UNBROKEN (Cedar Cove, #1)

MELODY GRACE

UNBROKEN (Cedar Cove, #1)

Rajongói fordítás 2013.

2

A könyv eredeti címe: Melody Grace - Unbroken (Cedar Cove, #1) - 2013.

A fordítás alapjául szolgáló könyv: Melody Grace - Unbroken (Cedar Cove, #1) - 2013.

Fordították: Anikó Enn georgina Josie pepermill Rosie Linda Sky Spies swan Tinajsz Lektorálta: Anikó

3

Prológus Fordította: Sky

Anya mindig azt mondta, hogy kétféle szerelem létezik ezen a világon. Az állandó szél, és a hurrikán. Az állandó szél lassú és türelmes. Kitölti a hajók vitorláit és meglengeti a kertben kiterített ruhákat. Lehűsít a forró nyári napokon, és ősszel, óramű pontossággal meghozza a lehulló faleveleket, minden évben. Mindig számíthatsz az állandó, biztos, megbízható szélre. De semmi megbízható nincs egy hurrikánban. Végig söpör városokon, meggondolatlan, partra küldi a habzó óceánt, kitépve fákat és minden bolondot, aki megpróbál az útjába állni. Persze, izgalmas, semmihez sem fogható érzés, az adrenalin szinted az egekbe szökik, felgyorsul a szívverésed, és mint egy megszállott, annyira vonzódsz hozzá. Vad, lélegzetelállító és felemésztő. De mi marad utána? - Ha látod, hogy egy hurrikán tart feléd, menekülj - azon a nyáron mondta ezt nekem anya, amikor betöltöttem a tizennyolcat. - Becsukod az ajtókat és elreteszeled az ablakokat. Mert a reggel érkezésével, semmi más nem marad utána, csak a pusztulás.

4

Emerson Ray volt az én hurrikánom. Visszatekintve, tudom, hogy anya látta a szememben: a viharfelhők gyülekeznek, és az energia szinte pattog a levegőben. De már késő volt. A figyelmeztető sziréna már nem menthet meg. Azt hittem, soha nem ismerem meg az igazi veszélyt, addig nem, amíg egyedül nem kuporogsz a földön, magad körül a megtört szíved darabjaival. Négy év telt el, azóta a nyár óta. Emerson óta. Minden erőmre szükségem volt, hogy újra felálljak roncsaimból, és felépítsek egy életet, valami újat a helyére. Ezúttal viharbiztosra építettem. Erős. Rácsokkal védem a szívemet és találtam magamnak egy szerető, állandó szelet. Megesküdtem, soha, semmi sem fog úgy elpusztítani engem, mint az a nyár. Tévedtem. Az a dolog a hurrikánokkal. Miután a vihar elér, minden, amit tehetünk, hogy imádkozunk.

5

Első fejezet Fordította: Enn

Százhússzal száguldok az országúton, az összes ablak leengedve, piszkos szőke hajamat tépi a szél. Ray-Ban napszemüvegem az orromon csücsül és a rádióból olyan hangosan szól a klasszikus country, amennyire az a lestrapált régi Camaromtól csak telik, próbálva elnyomni az emlékek suttogását, amelyek abban a percben megszálltak engem, ahogy az autópálya lehajtójáról rátértem az ismerős tengerparti útra. Még 45 mérföld Cedar Cove. Még 45 mérföld Emerson. Lerázom magamról a gondolatot. Ide jártunk már évekkel azelőtt is, hogy megismertem volna őt, emlékeztettem magamat szigorúan. Minden egyes nyáron gyerekkoromban. Hónapokat töltöttem el a habokban játszva és az árnyékos hátsó verandán olvasva. Számos szép, tőle független emlékemnek kellene lennie erről a helyről. De nem jártál itt azóta. Kizárom az alattomos hangocskát a fejemből, és helyette együtt kiabálok a rádióval. - Elment, mint a tehervonat, elmúlt, mint a tegnapi nap…1

1

Részlet Montgomery Gentry – Gone c. számából.

6

A dalnak igaza van, döntöm el. Az már a múlt. Azt a nyarat már annyira magam mögött hagytam, hogy akkor se látnám a visszapillantó tükörben, ha keresném. Már nem ugyanaz a zavarodott, akaratos csaj vagyok, mint mikor legutóbb leautókáztam ezen a homokos úton. Most huszonkettő vagyok, csak egy hónap választ el a diplomától és egy teljesen új élet kezdetétől. Van egy tökéletes barátom otthon a városban és nagyszerű karrier kilátásban. Mindazok ellenére, ami azon a nyáron itt történt, kilábaltam belőle - azzá a személlyé váltam, akivé akartam - és még ha a visszatéréstől Cedar Cove-ba rosszul is lettem és szédülni kezdtem, mintha arra készülnék, hogy szabadesésben leugrok egy repülőgépről, ez a hétvége ezek közül semmin sem fog változtatni. Az lehetetlen. Emellett, mondom magamnak, próbálva lenyugtatni iszonyatos gyomoridegemet, azt sem tudom biztosan, hogy ő itt van-e még. Többé már semmit sem tudok Emersonról. Hasztalan éjszakai online rákereséseim egyszer sem vezettek eredményre. Mostanra akár a világ túlsó felén is lehetett az afrikai dzsungelben vándorolva, vagy valahol az ausztrál tengerparton sört vedelve, oldalán egy magas, nagymellű, bikini-modellel. A karjai között, ahol korábban én voltam… Még jobban feltekerem a rádiót, a countryzene már olyan erősen harsog, hogy meg sem hallom a mobil csengőhangját, csak azt látom, amint a műszerfalra felszerelt pohártartóban heverő készülék képernyője felvillan. Lacey. A legjobb barátnőm. Felveszem, miközben próbálom lehalkítani a rádiót és közben a kormányt is tartani egy kézzel. Tudom, hogy nem lenne szabad vezetés közben telefonálni, de ilyen távol a

7

várostól még mérföldekig nem fogok egyetlen zsaruval sem összefutni. - Hé, Lacey. Mi újság? - Ott vagy már? - kérdezi rögtön. - Majdnem. - Megint az órára pillantok. - Félórányira. - Még most sem hiszem el, hogy Danny fiú nem ment veled. Halk háttérzaj hallatszik, miközben barátnőm kényelembe helyezkedik, és ahogy ismét megszólal, szinte látom magam előtt összekuporodva közös egyetemi szobánkban, Charlotteban, amint az ablakon keresztül szemléli a zsúfolt belvárost. - Ez nem olyasmi, amit a jövendőbeli vőlegények kötelesek lennének megtenni? - kérdezi. - Összepakolni a nyaralót, ahova nem tetted be a lábad azóta, hogy… nos, tudod. - Elnémul. Bánattól terhes csend borul ránk. Nem Emerson az egyetlen szellem, amelyik ebben a városban kísért. A fájdalom, amit ő okozott nekem, csak félig járult hozzá ahhoz, hogy a szívem darabokra tört. Tüdőmet teleszívom a friss, sós levegővel és kiűzöm a démonokat az elmémből. - Először is, fogalmunk sincs, hogy meg fogja-e kérni a kezemet. - Sokkal kényelmesebb pozícióba helyezem a telefont a fülem alatt. - Ugyan már. - Lacey felhorkan. - A szülei imádnak téged, diploma után összeköltöztök és nem-is-annyira körmönfontan célozgatott az ízlésedre az ékszerekkel kapcsolatban egy hónappal ezelőtt. - Ezt nem is mondtad! - A gyomrom ugrik egyet, de ezúttal teljesen más okból leszek ideges.

8

- Eléggé vicces volt - teszi hozzá Lacey. - „Szóval, szerinted Juliet a modern, vagy art deco stílust kedveli jobban?” utánozza Daniel precíz keleti-parti hangját. - Mit válaszoltál? - kérdezem kíváncsian. Bár Laceynek igaza van… egy ideje már én is számítottam rá… akkor is furcsa erről így beszélgetni. Házasság. A jövő. Mindörökké. Valakivel, aki nem Emerson. Lacey tovább mondja, félbeszakítva gondolataimat. Hercegnő-vágott, klasszikus foglalatban, két karát alatt semmit. Duh. - Lacey! - vörösödtem el. - Mi az? Te mondtad, hogy fel akarsz építeni vele egy életet emlékeztet Lacey. - Hogy el tudod képzelni, amint megöregedtek és megőszültök egymás mellett. - Így volt. Úgy értem, így van - javítottam ki magamat azonnal. - Daniel nagyszerű. Kedves, és édes és okos… - … és tökéletes, fogtam! - szakít félbe Lacey. - Ezért nem értem, miért nem megy veled. És nemcsak a pakolásról és a cipekedésről beszélek természetesen. Ha a barátnőm elmenne, hogy meglátogassa az exét… - Nem azért vagyok itt, hogy Emersont lássam! Tiltakozásom iszonyat hangosan szól, mire összerezzenek, és vadul oldalra kapom a kormányt. Lacey fütyül egyet. - Nyugi. Csak azt mondom, Danny fiú szuper-biztos lehet a kapcsolatotokban, ha még csak nem is kíváncsi az első fickóra, akit szerettél. Visszatartom a lélegzetemet, próbálok lenyugodni. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy holtan végezzem egy

9

árokban, mielőtt egyáltalán elérném a megyehatárt. Elveszem a lábam a gázról és inkább az útra összpontosítok. - Daniel azért nem jön, mert arra kértem. Az mondtam, térre van szükségem, hogy nyugodtan tanulhassak. És… nem tud Emersonról tettem hozzá sietve. - Micsoda? - Lacey sivításától megint félrekapom a kormányt. - Nekem azt mondtad, már évekkel ezelőtt beszéltél vele erről! - Beszéltem is - jön gyengécske tiltakozásom. - Mondtam, hogy volt egy pasi, akivel randiztam egyetem előtt. De azt nem mondtam, hogy itt élt. Vagy, hogy mennyire volt komoly. - Komoly? - Lacey hangjából süt a szarkazmus. - Legalább megpróbálhattad volna. - Mégis mit kellett volna mondanom, Lacey? - Felsóhajtok, és elönt az ismerős bűntudat, ami mindig rám tör, amikor a féligazságokra gondolok, amiket a barátomnak mondtam. - Hogy annyira összetört a szívem, minden erőmmel azon voltam, nehogy felvágjam az ereimet, csakhogy véget vessek a fájdalomnak? A hangom most könnyed, de a szavak nagyon is igazak. Hosszú ideig olyan volt, mintha a szakadék szélén egyensúlyoznék és egyetlen rossz lépés elég lenne ahhoz, hogy a sötétségbe zuhanjak. És ami a legrosszabb - voltak pillanatok, amikor meg akartam tenni azt a lépést, hogy végleg véget vessek a fájdalomnak. - Ó, kicsim… - Lacey hangja gyengéd. Ő tudja, milyen volt az nekem: gólyaként ő volt a szobatársam, így első sorból nézte végig, milyen károkat okozott bennem az a nyár. A napokat, amikor mást sem csináltam, csak labdává gömbölyödve sírtam; a heteket, amikor alig ettem, vagy hagytam el a szobát az

10

előadások kivételével. Ő volt az, aki végül leültetett és közbelépett: elráncigált magával bulikra, kávészünetekre és az egyetemi terapeutához is, aki felírt nekem egy csomó depresszió és szorongás elleni tablettát. A bogyók segítettek - túl sokat is, gondolom néha - de Lacey volt az én igazi életmentőm, aki arra késztetett, hogy elég hosszú ideig úgy tegyek, mintha jól lennék, míg végül már én magam is hittem ebben. Daniellel csak az első év végén találkoztam, és addigra szinte már elhittem, hogy azokat a sötét napokat végleg magam mögött hagytam. Az egyetlen látható sebem az apró kékszajkó tetoválás volt a jobb vállamon. Gondoltam rá, hogy leszedetem, teljesen lecsupaszítva a bőrömet, de valami arra késztetett, hogy ott hagyjam, hogy láthassam a tükörben minden egyes alkalommal, amikor kilépek a tusolóból. Egy tartós emlékeztető az összes ostobaságomra, az elcseszett választásaimra és az országútra, amin megesküdtem, hogy soha nem fogok újra végighajtani. Egészen mostanáig. - Minden rendben lesz - mondom határozottan, mintha ez az ősrégi tégy-úgy-mintha stratégia ezúttal tényleg beválhatna. Összepakolom a házat az ingatlanügynöknek és hétfőre visszaérek. Még otthon bevásároltam egy csomó kaját, úgyhogy csak be sem kell tennem a lábam a városba. - Ha te mondod. - Lacey hangja kétkedő, de nem erőlteti a dolgot. - Csörögj rám később, kicsim. - Szeretlek. Kinyomom a telefont és eltökélten ragadom meg a kormánykereket. Pofonegyszerű a dolog: van egy tervem, épp, ahogyan azt Laceynek is mondtam. Összepakolom a tengerparti

11

házat, az ingatlanügynök kezébe nyomom a kulcsot és ezúttal végleg elhagyom a várost - semmi zűrzavar, semmi felhajtás és határozottan semmi búslakodás a régi emlékek fölött. Beveszem a következő kanyart, mire egészen váratlanul egy ismerős jelzés tűnik fel a láthatáron. ISTEN HOZTA CEDAR COVE-BAN. LAKOSSÁG: 5654 FŐ. A legjobb szándékom ellenére, miszerint a múltat benne hagyom sötét, mély sírgödrében, nem tudtam leállítani magamat. Az elmémnek elég volt egyetlen pillantás a lepergett fa táblára, hogy visszaszáguldjon négy évvel ezelőttre, a legutóbbi alkalomra, amikor lekocsikáztam ezen az úton. Arra a napra, amikor megismertem őt.

 4 évvel korábban… -… és készíthetünk s’morest2 a tábortűznél és bebiciklizhetünk a városba egy jégkrémért, ahogyan régen szoktuk. Jules? Juliet? Anyám hangja úszik át ábrándozásom ködén. Az ablakon bámulok kifelé a szürkés és mocsár zöld színű elmosódott ködbe, és szenvedélyesen kívánom azt, bárcsak valahol máshol lennék - mindegy hol, csak ne itt. Megfordulok. Anya néz felém a kormány mögül. - Mi van? csattanok fel, meg se próbálva elrejteni a hangomban megbúvó ingerültséget. S’mores: hagyományos, tábortűznél készített szendvics-szerű édesség az USA-ban és Kanadában. Két Graham keksz közé pirított mályvacukrot és egy réteg csokoládét tesznek. 2

12

- Csak tervezgettem, milyen szórakoztató dolgokat csinálhatunk majd a nyáron. - Anya kinéz a szélvédő üvegét verdeső esőre. - Legalábbis, miután az ég kitisztul. - Maradhattunk volna a városban még egy hétig emlékeztetem őt jó adag keserűséggel a hangomban. - Alig volt időm elköszönni mindenkitől. Kihagyom a hatalmas érettségi bulit. És Carina is ott maradt… - A nővérednek még órái vannak - emlékeztet anya. - Jövő héten ő is utánunk jön az apáddal együtt. Felsóhajtok. A nővérem huszonkét éves és végzős a UNC3-n. Reklám és marketing a szakterületen és amennyire meg tudom állapítani, ez abból állt, hogy Raleigh bárjait járta egy megfelelő agglegény után kutatva. És a megfelelő alatt, ő egy jó hírű családból származó jövőbeli ügyvédet vagy befektetési bankárt értett, akinek hat számjegyű a keresete és van még másik hét valahol befektetve. Nem szeretném sekélyes ribancnak nevezni, de megérdemelné. - Megvárhattuk volna őket - morgok. - Úgy értem, nem ez az értelme ennek az egész nyárnak… hogy egy nagy boldog család legyünk? - A hangomból csepeg az irónia. Szemem sarkából látom, hogy anya összerezzen, de nem kapja be a horgot. - A néhány nap néhány hétté vált volna, vagy még többé - válaszol ehelyett azonnal. - És aztán a nyár már félig eltelt volna, mielőtt még leérünk ide. Nem reagálok. Egy hét nem számít igazán sokat, amikor három hónapot kell majd eltöltenem az elcseszett családom

UNC (University of North Carolina): Az Észak-Karolinai Egyetem rövidítése, ami Charlotte városában található. 3

13

körében, miközben próbálunk úgy tettetni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne velünk. Visszafordulok az ablakon túl elterülő esőáztatta külvilág felé, és felemelem imádott kamerámat, hogy keresztülnézhessek a kereső lencséken. Ez egy manuális Pentax SLR, masszív, vén régiség, amit a nagyapám adott nekem évekkel ezelőtt, még mielőtt meghalt volna. Manapság mindenki a mobiljával fényképezik, digitális képeket készítve, hogy aztán online továbbítsa és körbeküldözgesse azokat, de én imádom a régi készülék súlyát a kezemben és az órákat, amiket a sötétkamrában kell eltöltenem, ahol óvatosan keltek minden egyes fotót életre. Finoman elcsavarom a fókuszt, kiélesítve a képet. A tenger tajtékzik, nyugtalan a csalitos és homok keskeny sávja mögött, ami elválasztja az utat a parttól. Ujjamat a zárra nyomom, majd kattintok, közben azon imádkozva, hogy ép elmével túléljem a nyarat. - Hamarosan te jössz majd ide a saját gyerekeiddel - teszi hozzá anya ragyogva. - Ez tradíció. Tudod, hogy én is ide jártam a nagyszüleiddel, minden nyáron, mióta… Hangos csattanás hallatszik, elnyomva anya hangját. Az autó vadul kipörög, hirtelen kikerül az irányítása alól. Mellkasom fájdalmasan nyomódik a biztonsági övhöz, a kamera pedig kicsúszik a kezemből. Kétségbeesve nyúlok utána, ahogy oldalra keresztülszáguldunk a nedves úttesten. - Anya! - kiáltom ijedten. Valami pirosat látok felvillanni az ablakon keresztül… a mögöttünk haladó teherautó. Egyenesen felénk tart, aztán az utolsó pillanatban oldalra kapva a kormányt elhúz mellettünk.

14

- Minden rendben van! - Anya elfehéredő ujjakkal szorongatja a kormányt, miközben próbálja visszanyerni az uralmat a kocsi fölött. - Csak tarts ki! Az ülésem széleibe kapaszkodok oldalra dőlve, ahogy a kocsi tovább pörög. Súlytalanul sodródunk az úttesten. Aztán végre érzem, hogy a kerekek újra megtapadnak. Az autó lelassul, míg végül megállunk az út oldala mentén. Levegő után kapkodok, a szívem őrülten ver. A piros teherautó, ami majdnem belénk szaladt lement az úttestről valamivel feljebb az országúton, az első kerekek és a lökhárító belemerült a sárba és a homokba. Anya továbbra is a kormányt szorítja egyenesen előre meredve, arca falfehér. - Jól vagy? - kérdezem halkan. Nem válaszol. - Anya? - kérdezem újra, és a karja felé nyúlok. Hátrarándul. - Mi? Ó, igen, édesem, jól vagyok. - Nyel egyet. - Szerintem kidurrant a gumi. Fogalmam sincs, mi történt. Szerencsés baleset. - Anya reszketeg mosolyt vet rám, de érzem, hogy fokozódni kezd bennem a düh. - Szerencsés? - kiáltok fel dühösen. - Itt sem kellene lennünk! Egyikünk se akarta itt tölteni a nyarat, most meg kis híján meghaltunk. És mire fel? Hirtelen úgy érzem, mintha egy teherautó nehezedne a mellkasomra. Nem kapok levegőt, még csak tisztán sem tudok gondolkozni. Remegő kezekkel ügyetlenkedek a biztonsági övvel, majd kivágom a kocsiajtót és kibotorkálok az útra. - Juliet? - Anya szólít engem, de nem állok meg. Nem érdekel, hogy esik, hogy elázok és fázni fogok vékony

15

pólómban és levágott szárú nadrágomban, egyszerűen muszáj elmennem innen. Muszáj levegőhöz jutnom. Eltávolodok a kocsitól, zihálva veszem a levegőt. Ez egyáltalán nem az én ötletem volt. Évek óta nem jártunk már a tengerparti házban, legutóbb még gyerek voltam. Évek óta nem voltunk már egyébként igazi család sem, de anyám a fejébe vette, hogy egy utolsó nyarat együtt kell ott eltöltenünk mielőtt én elmegyek egyetemre, Carina pedig lediplomázik, és mind abbahagyhatjuk végre a színlelést, hogy többek vagyunk egy csoport idegennél, akik egy tető alatt élnek, és akik pokolian igyekeznek azt mutatni a világ felé, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem mintha nem lett volna ebben nagy gyakorlatunk. Végeredményben is a színlelés megy a legjobban a családomnak. Apa úgy tesz, mintha nem egy kiégett egyetemi oktató lenne egy bukott könyvvel a háta mögött, aki felettébb kedveli a vodka-martinit délután négy magasságában. A nővérem úgy tesz, mintha bármi más is érdekelné azon kívül, hogy kikössön egy gazdag, ügyvéd férj mellett, akinek a country klub tagsága mellett hat számjegyű bónusza van. Az anyám úgy tesz, mint aki nem bánja, hogy feláldozta az életét egy elbűvölő brit író kedvéért, vagy mint aki nem veszi észre annak késő éjszakai ’tanácskozásait’ a hallgatóival az irodájában, és a megvetést apám hangjában, amivel beszél vele, mikor végül eszébe jut haza találni. És ami engem illet? Én úgy teszek, mintha nem fájna nekem a színlelés. Mintha nem emésztene fel az, hogy látom, anya még mindig szereti apát, és hogy mennyire keresi és áhítja annak a legkisebb figyelmét is. Hogy nem törnek rám ezek a rettenetes pánikrohamok minden egyes alkalommal, amikor arra

16

gondolok, hogy magára kell hagynom őt, amikor idén ősszel egyetemre megyek. Ezért is egyeztem bele végül ebbe a nevetséges, boldog családi vakációba, hogy megpróbáljak érzéketlenné válni az érzésre, hogy magára hagyom őt. Egy utolsó nyarat szeretne, amikor színlelünk? Hát megadom neki. De nézd meg, hova vezetett ez az összes színlelés: csaknem halottan végeztük egy fára csavarodva, mielőtt még egyáltalán elkezdődhetett volna az ő drágalátos nyara. - Hé! Egy férfi hangját hallom a hátam mögül, de annyira kétségbe vagyok esve, hogy nem lassítok le. A szívem eszeveszetten lüktet, olyan gyorsan, hogy attól tartok, kiugrik a mellkasomból. Tudom, hogy csak le kell nyugodnom és megvárni, hogy a pánik elmúljon, de amikor elkapott a roham, nem láttam elég tisztán ahhoz, hogy megpróbáljam. - Hé, várj! - Szól a hang, most már hangosabban, aztán egy súlyos kéz ragadja meg a karomat, megfordítva engem. - Mi van? - zihálom, miközben hevesen hátratántorodtam. Mi a faszt képzel… - a tiltakozás elhal az ajkaimon, ahogy felbámulok a leggyönyörűbb férfi arcába, akit életemben láttam. Szemeit veszem észre először. Sötétkékek és megigézők, a naplemente utáni égbolt színében pompáznak. Mindig is ez volt a kedvenc napszakom, az a pillanat, amikor a nap utolsó fénysugarai eltűnnek és az első csillagok előbukkannak. Most éppen rájuk bámulok, a végtelen éjszakai csillagképbe. Vastag, sötét szempillákkal keretezve, intenzíven ragyognak rám. Tele titkokkal, tele sebekkel.

17

- Hova mész? - követeli a választ a fickó, továbbra is fájdalmasan szorítva a karomat. - Nem sétálhatsz el csak úgy innen! Elhúzódok, továbbra is kábult állapotban. Idősebb nálam, de nem olyan sokkal, talán húszas évei elején járhat: magas és széles vállú, bőre sötét bronzos árnyalatra barnult. Karjai feszülnek fekete pólója alatt, ami vizesen tapad hozzá izmos felsőtestéhez. Alkata vékony, de kidolgozott, szinte sugárzik az erő fekete farmert és elnyűtt munkáscsizmát viselő testéből. Eső csöpög sötét hajából, ami túl hosszan göndörödik nyaka körül és a jobb bicepszén sötét tetoválást veszek ki, ami tovább kígyózik pólója alá. Eláll tőle a lélegzetem. A világ visszatér a fókuszba és rájövök, hogy megint kapok levegőt. Oké. Ezzel egy időben pánikrohamom is csillapodni kezd. - Hallasz? - erősködik, az arckifejezése komoly és mérges. Aztán a harag eltűnik és aggodalom veszi át a helyét. - Várj, megsérültél? Beverted a fejedet? Az arcom felé nyúl, ujjai meglepő gyengédséggel érintik homlokomat. Megint belenézek azokba a mély, kék szemekbe és érzem, hogy sokk fut végig rajtam. Elektromos. Riadtan tántorodok arrébb. - Megvagyok - sikerül kinyögnöm, szívverésem végre lassulni kezd. Mi a francot csinálok? Leszidom magamat. Valamilyen fickó után csorgatom a nyálam az országút mentén? Nincsenek fontosabb dolgok, amik miatt aggódnom kéne - mint például a tényen, hogy ilyen közel voltam pár perccel ezelőtt ahhoz, hogy meghaljak?

18

Most, hogy tudja, nem sérültem meg, a fickó dühe visszatér. Akkor szerencsés lehetsz, hogy nem saját kezűleg öllek meg most azonnal - mondja vicsorogva. - Mi a franc volt az az előbb? Nem tudod, hogy nem szabad gyorsan vezetni a viharban? Elakad a lélegzetem, az ingerültség újfent rám tör. - Először is, nem én vezettem - ordítok vissza. - Másodszor pedig, baleset volt! Defektet kaptunk, az történt. Mégis hogyan lehetne ezek közül bármelyik is az én hibám? - Keresztbe tett karokkal szegülök szembe vele. Szemei követik a mozdulatot, én pedig hirtelen fájdalmasan tudatára ébredek, hogy vékony pólóm teljesen átázott és nedvesen tapad a mellkasomra. Megremegek látva, hogy újfajta éhség villan fel szemeiben, ahogy tekintete felméri a testemet, hosszasan elidőzve csupasz lábaimon. Érzem, hogy a bőröm bizsereg, és megint elakad a lélegzetem, de ezúttal nem rossz érzéssel, hanem valamilyen új, felfokozott tudatossággal. Forróság keletkezik a gyomrom mélyén. A fickó felemeli a tekintetét, amíg pillantásunk újra találkozik, aztán pedig csak néz rám, és esküszöm olyan, mintha vigyorra húzódna tökéletes szája. - Miért te vagy az őrjöngő fél ebben a pillanatban? - kérdezi. - Én vagyok az, akinek totálkáros lett a teherautója. A háta mögé pillantok. A teherautója orral egy homokzátonyba merült, hátsó kerekei pörögtek. - Ja, nekünk meg defektünk van pótkerék nélkül. Ezúttal tényleg elvigyorodik. - Melyik idióta nem tart magánál pótkereket? Mérföldekre vagyunk mindenhonnan. - Talán az olyan idióták, akik a városban szoktak vezetni, ahol léteznek olyan apróságok, mint térerő és autómentő!

19

Vigyora elhalványul. - Nyaralók vagytok - mondja, mintha ez valamiféle bűn lenne. - Hadd találjam ki - vágok vissza. - Helyi lakos vagy tele előítéletekkel. Nos, talán várhatnál ezzel a dologgal, amíg mind a ketten ki nem jutunk innen. Meglepetten nyitja ki a száját, aztán megáll. Körbenéz a vizes, elhagyatott úton és végül úgy tűnik, belátja, hogy ebben igazam van. - Rendben - mondja vonakodva. - Felhívom Normot és megkérem, hogy jöjjön el értünk. - Azt hittem, idekint nincs térerő. - Szemöldökömet összehúzva veszem elő megint mobilomat a zsebemből, csak hogy leellenőrizzem. - CB rádió van a teherautómban. - Fejével a piros pickup felé int. - Maradj itt! - Mégis hova mehetnék? - Felsóhajtok, miközben nézem, ahogy elsétál. Szemeimmel követem távolodó alakját, teljesen elmerülök elegáns járásában. Aztán megperdül, rajtakapva engem bámulás közben. Elpirulok, őrülten remélve, hogy nem látja elvörösödő arcomat az esőben. - Nem árultad el a nevedet - kiabálja. - Nem kérdezted! - kiáltom vissza. Elvigyorodik és addig vár, míg végül megadom magam. - Juliet - mondom neki és várom a gunyoros beszólást, de ehelyett csak rám kacsint. - Emerson vagyok - kiáltja, aztán elmosolyodik… egy mámorító és gondtalan villanás, ami annyira sötéten gyönyörű,

20

hogy érzem, amint a szívem újra megáll. Erről írnak történeteket, jövök rá, mégha csak meg sem közelítik a valóságot. Az összes film, amit láttam, az a rengeteg könyv és vers, amit olvastam, az összes erre készített fel - a napra, amikor egy ismeretlen férfi rám mosolyog és elfeledteti velem, ki vagyok. Tekintete az enyémbe fúródik és esküszöm, hogy a vérem dalra fakad és forrón lüktet ereimben a hátamat verdeső hideg, nyirkos eső ellenére. - Isten hozott Cedar Cove-ban.

21

Második fejezet Fordította: georgina és josie Fordította: georgina

Emersonnal kapcsolatos emlékeimet a háttérbe szorítottam és tovább vezettem. Hamarosan, az üres strandot és a bozótost követően megmutatkoztak az élet jelei: kis zsindelyes házak, előtűnő magas fű és visszatérve a partról. A laundry line. Egy autó rozsdásodik valaki felhajtóján. Áthajtok a széles hídon, sós - mocsaras folyópart mellett, letérve az autópályáról a városba. Még ennyi év után is, alig változott valamit. Lassan hajtok végig a főúton, olyan érzéssel, mintha visszamentem volna az időben. Ott van a kisbolt a sarkon, ahol nagyapa vett pálcikás jégkrémet, Mrs. Olsen palacsinta kunyhójában szolgálták fel a legnagyobb csokis rakott palacsintát, amit valaha láttam. A Jimmy’s, Jimmy kocsmája, elég durva tömeget vonzott, ott a vízparton, tőle távolabb, a kikötő tele rozoga halászhajók és új ragyogó utasszállító hajók keverékével. Cedar Cove mindig is egy álmos kis üdülőváros volt— túlságosan is kopott, ahhoz hogy nagy turista dollárokat vonzon - de ez a város sem volt teljesen érintetlen az új fejlesztésektől. Ahogy hajtok, észreveszem egy új kis területet, pizzériázóval, kávézóval és egy partra néző sorházakkal, ott, ahol egykor, egy csalogató öreg kunyhó állt. Legalábbis ezen a hétvégén engem nem fog oda vonzani.

22

Az útelágazásnál, Sandpiper útra fordultam. A poros út végig kanyargott, az út mentén vad rozmaring és mirtusz fákkal övezve, és közben megpillanthattam, ahogy az árnyhomok elterül, mintha csak ecsettél festették volna oda. Egy mérföld után, elértem a zöld postaládát, az út felöli, oldala rozsdásodik már, majd az ismerős felhajtóra fordulok. A ház sütkérezik a nyugalmas délutáni napsütésben. Craftsman-stílusú, széles tornác és kék zsindelyes tető, ami már mostanra szürkére kopott. A fehér mázolás megsárgult, a tetőcserép is omladozik, és az első részt buja fű és az ablakok körül tekergő rózsák nőtték be. A Camaroval a csillogó Lexus mögé parkolom, majd óvatosan kiszállok a kocsiból. Az izmaim elgémberedtek a sok órás vezetéstől, így kicsit kinyújtom őket, majd felnézek a régi házra. Visszatérve, érezem, ahogy megrohannak az érzelmek, csak ezúttal sokkal több, mint az úton idefele. Ez az a ház, az otthon, több száz emlék, az itt eltöltött évekről—harc, nevetés és szerelem, fájdalom. Ez az a hely, ahol locsolóval játszottam, itt van az a fa, amire felmásztam, hogy elmeneküljek a szüleim veszekedése elől. Ez az az eldugott hely, ahol Emerson jó éjt csókot adott, az ajkai vadak és kutatók, a kezei, amik a trikóm alak igenlően simogatták a csupasz bőrömet… bárcsak első alkalommal valaki itt lett volna velem. Nem Daniel, de talán Lacey. Valaki, aki meg tudja állítani ezt régi érzelmi baromságot. Ez csak egy ház. Ez az egész már csak a múlt. - Juliet? - egy rendezett, vörös hajú nő jön körbe a ház oldalánál, pasztellkék színű kosztümöt, és selyem blúzt visel,

23

kezében egy rajztáblával és egy aktával. Sugárzik felém a jókedve. - Hallie vagyok, Kingston Realtyből. Milyen volt az utad? Rendben kijutottál a városból? Kirázom a fejemből az emlékeket. Szedd össze magad, Juliet! - Jól - bólintok, és nagy léptekkel indulok felé. - Annyira nagyszerű, hogy találkozhattam veled. Nagyon szépen köszönöm, hogy lejöttél. - Megrázza a kezemet, és megpuszilja az arcom két oldalát. Közelebbről nézve láttam, hogy a haja színe nem természetes vörös, és a fogai vakítóan fehérnek hatottak. Határozottan nem helyi. - A karbantartó vállalat megpróbál lépést tartani az alapvető kerti munkák és karbantartás terén - kezdte, közben körbe vezet az oldalsó ajtóhoz, amit mi mindig is főbejáratként használtunk. - Nyilvánvaló, hogy lesz néhány csinosítani való munkálat, amiről az új tulajdonosoknak kell gondoskodniuk, de ez nem lehet probléma. Előhúzza a kulcsokat, kinyitja a zárat, és belép a konyhába. Én követem, és lefagyok az ajtóban, minden érintetlen, ugyanazok a fotók voltak a hűtőszekrényre tűzve, ugyanazok a dekoratív tányérok lógtak a falon. Úgy tűnt, mintha visszamentem volna az időben, 4 évvel ezelőttre. - Tudom, ez elég zsúfolt. - Hallie sóhajtott, félreértette a csendet. - Mindennek mennie kell, mielőtt a piacra dobnánk. A nagy előszoba felé vezet. A lépcső ferdén felfelé vezet, egyegy oldala a nappali és az étkező felé. A napfény a kopott fapadlóra esik. Rendetlenül fekszenek a régi cipők és szandálok

24

a fogas alatt, egy régi kopott tükör fekszik a komódnak támasztva. Félig arra számítok, hogy anyukám besétál, kezében cipelve a piacról hozott dolgokat, majd kipakolja, hogy vacsorát készítsen. Hírtelen az elfojtott könnyek csípik a torkomat. Ökölbe kell szorítanom a kezeimet az oldalam mellett, és a tenyerembe vájnom a körmömet, hogy ne sírjam el magam. Hallie körbe néz, és helytelenítően szólal meg. - Hogy őszinte legyek, én mondtam apádnak, hogy várjon. Hátha a piact újraéled, de sajnos az árak még mindig alacsonyan vannak. A sok új építésű ingatlannal a városban, érdemes lenne az eladást jövő évig halasztani, akkor sokkal többet kaphatnátok érte. - Apámmal kellene erről beszélned - válaszom röviden. - Az eladás nem az én döntésem. Az sem az én döntésem volt, hogy felborítom a tanulmányi ütemtervem és néhány héttel a vizsgáim előtt, jöjjek ide le és csomagoljam be a helyet, de apa nem az volt. aki várna olyan kevéssé fontos dolgokra, mint a főiskolai tanulmányaim. - Oh. - Hallie meglepetten pislog. - Nos, Rendben. Mikor voltál itt utoljára? - A hangja tiszta, próbál egy kis személyes beszélgetés kezdeményezni, tudom, hogy csak figyelmen kívül kellene hagynom a kérdést, de örökké nem tehettem. - Négy éve - válaszolom lassan. - Azóta nem, hogy anyukám meghalt. Itt, ebben a házban. - Hallie szeme elkerekedett a rémülettől. - Ó uram, annyira sajnálom! Senki sem mondta nekem… - Semmi baj - vágok a szavába, már bűntudatott érezek amiatt, hogy felhoztam ezt.

25

- Mi volt…? - kérdezi komolyan Hallie. Mindenki megkérdezte, mostanra már megszoktam. Még ha ez durva és személyes is, de nem lehetett rajta segíteni. Mindenki tudni akarta az okát. - Rák - mondtam neki. Végül is, féligazság. Bólint. - Nagyon sajnálom. Mondani fogom az összes barátomnak, hogy menjen mammográfiára.! Körül nézek a kifakult kárpiton, a rózsákkal körülvett ablakon. A hangom lágyan cseng. - Együtt töltöttük itt a nyarat, az utolsót. Mindig szeretett itt élni. Többnyire igaz volt. Ezért harcoltam annyira keményen apa terve ellen, hogy eladja. Anya nagyszülei építették a saját kezükkel, a húszas években, amikor a fát még cserekereskedelemben szerezték. Ezt adták át generációról generációra: tökéletes tengerparti területeket mindig megtartották, még ha rossz idők is jártak és nehéz volt ételt tenni az asztalra. Anyukám szerette a történetet, a kapcsolatát a múltunkkal. Mindig arról beszélt, hogy meg kell tartanunk a családunknak. De apának más tervei voltak. Mély adóságba ásta a családot, amíg anya élt, és amikor elment, csak még rosszabb lett. Nem tudom merre felé halad— elaprózott, díszes vacsorák sznobokkal, régi pénzes barátok, megjátszva, hogy egy igazán kifinomult férfi a városban, amikor valójában, ő csak egy fáradt iszákos. Már eladta a városban lévő házunkat, és most, láthatóan a parti házat is el akarja. Carina nem értette a tiltakozásom okát— azt mondta, hogy eladásból apa csak a felét kapja, a másik fele közte és köztem oszlik el. Harmadszorra jegyezték el, erősen próbált lépést

26

tartani, a dizájner-márkát-szerető barátokkal, annak ellenére, hogy a főiskola óta nem volt igazai munkája. Ki akar lemenni egy lerobbant házhoz a semmi közepén? Állította. Felhasználhattam volna a megtakarításom, hogy vásároljak egy helyet Daniellel, vagy egy vakációra is költhettem volna, valami hidegebb helyre, mint Miami. Most, szomorúan nézek körbe a hámló, nyomtatott tapétán és a hátsó verandára, ahol órák hosszat olvastam. A hideg sosem zavart. - Szóval! - Hallie összecsapja a kezét hírtelen, elterelve a beszélgetést a halálról, rákról és a többi nem valóságos dologról. - Apád azt mondta, csak dobjunk ki mindent. - Kezembe teszi a kulcsokat és kedvesen rám néz. - Tudod, hogy nem kell ezt az egészet egyedül csinálnod. Hívhatok pár srácot csomagolni és pakolni, megkímélnéd magad a kellemetlenségektől. Van egy nagy Goodwilli raktár néhány várossal odébb. - Nem! - tiltakozom hangosan, majd gyorsan erőt veszek magamon. - Mármint, lehet pár dolog, amit érdemes megmenteni, Régi családi emlékek, inkább magam nézném át. - Abszolút. - Hallie kínosan köhög. - Nos, csak hívj fel, ha bármire szükséged van. Csak hívj. Add át az üdvözletem az apádnak - teszi hozzá vigyorogva. - Mesélt nekem a könyvéről. Mikor fog megjelenni? Sóhajtok. - Még nem tudjuk pontosan - mondom bizonytalanul. Apám bármerre járt, rajongók bukkantak fel körülötte. Azt hiszem, az olyanoknak, mint ő, amikor annyira romlottak, egyedül a sármjuk marad.

27

- Oh, rendben, mondd meg neki, hogy hívjon fel, ha bármikor is erre jár. - Nem fog - válaszolom röviden. - Köszönöm a kulcsokat, szólok, amikor végeztem. Hallie útjára indul a bizonytalan sarkain. Nézem az ablak előtt állva, ahogy bemászik a Lexusba és elhajt. Egyedül maradok. Egy pillanatra megállok a folyosón, megkeményítve magamat. Hirtelen, minden túl csendes lett. Semmi, csak a partra kifutó távoli hullámok moraja, időnkénti madárcsicsergés, és egy autó távolodó hangja. Én meg csak itt állok, minden emlékkel. Emersonnal… Érzem, ahogy az ismerős pánik buborékja felemelkedik a mellkasomban. Túrkálok a táskámban, hogy megtaláljam a doboz pirulát, kicsik, fehérek és nyugtatóak. Megszámolom őket újra: egy, kettő, három, négy, öt. Ezek maradtak az utolsó kiváltott receptből, megesküdtem, hogy nem töltöm újra. Daniel és a doktor nem értették, miért akarom kiiktatni őket: ami őket illeti, a pánik roham egy egyszerű probléma, amit egyszerű orvosolni. Gyógyszerrel. De ők nem érezték a hátrányát, amint beszedem a tablettákat és lenyugtatnak, olyan érzés, mintha egy vékony filmréteg lenne köztem és világ között, minden érzés és gondolat, tiszta és nyugodt. Miután anyukám meghalt, ez volt maga a boldogság, hogy megtaláltam a módját, miként nyomjam el az érzelmeimet. A bánatom szörnyű fájdalma, az elvesztése és Emerson magam

28

mögött hagyása, minden vágyam a zsibbadás volt. De ahogy teltek a hónapok, kezdtem megijedni, hogy mennyire szükségem van a pirulákra, még ahhoz is, hogy egy napot átvészeljek. Végül abba hagytam az antidepresszáns szedését, de a pánik rohamok újra előjöttek. Soha nem tudtam, mikor fog rám törni. Én csak sétáltam a folyosón az órámra, és hírtelem, a szívem szaporán kezdett verni, világ elkezdett forogni. Mintha egy zenekar játszott volna a mellkasomban, teljesen leterített, a pánik elhatalmasodott rajtam, úgy éreztem, meg fogok halni. Minden alkalommal. Rájöttem, hogy kell kezelni a legtöbb támadást, mielőtt kicsúsznának az irányítás alól: meditáció, légzés technikák, és vizualizálás. És így a pirulákkal a táskámban már más volt— tudva, hogy van egy lehetőségem, meg tudom állítani. De bárcsak, ne kellene, hogy ott legyenek nekem, mint egy mankó, mindig csábít az a zsibbadás. Bárcsak a pirulák tényleg jót tennének velem. Ezúttal nem kell kinyitnom az üveget. Kényszerítetem magamat, hogy lelassítsam a légzésemet, ismételtem a mantrámat, hogy végig tudjam csinálni et az egészet. Itt vagyok, jól vagyok. Meg tudom csinálni. Lassan, érzem, hogy a pánik eltűnik, amíg újra hallom a távoli hullámok moraját, és a parton köröző, vijjogó sirályok hangját. Itt vagyok, jól vagyok. Körülnézek. Jobb lesz, neki fogni dolgozni. Kimegyek a kocsimhoz és kipakolok: hoztam dobozokat és szalagot, és extra vastag szemeteszsákokat. A folyosón kezdem, és a konyha felé haladok, a válogatás három kategória szerint

29

történik: szemét, adomány, megtartható. Kemény munka, mire a fény elhalványul az ablakon, a nap lement, meleg volt, izzadtam és fáradt voltam, de konyhát már félig becsomagoltam. A mobilom csörög. Daniel. Leteszem a zsákot, és felveszem a telefon. - Szia, kicsim. - Szia, minden rendben van? - Daniel hangja aggodalmasnak hangzik. - Azt mondtad, hívsz, amikor odaérsz. - Oh - hezitálok. - Francba, sajnálom, elfelejtettem. Én csak gondoltam, rögtön nekifogok a csomagolásnak - teszem hozzá gyorsan kifogásként. - Így gyorsabban végzek vele. - Ó, igen? Hogy haladsz? Körülnézek a rendetlen dobozok és zsákok között. - Több munka lesz vele, mint képzeltem - sóhajtom. - Nem hiszem, hogy jövő hétnél előbb vissza tudok menni. Annyi cucc van itt! Daniel nevet, mélyen, megnyugtatóan. - Átérzem. Emlékszel amikor Greg nagybátyám meghalt, és ki kellett pakolnom a irodáját? Az is ilyen volt, húsz éves újságkivágásokkal volt teli, mindent megőrzött. - Igaz. - A mellkasomban lévő feszültség egy kissé felengedett. Daniel értette—mindig megértette. Elképzeltem a barna szemeit, lusta mosolyát, valószínűleg most egy sörrel a kezében heverészik a kanapén, jutalomként egy hosszú nap után, amit a jogi könyvtárban töltött el. - Még mindig sajnálom teszem hozzá, a számba harapva. - Vissza akartam menni tanulni, neked meg jövő héten lesz az első nagy vizsgád.

30

- Semmi gond. - Daniel közönyösnek hangzik a késésemmel kapcsolatban. - Valószínűleg egész hétvégén alagsorban dolgozom. Hiányzol. - Te is hiányzol - válaszolom lágyan. - Hé, és mi lenne, ha lemennék és segítenék? - javasolja. Négy kéz gyorsabb, mint kettő, Kihasználhatom a szünetet. Olyan régóta bámulom ugyanazt a fejezetet a szerződésjogból, hogy már minden homályos. - Nem! - kiáltom hangosan. - Köszi, úgy értem, nekem is tanulnom kell. Itt. Arra gondoltam, itt csendben, a békében, meg az óceán… - dadogom, tudtam, de nem tudtam segíteni a pánikon, ami a mellkasomban emelkedett, ahogy arra gondoltam, Daniel itt lenne, ebben a városban, ebben a házban— a múltam utolérné a jövőmet. Annyira keményen dolgoztam, hogy távol tartsam őket, hogy elkülönítsem, valahogy az a tudtat, hogy itt lenne velem, egyszerűen nem tudnám kezelni. - Csak néhány nap lesz - ígérem gyorsan meg neki. - Egy hét, maximum, Nem több. Pakolok és tanulok, másra nincs idő. - Ne dolgozz túl keményen - figyelmeztet szeretettel telien Daniel. - Vagy emlékeztetnem kell majd, hogy egyél és aludj? - Nem - tiltakozom. - Tudok vigyázni magamra! - És emlékszel a meditációra. Tudod, ha pánikolsz… - Tudom - szakítom félbe gyorsan. - Oké, akkor vigyázz magadra és hívj holnap. - Szeretlek - suttogom neki és leteszem, egyedül maradok a sötét szobában. Annak ellenére, hogy tiltakoztam az ellen, amit Daniel mondott, rájövök, hogy igaza van: Nem ettem egész nap.

31

A gyomrom hangosan korog. Körbe néztek. Hoztam ételt magammal, csak főznöm kellett egy egyszerű tésztát a tűzhelyen, vagy egy fagyaszott kaját is felrobbanthatnék, de utána le kellene ülnöm ide megenni, egyedül azokkal a szellemekkel. Nem. Szükségem van igazi ételre, ami még fontosabb, egy igazi italra. Megragadom a kabátomat és a kulcsaimat és elindulok. Csak egyetlen hely van a városban, ahol tisztességes ital és ételt lehet kapni este kilenc után: Jimmy’s. Behúzok a parkolóba, már majdnem teli volt régi pickup teherautókkal. Arra eszmélek, hogy idegesen figyelem a sorokat, az ismerős meggypiros illanást keresve. Semmi jele. Mire számítottál? szidom magam. Az út, amin Emerson mindig végig hajtott, valószínűleg mostanáig legalább háromszor összetörte—a kanyarokat túl gyorsan vette be, a rádió bömbölt. Kezei birtoklón feküdtek a combomon… Belenézek a visszapillantó tükörbe és mélyet lélegzem. A hajszálaim az izzadt homlokomra ragadnak, a nap elején feltett sminkem már jó ideje letörlődött. Előszedem a szájfényem a táskámból, gyorsan bekenem a számat vele, majd összefogom a hajamat hátul egy gumival, arra az esetre, ha… Arra az esetre, mi? Megállok, csak pislogok a saját gondolatmenetemen. Ez nevetséges. Nem lopkodhatok a városon keresztül azt lesve, hogy melyik sarkon túl rejtőzik Emerson. Nem számít mennyire szarul végződtek kettőnk között a dolgok, ennek már több éve, végeztem vele. Boldog vagyok az új életemmel, a lenyűgöző

32

jövőmmel, még inkább, mert egy csodálatos pasi várja, hogy haza térjek hozzá. Daniellel kapcsolatos gondolataim úgy hatottak rám, mint egy hideg zuhany, a feszült érzelmeimre. Újra kiengedem a hajamat, letörölöm a szájfényt és a bejárathoz sietek. Azonnal körül vesznek a beszélgetések és nevetések zümmögő hangjai. Ez egy viharvert, lepukkant bár, Bon Jovit játszó zenegéppel és biliárdozó emberekkel a sarokban. A bár túlsó végénél foglalok helyet, majd gyorsan végig hordozom a tekintetemet a tömegen. Néhány régi ismerős arc, néhány törzsvendég, akikre emlékeztem még, amikor a városban jártam utoljára, de senki sem pillantott rám másodszor is, vagy ismert fel. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Nem is voltam tudatában mostanáig, mennyire feszült vagyok, és sérülékeny attól, hogy ha újra látnám Emersont. Vagy nem is őt, de valakit, aki ismeri őt, vagy legalábbis eléggé ahhoz, hogy köszönjön, utánam és a családom után kérdezősködjön. - Mit hozhatok neked? - kérdezi a csapos, hozzám sétálva. Nem láttam még őt itt ezelőtt—fiatal és szőke, egy megviselt kockás inget viselt és egy laza mosolyt. - Whiskeyt kólával - válaszolom. - És egy hamburgert, köszi. - Máris hozom. - Megragadja a palackot a háta mögött és egy jó hajtásnyit öntött belőle. - Csak átutazóban vagy a városban? Megdermedek. - Hogy mondod? - ráncolom a szemöldököm. Rám villant egy lusta mosolyt. - Ismerek mindenkit a városban.

33

Szemei rám villannak, visszaemlékezem mennyi mindenden változott meg a Daniellel való reggelink óta, mit éreztem hetekkel ezelőtt. Selyemruhám és szandálom teljesen normálisnak hatott a városban, de itt Cedar Coveban, az egységes viselet, a levágott farmer és papucs. - Megfogtál - mondom neki kényelmetlenül. - Megnézem a hamburgert - rám kacsint és elsétál. Esetlenül fészkelődök a széken, ráeszmélek, hogy mennyire elhagyatott a hely. Távolabb a bártól néhány fickó munkásruhában, baseball sapkában, hosszú pillantásokkal engem vizsgálgat. Próbálom figyelmen kívül hagyni őket. Felkapom az italom és egy hosszút kortyolok belőle. Az alkohol égeti a torkom hátsó részét, de tovább iszom. Ma este szükségem volt rá, a múltam szellemei az elmém peremén táncoltak, próbálnak fölém kerekedni. Gondolataimat biztonságosabb irányba terelem, mint emlékeztetni magamat, hogy egy bárban vagyok egyedül, barátok vagy Daniel nélkül. A válasz, soha. Még a főiskolán sem, én sosem voltam az a bárba járós típus. Lacey elrángatott partikra, és városi pubokba, de Emerson után, a szívem kihűlt, hogy igazán élhessen és flörtöljek a péntek este velünk lógó fiúkkal. Én még nem is akartam véletlenszerű bulizást, Lacey ezt mindig gyógyírként használta, mikor egy srác összetörte szívét. De az én fájdalmam sokkal mélyebb volt ennél. Semmi sem tudta jobbá tenni. Legalábbis ezt gondoltam. Aztán feltűnt Daniel az etika órámon, a nyári szemeszterben másodévesként. Három évvel idősebb volt, mint én, de a jogi karra alapvető követelmény volt ez a kurzus. az első néhány hétben, csak mosolygott rám.

34

Rövidre vágott barna hajjal, barna szemekkel, Oxfordos pólóval és nadrággal. Volt valami különös a megjelenésében, mintha egy viccet szeretne elmondani nekem—csak nekem— hamarosan észrevettem, hogy vissza mosolyok rá. Utána mellém ült, egyszer csak feltűnt, hogy a mellettem lévő helyen ül, felajánlotta nekem a tartalék tollát és jegyzeteit. Megvitattuk a jegyzeteket, elkezdtünk együtt tanulni és mire a félév véget ért, elhívott egy randira. Egy igazi randira. Vicces volt—én voltam, akit alkalmi kapcsolatok vettek körül és egy éjszakás kijárás, és Daniel, aki annyi időt áldozott rá, hogy jól csinálja. Amíg Lacey két megszerzett sráccal szövegelt, addig én régimódian megismertem Danielt. Vacsora és mozi. Hétvégi villás reggeli, csatangolás a könyvesboltokban, aranyos művészi butikokban. Valahogy Daniel tudta, időre van szükségem. Fordította: josie Miután keresztülmentem ezen az egészen, nem akartam csak úgy belevetni magam megint valamibe, kockáztatni a frissen gyógyult szívemet egy másik sráccal, amikor tudtam, hogy mennyire tud fájni, ha úgy szeretek valakit, ahogy én szerettem azelőtt. Mert nem tudtam már így szeretni egy másik embert, mint őt, hiába is próbáltam. Ez a részem - az a rész, amelyik ilyen vakmerően, kétségbeesetten szeretett, halott volt és eltűnt. De ahogy teltek a hónapok Daniellel, és a félelmem lassan elolvadt, rájöttem: talán a szerelem nem csak pusztító lehet. Lehet, hogy nem olyan elviselhetetlenül szenvedélyes, amikor megcsókol, nem érzem azt, hogy meg tudnék halni, annyira jó. Talán a szerelem lehet olyan is, mint a lágy szellő, ahogy anyukám mesélte: erős, biztonságos és valódi.

35

- Itt az ideje egy újabb körnek - felnézek. A fiúk közül az egyik, aki lejött a bárba, közelebb húzódik hozzám. - Kenny vagyok - mondja, miközben megáll fölöttem, túlságosan közel, így gyenge izzadság, sör meg dohány szagát érzem a leheletén. Igyekeztem nem öklendezni. - Nem, köszönöm - válaszolom határozottan. - Aaa, gyerünk - vigyorog rám. Napbarnított bőrű és megbízható megjelenésű, de magabiztos arroganciával a tekintetében. - Mi legyen? Akarsz egy olyan lányos koktélt, vagy szereted a kemény dolgokat? - Kenny sunyin néze rám, tekintete sokatmondóan lecsúszik a mellkasomra, és bár annak ellenére, hogy a dekoltázsom mindig is érzékeny pontom volt a pokolba is, lényegében szűzies volt - meztelennek éreztem magam a tekintete alatt, a létező legrosszabb módon. Összehúztam a mellkasom. Rosszul érzem magam. - Azt mondtam, nem, köszönöm - morgom. Próbálok halkan válaszolni. Nem akarok jelenetet rendezni, de ez a fickó úgy tűnt, elhatározta, hogy mindenáron beszélgetni fog velem. Tényleg, jól vagyok. Menj csak vissza a barátaidhoz. - Kenny mosolya megbicsaklik. helyiekkel?

- Mi van, nem iszol a

- Én nem ezt mondtam - felelem gyorsan. Körülnézek, de senki nem figyel ránk, és a csapos még mindig hátul volt. - Persze, de ez az igazság. - Kenny gúnyosan mosolyog rám. Azt hiszed, hogy túl jó vagy nekünk, ugye? - Nem. - A hangom hangosabb most. Elkapom egy idősebb nő pillantását a szomszéd asztalnál, de gyorsan lesüti a szemét, és másfelé néz.

36

- Akkor iszunk. - Szeme aljasul összeszűkül. - Lehet, hogy ez majd ellazít. Nyelek egyet. Pontosan tudom, hogy sose leszek olyan laza, amilyennek ő akar látni. Annak ellenére, hogy még mindig éhes vagyok, és csak ezután hozzák majd a kajámat, nem tudok itt maradni. Lemászok a székről, és gyorsan előhúzok egy húszast a táskámból, hogy leléphessek a bárból. - El kell mennem - mondom neki gyorsan, és két lépést teszek az ajtó felé. Eltorlaszolja az utat. - Hova mész? - Kinyújtja a kezét, hogy megérintse az arcomat. Hátrahőkölök. - Akkor arra igyunk, hogy megismertük egymást. - Kérlek… - A hangom csak egy suttogás, a szívem kalapál. Mennem kell. - Vagy mi lesz? - A mosolya megfeszül. - Van valaki, aki vár rád? - horkan fel. - Szerencsétlen seggfej, egy olyan frigid kurvával kell élnie, mint te. Ami ezután következett, olyan gyorsan történt, hogy alig volt időm észlelni is. Az egyik percben még Kenny felém hajolt, a következő pillanatban már a levegőben repült. A legközelebbi asztalra csapódott be, poharakat szórva a padlóra. A támadója nem hagyott egy perc időt sem, utána ment, megragadta az inge gallérját, azzal húzva fel őt a földről, míg a másik ökle több gyors ütéssel az arcát verte. Vér ömlött el Kenny arcán, ahogy összezavarodva, hadonászva tehetetlenül küzdött a támadás ellen. A másik fickó folyamatosan ütötte. Már ziháltam. - Hagyd abba! - sírva szaladok oda. Megragadom a másik srác a vállát, és megpróbálom arrébb húzni őt, de túl nagy: száznyolcvan centi magas, tömör izom, a

37

hátán hullámoztak minden újabb ütés alatt, amik esőként záporoztak míg Kenny a padlóra nem rogyott véresen és nyöszörögve. - Kérlek - könyörgöm kétségbeesetten. - Meg fogod ölni! A srác végül megáll, ha csak egy pillanatra is. Megragadom az egész öklét meg a pólóját és megpróbáltam arrébb ráncigálni. Megfordulok, lihegve, az erőszak égett azokban a mélykék szemeiben, amiknek csillagképeit még mindig fejből tudtam. Emerson. Lefagyva bámulok rá, teljesen kiakadok. Rengetegszer elképzeltem, hogyan fogok találkozni újra vele, több millió forgatókönyvet kitaláltam, de egyikben sem volt olyan srác, akit megvertek, vérzik a padlón, és az egész bárban minket bámulnak az emberek. Hallom a vért dübörögni a fülemben, és hirtelen megszédülök. Nem kapok levegőt. De ez nem egy pánikroham, hanem egészen más dolog. Itt van előttem, ahogy éjszakánként álmaimban, próbálok nem gondolni rá, de mégis felidézek minden pillanatot és minden csókot. Emerson. Előttem. Végre. A szemeim mohón isszák a látványát. Most már idősebb, természetesen. Még emlékeztet a fiatal fiúra, akit ismertem, de a kisfiús csillogás már eltűnt a szeméből: teljesen felnőtt. Egészen férfias lett. A vonásai határozottabbak, sötét borosta árnyékolta az állkapcsát. Sötét haja rövidre vágva, ami megmutatja a koponyája görbületét, és a teste, ami mindig karcsú és feszes volt, most erősebb - karizmai szinte szétfeszítik a fekete pólóját, az egész felsőtestéből sugárzik az erő és az állati düh.

38

- Jules - mondja rekedten, még mindig a harctól zihálva. Nem, mintha ez a harc megsemmisítő lett volna számára. Újra találkozik a pillantásunk. Egy méterre állunk egymástól, de úgy hullámzik köztünk a kapcsolat, mint az elektromos áram, átható sötét tekintete az enyémbe kapcsolódik. - Én... én... - dadogni kezdek, levegő után kapkodok, de nem jön. Az, hogy láthattam őt több volt, mint amit valaha is elképzeltem: a jelenléte betöltötte a világom, elsöprő erővel, mintha semmi más nem lenne a szobában. Mintha a szoba már nem is létezne, csak ő és én. Az érzelmek olyan viharosan száguldanak át rajtam, amiről azt hiszem, hogy soha nem fogom érezni többé. Ez túl sok. Istenem, ez túl sok nekem. - Sajnálom - mondom hirtelen, sarkon fordulok, és megfutamodom. Félretolom az embereket magam körül, és kilépek az ajtón. A lépteim visszhangoznak a sötét parkolóban, ahogy a kocsimhoz futok. A sírás kerülget. Nem tudom, hogy mi történt, csak azt, hogy szétestem egyetlen pillantásától, hirtelen megint tizennyolc éves voltam, az érzéseim pont olyan frissek és hevesek, mint először. Hogy lehettem ilyen hülye, hogyan hittem el, hogy valaha is túljuthatok rajta? - Jules! Juliet, várj! - jön utánam. Nem lassítok, közben a táskámban matatok a kulcsaim után. El akarok menni innen, mielőtt észrevenné, milyen egy roncs vagyok egyetlen pillantásától. - Mi az, még egy köszönöm se jár? - Emerson hangja szarkasztikusan visszhangzik az üres parkolóban.

39

Megállok. Pokoli dühös vagyok - mérges magamra, hogy ennyi idő után így szétestem, de több annál, rá is haragudtam. Forrón, áradón, ökölbeszorítóan dühös. Megpördülök. - Köszönöm? - Szinte köpöm a szavakat, a hangom magasan és lázasan szól. - Mi a fenét műveltél? Lehet, hogy megölted! Emerson behajlítja a karját, ajkát határozott vékony vonallá préseli. Ott áll a sötétben, teste sötétnek és félelmetesnek tűnt. Megérdemelte. Fortyog bennem a harag. Most már emlékszem Emerson szenvedélyességének sötét oldalára. A féltékeny vonásra benne, ahogyan birtoklón átkarolta a vállam. Ettől mindig biztonságban éreztem magam vele, féltve őrzött kincsként, mintha én lennék a legfontosabb lány a világon, de ez most más. Nincs joga úgy tenni, mintha még törődne velem, mintha még az övé lennék, többé már nem. - Tudok vigyázni magamra! - vágom oda dühösen. - Nem úgy tűnt nekem. - Emerson hangja halkan, vontatottan szól. Felháborodok a tulajdonosi hangsúlytól, ami a hangjából árad. - Mindent az ellenőrzésem alatt tartottam. Csak te már nem ismersz engem! Valami felvillan az arcán, még a sötétben is látom, érzem, ahogy a megbánás árad belőlem. Ó, Istenem, nem kellett volna ezt mondanom. Aztán az a kemény pillantás elhalványul, és egy pillanatra Emerson szeme találkozott az enyémmel: meztelen és sebezhető.

40

- Visszajöttél - mondja lágyan. Tesz egy fél lépést felém, és minden haragom ellenére, szinte megfagy a testem, vágyok az érintésére, hogy hozzám érjen, a karjaiban zárjon, mint azelőtt. Közelebb, kiáltozza az agyam. Le akarta zárni a távolságot köztünk. - Visszajöttél - ismétli, mintha nem tudná elhinni, amit lát. Csodálkozás van a szemében, ami vad és lélegzetelállító. - Egész idő alatt, folyton az ajtót figyeltem, bízva abban, hogy majd besétálsz rajta. És most itt vagy. Zihálok, utálom magam az érzésért, ahogy az öröm végighullámzik rajtam a szavaitól. Várt engem? Megint találkozni akart velem? Azok után, ahogy dolgok alakultak, minden kétséget kizáróan azt gondoltam, hogy én vagyok az utolsó ember a Földön, akit valaha is újra látni akar. Azt mondta, hallani sem akar felőlem: nincs e-mailezés, nincs telefon, semmi. Hogy inkább teljesen kitöröl az életéből, minthogy valaha is csak barátok legyünk. Ez jobban fájt, mint életemben addig bármi, azt képzelve, hogy ő ott van valahol, és gyűlöl engem. Sajnál engem. De most...? A szívem a torkomban dobog, de elnyomom a száguldozó gondolataimat. - Nem kellett volna - mondom gyorsan. - Megmondtam, hogy nem jövök vissza. Emerson arca újra elsötétül. - Emlékszem. Hidd el, mindenre emlékszem.

41

Az utolsó nap emléke újra feltör a gondolataimban: a temetés, ahogy a nedves szél fúj a sivár hegytetőn. Emerson az oldalamnál állva támogat engem, amikor annyi erőm sem volt, hogy megtartsam magam. És akkor, éppen akkor, amikor azt gondoltam, több fájdalmat már nem bírok el, mert már minden megtörtént velem - amikor azt hittem, a szívem már minden létező módon összetört - Emerson bebizonyította, hogy maradt még valami, hogy elpusztítsa. Találkozik a pillantásom az Emersonéval, és abból, amit az övé kifejez: nagyon is emlékszik… - És nem is jöttem vissza - bököm ki gyorsan, a kulcsomat szorongatva. - Nem igaziból. Eladjuk a házat, azért vagyok itt, hogy összepakoljak. Néhány nap, aztán elmegyek. Örökre. A szó ott lóg köztünk a levegőben. Emerson arca kisimul, teljesen üres. - Persze. - Rögtön vállat von, mintegy mellékesen. - Gondolhattam volna. Úgy értem, semmi sem marad itt többé számodra. A szavai úgy csaptak meg, mint egy fizikai ütés. Próbálom elrejteni a megdöbbenésemet. Semmi sem maradt itt többé számomra. Tudom, hogy nem kellett volna mást várnom, de mégis, a szívem fáj attól, amilyen hétköznapi hangon mondta, mintha nem is rólunk beszélne, hanem az időjárásról. - Rendben - mondom, miközben a könnyeim szúrják a torkomat. - Elmegyek a jövő héten. Nem fogsz többé látni engem.

42

Emerson kurtán biccent. - Van szükséged segítségre a pakolásnál? Égett a bőröm. Most meg olyan udvariasan, mintha csak távoli idegenek lennénk, segítő kezet ajánl. - Nem - akad el a lélegzetem. Az egyetlen dolog, ami rosszabb, haragjánál, az az, ha lekötelezettnek érzi magát. Nem kell tőled semmi! Soha nem is kellett! Emerson egész teste megfeszül. - Így van - mondja egy kegyetlen mosoly kíséretében. A szeme sötéten csillog az árnyékban. - Semmit sem akartál. Megint összerezzenek az ütéstől, és a keserűségtől a hangjában. Könnyek törnek föl bennem attól, amit a hangjából hallok kicsendülni, de miért is vagyok meglepve? Ő volt az, aki kettétépte a szerelmünket, mintha semmit nem jelentettem volna neki. Mintha azok a forró, heves nyári éjszakákon elsuttogott ígéretek nem volnának mások, mint egy szép álom. Tudom, hogy mennem kellene, csak beülni a kocsimba, és elhajtani, de még mindig nem tudok megmozdulni. Vonz a jelenléte, mint a mágnes, még a haragja is, és ez összezavar. Bűnös érzelmek kavarognak bennem, úgy érzem, a teste hívja az enyémet, itt a semmi közepén, az üres parkolóban. Egy autó motorjának hangja hallatszódik, ahogy elhalad a távolban, majd ismét csend lesz, semmi más, csak árnyékok, meg zaj és nevetés halvány kiszűrődése a kocsma ablakain. Bámulok rá, lefagyva. Izom memória, így hívják; ha valamit már olyan sokszor csinálsz, hogy automatikussá válik számodra, a racionális gondolkodás fölött. Olyan közel lenni hozzá, és mégsem érni el... ölelni... csókolni. Erőt veszek

43

magamon, és nem engedek a kísértésnek. Látom a szemében, hogy ő is érzi. És soha nem volt az az önmegtartóztató típus. Mielőtt reagálni tudnék, néhány erőteljes lépéssel lezárja köztünk a távolságot. Megáll előttem, csak centikre, olyan közel, hogy érzem a teste melegét, ami sugárzik a pólóján keresztül. Elég közel ahhoz, hogy megérintsen. De mégis kétségbeesetten küzdök ellene. Ökölbe szorítom a kezem az oldalamnál, hogy megállítsam magam, mielőtt elérném őt, és az ujjaimat végigfuttatnám a sötét haján, hogy érezzem a borostája puha karcolását, ahogy végigköveti az állának körvonalait. Mindig azt gondoltam, hogy meg tudnám rajzolni az arcát a szívemben levő képből, de most, olyan közel hozzá, fel akartam fedezni az egészet elölről. Emerson lenéz rám, a tekintete lerombolja a védelmemet, egészen addig, amíg már biztos vagyok abban, hogy mindent lát abból, amit érzek: az egész lelkem nyitva várja. Szeme süt, ahogy kinyúl, és lassan végigköveti az állkapcsom vonalát. Beleborzongok. Sokkoló szikrázást érzek ott, ahol a kezét végighúzza az arcomon: forró és vad, ugyan úgy, mint régen, amikor rendszerint a testem higannyá vált - a gyomrom összerándult. Kívánom őt. Még mindig képtelen vagyok elmozdulni. Hipnotikus csapdába fog a tekintete, tehetetlen vagyok, ahogy Emerson lassan végighúzza az ujjait az arcomon. A hüvelykujja megnyugszik az alsó ajkamon, végigsimítva rajta. Szaggatottan veszem a levegőt. A testemben minden idegszál világít, szikrázik a szükségtől. A világom összezsugorodik, csak a szemét látom, az érintését érzem, és lejjebb mély nyomást a gyomromban. Fájdalmasan.

44

Emerson közelebb hajol, lehelete forró az arcomon. Beleborzongok a jelenlétébe, a tiszta, ellenállhatatlan vágyba, amit érzek. Becsukom a szemeimet, hogy ne is lássam őt, de ez az érzés… - a fények, vagy a külvilág kizárva, csak a testét szorítja közelebb az enyémhez. Egy távoli részem sikoltozva akart elszakadni, de nem tudok mozogni, és alig kapok levegőt. Az ajka megtalálja a fülemet. Belesuttog, durván és elnyújtva a szavakat. - Nos... szinte semmit. Hirtelen megérzem a hideg levegő becsapódását, ahogy Emerson hátralép tőlem. Kinyitom a szemem, és látom, ahogy engem bámul. Az arca nyers, egy kegyetlen diadalmas mosollyal az ajkán. Diadal! Zihálok, szinte összeomlok a megaláztatástól. Ez az egész csak egy játék, csak bizonyítani akart valamit. És én bedőltem neki! Az arcom ég, a vágy olyan gyorsan eltűnik, ahogy jött. A helyét felváltja a düh. - Te seggfej! - Kiabálom, és ellököm magamtól. Emerson nevet, keményen és karcosan, mintha ez az egész egy nagy vicc lenne.Odabent féltem. El sem tudom képzelni, hogyan nézhetek rá most, a legkisebb érintése után lihegve. Mint egy kétségbeesett kislány, látom, gyalázatos. Mint egy totális szánalmas vesztes. - Te kibaszott seggfej! - sikítom újra, miközben próbálom kizárni a megaláztatást és a dühöt. - Hagyj békén! Emerson felemelt kézzel megadóan elhátrál. Az arckifejezése gúnyos, és a sötétben hirtelen úgy néz ki, mint egy idegen: durva és távoli.

45

Beügyetlenkedem a kulcsomat a Camaro zárjába. - Hagyj békén - kiabálom újra, az egész testem remeg. Az ajtó végre kinyílik, és becsúszom az ülésre. Bevágom az ajtót, előrántom a slusszkulcsot, és bömbölő motorral indítok. Sebességbe kapcsolok, a gumiabroncsok csikorognak, ahogy kihajtok a parkolóból. De nem tudok ellenállni annak, hogy egy utolsó pillantást vessek a visszapillantó tükörbe. Emersont sehol sem látom. Nem maradt ott, hogy végignézze a távozásom. Erőltetem a szemeimet, hogy újra az útra figyeljek, de többé nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Elöntik az arcomon, melegen és fájdalmasan. A gyötrelem elárasztja a mellkasomat, nyomorúságos fájdalommal. Ez nem az az ember, akibe szerelmes voltam. A felismerés egy újabb csapásként ér. A férfi, aki gúnyolódott velem, aki olyan kegyetlen volt, nem az az Emerson, akit ismertem. Emerson a peremen élt, persze mindig vidám volt, tele energiával és nyugtalan határozottsággal. A férfi ott a sötétben, keserű és viharvert volt. Ahogy rám nézett, azzal a komor elszántsággal, a perverz elégedettsége a megaláztatásom láttán. A régi Emerson még álmában sem tett volna ilyet. Vajon mi történt vele? Aggodalmasan buggyan a felszínre a gondolataimból és a suttogását nem tudom visszatartani. Mi van, ha ez az egész az én hibám?

46

Harmadik fejezet Fordította: Rosie

Nem tudok aludni. Egész éjszaka éberen fekszem az vendégszobában, testemhez szorítva a takarót, miközben a fejemben újra és újra végigpörgetem a parkolóban lejátszódó megalázó jelenetet. Újra és újra, látom a gúnyos kifejezését, érzem az érdes borostáját, ahogy az arca az enyémhez dörzsölődik… Érzem a testem fájdalmát, ahogy hívja őt. Nem! Kiugrom az ágyból és felveszem a pulcsimat. Minden egyes lámpát felkapcsolok, miközben lefelé tartok a földszintre, mintha a világosság elűzhetné a saját árnyaimat, és teljes erővel belevetem magam a pakolásba - minden bosszúságomat az előttem álló feladatra koncentrálom. Ne gondolj rá, Juliet, mondogatom magamnak szigorúan. Ne gondolj arra, mi lett belőle. Találok egy régi hordozható rádiót a nappali egyik polcán és bedugom, hangosra állítom a zenét, hogy elterelje a figyelmemet a csökönyös gondolataimról. Először a kedvenc country állomásomra állítom, de úgy tűnik, mintha az összes dal beteljesületlen szerelmekről és megbánásról szólna, ezért

47

inkább egy pop adót keresek, majd olyan hangosan ordíttattam a dübörgő tánczenéket, hogy jó eséllyel a fél mérföldre lévő szomszédok is hallják. Addig pakolok, ragasztok és gyűjtöm a lim-lomokat, amíg túl fáradt vagyok a gondolkodáshoz. Nem tudom rávenni magam, hogy végignézzem a fotóalbumokat és egyéb emléktárgyakat az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy még több múltbeli eseményt felhánytorgassak - így csak belerakom őket egy dobozba és folytatom a dolgom. Az izmaim égnek, a fejem fáj, de nem bízom annyira magamban, hogy abbahagyjam, akár csak egy percre is. Még egy másodpercre sem, nehogy eszembe jusson Emerson árnyékos, sötét tekintete. Volt idő, amikor nem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen keserűséggel nézzen rám. A négy évvel ezelőtti nyarunkat végtelen csókolózással töltöttük, a tengerparton fekve a forró napon beszélgettünk és nevettünk, magunkba ittuk a másikat, és amikor az ujjbegyeinek gyengéd érintése túl sokká vált, összeszedtük magunkat és kerestünk egy privát helyet. Visszanézve nem hiszem el, hogy ennyire szemérmetlenek voltunk: a homokdűnék mögé bújtunk, vagy az autója platójára, esetleg az elhagyatott erdős helyekre mentünk a város határában… Akárhol, ahol kettesben tudtunk maradni egy kis időre, a nyelvünk és ujjaink ismeretlen területeket fedeztek fel szédületes szenvedéllyel; mindkettőnk teste izzadtságtól fénylett. Lehunyva a szemem egy másik emlékbe süllyedek, szinte érzem a sós ízét a nyelvemen. Aztán kiszakadok belőle. Mit csinálsz? szidom magam. Mi van azzal, hogy nem gondolsz rá?

48

Minden egyes boldog emlékem vele csupán ennyi: a múlt. Fiatal voltam. Hülye voltam. Azt hittem, a szerelmünk örökké fog tartani. Tévedtem.

 Végül az éjszakát felváltja a hajnal az ablakon túl. Körbenézek a szobában. A könyvespolcokkal szinte végeztem, az összes kacat adományos dobozokba került, és néhány családi ereklye pedig biztonságosan el van csomagolva. Elmegyek és odateszek egy kávét a konyhában a tűzhelyre. Vágyakozva gondolok az új kávézóra a városban, de esélytelen, hogy oda visszamenjek, amikor ez azt jelentené, akár újra összefuthatok Emersonnal. Inkább a keserű instant kávét iszom egy törött bögréből és kiviszem a hátsóverandára a tankönyvemmel együtt, hogy megnézzem a napkeltét. Az ütött-kopott régi hintaszékben ülök és belélegzem a sós reggeli levegőt. A strand mozdulatlan, az arany homok csendesen húzódik a sápadt ég alatt, a hullámok halkan mossák a partot. Nem lehet megállapítani, hol ér véget a mi területünk és hol kezdődik a tengerpart: a vadnövények egészen a faveranda széléig elnyúlnak, majd végig az óceánhoz vezető dűnéken. Apa mindig kiabált velünk, amiért bevittük a homokot a házba, de nem lehetett kordában tartani. Mindenhol utat talált magának, már az első itt töltött napunkon: a cipőtalpakon, egy könyv lapjai között, fel a lépcsőn. Lassan kortyolom a kávémat, szomorú, nosztalgikus hangulatban, visszakívánkozva azokba a régi, egyszerűbb időkbe. Gyerekként boldogok voltunk itt, mielőtt a szüleim

49

házassága válságba került, idővel egyre több sérülést szenvedve el. De nem, ez nem igaz - már előtte is rossz volt a helyzet, csak akkor még nem láttam. Mikor fiatalabb voltam, még nem láttam, anyukám mennyire vágyott apám a szeretetére, mint egy virág a napfényre. Nem láttam a megvetést apám szemében, ahogy a családjára nézett, vagy hallottam az érthetetlen kegyetlenséget a hangjában esténként, mikor túl sokat ivott. Gyakran elgondolkozom, hogy vajon mibe kerülhetett anyámnak, hogy ezt elrejtse előlünk. Hogy esetleg tovább is élt volna, ha nem használja minden erejét arra, hogy eljátssza, minden rendben. Elhessegetem az emlékeket és a pillantásommal megtalálom a terület túloldalán lévő kerti fészert. Csupán egy kunyhó, fadeszkákkal és ponyvatetővel, de mégis félreteszem a tankönyven és átsétálok a gyepen, mezítláb, a reggeli nedves, harmatos füvön, mintha valami mágikus erő vonzana. Elérem a fészert és egyik kezemmel lassan kinyitom az ajtaját. A zsanérok nyekeregnek és akadnak, de kinyílnak. Belépek a sötétbe: az ablakokat fekete sötétítő borítja, hogy minden fényt kizárjon. Szélesebbre tárom az ajtót és pislogok, hogy alkalmazkodjon a szemem a sötéthez. Lassan kivehetővé válnak a tárgyak a kis szobában. Egy mosogató, egy hosszú, munkapad, műanyag felmosó vödrök és egy polc, tele vegyszerekkel. Minden pontosan úgy áll, ahogy hagytam. A sötétszoba. A nagyapám építette, mikor elvette a nagymamámat. Ő volt a fényképész a családban, de csak hobbi szinten, viszont ahhoz eléggé szerette, hogy megépítse ezt a kis sötétszobát, így a

50

nagymama nem panaszkodhatott a vegyszerek és a rendetlenség miatt. Ő mutatta meg, hogy hívjam elő az első filmtekercsemet: a képet egy különleges papírra terítjük, majd vegyszeres fürdőbe tesszük, amíg lassan a kép kitisztul. Gyakorlatilag itt éltem azon a nyáron. Ha nem voltam Emersonnal, akkor itt voltam, a képeimen dolgozva. És néha ő is jött - mögöttem állva, forró ösvényt csókolva a nyakamon, miközben a negatívokkal foglalkoztam, a keze a testemen kalandozott… Nem! Figyelmeztetem magam ismét szigorúan. Határozottan nem gondolok erre. Odamegyek a polchoz és leveszek egy légmentes dobozt. Benne találok néhány bontatlan filmdobozt és a régi fényképezőmet, egy viaszosvászonba csomagolva. Óvatosan kiemelem. Poros, de ép: a nagy lencsék, a szögletes üveg kereső, a gombok, melyek elfordulnak az ujjam alatt. Úgy illik a tenyerembe, mintha oda tervezték volna, mégis emlékeztetőül szolgál mindenre, amit magam mögött hagytam ebben a városban, azon a sorsfordító nyáron. Az ismerős súly érzése hirtelen jó érzés töltött el. Nyugalom, amit már rég nem éreztem, egyetlen pillanatra sem, mióta áthajtottam a megye határán. Megragadom az ajtón lógó lencsés táskát, majd sarkon fordulok és visszamegyek a házba. Csak addig állok meg, hogy felvegyem a bikinimet és egy farmer sortot, majd gyorsan bezárom a házat és beülök a Camaroba, a fényképezőm az anyósülésen pihen. A tanulás és pakolás várhat. Szünetre van szükségem és pontosan tudom, hova kell ehhez mennem. Kivezetek a

51

városból, körülbelül öt mérföldet, egy poros hátsóúton. A népszerű strandok mind az Öbölnél vannak: védett, lapos, aranyszínű homok és könnyű hozzáférés jeges italokhoz és fagylaltokhoz. Itt kint a dűnék vadak és zabolátlanok; a szél felveri a hullámokat, védtelen a part. Kiszállok az autóból és az edzőcipőmet a homokban hagyom, a lábujjaim között érezve a homokszemeket. Még egy mély levegőt veszek, érzem, ahogy elszáll a feszültség a fáradt végtagjaimból. Erre volt szükségem: távol mindentől, csak én és az óceán. Beteszem az új filmet a fényképezőbe és a szememhez emelem. Először furcsa érzés, mint amikor a kezedet próbálod használni, miután elfeküdted és lezsibbadt, de kattintok, használom a filmet és lassan, minden visszajön hozzám. Szín, struktúra és fókuszálás. És a lényeg, a tisztaság, ahogy a világra nézek a lencsén keresztül. Felkapaszkodom a dűnékre majd leszaladok a tengerpartra egy hirtelen energialökettel. A reggeli köd már felszállt és a nap előtűnt, felmelegítve a csupasz karomat és összekuszálva a hajamat. Elérem az óceánt és belegázolok, felsikoltok, ahogy a hideg víz ellepi a lábam. Ugatás hallatszik a strand távolabbi részéről, majd egy aranyszínű Labrador csatlakozik hozzám a gázlónál. Lihegve ugrál és fröcsköl körülöttem. Nevetve csinálok róla néhány képet. - Hé, haver! Odanyúlok és megsimogatom. Van egy koszos, régi teniszlabda a szájában, így megszerzem tőle, majd úgy teszek, mintha eldobnám. - El akarod kapni? - ingerlem, még néhányszor azt tettetve, hogy eldobom. Lelkesen ugrándozik, mint egy bozontos energiabomba. - Rendben, menj!

52

Elhajítom a labdát a tengerpartra és a kutya nekiiramodik, utána fut. Követem az útját, ráközelítek, hogy még több képet készítsek. Majd a keresőm a gazdáján landol a távolban, aki a dűnékről ereszkedik le. Leblokkolok. Emerson. Még jobban ráközelítek, hogy ellenőrizzem, de biztos, hogy ő az: szokásos farmer sortjában van és mezítláb, meztelen mellkasa barna és kidolgozott. Lehajol, hogy megsimogassa a kutyát, szeretetteljesen mosolyogva, majd egy vízen úszó fa után küldi. Úgy néz ki, mintha egy másik ember lenne, mint múlt éjszaka, ellazult és gondtalan. Sokkal jobban hasonlít az emberhez, akit ismertem. De ez csak azért van, mert engem még nem vett észre. Leeresztem a fényképezőgépem, a gyomrom hirtelen összeszorult. El akarok futni és elbújni, de itt, a szeles strandon sehol sincs menedék. Idegesen figyelem, ahogy felegyenesedik és elkezdi kémlelni a partot. Megakad rajtam a szeme és még innen is látom, ahogy megmerevedik a testtartása. Egy hosszú szünet következik. Egy percig azt hiszem, hogy egyszerűen csak meg fog fordulni és itt hagy engem egy szó nélkül, de végül felemeli a kezét és tétován int. Visszaintegetek. Nehogy szétess, Juliet, mondom magamnak. Többé nem olvadhatsz pocsolyává a vágytól, mint tegnap este. Lassan visszamegyek a partra, miközben Emerson az óceán felé sétál. A gázlónál találkozunk, körülbelül három méterre állunk egymástól, mindkettőnk lábfeje a hűvös vízben van.

53

- Szia - mondom csendesen. Még inkább meztelennek érzem magam, mint előző este: egy bikini felsőben és a rövid sortomban, de ezúttal Emerson nem próbál felfalni a tekintetével. Félrenéz, mintha nem is akarna látni. Azt kívánom, bárcsak én is tettethetném, hogy kölcsönös az érzés, de az csupán hazugság lenne. Mégsem tudom rávenni magam, hogy közvetlen a szemébe nézzek, de azt nem tudom megakadályozni, hogy a tekintetem végigfuttassam rajta, minden egyes részletet újra megfigyelve. A fényes napsütésben olyan dolgokat is észreveszek, amiket nem láttam tegnap éjszaka - mint a halvány sebhelyet egyik vállán és a szeplőket az alkarján, amik megszaporodtak az évek során. - Hé - feleli Emerson kényelmetlenül. Összeszedem magam, minden bátorságom összegyűjtöm, aztán belenézek a sötétkék szempárba. Érzem, ahogy megborzongok, ugyanolyan erősen, mint tegnap éjjel. Ezúttal legalább felkészülten ér. Nem rezzenek össze vagy kapok levegő után, de a bőröm így is bizseregni kezd a közelségétől. A mellbimbóim megkeményednek, én pedig megköszönöm Istennek, hogy a bikini felsőm sötét és szivacsos, így elrejti a vágyam bizonyítékát. Hogy teheti ezt velem a puszta létezésével? - Van egy kutyád. Kimondom a szavakat, mielőtt ráeszmélnék, milyen bután hangzanak. Igazán nagyszerű megállapítás, Juliet! Ha Emerson úgy gondolja, hogy őrült módjára viselkedem, nem említi. Bólint és a feszült arcvonásai egy nagyon kicsit

54

ellazulnak. - Eastwoodnak hívják. Az autópálya mellett találtam néhány éve. A tulajdonosa egyszerűen kitette oda. - Ez szörnyű! Emerson halványan elmosolyodik. - Ez igaz, mindig is érzékenyen voltál az állatokat illetően. - Kedvesebben néz rám. Emlékszel arra a kóbor macskára, amelyik visszajárt hozzád? Mindig hagytál neki kint tejet, még úgyis, hogy mindannyian arról győzködtünk, hogy így soha sem fogsz tőle megszabadulni. - Szegény teremtés éhes volt! - tiltakoztam. - Nem hagyhattam, hogy éhezzen. - A nyár végére már minden kóbort te etettél a városban nevetett Emerson. - Nem tudom mi lett velük, miután elmentél. - Itt megakad, a vidámság az arcára fagy, mikor rájön mit mondott. Mikor elmentem. Hirtelen félelmet érzek, ahogy az emlékektől elsötétül a tekintete. Felkészítem magam egy újabb durva beszólásra, még több haragra és kegyetlenségre tegnap éjjelről, de helyette Emerson nagy levegőt vesz, majd lassan kifújja. - Én… én bocsánatot akartam kérni. A tegnap éjszaka miatt. Meglepetten pislogok. Nagyon sok dolgot vártam tőle, de a bocsánatkérés nem volt a listán. Emerson a víz fodrozódását figyeli, de végül felemeli a tekintetét és találkozik az enyémmel, az arca tele van megbánással. Komolyan gondolja. - Nem kell - felelem gyorsan. - Semmi gond.

55

- De, van, - Emerson keserűen felnevet. - Igazad volt, egy kibaszott bunkó voltam. Én… nem is tudom, mit mondjak vállat von. - Gondolom, azért volt, mert újra láttalak. Nem tudtam mit tegyek. - Semmi gond! - mondom ismét, ezúttal határozottabban. Tényleg, ne is gondolj rá többet. Én biztosan nem tettem! A hangom túl vidáman és hamisan cseng számomra, de egy gondtalan vigyort erőltetek az arcomra, mintha tényleg nem érdekelne, ha seggfejként viselkedik. Mi mást tehetnék: mondjam el neki, hogy végigbőgtem az egész haza utat, utálva a tényt, hogy ilyen mélységes csalódottsággal a szemében tud rám nézni? Emerson lassan bólint. - Akkor rendben. Ismét szünet következik, ami egyre hosszabbra nyúlik, megtelve olyan dolgokkal, amiket nem mondhatok ki. Hogy jutottunk ide? csodálkozom, a szívem megfájdul, miközben nézem, ahogy megfordul, hogy ellenőrizze Eastwoodot. Órákig beszélgettünk régen, túlcsordulva szavakkal. Olyan dolgokat mondhattam el neki, amiket senki másnak nem vallottam volna be, az elcseszett családomról, a vágyaimról és álmaimról és a legsötétebb titkaimat. Közelebb álltunk egymáshoz, mint azt lehetségesnek gondoltam, mintha közös lett volna a lelkünk, és most ide jutottunk? Emerson itt áll mellettem, de a tekintete nagyon messze jár. Ez tragikus. De kit szédítek? Ripakodok magamra nyersen. Pontosan tudom, hogy jutottunk ide.

56

Én juttattam ide magunkat. Ugyanolyan hibás vagyok benne, mint bárki más. Nem tudom tovább elviselni. Ez legalább olyan rossz, mint a tegnap este, csak éppen a sokk, harag és vágy helyett most egyszerűen a távolság borít ki. - Kéne… - a part felé intek, mikor már egy pillanattal sem tudom tovább elviselni ezt a szívfacsaró feszengést. - Ó - Megesküdtem volna, hogy csalódottságot látok átsuhanni Emerson arcán, de biztos csak képzeltem. - Persze mondja, - biztos sok dolgod van. A házzal. - Persze - visszhangzom, de olyan erős fájdalom telepszik a mellkasomra, hogy emlékeztetnem kell magam, hogy lélegezzek. Lassan sétálok visszafelé a homokban. Emerson is elindul mellettem, körülbelül kartávolságnyi helyet hagyva köztünk. Bár nem érünk egymáshoz - még csak közel sem vagyunk hozzá - még így is érzem a jelenlétét mellettem: a jól ismert, magabiztos lépteit, ahogy a magas, széles teste mellett eltörpül az enyém. Mindkét kezemmel meg kell ragadnom a fényképezőmet, hogy nem nyúljak a keze után, mint régen. De a legrosszabb rész, hogy hirtelen rájövök, bármennyire is kínos, fájdalmas és nyomorúságos volt az elmúlt néhány perc, nem akarom, hogy véget érjen. Tudom, ez így nagyon elcseszettnek hangzik, de Emerson közelébe lenni, bármilyen fájdalmas is, még mindig jobb, mint nem látni őt. Mint soha többé nem látni őt. Az agyamban lázasan keresgélek valami mondanivaló után, hogy kicsit elnyújtsam ezeket a pillanatokat. - Hogy van Brit? kérdem gyorsan. A húga örökös bajforrás volt, mikor utoljára

57

találkoztunk. Éppen hogy a tini éveibe lépett, már mindenféle fiúval kavart és egész éjszakákra kimaradt, a szoknyái rövidek voltak, a pólói pedig mélyen dekoltáltak. - Most már vagy tizenkilenc éves, ugye? - Aha - bólint Emerson. - Alig sikerült végigvinnem a középiskolán - teszi hozzá. - A bárban pincérkedik néhány este. Próbálom rávenni, hogy menjen divatiskolába, így kezdhetne valamit a ruhaterveivel, de… tudod milyen Brit - mondja szárazon, de a hangja tele van szeretettel és erről eszembe jut Emersonnak az az oldala, amit nem hajlandó megmutatni a külvilágnak: a nagytestvér, aki egyedül próbálja felnevelni két fiatalabb testvérét, míg az anya belekeveredik majd kimászik valamilyen függőségbe illetve rossz párkapcsolatba. - És Ray Jay? - Meg kell kérdeznem, de már próbálom felkészíteni magam a válaszra. Emerson öccse maga volt a megtestesült gond. A kamasz, akit ismertem, tele volt dühvel és vad, meggondolatlan haraggal. Emerson mindent megpróbált, hogy fegyelmezze, de Ray Jay majdnem ugyanannyira utálta, mint a tényt, hogy egy ilyen kis városban ragadt. - Ő többé már nem az én problémám - feleli Emerson lazán, mintha csak viccet mesélne, de hallom az élt a nemtörődömsége alatt. - Aznap elment a városból, mikor betöltötte a tizennyolcat. Mikor utoljára hallottam róla, éppen Tallahassee-ban volt, Isten tudja mit csinálva. - Sajnálom - mondom csendesen. Vállat von. - Nem tudom igazán hibáztatni. Úgy értem, én is el akartam menni innen a francba, mikor annyi idős voltam, mint ő.

58

- De nem mentél - mondom kedvesen, végiggondolva az áldozatait és önzetlen felelősségvállalását. - Itt maradtál. - Valakinek kellett. - Emerson hangja elhalkul. Az anyjára gondolok, aztán az apjára, mindenkire, aki kisétált az életéből. És magamra. Összeszorul a szívem. Rólam beszél? Itt hagytam négy hosszú évvel ezelőtt. Én voltam az, aki elhúzott a francba innen, egyedül hagyva Emersont a városban. Persze, ő mondta, hogy menjek el, de harcolhattam volna érte keményebben, megmutathattam volna neki. Hagytam, hogy eltaszítson magától és azóta is gyűlölöm magam érte. Úgy éreztem, hogy a szívem millió apró darabra tört, mikor elsétáltam, de most először jut eszembe, hogy jó eséllyel ő is így érezhetett, ahogy látott elmenni. Szomorúság és megbánás tölt el, az ismerős üresség érzése, ami reméltem, hogy idővel elhalványul. Az erős érzelmek húzása; a szúrás a torkomban. Gyorsan felemelem a fényképezőmet és csinálok még néhány képet a kutyáról, aki vadul száguld végig a homokon. Egy pillanatra eltakarja az arcomat a fényképezőgép és ezt gyorsan ki is használom, veszek néhány gyors lélegzetet, kétségbeesetten felhasználva minden maradék önuralmamat, hogy összeszedjem magam. Meg tudod csinálni, emlékeztetem magam. Ez semmiség. Már rosszabbat is átvészeltél. Istenem, annyival rosszabbat. A racionális érvelés segít. Mikor végül leeresztem a fényképezőt - nyugodtan - látom, hogy Emerson engem figyel egy ferde fél mosollyal a gyönyörű arcán.

59

- Még mindig fotózol - mosolyog. - Mostanra már biztos elvégezted a művészeti iskolát. - Ó - szünetet tartok. - Végül nem oda mentem… úgy értem, elmentem egyetemre - tettem hozzá szégyenlősen, - de nem oda. Évek óta nem volt már a kezemben fényképező. - Abbahagytad?! - kiált fel Emerson élesen. Hátralépek, megdöbbenek az arcán tükröződő haragtól. Nem, nekem csak ott az iskola, meg… dolgok - magyarázom erőtlenül. - Nem volt időm hobbikra. Különösen olyanokra, amik rá emlékeztetnek. - Ezt nem hiszem el. - Emerson hitetlenkedve néz rám. Folyton a művészeti iskoláról beszéltél és a portfóliódról. És az egészet hagytad kárba veszni? - Elfoglalt voltam! - tiltakoztam hangosan, megsértődve a hangjában lévő vád élétől. Miért néz úgy rám, mintha cserbenhagytam volna? Egyre gyorsabban veszem a levegőt, ahogy a harag elönti a mellkasom. - Számvitelre és könyvelésre szakosodtam - mondom neki hangosan. - Igazi, fontos dolgokat csinálok. - Baromság - feleli emelt hangerőn Emerson. A szeme sötéten és mérgesen villan rám, arca vicsorba torzul. - A fényképészet volt a szenvedélyed! Imádtad. Téged is imádtalak. Figyelmen kívül hagyom a suttogó belsőhangomat. Mi alapján van joga ítélkezni felettem emiatt? - Szóval mit kellett volna tennem? - provokálom. Haragosan összefonom a karom a mellkasomon, a hangom egyre erősödik, de már nem tudok lenyugodni. - A jövőmre gondoltam. A

60

könyvelés az egyik leggyorsabban terjedő irányzata a pénzügyi piacnak - jelentem ki. - Mindig lesz munkám. Biztos választás. - És a fotózás kockázatos volt? - követeli Emerson. - Igen! - kiabálom. Érzem, ahogy elvörösödöm a haragtól, de nem hátrálok meg. - A művészeti iskola hülye, felelőtlen választás lett volna. Egész életemben bántam volna! A hangom visszhangzik a szélfútta strandon. Emerson élesen beszívja a levegőt és hátratántorodik. Úgy néz ki, mintha pofon vágtam volna. Hirtelen megvilágosodom. Többé már nem az egyetem választásomról van szó. - Emerson... - kezdem, de aztán elhal a hangom. Mit kéne mondanom? - Ne - szakít félbe nyersen. - Értem én. Jó tudni, hogy helyesen döntöttél. Ne! akarom kiáltani. Nem így értettem! De Emerson fenyegetően néz rám, a mellkasa gyorsan emelkedik az alig fékezett indulattól. Viszonzom a pillantását és pár pillanatig így maradunk, egyikünk sem hajlandó meghátrálni. Végül Emerson kifújja a levegőt. - Ennyit az udvariasságról motyogja magában. - Tessék? - kérdezem óvatosan. Csak vállat von. - Azt mondtam magamnak, hogy legalább megpróbálok udvariasan viselkedni veled. Udvariasan.

61

Szavaira újult erővel mar belém a fájdalom, ahogy felfogom a szavaiban rejlő nyers igazságot. Ha ez a legtöbb, amit remélhet hogy még az is komoly erőfeszítésébe kerül, hogy udvarias szavakat intézzen hozzám - akkor sokkal rosszabb a helyzet, mint gondoltam. - Mennem kell! - bököm ki, hátratántorodva tőle. Megbotlom a homokban és majdnem elesem. Emerson megfogja a karom, hogy megtartson. Leblokkolok, forróság önti el a meztelen bőrömet, ahol hozzámér. Bátortalanul a szemébe nézek. Emerson viszonozza a pillantásom. Valami lejátszódik közöttünk, a tagadhatatlan vágyhullám, vágyódás és az emlékek a bőréről, forrón és nedvesen az enyémhez simulva… Elrántom a karom, mintha megégetett volna. - Szia mondom neki gyorsan, mielőtt teljesen összeomlok előtte. Vigyázz magadra - teszem hozzá, a hangom fojtottnak és távolinak tűnik, mint egy idegené. Emerson nagyot pislog. - Uh, persze. Te is. Nem maradok tovább, hogy még jobban megszégyenítsem magam. Lendületesen elindulok, olyan gyorsan kapaszkodom fel a dűnéken, ahogy a lábam bírja. Ég a combom, ahogy felfelé mászok a homokban, de még egy pillanatra sem állok meg. Tudom, hogy ez az utolsó alkalom, mikor látom őt, de kényszerítem magam, hogy ne nézzek hátra egy utolsó pillantásért. Nem mintha szükségem lenne rá: a képe már az agyamba égett, sokkal tartósabban, mint bármelyik kép. Csalódott arca, nyers és mérges kifejezéssel, mikor megtudta, hogy mi lett belőlem.

62

Fáj, hogy ítélkezik felettem és érzem, ahogy egyre erősödik bennem az ellenérzés a hazafelé vezető úton. Nem hagytam abba semmit! Helyesen döntöttem, nyugtatom magam. Meg kell győznöm magam. Összeszedtem magam a kegyetlen visszautasítása után és megtettem, amit tudtam, hogy rendbe hozzam az összetört szívemet. Az élet, amit választottam biztos és valódi - nem valami szeleburdi álom a művészeti iskoláról és csak Isten tudja még mi jött volna utána. Mindazok után, amiken keresztül mentem, nem tudtam volna megbirkózni azzal a bizonytalansággal, ami azzal az élettel járt volna: számlától számláig élni, soha nem tudva mit hoz a holnap. Egy életre elég szegénységben és instabilitásban volt részem - elég fájdalmam származott az élet által dobott csavartlabdákból. Végeztem a meggondolatlansággal; bizonyosságot és valóságosat akartam.

biztonságot,

Emerson gondoskodott erről.

63

Negyedik fejezet Fordította: Enn

Mire leérek a tengerparti házhoz, érzelmek kavalkádja tör rám. Fájdalom Emerson dühe miatt, védekezés arra, ahogyan elítélt engem és a megbánás friss hulláma minden más miatt, amit elvesztettem azon a nyáron. Egy részem azt kívánja, bárcsak sose tértem volna vissza Cedar Cove-ba. Eszembe jut ostoba határozottságom az idevezető úton; olyan biztos voltam benne, hogy túl lehetek ezen anélkül, hogy egyáltalán látnám Emersont, nemhogy ezer darabra török szét csupán egyetlen pillantásától, egyetlen érintésétől… Most nézz rám, úgy menekülök találkozásunk színteréről, mintha az életem múlna rajta. Bárcsak az érzelmeimet is olyan könnyen össze lehetne pakolni, mint a házat: újságpapírba és buborékos fóliába csomagolni, majd gondosan bedobozolni. Semmi idegösszeroppanás, vagy álnok vágyakozás, szívfájdalom minden egyes alkalommal, amikor ránézek. Az egészet a raktárba hajítanám, rálakatolnám az ajtót és soha többé nem kellene rá gondolnom. Kiragadom gondolataimat a sötét múltból és ráhajtok a kocsibejáróra. Egy másik autó parkol a háznál: egy ütött-kopott citromsárga Beetle, a visszapillantó tükréről bolyhos dobókocka és álomfogó lóg le.

64

A szívem azonnal dobban egyet. A parkolóba kormányzom a Camarot, kiugrok a kocsiból és átrohanok a gyepen a veranda felé, ahol az a személy áll, akire jelen pillanatban a világon a legnagyobb szükségem van. - Lacey! Legjobb barátom karjai közé vetem magam és szorosan megölelem őt. Megkönnyebbülés önt el. Ma már másodjára kell a könnyeimet visszanyelni, de ezek ezúttal örömkönnyek. - Fogalmad sincs arról, mennyire örülök, hogy látlak mondom, továbbra is belé csimpaszkodva. - Mneugh! A cickóim! Összenyomod őket! - Sikerül kinyögnie. Vigyorogva eresztem el. - Bocsi, csak annyira hiányoztál! - Nincs két napja, hogy eljöttél! - mutat rá Lacey. Tépett szőke hajára hátratolta óriási napszemüvegét és túlméretezett férfi atlétatrikót visel piros bikinije fölött, ami illik elkenődött, csillogó ajakfényéhez. Csillogó, merész, pimasz - ez Lacey. - De mit csinálsz itt? - kérdezem, ahogy az újdonság varázsa elmúlt. - Nem mondtad, hogy idejössz. - Szükséged van rám. - közli Lacey. - Hogy megküzdj ezzel az egész ex-dologgal. Honnan tudja? Nem is meséltem neki a múlt éjszakáról Emersonnal, vagy ami ma reggel történt. Beharapom az ajkam. - Mondtam, hogy jól vagyok. Lacey kék szemei elkerekednek. - Ja, vagy öt felkiáltójellel. Ha az nem segélykiáltás volt, nem tudom, mi lehetne az.

65

Egy pillanatig még feszülten várok, de aztán ellazulok és felnevetek. Csak Lacey tud így olvasni a sorok között. Mindig átlát a hazugságaimon. - Nos, örülök, hogy itt vagy - döntöm el. - Én is. - Lacey behajol a Bug nyitott ablakán és kiemel egy barna papírtáskát. Hallom az üvegcsörömpölést belülről és látom, hogy egy chipszes zacskó papírja kukucskál ki a táska szájából. Cool Ranch, a szokásos rágcsálnivalónk. - És felkészülve érkeztem. Most pedig gyerünk, el kell mesélned minden egyes részletet!

 Pár órával, három sörrel és két zacskó Cool Ranch Doritossal később Lacey már be is van avatva mindenbe, ami az utóbbi negyvennyolc órában történt velem. - Fenébe - mondja, amikor befejezem. A nappali maradványában terpeszkedtünk szét, gyorskajás papírokkal és üres üvegekkel körülvéve. Elfordítom a fejem és felnézek rá onnan, ahol elterültem, a padlón a kanapé előtt. - Csak ennyit fűzöl hozzá? - kérdezem. Elmesélem neked az óriási és epikus történetét annak, hogyan váltam normálisból totálisan elcseszett ronccsá nagyjából egy nap leforgása alatt, és a legjobb, amivel elő tudsz állni az, hogy a ’fenébe’? Nem az angol a szakirányod? - Hé! - Lacey a fejemhez vág egy párnát. - Adj egy percet, amíg feldolgozom az infót. Miközben várok, a morzsákat szedegetem össze a chipses zacskó aljáról. A sörtől kellemesen bizsereg a testem, és

66

Laceyvel az oldalamon egyre inkább kezdek önmagam lenni, nem pedig a nyers érzelmek kavalkádja, ami korábban voltam a parton. Lacey végül felül. Drámaian meglóbálja az üvegét. - Most, hogy volt időm átgondolni, kész vagyok megosztani veled gondolataimat bizarr, elcseszett életedről. Dobpergést utánozva ütögetem a hajópadlót. - Amit mondani akarok neked, az a következő - folytatja. Faszfej. Pislogok. - Fasz-fej. - Ismétli meg Lacey, kihangsúlyozva minden szótagot. Elkezdek vihogni. - Mi van? Ez az igazság. Milliónyi kibaszott darabra töri a szívedet, aztán van pofája elítélni téged a választásaidért? Faszfej. - Lacey hatalmasat kortyol a söréből, majd böfög egyet. - Igazán előkelő. - Viccelek, hogy eltérítsem gondolataimat arról, amit mondott. - Ez vagyok én, bébi! - Kacsint egyet. Aztán elhalványul a mosolya. - Őszintén, édesem, nem tudom, mit mondjak. Hogyan érzel ezzel kapcsolatban? - Már mondtam neked… - elhal a hangom, a kérdés kellemetlenül érint. - Ah, de igazából nem mondtad - mutat rám Lacey az üvegével. - Elmesélted, mi történt, hogy ő mit mondott és te mit válaszoltál. De azt igazából még nem mondtad el, mit érzel ezzel az egésszel kapcsolatban.

67

Nem válaszolok. Mégis mit mondhatnék? Hogy mindennek ellenére elfeledkezek magamról, amikor a szemébe nézek? Hogy egyetlen érintésére a testem tűzben ég, annyira vágyakozok utána, hogy alig tudok tisztán gondolkozni? Nem, ezeket nem mondhatom el neki. Valamiért, ha hangosan beismerném mindazt, amit Emerson tesz velem, az olyan lenne, mintha elárulnám Danielt, azt az életet, amit együtt akarunk felépíteni, és mindazt, amiért annyira keményen dolgoztam, hogy elérjem. Ez egy titok; az én sötét titkom, egy újabb a gyűjteményembe. - Úgy érzem… szükségem van még egy sörre - jelentem ki végül a táska felé nyúlva. Az azonban üres. - Csak egy rekesszel vettél? - kiáltok fel, a hangomat megemelem, és sokkal drámaiabbá teszem, hogy elvonjam Lacey figyelmét a meg nem válaszolt kérdéséről. Olyan pillantást vet rám, amiből egyértelműen kiderül, tisztában van vele, mit művelek. - Nem hittem, hogy ez egy hármas fokozatú vihar lesz - mutat rá. - Van egy italbolt a városban - javaslom. - Befoghatnánk végre, és szerezhetnénk egy kis tequilát. És pizzát. Éhes vagyok - ásítva ráncolom össze a szemöldököm. Elvesztettem az időérzékemet délutáni csevejünk miatt, de azt tudtam, hogy nem ettem már… a PB&J szendvics óta, amit tegnap este dobtam össze? Megráztam a fejem. Nem csoda, hogy a sör máris megtette a hatását, itt semmi máson nem jár az agyam, csak a dühön. Lacey küszködve felegyenesedik. - Ooh, várj! Tudom, mit tegyünk! - Elkúszik a táskájáért és turkálni kezd benne. Kihúz belőle egy fényes kék szórólapot. - Buli idő! - jelenti be. - A

68

város felé jövet láttam meg ezt. Nagy parti lesz odalent a kikötőben, ma este. - Egy buli? Arról kibaszottul szó sem lehet. - Gyorsan lezárom a témát, mielőtt még elragadtatná magát. Már elkéstem. - De szórakoztató lesz, és épp erre van most szükséged! jelenti ki Lacey. - Kaja, pia, egy kis tánc, pár helyes pasi… Ez utóbbi csakis nekem - teszi hozzá, miközben lábra kecmereg. Neked már így is van miért aggódnod Daniel és az Exed miatt. - Lacey, nem tehetem - mondom, remegve az idegességtől. Egy ekkora bulin biztosan ő is ott lesz. - Te pedig hagyod, hogy tönkretegye az életedet? - von kérdőre Lacey. - Igen! - kiáltok fel. - Csak amíg el nem hagyom Cedar Coveot. - Psh. - Lacey olyan sebesen rázza meg a fejét, hogy a haja össze-vissza röpül a feje körül. - Sosem tartottalak eddig nyuszinak. - Nem is vagyok. - Próbálok nem beleesni a csapdájába. - De van eszem. A legutolsó, amire most vágyok, egy másik borzalmas találkozás vele! - Vagy talán csak rettegsz, hogy nem lenne olyan borzalmas teszi hozzá Lacey, szemei felvillannak. - Talán attól tartasz, hogyha újra látod, nem tudsz majd ellenállni és beengeded a bugyidba egy utolsó, búcsúmenetre. A mellkasom összeszorul. Ennyire nyilvánvaló lennék?

69

- Rendben - vetem oda neki, miközben talpra állok. - Akkor menjünk. Nem érdekel. Bármit megteszek, hogy bizonyítsam, téved. - Je! - Lacey összecsapja tenyereit. - Te és én, odakint a városban… De csak azután, hogy mész és kezdesz ezzel valamit. - Fel-le mutogat rajtam a fejemtől egészen meztelen lábamig. - Imádlak téged, de borzalmasan festesz. - Ez csak egy szabadtéri buli - ellenkezek, ahogy mostanra kócossá vált hajamat kezdem el simítgatni. - Mindenki hétköznapian fog kinézni. - Eggyel több ok arra, hogy kibaszottul haláli dögösek legyünk - jelenti ki Lacey. - Ugyan már, nem akarsz jól kinézni az Exed előtt? - kérdezi pajkosan. - Nem! - kapkodok levegő után, karjaimat keresztbe téve mellkasom előtt. Felsóhajt. - Jól van na. Akkor nézz ki jól miattam. Én vagyok az, aki kénytelen a lerobbant arcodat bámulni egész éjjel. Csak egy kis smink… - odajön hozzám és elkezdi döfködni az arcomat és a pólómat. - És talán egy csinos top, egy szoknya, és egy kis rúzs… - Oké, oké! - elütöm a kezét. Elég jól ismerem Laceyt hogy tudjam, nem fog leállni. Jobb, ha megkímélem mindkettőnket az egész éjszaka tartó csesztetésétől. - Feladom. Csinálj, amit csak akarsz velem! - A pasik is mindig ezt mondják. - Lacey kacsint egyet.

70

Mivel már a sörtől is bizsergek, és úgy sejtem, hosszú ivászattal teli éjszaka áll előttünk, meggyőzőm Laceyt, hogy cseréljük le a Bug-ot két biciklire. Betekerünk a városba, bizonytalanul a rozsdás régi vázakon, éles kanyarokat téve az üres úton. - Megemlíthetted volna a biciklis részt, mielőtt felöltöztünk! dühöng Lacey mellettem, rövid rózsaszín ruhája magasan felcsúszott, ahogy a pedálokat tekeri. - Mintha az sokat számított volna - nevetek. - Egyetlen olyan göncöt sem hoztál, ami combközépnél hosszabb lenne. - Ja, de akkor talán nem a szerencsét hozó tangámat vettem volna fel - vág vissza, nyelvét kiöltve rám. - Felteszem, a bugyijaim most már nem olyan unalmasak neked - ugratom éneklő hangon. Már vitatkoztunk korábban a fehérneműkre vonatkozó unalmas ízlésemen. Lacey olyan sok ruhát hozott magával, hogy alig fért el a kocsi hátsó ülésén a cucca - eleget legalább egy hónapra - és ragaszkodott hozzá, hogy egy fehér mini farmerszoknyát vegyek fel színes nyomott mintás toppal. A csuklómra fém karpereceket húzott, amik most vidáman csilingelnek az éjszakában, és azzal fejezte be a műveletet, hogy fogcsikorgatva laza fürtökbe rendezte el benedvesített hajamat, majd egy kis pirosítót és szájfényt festett az arcomra. Amikor láttam a végeredményt a tükörben, el kellett ismernem, hogy elégedett voltam. Ha újra megkockáztatom, hogy bemegyek a városba, nincs abban semmi rossz, ha közben jól nézek ki, döntöm el. Most, amint elérjük a Main utcát és lehajtunk a kikötő felé, érzem, ahogy megint kezdek egyre idegesebbé válni. Már

71

hallom a zenét és a nevetgélő tömeg hangját a dokkok felől és azon gondolkozok, vajon Emerson is köztük van-e a haverjaival sörözve. Vagy ami még rosszabb, egy csajjal. - Ne vágj ilyen arcot! - kiált fel Lacey. - Ez a kifejezés tiltott ma este, megértetted? - Ez az én arcom! - védekezek erőtlenül. - Ja, és épp úgy festesz, mintha arra készülnél, hogy legyantázd a bukszádat - vág vissza Lacey. Nem tehetek róla, de felvihogok. - Látod? Így máris sokkal jobb - ujjong Lacey. - Higgy nekem, az este végére teszek arról, hogy azt is elfelejtsd, ez a pasi egyáltalán létezett valaha. Vagy én, vagy a tequila, egyre megy. Leérünk a kikötőbe és egy korláthoz zárjuk a bicikliket. Körbenézek. Korán van még, de így is hatalmas a tömeg. A zene hangosan dübörög, kajás bódékat és asztalokat állítottak fel, ahol friss garnélát és mini ráktortákat kínálnak. Van egy összetákolt bár sörökkel és egyéb piával, a buli pedig folytatódik végig a kikötőben: a hajókról is szól a zene és lámpákat lógattak le a dokkok mentén. Látok helyi és ismeretlen arcokat is; turistákat, főiskolásokat és családokat egyaránt. Ez egy igazi buli, és nem tehetek róla, de reménykedve nézek az este elébe. Aztán a szemem megakad egy arcon a tömegben: egy sötéthajú lányén, aki apró, levágott szárú nadrágot és fekete bikini felsőt hord. Egy sunyi tekintetű hapsin csüng, rövideket dobnak be. Megfagyok. - Bassza meg. Lacey érzi, hogy megfeszülök mögötte. - Itt van? Megcsóválom a fejem. - Nem. Csak a húga az.

72

Azon vagyok, hogy hátat fordítsak neki, amikor Brit elkapja a tekintetemet a tömegen keresztül. Az arca elsötétül. Félrelöki a pasast és felénk masírozik. Az idegeim táncot járnak. Mindig jól kijöttem Brittel - de az még azelőtt volt, hogy leléptem a városból és összetörtem a bátyja szívét. A nyakigláb tinédzsert, amilyennek akkor ismertem, leváltotta ez a telt idomú fiatal lány, füstös szemekkel és orrpiercinggel - és gyilkos tekintettel. Odaér hozzánk, szemei szikrákat szórnak. - Mi a faszt keresel te itt? - követeli Brit a választ. Hangja harsány és vádló; a körülöttünk álló emberek felénk fordulnak és elkezdenek minket bámulni. Elpirulok. - Hé, Brit, mi van veled? - kérdezem erőtlenül, hátra lépve. - Te most kibaszottul viccelsz velem, ugye? - kiált fel Brit. Még van képed megjelenni itt azok után, amit műveltél! Zavarodottan pislogok. Mit műveltem? Brit tesz még egy lépést előre, belemászik az arcomba, de mielőtt egy szót is szólhatnék, Lacey elém lép. - Ácsi csak! - mondja Lacey. - Mi a faszért nem húzol el innen? Brit álla leesik. - A buli miatt jöttünk ide - mondja neki Lacey, miközben rámered. - Szóval, miért nem rohansz vissza a szépfiúhoz, mielőtt az még talál magának egy másik csajt, akivel elszórakozhat.

73

Arrafelé mutat, ahol Brit pasija épp valami szőkével kezd el hetyegni, szemei a mellére tapadnak, miközben a csaj az ajkait biggyeszti, és a hajával játszadozik. Brit szemei dühösen megvillannak és látom, hogy nem tudja, melyiket válassza: engem alázzon meg nyilvánosan, vagy a saját dolgával törődjön. Végül győz a pasija. - Csak maradj távol Emersontól, hallasz engem?! fenyegetően mutat rám. Lacey újfent elébe áll dühének.

-

- Ez a terv, édesem. Menj, spuri. Még egy utolsó rosszalló pillantás és Brit méltóságteljesen elsétál. Lassan kilélegzek. - Váó - fordul vissza felém Lacey vigyorogva. - Annyi éven keresztül mindvégig olyan angyali és csendes voltál… erre kiderül, hogy az összes drámát itt hagytad. - Ő nem ilyen volt azelőtt - veszem a lányt azonnal védelmembe. - Nagyszerű gyerek volt. Imádta a divatot és a pónikat. - Ja, nos, úgy tűnik, mostanában már egészen mást szokott meglovagolni. - Lacey felhorkan. A tömeg túloldalán, a vízpart mellett Brit a hosszú hajú pasival ordibál, miközben a szőke okosan elillan. Hátat fordítok neki, továbbra is össze vagyok zavarodva Brit dühe miatt, de örülök, hogy elkerültem egy nyilvános megszégyenítést. - Köszi - mondom Laceynek. - Amiért közbeavatkoztál.

74

- Mindig fedezem a hátsódat - ígéri Lacey. - Most pedig itt az idő, hogy viszonozd a szívességet… mint a szárnysegédem. - A bár felé bólint, ahol egy csoport helyes srác áll sorban. Megkönnyebbülten nevetek fel. Ebben gyakorlatom. - Csak ön után, hölgyem.

legalább

van

Megrakjuk kajával a tányérjainkat, majd a bár felé vesszük az irányt. Lacey beveti szokásos varázserejét, a szempilláit rebesgeti, előre furakodik és láss csodát, egy ösvény nyílik szét előttünk a zsúfolt tömegben. - Nem is mondtad nekem, hogy ez a város tele van helyes pasikkal - mondja vontatottan Lacey, miután lecsekkolja a felhozatalt. - De felteszem, eléggé el voltál foglalva valami mással. - Uh huh - morgom zavartan. Nyugtalanul vizslatom a tömeget, Emerson ismerős, izmos alakját keresve. - Föld hívja Juliet! - csattintja össze az ujjait Lacey. Visszafordulok felé. - Gyerünk - erősködik -, segíts nekem felkelteni a bárpultos figyelmét, ez a hely tömve van. Engedelmesen próbálom elkapni a pultos tekintetét, egy súlyos testi sértést megelőzendő. Aztán megérzem. Valami megborzongatja a bőrömet és hirtelen idegesség hullámzik végig a testemen. Emerson. Hátra sem kell fordulnom, mégis tudom, hogy itt van valahol. Képtelen vagyok megmagyarázni, de mintha a testemben lenne egy speciális radar, csak a számára.

75

Felismerném őt egy hurrikán, egy hóvihar közepette, ha süket és vak lennék. A testem betéve ismeri őt. Lassan megfordulok. Ott is van, az összetákolt táncparkett túloldalán. Sötét, olvashatatlan arckifejezéssel figyel engem. Fekete farmert és kopott szürke pólót visel, ami kiemeli izmos felsőtestét. Egy lány áll mellette, valami nagymellű, apró bikinit viselő barna, aki ugyan folyamatosan csacsog hozzá, de Emerson le sem veszi a tekintetét rólam. A világ megint összemegy és a szívem őrült vágtába kezd csak attól, amit a szemében látok. Elfojtok egy nyöszörgést, állva a pillantását. - Boom, győzelem. - Lacey lerak elém egy sor tequilás poharat. Nem veszi észre, hogy keresztülbámulok a tömegen, mert túlságosan el van foglalva azzal, hogy letegye a citromot és a sót is. - Bébi? Komolyan, már belementél a játékba. Elszakítom a tekintetemet Emersonról, és megragadom az első tequila löketet. Egyben küldöm le, megremegek az erős keserű íztől, aztán megragadok egy szelet citromot, hogy megszívjam. - Ez az én csajom! - éljenez Lacey. - Mire kellene innunk? Visszanézek Emerson felé, de ő már eltűnt. - A jövőre - mondom, és felkapom a következő löketet. - Kibaszottul igen! - kurjantja Lacey. - A jövőre!

76

Ötödik fejezet Fordította: Sky

Leszállt az este, és a parti a tetőfokra hágott. Egy countryrock banda felállította felszerelését a bár mellé, és hamarosan a kicsi táncparkett megtelt. Laceyt magával ragadja a parti szelleme: mindenkivel szóba elegyedik, flörtöl, táncol. Van valami ragályos az energiájában, ami mindig nagy tömeget vonz. Hogy érdekli-e egyáltalán mindez... nos, az már más téma. Én is belemegyek, egymás után döntöm magamba a deciket és mosolygok Lacey történetein, sőt még táncolok is, megpróbálok beleveszni a ritmusba, nevetésbe. De csak félig sikerül megnyugodnom. Mindegy mit csinálok, nem tudom magam rávenni, hogy ne keressem a tekintetemmel Emersont a tömegben. Sehol nem látom, de tudom, hogy itt van, itt kell lennie. Érzem. És ki az ördög volt az a lány mellette? Érzem, amint elönt a féltékenység annak ellenére, hogy tudom, nevetséges. Aranyos lány volt, de hát miért is ne lehetne az? Azon csodálkozom, hogy nem állnak sorba Emersonért, habár lehet, hogy mégis. Lehet, hogy egy egész hadseregnyi volt, mióta elmentem, egyik a másik után... Felhajtom a maradék italom - valami

77

gyümölcsös koktél izé - és próbálok nem arra gondolni. Randizhat, akivel csak akar. Nekem ott van Daniel. Egyáltalán nem érdekel. - Tökéletes az időzítés - jelenti ki Lacey. Felnézek. Épp a bár felöl jön, egy újabb adag itallal a kezében. Elhúzom a szám. - Azt hiszem, én befejeztem - mondom neki, és eltolom magam elöl a poharat. Forog a fejem, és a fények kezdenek homályosak lenni. - Gyenge vagy - ugrat - Ah, semmi gond, több jut nekem belőle. Szia Garrett! - kiáltja, és magához int valakit. Megfordulok, és meglátom a csapost a Jimmy’s-ből. Egy tálca ételt tart a kezében és úgy manőverezik a tömegben, mint egy profi. - Mondtam neki, hogy éhes vagyok, és felajánlotta, hogy hoz nekem valamit. Hát nem édes? - Nem semmi vagy Lacey Sullivan - suttogom neki. - Aranyos, igaz? - kérdi suttogva. - Nem baj, ha ma este máshol húzom meg magam? - Persze hogy nem - nyugtatom meg nevetve. - Legalább egyikünk érezze jól magát. És holtbiztos, hogy nem én leszek az. - Ő Juliet - mutat be egymásnak, mikor Garrett odaér. - Örülök - rázok kezet vele, - hogy újra látlak. Lacey felvonja a szemöldökét. - Ismeritek már egymást? - A múltkor ismerkedtünk meg - magyarázza Garrett. - Még mindig tartozik a sok törött pohárért, amit fel kellett takarítanom utána.

78

- Várjunk csak, micsoda? - kérdi Lacey összezavarodva. - Annyira sajnálom. Garrett dolgozott a bunyó éjjelén mondom Laceynek. Szemei nagyra nyílnak. - Remek! Mármint nem az, hogy takarítanod kellett - fűzi gyorsan hozzá, és végigsimít Garrett karján. - De te legalább első kézből láthattad. Emerson tényleg nekiment annak a pasinak? - Mi az hogy, teljesen kiütötte - válaszolta Garrett nevetve, nagyot kortyolva a söréből. - Kennynek jó pár öltés kellett. - Tényleg nagyon sajnálom - mondtam újra. Aztán eszembe jutott valami - A fenébe, nem került Emerson bajba igaz? Nem szeretném, ha kitiltanák a bárból. - Ah, semmi gond - legyintett Garrett mosolyogva. - Nem tudja saját magát kitiltani. - Hogy érted? - kérdem homlokráncolva. - Tudod, hogy a Jimmy’s az övé, nem. Ő a tulajdonos. Igaz, főnök? - kérdi Garrett a hátam mögé nézve. Nagyot dobban a szívem, aztán meghallom Emerson hangját, amitől libabőrös lesz az egész testem. - Micsoda, csúnyákat beszélsz rólam? - kérdi Emerson ugratva. - Vigyázz a szádra, vagy kirúglak. - Ugyan már, ember - vigyorog Garrett. - Én vagyok az, aki vonzza a koleszos csajokat. Egyszerűen imádnak engem kacsint Laceyre. - Nem kicsit vagy beképzelt - csap rá játékosan a karjára. Én ott ülök, mozdulatlanul. Hirtelen olyan szédülés fog el, aminek semmi köze a rengeteg italhoz, amit elfogyasztottam. Érzem magam mellett Emersont, de nem tudom rávenni magam, hogy megforduljak, vagy ránézzek. Alig pár órája

79

találkoztunk a tengerparton, és veszekedtünk tegnap este a parkolóban. Hogy sikerült ennyire felforgatnia az életem alig 24 óra leforgása alatt? - Szia, Jules - köszönt halkan. - Szia - válaszolok, lenézve a kezemre. Basszus, már tönkre is ment a manikűröm. Lacey végre leveszi tekintetét Garrettről, és rám néz, majd Emersonra, majd megint rám. Hirtelen visszaköpi a sört, amint leesik neki. - Oh, basszus - sikolt fel. - Ő az ex. Mi a fasz? Most én szeretnék sikoltani. Ügyes vagy Lacey üzenem neki a tekintetemmel. - Akarom mondani, szia, Lacey vagyok - helyesbít gyorsan. És mi lépünk is táncolni, igaz Garrett? - Persze, kedvesem - vigyorog. Most, komolyan? Egyedül hagynak? Emersonnal? - Várj, Lacey - tiltakozom, de csak rám kacsint és elrángatja Garrettet a táncparkettre. A fenébe. Vettem egy mély levegőt és a szemem sarkából Emersonra lestem. Ő a közönséget nézte, és lábával a zene ütemére dobolt. Lezser. Oké, szóval akkor ezt játsszuk. Én is tudok lezser lenni. - Szóval, most már a tiéd a Jimmy’s? - kérdezem. - Az remek. Miért nem mondtad? Emerson furán néz rám. - Mert nem kérdezted. Remek. Most meg az én hibám? - Hát igaz, nos, nem igazán volt mikor, mivel te épp egy fickót püföltél, majd azt játszottad, hogy csókolózni akarsz velem, majd minden egyes választásomat, döntésemet elítélted csattant a válaszom, mielőtt átgondoltam volna.

80

Kezemmel gyorsan befogtam a szám, és szótlanul bámultam a megdöbbent Emersont. Annyira, nem számított erre. De mi az ördögért ne mondhattam volna ki? Elvégre ez az igazság. Kuncogni kezdtem. Neki pedig megváltozott az arckifejezése. - Részeg vagy - jegyzi meg röviden. Én csak megvonom a vállam. - S akkor mi? - Sosem bírtad a piát - megrázza a fejét, és meghúzza a sörös üvegét. - Kíváncsi vagyok, mi más változott még? - Emerson ajka huncut mosolyra húzódik. - Még mindig kapkodod a levegőt, mikor elélvezel? Megdöbbenten levegőért kapkodom. - Baszd meg. - Már megtettem, drágám. Lusta pillantással végigméri testem minden porcikáját. Hirtelen bevillan egy emlék, mikor ajkával kísérte végig az egész testem. Lassan, végignyalja a testem, miközben én lihegek, és annyira nedves vagyok, testem feléje ível, ujjaim a hajárba túrnak, ajkát szorosan az enyémre szorítja. Felugrom, és védekezően magam köré fonom a karom. Érzem, amint elpirulok, de nem engedhetem, hogy lássa, mekkora hatással van rám. - Mindegy - vonom meg a vállam. Megyek haza. - Teszek egy pár lépést, majd meg kell kapaszkodnom a padban, a fejem annyira szédül. - Óvatosan, madárkám - nyúl felém Emerson, de leintem. Ilyen állapotba nem fogsz vezetni - jelenti ki. - Nem is terveztem - válaszolok. - Biciklivel jöttünk. Emerson gúnyosan rám vigyorog. - És azt tervezed, hogy egyedül, a sötétben, lebiciklizel két mérföldet részegen?

81

- Ne is próbálj megállítani - csattanok fel. Ő csak a fejét rázza. - Ezt látnom kell. Laceyt a táncparketten találom, Garrett-tel, és szólok neki, hogy haza megyek. Nem sokat kell győzködni, szinte Garretten lóg. - Majd én gondoskodom, hogy épségben hazakerüljön kacsint rám Garrett. - Igen - erősíti meg Lacey. - A kérdés csak az, hogy kihez haza? Ott hagyom őket, nevetve, és elindulok a biciklik után. Emerson a nyomomba ered, és nekem minden erőfeszítésemre szükségem van, hogy egyenesen járjak. - Ne kövess már - szólok hátra neki. - Ez egy szabad ország - jön a válasz. Emerson röhög rajtam. Összeszorítom a fogam és kiráncigálom a biciklit. Megpróbálok úgy felülni, hogy senki ne lássa az alsóneműm. Főleg, Emerson ne. Belekerül három próbálkozásba, de végül sikerül felülnöm rá. - Tudod ugye, hogy haza is vihetlek, ha akarod - mutat rá a nyilvánvalóra. - Nem, kösz - lököm el magam. Na, tessék. Megy ez nekem. Látod, tökéletesen képes vagyok haza jut.. - az első kerekem beakad valamibe, és én lerepülök a bicikliről. Fájdalmamba felnyögök, mikor a térdeim végig súrolják a földet, a bokám a bicikli alá kerül, és biztos vagyok benne, hogy kificamodott.

82

- Juliet! - hallom Emerson hangjában az aggodalmat, és egy pillanattal később már mellettem is van. - Rendben vagy? kérdezi, miközben leemeli rólam a biciklit - Jézusom. Tök részeg vagy. Elment a maradék eszed is?Hogy akarsz ilyen állapotban haza biciklizni? Neki mehettél volna egy autónak, vagy valami másnak. - Rendben, igazad van! Most boldog vagy? - kérdem, miközben megpróbálom elfojtani a sírásom. A térdem pokolian fáj, és a bokám is fájdalmasan nyilallik. De mindennél rosszabb, az Emerson előtt elszenvedett megaláztatásom. - Várj meg itt. Hozom az autóm - enyhül meg. - Rendben vagyok - erősködöm. Megpróbálok felállni, de a fájdalom belenyilallik a lábamba, én meg visszahullok a földre. - Ne mozdulj - mondja nekem Emerson, majd elsiet. Az utca szélén ülök, és megpróbálom elfojtani a könnyeim. Mégis hova mehetnék? Alig tudok lábra állni, nemhogy elrohanni. Ha tehetném, útnak indulnék, és meg sem állnék a városig, ahogy Daniel biztonságot nyújtó karjai közt megnyugodhatnék. Daniel. Hirtelen lelkiismeret furdalásom lesz és megnézem a telefonom. Már kétszer üzent ma este, ezért gyorsan válaszolok neki. Minden rendben. Lacey jól érzi magát. Én megyek haza, lefeküdni. Egy perc múlva egy vadiúj, kék kocsi áll meg mellettem. Bűntudatosan gyorsan elteszem a telefonom, miközben Emerson kiszáll és felrakja a biciklim hátra. - Vegyelek az ölembe? - kérdi. - Nem! - válaszolom gyorsan.

83

Sikerül felállni, és fél lábon ugrálva elérem az autót. Pokolian fáj, de jobb, mint a másik lehetőség: én, Emerson karjaiba, ahhoz az izmos mellkasához feszülve, szorosan... gyorsan beülök az anyósülésre. Emerson is beül, és szemét forgatva rám néz. - Tessék - nyújt felém egy törülközőt. - Takarítsd le magad, nevetségesen nézel ki. - Geez, kösz az együttérzést - csattanok fel. - Hazaviszlek. Mennyi együttérzés kéne még? - Semennyi. Abszolút semennyi. - Bekapcsolom a rádiót, majd kifelé bámulok az ablakon. Emerson veszi az adást, mert nem szól hozzám, míg meg nem érkezünk. - Ne mozdulj - szól rám, majd megkerülve az autót, kinyitja az ajtómat. - Gyere - nyújtja felém a kezét. - Nincs szükségem a segítségedre - válaszolom hűvösen. Figyelmen kívül hagyom a felém nyújtott kezét, és megpróbálok egyedül kiszállni anélkül, hogy megterhelném a lábam, ami szerintem mostanára biztos feldagadt. - Oh, az Isten szerelmére, Jules - fakad ki Emerson, majd mielőtt megállíthatnám, egyik kezét a térdem alá, másikat a hátam mögé teszi és ölbe vesz. - Tegyél le - sikoltom, de figyelmen kívül hagy. - Emerson! Figyelemre se méltatva, elindul a veranda felé. Fészkelődöm a karjaiban, de azok szorosan tartanak. Védtelen vagyok az elöntő érzelmek áradatával szemben: a forrósága, a férfias illata.

84

- Emerson - próbálok rá hatni megint kétségbeesetten. Figyelmeztetlek! - Befogod végre a szád? - Emerson rám néz sötéten villanó szemmel. Kinyitja az ajtót, és bevisz a nappaliba, majd finoman lerak a kanapéra. Azonnal hátra húzódom, próbálom növelni a távolságot köztünk. - Mondtam, hogy jól vagyok - csattanok fel dühösen. - Jah, nos, a bokád mást mond - néz rám. - Talán nagyobb figyelmet fordíthatnál arra, amit a tested mondani próbál. Azzal kimegy a házból, én meg szótlanul meredek utána. Amit a testem mond? Jézusom, ha azt tenném, mostanra már meztelene lennék, rajta. Offf! Pontosan ezért féltem visszatérni… amiért megpróbáltam távol maradni a bulitól ma este. Nem azért, mintha nem tudnám, mit akar a testem… hanem azért, amit holtbiztosan nem engedhetek meg magamnak! Mondjuk, soha. Mert tudom, mindaz hova vezetne: én, egyedül, összetört szívvel, azt kívánva, bárcsak sose találkoztam volna vele. Emerson visszajön a konyhából, egy nedves ruhát és egy elsősegély dobozt tart a kezében. Letérdel elém, majd óvatosan megfogja a sérült lábam. Összerezzenek az érintésére. - Maradj nyugton - morogja. Egy pillantás az arcára, és szót fogadok… arca elszántságot tükröz. Ajkait szorosan összezárja. Úgy látszik, a legrosszabb, ami történhet vele, hogy velem kell foglalkoznia.

85

- A bokád rendben lesz - mondja Emerson, óvatosan megfordítva a lábam a kezébe. - Nem törött el, és nem is ment ki a helyéről. Megyek, kimosom ezt. - Én is meg tudom csinálni - csattanok fel. - Mint ahogy haza is tudtál biciklizni? Vagy mint, ahogy tudtál magadra vigyázni a bárban? - vágja vissza Emerson. Azon csodálkozom, hogy nem heversz valahol holtan egy csatornában, ha az elmúlt években ennyire tudtál magadra vigyázni. Mielőtt válaszolhatnék, elővesz egy alkoholos üveget és rám néz. - Ez fájni fog egy kicsit. Egy kicsit? - A kurva anyját!!! - kiáltok fel, mikor leönti a sebet az alkohollal - Jó, rendben, szóval hazudtam - vigyorog Emerson. Összeszorítom a fogam, mert pokolian fáj, de az nem baj. Amíg a fájdalomra tudok koncentrálni, addig nem veszem észre milyen érzés, mikor kezeivel gyengéden megfogja a lábam, vagy ahogy fejét lehajtva, minden figyelmét arra fordítja, hogy rajtam segítsen. Letörli az alkoholt, és egy ragtapaszt helyez a sebre. Egy idő után rám néz. Majd, legnagyobb döbbenetemre, lehajol és finoman megpuszilja a térdem. - Most már nem fog fájni - suttogja, miközben tekintetét le nem veszi rólam. Azt hiszem, megáll a szívem.

86

Emerson lassan feláll. Tekintetével fogva tart, miközben felém hajol és kezét a párnákra téve mindkét felöl közre fog. Arca alig pár centire az enyémtől. Teste fölém hajol, nem ér hozzám, de érzem a belőle áradó forróságot. Tekintetében elszántságot látok. Becsukom a szemem. Túl sok ez nekem. - Emerson - suttogom. A sötétben is tökéletesen látom. Jelenléte betölti minden érzékszervem, elönt a vágy. Hallom, hogy nehézkésen veszi a levegőt, érzem minden egyes mozzanatát. Aztán hozzám ér. Ujjaival végigsimít az arcomon, le az állkapcsomon, majd végig a nyakamon. Zihálni kezdek, a bőröm ég az érintése alatt. Minden egyes porcikám feszültséggel telik meg. Minden sejtem még többért kiált. Beharapom az ajkam. Szemeim még mindig szorosan összezárva, beleveszem a sötétségbe, és a futótűzbe, ami végig száguld a testemen. Meg kellene állítsam. El kéne löknöm, de semmi más nem számit, csak az ujja, amint lassan lefelé halad a mellkasom közepe felé. Eléri a felsőm széllét és finoman végig húzza ujját a csipkés szélen. Oh. Te Jó Isten. Minden erőmre szükségem van, hogy ne nyögjek fel. Egyetlen érintés, és végem van. Egyetlen lassú simogatás, és a testem érte kiált. Minden porcikám fáj érte, és nedves vagyok. Annyira felizgult, hogy nem is tudom mikor éreztem utoljára ilyet. Utoljára, mikor vele voltál. - Nyisd ki a szemed - morogja Emerson. Azonnal felpattannak… egyenesen az övébe bámulok. Elakad a lélegzetem a szemében látott érzelmektől. Éget, heves, mintha minden önuralmára szüksége volna, hogy ne tépje le rólam a ruhát.

87

- Mond azt, hogy nem! - suttogja Emerson, és hangja vágytól mélyebb lesz. Meglepetten pislogok - Mond azt, hogy nem, és megállok. Ajkát a nyakamra szorítja, gyengéd csókokkal szórja be, amitől megborzongok. Ujjai becsúsznak a felsőm alá, a melltartóm alá. Lélegzete felgyorsul, és elfojt egy nyögést, de nem állítom meg. Nem tudom megállítani. Az egész világom belőle áll, az ajkából, a nyelvéből, amint a bőrömhöz ér, és a kezéből, ami a mellemhez ér. Ujjai megtalálják a mellbimbóm, és finoman körözni kezdenek, akárcsak nyelve a nyakamon. Összerázkódom, levegőért kapkodom, és tudatában sem vagyok mindannak, amire vágyom, míg végre mutató és hüvelyk ujja közé fogja a mellbimbóm és meg nem szorítja. Ezúttal nem tudom visszafojtani a nyögésem. És ez a vesztem. Abban a pillanatban Emerson ajka lecsap az enyémre egy mindent felemésztő csókba. Ajka éhes és forró, felfal engem, miközben kezével megragadja a testem, felhúzza a felsőm. Szent Isten. Mikor hozzám ér, olyan érzésem van, mintha bennem valami felrobbanna, a vágy végig száguld rajtam, és minden más gondolatot kizár a fejemből. Csak Ő számít. Hogy még közelebb kerüljek hozzá, azonnal. Testem felé ível, eszem vesztem a csókjaitól, ujjaimmal a hajába markolok, és szorosan magamhoz húzom. Emerson a fenekem alá nyúl, megemel, majd maga alá szorít a kanapén. Felnyög, én pedig válaszolok, lábam a dereka köré fonva, hozzá feszülve, miközben kezemmel végigszántok a hátán. Megmarkolom a pólóját és húzni kezdem, arra vágyva, hogy érezzem, amint bőre a bőrömhöz ér. Az enyém.

88

Emerson rám ereszkedik és édes terhétől öröm cikázik végig rajtam. Ajkam elszakítom az övétől, hogy végigcsókoljam állkapcsától a füléig. Az agyam kikapcsolt, a világ elmosódik, semmi más nem számit, csak a nyögése, és az érzés, amint teste szorosan az enyémhez préselődik. Nyelvemmel a fülét simogatom és Emerson állatiasan felnyög. Megragadja a csuklóm és a fejem fölé emeli. Hadakozni próbálok, de szorosan tartja az egyik kezével, miközben a másikkal végigsimít a mellemen, szorítja és megcsípi a bimbóm, míg akaratlanul is kéjesen felnyögök. Emerson felemeli a fejét és rám néz. Szemeiben vad vágy tombol, de van még valami, valami sötét elhatározottság, amitől elakad a lélegzetem. Kezével végigsimít az oldalamon, majd mikor eléri a szoknyám szélét, egy rántással feltépi a gombokat. Aztán lassan csúszni kezd lefelé, forró csókokat szórva a csupasz testemre. Lejjebb. Lejjebb… Oh .Te. Jó. Isten...Nyelve körözni kezd a köldököm körül. Csapdába esem a vágyakozás és a várakozás közt. Minden, amire vágyom, itt van, annyira közel, de pont, amikor mindkét kezét a szoknyám dereka alá csúsztatja, és épp le akarja azt húzni rólam, lelkiismeretem egy pici darabkája életre kell, és a vágytól ködös elmémbe kitisztul egy darabka. Daniel. Daniel. Bassza meg! Hirtelen felpattanok. - Van barátom! Hangom visszahangzik a csendes házban, és miközben levegőért kapkodom. Emerson lefagy. Egymásra bámulunk, levegőért kapkodva. Érzem, amint a vér vadul árad bennem, még mindig felpezsdülve az érintésétől. Még mindig fölém hajolva a derekam markolja, mozdulatlanul.

89

- Sajnálom - dadogom. - Mondanom kellett volna... De... Sajnálom. Egy furcsa, megtört kifejezés jelenik meg Emerson arcán. Nagyot nyelek, és hirtelen félni kezdek. Nem én kezdtem mindezt, de holtbiztos, hogy nem is akadályoztam meg. Szándékosan lassan, Emerson elenged. Lemászik a kanapéról és megigazítja magán a pólót, majd a farmerjét. - Most gyűlölsz - suttogom. Megbánás és vágyakozás váltakoznak bennem. Rám pillant, szája mosolyra húzódik. - Nem - mondja Emerson szárazon. - De az időzítésed hagy némi kívánnivalót maga után. - Nem akartam... - dadogom. - Nem tudtam... De a szavaknak semmi értelmük. Mit mondhatnék, hogyan magyarázhatnám meg, hogy mekkora hatalma van fölöttem, hogy egyetlen érintéssel, a szakadék szélére taszíthat, hogy szabadeséssel zuhantam, és egyetlen gondolatot sem pazaroltam a barátomra, aki vár rám. Aki szeret és megbízik bennem... Most Emerson érintése nem vakít el, nem tölt el vággyal, a csúf igazság, hogy majdnem mit tettünk, hideg zuhanyként ér. Elönt a szégyen és a bűntudat, gyorsan lemászom a kanapéról és magamra rángatom a ruháim. Szerencsétlenkedem egy sort a gombokkal amiket Emerson nemrég rángatott szét, és egyre nő bennem a bűntudat. Hogyan tehettem ezt? Hogy lehetek ennyire borzalmas barátnő? Hogyan veszíthettem el az eszem, a hűségem, egyetlen meggondolatlan pillanatban méghozzá azzal a személlyel, akire megesküdtem, hogy soha többé!

90

- Menned kell - mondom Emersonnak. A köztünk lévő feszültség veszélyes. Még mindig érzem a forró nyomot, amit a nyelve hagyott a hasamon. Megrázom a fejem, és pár lépést hátrálok, mintha a növekvő távolság valahogy elmoshatná a történteket. - Most azonnal menned kell. - Amit csak akarsz. - Emerson rám néz, majd megfordul és elmegy. Óvatosan követem ki a verandára. Az éjszakai levegő mellbe vág. Magam köré fonom a karjaim. Az egész testem remeg. Nem fogom... - kezdem, majd kijavítom magam. - Nem találkozhatunk többé. Ez soha többé nem történhet meg, megértetted? Emerson röviden bólint. - Sajnálom - suttogom újra. És úgy is van. Sajnálom, hogy visszajöttem. Sajnálom, hogy felszínre hoztam minden emléket. Sajnálom, hogy nincs meg az akaraterőm hogy, csak barát lehessek ezzel az emberrel. De nem sajnálod. hogy megcsókoltad - súgja egy kis hang. - Nem sajnálod, hogy még egyszer utoljára kaptál belőle egy kis ízelítőt. Emerson vet rám egy utolsó pillantást, majd lassan lelép a verandáról, és beleveszik az éjszakába. Mindenek ellenére, fáj, hogy látom elmenni. Félúton az autó felé megáll. Majd megfordul. A tekintetünk találkozik. A szívem nagyot ugrik és valami megváltozik az arckifejezésében. - Bassza meg! - szitkozódik, majd megindul felém. Pár lépéssel megteszi a köztünk lévő távolságot, és alig van időm pislogni, mielőtt megragad, felemel és háttal az ajtónak szorít. Ajkát vadul az enyémre szorítja.

91

Újra beleveszem a csókjába, de ez valahogy más, mint az eddigiek, több mint sima vágy. Felfal engem, durván és felemésztően, mintha megpróbálná belevésni magát a lelkembe. Megadom magam. Visszavonulok, tehetetlen vagyok a támadása ellen, fuldoklom a bársonyos izében. Végül Emerson lihegve visszavonul. - Az enyém vagy morogja, forró lehelete az arcomat simogatja. Lábaim feladják, és most már csak ő tart, egyik kezével megragadja az állkapcsom arra kényszerítve, hogy szembe nézzek vele, hogy elvesszek a tekintetében. - Az enyém vagy - mondja újra hevesen. - Nem az övé, és nem senki másé. Megjátszhatod, hogy nem érzed, de mindketten tudjuk, hogy hazugság. Mindig is az enyém leszel. Tekintetét az enyémbe fúrja, könyörtelenül, félelmetesen tisztába vagyok azzal, hogy igaza van.

és

én

Hozzá tartozom. A felismerés, újabb bűntudatot kelt bennem. Igaza van. Mindig is az övé voltam. Ha ölbe kapna és felrohanna velem a hálószobába, egy pillanatig sem ellenkeznék. Az övé lennék, teljesen és visszavonhatatlanul, a pokolba Daniellel, és minden egyes ígéretemmel, amit neki tettem. De akkor mi vagyok én? Emerson, még egyszer utoljára megcsókol, majd elmegy. Lecsúszom a fal mentén, és figyelem, ahogy elhajt. Egyedül maradtam a verandán, testem vágytól ég, ajkaim duzzadtak a csókjaitól. Soha korábban nem éreztem magam ennyire összezavarodva, bűnösnek és egyedül. Most mi a poklot fogok ezután csinálni?

92

Hatodik fejezet Fordította: Anikó és Sky Fordította: Anikó Egy újabb éjszakát töltök ébren, nyugtalanul, a vendégszoba dobozai között pakolászva, de semmi sem tudja kitörölni a fejemből Emerson perzselő csókját. A nappali sötétjében hosszasan, vagy kint a tornácon, hevesen. Nem tudom kizárni azt a képet a fejemből, ahogy rám nézett, ahogy megragad azokkal az erős kezeivel, és szexis a fülembe morogja: Enyém! Nem tudom, mit gondoljak. Ő volt az, aki véget vetett a dolgoknak! Ő volt az, aki összetörte a szívemet, négy hosszú nyárral ezelőtt. És most, úgy tűnik, ugyan úgy akar engem… jobb, ha ezt kiverem a fejemből. Össze vagyok zavarodva, nem tudom, mire véljem. Mire a nap felkel, már úton vagyok: Charlotte felé, olyan gyorsan, ahogy a Camarom bírja. Nem várok arra, hogy Lacey jóslata beteljesüljön, csak firkantottam egy üzenetet és ledobtam a pultra, a táskámat a hátsó ülésre vágtam, hogy eltűnjek a városból. Félig arra számítottam, hogy Emerson észrevesz és megállít valahogy, de megláttam a „ÜDVÖZÖLJÜK, CEDAR COVE-BAN!” táblát a visszapillantó tükörben, ahogy lassan elhagytam a várost, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

93

Teljes erővel szorítottam eddig a kormányt, így meglazítottam, próbálva pihentetni a kezeimet. Tudtam, hogy ez a gyáva megfutamodás, az hogy csak megfordultam és elfutottam, de mi mást tehetnék. Nem maradhatok a városban egy perccel sem tovább, nem akkor, amikor már Emerson egy pillantásától is kész vagyok, ami elfelejteti velem az elmúlt négy év gyógyulását, amikor már egy érintése is elég ahhoz, hogy minden ígértemet kidobjam az ablakon. Hogy visszajövök. A telefonom zümmögve jelezte, Felvettem, hogy meg nézem, kitől jött.

hogy

sms-em

jött.

Jules, beszélnünk kell. HÍVJ FEL. Megőrülök. Hol vagy? Nem vagy itt. Hívj fel. Emerson. Hajnali 5 óra óta küldi az sms-eket, és hívogat. Nem tudom, honnan szerezte meg a számomat, talán Laceytől, de ez most nem számít. Ő volt az utolsó ember a földön, akivel most beszélni akarok. A telefon újra zümmögött a kezemben, már épp ki akartam nyomni, amikor megláttam, hogy Lacey hív. Felveszem. - Szia. - Hé, mi ez az egész!? - kiált Lacey, olyan erővel, hogy majdnem lehajtok a pályáról. - Mi a fasz történt? Hazajövök, és sehol senki, csak egy üzenet, hogy „visszamentem Charlotteba”. Jules, beszélj. Mi folyik itt? - Jól vagyok - hazudom. - Csak vissza kell mennem a városba. Milyen volt Garrett-tel? Jól érezted magad? - Ne próbálj meg témát váltani, kisasszony. - Lacey egy pillanatra sem veszi be faldumámat. - És csak hogy tudd, a szakálas férfiaknak sosem lenne szabad lemenniük oda. Ez így

94

túl felszínes. De térjünk vissza rád és a te eltűnésed okára. Részleteket, most. Sóhajtottam és kicsit lejjebb vettem a lábamat a gázpedálról. - Lace.. - Emerson, ugye? - A hangja elsötétült. - Tudtam, hogy nem kellett volna odaadnom a telefonomat Garrettnek. Mit csinált? - Nem ő - válaszolom szerencsétlenül. Meglátok egy benzinkutat kivezetőjét és odasorolok. - Várj egy percet mondom és beállok a benzinkút parkolójába. Az egész üres. Újra felveszem a telefont. - Oké, itt vagyok. - Mi történt, Jules? Emerson bepróbálkozott valamivel? - Nem az ő hibája, hanem az enyém. - Mély levegőt veszek és beismerem a szörnyű igazságot. - Óh, Lacey. Nem tudom, mit tegyek. Megcsaltam Danielt. Lacey levegőért kapkod. - Juliet! Lefeküdtél az exeddel? - Nem! - vágtam rá gyorsan. - Istenem, nem! Semmi ilyesmi. - Azt nem mondom meg, hogy mennyire is közel voltunk hozzá, de szégyenérzetem van miatta. - Akkor nem értem. - Lacey hangja zavarodott. - Ha nem szexeltél, akkor hogy csaltad meg? Szünetet tarok. - Csókolóztunk - vallom be, és a bűntudat görcsbe rántja a gyomromat. - Öv alatti? - faggatott tovább. - Nem - válaszoltam. Legalábbis, technikailag nem. - Csak majdnem. De Lacey, ez olyan… beszédes volt sóhajtottam, ahogy kinéztem a hely felé, ahol ellenőrizni lehetett

95

a kerekeket. - Egy szörnyű, borzasztó ribanc vagyok. Mit csináljak? Daniel meg fog utálni, az biztos. - Hé, hé, állj le - utasított Lacey. - Először is egy kis csók még nem megcsalás. - Nekem az! - tiltakozom. - Részletkérdés - lép túl rajta Lacey. - De ami még fontosabb, mi a fenéért mondanád el Danielnek egyáltalán, őrült vagy, vagy csak mazochista? - De el kell mondanom neki - nyögtem. - Lacey, nem tudok hazudni neki ilyesmiről. - Miért ne? - tartja magát. - Figyelj. Csak gondolj bele, Jules. Daniel tökéletes a számodra, ezt bárki megmondhatja. Nem szeretnéd eldobni ezt magadtól egy ostoba kis puszi miatt, ugye? Az hogy egymásnak estünk Emersonnal, lehet, hogy buta lépés volt, de az biztos, hogy nem csak egy kis puszika volt. Nem tudom - mormoltam. - Lacey, szörnyen érzem magam. - És ezt tennéd egy jó emberrel - kontrázik. - Válaszolj nekem erre: Megcsaltad valaha is Danielt valaki mással? - Istenem, dehogy! - kiáltom. - És soha sem tetted volna meg Emersonnal sem, ha nem mentél volna vissza Cedar Coveba? - Soha - esküdöztem buzgón. - Akkor nincs gond - jelentette ki Lacey. - Ez csak egy kis megbotlás volt, hogy újra a városban vagy, a régi emlékek…Ez nem olyan, ami még egyszer megtörténhet, igaz?

96

- Igaz - ismételtem halkan, bár fogalmam sincs, hogy igaz-e. - De, Lacey. Hazudni Danielnek… - Tudom, hogy szar - értett egyet. - De ha elmondod neki, csak fájdalmat okoznál neki. És miért? Hogy enyhíthesd a bűntudatodat? Ez önző dolog. Nem válaszoltam. Egy részem tudta, hogy csak kifogásokat hoz fel, de a másik részem egyetértett azzal, amit mond. - Emerson a múltad, nem igaz? - Erősít meg Lacey. Hangja kirángat a határozatlanságomból. - Daniel a jövőd. Miért akarod ezt elrontani? Figyelj rám, bébi - teszi hozzá. - Ez a dolog Emersonnal, elkerülhetetlen volt. Egy utolsó menet, tudod? Ahhoz, hogy ki tud zárni a rendszeredből. És most már megvolt, meg is tudod tenni. Egyszerű. Hosszan kifújtam a levegőt. - Köszönöm, Lace. - Bármikor. - Hallom a mosolyt a hangjában. - Szóval, visszajössz? - Nem tudom - válaszolom. - Nem igazán gondoltam bele. Sőt, egyáltalán nem gondolkodtam: a kontaktlencséim még mindig a fürdőszoba kagylóján vannak, a tankönyveim pedig szerte szét a vendégszobában. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy rendesen bezárjam az ajtót. Csak fogtam magam, autóba ültem és elhajtottam. - Nos, akkor nem bánod, ha én maradnék néhány napig? kérdezi Lacey. - Jól jönne egy kis nyaralás a vizsgák előtt, és egy kis.. uh.. kikapcsolódás. Elmosolyodtam, a mai nap először. - Azt hittem, az a szakáll üzletromboló volt.

97

- Le fogja borotválni - válaszolta Lacey nevetve. - Azt hiszem, adunk neki még egy esélyt. - Persze - mondom. - Maradj, amíg csak akarsz. Majd hívlak, ha tudom, hogy mit fogok csinálni. - Vezess óvatosan - válaszolja. - És, Jules? - Igen? - Ne légy ilyen szigorú magadhoz - mondja lágyan. - Csak egy csók volt, oké? - Szeretlek. - Leteszem a telefont és az anyósülésre dobom. Csak egy csók? Tudom, hogy mit akar ezzel mondani, de Lacey nem volt ott tegnap este. A történtek Emersonnal nem „csak egy csók volt”, ahogy mondta, hanem a szívem csak úgy vert közben, mintha csak leléptem volna egy szikláról. Ez nem csak volt. Lacey jól tudta, de nem segített enyhíteni a szörnyű bűntudat súlyát, ami a mellkasomat nyomta, szinte összenyomva a tüdőmet, egyre csak jobban és jobban… ziháltam és gyorsan átforgattam a táskámat a kis üveg tablettámért. Nem akarom bevenni, de érzem, ahogy a szorongás egyre jobban szétterjed bennem, és áruló módon gyorsítja fel a szívverésemet a mellkasomban. Figyelmeztető jele annak, ami hamarosan bekerít engem. Gyűlölöm magam miatta. A tablettát a nyelvemre csúsztatom és iszom egy korty vizet rá. Szinte azonnal lelassul a szívverésem, már csak a tudatra, hogy ellenőrzés alatt tartom a dolgokat. Lassan kilélegzem. Ez egy ördögi kör, jól tudom: a tablettáktól nyugodtabbnak érzem magam, csak ott lapulnak a táskámban, de soha nem fogok tudni véget vetni ezeknek a pánik rohamoknak, ha nem találom meg a módját annak, hogyan kontrolláljam magam nélkülük.

98

Olyan, mintha nem én lennék. Testem felett elveszítem a kontrolt és ez az a gyengeség, ami egy nap katasztrófába fog sodorni engem. Emlékeztet valamire… vagy valakire? Beindítottam az autót, és tettem egy kört, vissza a felhajtóra az autópálya felé. Egy pillanatig gondolok vissza Cedar Covera, de azonnal Emerson villan be: ahogy ajkai szenvedélyesen játszanak az enyémekkel. Nincs az az Isten, hogy szembe nézzek vele, nem vagyok készen rá, így Észak felé fordulok az úton. Csak vezetek. Mérföldeken át. Még mindig kavarog bennem a bűntudat és a zavar, de most még Lacey is hozzáadott egy lapáttal a határozatlanságomhoz. Ahogy a hátam mögött egyre jobban elmarad a tengerpart, és közeledem a város felé, azon kapom magam, hogy talán a legjobb barátomnak igaza van. Talán nem kellene elmondanom Danielnek. Mi lenne a helyes cselekedet most? Ha Emerson tényleg a múltam, mit változtatna, ha újra felbolygatnám… kivéve talán, hogy összekuszálná a jövöm, amiért oly nehezen megdolgoztam? Most először azt kívánom, bárcsak mindent elmondtam volna őszintén már a legelején Danielnek, hogy mennyire szenvedélyes, intenzív volt az a nyaram. Talán, ha végig tudta volna, hogy mennyire szeretem Emersont, akkor lehet, hogy megértette volna az a furcsa erőt az exemtől, ami hatással van még rám most is. Sóhajtok. Már túl késő. Különben is, Daniel nem hinné el, még ha meg is próbálnám. Soha nem ismerte az élemnek azt a részét, nem mióta lezártam. Az a Juliet, akit ismer, visszafogott és átgondolt, nem meggondolatlan, ösztön lény. Soha nem akartam olyan lány lenni vele. Három hónapig randiztunk, mire először együtt töltöttük az éjszakát és további hat, mire kimondtam neki, hogy

99

’szeretlek’. A szex vele jó, biztonságos, szabályozottan kedves, gyengéd, nem vad vagy égető, kontrolt elveszítő. Azt hittem, már túl vagyok mindazon. Azt gondoltam, ez csak arról szólt, hogy egy tizennyolc éves tapasztalatlan lány, ismerkedik mindennel, ami új és veszélyes. Egy igazi, felnőtt kapcsolat nem száll ilyen magasságokba, hogy onnan zuhanjon a szakadék legmélyebb pontjába. Nem, jövök rá elszoruló szívvel, Daniel sosem értené meg. Soha nem tudná elképzelni, hogyan tudtam kifordulni magamból egyetlen érintéstől vagy csak egy férfi szenvedélyes pillantásától. Azt gondolná, hogy én választottam ezt: hogy tiszta fejjel csaltam és bántottam meg őt. Hogy ez egy tudatos döntés volt, hogy újra Emerson ölelő karjaiba esem. Mire mindezt végig gondolom, a város láthatóvá válik. Laceynek igaza van. Bántanám Danielt, nem éri meg elmondani az igazságot, csak azért, hogy felmentsem magam a bűntudat érzése alól. Nem, amikor ez csak egy egyszeri botlás volt, és soha sem fog újra megtörténni. Ez egy olyan teher, amit egyedül kell cipelnem. A jövőm Daniellel itt van. Cedar Cove és Emerson, mind a múltba vannak. És ott is kell maradniuk.

 Fordította: Sky Az utcán parkolok és felmegyek a lakásunkba. A kampuszon kívül lakunk, egy eléggé forgalmas negyedben, és mikor belépek a házba, úgy találom a lakást, ahogy Lacey szokás szerint hagyni szokta. Mindenhol mosatlan, tankönyvek hevernek szanaszét. A fürdőbe sietek és megnyitom a meleg vizes csapot, levetkőzöm és a víz alá állok, reménykedve, hogy lemossa a

100

Cedar Cove-i emlékeket. Nekidőlök a csempének és hagyom, hogy a víz végig folyjon a testemen. Alig 12 órája, Emerson keze simított végig a testemen, és még mindig érzem a bőrömön az érintését. A vágy villámcsapásként fut végig a testemen... Nem! Parancsolok magamra. Arra nem gondolhatok többé, főleg nem most, hogy visszatértem a városba. Csak úgy tarthatóm meg eddigi életem, ha megszabadulok tőle. Ha lemosom magamról az emlékeket. Ezért jól súrolni kezdem a bőröm, a hajam, minden egyes centiméterét a testemnek, ahol hozzám ért. A szobámban megszárítkozom, megszárítom a hajam és felöltözöm. Egy egyenes szoknya, és selyem felső - semmi olyan, amit a parton viselnék. Sminkelek, felkötöm a hajam és felhúzom az aranyozott szandált, amit Danieltől kaptam a kétéves évfordulónkra. Újra régi önmagam vagyok. Uralom a helyzetet. A kollégiumhoz hajtok, és a jogi könyvtár felé veszem az irányt. Daniel reggel tanult, de délben mindig szünetet tart. Leülök egy padra, hogy megvárjam és néhány pillanat múlva meg is érkezik. - Szia, kicsim - intek neki. - Juliet, mit csinálsz te itt? - karjaiba kap és finoman homlokon csókol. - Azt mondtad, egész héten oda leszel. - Tudom - ölelem magamhoz szorosan. Biztonságos. Nyugodt. - De hiányoztál, és beszélnem kell egyik tanárommal az ismétlésről.

101

- Mész is ma vissza? - kérdezi Daniel. Barna haja elegáns frizurába van vágva, miközben osztálytársai szakadt farmerben járkálnak, ő mindig elegáns. Magamba szívom ismerős illatát, és egy szempillantás alatt Cedar Cove eltemetem mélyen a tudatalattimba. Fogalmam sincs, hogy gondolhattam, hogy mesélek neki Emersonról. Egyáltalán nem gondolkodtam, az a baj. Bolond lennék tönkre tenni a kapcsolatom ezzel a csodálatos emberrel. Aki szeret engem - nem a szemétláda, aki összetörte a szívem. - Jules? Nagyot pislogok. Daniel rám bámul. Elenged és homlokráncolva néz rám. - Azt kérdeztem, mikor mész vissza? Jól vagy? - Igen, persze - válaszolom gyorsan - Csak fáradt. Nem tudom, mikor megyek vissza. Annyi munka van. Lehet, felfogadok valakit, hogy pakoljon mindent össze. - Azt hittem, hogy kihasználod az alkalmat a tanulásra - fogja meg a kezem és elindul. Nem kell megkérdeznem, hogy hova megyünk, mindig egy szendvicset ebédel. - Azt mondtad, könnyebben megy majd a tanulás, jobban tudsz koncentrálni odalent. Koncentrálni? Hah. Nincs az az Isten, hogy Emerson közelébe tanuláson járjon az eszem. Főleg, hogy bármikor megjelenhet az ajtómba, hogy levegyen a lábamról. - Nem is tudom - vonom meg a vállam. - Az a ház... túl sok emléket őriz. - Olyan emlékeket, amikről sosem fogok neki mesélni.

102

Daniel együtt érzően megszorítja a kezem. - Ahogy akarod, kicsim. Talán, várhatnál, amíg lejárnak a vizsgáid - javasolja. Aztán mindketten lemehetnénk. Kiveszünk pár hét vakációt. És míg ott vagyunk, mindent összepakolunk. Megfagy a vér bennem. Daniel és Emerson ötmérföldes környezetben? Egyszerre? A pokolba is, nem! - Nem - kiáltom. - Úgy értem, apa most akarja eladni. Jövő hónapban. Aranyos, hogy felajánlottad - nyugtatom meg gyorsan. - De ez az én gondom. Megoldom. - Persze, hogy meg - mosolyog rám. - Erről jut eszembe. A nővéred meghívott minket vacsorára ma este. Mivel nem voltál itthon lemondtam, de most, hogy hazaértél, visszahívom, hogy mégis megyünk. Megállok. Már a nővérem említésére kiver a hideg. Vacsora? Tényleg? De azt hittem, csak kettesben leszünk ma este. - Ugyan már, jó lesz - erősködik Daniel. - És el kell mennünk. Már hónapok óta lemondod a meghívásait. - Mert semmi kedvem elmenni - motyogom. Daniel csak nevet rajtam. - Ö a testvéred, minden rendben lesz. Én vezetek, hogy megtudj inni egy pohár bort. - Mondjuk inkább az egész üveget - teszem hozzá csendesen. - Szóval, akkor felhívom - mosolyog rám Daniel, majd megölel. Szeretnék ellentmondani, de tudom, hogy a család mennyire fontos Danielnek.

103

Napi szinten beszélget a bátyjával, és minden vasárnap felhívja a szüleit. Az elején mikor találkozgatni kezdtünk, nem akartam, hogy tudja mennyire elcseszett a családom, ezért úgy tettem, mintha normálisak lennénk, távolságtartóak, de normálisak. Most, ahelyett, hogy annyiba hagyná a dolgokat, úgy tesz, mintha az ő dolga volna helyrehozni minket. Rá nézek, Daniel pedig várakozóan néz vissza rám, én pedig, mivel hibásnak érzem magam, nagyot sóhajtva rábólintok. Rendben, elmegyünk. - Remek. - Igazán boldognak tűnik, egy újabb lépéssel közelebb kerültünk az „egyesítsük a családot” tervéhez. - Van egy ismétlésem egy órakor, de találkozhatunk később? Újra bólintok. Ő meg rám mosolyog. - Örülök, hogy visszajöttél. Hiányoztál. - Daniel magához húz és gyengéden megcsókol. Beleolvadok az ölelésébe, megpróbálva kizárni a bűnös gondolataim, de mikor lehunyom a szemem, nem Daniel arcát látom magam előtt, nem az ő ajkait érzem az enyémeken. Emersonét. Elhúzódom tőle. - Jobb, ha mész, ha nem akarod lekésni az órád - mondom neki. Daniel az órájára pillant. - Oh, a fenébe, igazad van. Találkozunk nálam később? - Keze a derekamra csúszik és sokatmondóan megszorít. - Tényleg nagyon hiányoztál - teszi hozzá jelentőségteljesen. A szívem a torkomban dobog. - Nekem is - motyogom hátrébb lépve. - Találkozunk később.

104

Mikor Daniel elmegy, hangosan kifújom a visszatartott levegőt. Már azon is csodálkozom, hogy nem tud mindent leolvasni az arcomról. Elpirulok és a szívem vadul dobogni kezd, mintha épp kiraboltam volna egy bankot. Mintha a megcsalás jobb lenne! Elzárom magamban bűnös gondolataim, és elsietek a kampusz irányába. Azt mondogatom magamnak, hogy mindez tényleg azért van, mert szükségem van azokra a jegyzetekre, de mélyen legbelül tudom az igazat. Nem azért léptem le Cedar Cove-ból mert nem tudom, nem lenyomni a nyelvem az expasim torkán, hanem mert kellenek a jegyzetek. Na persze! Az utam a művészi előadóterem előtt vezet el, és megállok egy percre, figyelem a diákokat kiözönleni a teremből. Messziről meg lehet ismerni őket. Nem mintha, mind festékesen sétálnának, vagy épp gyűrött ruhákban, inkább a kinézetük alapján: izgatottak, strampok és lelkesek. Egyediek és leleményesek. A közelemben álló lánycsapat, vörös rúzst és aranyos rövid virágos szoknyát visel, és hatalmas festőállványt cipelnek magukkal. Eszembe jut, mit mondott nekem Emerson a parton, hallom hangjában a vádat. Mikor utoljára találkoztunk, én is ilyen lánynak készültem. Felvettek a Kaliforniai egyetem fotós szakjára, és annyira izgatott voltam, hogy elkezdjem az életem, belevessem magam a művészetbe. Annak ellenére, hogy annyira szerelmes lettem belé, az álmaim nem változtak, csak a helyszín. Arról beszéltünk, hogy kiveszek egy évet, és felvételizem a Gulf Coast, vagy az Ashevillei Carolinas egyetemre - rengeteg egyetem volt alig pár órányira Cedar Cove-tól. Emersonnak a városban kellett

105

maradnia, Brit és Ray Jay miatt, de én hozzá költözhetek, állást vállalhatok, majd megkezdem az iskolát valahol a közelben a jövő ősszel. A szüleim kiakadtak, mikor elmondtam nekik a tervem, de engem nem érdekelt. Amúgy is dolgozni akartam az egyetem alatt, tehát mit számít, mit csinálok, amíg elérem a célom. Amíg Emersont magam mellett tudhattam, semmi más nem érdekelt. Legalábbis, azt hittem. És akkor, minden megváltozott. Érzem, amint a fájdalom eluralkodik rajtam, de visszaszorítom. Inkább sietve elindulok, az ismerős könyvtár és osztálytermek felé. Egy hónap van még a vizsga időszakig, de mindenki idegesen sétál, arcukról le lehet olvasni a rémületet. Én szerencsére jól állok, megvannak a színes program terveim, és egy kidolgozott, bevált módszer, amivel beosztom az időm. A jegyeimre végig vigyáztam, mindenféle projektet felvettem, amivel extra pontot szerezhettem, ezért most már csak a végső vizsgákra kell koncentrálnom. Daniel segített a tervezésben, és most minden osztálytársam irigy rám. Látod? Emlékeztetem magam. Egy újabb ok, amiért Daniel tökéletes számomra. Ő megért, és támogat, nem elítél, mint Emerson. Érzem, hogy megrezzen a telefonom a zsebembe és mikor előveszem egy újabb üzenetem jött Emersontól. Mintha tudná, hogy rá gondolok. Mivel nem állsz szóba velem, indulok hozzád. Körbepillantok, majd behúzódom egy sarokba a folyóson, és tárcsázom a számát. - Jules? - Emerson azonnal felveszi, amint kicsöng. - Hol a faszba vagy? Beszélnünk kell...

106

- Nem - szakítom félbe, mielőtt bármit mondhatna. Mielőtt szexi hangja elvarázsolna és megfeledkeznék magamról. Újból. Ne gyere ide. Nem fogok veled találkozni. Nem tehetem. - Már úton vagyok. - Ne - sikítom elég hangosan ahhoz, hogy az emberek rám nézzenek. Nem jöhet ide, mindent tönkre tenne. - Kérlek Emerson - könyörgöm neki, - ígérd meg, hogy nem jössz ide. Ha fontos vagyok neked egyáltalán, nem jössz ide. - Jules... - Ígérd meg - követelem hevesen. - Csak ha megígéred, hogy visszajössz - válaszolja. - Csak beszélgetni. Nem léphetsz megint csak úgy le, szó nélkül mondja és hangjában hallom a múlt fájdalmát. - Nem, azok után, ami történt. Annyival tartozol nekem. Nagyot nyelek. Igaza van. És ha az elmúlt 24 órában megtanultam valamit, az az hogy ha lelépsz, azzal semmit nem oldasz meg, csak magad mögött hagyod őket, készen arra, hogy bármikor felszínre törjenek. - Rendben - suttogom. - Visszamegyek. Beszélgetni. De nem most azonnal. Vannak elintéznivalóim, és időre van szükségem. Gondolkodni. - Mennyi időre? - kérdi Emerson. - Pár nap, egy hét - válaszolom. Igazából egy év is kevés lenne ahhoz, hogy összeszedje magam, de hé, négy év alatt nem sikerült, akkor? - Egy hetet kapsz, aztán jövök utánad. - Ígéri meg Emerson, és hallom a hangján, hogy halálosan komolyan gondolja.

107

Nem viccel. Bemasírozna az osztályba, feldobna a vállára és kisétálna velem, mint aki jól végezte dolgát. Nevetséges, de a gondolatra valami lent megmozdul, és elönt a vágy, már a puszta gondolatra. Oh, basszus, nekem annyi. - Egy hét - ígérem meg. - De nem jöhetsz ide. Van egy életem, ok? Nem robbanhatsz csak úgy be az éltembe, mikor jónak látod. - Miért ne? Te megtetted. Hosszú szünet következik, és csak a lélegzését hallom a vonal túlsó felén, de hirtelen olyan érzésem lesz, mintha a nyakamon érezném. - Julse... - szólal meg mély hangon, amitől megborzongom. Körülöttem mintha mindenki eltűnne, és nem marad semmi más csak a hangja. Becsukom a szemem, és a falnak dőlök, azt képzelve, hogy ott van mellettem. - Sajnálom - suttogom tehetetlenül. - Nem akartam, hogy mindez megtörténjen. Azt hittem... azt gondoltam, hogy megyek, összepakolom a házat, és nem is fogod tudni, hogy ott jártam. - Tudtam volna. Szavaiban a mögöttes érzelemre megborzongom. Birtokló. Erotikus. Úgy ölelnek körül, mintha a karjai volnának. Egy ajtó csukódik és ez kizökkent állapotomból. Megdöbbenve veszem észre a kiáramló diákokat. Hirtelen az egész világ helyre pattan, a napsugarak beözönlenek az ablakokon, körülöttem nevető, beszélgető emberek. Mi az ördögöt művelek én itt? - Egy hét - mondom újra. - Ne hívj többet.

108

Leteszem, mielőtt ellent mondhatna. Nem vagyok annyira bolond, hogy azt gondoljam, egy hét alatt bármi is megváltozhat, de az időhúzás az egyetlen esélyem. És holtbiztos bevetem.

109

Hetedik fejezet Fordította: georgina

A nővérem, Carina, város szélén egy elegáns elővárosi részen élt, ami a létező legtávolabb állt attól az elhanyagolt környéktől, ahol felnőttünk. Ez a városrész tele volt ál-Tudor, és ál-Colonial házakkal, egész háztömbök tetették magukat valamilyennek, amik nem is voltak. Természetesen a nővéremék háza volt az egyik legnagyobb az utcában: kétoldalt oszlopok, és egy gondosan kidolgozott rózsakert a ház előtt, amiről tudom, hogy még csak rá se pillantott mióta beköltözött ide. Technikailag a ház az új vőlegényéhez, Alexanderhez tartozott: a múlt évben vásárolta, miután előléptették, de egy lakást is fenntart városban, és fogadni mernék rá, hogy legfeljebb csak minden második hétvégéjét tölti itt. - Jól vagy, kicsim? - kérdezi Daniel, ahogy lehúzódik az úttestről. - Rendben vagyok - válaszolom gyorsan. Az ő tévedései okozták a vonakodásom. - Nézd, tudom, hogy te és a nővéred soha nem álltatok annyira közel egymáshoz, de végül is, meghívott téged. Adj neki egy esélyt. Talán készen áll arra, hogy elérjen, és kettőtök között hidat építsen.

110

Nézem az arcát, ami tele van reménnyel és optimizmussal. Még soha nem fordult elő, hogy azokat a bizonyos hidakat valamilyen okból fel kellett volna égetnie. Jobb lesz, ha meghagyom őt a hazugság hamvaiban, mint visszaidézni a múltat. - Igazad van - hazudom. - Talán. Carina az ajtóban köszönt minket, egy makulátlan, pasztellkék karcsúsított ruhában, arany ékszerekkel, amik valószínűleg többe kerültek, mint az én egész egyetemi ösztöndíjam. Festett szőke haja tökéletesre van szárítva, és egy pántos dizájner szandált visel. - Szia! - gügyögi nekem, a levegőbe cuppant az arcom körül, mielőtt Danielhez fordul. - Végre szemtől szemben találkozunk. - Köszönöm, hogy fogadsz bennünket - mondta Daniel, majd átadta neki a bort és a virágokat, amit útban idefelé vettünk. - Hát nem édes? - válaszolta Carina megfordítva az üveget, hogy ellenőrizze a címkét. Biztos megfelelt az ízlésének, mert a mosolya kiszélesedett. - Gyertek be! Alexandernek épp egy hívása van a tanulmányaival kapcsolatosan, de hamarosan lejön. Bemegyünk. Habár én láttam Carinat karácsonykor, de az egy étteremben volt, a városban. Még sosem jártam bent a házában ezelőtt. Követem őket, át a hatalmas amerikai konyhán, és ahogy körülnéztem, pont olyan volt, mint egy magazinban, a tökéletes dekoráció. A hely modern, minimalista stílusban lett berendezve, mindenhol alacsony fehér kanapékkal és furcsa krómozott asztalvégekkel. Olyan sterilnek és makulátlannak tűnt, mintha a valóságban senki nem lakna itt, de nem vagyok

111

meglepve. Carina mindig többet törődött azzal, hogy mi van a felszínen, mint bármi mással, ami a felszín alatt történik. Nehéz elhinni, hogy testvérek vagyunk, sőt hogy egyáltalán kapcsolatban állunk. Soha nem álltunk közel egymáshoz, még gyerekként sem, míg felnőttünk, mert vagy kötekedett velem, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyott. A legnépszerűbb társaságoknak volt tagja az általánosban és a gimnáziumban is, amíg én mindig a tömeg szélén sodródtam. Ez nem azt jelenti, hogy társadalmi kiközösített voltam, vagy ilyesmi - voltak barátaim -, de mi mindannyian szívesebben lógtunk a család pincéjében zenét hallgatni és filmet nézni, míg az ő ismerősei szerettek eljárni randizni, focimeccsekre és partizni. Régebben szerettem volna, ha a bizalmába fogad, és beenged az életébe, akár csak egy kicsit is. Azt éreztem, mintha csak egy idegen lenne, aki véletlenül pont abban a házban él, mint én. Alig nézett felém, kivéve, ha megvetően tette. Miután anya meghalt, én is elvesztettem a reményt, hogy talán valaha közelebb leszünk egymáshoz. Ő volt az egyetlen, aki értette, végül is min megyek keresztül. De Carina nem akart beszélni, sőt akár csak időt szánni rám. Lefoglalt egy nagy főiskola-utáni európai körutat a barátnőivel, ami a nyár végéig tartott. Elment anya temetése utáni héten, és még csak nem is e-mailezett nekem. Olvastam az összes kalandját online, teljes albumok voltak tele mosolygó, boldog fényképekkel, ahol az Eiffel-torony előtt és az olasz partoknál pózol, mintha semmi baj nem lenne. Eközben én majdnem belefulladtam a bánatba, olyan szerencsétlen voltam, hogy még az ágyból sem tudtam felkelni. Tudom, hogy ez lehetett az ő módszere a történtek feldolgozására. A pokolba is, ezzel engem is megtagadott.

112

Valamit elvágott bennem, azt hiszem, feladtam a reményt, hogy mi valaha is testvérek leszünk, oly módon, ahogy a barátaimnál láttam: egyszerű, szeretetteli és biztonságos kapcsolatban. Lemaradt a többiektől. Lerázom magamról a régi emlékeket, és átmegyek az étkezőből a konyhába. - Itt öt teríték van jegyzem meg út közben. - Eszik velünk még valaki…? - A szavak, elhalnak az ajkamon, ahogy befordulok a konyhába, és meglátom, ki állt Daniel-lel és Carina-val a sarokban. - Hello, tököcském. Ez az apám. A szokásos ruháit viseli: a kordbársony nadrágot és inget a tweed zakó alatt, aranykeretes szemüveget az orrán. A tökéletes kép egy excentrikus brit akadémikusról. Felém emeli a poharát, ami majdnem üres, veszem észre, és csoda lenne, ha ez lenne az első, inkább az ötödik. De végül is nem számít. Csak a kilencedik vagy a tízedik körül kell aggódni. - Apa. - Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy legyen hangom, de az állkapcsom megfeszül. A szívverésem megugrik. - Nem tudtam, hogy a városban vagy. - Csak egy pár nappal ezelőtt érkeztem - mondja, vidáman nézegetve azt, ahogy a karjaimmal átfogom mellkasomat, és pokoli feszülten állok ott. - Úgy volt, hogy meglátogatom néhány barátomat New Yorkban, de amikor Danny hívott, azt gondoltam, lemondom őket, hogy láthassam a lányaimat. Lányaim. Az, hogy úgy viselkedik, mint aki nem szarja le, hogy mit csinálok, elég is lenne, hogy felkavarja a gyomrom, de ekkor felfogom a másik részét annak, amit mondott. Daniel hívta?

113

Ránézek, rémülten, de Daniel épp Carinaval beszélget a konyha átalakításról, és úgy tűnik, hogy észre sem vett semmit az egészből. - Az egészet felújítottuk - mondja Carina. Körbemutat a professzionális részen és gránit munkalapokon, mint egy játékshow háziasszonya. - Nagyon jó. - Daniel bólint. - Mi volt a baj a régivel? - kérdezem. Carina tágra nyitja a szemét. - Ó, Istenem, látnod kellett volna. Márvány munkalapok voltak, és laminált padló! - A hangszíne alapján ezek súlyos bűncselekménynek minősülnek. Be kell csuknom a szemem. Carina épp olyan rossz volt, mint az apám, amikor a pénzt pazarolta szép, de haszontalan dolgokra. Apának ez volt a drága vakáció, ötszáz dolláros vacsorákkal, és kézzel készített angol ruhákkal. Carinának pedig ugyanez a belsőépítészet és a dizájner ruhák. Nem értettem, hogyan lehet így élni: kölcsönökre és hitelkártyákra támaszkodva, és bármilyen gazdag barátra, aki fizeti a számlát. Az ilyen dolgoknak mindig megvan az ára, de apa és Carina úgy viselkedtek, mintha valami módon ez kijárna nekik. Anya mindig kétségbeesetten próbálta ellenőrzése alatt tartani apát és valahogy megélni, de most, hogy elment, apa nem törődik semmivel, túl sokáig marad a régi barátokkal, szívességeket kér, és kiszipolyozza vendéglátókat. És Carina? Nos, ez az oka, hogy a nővérem férjhez megy egy negyvenkét éves, kétszer elvált seggfej befektetési bankárhoz, és az biztos, mint a pokol, hogy nem a személyisége miatt.

114

Én gondoskodtam róla, hogy soha ne essek ilyen csapdába. Hogy biztos lehessek ebben, munkát vállaltam az iskolaidő alatt és a szünidőkben. Ezt már a középiskolában kigondoltam, és kisvállalkozásoknak könyveltem a városban az egyetem alatt, félretéve egy keveset megtakarításokban, ami majd segít kifizetni egy lakást a diploma megszerzése után, és kisegít engem, amíg nem találok munkát. Megesküdtem magamnak, hogy soha nem kell függenem senkitől, úgy ahogy nekik. De ezt az egészet azért tettem, hogy biztos lehessek abban, hogy soha nem kell a családomra támaszkodnom, és most hülye dolog volt, hogy beragadtam velük egy szobába, és ez acélszalagként feszült mellemben újra. Mi a fenét gondolt Daniel? - Menjünk át enni - mondja Carina. A homlokát ráncolva néz az órájára. - Jó lenne, ha Alexander lejönne már. Kérlek... Küldöm az imát, sógorom felé, hogy tegye le a telefont. Minél hamarabb végzünk a vacsorával, annál hamarabb vége ennek a színjátéknak is a boldog családról. Carina és apa átmennek az ebédlőbe, de én megállítom és visszahúzom Danielt. - Mit gondoltál? - sziszegem. Úgy éreztem, hogy a vérnyomásom a fejemben lüktet… ez volt az első figyelmeztető jel arra, hogy nehéz idők elé nézek. Felhívtad az apámat? - Hé. - Daniel a karomra teszi a kezét, hogy megnyugodjak, de pont az ellenkező hatást éri el vele. Legszívesebben nekitámadnék, hogy behúzzak egyet. - Mit mondtam a hidak építéséről? - emlékeztet. Teljesen elvakít a düh. - Carina egy más dolog, de az apám...?

115

Soha nem mondtam neki sokat arról, hogy miért romlott meg a kapcsolatunk, de Danielnek mégiscsak észre kellett vennie rajtam, hogy valóban ténylegesen szakítottam ezzel, mert ellágyul. - Sajnálom - teszi hozzá Daniel. - Nem akartalak csapdába ejteni. De felhívott engem, aztán pedig jött ez a vacsora... A vér megfagy az ereimben. - Ő hívott? - A francba, ebből semmi jó nem fog kisülni. - Mit akar? - követelem. - Csak látni akarta, hogy, hogy vagy. - Daniel homlokán összeszaladnak a ráncok az aggodalomtól. - Azt mondta, hogy te nem válaszolsz a hívásaira. - Hát csak azért, mert nem is hívott.. - szűrőm a szavakat a fogaim között. - Hidd el, az apám tud úgy viselkedni, mint egy aggódó szülő, ha ez felel meg neki. - Csak próbáljunk meg együtt lenni ma este. - Daniel a szemembe néz. - Ezt csak nekem mondod? - Érzem, ahogy a bűntudat csavar egyet a gyomromon. Itt vagyok, és dühös vagyok rá, hogy megpróbálja újraegyesíteni családomat, miközben az, amit én tettem az út során, sokkal rosszabb. - Rendben - bólintok. Én szívni fogok ezen az estén, de ez a legkevesebb, amit megtehetek. Daniel elmosolyodott - Ez az én csajom. Várok, amíg elfordul tőlem, és kihúzom a tablettás üveget a zsebemből. Egy, kettő, három, négy. Egy pillanatig habozok, de a bőröm már forrón bizsereg a ruhám nyakvonalánál. Egyet a nyelvemre csúsztatok. Isten tudja, éreztem, hogy szükségem lesz rá.

116

 A vacsora csigatempóban telik. Daniel felszabadultan beszélget Carinaval és Alexanderrel az előételekről, az állásvadászatról és a tanulmányairól, ami a szakvizsgához kellett. Lejjebb csúszom a székemen, és csendben számolom, hogy Alexander hány alkalommal sérti meg a nővéremet, és hogy apám hány pohárral gurít le a torkán. Túlságosan sokkal. - Hogy álltok az esküvői tervekkel? - kérdezi Daniel Alexandert, míg Carina kihozza a főételt: valami divatos kaja volt, apró squabs lecsöpögtetve mártással. - Választottál már időpontot? - Ne is kérdezd. - Alexander felhorkan. - Meg lennék lepve, ha Carina nem erről beszélne. Másról sincs szó mostanában, csak azok a kurva adalékok, éjjel-nappal. Csirke vagy marha? Bézs vagy téli fehér? - utánozta gúnyosan. - Néha, elcsodálkozom, hogy mi szüksége is van rám az egyáltalán. Oh, yeah, tudom már: hogy fedezzem a számlát. Apám felnevet. - Csak addig, amíg ez le meg nem áll a lábán, igaz drágám? Carina kortyol egyet a két sikertelen eljegyzésére emlékezve. Az első fiú dobta őt egy ázsiai munka miatt, és Carina fújta le a másodikat, mikor a srácot kirúgták a jól fizető állásából, és fel kellett mondaniuk a lakásukat. - Csak vicceltem, édesem - teszi hozzá apa, töltött magának még egyet, majd a borosüveget a helyére állította. - Biztos vagyok benne, hogy ti ketten nagyon boldogok lesznek egymással.

117

A nővérem leül, és még mindig megalázottnak tűnik. Szimpátiát érzek iránta. Ez az, amihez az apám a legjobban értett: szúrós megjegyzések viccnek álcázva. Már régen megtanultam, hogy ne hagyjam a bőröm alá férkőzni, de valamilyen oknál fogva, folyamatosan a nővéremet cikizte. - Daniel azt mondja, hogy lementetek a tengerparti házban. Apa érdeklődve fordul felém. - Nem tudom, mi zavar téged. Az ingatlan ügynök, akivel beszéltem azt mondta, hogy már mindent összecsomagoltak, még a lim-lomot is. - Vannak ott dolgok, amit meg akarok tartani. - Ökölbe szorul a kezem az asztal alatt. - Fényképeket, könyveket, anya dolgait. Azt akarod, hogy csak úgy minden ki legyen dobva? - Vádlón és hangosan szól a hangom az ebédlőben. - Biztos vagyok benne, hogy apukád csak arra gondolt, hogy nem szeretne ezzel terhelni. - Daniel félbeszakít és válaszol neki. A keze a vállamon pihent - És igaza van. Te magad mondtad, hogy nehéz neked mindent újra látni. - Ez nem jelenti azt, hogy nincs ott megmenteni való. Éreztem, ahogy a harag ismét fellángol bennem. - Még mindig nem értem, hogy miért adja el azt a helyet. Ez anya családjáé volt évek óta. - Ó, Istenem ne, már megint. - Carina forgatja a szemeit, és a boros pohár után nyúl. - Mi van ott? Csak egy lerobbant kunyhó a semmi közepén. Mi értelme a múlton rágódni? - Mert nekem számít - kiáltom. - Hogy mondhatsz ilyet? Te nem törődsz anya emlékeivel? - Nem csak anya emlékei vannak ott. - Carina felém küld egy rosszindulatú mosolyt, én meg bepánikoltam. Pont most

118

fogja felhozni Emersont? De apám félbeszakít, mielőtt bármit mondhattam volna. - Tudom, hogy ragaszkodsz ahhoz a helyhez, de itt az ideje, hogy felhagyj a gyerekes dolgokkal - mondja leereszkedő hangon. - Az ingatlanügynök azt mondja, jó árat kaphatunk érte, ha most eladjuk. - Ami azt illeti, nekem pont azt mondta, hogy jobban tennénk, ha várnánk. - Nem tudok ezen segíteni, de a figyelmét felhívni igen. - Mi ez a rohanás, egyébként? Le akarsz csapni egy aspeni síútra, amihez kell a hitel? Vagy a nyomodra akadtak az adósságbehajtók? Döbbent csend…. Általában nem jövök ki a sodromból, és nem mondok ilyeneket, de most nagyon feszült vagyok, és torkig azzal, hogy körbetáncoljuk az igazságot. - Ezt aligha vacsoraasztalnál kell megbeszélnünk - válaszolja apám, de szorosan összeszorítja a száját, és úgy néz ki, hogy dühös, mint a fene. Rendben. - Igaza van - Daniel kínosan nevetgél. - Mi lenne, ha valami másról beszélgetnénk? Alexander, hogy mennek a dolgok az irodában? Említetted, hogy van egy új ügyfeled. Ismét Daniel irányítja az értelmetlen kis csevegést, és érzem hogy megnyugszik, amint a katasztrófa elhárul. De én lefagyva ülök a helyemen, minden izmom megfeszül, és dühös vagyok. Rá akartam sikítani, vagy megrázni őt, vagy valami olyat tenni, hogy észrevegye az évek óta tartó hallgatás baromság lappang ebben a szobában. De ezt nem tehetem. Ő egyszerűen nem veszi észre, hogy milyen hihetetlenül elbaszott a családom. Persze,

119

minden rendben van a felszínen, de alatta minden törött és elkorhadt. Csúnya. Emerson megértette. Tudta, hogy vagy ezer különböző módja van az őrültségnek. A családja hangos, és elbaszott fajta volt. Szemét Karaván így hívta magát, mintha ez tetszene neki. Az anyja függő volt - azt hiszem még ma is az. Ő hol kijött, hol bement a rehabilitációra, és a tizenkét lépéses programra már évek óta, de mindig visszaesett a végén. Szerencsére az anyja lelépett néhány seggfejjel, amikor tizennyolc éves volt, ő pedig magához vette a két fiatalabb testvérét. Azt hiszem, hozzá képest, az én családi problémám egy merő luxus volt, de Emerson sosem így látta. Ahogy ő fogalmazott, a sérülés az sérülés, a fájdalom az fájdalom, az őrület meg őrület. Nem számít, ha valaki olcsó tequilával vagy drága borokkal issza le magát, vagy drogos seggfejekkel üti ki magát, hogy kitöltse magában az ürességet. Ez mind ugyanaz. És a probléma, amit magunk mögött akarunk hagyni ugyanolyan rossz. Ez az egyik oka annak, hogy beleszerettem négy évvel ezelőtt. Végre úgy éreztem, mintha valaki meglátta bennem a fájdalmat, és segített nekem, hogy megbékéljek vele. Őelőtte mindig azon tűnődtem, hogy kiderül, én is kudarcra vagyok ítélve, mint a családom: csak úgy tenni, mintha minden rendben volna, még akkor is, ha belehaltunk a fájdalomba és a tagadásba. Emerson megtanította nekem: hogy rendben, ha megsérültél, akkor az fájdalommal jár, ezt érezni fogod, magadban hordozod, és soha nem szűnik meg ez az érzés. Akkor meg mi a fenét csinálsz most? Vádló hangja szinte elvágta a gondolataimat.

120

Nézz magadra, szétharaptad az ajkaidat, tablettákat szedsz, és úgy viselkedsz, mint ezek az emberek. Pont olyan vagy, mint ők. Ez a gondolat szinte felnyársal engem, ahogy ott ülök. Borzalommal az arcomon nézek körül az asztalon. Ez nem lehet igaz! Én nem vagyok olyan, mint a Carina és apa, megesküdtem magamnak, még évekkel ezelőtt. Csak azért, mert én megpróbáltam távol tartani ezt az egész lószart a Daniellel folytatott kapcsolatomtól, a színlelésem az utunkon, ez még nem jelenti azt, hogy tagadásban élek, mint ők. De az a kis hangocska mégis suttog a fülembe. A vacsora végéig csendben ülök, és hallgatom a saját gondolataimat. Mindig azt gondoltam, hogy a tragikus múltam lezárása volt az egyetlen módja annak, hogy egy új jövőt nyissak. Csak úgy mindent a hátam mögött hagyni, és továbblépni. De most elgondolkodtam: amit csinálok, az álszentté tesz engem, pont úgy, mint a többieket: elrejtem a fájdalmat és megjátszom, mintha minden rendben lenne, miközben belül szétesek. Édes Istenem, ne kelljen olyanná válnom, mint ők. Szinte alig szólok az est hátralévő részében, már az előszobában szedegetem össze a táskámat és a kabátomat. - Köszönet a vendéglátásért, Carina - mondja Daniel, miközben felsegíti a kabátomat. - Nagyon finom volt, nem igaz Júlia? Megbökdösött, úgyhogy sikerül udvariasan bólintanom. - Igen. Köszönöm. - Ha jobban főzöl, akkor talán ezt a vőlegényedet meg tudod tartani. - Apám kontrázik. Végigtapogatja a kabátját és a nadrágját, végül előveszi a kulcsait.

121

- Te nem vezethetsz! - kiáltom vádlón, mert már számolni se tudtam, hogy mennyit ivott meg néhány órával ezelőtt. - Jól vagyok - int felém, de aztán megbotlik, és elveszti az egyensúlyát. - Ugye, nem… - kezdenék vitatkozni, de szerencsére Carina félbeszakít. - Csak maradj itt, apa. Van bőven hely. Talán együtt is ebédelhetnénk holnap a városban, és még néhány antik üzletet is megnézhetnénk. Apa meginog egy pillanatra, aztán bólint. - Most, hogy belegondolok, talán jó ötletnek tűnik… Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, és észre sem veszem, hogy eddig visszatartottam a levegőt. Rendszerint apa nem adja fel a küzdelmet. Amikor fiatalabb voltam, bármit megtettem volna, amit tudtam, hogy távol tartsam őt attól, hogy a kormány mögé üljön: elloptam a kulcsait és eldugtam őket, hogy sose találja meg. Azon a napon, amikor megkaptam a jogosítványomat, megesküdtem, hogy soha nem fogok újra egy autóba ülni vele. Daniel végül befejezi az udvariassági köröket a búcsúzásnál, és visszamegyünk a kocsihoz. Én becsúszom az anyósülésre, és hátrahajtom a fejem. Soha nem voltam még ilyen boldog, hogy véget ért egy este. - Ez szép volt. - Daniel beindítja a motort, és kihajt a parkolóból. Ránézek, hogy ellenőrizzem, viccel-e, de nem. - Nem gondolhatod komolyan - mondom hitetlenkedve.

122

- Ugyan már. Carina kedvesnek tűnik. És az apád egy nagyszerű fickó, nagyon érdekes. Csak bámulom. Nem találom a szavakat. Az egész testem fáj a feszültségtől, mintha most futottam volna le egy maratont, és azt érzem, érzelmileg olyan kimerült vagyok, hogy legszívesebben összegömbölyödnék, mint egy labda, és csak aludnék egy teljes hétig. Apám egész éjszaka ivott, és kegyetlen megjegyzéseket tett Carinara, miközben a nővérem csak fecsegett az esküvőszervezésről és a parképítésről, ami hülye dolognak tűnt. Amire vissza tudtam emlékezni, az a valaha volt legszarabb működésképtelen családi vacsora. Ha nem lettek volna azok a gyűlöletes szorongásoldó gyógyszerek, teljesen összeomlottam volna és még levegőt se veszek. De Danielnek talán jó időtöltés volt? - Ezt csinálhatnánk gyakrabban is - teszi hozzá. Felnéz és elkapja a rémült tekintetemet. - Ó, bébi. Tudom, hogy vannak még nyitott kérdések, de mindez már a múlté. Erőt kell venned magadon, meglátod, érdemes lesz. Csak ez az egy családod van - teszi hozzá, és ez igaznak tűnt. Ökölbe szorítom a kezem, és elfordulok. Kibámulok az ablakon, a sötét város és a neonfények mellett hajtunk el, de én nem látok az egészből semmit. Ehelyett a Daniel-lel közös jövőnkre gondolok, eltervezem a közös utunkat. Együtt maradunk, munkát vállalunk, talán még férjhez is megyek hozzá. Ez mindig is egy biztató jövőkép volt: a biztonságos, normális élet messze a tragédiától, és az elbaszott rendetlenségtől, ami a múltamban van. De most volt az első alkalom, hogy más fényben láttam az egészet. Több tucat, talán több száz olyan este, mint ez: üldögélek a családommal, mert túl félénk és makacs vagyok megmondani

123

Danielnek, miért nem akarom ezt. Évekig tettetni, hogy nem ráz meg engem az, hogy nézzem, amint apám végigissza az életét, és anya semmi más nem volt neki, mint egy időszakos megálló ezen az úton. Karácsony, születésnapok, ünnepek. És mi van, ha a gyerekeink lesznek, és az apám a szenilis nagypapát akarja játszani velük is? Daniel várni fogja őt, mindegyiküket, mert ez az, amit az ő világában a családot jelenti. De milyen lehetőség van még? A szívem fájt és összezavarodott. Hogyan tudom én ezt kimagyarázni, miután olyan sokáig tettetem? Vajon Daniel még szeretni fog engem, ha megtudja a titkot, amit olyan sokáig rejtegettem? Emerson szeretett téged. Az az áruló kis hang suttog nekem. Nem érdekelte a rendetlenség, a fájdalom és a törött, elbaszott szív. De ez még azelőtt volt, mielőtt anyja meghalt, és ő úgy döntött, hogy a rendetlenség már túl sok neki, és ami megmaradt a szívemből, azt teljesen elpusztította. Isten tudja, hogy van ez most. Talán a tettetés a legjobb választás, és a legtöbb, amit remélhetek.

 A saját lakásomban szeretnék aludni ma este, egyedül, de nem tudtam kitalálni semmi jó kifogást, így szavak nélkül hagyom, hogy Daniel visszavigyen. Amint odaérünk, bezárkózom a fürdőszobában és megnyitom a zuhanyt, hogy megpróbáljam kiűzni ezt a zavart a fejemből. Úgy érzem magam, mint egy kártyavár, amit hintáztat a szél, ami akárcsak egyetlen rossz szótól is összeomolhat, és a földre hullik az egész. Bűnös vagyok abban, ami Emersonnal történt, de egyben

124

dühös Danielre azért, hogy ilyen helyzetbe hozott engem ma este, anélkül, hogy megkérdezett, sőt figyelmeztetett volna arra, hogy mit tervez. Tudom, hogy az én hibám. Honnan is tudhatná, hogy milyen rossz a helyzet a családommal, amikor mindent megtettem, hogy eltitkoljam előle? Hogyan érthetné meg, hogy mennyire fáj nekem, amikor kizárom a múltat, ha ez minden, amit mutatok neki? De ez a tudás nem állította meg az égő érzést a mellkasomban, és eszembe jutott, ahogy megveregette a vállamat, hogy megnyugtasson, és milyen gyorsan simította el a kellemetlen igazságokat, amikor én lecsupaszítva álltam ott. Megpróbálok egyenletesen lélegezni. A gondolataim fel-alá száguldoznak, de nem tudom, mit tegyek. A megszokott forgatókönyv szerint megpróbálhatnám a haragomat titokban tartani, és elfogadni, hogy Daniel azt hitte, egy kedves dolgot tesz, mert törődök velem. De most, hogy az elmúlt cedar covei napok a forrongó felszínre hozták az összes régi emléket és érzelmet, megrepedt bennem a nehezen kivívott nyugalom. Kezdtem kétségbe esni, el akartam felejteni Emersont, és visszatérni meleg, egyszerű életemhez Daniel-lel, de már láttam: nincs semmi egyszerű abban, ami hazugságra épül. Úgy tenni, mintha a múlt soha meg sem történt volna, ez egy tuti recept volt a katasztrófához. Ha nem most, akkor bármely másik napon, mikor letérek a kijelölt útról, az egész szart csak szétcsapja a ventilátor. De akárhogy is, érzem, hogy nem tudok elfutni ez elől többé. Nem tudom elrejteni azokat a részeimet, amik megijesztenek engem - vagy a rossz dolgokat, amiket tettem. Egy adrenalin löketet érzek, kinyitom a fürdőszoba ajtaját, és kilépek a hálószobába. Daniel hason fekszik az ágyon, a laptopját nézi. Izzadt és egy régi egyetemi póló van rajta,

125

álmos és aranyos, egy pillanatra elakadok, a szavaim a torkomban ragadnak. - Jössz az ágyba? - kérdezi. Becsukja a számítógépet, és feláll. - Hol is hagytuk abba... - teszi hozzá, a szemeivel pedig egy szuggesztív pillantást küld felém. Keze a derekamon csúszkál, de magamon érezni az érintését, már az utolsó csepp a pohárban. - Nem tudom ezt tenni! - kiáltom, és összerándulok. Daniel zavarosan bámul rám. - Mi folyik itt? Mi a baj? - Ez. Az egész. - Egy kézmozdulattal körbe mutatok. A szívem kalapál, de ez nem egy pánikroham, csak ideges vagyok, és a félek a tudattól, hogy mit kell mondanom neki, mielőtt még meghátrálnék. - Ez rossz. Az én hibám, értem, de nem tudom, mit tehetnék, hogy jobb legyen! Daniel rám bámul. - Ez az este miatt van? - kérdezi óvatosan. - Mert azt már mondtam, hogy sajnálom. - Ez az… egész..! - kiabálom. - Én egész idő alatt rejtegettem, hogy ki vagyok valójában, és nem tudom tovább csinálni! - Woah, nyugodj meg. - Hozzám ér, de én hátrébb lépek, hogy legyen néhány lépés távolság köztünk. - Semmi baj, Juliet. Tudom. Már két éve együtt vagyunk - teszi hozzá, egy biztató mosoly kíséretében. - Tudom, hogy stresszes vagy, a vizsgák miatt, meg minden… - Nem! - A szavába vágtam, kavarogtak az érzéseim. - Te nem figyelsz rám. Tettem valami szörnyűt. - Megtört a hangom, de mély levegőt veszek, fejest ugrok ebbe a szörnyű vallomásba. - Megcsaltalak, Daniel. Annyira, annyira sajnálom.

126

Csend lett. Szorosan körbeölelem magam a karjaimmal, és kétségbeesetten várom a reakcióját. Ha túl tudná tenni magát rajta... De nem, nem hiszem, hogy így lesz. Nem tudom, mit fog most tenni, de azt tudom, hogy nem lesz kedves. Aggódva néztem őt. Daniel vett egy mély lélegzetet és leült az ágy szélére. Lesütötte a szemét egy pillanatra, aztán visszanézett rám, az arckifejezése összetört. - Mi történt? - kérdezte lassan. Én nyeltem egyet. - Visszamentem, és volt ott egy srác. Az a srác. - Megpróbálom elmagyarázni, de a hangom üresen és laposan cseng. - És én ... csókolóztunk. Tudom, hogy nem kellett volna, de akartam. Tudom, hogy elrontottam.. - Érzem, ahogy a zokogás előtör a torkomban. - Azt akartam, hogy megcsókoljon, és elfelejtkeztem rólad! - De nem feküdtél le vele? reménnyel.

Daniel hangja tele volt

Megráztam a fejem. Vett egy nagy levegőt, mintha eldöntött volna valamit. - Ez nem igaz - mondja, mint aki megpróbálja meggyőzni magát. Visszatértél, előjöttek a régi emlékek, meg minden… nagy nyomás alatt voltál. Lehet, hogy ez az én hibám. - Panaszosan néz rám. - Ott kellett volna lennem veled. - Nem! - kiáltom. Pontosan ez az, amit Lacey mondott ma reggel, de úgy éreztem, mintha egy millió évvel ezelőtt lett volna. Hogyan is gondolhattam valaha, hogy csak úgy félre tudom söpörni azt, ami Emersonnal történt? Ez jelentett nekem valamit. Istenem, ez jelentett mindent!

127

- Te ezt nem érted. - Próbálom elmagyarázni neki. - Én egy nagy káosz vagyok! Őrült vagyok, sérült, és elcseszett… - már zokogom, - és annyira igyekeztem elrejteni előled... - Arrébb botladozom. Ez lehetetlen, hogyan tudnám elmagyarázni neki, mi a fene folyik az elcseszett elmémben, amikor magam sem tudom? Daniel odajön és megölel. - Semmi baj - mondja megnyugtatóan. Gyengéden simogatja a hajamat. - Nem tudom, mi folyik itt, de majd kitaláljuk közösen. Semmi sem változott. - De ez nem igaz! - Elhúzódom. Nem is figyel rám! Veszek egy szaggatott levegőt, és próbálom megtalálni a szavakat, hogy végre megértse. - Én csak ... én nem tudom, mit akarok. Daniel lefagy. - Úgy érted, kettőnkkel? Visszanyeltem a zokogását. Úgy nézett rám, olyan idegesen, mint aki tudja, minden elveszett egy pillanat alatt. És én is. - Én... igen. Nem. Nem tudom! - Sírok, és felemelem a kezeimet. - Bárcsak ilyen egyszerű lenne, de nem az. Daniel rám néz. - Szeretsz engem? - kérdezi csendesen. - Igen! - Esküszöm. - De nem tudom, hogy te fogsz-e szeretni majd engem, ha már mindent tudsz. - Akkor mondd el. - Megragadja a kezem. - Segíts nekem megoldani ezt. Nézek a barna szemeibe, és a pokolba kívánom azt, amit tennem kell. Ha el tudnám mondani Danielnek az összes sötét, törött titkomat, és ő azt mondja, hogy neki ez így rendben van, talán minden mehet tovább úgy mint régen ... De tudom, hogy ez lehetetlen. Nincs visszaút. És még így is, hogy a Daniellel

128

való szakítás áll előttem emiatt, rájöttem: nem akarom tovább így csinálni. Nem akarom tettetni magam többé. Nem akarok arra gondolni, hogy mi lehetett volna. Nem tudok féligazságokra és a tagadásra építeni a jövőben. Daniel elengedi a kezem. Biztos látja, érzi ezt, mert valami az arckifejezésében leereszt. - Szereted őt? - kérdezi követelve. Tehetetlenül megrántom a vállam. - Nem tudom. Egyszer szerettem. - És most? - Most… én csak… nem tudom. - Levegő után kapkodok, ez az első alkalom, hogy magamnak is beismerem. - Talán? - Ez a helyzet, csak még magam sem tudom igazán. Lehet, hogy amit Emerson iránt érzek, az csak vágy, de az is lehet, hogy valami több ennél. De nem hagyhatom figyelmen kívül, nem, ha így kijuthatok ebből a pokolból. - Mit akarsz? - Daniel hangja durva. Sebzett. Elhátrálok, de tudom, hogy ezt megérdemelem. - Nem tudom - mondom újra, hasztalanul. - Kell még idő, hogy rájöjjek. - Szakítani. - Én... igen. - Visszanyelem a zokogást, panaszosan bámulok rá. - Sajnálom, Daniel, higgy nekem, soha nem akartalak bántani. Megrázza a fejét. Dühösnek, megbántottnak és elárultnak tűnik. De visszatartja magát. Még most sem emelte fel a hangját, csak azt kérdezte. - Mennyi időre van szükséged?

129

- Nem tudom. - Mondogatom újra és újra, de ez az igazság. Semmi mást nem adhatok neki, de megérdemel annyit, hogy legalább ezt megtegyem. - De most visszamész, hozzá? - Daniel szeme vádlón villog. Szégyenkezve bólintok. - Meg kell tennem. - A hangom könyörgő, azt kívánom, hogy megértse ezt, de tudom, hogy nem várhatom el ezt tőle. - Látnom kell, megpróbálok rájönni, hogy mi a helyzet. - És ez jó lesz neked. - Daniel hangja kiszakít az érzelmeimből, és érzem a szorongásának éles, szúró fájdalmát. Én tettem ezt vele. Nem érdemli meg, de én fájdalmat okoztam neki ezzel az egésszel. - Tudom, hogy zavaros, és fájdalmas könyörög nekem, - de Juliet, mi jók vagyunk együtt. Összetartozunk. Együtt tudunk élni ezzel. Nem tudom visszatartani a többé zokogásom. - Sajnálom mondom neki, dühösen törölgetve az arcomon végigcsorgó könnyeket. - Sajnálom, hogy nem lehetek az a lány, akit szeretnél. Én csak... rá kell jönnöm, hogy ki is vagyok valójában! - Megfordulok és elrohanok. A lakás ajtaja becsapódik mögöttem, aztán lefutok a lépcsőn. Most kezdek csak igazán sírni. Alig látom, hogy hova lépek, és megbotlok a lépcső alján, erős becsapódással érek földet. Fájdalom hasít a térdembe, pont abba, amelyik pár nappal ezelőtt is fájt már, és egy pillanatra csak ülök ott, hagyom, hogy elborítsanak a könnyek. Sajgó, fájdalmas zokogás, tele sajnálattal és önutálattal. És ami a legrosszabb az egészben, megkönnyebbülést érzek. Mert most végre elmondtam Danielnek az igazat, nem kell béna bűntudatot éreznem minden alkalommal, amikor Emerson

130

arca jut eszembe. szívdobbanásomkor.

Nagyjából

minden

második

Ő is itt van, figyel rám azokkal a kifürkészhetetlen szemeivel, ahogy a lábamat szedem, hogy elmeneküljek az épületből, ki a forgalmas utcára. Vakon intek egy taxinak, nem törődve a járókelőkkel, vagy azzal, hogy mit gondolhatnak a sírós zavarodott összeomlásomról. Hogy lehet, hogy a szívem úgy érzi, mintha egyszerre összetört és megjavult volna? Hogyan utálhatom magam azért, mert fájdalmat okoztam a férfinak, akit szeretek, és érezhetem magam szabadabbnak, mindezt egyszerre? Még mindig bűntudatot érezek, visszaemlékezve az összetört kifejezésre Daniel arcán, de mélyen a gyomromban még valamit érezek: bizonyosságot. A helyes dolog tettem, és bár lehet, hogy most nem így érezzük, de mindkettőnknek jobb lesz így. Csak imádkozni tudok, hogy megbocsásson majd nekem egy nap. Remélem, hogy lesz majd idő, amikor nem gyűlöl már engem.



131

Nyolcadik fejezet Fordította: Spies

- Juliet? Mi a pokol történt veled? Másnap reggel Lacey hangja ébreszt. Megemelem a fejem és lassan kinyitom a szemeimet. Napfény áramlik be a nappali ablakaiból, és én visszariadok a vakító fénytől. - Szóval élsz - mondja Lacey. Fölöttem áll, kezében a táskájával és aggódó kifejezéssel az arcán. Szóval akkor visszatért a kalandjáról Garrett-tel, a csapossal. Felnyögök. - Alig. Átfordulok, és lábamat a padló felé lendítem. Az éjszakát a nappali kanapéján töltöttem, túl kimerült voltam, hogy eljussak az ágyig. Így most már megbántam, hogy nem tettem meg azt az extra négy és fél métert: van egy csomó a nyakamba, és a jobb karom halott, attól, hogy órákon át azt használtam párnának. - El szándékozol mondani, miért nézel ki ilyen pocsékul? piszkál Lacey. - Gee, köszi - motyogom, és próbálom visszamasszírozni újra a véráramlást a zsibbadt karomba. - Juliet? - a hangjába igazi aggodalom vegyül, így felnézek és sóhajtok.

132

- Szakítottam Daniellel - mondom neki. A szavak idegenül hangzanak a torkomból, és egy másodperc töredékéig azt gondolom, hogy ez az egész csak egy álom volt. Daniel meg fog jelenni, hogy elvigyen reggelizni, mintha mi se történt volna? Ekkor a tegnap este emlékei visszajönnek, minden piszkos, fájdalmas, kicsorbult glória. Nem. Tehát nem álom volt. Újra felnézek. Lacey szája el van tátva, mintha azt mondtam volna neki, hogy leborotválom a fejem, vagy megyek és csatlakozok valamilyen vallási szektához. Mintha teljesen elvesztettem volna az eszem. - Nos, technikailag, szünetet tartunk - teszem hozzá, mivel a részletek kezdenek alakot ölteni a memóriámban. - Vagy adunk egy kis időt, vagy hívd, ahogy akarod. Lacey még tátog egy pillanatig, így felkelek és elkezdek rendet rakni: felveszem a paplant a földről, ahová éjjel ledobtam és megigazítom a párnákat a kanapén. Érzem, hogy húzzák a takarót, így megfordulok. Lacey rángatja ki a kezemből. - Mi a francot csináltál? - A hangja megemelkedik és én hátrálok. - Jules, már beszéltünk erről, nem hiszem el, hogy azt mind eldobtad! - Lacey - megpróbálom leállítani, de hangosan folytatja a szónoklatát: fel-alá, és oda-vissza járkál a mi kis zsúfolt lakásunkban. - Megőrültél? - követeli a választ. - Komolyan elment az eszed? Mit mondtam neked? Ez az Emerson dolog csak egy láng, egy semmi. - Csettint egyet. - De Daniel, az a srác örökre

133

szól. - Lacey megrázza a fejét. - Nem értelek. Ő aranyos és kedves, és rendbe hozza a dolgokat! Emlékszel, amikor kicsapódott nálunk a biztosíték és ő pontosan tudta, mit kell csinálni? Jézus, ha ilyen pasim lenne, mint ő… - elsétál, és valamit látok átvillanni az arckifejezésén egy pillanatra. - De az ilyen fiúk nem járnak olyan lányokkal, mint én. Téged választanak, és te észre sem veszed, milyen kibaszott szerencsés vagy! - Lacey - sóhajtok, a dühétől elgondolkodva. - Nem tudok hazudni neki, nem megy. - Akkor old meg - ordítja. - Csinálj valamit, kérj bocsánatot, nem gond, csak hozd rendbe! - Ez nem ilyen egyszerű! - kiabálom vissza. - Nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne Daniellel, amikor így érzek Emerson iránt! - Mintha le akarnád tépni a ruháit? Nagy ügy… - Nem, ez nem ilyen - védekezek. - És mi van veled? A barátom vagy! Az én oldalamon kellene állnod! Lacey kapkodva veszi a levegőt. - Megpróbálom megérteni, Jules, igazán - mondja aggódva. - Mivel Emerson pokolian dögös és szexi, de... túl van rajtad. Kibaszottul összetörte a szívedet, emlékszel? És te eljöttél. - Átsétál a szobán, felém. Egyfolytában arról beszéltél, hogy mennyire szükséged van arra, hogy megváltozzon az életed, és hogy mennyire nem fogsz megint így szerelembe esni. És most visszamész hozzá? Mi jön ezután? - követeli a választ hangosan. - Csak egyszerűen itt maradsz ebben a kis városban vele és boldogan éltek, amíg meg nem unja az egészet megint? Mi jön ezután?

134

Ezt kérdezte tőlem anyám is négy éve. Így figyelmeztetett. Az ilyen férfiakkal nem tervezhetsz közös jövőt. Az ilyen vad szerelem mindig kiég. Ő mindenkinél jobban tudta ezt. Könyörgött nekem, hogy hagyjam el Cedar Cove-ot és Emersont, és csináljak egy igazi életet magamnak, ne essek ugyanabba a hibába, mint ő. Miután Emerson bebizonyította, hogy anyámnak igaza volt, azt mondtam magamnak újra és újra, hogy legközelebb óvatos leszek. És nézd, hova jutottam most. - Jules? - szólongat Lacey. Rájövök, hogy ott álltam, egy szót se szólva. - Nem tudom. - Keresztbe rakom a kezeimet. - Csak tudom, hogy látnom kell, működik-e. Hűnek kell lennem önmagamhoz. Nem tudod megérteni ezt, egy kicsit se? Lacey szúrósan néz rám. - Értem - mondja végül. De ez nem jelenti, hogy nem gondolom, hogy egy hihetetlenül gigantikusan óriási hibát követsz el. - Nos, csak amíg tudsz róla - morgom. Ez megszakítja a feszültséget. Lacey elmosolyodik. - Tudod, hogy a legjobbat akarom neked. - Odahúz egy ölelésre. - Csak úgy gondolom, Daniel a legjobb. Komolyan látnod kellene, hogy néz rád az a srác: mintha te lennél a legértékesebb dolog a világon. Kiengedek egy hosszú sóhajt. - Tudom, pontosan hogy néz rám Daniel. Ez a probléma. Úgy viselkedik velem, mintha különleges, jó és tiszta lennék. - Jules…

135

- Nem, ez igaz - védekezem. -Akkor is, amikor megtudta, hogy összejöttem Emersonnal, még akkor is úgy viselkedett, mintha az csak egy hiba lett volna, valami, ami megtörtént, mert stresszes és összezavarodott voltam. Sose hinné el, hogy akartam. Nem, javítom ki magamat. Nem csak akartam. Kellett. Lángoltam, sajogtam és könyörögtem Emerson érintéséért. Magamra gondolok, Emerson csapdájába esve a kanapén, a bőre nyomásától érzett örömtől nyögdécselve, a ruháit karmolva és hozzányomódva… Emerson rám néz, mintha istennő lennék, mintha víz lennék és ő ezer éve bolyong a sivatagban egy csepp vizet keresve. Mintha ez mindent elfoglalna benne, hogy ne faljon fel rögtön ott, ahol állok. Mintha látná a lelkem: nyers, sérült és hiányzó. És ő szeret mindennel együtt. - Akkor gondolom, azt kell tenned, amit kell - sóhajt Lacey. Visszafordulsz? Bólintok. - Akarsz reggelizni, mielőtt elindulok? - kérdezem reménykedve nézve rá. Ezek után, nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy dühös rám. Ő a legjobb barátnőm a suli első napja óta, és nem tudom elképzelni az életet nélküle. - Én állom - teszem hozzá. - Vehetünk olyan csokis palacsintát, amit úgy szeretsz… Lacey a szemeit forgatja, de most szeretetteljesen. - Egy lehetőség elrontani a szónoklatomat - mondja mosolyogva. - Akkor ez most egy igen? - kérdezem vigyorogva, megkönnyebbülés szalad át rajtam. - Ismersz engem, könnyen adom magam. - Lacey megragadja a pénztárcáját.

136

Nevetek. - Fogd be. - Követem kifelé az ajtón, de valami nem hagy nyugodni az agyam hátuljában. Megállok. - Nem hiszed el igazából ezt a dolgot, ugye? - kérdezem tőle sóhajtva. - Amit az előbb mondtál, a fiúkról, mint Daniel, hogy nem jönnének össze veled… - Felejtsd el. - Lacey eloszlatja az aggodalmaim. - Én csak panaszkodtam, tudod. - Mindenesetre, tévedsz - mondom neki, és követem a lefelé a hallba. - Elképesztő vagy és okos és szexi, és annyi pasid lehetne, amennyit csak akarsz. - Most bárkivel megelégszem, aki tud nekem szalonnát adni mondja Lacey. Nevetek. - Ugye tudod, hogy szeretlek? - Lacey átkarol. - Én is szeretlek.

 Reggeli után becsomagolok az útra, ezúttal igazából. Nem tettetem magamnak, hogy csak pár nap alatt kész leszek. Őszintén, ötletem sincs, hogy mennyi időre megyek, úgyhogy írtam e-mailt a tanáraimnak és a tanulócsoportoknak, hogy egy sürgős családi ügy küldött el a városból: minden nap ellenőrizni fogom, hogy lépést tartsak velük, és hogy biztos visszaérjek a vizsgákra. Időben, dél körül úton voltam. A hátsó ülésre pakoltam a laptopomat, az összes tankönyvemet és füzetemet, és az utolsó egy hónapra elég ruhát és piperecuccot. Nem mintha tudnám, hogy olyan sokáig fogok maradni. Fenébe, ahogy most gondolom, Emersonnak és nekem pontosan öt perc elég lesz, hogy rájöjjünk a múlt az múlt, és

137

nem lesz újra semmi olyan, mint régen. Nagyon megbántott és nem tudom, hogy újra megtudok-e bízni benne. Lehet, hogy őrült vagyok, amiért egyáltalán elgondolkozom rajta. De most egyvalami biztos: meg kell próbálnom. Le kell ülnöm és beszélnem kell vele. Ki kell találnom, hogy az engem nyomasztó érzések csak átmeneti fellángolások és régi emlékek, vagy valami szilárdabbra épült érzelmek. Még mindig ugyanaz a srác, akibe akkor beleszerettem? Ez a gondolat lüktet a fejemben, amíg a part felé hajtok, keveredik a rádióból szóló zenével és a nyitott ablakon beáramló szél hangjával, amikor próbálom rendbe szedni az érzelmeimet. Mert a francba, tudom, hogy nem lesz időm megtartani a hidegvéremet, és átgondolni ezt a dolgot, amikor azokban a sötétkék szemekben úszom. Vagy amikor végigfuttatom a nyelvem azon az izmos felsőtestén, a sós ízére kiéhezve. Gondolkodj tisztán! Utasítom magamat, mielőtt elvesznék a fantáziában, hogy a teste erősen hozzám simul. Nem rohanhatsz oda terv nélkül. Egy terv. Igen. Erre van szükségem. Mert négy év, hosszú idő. Nem vagyunk gyerekek többé: a jövőm peremén vagyok itt, és tudnom kell, merre vezet. Ha egyáltalán van hova menni. Másmilyen lesz ezután? Tudom, hogy más lány vagyok, mint akit akkor ismert, és a pár beszélgetésünkből a héten, tudom, hogy ő is megváltozott. Erőteljesebb. Követelőzőbb. Ez felizgat, de egy része meg is ijeszt. Büszke vagyok magamra, amiért most óvatos vagyok és megfontolt, és az őrült, hülye dolgok mellett, amiket a napokban csináltam, tudom, hogy egy pillanat alatt elolvad,

138

amikor újra látom őt. Szóval mitől gondolom, hogy újra kockára tudom tenni a szívemet, ha lesz lehetőségem? A mérföldek elillannak, és még mindig nem jutok közelebb a válaszokhoz. De ahogy felé haladok, az egész zűrzavarral, bizonytalansággal, rájövök, hogy nem érzem többé a stresszt és nem aggódok. Könnyen veszem a levegőt, izgalom lebeg a gyomromban. Ahogy közeledek Cedar Covehoz és Emersonhoz, egyre jobban érzem magam, mintha valami mágneses erő töltene meg, és minden az Északi-sarkom felé húzna. Az érveket, a kérdéseket és az összes nyomasztó gondolatot beárnyékolja, hogy közeledek Emerson felé, elnyomja a szemei, az ajkai látványa és az egész édes, forró várakozás, hogy végre megint a karjai közt lehetek. Időben áthajtok a hídon, egyenesen a város felé, úgy érzem, hogy miden sejt a testemben eleven - érte kiált a vágy fülsiketítő kórusaként. Úgy tervezem, hogy felhajtok a tengerparti házhoz és összeszedem magam, mielőtt felhívom Emersont, de amikor elhajtok a Jimmy’s mellett, a testemnek más tervei lesznek. A kezeim átveszik az irányítást, hirtelen félrerántom a kormányt és csikorogva, „u” ívben behajtok a parkolóba. Megállítom a Camarot lélegzetvisszafojtva az izgalomtól. Most itt vagyok, minden magabiztosságom kiözönlött. Csak mert felhívott és beszélni akar velem, nem jelenti, hogy nem dühös rám, vagy, hogy rendbe akarja hozni a dolgokat. Még mindig dühös lehet Daniel miatt, vagy… Eleget vártál, húzd innen a segged! Kimászok a kocsiból, mielőtt meggondolnám magam, meg sem állok, leellenőrizni a tükörképemet a visszapillantóban.

139

Becsapom az ajtók magam mögött, és gyors lépésekkel átvágok a parkolón, az idegességem őrülten táncol a gyomromban. Kinyitom a kocsma ajtaját és belépek. Koradélután van, úgyhogy a hely elég üres: csak pár fickó billiárdozik, és néhány ember eszik a pultnál a fal mentén. Körbenézek a helyiségen, türelmetlenül keresve valamilyen rá utaló jelet. Azt sem tudom, hogy dolgozik-e ma, csak azt tudom, hogy egy percet sem várok tovább, hogy láthassam: felgyülemlett bennem az elfojtott várakozás, olyan érzés, mintha mindjárt ezer darabbá esnék szét. Beljebb megyek a helyiségben, körülnézve. És akkor meglátom őt. Háttal van nekem, és ennivalót szed a sarokban lévő pultról. Lefagyok, minden pici ideg a testemben életre kel, szinte iszom magamba a látványát. Piros pólót visel, ami átöleli széles vállának minden izmát, és koptatott farmere is tökéletesen követi feneke görbéjét. Elég csak a hátának látványa, hogy csökkenjen nyugtalanságom. Érzem, hogy a bőröm kipirul, és megharcolok minden lélegzetvételért. Ekkor megfordul, és meglát engem. Emerson leáll. Egy pillanatig csak bámul, mintha nem hinné el, hogy tényleg én vagyok az. Ezután az arckifejezése megváltozik. A szemei elsötétülnek, és a pillantása felém telve van éhséggel, érzem, hogy becsapódik, keresztüláramlik rajtam, és folyékony, forró vágy árad a középpontom felé. Ó, Istenem!

140

Érzem, hogy a térdeim megrogynak, ahogy Emerson otthagyja a tányérokat és a padlón keresztül hosszú, céltudatos léptekkel felém közelít. Kinyitom a számat, hogy beszéljek, de ő csak megragadja a karom és maga után húz a helyiség hátsó része felé. Kiengedek egy nyüszítést a meglepődéstől, de nem lassít, nem enged a szorításán rajtam egy másodpercre sem, amíg be nem húz a folyosó végén egy kis raktárhelyiségbe. Becsapja az ajtót mögöttünk, és a fal felé terel erősen, még mindig vasmarokkal tartva. Levegőért kapkodok, az izgalom szétszóródik az ereimben. Az egész teste forró és erős, ahogy nekem dől, az arca csak ujjnyira van tőlem. Érzem a szívverését és a forró leheletét az ajkamon, minden szaggatott levegővételtől megremeg az egész testem. Bár sötét van a helyiségben, látom a vágyat égni a szemeiben, a szenvedély ezer lángjának fényét, fenyegetve, hogy mindkettőnket felemészt. - Mondd, hogy ’nem’ - követeli rekedten. Elismétli a kérést, amit csak két estével ezelőtt tett fel. Akkor nem volt erőm válaszolni, de most mélyre ások az utolsó tartalék irányításomhoz, amim van, és suttogva válaszolok, a szó egy tiszta nyögéssel és kétségbeesett vággyal esik le az ajkaimról. - Igen. Emerson szemei megcsillannak a győzelemtől, és most nem maradt idő egy logikus gondolatra, mert lerövidíti a távolságot köztünk, és az ajkai közelednek lefelé, egy elsöprő csókot követelve tőlem. Teljesen elbuktam. A szája mindent követel tőlem, és én mindennel válaszolok, amit adhatok, kiéhezve nyúlok felé, hogy összekuszáljam a haját az ujjaimmal, megragadom a pólóját, kétségbeesetten

141

közelebb húzom, mélyebben, belém. Emerson teste nekiütődik az enyémnek, belesóhajtok a szájába, a nyelveink egymásba fonódnak, ahogy mélyebbre haladunk ebben a mámorító csókban, nincs több határ, értelem, semmi nem tarthat vissza a teste követelésétől, és az ajkaitól. Egy fájdalmas bizsergés indul lefelé a középpontom felé. A melleim melegek és duzzadtak a felsőm alatt, a mellkasa odanyomódása az enyémhez elég, hogy egy örömhullám söpörjön végig a testemen, de ez nem elég. Soha nem lesz belőle elég. Emerson megszakítja a csókunkat és tüzesen nyalni kezdi a nyakam csupasz részét, míg keze vadul barangolja be testemet. Felrángatom a pólóját, mire ő áthúzza a fején, miközben szétnyitja a blúzomat, és az arcát egy örömteli mély nyögéssel a melleim közé temeti. Ó, Istenem! Felcsúsztatom a kezem csodálatosan meleg, meztelen vállára, és zihálok, mivel nyelve a melleim között jár táncot. Kezei gyengéden szorítgatják és gyúrják testemet, félretolja a melltartóm vékony anyagát, míg végül a szája rám tapad, és én elmegyek. A fejem hátrahanyatlik, eláraszt az öröm a nyelvétől, és az erőteljes, nedves érzés elárasztja az egész testemet. Gyengéden nyalogat és harapdál, míg kétségbeesetten, sajgón hozzá nem dőlök, és akkor végre körülzárja száját a mellbimbóim körül, és megszívja, keményen. Szent pokol! Idegen kiáltás szakad fel az ajkaim közül, de ő nem áll le, csak áthajol a másik mellemre, a fogai finoman karcolgatják azt az érzékeny kis csomót, míg a kielégületlen, mély és sajgó vágytól esztelen nem leszek. Cseppfolyós és tehetetlen vagyok,

142

minden szívdobbanással kétségbeesetten érzem a lüktetést a középpontomban. Emerson felemeli a fejét. Szemei akár a vágy két sötét medencéje, egy felhős éjszaka ege. Egy pillanatra elakad a lélegzete, majd ad egy csókot az ajkaimra. Édeset. Majdhogynem puhát. Alig telik el egy kis idő, mielőtt megragadja a vállamat és megfordít, ezúttal a csupasz mellemmel nyom neki a falnak, arcom a hideg betonnak préselődik. Zihálok, szívem kihagy az izgalomtól. Érzem, hogy nekem dől, tömör izmai csapdába ejtenek, keményen feszül az én vékony kis hátamnak. Nem tudok mozogni, vagy megnézni az arckifejezését, csak hallgatni Emerson rekedt nyögését, mikor felcsavarja marokkal a hajamat, és az egyik oldalra tűri, hogy perzselő csókokkal boríthassa el nyakam vonalát. Nyöszörgök, tehetetlen és erőtlen vagyok vele szemben, és ó, Istenem, imádom minden pillanatát. Keze bebarangolja a felsőtestemet, végig a melleimen, nyomkodja és ingerli a lágy húst, mielőtt lecsúsznának a hasamra, ami szívemet kihagyásra készteti. Lábaim utat engednek, én meg hátammal nekidőlök, mikor ujjai bebújnak szoknyám és vékony, csipke bugyim alá is, lángoló ösvény húzva szűk, fájó középpontomba. - Emerson! Hallom kétségbeesett kiáltásomat, mintha valahonnan távolról szólna, a vér rohama lüktet a fülemben. A világ többé nem létezik, semmi sem létezik, ameddig el nem csitul a testem, a vágy, és nem csökken az elkeseredett sajgás, míg a tenyere

143

határozottan érint és az ujjai végre megtalálják lágy húsomat, aztán belém nem nyomulnak. Ó! Megremegek kezétől, nyöszörgök és tekergek vasölelésében, ahogy eszeveszetten követem ujjai ritmusát, spirálisan borzongok a gyönyörtől, mintha ezüst pókháló futna a bőrömön. Emerson felnyög, és érzem a mély hangja rezgését a nyakamnál, míg ujjai nyomkodnak, kínoznak és izgatnak belülről, aztán kihúzza őket, és én felsírok az ürességtől és fájdalomtól, míg újra visszatalál hozzám. Hüvelykujjával gyakorol rám nyomást, amitől a térdeim feladják, a testem ég, és csontjaim enyhülésért kiáltanak, egészen addig, ameddig végtelen, lassú, mély hullámmá nem válik és ujjai egy utolsó, kemény simításától darabokra nem török, belezuhanva a bársonyos sötétségbe. Mikor magamhoz térek, levegő után kapkodok, neki támaszkodok, Emerson tart meg tömör, izmos karjaival. Akadozik a légzésem, a lökéshullámok még mindig cikáznak rajtam keresztül. Szédülök, az intenzitást, adrenalin fut vad, forró szikrákkal a véráramlásomban. Emerson visszafordít maga felé, számat ismét lázas csókkal borítja, miközben háttal a falnak tol. Tárgyak esnek le a polcról, a földre omlanak körülöttünk, de mi nem állunk le. Még akkor se tudnák, ha megpróbálnám. Ügyetlenkedik az övével, légzése nehézkes a számon, én meg arrébb tolom a kezeim, hogy kiszabadítsam, letolva farmerját és alsóneműjét, és megdöbbenek az éhségtől, ami mélyen a gyomromat kaparássza, mióta az orgazmuson lecsillapodott. Többet. Most. Enyém.

144

Köréfonom ujjaim, forró és kemény, és megérzem Emerson testének lökését, ahogy a vágy morgása szakad ki belőle. Energia szalad át keresztül rajtam a hangra, így felnézek, hogy meglássam. A feje hátradőlt, a szája nyitva és nyög, ahogy én óvatosan cirógatom és simogatom a tenyeremmel. Nyitott szeme rájön, hogy figyelem. Utánam nyúl, de elkapom a fejem, és letérdelek a kemény padlóra. - Jules - elakad a lélegzete, és a polcok felé nyúl támogatásért, mivel fejemet lejjebb engedtem, és megtaláltam őt ajkaimmal. Kezemet végigvezetem kemény gerincvonalán, majd megmarkolom feneke finoman kidolgozott ívét, míg lassan végignyalok egész hosszán, ízlelve őt, játszadozva vele. Olyan lágy és sós, ismerős, Emersonos, ami örömteli nyugodtsággal tölt el. A legtermészetesebb dolognak érzem a világon, hogy felfedezem és nyalogatom őt, számat végigfuttatva hosszán, és finoman nyelvemet forgatom érzékeny részein, közel a tetejéhez. Válaszul Emerson egész teste megremeg. Eszét vesztve ragadja meg a fejemet, ujjai a hajamba tekerednek, és ez egy lelkesültség hullámot küld végig az egész testemen. Most rajta a sor, hogy elveszettnek, tehetetlennek érezze magát, kiszolgáltatva az érintésem és nyelvem lassú, kínzó felderítésének. Közelebb húzom a testét, és végül a számba fogadom. Emerson nyög egyet, ahogy mélyebben szopni kezdem, megtalálva a ritmusomat, imádva az érzést, hogy a teste remeg és rángatózik miattam, mivel hagyta, hogy kezeim bebarangolják a bőrét a gerincvonalán, lassú köröcskékkel haladva a csípőcsontja, majd a belsőcombja felé, hogy ingereljem és megsimogassam a golyóit.

145

- Jules - zihálja, a hajammal húzva közelebb magához, mélyebbre, de visszahúzódok, ingerlem, finom csókokat suttogok az egész testére, amíg könyörög értem, erős, kétségbeesett zihálásának hangja tölti be a sötét szobát. Egy ideig ingerlem, amíg a számban nem érzem újra, az ajkaim szorosan végigfutnak rajta lassan mélyebbre törekedve, ahogy érzem az egész testét felettem. Kapkodva veszi a levegőt, érzem, hogy megrándul a nyelvem alatt, rángatózik és megfeszül, teljesen ki szolgáltatva nekem. - Jules - zihálja újra, kétségbeesetten figyelmeztetve. Megpróbálja elmozdítani a fejemet, de félretolom a kezét és helyette még mélyebbre engedem, hosszabban és keményebben szopom, még akkor is, mikor meghallom torokhangú nyögését, és megérzem a forró folyadék kilövellését a torkomban. Lenyelem, érezve a sietség tiszta erejét, ahogy a teste kitekeredik kezeim közül, kemény hús, izom és csont válik folyékonnyá, ahogy hátával a polcnak dől, és végül lecsúszik a padlóra. Felemelem a fejem, hogy ránézzek, ahogy elterült a földön előttem. Kapkodja a levegőt, gyönyörű arca kábult, vad tekintetű, és teljesen ellazult. Én tettem ezt.

146

Kilencedik fejezet Fordította: pepermill

Emerson lassan visszahúzza a farmerét. Rám pillantva fanyar csodálkozással az arcán, megrázza a fejét. - Jézus! mondja még mindig lihegve. - Meg akarsz ölni? Önelégülten és elégedetten vigyorgok. Nevet és értem nyúl, hogy újra karjaiba vonjon. És én hagyom, szívdobogásom vad táncba kezd, ahogy csupasz, forró mellkasa az enyémhez ér. Lassan a légzésünk megnyugszik. Biztonságos ölelésében, elzárva a világtól behunyom a szemem, és hagyom, hogy az érzelmek keresztül áramoljanak rajtam. Hihetetlenül jól érzem magam, minden idegszálam és sejtem diadalmámorban úszik, mintha leugornék magas épületekről egyetlen lépéssel, mintha fejest tudnék ugrani a világ széléről széttárt karokkal és repülnék. Emerson betűr egy kósza, izzadt hajszálat a fülem mögé és gyengéden megcsókolja a halántékomat. - Jól vagy? - kérdezi. - Aha - ez minden, amit képes vagyok válaszolni. Apró kuncogással belenevet a nyakamba. De ekkor megérzem a tétovázását, teste merevségét. Megfordulva rápillantok. - Mi az?

147

Ki nem mondott kérdéseket látok óvatos, sötét tekintetében. A barátod... - mondja végül. - Már nem vagyunk együtt - válaszolok csendesen. - Már egy ideje. - Helyes. - Emerson szeme felvillan. - Mert ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy hozzád érjen mindezek után... Erre felvihogok. Arckifejezése elsötétül. - Mi olyan vicces? - Te - vigyorgok, és olyan csodálatos nyugalom árasztja el a testem, mintha a lemenő nap sugarai simogatnának. - Arra gondolni, hogy... hogy, én ugyanezt tenném vele, azután... - Felhúzom magam, és körbenézek. - Francba! - kiáltok fel, látva a rendetlenséget. - Mit műveltünk ezzel a hellyel? A padlót üdítős dobozok és csomagolt ételek borítják, amiket lelöktünk a polcokról, ahogy azoknak csapódtunk. Emerson vigyorogva válaszol. - Nos, igen, fontosabb dolgok jártak a fejemben. Nevetek és odahajolva finoman megcsókolom a száját, mire ő fogságba ejti ajkaimat, ahogy mélyen és lassan visszacsókol, kezeiben tartja arcomat, hüvelykujja durva ujjbegyével simogat, csókja egyre elmélyül. Ez, ami itt van, ez az, amit mindig is akartam. Ez minden. Zajt hallok. Felriadok és abban a pillanatban, amint felnézek, az ajtó kinyílik. A raktár fényárban úszik, ahogy valaki befelé lépked. Brit. Haja hátrafogva, egy kötényt visel kivágott pólója és miniszoknyája felett.

148

- Mi a fasz?! - Tátott szájjal bámul ránk, ahogy összefonódva, félmeztelenül a padlón fekszünk. Kínos kiáltás tör ki belőlem és kétségbeesve igazítom a pólómat. - Kifelé! - kiált fel Emerson haragosan. Majd talpra ugrik és felhúzza a cipzárját. Brit elborzadt arccal kitántorog a helyiségből. - Elnézést! kiált fel élesen és becsapja az ajtót. Visszaveszem a bikinimet és a pólómat, arcom ég a zavartól. Ó, Istenem, mégis mennyit látott? Kopogást hallok az ajtó felől, majd Brit ideges hangját. - Ööö, Em? Egy csomó srác vár a bárnál és nem vagyok elég idős, hogy sört szolgáljak fel nekik... - Csak foglald le őket, rögtön ott leszek! - válaszol Emerson. Felém fordul, zavartnak tűnik. - Hú, bocs az előbbiért. Elfelejtettem bezárni az ajtót. Tényleg?! kérdezem tettetett csodálkozással. Meggyőződök róla, hogy minden a helyén van rajtam és mélyet lélegzem. - Jobb lesz, ha megyek, mielőtt kitör a lázadás. - Ezzel elindul az ajtó felé, én pedig követem. - Hogy nézek ki? - kérdezem. Az arcom még mindig ég, ha arra gondolok, ahogy Brit besétált. A fenébe, talán már el is mondta mindenkinek a bárban! - Mintha pont most tettem volna veled kimondhatatlan dolgokat - válaszol Emerson gonoszan csillogó szemmel. - Ne! - kiáltok fel és kétségbeesetten beletúrok a hajamba, ami így már kusza és rendetlen.

149

Felnevet. - Nyugi, jól nézel ki. Mint mindig. Emerson kezét nyújtja felém. A másodperc tört részéig rábámulok, csodálkozva, hogyan is kerültem ide. Egy héttel ezelőtt csak nevettem volna azon, ha valaki azt mondja, hogy Emerson karjaiban leszek, vagy, hogy egy raktárban térdelek előtte. Azt mondtam volna, hogy őrült, és hogy soha nem leszek ilyen meggondolatlan, ostoba. De mégis itt vagyok, és nem érzem egyiknek sem magam. Csak szabadnak. Megfogom Emerson kezét és követem a bárba. Elpirulok, ahogy arra gondolok, bizonyára mindenki tudja, hogy mit csináltunk éppen, azonban mégsem fordul felénk senki. - Mikor szabadulsz? - kérdezem, miközben ujjaink egymásba fonódnak. Ez őrület, még mindig érzem az ízét a számban, de újra akarom őt - most igazából. Egészen. - Mondd meg Te. - Emerson vigyorog, és meg tudom mondani a sötét villanásból a szemében, hogy ő is ugyanarra gondol. Szorosan hozzám simul, szája finoman érinti a fülcimpámat, ahogy mély, csábító vontatottsággal suttog. - Öt percen belül bezárhatom ezt a helyet. Csak kérj meg rá. Érzem, ahogy megborzongok az izgalomtól, de tudom, hogy kell egy kis tér. Idő, hogy feldolgozzam, ami itt történt. Visszalépek, gyengéden ráfektetem kezeimet széles mellkasára. - Nem, fejezed csak be. Gyere át, ha vége a műszakodnak. - Igen, asszonyom. Elindulok, de Emerson megragadja a karom és visszaránt. Mielőtt észbe kapnék, már a karjaiba vesz és lassan a padló felé

150

döntve perzselő csókkal foglyul ejti a számat. Hallom a hoppákat és a fütyülést körülöttünk. Ezután Emerson újra felemel és talpra állít. Egy pillanatig csak pislogok rá, kifulladva és szédülve. Rám kacsint: - Viszlát. Némán bólintok. Nem tudom, hogyan sikerül megfordulnom és elsétálnom, de valahogy visszajutok a kocsihoz. Kinyitom az ajtót és becsúszok a vezetőülésre, a fejem még mindig nem heverte ki a lélegzetelállító csókot. Istenem, ez a férfi tud csókolni. És még egy csomó más dolgot is mellette... Az elmém visszaugrik a tárolóban történtekhez, ahogy az ajkai körbezárják a mellbimbómat, és az ujjai az őrületbe kergetnek. Mélyebbre süllyedek az ülésben, kipirulok a forróságtól, ahogy arra gondolok, hogy mit tettem vele! És amit még tenni akarok vele... ma este. Megrázom a fejem és elindítom a motort, felhangosítom a rádiót és visszaindulok a tengerparti házba, de még így sem tudom megállítani arcomon az elégedett vigyor szétterülését, ami olyan széles, hogy szinte fáj. Úgy érzem magam, mint egy gyerek Szenteste előtt. Minden idegszálam megfeszül a várakozástól, az izgalomtól és attól, ami következni fog. Kivéve, hogy Emerson nem csak a karácsonyi kibontatlan ajándék, ő a születésnapi és az összes ünnepi ajándék, és a nyári vakáció is egyben: minden jó dolog, amit alig vártam, és ami vár rám. Ma éjszaka. Visszaérve a házba, becipeltem az utazótáskámat, ezúttal ki is pakoltam az egyik emeleti vendégszobában, ahol mindig aludtam nyaranta. Ez volt a legkisebb a négy hálószoba közül, így a többiek sosem akarták, de én szerettem ezt az apró helyet

151

a tetőtérben az eresz alatt, egy túl nagy ággyal és egy csorba komóddal. A virágmintás tapéta most már kifakult, de az ablakon még mindig ott lógtak az áttetsző kék függönyök, lebegve a szélben és kilátással egészen a partig. Kinyitom az ablakot a délutáni, meleg szellőnek és a ruháimat beakasztom a szekrénybe, majd elindulok az első emeleti fürdőszobába, hogy kipakoljam a pipere és sminkcuccaimat. A rádióval együtt dúdolok, belélegezve a sós levegő és a nyár illatát. Most, hogy nem érzek szorongó félelmet, hogy esetleg meglátom Emersont, nyugodt vagyok és ellazult, néhány sötét árnyék a házban elhalványult. Néhány, de nem mindegyik. Elhaladok egy zárt ajtó mellett a folyósón: a hálószoba. Az egyetlen szoba, amibe még mindig képtelen vagyok belépni. Megállok és ujjbegyeimet a fának nyomom, mintha érezhetném a lappangó szellemeket az ajtó másik oldalán. Ez volt anyu szobája. Apu soha nem volt itt elég ideig ahhoz, hogy hozzá is tartozzon, ezért mindig úgy gondolok rá, mintha anyué lett volna. Ő választotta a rózsaszín paplant és ő festett le hozzá passzoló színűre a komódot, amikor még gyerek voltam. Csepegő festék volt az összes újságpapíron a verandán. Volt neki még néhány fotója rólam, amiket bekeretezett és kiakasztott az ágy fölé. Teljesen tisztán látok mindent magam előtt arról az utolsó délutánról. A délutánról, amikor megtaláltam. Érzem a fájdalmat a mellkasomban, de ezúttal nem próbálom meg elfojtani. Csak megtartom a fájdalmat és lassan lélegzem, be és ki. Be és ki. Előredőlök és nekitámasztom a fejem az ajtónak. Meleg könnyek gyűlnek össze a szemeimben és érzem, ahogy lefolynak az arcomon. Ki akarom nyitni az ajtó, tényleg ki

152

akarom nyitni. Be akarok menni és meg akarom nézni a csíkos matracot és az üres helyet… hogy megmutassam magamnak, ez mind a múlté. Hogy a szellemek nincsenek már itt többé. Azonban valami mégis keményen harcol bennem, hogy tartsam zárva az ajtót. Hiszen, amíg el tudom őt képzelni az ajtó mögött, addig nem halt meg. Elképzelem, ahogy besétálok a szobába és látom a megdermedt testét mozdulatlanul az ágyon. Elképzelem, ahogy odarohanok hozzá, mint négy éve, megragadom a vállait és megrázom, tele kétségbeeséssel és pánikkal. A nevét kiabálom, könyörögve, esedezve, hogy ébredjen fel. De ez alkalommal a rémült kiáltásaim áttörik a lassú sodródását, szemhéjai megremegnek és kinyitja a szemét. Időben megtalálom. Megmentem. Úgy, ahogy korábban nem tudtam megmenteni. Senki sem érti a titkos bűntudatomat. Egész végig cipelnem kellett. De miért is értenék? Mindenkinek azt mondtuk, hogy a rák ölte meg, de nem ez az igazság, nem teljesen. Persze ez volt az oka, hogy meghalt, de végül anyu önkezével vetett véget az életének egy maroknyi fájdalomcsillapítóval, amit egy üveg borral öblített le. Öngyilkosság. Az orvos és az apám egyetértett abban, hogy titokban kell tartani az ügyet. Nem is volt időm elmondani Emersonnak a temetés előtt. Az orvos szerint egyébként sem tehettünk volna semmit, a betegség túl előrehaladott volt. Kemó, műtét… már túl késő volt bármit is tenni. Anyám végig tudta ezt. Ezért hozott bennünket azon a nyáron ide.

153

És aztán, amikor a nyár véget ért, itt hagyott bennünket anélkül, hogy elköszönt volna. Hosszú ideig gyűlöltem ezért. Tomboltam dühömben, hogy hogyan csaphatott be így. Csak úgy feladta, még csak meg se próbált küzdeni és a könnyebbik utat választotta. De amikor még emésztett a düh, akkor is tudtam, hogy semmi könnyű nem volt ebben a döntésben. Meg akarta kímélni magát a lassú, gyötrelmes haláltól, ami elsorvasztja a bőrt és a csontokat. Meg akart kímélni bennünket attól, hogy végignézzük a halálát. Megbocsátottam neki, azért amit tett, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy meg tudok-e magamnak is bocsátani. A legsötétebb óráimon jönnek a kegyetlen és gúnyos suttogások. Talán, ha egy jobb lánya lett volna, akkor úgy gondolta volna, hogy érdemes élnie. Hosszat sóhajtok és lassan eltávolodom az ajtótól. A főiskolai tanácsadó, akihez jártam, elsőévesként azt mondta, hogy minden alkalommal, amikor felrémlik egy rossz emlék anyám haláláról, meg kellene próbálnom egy boldog emlékkel ellensúlyoznom. Csak párszor mentem hozzá, utána megkaptam a receptet az antidepresszánsokról, gondolom ez volt a legjobb módja rendbe rakni a dolgokat és megbirkózni velük, és nem a végtelenségig beszélni a múltról. Azonban most, ahogy anyu teste vízióként megjelenik a fejemben, ahogy az ágyon fekszik, úgy döntök, megfogadom a tanácsát. Lemegyek a konyhába, keresve valamilyen emléket, bármit, amire kicserélhetem látomásomat. Fasírt. Látom, ahogy a sütőtál kilóg egy dobozból, és emlékszem. Azon az utolsó nyáron anyunak volt egy furcsa rögeszméje,

154

hogy megtanít sütni. Volt egy csomó régi receptje, amit az anyjától és nagyanyjától hozott még korábban, és állandóan gyötört, hogy tanuljam meg őket. Nem is érdekelhetett volna kevésbé… el voltam foglalva Emersonnal és a fotózással, és a legutolsó dolog, amit akartam, a párás konyhában állni, amikor a strandon is lehettem volna a fiúmmal. De anyu csak folytatta a nyaggatást és egy esős délután, amikor Emerson dolgozott, beleegyeztem, hogy tanítson. Elhajtottunk az esőben a piacra, és hátul, a bevásárló kocsit vonszolva figyeltem, ahogy kiválasztja az összetevőket. Elmondta, hogyan kell ellenőriztetni a sráccal a húspultnál a marhaszeletet, és kiválasztani a paradicsomokat, hogy azok ne legyenek vizesek, és hogy melyik fűszerek jók a megfelelő szószokhoz. Volt valami mániákus, szinte féktelen a lelkesedésben, ahogy arról fecsegett, hogy hogyan hozta a nagyanyja a recepteket Európából, még a háború előtt, és hogy hogyan változtatott meg ezt meg azt az anyja bennük. Az igazat megvallva, az időm nagy részét lefoglalta a flörtölő sms-ezés Emersonnal. Most, hogy tudom, hogy miért volt olyan kitartó és izgatott a lehetőségtől, hogy átadja a család receptjeit, már túl késő. Tudta, hogy nem sok ideje van hátra. A délutánt főzéssel töltöttük a konyhában, miközben ömlött az eső odakint. Anyu régi country klasszikusokat játszott le a hifin, és hamarosan, még ha zúgolódtam is egész idő alatt, daraboltam, kevertem és mixeltem vele együtt a pultnál. Az összes veszekedésem Emersonnal és a főiskola kiválasztása ideiglenesen félre lett rakva, mint ahogy szünetet tartottunk a mi anya-lánya csatáinkban is. Visszatekintve egy tökéletes

155

napot látok, semmi mély, kényszerű beszélgetést vagy valami hasonlót, csak egyszerű, kényelmes együttlétet. Azt a fajtát, amit soha nem kapok meg vele újra. Körülnézek a konyhában. Szinte érzem az illatát az oregánónak és a bazsalikomnak, látom anyám sürgölődését hűtőszekrény és a főzőlap között. Átkarolom magam, próbálom megtartani a boldog képet a fejemben. Nem emlékszem mikor volt az utolsó alkalom, amikor engedtem magamnak, hogy gondoljak rá. Miután megtörtént, darabokra estem, azt gondoltam, hogy az egyetlen módja, hogy továbblépjek, ha mindent blokkolok, a szép emlékeket és a rosszakat is. Annyira erősen elnyomtam a gondolatokat róla, hogy halálra rémültem, amikor engedtem, hogy a képe megtöltse a gondolataimat, vagy amikor felidéztem a hangját, majd láttam újra a testét, ahogy fekszik. És ami még rosszabb, hogy éreztem az ismerős, szoros acélpántok fojtogatását és a forró pánik robbanását, ami szétzúzza az életemet. De itt vagyok, és rá gondolok, és úgy érzem, jól vagyok. Szomorúan, igen, és sóvárgok és a szokásos bűntudat és harag szélén egyensúlyozom, de nem olyan rossz, hogy ne tudjam ellenőrzés alatt tartani. Talán készen állok az emlékezésre. Kilépek a konyhaajtón és átvágok a gyepen a fotós fészerem felé. Bent úgy találok mindent, ahogy hagytam: vegyi anyagokat palackokban a polcokon, műanyag tálcákat a mosogatóban. És azokat a régi filmtekercseket a légmentesen záródó dobozban, melyek ennyi év után is várják az előhívást. Érzem, ahogy a nyugalom eláraszt, és mielőtt kétszer is meggondolhatnám, azon kapom magam, hogy rutinszerűen a

156

berendezéseket rendezem, ahogy azt már fejből tudom. Ellenőrzöm, hogy a vastag függönyök teljesen kizárják-e a fényt, majd lekapcsolom a villanyt, így a biztonsági fény meleg, vörös fényében fürdök. A délután egy békés, nyugodt homályban telik, ahogy tekercselek, keverek és mosok, vegyszereket adagolok és a negatívokat vékony, borostyán sárga csíkokba fellógatom magam körül, életre keltve az első képeket a vastag, fényes papírokon. Óvatosan forgatom a vegyszereket a papírok felett a tálcákban, figyelve, ahogy a kép körvonalai halványan elkezdenek megmutatkozni. El is felejtettem milyen megnyugtató rutin ez az egész. A legtöbb ember unalmasnak találja mindezt, inkább élveznék a digitális fényképezőgép instant örömeit, amikor azonnal láthatjuk a képernyőn a képet, és egy pillanat alatt feltölthetjük őket a számítógépre. Az utolsó négy évben én is ezt tettem, gyors fotó a telefonommal, és rögtön mms-ben elküldeni. Mindig azt mondtam magamnak, hogy jobb ez így, gondatlan és könnyű, de most már tudom, hogy ez csak hazugság volt, hogy elfelejtsem a furcsa kényelmet itt a sötétben, képeket készítve a semmiből, mintha valami mágus lennék, megfogni az emlékeket és fényképre önteni őket. Ez a tekercs, arról a négy évvel ezelőtti nyárról való. Minden új fényképpel visszautaztam az időben. Carina ragyogva, orra a telefonjában, ahogy az össze barátjának megírja, hogy kiderült a nyaralásáról, egy dögunalom. Apu, kis ideig, mindig laptopnál, szem forgatva, hogy vigyem a fényképezőm az arcából. És anyu, mindig kint, órákig ülve a strandon, bámulva a horizontot. Gyengéden nyomon követem az arcát, fellógatva a fotót a sorba, hogy megszáradjon. Hogy-hogy nem láttuk? Egyre inkább elhalványult előttünk, de mi soha nem

157

gondoltunk erre. Azt hiszem, elhatározta, hogy elrejti az igazságot, sminket viselt, és bő vonalú ruhákat, és kényszerítette a hangját, hogy hangos és élénk legyen, hogy elfedje bizonytalan remegést. Ezen a képen egy kemping székben ül a homokban. Belenevet a fényképezőgépbe, ugratva engem valamiről. Boldognak tűnik. Békésnek. Magamban mosolygok és elindulok megkeresni az egész tekercs filmet Emersonról. Szorosan átöleljük egymást a tengerparti szélben. Hátsó utakon megyünk kocsival. Félig eltemetve, kusza takarók alatt az ágyában fekszünk. Töredékek, melyek mélyebbre löknek az emlékeimben, egy másik útra ezúttal, amikor állandó izgatott jókedvben éltem, a pulzusom a legkisebb érintésre is megugrott. Vágy... Látom az összes finom vonalban a fotókon, azokat a késő éjszakákat, ahogy kifulladva kapaszkodok belé a teherautó első ülésén, ahogy feloson a hátsó lépcsőn, hallom titokban elfojtott nevetést. Emerson tekintete, ahogy még a fotókon is áthatol, sötét, izgató és tele heves szenvedéllyel. Érzem a mély vágyát, és annak jelét arcának körvonalán… évekkel fiatalabb, de ugyanolyan ellentmondásos. Istenem, elepedtünk egymásért. Olyan volt, amit még sose ismertem, a kényszer, hogy belefojtsam magam az érintésébe és sose jöjjek fel levegőért. Nem volt lassú alámerülés számunkra, sem szelíd, tétova randik, félénk érintések. Szeretni őt az elejétől, olyan volt, mintha leugrottam volna egy magas szikláról, kétségbeesetten abban reménykedve, hogy ott lesz, amikor megtörik az ugrásom. És aztán amikor a földhöz csapódtam és teljesen egyedül találtam magamban a világban, anyu nélkül, megpróbáltam elfelejteni teljesen ezt a nyarat. Úgy

158

tenni mintha soha nem történt volna meg. Semmi nem állította meg a végtelen szenvedést, a nyomorult bűntudatot és fájdalmat és a gyanút, hogy mindez az én hibám. Aztán ezek az érzések eltűntek, mert nem voltam elég ahhoz, hogy átérezzem őket. Azt hittem, hogy ez az egészséges. Továbblépni. De körbenézve a fotókon, amik körülöttem lógnak nedves vonalban, rájövök, hogy van egy hely a szívemben, ami üres és fagyott azóta. Megdermedt. És most megrepedt. Emerson csak a kezdet volt, az első szilánk keresztülhatolt a védelmemen. Megtörte a kérgemet és most érzem az összes érzelmet, amit régóta figyelmen kívül hagytam: szomorúság és édes örömöt, fájdalmat és megbánást. Még szenvedélyt is. Különösen szenvedélyt. Még mindig izgalomba hoz a száguldást újra megtapasztalni, de egyben meg is rémít. Mert nem számít, mennyire szeretem, amit Emerson tesz velem, tudom, mi következik ezután, amikor teljes sebességgel összeomlok a végén. Ez az az érzés, ami először is bajba sodort, kétségbeesésbe és depresszióba, belesüllyedve a reménytelenség fekete felhőjébe. Laceynek igaza volt abban, amit az első nap mondott, amikor behajtottam a városba: nem kerülhetek vissza oda, arra a helyre. Megesküdtem, soha többé, és komolyan gondoltam. Szóval, hogyan menjek oda Emersonnal és hogyan ne kockáztassam ezt a bukást?

159

Van rá bármilyen mód, hogy ez mellett teljes szívemből szeressem? Észre sem veszem, mennyire telik az idő, amíg egy könnyű kopogás az ajtón emlékeztet rá. Órámra nézve látom, hogy nyolc óra van. Emerson! - Bejöhetek? - szűrődik be a hangja a zárt ajtó mögül. Elvigyorodom. Tanult a hibájából. Az első alkalommal, amikor felkeresett a fészerben, kivágta az ajtót anélkül, hogy várt volna és így tönkretett egy egész tekercs filmet, amit éppen előhívtam. Egyből heves vitába keveredtünk, egészen addig, amíg a falhoz nem nyomott és elfeledtette velem a kárba veszett tekercset. Úgy döntöttem, ez alkalommal nagyobb önmegtartóztatást kell mutatnom. Persze éppen csak néhány órája zokogtam kiborulva a karjai között, de nem adhatom magamat ki teljesen neki. Meg kell játszanom a nyugodtat. - Minden oké! - hívom be végül, fellógatva az utolsó képet száradni. Kinyílik az ajtó és betör egy keskeny fénycsík, mielőtt Emerson gyorsan becsukja magam mögött az ajtót. Egyedül vagyunk a sötétben, csak a biztonsági fény izzik vörösen. A pulzusom kihagy annak láttán, ahogy teste parancsolóan kitölti a teret. - Sajnálom, elvesztettem az időérzékemet. - Kérek gyorsan elnézést. Körbenéz a száradó fénykép között. - Találtam néhány régi filmet - magyarázom zavartan. - Úgy gondoltam, jól lenne, ha...

160

- Emlékszem erre. - Áll meg Emerson egy minket ábrázoló fotó előtt, amin a fényképezőt magamtól eltartva arcunkat fotózom. Be vagyunk bugyolálva pulóverekbe és sálakba. Az ég felhős a háttérben. - Kimentünk a tóra, és egész úton hazafelé esett. - Meg kellett állnunk az út mellett, annyira zuhogott. Visszagondolok arra a viharos délutánra. - És a kocsiban vártunk. Emerson halkan felnevet. - Nem a várakozás volt minden, amit csináltunk. Érzem, ahogy elpirulok. Bárki megláthatott volna ott bennünket, félmeztelenül, zihálva, de nem érdekelt. Emerson arrébb megy és megfog egy másik fényképet. Karja súrol engem, és én levegőért kapkodok. Légzésünk szinte visszhangzik a csendben, látom a szája szélén görbe mosolyát. Francba. Ennyit arról, hogy játszom a nyugodtat. Tudja, hogy mit tesz velem. Tovább nézegeti a fotót, amíg én várok. Gyomrom csomóban van. Bizonytalan vagyok, hogy mit kellene tennem. Egész bensőm sikít, hogy ragadjam meg és hanyatt-homlok ugorja újra fejest az extázisba, de ő nem ér még hozzám… legalábbis nem szándékosan. A szívem összefacsarodik a félelemtől. Gondolt rá másodszorra is? Vagy a raktárban történtek kielégítették a kíváncsiságát és a vágyát? Talán, anélkül, a vakító vágy nélkül, úgy gondolja, rossz ötlet előrángatni a múltat. - Milyen volt a meló? - fecsegek, kétségbeesve próbálom kitölteni a csendet. - Minden rendben volt?

161

Emerson figyelmen kívül hagyja a kérdéseimet és végül felém fordul. - Jó látni téged ide visszatérni. - Tekintete fogva tartja az enyémet, szemei árnyékok a sötétben. - Mindig is imádtalak figyelni. Amikor elemedben vagy. Lélegzetért kapkodva pislogok. Hirtelen emlékszem, ahogy Emerson mögöttem van, amikor a munkapad fölé hajolok, keze bebarangolja és ingerli a testemet, amíg már nem bírom tovább és otthagyom a képeket édes, forró szájáért ajkaimon. Itt, ebben fészerben adtam oda neki magam teljesen először. Semmi félelem, csak éhség. Nem gondoltam, hogy érezhetek olyan kielégülést, mint amikor rám nehezedett, mélyen érezve őt magamban. Látom a szeme villanásából, hogy ő is emlékszik. Emerson tesz egy lépést felém, egyik ujjával megérinti a számat. Tekintete az enyémbe fúródik, mint a mágnes, úgy vonz, ajkamon halk zihálás tör elő, ahogy nyelvem megérinti ujjbegyét. Durván levegőért kapkod, majd gyengéden mélyebbre tolja ujját a számban. Elviselhetetlenül erotikus. Megborzongok, érzem, ahogy eláraszt a forróság a combjaim között, de nem fordítom el a tekintetem. Ajkaimat összezárom az ujján és szopni kezdem. Egy nyögés tör belől fel. - Bassza meg, Jules! Nem tudok tovább várni. Érte nyúlok, lehúzom a fejét és keményen, forrón és éhesen megcsókolom. Neki tántorodik a munkapultnak, karjai szorosan körbefonnak, teste, mint az izmok finom fala csapódik az enyémhez. Szájába nyögök, belemarkolok a hajába, majd kezeimet kemény vállaira csúsztatom. Már nedves vagyok, és készen állok, szinte sikítok

162

az ígért beteljesedéstől, amit testünk ma korábban már átélt… pokolba is, az ígérettől, amit testem már négy hosszú éve vár, az ágyban feküdve éjszaka, elképzelve, hogy az ujjaim az övéi, hogy ő van bennem. Sliccéhez nyúlok, de Emerson hirtelen eltol magától. - Hú - zihál, levegőért kapkodva. - Állj meg. - Félretol és eltávolodik néhány lépést, olyan messzire, amennyire képes az apró fészerben. Egyedül maradtam, kifulladva, és csak az üres tér van ott, ahol a teste volt. - Meg kellene... - Gesztusai olyanok, mintha alig várná, hogy távol legyen tőlem. A szégyen forrósága önt el. Nem akar engem. - Én... én sajnálom - dadogom. Meg akarok halni, nyílna meg alattam a föld és nyelne el. Ó, Istenem, mégis mit gondoltam? Gyakorlatilag majdnem levetkőztettem és a földre taszítottam. Biztos azt hiszi, hogy egy tüzelő szuka vagyok, akit meg sem fektettek az elmúlt években. - Azt hittem... hogy te... Bassza meg. Megalázva a mosogatónak dőlök. Öljenek meg most. - Csak menj el - mondom halkan és elfordulok. - Nem kívánsz. Felejtsd el, hogy ez valaha megtörtént. - Mi? Nem, nem így gondoltam! - Egy pillanat múlva Emerson már ott áll mellettem. - Jules, nézz rám. - Hüvelyk és mutatóujja közé veszi az arcom és finoman maga felé fordítja a

163

fejem, nincs más választásom, mint ránézni. - Nem arról van szó, hogy nem kívánlak. Picsába, semmi másra nem tudok gondolni napok óta, mint hogy letépem a ruháidat és eszméletlenre keféllek. - És mi tart vissza? - villantom rá tekintetem. - Nem értem. Emerson óvatosan elvigyorodik. - Azt hitted, csak besétálok ide és rádoblak a pultra? - Hát igen! - kiáltom zavartan. Elneveti magát. - Azért jöttem ide ma este, hogy elvigyelek valahova. Rábámulok. - Mint egy randi? - Igen. - Most Emersonon van a sor, hogy zavarba jöjjön. Azt mondtad, hogy beszélnünk kell, és... én nem akarom, hogy azt hidd, hogy csak szexet akarok tőled. - Nem, azt én akarom - válaszolok, és újra elpirulok. Merészen rám vigyorog. - Hidd el édesem, sokba kerül, hogy nem vetkőztetlek le most azonnal. De terveim vannak. Szóval, ha nem tudod távol tartani magad tőlem a meglepetésedig... Megpróbálom válaszolom mosolyogva a megkönnyebbüléstől. Minden rendben van. Nem csesztem el. De nem ígérek semmit. - Megteszi. - Emerson kinyitja az ajtót és tarja, amíg ki nem megyek én is. - Kezdődjön a műsor.

164

Tízedik fejezet Fordította: pepermill Emerson vár, amíg megmosakszom, aztán elindulunk. A lenyugvó nap fényében látom, hogy ő is készült, frissen borotválkozott, nedves haját hátrasimította, kék pólót visel farmerrel, ami kiemeli barnaságát, és amitől szeme olyan kéknek tűnik, mint a mély medencék kristálytiszta vize. Kisimultnak látszik, és halálosan gyönyörűnek. Elég jónak, hogy végignyaljam. Újra. Elérek a kocsihoz, de ahogy nyúlok az ajtóért, elém vág, hogy kinyissa. Majd a kezét nyújtja, hogy besegítsen. - Még nem mondtam - teszi hozzá, miközben beszállok. - De tényleg gyönyörű vagy ma este. Elpirulok. - Nagyjából három percem volt a zuhany alatt. Mutatok rá a tényre. Olyan gyorsan kapkodtam a szobában, hogy csoda, hogy sikerült a nyári ruhámat nem fordítva felvenni. - Na és? - hajtja le a fejét Emerson és egy puha csókot ad az ujjaimra. - Mindig csodálatosan nézel ki. Becsapja az ajtó és körbe megy a vezető oldalhoz, én meg próbálom a pironkodásomat kontrollálni. Pillangók röpdösnek a gyomromban, és úgy érzem, újra tinédzserek vagyunk, és ő értem jött, hogy felvegyen az első randinkon.

165

Nem mintha valóban csináltuk volna ezt a "randizás' dolgot, emlékeztettem magam. Az éjszaka egy részét a hátsó ülésen töltöttük. - Szóval hova megyünk? - kérdezem, ahogy Emerson hátratolat. Rám vigyorog. - Meglepetés. - Még egy kis iránymutatást sem adsz? - vágok egy fintort, mire ő felnevet. - Nem. Türelem. Most rajtam a sor, hogy nevessek. - Azt hiszem, rájöttem, hogy ez nem egészen az én világom. Legalábbis nem veled. Teszem hozzá, majd azonnal leszidom magam az őszinteségért. Valami legbelül bennem még mindig nem akarja vele tudatni, hogy olyan hatást gyakorol rám, mint még soha senki. De úgy tűnik, Emerson nem veszi észre véletlen vallomásomat. Vagy ha mégis, nem bánja. - Hidd el - helyezi karját ülésem támlájára, ujjainak érintésétől a nyakamon borzongás fut végig rajtam. - Nem te vagy az egyetlen, aki nehezen kontrollálja az ösztöneit. Már elképzeltem összes módot, hogy hogyan foglak kielégíteni ma este. Alig kapok levegőt a szavaitól, érezem, ahogy a vágy elhatalmasodik bennem. Felé fordulok és elkapom a pillantását, az éhség a szemeiben szinte keresztülhatol rajtam. Megáll egy kereszteződésben és felém nyúl, megízleli az ajkaimat, elolvadok a csókjától, ahogy nyelve átsiklik a számba. Amikor a csók igazán elmélyül, Emerson elhúzódik. Az út felé fordul és visszacsúsztatja kezét a kormányra.

166

- Francba - káromkodja el magát. - Megfogadtam, hogy nem teszem ezt. - Mit? - kérdezem aggódva. - Letámadni, mint egy vadállat. Próbálok romantikus lenni, emlékszel? Megkönnyebbülten sóhajtok. Édes, ahogy próbálja a kezeit távol tartani tőlem, amikor az egyetlen, amit akarok, letépni róla a pólót és végignyalni az istenien izmos testét. - Oké, akkor kössünk egyezséget - értek vele egyet. - Nincs letámadás az este végéig. Emerson vet rám egy oldalpillantást. - Megfordulhatnék, és azonnal hazavihetnélek, és akkor az lenne az este vége. - Oké, akkor éjfélig - nevetek fel. - Addig távol tartjuk a kezeinket egymástól. Rendben? Emerson egy megkínzott sóhajt hallat. Egy vággyal teli pillantás után bólint. - Rendben. De nem azért, mert ezt szeretném... - tekintete gyengéd és komoly. - Amit mondtál korábban... - Hagyjuk! - tiltakozom gyorsan megalázottan. - Soha ne hidd, hogy nem kívánlak. Emerson félrehúzódik az út mellé és szorosan megragadja kezemet. A szívem ugrik egyet, ahogy erős és forró pillantása szinte éget. - Mindig is akartalak, Jules. Még akkor is, amikor gyűlöltelek, még akkor is, amikor azt kívántam, hogy sose lássam újra az arcod. Még mindig elveszítem az eszem, ha arra gondolok mit tettem, amikor visszajöttél. - Szünetet tart. Amikor újra beszélni

167

kezd, a hangja durva és érdes, mintha kényszerítenie kellene magát, hogy beszéljen. - Mindig is akartalak, Juliet. Ez az érzés kibaszottul biztos, hogy ki fog nyírni, de soha nem fog abbamaradni. Emerson sebességbe rakja az autót és elindul, de én még mindig döbbent csendben ülök. Birtoklást és véglegességet árasztó szavai a fejembe keringenek. Tudom, hogy nem akar így érezni, olyan teher vagyok, amit nem akar cipelni és bár egy részem ugyanezt érzi, és ez szomorúsággal tölt el. Ez az, amit egymásnak jelentünk? Egy átok, amit nem lehet megtörni? Emerson a kikötő felé kanyarodik. Gyorsan elnyomom a félelmet magamban és ragyogó mosolyt varázsolok az arcomra. Bármi is folyik most köztünk, próbál úriember lenni, randira vinni, és beszélni erről az egész káoszról. Nem fogom ezt most tönkretenni azzal, hogy túlbonyolítom. Kimászok a kocsiból és körbenézek. A kikötő máshogy néz ki, mint mikor utoljára láttam a bulin. A hajók csendesen ringatóznak végig a rakparton, az esti óceán néma és mozdulatlan. - Gyere. - Emerson kinyújtja a kezét, így követem az egyik dokk felé, melynek végéhez egy hajó van kikötve. Egy vitorlás, régi, de remek állapotban van, apró lámpások vannak felfűzve rá, kék vitorlája van és polírozott, világos fa fedélzete. A szám is tátva marad. - Ez a tiéd? - kérdezem megdöbbenve. Emerson büszkén bólint. - Meg van már néhány éve. Elég rossz állapotban volt a kislány, de aztán apránként rendbe

168

raktam... Tudom, hogy nem valami fényűző - teszi hozzá öntudatosan, - de megbízható, és rengeteg hely van rajta. - Szerintem ez fantasztikus - mosolygok. - Engedély kapok, hogy a fedélzetre lépjek? - Arra akár fogadhatsz is. - Emerson megint olyan parázsló pillantást vet rám, hogy belül szinte kocsonyássá válok. Kapkodva szedem a levegőt, ahogy követem a hajóhídon át a fedélzetre. Aztán megpillantom a hajó oldalán lévő feliratot és újra eláll a lélegzetem. Jaybird. A becenevem. Az apró tetoválásomról kaptam. A szívem reménykedve dobog. - Nem hiszem el, hogy rólam nevezted el a hajót... Zavartan köhög egyet. - Nos, úgy gondoltam, illik rá. - Majd ördögien rám vigyorog. - Egy makacs kis ribanc, de miután egyszer ráraktam a kezem, beállt ő is a sorba. - Hé! - játékosan rácsapok a karjára. Nevetve eltűnik a szemem elől. - Hadd mutassam meg. Emerson megmutatja a motort és a kötélzetet, majd az apró kabint a fedélzet alatt egy keskeny emeletes ággyal és egy kicsi konyhával. - Ez csodálatos - kiáltok fel, ahogy körbenézek a helyen. Minden tökéletesen ide illik. - Habár nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy apró emeletes ágyon alszol. Megfordulok, és hirtelen azon kapom magam, hogy veszélyesen közel állok Emersonhoz.

169

- Elég nagy - mormolja, mire újra elpirulok, ahogy ránézek az ágyra. Azon tűnődöm, hány lányt hozott a fedélzetre, de aztán gyorsan elnyomom ezeket a gondolatokat. Én vagyok itt most vele, és ez az, ami számít. Újra fent a fedélzeten Emerson eloldoz bennünket a dokktól, beindítja a motort és lassan kikormányoz bennünket a kikötőből az öbölbe. - Arra gondoltam, hogy keresünk egy strandot és ledobjuk ott a horgonyt - mondja a kormány mögül, ellenőrizve közben engem is. - És piknik vacsorázunk. - Piknikre készültél?- A szemeim kikerekednek. Tudom, hogy Emerson változott, amióta utoljára láttam, de akit én ismertem, még egy szelet pirítóst is alig tudott volna elkészíteni. - Ne aggód, - nevet fel a döbbenetemen. - Garrett csomagolt nekünk sült csirkét és paradicsomsalátát a konyháról. - Húúú - megkönnyebbült, eltúlzott sóhaj szakad ki belőlem. - Már aggódtam. Távolodunk a parttól, a város fényei most kezdenek ragyogni a sötétedő ég kontrasztjaként. A szél felerősödik, így kikapok egy kardigánt a táskámból, és leülök a hajó hátuljában, ahonnan Emersont figyelem a kormány mögött. Nyugodt és magabiztos, beállítja a sebessége, ellenőrzi a navigációt és a műszereket. A teste szilárd és erős az alkonyatban, és van valami eszméletlenül szexi abban, ahogy teljes ellenőrzése alatt tartja az utunkat. Megfordul, és rajtakap, ahogy őt figyelem, mire elmosolyodik. - Emlékszel arra a vitorlásra, amin kivittelek?

170

- Arra a roncsra? - nevetek fel az apró, öreg hajóra gondolva, amit az egyik délután kölcsönkért, hogy ki tudjunk menni vitorlázni az öbölbe. Megrázom a fejem az emlékektől. - Azon a valamin annyi lyuk volt, hogy meg vagyok lepve, hogy nem merültünk el a öböl közepén. - Én is - vigyorog Emerson. - Próbáltam lazán viselkedni, de csak arra tudtam gondolni, hogy nem fulladhatok, meg mielőtt újra ne látnálak meztelenül. Nevetek, miközben átkarolom magam. Emerson észreveszi és kihalász egy kabátot az egyik ülés alól. - Mindig fázol - dörmögi, miközben a vállaimra teríti a dzsekit. Pislogok és belélegzem az illatát, ami keveredik a sós tengeri levegővel. Tekintetünk egymásba kapcsolódik, és tudom, hogy az jár a fejében, hogy éjfél a határidő. A francba, hosszú este lesz... Emerson bánatosan rám mosolyog, majd visszamegy a kormányhoz. Visszaülök a helyemre és próbálok a gyönyörű tájra fókuszálni… ahelyett a remekmű helyett, ami pont itt áll előttem. Ahogy körbehajózunk az öbölben, a szürkület tovatűnik és az ég sötét lesz, a partvonal sötét árnyat vet a vízre. Hagyom, hogy a hullámzás keresztül áramoljon rajtam, csodálkozva közben, hogy ennyi év után itt vagyok Emersonnal. Újra. Magamban mosolygok. Nem törődöm az érzelmekkel és bizonytalan táncukkal a fejemben. Ma este csak vele akarok lenni, itt az óceánon, távol a szárazföldtől és az összes komplikációtól, amik a parton várnak. - Min mosolyogsz? - kérdezi tőlem.

171

Felnézek és látom, hogy engem figyel, kötekedő arckifejezéssel. - Ezen - vonom meg a vállam zavartan. - Rajtad. Rajtunk. - Gyorsan rájövök, hogy hibát követtem el, és próbálok javítani. - Nem, tudod, rajtunk, hogy itt vagyunk most... Ez... jó, csak ezt akartam mondani - dadogom elpirulva. Remélem, Emerson nem borul ki, vagy nem gondolja, hogy ügyet csinálok belőle. Tisztában vagyok vele, hogy egy randi nem jelent még kapcsolatot. - Jó. - Valami van az arckifejezésében, egy árnyék, mintha rossz emlékek jutnának eszébe, de aztán eltűnik, és ő megint azzal az intenzív pillantásával néz engem, amitől alig kapok levegőt. Lepillant, hogy ellenőrizze az óráját. - Még három óra mondja sötét vigyorral. - És megígérem, hogy a "jó" lesz az utolsó szó, ami eszedbe fog jutni. - Ez kicsit beképzelt, nem? - ugratom. - Inkább, rohadtul igaz - vág vissza Emerson vigyorogva. Még eddig senki nem panaszkodott. Felnevetek. Valahol érzem, hogy őrület, hogy ezen viccelődünk, arról, hogy megint lefekszem vele, amikor tudom, hogy ez le fogja rombolni az önuralmam és az ítélőképességem utolsó bástyáját is… de mégis, valami annyira könnyű ebben, ez a természetes ugratás, mintha mindig is így nevettünk és beszélgettünk volna együtt. Mintha soha nem lett volna közöttünk sötétség. Gondolataimat korgó gyomrom zavarja meg, emlékeztetve, hogy órák óta nem ettem. Tényleg ma reggel volt, hogy nyomorúságosan és másnaposan Laceyvel reggeliztem a városban? Emersonnak is hallania kellett, mert nevet.

172

- Majdnem ott vagyunk. Még nagyjából öt percig hajózunk, amíg el nem érünk egy félreeső öblöt. Gyönyörű a hely, védve van a part többi részétől egy kiálló sziklával. Emerson leállítja a motort, így csak sodródunk, lebegve az esti dagállyal. Hozza a kosarat, a takarót és a párnát, kipakolva a fedélzeten, mint egy igazi pikniknél. Megnyugszom és kényelembe helyezem magam, ő pedig átad egy sört. - Tósztot kellene mondanunk - mondom, feltartva az üveget. - Mire? - kérdezi. Hirtelen lefagyok. Akármint is mondanék, hamisnak tűnne. Tósztot kellene mondanom az új kezdetre? A múltra? A továbblépésre? Egyik sem hangzik helyesnek. - Mi lenne, ha a váratlan újraegyesülésekre innánk? - sugallja, amikor nem válaszolok. Veszek egy gyors, megkönnyebbült lélegzetet. - Akkor a váratlan újraegyesülésekre - ismétlem, és hozzákoccintom az üvegemet az övéhez. Emerson kicsomagolja a kosarat és hamarosan neki is állunk a finom ételeknek. Könnyedén beszélgetünk - egyszerű, konfliktusmentes témákról, mint például, hogy hogyan töltöttem az elmúlt éveket, merre utaztam, hogy megy az iskola. - Nem kell már visszamenned a suliba a záróvizsgáidig? ráncolja Emerson a homlokát, amikor a nem hivatalos tanulmányi szabadságomról beszélek.

173

- A tényleges vizsgákig nem kell - válaszolok. - Elhoztam az összes könyvemet, és csak néhány kredit kell a diplomához. - És aztán? - félredönti a fejét, ahogy rám néz. Lesütöm a szemeimet és kínosan megrándítom a vállamat. Nem tudom. Azt hittem, mindent kitaláltam - magyarázom. Washingtonba költözöm Daniellel. - Daniel - ismétli lassan Emerson. - Szóval, ez a neve. Belém hasít a bűntudat. Két évig voltam azzal a sráccal, és úgy néz ki, már meg is feledkeztem róla. De Emerson ezt tette velem, elfelejtetett velem mindent a világból, mintha mindig is csak egymás számára léteztünk volna. Megrázom a fejem és próbálok összpontosítani az előttem ülő férfira. Türelmesen várja, hogy válaszoljak. - Egyébként azt hiszem, hogy ennek most vége... - dadogok, most először felismerve, hogy nem csak Daniellel való kapcsolatomat dobom el, amikor szakítok, hanem az összes tervemet is. A lakásomat, a munkámat, a költözést... Hónapig tudtam, hogy pontosan mi is vár rám a diploma után, de most? Most csak egy üres lapot látok. És ez a frászt hozza rám. Kortyolok egyet szorongásomat.

a

sörömből,

hogy

elfedjem

a

- És mi a helyzet veled? - kérdezem vidáman. - Soha nem gondoltál arra, hogy beköltözz a városba? Emerson az óceán felé néz, majd lassan megvonja a vállát. Igazán soha nem volt választásom. Úgy értem, Britnek és Ray Jaynek szüksége van valakire, aki vigyáz rájuk. - De most már felnőttek - mutatok rá a tényre.

174

Felhorkan. - Ez vitatható. Brit még mindig a lakásomban lakik. Állandóan azt mondogatja, hogy elköltözik és keres egy új helyet, de... aztán ez sose történik meg. Elszégyellem magam, amikor eszembe jut, ahogy besétál a raktárba. - És mi van anyukáddal? - kockáztatom meg a kínos kérdést. - Ő... ? - dadogom. - Józan? Tiszta? A faszt! Emerson arcán újfajta keménységet látok, és a szívembe fájdalmat érzek szenvedése miatt. - Felbukkan néhány évente teszi hozzá keserűséggel a hangjában. - Elmondja, hogy mennyire sajnálja, mennyire vissza akar jönni, elkezd szervezkedni. - Talán ezúttal komolyan gondolja - suttogom. - Mindenki megérdemel egy második esélyt. - Ó, igen? - Emerson tekintete elkapja az enyémet és hirtelen már nem beszélünk többet az anyjáról. Fogva tartja a pillantásomat, tekintete sötét és elszánt, és újra látom azt az árnyékot átsuhanni az arcán, mintha a múlt visszakúszna közénk, bármennyire is próbáljuk az öbölben hagyni. Nagyon nyelek, majd bólintok. - Néha az emberek hibáznak folytatom halkan, minden bátorságomat összegyűjtve. - De ha megbánják, és helyesen akarnak cselekedni, akkor talán megérdemelnek egy esélyt. Megmagyarázni, hogy miért tették és rendbe hozni a dolgokat. - Te tényleg azt hiszed, hogy a kifogások megváltoztatnak bármit is? - Emerson arckifejezése fájdalmas, de ugyanakkor

175

egy pillanatra látom a sebezhetőséget is, és a szívem nagyot ugrik ettől repedéstől a páncélján. - Mindenkinek van indoka. - A szívem őrült iramban ver az idegességtől. - Honnan tudod, ha meg sem próbálod? Kiissza a sörét, és félredobja az üveget. Kinyitja a száját és egy pillanatra találkozik a tekintetünk, valami lebeg köztünk a levegőben, az érzelmek töredékei és az igazság, amiről soha nem beszéltünk. Emerson szája fájdalmas, komor vigyorba torzul. - Vannak dolgok, amelyek nem érdemelnek bocsánatot. Teste most már feszült, várakozik, és érzem a fájdalom szúrását és a megbánást, ami eláraszt. Körmeimet a tenyerembe kell vájnom, hogy nehogy hangosan vegyem a levegőt a rémülettől. Ez az, amit gondol rólam, vagy még mindig az anyjáról beszélünk? Nem tudom, mit mondjak neki, még csak azt sem tudom, hol kezdjem. Szükségem van valami magyarázatra, hogy miért szakított évekkel ezelőtt, de hogyan kérdezhetem meg ezt, amikor az igazság lehet rosszabb, mint amit valaha is elképzeltem? Van egyáltalán bármi is, amit ha elmond nekem, attól minden rendbe jön? Nyomorúságosan összeszorítom az ajkaimat. A csend elhúzódik, elviselhetetlen, ahogy csak a hajó finom ringása hallatszódik a hullámokon. Aztán Emerson rám néz a takaró felett. - Miért jöttél vissza? - kérdezi. - Mondtam már. - Lenézek, hangom gyenge. - Apám tönkre ment, azt akarja, adjuk el a házat.

176

- Baromság - átkozódik. - Küldhettél volna mást is, hagyhattad volna az egészet. De te visszajöttél. Miért? A fedélzetre nézek, az óceánra, mindenre, csak rá nem. - Nem bízhattam másra, hogy összecsomagoljon. Az emlékek... - Ne hazudj nekem! Egy hirtelen mozdulattal félresöpri a tányérokat és a dobozokat. Megragadja mindkét karomat és olyan közel húz magához, hogy nincs más választásom, mint ránézni. Belenézni abba a gyönyörű kék mélységbe, ami olyan sötét és meggyötört, ahogy még sose láttam. - Hagyd abba a baromságot, Jules! - Szorítása erős a bőrömön. - Mond meg miért jöttél vissza. A szívem a torkomban dobog. Próbálom visszanyelni a zokogásomat. Igaza van. Azt mondogattam magamnak és mindenki másnak is, hogy itt kell lennem. Nincs más választásom. De ez nem igaz, nem tudtam távol maradni. Nem akartam. - Mond el, Jules! - Emerson hangja kétségbeesésbe fordul. Pillantása is kétségbeesett, szinte könyörög a válaszért, amit én félek beismerni. De be kell ismernem. - Miattad! - kiáltok, hangom visszhangzik a csendben. Mindig is miattad volt minden! Egy pillanatra csodálkozás villan át az arcán, aztán közelebb húz magához, és kétségbeesetten megcsókol. Teljesen elveszek.

177

Emerson úgy csókol, mintha vége lenne a világnak, mintha ez lenne az utolsó pillanat az életünkben és semmi mást nem akarna, mint teljesen birtokolni engem. Nincs benne a múlt megbánása, vagy szívfájdalom, semmi, csak az ajkunk, az összefonódott nyelvünk, karjainak erős ölelése, ami szorosan körbezár, mellkasához préselve. Semmi ilyet nem éreztem még korábban. Olyan, mintha az érzések szökőárként törnének át rajtam, és nincs más választásom, mint sodródni, egyre mélyebbre zuhanni bódító ízében. Megragadom a pólóját és belekapaszkodom, az összes aggodalmam és bizonytalanságom feloldódik egy pillanat alatt nyelvének éhes kutatásától. Érzem keze perzselő érintésének lángoló nyomát bőrömön, ahogy lefektet a kemény fedélzetre. Letépem róla az inget, lábaimmal átkulcsolom a derekát, testem felfelé ível, ahogy rángatja a vékonypántos nyári ruhámat, majd a fejemen keresztül lehúzza rólam, feltárva engem az éjszakának. Zihálok, ahogy a hideg levegő a csupasz bőrömet éri. Arcát beletemeti nyakam mélyedésébe, a gyönyör éles sugarait okozva testemben minden egyes csókjával. Elektromosság pattog, forróság és nedvesség önt el a combjaim között, ahogy szívja és harapja a kulcscsontom ívét és lefele halad a mellemig, szája meleg és követelőző a bőrömön. Ó, Istenem, Igen! Keze becsúszik a lábaim közé, testem ívben emelkedik az érintésétől, felnyögök, ahogy ujjai simogatnak és ingerelnek a bugyimon keresztül. Az érintésétől reszketek, a nyers érzések szinte szikráznak bennem, de akárhányszor nekifeszülök a kezének, visszatart, könnyedén súrolva a szövetet az

178

ujjbegyeivel, amíg már fájdalmasan vonaglok, felkiáltva a csalódottságtól. Emerson felemeli a fejét és rám néz azzal a sötét, burkolt pillantásával, mintha játszana velem. Szótlanul könyörgök a szemeimmel, zihálok, amíg végül durván széttárja a combjaimat. Gyorsan, birtoklóan megsimogat, mielőtt egy ujját mélyen elsüllyeszti bennem. Felkiáltok, megemelem a csípőmet, ahogy elkezdi ritmusosan mozgatni az ujját. Eszemet veszítem ujjának gyors lökéseitől, nyelvének érintése villámként hasít végig rajtam, ahogy feje a melleim felé halad, és ahogy szája a mellbimbómhoz ér. Közelebb. Keményebben. Most. Ringatom magunkat és keményen a kezének lököm magam, ahogy szája a melleimet kínozza. Még egy ujját belém süllyeszti. A világ elhalványul. Még az óceán is eltűnik, a vér dobolása harsog a fülemben és szívverésem viharaként tombol. Emerson ujjai feszítenek belül, megharapom a vállát, esztelenül belezuhanva a sötét, fenséges élvezetbe, mint egy megszállott. Túl vagyunk most már az érzékenységen vagy az ugratáson, zihálunk és karmoljuk egymást, harcolunk az irányításért. De ez nem csak harc. Emerson egyetlen mozdulattal újra rám gördül, csapdába ejtve ezzel. Fejét elhúzza a melleimtől, a hideg levegő felváltja szája mellegét a mellbimbómon. Felkiáltok, és megfeszülök, ahogy letépi a bugyimat. Tejesen meztelenül, kitárulkozva, levegőt kapkodva fekszek a fedélzeten.

179

Lenéz rám, tekintete végigsöpör a testemen, szemeiből vad önfeledtség sugároz. A határon van, lassan teljesen elveszíti a fejét, és érzem az erőt magamban, hogy én fosztottam meg az utolsó védelmétől. Egy pillanatra ott egyensúlyoz felettem, lélegzetünk egyenetlen zihálásként tör belőlünk elő, aztán lecsúszik a testem mentén és megragadja a térdeimet, széttárja a lábaimat és a nyaka köré rakja őket. Lehajtja a fejét és száját rám tapasztja, hosszában végignyalva combjaim között. - Ó, Istenem! - tör ki belőlem, hallom, hogy nyögésem az egész öbölben visszhangzik, ahogy nyelve a legérzékenyebb pontomon köröz, majd elmerül bennem. Ez az! Újra végig nyal, miközben ujjait belém mártja, és ahogy mindezt folytatja az utolsó összefüggő gondolat is elveszik a fejemben. Olyan ritmusban izgat a nyelvével, ahogy ujjait mozgatja bennem, a lökéshullámok egyre közelebbiek és erősebbek, nekifeszülök a szájának, kétségbeesve minden egyes új nyalás, szívás és döfés által keltett finom dörzsöléstől. Emerson elhúzódik, mire újra felkiáltok, ezúttal elkeseredett frusztrációval a hangomban. Megragadom, pihegve a megváltásért, de félresöpri a kezem és egy gyors mozdulattal odaszegezi a csuklóimat a fedélzethez, így csapdába kerülök, tehetetlenül alatta. Tekintete egyenesen rám szegeződik, pillantása vad és lángoló vággyal teli. Küzdök a szorítás ellen, gyűlölve a köztünk lévő teret. Szükségem van újra a szájára magamon, de Emerson továbbra is felettem marad, csuklóimat fájdalmasan a deszkának nyomva. Engem néz, állkapcsát összeszorítja, testének minden izma kemény és megfeszül, ahogy felettem egyensúlyoz. Elérhetetlenül. Vonaglok az acélos fogásában.

180

- Kérlek - zihálom, nem törődve azzal, hogy szinte könyörgök. Most, ebben a pillanatban, bármit megtennék, hogy magamban érezzem, minden kibaszott dolgot, amit valaha is kérhetne vagy követelne tőlem. Mindenemet odaadnám, hogy még egyszer megkapjam. - Kérlek, Emerson! - nyöszörgök. - Mit kérsz? - kérdezi hörögve. - Mit akarsz tőlem? - Dugj meg! - tör ki belőlem. Valami megváltozik az arckifejezésében. Szemei vadul megvillannak. Elereszti a csuklómat és a testemet az övéhez szorítja egy mély, torokhangú nyögéssel. Megcsókol, szinte felfalja a számat, ahogy szétnyitom a farmerjét és lejjebb tolom. Kemény és készen áll, ösztönösen érte nyúlok, szélesebbre tárom a combjaimat, már fájdalmasan vágyódva rá, hogy kitöltsön. Rám talál, egyetlen lökéssel belém nyomul, minden ideg és sejt a testemben szinte felsikolt az élvezettől. Szent Isten! Egy kiáltással hátra hanyatlok, körmeimmel a hátát karmolom, hullámozva, ahogy lökéseihez igazítom a mozgásomat, keményen, mélyen és kitartóan csapódik nekem. Kitölt engem, gyönyörű fájdalmat okozva, majdnem darabokra szakít. Még szélesebbre nyílok, mélyebbre húzva őt, és a fájdalom csontig hatoló élvezetté válik, ami végigsugárzik az egész testemen. Emerson a száját a nyakam üregéhez szorítja, kétségbeesetten felnyög, ahogy megragadom finoman kidolgozott fenekét. Vadul lihegek, teljesen elveszve a testünk ritmusában és a sötét vágyban. Ellen tartok, és gyorsan

181

mozgatom a csípőmet, testem súrlódásával újabb szikrákat gyújtva, de ez sem elég. Az ereim belülről viszketnek, egy édes lüktetés van a véremben, Emerson farkának mindegy egyes kemény lökése egy feszesebb, szakadatlanul emelkedő érzést okoz bensőmben. Belekapaszkodom, a határon vagyok. Zokogok a vágytól, közel vagyok a beteljesüléshez, de tehetetlenül egyensúlyozok a szakadék szélén. Emerson gyorsabban mozog, teste kemény, tele feszültséggel, légzése nehézkes és kétségbeesett. - Jules - nyög fel. Válaszul én is kétségbeesetten nyöszörgök, fejemet a deszkán hátrahajtva. Vakon nézek az éjszakába, kiáltozva a sóvárgástól. Az ég már sötét, csillagokkal teli, úgy tűnik, halványulnak, egyre homályosabbak a vadul bennem forrongó, egyre emelkedő örömmel szemben. - Baby - Emerson zihál, miközben mélyebb lökésekkel elmerül bennem. Egyik kezével megragadja az arcom, kényszerítve, hogy szemébe nézzek. Tekintete rendíthetetlen, éget, miközben teste nyomorult precizitással, szinte elpusztítja az enyémet. Nincs menekvés a pusztítás elől. Beleszédülök, az érzés elsöprő, küzdök az utolsó leheletemig, de szorosan tart, kényszerít, hogy ránézzek, követelve mindent, amit adok. Mindent magamból. Látja a titkaimat, a múlt hazugságait, lemeztelenít. A tekintete egy pillanatra sem ereszti az enyémet, még akkor sem, amikor teste az enyémnek csapódik, és ami kiáltásra késztet a sötét éjszakába. Szorosan be vagyok zárva, foglya a színtiszta

182

érzékelésnek, fájón és mohón, de nem tudok átlendülni, az enyhülés nem elérhető. - Élvezz el nekem - morogja, állkapcsát összeszorítva. Francba, Jules... élvezz el. Most! Utolsó alkalommal is nekem feszül, nyers, torokhangú kiáltása visszhangzik körülöttünk az egész öbölben. Teste megfeszül az enyém felett egy pillanatra, rázkódik a feszültségtől, aztán látom szeme villanását, és arcán az enyhülés első hullámát átsuhanni. Hangtalanul felkiált, remegve belém élvez és kétségbeesett megadása elég nekem is. Megrázkódok, nevét sikítom, kiáltásom keveredik az övével, ahogy az eksztázis vihara végig söpör rajtam, és ahogy hevesen belezuhanok tekintetének sötét kékségébe. Összecsuklunk, végtagjaink összekuszálódnak, izzadtan és összetapadva fekszünk. Aztán, ahogy életem legjobb kibaszott orgazmusának utóizzásában sodródom lélegzetért küzdve, egy gondolat formálódik meg ebben az gondatlan örömben, és borít be a tagadhatatlan igazsággal. Otthon vagyok.

 Amikor reggel felébredek, Emerson nincs ott.

183

Tizenegyedik fejezet Fordította: pepermill Egy ismeretlen, ringató érzésre ébredek, a hullámok folyamatos hömpölygésére a kabinon kívül. Egy pillanatig összezavarodva, csukott szemmel fekszem. Aztán a testem fájdalmára összpontosítok, és minden, ami tegnap éjszaka történt, az élénk és fülledt, zihálós szex képei elárasztanak. Emerson. Emerson és én. Együtt. Úgy dugtunk, mintha az életünk múlna rajta. Felülök a takarón egy sóhaj kíséretében és körbe nézek. Egyedül vagyok az apró kabin keskeny ágyán, a lepedők meztelen testemre vannak tekeredve. Azt mondtam Emersonnak, hogy tuti, hogy nem férünk el mindketten rajta, de ő csak rám mosolygott egy lélegzetelállító és kimerült mosollyal, és a testéhez szorított. Karjaiba zárva, fejemet mellére hajtva, szívverésének állandó ritmusára és a hajó ringására álomba merültem. A kabin üres. - Emerson? - kiáltok érte. Biztosan a fedélzeten van a hajó miatt. Visszahanyatlok az ágyra és elégedetten ásítok egyet. Minden izmomat és ínamat érzem a testemben, a csekély

184

fájdalom a combjaim között eszembe juttatja az összes dolgot, amit csináltunk fent a fedélzeten... és aztán újra, itt az ágyon, kiéhezetten, amíg végül el nem aludtunk. Fekszek egy darabig, álmosan, lustán a kényelmes utóhatások emlékében fürödve. Amikor ismét magamhoz térek, Emersonról még mindig semmi hír. Megnézem a telefonom. Majdnem tíz óra. - Hahó? - hívom újra. Megtalálom a nyári ruhámat a padlón, felveszem és a létrán felmerészkedem a fedélzetre a ragyogó napsütésbe. - Emerson? Körülnézek. Biztosan visszahajóztunk Cedar Cove-ba valamikor még kora reggel, mivel a kikötő egyik dokkjánál horgonyzunk. Azonban a hajó üres. Egy fájdalmas szúrást érzek. Nem hagyhatott itt. Valószínűleg csak reggelit szerez valahol vagy kávéért ment. Biztosan ez történt. Küldök egy gyors sms-t neki. "Hol vagy? Remélem, hozol fánkokat." Aztán visszamegyek a fedélzet alá és felveszem a fehérneműmet a szoba sarkából. Most, hogy már semmi nem vonja el a figyelmemet, visszamászok megint a fedélzetre és leülök a kormány mögé figyelni az autók hömpölygését a városban, és a lassú sürgés-forgást a parton, közben próbálom figyelmen kívül hagyni a növekvő szorongást a mellkasomban. Múlnak a percek. Minden, telefonomra vetett pillantás után növekszik a félelmem. Megpróbálom felhívni, de csak a hangposta kapcsol be. Kinyitom a szám, hogy üzenetet hagyjak, de a szavak a torkomon akadnak. Mit is mondhatnék?

185

"Hol a pokolban vagy? Miért hagytál itt meztelenül és egyedül? Mi rosszat tettem?" Szó nélkül leteszem. A boldogságom eltűnik. Most már nem érzek semmi ilyet, viszont a jeges pánik beszivárog a testembe, és a bizonytalanság sötét forgószele végigsöpör a mellkasomban. Küzdök, hogy nyugton maradjak, és ne vonjak le következtetéseket, de mégsem tudom megállítani a kegyetlenül gúnyos suttogást a fülemben. Itt hagyott. Újra elhagyott. Mint a legutóbbi alkalommal. Rezeg a telefonom, hogy új üzenetem jött. Megragadom és mohón kattintok, hogy elolvassam az sms-t. "Bár. Vészhelyzet. Hívlak később." Várok egy újabb üzenetre, némi bocsánatkérésre, de semmi más nem jön. Ennyi. Oké, próbálom nyugtatni magam. Ez nem rossz. Ha valami történt a bárban, akkor oda kellett mennie, hiszen ő a főnök. Valószínűleg nem akart felébreszteni a tegnapi szexmaratonunk után, ezért hagyott még aludni. Édes, nem? Figyelmes. Próbálom figyelmen kívül hagyni a növekvő rettegésemet és felveszem a szandálomat, magamhoz veszem a pénztárcámat és óvatosan végighaladok a stégen. Csak egy rövid sétára van a Jimmy's, pár tömb, de örülök, hogy lapos talpúban vagyok. Megállok egy kávézónál, és szerzek latte-t, aztán egyenesen bemegyek a nappali homályban fürdő üres bárba. - Hahó? - kiáltok beljebb haladva. Nem úgy néz ki, mintha bármilyen krízishelyzet lenne. A reggelnek ebben a szakaszában teljesen üres a helyiség, szállító ládák vannak a bárpultnál felhalmozva. - Emerson?

186

Kinyílik a hátsó ajtó, meglepődve odafordulok, de csak Garrett az, aki egy tálca sört cipel. - Helló, kölyök - rakja le a tálcát egy morgás kíséretében. - A főnököt keresed? Ma még nem volt itt. Szívem kihagy egy pillanatra. - De mi van a vészhelyzettel? kérdezem halkan ellenőrzésképpen. Talán téved, talán csak most érkezett, és még nem tud róla... - Nincs semmi vészhelyzet - válaszol homlokráncolva Garrett. - Biztos vagy benne? - kérdezem, hangomba kétségbeesés kúszik. Garrett vállat von. - Sajnáltam kölyök, már itt vagyok hét óta, szóval ha történt volna valami, akkor tudnék róla... Letörtnek nézhetek ki, mert elcsendesedik, és félénk pillantást vet rám. - Picsába, beletenyereltem valamibe? - Nem, minden rendben - válaszolom gyorsan. - Az én hibám. Összezavarodtam. Bocs! - dadogom, majd megfordulok és kimenekülök az ajtón a forró reggeli napsütésben. A bőröm felforrósodik, és totál idiótán érzem magam. Persze, hogy nincs semmilyen vészhelyzet, csak béna kifogás volt, hogy megszabaduljon tőlem. Egy pillanatig nézem az extra kávét a kezemben, aztán dühösen a szemetesbe hajítom. Könnyek csípik a szemem sarkát, megpróbálom visszapislogni őket, még csak az kell, hogy sírva fakadjak a bár előtt. Hazudott nekem. Emerson hazudott nekem!

187

Mindazok után, ami történt a múlt este, magamra hagyott és hazudott. Most az isten tudja, merre jár, és ki a fene tudja, hogy mit csinál. Ott állok még egy darabig, lefagyva, aztán elhúzom a telefonomat és elolvasom újra a rövid üzenetet. A szemeim falják a sorokat, olyat keresek, amit korábban nem vettem észre, de az üzenet még mindig ugyanaz. Rövid. Durva. Nemtörődöm. Semmi személyes nincs benne, semmi gyengéd. Mint amilyet egy távoli ismerősének küldene az ember, nem annak a lánynak, akinek a nevét még néhány órával ezelőtt kétségbeesett eksztázisban üvölti. Mi a fenét kellene most tennem? Mintha az univerzum figyelne rám, a mobilom hirtelen elkezd világítani és csengeni. Megragadom, hogy megnézzem a kijelzőt. Magánszám, de a szívem mégis ugrik egyet, ahogy a fülemhez emelem a telefont. - Halló? - szólok bele reménykedve. - Halló, Jules? Egy női hang. Minden idegem romokban hever a várakozástól, gyomrom összeszorul. Visszanyelem a sírást. Igen, én vagyok. - Szia! Itt Hallie. A Kingston Ingatlantól. - Jókedvű hangja lelkesedéstől csöpög. - Hogy vagy? Csak állok ott. Mi is mondhatnék? Nos, nem tudom, Hallie. Most töltöttem egy eszméletlen éjszakát életem szerelmével, de egyedül ébredtem, ő elrohant és ott hagyott egyedül és most úgy érzem, mintha az egész világ rám szakadna.

188

Visszanyelem a választ, és gyengén válaszolok. - Köszönöm, jól. - Remek! - csipogja. - Csak azért hívlak, hogy közöljem a jó hírt: van egy ajánlatunk a tóparti házra! Vér dobog a füleimben. - Tessék? - dadogom, ahogy felfogom szavai értelmét. A ház elkelt? Csak így? - Hát nem nagyszerű? - gügyögi a nő, nem tudva a gyötrelmemről. - Nos, egy kicsit alacsonyabb árat határoztunk meg, én mondtam apádnak, hogy többért adja, de neki sürgős az ügy. Rohanunk megkötni a megállapodást, pedig kellett volna pár hét minden elintézésre! Szédülni kezdek és émelygek. Ott állok és hallgatom Hallie locsogását a határidőről és a felmérésekről, és hogy milyen remek, hogy nekem már nem kell mindezzel foglalkoznom. - Vissza tudsz menni az iskolába! - mondja. - A vevő szerint még a takarítás miatt sem kell aggódnod. Azt hiszem, le akarja romboltatni az egészet, és valami újat építeni, tudod, hogy megy ez. - Le akarja bontani? - hangom megemelkedik az iszonyattól. - Nos, az egy régi ház, de kilátás miatt megéri - folytatja Hallie. - És egyébként, édesem, ki tudsz költözni a hét végére? Nem akarok időt hagyni nekik, hogy meggondolják magukat. - Persze - suttogom halkan. - Amire szüksége van. - Csodál... Leteszem, le vagyok döbbenve. Persze, tudtam már hetek óta, hogy a ház el lesz adva. Apa és Carina értesítettek. De végig volt egy kép a fejemben egy másik

189

családról, akik majd boldogok ott: a gyerekek játszanak az udvaron, a partról hozott homok a nyomukban. Beletelt egy kis időbe, amire a szúrás elmúlt. A képzelődés az új, boldog emlékekről, melyek ott fognak létre jönni a zsindelyes tető alatt tovatűnnek. De lerombolni? A gondolat miatt felfordul a gyomrom. Azután hogy Emerson elhagyott ma reggel, most az érzés, hogy minden, amit szeretek elszakítanak tőlem, és tehetetlen vagyok, hogy megállítsam. Összerezzenek, ahogy rájövök, hogy már egy örökkévalóság óta állok lefagyva a Jimmy's előtt. Megrántom a táskámat a vállamon, és elindulok haza, lefelé az utcán. Gyönyörű reggel van, kék ég, a friss szellő az óceán felől, de belül úgy érzem, hogy egy hurrikánon próbálok keresztül átsétálni. Veszek egy mély lélegzetet, egyik lábamat a másik elé rakom a poros úton, de minden egyes lépéssel csökken az akaraterőm és úgy érzem, mintha az elhatározásom kezdene szétfoszlani. Egy autó dudálva halad el mellettem az úton. - Jól nézel ki, angyalom! Hátrapillantok, pirulva a felismeréstől, hogy pont úgy nézek ki, mint aki szégyenkezve megy haza reggel, a tegnapi ruhájában, az egyéjszakás kalandja után. Megalázottság söpör végig rajtam, karjaimmal átölelem magam és leszegem a fejem, míg a kocsi el nem tűnik. Tovább gyalogolok, visszafojtott könnyeim miatt szúrást érzek a torkomban. Nem értem, miért járatott volna le így, azután, amit átéltünk együtt. Szorosan a karjaiban tartott, éreztem őt magamban, éreztem újra a teljességet, ahogy minden

190

egyes hiányzó darab és törött rész a helyére kerül bennem, biztonságosnak éreztem és tökéletesnek. Úgy éreztem, hazaértem. Azt hittem, ő is ezt érezte. Ahogy a szemei ragyogtak, tele vad érzelmekkel, mintha én lettem volna az, amit mindig is akart a világtól. A gyengédség az arckifejezésében, ahogy rohamozza testem, amitől eláll a lélegzetem, a kábult tekintete, ahogy belém merül, újra és újra... De ahogy visszagondolok minderre, borzongva rájövök, hogy a nevetgélést, beszélgetést és az észvesztő, forró szexet leszámítva, igazából mi nem beszéltünk semmi komolyról. Például a jövőről. Vagy, hogy mi a fene van most köztünk. Mit akar tőlem. Mi a francért törte össze a szívem és hagyott ott néhány évvel ezelőtt. A gyomrom felfordul, ahogy visszaemlékezem néhány nappal ezelőttre, amikor visszajöttem a városba. Minden egyes találkozásnál, minden szónál elöntött a szorongás. Emlékszem, ahogy nem kaptam levegőt. Ő soha nem beszélt érzésekről, csak vágyról. Soha nem mondta, hogy érdeklem, csak hogy le akarja tépni a ruháimat, józan ítélőképessége ellenére. Talán ez minden, amit mindig is akart tőlem. Kérdések kavarognak a fejemben fülsüketítő kórusként, és hamarosan már nem tehetek semmit. Visszaemlékszem arra az egyetlen emlékre, amivel kapcsolatban kényszerítettem magam, hogy soha nem emlékezzek. Arra a napra. Arra a napra, ami elvett tőlem mindent, amit szerettem, ami elszakított mindentől. És soha nem tudtam meg, hogy miért.

 191

4 évvel korábban... A temetés után történt, már hivatalosan is ez volt egész életem legrosszabb napja. Először a szertartás, a teljesen üres közhelyek, aztán a lassú menet a felhős sziklaszirthez. Emerson egész úton csendben volt, de még ha megpróbáltam volna, akkor sem tudtam volna megszólalni. Kinyitottuk az urnát, és néztem, ahogy anya hamvai keverednek a széllel, és az én szeretett, élénk anyukám szétszóródott a semmibe pont a szemeim előtt. Volt utána egy fogadás a házban, de nem tudtam megbirkózni vele. Apám játszotta a megtört szívű özvegyet, mintha nem az ő hibája lett volna. Így fogtam Emersont és órákig autóztunk a semmiben, míg végül valami földútnál kötöttünk egy ligetben, csak néztük, ahogy az eső a szélvédőt veri. És ekkor érte nyúlok. Le vagyok bénulva a gyásztól. Csak azt akarom, hogy újra beletemethessem magam a testébe, kizárva életem tragédiáját az egyetlen emberrel, aki jobbá tehet mindent. Az egyetlen jó dolog, ami még megmaradt nekem. Ő azonban eltol magától. És amikor szembe fordul velem, a tekintete üres, mintha idegen lenne. - Nem tudom ezt az egész szart kezelni, Jules. Szavai belém hasítanak, minden szótag, mint egy éles penge hatol a szívembe. Kábultan bámulok rá. Nem is értem, hogy ez most hogy jön ide. Az összes nap közül, pont ma? - Ez az egész... túl sok nekem. - Emerson félrenéz. Kezével beletúr a hajába, majd a kormányra csap vele. - Bassza meg! Nem tudom, hogy csináljam. - Mit hogy csinálj? - suttogom rémülten.

192

Emerson az utolsó szilárd pont, amibe kapaszkodhatom, és egyszerűen nem hiszem el, amit hallok. - Ezt. Te, ezzel az érzelmi faszsággal. - Tesz egy széles mozdulatot, de még mindig nem néz a szemembe. - Azt hittem, ez csak egy nyári dolog. Én nem ezt akartam. Kapkodom a levegőt a megdöbbenéstől. - Te nem ezt akartad? Baszd meg! - üvöltöm. - Szerinted én ezt akartam? Az anyám most halt meg. Meghalt! És te nem ilyesmit akartál? kiabálásom nyomorult zokogásba fullad. Emerson tekintete megállapodik a kocsin kívül. - Én csak azt mondom... A nyár véget ért. - De... nekünk voltak terveink… - Úgy érzem, a világ elhomályosul. Szédülten zuhanok, és nincs többé senki, aki elkapjon. - Azt mondtad, itt maradhatnék a városban veled. Dolgoznék és beadnám a jelentkezésemet egy művészeti iskolára jövőre. Együtt lennénk. Megígérted! Emerson megvonja a vállait. - Azt hiszem, meggondoltam magam. Támolygok, amikor végre újra felém fordul. A szemei teljesen halottak, semmi jele a heves odaadásnak, amit általában látok bennük. - Nem értem - suttogom. - Miért csinálod ezt? - Mondtam. - Emerson állkapcsa megfeszül. - Csak áltattuk magunkat, amikor azt hittük, ez kitarthat. Nem tartozol ide. - Én hozzád tartozom! - Hangom elcsuklik az újabb zokogástól. - Emerson, kérlek! - könyörgök neki kétségbeesetten. - Szükségem van rád.

193

A karjáért nyúlok, erős izmaiba kapaszkodom, melyek szorítását egész nyáron éreztem, de megrázza a fejét. - Ne! Emerson hangja kemény, úgy hasít rajtam keresztül, mint egy ostorcsapás. Visszahanyatlok. - Nem értem - suttogom újra. - Szeretsz engem. Tudom, hogy szeretsz! Emerson szeme sötéten villan. - A szerelem nem elég válaszolja dühös gúnnyal. - Talán, ha idősebb leszel, akkor megérted. Könnyek folynak végig az arcomon. - Nem úgy gondolod bizonygatom. - Nem tudom, miért mondod ezeket a dolgokat, de ez nem igaz! Ami köztünk van az jelent valamit, te mondtad nekem! - Hazudtam. - Emerson mindkét kezével a kormányt markolja, olyan erősen, hogy ujjpercei kifehérednek. Azonnal ki kell innen szabadulnom. Érzem a pánikot végig hömpölyögni magamban, mintha acélpántok szorítanák a mellkasomat. Megragadom az autó kilincsét, kivágom az ajtót és levegőért kapkodom. Megbotlom, a földre zuhanok, de még akkor sem állok meg, lábra tápászkodom, és vakon botladozom az esőben. - Jules - hallom Emerson hangját, ahogy utánam szól. Levegőért küszködök, de egyszerűen nem tudok lélegezni. Az egész világom semmivé lesz, semminek nincs értelme többé. Térdre zuhanok, az egész testem rázkódik az iszonyatos zokogástól. - Jules! - Érzem, ahogy Emerson keze megrántja a karomat, majd letérdel velem szemben, miközben megtart. - Lélegezz! parancsolja.

194

Zihálok, de a pánik nem múlik. A fájdalom a mellkasomban teljesen elpusztít, a gyötrelem sötét hulláma újra és újra lecsap rám. Emerson elszánt arccal megráz. - Lélegezz! - mondja újra, miközben kezeiben tartja arcomat. - Meg tudod csinálni. Gyerünk, édes! Zokogok és fuldoklok a pániktól. - Tartalak - ígéri Emerson. - Kérlek, Jules. Csak lélegezz. Menni fog! Veszek egy mély levegőt, majd egy másikat. Emerson szemeibe bámulok. A távolság eltűnt, helyébe a már jól ismert szenvedélyes gyengédség lép. Szeret engem, mondogatom magamnak. Szeretnie kell. Nem nézne így rám, ha nem szeretne. Ez csak egy hatalmas félreértés, most már ő is be fogja látni. Minden rendben lesz velünk. A pánik lassan múlóban van. Emerson velem lélegzik, egyik belégzés a másik után. Sírva kucorgok a karjaiban, mindenemmel belekapaszkodva. A hajamat simogatja gyengéden, ringat, míg végül légzésem újra normális nem lesz. Érzem a dübörgő szívverését az ingének nedves anyagán keresztül. Ha elég szorosan ölelem, talán az utolsó tíz percet meg nem történté tudom tenni. Kitöröljük, és soha többet nem beszélünk erről újra. Ekkor Emerson lassan leválasztja a kezeimet felsőtestéről és határozottan eltol. Felnézek a gyönyörű arcába. A víz patakokban folyik nedves hajáról, rácsöpög sűrű szempilláira, majd lefolyik az állán. Az én sötét, sérült angyalom. Enyém örökké. - Vége van.

195

Tekintetén látom, hogy megint eltávolodik, és egy falat emel közénk. - Nem! - sikítom. - Nem hiszek neked! - Sajnálom. - Emerson arcán szomorúság villan át, és elmondhatatlan fájdalom. Talpra áll. Megragadom, de elhátrál tőlem. - Hazaviszlek - mondja üres tekintettel és kinyújtja a kezét felém. Figyelmen kívül hagyom a gesztust és magamtól felállok. - Nem megyek sehova veled. Addig nem, amíg el nem mondod, miért csinálod ezt velünk. - Okot akarsz? - csattan fel haragosan. - A fenébe is, kapsz vagy százat! Nem menne ez nekünk, Jules, bármelyik kibaszott bolond láthatja ezt. Őrültek lennénk, ha azt gondolnánk, hogy akár csak megpróbálhatjuk! - Tévedsz! - rázom makacsul a fejem. - Szeretlek! Emerson visszaüvölt rám. - Nézd meg a szüleidet, anyádat! Te mondtad nekem mindig, hogy az apád iránt érzett szerelme pusztította el. A szerelem leránt a mélybe, ha egyáltalán kitart. Minden jó dolog szarrá megy, és akkor nem marad más, csak a nyomorúság! Hányinger tör rám. Azt gondolja, hogy én valami nyomasztó teher leszek neki? Hogy visszatartanám bármitől is és ez miatt neheztel rám? - Te nem érted ezt - pislogok a könnyeimen keresztül. - De igen - válaszol. - És tudod, hogy igazam van. Mi a faszt csinálnál itt, Jules? Családi házasat játszanál egy lakókocsiban? Szar munkát végeznél és kuporgatnál, amíg meg nem gyűlölnél, amiért mindent feladtál értem?

196

- Nem kell így történnie! - üvöltök. - Istenem, abba tudnád hagyni ezt a gyerekes viselkedést? Ez a kibaszott való világ! - Emerson egész teste tele van feszültséggel, állkapcsa megfeszül és iszonyatosan dühös. Nem kapod meg a boldogan éltek, míg meg nem haltak részt! Az emberek elhagyják a másikat, megcsalják egymást és mindent elbasznak maguk körül és kudarcot vallanak! Miért gondolod, hogy mi mások leszünk? Mindent elrontok, Jules, ez az, amit állandóan csinálok. Miért próbálnánk meg, ha mindketten tudjuk, hogy nem fog működni. A fekete végtelen mélység, ami azóta fogva tart, hogy beléptem abba a szobába és megtaláltam anyámat végül teljesen elnyel, füleim úgy zúgnak, mintha hurrikán tombolna körülöttem. Ráförmedek. - Ennyi? - üvöltök felháborodottan. Két kézzel meglököm a mellkasát, amitől hátratántorodik. - Csak így feladod? Mert nehéz lesz? Mert dolgoznunk kellene azon, hogy működjön kettőnk között a dolog? Egy kibaszott gyáva vagy! - Jules... - kezdi Emerson, de közbevágok. A testem szinte sikoltozik a dühtől. Napok óta zsibbadt voltam, de most az összes harag előtör belőlem. - Gyáva! - üvöltöm újra. - Szeretsz arról beszélni, hogy kezdesz majd magaddal valamit, hogy nem fogod úgy végezni, mint a szüleid. De ugyanolyan vagy, mint ők! Emerson ijesztően haragos tekintettel néz rám. - Baszd meg! - Mit basszak meg? Ez az igazság, nem? - gúnyolom ki dühömben. - Apád lelépett, amikor minden szar lett, és az anyádat jobban érdekli egy feles, mint a családja. Ő a

197

könnyebbik utat választotta, mindketten azt választották, és mos te is pontosan azt csinálod! Amint a szavak elhagyják a számat, tudom, hogy hibát követtem el. Amikor Emerson megszólal, a hangja alig több suttogásnál, félelmetesen hideg. - Ez az, amit gondolsz rólam, ugye? Hogy egy rakás szemét vagyok. Nyelek egyet. - Nem, nem ezt akartam mondani. - De igen. - Egy sivár, fanyar mosollyal rám néz. - Csak azt nem tudom, miért nem mondtad hamarabb. Mi a francért vesztegetted az idődet velem ilyen sokáig, amikor egy ilyen értéktelen szar vagyok? - Nem ezt mondtam! - ragaszkodom továbbra is ehhez, de nem is figyel rám. - Mindig is tudtam, hogy mit gondolnak rólam. - Folytatja, szemei tele vannak sötét keserűséggel. - Ez a város, a szüleid... De nem érdekelt. Mert azt hittem, te mást látsz bennem. Azt éreztetted velem, hogy lehetnék valaki. - Mert így látom! - mondom sírva, miközben nyomorultul érzem magam. - Szeretlek! - Mondogasd csak, de ez nem változtat semmit. - Emerson átható pillantással néz rám. - Ez nem elég. Szótlanul bámulok rá. Végül megértem a zord igazságot, amit mond. Azt állítja, ez nem elég, de valójában nem így érti. Én nem vagyok elég. Én nem vagyok elég neki. Összetörök.

198

- Csak menj el! - sírok és érzem, ahogy a kétségbeesés végig söpör rajtam, elrabolva az utolsó erőmet is. Nem tudom elviselni, hogy így lásson, darabokra tépve, amikor nem is szeretett soha igazán. - Ha nem tudod ezt végigcsinálni, akkor indulj és menj el - könyörgök. - Ez mind neked jó, nem? Egy kibaszott haszontalan gyáva vagy. Szóval takarodj! Újra térdre esem, a zokogás kontrollálatlanul átjárja az egész testem. Olyan üres fájdalmat érzek, mint még soha ezelőtt, a fájdalom annyira éles, hogy égeti a mellkasomat. - Jules - lép felém egy lépést. Hangja tétova. Bárcsak lenne egy másik pánik roham, ami rövid idő után eltűnik, de tudom, hogy ez a fájdalom sose fog elhalványulni. Ezt örökké cipelni fogom. A tudat, hogy nem vagyok elég, hogy szeressen. Nem voltam elég, hogy anyu életbe maradjon. Sosem leszek elég. Tovább kuporgok a földön, roncsként a kétségbeeséstől, zokogva. Végül meghallom Emerson lépéseit, ahogy elsétál tőlem, aztán a teherautó motorját. Elhajt, otthagyva engem az esőben, összetört szívem millió apró darabjával. Teljesen egyedül. Aztán eltűnik.

199

Tizenkettedik fejezet Fordította: swan

Visszatérek az emlékből és azt veszem észre, hogy majdnem visszaérkeztem a házhoz. Mérgesen megtörlöm az arcom, próbálom visszafojtani a könnyeket, ahogy a kórus elszabadul, kegyetlen és gúnyos a fejemben. Hülye lány. Hülye kibaszott lány. Mitől gondoltad azt, hogy bármennyire is más lesz ez alkalommal? Felkanyarodtam a felhajtóra és utána megálltam. Van egy UHaul teherautó a ház előtt, az ajtók tárva nyitva. Felháborodást érzek. Az új tulajdonosok még nem lehetnek itt! Az ingatlanügynök csak most hívott, azt mondta, hogy a hétvégéig az enyém. - Helló? - kiáltok, miközben közelebb megyek. Valaki turkál a dobozoknál, amiket a ház oldalához tettem, tiszta szemét eladományozásra. Felsóhajtok, bosszant a behatolás… pont amikor egyedül akarok lenni. Próbálok barátságosabban hangozni, elvégre is, most fognak egy tisztességes összeget kiguberálni a helyért. Közelebb megyek. - Sajnálom a felfordulást, de azt hittem, hogy több időm lesz. - Rendben van, csak én vagyok. - Ismerős volt a hang, és egy pillanattal később, valaki felbukkan a ház oldalánál.

200

Daniel az. - Szia - mondja, kínos. Egy gyűrött Oxford inget és khaki nadrágot visel, barna haja csillog a napfényben. Ő az utolsó ember a földön, akit látni akartam. Leesik az állam meglepetésemben. - Mit csinálsz itt? Vállat von, a zsebében megfeszülnek az öklei. - Az apád mondta nekem, talált egy vevőt. Azt gondoltam, hogy segítségre lehet szükséged, hogy minden visszakerüljön a városba, mielőtt ideér a vihar… - Milyen vihar? Daniel a homlokát ráncolja. - Nem hallgattál semmit, az egész szerepel a hírekben. Egy nagy hurrikán, ma estére várják. Te a víznél, mint ez, el kellene indulnunk, mielőtt eléri a várost. Érzem, hogy melegség árad szét bennem, egy vékony napsugár a hidegség közepén, fájó kétségbeesésben. Ez olyan jellemző Danielre, hogy mit tehetne, hogy segítsen, még minden után is. Az összes fájdalom, amit okoztam neki. Mindig ő volt az önzetlen. - Rendben van - mondom neki lágyan. - Nem szükséges. Meg tudom oldani. - Akarom. - Daniel körbenéz a kertben, és fel a házra, mindent megnéz. Mosolyog. - Ez gyönyörű. Látom, miért nem akarod elhagyni. Újra megtörlöm az arcomat, próbálom elrejteni a könnyeimet. - A legtöbb dolgot már elpakoltam. Adomány és szemét, és… - a hangom rekedt a sírástól, és el kell mennem befejezés nélkül. Daniel közelebbről néz rám, közvetlenül az első alkalommal. Az arckifejezése megváltozik, aggodalom jelenik meg a

201

vonásain. - Juliet - kiált fel, felém siet, hogy elérjen. - Mi történt? Jól vagy? - Jól vagyok! - Megpróbálom elmondani neki, de a hangom újra megtörik. Mielőtt arrébb mozdulhatnék, átölel, karjai szorosan ölelik a testemet, hogy a mellkasára vonjon. Félig meddig küzdök, de melegen tart az ölelésében. - Shh - mormolja Daniel, gyengéden simogatja a hajamat. Rendben van. Minden rendben lesz. Tudom, hogy el kellene tolnom, de nyugodtnak érzem magam mellette. Még akkor is, ha a körülöttem lévő karok nem azok, amelyekre olyan kétségbeesetten vágyom, hogy tartsanak. Daniel gyengéd, és meleg. Minden után, ami ma reggel történt, megkönnyebbülés az ölelésében süllyedni, egy pillanata is, újra biztonságban lehetek. - Sajnálom - suttogom neki. - Rendben van - mondja újra Daniel. Végül hátra lép, eltol magától és az arcomat tanulmányozza aggódó pillantással. Történt valami? - Az arca elsötétül. - Az a férfi? Bántott téged? - Én… Nem… - Gyorsan megrázom a fejem, de kedvessége miatt pocséknak érzem magam. Miért ilyen kedves velem? Nem kellene a városban a haverjaival innia, átkozva a napot, amikor találkoztunk? - Nem kellett volna eljönnöd - mondom Danielnek bűnösen. Minden után, amit neked mondtam. Azt hittem, hogy most már utálsz engem. Szilárdan áll. - Tudnom kellett, hogy jól vagy. - Hát, hogy tűnik? - próbálok viccelni, de ő nem mosolyog.

202

- Úgy tűnik, mintha szükséged lenne valakire, akivel beszélhetsz. Az arckifejezése olyan megértő, hogy újra sírni akarok. Ehelyett, összeszedem az utolsó csepp önbizalmam. - Be akarsz jönni? - ajánlom neki. - Csinálhatnék magunknak kávét. Daniel bólint. - És utána talán elmagyarázhatnád, hogy mi történik itt, mióta visszajöttél.

 Daniel elutasítja az összes ajánlatomat, hogy segítsek, és mindkettőnknek kávét csinál, előhalássza a kávéfőzőt és a bögréket egy már becsomagolt dobozból. Leültet arra, mai maradt a nappaliban, és én összegömbölyödök egy takaró alatt, kezeim a meleg bögrét fogják. Mindent elmondok neki. Emersont. Az anyámat. Visszatérni ide. Mindent. Megpróbálom elmondani rólam és Emersonról a részleteket, és azt tudom mondani, hogy Daniel megért. Amikor végeztem, visszaülök, idegesen nézem az arcát a szörnyű ítéletért, amiről tudom, hogy megérdemlek. Daniel vesz egy mély levegőt, és amikor kifújja a levegőt, olyan, mintha elengedne valamit, ameddig eddig tartott. - Szereted őt - mondja halkan. Bólintok. Daniel rám néz, sebzetten. - Szerettél engem valaha is? - Igen! - bőgöm, és felé nyúlok, hogy megragadjam a kezét. Daniel, esküszöm. Te voltál a legjobb dolog, ami történhetett velem. Megmentettél. Szerettelek, tényleg.

203

- De nem úgy, mint őt. - Daniel válaszol mindkettőnk nevében. Ránéz a kezemre, amivel fogom az övét egy pillanatig, azután megszorítja gyengéden, és visszateszik az ágyra kettőnk közé. Újra felsóhajt, ujjaival beletúr a hajába bánatos pillantással. Soha nem volt esélyem, ugye? Szünetet tartok, de ő megérdemli az igazságot. - Nem. Igaza van. Nem számít, hogy Daniel mennyire szeretett engem, vagy, hogy milyen figyelmes és kedves volt, nincs esélye, ha Emerson is itt van. Mert rájöttem, hogy, hogy működik. Ha szerencséd van, olyan erősen és mélyen leszel szerelmes, hogy az megváltoztat. Az a szeretet beszivárog minden pórusodba az egész lényedben, így ha még vége is szakad, vagy kénytelenek vagytok szétválni, mindig hordozni fogod magadban a lelkek lenyomatát, mint egy-egy szívverés. Örökké. Emerson Ray neve a szívembe égett, attól a naptól kezdve, hogy találkoztunk, és soha semmi sem változtathatja ezt meg. - Visszajöhetsz a városba velem, tudod - mondja nekem Daniel. Megrázom a fejem. - Mondtam neked, nem tudok… - Nem, ez nem rólunk szól - vág közbe. - Már értem, vége van. De ez nem jelenti azt, hogy nem törődöm veled, Juliet. És nem bírom ki, hogy így látlak. - Egy szerencsétlenség? - csípősen megjegyzem, de ő megrázza a fejét szigorúan.

204

- Olyan… tehetetlen. Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak. Daniel arca ellágyul, ahogy gyengéden rám néz. - Sajnálom, de ez az igazság. Nézz magadra, csak itt ülsz a házban, vársz rá, hogy eljöjjön és válasszon, hogy szeret téged. Ez nem egy kapcsolat, Juliet, ez egy túszul ejtés. Szavai a védelmem alá csúsznak az igazsággal. Meg szeretném védeni Emersont, de ma csak a hangpostája volt megnyugtató, nem tudom, mit mondjak. - Én csak azt mondom, hogy a lány, akit ismertem, nem venné be ezt a szart senkitől sem - mondja Daniel, folytatva. Van egy terved, egy teljes vízió, hogy milyen életet akartál. Mi történt azokkal a tervekkel? Ne dobd el őket. - Nem dobom el - tiltakozom. - Én csak… végiggondolom a dolgokat. - Szóval, ő hol van? - Daniel kérdi kihívóan. - Amíg te gondolkodsz. - Nem tudom - válaszolok halkan. - Itt fogsz maradni? - folytatja Daniel. - Mi van a főiskolával, és a vizsgákkal, és munkákkal? - Nem tudom, oké! - A sírásom visszhangzik a házban. Védekezően húzom magam köré karjaimat, a sarokban szorítva érzem magam a kérdései miatt. - DC-be akartam veled menni mutatok rá. - Miért lenne más? - Együtt hoztuk meg azt a döntést - mondja Daniel egy tompa pillantással. - Beszéltünk róla, végigmentünk a lehetőségeket… mindkettőnk részére. Gyerünk, tudod, hogy igazam van.

205

Lenézek, a takaró rojtos szélével játszadozom. Amit Daniel mond, annak van értelme, de a reggeli felébredés csalódása még mindig egy nyílt seb, nyers és véres. Nem tudom, hogy kész vagyok-e hallani ezt. Daniel felsóhajt. - Csak hadd kérdezzek még egy dolgot, oké? Visszanézek, és vonakodva bólintok. - Ha ez a szerelem olyan epikus, mint mondod… neki is, nem csak neked - teszi hozzá gyorsan. - Akkor, hol a pokolban van? A kérdés közöttünk ült, lefektetve a csupasz parketta padlóra. A legrosszabb félelmeim és bizonytalanságaim megszólaltak, és még nehezebb, fájdalmas együtt érző pillantás nézett vissza rám Daniel tekintetével. Megalázkodom. A legrosszabb dolog, hogy igaza van. Ő csak ugyanazt a kérdést teszi fel, amit magamtól kérdeztem, mióta egyedül ébredtem fel ma reggel. Miért nincs itt Emerson velem? - Renden van - mondja gyorsan Daniel, mintha tudná, hogy ártatlan kérdése megbénított. - Mennyünk, rakodjunk fel a teherautóra. Vannak csomagjaid, amiket vissza akarsz vinni a városba? Bólintok, végül megtalálom a hangom. - Mindent megjelöltem, megtartom vagy szemét, vagy eladományozni. - Rendben van - Daniel szeretetteljesen rám mosolyog. Megyek, szétnézek a konyhában. Egyedül hagy, egyedül a meleg takaróban és nyomorult érzelmeimmel. Tudom, hogy olyan vagyok, mint egy idegen neki: a lány, akinek mindig volt egy terve, teljesen szétesett. De igaza van. Ez nem én vagyok, hogy ölbe tett kézzel üljek. Valamit csinálnom kell, nem számít, hogy mit, csak valamit,

206

hogy megállítsa, hogy összeessek a régi emlékek fájó markában. Mielőtt még újragondolhatnám, megragadok egy tekercs szemeteszsákot, néhány csomagolókartont, és felmegyek az első emeletre. Fürgén sétálok a folyosón, és kinyitom anyám szobájának ajtaját. Minden úgy van, csöndes a délutánban, halvány porréteg fedi a felületet. Érintetlen évek óta. Veszek egy mély levegőt, azután nekilátok a munkának: letörlöm az éjjeliszekrényeket és kiürítem az öltözködő asztalt; elteszem a rózsaszín rózsás paplant, és belerakom a régi ruhákat a szemeteszsákokba. Hallom, hogy Daniel dörömböl lent, és egy pillanatra meglátom, ahogy a cuccokat felrakja a teherautóra, de nem jön fel ide zavarni, és én nem kérek tőle segítséget. Ezt egyedül kell csinálnom. Egy élet bomlik szét a kezeim alatt, évek emlékei. Addig dolgozom, míg a szoba üres nem lesz és azon a helyen állok, ahol az anyám élt. De ő már nincs itt. Valahogy, a szellemek csendesen el lettek pakolva. - Viszlát, anya - suttogom gyengéden. Hallom a motor hangját kint, és kinézek, hogy Daniel viszi-e az első rakományt Goodwillbe. De helyette Emerson teherautóját látom, ahogy a kocsija a felhajtóra áll be. Lefagyok, nézem a torkomban dobogó szívvel, ahogy kiszáll, és becsapja az ajtót. Az ég felhős most, szürke felhők jönnek az óceán felől, ahogy Emerson lépked a ház felé. Daniel kimegy elé, és a nyitott ablakon keresztül, minden szót hallok.

207

- Hol van? - Emerson követeli. Ugyanazt a ruhát viseli, mint tegnap este, de most már gyűrött és zilált, mintha csak magára rántotta volna azokat reggel, amikor elment. Amikor ott hagyott téged! Tudom, most utálnom kellene őt, de lenézve rá az ablakon keresztül, a gyomrom vágyakozással teli. Hogy azok az izmos karok körülöttem legyenek, érezzem szilárd törzsének súlyát magamon. Emerson a veranda felé tart, de Daniel elállja az útját. - Héé! Daniel felemeli a kezeit. - Hátra. Te nem jössz be. Még innen fentről is látom, hogy Emerson egész teste megfeszül - Ki a fasz vagy te? - Egy haver. - Daniel szilárdan áll. - És ne csak akkor kerülj elő, amikor neked az kényelmes. Most nincs olyan állapotban, hogy beszéljen veled, majd tudatja veled, ha látni akar téged. Egy kis szünet következik, majd Emerson lassan, keserűen felnevet. - Te vagy az, igaz? - mondja. - A barát. Azt hiszed, hogy csak visszaviszed magaddal, ugye? - Visszahátrál, és újra kiált. - Jules, hol vagy? Emerson felpillant a házra. Visszahátrálok, el az ablaktól, a szívem őrülten dobog a füleimben, de túl késő. Meglátott engem. - Jules? - Emerson kiált fel. - Gyere le ide, beszélnem kell veled! A pulzusom őrülten ver. Hallom Daniel hangját, halk és megnyugtató. - Mondtam neked, most egyedül kell hagynod.

208

- Menj a faszba az utamból! - Emerson hangja fenyegető, és nem hiszem egy percre sem, hogy nem fog feljönni. Picsába. Habozom még egy pillanatra, elbújva a szoba árnyékában, azután lerohanok a lépcsőn. Leérek a földszintre, kifulladva és kirontok a bejárati ajtón a verandára, pont időben, hogy lássam, ahogy Emerson behúz öklével Danielnek, és egy éles jobbhoroggal Danielt hátraüti a füvön. - Emerson! - kiáltom bepánikolva, felrántva az ajtót. - Hagyd abba! De Emerson figyelmen kívül hagy. Előre tör, megragadja Daniel ingjét, de ez alkalommal Daniel készen áll. Előrehajol és belevágja a fejét Emerson gyomrába, birkózva leviszi őt a földre. Odarohanok. - Hagyjátok abba, mindketten! - sírom kétségbeesetten. - Kérlek! - De nem figyelnek rám, a földön gördülnek, hogy fölényt érjenek el. Daniel a birkózó csapatban volt évekig, de a ravaszsága semmi, Emerson brutális erejéhez képest. Erős hátizmok és fej. - Távol kellett volna maradnod! - üvölti Emerson. Nézem, megrémülve, ahogy még egyszer keményen megüti Daniel gyomrát, leszorítva őt és újra felemeli az öklét, hogy Daniel arcába üssön. - Soha nem lesz a tied! - Emerson! - kiáltom, futok feléjük. Rávetem magam, erősen megragadom, hogy lefogjam a karjait, de Emerson leráz magáról. Megbotlom az egyenetlen füvön, és a földre zuhanok. A fejemet fájdalmasan megütöm és felsírok.

209

Egy pillanat alatt, Emerson elengedi Danielt és a térdeire zuhan mellettem. - Jules! - zihál, megölel engem. - Bassza meg, sajnálom, jól vagy? Lassan felülök. A fejem még mindig cseng a hatástól, fájdalom megindul a koponyámban. - Jules? Beszélj hozzám, jól vagy? - Emerson hangja pánikkal teli. Felnézek. Véres az orra, ahol Daniel megütötte, és a szemei még mindig lázas a harctól, gyorsan lélegzik. Felém nyúl, hogy gyengéden megfogja az arcomat, fejemet egyik oldalról a másikra fordítja, hogy ellenőrizze a vágásokat. - Ne nyúlj hozzá! - Daniel felküzdi magát a földről, az arca piros és zilált. - Rendben van - mondom. - Jól vagyok. Emerson arca kemény, sötét szemei tele vannak gyötrelemmel. - Nem gondolkodtam. Én soha sem… Jules, tudod, hogy sose bántanálak! Bólintok, és megszorítom a kezét. - Tudom. Hallom az iróniát a fülemben. Természetesen Emerson soha sem emelne rám kezet tudatosan, de bántani? Ez már túl késő neki. Mindketten megfogják a kezem, és lassan segítenek felállni. Jól vagyok - mondom újra, zavarban vagyok a nagy felhajtástól. - Tényleg, csak elestem. Daniel Emerson felé fordul, mérges. - Ez az, amit akarsz? üvölti, a hangja emelkedik. Ránézek sokkosan. Nem hiszem, hogy valaha is hallottam Danielt ilyen mérgesnek. - Mi a frászt

210

csinálsz egyáltalán itt? - követeli, belemászva Emerson arcába. Nem látod, hogy csak fájdalmat okozol neki? - Rendben van, Daniel - vágok közbe, kettejük közé állok, mielőtt bárki is üthetne. - Menj be egy percre. Daniel megrázza a fejét. - Nem hagylak egyedül vele. Azt várom, hogy Emerson újra nekiesik, de elengedi a kezem, és járkál a teherautójánál. Visszafordulok Danielhez. - Bízz bennem - mondom, könyörögve neki. - Kérlek? Meg kell tennem. Daniel újra Emersonra mered, szinte szemmel meg tudná ölni, de végül bólint. - Bent leszek - mondja hangosan. - És ha csak felemeli a hangját… - Köszönöm - mondom megkönnyebbülten. Daniel újra bemegy, és várok, míg az ajtó becsukódik, mielőtt Emersonhoz fordulok. Még mindig járkál, fejét lehajtva, ökleit összezárva az oldalánál. Érzelmeim kavarognak félelemben, kétségben, és reményben, és bizonytalanságban… minden ebben a pillanatban, itt. De ahogy ránézek, furcsa erőt érzek. Meg tudom csinálni, tudnom kell, hogy mi a fene folyik itt. - Szóval? Amikor megszólalok, meg vagyok lepve, hogy a hangom merész és egyenletes. Keresztbe teszem a karjaimat, várok. Miért jöttél, mit akarsz nekem mondani? Emerson felemeli a fejét. - Én… én elbasztam.

211

Reszketek az arckifejezésében lévő szenvedés miatt, mély fájdalom van a szemeiben. De kényszerítem magam, hogy szilárdan álljak. - Melyik részt, pontosan? - követelem, a hangom acélos. - A részt, amikor elrohantál reggel és hagytad, hogy egyedül ébredjek fel? A részt, amikor hazudtál, és kitalálsz valami okot, hogy leléphess. Vagy a részt, ahol haza kell mennem, mint valamilyen hülye kurva, aki elég hülye volt, hogy azt gondolja, hogy az előző éjszaka tényleg jelentett valamit? Emerson összerezzen. - Jelentett! - Tényleg? - vágok vissza, a hangom most már reszket. - Mert rohadtul biztos nekem, hogy nekem nem. Bassza meg esküszöm, érzem az ismerős könnyek fullánkját a torkomban. Egy pillanat alatt, minden elhatározásom összeomlik. Nem akarok itt lenni vele ordítozva, én csak azt akarom, hogy minden rendben legyen. - Nem tudom, hogy mit mondjak neked! - könyörgöm. Felé nyúlok, de Emerson arrébb lép, hátat fordít. - Kérlek, beszélj hozzám. Mi a fene van abban az elcseszett fejedben? Mert próbáltam türelmes lenni, és bíztam abban, hogy minden magától fog működni, de nem tudom tovább csinálni. Nem akarom, hogy minden újra ilyen legyen! - Nem tudod? - Emerson keményen felém fordul. Dühösen a ház felé int. - Mit gondolsz, én mit érzek? Csak néhány órára mentem el, és te visszarohansz hozzá! - Mi? Nem! - sírom összezavarodva. - Daniel nem… nem én hívtam ide. - De nem is küldted el. - Emerson arca komor: elzárt és komor, mintha minden védelme visszazárt volna. A szemeiben

212

lévő távolság hidegen keresztüláramlik rajtam. - Azt hiszem, az egész baromság volt, huh? Minden, hogy szakítottál vele. Te mindig tudtad, hogy ő az, akit választottál! - Hagyd abba! - kiáltom. - Ne fogd rá. Ő csak próbál segíteni. - Persze, hogy azt csinálja - mondja Emerson kegyetlenül. Azt hiszem, a pénze is segít, és a csodás egyetemi végzettsége. Nem kéne meglepettnek lennem. Hogy is volt az, amit mondtál, hogy olyan vagyok, mint a szüleim? - teszi hozzá Emerson, és egy szempillantás alatt emlékszem utolsó harcunkra, és minden borzalmas dologra, amit mondtunk. - Nem úgy értettem - suttogom. Persze, hogy úgy, és igazad van! - üvölti Emerson. - Csak nézz rám, egy semmi vagyok. Mindig semmi leszek. Ezért választottad őt, ugye? Soha nem leszek elég jó neked! Visszahőkölök, mintha megütöttek volna. - Ezért hagytál itt reggel? - követelem, hirtelen mérgesen. - Tényleg ilyen keveset nézel ki belőlem? - Azt mondom, amit látok - mondja Emerson kegyetlen, önelégült mosollyal. - Jól választottál, azzal a sráccal. Hozzá tartozol. - De én nem akarom Danielt! - üvöltöm, próbálok áttörni jeges viselkedésén. - Téged akarlak! A hangom keresztülvisszhangzik a kerten, a fákon és dűnéken, és a magas füvön, ami hajladozik az éles szél miatt, ami körbevesz minket. Ott állok, remegek, a gyötrelemben. Bárcsak hallgatna rám! Bárcsak megértené!

213

De Emerson nem hátrál, és amikor visszanéz rám, szemei halottak a selymes pillák mögött, olyan hidegek, amilyennek csak egyszer láttam idáig. Amikor előzőleg elhagyott. Érzelmek vihara omlik össze körülöttem, a szívverésem a fülemben dobog. - Újra megteszed - suttogom, rettegés megragadt, olyan hideg, hogy nem érzem a karjaimat sem a lábaimat. - Befejezed. Emerson állkapcsa megfeszül, de testtartása laza. Azt hiszem, látok valamit felvillanni a szemében, de azután az arca ugyanolyan. Határozott. Megrántja a vállát, olyan nyugodt, hogy kettészakad a szívem. - Miért ne? - mondja hidegen, mintha csak játék lenne számára. - Bassza meg, Jules, soha nem ígértem neked semmit. Gondolom, ez csak egy egyalkalmas dolog volt, tudod? Emerson önelégülten rám mosolyog. - Dugás a régi szép idők emlékére. Émelyítő déjá vu-t érzek. - Nem gondolod komolyan megrázom a fejem kétségbeesetten. - Nem tudom, hogy miért mondod ezt, de ez nem igaz! - Biztos, hogy az. - Emerson rám néz: üres és sötét a szeme, mint egy idegennek. Közelebb sétál, komor mosollyal az ajkán. Tudod, jó volt nézni, hogy harcolsz, próbálsz jó kislány lenni. Fogadtam Garrett-tel száz dollárban, hogy egy hónap alatt leszedem rólad a bugyit - teszi hozzá. Zihálok. - Hazugság! - vadul ellenkezem. Felém közeledik és én hátrálok, míg a teherautóhoz érek.

214

Emerson közelebb jön, felém nyúl, hogy végigsimítsa a kulcscsontomat. - Sajnálom, édes. Gondoltam, hogy megdolgoztatsz a pénzemért, de annyira odavoltál értem, hogy még csak nem is tartott annyi ideig. - Hagyd abba - zokogom, eltolva a kezei. Nem hiszem el, amit mond, vagy a kegyetlen önelégültséget a mosolyában. Ez nem az én Emersonom, nem lehet! - Micsoda? Már nem akarsz engem többé? - Emerson hangja ugrató. - Nem ezt mondtad tegnap éjszaka. - Hangja elhalkul, és közelebb hajol, lehelete meleg a fülemnél. - A nevemet nyögted - mormolja. - Könyörögtél, hogy keményebben dugjalak meg. Nem emlékszel? Visszafojtom a zokogást, ahogy felém nyúl, hogy megsimogassa a vállamat. Beleborzongok az érintésébe, érzem, hogy könnyek folynak le az arcomon, még úgy is, hogy a testem megfeszül a vágytól. Utálom magam a borzongástól, mely végigszikrázik a testemen, ahogy a lélegzetem felgyorsul attól, hogy közel érzem a testét magamhoz, és a mellbimbóim megkeményednek a mellkasán. - Látod? - suttogja Emerson diadalmasan, én szégyenemben rájövök, hogy ő is érzi a vágyamat. Visszahátrál, vigyorogva lenéz rám. - A pokolba, van egy kis időm, ha akarsz még egy menetet - vigyorog. - Ha szépen kéred, akkor lehet, hogy le is kötözlek és hagyom, hogy leszopj… - Hagyd abba! - üvöltöm, ellökve őt. Kontrollálatlanul zokogom, fulladozom a fájdalomban és megaláztatásban. Mindennek van értelme most már, szörnyű értelme. Első éjszaka, amikor találkoztunk, a parkolóban Jimmy’s-nél, gúnyolódott velem, mint most.

215

Végig ez volt a terve, felfogom, émelyítő rettegéssel. Én mindig csak egy játék voltam neki, a kicsavart dugás a korábbi szerelemnek. Soha sem érdekelte, egy pillanatra sem. Minden hazugság volt. - Naa, gyerünk - gúnyolódik Emerson, újra felém nyúlva. Tudod, hogy akarsz engem. - Megfogja a kapucnis felsőm zipzárját és elkezdi lehúzni, de végül valami bennem eltörik. - Ne érj hozzám! - üvöltöm, újra ellököm őt. Elhátrálok, el az öleléséből… és az álnok hazugságaitól. - Ne merj még egyszer hozzám érni! Az ajtó csapódva kinyílik, és azután Daniel kiszáguld a házból. Alig látok át a fájdalmas könnyeken keresztül, ahogy közém és Emerson közé áll, egyik keze a karomon. - Takarodj innen a pokolba - morogva utasítja Emersont. - Csak menj! - zokogom, teljesen megtörve érzem magam. Kérlek, menj! Várok, valamely kis, nyomorult részem reméli, hogy a szemében megtörik, és újra a karjaiba zár, és azt mondja, hogy ez valamilyen szörnyű hiba volt. De Emerson csak elhátrál. Szívesen. - Köpi, és visszasétál a teherautójához. A motor beindul, és azután kitolat, a gumik csikorognak, ahogyan földúton csúsznak. Elment. Újra elhagyott. Hülye, kibaszott lány. Nézem, ahogy a por a koszos útra száll a teherautója nyomán és levegőért kapkodok. Mindent felemészt, hogy ne süllyedjek a földre pont ott az udvaron.

216

- Juliet - Daniel megtart engem. - Nézz rám, mit mondott neked? Megrázom a fejem, arrébb megyek. - Te is. Azt akarom, hogy menj el. - Nem hagylak így itt! - ellenkezik Daniel. Veszek egy mély lélegzetet, és mosolyt kényszerítek az arcomra. - Jól vagyok - hazudom neki, összeszorított állkapoccsal. - Egyedül akarok lenni. - Juliet… - ellenkezik Daniel. Keményen állok. Önuralom utolsó darabkája még meg van, de gyorsan csökken. Én csak azt akarom, hogy menjen el, mielőtt a bánat teljesen átveszi az uralmat felettem. - Kérlek, többet tettél, mint elég - ragaszkodom hozzá, a furgon felé tolom. - Fogd az U-Hault, és menj. Itt befejezem, és követlek majd a városba nemsoká. A vezető oldali ajtónál áll, és nem tűnik meggyőzöttnek. - Rendben van - mondom újra, még akkor is, hogy a testemben minden mást üvölt. - Nincs miért itt maradnom már mondom neki. - Hazamegyek, ígérem. Csak szükségem van egy percre egyedül, hogy elbúcsúzzam. Lassan, Daniel bólint. - Nem teszik nekem - figyelmeztet, beülve a kormány mögé. - Tudom, mindenképp meg fogod tenni. - Lábujjhegyre állok, és megpuszilom az arcát. - Köszönöm. Becsukom mögötte az ajtót. - Hívj, ha elindultál figyelmeztet Daniel, a nyitott ablakon keresztül. - És ne hagyd el túl későn. Nemsokára itt lesz a vihar.

217

Bólintok. A szél már itt van, és az ég teljesen elborult sötétszürke felhőkkel. Lent a parton, a víz a partot mossa. Hívlak. Találkozunk a városban. Lassan kitolat a felhajtóról, és elmegy. Egyedül maradok.

218

Tizenharmadik fejezet Fordította: Linda

Érzem a pánik árulkodó forró bizsergését égni a bőrömön, és a légzésem felgyorsul felületes zihálássá. Remegek, csalódottan próbálok nem szétesni, de nem tudom visszatartani. Igaz volt. Minden igaz volt. Mindent megteszek, hogy egyben tartsam magam Emerson utolsó árulása óta. Most, azok az évek után, úgy érzem, sokkal erősebb vagyok, de itt vagyok, csalódottan bőgök miatta újra. Sohasem szeretett téged igazán. A pánik megnövekedni kezd. Felhajtok a pázsitra, és próbálom kinyitni az ajtót. A kezeim remegnek, és eltart néhány próbálkozásig, míg végre kinyitom az ajtót és bebotorkálok a házba. Vakon bezuhanok a konyhába, kutakodom a pultokon, és széttúrom a cuccaimat, amíg meg nem találom a táskámat, és benne egy kis üveget a piruláimmal. Egy, kettő, három maradt. Kirázom a tenyerembe és becsúsztatom őket a nyelvem alá. A mosdóhoz megyek, és megengedem a csapot, majd kortyolok a hideg vízből. Azután lecsúszom a padlóra, hátamat a szekrénynek vetem, összezárom a szemeimet, és várom, hogy a rémálomnak vége legyen.

219

- Kérlek, legyen vége - suttogom magamnak, előre-hátra ringatózva. - Kérlek, legyen ez csak egy álom. Látom a fejemben: hogy kellett volna mindennek történnie. Felébredek reggel a az ágyban, Emerson karjaiban. Édes dolgokat suttog a fülembe, és elmondja, hogy mennyire szeret. Hogy mennyire sajnálja az utóbbi időket, és sosem hibázik, és bánt meg engem többé. Hogy milyen boldogok leszünk együtt, örökre. És utána magához húz egy hosszú csókra, a kezei lecsúsznak a testemen, amíg levegőért kapkodunk, és nyögünk újra és újra. Együtt. Boldogan. Biztonságban. De ez nem a valóság. Ott maradok a konyhapadlón sírva, míg megfájdul a fejem, és kiszárad a torkom. Sírok a tinédzserért, akinek összetört a szíve, és a buta lányért, aki most vagyok, ugyanabba a katasztrófa zónába csöppenve, miközben másképp is működhetett volna. Sírok minden reményért és álomért, amim múlt éjszaka volt, befészkelődve Emerson karjaiba, és a kegyetlen pofon a való világtól elhozta a zord napvilágot. Sírok az arcán lévő eltorzult kegyetlenségtől, miközben ő megízlelt, és megérintett engem, és ahogy a testem megtelt élettel az ujjai alatt, annak ellenére. Sírok, mert szerelmes vagyok belé, mindig is szerettem, de ez soha nem volt elég. Sírok, amíg semmi sem marad bennem, amíg zsibbadt és üres leszek a bánattól, és érezni kezdem a gyógyszer lassú áramlását az ereimben. Veszek egy reszkető lélegzetet, és kinyitom a szemem, hogy találjak egy üres házat, némán és mozdulatlanul. A szívverésem lelassul, és ez az üres, nyugodt érzés szétárad bennem,

220

homályosan és szenvtelenül. Ez egy hamis egyensúly volt, tudom, de most először hálás voltam érte. Bármiért, ami megállíthatja a sötétség terjedését és teljesen elragadna magával. Bármiért, ami megállíthatja, hogy újra szétessek. Már nem maradt itt nekem semmi. Felnyomom magam a lábaimra, és megkeresem a táskámat és a kabátomat. Összeszedem az utolsó cuccaimat is egy bolti zsákba, és körülnézek a házban. Hamarosan ez itt mind törmelék lesz. Egy hosszú pillanatig a tornácon állok, csak belélegezem a rozmaring és a tengeri levegő illatát. Azután bezárom magam mögött az ajtót, beindítom az autót, és utoljára még körbeautózom Cedar Cove-ot. Elhajtok a kikötőnél, és Jimmy’s előtt, a használt turista boltok mellett a Main Street-en, a nyilvános strandon, ami most üres a süvítő szél miatt. Az eső elkezd kopogni a szélvédőmön, és megkönnyebbülést érzek, hogy elég korán elindultam, mielőtt még nagyobb viharba keverednék. Eltart még pár óráig, amíg visszaérek Charlotte-ba, de legalább védettebb helyen leszek távol az óceántól. Áthajtok a hídon, ki a városból, amikor a telefonom elkezd csörögni. Lacey. - Hé, bébi - válaszolok, berakva a fülhallgatót a fülembe. - Mi újság? - Daniel hívott - mondja Lacey, hangjából kihallatszódik az aggódás. - Elmondta… - Azt, hogy ez csak Emerson beteges játéka volt? - fejezem be helyette. - Igen, ott voltam.

221

- Annyira sajnálom - mondja Lacey. - Tudom, hogy mennyit jelentett neked. - Az én hibám, huh? - mondom tompán. Kifacsart vagyok, minden érzelmi zűrzavarom visszahúzódott, mint a dagály, semmit sem hagyott a helyében, csak ürességet. Egy üres tengerpartot. Felsóhajtok. - Azt hiszem, hallgatnom kellett volna rád. - Bébi… - sóhajtja Lacey. - Ez nem a te hibád. Nem tudhattad, hogy ő egy kibaszott elfuserált seggfej… - Ne - szakítom félbe. - Te véded őt? - Lacey hangja felháborodottan megemelkedik. - Nem. Én nem, én csak… nem akarok többé róla beszélni. Most épp úton vagyok - teszem hozzá. - Estére otthon leszek. - És akkor elmegyünk leinni magunkat- jelenti ki Lacey. - És fagyival tömjük magunkat. Nem valami vizezet szörnyűséget, most komoly szarság van. Gelato-t! - Jól hangzik - sikerül egy gyenge nevetés. Aztán megpillantok egy vékony alakot előttem az autópályán, felém tartva, Cedar Cove irányába. A lány összehúzódik a szél ellen, vékony kapucnis felsőt visel, a kapucnit a fejére húzza, és rövid szoknyát magas sarkú csizmával, mintha nem tervezte volna, hogy így elindul. Ahogy elhajtok mellette, megpillantom az arcát: Emerson húga, Brit. - Bassza meg - szitkozódom felgyorsítva mellette. - Mi volt ez? - kérlel Lacey, még mindig a vonal másik végén. - Semmi, csak jobban elkezdett esni. Később visszahívlak, oké?

222

- Oké, szeretlek. Leteszem, és utána óvatosan teszek egy U kanyart a vizes autópályán. Visszahajtok az úton, amerről jöttem, lelassítok és letekertem az ablakot, hogy megközelítsem őt. - Hé, jól vagy? - szólok neki. - Kell egy fuvar? Brit megfordul, az erősen kihúzott szemei elkenődtek, és csillognak. - Nem! - kiálja vissza, és folytatja a sétát. Mellé hajtok, és csiga tempóban araszolok mellette. Gyerünk, a halálodba sétálsz itt - érvelek. - Nem látod, hogy hamarosan kitör a vihar? - Nem érdekel! - szól vissza Brit. Ez nevetséges. - Komolyan annyira gyűlölsz engem, hogy képes vagy elkapni egy tüdőgyulladást, hogy ezt bebizonyítsd? - kérdezem. - Mert akkor elég kicseszett logikával rendelkezel. - Nem kell a segítséged - köpi vissza Brit. - Uh, nézz körbe - mutatok rá. - Senki más nincs erre mérföldekig, úgyhogy szükséged van rám. - sóhajtom. El akarok menni, és magam mögött hagyni ezt az istenverte várost, olyan gyorsan, amennyit a Camarom elbír, de annyira kicsinek és elesettnek tűnik itt az elhagyatott autóúton, hogy nincs szívem itt hagyni. - Gyerünk, Brit. Itt is nézhetsz rám mogorván, tudod. Egy erősebb széllökés jön az óceán felől, és Brit megremeg. A sápadt bőre ijesztően fehér, és nyilvánvalóan már halálra fagyott. - Ez az - döntöm el, és nyomom meg a féket, amíg az autó meg nem áll. - Elég volt a szórakozásból. Csak szállj be az istenverte autóba!

223

Végre Brit feladja. Az utas oldali ajtóhoz nyúl, és kirántja, becsúszik az autóba, majd becsapja maga után. Így közelről látom, hogy szinte az egész teste rázkódik a remegéstől. - Jesszus, megőrültél? - feltekerem a fűtést a maximumra, majd hátranyúlok az ülésre egy vastag egyetemi pulóverért. Odaadom neki, aggódva. - Mit csinálsz te itt? - Gyógyfürdős napom van, mit gondolsz? - Brit ad egy pillantást, miközben áthúzza a pulóvert a fején. Szóval így állunk. Sóhajtok, és visszairányítom az autót az útra, ezúttal elindulok vissza a hídon a városba. A felhők még sötétebbek lettek, és az esőcseppek viharosan záporoznak a szélvédőre. Az utcák most mind üresek, néhány üzlet ablaka el van barikádozva fa deszkákkal. - Látod? - mondom neki, hunyorogva nézve át a vízfalon keresztül. - Az egész közepén ragadtál volna. - Jézus, köszi - nyújtja el Brit a szavakat, még mindig keserűen gúnyosan. - Legközelebb, ha a kibaszott ex-pasim elhatározza, hogy kidob, megmondom neki, hogy melegebb időben tegye. Ránézek. - Jól vagy? - kérdezem aggodalmasan. - Bántott téged? - Bántani…? - horkant Brit. - Szeretném látni, hogy megpróbálja. - Oké… - küldök felé még egy kíváncsi pillantást, de a múlt éjszakai elkenődött smink ellenére jól néz ki.

224

- Különben is, miért érdekel ez téged? - csattan fel rám Brit. Nem mintha itt akarnál maradni. Ez az, amit csinálsz, ugye? Elhagyod a várost. Megint. A hangjából kicsengő sebezhetőség sajnálkozást döf keresztül rajtam. Tehát ezért haragszik rám! Négy éve, annyira belemerültem a szívfájdalmamba anya és Emerson miatt, hogy nem álltam le belegondolni, hogy egy szó nélkül futok el Brittől. Egész nyáron együtt lógtunk, és attól függetlenül, hogy azt játszotta, én és Emerson kínosak voltunk, tudtam, hogy úgy nézett rám, mint a nővérére. Nem volt helyes, ahogy elhagytam. - Sajnálom, hogy elmentem egy szó nélkül - mondom neki csendesen, megállva a bár előtt. - Mindegy - von vállat újra Brit. - Nem, úgy értem - mondom őszintén. - Sajnálom. - Igen, nos, nem én vagyok az egyetlen, akitől bocsánatot kell kérned. Összeráncolom a homlokom. - Hogy érted? Brit rám bámul. - Te most kibaszottul szórakozol velem? A bátyámtól! - úgy bámul rám, mintha én lennék az ördög és totál őrült egyben. - Te törted össze a kibaszott szívét, és voltam az egyetlen, aki maradt, hogy megpróbálja összetakarítani a rendetlenséget. Megfogja a táskáját, és kimászik az autóból, becsapva maga mögött az ajtót. Én maradok, elképedve a vezetőülésben. Várjunk, mi van? Küzdök, hogy leállítsam a motort, és kiszállok, összerázkódva, amikor a hideg eső megütöti a bőrömet. - Várj! sietek utána. - Rosszul tudsz mindent. Nem úgy történt!

225

És ezúttal biztosan nem így történt. - Ó, igen? - Brit dühösen megperdül. - Nem tudom, melyik bolygón élsz, de pontosan az történt. Ő teljesen elcseszett, befordult lett, miután te kikeringőztél a városból négy évvel ezelőtt. Te nem láttad, hogy mit csináltál vele - adja hozzá, miközben keserű árnyak suhannak át az arcán. - Nem tudod, hogy meddig ment el. Mérgesen rázom meg a fejem. - De ő volt az, aki szakított velem! És újra megtette! - És te hagytad! - sírja Brit. Próbál újból elsétálni, de megragadom a kezét, és visszahúzom. - Te meg mi a fenéről beszélsz? - kérdezem. - Magyarázd meg, most. Brit megforgatja a szemeit, újra, megdörzsölve a kezét. Mintha nem tudnád. - Nem tudom! - kiabálom túl a záport, most már teljesen összezavarodva. - Emerson volt az, aki véget vetett a dolgoknak! Ő dobott engem az anyám temetése után, azt mondta nekem, hogy vége mindennek, és hogy nem szeret engem többé! - a hangom megtörik az utolsó szavaknál, megalázó vallomásom visszhangzik a szakadó esőben a parkolóban. Brit bámul rám, meghökkenéssel az arcán. - Te tényleg nem tudtad, ugye? - suttogja. Érzem, ahogy a vérem száguldozik bennem. Miről beszélt? Mit tud? - Mondd el - könyörögöm neki. - Kérlek, nem tudok semmiről!

226

Brit egy pillanatig rám bámul. - Itt várj - parancsolja, mielőtt megfordul, és eliramodik, fel a kinti lépcsőkön a bár feletti lakásba. Tehetetlenül nézem, ahogy elmegy. Nem tudom, hogy mi folyik itt, de azt igen, hogy valami nagy dolog. Valami, ami Emersonnal kapcsolatos. A szívem gyorsan ver. Oka van, amiért megszakította a dolgokat, amiről nem tudok? Mi lehet a valódi mentsége, amiért összetörte a szívemet? Annak ellenére, hogy tudom hülyeség, de érzek egy kis reménysugarat. Ha a szakítás után rossz volt neki, akkor jelenthettem neki valamit azok után, hogy meggyászolt, ha nem volt elég a szerelem. Izgatottan várom, hogy jöjjön már Brit lefelé. Annyi kérdésem van még, azt sem tudom, hogy hol kezdjem, de miközben múlnak a másodpercek, és a víz teljesen átáztat, egyre jobban és jobban izgulok. Azt mondta, hogy várjak, de mi van, ha fel kellett volna mennem utána? Mi van, ha ez csak egy kegyetlen tréfa, amit kitervelt ellenem valamilyen bosszúból? Az idegeim összecsomózzák magukat, míg végre kinyílik a lakás ajtaja, és Brit siet le a lépcsőkön. - Beszélned kell velem! - sietek elé, a szavak kétségbeesetten gördülnek ki a számon. - Tudnom kell, mi történt, kérlek! - Itt van. - Brit nyújt valamit felém. Egy gyűrött boríték az, valamilyen írással az elején. - Ez mindent megmagyaráz. Elveszem, még mindig zavartan. Egy levél van a belsejébe hajtogatva, és Emerson neve van ráírva az elejére. Gyorsan bedugom a dzsekim alá, mielőtt még szétázna. - Mi ez?

227

- Olvasd el - mondja Brit. - Nem tudom, miért nem mesélt el erről az a hülye seggfej, de… - megrázza a fejét. - Ez nem számít. Azért már túl késő. Bután nézek rá. - Nem értem, miért segítesz nekem? Azt hittem, utálsz engem. Brit egy éles pillantást ad nekem. - A bátyámat jobban szeretem - mondja hevesen. - És valamilyen okból ő téged választott, nem számít, mit próbál bemagyarázni magának. Megfordul, és elsétál. Sietek vissza az autó biztonságos szárazságába, még mindig összezavarodva. Kihúzom a levelet, kihajtogatom a kezembe, rápillantok Emerson nevére és akkor látom meg… Felismerem a kézírást, jobban, mint bármi mást. Az anyámé.

228

Tizennegyedik fejezet Fordította: Tinajsz

Keresztülhajtok Cedar Cove-on, ki, azokhoz a szirtekhez, amelyek az öböl távolabbi részén terülnek el. Eső záporozik a szélvédőmre, a szél őrjöngve tombol a kinti világban, de minden ötödik másodpercben képtelen vagyok megállni, hogy ne pillantsak az utas ülésre, ahol a boríték fekszik mellettem. Az eredetileg fehér boríték sarka már megsárgult, és egyes helyeken összegyűrődött, és túl ártatlannak látszott, ahhoz képest, hogy milyen hosszú ideje rejtegetett mélyen eltemetett titkokat. Olyan erősen szorítom meg a kormányt, hogy az ízületeim elfehérednek, ahogy a zuhogó esőn keresztül addig vezetek, amíg el nem érem a hegytetőt. A kocsimat leparkolom a kilátóhelynél, biztonságos távolban a tajtékzó óceántól, majd leülök, és figyelem, ahogy a víz vadul habzik és hullámzik a viharban, miközben bennem óriási összevisszaság kavarog. Ez az a hely, ahol szétszórtuk az anyám hamvait. Ugyanolyan nap volt, mint ma: felhős és hűvös, de nem éreztem a csípős szél harapását, ahogy ott álltunk. Egyáltalán semmit nem éreztem.

229

Az anyám leírta a végrendeletében, nem akarja, hogy eltemessék. Tetszett neki a gondolat, hogy valamilyen módon visszatér a földre: hogy újra az óceán, a fák és a tengerpart részévé válik. Azt hittem, valahogyan gyógyító hatással lesz ránk, hogy látjuk az élet körforgását. Hamu a hamuhoz, por a porhoz. De amikor apa kiürítette az urnát, nekem nem tűnt valóságosnak az, hogy az én hús-vér anyám csupán néhány maroknyi porrá lett. Figyeltem, ahogy a hamu egy pillanatig táncolt és siklott a levegőben, és aztán anya eltűnt. Csak így egyszerűen, semmivé lett. Leszámítva, hogy most újra van tőle valamim. Ez a rejtélyes levél Emersonnak. Kinyúlok érte, végigfuttatom az ujjaimat a papír széle fölött. Annak a nyárnak a végéig folyton veszekedtünk egymással. Annyira észvesztően szerelmes voltam Emersonba, hogy ameddig vele lehetettem, egyáltalán nem érdekelt semmi az égvilágon. Készen álltam rá, hogy az összes régi tervemet feladjam. Annyira romantikusnak tűnt: csak mi ketten, együtt, ahogy egy saját életet építünk magunknak. Mindent kitaláltunk volna, és a pokolba azzal, mit mondtak a szüleink. Emlékszem anyura, hogy hogyan könyörgött és kérlelt, hogy ne tegyem fel mindenemet Emersonra. Nagyon felzaklatta, amikor elmondtam neki, hogy minden meg fog változni. Utolsó napjainak nagy részét azzal töltöttük, hogy ordítoztunk egymással, bár a szívem most már rettentően fáj, amikor erre gondolok. Az összes időt, amit elvesztegettünk; már soha többé nem fogom visszakapni.

230

Amikor meghalt, éreztem, hogy a bűntudat keresztülvág rajtam, mint ezernyi éles penge, de elhatároztam, hogy a helyes döntést hozom meg. Emerson volt minden, ami számított, az egyetlen, akim maradt a világon - legalábbis ezt gondoltam. Addig a szörnyű délutánig, amikor is elsétált, és ott hagyott engem, összetörve az esőben, és mindenek felett bebizonyítva, hogy anyámnak volt igaza. Beletelik egy pillanatba, amíg összegyűjtöm a bátorságomat, mielőtt végül kinyitom a borítékot, és kihúzom belőle az összehajtott papírlapot. A lap megzörren, ahogy kihajtogatom, aztán élesen beszívom a levegőt. A szívem összeszorul a mély fájdalomtól, ahogy meglátom anyám ismerős, döntött betűit, ahogy beterítik a teljes lapot. Anya… Érzem, ahogy a könnyek elöntik a szememet, és ki kell törölnöm őket a pulóverem ujjával, hogy eléggé tudjak fókuszálni a levél elolvasásához.

Kedves Emerson, Tudom, hogy még nem találkoztunk szemtől szemben egymással ezen a nyáron. Meg kell értened, mindennél jobban szeretem a lányomat, és csak a legjobbat akarom neki. Összetöri a szívemet, ahogy figyelem őt, miközben arról beszél, hogy elhalasztja a főiskolát, és itt marad veled Cedar Cove-ban. Ez nem ellened szól - elértem azt a pontot, hogy látom, a magad módján mennyire mélyen szereted őt, és ez az, amiért könyörgök neked, hogy állítsd meg, mielőtt elköveti

231

ezt a hibát. A nővé válás küszöbén áll, fényes jövővel maga előtt. Mindene meglehet, amit csak akar: karriert csinálhat magának, független lehet és láthatja a világot. Boldog, stabil életet alakíthat ki magának messze azon túl, amit remélhetek a számára. De ha itt marad veled, akkor mindezen dolgok veszendőbe mennek. Szeret téged, ezt mindketten tudjuk. De te és én azt is tudjuk, hogy ha itt marad veled, tönkreteszed őt. Talán most azt hiszi, hogy ezt akarja, de ebben a városban nincs számára semmi, ezt neked is be kell látnod. Kérdezd meg magadtól, ez az az élet, amit választanál a számára? Tényleg ez minden, amit megérdemel? Húsz évvel ezelőtt én úgy döntöttem, hogy mindent feladok az apjáért, és nem telik el nap úgy, hogy ne kívánnám, bár másképp döntöttem volna. Juliet makacs, nem hallgatna rám. Nem maradhatok elég ideig, hogy megértessem vele: egyszer én elmegyek, úgyhogy ez a teher rád szakad. Ismét könyörgök neked, ha szereted őt, ne hagyd, hogy eldobja magától az életét. Rövid időn belül neheztelni fog rád ezért, bízz bennem, tudom, hogy így lesz. Beléd fektetem az összes hitemet, és remélem, helyesen fogsz cselekedni. Kérlek. Ha szereted őt annyira, amennyire gondolom, hogy szereted, add meg neki az életet, amit megérdemel. Üdvözlettel, Jeanette.

232

Leeresztem a levelet, remeg a kezem. Ezt nem hiszem el. Ez az oka az összetört szívemnek és a fájdalomnak? Döbbent és kábult vagyok, a világosság hulláma keresztüláramlik bennem, és felfogom a dolgokat. Egész idő alatt, elhittem, amit Emerson mondott nekem azon a napon: hogy a szerelem nem elég. De valami kifacsart módon, azért vetett véget a dolgoknak azon a nyáron, mert szeretett engem. Mert ez volt az anyám utolsó kívánsága. És egész idő alatt, Emerson egy szót sem szólt nekem erről. Soha nem említette! Szédülök. Ennek még mindig semmi értelme nincs a számomra, de visszatekintve arra a végzetes, szörnyű veszekedésre, most már látom. Hogy mennyire megkínzottan nézett rám, miközben ellökött magától. Hogy a sértéseim, miszerint éppen olyan, mint a szülei, mennyire megbánthatták őt, hogy mennyire kíméletlen voltam. Azért sebzett meg, hogy megvédjen. A helyes dolgot próbálta cselekedni. És most, újra pontosan ugyanazt a dolgot csinálja. A szívem kettéhasad érte. Mibe kellett kerülnie, hogy megtegye ezt az anyámért? Tudnia kellett, hogy soha nem tudtam volna elsétálni tőle, még akkor sem, ha könyörgött volna érte. Ezért viselkedett annyira hűvösen, és nyersen velem… nem azért, mert nem voltam elég jó neki, hanem mert azt hitte, hogy túl jó voltam neki, és hogy megérdemeltem egy életet, amibe ő nincs benne. Annyira szeretett engem, hogy elengedett.

233

Éreztem, hogy a könnyek újra elöntik a szememet, de ez alkalommal, az öröm jelei voltak: forróak a megkönnyebbüléstől, boldogságtól és a keserédes megbánás halvány nyilallásától. Anyámra gondolok, aki még élete végén is azon ügyködött, hogy egy jobb életet biztosítson a számomra. Nem tudom ezért hibáztatni, teljesen megértem őt. Hiszen mindenek felett, ő feladott mindent az apámért. Azt tervezte, hogy elvégez egy ápolónői iskolát, amikor találkozott vele: a rámenős, külföldi cserediákkal. De az apám arról álmodott, hogy író lesz, így az anyám feladta az összes tervét azért, hogy szerezzen egy állandó munkahelyet, ezzel támogatva mindkettejük elképzelését. De valahogyan a „következő év” soha nem érkezett el. Anya teherbe esett Carinával, aztán velem, és apa adósságai is elkezdtek felhalmozódni, és addigra anya már túl elfoglalt volt azzal, hogy kétségbeesetten megpróbálta egyben tartani a családunkat, így nem tudott figyelmet szentelni azoknak a terveinek, amiket maga elé tűzött ki. Az egész életét az apám köré építette, csüngött minden egyes szaván. Annyira szerette, még akkor is, amikor inni kezdett, és még akkor is, amikor tudta, hogy ez elpusztítja őt. Az apám jelentett számára mindent, és ez volt a veszte. Azt hitte, hogy Emerson ugyanazt jelenti nekem, mint apa neki, de ez nem igaz: azzal hogy elengedett, bebizonyította, hogy mennyire más is ő. Olyan áldozatot hozott a kedvemért, amit az apám soha nem tett volna meg: a boldogságomat mindenek felé helyezte, még úgy is, hogy ezzel a saját szívét törte össze. Örömmel telve zokogtam fel. Szeretett! És talán még most is így érez irántam.

234

Belekapaszkodok abba az értékes reménybe, ami szentjánosbogárként világítja meg lelkem sötét éjszakáját. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan azokat a dolgokat, amiket ma mondott nekem. Nem, amikor a teste teljesen másról árulkodott a múlt éjszaka. Csak megpróbált rávenni, hogy újra hagyjam el a várost, pontosan úgy, ahogy négy évvel ezelőtt. Úgy gondolja, még mindig jobb nekem nélküle, mintha az élet a szerelme nélkül többet érne. Egyszer már hagytam, hogy ellökjön magától. Nem követem el újra ugyanazt a hibát. Veszek egy reszketeg lélegzetet, beszállok a kocsimba, és óvatosan megkerülve a kilátót, és lehajtok a meredek úton a városba. A vihar már tombol körülöttem, a szél olyan erősen fúj, hogy érzem, ahogy dobálja a kocsit. A pánik remegve tör utat magának bennem, ahogy látom, ahogy az eső áztatja a meredek hegyoldalt, de nyugalmat kényszerítek magamra, és lassan haladva hajtok vissza a városba. Végighajtok az üres utcákon, szemeimmel Emerson teherautóját keresem, de amikor odaérek Jimmy’s-hez, látom, hogy a parkoló üres. A francba! Kiszállok a kocsiból, felrohanok a lépcsőn a lakáshoz, bedörömbölök az ajtót, de nem érkezik válasz. Legalább Britnek itt kellene lennie, elrejtőzve a vihar elől. Visszamegyek a kocsihoz, és gyorsan becsapom az ajtót, hogy kizárjam a záporozó esőt. A szél most már olyan veszettül fúj, hogy az eső vízszintesen zuhog az utcán, és majdnem a földig dönti a fákat. Egy újságos stand hirtelen átrepül a járdán, elpattog a kocsi mellett, és hatalmas robajjal keményen belevágódik a falba. Hátravágódok az ülésemben, a szívem őrültem ver. Most már kész őrültekháza tombol odakint: minden teljesen a hurrikán territóriuma alá

235

kerül, de még nem távozhatok. Minden utcán végighajtok, kétségbeesetten keresve őt. Nem foglalkozok a viharral, vagy a nedves ruháimmal, vagy bármi mással, csak az érdekel, hogy megtaláljam Emersont, egyenesen a szemébe nézzek, és elmondjam neki, hogy szeretem őt… és hogy ez alkalommal nem adom fel. Az eltökéltségem egyre nő, de Emersonnak még mindig nincs semmi jele, így végül irányt változtatok, és visszahajtok a tengerparti házhoz. Talán még csak a város környékén sem maradt, talán elhúzott innen a fenébe, távol a vihartól, mint ahogy minden épelméjű ember tenné. Még csak gondolni is túl késő arra, hogy ráhajtsak a parti útra, így csigatempóban visszahajtok a házhoz, összerándulva minden alkalommal, amikor meghallom egy faág reccsenését, vagy amikor a kocsit egy széllökés megtaszítja az úttesten. Ezt az útszakaszt már elborítják a törött faágak, és a part felől mindenféle törmeléket fújt ide a szél, de én tovább haladok. Aztán megpillantok egy kidőlt fát, a hosszú törzse elfoglalja az egész utat. Nem tudok áthajtani rajta; az én Camaróm nem fogja tudni venni ezt az akadályt. Lehúzódom az út oldalára, és gyorsan megragadom a táskámat a hátsó ülésről. Kiszállok, átmászok a fa alkotta akadályon, közben megkarcolom a kezemet a fakérgen, de tovább folytatom az utamat. A parti ház már nincs annyira messze, keresztülküzdöm magam az esőn, és harcolok, hogy talpon maradjak az erőteljes széllökések ellenében. Nagyapa épített egy óvóhelyet a pincében a vihar elől, és tudom, hogy most már csak egy kicsit kell kitartanom, hogy a búvóhelyre érjek, és biztonságban legyek a széltől.

236

És aztán meglátom: a kék szín egy távoli felvillanása. Emerson teherautója a felhajtón áll. A szívem nagyot ugrik a mellkasomban. Az út többi részét szinte repülve teszem meg, megmegcsúszva a sárban, ahogy felrohanok a bekötőúton. - Emerson! - kiáltom, de a hangomat elnyeli a szél süvítése. Hol vagy?! Megpróbálok bejutni a bejárati ajtón, de az ajtó még mindig zárva van, épp ahogy hagytam. Megkerülöm a házat, és közben azon töprengek, hogy hol lehet. Aztán megpillantom, hogy a sötétszoba ajtaja ki van tárva. Arrafelé rohanok, épp amikor Emerson bukkan elő. Teljesen átázott, miközben küzd a viharral, kezében egy dobozt, és egy maréknyi fekete-fehér nyomtatott képet tartva, ami szétszóródik, és keresztülsuhan az udvaron a széltől. - Emerson! - kiáltom. Felpillant, és az állkapcsa ellazul, ahogy meglát engem. - Jules! - ordítja vissza, és én harcolok azért, hogy halljam, amit mond. - Mi a faszt csinálsz itt? Azonnal be kell menned, most! Megrázom a fejemet, és közelebb lépek hozzá. - Tudom! - kiáltom. - Mindent tudok az anyámról, és a levélről. Tudom, hogy miért hagytál el! Emerson nyugodtnak látszik. Lebámul rám, eső csepeg a hajából, és végigfut arcának erős, élesen kirajzolt vonásain. Pillantása találkozik az enyémmel, és látom, hogy azoknak a gyönyörű, kék medencéknek a mélyén felvillan a megértés.

237

- Mindent tudok! - kiáltom újra. - Ezért hagytál el engem, nem igaz? Mert az anyám erre kért. Emerson behunyja egy pillanatra a szemeit, és amikor kinyitja őket, a vad önfeláldozás, ami bennük tükröződik, elveszi még a lélegzetemet is. - Igaza volt! - mondja nekem. - Sokkal többet érdemelsz ennél! - Hagyd ezt abba! - ordítom. Támadóan előrelendülök, megfogom a kezét, és erősen szorítom, ahogy figyelmesen bámulok fel rá. A bőre hűvös, de a teste az átázott inge alatt forró, sugározza a meleget, ami egyenesen keresztülég rajtam. - Szeretlek! - kiabálom, és a szívemet adom bele minden egyes szótagba. - Minden, amit valaha akartam, az te vagy! Miattad jöttem vissza, és nem fogom engedni, hogy újra ellökj magadtól. Még mindig szeretlek! Emerson csak bámul rám, arckifejezése megkínzott. Látom a szemeiben tükröződni belső háborúját az igazság között, amit olyan hosszú ideje magában rajteget, és minden között, amit most mondtam neki. - Nem gondolod komolyan - rázza meg a fejét, és megpróbál elmenekülni. - Nem gondolhatod komolyan! - Pedig nagyon komoly vagyok! - kiáltom, és erősebben szorítom. A vihar tombol körülöttünk, és én teljesen átáztam, de ez semmi összehasonlítva azoknak az érzelmeknek a forgószelével, ami a mellkasomban keményen tombol. - Higgy nekem! - erősködöm, miközben kipislogom a könnyeket és az esőt a szememből. - Négy évvel ezelőtt hoztál egy döntést értem. Nos, ez az én választásom! Mondd ki! - követelem, egyre közelebb lépve hozzá. - Mondd ki, hogy érzel, és ez alkalommal

238

az igazi érzéseidről beszélj. Semmi hazugság! Mert bármi történjék is, a tiéd vagyok. Mindig a tiéd leszek! Ekkor a szavaim áttörnek a védelmi rendszerén. Látom a szemeiben, hogy az utolsó védfala is leomlik. Egy morgással Emerson félre dobja a dobozt, és a karjaiba húz engem. - Szeretlek - nyögi ki, hangja telve szenvedéllyel. - Soha nem szűntem meg szeretni téged! Még akkor sem, amikor elmentél, egyetlen napon sem. Ajkai ezer hurrikán erejével csapnak le az enyémekre, ahogy testemet a mellkasához szorítja, ujjaival nedves hajamba túr, és egy szív-megállító, élet-megváltoztató, mindent-felemésztő csókba von. Belekapaszkodok mindenemmel, amim csak van, megnyitom előtte a számat, és kis híján belefulladok a szédületes érzésbe, ahogy az ajka az enyémen van. A vihar elhalványodik körülöttünk, egészen addig, amíg Emerson marad az egyetlen dolog, amit érzékelek a világból. Nem hallok semmi mást, csak a szívünk dübörgését, nem érzek mást, csak a karjait, amik szorosan körém fonódnak; egyedül csak az ő ízét érzem. Emerson az enyém. Körülvesz, beburkol, és én neki adok mindent, megmutatom neki érzelmeim mélységét, egészen addig, amíg levegőért kapva a felszínre emelkedünk. - Értem jöttél vissza… - suttogja Emerson, hangja csodálkozó. Végtelen gyengédséggel fogja két keze közé az arcomat, színtiszta meghökkentség tükröződik a pillantásában. - Nem hiszem el, hogy visszajöttél értem. - Mindig! - Ígérem hevesen.

239

Újra érte nyúlok, de aztán hirtelen fülsüketítő csattanás hallatszik, és villám csap le az égből, egyenesen az egyik udvaron álló fába vágódva. - Vissza! - kiáltja Emerson, miközben elém áll, és hátralök bennünket. A fa recsegő hangot ad, aztán lezuhan és a földre csapódik, csak néhány centire attól a helytől, ahol álltunk. Pánikba esve kapaszkodok Emersonba. - Be a házba! - adja ki a parancsot. - Az óvóhely! - kiáltom. - Erre van, gyerünk! - De a fotóid… - pillant körbe Emerson. A képeket a szél szerteszét fújta körülöttünk, apró konfettik lettek a viharban. - Nincs idő, gyerünk! - Megragadom a kezét, és magam után húzom, átsietünk az udvaron, és odarohanunk a pinceajtóhoz. Rozsdás és öreg, de Emersonnak sikerül felnyitnia, és belök, majd követ engem, és becsapja mögöttünk az ajtót, sötétségbe borítva minket. Elreteszelte az ajtót, és közben nehezen lélegzett. - A nagyapád igazán jól megépítette. Biztonságban kell itt lennünk, amíg a vihar elvonul. Kitapintok a falon egy villanykapcsolót, felkattintom, nem történik semmi.

de

amikor

- Senki nem volt itt már évek óta - mondom. - Várj, kell, itt legyen valahol zseblámpának, meg különböző ellátmányoknak. Emerson a telefonját használva világítja meg a helyiséget. Körbepillantok. Van egy keskeny kanapé a sarokban, és néhány öreg konzervdoboz gondosan felállított halomban egy fémszekrény mellett. Kinyitom az utóbbit, és találok benne

240

néhány gyertyát, gyufát, meg egy öreg gyapjútakarót. A takarót a kanapé tetejére dobom, meggyújtom a gyertyát, mire a szobát halvány, pislákoló fény árasztja el. - Meghitt - vigyorog Emerson, és a gyertyafényben látom, hogy a szemeit rám szegezi, pillantása elsötétül. Érzem, ahogy elöntenek az érzelmek… és a harag. - Egyáltalán, mit kerestél odakint? - követelem, először ébredve rá arra, hogy mennyire veszélyes volt Emersonnak az, ahogy kint volt a szabadban. Érzem, hogy elönt a jeges félelem, már csak a gondolattól is. A villámlás, a fa… Annyira közel vagyunk ahhoz, hogy ismét összejöjjünk, erre kis híján elszakítják őt tőlem! - Meg is sérülhettél volna, vagy még rosszabb…! - A fényképeid - adja meg a választ. - Tudom, hogy mennyire sokat jelentenek neked. Nem akartam, hogy elveszítsd őket. - Nem érdekelnek a fényképek, nyomtathatok újakat! kiáltom. - De belőled nem találok másikat! A hangom dühöngve tölti be a kis pincét. Emerson rögtön mellett terem, közel húz magához, és a hajamat simogatja, miközben halkan suttog: - Shh, minden rendben. Itt vagyok. Nem lesz semmi baj, minden rendben lesz. Beleolvadtam az ölelésébe, szorosan hozzá bújtam. Hogyan kerülhettem olyan közel ahhoz, hogy elveszítsem? Kis híján fogtam a kocsimat, és elhajtottam, mintha találhatnék egy másik olyan pasit, mint ő. Mintha találhatnék egy ennyire igazi szerelmet. Felemelem a fejemet. - Ígérd meg, hogy soha többé nem fogsz magadtól ellökni - követelem. - Komolyan gondolom, Emerson,

241

akármi történjék is, együtt nézünk szembe vele. Nem veszíthetlek el téged, soha többé. - Ígérem - esküszik meg nekem, és a szemeiből sugárzó intenzivitás láttán meg tudom mondani, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja. - Mert én nem foglak elhagyni téged - fogadom neki. Semmit nem mondhatsz, amivel eléred, hogy megforduljak, és elsétáljak. A tiéd vagyok. Örökké. - Örökké - visszhangozza suttogva az ígéretemet, aztán ajkai megtalálják az enyémeket, és egy gyengéd csókban egyesülünk. Belezuhanok az ölelésbe; Emerson nyelve lassan, vontatottan fedezi fel a számat, miközben kezével finoman végigsimít az állkapcsom vonalán, lesiklik a vállaimra, onnan pedig végig a karjaimon. Aztán visszahúzódik, pillantása találkozik az enyémmel, mielőtt felemeli a kezemet az ajkaihoz, hogy megfordítva csókot nyomjon mindegyik ujjízületemre, és egész idő alatt egyszer sem töri meg a szemkontaktust: pillantása sötét és szenvedélyes, és telve van elszántsággal. A vágy keresztülszáguld rajtam. Újra kinyúlok érte, ezúttal forrón és vadul csókolom őt, ujjaimat a hajába temetem, és felnyújtózva, testéhez préselem a sajátomat. Mindent akarok belőle, mindent, azt akarom, hogy a testünkkel pecsételjük meg azt a szent megállapodást, amit szavakkal tettünk le egymás előtt. Érzem vastag keménységét hozzám nyomódni, és levegőért kapok, amikor a forróság elárasztja a testemet, alacsonyan, a két combom között. Emerson felnyög, hirtelen megragadja a fenekemet és felemel, így lábaimat a dereka köré tudom fonni. Hátrálni kezd velem a

242

pincében, leenged minket a kanapéra, így lovagló ülésben az ölébe kerülök. Hozzádörgölöm magam, csókokat hintek lefelé a nyakán, miközben mohón végigfuttatom a kezemet a mellkasán, megragadom a nedves inget, elhúzom a bőrétől és áthúzom a fején. Ez az, épp itt: minden, amit valaha akartam. Hogyan gondolhattam egykor, hogy képes vagyok nélküle élni? Emerson kezének érintése maga a mennyország, ahogy lobogó tüzet kelt nedves bőrömön. Lerántja a pulóveremet és a pólómat, és félrehúzva a melltartómat, ajkait a mellemre zárja, forróságot indítva el bennem. Nyelvével köröz a mellbimbómon, mire felkiáltok, és behunyom a szemem elragadtatásomban, ahogy közelebb nyomom magam hozzá, őrülten dörzsölve magam az öléhez, kétségbeesetten könyörögve a súrlódásért, ami enyhíti a fájdalmat, ami minden egyes szívdobbanásommal egyre erősödik. Csak Emerson tudja ezt elérni nálam. Emerson az egyetlen, aki ki tudja elégíteni ezt a vad vágyat. Végül felemelte a fejét a mellemről, majd levegőért kapkodva leemel az öléből, és talpra állít. A lábaim annyira elgyengültek a vágytól, hogy meg kell kapaszkodnom a vállában, hogy állva maradjak, amíg ő biztos ujjakkal kigombolja a farmeremet, és aztán lassan lecsúsztatja a lábamon a nedves és ragadós anyagot. Homlokát egy pillanatra csupasz hasamon pihenteti, lélegzete forrón csapódik a bugyim anyagának, és minden új kilégzése vágyódó remegéseket küld szikrázva keresztül az egész testemen. Elektromosság kígyózik végig rajtam, és kerít a hatalmába, elérve, hogy minden idegvégződésem a robbanás

243

szélére sodródjon, és minden vágy és szenvedély a combjaim közti apró, fájó pontba áramoljon. Kétségbeesett nyögést hallatok, mire Emerson lehúzza rólam a bugyimat. Hozzá bújok, közelebb vonom magamhoz, aztán megérint a nyelvével, meleg borzongást küldve keresztül az egész testemen. Oh, Istenem! Megnyal, nyelvével lágyan köröz testem középpontján, amíg teljesen magatehetetlen, zokogó masszává nem olvadok. Aztán megragadja a combomat és felemel, hogy megfordítva lefektessen a keskeny kanapéra. A matrac ősrégi, és tiltakozva nyikorog alattunk, de már messze járok ahhoz, hogy foglalkozzam vele. A hurrikán tombol a fejünk fölött, de itt és most, a vihar szemében vagyunk. Senki nincs itt, csak mi ketten, meg az égető szerelem és ez a ragyogó szikrázás a testünk között. Emerson megszabadul a farmerjétől és a boxerétől, aztán teljesen meztelenül térdel mellém az ágyra. Felemelkedek, és két kezembe fogom az arcát, tucatnyi apró csókot nyomva a szemöldökére, orrára, pompás arcára. A szívem nagyot dobban a fölém hajoló látványától, feszes izmai aranyszínben ragyognak a gyertyafényben. Istenem, képes lennék örökké bámulni őt, csak magamba szívni pazar testének látványát, ami olyan, mint a görög szobrok, csak Emerson hús-vér… Bámulj később - suttogja egy szenvedő hang. - Most, érezned kell őt. Minden négyzetcentijét. Hátradőlök, és magammal húzom Emersont is, miközben szélesebbre terpesztem a lábamat, hogy jobban hozzám férjen. Ő felém helyezkedik, mire felemelkedek, és lélegzetvisszafojtva

244

várom, hogy teste keményem belém csapódjon, de akkor Emerson megáll, leszorítja a csípőmet és egy helyben tart engem. Zavartan kiáltok fel, de ő továbbra is távol tart magától, majd lehajol hozzám, és ajkát annyira gyengéden érinti az enyémhez, hogy elakad a lélegzetem. Lassan hatol belém, centiről centire. - Ez a kedvenc helyem ez egész világon - mondja Emerson halk hangon, mely telve van vággyal. - Éppen itt. Benned. Zihálok, ahogy megérzem, hogyan csúszik belém, teljesen betöltve, elérve, hogy a vérem felforrjon és az ereim összeszoruljanak a sűrű, bársonyos vágyódástól. Nyöszörgök, ahogy eláraszt a gyönyör, a testem megfeszül Emerson körül, magamba szívom az érzés szenzációsságát. - Jules - suttogja halk, fájdalmas hangon. Amikor kinyitom a szememet, észreveszem, hogy az arca pontosan az enyém fölött lebeg: tekintete összefonódik az enyémmel, mélyen lobogó tűzzel fúródik belém. - Maradj velem - zihálja, pillantását nem veszi le az enyémről, ahogy lassan visszahúzódik, és aztán újra visszacsúszik belém. Felnyögök, levegőért kapkodok. A gyönyör egyre fokozódik bennem, ahogy egyre magasabbra és magasabbra szállunk minden hosszú, lassú lökéssel. Vonaglok alatta, majd lábaimat combjai köré fonom, hogy mélyebb hozzáférést biztosítsak a számára, ahogy rátalálunk a közös ritmusunkra, lassan ringatózunk, és olyan észvesztő ütemet veszünk fel, ami minden egyes idegvégződésemet lángra gyújtja, sötét tűz nyaldossa a testemet, és táncol végig a bőrömön. Tökéletes agónia, vastagsága egyre mélyebben csúszik belém, nedves, síkos teste forró az enyémen. Emerson a nevemet nyögi,

245

újra és újra, majd foglyul ejti ajkamat egy perzselő csókban, ami eltompít minden kegyetlen szót, amit valaha egymásnak mondtunk; eltörli az elmúlt évek összes szívfájdalmát. A múlt elolvad az érintése alatt, nem hagyva mást, csak a jelent. Most. Van. Felkiáltok, testem megkönnyebbülésért könyörög, a lángok egyre magasabbra csapnak bennem. Emerson szeme elsötétedik. Újra belé döfi magát, keményebben, mint eddig, és a fülemben hallom a nyögését, ahogy testünk súrlódása egyre gyorsabb lesz. Felemelem a csípőmet, felzokogok, megkarmolom széles vállát, miközben ő megragadja a csípőmet, és lélegzetünk akadozottabbá válik, minden új lökés és szikra egyre közelebb lök a szakadékhoz, egyre jobban megfeszít, és egyre mélyebbre süllyedek szemei és ajka végtelenségébe, és ahogyan a teste az enyémbe hatol… - Emerson! - kiáltok fel darabokra hullva. Ő is az én nevemet nyögi, miközben újra belém hatol, a teste újra és újra megremeg, ahogy összetörök és szabadesésbe kezdek, bele egyenesen az eksztázis sötét rejtelmeibe, és úgy kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta, ahogy a gyönyör hullámai keresztülhatolnak a lelkemen.

 Amikor magamhoz térek, Emerson karjaiban fekszem, a testem biztonságban az ő testéhez simul. Kifújom a levegőt egy hosszú, reszketős lélegzetben. - Szia. - Érzem, ahogyan a fülembe suttog. Oldalra fordítom a fejemet, így rá tudok nézni.

246

- Szia, neked is - vigyorgok. A testem még mindig remeg az átélt gyönyör utóhatásától, Emerson ujjperceinek minden gyengéd simogatása érzékenyen hat meztelen bőrömre. Magamhoz ölelem, miközben ő is szorosabban fonja körém a karjait. - Gondolod, hogy a vihar már elvonult? - Melyik? - nevet Emerson, és az alacsony, vibráló hang végigmorajlik a hátamon. Megfordulok, így arcaink csak néhány centire fekszenek egymástól. - Nos, ez itt bent elég nyugodtnak tűnik a számomra - mosolygok, ujjaimat összefűzöm az övével, és apró csókokat nyomok a kézfejére. - Adj nekem néhány percet, és meglátjuk - kacsint rám Emerson. Nevetek, miközben érzem, hogy boldog megkönnyebbülés telepszik rám. Ez nem csak az utóhatás, nem, valami sokkal mélyebb: a biztos tudat, hogy ez a pasi jelent számomra mindent. Mindig. - Örökké - mondja Emerson lágyan, mintha látná a gondolataimat a szememben. Hüvelykujjával és mutatóujjával körözni kezd a kézfejemen, majd gyengéden lecsúsztatja őket a bal kezem gyűrűsujjára. A szívem megáll. - Te most…? - A szavak elhalnak az ajkaimon, de belül, újra repülök. Újra Emerson arcára nézek, de nem látok más az arcán, csak meggyőződést. Meggyőződést, és szerelmet. Szégyenlősen pillant le rám. - Tudom, nincs…

247

- Igen! - kiáltom, és csókokkal halmozom el őt, mintha lenne elég csók a világon ennek a férfinak. - Persze, hogy leszek! - Nem hagytad, hogy befejezzem - tiltakozik Emerson, de továbbra is az ujjai között tartja az ujjamat, és szeme ég az örömtől. - Azt akartam mondani, hogy… Veled vagyok. Akárhová akarsz is menni, akármit akarsz is csinálni. Ott leszek. Érzem, ahogy az örömteli, igazi könnyek előtörnek belőlem. A szívemhez szorítom összekulcsolt kezeinket, és olyan boldog vagyok, hogy úgy érzem, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. - Még nem tudom, mit akarok csinálni - ismerem be. - Csak azt, hogy egészes biztosan te is benne vagy. - Először is, visszamész és befejezed a főiskolát - mutat rá. Aztán… Beköltözhetnénk a városba - javasolja. - A nyári szünetekben pedig visszajöhetnénk ide, ha akarod. Lassan megrázom a fejemet, és sajnálkozva sóhajtok fel. - Túl késő. Apa már eladta a házat, valószínűleg egy hét alatt porrá fogják rombolni. - Nem, ha az új tulajdonos mást mond. - Emerson mosolya tele van tikokkal. Összeráncolom a szemöldökömet. - Miről beszélsz? Megcsókol. - Az enyém. Nos, a miénk. Neked vettem meg. A szám tátva marad a csodálkozástól. Emerson lehajol, hogy ismét megcsókoljon, de én elhúzódok tőle, és az agyamban kavarognak a gondolatok. - Mi? Nem értem… - Meghökkenve pislogok rá. - De honnan volt rá pénzed? Emerson! Ezt nem engedheted meg magadnak!

248

- Persze, hogy megengedhetem - von vállat vigyorogva. Eladtam a bár felét Garrettnek, és az apád is el fogja mondani neked, hogy elég kemény alkut kötöttem. Egy dalba került. A könnyeim újra előbukkannak. - Vettél nekem egy házat suttogom lenyűgözve. - Nem tudom elhinni. Soha senki nem tett értem korábban ilyesmit. - Akkor itt az ideje, hogy hozzászokj. - Emerson két keze közé fogja az arcomat. - Örökké szeretni foglak, Juliet McKenzie. És minden napot azzal fogok tölteni, hogy bebizonyítsam neked, te vagy az igazi a számomra. - Nem kell bebizonyítanod semmit - suttogom. - Te vagy az én hurrikánom, Emerson Ray. És mindig a tiéd leszek.

249

Később Fordította: Tinajsz

A következő reggelig maradtunk a pincében, ígéreteket suttogva egymás fülébe; meztelen testünkön keresztül vázoltuk fel a jövőnket. Amikor felmásztunk a pincéből, ki a ragyogó napsütésbe, a vihar már elvonult, de a pusztítás a teljes ingatlan területén óriási károkat okozott. - Oh! - kiáltottan fel csalódottan, ahogy szemügyre vettem a földre dőlt fákat, a törött cserepeket, és a viharablakokat, amik törötten hevertek szerteszéjjel a földön. A sötétkamrámból semmi nem maradt, csak tűzifa, polcok és deszkák feküdtek össze-vissza az udvaron, a fényképeim szétszórva táncoltak a szellőben. - Shh - mondja Emerson, szorosan magához húzva, miközben tekintetével felméri a területet. - Nem látod? Még mindig áll. Több kell, mint egy kis vihar, hogy lerombolja. Igaza van. A veranda lépcsői talán eltörtek, és az ablakok is betörtek, de az öreg parti ház szerkezetének váza még mindig áll, szilárdan és megbízhatóan, készen arra, hogy túléljen még vagy száz másik hurrikánt. Összetörhetetlenül.

250

- Készen állsz, hogy elkezdjük a saját életünket? - kérdezem. - A pokolba is, igen. - Felém fordul, és egy szív-megállító mosolyt vet rám. Ez itt az enyém, ébredek rá csodálkozva. Hátralévő életem összes napján megkaphatom ezt a mosolyt, és azokat a szemeket, és még annyival többet, egy egész életet a férfival, akibe azóta a nap óta eszméletlenül szerelmes vagyok, hogy találkoztunk. Megfogom a kezét, és együtt sétálunk a közös holnapunk felé.

251