ÚJ SZELLEM SZLOVENSZKÓN

THOMAS

VON

AHN

„ÚJ SZELLEM SZLOVENSZKÓN” BETEKINTÉSEK SZVATKÓ PÁL CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR „KULTÚRPOLITIKAI SZEMLÉ”-JÉBE (1937–1938)

Amikor Egry Gábor a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című kézikönyvhöz írt recenziójában azt a provokatív kérdést tette fel, vajon képesek vagyunk-e egyáltalán a magyar kisebbségek történelmének adekvát megragadására, akkor természetesen a dolgok episztemológiai dimenziójára gondolt leginkább.1 De ha komolyan akarjuk venni Egry felvetéseit, egy kisebbségi folyóirat bemutatása-elemzése alkalmából sem szabad semmibe venni ezt, hiszen mindjárt az egyik első, ebből levonható következtetés éppen az lehet, hogy emlékezetünkbe hozzuk értelmezési kereteink kifejezőerejét. Bevezetőül tehát arra a kérdésre keresünk válaszokat, hogy mire lehet képes a kisebbségkutatás, ha elemzése alapját egy olyan folyóirat képezi, amely az első bécsi döntést alig két évvel megelőzve kötelezte el magát a csehszlovákiai magyarság ügyeinek képviseletére. Az értelmezési keretet tekintve nézetünk szerint a lehetséges utak egyikét Kántor Zoltán mutatta fel, amikor a nemzetépítés elméletét alkalmazta a romániai magyar kisebbségen belül lezajló identitáspolitikai folyamatok, illetve nemzeti kisebbségi stratégiák értelmezésére. Kántor arra hívta fel a figyelmet, hogy kisebbségi nemzetépítés is létezik, annak ellenére – vagy éppen annak okából –, hogy ez nem azonos az „anyaországban” lezajló nemzetépítési folyamatokkal.2 A nemzetépítési folyamatok egyik alapfeltételének egy olyan diskurzív teret tekintünk, melyben egy nemzet bizonyos értelemben önmagát alapozza meg. Máshogyan fogalmazva: a modern nemzetállam és a nemzeti alapon keletkező, illetve saját magát reprodukáló kollektív identitás egyik alapfeltétele a nyilvánosság megléte. Sokak számára nehezen elképzelhető, hogy egy „nemzetiesítő államban” (Rogers Brubaker) élő nemzeti kisebbség is rendelkezzen saját nyilvánossággal. Ha viszont tekintetbe vesszük a magyarságon belül egymástól elkülöníthető „képzelt közösségek” három csoportját – az összmagyarság etnokulturális közösségét, a magyarországi magyar állampolgárok összességét, valamint a határon túli magyar nemzeti kisebbségek közösségeit3 –, akkor a fentiek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy ezeknek a közösségeknek külön nyilvánosságok felelnek meg. A továbbiakban tehát a kisebbségi nyilvánosság fogalmából indulunk ki, melynek pontos meghatározása itt nem lehet a célunk, sőt ezt nem is tartjuk célravezetőnek. Bennünket sokkal inkább a folyamat azon része érdekel,

56

Thomas von Ahn

amelyben e nyilvánosság folytonosan (re)konstruálódik. Ezt a folyamatot a német szociológus, Ulrich Bielefeld a nemzet és társadalom összefüggéseit kutatva a „Selbstthematisierung” – azaz öntematizáció – kifejezéssel illette. Bielefeld e fogalmon többet ért a nemzeti identitás alakulásánál. Az öntematizáció szerinte a modern korban egyaránt velejárója a modern társadalmak megalapozásának és igazolásának is. Mint írja: „Azt természetesnek tartjuk, hogy minden egyén és minden csoport – a nem modern társadalmakat is beleértve – képeket és értelmezéseket fejt ki magáról. Az önképek modernségét azonban két alapvető jellemző határozza meg: reflexivitásuk és politikai jelentőségük.”4 Az önképek reflexivitása alatt Bielefeld azt érti, hogy a csoport a modern korban nem rendelkezik többé önmagán kívüli vonatkoztatási ponttal, amelyből önképeit levezethetné, hanem folyton önmagára vonatkozni kényszerül. És mivel minden csoportosulás, illetve minden befogadás mindig kirekesztést is jelent, ezért az elhatárolást – tehát annak eldöntését, hogy egy csoport mit vagy kit nem tekint hozzá tartozónak – szintén önmagából kényszerül levezetni és előállítani. Az önképek politikai jelentőségét Bielefeld ezzel szoros kapcsolatba állítja. Nézete szerint a csoport politikai társadalmasítása a csoport önrendelkezésére alapul: minden csoport, amely eléri a politikai önrendelkezés szintjét, vagy azt legalább követel(het)i, követelését önmagából kényszerül megindokolni. Tehát annak meghatározására kényszerül, hogy ki akar lenni, és ezzel kapcsolatban helyzetét és igényeit saját történelméből vagy kultúrájából kell levezetnie, és ezzel másoktól befelé és kifelé megkülönböztetnie önmagát. Más szóval a modern korban „[az öntematizálás] a nemzeti identitás problémáját […] köti össze a politikai egyértelműség problémájával, amely önmaga határozza meg a politikát nemzeti mivoltában”.5 Ilyen folyamatok a nemzeti kisebbségek két világháború közötti történetében gyakran megfigyelhetők. Hiszen a „nemzetiség magától értetődősége” (Ulrich Bielefeld) a nemzeti kisebbségek kialakulásakor megrendülhetett, s így a kisebbségi közösségen belül olyan folyamatok indulhattak el, melyek az új körülmények között törekszenek a magától értetődés helyreállítására. A megrendülés körülményét Borsody István egy 1938-ban megjelent tanulmányában a következőképpen fogalmazta meg: „A kisebbségi ember többet gondol a nemzetre, mert a teljes nemzeti lét hiányát kénytelen érezni lépten-nyomon, ezért ha magyarságát óvni akarja, magyarabb, öntudatosabb magyarrá válik, mint akár a magyarországi, csak, sajnos, a magyar öntudatig általában is kevesen jutnak el, s ha a kisebbségi sorban ezt valaki el nem éri, nem úszhat a magyar árral, mint a magyarországi, s könnyen veszhet el az idegen eszmék áradatában.”6 A helyreállítás érdekében kezdeményezett öntematizációs folyamatok általában olyan ideológiai tartalmakat teremtenek, melyek leginkább a saját kisebbség múlt- és jövőképét vagy politikai részesedésének lehetőségeit illetik. A csoport ezzel önképének stabilizálására, illetve kanonizálására, valamint politikai igényeinek dokumentálására törekszik.

„Új szellem Szlovenszkón”

57

Ennél a pontnál térünk át Szvatkó Pál Új Szellem című folyóiratához, mivel benne épp a nemzeti kisebbség öntematizációs folyamatának előrelendítésére látunk kísérletet. Olyan fórummal van tehát dolgunk, mely a csehszlovákiai magyar kisebbség véleményformálásához akart hozzájárulni, és ezzel együtt vállalta a kisebbségi nyilvánosság egy szegmensének megteremtését is. Ahogyan erre Szvatkó címadó, a kolozsvári Hitelben megjelent cikkében is kitért, az Új Szellem céljait a szlovák nemzeti mozgalom Hlas című, 1889-ben indult folyóiratának feladatához hasonlította: „A feladatok azonosak, a helyzet is sokban emlékeztet az akkori szlovák helyzetre. Elmaradottság és veszedelmes illúziók között hangzatos és keresztülvihetetlen jelszavak virítanak, és senki sem gondol arra, hogy a kisebbségi élet megjavításánál mindenekelőtt a nemzeti közösséget kell átalakítani, átnevelni, teherbíróvá tenni.”7 Ez természetesen nem jelentette azt, hogy bizonyos szándék nélkül történt volna, illetve mellőzött volna pontosabb elképzeléseket arról, hogy ennek a folyamatnak milyen irányba kellene haladnia. Ezzel már el is érkeztünk az elemzés egy lehetséges kiindulópontjához, amely arra törekszik, hogy az Új Szellem ideológiai ujjlenyomatát próbálja körülhatárolni. Tudományos megközelítésben erre elsőként G. Kovács László vállalkozott, akinek fontos következtetései a Szvatkó Pál válogatott írásait bevezető, Filep Tamás Gusztávval közösen írt tanulmányában is érvényesülnek, s amire a jelen tanulmány is jelentősen támaszkodik.8 Ha ezen kívül tekintetbe vesszük a számos csehszlovákiai magyar lapot és folyóiratot, valamint a kezdetleges állapotban lévő rádiózást,9 akkor elemzésünket további perspektívákkal bővíthetnénk, már amennyiben e források erre visszakövetkeztetni engednek. Így arra nyílna alkalmunk, hogy az Új Szellem mondanivalóját a magyar kisebbségi sajtónyilvánosság észlelésének tükrében rekonstruáljuk, szinte visszaemelve az eredeti diskurzusába. Végül még tovább bővíthetnénk ezt a kiindulópontot, amennyiben az esetleges szlovákiai, cseh vagy magyarországi sajtó reflektálásait is bevonnánk elemzésünkbe, ezzel arra is rámutatva, hogy a fentebb említett nyilvánosságok nem rendelkeznek hermetikus határokkal.10 Mindazonáltal a munkaökonómia határait számba kell vennünk, és így nyilvánvaló, hogy ennek a programnak itt csak egy kis részét tudjuk megvalósítani. Tanulmányunk címében megjelölt, kissé esszéisztikus eljárásmódunkat ennek ellenére az eddig kifejtett gondolatok figyelembevételével igyekszünk teljesíteni. Először is a folyóirat szerkesztő-kiadó kultúraszervezői tevékenységéről és annak politikai kontextusáról teszünk megjegyzéseket, felidézve ezzel együtt az Új Szellem keletkezésének hátterét is. Utána pedig az Új Szellem szerkezetét világítjuk meg, a folyóirat felépítése, szerzői és rovatai, valamint fontosabb központi gondolatai figyelembevételével. Ezt követően a folyóirat három munkatársának szerkesztőségi munkáját tárgyalva érintünk példaszerűen olyan aspektusokat, melyek a folyóirat tartalmát,

58

Thomas von Ahn

kapcsolatrendszerét, valamint a csehszlovákiai magyarság nyilvánosságon belüli fogadtatását érintik. És végül Szvatkó Pálnak egy, a folyóiratban gyakran visszatérő politikai tervezetjavaslatát érintjük röviden, melynek alapötlete Dél-Csehszlovákia etnikai alapú kantonizálásából indult ki.

Az Új Szellem keletkezéséhez és kulturális ideológiai hátteréhez Az Új Szellem Szvatkó Pál folyóirata volt, ezért nehezen lenne értelmezhető Szvatkó a csehszlovákiai magyarság nyilvánosságában vállalt szerepének vizsgálata nélkül. Ahogyan ezt Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László említett tanulmányukban kimutatták, az 1901. szeptember 9-én született Szvatkó nemcsak egy évszázadokon keresztül visszakövethető polgári család leszármazottja volt, hanem a polgáriasságot megteremtő értékek örökösének is tekintette magát.11 Csehszlovákiai magyar hivatásgyakorlásának második meghatározó eleme pedig a fiatalon megélt hatalomváltás volt, melyből később a valószerűnek vélt nemzeti doktrína relativitására következtetett, ahogy erről a Nyugat által 1936-ban közölt A változás élménye című esszéjében számolt be: „A magától értetődőség megdőlésének következményeit tizennyolcban, tizenhét éves koromban nem láthattam tisztán. Ma tudom, mi történt. Fölöttébb ritka világtörténelmi jelenség. Hol esett meg az, hogy valaki egy várost mondjuk színmagyarnak látott, idomított fiatal eszével nem álmodta, hogy másképp is lehet, s egyszerre egy viharos őszi hónap alatt az egész szlovákká lett? Én, tizenhét évemmel és belém gyömöszölt fogalmakkal tényleg magyarnak láttam Nagyszombatot. Másnap Trnava tényleg szlovákká vált. Odavoltam a csodálkozástól. A két elképzelés közül melyik volt a téves, a magyar vagy a szlovák, ebben a viszonylatban nem fontos, mert én mind a kettőt kénytelen voltam hinni és időrendi sorrendben abszolútumnak felfogni. Örök élmény maradt, hogy láttam, amint az egyik hordozó igazság más hordozó igazsággá változik. Ilyesféle dolgok a tudat alatt letörülhetetlen nyomot hagynak.”12 A „változás élménye” konzekvenciájaként Szvatkó saját személyére, valamint kisebbségi közösségére nézve elengedhetetlennek tartotta a vélt magyar felsőbbrendűség elvetését és új térbeli vonatkozási pontok felállítását, ahogy ugyanebben az írásában fogalmazott: „Mi kisebbségek, megszűntünk uralkodó nép lenni, államiság, parancsolás. Régi helyzetünkben a haza eszméje éltetett. Ma államunk van, ahol igyekszünk békés mellérendeltségben élni társnemzeteinkkel. És lokálpatriotizmusunk van, a szűkebb táj, az otthon, a mi földünk, a mi embereink szeretete és szívós, néha elkeseredett védelmezése. A fordulat, ami 1918-ban jött, a nagy átértékelési folyamat kezdetét jelentette. Én is békatávlatból kezdtem látni a világot a régi madártávlat helyett, lentről, ahonnét minden nagynak és nehéznek látszik. Megtalálni a mélyben élés formáit, ez lett a feladatunk.”13 Így körbehatárolt

„Új szellem Szlovenszkón”

59

feladatát 1924-től egészen az első bécsi döntésig a Prágai Magyar Hírlap (PMH), tehát a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok közös napilapjának belső munkatársaként látta el. Ugyanakkor esszéistaként és publicistaként a legkülönbözőbb folyóiratokban és antológiákban publikált. Írásai többek közt a Sarlóhoz közel álló A Mi Lapunkban, később az ellenzéki Magyar Nemzeti Párthoz közel álló Magyar Írásban jelentek meg, Magyarországon pedig az említett Nyugaton kívül a Szép Szó is közölte egy cikkét, rendszeresen pedig a Magyar Szemle, a Nouvelle Revue de Hongrie, valamint az Apollo jelentette meg tanulmányait. Legfontosabb újságírói és kisebbségpolitikai teljesítményének azonban a két, általa vezetett folyóiratot tekinthetjük, az 1931-ben egyetlen kiadást megélt Új Munkát, valamint tanulmányunk alapját képző Új Szellemet. Ahogy erre korábban Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László már felhívták a figyelmet, Szvatkó tevékenységének megítélésében kortársai nem voltak egy véleményen, és mai szemszögből is megállapítható, hogy PMHbeli cikkeinek némelyikében ellentmondásba keveredett máshol kifejtett gondolatmeneteivel.14 Viszont arra is fény derült már, hogy a két világháború közötti napilapok Csehszlovákiában politikai irányzatokat, pártokat voltak hivatottak szolgálni, és ezért nem feltétlenül független szerkesztőségi álláspontot tükröztek.15 Az ellentmondásokkal kapcsolatban tehát abból indulhatunk ki, hogy Szvatkó PMH-beli cikkei és vezércikkei nem egyeztek meg feltétlenül saját véleményével. A magyar ellenzéki pártok politikai irányzatával nem egyetértő kortársai azonban épp azt nehezményezhették, hogy Szvatkó egyéb publicisztikai írásaiban arra célzott, hogy a csehszlovákiai magyar nyilvánosságban önálló, független értelmiségiként tartsák számon, sőt, akár egy kisebbségi mozgalom élén álló egyéniségnek tekintsék. Szemrehányások a másik oldalról is érték. Amikor Szvatkó hosszú készülődés után Márai Sándor, valamint Móricz Zsigmond eszmei támogatásával 1931 áprilisában útjára bocsátotta az Új Munka nevű folyóiratát, akkor ez – többek között néhány ekkor erősen balra tartó sarlós szerepeltetése miatt – akkora ellenszenvet váltott ki Szvatkó „munkaadóinál”, hogy ő már a második szám megjelenése előtt feladta magas színvonalú kísérletét. A szerkesztő politikai hovatartozásuktól függetlenül, egyedül tehetségük alapján kívánta volna megválogatni szerzőit, ez azonban a csehszlovákiai magyar kultúrpolitikai belharcok miatt nem volt megvalósítható. Az Új Munka pozsonyi munkatársának, Szalatnai Rezsőnek Szvatkó a következőképpen vázolta fel a kudarc okait és a belőle levont konzekvenciákat: „A cézárok lefele fordították hüvelykujjukat. Elvették a levegőt az Új Munka előtt [sic!], úgyhogy én nem szerkeszthetem tovább. A függetlenséget másképp értelmezik, mint én, s ebben nem tehetek koncessziót. A PMH-nál kötnek az előírások, de irodalmi téren hajlíthatatlan vagyok. A PMH-ban betöltött állásom inkompatibilis egy olyan merész hangú lappal, mint az Új Munka első száma volt, s mivel a

60

Thomas von Ahn

PMH technikai segítsége (reklám, akvizíció közössége stb.) nélkül az Új Munka halálra van ítélve, eleve feladom a küzdelmet. Támogatás nélkül vesztett ügyem van. Én pedig veszedelmes »kommunista« és »hazaáruló« lettem […].”16 Ugyanakkor sok jel mutat arra, hogy Szvatkó, amikor „inkompatibilitását” a PMH javára oldotta fel, elveszítette hitelességét a csehszlovákiai magyar baloldal szószólóinál, igaz, némelyikük már az Új Munka megjelenését sem fogadta fenntartások nélkül.17 Fábry Zoltán egyik visszatekintésében „lélekgyilkosságnak” nevezte a lap ellehetetlenítését, s ezzel indokolta elítélő véleményét Szvatkóról: „Itt kezdődött, itt nyomorították a cinikus szaltó mortálék bűvészévé az egyik legígéretesebb szlovenszkói írástudót. Szvatkó az irodalom kalandora lett, a bukfencek és fordulatok elképesztésére utazó mestere: bohóc, aki minden fintorában önmagát siratta. A kétlakiság példája lett: idegen, ideges zsonglőr volt, aki nappal Hitlert mondott, és éjjel nem tudott betelni Huizinga humanizmusával!”18 Amikor Szvatkó hat évvel később újból nekiállt egy saját lap szerkesztéséhez, elejétől kezdve biztos lehetett az időközben egyesült ellenzéki pártok folyóiratának egzisztenciális feltételeit biztosító támogatásában. „A szlovenszkói magyar értelmiség nemzetéhez hű csoportja Új Szellem címen folyóiratot ad ki, amelynek első száma már február elején megjelenik”, jelentette be Szvatkó 1937. január 22-én Szekfű Gyulának, akivel a Magyar Szemlébe írt cikkei miatt állt kapcsolatban. „A folyóirat a hivatalos kisebbségi politika támogatását élvezi, sőt éppen az ő kezdeményezésükre jött létre, de természetesen önálló és magas színvonalú hangot óhajt megütni. A cél éppen az, hogy a problémáinkkal a napilapok hétköznapi hangján felülemelkedő szférában foglalkozhassunk. Az Új Szellemet én szerkesztem. Méltóságos Uram ismeri elképzeléseimet a magyar dolgokról és tudja, hogy Méltóságos Uramat mesteremnek tisztelem, akinek szemén át állapítom meg én is a magyar diagnózist és az orvoslás útjait ugyanolyan belső nyugodt megújhodással keresem, mint Méltóságos Uram. Éppen azért, mert így van, föltétlenül szükségesnek tartanám, hogy az Új Szellem, amelynek magyar iránya teljesen Méltóságos Uram iránya lesz, első számában cikket közöljön Méltóságos Uramtól.”19 A címzett, bár egy későbbi válaszában méltatta a folyóiratot, nem tett eleget a kérésnek. Az idézet viszont arra is alkalmas, hogy megmutassa, Szvatkó kultúrpolitikai elképzelései annak ellenére változtak meg az előbbi kísérlet óta, hogy itt még mindig a minőség hívének mutatkozott. Míg előbbi folyóiratát „gyönyörű progresszív munká”-nak tekintette egy Szalatnai Rezsőnek írt levelében, az Új Szellem egyik központi gondolata most a csehszlovákiai magyarok szellemi egységének megteremtése lett. Nagyon valószínű, hogy épp ez vezetett a baloldal újabb ellenállásához. Erre a – leginkább a folyóirat első évére érvényes – következtetésre a pozsonyi aktivista Magyar Újság párhuzamos olvasata ad okot, melynek egyes, az Új Szellemmel kapcsolatos kitéréseire még visszatérünk. Szvatkó azonban Itt magyarnak len-

„Új szellem Szlovenszkón”

61

ni című programcikkében azt hangoztatta már az első számban, hogy lapja „nem vétett senkinek. A legbarbárabb harcmodor volna, ha előre elítélnék azért, mert írói másutt is működnek. Kívánjuk, hogy a lapot a saját tetteiből ítéljék meg, semmi másból. Nem akarunk belháborút. De ha rákényszerítenek: mi rendelkezünk Szlovenszkón a legerősebb igazságtankokkal, értelemágyúkkal, becsületességrepülőgépekkel.” És programját tekintve a következőket fogalmazta meg ugyanitt: „Harcos humanizmust hirdetünk, de a mi humanizmusunk a páriák humanizmusa, azoké, akik lent vannak, azaz a humanizmust kapják, s nem azoké, akik kötelessége, hogy a humanizmust kiosszák, mert fent vannak a hatalmon belül. Nem nézünk sem jobbra, sem balra, de tiltakozunk mindenki ellen, aki bánt. […] Az Új Szellem […] a szellem fegyvereivel védeni akarja a kisebbséget, nevelni, zavarait tisztázni.” (1. évf. 1. sz. 4. p.) Az ilyen fajta kihívások az idő folyamán sosem lettek erősebbek, ellentétben az egyre nyomatékosabban hangoztatott szellemi egység gondolatával. Ezzel kapcsolatban itt leszögezendő, hogy Fábry Zoltán fentebb idézett ítéletét legfeljebb nagy fenntartásokkal lehet az Új Szellemre vonatkoztatni, és ez – ahogy erre G. Kovács László is figyelmeztetett20 – éppen ott igazolódik leginkább, ahol az egység antipluralista eszményének hangoztatására a legszélsőségesebben kerül sor. Az „Anschluss”-t követő számban Konrad Henlein a szudétanémetek soraiban sikeres náci agitációját példázva a következők olvashatók az Egység című első oldalas szerkesztőségi köszöntőben: „A szlovenszkói magyar kötelessége, hogy feladjon minden finnyáskodó vagy egyéni érdekű különállást, s közeledik az egységes káderhez, mert ez a káder nem egy pártnak kerete többé, hanem az egész magyarság kerete, és rajta kívül nincs magyarság.” Az elhatárolódásra rögtön, csupán néhány sorral lejjebb kerül sor: „a részletekben, főleg a világnézetben és a demokráciáról alkotott felfogásunkban más úton haladunk, és nem oszthatjuk a német »Führerstaat« faji és politikai előítéleteit.”21 (2. évf. 7. sz. 1. p.) Végül itt még arról kell említést tennünk, hogy tulajdonképpen kinek szólt az Új Szellem. Turczel Lajos alapművében azt hangsúlyozza, hogy a folyóirat azt az „»egységfrontos« hidat alkotta, amelyen a kényesebb ízlésű dezertáló baloldaliak a napról napra növekedő ellenzéki táborba stílusosan vonulhattak át”.22 A tanulmányunkban közölt, név szerint említett szerzők listái ezt némileg igazolni látszanak, de arra is ismerünk példát, hogy Szvatkó erőszakosan próbálta átvontatni e hídon az ellenzéki tábor egyik kritikusát. Amikor ugyanis az Új Szellem engedély nélkül közölte kivonatokban Jócsik Lajos eredetileg az Szép Szóban megjelent Az emberi felemelkedés vágya a kisebbségnél című írását, szerzője ezt az alkalmat kihasználva fejtette ki hosszan álláspontját az Új Szellemmel, illetve az ellenzéki politikával szemben.23 Azonban itt arra szeretnénk kitérni, hogy a folyóiratban szinte minden egyes számban találkozunk a nemzedéki ideológia hangoztatásával. Ezt az ideológiát a két világháború között Európa-szerte a legkülönbö-

62

Thomas von Ahn

zőbb mozgalmak sajátítottak el, valószínűleg a spanyol „’98-as nemzedék” nemzeti megújulásra törekvő irodalmi mozgalom példájára, amelynek képviselői közvetetten, egyikük pedig közvetlenül is szerepelnek a folyóiratban.24 Az új nemzedék toposza legkésőbb Győry Dezső Újarcú magyarok című, 1927-ben megjelent verseskötetével került a csehszlovákiai magyarság nyilvánosságába, de azóta is minden újabb mozgalom kezdeményezésénél előkerült, így az Új Szellemnél is. Szvatkó egyik PMH-beli cikkében például azt állította, hogy a folyóiratához érkezett olvasói levelekben egy eddig a nyilvánosságtól tartózkodó nemzedék nyilvánul meg. Egyik PMH-beli cikkében e levelek közlését szorgalmazta, mondván: „hadd lássák politikusaink, közíróink, íróink, barátaink és ellenfeleink, milyen a magyar értelmiség most kibontakozó új nemzedéke, amely a tíz év előtti nemzedéktől eltérően nem űzi messiási hit, hanem gőgösen vagy megtörten visszavonul s nem akar tudni a nyilvánosságról, fél tőle s kissé undorodik is a felesleges személyi harcoktól. Most váratlanul, furcsán és kétkedően megnyilatkozik. Töpreng, nem tud választani, segítséget kér az Új Szellemtől. Különös, szinte meghatóan naiv bizalom nyilvánul meg e levelekben s a legtöbbjük úgy kapaszkodik belénk, mint az utolsó szalmaszálhoz.”25 Nyilvánvaló, hogy ezzel a gondolatmenetével Szvatkó a folyóiratával való azonosítást nem csak jellemezni, hanem előidézni is kívánta. Az ilyen stratégiát a bevezetőben említett nemzetépítéshez hasonló eljárásnak tekinthetjük, mely az öntematizáció megvalósításának egyik válfaja. A német nemzedékkutatás (Generationenforschung) e közösségiesítési folyamattal kapcsolatban nemzedéképítésről (Generation building) beszél.26

Az Új Szellem szerkezetéről Az Új Szellem 1937. február 15-e és 1938. november 1-je között összesen harmincnyolc alkalommal jelent meg. A nyári hónapok kivételével, amikor július és augusztus elsején kettős számok kiadására került sor, a folyóirat kéthetente került az olvasóközönség kezébe, mindig a hónap elsejei és többnyire tizenötödikei dátummal. A példányszámokról – mivel a két világháború közötti Csehszlovákiában egy eleve jól titkolt adat27 – nincsenek adataink. A grafikailag Kner Albert28 által tervezett folyóirat terjedelme általában tizenkét oldal volt, de itt is akadtak kivételek, így a négy nyári kettős számból kettő huszonnégy, a másik kettő pedig húsz oldalas terjedelemben jelent meg, az egyetlen karácsonyi számnak pedig tizenhat oldala volt. Az Új Szellem utolsó három száma a német nemzeti nacionalisták 1938. október 1-jén bekövetkezett csehszlovákiai bevonulása után végül már csak nyolc oldalon jelent meg. Számításunk szerint a folyóirat két évfolyamának összterjedelme tehát 496 oldalt tett ki, nem számolva az 1937. szeptember 1-jei szám után-

„Új szellem Szlovenszkón”

63

nyomatását, melyre azután került sor, hogy az utólagos cenzúra első és egyetlen alkalommal elkobozta a folyóiratot.29 Szvatkó ideiglenes szerkesztőségi A csehszlovákiai magyarság munkatársai közé nagy valószínűséggel nyilvánosságán belül aktív szerepet vállaló magyar írók az Új Szellemben az emigráns Paál Ferenc tartozott, de bizAba Sándor (?–?) tosan állíthatjuk ezt Gál Istvánról, a budaAdorján Manassé [álnév] pesti Apollo szerkesztőjéről, valamint CsiBaráth László (1910–?) szár Béláról30 és a kommunista Magyar Beller Jenő (?–?) Bellyei László (1910–1994) Naptól a PMH-hoz átszegődött Vass LászBerecz Kálmán (1907–1983) lóról, akik ebben a szerepükben bemutaBorsody István (1911–2000) tásra kerültek a folyóiratban. A csehszloBólya Lajos (1905–1978) Brogyányi Kálmán (1905–1978) vákiai magyar szerzők közül többszörös Cétény Ferenc [?] szereplésük miatt Bólya Lajos, Hantos Darvas János (1891–1945) László, Borsody István, Brogyányi KálDobossy László/Czuczor László (1910–1999) mán, Dobossy Imre, Egri Viktor, Sándor Duka Zólyomi Norbert (1908–1989) Imre és Peéry Rezső sorolhatók a folyóEgri Viktor (1898–1982) irat szorosabb köréhez. Esterházy Lujza (1899–1966) Farkas István Mivel a következőkben nem szándéHantos László (1910–1983) kozzuk egyenként bemutatni az Új SzelJanics Kálmán lem összes szerzőjét, itt legalább a melJócsik Lajos (1910–1980) Kovács Endre (1911–1985) lékelten közreadott név szerint említett Laufer Béla szerzők listáinak legfeltűnőbb néhány tuMaróti László (?–?) lajdonságára szeretnénk rámutatni. A kiMohácsy János (?–?) Nagy Vilmos deríthető életrajzi adatokat vizsgálva pélNémeth Imre (?–?) dául arra derül fény, hogy az Új Szellem Neubauer Pál (1891–1945) szerzői nagyjából abba a korosztályba tarPaál Ferenc (1904–1969) Péery Rezső (1910–1977) toztak, mely még a Monarchia-beli MaProhászka István (1896–1974) gyarországon született, de csak az első viReményi József (1891–1956) lágháborút követően lépett a nyilvánosRévay István (1899–1989) ság elé. Ezt azért érdemes hangoztatni, Sándor Imre (1892–1943) Sinkó Ferenc (1912–1990) mert a világháború élménye épp ebben a Szegő Károly nemzedékben erősítette fel az új társadalSziklay László (1912–1987) mi minták szükségeltetését és az ezzel Szvatkó Pál (1901–1959) Szombathy Viktor (1902–1987) kapcsolatos „nemzedéképítést”.31 TovábTiborc [álnév] bá az is kiderül, hogy a csehszlovákiai Vájlók Sándor (1913–1991) magyar szerzőkkel szemben túlsúlyban Vass László (1905–1950) Veres Vilmos (1906–1975) voltak azok, akik szorosabb értelemben Zombory György (?–?) nem tartoztak a csehszlovákiai kisebbség nyilvános életének aktív résztvevői közé, vagyis a folyóirat szerzőinek nagy részét magyarországi és erdélyi magyar közírók tették ki. Szvatkó az első szám címlapján ugyan azt hangsúlyozta, hogy „Szlovenszkót egyre határozottabban bekapcsoljuk, egyre több szlovenszkói nevet szerepeltetünk”, egy-

64

Thomas von Ahn

ben arra is rámutat, hogy „[e]z nem megy azonnal. Hadd lássák a fiatalok, miről van szó s maguktól jöjjenek”. Ezzel együtt az arányokat is indokolta: „Budapesti író most még sok van a lapban: »mintának« s azért, hogy új magatartásukat megismerjük.” (1. évf. 1. sz. 1. p.) Itt megjegyezzük, hogy végül 1937. december 20-án jelent meg az Új Szellem első – és ha nem tévedünk egyetlen – olyan száma, melyben kizárólag csehszlovákiai magyar szerzők A csehszlovákiai magyarság nyilvánosságában megjelenő magyar írók Albrecht Dezső (1908–1976) Asztalos Sándor (1919–1970) Bajagál Endre (?–?) Bálint György (1906–1943) Balla Borisz (1903–1992) Bóka László (1910–1964) Boldizsár Iván (1912–1988) Babits Mihály (1883–1941) Bálint György (1906–1943) Boldizsár Iván 1912–1988) Cs. Szabó László (1905–1984) Csaba Rezső (1903–?) Csiszár Béla (?–?) Erdei Ferenc (1910–1971) Féja Géza (1900–1978) Fejtő Ferenc (1909–2008) Ferdinandy Mihály (1912–1993) Gál István (1912–1982) Galla Ferenc (1888–1977) Gogolák Lajos (1910–1987) Győri Illés István (1892–1970) Halász Gábor (1901–1945) [Kuehn–] J. Héderváry Sándor [?] (1881–1947) Hevesi András (1902–1940) Hóman Bálint (1885–1951) Hort Dezső (?–?) Ignotus Pál (1901–1978) Illés Endre (1902–1986) Illyés Gyula (1902–1983) Jankovich Ferenc (1907–1971) Jordáki Lajos (1913–1974) József Attila (1905–1937) Káldor György (1900–1958)

Kemény Gábor (1883–1948) Kertész Róbert (1901–1960) Kniezsa István (1898–1965) Kodolányi János (1899–1969) Komlós Aladár (1892–1980) Kósa János (1914–1973) Kovács Imre (1913–1980) Lengyel Tamás (1913–1945) Ligeti Ernő (1891–1945) Márai Sándor (1900–1989) Makkai Sándor (1890–1951) Matolcsi Mátyás (1905–1953) Mikó Imre (1911–1977) Molter Károly (1890–1981) Nagy Vilmos (?–?) Németh László (1901–1975) Ortutay Gyula (1910–1978) Passuth László (1900–1979) Petrovay Tibor (1902–1964) Pukánszky Béla (1895–1950) Rády Elemér (1910–1942) Reményik Sándor (1890–1941) Reményik Zsigmond (1900–1962) Rónai Sándor (1892–1965) Sárkány Oszkár (1912–1943) Sárközi György (1899–1945) Spectator [Krenner Miklós] (1875–1968) Szabó Zoltán (1912–1984) Tamási Áron (1897–1966) Tavaszy Sándor (1888–1951) Vásárhelyi Z. Emil (?–?) Veres Péter (1897–1970) Vita Sándor (1904–1993)

írásaival találkozhatunk. Az arányok bizonyára azt is tükrözik, hogy az első bécsi döntést megelőző hónapokban fokozott figyelemmel kísérték a magyarországi mozgalmakat, s mivel Csehszlovákiában nem forgalmazták a legtöbb magyarországi lapot, a közvetítés szerepét a csehszlovákiai magyar sajtó orgánumai – mindenkori szemszögük tekintetbe vételével – e módon igyekeztek eleget tenni. Hogy az Új Szellem konkrétan hogyan fogta fel közvetítői szerepét Magyarországgal kapcsolatosan, arra később térünk vissza. Azonban már most szeretnénk leszögezni, hogy a cseh és szlovák szerzők

„Új szellem Szlovenszkón”

65

csekély szerepeltetése némileg ellentmond a dunai népek azon közeledésének, amelynek gyakorlati oldalát az Új Szellem a következőképpen fogalmazta meg: „A dunai közeledést tartós Nem magyar identitású írók az Új Szellemben és alapos szellemi munkának kell P[ierre]. A[ntoine]. Cousteau (1906–1958) megelőznie: a dunai népek kölcsöAntal Hečko (?–?) nös megismerésének, egymás megÉdouard Jordan (1866–1946) Emil Boleslav Lukáč (1900–1979) győzésének, összeszokásnak, az érJosef Macourek (?–?) dekek és az életfeltételek, a szokáSalvador de Madariaga (1886–1978) sok és felfogások általános megértéJosé Ortega y Gasset (1883–1955) Maurice Pernot (1875–1948) sének.” (1. évf. 17 sz. 1. p.) Ennek elH. G. Wells (1866–1946) Stanislav Yester [Emanuel Moravec] (1893–1945) lenére igaz, hogy az itt sugallt dialógus(ok)nak csak halvány nyomát találjuk a folyóiratban. Természetesen ezzel semmiképp nem akarjuk alábecsülni azokat a cikkeket, melyek a kulturális kapcsolatokat vagy azoknak lehetőségét tárgyalták, mint például Szvatkó Csehek és magyarok című, eredetileg a budapesti Apollóban közölt esszéjének részleteit (1. évf. 5. sz. 7–8. p.), Gogolák Lajos Prága két lelke. Magyarországi utas a csehek között című útirajzát (1. évf. 12–13. sz. 11–12. p.), Sárkány Oszkár Kultúrkapcsolatok légüres térben című tanulmányát (2. évf. 8. sz. 3–5. p.), vagy szlovák oldalról Emil Boleslav Lukáč költő A szellemi autarkia ellen című írását (1. évf. 2. sz. 8. p.). Végül még egy idevágó aspektus említését tartjuk fontosnak, mely azonban már nem következtethető ki a listákból. Az Új Szellemről írt ismertetések gyakran Márai Sándor kiemelt szerepeltetését említik. Ennek hangsúlyozása annyiban jogos, hogy az Új Szellem a Magyarországon tevékenykedő írók közül tőle közölte messzemenően a legtöbb cikket, számításunk szerint összesen huszonegyet. S ennek oka is nyilvánvaló, hiszen Szvatkó úgy tekintett Máraira, mint „a rajtunk túlnőtt szlovenszkói magyar”-ra.32 Példája ugyanakkor egy sűrűn alkalmazott gyakorlatnak megvilágítására is alkalmat ad, hiszen Mészáros Tibor kiváló Márai-bibliográfiája épp azt bizonyítja, hogy szinte az összes Új Szellemben megjelent Márai-cikk átvétel, legfőképp a Pesti Hírlapból.33 Az Új Szellem egyes számainak címlapján található tartalomjegyzék mellett általában egy, Szvatkó nevével csak kivételesen jelölt, kiadói előszó olvasható. Ezt követően rendszerint az egyes számok tartalmát bemutató, a közölt cikkeket vagy fontosnak vélt eseményeket kommentáló szerkesztőségi szöveget találunk a második oldalon, melynek folytatása alkalomadtán a szám egyik hátulsó oldalán kapott helyet. Szvatkó nem egyszer azzal a lehetőséggel is élt, hogy cikkfejekben közvetlenül hangoztassa véleményét egy-egy publikált írásról. A rovatokon kívüli cikkek száma változó volt, s terjedelmük sem volt egységes, a legtöbb kiadás lapjaira ötnél több cikk került, melyek terjedelmükben általában meghaladták az egy oldalt, de némelyikük akár négy oldalt is elérhetett.

66

Thomas von Ahn

Gyakrabban fordult elő, hogy Szvatkó különszámokat szentelt bizonyos témáknak. Ha ezeket a számokat évfolyamonként vesszük soron, az első évben a következő számokat kell említenünk: a szociográfiával foglalkozó szám 1937. május 1-jén jelent meg (1. évf. 6. sz.), benne többek közt Boldizsár Iván, Ortutay Gyula és Kovács Imre írásaival. Ezt követte egy erdélyi kettős szám (1. évf. 10–11. sz.) Mikó Imre, Krenner Miklós, Tamási Áron, Ligeti Ernő, Petrovay Tibor, Makkai Sándor, Tavaszi Sándor és mások cikkeivel,34 valamint egy Európai utazások című kettős szám (1. évf. 12–13. sz.), melyben Gogolák Lajos, Balla Borisz és Kodolányi János írásai jelentek meg. Az első évfolyam utolsó különszáma pedig az Új Szellem már említett, kizárólagosan szlovenszkói magyar írókat szerepeltető karácsonyi száma volt. A második évfolyam első tematikus száma március 15-én jelent meg az 1848-as forradalom 90. évfordulójának alkalmából (2. évf. 6. sz.). Az osztrák „Anschluss”-ra reagálva rögtön a következő szám egy cikksorozata pedig az In memoriam Austria címet viselte (2. évf. 7. sz.). A második évfolyam tizedik száma azt a kérdést tette fel, hogy „Mi történik Magyarországon?”, és Illyés Gyula, Kovács Imre és Jankovich Ferenc írásaiban kereste rá a választ. Ezen túl 1938 nyarán jelent meg az Új Szellem Világsajtó című kettős száma (2. évf. 13–14. sz.), melyben például Szvatkó fontos Szabad sajtó és irányított sajtó című cikke olvasható, valamint a Szent Istvánt méltató kettős száma (2. évf. 15–16. sz.). Utóbbi az államalapító halálának kilencszázadik évfordulója alkalmából jelent meg, benne többek közt Hóman Bálint, Kniezsa István, Ferdinandy Mihály, valamint a cseh történész Józef Macourek és a Balogh József által kiadott Nouvel Revue de Hongrie-ból átvett Maurice Pernot újságíró és Edouard Jordan történész cikkeivel. Végül még itt említjük meg az 1938. szeptember 1-jei számot, melynek a címlapján olvasható – kivételesen a szerkesztői előszó, valamint a tartalomjegyzék helyén, s így külön kiemelve – Vass Lászlónak a Kölcsey-centenárium alkalmából írt Himnusz és lélekború című cikkének kezdete (2. évf. 17. sz.), melyre még szintén visszatérünk. A tematikus számokról áttérve a rovatokra azt a megjegyzést kell előrebocsátanunk, hogy az Új Szellem nem rendelkezett állandó, az egész két évfolyamot végigkísérő rovatokkal. Az elején bejelentett rovatok közül – Magyarország kívülről nézve, Szlovenszkói félhónap, Tizennégy nap Európában, Gazdasági Út és Élni és megélni – egy sem volt tartós, sőt, a legtöbb nem is indult el. Az említett rovatcímek viszont szépen jelképezik a folyóirat néhány állandó érdeklődési területét. Mielőtt ezekre rátérnénk, megemlítjük még az ezektől némileg eltérő célzattal 1937 októberében indult és rövid életű Új Szellem hírei című rovatot, mely legfőképp már lezajlott, a csehszlovákiai magyar kultúréletet érintő rendezvényekről számolt be. A csehszlovákiai magyar belügyekkel foglalkozó rovatot egy időben Bólya Lajos költő és jogász írta, Szlovenszkói kommentárok címen. Bólya cikkeiben abból indult ki, hogy kisebbségi léténél fogva a csehszlovákiai magyar-

„Új szellem Szlovenszkón”

67

ság mozgalmának nem a szociális kérdésből kellene kiindulnia – ahogy ezt a magyarországi népi mozgalom tette nézete szerint –, hanem a nemzeti kérdést kellene kezelnie első helyen: „Népünk nemzeti öntudata ma olyan alacsonyfokú, hogy egy erősebb politikai nyomás a nemzeti közösségből kizökkentheti és idegen erők szolgálatába állíthatja, mert az utóbbiak a szociális vágyainál ragadják meg. Kizárólag a paraszti mivoltában fölegyenesedett magyar vagy a munkás mivoltában harcrakész másik magyar lehet biztos alapja a kisebbségi nemzettestnek.”35 Hasonló hangvételű volt Bólya legátfogóbb írása, mely Szociális kérdés vagy nemzetiségi kérdés Szlovenszkón? (A kisebbségi élet új szemlélete) címen jelent meg 1937 decemberében (1. évf. 20. sz. 3–5. p.). Külpolitikai rovatszerkesztőként az Új Szellem Csiszár Bélát mutatta be az 1937. augusztusi kettős számában. Ahogy ezt egyidejűleg az erdélyi Magyar Lapok számára is tette, Csiszár az Új Szellembe legfőképp politikusi portrékat írt, melyek végül 1937 novembere és 1938 szeptembere között jelentek meg Európa irányítói című rovatában, többek között Yvon Delbos francia külügyminiszterről, Chamberlain angol kormányfőről, Ribbentrop német külügyminiszterről, Eden angol külügyminiszterről és Józef Beck lengyel külügyminiszterről. Csiszár cikkeiben hangsúlyozta az angolok megbékélési politikáját, s ebből kiindulva például Ribbentrop egy német–angol egyezmény elérését célzó fáradozásait is üdvözölte 1938 februárjában. (2. évf. 4. sz. 5–6. p.) Egyidejűleg az is igaz, hogy véleménye alakításakor az egyes politikusok által képviselt államformák különbségeit kevésbé vette figyelembe. Így 1937 nyarán a következőképpen ítélte meg az európai nagyhatalmak nemzetközi befolyását: „Párissal – Isten tudja – mint a jó cukrász, már elteltem, Berlinbe – noha nincs egy nem árja ősöm sem – nem kívánkozom, csak London érdekel és Róma izgat. E két főváros között sok érdekes fejleménynek leszünk még tanúi. Páris egyeduralmi szerepe, legalábbis egy jövendő háborúig vagy egy szélsőjobboldali Franciaország megszületéséig, nem tér vissza, Berlin történelmi szerepének első felét lejátszotta sorozatos szerződésfelbontásaival és fait accomplijaival, a másodikra nem egyhamar kerül sor. Londonnak azonban még van sok mondanivalója Chamerblain alatt s Róma történelmi szerepjátszásának még csak most ért a második korszakába.”36 Magas színvonalat tanúsítanak Egri Viktor nagy irodalmi spektrumot átfedő kritikái, recenziói, melyek ugyan nem jelentek meg külön rovatban, a rovat jelleget viszont cikkei rendszeres megjelenése adta meg. Egri többek között a ma kevésbé ismert Vaughan Wilkins, George Bernanos, Romolo Moizo, Bernhard von Brentano és Karl-Heinrich Waggerl munkáiról számolt be. De írt Karel Čapek egy regényéről is, valamint Cs. Szabó László, Neubauer Pál, Makkai Sándor, Molter Károly, Karácsony Benő, Nyírő József, Ilylyés Gyula, Nagy Lajos, Komlós Aladár, Kodolányi János, Körmendy Ferenc, Molnár Ákos és Révai József könyveiről. Nehogy téves benyomást keltsünk,

68

Thomas von Ahn

leszögezzük, hogy Egri Viktor nem volt az egyetlen szerző, aki magas szinten tartotta a folyóirat könyvismertetéseit. Az Új Szellem oldalain igen gyakran esett meg, hogy könyvek adták az írás apropóját, legyen az rövid ismertetés egy szerkesztőségi cikkben vagy hosszabb eszmefuttatás, mint például Peéry Rezső A fordulat előtt című cikke, mely Márai A Féltékenyek című regényének értékeléséből fordul át egy önálló, szubjektív önéletrajzi esszébe (1. évf. 16. sz. 5–6. p.). Szintén rovatcím nélkül jelentek meg Hantos László közgazdász cikkei a kisebbségi gazdaság érdekvédelmével kapcsolatban. Hantos a kisebbségi gazdaság „öncélúságára”, azaz autarkiájára rakta a hangsúlyt. (pl. 1. évf. 2. sz. 9. p.) Ennek a mindig újból felmerülő gondolatnak némileg ellentmondott Rónai András A dunai megegyezés tündöklése és nyomorúsága című tanulmánya a második évfolyam negyedik számában, melyben a Teleki Pál vezette Budapesti Államtudományi Intézet munkatársa azt nehezményezte, hogy épp a térbeli országok gazdasági leárnyékolódása akadályozza meg a közép-európai összefogást. (3–4. p.) Mint ahogy az eddigiekből is kiderült, Szvatkó fontosnak tartotta a különböző magyarországi értelmiségi reformmozgalmak, illetve egyéniségek bemutatását. Ennek érdekében olyan sorozatokat indított már 1937 áprilisában, melyben Magyarország fontosabbnak vélt mozgalmainak vezetőit szólaltatta meg. Az egyik ilyen kezdeményezésben folyóiratok szerkesztői ismertették orgánumaikat. „Ha magyar megújhodás történik, innen fog kiindulni, mint ahogy a magyar irodalom fellendülése szintén folyóiratokból indult ki s a győzelem után is köréjük csoportosult” – fogalmazta meg Szvatkó ezzel kapcsolatban véleményét, s valószínűleg reményét is.37 Első alkalommal Sárközi György foglalkozott a Válasz nevű folyóiratával, amelyet Szvatkó rokonszenvesnek tartott (1. évf. 4. sz.). A következő alkalommal Ignotus ismertette a Szép Szót (1. évf. 5. sz. – Szvatkó viszonyára az urbánusokhoz még visszatérünk). A sorozat folytatására nem került sor, de szerkesztőségi cikkeiben Szvatkó ezen túl is rendszeresen utalt magyarországi folyóiratok és mozgalmak tevékenységére. A másik ilyen kezdeményezés Gál István nevéhez fűződik, aki Cs. Szabó Lászlóval, Illyés Gyulával, Szerb Antallal, Szabó Lőrinccel, Németh Imrével, Sárközi Györggyel, Ignotus Pállal és Német Imrével, valamint Tamási Áron erdélyi magyar íróval és Szüllő Géza csehszlovákiai magyar ellenzéki politikussal készített interjút az Új Szellem számára, melyek rendszeres közlésben jelentek meg 1937 áprilisa és októbere között. (Gál Istvánnak az Új Szellemnél betöltött szerepére még szintén visszatérünk.) Végül még a Szabad szó. Levelek a szerkesztőhöz című rovatot tartjuk feltétlenül említésre méltónak, hiszen az itt közölt olvasói levelek, hosszabb-rövidebb eszmecserék és viták rámutatnak Szvatkó szándékára, hogy megszólaltassa olvasóit, méghozzá olyan mértékben, melyre más csehszlovákiai magyar folyóiratokban eddig még nem találtunk példát. Olvasói levelekből vá-

„Új szellem Szlovenszkón”

69

logatott idézeteket már a második számban olvashatunk az Új Szellemben, a rovatcím maga viszont csak egy fél év múltán jelent meg, ekkor már teljes levelek leközlésével. Amennyiben ezt a közölt nevek alapján ki lehet deríteni, a leveleket a szlovenszkói magyar nyilvánosság ismert és ismeretlen személyei írták, de egy-egy példa akad arra is, hogy szlovák vagy magyarországi szerző levelét közölték. Igaz, a rendelkezésünkre álló források nem engedik biztosan megmondani, hogy ezeket a leveleket milyen mértékben késztette a nyilvánosság mesterséges érdeklődésének színlelése, s az Új Szellemmel szemben kimondottan ellenséges álláspontokat sem találunk itt. Ennek ellenére vagy éppen ezzel együtt juthatunk arra a következtetésre, hogy ez a rovat szolgálta leginkább a folyóirat fentebb már említett „nemzedék építését”. Külön megemlíteni itt három levélváltást illetve vitát szeretnénk. Az első Egy szlovenszkói levélváltás címen veszi kezdetét a második évfolyam hetedik számában (10–11. p.) és annak a kérdésnek a megvitatására, hogy a csehszlovákiai magyar ifjúság lényegében inkább pesszimistán vagy optimistán látja kisebbségi jövőjét, a következő három számban több kitérést találunk. A második levélváltás a fentebb hiányolt nemzetiségek közt folytatott vita egyetlen példája, melyben Antal Hečko a szlovák értelmiség képét vázolja a csehszlovákiai magyarságról. Ezt a levelet Szvatkó válaszával együtt a második évfolyam tizenkettedik számában közölte (3–5. p.), amelyben érvényteleníteni igyekezik a fasizmussal való összekacsintgatás vádját. „Németországot legfeljebb mint nagy támaszt szemléljük a kisebbségi jogok kiharcolásánál, mert azt hisszük, hogy közvetett támogatásával sok mindent elérhetünk […], de a legtávolabb áll tőlünk, hogy ideológiáját szőröstül-bőröstül átvegyük.” (5. p.) A harmadik példa pedig a magyar–magyar viszony vitatása, melyet Czuczor László alias Dobossy László Mit tudnak rólunk a magyarországi magyarok? című cikkével indított meg az első évfolyam tizennyolcadik számában (9–10. p.). Először Szvatkó, később Magyarországról egy Bajagál Endre nevű cikkíró válaszolt, aki úgy vélekedett, a csehszlovákiai magyarokkal kapcsolatban három felfogást lehet egymástól megkülönböztetni: egyrészt azokat, akire jellemző, „hogy álmaikat nem a magyarság önálló cselekvésével akarják kivívni, hanem a »szent« Németországgal hozakodnak elő” ; másrészt azokat, akik eleve az asszimilációban látják a jövőt s harmadrészt azokat az Új Szellem által is képviselteket, akik úgy vélik: „A magyarság jövője elsősorban faji erejében, másodsorban történelmi hivatásérzésében gyökerezik. Abban a biztos öntudatban, amely ezer éven át minden veszedelemben fenntartotta s amelyből 1867-től 1918-ig kizökkent. Trianon nem más, mint ennek a kizökkent magyar gondolatnak méltó koporsója.” (2. évf. 1. sz. 12. p.)

70

Thomas von Ahn

Paál Ferenc, Gál István és Vass László szerkesztőségi munkatársak tevékenységének apropójából Az Új Szellem impresszuma mindig Szvatkó Pált említi a lap felelős szerkesztőjeként és kiadójaként. A folyóiratot fellapozva azonban hamar kiderül, hogy több más újságíró hosszabb időre is kötődött az Új Szellemhez. Az első időben az emigráns Paál Ferencet sorolhatjuk közéjük, bár erről közvetlen bizonyítékunk nincsen. Paál a húszas évek közepétől A Reggel nevű kormánypárti napilap munkatársa volt, mielőtt a PMH-hoz szegődve szorosabb kapcsolatba került Szvatkóval. Az Új Szellem több önálló cikkét közölte 1938 márciusáig, s az egyes cikkek alatt olvasható „P. F.” rövidítés is Paálra utal. Különben a Magyar Újságban is a folyóirat szerkesztőjének tartották.38 Itt az első számában közölt Egy „jobbratolódott” ember gondolatai című írására térünk ki, mely nagy feltűnést keltett, különösen régi kormánypárti kollégáinak soraiban. Nézetünk szerint ezzel képlékeny betekintést nyerünk az Új Szellem által kiváltott nyilvános vitákba. Az emigránsok közé sorolható Paál említett cikkében azt a folyóirat első számaiban gyakran felmerülő toposzt tárgyalja, miszerint az ellentétes világnézetek harcában való részvétel nem célravezető, és ezért túl kellene lépni a bal- és jobboldal által egyaránt kizárólagos érvénnyel felkínált és üdvösséget ígérő megoldások hajtogatásán. Állításainak körülírásához a futballmérkőzés képét használja, mivel szerinte az nagyobb nyomot hagyott a fiatal nemzedékben, mint az első világháború: „A világháború emlékei a fiatal nemzedéknek csak a természetes kalandvágyát piszkálták föl, de hát háborúk mindig voltak s a háborús ősélmény annyira mélyen ül a lélek alapszövetében, hogy nem képes többé új életszemléletet szuggerálni az embereknek. Ellenben a futball valóban valami egészen új dolog, s együtt nőtt nagyra a kor embereivel. Aki ismerni akarja tehát a jobb- és baloldalra szakadó világ igazi lelki genezisét, az ne filozófiák, szociális mozgalmak és történelmi fordulók lomtárában kutasson, hanem menjen ki egyszer egy futballmérkőzésre s nézze meg, ámulva fogja látni, hogy a gondolat, amely két táborra akarja szakítani az emberiséget, sokkal tökéletesebben jelképezi a futball-labda, mint akármilyen jelszó Marx vagy Spengler szótárából.” (1. évf. 1. sz. 8. p.) A volt sarlós Jócsik Lajos a Magyar Újságban közölt A futball történetfilozófiája című replikájában elutasítja a „jobb- és baloldal eltüntetésé”-t. Paál állításait olyan „fedezék-ideológiának” tekinti, amely a pénzügyi okok miatt elkövetett „helyt nem állásának” elködösítésére szolgál, s amiért nem csak „szellemi dezertálással” vádolja, de szerinte a „fenséges történeti filozófiai enunciáció” még a fasizmus próbáját sem állja ki: „Eszerint a fasizmusok a háborús téboly atmoszféráját nem a jólismert okokból teremtik mesterséggel, nem a mesterséggel, barbársággal tartja ébren a vér tébolyát, mert csak a lélek legmélyebb ösztönösségét szabadítja fel. No, de mit szólna Paál Ferenc ösztönössége ah-

„Új szellem Szlovenszkón”

71

hoz, hogy ha a hitleri ösztönösség fasizmusa elöntené Közép-Európát, s ha ez a tény a kis népek végét jelentené? […] Az ember csodálkozik, hogy a papiros nem lázad fel azon, hogy ezt a cikket Illyés Gyula, Szabó Zoltán stb. neveivel és dolgaival együtt nyomtatták le.”39 Erre reagálva Szvatkó az Új Szellem harmadik számában épp Szabó Zoltán Kortárs aggodalmaira című írását közli mint „Jócsik Lajos tájékozatlanságára a feleletet”, mely azonban a Szabó Zoltán Összegyűjtött munkáinak harmadik kötetében közreadott bibliográfia szerint először február 21-én jelent meg a Pesti Napló 46. oldalán.40 Szabó cikke tehát egy, a Jócsik vádjainál jóval idősebb átvétel, ami inkább az Új Szellem által képviselt egység-ideológiát volt hivatott alátámasztani, mintsem Paál Ferenc állításait: „Ők azt mondják – írja cikkében Szabó azokról, akik szerinte igent vagy nemet várnak tőle arra a kérdésre, hogy vajon bal- vagy jobboldali-e –, ismerd meg vezéred tanait. Mi mondjuk: ismerd meg az országot. Ők felületesebbek, tehát bátrabbak. Mernek beszélni az orvoslásról, a beteg közelebbi ismerete nélkül. Mi lelkiismeretesebbek vagyunk, tehát habozóbbak. Meg akarjuk ismerni a beteget, mielőtt beleegyeznénk abba, hogy így vagy amúgy gyógyítsák.”(1. évf. 3. sz. 7. p.) Első, Paál Ferenc cikkének visszhangját összefoglaló példánkból tehát több felismerésre következtethetünk. Egyrészt példaszerűen az derül ki, hogy 1937 elején a csehszlovákiai magyar kisebbség különböző táborait még nem sikerült arra az egységesedésre ráhangolni, melyet Szvatkó folyóiratával szolgálni szeretett volna. Bár az Új Szellem negyedik számának címlapján azt olvashatjuk, hogy „[s]óvárgunk valami felsőbbrendű után, ami kivezet a kettő [ti. a bal- és jobboldal, TvA] kataklizmájából, s például itt, nálunk Szlovenszkón elvi gonoszkodások helyett egyesült erővel hozzálát közös ügyünk, az egy és oszthatatlan »lenn« megjavításához. Mert évek jönnek és múlnak s nálunk csak »lenn« marad, akár jobboldali, akár baloldali.” (1. évf. 4.sz., 1. p.) Ennek ellenére az is kiderül, hogy az Új Szellem szerkesztője kiket tekint céljainak megvalósításához alkalmasabbnak: „E »lenn«-ért harcolnak nálunk például a legpozitívabb szociális aprómunkával és jobboldaliságukkal a prohászkások. A »fönn« antiszociális kritériumait velünk szemben gyakran azok képviselik, akik baloldaliaknak vallják magukat. Megzavarodnak az ellentmondások között. Kikapcsoljuk a nálunk megtévesztő fogalmakat és így akarunk küzdeni a kisebbségi »lenn« felemeléséért.” (uo.) Az efféle megnyilvánulásokra a Magyar Újság nem kéznyújtással válaszolt. Oldalain már az idézett Jócsik-cikk előtt és után is bőven jelentek meg olyan lesújtó kritikák, melyekből leginkább az derül ki, hogy a pozsonyi napilap az Új Szellem legnyomósabb ellenfelének próbálta magát beállítani. Itt talán csak abból a Tréfán kívül című rovatban megjelent cikkből idéznénk, melynek szerzőjét „Gyurika IV-ik Bé. Másolta: –yes”-el tüntették fel a szerkesztők: „Kedves szerkesztő Báccsi! Minekutánna jó Attyám megtiltota, muszájlott elolvassni az 1-ső számmot a zúj Szelemmből, amit prágába a Szvatkó bácsi írt.

72

Thomas von Ahn

Mert a szigorú attyai 6-alom azér tiltota el, mivel aszt írja mingyárd a zelső oldallon, hogy a zelső számm a szelemi és érzelmi magatartást igyekszik tükrözni, mejből a fojó iratt mexületett. Enélfogva jó családfőm asztat mongya, hogy kis gyermeknek nem ilik tudni az az érzelmi magatartást, mejből valami mexülettik és így tudom, hogy a zúj Szelemett nem a gója hoszta.”41 „A »céhbeliek« – írta Szvatkó bizonyára erre is reagálva –, a szlovenszkói kultúra néhány szabadalmazott bajnoka, e minden irigységre és rombolásra kapható csoport, amely féltékenyen őrködik porba rajzolt körei fölött és felhördül, ha nagyképűségét valaki tettekkel pellengérre állítja, természetesen szitkozódva fogadta az Új Szellemet.” (1. évf. 2. sz. 1. p.) Másrészt tehát az is kiderül első nekifutásunkból, hogy a bizonygatások ellenére, az így kultivált ellentéteknek nyilván személyes háttere is lehetett. Hiszen Jócsik idézett soraiból épp az derül ki, hogy Illyés és Szabó mondandói közös iránytűt jelenthettek volna. Ezzel kapcsolatban még azt a megjegyzést fűzhetjük ide, hogy Szvatkó ideológiai programjának kibontakozásához fontos elemnek tartotta a magyarországi népi mozgalom egyes gondolatait. Erről az is tanúskodik, hogy a folyóirat első évében a legkülönbözőbb népi írókról és -tól közölt cikket és figyelemmel kísérte a magyarországi szociográfiai mozgalmat, valamint a Márciusi Front fejlődésútját. Azt, hogy Szvatkó, mint az egységesség híve, nem engedhette meg magának, hogy a magyarországi mozgalmak eszmei világát egyoldalúan terjessze olvasói elé, azt maga is jól tudhatta. Ennek sikeres elkerülését egy másik lapszerkesztővel vállalt szoros együttműködése tette lehetővé. Gál István, a közép-európai népek kiegyezését hirdető Apollo nevű folyóirat szerkesztője, fontos szerepet reklamált magának az Új Szellem első évfolyamának tartalmi alakításában: „A prágai kétheti Új Szellemben a Pesten egymással hadakozó urbánusokat és népieket igyekeztem összehozni első évében (1937), mint budapesti szerkesztő.”42 Az impresszumban is megadott „budapesti szerkesztő” több fentebb említett interjúja igazolja ezt az állítást. Az Apollóval folytatott együttműködés Szvatkónak továbbá több átvételre is adott lehetőséget, így Babits Mihály, Rónai András és Lengyel Tamás egyes írásaira. De arról is van információnk, hogy egyes, az Apollóból kimaradt cikkek végül az Új Szellemben jelenhettek meg.43 Ezen túl két, 1937 októberében lezajlott összejövetelről olvashatunk az Új Szellemben, melyek alkalmat adtak az Apollo és az Új Szellem „budapesti munkatársai és barátai”-nak összejövetelére a pesti Savoy kávézóban. A részvevők politikai heterogenitása arra utal, hogy itt is egy egységesítő, ellentéteket áthidaló mozgalom szorgalmazását vették tervbe.44 És amikor a Szép Szó szerkesztősége elindult csehszlovákiai felolvasói útjára,45 Gál István volt az, aki rábeszélte a betegen Budapesten maradni kényszerült József Attilát, hogy – mint utólag kiderült – utolsó prózai írását az Új Szellemnek adja át közlésre.46 József Attila A mai költő föladatai című rövid írása Gál Ignotus-interjújával és – biztosan nem véletlenül – Illyés Gyula, vala-

„Új szellem Szlovenszkón”

73

mint Féja Géza egy-egy cikkével együtt jelent meg az Új Szellem első évfolyamának 17. számában, melynek egyik szerkesztőségi felvezetőjében feltehetően maga Szvatkó a következőket írta – óvatos rezerváltságot érzékeltetve – az urbánusok csehszlovákiai látogatásával kapcsolatban: „[…] biztos reményünk van, hogy az ő utazásuk csak az első lépés a szellemi kapcsolat teljes felvételéhez és a Szép Szó után a magyar írók és szellemi mozgalmak más csoportjai is megjelennek közöttünk, így a hozzánk közelebb álló »Apollo« írói, a »Válasz«, »Magyar Szemle«, »Korunk Szava« stb. reprezentánsai. A »treuga dei« (így nevezi Ignotus Pál a szlovenszkói szellemi irányok között most [ti. a Szép Szó körútjának alkalmával, TvA] keletkezett fegyverszünetet, mi inkább tartós békének szeretnők nevezni), reméljük, akkor is megmarad, ha ezek jönnek s az egész szlovenszkói értelmiség éppúgy közös erővel siet majd a magyar írók csehszlovákiai szereplésének támogatására – ha az írók más csoportokhoz fognak tartozni –, mint amilyen örömmel támogatja az Új Szellem most a Szép Szó íróinak pozsonyi és prágai szereplését.” (1. év. 17. sz. 3. p.) Ezzel szemben leszögezhető, hogy Szvatkó egyáltalán nem zárkózott el az urbánusok elől. Ezt megelőzően például Ignotus ismertette a Szép Szót, Fejtő Ferenc pedig a magyarországi irodalmi élettel foglalkozott első közlésű cikkében (1. évf. 9. sz. 5. p.), később pedig Bóka László, Bálint György és Reményik Zsigmond is írtak az Új Szellembe, sőt, a Szép Szó 1937. nyári különszámában Szvatkónak is megjelent egy cikke.47 És végül azt is itt kell hangsúlyoznunk, hogy Szvatkó az Apollóban először közölt Indogermán magyarok című fontos nemzetkarakterológiai esszéjében az „indogermán magyarok” (a fogalom a dualizmus idei polgárosodás és a svábok és szlávok magyarosodásának azonosításából ered) és az „urbánusok” közé – a „metropolitán” zsidók társadalmi szerepét különválasztva, sőt a polgárosodás folyamatából némileg kirekesztve – egyenlőségjelet rakott, tehát saját értelmezése alapján önmagát is az urbánusok közé sorolta.48 A különben 1937 őszén ténylegesen tervbe vett Apollo és a Sárközi György szerkesztette Válasz közös csehszlovákiai felolvasó útjából azonban annak ellenére sem lett semmi, hogy Gál István Prágába utazott, hogy ott ennek érdekében tárgyaljon Anton Strakával, a volt budapesti csehszlovák kultúrattaséval, aki a Szép Szó látogatásának sikeréhez is hozzájárult.49 Gál utazását arra is felhasználta, hogy hazafelé menet Pozsonyban Vass Lászlónak, régi ismerősének, aki ekkor a kommunista Magyar Nap munkatársa, interjút adjon. Az interjú a pozsonyi magyar konzulátus figyelmét is felkeltette, és jelentését a prágai magyar konzulátus végül a pesti külügyminisztériumnak terjesztette fel. A jelentésben Gálnak „teljesen szélső baloldali ízű” nyilatkozatairól esik szó, melyek „kedvezőtlen hatást gyakorolnak az itteni magyarságra […]. Véleményem szerint kívánatos lenne úgy Gál István magyarországi és külföldi munkásságát, valamint az előttem ismeretlen Apollo című folyóirat működését figyelemmel kísérni.”50 Ennek eredményeképpen a budapesti Miniszter-

74

Thomas von Ahn

elnökség kisebbségi ügyosztálya megtiltotta Gál további részvételét az Új Szellem szerkesztésében.51 Akár a sors iróniájának nevezhetnénk, hogy Szvatkó azt a Vass Lászlót mutatta be olvasóinak újabb munkatársaként a második évfolyam tizenhetedik számában, aki a fentebb említett következményekkel járó interjút készítette Gál Istvánnal. Vass László annak példája, hogy a kommunista Magyar Nap újságírója átszegődhetett a PMH-hoz és ezzel együtt Szvatkó Új Szelleméhez. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy ennek ne lettek volna kritikusai. Fábry Zoltán Búcsú? című, 1938. szeptember 20-án írt, de csak az Összegyűjtött írásainak ötödik kötetében először megjelent cikkében épp azt nehezményezte, hogy „[a]mi ma eredmény, az a baloldali dezertőrök munkája”. Az Új Szellemre is kitérve, melynek állítása szerint 1938 őszén sikerült egységbe forrasztania a szlovákiai magyar értelmiséget, azt hangoztatta, hogy annak szerkesztője „a kétlakiság é zseniális zsonglőre tudta a szlovenszkói gyengeséglényeget – a kétlakiságot – politikai tőkévé és így eredménnyé kovácsolni”. Az egyik eredmény pedig éppen a csehszlovákiai magyar írók átszegődése: „A szlovenszkói író” – írja Fábry nevek említése nélkül – „mindig valami elől vagy valamibe menekült. Ahol a jellemző tünet: a kétlakiságból fakadó menekülés, ott a dezertálás a dolgok logikus rendje. Árulás? Hagyjuk a nagy szavakat! Ami logikus, az önmagát igazolja.”52 Vass László legátfogóbb cikke Kölcsey Ferenc centenáriumának alkalmából jelent meg az Új Szellem 1938. szeptember 1-jei számában. Tanulmányában Kölcseyt – a „nemzeti nyelv” és a jobbágy-felszabadítás követelőjét – mint az „első magyar falukutató író”-t méltatta és művét „művelődéspolitikai testámentum”-ként kezelte: „Hogy a nép végre helyet kapjon a magyar nemzetben,” – írta Vass – „ehhez a munkához Kölcsey Ferenc útmutatása ma is időszerű.” (4. p.) A tanulmány viszont arra is ad példát, hogy a bevezetőben említett nemzeti önmeghatározás folyamatában hogyan választódik el egymástól a befogadás és kirekesztés ténye. Így írásának egyik szakaszában Vass László Kölcsey 1830-ban tartott A szatmári adózó nép állapotáról című beszédének végéről idézi azt a passzust, melyben az 1804-i „populáris öszveírás”-ra tér ki. A megyei tisztviselő az adatokat vizsgálva annak a figyelmeztetés hangoztatását tartotta elengedhetetlennek, hogy „amely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll”.53 Ahogy ez beszédének tágabb kontextusából kiderül, Kölcsey ezzel a példával annak követelését akarta hatásosan alátámasztani, hogy a közteher alatt szenvedő földművesek helyzetét javítsák a megyében, főleg akkor, amikor a statisztika arra utal, hogy az adózók aránya csökken a növekvő lakosságszámmal szemben. Állítása tehát inkább a földművesek mellett, minthogy a zsidók ellen volt értelmezhető. Mindazonáltal az 1929-ben kiadott Magyar zsidó lexikon Antiszemitizmus című szócikkében érthető módon találunk utalást arra, hogy „Kölcsey Ferenc Szatmár megye elárasztása fölött méltatlan-

„Új szellem Szlovenszkón”

75

kodott”.54 Vass viszont a társadalom- és gazdaságpolitikai adottságok figyelembevétele nélkül ültette át Kölcsey mondandóját a jelenbe, amikor így zárja le gondolatát: „Minden intelem, jövőbelátás hiábavalónak bizonyult, az óvóintézkedéseket elmosta a liberális kor, a galíciai kapuk tárva-nyitva maradtak és a mulasztás, mint annyi sok más kérdésben, itt is meghozta napjainkra a romlott gyümölcsét…” (5. p.) Az ilyen gondolatmenetekkel szemben feltétlenül meg kell említenünk, hogy Szvatkó az Új Szellemben többször egyértelműen foglalt állást antiszemita kijelentések ellen. Erre például akkor került sor, amikor a francia író és orvos, Louis Ferdinand Céline Bagatelle pur un massacre című, valóban antiszemita regényét lesújtó kritikával illette. A könyv magyar fordításának a Felszólítás egy pogromra címet javasolta, szerzőjét pedig tehetségesnek tartotta, de betegnek is. (2. évf. 4. sz. 2. és 6. p.) De Veres Péter Számadás című önéletrajza egy részletének közlése alkalmából írt szerkesztőségi kopf is arra utal, hogy Szvatkó bár minősége miatt közölhetőnek vélte a szöveget, mégis elhatárolódni igyekezett zsidóellenes és teljes nemzeti exkluzivitást sürgető tartalmától. (1. évf. 8. sz. 4. p.) És végül – mint ahogy erre G. Kovács László is figyelmeztetett55 – az sem lehetett véletlen, hogy röviden a magyarországi első zsidótörvény megszavazását követően az Új Szellem is átvette Ilylyés Gyula Naplójegyzeteiből és Babits Mihály A tömeg és a nemzet című esszéjéből a tiltakozó megnyilvánulásokat. (2. évf. 10. sz. 3–4. p. és 2. évf. 11. sz. 3–4. p.)

A „svájci példa” Tanulmányunk végén röviden szeretnénk rávilágítani egy olyan, az Új Szellemben komolyan vitatott tervre, mely a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének optimális rendezését kívánta megvalósítani az adott országhatárok megváltoztatása nélkül. Itt nem vállalkozunk a teljes vita elismétlésére, ez egy külön tanulmány feladata lehetne, viszont ideológiai jelentőségét szeretnénk kiemelni, hiszen a bevezetőben említett öntematizáció egy példaszerű esetéről van szó. Szvatkó Pál több cikkében szorgalmazta a „csehszlovákiai magyarság életének kantonális átszervezését”, tehát a regionális autonómia egy formájának megvalósítását. Ahogy folyóiratának politikai jövőképéről egy helyen írta, „a svájci példa követése, a legnagyobb nyugat-európai vívmány bevezetése, egyáltalán nem tartozik az utópiák közé, s a mai nemzetközi és belpolitikai helyzetben néhány éves egységes és okos munkával elérhető. Sem vád, sem gyanúsítgatás nem térit le a kantonális kibontakozás útjának keresésétől. Nem akarunk elpusztulni két hatalmas idegen világnézeti erő malomkövei között. De látjuk »minimális programunkat«, amiért dolgozni minden magyar kötelessége, mert nélküle a kisebbség helyzete tart-

76

Thomas von Ahn

hatatlan és lassú kiapadás vagy az elkeseredés meggondolatlan cselekedetei jönnek el. Három magyar kanton. Svájci lét, sorsunk szerénykeretű, de mégis önálló átrendezése, autonóm gazdálkodás szellemi és anyagi javainkkal a ránk nehezedő nyomás veszedelme nélkül – ez programunk. Ez a cél, amiért saját erőnkkel harcolhatunk, s nincs szükség világösszeomlásokra, hogy elérjük. Nincs szükség az ideológiák élet-halálharcára sem, csupán a kis népek jól bevált nyugat-európai stílusának átélésére.” (2. évf. 11. sz. 1. p.) Az ötlet konkretizálódásához talán hozzájárult Szvatkó Érsekújvári utópia című esszéje, mely az agrárváros tíz-húsz évvel előrevetített életét ábrázolja. A vázolt kép röviden a következő: A városban az „új nemzedék” által gyakorolt „nemzeti szolidaritás” és „gazdasági öncélúság” megvalósította a „magyar népi formát”, tehát a Budapesttől és Prágától egyaránt független kisebbségi magyar „önellátást”, melynek gazdasági alapját a paprika, dohány és barack termelése és további feldolgozása képezi. (1. évf. 4. sz. 3–4. p.) A „kantonális kibontakozás” mögött nagy valószínűséggel egy ehhez hasonló modell kiterjesztése húzódott meg Dél-Csehszlovákia egész magyarlakta területére. Ennek a fajta önrendelkezésnek az az ambivalens hátulütője,56 hogy az autonóm területen esetleg újonnan alakuló kisebbségi határok keletkeznének, nem tartozott a lapon belüli vita tárgyához. Azt, hogy az ilyen „helyszínen” megvalósított megoldásoknak milyen csekélyek voltak az esélyei, azt biztos Szvatkó is sejtette, de a „svájci példa” toposza egészen addig merül fel újra és újra az Új Szellemben, míg a német nemzeti nacionalisták 1938 őszén be nem vonultak Csehszlovákiába.57

Jegyzetek Egry Gábor: Létezik-e kisebbségtörténet? Korunk 2009. május, (letöltve 2009. 06. 10.) 2 Kántor Zoltán: Kisebbségi nemzetépítés. A romániai magyarság mint nemzetépítő kisebbség. Regio 2001/3. 219–241. p. 3 Vö.: uo. 223. p. 4 Bielefeld, Ulrich: Nation und Gesellschaft. Selbstthematisierungen in Frankreich und Deutschland (Hamburg, 2003) 11. p. 5 Uo., az idézet a 10. oldalon. 6 Borsody István: Magyarország és a csehszlovákiai magyarság. In: Borsody István (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938 (Budapest, 1938, reprint: Méry Ratio, Somorja, 2002) 197–198. p. 7 Szvatkó Pál: Új szellem Szlovenszkón. Hitel 1937/2. 114–122. p. Újraközlését L. Szvatkó Pál: A változás élménye. Válogatott írások. Válogatta, szerkesztette, a szöveget gondozta, jegyzetekkel ellátta, valamint a bevezető tanulmányt írta Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László (Kalligram, Pozsony, 1994) 197. p. 1

„Új szellem Szlovenszkón”

77

G. Kovács László: Az Új Szellem avagy a csehszlovákiai magyar „egységfront” megteremtésének kísérlete (Kalligram, 1993/3.) 25-31. p.; Filep Tamás Gusztáv – G. Kovács László: Egy európai polgár emlékezete. Arcképvázlat Szvatkó Pálról. In: Szvatkó Pál: A változás élménye. i.m., 7–26. p. 9 Filep Tamás Gusztáv: Szempontok a (cseh)szlovákiai magyar sajtó első két korszakának történetéhez. In: Tóth László – Filep Tamás Gusztáv (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 II. kötet: Oktatásügy – közművelődés – sajtó, rádió, televízió (Ister, Budapest) 330–377. p. 10 A kutatás szemszögét illetően mindez – Kántor fogalmazásával élve – „makroszintű megközelítés”, és már akkor nehézségekbe ütköznénk, ha ebből kiindulva arra a kérdésre keresnénk a választ, hogy az Új Szellemben felkínált ideológiai tartalmak milyen széles körben váltottak ki rezonanciát. 11 Vö.: i.m. 8. p. 12 Szvatkó Pál: A változás élménye (Nyugat 19. évf. 2. sz.) 96–108. p. Újraközlését L. Szvatkó Pál: A változás élménye. i.m. 35. p. 13 Uo. 37. p. 14 Vö. i.m. 16. p. 15 Vö.: Jezdinský, Karel: Presse und Rundfunk in der Tschechoslowakei 1918–1938. In: Bosl, Karl; Seibt, Ferdinand (szerk): Kultur und Gesellschaft in der Ersten Tschechoslowakischen Republik (München–Wien, 1982) 135–149 p. 16 Szvatkó Pál Szalatnai Rezsőnek 1931. május 13-án (Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára Ms. 4258/161). Az itt idézet levelet is tekintetbe véve Filep Tamás Gusztáv, G. Kovács László, valamint a tanulmány szerzője a közeljövőben közösen Szvatkó Pál levelezésének fennmaradt dokumentumaiból szándékoznak egy válogatást közreadni. 17 Vö.: Filep– G. Kovács: Arcképvázlat. i.m. 19. p. A kormánypárti A Nap nevű napilap, mely sokat szerepeltette a sarlósokat, szintén meglehetősen távolságtartóan fogadta az Új Munkát: „Kár, hogy nekünk nem tud semmit adni. Mert hiszen azok a tehetségek, akik benne szerepelnek, már egy héttel az Új Munka megjelenése előtt is tehetségesek voltak. Átfogó gondolat, meggyőződés nélkül nincsen új munka.” L. Ténsúr: Barátságos levél a prágai „Új Munka” nevezetű, hit és meggyőződés nélküli való ballépésről (A Nap, 1931. április 12.) 2. p. 18 Fábry Zoltán: Egy csődtömeg kultúraktái (Fáklya, 1953. 10–11. sz.) In: Fábry Zoltán összegyűjtött írásai VI. kötet 1950–1953 (Madách, Bratislava, 1986) 283. p. 19 Szvatkó Pál Szekfű Gyulának 1937. január 22-én (OSZK Fond 1/1984, 17) 20 Vö. i.m. 28. p. 21 Különben maga Szvatkó egyszer kitért a fasizmus vádjára. Álláspontját a következőképpen foglalta össze: „Irtózatos tévedés azt hinni, hogy az egység, a kooperáció komolysága és az egyéni gesztusok háttérbeszorítása azonos a fasizmussal. Csak a fasizmus túlbecsülői mondhatják ezt, mert ha így volna, a fasizmus volna az egyetlen célravezető módszer a világon. Az egység és a fegyelem kívánása, különösen a mi helyzetünkben egyáltalán nem fasizmus, hanem világnézet fölötti szükségszerűség. Bebi8

78

Thomas von Ahn

zonyosodott, hogy kisebbség vagy nemzetiség csak úgy tud eredményt, azaz szebb életlehetőségeket kiharcolni, ha en bloc, teljes nyomatékkal küzd valamiért, s ha lehetetlen ellencsoportokra hivatkozva megtagadni kéréseit. […] Ez az egység nem fasizmus […] az egész fasiszta heccet a magyar egység ellen csak azért találták ki, hogy kompromittálják és gyengítsék a kisebbség átütőerejét.” (2. évf. 11. sz. 12. p.) 22 Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között (Tatran, Bratislava, 1967, reprint: Madách-Posonium 2007), 125. p. 23 Jócsik Lajos: Az „Új Szellem” és – a kisebbség (Magyar Újság 1937. karácsonyi szám) 8. p. Jócsik leginkább a politika „fáradhatatlan szűk” szempontjait kritizálta: „Mintha bizony a kisebbségi társadalmi létének értelme az lenne, hogy igazoljon egy politikai elméletet.” Ezzel szemben a szociológia társadalompolitikai szempontjainak érvényesítését szorgalmazta. 24 Vö. Passuth László: A spanyol „kilencvennyolcasok” (1. évf. 2. sz.) 6–8. p.; A magyar Ortega (2. évf. 5. sz) 12. p. 25 Az Új Szellem elindul (PMH, 1937. február 21.) 4. p. 26 Vö.: A nemzedéki ideológiák konstrukciós voltához. Vö.: Jureit, Ulrike: Generationenforschung (Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2006) 27 Vö.: Jezdinský i.m. 138. p. 28 Kner Albert (1899–1976) a gyomai könyvnyomda alapítójának, Kner Izidornak legfiatalabb fia, a húszas évek közepétől a Hungária lapnyomdának művészeti vezetője, később cégvezetője. Később származása kivándorlásra kényszerítette. Vö. Erdész Ádám: Kner Albert. Könyvművészet, reklám, látványtervezés (Gyomai Kner, Gyomaendrőd, 1999) 29 Az elkobzásra Duka Zólyomi Norbert A kisebbség hét főbűne című olvasói levele miatt került sor (1. évf. 1937. 14. sz., 9–10. p.). Az Országos Széchényi Könyvtár az Új Szellem két évfolyamának összes számát őrzi az elkobzás előtti példánnyal együtt. 30 Feltételezhetően nem azonos az Új magyar életrajzi lexikonban említett Csiszár Béla (1919–1985) nevű pedagógussal (I. kötet, 1161. p.), aki resicabányai származása révén ugyan kapcsolatban állhatott kisebbségi körökkel, késői születése viszont annak ellenére is valószínűtlenné teszi külpolitikai rovatszerkesztői kinevezését az Új Szellemben, hogy egyidejűleg az erdélyi Magyar Lapok is közölte cikkeit. Tanulmányunkban tehát abból indulunk ki, hogy az újságíró Csiszár Béla életrajzi adataival nem rendelkezünk. 31 Vö: Jureit i.m. 42. p. 32 Szvatkó Pál: Mit adott Szlovenszkó az új magyar irodalomnak. In: Szlovenszkói Magyar Írók Antológiája, IV. kötet (Nitra, 1937) 9–15. p., újraközlését L. Szvatkó Pál: A változás élménye. i.m., 149–154. p., itt 151. p. 33 Vö.: Mészáros Tibor: Márai Sándor bibliográfia (Helikon, Budapest, 2003) 34 Itt megjegyzendő, hogy Szvatkó az erdélyi Független Újságot tekintette az Új Szellem egyik testvérlapjának, mely nemcsak folyóiratszemléiben tájékoztatott az Új Szellemről, hanem cikkeiben is gyakran foglalkozott a csehszlovákiai magyarokkal. Szvatkó Pál mellett Krammer Jenő, Jócsik Lajos és Győry Dezső is írtak a folyóiratba.

„Új szellem Szlovenszkón”

79

Bólya Lajos: Az agrárok offenzívája (2. évf. 2. sz.) 11. p. Csiszár Béla: Egy külpolitikai író útjegyzeteiből (1. évf. 1937., 12–13. sz.) 7. p. Horváth Sz. Ferenc arra hívta fel figyelmemet, hogy Csiszár jóval jobboldalibb következtetésekre jutott az Erdélyi Lapokban (vö.: Horváth Sz. Ferenc: Az Erdélyi Lapok ideológiája. Zsidókérdés, katolikus antiszemitizmus és nemzetiszocializmus Erdélyben, 1932–1940 (Regio, 2004. 3. sz.) 118. p.). 37 1. évf. 4. sz. 7. p. 38 Magyar Újság, 1937. május 5., 4. p. 39 Magyar Újság, 1937. március 7., 8. p. 40 Némedi Dénes: A népi szociográfia, 1930–1938 (Gondolat, Budapest, 1985) 276. p. 41 Magyar Újság, 1937. február 25., 6. p. 42 Gál István idézett kéziratát közli Gál Ágnes és Gál Julianna (szerk.): Apollo. Közép-európai humanista folyóirat. Dokumentumok 1934–1939. III. kötet (Budapest, 2000) 23. p. 43 Uo. 182. p. Halász Gábor, Sárkány Oszkár és Szabó Zoltán egy-egy írásáról van szó. 44 Első alkalommal Benedek András, Boldizsár Iván, Bóka László, Csiszár Béla, Faragó László, Ferdinandy Mihály, Gál István, Gogolák Lajos, Halász Gábor, Hont Ferenc, Ignotus Pál, Iványi-Grünwald Béla, Kardos Béla, Kardos Tibor, Káldor György, Komlós Aladár, Kerecsényi Dezső, Keresztury Dezső, Kósa János, Lengyel Tamás, Passuth László, Reitzer Béla, Révay József gróf, Sárkány Oszkár, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Tolnai Gábor és Váczy Péter voltak jelen. A második találkozó részvevői: Arankovics István, Benedek András, Boldizsár Iván, Borbély Mihály, Csaba Rezső, Devecseri Gábor, Elek Péter, Futó Mihály, Gál István, Genthon István, Gogolák Lajos, Hont Ferenc, Hort Dezső, Iványi-Grünwald Béla, Joó Tibor, Káldor György, Koroknay István, Marót Károly prof., Marton János, Mátrai László, Szabó Zoltán, Szende Zoltán és Tharnóy László voltak. Egy bejelentett harmadik összejövetelről a folyóirat nem közöl további információkat (vö. 1. évf. 17. és 18. sz., 12. p.). 45 Vö. Arató Ende: A Szép Szó csehszlovákiai útja. In: Zuzana Adamová et al. (szerk.): Tanulmányok a csehszlovák–magyar irodalmi kapcsolatok köréből (Akadémiai, Budapest, 1965) 451–492. p. 46 Gál István: i.m. 23. p. 47 Szvatkó Pál: Magyarok a határon túl. In: Mi a magyar most? Tanulmányok a magyar jelen legfontosabb kérdéseiről (Pantheon, Budapest, 1937) 177–190. p. 48 Vö. Lengyel András Az „urbánus” irányzatjelölő elnevezés kialakulása 132–137. p. 49 Vö. Csoma Borbála: „Hidat verj, ne éket”. Anton Straka kulturális és irodalomszervező tevékenysége a budapesti tíz év tükrében (Korma, Budapest, 2003) 54–55. p. 50 A jelentést közli Gál István: Egy Magyar Nap interjú és következményei (Irodalmi Szemle, 1972) 652–653. p. 51 Vö. Uo., 652. p., valamint Gál István: i.m. 23. p. 52 Fábry Zoltán: Búcsú? In: Fábry Zoltán összegyűjtött írásai V. kötet 1938–1949 (Madách, Bratislava, 1985) 162–163. p. 53 Kölcsey Ferenc: A szatmári adózó nép állapotáról. In: Kölcsey Ferencz minden munkái. Második bővített kiadás Toldy Ferencz által. Hatodik kötet (Heckenast, Pest, 1861) 51. p. 35 36

80

Thomas von Ahn

Újvári Péter (szerk.): Magyar zsidó lexikon (Budapest, 1929) 46. p. I.m. 28. p. 56 Vö.: Ulrich Bielefeld: Die ambivalente Struktur der Selbstbestimmung (Mittelweg 36. 1999. év 8. sz.) 28–43. p. 57 Ekkor a lap már azzal foglalkozik, vajon mit adhat a „visszatérő” csehszlovákiai magyarság az „összmagyarságnak”, s érdekes megfigyelni, hogy itt is egyfajta asszimilációtól tart: „S ha adni akarunk, az első, amit tennünk kell: kérni: adják meg annak a lehetőségét, hogy a húszéves különélésben kikristályosodott elvek és gondolatok továbbra is zártan és egyetlen szellemi fórumon összpontosulva kifejeződhessenek és szétáradhassanak a magyar értelmiségbe. […] Szellemben tovább is együtt óhajtunk maradni, mi, szlovákiaiak, hogy egyesült erővel hirdethessük életformánkat, eloszlassuk az okvetlenül felmerülő félreértéseket s egyrészt átvezessük az újat az összmagyarságba, de másrészt a magyar életet is átvezessük a mi szlovákiai tömegeinkbe, nehogy súrlódások keletkezzenek.” (2. évf. 21. sz., 1. p.) 54 55