptek erre az útra. Horváth csak annyiban különbözött, hogy a neokatolikus családban keresett otthont. Az akkori, magukat katolikusnak valló, az egyházhoz közel álló írók hivatalosabb része szellemi ősét – ahogyan azt a szociáldemokrata Faragó László a második világháború után megjegyezte – Prohászka Ottokárban kereste. A katolikus publicisták, Aradi Zsolt és Balla Borisz a szélsőjobbhoz igazodtak, s ez még Horváth Bélának is sok volt. A mára elfeledett és New Yorkban elhunyt Aradiról éppen Horváth Béla írt maró szatírát Egy hitlerista zsidó hét éjszakája címmel. A „jobbra züllés” mérföldköve azonban Horváth Béla cikke volt a Vigília 1942. januári számában. A Látszat és valóság rovatban ezúttal egy antológiát tépett ízekre azok után, hogy három esztendeje A budapesti filmvilág címen a szórakoztató „alvilágról” ugyanolyan dupla fenekű érvekkel operált, mint vele egyazon időben Illyés Gyula a bomlasztó alantasságról, amelynek képviselőit most megélhetésüktől ütötték el. 1942 új évét köszöntő cikkében Horváth Béla egy Vajthó László által szerkesztett, Szalai Sándor felelős kiadásában a Dante Könyvkiadónál megjelent költészeti gyűjteményt leplezett le. Ebben az antológiában egy „nyüzsgölődő” csapat jelentkezett, mely korábban többet „zajongott, holott erre éppoly kevés joguk van, mint például Bertchold [sic!] Brechtnek magát németnek nevezni. E nyüzsgő csapat tagjainak nincs joguk még csak szenvelegni se, hogy költők.” A jelzőket az antiszemita közbeszédből kölcsönözte Horváth Béla. Szavai egyetlen kódra nyíltak. „Nyüzsgölődő”, „szenvelgő”, „zajongó”. Ha valakinek kétsége lett volna, kikről beszél Horváth Béla, úgy cikkének második bekezdése elárulja: „Itt van az egész csapat, Radnóti Miklós, Rónai Mihály András, Vas István, Faludy György, Fenyő László és valamennyi.”

Nem volt titok abban a városban, melyet ekkor a film- és szórakoztatóipar s a bulvárújságírás fertőjével azonosítottak, hogy a középiskolai tanár Vajthó Lászlót az összeállításban Radnóti Miklós segítette, sőt nagy valószínűséggel ő válogatta a kortárs költőket. A célba vett költőket ekkor már hatósági rendeletek üldözték. Vas Istvánt ugyan éppen leszerelték a munkaszolgálatból, ahová „tanúsítványosként” (katolikus vallású, zsidó származású egyénként) vonult be, s Radnóti is szolgált ilyen minőségben. Ahogyan naplójába feljegyezte, mint megbízható irodalmi bérmunkás és középiskolai magántanár, az éhhalállal is szembe kellett néznie. Felesége, Gyarmati Fanni gyors- és gépíró iskoláját, ahol eddig középiskolai magántanárként taníthatott, bezárták, s alkalmi munkákból kényszerült megélni. Lexikoncikkeket írt, fordított, sajtó alá rendezéseket vállalt, átírást és korrektúrát. Ebben a helyzetben érte a Vigília támadása. Radnótinak és Vas Istvánnak nem volt kétsége afelől, hogy Horváth Béla cikke denunciált „a rendőrség felé e jogot nem ismerő világban” – miként Radnóti feljegyezte. „Az irodalmi alvilág bujt elő ebben a könyvben – folytatta a denunciálást az antológiáról Horváth Béla -, leplezetlenül és arcátlanul. Beleékelték magukat a derék magyar költők közé, és kihirdették magukról, hogy mind hősök ők és bátrak. Valóban bátorság is kell ahhoz, hogy ezt végbevigyék, de hát ez nem irodalmi bátorság, ez csak az a sajátos törtetés, mely még a legjobbakat is elriasztja tőlük.” S talán éppen a sajtórendészethez s az ügyészséghez fordulva szabályos feljelentést fogalmazott: „Ideje volna megvizsgálni a könyvkiadók üzleti fogásait, ideje volna megtekinteni, kik azok, akik a háttérben tovább folytatják nyomorú játékaikat irodalmunk mérhetetlen kárára.” E sorokat a cikkben érintett – és akkor már Ukrajnában munkaszolgálatos Rónai Mihály András – „szabályos és nyilvános denunciálásnak” nevezte. „Köztudomású – tisztában volt vele Horváth Béla is -, hogy akkor, 1942 januárjában, a Horthy-terror háborús tetőpontján, az újvidéki vérfürdő heteiben e nyilvános és név szerinti feljelentés lehetséges következményei közt a halál – pontosabb szóval: a kínhalál – az első helyen állt.” Ez az utólag írott emlékezés túlzott drámaisággal fogalmazott: a kortárs Rónai Mihály András ezúttal mégis hitelesen idézte fel a Vigília cikkének körülményeit és visszhangját. A cikk elszabadította a szélsőjobboldali sajtót. A nyilasokhoz közel álló Magyarság „Tagló” aláírással így írt: „A könyv figyelmes átvizsgálása után azonban, kiderült, hogy ez az antológia nem a húszharminc tehetséges magyar költő mondanivalójának publikálásáért született meg, hanem annak a tucatnyi, levitézlett, sötét zsidónak újra forgalomba hozásának érdekében, akiket most, az antológia egyik tehetséges költője, a katolikus Horváth Béla röviden és tömören együttvéve ‘irodalmi alvilágnak’ nevez.” Alig néhány nap múltán a kortárs antológiából kihagyott költő, Puszta Sándor „az egységes magyar szellem megbontását” vetette az antológia szerkesztőinek szemére. Horváth Béla cikke Radnótit kétségbeejtette. Felindulásában lelki vigaszért Sík Sándor piarista paptanárhoz, korábbi egyetemi oktatójához, lelki atyjához fordult egy többszörösen átfogalmazott levélben. Horváth Bélát „Vigília-beli cikke óta:

féregnek tartom... Gondolja el, Professzor Uram, senki a nevét sem ismerte – s jött az ‘új világ’, elszegődött Ignotus Pál szolgájának az Esti Kurírhoz, ha ez a hülye fogalom, a ‘zsidóbérenc’ egyáltalán van, akkor benne öltött testet.” Radnóti megbeszélte a feleségével s az egykori szegedi fiatalok képviselőivel, Ortutay Gyulával meg Tolnai Gáborral, hogy egy féregnek érdemes-e válaszolni. Aztán három epigrammát is írt, ezeket „villanykák”-nak nevezte, s bennük Horváth Bélát – a latin hagyomány szerint – szenteskedéséről Szentendynek. Írj jó verseket és Szentendy lerángat a sárba Cikkeket ír névvel s névtelenül Ír napilapba, folyóiratokba s ha nem hagyod abba: Rendőrségre szalad s ott melegen beajánl. Egy másik epigrammának a címe Megnyugtatásul: Csússz, mássz lábam alatt, nézd! El se taposlak, – utállak! Féreg vagy s férget irtani undorodom. Riasztó, miképpen hatott még Radnótira is az eltorzult s pokoli tartalmakkal telítődő köznyelv. A „féreg” az 1930-40-es évekre az „elkorcsosult faj” szinonimája lett, mert ehhez a szóhoz könnyen illeszkedett az irtás. A „zsidóbérenc” nemcsak „hülye szó”, hanem a züllött társadalmi beszéd veszedelmes kifejezése, akárki használta is. A „zsidóbérenc” helyzetét éppen „Tagló” definiálta a nyilas lapban Horváth Bélával kapcsolatban: „aki átesett azon a mélységes lelki hasadáson, amely előbbutóbb elfogja mindazokat a keresztényeket, akik huzamosabb ideig kénytelenek együtt dolgozni zsidókkal.” Horváth Béla – írja a cikk – „korábban „díszgój” volt az Esti Kurírnál. Szembeszállt (okvetetlenkedett) a nemzeti és keresztény oldallal. „Most megtért, mint minden jó katolikus, aki rádöbben arra, hogy igazából a gettó lakóinak jólétét szolgálta.” A megtámadott költők többségét – „tanúsítványosan” vagy sem – munkatáborba hurcolták. Horváth Béla harmincnégy évesen póttartalékosként vonult be a Magyar Királyi Hadseregbe. Az éppen szabadságos Rónai Mihály András a Vörösmarty téren pillantotta meg – szegfű, pepita mellény, fehérbetétes cipő – egy kávézóban, az itáliai szépség, Failoni Mária oldalán. Horváth Béla jobboldaliságával csak mitomániája, megszépítő legendaképzése vetekedett. Amikor bevonult Mátyásföldre, ötezer méteres futással bizonyította be, hogy vitézségben is rátermett. Később századával Ukrajnába vitték, Bedricsevből Zsitomírig vonult a sereggel. 1943-ban a Kis Újságot tudósította sebesüléséről. Gránátszilánkot kapott, olvasható a Jövök a csatából! című írásában. Ezek után egy vonatot ellopva jutott vissza Magyarországra és onnan – Szálasi nemzetvezető csapataival – Bajorországon át Itáliába. Gyalog kelt át az Alpokon, 1945 októberében a Comói-tó partján, Ossuccióban felkereste a Failoni-házat. A magyar polgári erők hetilapja a háború után a Haladás volt. Vezető publicistája Zsolt Béla, alaphangja az antifasizmus. Kellér Andor levelet intézett benne a népszerű színésznőhöz, Fedák Sárihoz, s annak kollaborációjára keresett magyarázatot.

1946. február 5-én harsány cikkben közölte a Haladás: Horváth Béla él. Antifasizmusa jeléül egy verset küldött: Nem emberek, csak németek Hát egyet se kíméljetek Föl, föl ti népek, mind ami Germán, végképp kiirtani. A versnek nem volt különösebb sikere. Az antifasizmus helyére ismét a „zsidókérdés” tolakodott. Zsolt Béla a Haladás 1946. március 21-i számában Veres Péter és a zsidóság címen jelentetett meg harcos publicisztikát az „új sebek”-ről, amelyek az újnépiesség részéről a maradvány zsidóságot érték. Darvas József a visszatért zsidóság túlzott követeléseiről írt a Szabad Népben. Horváth Béla ajánlkozását Oltványi Imre és Katona Jenő lapjában Gogolák Lajos utasította el. A későbbi emigráns Gogolák a háború előtt ugyancsak egy versgyűjteményről, Faludy György Európai költők antológiájáról írt bírálatot, s ebben ismét Radnóti érzett rá bizonyos nyegle megkülönböztetési szándékra. Gogolák az egyébként 1938-ban betiltott, az ifjú katolikusokat egybegyűjtő Korunk Szava folyóiratban csípte meg Radnótit azzal, hogy a „népi és talajszerű magyar szabadsággondolathoz” nincs köze. Radnóti neki is gúnyverssel válaszolt, a szerző folytonos panaszkodására utalva: Meggyógyultál és nyakig ülsz te megint a mocsokban és amit írsz, újra nagy pofonért kiabál Most is hát kiderült, hogy joggal utáltalak eddig: Elvihetett volna s undorodott a halál. Gogolák Lajos a háború után Horváth Béla-portrét kerekített. Felidézte, hogyan zsidózott a Luxor kávéházban, hogyan tódított a költő az életrajzaiban. A katolicizmushoz annyi köze volt – így Gogolák -, hogy a nagyapja püspöki inasként szolgált Szentkirályszabadján. Horváth Béla eközben Itáliában múlatta napjait. Egy időben elterjedt – vagy ő terjesztette -, hogy a pápai seregben Colonna herceggel osztozik a parancsnokság gondjain, ám ezt később ő is tagadta. A félreértésre az adhatott okot, hogy a Vatikán Ecclesia című folyóiratában megjelent néhány verse, s itt poeta angelicusnak, angyali költőnek nevezték. A félreértés alapja nem világos: ki következtethetett és hogyan a versekből a Svájci Gárda-beli szolgálatára? Egy magyar színházi lap mégis elterjesztette a legendát. Hová tűnhetett a Gogolák cikkében is emlegetett olasz dáma? Horváth Béla éhezett Rómában. 1948. március 12-én Rómából átköltözött Genovába, annak Voltri nevű külvárosába, az Angyalos Boldogasszony-kolostor egyik cellájába. Állítólag történelmet tanított a ferenceseknek. Menekült sors. „Magyar voltam és menekült vagyok senki fia, / Költő voltam és megtudtam, hogy a dalnak meg kell halnia.” Önéletrajzi jegyzeteiben keserűen jegyezte meg Horváth Béla, hogy kolostora közelében árult gyufát a szabadságharc emigránsa, Teleki László.

1959-ben a Frankfurt közeli Steinheimben ütötte fel tanyáját Horváth Béla. Bekapcsolódott az irodalmi emigráció munkájába, a Látóhatár című politikai és irodalmi lap szerkesztésébe. Ez a műhely 1950-ben alakult Svájcban. Borbándi Gyula beszámolóiból tudjuk, hogy Davos adott helyet az elhatározásnak, s jelen volt egy fiatal emigráns újságíró, akkor kőművessegéd, Vámos Imre is. 1957-ben már világnézeti különbségek mutatkoztak a szerkesztők között. Kialakult a Horváth Béla-Vámos Imre-vonal, míg a másik oldalon Borbándi-Molnár József és Bikich Gábor jelenítették meg a többségi politikát. Vámos és Horváth megtartotta az eredeti Látóhatárt, igaz, három és fél év alatt mindössze kilenc számot sikerült összehozniuk. Horváth Bélát először a Szabad Európa Rádiótól menesztették, azután a londonipárizsi emigráns magyar Írószövetség vonta meg tőle az anyagi támogatást. Egy időben ismét menekülnie kellett Münchenből Itáliába. A bajor rendőrség adott ki ellene elfogatóparancsot. Végül 1962. március 11-én Naményi Géza, a Tájékoztatási Hivatal akkori elnöke bejelentette, hogy Horváth Béla és Vámos Imre hazatért az emigrációból. Horváth azt nyilatkozta, mélyen bánja, hogy nem jött haza korábban, s azt is, hogy megtévesztették a Nyugat csalóka neonfényei. A Látóhatárt hazahozták. Szerkesztőségébe kooptálták a megbízható Mesterházi Lajost, de végül tallózó folyóirat lett. Önálló anyagot csak Horváth Béla széteső önéletrajzi jegyzetei hoztak, a legendaképzés újabb fejezeteivel. Az emigráció méltósággal búcsúzott a hazatért költőtől. Csokits János élethű portrét mintázott a páratlan versmemóriával rendelkező, folytonos szerepet játszó Horváth Béláról. A fiatalabbak között egy-egy előadásában haláltáncot rendezett. „Milyen volt ez a hang? Ha azt mondom ‘síri’, semmit sem mondtam. Sírt, hallottam, sírt, de száraz, könnytelen zokogással. Sóhajtott, de hogyan?! Tompa nyögéssel, hörgő fohászkodással, szaggatott, szinte vonító üvöltéssel: ‘Attila!... Attila!... Attila!...’ Micsoda szertartás volt ez? Ember szájából a pusztulást ilyen eleven szóval én még nem tapasztaltam. Nem volt itt már semmi, csak egy darabokra tépett lélek és az enyészet.” Horváth Béla immár piros mellényben üldögélt a Vörösmarty téri Gerbeaud cukrászda teraszán, feketére festett hajjal udvarolt a gazdag pesti dámáknak. Gyakran idézte versei elé mottóul Mazzini állítólagos mondatát: „A művész vagy főpap, vagy egy többé-kevésbé ügyes bohóc.” Féreg volt, ahogyan Radnóti írta. Ez a szó, holdudvarával együtt, kiment a divatból. Szegény ripők, másodosztályú színész rossz szerepet választott. Eltiporta önmagát.

EMBERVADÁSZAT Melyben Algernon a halhatatlanságba igyekszik Hajdu Algernon középkorú színésze s egyben ügyelője volt a nemzet színházának Hevesi Sándor igazgatása idején. A nagynevű színháztudós, rendező, fordító és író végtelen türelemmel igazgatta színészeit a próbákon, a közepesen vagy csak rutinból játszó mesteremberekkel azonban türelmetlenül viselkedett. Csathó Kálmánnal, az ugyancsak író rendezővel azon vitázott, miért nem tanácsos egy tehetségtelen ember szemébe vágni, hogy tehetségtelen. Ha elhiszi, érvelt Hevesi, nem marad más neki, felakasztja magát. Hevesire rácáfolt az élet. Halálos ellenségeket szerzett, rosszkor és rossz korban. A múlt század húszas éveiben Horthy kormányzata leginkább a jobboldali csőcseléktől félt. Az utcákon a turulisták és ébredő magyarok őrködtek a nemzeti értékek felett. Kávéházakba és színházakba törtek be, verekedést provokáltak az egyetemeken. Gömbös Gyula még nem volt miniszterelnök, amikor az Országgyűlésben meghirdette fajvédő programját. „Azt szeretném, és ez jogos követelés, hogy Magyarországon minden vezető pozíció, minden gazdasági, minden politikai befolyás elsősorban a magyar faj befolyási szférájába tartozzék.” S hozzátette, hogy az ország zsidóságának „egyetlen racionális funkciója”, hogy felkeltse, és ébren tartsa a magyar faji öntudatot. A faji öntudat fenntartására jó alkalom nyílt Szomory Dezső A nagyasszony című darabjának felújításakor a Nemzeti Színházban. A tüntetőket a zsidó Szomory és a jobboldali sajtóban lezsidózott Hevesi Sándor nézőteréről a rendőrség ugyan kiszorította, de a bikacsökkel felfegyverzett garázdák mégis elérték a céljukat. Széles nyilvánosságot kapott az a mozgalom, hogy Szomory műveit távolítsák el a színpadokról, és Hevesi Sándort mondassák le a Nemzeti Színház igazgatói funkciójából. Direkt cenzúrát nem gyakorolt a kulturális kormányzat a Nemzeti Színház fölött. Azt azonban már Klebelsberg Kunó idején is tudatták Hevesivel, hogy Herczeg Ferenc kegyelmes úr kívánatos szerző, míg Molnár Ferenc nem az. A hattyú című Molnár-remeket a Vígszínháznak játszották át ügyes diplomáciával egy másik darabért cserébe. Hevesi még azt is megcsinálta – emlékszik Csathó Kálmán -, hogy egy tehetségtelen kurzusszerző művét bemutatta, s persze megbuktatta, hogy a saját ízlésének bizonyítékát adja, no meg, hogy borsot törjön a pöffeszkedő kurzuslovagok orra alá. Hevesi Sándor rosszul tűrte a tehetségtelenséget. Amikor a színház pénzszűkébe került, felmondott Hajdu Algernonnak is. A Hajdu László néven alkalmanként színpadra lépő ügyelő azt kérte, hogy még két esztendeig alkalmazza őt a Nemzeti. Későn nősült, az akkori közalkalmazotti szabályok szerint két esztendeig kell házasembernek lenni ahhoz, hogy halála esetén az özvegyi nyugdíjat folyósítsák az elhunyt feleségének. Hevesi azonban nem alkudott. Útilaput kötött Hajdu Algernon László talpára. A kirúgott színész bosszút esküdött. Angol tudása és angol eredete kapóra jött még a több nyelven beszélő Hevesi ellen is. Történt ugyanis, hogy Hevesi egy Dickens-

novellát alkalmazott a színre egy bizonyos Taylor nevű szerző átírásában, s a színlapon fordítóként Huszár Imre szerepelt. Londonban, ahová Algernon angol édesanyjától szerzett nyelvi készséggel érkezett, semmit se tudtak a Dickenst alkalmazó Taylorról. Azt pedig már Pesten derítette ki Hajdu, hogy a fordító Huszár régen meghalt. A fenséges minisztérium tüstént vizsgálatot indított a Nemzeti Színházban, ahol Hevesi bevallotta, hogy Taylor és Huszár ugyanegy személy, méghozzá ő maga. A takarékosságban Hevesi megelégedett a rendezői díjjal, s nem kívánt a szoros költségvetésből további honoráriumot fizetni, így ötlötte ki a már nem jogdíjas Huszár és a sohasem létezett Taylor személyét. Mindez jogos védekezés volt, Hevesi Sándornak mégis távoznia kellett. Mint a sorsot gyakran kísértő embernek, neki sem volt teljesen igaza azokkal szemben, akik igaztalanul bántak vele. Hevesi Sándor megrészegült attól, hogy műveltségben, felkészültségben nem talált vetélytársra. A nagykanizsai tanító fia könyörtelenül haladt a maga útján. Az valószínűleg csupán legenda, hogy a katolicizmusba hittel betérő Hoffmann Sándor kritikus nem találkozott többé zsidó apjával, hiszen három zsidó nővérével élt a századforduló Budapestjén. Azt is a legendák sorába utalom, hogy Beöthy László igazgató azért szerződtette rendezőnek, mert csak így tudott megszabadulni a legélesebb nyelvű kritikusától. Hevesi kritikusnak, rendezőnek, fordítónak, dramaturgnak, tanárnak egyaránt kiváló volt. Már a Nemzeti Színház rendezőjeként dolgozott, amikor Benedek Marcell, a későbbi irodalomtörténész és fordító, Lukács György, majdan világhírű filozófus, valamint Bánóczi László színházi dramaturg kezdeményezésére a Thália Társaság alapítói közé szegődött. Ez a csoportosulás az európai színjátszás honosítója volt, a párizsi André Antoine (egy hajdani gázóra-leolvasó), a berlini Otto Brahm és a moszkvai Sztanyiszlavszkij nyomában. A Várszínháztól a Folies Caprice-ig (Révay utca) sok helyütt próbálkozott a félig amatőrökből álló Thália csapata, de hol a felsőbbség, hol a rendőrség engedélye hiányzott a folyamatos játékhoz. Hevesi önzetlenül, fizetség nélkül állt a társulat rendelkezésére. Hevesi hübrisze mégis az volt, hogy mindenki fölött érezte magát. A Nemzeti igazgatójaként színházának darabjait jószerivel ő fordította, színműveket – bizonnyal zseniálisan – szabott át, nyírt és toldott meg. Shakespeare-ről a londoni King’s College-ban tartott előadást – alighanem megmagyarázta az angoloknak, ki volt Shakespeare. Hevesi Sándorra a Dickens-darab nyomán össztüzet zúdított a jobboldali sajtó. De támadták azok is, akik mellőzve érezték magukat a Nemzeti Színházban. Egy drámaszerző – ugyancsak Csathó feljegyzése szerint – „néger portás”-nak nevezte. Ez a kor szóhasználatában azt jelentette, hogy mint hajdanán New York szállodáiban, feketéket alkalmaztak ajtónállónak, hogy az biztonsággal kiszimatolja a fekete vért. Hevesi persze egyensúlyozni próbált a hivatal elvárásai s a „vígszínházi szerzők” bemutatása között. Herczeg Ferenc Embervadászat című, nemes és tisztességes cikkében védte meg Hevesit.

Egyébként Hevesi is „méltóságos úr” lett, amikor kinevezték a Színiakadémiára tanárnak, az ötödik fizetési alosztályba. Erre büszkébb volt, mint arra, hogy a Nemzeti igazgatója lehetett. A színpadot a rendezők saját tulajdonuknak tekintik, a szöveget kényükre változtatják. Az ember tragédiáját a Nemzeti Színpadára Paulay Ede segítette. A könyvdrámából játszható színművet formált. Ezért a színház még akkor is jogdíjat fizetett a Paulay családnak, amikor már Hevesi szabta azt át. A Nemzetiben a modern Hevesi és a konzervatívnak tartott Ambrus Zoltán irányzata váltakozott. Ambrus, akit 1922-ben azért akolbólítottak ki a színházból, mert nem mondott le a Tanácsköztársaság idején, csak az irodalommal foglalatoskodott, no meg azzal, hogy élete végéig táplálja Bajor Gizi iránt érzett szerelmét. Ezért még a parasztszerepeket is Bajor Gizire osztotta. A próbákra látcsővel ment le az irodából, annyira megszokta ezt kritikusként. Hevesi Sándor – szerencséjére – 1937-ben meghalt, így nem kellett megélnie azt a szégyent, amit Szomorynak, aki végül éhen veszett. Még Algernonról, a történelmet író statisztáról egyetlen szót. A Nemzeti Színház műsoráról írott munkáját a második világháború utolsó hónapjaiban kiszedték ugyan, de kiadásra sohasem került; a korrektúrából is csupán három példány maradt fenn. A művet a Széchényi Könyvtár őrzi.

CZIFFRA NYOMORÚSÁG Egy világzseni tragédiája A cigányokat Franciaországból először az első világháború kitörésekor száműzték az „ellenséges országok”, így Magyarország állampolgáraival együtt. A részletek megtalálhatóak az erdélyi Kuncz Aladár Fekete kolostor című, méltatlanul elfeledett regényében. Kuncz öt esztendőn át senyvedt francia koncentrációs táborokban. Idősebb Cziffra György „mindössze” egyetlen évet. Kuncz Aladárt turistaként érte utol a sorsa; Cziffrának elébb szép lakását kobozták el, majd feleségét, két kislányát és fiát az utolsó vonattal hazaküldték Budapestre, míg őt esztendei fogsággal sújtották. A kedvezmény a cigányzenésznek járt. Az idősebb Cziffra kávéházról kávéházra hegedült, alkalmanként kintornásnak állt, ablakok alatt az utcán húzta egyik társával. A családja minden támogatást nélkülözve érkezett Budapestre. Elhelyezésükről egy segélyszervezet gondoskodott. Az akkoriban mocsaras Angyalföldön, lábakra épített barakkokban kaptak elhelyezést. Rongyokon aludtak az éhezéstől olykor kábán és káprázatok közt. A mama a helyi élelmiszerboltban takarított, Jolán a városban helyezkedett el, s némi jövedelemre tett szert azáltal, hogy a francia nyelvet nem felejtette el. A háború alatt jutott annyi pénzhez, hogy egy pianínót szerzett a kalyibába. Aztán az apa is hazaérkezett a fogságból. Elhelyezkedni próbált reménytelenül, majd búskomorságba süppedve behúzódott a szükséglakás egyik sarkába, és üres pipáját szutyongatta, mert dohányra nem tellett. A kisfia pedig olyan gyenge volt, hogy iskoláskoráig nem tudott felállni a vackáról. A takarók alól hallgatta a nővére zongorajátékát, s apró ujjaival hallás után sajátította el a billentés tudományát. Mire először felállt, kész zongorista volt. Híre ment a telepi gyereknek. Egy cirkuszigazgató szerződtette, amikor felfedezte, hogy a csodagyerek kotta nélkül szabad variációkat szerez a közönség által bekiabált dallamokra. Az esti fellépti díj időlegesen segített a családon, ám a vándorcirkusz odébb állt. Néhány esztendő múltán egy házaló meghallotta a kis Gyuri játékát, és elküldte az édesanyjával a Zeneakadémia akkori igazgatójához, Dohnányi Ernőhöz, a kiváló zeneszerzőhöz és pianistához. Dohnányi természetesen sohasem hallott a házalóról, a csodagyerekek meghallgatásától pedig iszonyodott. Ha igaz a történet, az autójával kanyarodott ki a villájából Dohnányi, a kertkapunál pedig ott állt a matrózruhába öltöztetett Cziffra György. Ha nem durran ki a méltóságos úr kocsijának a kereke, másképpen alakul a kisfiú sorsa. Amíg kereket cseréltek az autón, Dohnányi Ernő meghallgatta a gyereket, és az életkorra való tekintet nélkül felvette a Zeneakadémiára. Másfél esztendőnyi szorgos tanulás után valami megbicsaklott Cziffra Györgyben. Ágyúk és virágok című önéletrajza itt zavarossá válik. Egy sikertelen külföldi koncert után abbahagyta az Akadémiát, és tánclokálokban kezdett játszani. Igazából elzüllött. Az 1942-ben érkezett behívója az alkoholizmustól mentette meg. Esztendőket töltött a frontvonalban. A hideg orosz télben megmerevedtek az ujjai, játékra nemigen gondolhatott. Hazatértében már egy magyar falu templomában

szólaltatta meg a harmóniumot. A szép hangra az oroszok katyusái feleltek: szétlőtték a falut. 1946-ban szerelt le. Akkor már felesége volt, az egyiptomi származású Soleilka, s született egy kisfia is, Gyurika. Nem tudott másutt elhelyezkedni, csak lokálokban. Este hattól reggel ötig verte a billentyűket a Dunakorzóban, a Savoyban, az Arizonában. Híre ment a városban, hogy Cziffra egy konyakért eljátssza Chopin bármelyik mazurkáját, olyan virtuóz variációkban, melyeket lekottázni senki sem képes. Egész művésztruppok követték egyik éjszakai mulatóból a másikba az akkor állástalan Mezey Mária vezetésével. Az ő haknibrigádjába vették fel Cziffrát, eljárt velük vidéki kultúrházakba, de a megélhetését ez sem biztosította. Vissza a lokálokba. Az 1950-es évek elején a Cziffra család eldöntötte, hogy elhagyja az országot. Kedves vidékiek segítették őket a demarkációs vonal közelébe, majd más kedves vidékiek beárulták őket a határőrségnek a fejpénzért, amelyet a disszidálni szándékozókért kaptak. Cziffra feleségét két esztendőre, őt háromra ítélték. Börtönbüntetése alatt a kőfaragókhoz osztották be, mázsás tömböket cipelt, csuklói folyton bedagadtak, ujjai megmerevedtek. Szabadulása után csak lokálokban léphetett fel. A véletlen ismét segített Cziffra Györgyön. A lokálba Ferenczy György, a Zeneakadémia zongoraszakának amúgy bohém tanára lépett be. Ferenczy maga is csodagyerekként kezdte; hatesztendős korában lett Thomán István növendéke – Thománé, akit maga Liszt Ferenc tanított. Ferenczy szenvedélyes kártyás volt. Amikor az első világháború után Bécsben megnyerte a Bösendorfer-díjat, azt harmadnapra Monte-Carlóban verte el. Kitűnő kártyás hírében állott, tagja volt a magyar bridzsválogatottnak. Ferenczy csak néhány hangot hallott Cziffra játékából, amikor felismerte az elvesztegetett tehetséget, a variációkból a mestert. Háromhavi felkészülést engedélyezett Cziffrának, s utána egy koncert szervezését ígérte neki. A háború után Ferenczy – káprázatos mester – a fűtetlen Zeneakadémián kesztyűben adta első koncertjét. Példátlan technikai bravúrokra volt képes: egy Chopin-darabot, melyet még a nagy Rubinstein sem volt képes eljátszani, Ferenczy gyakorlott és hatalmas keze szólaltatta meg Liszt Ferenc után elsőnek. Cziffra ismét rákapott a klasszikus zenére. Csuklóját attól kezdve bőr csuklószorítóval fogta össze, ujjait kesztyűvel melegítette. Koncertje után nem volt kétséges, hogy Cziffra György kora egyik legnagyobb muzsikusa. 1956. október 22-e estéjén Bartók II. zongoraversenyét játszotta. Az akkor puskaporos levegőben ez a koncert sajátos jelentést hordozott: mintha az elnyomás ellen szólt volna a mester és értelmezője. Egy hét múltán Cziffra György Bécsben volt a családjával, s néhány hét múltán már a pódiumon állt. Kisvártatva Párizsba szerződtették, hanglemezeket készítettek vele, eljutott Amerikába, s hívták a föld minden tájára. Fia a nagy Cortot-nál tanult zongorázni, majd karmester lett, az édesapjával lépett fel. Ő volt az egyetlen, aki Cziffra rögtönzéseit képes volt lekottázni, s aki magyarul írott önéletrajzát franciául kiadta. A befutott Cziffra, az egykoron elfagyott ujjú fogoly, az ÁVO börtönének lakója, a képzett kőfaragó nem feledkezett meg nyomorúságos ifjúkoráról. Fiatal

zongoristákat kutatott fel, lemezfelvételi lehetőségeket kínált nekik. Azután felkereste az akkori francia kulturális minisztert, a híres írót, André Malraux-t, és felajánlotta, hogy alapítványt szervezne fiatal muzsikusok támogatására. Azt kérdezte a miniszter: „Miből?” Cziffra György felmutatta a két kezét, az egyiken csuklószorítóval. Malraux ezt a tőkét kevesellte, de felajánlotta, hogy Párizstól hatvan kilométerre egy romos kápolnát vegyen meg, azt állíttassa helyre, s az legyen a Cziffrahangversenyek helyszíne. Így kerültek Cziffráék, a Párizsból kitelepített egykori cigányzenész leszármazottai Szent Frambourg kápolnájába, Senlisbe. Huszonöt színes üvegablak hiányzott, hogy a Capet Hugót koronázó helyből ismét zarándokhely legyen. Cziffra kőfaragó ebben segített a zenésznek. 1982-ben egy különös tűz emésztette el a legifjabb Cziffra György házát. Állítólag egy öngyilkosságot valószínűsítő levelet találtak az üszkös romok között, a fiú holtteste mellett. A búskomor Cziffra György kevesebbet lépett a pódiumra. Még megkerestette azt a nővérét, akit a Franciaországból deportált anyja adott örökbe Hollandiába. Az nem emlékezett Magyarországra, egyetlen szó sem jutott eszébe az anyanyelvéből. Cziffra hetvenkét esztendősen hunyt el, utolérte a lokálzenészek végzete, a tüdőrák. Egyike voltam azoknak, akik egykoron Cziffra nyomában jártak, eszpresszóból éjszakai lokálba. Szabadulása után egy ideig nem találta a billentyűket a kor nagy muzsikusa. Egy konyakot, Gyuri?

A VÉGZET ASSZONYA Karády Katalin és a többiek Karády Katalin, a két világháború közötti díva életéből a Hamvadó cigarettavég címmel forgatott érdekes filmet Bacsó Péter. A mű Karády Katalinnak és Ujszászy István ezredesnek (majd tábornoknak) a szerelméről szól, s arról a hőstettről, hogy a „femme fatale”, a végzet asszonya miként mentette meg az oroszországi munkaszolgálatból G. Dénes Györgyöt, Zsütit, legjobb slágereinek szövegíróját. Zsütit, ezt a nagy tehetségű, bájos bohémot emlékezetem szerint mindenki szerette. Legalábbis mindenki, aki megfordult Zsüti színhelyein, a kabarék és zenés színházak környékén, az ügetőn, a kártyaszobákban és a kaszinókban vagy a tihanyi mólón és bárokban. Éles eszű és könnyed verselő volt, nekem társszerzőm számos fordításban: együtt izzadtunk a My Fair Lady, a Csókolj meg, Katám vagy az Irma, te édes szövegkönyvén. Pályám során mindenkinek megbocsátottam, aki ártani próbált nekem, legyetek vendégeim! De azt nem fogom megbocsátani, hogy Zsüti halhatatlan szövegét átíratták a rendezők. Megbuktak vele, persze, de ez elégtételnek kevés. A szövegírók furcsa szerzetek. A pillanatnak dolgoznak, mégis könnyen szerzik a halhatatlanságot. Zerkovitz Bélával hajdanán Ady Endre állt ki slágerpárbajra, talán mondanom se kell, hogy Zerkovitz nyert. Karády legnagyobb sikerét az Ez lett a vesztünk slágere hozta a Halálos tavasz című filmből. Ezt nem Zsüti írta, hanem a mára sajnálatosan elfeledett Nadányi Zoltán a Kanadába emigrált Polgár Tibor zenéjére. Nadányi magas rangú vármegyei tisztviselő volt, Bihar főlevéltárosa. Hivatali karrierje előtt nagyváradi újságíró, finom költő, akit korábban viselt pozíciója okán következetesen mellőztek 1955-ben bekövetkezett haláláig. Nadányi, az egykori nagyúr egy olyan lakásba költözött a háború utáni Budapesten, ahol számára elviselhetetlen zajforrások voltak: feleség, gyerek, szűkös tér, nagyvárosi lárma. Ezért egyik szekrényükbe költözött, bevezette oda a villanyt, és ott szállta meg az ihlet. Az Ez lett a vesztünk szörnyű jóslat. Karády Katalin mintha maga lett volna a végzet. Aki a közelébe került, mintha átok szállt volna reá. Vagy a kor volt átkozott? Karády Katalin egész életében menekült. Gyermekkorában a hét gyermeket nemzett cipészmester apa elől – aki egy akkoriban lehetséges, szegény magyar gyermekeket támogató külföldi programba, Svájcba és Hollandiába küldte leányát -, majd az apa halála után egy házasságba, egy nálánál húsz esztendővel idősebb férfihoz. Így is csupán húszas éveinek végén került a színpadra megannyi kudarc után, és menedzserének, a színházi újságírás mesterének, Egyed Zoltánnak a segítségével a filmvászonra. Karády súlyos árat fizetett Egyed Zoltán szerelméért. Régen olvastam, de élénken él az emlékezetemben A szerelem elfárad című kolportázs regény. Egyed 1943-ban ízléstelenül és részletezve tárta fel viszonyukat, megalázta, s talán egy életre sebezhetővé tette a pályája egyik csúcsára ért színésznőt. Karády Katalin életírói szépítik, holott ebben nincs szégyen: a díva a szerelem minden formáját gyakorolta, férfiakkal és nőkkel vegyest. A pletyka, a témonda –

Móricz Zsigmond szavával – továbbpergette a gyanút, a perverz képzelet mozgásba lendült. Álmaiban minden nézője Karády Katalint vetkőztette, ám ezt a nyilvánosság előtt már nem merték vállalni. Tételezzük fel, hogy a kémelhárítás fejéhez, Ujszászy Istvánhoz erős érzelmi szálak fűzték. Együttlétüknek jó lehetett az optikája. A németek bevonulása Budapestre megrendítette Ujszászy István helyzetét: a Gestapo pontosan tudta, hogy részt vett Horthy háborús kiugrásának előkészítésében. Karádynak három lakása is volt Budapesten. Itt bujkáltak azok az üldözöttek, akiknek a hírneves színésznő nyújtott menedéket. Az egyik lakás (Művész út 6.) később a magyar miniszterelnökök, Antall József és Horn Gyula otthonául szolgált. Igazából sohasem vehette birtokába a művésznő, menekülések és kisajátítások egész során ment át. Karádyt a Gestapo 1944. április 19-én tartóztatta le a Felső Zöldmáli úti villájában, és a svábhegyi Majesticbe szállították Ujszászyval együtt. Nem volt különösebb bűne, nem volt miről vallania. A Gestapónál megverték, a Zrínyi utcai főkapitányságon, mint az Cselényi Lászlónál olvasható, egy mocskos priccsen éheztették, majd a Pestvidéki Törvényszékre hurcolták. Benedek István Gábor kitűnő regényt írt a művésznő háborús kalandjairól. Ebből a műből is kiderül, hogy a végzet a véletlenek, hamis azonosítások eszközeivel csap le áldozataira. A megszállt ország lapjai címoldalukon harsogták, hogy Karády egy kémnőt játszik a Machita című filmben. A hírt talán a megszállók félreértették, s egy új Mata Harit sejtettek a színésznőben. Ám a pletykán túl: a férfiféltékenység is előkészítette a talajt a kémhistóriához. Haraszti György professzor derítette ki, hogy Karády Katalin háború előtti emigrációs terveiről karrierjének fő előmozdítója és szerelmese jelentett a kémelhárításnak, s így megakadályozta kiutazását Hollywoodba. Míg a színésznőnek amerikai utat ígért, ezzel egy időben Borbáth Sándornak, a politikai rendőrség helyettes vezetőjének azt jelentette, hogy Karády a hazája ellen kémkedik. Ujszászyt az oroszokkal történő tárgyalásokkal bízta meg Horthy, majd a tábornok egy színházi este okán kegyvesztett lett. Történt ugyanis, hogy 1943-ban, éppen Miklós napján, melyet Horthy ünnepévé formált át a propaganda, egyenruhában jelent meg a Nemzeti Színház egyik páholyában a díszelőadáson. A páholyban ott ült a szívtipró Jávor Pál felesége, Landesmann Olga... Ujszászy egy zsidóval, a Nemzetiben, Miklós napján?! Egyed különben többször feljelentette a kémelhárításnál „fajgyalázásért” Karády Katalint, így egy Grünvald Andorral folytatott szerelmi viszony miatt is. Karády egy idő múltán kiszabadult, számos embert azonban tovább üldöztek azért, mert Karády köréhez tartozott. Haraszti György említi a Kis Újság egyik munkatársának sorsát, akit a Karády-kapcsolat miatt bélyegeztek liberálisnak. Ezt az újságírót elébb megkínozták, majd ledobták a fogház legfelső emeletéről, így szörnyet halt. Karádyt megvádolták, hogy ifj. Horthy Miklóssal is viszonyt folytatott. Egy bizonyos: ifj. Horthyval együtt látogatták meg Ujszászyt a Nádor laktanyában. Ujszászyt elébb a svéd követségen bujtatta a magyar zsidóság megmentője, Raoul Wallenberg, majd hosszú rejtőzködés után a szovjetek fogták el. Moszkvába

hurcolták. Feltételezések serege jelent meg arról, találkozott-e fogságának egyes állomásain a színésznővel. Ujszászy, akárcsak Wallenberg, értékes fogolynak számított a szovjetek szemében. Ám míg Wallenberg máig ismeretlen körülmények között halt meg, Ujszászyt börtönről börtönre vitték, folytonos kihallgatásoknak vetették alá. Később szolgálatait a magyar politikai rendőrség megszervezésében kívánta igénybe venni Péter Gábor altábornagy, akinek volt annyi hatalma, hogy Moszkvából kikérje a foglyot, majd Fekete Iván álnéven használja. Fekete Iván elszigetelten élt fogságában. Állítólagosan többször is üzent Karádynak, aki – maga is már a partra szorítva – nem lépett vele kapcsolatba. Ujszászy páratlan memóriával írta le Péter Gábornak a VKF2-t, a hajdani kémelhárítás szerkezetét. Több ezer embert „kádereztek” a tábornok vallomása nyomán a nürnbergi perektől a magyar Népbíróságokig. Ujszászy aztán eltűnt a fekete lyukban, a szovjet megsemmisítő gépezetben. Nem tudni, hogyan és pontosan mikor halt meg. A háború után Karády azt a hírt kapta, hogy Ujszászy elpusztult az orosz fogságban. Ideg-összeroppanást kapott, kilenc hónapig nyomta az ágyat. Karády az 1950-es években hagyta el Magyarországot hűséges öltöztetőnőjével, Mohácsi Ilonával. Elébb Salzburg, aztán São Paulo volt az állomás. Amerikai beutazást nem kapott, mert jóakarói azt terjesztették róla, hogy kommunista, illetve, hogy orosz támogatással sikerült emigrálnia. Végül New York magyarjai segítették menedékbe. Sohasem épült fel igazán a lelki megrázkódtatásból, sohasem talált hajdani önmagára. Nem a lelkét, hanem a művészetét törték össze. S ő szelíd megadással vállalta, hogy kalapos lesz élete végéig. Karády emlékét egy fa őrzi Jeruzsálemben, a Jad Vasemben. Az igazak közé választották. Akadnak, akik még emlékeznek rá a Frank Irma kalaposszalonjából, New York Madison sugárútjának boltjából. A „végzet asszonya” szörnyű betegségben végezte. Elefántkor torzította el egykor csábos testét. Mintha ez sem lett volna természetes halál. Földi maradványait azután hazahozták, felravatalozták a pesti bazilikában, majd újratemették a Farkasréti temetőben. New Yorkban ismeretlenül is otthonra lelt. Pogányul ott bántak vele, ahol most nyugszik.

A HARMADIK HALÁL Melyben az asszonyok börtönökbe látogatnak Az ‘56-os forradalom napjaiban nem fogtam fel, mi történik. Pedig akkorra már többször utolért a világtörténelem. Apámat elvitték munkaszolgálatra, Ukrajnába – tessék mondani, ez már világtörténelem volt, vagy csak a nyitánya az én személyes életemben? Budán laktam, a lövések zaját átrepítette a Dunán a szél. A világháborús érzékeimbe már beleivódott az egyszerű tapasztalat, hogy Budapestet úgy évtizedenként szétlövik. Amikor aztán a kettes busszal leszálltam a városba, megéreztem, hogy ezzel a járművel bizonyosan nem térhetek haza: leállt a közlekedés a második-harmadik napon. Az Írószövetségbe tartottam. A magyar irodalom számos képviselője ott vitatkozott a teendőkről. Az íróknak kevés kétségük maradt afelől, hogy ezt a hegyomlást ők indították el, s még nem tudták, melyikükre omlik rá egy szikla. A legkevésbé azokat a nyugtalanokat értettem, akik csak fokozatosan ébredtek rá Rákosi diktatúrájának szörnyűségére. A börtönviselt kommunisták lejártak az Újságíró Szövetségbe. Együtt ebédeltem Losonczy Gézával, Haraszti Sándorral – egyetlen szót sem szóltak börtönélményeikről. Bizalmatlanok is lehettek hallgatóságukkal. Mégis, azt hiszem, éppoly kevéssé találtak magyarázatot a sorsukra, mint akkoriban beavatatlan jómagam. Az ő világtörténelmüket, mint Kafka büntetőtelepén, a bőrük alá véste be a szörnyű gépezet. Az Írószövetségi méhkas az oroszok bejövetele után még erősebben zümmögött. Szelíd filozopterek alkalmanként géppisztollyal a nyakukban jelentek meg azzal, hogy a munkástanácsok üzenetét hozták. Nem győztem ámuldozni. A leggyakrabban egy sarokban ültem, és figyeltem, olykor napokig. Gyakran a kijárási tilalom idejéig. Aztán előfordult, hogy azt is lekéstem. Nekivágtam a sötétedő fasornak. Pufajkás őrjárat körvonalai rémlettek a körút felől. Előszámoltam magamban a környéken lakó barátaimat és barátnéimat. Lehel Jutkára esett a választásom. Lehel Jutka a Rádiónál dolgozott szerkesztőként – alkalmanként kirúgták és visszavették, miként közeli munkatársát, Halda Alizt. Jutkát egyébként a Sportuszodából ismertem: aranyló, ifjú testét máig látom magam előtt. A bátyja, Lehel György karnagy a barátom volt. Ő a fiatalabb lányokhoz vonzódott, Jutka a deresedő halántékhoz. Kapuzárás előtt értem fel. Jutka zavartan fogadott. Persze, maradhatok. Az ebédlőben ágyazott meg nekem, aztán a tea mellett kezdtem faggatni, hogy mi lesz itt. Nagy hír volt: Nagy Imrével, Lukács Györggyel, Losonczyval nem maradt a jugoszláv követségen Erdős Péter, az eleddig kétszer letartóztatott újságíró. Az Írószövetségben beszélték, meséltem Jutkának. Én ennek az Erdősnek csak hálás lehetek. Ifjúsági vezérként ő zárt ki az ifjúsági mozgalomból, a Madiszból. Egyszerűen hazaküldött, hogy az nem nekem való. Persze igaza volt. Amúgy ott az Írószövetségben sokan veszedelmes embernek tartották Erdőst. Sohasem tartotta a

száját, kimondta, amit gondolt. Ki állhat a háta mögött? Miért ült kétszer is? Rákosinak se volt jó, Nagy Imrének se? Nem volt oka annak, hogy éppen Erdősről beszélgettünk. Ott volt a szuezi válság, Hruscsov, Mikojan, Szuszlov, Tito – miért éppen Erdős Péter? Megérzés, léhaság. Erdős a családját helyezte el a jugoszláv követségen, s onnan egyenest Lehel Jutkához jöhetett. Meglehet, most ott szorongott Jutka másik szobájának becsukott ajtaja mögött. Kivel bujkált ott még letartóztatása előtt? Vajon Halda Aliz, Jutka legjobb barátnője is ott csövezett egy-két órára vagy éjszakára? Mindenesetre ama ebédlő díványán ismét kihagytak a világtörténelemből. Ha elmondják nekem, hogy illegális lapot akarnak kiadni az orosz megszállás idején, akkor én is bevonulhattam volna valamelyik börtönbe, s bizonyára én is a fordítóirodán végzem, az elvtársaknak titkos nyugati irodalmat magyarítva. Erdős egy idő múltán, újabb börtönévekkel a púpján egyszer csak feltűnt a Hungária kávéházban. Köszönésemet nyájasan fogadta, nem emlegette fel soha az ‘56-os epizódot – igaz, az a kis rész kihullott a világtörténelemből. A második világháború utáni korszak a fölöttem járó évfolyamokból egy különleges típust szült: a hivatástudattal elátkozott mozgalmárt. Mint a korom orrú bikák jártak például a Szabad Nép szerkesztőségében. A felsőbbség, így a Moszkvából hazatért Révai József gyakran ordítozott velük egy mákszemnyi ideológiai elhajlásért, ők mégis rajongtak ezért a hálátlan rabszolgaságért. A beavatottság érzése tüzelte őket. Halálos hírversenyben éltek: ki fejtette meg pontosabban Gerő Ernő egyegy elejtett szavát, igaz-e, hogy Farkas Mihályt kirakták a vezetőségből, de újra visszakapaszkodott? Ennek a társaságnak emblematikus alakja volt például Fekete Sándor publicista. Apja, Fekete Mihály, virtigli munkás, ellenálló, partizán – az álom káderlap. Sándor igazi mozgalmár. Hajdanán sohasem mosolygott: a világtörténelmet hordozta a vállán. Első felesége Halda Alíz volt, a kevés iskolát végzett rádiószerkesztő, külön bejáratú politikai problémákkal, kirúgatással, visszavétellel. (Haldával szolidárisan Lehel Jutka is felmondott a Rádiónál.) Halda a férjét látogatta meg a Szabad Népnél, ott ismerte meg az ura legjobb barátját, Gimes Miklóst, a három nyelvben járatos zsidó fiút, egykori munkaszolgálatost, a pártújságírás kedvencét, aki Révai szemüvegének villanásából is leolvasta a másnapi vezércikket. Most jót ütünk az imperialistákon, legyőzzük az egyházi reakciót, szabadság, elvtársak. A világtörténelem azonban a szovjet XX. kongresszussal részben kimondhatóvá tette sokak tapasztalatát a rendszer szörnyűségeiről. A leghangosabbak a kiábrándultak voltak: a sztálinizmus elkeseredett ellenei a hajdani sztálinisták. A becsületesebbje mérhetetlen szenvedéssel fizetett felismert tévedéseiért. A nagy tragédiák a fordulópontról szólnak, a pillanatról, amikor a hős farkasszemet néz a sorsával. Halda Alíz elvált Fekete Sándortól, és összekötötte a sorsát Gimes Miklóséval, neki lett titkos arája már a szovjet bevonulás után, illegális lakásokon, életveszélyben. Még nem bélyegezték ‘56-ot ellenforradalomnak, amikor az újjáalakított kommunista párt főemberei Gimesről mint ellenforradalmárról nyilatkoztak.

Erdős Péternek csak a jugoszláv követségre sikerült a feleségét és a gyermekét eljuttatni. Gimes felesége és gyereke Svájcba menekült, míg ő maga itthon maradt, az életveszélyben. A két szőke angyal, Halda és Lehel ott rostokoltak a börtönök előtt, hogy tisztaságcsomagot juttassanak be kedveseiknek. A világtörténelmi nyomás alatt született furcsa kapcsolatok, vonzások és változások súlyos iróniájukkal is büntettek. Az első Fekete Sándorné Halda Alíz ott várakozott Hary Mártával, a második Feketénével, valamint a második Erdősnével a börtön előtt, miközben ott benn, a letartóztatottak nem is láthatták egymást. A megtorló gépezet akkor lehetett a legszörnyűbb, amikor egy-egy pillanatra emberarcot öltött. Halda Alíz Magánügy című, méltatlanul elfeledett, testes emlékiratából derül ki, hogy a legfurcsább kapcsolat az elfogott s esztendőnél is tovább vizsgálati fogságban tartott Gimes Miklós kihallgató tisztjével alakult ki. Könczöl, később alezredes, aligha foglalkozhatott mással Gimes börtönhónapjai alatt, mint megpróbálhatta elhárítani Halda Alíz telefonjait. Mikor írhat levelet? Háromhetente? Havonta? Csak egyetlen levelet lehet, vagy ugyanabba a borítékba beteheti a Mama levelét és a svájci feleségét meg a fiáét? A szabályokat nagy valószínűséggel a kihallgató tiszt rögtönözte. Sőt alkalmanként telefonált a szabadlábon hagyott szeretőnek vagy a Mamának: jöhet egy szál papíron egy levél. A Mama, dr. Hajdú Lili a fia bajba kerüléséig az Országos Ideg-és Elmegyógyintézet, azaz Lipótmező főigazgatója volt, magasan képesített lélekgyógyász, akit méltóságában is megsértett a fegyházügy meg az is, hogy senki sem képes segíteni. Még ügyvédet is nehéz volt fogadni, s azt is hiába. A megtorlás véres arénájában egy karakán ügyvéd is otthagyhatta a fogát. Lilike előbb Aczél György apósát szerződtette védőnek, de az csődöt mondott. Kiolvashatatlan volt akárminő lapokból, hogy Nagy Imre és Maléter után harmadiknak Gimes Miklós újságírót is kivégzik. Népbírósági jegyzőkönyvébe tollal írták be a nevét, a többiekét géppel. „Gimes Miklós elítélt kivégzését 5 óra 14 perckor megkezdték, és annak befejezését a kiküldött bírónak jelentették.” A kivégzés hírét Erdős Péter telefonálta meg Lehel Jutkának a börtönből. Halda Alíz és dr. Hajdú Lili aztán olvashatták az aznapi újságban az ítéletet és annak végrehajtását. Halda Alíz csaknem egy évtizedig maradt állás nélkül, s egy életen át hűséges Gimes emlékéhez. Mindenkit felkeresett, aki még életében beszélt vele, találkozott a börtönben, ügyvédként védte. Akadtak, akiket megcsúfolt az emlékezete, vagy szándékosan torzították a múltat. Voltak, akik azt állították, hogy Maléterné beszélőt kapott az ura kivégzése előtt. Halda felkereste Maléternét, aki a kivégzett katona özvegyeként a Farkasréti temetőben kapott segédmunkási állást. A kivégzés előtt kilenc hónapig nem láthatta a férjét. Dr. Hajdú Lili nem birkózott meg halálra ítélt fia árnyával – öngyilkosságot követett el. Halda viszont magasra emelte a fejét. A rendszerváltozás után parlamenti képviselő lett. Percig sem alkudott. 2008-ban hunyt el. A történet legtöbb szereplője már eltávozott az élők sorából. Elment Lehel Jutka is, miként a bátyja, a karnagy Lehel György is. Mintha csak az emlékiratok őriznék a

részleteket: Fekete Sándoré s a feleségéé, Hary Mártáé. A démoni Erdős Péter esti hallgatóként jogot végzett, majd könnyűzenei menedzser lett, élet-halál ura a lemeziparban, nők bálványa... de már ő is elment. Legtöbbjüknek a világtörténelem vetett gáncsot. Ha akkor engem Erdős nem rúg ki az ifjúsági mozgalomból...

BÖKVERS ÉS HALÁLTÁNC Melyben a temetést mindenki túléli Tizenhat esztendős sem lehettem, amikor már olykor be-benéztem egy kávéra a hajdani Centrál kávéházba. Nem egyedül persze, hanem falkában, egy-két költőnek s írónak készülő fiatalember társaságában. Vezérünk nem volt, hacsak az ifjú kritikust, László Imrét nem vélhetném annak, mert neki igazán határozott véleménye volt mindenről. Arról is például, hogy az ősz bajuszú, sörényes úr, akit én Schöpflin Aladárnak véltem a Centrálban, az bizony nem más, mint Hatvany Lajos – és így tovább. Különös csapatot alkottunk mi, nagyon-ifjak. Ott volt közöttünk Tímár György, a költő, nesztorunk, az idősebb filozófus Nádor György, szegény, korán elhalt Dévényi Róbert, később operarendező és szerkesztő, majd alkalmilag a fiatal Juhász Ferenc. Hogy a senkiháziak másnak is feltűntek, bizonyítja Kelemen János cikke a Szabad Szó 1947-es évfolyamában. Ő a kávéházi ablaktáblák mögött bámuló koboldok seregének vélt minket, az irodalomtól megkergült nyájnak, afféle urbánus siserahadnak. S megmaradtunk jószerivel annak, persze Juhászt kivéve, aztán László Imrét. Mert ő – oly váratlanul, hogy követni se tudtuk – kommunizált. Bár egy Szerb utcai magánpanzió tulajdonosának fiaként mindene megvolt, egyszeriben a burzsoáziát kezdte szidni úton-útfélen. Aztán minket, a burzsoázia szekértolóit. A cionistákat – holott zsidónak született -, az imperialistákat s Hatvany Lajost, mert őt minden oldalról s mindenkor szidták, mondanom sem kell, oktalanul. László Imrének része volt abban, hogy sokunkat nem vettek fel az Eötvöskollégiumba. 1956-ban megkapott káderlapomon László rágalmai sorakoztak. Csoda, hogy nem zártak ki az egyetemről. Már harmadéves korában Pándi Pál kedvence volt, és Czine Mihályt udvarolta körül. Pándi neki ajánlotta a kötetét. László Imre szörnyű betegségben huszonévesen halt meg. Alakja máig kísért. Benne közelről láttam azt, ami a nálam idősebb nemzedékek felfoghatatlan élménye volt: miképpen öltözött át Devecseri Gábor tiszti egyenruhába; miképpen írhatott Sztálinról verset az egykori pesti tarhás, Zelk Zoltán; s hogyan fajulhatott odáig egy rendszer, hogy Füst Milánt, Szabó Lőrincet, Weöres Sándort és Nemes Nagy Ágnest elhallgattassa. László Imre feljelentéseiben első helyen szerepelt az, hogy én a Darling eszpresszóba járok. S még ez sem volt így igaz. A Darling sarkán laktam, előtte vezetett haza az utam az egyetemről, egyik pincérével pedig végeláthatatlan sakkcsatákat vívtam, mint oly sokakkal a Károlyi-kert környékén. Igaz, olykor odaszemtelenkedtem az asztalokhoz. Előfordult, hogy Vajda Endre megengedte, odaüljek. S ekkor én „véleményt mondtam”, vagyis jeleztem, hogy bizony olvastam a legújabb művüket – ez tetszett, amaz nem. Jékely mesélte nekem később, hogy Vajdától meg ő kérdezte meg, ki lennék én. Egy olvasó, felelte Vajda, majd helyesbített: „Egy figyelemre méltó olvasó.” Ez a legnagyobb dicséret, melyet valaha kaptam.

*** A László Imre-féle hirtelen átöltözéseknek a Darlingban nem sok híve akadt. Politikáról, igaz, kevés szó esett Lakatos István, Lengyel Balázs, Szabó Ede, Galsai Pongrác asztalánál. A totális diktatúra felé induló országban azonban minden politikává változott. Azokat, akik a Darling sötétjébe húzódtak, megdöbbentette az írástudók árulásának egy-egy látványosabb fordulata. A védekezés? A néma duzzogás, az elhallgattatásra a hallgatás, a László Imre-féle pálfordulásokra a megőrzött jellem. S talán a városi dzsungel friss hajtása, új népköltészete: a sírvers. *** A hatalomátvétel stratégiáját egy szigorú hierarchiába tagozódott kultúrpolitikai klán vezényelte. Az ideológusok új nemzetsége – a nemzetközi hírű filozófussal, Lukács Györggyel az élen. Ez az ideológiai vezérkar szellemi kivégző osztagokat is szervezett. A két, rangban különböző csapat összekötője Horváth Márton lett. Ez az agresszív, gőgösen magabiztos zsurnaliszta – típusában a túlteljesítő, jellemében gyáva tollforgató – Révai Józsefnek, a hajdani avantgárd költőnek volt teljhatalmú szárnysegédje. Horváth Mártonban egy új típus testesült meg: a nárcisztikus, különítményes, a műveltségével hivalkodó pártkatona. Ellenére tenni a fordulat évétől nem lehetett. Legfeljebb morogni ellene az eszpresszók sötétjében, s anekdoták csiszolásával megfogalmazni a kétségbeesést és az undort. Horváth jómódú műkereskedő családból származott. Édesanyja még a Zserbóba járt akkor is, amikor „Marci” már a diktátorságot próbálta, és éles nyelve nem kímélte a kommunistákat. „Minden kommunista gazember” – szokta volt mondogatni ékes németséggel, mígnem egyszer valaki figyelmeztetni merte, hogy a saját fia is az. Nem jött zavarba, változatlanul fújta: „Minden kommunista gazember – ausser Marci.” Kivéve Marcit! A sötétben suttogok ráragasztották gúnynevét: „Ausser Marci”. A természetében anekdotikus pesti humor taszította le Horváth Mártont a maga (s a párt) építette piedesztálról. „Ausser” – ez a szó átvilágította Marcit, s szellemileg, akár egy ráolvasás, megsemmisítette. Minél nagyobbra nőtt Marci hatalma, annál megalapozatlanabbnak rémlett. Az eszpresszók mélyén – mert a kávéházak java, a háború után még irodalmi találkozóhelyként működő Centrál vagy a sportszerraktárrá átalakított New York megszűnt – ekkor született meg a szájhagyomány útján terjedő sírvers, a szamizdat orális őse, melynek tükrében ezúttal a kommunista hatalomátvétel korszakának irodalmát és kulturális politikáját szemlézzük. Itt nyugszom én, Horváth Márton, ezzel is szolgálom a pártom. Vagy egy másik variációban: Itt nyugszom én, Horváth Márton,

ezzel is pártolom a pártom. Horváth Márton és csapata elsőnek a polgári radikalizmussal számolt le, Zsolt Béla körével, Supkáékkal. A szemükben ezoterikusnak, a Babits nyomába lépő Nyugatkövetőknek rémlő Újhold-kör elnémítása sem váratott magára. Lukács már az Újhold beköszöntőjeként közölt Lengyel Balázs-tanulmányt is megtámadta. Az alapvetően apolitikus Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs körül csoportosuló nemzedék komoly politikai bátorságról tett bizonyságot. Pilinszky, Lakatos István, Rába György, Mándy Iván vagy e körhöz távolból csatlakozó Jékely Zoltán nem alkudott, holott a kommunista taktika még a csábítás trükkjéhez is gyakran folyamodott. Magához szippantott olyanokat, akiknek eddigi életútjából nem volt kikövetkeztethető későbbi „bolsevizmusuk”. Az új magyar költészetről Sőtér István állította össze az első antológiát Négy nemzedék címmel, s nem takarékoskodott a jelzőkkel, amikor e fiatalokat mutatta be. Bűnbeesés című regényét modernizmusáért bírálta Lukács; az első Sőtér-esszékötet a háború után egy francia műveltségű világpolgárt sejtetett. Hogyan merevedett Sőtér akadémikus márványszoborrá – 1956 után miniszterhelyettessé -, itt nem követhetjük végig. A nyugatias Sőtérből hirtelen afféle keleti jelenség lett, s ezt az átváltozást találta telibe a sírverse: Itt nyugszik Sőtér Etienne, egy kicsit már keletyienn. Sőtérről ez a sírvers még mint elbitangolt bárányról ír, enyhe iróniával. A kegyetlenséget azoknak tartotta fenn, akik minden elegancia nélkül, teli szájjal s túlbizonyítóan sorakoztak be pártkatonának. A Szabad Nép, a kommunista pártlap kulturális zsebdiktátori címére egy, a Sőtér Istvánnál nem kevésbé érzékeny író és kritikus törekedett: Keszi Imre. A zenetudósnak tanult, kényes talmudi történeteket formázó novellista (A várakozók lakomája) úgy berúgott a marxizmustól, hogy csak többszöri bukása és 1956 józanította ki. Elysium című regényével s egész későbbi életművével megváltotta magát, de akiken sebeket ejtett, nehezen bocsátottak meg neki. Róla szólott a legkegyetlenebb sírvers: Itt nyugszik Keszi, Féreg a férget eszi, Jól teszi. A vak párthűség, a váratlan átöltözés a sírversek egyik visszatérő motívuma. Nem kétséges, hogy olykor a rímkényszer szorította a sírvers költőjét a durvaságra, ám ugyanez a kényszer követelte ki a telitalálatos, kétségbeesett humort is. Zelk Zoltán tehetségét nem kisebbek ismerték el, mint Illyés, sőt Németh László. A háború alatt egyébként a munkaszolgálatos Zelk versét közölte a Magyar Csillag; az utolsó órákban Németh László bujtatta. A megaláztatás éveinek emléke sodorhatta az egyébként mindig baloldali Zelket a kommunista táborba. A pesti tarhásból hirtelen kemény pártkatona lett, majd A hűség és hála énekének Sztálint ünneplő poétája.

Itt nyugszik Zelk Zoltán, pártjelvény akadt a torkán. Zelk aztán megjárta Kádár börtönét, Keszi az irodalom margóján élte le életét, Horváth Mártont az ‘56-os forradalom lökte ki a hatalomból – Kádár szinte mindenkit magához ölelt Rákosi második garnitúrájából, „ausser Marci”. És „ausser Vas Zoltán”. A Rákosi Mátyással együtt börtönviselt kommunista, a Nagy Imrével együtt száműzött politikus afféle vegyes jellem volt. Élete utolsó évtizedében nemegyszer zsarolással is megpróbálta az új-régi rendszer kegyeit visszanyerni. Itt nyugszik Vas Zoltán, becsület nem esett a foltján. Látnoki szavak, holott a bökvers 1947-48 táján keletkezhetett. *** E bökversek szerzőségét ma már csaknem lehetetlen megállapítani. Születésük helyszínét azonban megőrizte Mándy Iván Fabulya feleségei című remeke és Galsai Pongrác számos visszaemlékezése. A Darling eszpresszó a Károlyi-kert és az akkori Bölcsészkar között egy kicsiny utcában húzódott. Ez a kávézó lett a tanyája Lengyel Balázsnak, Nemes Nagy Ágnesnek, Pilinszkynek, Lakatos Istvánnak, Darázs Endrének, Vajda Endrének, Jékelynek, a fiatal s már akkor is briliáns technikájú Lator Lászlónak. Csakis olyanok között kereshetjük a névtelen versek neves szerzőit, akiknek kívülállása, szellemi függetlensége bizonyított, akik játékba tudták oldani keserűségüket, akik tévedhetetlenül találtak rá egy klasszikus műfaj tréfás-modern változatára. S mivel ezeknek nagy része „politikai vers”, épp a műfaj természetéből következhet, hogy szerzőjük a szó akkori értelmében „apolitikus” lélek volt – a jellem szintjén ítélte meg a történelmet. Ez utóbbi Jékely Zoltánra vall. Feltűnhetett, hogy az eddigiekben hol sírversnek, hol bökversnek neveztük ez apró remekeket. Joggal talán, hiszen műfajuk őse, az epigramma csakugyan a sírversből fejlődött a szatíra alfajává. A háború utáni kortárs szerző is kockáztatott annyit, mint Martialis latin poéta, amikor magát a diktátort temette el egy kódolt, rejtett, rímhívó helyzetben rímet rejtő versikében. A halálban is van áldás, Itt nyugszik Rákosi – Jenő. A hajdani konzervatív vezérpublicista keresztneve a rímhelyzetben igazi poén, hiszen az „áldás”-ra „Mátyás” csengene rá. A rím, mint egy másik versikéből kiderül – kitüntetés; aki még rímet sem érdemel, igazi halott. Egy újabb Keszi-variáció tanúskodik róla: Itt van Keszi Imre, Nem méltó e rímre.

A rímtelenség a tökéletes megvetés jele: Itt nem nyugszik senki. Ez Goda Gábor sírja. A rím megtagadása – ostorcsapás: Itt nyugszik Végh Gyurka, Legalább többé nem rímel. De Végh György, az örök bohém neve egy másik versikében is feltűnik. Fabulya, ahogyan Mándy megírta, gyönyörű asszonyok hódolója, olykor férje volt. Nem egy csalódását Végh György villoni balladákban írta meg, a csábítót, például Lám Leót (Lázár György) a nevén nevezve. Nem olyan kegyetlen hát a nyáron is télikabátban didergő Végh Györgyről a következő: Itt nyugszik Végh Györgyné, Sohasem volt Végh Györgyé. E sírversek alighanem afféle irodalmi és politikai ellenpanteont képzeltek el, ahová bekerülni mégis valaminő rangot jelentett. Kezdőknek, gyarlóbb poétáknak itt nem juthatott hely, vagy ha igen, egy kancsal rím jelezte a tévedést. Idézem a szájhagyományozott sírverset, bár igazságtalan egy, a maga rangján jeles poétáról. Itt nyugszik Solymos Ida. Hogy’ került ide? *** A számon kívül maradtak, az irodalom perifériájára szorultak tűrőképességének határát jelezte a sírversek egynémelyikének durvasága. Ezeket nehéz szívvel idézem. Mert még csak az sem mondható el róluk, hogy pusztán a bolsevik konjunktúra lovagjait megillető undor szólalt meg bennük a „fekália” magyarosabb szavának felidézésével. A néprajz tudományában egykor jeles, miniszterségével örök kormánypártivá züllött Ortutay Gyulát ijesztő pontossággal jellemzi a sírverse. Ortutay Gyulát rejti e sír öble, jó szúnyogcsődör volt, kurva lett belőle. Ortutay kedvelte a szép nemet. Úgy tartja a fáma, államelnöknek szánták, de a „puritánok pártja” nem engedhette, hogy egy közismert tévébemondó szeretője államelnök lehessen. A „szúnyogcsődört” nem jutalmazhatták a legnagyobb közjogi méltósággal. Ortutay egyik védence volt a különös tehetségű Bóka László, nyelvész, tanár, költő, majd regényíró, majesztózus pesti figura, akit, amikor hivatalra tett szert, a köznyelv így keresztelt el: Bókaállam Lászlótitkár. A szocdem párt színeiből

zökkenőmentesen festette át magát mélyvörösbe, még dzsentriszokásait sem kellett levetnie. Sírverse szörnyű, méltatlan, miképpen ő is méltatlan volt önmagához. Itt nyugszik László de Bóka, az Ortutay szarcsimbóka. Ha már fekália, akkor a modernista novellák hajdani íróját sem kímélte a bökversítélkezés. Örkényt így parentálta el a pesti népítélet: Itt nyugszik az Örkény Pista, a szir-szür-szarrealista. Még mindig a fekália köréből egy vers, mely ugyancsak a parlagiságból építkezik; a köznyelvi durvaságot itt a szellemes rím némiképp enyhíti, de meg nem szünteti: Itt nyugszik Palotai Boris, Eddig szar volt, most már por is. *** A bökversek irodalomtörténetet írtak akkor, amikor a Lobogónk: Petőfi (Horváth Márton kötete) Aranyt vagy Keményt utasítva ki a panteonból, még a klasszikusokat is megtizedelte. Ezek a szelíd, csipkelődő sírversek még talán meg is tisztelték azt, akiről íródtak. Vegyük csak az irodalomtörténészekről, kritikusokról szólókat. Itt nyugszik Komlós Aladár, a konzervatív haladár. Vagy egy még jobbat: Itt nyugszik az agg Benedek Marcell, Gyógyíthatatlan műveltségben halt el. Rilke fordításain kívül a kis növésű Szabó Edét a sírverse avatta halhatatlanná. Itt nyugszik Szabó Ede, Gyulai Pál egynegyede. A magyar irodalom mecénását, Ady és József Attila támogatóját, az irodalomtörténészt, publicistát feleségével közös sírba úgy temette a bökvers, hogy közben miniéletrajzot ír: Itt nyugszik Hatvany Lajos, Lojzi, Loli, magyar, német, zsidó, báró, burzsuj, proli. Mondanom sem kell, Loli, ahogyan mindenki nevezte, Hatvany báró felesége volt, Somogyi Loli, a mártír Somogyi Béla leánya.

Talán nem feszítem túl a lehetséges értelmezések lehetőségeit azzal, ha a bökversnek kettős funkciót tulajdonítok. Emlékezetet őriz egyfelől, másrészt a képzelet bosszújával elfeledni tanít nagyhatalmú kortársakat. Igaztalanságaival is igazságot oszt. A magát örök modernistának, másfelől hithű kommunistának állító akkori Déry Tibornak emígy: Itt nyugszik Déry Tibor, Talán majd a sírban kiforr. Gáspár Endre – Déry Vidám temetés című elbeszélésének hőse – megannyi nyelvből fordított szélsebesen. Hat hét alatt – állítólag – Joyce Ulyssesét, egy hét alatt Lope de Vega A kertész kutyáját. Nincs többé sírás, ordítás, mert a sírban is vállal fordítást Gáspár Endre, németre, franciára, volapükre, vendre. A „vendre” rím találóbb felhasználásával kétfelé is vág az alábbi változat, arra utalva, hogy a németül is bonyolultan író Lukács Györgyöt éppen Gáspár Endre fordította magyarra. Itt nyugszik Gáspár Endre, ki Lukács Györgyöt fordította németből héberre, héberből vendre. *** A sírversköltészet az 1950-es évek elején meghalt. Eltemette a megszilárdult diktatúra. Az egykori irodalmi körök szétszéledtek; a kávéházak bezártak. Az Újhold költői, akik között a szerzők javát sejtjük, elnémultak, a műfordításba szorultak, az ifjúsági irodalomba, rádióátdolgozásba. Ha a sírversköltészet kezdetét az új kommunista „költészet” első generációjának fellépésével azonos időre datálhatjuk, a második hullám felbukkanásával megszűnésére gyanakodhatunk. A kezdeteket jelezheti az, amikor egy új nevet imigyen fogad be a vers: Itt nyugszik Kuczka, fordult a kocka. A képzeletbeli panteon sírkövein új nevek tűnnek fel, s már-már említésre sem méltó művek és magatartások. Aczél Tamást fedi e bucka, de kár az öröm, él még a Kuczka! A népiek közül jószerivel csak Szabó Pál nyert egy sírfeliratot. Az epitáfium pontos politikatörténetet is zsúfolt két rövid sorba:

Itt lenn nyugszik Szabó Pál, Jobbra-balra szabott ár. A bökverseket nemzedékek literátorainak emlékezete őrizte meg. Lakatos István, a kitűnő költő talán a legtöbbet. Fejből tudta őket Kormos István, s persze a legjobb versértők egyike, a költőnek is ragyogó Lator László, és szavalta őket Abody Béla, míg élt, egy Kökörcsin utcai kocsmában. A sírversek élőkről szóltak, pályamérlegeket vontak. A tegnapi élők többsége ma csakugyan halott, bökvers így már nem illik rájuk. Fellengzős túlértékelés lenne most arra hivatkozni, hogy az új historizmus mai áramlatának esztétikája szerint egy-egy kor nem ünnep-, hanem hétköznapjaiból ismerszik meg leginkább; a kultúrákat inkább rejti a „trivia”, mint a magas irodalom. Mégis igaznak rémlik, hogy a XX. század negyvenes és ötvenes éveinek fordulóján született anonim sírversek megőriztek valamit egy nemzeti sorsforduló haláltáncának koreográfiájából.

HADIKERESZT A PÁLMÁKKAL Az őrnagy a pokol bugyraiban A szigligeti alkotóházban azt suttogták Dominique-ról, hogy a pálmákkal ékesített francia hadikereszt tulajdonosa, rangja szerint őrnagy. Volt egy vagy két francia asszonya, de itthon történetesen Konrád György feleségét, Varsa Verát csábította el. Este az étkezőben amolyan kitalálós játékba fogtunk, ezt Szent Istvánnak keresztelték el, talán mert az egyik játékos, akinek önmagáról kellett kitalálni, hogy ő Szent István, belebukott a kérdéseibe. Ennek a játéknak olyan mesterei születtek, mint Szántó Piroska, a festő, Vas István, a költő, Ottlik Géza (Cipi), a regényíró és novellista. Ezek között állta meg a helyét egy korán megőszült férfi, akinek a Dominique csak egyik álneve volt a francia ellenállási mozgalomban. Az igazi neve Szekeres György. Az elszakított Felvidékről származott, fiatalemberként a prágai Magyar Nap külpolitikai rovatvezetőjeként tevékenykedett, majd a második világháború kitörése előtt, miként számos szabadgondolkodó ősbölcsész, a Sorbonne-ra iratkozott be. Igazi egyetemei persze, miként Fejtő Ferencnek is, a kávéházak voltak. A filozófia új útjai iránt nyitott Szekeres szerencsésnek bizonyult. A Saint Germain des Prés kis asztalainál vitatkozhatott Paul Nizannal, hallgathatta Jean-Paul Sartre-ot, Simone de Beauvoirt. Aztán ott voltak a nők. Szekerest kivételesen szép, vonzó és okos férfinak írta le kortársainak java. Ennek az embertípusnak kivált a francia leányoknál volt keletje. A kalandvágyó Szekeresnek egész hárem jutott a háború kitöréséig. A léhának tartott fiatalemberre nem lehetett ráismerni a németek bevonulása után. Délre szökött a csehszlovák útlevéllel menekülő magyar. Szekeres 1940 októberétől 1944 augusztusáig temérdek álnéven szolgálta a francia ellenállást. Varsa Vera emlékirataiban (Szalamandra a tűzben) olvasható, hogy ezekben az években nem a maquisardokhoz csatlakozott, hanem Lyonban és Párizsban működött; az illegális röpiratszerkesztésben és -terjesztésben, a hamis papírok gyártásában, a pénzek szétosztásában jeleskedett. Főnöke nem volt, ám ha valakit akkori példaképének nevezhetünk, az Emmanuel d’Astier de La Vigerie nyugalmazott sorhajóhadnagy, hajdan jobboldali újságíró, aki átállt a baloldalhoz, és a német elözönlés után az Ellenállás Nemzeti Tanácsának második embere lett. Ez az arisztokrata kiváló vonatrobbantónak bizonyult, leleményesen szökött ki a megszállt országból De Gaulle Algériában székelő kormányának belügyi biztosaként. Emmanuelt tengeralattjárón csempészték át a Csatornán, amikor Churchilltől jött haza. Lyonban uralkodott Klaus Barbie Gestapo-főnök, több százezer francia kivégzője, a „lyoni mészáros”. Az ellenállás vezetőjét, a legendás Jean Moulint ő fogatta el, miként az állapotos Lucie Aubrac kedvesét is. A bátor Lucie – ahogyan azt Simone Signoret francia színésznő emlékirataiból Varsa Vera is idézi – berohant a hóhérhoz, nagy patáliát csapott. Őt nem érdekli, mit csinálnak azzal a stricivel, aki felcsinálta, de adjon elébb nevet megszületendő gyermekének.

Klaus Barbie engedélyezte az esküvőt. Az állapotos asszonnyal egy rendőrautó szállította az ifjút a polgármester elé. Az ellenállók megtámadták a kocsit, s mindkettejüket kiszabadították. Szekeres a bátrak között harcolt, konspirált, barátkozott a később nagynevű Claude Roy-val, a filozófus Pierre Hervé-vel. Csak a háború végén derültek ki Szekeres csínytevései. A Londonból ejtőernyőn ledobott pénz a rossz csomagolás miatt elázott, gyorsan penészedett. Szekeres egész hadsereget szervezett meg a forgalomba hozatalhoz. A háború végeztével Szekerest kitüntették az ellenállási éremmel, majd a pálmákkal ékesített Hadikereszttel. Dominque, Amadée Rousset, Louis Claude Gassier – ez mind Szekeres volt, ugyanaz az ujjlenyomat, más cím és születési év. Szekeres őrnagy hazavágyott, de a háború utáni Európát átszelni nehéz volt. Végül családját Párizsban hagyva mégis megérkezett Budapestre. Hirtelenjében Lukács György filozófusnak lett a francia kapcsolata, könyveket szerzett neki, fordításra ajánlotta. A párizsi barátok, így Jorge Semprun, Pierre Courtade, Roger Vailland s a párizsi szerelmek egyre messzebb kerültek az egypártrendszer felé menetelő országtól. Szekeres házasságát Jeannie-val egy leánygyermek születése áldotta meg, ám George (Gyuri) beleszeretett egy fekete bőrű bölcsészlányba. Válság a magánéletben és a közéletben is. Végül 1948-ban kinevezték római ügyvivőnek az őrnagyot, aki történetesen a Mindszenty-per idején foglalta el állomáshelyét a szent városban. Alig másfél évet töltött a harmincöt éves fiatalember követségi tanácsosként Rómában, amikor természetesen hazarendelték, mint minden olyan személyt, aki NyugatEurópában élte át a háborút, és kapcsolatban lehetett Rajkkal. A hazarendeltek jobbára eltűntek a börtönökben, így a Párizsból jelentéstételre érkezett Mód Péter vagy Havas Endre követségi tanácsos. Szekeres megtagadta a hazatérést, és családját követve Párizsba menekült. A barátait kereste, akikkel vállvetve harcolt az ellenállásban. Szekeres ellen azonban bojkottot hirdettek. Roger Vailland és Pierre Courtade körbetelefonálták az elvtársaikat, hogy az őrnaggyal senki ne álljon szóba. A feleségét a jó barát Hervé figyelmeztette, hogy menedéket adni Szekeresnek veszedelmes. Szekerest a másik oldal is felkereste. A francia katonapolitikai elhárítás a szökött diplomatát válaszút elé állította: csak akkor kap menedékjogot, ha informátornak áll. Az őrnagy a Boulevard Saint-Germain aszfaltján összefutott barátjával, a világhír küszöbére jutott Jorge Semprunnel. Erről így számol be Semprun: „Újságot vettem, néhány nappal Vailland telefonja után. Felemeltem a fejem, Szekeres állt mellettem. Sokáig néztem, magamra vontam a tekintetét. Nem akartam úgy tenni, mintha nem láttam volna meg. Akartam, hogy tudja, hogy megláttam, és hogy meglátva tettem meg nem látottá. Akartam, hogy értse meg, hogy pillantásom és némaságom a pokolba küldi. Vagy még inkább a nemlétbe.” Azok a francia barátok, akik hirtelen ellenséggé változtak attól, hogy úgy hitték, Szekeres elárulta az „ügyet”, a népi demokráciát, így a nagy Szovjetuniót, annyit mégis megtettek, hogy tiltakoztak a zsaroló természetű kiutasítás ellen. De nem álltak szóba a menekülővel. Szekerest a felesége és a gyermeke jelenlétében tartóztatták le egy házkutatás során. Párizsból Strasbourgba szállították, majd a francia megszállási zónából a

keletnémet hatóságok vitték át a szovjet övezetbe. További kalandos úton juttatták el Rajkáig, ahonnan egy Dodge teherautó platóján érkezett az ÁVO főhadiszállására, az Andrássy út 60.-ba. A további állomások Szekeres önéletrajzi feljegyzéseiből: „1951. jan. 12.-február 21. Markó. Elsőfokú tárgyalás febr. 11.” Utána Gyűjtőfogház, Kisfogház. Dolgozik a gombüzemben, majd a mosodában, végül a csillámüzemben. 1954 májusában helyezték feltételesen szabadlábra, majd ugyanaz év novemberében, a börtönben keresett egyezer forintjával 1359 napi fogságát letöltöttnek vették. Pomázon húzta meg magát a húgánál. Raktáros lehetett a pesti Csepel kerékpárüzemben, majd villanyszerelő, később vasműben betanított munkás. A börtönben szerzett betegségeivel kínlódott. Amikor végre az elvált francia feleség beutazási vízumot szerzett a költő Aragon közbenjárására, akkor Szekeres nem kapott útlevelet. Holott Franciaországban is nagyot változott a világ. Az ‘56-os magyar forradalom végre felnyitotta a sztálinizmustól elvakított baloldal szemét, s valamiképpen a legtöbbjük előtt felmerült Georges Szekeres őrnagy alakja, akit magára hagytak a Boulevard Saint-Germain flaszterén. Ők egy elvont eszméhez voltak hűségesek, míg Szekeres Gyuri a társaihoz – s nem vállalta a besúgó, az informátor szerepét. Georges jelképpé vált a francia nyelvű irodalomban. Jorge Semprun a De szép vasárnap! című művében a Szekeressel történt találkozás alapján írja meg nagy fordulatát, a kiábrándulást az egypártból. Emmanuel D’Astier de La Vigerie L’Eté n’en finit pas (Véget nem érő nyár), Claude Roy Chemins croisés (Keresztutak), Jacques-Francis Rolland Un dimanche inoubliable prés des casernes (Felejthetetlen vasárnap a kaszárnyák tövében) – ezek mind a Szekeressel történt találkozásról, annak hatásáról s az erkölcsi katarzisról szólnak. Az őrnagy végül az Európa Könyvkiadó szerkesztőségének vezetője lett, így teljesítette be irodalmi álmait. Még hatvanéves sem volt, amikor 1973-ban elhunyt. Emlékét Szekeres-Varsa Vera őrzi, legutóbb a Múltunk folyóirat hasábjain, Semprunt is az ő könyvéből idéztük. Szigligeten egy baráti társaságban egyszer Szekeres Györgyöt küldtük ki, fejtse meg, milyen figurára gondoltunk mi valamennyien. Megpróbáltuk Szekeressel kitaláltatni Szekerest. Egy alakot, aki halált megvetően harcol a betolakodók ellen, Lukács György és Sartre barátja, népellenes bűntett ürügyével elítélik, műfordító, francia irodalmi jelkép. Szekeres persze nem tudta kitalálni Szekerest. Annyira valószínűtlen és annyira igaz volt még a szellemképe is.

BETEGEK ÉS BOLONDOK Orson Welles Budapesten A filmművészet halhatatlan fenegyereke, Orson Welles váratlanul bukkant fel Magyarországon azzal a szándékkal, hogy Mikszáth Kísértet Lublón című művéből forgat filmet. A szövegkönyvet én fordítottam angolra, így kerültem a mester közelébe. Hatalmas porköpenye, széles karimájú fekete kalapja döbbenetes látványt nyújtott a várbeli vendéglők környékén, majd odabent nem volt elég hús a konyhán, ha nekilátott falatozni. Étkezés közben ez a hallgatag ember folyvást magyarázott, s én persze minduntalan kérdezgettem őt. Nemrégiben írtam bevezetőt az első magyar Franz Kafka-kötethez, s engem A per megfilmesített változata érdekelt. Orson arra hívta fel a figyelmemet, milyen szerepet játszanak az ajtók ebben a filmben. Az ajtó itt mindig titokra nyílik, hol a szörnyű bírósági előszobára, máskor Titorelli festőszobájára. A kis és nagy terek úgy váltakoznak, ahogyan a szorongás ad helyet a megkönnyebbülésnek vagy az újabb depressziónak. Miért idézem fel ezt a jelenetet, s ezt a beszélgetést? Talán azért, mert a film felfedezése nagyjából egyidős a pszichológia felfedésével és elterjedésével. S ez az egyidejűség nem esetleges és efemer. A film születése korántsem merő technikai újítás, miként a pszichoanalízis sem volt csupán terápia. A modernitás világlátása bábáskodott mindkét látásmód megszületése körül. Jelképesnek tartható az a pillanat, amikor Sigmund Freud és kedves magyar tanítványa, Ferenczi Sándor 1908-ban áthajóztak az új világba, és először néztek meg valamely kinematográfban vad üldözéses jelenetekből összefűzött filmet. Ferenczi lelkesedett, Freud megőrizte szkeptikus méltóságát. Csaknem húsz esztendő múltán két hű tanítvány felvette a kapcsolatot G. W. Pabsttal, az akkor egyik leghíresebb német filmrendezővel egy pszichoanalízist népszerűsítő filmmel kapcsolatban. Ez valójában oktatófilm lett volna Geheimnisse einer Seele (Egy lélek titkai) címmel. A sárguló tekercsen látható Karl Abraham, a korán elhalt növendék, a gyermekszexualitás kutatója és a tüdőbeteg Hanns Sachs, majd maga a mester tartózkodón, de alázatosan szolgálva az új tudományt. A polgári felület, a céhektől hagyományozódott viselkedési formák bizonyos teatralitással takarták el a személyiséget. A pszichoanalízis feltűntével ez a teatralitás sajátos mozgékonyságnak adott helyet, különös bensőségességnek, az intimitás felvillantásának. Újabb toposz született: a hipnózis alatt cselekvő ember szemben az akarat hősével. Filmmé varázsolták – és színpadra is – Gustav Meyrinck tollán a Gólem legendát. Zsidó változatában a prágai Löw rabbi készített magának agyagból egy óriást, aki a nyelve alá tett tetragrammontól, az istenség nevére megelevenedik. A szombati pihenőnapon a nevet a rabbi elfeledi kivenni a gólem nyelve alól, és az törni-zúzni kezd. A német Gólem filmben a Gólem ráadásul beleszeret egy lányba, azt üldözi, így zúzza magát halálra. Az életre kelt bábu a filmművészet halhatatlan, visszatérő témája. Caligari vásári mutatványos, aki életre kelt egy félelmes bábut, aki egy bizonyos Cesare nevű embert tart rabszolgaságban. Egy alvajárót, aki szerelemre ébred Johanna (Jane)

iránt. Mire a rendőrök Caligari nyomába jutnak, a bábu már dobozában hever, maga Caligari pedig egy ideggyógyintézet igazgatója. A pszichológiával való párhuzamra azonban nemcsak ez a tárgyi mozzanat utal. A filmművészet kezdeteitől fogva az osztott lelket elébb fedezték fel, mint az osztott vásznat, amelyen párhuzamos cselekmény is bemutatható. Ha egyetlen közös többszörösét keressük a fellelhető témáknak, úgy azt a felvilágosodást bíráló romantikában, dekadenciában és századvégi nihilizmusban találhatjuk meg. Itt ismét párhuzamos a történet: a pszichológiának és a filmnek egyaránt keresztapja Nietzsche és Dosztojevszkij. S a közös témák dialektikus ellentétpárokat teremtettek: a magányos zseni és a kisember, a beteg és a bohóc, a zsarnok – mint VIII. Henrik, Caligari, Dr. Mabuse, Dr. No – és az elnyomott, a cowboy és az indián. Társadalmi pólusok, amelyek azonban megjelenítették a lélek esetleges hasadtságát, azt a típust, amelyiket most a Gyilkos elmék (Criminal Minds) fogalmaz meg sorozat formájában. A XIX. század végének Európájában még Freud előtt következett be a lélekgyógyászat s egyben a kriminalisztika átalakulása. A modernitás kezdetekor – a Michel Foucault által klasszikus kornak nevezett időszakban – mintegy közös társadalmi feladat a deviancia, a minden normán túli magatartás elszigetelése volt. Az őrülteket például Németországban egy rajnai hajóra rakták, amelyik fel s alá járt anélkül, hogy bárhol is kikötött volna. Sebastian Brant német jogtudós mesét formált a Stultifera Navisból. Egyszáztizenegy bolondot indítanak útnak Narragóniába, azaz a bolondok országába, s itt csakugyan az őrültség száznál több tünetével találkozunk. A bolondok elszigetelésének társadalmi stratégiáját elementárisan ragadta meg Marat/Sade című darabjában Peter Weiss és az abból készült filmben Peter Brook. A francia forradalom formarombolás és deviancia volt attól a pillanattól kezdve, hogy elbukott. A charentoni elmegyógyintézetben újrajátsszák Marat meggyilkolását. A kivégzések szadizmusának mintegy perverz tükre Sade márki, aki szexuális devianciává szublimálja azt, amit korábban a vérpad jelentett. Ehhez a felismeréshez azonban csaknem egy század szükségeltetett. A XIX. század végétől mainstream-tendencia a deviancia határainak kiterjesztése. Ennek a honosításnak egyik úttörője Cesare Lombroso itáliai idegorvos volt, aki a művészt mint valaminő öröklött idegbetegség genetikai mutációját ábrázolta, azt sugallva ezzel, hogy a legnagyobbak teljesítménye az őrület forrásából táplálkozhat. Az antropológiai kriminalisztika atyjaként fiziognómiai típustant fejlesztett ki, olyan sajátosságok felmutatásával, mint a duzzadt ajak, az elálló fül, a görnyedt hát stb. Mindez mérhetetlen hatással volt a korai filmművészetre. Az első Drakulafilmek, így a Nosferatu úgynevezett pszichológiai thrillerek. Az utazó Nosferatu nyomába szegődik, s egy erdélyi várkastélyban talál rá egy koporsóban. A vámpírok nappal alszanak. Amikor azonban Nosferatu felébred, s foglyul ejti az utazót, a távolban, Hamburgban a felesége felriad. A telepátia, a megbabonázottság ugyancsak a lélektani ismeretekből került át a színpadra és a filmbe. A mindenkit megbabonázó Svengali és a médium Trilby története regényből színpadra s onnan a vászonra vándorolt. Innen már csak egy lépés volt a film noir, a betegek, bűnözők és az ellenük küzdő logika műfaja. A film noir francia eredetű, de Amerikában jutott diadalra. A műfaj neve onnan ered, hogy egy francia detektívregény-sorozatot (Serie Noir) fekete borítóval adtak ki. Magyarországon kockás regényeknek nevezték őket.

Az elnevezés azonban a tartalomra is átvetíthető volt. A film noir a háború befejezése után érett önálló műfajjá. Amerika a háborút egyfelől diadalmas fölénnyel nyerte meg, másfelől átélte az aljas emberi ösztönök kibontakozásának korát. A film noir első alkotása Billy Wilder nevéhez fűződött. 1944. szeptember 9-én mutatták be a Double Indemnity (Kétszeres életbiztosítás) című filmjét (Magyarországon Gyilkos vagyok címen került forgalomba). A biztosítási csalásról szóló művet – ezért idéztem fél itt – két befejezéssel forgatta le Billy Wilder. Az egyikben történik némi jogi igazságszolgáltatás, a másikban Mexikóba készül a halálosan sebesült hős. A film belső megújulása együtt haladt a háború utáni kiábrándulással, s azzal a lélektani fordulattal, amelyik merő érdekre csupaszította le a társadalmi kapcsolatokat. Az idealizált hősök mellett ekkor tűntek fel a pénz megszállottal. A Wilder-film kritikáiban bukkant fel az a mondat, hogy eme másfél óra mentes minden könyörülettől és szeretettől. A második világháború nyitotta rá az európai figyelmet a „les lieux de mémoire”-ra, az emlékezet helyeire. Kivált a kollaboráláson túljutott Franciaországban: mi az, amit elfelejthetünk, s mi az, amire emlékezhetünk? Ebben a problémakörben született meg Alain Resnais Szerelmem, Hiroshima című mesterműve Margaret Duras regényéből. A francia színésznő és a japán építész szerelmének kínzó története, amely egy világpusztulás hátterében játszódik, a francia idő- és térlátás forradalmait fordította le a film nyelvére. Itt arra célzok, hogy a társadalmi tér és idő friss analízisét Henri Bergson oltotta be a köztudatba. A kollektív emlékezet első nagyszabású analízise a szerencsétlenül elpusztult Maurice Halbwachs kutatásainak eredménye volt. A gyónásos önvallomás, a narrátori hang, a monologue intérieure, a belső monológ francia találmány, miként az act gratuite, a közvetlen indok nélkül elkövetett cselekedet. Ennek első példáját André Gide írta le A Vatikán pincéinek kezdő jeleneteiben, amikor a regény hőse, Lafcadió, egy ismeretlen kövér kereskedőt minden indok nélkül egyszerűen kidob a vonatból – mintegy az önérzetét erősítendő. A franciák egyébként – ahol filozófiai tradíció mélyebben szántott a nemzeti kultúrában, mint Amerikában – közvetlenül is feldolgoztak pszichológiai eseteket. Hitchcockról írott könyvében Truffaut, a filmkritikusként indult tudatos alkotó, kimutatta Hitchcock egyes filmjeinek rokonságát Franz Kafkával, Dosztojevszkijjel és Edgar Allen Poe-val. Truffaut volt az, aki Freud híres Farkasemberét filmre költötte át, a L’enfent Sauvage-ban (A vad gyerek). E filmben egy francia erdőkből előkerült kis Mauglit egy dr. Itard nevű orvos ejt foglyul, és tanít meg fogságban az emberi nyelvre. Ugyancsak Truffaut volt az, aki a L’Histoire d’Adéle H. (Adele H. története) című művében vászonra álmodta a szerelmi tébolyt. A történelmi film Victor Hugo egyik lányának esetét dolgozta fel, aki egy angol hadnagyba szerelmesedvén egyik állomáshelyről a másikra követte a férfit, s életét végül egy barbadosi elmeklinikán végezte. A betegek és bolondok lettek korunk hősei – ahol az lett a meghatározó élmény, hogy a körülmények ellen keveset tehetünk.

ÁLOMPÁR LUXUSKIVITELBEN Dzsingisz Kohn és Szent Johanna Dél-franciaországi háza leégett, de Lesley Blanch ragaszkodott az újjáépítéséhez. Százesztendős volt 1997-ben, s változatlan energiával írta útikönyveit. Sok csomaggal utazz, hirdette Lesley, a Vogue egykori munkatársa, az excentrikus angol hölgy, aki sálakba bugyolálva kíváncsi tekintettel figyelte a Riviéra hátizsákos turistáit. Bakfiskorában Lesleyt egy ismeretlen kezdte zaklatni levelekkel. Valaminő orosz emigráns lehetett, az Orient Expresszre invitálta a kislányt, aki kalandos természetének engedelmeskedve Angliából Párizsba szökött, majd az Orient Expressz helyett a Dijonba tartó járaton lett ismeretlen kedveséé. Azt állította később Lesley, hogy az orosz irodalom sötét mélységei vonzották a kalmük vagy tatár csábítóhoz. A hölgy a második világháború londoni bombázásai idején ismerkedett meg egy másik, Moszkvában született orosszal, bizonyos Kacewvel, aki a Franciaország német megszállása után az Algéria-Casablanca-útvonalon ért a szigetországba, s jelentkezett De Gaulle tábornok kicsiny hadseregébe repülősnek. A francia repülőszázad kétszáz tisztje közül öten élték túl a háborút. Kacew egyszer lezuhant a gépével, másszor lövés érte, de tovább repült. Időközben felvette a Gari, majd a Gary nevet. A legénységi szálláson megírta első regényét, éppenséggel angolul, majd feleségül kérte Lesley Blanchot. A nyalka hős a háború végeztével megkapta a legmagasabb francia kitüntetéseket, egyenruháján ott fityegett a Croix de Guerre, a hősi hadikereszt. Sartre élettársa, Simone de Beauvoir tágra nyílt szemmel hallgatta a csinos tisztet. Apját nem ismerte a Moszkvából Litvániába vándorolt kisgyerek; azt a legendát, hogy Ivan Moszjukin, a híres színésztől fogant, amúgy se tudta volna bizonyítani. Tizennégy esztendős volt, amikor menekülő édesanyjával Nizzába érkezett. Anyanyelve? Jiddis, orosz, lengyel? Iskoláit franciául végezte, repülős szolgálatát Angliában látta el. Dzsingisz Kohn, ahogyan magát nevezte. „Egyetlen csepp francia vér sem folyik az ereimben, mégis százszázalékos francia vagyok” – magyarázta az irigykedő, kancsal és alacsony Sartre-nak és a kacér Simone de Beauvoirnak. Romain Garynek az első békeévben jelent meg az első regénye. Leszerelt, majd diplomáciai szolgálatba lépett. Londoni kulturális attasénak vágyott, ezt ígérte neki De Gaulle kulturális tanácsadója, André Malraux, a hajdani spanyol polgárháború bátor repülőse, később miniszter, Goncourt-díjas író. De ehhez túlságosan fiatalnak találták, így a stratégiailag kevésbé fontos Bulgáriában kezdte, majd Svájcban folytatta, végül az Egyesült Nemzetek francia delegációját vezette. Romain Gary... angol és francia nyelvű regényíró, diplomata, háborús hős, szónok, akinek kemény orosz akcentusát jól tűrte a háború utáni európai közélet. 1952-ben kinevezték Los Angelesbe konzulnak. A neves írót és közéleti személyiséget mintha egyenest Hollywoodba osztották volna be szolgálatra. Filmekben lett konzultáns, A leghosszabb nap forgatókönyvének társszerzője. Egy vacsorán ismerte meg Jean Seberg ifjú színésznőt, Otto Preminger Szent Johannáját. Korának legszebb asszonya halálosan beleszeretett Dzsingisz Kohnba. A

konzul felesége tehetetlen volt. Lesley elfogadta, hogy Jean a velük élő harmadik, legalábbis az volt, ameddig Romain Gary ott nem hagyta első feleségét, majd a válás után el nem vette Jean Seberget. Ezt az Iowából származó leányt a kritika széttépte, Hollywood megalázta. Talán tökéletes vonásai okán rövid életű házasságokba bonyolódott, vagy talán azért, mert későn kapták meg az olyanok, mint Clint Eastwood, akit különben Romain Gary egy alkalommal párbajra provokált. Seberget végül Európa kárpótolta. Godard Kifulladásig című filmjében Belmondo mellett játszhatott. Truffaut a színésznő nagy tehetségét hirdette. Nemcsak színészek, írók is belehabarodtak a gyönyörű Sebergbe. Carlos Fuentes, Mexikó párizsi nagykövete halálos szerelemre gyulladt a csábos Seberg iránt. Diana, a magányos vadász című regénye alig kendőzve vall erről. Romain Gary és Seberg: álompár luxuskivitelben. Igaz, Gary azt hirdette, hogy ők csupán fapados változatai a Marilyn Monroe és Arthur Miller házasságnak. A szépség és a szörnyeteg, enyhébben a darázsderék és a tojásfej előkelő helyet foglalt el a kor legendáriumában. Romain és Seberg nászát gyerekkel áldotta meg a sors, Alexandre Diego Gary nehéz terhet viselt a híres és immár válásra készülő szülők zaklatott életében. Romain mindenáron asszonya meztelenségét akarta megörökíteni egy, a pornó határát súroló filmben. Gary esztendőnként megjelenő regényeit immár lekezelő gúny fogadta. 1956-ban ugyan neki ítélték a Goncourt-díjat, a francia irodalom legnagyobb elismerését, de ami utána következett, mészárlás: kiégett, üres, rossz franciasággal ír. Seberg Hollywoodban, Gary Párizsban lett páriává. Seberg az amerikai radikálisoknál vigasztalódott. A Berkeleyben divatos Fekete Párducok egyik megmozdulásán vett részt, és Iowa indiánjainak adományozott ruhát és készpénzt. A Los Angeles Times pletykarovata közölte a hírt, hogy Jean Seberg ismét terhes. Az apa ezúttal nem Romain Gary, hanem az egyik Fekete Párduc, Hakim Abdullah Jamal. Seberg megrémült a hír nyilvánosságra kerülésétől. Elvesztette a gyereket. Utána felmutatták a halott csecsemőt, hogy íme, nem fekete. Jean Seberg öngyilkosságot kísérelt meg, ezúttal megmentették. 1979. szeptember 8-án több napos keresés után utcán parkoló kocsijának hátsó ülésén, anyaszült meztelenül találtak rá. Nem lehetett tudni, ki vezette a kocsit. Seberg rövidlátó volt, és se a kontaktlencséjét, se a szemüvegét nem lelték meg. A gyanú az amerikai titkosszolgálatra terelődött, ám bizonyítani semmit se tudtak. Azóta kiderült, hogy maga J. Edgar Hoover CIA-főnök asztalát is megjárta az a javaslat, hogy álhírekkel és a sajtóban elültetett pletykákkal kell lejáratni a radikálisokkal rokonszenvező színésznőt. Az utasítást végrehajtották. Romain Gary elvesztette a társát. Budapesti látogatásakor az álompár még együtt rótta velem a Vár girbegurba utcáit. Seberg nagyon szép volt, és fiatal. Művészettörténetet tanult az egyetemen, kerek mondatai megleptek. Romain Gary vele ellentétben nyugtalan és ideges lélek volt. Könyveinek kritikái szétroncsolták. A vigasz azonban már akkor készülődött a fejében. Büntetni szándékozott az ostoba kritikusokat és újságírókat, akik Jean és az ő pályáját is tönkretették. Nem bírta felfogni az irigység hatalmát: háborús hős, kétnyelvű író, filmrendező, világhírű

színésznő férje, népszerű szerző. Ebből egyetlen tétel sem megbocsátható, hát még az egész együtt. Eddig is több álnevet használt egyes alkotásaihoz, a francia nyelvtől az angolba menekült, és azon írt. Most azonban egy személyt is kitalált új művéhez. Egy ismeretlen személy Émile Ajar nevén küldött be kéziratot a hírneves Gallimard-hoz. Az óvatos kiadó megpróbálta azonosítani a szerzőt. Kiderült, hogy a mű alkotója rejtőzni kívánó, kalandos életű író. Egy koppenhágai titkos találkozón derült ki, hogy Paul Pavlowitch élt Brazíliában és a Közel-Keleten, a találgatásra utalt sajtó azt is megpendítette, hogy esetleg terrorista múltja kényszeríti a bujkálásra. Az újságírók zöme még kételkedett, de amikor a továbbiakban kiderült, hogy Paul szegről-végről Romain Gary unokaöccse, továbbá, hogy hajlandó sarat dobálni az öreg, kiégett íróra, megnyugodtak. A gonosz féltékenység és a rosszindulat hitelesítette Émile Ajart. Az irodalmi bújócskából, kettős játékból nem lett volna baj, ha Émile regényét nem jelölik Goncourt-díjra. Annak alapszabálya ugyanis az, hogy azt ugyanaz a szerző kétszer nem nyerheti el. Az Előttem az élet című könyvet, Émile Ajar regényét azonban a Chez Drouant vendéglőben hetente ülésező Akadémia bírálóbizottsága egyhangúan a legjobb műnek ítélte. Díjakból mindig botrány bontakozik ki. Proustnak nem akarták átadni a Goncourt-díjat. Már negyvennyolc esztendős volt. A díjak ösztönzése, érveltek sokan, fiatalabbaknak járt volna. A bírálóbizottság tagnévsora nyilvános. Egyszer vígjátéki jelenetben habos tortát kentek az elnök arcára. Romain Gary végül nem volt képes megoldani élete számos konfliktusát. Jean Seberg rejtélyes halálának évfordulóját még átvészelte, 1980. december 2-án azonban golyót röpített a fejébe. Ügyvédjének páncélszekrényében már ott lapult az Émile Ajar különös élete és halála című kézirata, legjobb munkáinak egyike.

III. A MÚLTAK KÚTJA

A HÁBORÚNAK VÉGE És a gyerekek hazamennek Apám, az első világháború Károly-csapatkereszttel kitüntetett tüzére nem sokat törődött azzal, hogy még dúltak az utcai harcok 1945 januárjában Budapesten. Ő sürgette, térjünk haza a német csapatoktól kifosztott lakásunkba, legyen végre együtt a megfogyatkozott család. Mivel a felnőtteket begyűjtötték az orosz csapatok, apám a gyerekeket küldte előőrsnek. A viszonylag rövid út a Lipótvárosból a Kossuth Lajos utcába azonban még mindig a frontvonalon vezetett át. Elszigetelt német fegyveres csapatok, a pincelakókkal helyet cserélő nyilas maradványhordák kitöréssel próbálkoztak a rókalyukból. Egy-egy, a bukásba beleőrült orvlövész válogatás nélkül pazarolta el utolsó töltényét a föld alól bátortalanul előbúvó civil lakosságra, míg az orosz csapatok, az ellenállás bármily jelentéktelen s könnyen elintézhető fellángolásától felbőszülve az utcáról gyűjtötték be málenkij robotra az embereket, akik attól függően, melyik alegység fennhatósága alá kerültek, olykor esztendők múltán tértek haza Szibériából... vagy vissza sem tértek. 1945 januárjának utolsó hetében még folyt a háború, ha mi már felszabadultunk is. A hurcolkodáshoz amúgy sem voltak közlekedésre, teherhordásra alkalmas eszközeink. A lovakat az éhező lakosság szinte mind egy szálig megette; a Széll Kálmán tér közelében, egy lótetem fölötti osztozkodásnál – magam is a finomnak ígérkező falatok reményében álltam ott -, mintha magát Herczeg Ferencet, a múlt rendszer úri kaszinóit is meghódító, honoráriumaiból gazdag íróját véltem volna megpillantani: a lakája a ló combjából hasított a többiekéhez képest nagyobb falatot, míg gazdája ezt arcrándulás nélkül figyelte. „Már ember, ló, kocsi sincsen – így verte meg őket az Isten” – írta egykoron Illyés Gyula. Nálunk, ama január telén lóban és kocsiban abszolút hiány jelentkezett, míg a férfiembert nekünk, kiskamaszoknak kellett pótolni, hiszen minket nem vittek robotra. A nőket is veszély fenyegette, a felszabadító-megszálló csapatok kevés irgalmat ismertek egy-egy szoknya láttán. Családunkban többségbe kerültek az özvegyek és az árvák, ami a kiskorúakra nagyobb felelősséget rótt, s mi, az unokaöcsémmel ráébredtünk arra, hogy a letargiába süllyedt felnőttek helyett ezt a költözést nekünk kell megoldanunk. Ekkor ötlött eszünkbe az éléskamra, melyben bujkáltunk, s amelynek polcait napestig bámultuk. Ha a szállásadótól a stelázsi fáját ama élelem maradványaiból váltanánk meg, melyet az utolsó utáni napra őrizgettünk, szánkót ácsolhatnánk belőle, majd a hazaérkezés után azzal deszkázhatnánk be a légnyomástól kitört ablakokat. Lángelméjű ötlet: az utakat hó fedte, a szánkó elé magunkat kötnénk redőnyhevederből készített istránggal – hámba fogva suhanhatnánk haza a Lipótvárosból a Belvárosba. A megvalósítással sem késlekedtünk, bár a munkafolyamat minden fázisa akadályokba ütközött, a szögek megszerzésétől ama húsklopfolóig, amellyel a

kalapácsot helyettesítettük. A kopácsolásban a hideg udvaron is kiizzadva jószerivel elfeledkeztünk a csapásokról, amelyek porba sújtottak. Halottainkon túl még arról is, hogy minden vagyonunk a Gróf bácsitól kölcsönkért néhány matrac és lepedő, a véren megváltott éléskamrapolc, egy redőnyheveder meg egy kispaplan. A szánkógyártás sikerén annyira fellelkesedtünk, hogy életünk első (sorsdöntő eredményét tekintve utolsó) kereskedelmi akcióját vettük tervbe és viteleztük ki. Egy második szánkót is összeütöttünk hevenyében – csak szemre volt persze olyan, mint amit magunknak szántunk, s az udvaron azon nyomban árverésre bocsátottuk élelemért, méghozzá jóval különb minőségűért, mint amilyet mi a polcokért adtunk. Liszt és cukor! Úgy estünk neki a kék csomagolópapírba száradt süvegcukornak, mint az eszelősök. Apám és anyám külön-külön indult útnak a Kossuth Lajos utca felé. Ránk, gyerekekre a vagyont bízták: a matracokat, a kispaplant, a kölcsönkért lepedőket, egy-két edényt s a magunk maradék holmiját, érmelegítőt, melyből annyi hányattatás után is maradt fölös, meg az életmentő jégeralsókat. S megindultunk a Szent István körúton a Kiskörút felé. A Vilmos császár út és a Kálmán utca kereszteződéséhez fáradtan s jókedvűen értünk, két kis csatakos póniló. A havas utcát olykor karszalagos férfiak keresztezték sietve, behúzott nyakkal; egyikük karján a Vöröskereszt hirdette mentességét, míg a másikon kokárdaként virított egy pártjelvény, ha jól emlékszem, a kalapácsos emberé. A Podmaniczky utca felől egyszerre csak felkelepelt egy géppuska. A jelvényesek hasra vágódtak a hóban, s lapos kúszással araszoltak ki a tűzvonalból. A két fuvaros, mi ketten, az unokaöcsém meg én, odadermedtünk a szánkó hevederéhez. A nyomorult spájzi szánkó volt az egyetlen vagyonunk a tulajdonlás és az életösztön vitájának tűzkeresztségében. Curzio Malaparte Kaputt című emlékezésében olvastam később a Leningrád ostromából őrzött képet, hogy a lovakat valami félelem a Ladoga-tóba hajtja. Egy hirtelen hideghullám befagyasztja a tavat, s ott maradnak jégszoborként a lovak, sörényükön a tarajos hullámok fagyott csipkéivel. A hóban a tűz dermesztett meg – ilyen képtelen képzavart produkált az életünk. Hosszú másodpercek múltak el, a golyók fütyülését nem hallottuk, csak a becsapódások fémes hangját. Nem fogom elfeledni soha az unokaöcsém riadt tekintetét – azt kérdezte, hogy miért éppen őt? Mi ez a megbélyegzettség s kiválasztottság? A tekintete ébresztett cselekvésre. Ledobva a vállunkon keresztülvetett hevedert, a gallérjánál kaptam el a társamat, és a szánkót az út közepén hagyva behúztam őt a Keresztély-zongoraterem lehúzott vasredőnye elé. Ha sikerül benyomnunk a vasredőnyt, akkor az üvegtáblát már semmiség. Máig sem tudom, hogyan boldogultunk a redőnnyel, egy korábbi légnyomás emelte ki a sínből, vagy a géppuskatűz segített? A redőny mögött már szétporladtak az üvegtáblák. A bemutatóterembe rohantunk, meggörnyedve, ahogyan a gyalogság a tankok nyomában – ekkor már a golyók éles sivítása elárulta, hogy a géppuska élő célpontot keres. A golyók a redőnyt lyuggatták tovább, s a fémről visszacsapódva, irányt változtatva biliárdoztak a zongorák és a pianínók között.

Egy Bösendorfer kínálkozott a legbiztosabb búvóhelyül. Elrejtőztünk a zongorába, a fedelet ugyan nem tudtuk egészen magunkra húzni. A zongoralábak nem tartották meg a hangszert, mely súlyunk alatt vagy heves igyekezetünktől megbillent, s összerogyott – egy tőkesúlyos, márkás zongora! Az oldalára dőlt, a fedele ránk csapódott, szorított kegyetlenül, odapréselődtünk a húrokhoz. Ám a hangszerfedél megvédett a golyóktól! A géppuska szerencsétlen szögből lőhetett, helyet változtatott, vagy géppisztolyt véltünk géppuskának, nem tudom – de azt igen, hogy most már egyenest a zongoránkat lőtte, a frissen elfoglalt Bösendorfert. Egy-egy húrt találat érhetett, mert a magastól a mélyig lehangolódva halálos sikollyal pattant el. A gépfegyver-szimfónia, nevettünk ezen később, amikor a géppuskatűz elültével másfél órai munkával kiszabadultunk a ránk csapódott fedél alól. A húrpáncél, kacagtunk, mert bizonyos volt, hogy egy-két golyót a húrok fogtak fel. Érdemes élni, gondoltuk, mikor még a szánkónkat is sértetlenül vehettük birtokunkba a Kálmán utca, a Podmaniczky utca és a Vilmos császár út kereszteződésében. A géppuskatűz után jó ideig nem mutatkozott emberfia. A karszalagos meg a kalapácsos ember nem kúszott messzire: ott hevertek a holtak békéjében a havas kövezeten. Malaparténál is rosszul tűrtem a melodrámát: a Ladoga-tóba fagyott lovakat, vagy amikor Ante Pavelič usztasavezér egy kosárra való emberszemet hozat be, hogy így kell elbánni a partizánokkal és cinkosaikkal. Meglehet, a jelenet így esett meg, híján van mégis az igazságnak azáltal, hogy olcsó tudatossággal sokkhatásra törekszik. Az a gyógyíthatatlan idegi reakció, hogy nekünk a fájdalmat és a félelmet sokáig a zongorahúrok elpattanása, lehangolódó sikolya jelképezte, elcsüggesztett. Életünk nagy megaláztatásai műfaji zavarral vallottak korunkról: ennyi melodráma! Optikai csalódás vagy a megrongált idegrendszer lidérce volt, hogy úgy érezhettük: felleghajtóban gyilkot szorongató álarcos haramiák, ördögök s angyalarcú asszonyok forgolódtak körülöttünk a minden melodrámát meghatározó központi intrika gravitációs terében. Végső kifogásom így a kortársi történelem ellen – melynek, ha porszemként is, részesei voltunk -, hogy még a tragédiáit is a rossz ízlés jegyében írta. S ez apróbb-nagyobb tragédiáinkat megfosztotta méltóságától – szegény pojácákként mészároltak halomra nemzedékeket.

A NEUHOLD MÉLTÓSÁGA Anyám ruháinak halhatatlansága A mi családunk abban is szerencsésnek volt mondható, hogy a férfiak hazajöttek vagy hazaszöktek a különböző munkatáborokból. Apám testvérei rendre elintézték, hogy mindig apámmal vonuljanak be. Tudták, hogy apámat meg nem ijesztette élő ember, olyan fából faragták. Nagykátán maga Muray táborparancsnok vágott végig az arcán a lovaglóostorával, de ő pisszenés nélkül állta. Amikor Muray Lipót megkérdezte tőle: „Ki maga?”, az apám azt válaszolta: „Magyar tüzér, jelentem alássan.” Apai nagyapám falusi kocsmáros volt a Vas megyei Kám községben. Ungár Vilmos – így hívták – négy fiút nevelt fel. Emil fűszeres lett a Péterffy Jenő utcában, Dezső rövidáru-kereskedő a Wesselényi utcában, Béla tüzérként halt meg az első világháborúban. A fiúk a Magyar Tüzér című ünnepi kiadványban olvashatóan egyazon csapattestnél szolgáltak, ahogyan a második világháború munkaszolgálatában is. Az együttes szolgálat alapja az volt, hogy Dezső bácsi vett egy érettségi bizonyítványt a Rosner-féle műintézetben, ahol az ilyen bizonyítványokat pénzen s nem tudással lehetett megváltani. Érettségizett karpaszományosként Isonzó és Doberdó harcmezején tisztté küzdötte fel magát, majd magához vette pucernek Emil öccsét, sőt Bélát és Sándort is az alakulatához rendelte szolgálatba. Bélát egy olasz ágyúgolyó fejezte le. A fiúk a lövészárkokból szedtek össze tíz zsidó katonát, hogy lelki üdvéért imádkozhassanak, s ez nem ment nehezen, mert a hadseregben elegendő zsidó szolgált. Apám éppen a kaddist, a halottakért mondandó zsoltárt darálta, amikor az orra előtt egy srapnel vágott be. A légnyomás a nyakára tekerte az imaszíját, s félig megsüketítette. A kórházban kapta meg a Károlycsapatkeresztet s vele két hét szabadságot. Katonavonaton érkezett Budapestre, és betért egy Lovag utcai kifőzdébe, melyet akkoriban nyitott Pollák Háni, a Weisz Salamon cipész felesége. Pollák Háni sólettal kedveskedett a szabadságos tüzérnek, tisztelettel érdeklődött, hány éves, mire Sándor elárulta, hogy öreglegény ő már, huszonhét múlt s a Károly-csapatkereszt tulajdonosa. Vastag fekete bajusza volt Sándornak, sűrű fekete tüskehaja, hatalmas, elálló füle. Akkoriban egészen süket a légnyomástól, így Háninak, aki szemrevalónak találta a zömök tüzért, kiabálnia kellett vele. Pollák Háni arra vette rá a tüzért, hogy még mielőtt visszatér a frontra, keresse meg a sadhent, a házasságközvetítőt. Neki van négy lánya, azok közül a legidősebb éppen eladósorba lépett, sőt talán már túlkoros is a huszonhárom esztendejével. Szakmája is akadna, a négy lányé közül a legjobb: mestervizsgával rendelkezik szabászatból. A tüzérnek kedve támadt a dologhoz, bár még nem látta az eladósorba került leányt, Szerénát. Szabómester volt azonban maga is. Vándor, azaz vakoló szabólegényként kereste a kenyerét a nagy világégés előtt. Megjárta Münchent, Párizst, a német és a francia városokat szinte mind. Azoknak a vándorlegényeknek, akik nem maradtak egy hétnél tovább egy-egy városban, a szakszervezet segélyt

folyósított, ha rendszeresen fizették a tagdíjat. Péntekenként, mielőtt bejött az ünnep, bárhol tanyázott is Sándor, elébb felvette a járandóságát, aztán a szakszervezeti segélyt, amikor meg szombaton este kiment az ünnep, odébbállt egy nagyvárossal. 1914 elején a svájci St. Gallenben telepedett le, Zwingli Holler női szabó segédeként. Augusztusban kitört a világháború. A szabólegény választhatott: vagy a biztonságos táborba vonul, ahová az ellenséges hatalmak katonaköteleseit gyűjtötték össze a koncentrációs táborok elődeinek is nevezhető internálótelepeken, vagy hazautazik, s bakának áll. Holler úr azzal marasztalta, hogy hamis papírokkal az élete végéig elélhet St. Gallenben, s amilyen ügyes keze van, még meg is nősülhet, sőt vagyonra tehet szert. A szabólegény homályosan emlékezett arra, hogy a magyaroknak nem sok jót ígért a St. Gallen-i kaland, felült a vonatra, beállt katonának, végigharcolta a világháborút a negyvenhármas tüzéreknél a tűzvonalban, majd Emil öccsét váltotta fel Dezső bácsi pucerjeként. Aztán eltemette a másik bátyját, akinek a fejét letépte az olasz golyó, majdnem megfulladt az imaszíjától, végül, már kissé süketen beleegyezett, hogy a sadhen összehozza a Weisz Salamon legidősebb lányával, Szerénával. Ilyen könnyű dolga még nem akadt a sadhennek, azaz a házasságközvetítőnek. Volt miről beszélgetniük a fiataloknak. Még a háború előtt jött divatba a szembehólos szoknya, annak a szabásáról akár órákat lehetett társalogni. Ki hogyan nátlizik, az egyáltalán nem mindegy. Egy endlivarrásról megmondom, ki vagy – erősítgette Zwingli Holler egykori segédszabásza, a magyar tüzér. Az igazi házasságok a földön köttetnek; a sikeresebbek, tehetném hozzá, a szabászasztalról való társalgás közepette, a sadhennál. A szüleim 1921-ben házasodtak össze. Leszerelt tüzér apámnak azonnal került munkája, s anyám is szabászkisasszonnyá lépett elő Rotschild Ábrahám szalonjában. Az esküvőt a Csáky utcai zsinagógában tartották; Zelma és Iby, anyám húgai fehérben feszítettek, s abban a büszke tudatban, hogy ha Szerénának sikerült férjhez mennie, holott a háta bizony már meggörbült a sok varrástól, akkor nekik is sikerülhet. Az esküvő tiszteletére anyám legkisebb húgának, Manyinak a púpja steppelt párnát kapott, így nem látszott a kitüremkedő csont, s a vőlegény vad, fekete bátyjai se szólhatták meg az új rokonságot. Első gyermekét anyám a Visegrádi utcai szabászműhelyben vesztette el: a bába nem vette észre, hogy úgy csavarodott a csecsemő nyakára a köldökzsinór, mint apáméra egy srapnel légnyomásától az imaszíj. Második gyermekük nyolc év múltán látta meg a napvilágot a fasori Park szanatóriumban. Ez lettem én. Anyám éppen a Neuhold méltóságának próbált egy estélyi ruhát, amit az a tiszti kaszinó első bálján viselt volna. Anyám még egy utolsó gombostűt szúrt volna be a tüllruhába, de rosszul lett, elájult. Apám taxit rendelt, úgy szállíttatta be a szanatóriumba. A fejem állítólag már a kocsiban kibújt, s az apám nem is ült többé a lassú szürke taxiba, csak a kékbe. Neuhold méltóságának a férje az Adler kocsik importőre volt, sikeres üzletember. Születésemkor nem sok autó járt a városban. Minek is. A 44-es villamos Zuglóig repített a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkáról, volt még kisszakasz meg kalauz, volt csilingelés, ha egy talicskát ember tolt át a sínen. Ez a világ, sokak örömére, elmúlt. A németek bevonultak a lakásunk melletti szállóba, az Astoriába. 1944-ben az autók helyett már páncélautók jártak, s

oldalkocsis motorok repesztettek. A Margit hídon éppen egy villamos haladt át, amikor a Dunába robbantották. Minket is kiebrudaltak az Astoria mellől. Aztán vége lett a háborúnak, jöttek, akik jöttek. Mi a kevés túlélő között voltunk, amikor a kifosztott lakásban újra megnyílt a szabóműhely. Neuhold méltósága is túlélte a háborút, fogyó javaiból azonban már csak kosztümöt és ruhát csináltatott, estélyit már nem. Neuhold méltóságát az 1940-es évek végén Apajpusztára telepítették ki. A rózsadombi villába a házmester és a családja költözött be. Tisztességes emberek voltak. Amikor Neuhold méltósága 1953-ban hazatérhetett Apajpusztáról Budapestre, visszaadták neki a nagyszalont, méghozzá fürdőszoba-használati joggal. Ilyen szép nagyszalont még nem láttam soha életemben. A száz négyzetméteres termet mennyezetig érő tükrös szekrények szegélyezték. A szekrényekben, készülési sorrendjükben ott sorakoztak mindama ruhák, amelyeket anyám varrt Neuhold méltóságának fél évszázad alatt. Tucatnyi molyrágta gönc, régi idők tanúi, a hozzájuk való assessoirral, azaz övvel, cipővel, sállal és kalappal. Utóbbiakat Gergely Vilma csinálta. Ő volt valaha a legjobb kalapos a Belvárosban; később legjobb barátnőjével, Karády Katalinnal együtt hagyta el az országot. Felnőtt fejjel is sokszor megfordultam ebben a nagyszalonban anyám elemózsiás kosarával, nehogy a Neuhold méltósága éhen haljon, vagy arra kényszerüljön, hogy hajdani ruhái közül, melyeket a házmesterék mégiscsak megőriztek, egyet is eladjon. Egyszer libamájat vittem Neuhold méltóságának, aki lehetett tán százéves is. Ekkor odatipegett az egyik szekrényhez, elhúzta a tükrös ajtót, s a botjával rámutatott arra a ruhára, amelyet anyám akkor tűzött föl, amikor én, meglehet elhamarkodottan, a világra siettem.

SZABÁSZAT ÉS ÁLLAMVÉDELEM Míg kint csücsült a rest apó, már várt reá a Gestapo Hegedűs Pali addig szorongatta édesanyámat, amíg beleegyezett, hogy az évben is feltétlenül szükséges Párizsba utazni az őszi kollekciók megtekintésére, mert háború ide vagy oda, elegáns hölgyek mindig lesznek Budapesten. A csapathoz nagynéném, Rotschild Klára is csatlakozott. Egy egész kupét elfoglaltunk Budapesttől Bécsig s tovább. Nekem erre az útra készült el zöld fedelű útlevelem, melyet a lederhose zsebébe süllyesztettem, majd a határnál büszkén kaptam elő. Az utat cseppet sem nehezítette meg, hogy az Anschluss utáni Ausztriában a határőrök szívélyes figyelmeztetését követve valamennyien feltűztük a sárga csillagot. Ez nagyobbnak rémlett, mint később a magyar hatóságok szabványa. Probléma egy szál sem, vagy ha szál, hát cérnaszál: nem hiszem, hogy a Nagynémet Birodalomban szabályosabban felvarrt csillagokat találtak volna sokat. Kivált, hogy a Birodalmi Németországban zsidó csak hírmondónak maradt. Hegedűs Palinak az Opera közelében volt a szalonja, nagyon előkelő intézmény. Átjártak az operisták, meg a balett-táncosok, mert hírlett, hogy Pali nem veti meg a férfiszépséget, amiképpen Rotschild Klári sem idegenkedett a női szépségtől. Pali természetesen megnősült – arra nem emlékszem, hogy a háború után vagy még előtte -, egy magán könyvkiadó leányát vette el. Alig lettem egyetemista, amikor anyám kiderítette a szabóság kapcsolatát a könyvkiadással, s Hegedűs Pali révén máris megkaptam első fordításomat, egy német klasszikust. Már lefordítottam a könyvet, amikor közölték, hogy a magyarítás megfelel, de nem publikálják a nevem alatt, mert nekik a fordítójuk egyszersmind a főlektor, s általában az ő neve alatt jelenik meg a legtöbb könyvük, ha már egyszer elolvasásukra kényszerült. Mindez nem volt ritkaság. A fordítás napszám, melyben a béres nevét nem jegyezték. Ez a szokás a diktatúrában is megmaradt. Háy Gyula ‘56-os elítélt özvegye máig állítja, hogy egy Tennessee Williams-darabot ő fordított, és Czímer József, a dramaturgok dramaturgja egyszerűen rátette a saját nevét a betiltott írócsalád termékére. Mennyi ebben az igazság, nem tudom, de a saját tapasztalatom szerint a rabbinövendéknek indult Czímer, Illyés Gyula darabjainak ihletője és gondozója, nem volt egészen „kóser” anyagi ügyekben. Valószínűleg más ügyekben sem. Róla sem érdemes szólni, hacsak azért nem, mert Közjáték címen megjelent önéletrajzi kötete a szőrszálhasogatás unalmát penetránsan árasztja. Valaki lehet jó színházi szakember és önhitt intrikus egyszerre és egy időben. De ez csak kitérő. A pesti női szabók hercegének, Hegedűs Palinak a felesége az államosítás után egy nagy állami könyvkiadóhoz került, ezért külföldi kapcsolatai is engedélyezettek voltak. Fel-feltűnt az angol követségen, a franciáknál, alkalmanként vacsorát adott követeknek, helyetteseknek, s olykor meghívott engem is, nyeretlen tanárt, állástalan műfordítót. Egy-egy ilyen találkozás vagy vacsora után nehezebbek lettek a másnapok, hosszabbra nyúltak a bérmunkák közötti szünetek. Vas István mintha hűvösebben köszönt volna vissza. Holott igazán közel kerültünk egymáshoz, kivált ‘56 telén, a

kijárási tilalmak idején még náluk is aludtam az Eötvös utcában, közel az Egyetemhez. Valaki intrikált. Egy emberöltő múltán egy kutatható, de álnevének titkát megőrző iratcsomóban rábukkanok a nevemre. Azt írja az ismeretlen, hogy egy angol követségi tisztviselővel elköltendő vacsorára egy olyan megbízhatatlan embert is kénytelen volt meghívni a nyelvtudása miatt, akit egyébként azért sem becsül, mert a szüleivel is szakított előmenetele kedvéért. Most már csak a túlvilágra üzenem, ha ez te voltál, akinek hiszlek: forró szurokban hempergessenek. Azt bosszultad meg rajtam, hogy az anyám jobb szabó volt, mint a te urad? Egy másik jelentőm külföldről importált gyönyörű felesége is szabónő volt, amolyan házivarrónői minőségben. Az ura az Eötvös-kollégisták nagy és tragikus generációjának tagja, francia-magyar szakos tanár, egy híres színész és színésznő gyermeke. Nagy Péter, később akadémikus, kiadóvezető, a Nemzeti Színház igazgatója rettenetes árat fizetett az előmeneteléért. Még a felesége varrodájáról is jelentenie kellett. Gyanússá vált például a szemében egy kiadói szerkesztő, aki szövetanyag nélkül kereste fel őket. Ez nem varratni jött hozzánk! A biztonság kedvéért jelentett róla. Velem nagyon kedves volt, és mindig előzékeny. Azt azért megemlítette tartóinak, hogy az utóbbi időben elhidegültem tőle, s ennek okát – jelenti tartótisztjének – abban vélte felfedezni, hogy rossz kritikát írt az én egyik szerelmemről, a Nemzeti Színház üdvöskéjéről. Hát igen. Színésznőt szerettem, s ezt igencsak rossz néven vették. Az én színésznőm akkoriban tűnt fel egy szinkronban, majd eljátszotta a Szentivánéji álomban Puckot. Jókedvű, halálra szánt lány volt egy kíméletlen szakmában. Mindenki szerette, kivált az őt mindig ugrató Karinthy Cini... és mindenki elhagyta. Sós, azaz Sturcz Edit... – ez „a Sturcz” bizony alkoholista lett, kórházból ki és be. Korán meghalt Sturcz Edit, akit a rendszer irigyelt el tőlem. Nagy Péter bűnlajstromában az én egykori szerelmem a legkisebb tétel. Sturcz persze szabad szájú lány, nem tartotta be a csukott száj törvényeit, szidta a rendszert, és Major Tamás kedvence volt. Major meg ősellenfele Nagy Adorjánnak, azaz Dóri bácsinak, a főkritikus apjának. Kit szóljon le bosszúból, ha nem az ártatlan Sturczot? Egy besúgó útját hullák szegélyezik. Nagy Péter egykoron a kairói követség titkáraként a főnöke szemétjében turkált, s a kidobott indigókról olvasta le a magánlevelezését. A főnöke, Csornoky Viktor az államelnök, Tildy veje volt. Rákosi akarta eltakarítani az elnököt az útból. Csornokyt hazarendelték, és Nagy Péter (valamint Kallós Ödön) illegálisan szerzett bizonyítékai alapján halálra ítélték, majd kivégezték. Irodalomtörténésznek, hittem sokáig, mégiscsak jó volt. Ám olvasom Modor Ádám egyik cikkében (Magyar Nemzet, 2003. 09. 08.), hogy a Szabó Dezsődokumentumokat az Írószövetség egyik könyvtárosától úgy szerezte meg, hogy azzal keverte gyanúba: ilyen gyűjteményhez szerény fizetéséből nem juthatott hozzá. A könyvtárost letartóztatták, a házkutatásnál a történelmi dokumentumokat elkobozták, s azokat csak Nagy Péter lábjegyzeteiben láthattuk viszont. A felettem járó nemzedéknek mégiscsak egyik legjobbja volt, megvesztegetően cinikus humorral. Én a legmagasabb akadémiai címemet annak köszönhetem, hogy a bizottság elnökeként Nagy Péter elaludt, így minden mesterkedés nélkül reám

ruházták az ordót. Egyetemi tanárnak is azért neveztek ki, mert Nagy Péter egyik állásában a növendékei szeme láttára elszunnyadt a katedrán. Nemrégiben elaludt végképp. Utolsó éveiben hajlott háttal és bottal járt. Egy bankban láttam utoljára, milliókat utalt ide meg oda. Megszolgálta. Tonnányi jelentéseit nyilván éjszaka fogalmazta, titkos randevúkra tartótisztekkel is ekkor járhatott. Sokaknak nyugta lett, amikor három esztendőre Párizsba nevezték ki UNESCO-nagykövetnek. Akkor az emigrációról jelentett, és nem rólunk. Szomorúan vetettem számot azzal, hogy máig sem értem az összefüggést a szabóság és a besúgás között. Megfagy a vér az ereimben, ha eszembe jut apám szabósegéde, Eisenberger Béni, az ÁVO vezetője, a törpe altábornagy, Péter Gábor, kínzómester, verőlegény. Apám halála órájáig állította, hogy minden rossz szabó szadista.

TIVADAR LÁNYAI Emigrációk, kitelepítések, fogságok A farönkökből ácsolt kunyhókat összeszerelve szállították a délfrancia művésztelepre, amelyet a nagy filozófusról, Bertrand Russellről kereszteltek el. A művésztelep feletti uralmat az erőteljes Katinka asszony vette át rokonával és barátnőjével, Szapáry Erzsébet grófnővel. Ott szobroztak napestig a vadászháznak is beillő főépületben, s mintha ellenőrizték volna a művészek mozgását. Reggelente a főtérre gyalogoltam, ott bámultam a kávéházban felszolgáló kecses modelleket. Megesküdtem volna, hogy az egyiket egy Modigliani-képen láttam. Saint Paul de Vence az a kicsiny falucska volt úgy néhány kilométerre Nizza fölött a hegyekben, ahol Matisse formázta a kápolnát, Marc Chagall élt, Gordon Craig színházi újító húzódott meg, és ahová Witold Gombrowicz lengyel szerző tért meg dél-amerikai száműzetéséből. A piacon articsókát vettem, hozzá frissen köpült vajat a földesúrként viselkedő parasztoktól. Hazatértemkor szárított rőzsével gyújtottam be a tűzhelyt, vizet forraltam, megfőztem az articsókát, húsos „szirmait” egy kis vajjal fogyasztottam el. Ez volt a fiatalság. A kocsim azonban végzetes sebet kapott a kanyargós francia utakon. A fékrendszer egyik tömítése vérzett el: lejtmenetben ijesztően felgyorsult a jármű. A derék franciák nem ismerték a Skoda típus rejtelmeit. Egyik szerelőtől a másikig jártam. Mon Dieu! Uramisten, csak nem ezzel a kocsival akar Magyarországra indulni? Örkényéknek ígértem meg, hogy Cannes-ban felszedem őket, és együtt kalandozunk egy kis ideig. Így szinte naponta száguldottam le a hegyről, kézifékkel csillapítva a rohanást. Egyszer Katinka kihajolt az ablakon. „Ezek a magyarok – mondta rám -, folyton mozognak! Ugyan miből telik nekik? No, majd megkérdezem a minisztertől!” Elfelejtettem, ki volt akkor a miniszter. Katinka, gróf Andrássy Katinka, első köztársasági elnökünk, Károlyi Mihály özvegye azonban bizonnyal számon tartotta. Elátkozott ambíció fűtötte a „vörös grófnő”-t. Az emberiség agresszív jótevőjeként gyermekotthonok és művésztelepek vezetésével kísérletezett, repülőgépet vezetett, Párizsban manöken volt, Londonban mentőautó-sofőr. A rossz nyelvek szerint, ha valakire szemet vetett szívbeteg férje mellett, nemre való tekintet nélkül nyomult. A történelemből is az extrém példákat kedvelte. Az első világháború utáni emigrációjából – amikor Dalmáciába száműzték a férjével -, íme, mit vett észre: „A volt Vrangel-hadsereg orosz tisztjei kokaint szippantanak, és szerelmi izgatószert kevernek a bolond báróné pezsgőjébe. Egy szép kaukázusi nő az Orosz Ház lépcsőjén szeretkezik a cári gárdatiszttel, vad éjszakai mulatozás után, az ártatlan nap sugarainál.” Ez ugyanaz a szem, amelyik észrevette alkalmi kisurranásaimat Cagnes-sur-Mer irányába. Magyaráztam volna, hogy én megbabonázva álltam József Attila emléktáblájánál, vagy éppen egy autószerelőnél könyörögtem féktömítésért? Katinka persze bátor asszony volt. Sztálin Párizsba költözött sajtócézárja, Willi Münzenberg megbízásából beszökött a náci Németországba, hogy a Reichstag

felgyújtásáról szerezzen leleplező adatokat a Dimitrov mentésére készülő könyv számára, melyen André Simone és Arthur Koestler is dolgozott. Nem tudhatni, mire ment volna Katinka a náci Németországban maradt szovjet kémek nélkül. A második világháború végére ez a csapat megfogyatkozott. Willi Münzenberget máig tisztázatlan körülmények között megölték. A prágai perekben André Simone-t, eredeti nevén Otto Katzot felakasztották. Csíkszentmihályi és krasznahorkai gróf Andrássy Tivadar a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula fia volt. A világszép Zichy Eleonórától, feleségétől négy lánya született. A lányokat Tivadar korai halála után ifj. Andrássy Gyula bel- és külügyminiszter nevelte. Andrássy Klára (Kája) kezdeti Habsburg-hűségét marxista forradalmárságra váltotta át. Csehszlovákia német megszállása után Prága körül szervezett szabotázsakciókat, majd Dubrovnikba (Raguza) menekült. A városkát eltaláló egyetlen német bomba leszakította mindkét lábát. Próbálták megmenteni, de a műtétbe belehalt. Egyébként Katinka is éppen Jugoszláviába dobatta volna le magát ejtőernyővel a második világháború idején. Ignotus Pállal együtt keresett összeköttetést Churchillhez, hogy partizáncsapatot szervezhessenek déli határainknál. A tervet azonban a szovjet hatóságok mereven elutasították. Magyarország – magyarázta a londoni szovjet katonai attasé – háborús bűnös, s a szovjet érdekszférában a felszabadítást majd ők, mármint az oroszok intézik el. Katinka egyik nővére, Barbara Mária Theodora, röviden Andrássy Borbála őrgróf Pallavicini Györgyhöz ment férjhez. A Habsburg-párti, legitimista politikust 1944ben hurcolták Dachauba, s egyetlen esztendővel szabadulása után elhunyt. György fiát, akit irodájának átkutatása után az ÁVO kihallgatásra az Andrássy út 60.-ba rendelt, a szovjetek elhurcolták, s egy szibériai táborban hagyta el az árnyékvilágot. Az 1950-es években Andrássy Borbálát a Besenyszög közeli Fokorupusztára telepítették ki, ahol egy módosabb gazdára kényszerítették rá lakóként. A 60. életévéhez közelítő asszony páratlan alkalmazkodó képességét bizonyította, hogy zokszó nélkül vett részt minden mezőgazdasági munkában, jól tűrte az éhezést, kapcsolatot tartott a nővérével, Ilonával, gróf Czirák Józsefnével. Amikor 1953 után némi mozgásszabadságot engedtek a kitelepítetteknek, meglátogatta az akkor már mozgásképtelen Batthyány Gyulát, az úri társaság páratlan piktorát, s intézni kezdte kivándorló útlevelét. A kitelepítés során emlékiratainak egy részét rémületében elégette, de ami megmaradt, az pontos és tehetséges leírása az alföldi mindennapoknak. PallaviciniAndrássy Borbála kitelepítési és ‘56-os naplója félelmes kortörténet. 1956 novemberének végén végül kijutott Bécsbe, s várta, hogy Antal fia is felbukkanjon. Pallavicini Antal ekkor garázsmesterként dolgozott. Előtte a rétsági páncélosezred tisztjeként kapott parancsot, hogy a felsőpetényi Almássy-kastély foglyaként senyvedő Mindszenty hercegprímást szabadítsa ki, és hozza fel Pestre. Pallavicini Antal őrgrófot ekkor már Pálinkásnak hívták. Családjával szakított, a Néphadsereg tisztjeként szolgált. Mindszenty kiszabadításáért azonban haditörvényszék elé állították, és kivégezték. Borbála hiába várt reá Bécsben.

Andrássy Katinka és Károlyi Mihály a Rajk-per miatt kényszerült újabb emigrációba. Elébb Mihály (1955, Vence), azután Katinka (1985, Antibes) hunyt el. A Kanadába elszármazott Borbálával nemigen tartották a kapcsolatot. Igaz, édesanyjuktól, Zichy Eleonórától talán életük végéig rettegtek. A kardos arisztokrata összevarratta a régi nagyregények pikánsabb lapjait. Az utcára akkor mehettek a lányai, ha elébb Bécsből táviratilag kértek engedélyt tőle. A nevelésnek annyi eredménye volt, hogy Katinka gátlástalanul szólt a miniszternek, hogy a magyarok túlságosan sokat mozognak. Honnan van erre pénzük?

ÚR VOLT-E VALÓBAN VRSUURU? A bársony és a bíbor Azt már a középiskolában megtanultuk, hogy „Isa ki nopun emdül oz gyimilstüül, halálnek haláláal holsz”. Könyvünkben Pais Dezsőnek volt ilyen olvasata egyedül, mert az a Halotti beszéden kívül nem közölt több ómagyar szöveget. Hát még amikor az egyetemen megtudtuk, hogy ez az olvasat nem is volt olyan egyszerű, s Mészöly Gedeon egészen másképp olvassa, mint az, akinek olvasatát nekünk hitelesítették. Bementünk hát a győztes, Pais Dezső órájára. A „bíbor” és a „bársony” szavakról esett szó. És ez nagyon csábító volt, mert a „bíbor” királyi palástot idézett, meg véres nyakú alkonyatot; a „bársony” puha selymének érintésétől pedig még a foga is vásik az embernek. Pais tanár úr azonban nem hitte, hogy a „gólya”, az elsőéves hallgató olvasni is tud. Ezért a mondataihoz lediktálta az interpunkciókat. Valahogy így: nagybetű, mondatkezdés, bársony, vessző, gömbölyű zárójel, eredeti jelentése, kettőspont, idézőjel, selyem, bezárva idézőjel, bezárva zárójel, pont. A nyelvészeti rövidítéseket másként lehetetlen megtanulni. Hogy a FgrRok, pont – az Zsirai Miklós dolgozata; hogy a Szófsz, pont – az a Bárczi tanár úr kaphatatlan Szófejtőszótára. Két hónap múltán már kiadta tüzét a „bársony”, vérvörösben ragyogott a „bíbor”. A rövidítések értése egy új szabadkőművesség titkos rejtjeleibe avatta be a hallgatót. Nagyon lenéztük, aki kiszakadt ebből a testvériségből. Például a Karinthy Cinit, aki már ott volt egyszer a Pais-tanszéken, tudta, hogy a „szerecsen” és a „trombita” olasz jövevényszavak – és mégis elment írónak. Pais tanár urat különben merő szeretetből, becézésből Tosunak hívták. Sok névről megtanultam az eredetét. A magam nevéből már néhány hónap után kihallottam az „onogur”, azaz „tíz nyíl” értelmét, ki tudja, milyen joggal. De ezt a Tosut nem mertem megkérdezni. Talán Togo, az egykori japán miniszterelnök metszett feje emlékeztetett a Pais tanár úréra? Pais tanár úrnak fekete kalap rejtette tar fejét, s csakugyan hasonlított Togóra. S Pais tanár úrnak még a kalapjáról is legendák terjedtek. A nyelvészek Budenz óta hetenként egyszer, kedden összejöttek a „kruzsok”ban. S hogy miért „kruzsok”? – csaknem száz esztendeje oroszul kezdtek tanulni a nyelvészek, azért hívják a nyelvészkört „kruzsok”-nak azóta is. A nyelvészet időszámítása lassabb, mint a többi tudományé... De miért költözött át a „kruzsok” az Erzsébet királynőből a Belvárosiba? – ezt találgattuk valamennyien. Futótűzként terjedt el, hogy azért, mert a ruhatárból ellopták a Pais tanár úr kalapját, így az Erzsébetbe nem lehetett többé járni e sérelem után. Ám nem hagyta ezt annyiban az Erzsébet. Bocsánatkérő delegációt menesztettek Pais akadémikushoz, és felajánlották, hogy a fekete, alighanem papi kalapot megtérítik. A küldöttséget maga Samu főpincér vezette, akinek süvölvény lánya

majdan nyelvész lesz. De Pais tanár úr nem engedett – a második delegációt már nem is fogadta. Eltelt egy évtized. Hiába óvta a rendesebb lelkeket Pais tanár úr attól, hogy literátorságra adják a fejüket. Mint az a régi kollégista, akinek vogul szavakról olyan gyönyörű gyűjteménye volt, és elégette – azaz Szabó Dezső. A literátorok leleplezték a legendákat. A Tosu a Tass vezérnév török eredete – ezt tanította Pais tanár úr két szemeszteren át. A Samu főpincér lányát is felvették az egyetemre. A „kruzsok” visszaköltözött az Erzsébetbe. Pais tanár úr nyugalomba vonult. Ha egykori „gólyák” összejöttünk, szomorúságunkban már csak utánoztuk a Pais tanár urat, ahogy utánozhatatlanul fejtegeti a „bársony” és „bíbor” szavakat, ahogy leleplezi, könyörtelenül, Anonymusból, hogy Vrsuuru nem volt úr, azaz török jövevénynév ez is, nincs benne a mi „úr” szavunk. Egyik hajdani vasárnap irodalomra csábító mesteremmel, Bóka Lászlóval ült Pais tanár úr a Belvárosiban. Én világibb társasággal toppantam be: a barátommal és annak feleségével, a színésznővel, aki gyakran hallgatta a mi bölcsész locsogásunkat. Bóka az asztalukhoz hívott. Egy kis rémülettel ültem le. Pais tanár úr és egy színésznő! Mi lesz, ha a tanár úr megtudja, hogy szellemét olykor derűvel idézzük? – Bársony, bíbor – vágta rá Pais Dezső nevére az ördögi memóriájú színésznő, s nemcsak én pirultam el, hanem a tanár úr is. Bóka bort rendelt, Pais tanár úr csak módjával szopogatta a kisfröccsét, a színésznő két deciket csurgatott le a torkán. Én a barátommal merültem el egy kényszeredett beszélgetésbe: egyikünk se akart tanúja lenni holmi „gaff”-nak. Zárórakor kaptam fel a fejem egy mondatra. A színésznő már egy árnyalatnyival közelebb húzta a székét az akkor hetvenöt éves professzorhoz, és tisztán csengő hangján a következőket mondta: – Maga olyan tehetséges! Igazán írhatna nekem egy filmet. Ennyit a profán világról. A fő kérdés az, hogy a hangrendváltó osztódásos ikerítés ősi jelenség, mely a finnugor nyelvek igen korai szakaszába világít be. Ugyanis a szóalkotás egyik fontos módjára mutat rá a mély és magas hangban eltérő szópárok önállósulása, így a kavar: kever, sőt a mál: mell esetében. A fő kérdés az, hogy a jelentésváltozásokat lélektani és tárgyi indításúakra osztják-e fel? A fő kérdés az, hogy van-e egyáltalán határozós összetétel, s nem puszta szokáse, hogy bizonyos határozós szerkezeteket egybeírunk? Ilyen fontos kérdésekkel foglalkozott Pais tanár úr pályája során. Meglehet tehát, hogy Vrsuuru nem volt nagy úr, de igenis nagyúr volt Pais tanár úr, sokunk olvasata szerint.

BUNYÓ A HALHATATLANSÁGÉRT Amelyben Latinovits Zoltán csaknem leüti a szerzőt Az évszámra természetesen nem emlékszem. Ez az 1970-es évek elején történhetett. Az angliai Cambridge-ből érkeztem haza, esztendeig ott tanárkodtam. Honvágy gyötört már a tanév végére. Mellbe vágott az augusztusi Budapest szépsége, klímájának különbsége Kelet-Angliától, folyton azt mondogattam magamban, hogy itt jázminillat van, holott a jázmin meg sem terem a mi aszfaltdzsungelünkben. A csomagomat is alig tettem le, felugrottam a szüleimhez, majd elindultam egy budai sétára. Szembejött velem egy hölgy, igencsak ifjú, amolyan húszesztendős. Nagyot köszönt rám, s én úgy tettem, mintha tudnám, ki ő. Termete szerint manöken lehetett, vagy tán sztriptíztáncosnő, mert volt ám úgy másfél-két évig sztriptíz Budapesten. Jöttek is fél a rózsás vidéki lányok vetkezni a kopott éjszakai bárokba. Egyszer egy szovjet delegáció tagjaival szemléltették meg a show-t. Az elvtársak nagyon élvezték a meztelen magyar valóságot, aztán tüstént betiltották az egész országban a sztriptízt. Kétszáz-háromszáz gyönyörű lány, működési engedély, állás és pénz nélkül, mint afféle munka nélküli hadsereg járta a várost a jó szerencsét várva. Azt mondja a lány, menjünk egy bárba. Gyorsan meggyőzött. Bemegyünk a bárba, s mielőtt még tisztázhattam volna, hogy tulajdonképpen kicsoda ő, belépett Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva. Én Ruttkait imádtam, Latinovitsot tiszteltem. Engem Ruttkai kedvelt, Latinovits rühellt. Nem volt értelme megkérdeznem, mit utál rajtam annyira, mert ez zsigeri utálat volt, kimagyarázhatatlan. A társaságomban levő hölgyet fölöttébb fölizgatta ennek a gyönyörű emberpéldánynak, ennek a valóságos lángelmének, Latinovitsnak a jelenléte. Miután köszöntünk egymásnak a Latinovits-párral, megkérdezésem nélkül is átült az ő asztalukhoz, s nekem nem volt mit tennem, a nyomába szegődtem. Latinovits kedvesen fogadott. Azt mondta: – A süket állat Lukács György után te is hazajöttél. De minek? Mondom erre én: – Gyere, Zoli, igyunk egy sört! Mire ő: – Sört csak a süket Lukács György iszik, meg te. Erre konyakot rendelt. A társaságunkba keveredett ismeretlen hölgy villogni próbált. Rámutatott Ruttkai Évára: – Te öreg vagy. – Rámutatott Latinovitsra: – Te részeg vagy. – Aztán rám mutatott: – Erre mit mondhatnék? De én – feszítette meg a blúzában rejlő két aranyalmát – szép vagyok, és fiatal. Latinovits egy ujjal sem nyúlt hozzám, nőt pedig meg nem ütött volna... csak ránk borította az asztalt. Konyak, sör az ölemben. A társaságomba szegődött hölgy magas fejhangon sikít, Ruttkai lefogja Latinovitsot. Én is elvesztettem a fejemet: a szomszédos asztalt borítottam rá a nagy színészre. Aztán elkezdtük döntögetni az asztalokat, s ahogy azt csak cowboyfilmekben láttam, módszeresen szétvertük a mulatót. Amikor már nem maradt törhető eszköz a közelünkben, se négylábú asztal, mert egy lábát legalábbis mindegyiknek kitörtük, a

tulajdonos jött oda a két lihegő, csuromvizes bajvívóhoz: – Művész urak, ha ezt minden héten megcsinálják közönség előtt, én fizetek mindent. Ekkor Latinovits átölelt, és a következőket mondta: – Ezek a civilek nem értenek soha semmit. Aztán átmentünk a Miniatűrbe, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, jómagam, s megittunk egy-egy pofa sört. Az ismeretlen hölgyet nem tudom, hol vesztettük el, de lehet, hogy még mindig ott sikoltozik a Fő utca sarkán, és azt hiszi, álmodik. Kortársaim egész sorára – akikkel tegnap még vígan kvaterkáztam, poharaztam, beszélgettem, vitatkoztam, azaz éltem – és az ő halandóságukra immár fakeresztek, sírkövek emlékeztetnek. Egy szép napon rá kellett döbbennem arra, hogy elmúlt kortársam már több van, mint élő, s én, Adyval szólva, immár a halottak élén vonulok. Eszembe jutott az is, hogy kár lenne az ő halhatatlanságukat azzal megrövidíteni, hogy azok ne emlékezzenek rájuk, akiknek emlékezniük kötelesség – el kell mondanom, amit a meszesedő emlékezet még megőrzött róluk. Az élők javára azonban nem kívánom halottaimat ünnepelni. Ha maroknyira zsugorodott is az élő kortársaim sora, nem lehetek igazságtalan hozzájuk. Egyszer Karinthy Ferenccel indultunk síelni valahová Szlovákiába, és a fáradságos nap után egy ócska eszpresszóban hirtelen emlékezni kezdtünk erre, arra, amarra. Ciniből – mert így hívták dr. Karinthy Ferenc nyelvészt és írót – ömlött a szó. Nemcsak közös mesterünk, Füst Milán merült fel e beszélgetés pengevillanásaiból, hanem azok is, akiket csak ő ismert és én nem: Karinthy, Kosztolányi, Babits... Az ő fonalukon eljutottunk már-már ama horizont tetejéig, amelyben éltünk, nevek röpködtek és művek, majd egyszerre csönd támadt. És akkor Cini, egykoron gonosz kobold, tréfamester, az élet császára, a hedonista (olykor nihilista) az öklével kopogtatta meg a homlokát, és azt mondta megrendülten: – Te öreg, ezt én mind a sírba viszem! Tapasztalatának, tudásának, emlékeinek javát mindenki oda viszi. Ráadásul Cinit szemrehányás sem érheti, hiszen naplófeljegyzéseiben (melyekben különben egykétszer belém rúg) remekművet alkotott, olyan önarcképet, amelynek dekódolására még maradtak emberek. Nem is erről akarok szólni, inkább arról, hogy az emlékezés éppoly kötelesség, mint az élő kortársak megbecsülése, akikről – egy nekrofil, temetésekre berendezkedő ország kultúrájának ízlése szerint – a legtöbbször akkor tudjuk meg az igazi méretarányokat, amikor már elbúcsúztunk tőlük. Miért ne mondhatnám el most itt, hogy a pesti utcán köztünk szaladgál Kertész Imre, Kertész Ákos, Kornis, Nádas, Esterházy, Konrád, Spiró, Krasznahorkai, Závada, Parti-Nagy Lajos, akiket bár megbecsülünk, persze sosem eléggé: a klasszikusok, a jelen óriásai köztünk járnak, olykor eltört szárú szemüveggel. Ők a múltunk jövője, akiknél nem érdemes megvárni, amíg a városligeti sétányon egy mellszobor alakjában néznek szembe velünk. Lassan-lassan centenáriumát is megültem azoknak, akikkel találkoznom adatott. Születésének századik évfordulója is elmúlt: Déry Tibor, magyar regény- és drámaíró, az ‘56-os írólázadás egyik hőse, aki hatvan fölött vonult börtönbe azért, mert vitték, mivel nem hajlott a kádári alkura. A börtön nagyon megviselte, klausztrofóbiában szenvedett, azaz épp a bezártságot nem bírta. Amikor egyszer azt mondtam neki, hogy szerintem minden ember ebben a betegségben szenved, rám

mordult, hogy egy dolog beteges formája hasonlít ugyan, de egészen más, mint a természetes iszony. Én egyszerre voltam jóban Karinthy Ferenccel és Déry Tiborral, akik között hol titkos, hol nyílt ádáz tusa dúlt, kivált azután, hogy Déry emlékiratában eléggé nyíltan szólt arról, hogy ő Arankával – azaz dr. Böhm Arankával, Karinthy Ferenc édesanyjával – hosszan tartó viszonyt folytatott. Karinthy Ferenc naplójából, mely holta után emlékirat és testamentum gyanánt jelent meg, jól tudom, hogy a mi viszonyunk akkor romlott el, amikor Déry Tiborról szóló életrajzomat hozta meg neki a posta. Karinthy Cini testi-lelki jó barátja, Devecseri Gábor is megvívott egykor Déryvel, s már nem emlékszem, milyen alkalomból, de egy verset tett közzé az Irodalmi Újságban, amely egy öreg pelikán jelképében jelenítette meg Déryt. Cinivel így hívtuk Tibort: az öreg pelikán. A Déry-életrajzra nem én jelentkeztem, hanem Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó igazgatója kért fel. It is an offer you can’t refuse – olyan ajánlat ez, amelyet nem utasíthatsz vissza, mondják a Keresztapában, s a mondás igazára egy csőre töltött pisztoly figyelmeztet. Így jártam én Illés Endrével. A főnököm volt. Azt azonban nem tagadhatom, hogy kedvemre való feladatot adott. Akkoriban Déryt nagyon nagy írónak tartottam, ma már műve csökkent az időben, kivált az öregkori alkotásokban, melyekben a mai olvasó a rendszerrel történt kiegyezés túlságosan is sok jelét vélheti felfedezni. Akkoriban én csak annyit mertem megkockáztatni, Déry lábánál ülve, levelesládájában turkálva, életrajzát írva, hogy a Popfesztivál nem rajzol eléggé valós képet az amerikai ifjúságról. Délutánonként dolgoztunk az életrajzon, ami a szerző jelenlététől természetesen – és akaratlanul – valaminő dicshimnusszá alakult át, és a munka könnyű vacsorával fejeződött be. Rendszerint pirítós kenyeret szolgált fel Déry felesége, a csodálatos Böbe, tea kíséretében. Egyszer Böbe nem volt otthon, s a vacsorát én készítettem. Kinyitottam a frigót, s abból duzzadó, lesütött libamájak meredtek rám. Berohantam a szobába, Déryhez, és diadalmasan jelentettem, hogy ma nem pirítós, hanem libamáj lesz. Déry Tibor, akinek fukarsága is legendás volt, rám mordult, hogy azt nem nekem készítették. – Egy miniszterhelyettes jön hozzánk vacsorára – mondta diadalmasan, mintha Homérosz, Shakespeare vagy netán Samuel Beckett térne be hozzájuk estebédre. Én megsértődtem ahelyett, hogy undorodtam volna. Azt hittem, nekem szól a lekicsinylés, holott azt kellett volna észrevennem, kinek szól az érdemtelen nagyrabecsülés. Vak voltam. Déry is.

EGY RÉGI NYÁR EMLÉKE Udvarol a belügyminiszter Féktelen ifjúkoromban, legényemberként módszeresen indultam hétvégi vadászkörutakra. Választékukkal az eszpresszók és bárok nem elégítettek ki, a diáklányok fácánosába is leereszkedtem. Évfolyamtársaim egy részét a karriercsinálás kalandja vonzotta, s ennek rendeltek alá mindent. Előttem minden karrier bezárult, amikor maga az APO, az agitációs és propaganda egypárti képviselete jelentette ki: nem vagyok marxista. Ezzel voltaképpen kivezetett a szükségszerűség birodalmából a szabadságéba. Engem attól fogva nem kötött az egyenöltözködés szabályzata; nem tartozhattam azok közé sem, akik pártgyűléseken gyakoroltak önkritikát kicsapongó életmódjuk miatt. Az APO tulajdonképpen visszaadta emberi jogaimat, s kivett a puritánusok iskolájából. Nem voltam egyedül. A pártpuritanizmus ellen egész földalatti szexuális forradalom bontakozott ki, melynek cinizmusa a melldöngető hiteknek is cáfolatává vált. A számon kívül maradtak népes serege bejelenthette igényét a szabálytalan viselkedésre. Halálra ihatta magát, hódolhatott az érzéki gyönyöröknek. Manapság, amikor az egész kiment a divatból, s helyébe a szerzés gyönyöre lépett, voltaképpen fel sem fogható, minő erkölcsi tartást adott a szocializmus páriáinak hedonizmusa. Voltak például felhőtlen nyárestéink. Arthur Miller A bűnbeesés utánjának egyik próbáját követően (én fordítottam) a darabban szereplő Tordai Terivel, a világszép színésznővel mentem vacsorázni a budai Régi Országház étteremben. Terinek azt rótták fel bűnéül, hogy szép volt, meg azt, hogy fedetlen kebleit osztrák filmekben mutogatta; nekem meg amúgy is mindent felróttak, kivéve azt, amiben őt marasztalták el... tehát volt miről beszélgetnünk. Szikrázó nyáreste volt, szikrázóan fiatal és szép az ifjú színésznő, aki kellő öniróniával már akkor Trézsi anyónak szólongatta magát, amikor még a huszadik életévét sem érte el. Én meg az, aki voltam s maradok. Rólam az a hír járta, hogy sikereket könyvelhettem el a nőknél. Mi itt a siker mércéje? Szerintem az, ha legmélyebb vágyunkat megvalósítjuk. Ám ez sohasem sikerülhet. Valójában mindenkit megkaphatunk, kivéve azt, akire a legmélyebben vágyunk. Akinek nem a csalódások sora a magánélete: hazudik. Vissza a szikrázó budai nyárba, a felhőtlen fiatalságba, a sikerbe. A páratlan premier után, a szöveg tolmácsa és a primadonna ül ott. Teri úgy ült ott, mint Marilyn Monroe. Akadtak sokan, akik Arthur Miller bemutatóit csaknem ellenforradalomnak ítélték. A darab főhőse Európába látogat, és dermedten éli át a holokauszt hamuját. Amerikából áttekintve az óceánon az emberek tömeges legyilkolása elképzelhetetlennek rémlett. A koncentrációs táborok egy részét felszabadító amerikaiak nem hittek a szemüknek. Volt tehát miről beszélgetnünk: Kálmán György alakításairól, Váradi Hédiről. A kerti vacsoraasztalnál ekkor rémülten vettük észre, hogy elhúzzák az asztalunkat határoló üvegfal függönyét, s mögötte bent ül a teljes Politikai Bizottság – Kádárral és a feleségével, Mária nénivel az élen, Aczél, Szurdi, Benkei, Apró Antal

meg a többiek -, akik a hatalom súlyától, az országért érzett aggodalomtól pillanatra sem szabadulván kotorásztak a fácánsült és a lazacszálkák között. A Politikai Bizottság igazából csak különteremben étkezhetett. Felvigyázóikat egy másik teremben etették, a sofőrök odakint trécseltek, ugrásra készen várták gazdáikat. A vezetők arcát mindig beárnyékolta a gondterhelt homlokráncolás. Az ételt már megváltották a nemzetközi munkásmozgalomért érzett aggodalommal. Kádár szürkében volt, a többiek is a szürke minden árnyalatában. Mária néni harisnyája a két világháború közötti matt, agyonszövött barnaságot árasztotta – odakünn a nyári melegben a széplányok lába igazi csokoládébarnára sült. Mária néni valószínűleg sohasem merészkedett a napra, holott ott volt Őszöd és Aliga I. és II. A kettő között nem létezett átjárás: a középkáderek a sövényen át nézték a felső vezetőket. Mi is üvegen át pillantottuk meg őket. Két szabad ember, a szabad levegőn, mint egy nyíltszíni felvételen ült a stúdió üvegfala mögé zárt rendezők előtt, akikben lángot vetett az irigység. Hiába írták, rendezték, vágták és szerkesztették a darabot, hiába övék a kasszába befolyt jövedelem – a közönség emlékezetében az a két nyomorult csepűrágó marad meg, ezúttal Tordai Teri és jómagam A Szépség és a Szörnyeteg amerikai giccsének e modern magyar változatában. A Politikai Bizottság tagjai úgy néztek minket, mint egy pornófilmet. A szexet nyilvánvalóan fajtalanságnak vélték. A munkásmozgalomban Rosa Luxemburg volt az, aki a szabad szerelem ígéretével csábította a német fiatalokat a baloldalra. Lenin nekirontott a később mártírhalált halt Rosának. A kispolgári erkölcs lett a kispolgárság megsemmisítésére felesküdött bolsevikok erkölcsi kódexe. A Politikai Bizottság tagjainak – balszerencséjükre – a vendéglőből távozáskor az asztalunk előtt kellett elhaladniuk, s felfogniuk, lereagálniuk, szublimálniuk, hogy a pornósztár és az APO antimarxistája talán szabadabban élvezi e nyárestét, mint ők. Az élen Kádár János haladt, aztán a felesége, utána Szurdi István, utólag azt hiszem, kereskedelemügyi miniszter, hajdani szociáldemokrata. Ő nyájasan odaköszönt, hiszen a fiai rendezőnek készültek. Aczél György előtt a felesége vonult, rosszalló arckifejezéssel. Így a felesége előtt ő sem merészelt nyájasra nyílni, ezért egész arca eltűnt a bajusza mögött. Jöttek nyomukban mások is, akik ezúttal sem fogták föl, hogy a világtörténelem itt, a szemük láttára íródik. A múltat eltörölték, de a jövőt nem voltak képesek. Ez az elöregedett vezetőség a fiatalokra nem számíthatott, mert azoknak már akkor máson járt az eszük. A vágy, a szépség, a nyár: legyőzhetetlen. Sorban az utolsóként Benkei belügyminiszter vonult el előttünk. Benkei a hadnagyaival érkezett. Benkei becsületére – s persze hatalmának korlátlanságára – jellemző: ő állt meg egyedül az asztalunknál, holott minket legfeljebb a rendőrségi archívumok képeiről s az ellenünk szaporodó feljelentőlevelekből ismerhetett. Az aktív belügyminiszter katonás modorban köszöntötte a művésznőt, gondolom a nyála csorgott. Aztán összekapta magát, majd rám mutatott. – A fiút bevágjuk tíz évre a sittre, maga meg eljön velem táncolni. A művésznő felkacagott. – Magával? – és beleivott a poharába, lesütött szemmel.

PESTI FOLKLÓR Egy slágerszerző emlékére 1946 kora nyarán még nem vezették be a forintot Lellén. Különben az országban sem. A Navy Catban arannyal kellett fizetni a borért. A Fabinyi penzióban Anita Best énekelt Les Hughes zenekarával. A Fogasban csak egy kis eszpresszóban verte a zongorát Tassy Tomi. Feljebb, Boglár felé megnyílt az Éva. A pincérek apró patikamérleggel járkáltak, és csipesszel vették ki a tört aranyat a vendég kezéből. Az Évában lépett fel Kapitány Anni. S volt egy slágere, az Úgy várlak. Úgy várlak, egy speciális okból, Mit elmondani szégyen, Úgy kérlek, légy enyém... Kapitány Anni nem késlekedett bemutatni a szerzőt. Ott ült az egyik asztalnál. „A költőkirály” – közölte Zsütiről kacér mosollyal. Esztendő múltán Fényes Kató elhagyta az országot. Kapitány Anni is külföldre távozott. Anita Best eltűnt. A fordulat éve körül a legjobb erők hagyták cserbe a piacot. A költőkirály és társai csalódottan vehették tudomásul, hogy az újabb rendszerváltásban sincs helyük a nap alatt. Nem volt jó életük a múltban. Életrajzuk ugyan megíratlan, de néhány adatot talán őriz egy-két társ és jó barát. Az irodalomtörténész például aligha tudhatja megrajzolni Halász Rudolf ifjúságát. A dokumentumok jószerivel elvesztek. Halász egy vándorcirkuszos fogadott fiaként nőtt fel; kamaszkorában nemegyszer ligeti parkokban virradt rá a hajnal. Nevét olyan halhatatlan táncdalok őrzik, mint az Este fess a pesti nő / mikor picike száját festi ő. A Horváth Jenő (mások szerint Hadai Győző) zenéjére írott dal halhatatlan soraiból csak egyetlen mintát, milyen a pesti nő: Nappal stoppol, port töröl, De este fél kilenc körül Már dáma megint, taxinak int. Szenes Iván ugyanakkor a polgári biztonságból tört be a versírásba: árvaszéki ülnök volt, majd újságíró és a Cirkusz Vállalat osztályvezetője. Szenes és Zsüti vetélytársak lettek. Kinek játszották több dalát, kinek volt több bemutatója? Szenes Iván művészcsaládból származott. Apja, Szenes Béla színpadi szerző volt, miként nagybátyja, Szenes Béla is – így szinte észrevétlen nőtt bele a szakmába. A kis Guttmann, vagyis Zsüti a semmiből jött, egy tönkrement harisnyagyáros fia volt. Lézengő ritter a lóversenyen, a kártyaszobákban. A nehéz időkben leveleit a következő címre kérte: Hungária gőzfürdő. Ott aludt – félórákat. A kabinos harmincpercenként ébresztette, s csak újabb borravalóért hagyta elszunnyadni. Városi legenda keringett arról, hogy Zsüti – talán az ideiglenes fürdőlakás emlékétől menekülve – nem szeretett fürdeni. Egyszer fontos ügyben hívták telefonon. A felesége kérte a telefonálót, hívja később, mert Zsüti a fürdőszobában

tartózkodik. Bocsánat, téves. Zsüti ugyanis nem lehetett a fürdőszobában, Zsüti nem fürdik. Legendás történet, hogy a munkaszolgálatra behívott és Ukrajnában szolgáló Zsütit kiváltotta a kor legendás dizőze, Karády Katalin, és Pestre hozatta egyetlen verssoráért. Karády akkori vőlegénye, Ujszászy István tábornok, kémelhárító-főnök állítólag tankon szállíttatta fel Zsütit Budapestre. Ebből Bacsó Péter filmet költött Hamvadó cigarettavég címmel, holott ezt a dalt nem Zsüti, hanem Hegedűs Tamás írta. Miként nem Zsüti írta a Hiába futsz, hiába menekülsz című dalt, hanem Malcsiner Béla. A háború után a slágerháborúk szelíden és szolidan zajlottak. A szocialista realizmus vidámságának követelménye még itt is érvényesült. Az 1950-es években a Szénát hordanak a szekerek parasztromantikája uralkodott. A talajukat vesztett slágerszerzők a Royal számára dolgoztak jobbadán. Itt léptek fel a színpadok száműzöttei: többek közt Kiss Manyi, Sennyei Vera. Egy idő után sikerült megszerezni a ligeti liliputi színháztól Mezey Máriát – a törpe embereknek túl nagy előadásszámot kellett teljesíteniük, s Mezey nemigen bírta a vasárnapi három szolgálatot. Ő volt a kikiáltó. A Royal pedig a menedék – de hát itt is sok volt a szempont és értekezlet. Egy időben kiadták az utasítást, hogy az öltözőket ki kell dekorálni. A művésznők lelkesen, éjt nappallá téve dekoráltak. Sztárfotóikat aggatták a falra, s mikor jött a bizottság ellenőrizni, mindenki elámult. A bizottság más fényképekre számított. Rákosi Mátyást, a bőrhajú vezért hiányolták. Nehéz idők. De a minisztérium ekkor is a legjobb erőkre támaszkodott. A költőkirályt behívatta a slágerügyekben felelős miniszterhelyettes, Aczél György. A beszélgetés állítólag így hangzott el: – G. Dénes György? – kérdezte a főnök széles mosolya. – Nagyon örülök. – Örülhetett is: azon ritka emberek közé tartozott, akik ismerték a költőkirály polgári nevét. – G. Dénes elvtárs, bajok vannak a slágerfronton. Mi számítunk az elvtársra. Mi magával akarjuk kiűzni a Zsütiket. Dénes megígérte ünnepélyesen, hogy a maga részéről segít kiűzni a Zsütiket. Miután egyik nevével megígérte, miszerint a másikat tönkreteszi, békésen távozott. Tudathasadásnak nyoma sincs a műveiben. Ha jellemeznünk kellene a műveit, az embert és a költőt, elsőnek azt jegyeznénk meg, hogy sohasem akart több lenni annál, amire vágya és kedve predesztinálta. Adyról feljegyezték, hogy egyszer Zerkovitzcal lépett költői versenyre: így született a Kató a misén. Arról nincs dokumentumunk, hogy Zerkovitz bármikor is megpróbálkozott volna komolyabb versekkel. Ezzel szemben a rádió négymillió embernek sugározta a költőkirályt. Valami titka volt: esztendőnként négy-öt slágere befutott. Köztük olyan kiugrásai voltak, mint a Manci a kis pesti lány. A Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk már-már a halhatatlanságot ostromolja. A Járom az utat címűt, füttyel kombinálva, egy azóta külföldre távozott énekes vitte sikerre. Külföldön könnyezve hallgatják – ez a kinti magyarok kedvenc honvágydala. És a Nekünk találkozni kellett? Szabó Lőrinccel, a magyar irodalom választott koronázatlan királyával ültem az egykori Gresham kávéházban. Találkozásunk célja az volt, hogy Lőrinc átadja nekem az orosz költő és diplomata, Tutycsev magyarra fordított verseinek kötetét. Szabó

Lőrinc akkoriban jobbára versfordításokból élt, és közvetítésemmel egy-két ilyen versét folyóiratokban helyezte el. Lőrinc komolyan tusakodott magában. Önkéntes szolgálataimat ugyan elismerte, ugyanakkor egy tizenhat forintos kötetet kellett átnyújtania a fiatal s eléggé rosszul kereső szerkesztőnek. Végül rászánta magát, és elkérte a kötet árát. Ekkor tűnt fel a kávéházban Zsüti. Habozás nélkül állt meg az asztalunknál. „Ez Zsüti, a költőkirály” – mutattam be a slágerszerzőt a magas költészet királyának, Szabó Lőrincnek. Szóba került a fordítás, hiszen találkozásunknak ez adott alkalmat. Zsüti tüstént előállt a fordításaival. Zsüti csakugyan érzékeny fordító volt. Kevesen tudták, hogy a híres Honvágydalt 1956. október 23-a délelőttjén vette fel a rádió a sanzonett, Boross Ida tolmácsolásában. Ez a magyarul hangzó dal sem volt eredeti – Zsütihez eljutottak Doris Day és Dean Martin slágerei. Szabó Lőrinc vizsgáztatni kezdte Zsütit, mondjon már példát a fordításaira. Erre Zsüti rákezdett az Oh Mr. Teliman, Teliman banana angol szövegére. Ezt ő úgy magyarította: „Ó, Miszter Teliman, teli van a kosaram banánnal!” Szabó Lőrinc elismerően csettintett. Zsüti olvadozott a dicsérettől. S nem bírta szerénységgel. Na és a Manci a kis pesti lány? Azt is én írtam! Lőrincnek is lett volna mivel büszkélkednie, de a csúnya Tutycsev-kötetre meredt, amelybe az életét ölte saját versek helyett. Zsütivel később számos zenés darabot fordítottam. A My Fair Ladyt, a Csókolj meg, Katámat s még vagy egy tucat musicalt. Zsüti nyaranta a Tihanyi-öbölben vitorlázott, nemegyszer kötött ki a hajónk mellett Siófokon. A Kossuth-díjat posztumusz kapta meg egy műfaj, a „Zsüti” megteremtéséért. Szenes Iván leánya egy bulvárújságnak mesélte el, hogy édesapja a szívéhez kapott. Egy slágerszerző csak a halála után kitüntethető?

EGY FÉLKEGYELMŰ MESÉJE Megismerkedés magasabb énemmel Szombat este hét óra. Giovanni, az építész Rómában, Monique, a pszichológus Párizsban és szerény társuk Budapesten mély meditációba merül. A Skót-felföldön, egy kommuna tagjaiként ígértük meg egymásnak, hogy szellemünk minden erejét arra összpontosítjuk: az energiák szabad áramlásának erőterében egymásra kattanjon a gondolkodásunk. Buona sera, Giovanni, Bonne nuit, Monique, összpontosítok. Lehunyom a szemem, és arra emlékszem, hogy egymás nyitott tenyerét fogtuk a bizalom jegyében. A kör közepén ott lobogott a gyertya lángja, míg lelkünk vezetője a föld szellemét hívta közénk. Add, hogy ezen az estén megtaláljuk magunkat! Testünket elengedve fókuszáljunk a magasabb öntudatra! Új világ hasad, s mi máris részesei lehetünk ígéretének. Monique holnap a konyhán dolgozik, Giovanni a termőföldet talicskázza fel a hegyre, míg én a szentély felé igyekszem, ahová csak meztéláb a belépés... *** A planetáris faluban jártam, a felföld fővárosától 32 mérföldnyire. A helység neve Forres, ide érkezett Macbeth ama csata után, amelyben legyőzte a norvégokat. Itt avatták Cawdor thánjává, innen indult a kastélyába, ahol megölte a királyt. Shakespeare sohasem látta e tájat, a földre hajló égboltozatot, a dús vegetációt, s a zsinórban szakadó eső sem áztatta. Mégis milyen tökéletesen, minő beleérzéssel írta le, hogyan indultak meg a birnami erdő nyírfaágai Dunsinane-nél. A boszorkányok, akik szörnyű jóslatukkal gyilkosságra biztatták, itt táncolták körül üstjüket. Másfél száz esztendeje Forresben még boszorkányokat égettek. – Hová készül? – kérdezték érkezésemkor Forresben az első kocsmában. – Findhornba – mondtam. – A furcsa farmra? – és lehervadt a kocsmáros arcáról a mosoly. Hogyan kerültem erre a furcsa farmra, kérdeztem magamtól én is, amikor egy elhagyatott és már-már romos egykori hotel közös szobájában negyedmagammal húzódtam meg. A motyóm a földön, négy pokrócba burkolóztam a hidegtől. Szobatársaim egy osztrák, egy dán, egy ír. Holnap, ahogyan ígérték, megismerkedhetem magasabb énemmel. *** Magasabb énemnek három asszony mutatott be három napon által. Shakespeare „weird”, azaz furcsa hölgyeknek nevezi boszorkányait – az enyémek sem maradtak el mögöttük. Szatya hideg és csöndes beszédű; német származású, Franciaországban élt, s most Skócia ad otthont neki. Nevét egy indiai meditáció alkalmából változtatta meg, s immár esztendők óta Findhorn lakója. Nappal overall, magas szárú Wellington-csizma, este finom párizsi öltözék van rajta, s még egy kis festék is. Három nyelven hibátlanul beszél, s a hangja elhalkul, amikor a fák, a virágok

szellemét idézi. Hangolódjak, mondja, és én igyekszem hangolódni, de nem találom a fókuszomat. Ekkor megfogja a kezem, és mosolyog. Az új tudat, mondja. Nem jár át? Még nem, feleltem Szatyának, és vártam az éjszakával birkózó világosban. „Tart még az éj?” – kérdik a Macbethben is, s felelik rá: „Vitatkozik most épp a virradattal.” Ezen a szélességi körön májusban megnyúlnak a napok, észak tengere dűnéket képez a halászfaluban, ahol egy elhagyatott szálloda, egy kempingtelep és az erdő ad otthont a nap gyermekeinek. Majd holnap, vigasztalt Szatya. Holnap megbirkózunk a sárkánnyal. *** Nem volt hová mennem, vallotta Szatya is, aki alighanem mindent megpróbált már. Nem volt hová mennem, súgta Karin is, második boszorkányom. Nem volt hová mennem, mosolygott Lynn is, egy londoni butik hajdani tulajdonosa. A telep, ahol most én is sátrat vertem, a kempingből nőtt ki. Peter és Eileen Caddy, a két guru itt kezdett prédikálni, a természet harmóniájáról, a fák és a füvek beszédéről, a fény felé néző tekintetről s a közösség egyetértéséről. A világot megrontotta a becsvágy, a tülekedés, pusztulnak az erdők és a vizek, s elkorhad az emberi lélek is. „...mikor / A vén idő már felejti magát, / Mikor Tróját szétrágta az eső, / S várakat nyelt el a vak feledés...” – mondja Shakespeare-nél az Idő. Nos, itt Inverness és Cawdor várainál különösen időszerűnek rémlett a prédikáció, bármennyire a spiritualista irodalom hordalékából, vallásos reminiszcenciákból állt is e tanítás. Századunk világégése a trójai háború, falai immár sohasem épülnek fel. Mert még ott is, ahol falak épültek – netán villogó-csillogó üvegpaloták, ahol a technika nemcsak legyőzte, hanem már-már pusztulással fenyegette a természetet -, visszavonhatatlanul elpusztult valami. Már Trójánál is, már Shakespeare-nél is... a nagy világégések nyomában testvér testvérre támad, fiú az apjára, alattvaló a királyára. Miért nem hiszi el legkedvesebbik leánya, Cordelia hűségét Lear? Mert a hűség és tisztelet anyanyelvét feledte a világ. A XX. századra, két világégés után a fogyasztói társadalom fiatalsága elegendő anyagi tartalékhoz jutott ahhoz, hogy megtagadhassa atyáit. Még a győztes fegyverekkel sem tudott közösséget vállalni. Alternatív mélykultúrák bugyrai nyílottak meg előtte: a rock fülsértő muzsikája új harmóniát teremtett. A fiatalok kultúrája ekkor a kisebbségek anyanyelvét sajátította el – a néger blues, a hajdani telepesek country és western zenéje szülte meg azt az eszperantót, melyet Kamcsatkától a Fokföldig minden tizenéves érteni vélt. A csalódásból születtek itt új s ingatag hitek, egyikük sem tartott hosszabban fél évtizednél. San Francisco utcáin indiai ruhában vonultak fel a virággyerekek. Szellemi képviselőjük, Ginsberg, a költő, Buddha megjelenését várta a mennyekből. Londonban a Beatles koncertjeire sereglettek a hívők és a csalódottak: a gombafej mégiscsak szebb alakzat, mint a Hirosima és Nagaszaki fölött bodorodó atomfelhőé. 1968 Párizsában a képzelet uralmát hirdették meg a falfirkák, majd a levert diáklázadás nyomán, úgy rémlett, a képzeletet száműzik elsőnek a nagyvárosokból és az egyetemekről.

Íme, itt a száműzöttek egyik telepe, ahogyan Eileen Caddy karavánparkjából kinőtt. Nem véletlen, hogy 1970-re a kommuna taglétszáma 340 főre növekedett. Angolok, belgák, németek, amerikaiak és osztrákok a felföld fenyérére menekültek, s dideregve fogták egymás kezét. Vajon nem Macbeth igéit mormolták északra menekülvén: Az élet csak egy tűnő árny, csak egy Szegény ripacs, aki egy óra hosszat Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű Meséje, zengő tombolás, de semmi Értelme sincs. *** Állatot nem ölünk, miképpen embert sem. Vegetáriánusok vagyunk, a répát és a burgonyát a másik brigád szedi ki a földből, mi meg a konyhán készítjük el háromszáz ember ebédjét. Hatan vagyunk. Az egyik vezetőnk, Lynn a konyhaasztalhoz irányít. Kézfogás és meditáció, középütt gyertya. Aztán kötény kerül rám. A burgonyát elébb egy német asszony mossa, utána kerül hozzám. Nem fogy a kezem alatt. A fekete, vásott részeket kisebb késsel, a testet nagyobbal vágom, szeletelem. Háromszáz ember, ha csak három szemet fogyaszt, az kilencszáz burgonya, de már túl vagyok az ezrediken. A vörös káposztát egy idősebb amerikai férfi passzírozza át egy vágógépen, térdig „vérben” áll. „Előbb felneveltem a gyermekeimet. Dolgoztam, hogy nekik jobb legyen. Hét esztendővel ezelőtt érkeztem ide először. Négy évig a konyhán és a kertben dolgoztam, majd visszatértem a Tengerentúlra. Mihez kezd azonban a teljesítményre és a magányra épülő társadalomban a magamfajta? A gyermekek kirepültek a fészekből, a feleségem elhagyott. Majdnem egy teljes esztendőt ültem a tévé előtt. Azon kaptam magam, hogy visszabeszélek a képernyőnek. Másnap összecsomagoltam, átrepültem Európába, és meg sem álltam Findhornig.” Mindenki csatlakozhat a közösséghez? Ó, nem. Mint a szektáknál általában, a jelölt beavatási szertartások során át jut el a kiválasztásig. Az első lépés a „kísérlet hete”, olyan, amire most én szegődtem ide. Aki maradni kíván, maradhat, ám az első két esztendőben afféle fizetővendég, akinek a munkája mellé még pénzt is fel kell ajánlania, igaz, nem túlságosan sokat. Végső tagságáról, alkalmasságáról a bizottság, igazából azonban egyetlen ember, Harley dönt. *** Sovány, fekete hajú fiatalember. Mielőtt a rendes tagságról döntene, meditál, a megvilágosító szót lesi az égből. Ilyenkor nem valamely valóságos istenséggel társalog magányos meditációján, inkább a természet szellemével. Harleyt inkább tisztelik, semmint félnek tőle: szava parancs. Amikor például én renitenskedem, nem találom felsőbb énemet, másnapra enyhül a spirituális kötelmek sora. Harley mindarról tud, ami a hotelban, a kempingtáborban, a vitakörökben, a földeken vagy a konyhán történik – hadnagyai, alhadnagyai és közlegényei föltétlen engedelmességgel szolgálnak neki. Politikusokkal levelezik, a rendezvények

holtszezonjában Európát és Amerikát járja, kapcsolatot tart fenn más szektákkal vagy politikai intézményekkel, az Európai Parlamenttel. Együtt étkezik viszont a csapatával, maga sem riad meg a munkától, felhúzza az overallt vagy a jelképes Wellington csizmát, tapodja a sarat a veteményesben. A „kísérlet hetét” most egyértelmű sikerként könyvelheti el: két tucat ország képviselőinek mutathatja be a közösségformálás és meditáció findhorni receptjét. Findhornban mindenki mosolyog. A szembejövők átölelik egymást, virágot nyújtanak át. Csak nevetni nem láttam Findhornban senkit. *** Harleynak saját nyomdája van a kempingtelepen: ott sokszorosították a kártyákat, melyekre egytől tízig a jó és rossz tulajdonságokat rangsorolták. Hogy az irracionális tulajdonságok a legmagasabb, az önálló gondolkodásra vallók a legalacsonyabb értéket képviselik, az természetes. Írjuk fel mégis a táblára, hogy honnan fenyegeti a legnagyobb veszély az emberiséget. A katonaság! A papok! A politikusok! A hivatásos tanárok! A tábla mellett a sokszínű sárkány, alatta felírás: viszály a népek között! Azt kellene most legyűrnünk. Mindenki megfesti a maga sárkányát, és ezzel legyőzi azt. Amit lebírunk magunkban, azt a világban is könnyebb lesz. Minő rettentő komolysággal festi sárkányát Giovanni, a római építész! Minő elmélyültséggel Monique! Akkora lenne a világban a csalódottság mértéke, hogy egy-egy gyermekjáték, helyzetgyakorlat, békét szimuláló koreográfia azonnali megnyugvást hoz felnőtt lelkeknek? Miféle sérülések és tapasztalatok érhették azokat az embereket, akik Findhorn rododendronjai között, a világtól elzárva próbálják megváltani a lelküket? A táblán felírt „ellenség” jellemzésében sok a helyesírási hiba. Lelki kalauzunk, Barbara, meglehet beavatott a meditációban, műveltsége azonban középiskola alatti. A helyesírási hibák ébresztenek rá a kommuna egyik titkára. A földmunkát a szemináriummal, a krumplipucolást a meditációval köti össze Findhorn. S a méltóságuktól megfosztott embereknek, akár játék formájában is, a méltóságukat adja vissza. Itt mindenki egyszerre fizikai és szellemi munkás. Egy hierarchia része, s mégis egyenlő. Utópiák hordalékából, filozófiák párlatából, szent eszmék üledékéből Findhorn szűrte le az alkalmazhatót. Túlságosan könnyű lenne a sárkányfestést gyermekes játékként elutasítani. Egy portugál asszony boldogan sikolt fel: legyőztem a sárkányt! Még a balhiteknek is van nemessége és ereje a mindentudó cinizmus fölött. *** Tudom már, hol láttam ezt a fekete hajjal keretezett asszonyarcot, a sápadt bőrt, a mélyen ülő szemeket, Szatya fejét. Így rekonstruálták képzeletből a szonettek fekete asszonyát. A rejtélyes asztrológust, Simon Formant kereste fel ama bizonyos hölgy – neve szerint állítólag Emília -, hogy sorsát tőle megtudakolja. És Forman volt az, aki Jakab királynak, különben egy démonológia szerzőjének azt a boszorkánytáncot mutatta be, mely oly szerves helyet kapott Shakespeare Macbethjében.

Mikor fordulnak férfiak és asszonyok asztrológushoz? Mikor spiritisztákhoz és meditálókhoz? A szonettek fekete hölgye – ha igazak a legvalószínűbb feltevések -, udvari zenészek gyermekeként látta meg a napvilágot, egy öreg udvaronc asszonya lett, majd a fiatal Southampton és az idősebb, de pénztelen Shakespeare szerelme között hányódott. Mikor újra férjhez adták, már csak az asztrológus útmutatása maradt a számára. Szatya, Karin, Barbara – magányos hajótöröttek. Egybehangzóan vallják, hogy nekik már nincs más útjuk a világban. Shakespeare hölgyei – vajon nem Shakespeare nevezte a kor szóhasználata szerint és épp a szonettekben pokolnak a női nemi szervet? A fiatalság felszabadulási harcában, az 1960-as években előkelő helyet foglalt el a szexualitás. A polgár álerényével szemben a nyílt szabadosság örömét vállalták. Findhornban, úgy rémlik, ennek is vége. Nem állítja itt senki, hogy szüzességi fogadalmat tettek a lányok és a fiúk, de a meditáció szelleme száműzte az erotikát – Findhorn ebben is az utolsó állomás. Úgy rémlik, a hely angyala nem nézi jó szemmel a szabadosságot. Szatya csókja testvéri és hideg. Lady Macbeth a pokol erejével csábítja becsvágyó férjét a gyilkosságra. Findhorn lakói iszonyodnak a gyilkosságtól, legyűrik a testet, fárasztják, hogy egészen szellemüknek élhessenek. *** Ezek a csoportok nem egészen veszélytelenek. A nagyvárosok utcáin nem egyszer feltűnnek Hare Krishna követői, indiai lepelben, cintányéros dobbal a kézben, leborotvált hajjal. A világot behálózó szervezetet próbált felépíteni a már sok országból kitiltott szcientológia, Moony úr csoportosulása. Emlékezetes még Jones prédikátor végzetes kalandja az őserdőben. A napfényes Kaliforniából csábított át százakat, majd leölette őket, olykor egymással. Meditációs csoportként indulnak útra a holnapi áldozatok. Findhornban egy percig sem hagyott el a veszélyérzet. Csupán a vakhittel társul az engedelmesség ilyen alázata. Egyik nap egy német lány leborotválta a haját, csak a tarkójáról hajlott le egy vékony fonatú varkocs. Van valami öncsonkító igyekezet az alkalmazkodásban. Az emberiség megváltói az emberiségtől elkülönülten akarnak élni. Filip, a holland Erraid szigetére hív. A nehezen meggyőzhetők, a spirituálisan készületlenek ettől az élménytől lépnek leginkább a megtérítettek útjára. A nyugatskóciai sziget gondnokságát Findhorn közössége vállalta el. Előőrsként hét felnőtt és öt gyermek telepedett meg ott; berendeztek gyertyakészítő műhelyt, máriaüveg-festő ipart, szövő- és fonóműhelyt. Önellátók. A legközelebbi szigetre ritkán jár a komphajó, a posta is csak hetenként egyszer. Filip szerint Erraid szigete az európai kereszténység legősibb települése; térítők és próféták éltek a földet sapkaként takaró horizont alatt. Filip minden nyarát a telepen tölti, de van egy önálló holland csoportja is, miként Willynek Ausztriában, Waldviertel tájékán. A meditációs zsargon még azt is kitalálta, hogy minden országban „források” nyíljanak. Olyan „resource” személyek hálózatáról van szó, akik Findhorn szellemét hirdetik, oda jelentkezőket toboroznak. Úgy rémlik: az ártatlan utópistákat egy falanszter paramilitáris szervezete fogja össze.

*** A boszorkányok jóslatát ketten hallgatják: Macbeth és Banquo. Egyikükből király lesz, a másikukból nem – viszont annak fiai fognak uralkodni, aki nem jut a trónra. Macbethet a félelem ösztönzi egyre több gyilkosságra, mert tudja, hogy ivadékai nem bírhatják a trónt. Egy hajdani szellemes tanulmány azt vizsgálgatta, hány gyermeke volt Lady Macbethnek – de hát nem mindegy ez? A mai Európában a gyermekek fordítottak hátat a szülőknek, és az önállóságért folytatott küzdelemben siklanak vakvágányra. Minden fanatizmus az értékválság talaján virágzik; s mily nehéz tetten érni természetét, amikor a szeretet igéibe burkolózik. Családpótló közösségek szaporodtak el Nyugat-Európában és a Tengerentúlon, amikor számos fiatal úgy érezte: a szülei érte ölnek, az ő nevében. Először világi hitek irányában tapogatóztak, és szentté avatták a jelent. Az örök jelen megvalósításának első eszköze: a kábítószer. Hogy statisztikái felfelé ívelő tendenciát mutatnak, nem csodálható. Kérdeztem Szatyát, hogy átment-e a kábítószerszakaszon? Hát persze – az indiai út mindig azonos a kábítószerrel. Kérdezem Karint, vajon megpróbálta-e? Világos – először a fűvel, marihuánával kezdődik, aztán a fehér por következik, a kokain; szippantva, majd a melegített pipában (freebase), s aki nem tud megállni, rálel az injekciós tűre. Heroin. A kertben nézem a feltűrt ingujjakat, látom-e a tű nyomát a véna körül. Nem. Harley szerint ezt a szabályt vasfegyelemmel tartják. Nem akarnak összeütközésbe kerülni a rendőrséggel. Ezt nem csodálom. A faluban amúgy sem nézik őket jó szemmel. Egy farmert faggattam, milyenek is a szomszédjai. A felföldi beszédet nehezen értem: mintha fonetikusan mondaná ki az angol szavakat. „Furcsák... A háború alatt kiképzőtábor volt itt, még ma is működik a környéken a Királyi Légierő gyakorlópályája. Olyan a telep, mint egy kiképzőtábor” – feleli a farmer, majd hátat fordít, és elcammog. Mintha a tenger nyelné el az alakját. *** Moray öblében a nyolcszögű színházépületet a „Világegyetem csarnoká”-nak keresztelték el. Még a konyhán ismerkedtem meg, a mázsás krumplihegy mögül kibeszélgetve Európával. New York-i lány. Maga megőrült, mondom neki felbátorodva, mert tán senki se hallja. Ide menekül New Yorkból? A versenyt, azt nem lehet bírni, válaszolja Európa. Itt, Findhornban leveszi a kötényt, és rohan a színházi próbára. Ő játssza Európát a kísérleti beavatás hetének záró előadásán. Meglep, amikor a zsúfolt nézőtérről a mágikus hatszög közepén egy lenge fehér lepelben meglátom a konyhalányt. Igen szép. A festék és a reflektorfény pírt varázsol az arcára, a zene hangjaira menekül – Európát üldözik. Találkozik végül egy állapotos asszonnyal, s a jövő reményében megnyugszik. A történetet a felföld varázslója, Merlin meséli el, hogy végül a népek barátságára utaljon. Az új öntudat fényében egymásra lelnek fajok, vallások, népek. Didaktikus a darab, s egyre jobban érzem a tankönyvízű fogalmazást minden beszélgetésben. A megváltottak szólanak itt a körön kívül rekedtekhez. Amíg bennünk nem ragyog ugyanaz a fény, mint bennük, addig enyhe, lenéző gúnyt árul el a gomblyukban virító szeretet. A vendégben megindul az igazodás mechanizmusa. Maga is mosolyog, ha a szent

megvilágosodás papnőjével vagy papjával találkozik, a zsargon úgy kúszik a fülébe mint rejtelmes bogár – ráhangolódik. Merlin, a varázsló leveszi sapkáját, az apró pszichodráma úgy másfél óra alatt megoldja Európa gondját, felharsan a dal, skót, ír, német, sőt orosz nyelven is, kiűzetett a gonosz, mindenki legyőzte a maga sárkányát. Ajándékként féldrágakövek kerülnek elő, ametiszt és topáz, ezeket a meditációnál illik szorongatni, majd visszajönni vele Findhornba. Titkos belépő, rejtelmes jel, az új testvériségé. Teljes héten át esett az eső. Zsinórban és kivédhetetlenül. Európa megtalálásának másnapján azonban kisütött a nap, tágult a horizont. Virágültetési ceremónia az európai kertben – minden nemzet lelkéért egy-egy virág. És csakugyan meghasadnak a fellegek, a nyargaló szél maga előtt kergeti a zivatart, s egy helyben írott európai himnuszra kezdődik a szertartás. *** Elmondhatnám itt mindenkinek, hogy engem Shakespeare vértezett föl. „Azt mondják, a csodák ideje elmúlt” – mondja Lafeu a Minden jó, ha vége jóban, a nagy európai racionalista, Vas István fordításában. „Azonkívül itt vannak a mi filozófusaink, hogy a természetfölötti és megmagyarázhatatlan dolgokat köznapivá és meghitté tegyék. Innen ered, hogy tréfát űzünk a rémületből, és inkább áltudomány mögé sáncoljuk magunkat, semmint ismeretlen félelem kerítsen a hatalmába.” Macbeth félelemből gyilkol. Élete színterének mai lakói a félelemtől hajtva menekülnek az áltudományba. S ebből a szempontból mindegy az indulat szépsége, a magatartás nemessége. Hogy ebben osztozhassunk velük, ők szabják a feltételeket. Nekünk kell részesednünk elébb a misztikus élményben, hogy velünk dialógusra lépjenek. Nem tudjuk, vajon a szonettek fekete hölgye valóban a kegyeiben részesítette-e a koldus-színészt, Shakespeare-t. Arról azonban írásos bizonyítékok állanak rendelkezésünkre, hogy az asztrológus Simon Formannak könnyű dolga volt vele. A vakhit nem ismer kételyt. Az európai kultúra fővonalát, Kopernikusz, Kepler, Galilei és Shakespeare gondolkodását a józan kételkedés alakította. Egy helyes kérdésfelvetés többet ér, mint a hamis vagy megnyugtató válasz. Úgy látom most a felföld rododendronjainak gyűrűjében, hogy nem szabad félni a félelemtől. *** Nem tudtam a mosolyok fala mögé hatolni. Findhorn közössége alapítvány. Már felszedtem a földről a motyómat; mivel itt tavasszal a hajnal éjszaka háromkor hasad, kisétálok a kertbe. Lesz-e, aki Invernessbe levisz reggel ötkor? Hajnali négyre a konyhában terem Hans, az osztrák, s reggelit készít nekem. Fél ötre megjelenik az amerikai Bill, melegíti a dízel Mercedest. Honnan telik egy alapítványnak ilyen kisbuszra? Hajnalban búcsúztat az én háromszögem két tagja, Giovanni, az olasz építész, valamint Monique, a francia pszichológus. A vonzások és választások kiszámíthatatlan törvényei alapján háromszögbe lépett az itáliai férfi és a magyar, hozzájuk csatlakozott a francia asszony. A

háromszög minden egyes tagja újabb háromszög kapcsolódási pontja lehet – a végtelen háromszögek behálózzák majd a világot. Búcsút mondok a Percy püspök gyűjtötte balladák világának, Macbeth Forresének, Osszián költészetének. A felföld felgyújtotta a magyar költészet képzeletét is. Vándor elődeim közül a XIX. században Felméri Lajos, a költészet sárospataki, majd a neveléstudomány kolozsvári professzora innen írta úti leveleit Szelestey Lászlónak a félelemről, mely Invernessben elfogta. Ő „vaspályázott”, azaz vonatozott Edinburgh és Aberdeen között, engem Mercedes vitt, majd gépmadár. Petőfi, Burns, Arany János neve az ajkamon, amikor Giovannitól és Monique-tól búcsúzom. Majd gondolunk egymásra minden szombat este, amikor feljő az esthajnal csillaga.

A REPÜLŐGÉP ÉS A VILÁGHÍR A fiatal szerkesztő és a régi nemzedékek nagy és apró szentjei Szálkás betűkkel írta a levelét, mellyel Csalogány utcai lakására hívott Telekes Béla költő. Bevallom, már azt hittem, nem él. Hiszen Ady ünnepelte őt mint mesterét. „Szeretnék valami szép nótára gyújtani: álmok rengetegjébe lépek, s Telekes Béla verseinek nehéz és drága illata felhőzik a lelkemen. Poéta Telekes Béla, akit én szeretek” – így írt róla a Budapesti Naplóban 1906 áprilisában Ady Endre. Nekem az 1950-es évek közepén Ady egyetlen mérce volt, vagyis az öregember, aki a Csalogány utcai lakásban matatott, megszentelt klasszikus. Kivált, hogy Ady pecsétjét az 1930-as Nyugatban Illyés Gyula is megerősíteni s nem felülvizsgálni sietett. A leányával élt Telekes Béla. Minden ódon volt körülötte, az illat, az elfeketedett bútorok, az a levelesláda, ami a szoba nagy részét elfoglalta. Emlék volt Telekes Béla, s az élete is csupán emlékezés. Amikor felfedeztem, hogy él, keserű emberre számítottam. Van azonban az elpusztíthatatlan derűnek olyan fajtája, mely a világ haladását meg sem érti, fel nem fogja. Életkorról, csalódásról tudomást nem vett. Csak a belső hangot hallotta, a küldetését – és Telekes Béla ilyen volt. Ady túlnőtt rajta? A magyar irodalom öt nemzedékének sikerét kellett végigtanúskodnia? Mikor lett ő először öreg? 1914-ben? Vagy 1918-ban? Még 1958-ban sem volt az. A belső boldogság volt a tőkéje s az a biztos tudat, hogy a verseire szükség van, nélkülük hiány támadna a világ rendjén. Egy öregemberbe oltott kamasszal beszélgettem tehát. Kiabálnom kellett, talán a leánya nagyothalló? – de ezt nem firtattam. Kiabálva sikerült az örök témát felbolygatnom, tapintatlanul persze s a tudással felvértezett tudatlanság biztonságával... – És Ady... Belül egy hang incselkedett velem tiszteletlenül: „És hogy volt azzal az Ady Endrével, bácsika?” De a jelenség, az ártatlan, emlékeibe zárt, a jelenből kimaradt, a jelenre sóvárgó aggastyán tiszteletet parancsolt. Amit Adyról mondott, arra nem emlékszem. Csak felrémlik, hogy Ady Endre érettségi bizonyítványa került szóba. Meg az, hogy Adynak a görög nyelvből csupán a „jó” osztályzatot sikerült elérnie a zilahi főgimnáziumban. Mintegy asszociációként merült fel, hogy lám, Ben Jonson is azért marta meg Shakespeare-t, mert az alig tudott latinul és még kevésbé görögül. De az ilyesmi – Veres Péter mondotta volt mindig – csak „társasági duma”. Ellenben a bizonyítvány elvezetett a Földessy szerkesztette Ady-múzeumhoz – ott jelent meg először a bizonyítvány -, s végül Ady Endre helyett Földessy Gyula professzorra került véglegesen a szó. Adynak ez a jó testőre, köteteinek szerkesztője élt még akkor; ő is ugyanolyan magabiztos derűvel, önbizalommal, csatázó kedvvel nézett a világba rossz szemével, mint Telekes Béla. Ez a derű, próbáltam akkor megfejteni, csakis a kávéházak levegőjében született fontosságtudatból táplálkozhatott. A kicsiny, zárt tenyészetek önvédelmi rendszereket építettek ki, a boly feltúrja a laza földet, és bástyát hord

össze belőle. Telekesről és Földessyről hasonló biztonság sugárzott: a meggyőződés, hogy náluk az üzenet, hogy a világ igékre vár, hogy Isten nevével nyelvük alatt munkálkodnak serényen. Telekes versei különben a kordivat szülöttei – merészek, mert bánatosak voltak hajdanán. Fiatalkorában, éppúgy, mint nyomában járó utódai: elsiratta magát. Vágy nem hevít. Hiába élek. S halálom sem kell senkinek. Ezt az ifjú költő dalolta. Mikor én megismertem, egy dohülte szobában – az életet természetesen vette, a halálra nem gondolt. Csak irodalomtörténészek járhattak hozzá, akiket Ady póráza rántott be ide: a kortársak elhaltak, a következő nemzedékek önzése pedig leírta ezt a szerény s a megújulásra alig képes életművet. Nekem akkoriban Király István, a főszerkesztőm adta azt a feladatot, hogy a „régi nemzedékek” hallgató, nagy és apró szentjeinek kéziratfiókját rámoljam ki – fiatalon természetes követe voltam egy szerkesztőségnek olyan ajtóknál, melyek ismert nevekre gyanút fognak, vagy ki sem nyílnak. Így jutottam el akkortájt Füst Milánhoz, Szabó Lőrinchez, Jankovich Ferenchez, Fodor Józsefhez: írókhoz, akiknél fél évtizede nem kopogtatott szerkesztő. Az óriások között Telekes Béla a „véletlen” volt, a ráadás – itt nem ajtót, hanem egy sírboltozat kapuját kellett felnyitni. No meg a levelesládát. Telekeshez nem egészen pontosan jutott el a kor, melyben utolsó évtizedét élte. Vajda Jánostól a máig időgépre lett volna szüksége, a Föld forgásánál mindenesetre nagyobb gyorsulásra, hogy beérje a kort, mely elrepült alóla. Így hát a „békevers” volt az egyetlen, amit fürge esze és tiszta lelke felfogott. Mert hisz írt ő már a békéről a háború idején: ezt a versét kereste elő nekem. A vers mellett azonban levél is bújt, kettő. Az egyik Földessy Gyuláé, a nagy rajongóé. Ha Telekest egy Ady-kritika őrizte meg az irodalomnak, úgy Földessyt egyenest a halhatatlanságba emelte Ady barátsága. Ez a gyámoltalan és szelíd tanár azért olvasta ki az egész világirodalmat, hogy Ady helyét meglelje benne. Akihez Ady hozzáért, az már neki is szent volt, így Telekes Béla is. Máris védem Földessyt, pedig nem szorul rá. Ízlése, igaz, gyarló volt. Műveltsége összehordott, iránytű nélküli, zavaros. Babitscsal folytatott vitájában nevetségessé tette magát; Adyért csatázó indulatában pedig sose nézte, milyen táborral szövetkezik. Az irodalomértést nála egy szent szerelem pótolta: az Adyé. Arra a levélre, amely Telekes Béla ládájából került elém, ez a magyarázat. Telekes ugyanis azt a bizonyos békeversét először Földessynek küldte el kéziratban, a második világháború éveiben. S Földessy, a régi harcos nem késlekedett a válasszal. Felismerte a vers országos, sőt világjelentőségét. Szokott lelkességével nemcsak a mű belső értékét elemezte, hanem hasznosíthatóságára is kiterjedt a figyelme: azt javasolta az ártatlan Telekesnek, hogy versét röpcédula alakjában kellene terjeszteni a magyar falvak és a magyar katonák körében – repülőgépről. Elámultam a levél olvastán. Akkortájt még azt is hajlamos voltam feltételezni, hogy itt a szenilitás lakomázott agg mesterek agyvelején. Ma már belátom, hites, őszinte dicséret volt a Földessyé, az ötlete is komoly, megfontolt eszme. Ilyenek voltak – így hittek az irodalomban, a papírra vetett betű erejében, a literatúra

megváltó köztársaságában, a betű utópiájában. A szó terjed, a szó terjesztendő, és Telekest mégiscsak Ady avatta véglegesen poétává. Mit Földessynek a repülőgép! Nem, ez nem a titokban küldött dicsérő levél volt, melynek minden jelzője annak arányában dagad, minél kisebb körnek szól: ez az ötlet, a röpcédula, a dicséret, a repülőgép komoly volt. Mennyire komoly, bizonyítja, hogy Telekes komolyan vette. Igaz, 1906 és 1936 között, csaknem három évtizedig már nem jelent meg verseskötete. A fordítás rabszolgamunkájából élt, kávéházba hivatalnokként járt le, idegen mesterek szövegét ültette át magyarra – de prófétalelke nem hamvadt el. Telekes a Földessy levelét a vers kíséretében elküldte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak azzal, hogy az ötletet – repülőgéppel, röpcédulával – a maga részéről helyesli. Nem tartaná szerénytelennek azt a kérését, hogy a mellékelt költeményt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megfelelő ügyosztálya először sokszorosítaná, majd adott méretben röpcédulává hajtogatná, melyet aeroplán szórhatna le... satöbbi, satöbbi. – Csakugyan szellemes ötlet volt – említettem meg. Láttam, Telekes Bélában, a szelíd mesterben örök tüzek gyúlnak. Megértették. Ismét megértették, mint már annyiszor; e sok biztató megértés máglyája melegítette öregkoráig. Az ötlet jó volt – helyeselt -, csak éppen az idők, mint annyiszor előtte és azóta, nem kedveztek a szellemnek. Ekkor előhúzott egy levelet, melyet az Eötvös-gimnázium egykori tanára, fővárosunknak a háború után jeles köztisztviselője, Gyalmos János jegyzett a nevével. A legtapintatosabb levél volt, amit valaha olvastam. A gyengédség remeke. Mélyen tisztelt T. B.! Hozzánk juttatott javaslatára, valamint költeményére az alábbiakban válaszolhatom a következőket. Repülőgépparkunk kihasználtsága és jelenlegi állománya nem engedi meg, hogy művét röplapon, illetve légi úton terjesszük. Munkájához jó egészséget és további buzgalmat kíván – pecsét, aláírás. Egy mély, kutyahűségű tekintet kísérte a fejmozgást, mellyel ezt a levelet olvastam. Csupa remény és bizakodás volt. Mintha nekem, ifjú szerkesztőnek bizonyára akadna repülőgépparkom, melynek kihasználása a békeévekben kisebb lenne, mint hajdanán volt. Telekes Bélába belefecskendezte a technika álmának mérgét Földessy irodalomcentrikus naivsága. Harminc év hallgatás, elnémítottság és megaláztatás után én csak két nyomtatott oldal ígéretét hoztam a Csalogány utcába, s nem felbúgó motorok zaját, nem a röplapokat, nem a falvakra libegve leereszkedő poémák zizegését. A próza voltam abban a világban, ahol Földessy boltozatos koponyája álmodott a népről, hazáról, világliteratúráról: ahol Telekes Béla aludta át elvarázsoltan az évtizedeket. Telekes Béla 1960-ban halt meg, anélkül, hogy életében repülőgépen ült volna.

EGY NAGYON CSÚNYA SZÓ Ah, ah, pirulnom kell... Hont Ferenc korántsem volt olyan jelentős személyiség, mint amilyen szerepet akaratlanul is játszott az életemben, hacsak nem a kártékonyság skáláján mérjük fontosságát. Én egyébként teljesen elfogulatlan voltam vele. Legfeljebb kétszer találkoztunk, s személyemben nekem sohasem ártott. Amikor bárhol hatalmon volt, akkor olyan magasságban, ahová én fel nem érhettem; amikor hanyatló éveiben két hatalmas kutyáját sétáltatta a Krisztinában, veszedelmes lett volna szóba elegyedni vele, mert többórás, kéretlen s megszakítás nélküli előadással jutalmazott. Tizenévesen nap nap után barátaimmal becserkésztük a Múzeum körúti antikváriumokat, leginkább a két Rozsnyaiét, akik úgy mutatkoztak be, hogy ők a másik Rozsnyai. 1946 tájékán egyszerre csak hatalmas tömegben bukkant fel az antikváriumok tájékán Hont Ferenc kötete, Az eltűnt magyar színjáték. A könyvnek éppoly híre ment, mint szerzőjének. Hont Ferenc a szegedi fiatalok művészeti kollégiumának volt a tagja, Buday György képzőművész, Radnóti Miklós költő, Baróti Dezső irodalomtörténész, Ortutay Gyula néprajzos társaságában. A hajdani szegedi fiatalok örökségét akkor már Radnóti halála és Ortutay minisztersége egyaránt biztosította. Hont azt a Színház című lapot szerkesztette, melybe maga Radnóti fordított Brechtet. Nem volt a szemünkben autentikusabb ember Hontnál, aki egykoron a szegedi Dóm téren rendezte Az ember tragédiáját, akinek a neve a József Attila-életrajzokban bukkant fel Németh Andornál. Hont Ferencet elragadtatással olvastuk, a képzeletünket is meghaladta, hogy ez a könyv megalapozatlanul üres agymunka, melynek tudósi hitele semmi, esetleges színházi vonatkozása pedig elhanyagolható. Ami Hont Ferencre Radnóti mártír glóriájából átfénylett, elég volt ahhoz, hogy minket megtévesszen; Hont agresszivitása meg arra, hogy vetélytársai gyorsan kiűzzék az élő színház világából. Professzori címet kapott, majd, ami ennél is rosszabb, egy szellemi elfekvőbe száműzték, melyet Színháztudományi Intézetnek neveztek. A Színháztudományi Intézet, későbbi nevén a Magyar Színházi Intézet teljes egészében Hont Ferenc elmeszüleménye volt. Hont ambíciói bukásaiban is határtalanok maradtak. Akármily földön vetette meg a lábát, arkhimédészi erőfeszítéssel a világot próbálta sarkaiból kifordítani. Színháztudományi Intézetének, melyet a testére szabva képeztek ki, sokat kellett pótolnia elmulasztott lehetőségeiből, hiszen Hont egyszerre képzelte magát színházi rendezőnek, tudósnak és politikusnak. Ez utóbbi ambíciója akkor lángolt fel utoljára, amidőn 1956 novemberében bevette magát az elhagyatott Parlamentbe, ahol még ki se hűlhetett Nagy Imre és Bibó István országlásának emléke. Az oroszok bevonulása után, a Kádár-kormány alakulásának napjaiban Hont egy tájékoztatási hivatal teljhatalmú elnökeként intézkedett s utasított, kormányszóvivőként nyilatkozott. Úgy tartja a fáma, hogy erre semmilyen mandátuma nem volt, az új kormányzat zavart meglepetéssel

értesült saját önkéntes képviseletéről, s mihamarább igyekezett eltávolítani akkreditálatlan képviselőjét. Az is meglehet persze, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz; majd ha egyszer kinyílnak az archívumok, bizonnyal fényt derítenek erre is. Hontot szabályosan kinevezhették, majd amikor látták, hogy Néró császárként viselkedik, elbocsátották. Az 1960-as évek elején hatalmas erővel dolgoztam le magam a Tudományos Akadémia egyetemen is tanító aspiránsából szerződéses újságíróvá. Az Akadémiától a Magyar Nemzet kért ki azzal, hogy milyen fontos szerepet játszhatnék én a kultúra frontján. Aztán, amikor megszereztek, nem kellettem nekik. Szerkesztőm hírneves színikritikus volt, Mátrai Betegh Béla. Nagyon finom cikkeket írt, olyan polgári módra, mint azt a háború előtt Zilahy Lajos és Márai Sándor gyakorolta. Minden jelzőnek helye volt. Emlékszem, Az ember tragédiájáról folytatásos cikket írt, és jól odatörölt Lukács Györgynek, aki ezt a művet lebecsülte. Mátrai elegáns jelenség volt, ősz halánték, erős pacsuli. A nők bálványa. Mátrai szerkesztő úrral már a kezdet kezdetén konfliktusom támadt. Nem tudhatta ugyan, de akkor akadt nekem egy szép szeretőm a Vidám Színpad tánckarából: Bogár Mari. Hajdanán micsoda gyönyörű lány volt! Szőke, dús hajkoronájával, darázsderekával s a fölötte domborodó keblekkel Brigitte Bardot-t szégyenítette meg. Elcsábíttatásom története hosszú lenne. Marit nem lehetett elcsábítani, szuverén egyéniségként azt kapott meg, akit akart. Egyetlen hibájául csak azt tudom felróni, hogy rám is szemet vetett – ugyan hová tette azt a szép szemét! Mari felnőttnek született, s igazán nem hivalkodnék azzal, hogy a skalpomat valaha felfűzte az övére, ha mindezt nem ő maga tette volna közhírré éppen Hont Ferenc színe előtt. Hont Ferenc, aki a hatalomvesztésbe egyetlen percre se tudott belenyugodni, intézetében programot dolgozott ki a színészek ideológiai nevelésére. Meggyőzte a szakszervezetet, a minisztériumot s a pártközpontot, hogy továbbképző szemináriumán minden színház társulata úgy havonta egyszer hallgassa meg a kiküldött előadót. Ez az előadó az esetek többségében Hont Ferenc volt. Sztanyiszlavszkijról szóló eszmefuttatásával szállt le intézeti Olümposzáról a Vidám Színpad kabarébretlijére, Kabos László, Kazal László, Kibédi és Salamon Béla jogos birtokára, oda, ahol Mari volt másodmagával a tánckar. Hont ezúttal sem elégedett meg az államilag engedélyezett kétórás kínzással, melyet Kellér Dezsővel az élen a kabaré fegyelmezett színészei még csak eltűrtek, hanem tetejébe vizsgáztatni is akarta közönségét. Megrészegülve attól, hogy némi maradék figyelem kísérte követhetetlen rapszódiáit, az általa szerkesztett Színháztudományi Kiskönyvtárra terelte a szót. Ebben a litografált sorozatban a világ színháztudományának jeleseit adatta ki Sztaniszlavszkijtól Hont Ferencig. Arról faggatta tehát a lankadó figyelem perceiben a kabarettistákat, ugyan ki olvassa ezeket a köteteket. Csillapíthatatlanul tört fel a röhögés. Kabos a Kazalt lökdöste, hogy jelentkezzen mintaolvasónak, majd a sok lökdösődésben Kazal – a poén biztos tudatában – Marit lökte ki Hont bajsza elé. Ott állt Mari, lesülten, sudáran, a társulat legfiatalabb tagjaként a nagy varázsló előtt.

– Szóval az elvtársnő olvassa ezeket a könyveket. Dicséretes. És mondja kedves elvtársnő, hogyan jutott hozzá ezekhez a könyvekhez? Mari jobb érzékkel mérte fel a helyzetet, mint dr. Hont rendező, tudós, igazgató. Tudta, hogy most vérét ontja a mesternek. – Engem tisztelettel egy esztéta basz – felelte Mari. A csillapíthatatlan röhögés sokáig tartott. Nem létezett a társulatnak olyan tagja, aki hangosan, halkan, viháncolva, a társát bökdösve meg ne ismételte volna a slusszpoént. A férfiak a nőkhöz fordulva ripizték: – Mondd, kérlek, téged nem egy esztéta...? – Volt már benned esztéta? – Mi a legjobb labdaméta – ha téged meg... az esztéta. Mari mindenesetre komolyabban járult hozzá a Vidám Színpad esztétikai neveléséhez, mint dr. Hont, aki sebzetten kotródott le a színpadról. Bogár Mari arra is példát mutatott, hogy egy adott helyzetben – Hont úgy mondta volna: kontextusban – minő tisztító szerepet játszhat egy nagyon csúnya szó. Mátrai Betegh Bélához valószínűleg gyorspostával jutott el ez a történet. Esztétának képzelte magát, száz szál piros rózsát hozott Bogár Marinak, majd maga is megjelent a rózsák nyomában. Maritól a lépcsőn én baktattam lefelé, míg föl Mátrai a száz szál rózsával. Mátrai lassan kapcsolt, felvitte a száz szál rózsát... a lépcső tetején juthatott eszébe, kit azonosított esztétaként a pesti legenda. Marit is rosszul ítélte meg. Csak a szépségét bámulhatta, s nem figyelt fel a karakterére, a szuverenitására. Mari hűségesebb volt, mint a híre. Mátrai vacsorameghívását elfogadta, közeledését visszautasította. Mátrai Betegh lett aztán a rovatvezetőm másfél évtizedig. Nem könnyítette meg az életem.

ITTHON ÉS OTTHON Majd kirúgjuk azokat, akik... Dél-Kaliforniában, csaknem két évtizedes vendégmunkásság után, itthon vagyok. Ott megszoktam, hogy órákat töltök reménytelen autózással, miként azt is, hogy növendékeim a szélrózsa minden irányából jöttek, s az a referenciavilág, amelyben felnőttem, számukra nem létezik. A nyugati civilizáció eléggé szegényes a szimbólumokban, jelképes karakterekben. Otthon bátran hivatkozhatnék a donquijoteizmusra, a fausti civilizációra, Hamlet habozására – Dél-Kaliforniában ez semmit se jelent az ázsiai hallgatóknak. Még az sem bizonyos, hogy a mexikóiak értik, miről beszélek. Ezért is csökkentették radikálisan a nyugati civilizáció eszmetörténetét ismertető órákat. Amikor először idetévedtem, emberöltővel ezelőtt, ez kötelező tárgy volt. Mára hírmondóba maradt egy-két kurzusa. Mégsem ebből származtatható az oktatás egyetemes válsága. Ennek ezer oka lehetséges, ebben minden ország bűnös, az Egyesült Államok nem kivétel. A napokban Bill Gates, a Microsoft atyja, a világ leggazdagabb embere (vagy tán a második?) beszállt a vitába. Szerinte az iskolarendszer a szerzett jogok igájában nyög. A tanár, ha már egy két esztendőt eltöltött az iskolában, jogokat szerzett ezzel. Idő múltán kirúghatatlan, beleette magát a rendszerbe, mint a szú a fába, jó nevelő vagy rossz, a nyugdíjaztatásáig marad. Bill Gates – mint mindenki, aki a pénze révén okos – nem képes lemondani a társadalom organikus életébe történő beavatkozásról. A biztonságot akarja kirúgni ezernyi pedagógus lába alól. Mit gondol Bill Gates, miért szegődik az ember pedagógusnak, postásnak, pedellusnak, hordárnak? A biztonságért. Az élethossziglan tartó pályáért, a hivatástudatért. Azért, hogy megsüvegeljék jártában-keltében. Az öreg tanárok kirúgásáért folytatott keresztes hadjárat – humanitárius álarcban – a korlátlan piaci hatalomért folyik, s remélhetően bukásra lesz ítélve. Gates az osztályok ellenőrzésének érdekében különböző elektronikus eszközöket ajánl. A diákok majd visszajeleznek, ha a tanár rosszul tanítja Dantét. A tanárok felbonthatatlan szerződése (tenure) a szellemi szabadságot szolgálta. Persze kényelmetlen az iskolaszéknek, a fenntartónak, a felsőbb hatalmaknak. De épp ez volt a célja: a tanító szellem autonómiája. Hogy a tanár (a közalkalmazott) ne legyen kiszolgáltatva a fensőbbség változásainak, a politikai széljárásnak. Dél-Kalifornia legjobb egyetemein heti vagy havi kényszerszabadságot vezettek be; ezekre az időszakokra nem jár fizetés. Míg egyfelől napnál világosabb, hogy minden nép jövőjének letéteményese az oktatás, akarva-akaratlanul lerombolják annak anyagi és erkölcsi feltételeit. Egy kaliforniai népszavazás elérte, hogy az illegális emigránsok is mérsékelt tandíjat fizessenek, ha az állam lakói. Számos fiatal, akit szülei csempésztek be az Államokba, járhat egyetemre. Emigráns státuszát nem firtathatják, ahogyan a helyi rendőrség sem, mert az emigráció szövetségi ügy, és nem az egyes államoké. A

szerencsés ifjú azonban az egyetem elvégzése után nem kaphat munkát, nyugdíjjogosultságot, egészségügyi ellátást, mert egyike annak a tízmilliós tömegnek, amelyik tartózkodási engedély nélkül él az Államokban, s csak idő kérdése, mikor deportálják „haza”, egy olyan országba, ahol talán sohasem járt, és az sohasem volt az otthona. Az országnak, az észak-amerikai földrésznek jelentős hitelt ad, hogy kevés helye akad a világnak, ahonnan nem az USA-ba vágyakoznának. Hatalmas kockázatot vállal számos emigráns, aki itt letelepszik. Az emberek végső soron a lábukkal szavaznak: Kalifornia, Arizona, Texas határai ostrom alatt állnak. Merő félreértés azt gondolni, hogy ez a tömeg csupán a nyomorból vágyakozik a jólétre. Az emberek – Mexikóból, Guatemalából, Koreából – jóval többre vágynak a szerényen csordogáló dollárnál: az elképesztő bizonytalanságot vállalják azért, hogy majdan egy megingathatatlan jogrend részesei legyenek. Az egyénnek itt olyan jogai vannak, mint sehol a világon. Természetesen ezekért a jogokért naponta meg kell küzdeni. Az illegális egyetemisták egy része most felfedte magát. Saját nevükben pereltek azért, hogy törvény biztosítsa honosságukat. Nem tudjuk, mi lesz a kockázatuk eredménye. Az utolsó pillanatban vannak. A konzervatív kongresszusok nem fogják eligazítani az illegális emigránsok dolgát. Az amerikai konzervatívok az államot szükséges rossznak fogják fel, amelyet a közösségi kiadások visszafogásával a helyére kell szorítani. A kongresszus tagjainak korábbi tevékenységük alapján érdemjegyeket osztanak. A kongresszusi többség új frakcióvezetőjének a kulturális kérdésekhez történő hozzáértésére a legrosszabb jegyet kapta. Ez eléggé baljóslatú. A színházak támogatás hiányában bezárnak. A dúsgazdag Pasadena játékszíne fél esztendőn át csukva tartotta kapuit, amíg egy magánszemély ajándékából egyetlen darabra kinyitottak. Itt tartottam jegyzetem írásában, amikor az itteni éjszakában bekapcsoltam a Magyar Televízió hajnali adását, ahol a szélsőjobbtól messze nem elegendő távolságot tartó újságíró kétszer is fenyegetően ismételte a „kirúgni” szót. Majd kirúgjuk azokat, akik ilyen-olyan módon színházvezetők lettek. A műsor becsületére legyen mondva, hogy ezt az eszeveszett inkvizítorságot Csáki Judit színikritikus nyugodt és csüggedt érvekkel visszaverte, s az Index médiaportál értékelése szerint földbe taposta a szerkesztőt. Vagyis akadt egy bátor ember, aki ellenállt az uszításnak. Megrendítő azonban, milyen kevesen vannak, akik a demagógiát visszautasítják. Egy szélsőjobboldali politikai párt a Nemzeti Színház előtt szervezett tüntetést az igazgató ellen. Immár nem azért, mert Románia nemzeti ünnepére bérbe adta volna azt a „szent helyet”, amelyet egyébként bérmunkában építtetett a magyar állam, mert képtelen volt kiizzadni egy nemzeti játékhelyet. A vádak hirtelen sűrűsödnek Alföldi Róbert, a jogszerűen kinevezett igazgató ellen. Egy képviselő – az igazgató-színész-rendező nemi orientációra célozva – Robertának nevezte a jeles színészt, s megtarthatta parlamenti helyét! Itt nem fog megszaladni a tollam. Mert nem az érdekel, hogy a csőcselékből hányan csatlakoznak a mondvacsinált ürüggyel egybetrombitált tüntetéshez, hanem az, hányan lesznek azok, akik szolidárisak az igazgatóval, hányan értik meg, a

Nemzeti Színház műsorába nem szólhatnak bele érdemtelenek a szakmán kívülről. A művészi autonómia az egyén sérthetetlenségét jelképezi. Nem tudni pontosan, miért ingerelte a színház a múltban is az egyenruhába szerelmes szabadcsapatokat, a barnaingeseket, turulistákat. Bertolt Brecht Švejkből írt darabját rohamosztagosok zavarták meg fél évtizeddel Hitler uralomra jutása előtt. A sánta dr. Goebbels, a későbbi propagandaminiszter, bukott regényíró és zsurnaliszta ugyancsak gyakran fenyegette a színigazgatókat a „kirúgatni” ismételgetésével. Egyszer beült a Švejkre, Brecht darabjára. Az előadás után egy újságíró odaugrott hozzá. „Mi a véleménye a darabról” – kérdezte Goebbelstől. „Nemsokára megtudják!” – válaszolta fenyegetően a náci vezér. Másnap egy bűzbombát dobtak a nézőtérre. Goebbels a zsidókat és a kommunistákat vádolta a merénylettel. A történelem sohasem ismétli önmagát.

KULTURKAMPF A szélsőjobbról, undorodva és történelmileg Egyik közelmúltban megjelent könyvem, A feledés enciklopédiája váratlanul sikeres lett. A kiadóm eldöntötte, hogy hangoskönyv formájában is kiadja. Bevonultam tehát a budapesti Nemzeti Színház hangstúdiójába, hogy saját előadásomban rögzítsük a kötet jó harmadát. Egy kiváló hangmérnök s egy tapasztalt rendező segített, ha belegabalyodtam a saját szövegembe. Teljes hétig ott kóboroltam a gyalázatosan tervezett, mégis élettel teli Nemzetiben, melyet a diktatúra utáni első Kulturkampf idején építettek. Emlékeztetőül: nemzetközi pályázaton díjnyertes terve készült el a Nemzeti Színháznak; helyét kiásták, s ott most azóta hasznosított gödör ásít. A Nemzeti Színházat és a Művészetek Palotáját kitolták Csepel felé, csak azért, mert azt egy korábbi kormányzat álmodta máshová... Kulturkampf, azaz a bismarcki időkből származó kulturális háború permanens küzdelemmé változott az egész világon. Angela Merkel történetesen Németországban hirdette meg a multikulturalizmus végét. A Németországba bevándorolt kisebbségek – túlnyomórészt törökök – nemzeti és vallási szokásaiknak megfelelően különülnek el a társadalom többségétől, kulturális beilleszkedésük így csaknem lehetetlen. Merkel asszony úgy érezte, lejárt a türelmi idő (miként az ipari forradalom kora, amelyben a munkás a kezével és nem a fejével dolgozott), és az elfogadottság feltételéül a nyelvi beilleszkedést követelte meg. Merkel bejelentésének idején épp Németországban jártam. Az egyik tévécsatornán láttam azt a tetőtől talpig beburkolt muzulmán asszonyt, aki harmadik esztendeje jár nyelviskolába, két évtizede él Bajorországban – és nem és nem, a német nyelvtan nem kúszik a fülébe. Eredete szerint a Kulturkampf a szekularizáció, az elvilágiasodás friss levegőjétől lángolt fel. A protestáns Poroszország vívta harcát a római klérussal, s az esély bizonyos felvilágosodott iskolarendszert teremtett. A mai Európában is ez a tét – a muzulmán milliók beilleszkedése egy világi társadalomba. A Kulturkampf szót az 1960-as évek Amerikája is felkapta: ez a modern idők vallásháborúja. A konzervatívok istentől elrugaszkodott népnek tartják a demokratákat, ördögpatájúnak a liberálisokat. Az amerikai konzervatívok éppen az elvilágiasodást akarják megakadályozni, így abortuszellenes tömegeket tudhatnak maguk mögött. Az öreg Európának itt hatalmas az előnye. Ez a földrész mégiscsak a felvilágosodás hazája, s nagyjából legyőzte a tradicionális klérus hatalmát. Az európai Kulturkampf azonban már régen elhagyta a nemzetközi terepet. Elmúlt a szocialista eszmék küzdelme a nemzetközi imperializmussal, az európai közösség különböző nemzetek alig összeillő gyülekezete. A Kulturkampf a maradék nacionalizmusok tarlóján gyújtogat, hogy a felperzselt földön tilalomfákat állítson. A Kulturkampfok megosztják a társadalmakat, és ideológiák szabadcsapaiból rekrutálják lovasaikat. Sokan emlékezhetnek még a két világháború közötti Kulturkampfra, melyet a népiesek és urbánusok csatájának kereszteltek el. Illyéstől Veres Péteren át Kodolányi

Jánosig a népiesek, József Attilától Fejtő Ferencen át Ignotus Pálig az urbánusok. A csatákat a népiesek nyerték, a háborút az urbánusok, mert a népiesség egyeseknél kollaborációba torkollott, másfelől a paraszti életformát, melynek ábrázolásában jeleskedtek, többféle diktatúra is elsodorta. De az urbánusokra is történelmi vereséget mért a demokrácia felszámolása a második világháború után. Fejtő Ferenc emigrációban, Justus Pál, Ignotus Pál börtönben, Gáspár Zoltánt megölték. A Kulturkampfoknak gyakran az erőszak vetett véget. A társadalmakat semmi sem osztja meg jobban, mint az ideológiai fantomok sora. E sorokat az amerikai hálaadás ünnepe előtt egyetlen nappal írom Los Angelesből. Milliók kelnek útra, zsúfoltak a repülőterek, több millió gépkocsi torlaszolja el az utakat. A reptereken tiltakozók állítják meg az utasokat. Az új biztonsági előírások a test teljes átvilágítását követelik-engedik. A puritán Amerikában a meztelen test jelenik meg a képernyőn? Hiába, hogy a „röntgenorvos” egy másik helyiségből figyeli az utast, s a fejét nem láthatja. A személyiségi jogok megsértése! A biztonsági követelés ellenében tiltakoznak, s nem veszik tudomásul, hogy a nemzetközi terrorizmus fenyegetése immár tíz esztendeje átalakította az utazás, sőt a létezés természetét. Magyarország sem maradhat ki a Kulturkampfból. A Szent Korona tana nem maradhat ki abból az új Alkotmányból, amelyre nincs égető szüksége a népnek. Időközben a gazdasági hiánytól, árvíztől és vörös iszaptól sújtott országban egy volt televíziós hírolvasó feláll, és gyalázatos retorikával, felháborodástól remegő hangon azt kérdezi képviselőtársaitól, meddig tűrik még a Nemzeti Színház élén a korábbi kormányzat által kinevezett igazgatót, akinél a nemzet Juliskája a szentté avatott darabból prostituálttá változott. Meddig, hogy egy papot egy darabban megerőszakolnak, vagy éppen fordítva? Ez a képviselő a rasszista szélsőjobbnak a Parlamentbe bejutott pártját képviseli. Kisvártatva egy másik hajdani televíziós, kereszténydemokratává előlépett képviselő, a fegyelmi ügyeiről elhíresült valamikori médiamogul csatlakozott a kórushoz, enyhén bíborba boruló arccal, borvirágos orral. Leváltani! Ezzel egy kereszténydemokrata kulturális inkvizítor is belépett a képbe. Ez az új rongyosgárda. Emberek, akiktől elvették a súgógépet, és most levegőt is alig kapva, betanult szöveggel gyalázkodnak. A Kulturkampfot itt albérletbe adták a kis- és álpártoknak. A hadjárat ezúttal egy jeles író, Závada Pál darabja ellen folytatódott, mert az nem a szájízük szerint szólt Erdélyről, az egykori zsidóüldözésről, a nemzeti érzésről. Az 1930-as években a turulisták tiltakoztak a zsidó Szomory Dezső darabjának bemutatása ellen a Nemzeti Színházban. Botokkal és bikacsökkel felfegyverkezve törtek be a nézőtérre, hangoskodással félbeszakították az előadást. Itt még nem tartunk. A Magyar Gárda és utódszervezetei nem mutatnak érdeklődést színházi előadások iránt. Egyelőre csak romákat fenyegetnek. Mi lesz, ha felfedezik az Amerikába emigrált Bartók modernizmusát? Rómeót feljelentik kiskorú megrontásáért, II. Henriket a hatalommal való visszaélésért? A Nemzeti hangstúdiójából időnként kimerészkedtem, s néhány próbaterembe bekukkantottam. Éppen Závada darabját próbálták lelkesen. Az igazgató – akit a rosszul fogalmazó, a magyaros hangsúlyozásban akadozó figurák leváltanának – munkatársai körében nagy tiszteletnek örvend. Külföldön is híre van.

A Kulturkampf éppen ez. Nem kíméli a tehetséget. Tamás Gáspár Miklóst, a neves filozófust kényszernyugdíjazással fenyegették. A hírcsatornákat központosították. A magyar film anyagi forrásait elzárták, illetve az illetékes kulturális minisztériumtól és közalapítványtól átcsoportosították oda, ahol egy hollywoodi producer áll a csapnál. Az Operaházból elüldözték a nagy tehetségeket. Kulturkampf? Kelet-európai változata kísértetiesen hasonlít a tehetségtelenség ellenforradalmára. Szabó Dezső ellenforradalmi író úr egykoron feljelentette Babits Mihályt. Horváth Béla „katolikus” költő, később az emigrációból kommunista pénzen hazatért ügynök korábban feljelentette Radnóti Miklóst. Magyarország kulturális elszigetelődésében új, veszedelmes fejezet kezdődött. Auschwitzba egy csoport újnáci gárdista Hitlert éltetni utazott, s meggyalázta a legnagyobb magyar temető halottak. Christoph von Dohnányi, a világhírű karmester 2011 októberében lemondta budapesti fellépését azzal, hogy nem kíván olyan városban vezényelni, melynek főpolgármestere két ismert antiszemitát nevezett ki egy színház élére. Dohnányi elhatározását szellemujjak vezették. Családját Sanctorum communiónak, a szentek összefogásának, történelmi közösségének nevezhetjük. Nagybátyja, Dietrich Bonhoeffer teológus doktori disszertációjának címével írom le a mártíroknak ezt a sorát. Bonhoeffer kivégzését, felakasztását személyesen Hitler és Himmler követelte 1945 áprilisában. A lutheránus lelkész Hans von Dohnanyival, a sógorával küzdött a lelkiismereti szabadságért a náciellenes földalatti mozgalomban. Christoph von Dohnányi apját, anyját, nagybátyját, unokatestvéreit a nácik kivégezték. Budapest főpolgármesterének jelenlegi városában Christoph von Dohnányi nehezen találna otthonra, holott családjából Dohnányi Ernő ennek a városnak a Zeneakadémiáján nőtt világhírű mesterré. Brahms Német rekviem című művét vezényelte volna Christoph von Dohnányi Budapesten. Pál apostol szavait a lutheri Bibliából: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” Ugyan kiért szók a harang az elmaradt koncert napjaiban? Miféle dobok peregnek itt? Micsoda trombiták harsognak? Értitek?

KYVAGIOKÉN? Az egocentrizmus és az irodalom A Déry Tibortól származó, játékból eltorzított kérdésre sohasem mertem felelni. Ki vagyok én? – a választ jobb minél későbbre halasztani, kivált a nemzeti és egyéni önérzetektől duzzadó világban. A Klim Számgin életében (nem divatos regény, Gorkij írta, emlékezetből idézem) van egy motívum. Korcsolyáznak, s az egyik kisfiú alatt beszakad a jég, eltűnik. Klim fülében még sokáig visszhangzik a kérdés. Volt itt valami kisfiú? Nem, itt nem volt semmiféle kisfiú, merül fel távolból a válasz. Ötvenéves koromig, hogy így mondjam, Klim Számgin-komplexusban szenvedtem. Beszakadt alattam a jég – az a vékony, melyen egy emberöltőt végigkorcsolyáztam -, s amikor néhány barátom, a családom, egy-két ismerősöm odarohant, és betekintett a rianásból örvénylő vízre, a többiek azt kiabálják: nem, itt nem volt semmiféle kisfiú. Klim Számgin-komplexus – vagy közönségesen: üldözési mánia – minden író foglalkozási betegsége. A bányász is nehezen ússza meg a szilikózist, a hídépítő a keszonbetegséget. Minket pedig üldöznek. Kivált engem, mert rólam van szó, és az irodalmi közéletben mindenki egy-egy rólam. A nevemet máig szorongva olvasom az újságban: harminc éve rettegek a nyomtatott betűtől. Hiszen már első cikkemért letiltottak, országos fórumon kiprédikáltak. Pályám során kínzó neurózisaim fejlődtek ki. Gyakran álmodtam azzal, hogy van egy bűnöm, természetesen főbenjáró, melyről magam sem tudok. Csak hosszú vallatás és kínzás nyomán ébrednék rá, hogy mit tettem, mit követtem el, hol jártam, kikkel beszéltem, miféle titkokat fecsegtem ki. Álmaimban csapzott hajú hazaáruló vagyok, egy életfogytiglanra való tudatalattival. Az analitikus díványt a körömtépővel helyettesítem be. De hát kyvagiokén? Ha a válaszért külső segítséghez fordulok, felütöm az Irodalmi lexikont, a külföldön megjelent Kiemelkedő magyarok című kiadványt vagy a nemzetközi Who’s Who-t. Ez mind én voltam egykoron, hivalkodhatnék Füst Milán nyomán. Manapság, ilyen-olyan díjaim után már számos könyvben vagyok egy agg, szürke lap. Az Internet teméntelen bejegyzést őriz rólam, a könyvtár ezer feletti cikket, fordítást, szerkesztést. Az élő szerző azonban előleget venne a halhatatlanságra – hol nem jegyeztek? Melyik könyvemről mulasztottak el írni? A hiány: figyelmeztető ujj, mely lángbetűivel hirdeti korai múlandóságomat? Vagyis: nem járt itt semmiféle fiú, védekezhetne a halhatatlanság telefonkönyvének ügyeletes szerkesztője, ha számon kérnék tőle távollétemet. Közepes technikai fejlettségű országban a díjelosztó vállalat épp annyira kiszámíthatatlan, mint a díjbeszedő. Legvégül pedig: minő ontológiai képtelenség búvik meg minden elismerésben. Nem számít, ha van, csak akkor, ha nincs. A léte nem igazol, míg a hiánya gyanússá tesz. Kyvagiokén? – kérdezték tőlem nemrégiben a bíróságon. (Tanúk padja.) Mit feleljek? Ha a polgári foglalkozásomat mondom be – egyetemi tanár -, az nagyon előkelően hangzik. Egy emberöltőn át védtem azt a megjelölést, hogy író. Beíratom

mindenféle könyvbe azzal a meggondolással, hogy polgári rangommal, a professzorátussal, a hajdani békeidőkben már „méltóságos úr” volnék, ha ugyan akkor kineveztek volna. A felsőoktatás még ma is legalább olyan tartós biztonságot kínál, mint a fodrászi vagy a házfelügyelői pálya – ránk mindig szükség lesz. A régi Nyugatban, ama békeidők vezető folyóiratában egyszer Zelk Zoltán számolt be kalandjáról a rendőrségi bejelentővel. Beírta, hogy író. Gépíró? Gyorsíró? Címíró? Mert író, olyan önmagában nincs – oktatta ki a rendőrségi hivatalnok a boldogtalan poétát. ÍRÓ? Mint foglalkozás, ma sincs. A kisfiam már tízévesen pályát választott. Apja nyomdokaiba lép. Mi leszel, kisfiam? – Gépíró – vágta rá büszkén Dávid. Születése óta az írógép szüntelen kattogása verte a fülébe az altatódalt, kivált, amíg nem volt külön szobánk. A kisebbik fiamat riasztotta az írógépkattogás. A gyors, tízujjas, hibátlan gépelést a szövegszerkesztőn az amerikai iskola verte belé. Győzelmi jelentés: egyik fiamból sem lett író. De most már félre a tréfát: KI VAGYOK ÉN? – kérdezem nyomatékkal. Üssék fel a telefonkönyvet, nem voltam benne, nem volt telefonom hosszú ideig. A telekkönyvet: talán még nem jegyezték be, hogy ötven fölött már van tulajdonom is. Az iktatókönyvet – nincs ott nyomom, még nem kértem semmit, mert elfelejtették elárulni, hogy kitől kell kérni. Nem voltam rajta VIP-listákon, alapítványok ritkán támogattak, professzori kinevezésemet először külföldön nyertem el, s csak utána itthon – nem így akartam, de így volt jól. Engem csak titkos helyeken könyvelnek. Az Országos Széchényi Könyvtár katalógusában csaknem százhúsz adatlap árulkodik arról, hogy tevékenykedtem egy kicsit. E mindenevő könyvtárba azonban nincs bejárása halandónak. Ha meg lenne is, mit talál ott a nevem alatt? Könyvcímeket, külön lenyomatokat, fordításokat, szerkesztéseket, egy munkára pazarolt élet hamuját. S hol lelhetők fel ezek a könyvek? Sehol. Úgy rémlik, mintha én már eleve antikvár könyveket írtam volna, szántszándékkal könyvritkaságokat, hiszen legtöbbjük csak antikváriumban kapható, ha kapható. Létezésemet befútt nyomok tanúsítják csupán. Nem járt itt semmiféle kisfiú. A jövőnket úgy is ellophatják, hogy elébb elorozzák a múltunkat. Ki vagyok ÉN? Kőműves Kelemenné. Valahová biztosan beépült mindaz, amit csináltam, mert nyoma se látszik. Hibátlan falazás volt, köszönöm. Itt nyugszik ő, aki egy víztükörre írta művét. De hol az a víztükör? Ha nemzedéktársaimat nézem, ők is szárazon, szomjúhozva, magányosan bandukolnak egy sivatagban, s keresik az oázist, s ama piciny víztükröt, melyre ráfújhatnák a pillanat üzenetét. A Góbi-sivatag? A Szahara? A mi sivatagunkat úgy hívják: könyvzúzda. Papírtemető. Vagy egy-egy irodalomtörténeti mű, amelyben a sivatag minden homokszemét számon tartják. Olvashatatlan krónikák tömegsírjában külön urna jutott nekünk, ismeretlen katonáknak a névsorolvasáson. Doberdó egyforma, fehér keresztjei, példás rendben. Hálánk sem maradhat el. Az elmúlt évtizedben írott könyveim a feledés ellen pereltek, az emlékezés jogáért, a nemzeti múlt igazságos tudatáért, az elhallgatások és ferdítések ellen. Másfélszáz „egyperces” portréban idéztem fel emlékezésre érdemes múltbéli alakokat. Közben megfeledkeztem magamról. Csupán tárgyiasítva és maszkok mögül derülhetett ki az, hogy kyvagiokén.

Ma sem tudom még mindig, KYVAGIOKÉN? – a dologgal nem értem rá foglalkozni. Másoknak meg, joggal, kisebb gondja is nagyobb ennél. Kissé restellem is, hogy ennyire sikerült elbújnom a dolgok mögé. A napi világtörténelem pompás fedezéket kínált, ám múlnak az évek, és jó lenne végre már biztosat tudni. Járt itt valamiféle kisfiú?