Az akathisztosz műfaja Az akathisztosz eredetileg ünnepi műfaj volt csak később terjedt el hétköznaponkénti éneklése. Nem tanulmány, nem homilia, hanem mint a neve is mutatja: himnusz. Elsősorban dicsőítés, dicséret. Ahol pedig dicsőítést doxológiát énekelnek, ott nincs helye a sok okfejtésnek, dogmatikus magyarázatnak, az akathisztosz célja nem a keresztény hitigazságok kifejtése, hanem a felfoghatatlan isteni titok előtti hódolatteljes tisztelet: az elragadtatás és alázat kifejezése. Lelki örömöt igyekszik kiváltani azzal, hogy a hivő a hit által ennek a csodának a részese lesz. Így az akathisztosz a dogmatikai igazság iránti helyes viszony kialakítására is törekszik. Nem védelmezni akar, nem kifejteni, hanem ajánlani. Nem a tanrendszert akarja kifejteni szentírási és ész-érvekkel, hanem a hívő lélek elé tárja a hit tényét, hogy a misztérium szemlélésére ébressze öt. Ez nem egyszerűen az igazság kutatása, hanem megragadásának, birtoklásának örömteli kifejezése. Ahogyan a bevezető konták is hangoztatja: "hálaadó imát zengünk neked, Istenszülő!" A nagy misztériumot nem kutatni, fürkészni kell, hanem hinni. A benső öröm, amely a megsejtett titokkal való találkozásból születik, a lélek felkiáltását idézi elő. A sok "Alleluja" és "Üdvözlégy" előtt mindig ezek az igék ismét1ődnek: "énekelni, himnuszt zengeni, kiáltani". Az Alleluja eredeti héber nyelven fejezi ki ugyanezt az alapvető liturgikus feladatot: "Dicsérjétek Istent". Az "Üdvözlégy" pedig az eredeti görög szövegben és a szláv fordításokban szó szerint így hangzik: "Örvendj!" Csodálatos hangulatot: ad az egész szertartásnak ez. A források: a Szentírás és a IV.-V.-századi atyák teológiája, ami a himnusz vezérfonalát adja. Nem az apokrif jellegű témák, mint a később egyre inkább kiszínezett elbeszélések Szűz Mária foganásáról és gyerekkoráról illetve haláláról és végső sorsáról. Az akathisztosz himnusz első fele az evangéliumok gyermekségtörténetének a fonalát követi. Az örömhírvétel után Erzsébet meglátogatása, majd a pásztorok és bölcsek hódolata, s az egyiptomi menekülés után végül a templomban való bemutatás következik. Az események fonala megfe1 a legrégebben elrendelt állandó ünnepek sorrendjében, amely a karácsonyban csúcsosodott. A második dogmatikai résznek a vezérfonala is inkább mariológoai. Mária szűzi élete és szűzi foganása után az istenanyaság és a szűzi szülés, titka emelkedik ki, majd ehhez kapcsolódik az Istenszülőnek példaképként való bemutatása. Az ősi mariológia kis összegzése ez. E- körül a lényeg körül csendülnek föl újra meg újra az üdvözletek csokrai, amelyeket görögül "khairetiszmoi "-nak neveznek. Ezek igen elegáns formában, képek. és költői eszközök halmozásával mutatják be a kifejezhetetlen misztériumot. A pásztorok jeleneténél a képek a pásztorkodásból merítenek, a bölcsekében a keleti kultuszokból, az egyiptomiban a zsidó kivonulás alakjaiból. Az Istenszülőnek adott címek józan és visszafogott fogalmazásra utalnak: nincs még bennük különleges utalás a királynői méltóságra, hanem csak ilyen teológiai címek: "szent, áldott, jegyes, feddhetetlen, érintetlen”. Amint a témákból is kitűnik, elsősorban krisztológiai elmélkedésről van szó, amely ez által lesz mariológiai. Az Istenszülő a megtestesült Ige misztériumának teljes terjedelmében jelenik meg: ahol Krisztus embersége az élet forrása, ott jelen van Mária is, aki neki testet adott. Az Istenszülő maga is misztérium. Ezt juttatja kifejezésre a kezdő ikosz: "Üdvözlégy magasság, melyet emberi elme föl nem érhet!" Istenanyaságának titkát a VIII. ikosz fejezi ki a legszebb szimbólumokkal: "Üdvözlégy a befogadhatatlannak befogadója Üdvözlégy, tisztaságos titkok megnyitója, Üdvözlégy, szent hajléka annak, kit a szeráfok környeznek." A szűzi foganás misztériumát a II. ikoszban fogalmazódik meg: "Üdvözlégy, ki a világosságot kifejezhetetlen módon szülted! Üdvözlégy, ki ennek módját s senkinek sem mondtad el!" A szűzi szülést tehát minden észt felülmúló csodaként mutatja be az ének: "A sokféle hangon szóló szónokok néma halaknak tűnnek melletted, Istenszülő, mert nem tudják megmondani, hogyan történt az, hogy Szűz létedre szültél, és szűz is maradtál. "A szerző tudatában van annak, hogy az alapvető krisztológiai igazságok összegződnek a Szűz anyában: "Üdvözlégy, Krisztus csodáinakkezdete!” Ugyanakkor -ez a titok a megtestesült Ige misztériumából sugárzik ki, s ezt a természetből vett költői képek fejezik ki:
"Üdvözlégy, napkeltét jelző csillag! ... Üdvözlégy, titokzatos nap hajnala!" Az Istenszülő tehát úgy viszonyul szent Fiához, mint a sugár a naphoz: ő a visszfénye és megmutatója a megtestesült Igének. Szűz Mária akárcsak az ikonográfiában, itt is mindig Krisztus misztériumán belül jelenik meg. A himnusz kivetíti az ő tevékenységét visszafelé az elbukásig, előre, pedig egészen az Isten országa beteljesedéséig. A teremtéstörténet és elbukott emberiség képezi azt a díszletet, ahová az Ige titka beilleszkedik. A himnusz úgy kezdődik, hogy az örömhírvételt szembehelyezi az elbukással, s itt Mária "az elbukott emberiség visszahívása." A kappadokiai atyák tanításához híven a Szüzet: állítja középpontba a szerző'" mert Mária szüzessége közvetíti a kiengesztelés javait. Új teremtésként és új paradicsomként jelenik meg az Istenszülő, aki már nem csak Éváért vagy a női nemért vesz fel közvetítő szerepet, mint a legkorábbi teológusok rendszerében, hanem szent Bazil és Gergely tanai szerint az egész emberiségért. Az Istenszülő a "békekövet", aki a Bíró és a világ kiengeszte1ődésében kulcsszerepet játszik: "Üdvözlégy, mert az igazságos Bírót megengeszteled, üdvözlégy, mert sok bűnösnek megbocsátást szerzel." Más versek, pedig szűzi életét az ég felé szálló tömjénfüsttel állítják párhuzamba, ami az Isten engesztelésének eszköze: "Üdvözlégy, imádság kellemes illatú tömjénje! Üdvözlégy, az egész világ engesztelő szószólója!" A bizánci teológiai nyelvben igen erős kifejezések utalnak az Istenszülőnek az üdvözítés művében vállalt részére. "Legszentebb Istenszülő, üdvözíts minket!" hangzik nap, mint nap a fohász. De az üdvösséget is jelentő "szószon" szó nem olyan egyértelmű, mint ahogy annak legszigorúbb értelmezői értik. A "szódzó" ige egyszerre jelenthet nehéz helyzetből való szabadulást, menekülést, segélyezést. Az Istenszülőnek a megmentésünkben vállalt "társmegváltói" szerepét nem definiálják a bizánci teológusok, de vallják azt, hogy Mária szűzi életével kiengeszteli Istent az emberekkel, s anyaságával a kegyelem örök forrásává válik. Amikor azt kérik tőle, hogy "Legszentebb Istenszülő, üdvözíts minket!", akkor ez arra vonatkozik, hogy nehéz helyzeteinkben megsegítsen bennünket, hogy szót emeljen Szent Fiánál érdekünkben.
Nagyböjti Ifjúsági Találkozó Akathisztosz szombatján (Miskolc, 1991. március 16.) Egy évtizeddel ezelőtt hétről hétre hallhattam az Új hullám szemináriumunkba is begyürüző kérdését: "Ki vagyok én?" S azóta is folyton bennem zeng ez a sajátos ritmusú, provokatív mondat: "Ki vagyok én?" Olyan ez, mint egy hirtelen igazoltatás: csak itt, ha nem tudom megmondani magamnak, hogy tulajdonképp ki is vagyok, csakhamar a bírságot is magamtól kell behajtanom. ' Milyen könnyű volt erre a kérdésre választ adnunk jó két évtizeddel ezelőtt, amikor még a rokonság és a szomszédok megelégedtek azzal, hogy Orosz Lacika vagyok és öt ujjamra ráfér éveimnek a száma. Vagy amikor dédapám soha nem szűnő élvezettel hallgattam öcsém színpadias bemutatkozásait: "Én vagyok a dédunoka!" Ma már néha feszengve keressük a helyes bemutatkozást. De tényleg, ki vagyok én? Mondjam csak a családnevemet? De hogyan azonosítsam magamat minden további nélkül apámmal? Akkor tulajdonképpen ki is vagyok én? Mondjam csak egyszerűen a keresztnevemet? De hogyha megkérdik, mikor szentesítette ezt a keresztség szentsége, talán még a dátumot sem tudom megmondani... Régen nagyböjtben az egyház tagjai keresztségük évfordulójának megünneplésére készülődtek, s a húsvéti kereszteléskor így ünnepelt mindenki. Ma már annyira nem törődünk ezzel a születésnapunkkal, hogy még nekem is az anyakönyvből kellet'.: konstatálnom május 29-t. Vagy próbáljunk mostmár bemutatkozni a becenevünkkel? No, nem a Julcsára és Jóskára gondolok, hanem arra a sokkal jellemzőbbre, melyet legközelebbi ismerőink adtak nekünk. Arra a névre, amelyre már kissé érzékenyek is vagyunk, hiszen jól tudjuk, mennyire jellemző ránk. Még ha nem is tudnánk pontosan az így kiérdemelt nevet, könnyű lenne rájönnünk, ha végiggondolnánk, mi az, amit másokban a legkevésbé tudunk elviselni. A másokról alkotott ítéleteink ugyanis nyolcvan százalékban ránk jellemzőek. Két hete öcsémnek egy óvatlan pillanatban meglógatták a telefonját. Csak jó százméternyire, a sarkon sikerült utolérni a tettest. Hamar kivonult a tetthelyre az illetékes szerv is, s már régi ismerősként köszöntötte az eleve lebarnult telefon-tolvajt: "Jó napot, kedves Enyves úr!" Vannak, akiket már alvilági nevükön lehet legjobban azonosítani. Már ez van a nyilvántartásban is, ezért a rendőr eleve pontosan tudta lakhelyét és címét. Tudta, hogy Enyves úr keze sohasem marad üres. De ilyen pontos nevek nemcsak az alvilágban, hanem a felvilágban is vannak. Legjobb ismerősünk, az őrangyalunk bizonyára be tudná már jegyezni a nyilvántartásba, hogy melyikünk a folyton Morgó, az Irigy, a Keményfejű, a Vidor és a Szent-fazék. Csak még ezt az igazolványunkat nem volt bátorságunk aláírni. Úgy érezzük, hogy senkinek sincs joga kimondani azt, hogy mi lakik lényünk legmélyén. Azok a szerepszemélyiségek, amelyeket a környezetünk vár el tőlünk, korántsem fedezik igazi személyünket. A jópofa diáktól mindenki elvárja, hogy a társaságban hengereljen: de az már a kutyát sem érdekli, hogy magánéletében magabiztos-e. Ha ebbe belemegyünk, akkor már csak üres szereppé válunk mag nélkül. József Attila szerint "jó volna jegyet szerezni, és elutazni önmagunkhoz." Mint a krakkói zsidónak, aki Prágába kellett elutaznia, hogy megtudja, milyen kincset rejteget a lakásában. Mindannyian szeretnénk ma minél több itt levő társunkkal megismerkedni. De bemutatkozásunkat ma arra kellene bíznunk, aki nemcsak gyermekkori énünket, családban és társaságban fölvett beceneveinket ismeri, hanem olyanoknak lát minket, amilyenek majd egyszer lehetnénk. Akinek egyetlen pillantása is elég volt ahhoz, hogy magával ragadja Simont, s hogy ígérete szerint "petroszt" azaz "kősziklát" faragjon belőle: "Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: Te Simon vagy, János fia; Péter (Szikla) lesz a neved!" (Jn 1,42) Aki a rossz hírű magdalai nőben fölfedezte bűnbánó Mária Magdolnát. Aki az alexandriai utcanőben meglátta későbbi szentéletű anyánkat, a bűnbánó Máriát. Aki az élvhajhász posztókereskedő ficsúrban, Francesco Bernadoneban meglátta Assziszi Szent Ferencet... Aki a Jelenések könyve szerint nekünk is "fehér követ készített, melyen egy új név van, amit senki más nem ért, csak aki megkapja." Ma öt kellene megkérnünk, hogy saját családtagjaiként bemutasson minket. Kik is voltunk tehát, s tulajdonképp kik is vagyunk? Szent Pál apostol az efezusi levélben így
fejti meg ezt: "Gondoljatok arra, hogy azelőtt születéseknél fogva pogányok voltatok. Krisztus nélkül éltetek, idegenként kizárva, remény híján és Isten nélkül éltetek a világban. Most azonban ti, akik távol voltatok, Krisztus Jézusban közel kerültetek, Krisztus vére árán." (2,11-14) Tamási Áron "Ábel a rengetegben" című művében vetette föl korunknak ezt az égetővé vált problémáját: hogy jó volna már végre otthon lenni valahol a nagyvilágban. Hogy mit jelent idegennek lenni, arról talán a határ menti szovjet falvak fiataljai mesélhetnének igazán, akik Szibéria tájain tölthetik katonaidejüket. De az igazi életidegenségről azok a kortársaink tanúskodnak, akik már saját boldogságuk vágyától is elidegenedtek. Őket ez a kudarc teljes kapcsolat-vesztésbe sodorja. Sokukról első látásra az érezhető, hogy már nemcsak hiányzik belőlük valami, hanem szinte a "semmi" van és sugárzik bennük. Ettől, pedig olyan üresség-érzés vesz erőt rajtuk, amit már csak tapasztalt lelkigondozó tudna orvosolni. Korunk egyik legjellemzőbb idegi megbetegedése ez az értelemvesztés, amely állapotban már az egyetemes csömör irányit mindent és a semmi kezd vonzani. Akik már nem tudják elviselni az űr rémületének ezt az érzését, egyszerűen eldobják életüket. Sok modern sláger is ezt az életérzést tükrözi: "Lényem közepén lyuk van; állítsátok meg a földet, le akarok szállni róla!" Ennek az érzésnek szélsőséges szóvivői a Slayer vagy a Heavy Metal énekesei, Akik ezzel azonosulnak, azoknak utolsó mentsvára az ital vagy kábítószer marad. Mert az üresség nem tűri önmagát. Fel kell tölteni. És fel is töltik, ki evés-ivással, ki utcai hőstettekkel, ki személytelen szexszel. De mindezeknek oka az élet értelmének az elvesztése. Az iszákossá vagy a kábítószer rabjává válók egyszerűen nem tudták elfogadni a társadalmuknak a norma-rendszerét. Bandákba gyűlnek és hívnak, mert nem tudják elviselni értelmetlen magányukat.' Az egzisztenciális űrben sztárok és bálványok tűnnek fel, akik látszat-értékeket szolgáltatnak a hiányzó abszolút értékek helyett. Carl Junq magyarázata szerint "az ember gyógyíthatatlanul vallásos, és ha nem igazit kap, pótlékok után nyúl". A személyes Isten-pótlék legfélelmetesebb példáiról vallott néhány hónapja a sátánisták hadüzenete. Az egyház életében nem újság ez sem. A Krisztus utáni első századoktól mindmáig folyamatosan voltak olyanok, akik a Teremtőt okolták azért, hogy ebben a világban ilyen sanyarú elidegenedés vár az emberre. Voltak olyanok is, például a "kígyószekta tagjai", akik a Sátánnal szimpatizálva igyekeztek mindent megtenni a Teremtő műveinek és főleg az életnek a lerombolására. Mindenesetre a sátánisták mögött is olyasfajta élettapasztalat áll, mint a többi elidegenedett társunk mögött: egyszerűen nem találják a helyüket a Teremtő világában. A lélektan modernebb fölismerései szerint a mi generációnknak már azok az eszmények sem képesek végső célokat adni, melyek az előző nemzedék legfőbb eszméi voltak. Az érzéki vágy új útjainak keresése vagy az érvényesülés vágya sem tud már annyira lelkesítve tűzbe hozni bennünket, mint egykor például az előző nemzedéket. Úgyis tudjuk, hogy mienk a jövő. Nagyböjtben ettől az idegenségtől kell megszabadulnunk. A tékozló fiú vasárnapján azonosultunk ezzel az elidegenedett életmóddal. Hiszen Lukács evangélista szerint az idegen földre került disznópásztor nemcsak azért idegenkedett az ottani életmódtól, mert elfogyott a pénze és a baráti köre. Azért is... De elsősorban azért, mert tudta, hogy otthon is lehetne, s ott másképpen lehetne. Érezte, hogy bűnt követett el, s ezért jutott ide. Vele együtt kiáltottunk föl mindannyian: "Mint a tékozló fiú, jöttem én is hozzád, irgalmas Uram, ki egész életemet a tőled való idegenkedésben töltöttem...!" Erre az otthonra emlékeztettek a Bábel folyói mellett siránkozó rabok is: "Ha elfeledkezem rólad, Jeruzsálem, legyen feledve az én jobb kezem!" Hiszen az otthonból minden azt üzeni: Miért jutottál ide? Indulj tüstént! Elidegenedett életmódunkbó1 minden visszafelé hív, az atyai családi otthon felé. Pál apostol azzal biztat, hogy a keresztelés óta "már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem az Isten Országának polgárai és családjának tagjai. " Keresztelkedésünk napján megkaptuk, a teljes állampolgárságot. Isten családtagjai lettünk. Ezt most annak a családnak a példájából érthetnénk meg igazán, amely örökbe fogadott egy árvát. A szülök gyengédséggel, vették körül a felnövekvő gyermeket, s lassanként a saját édes gyermekeik is egészen megbarátkoztak vele. Egyszer csak az édes
gyermekük a nemrég jött kis barátja vállára tette kezét, s azt mondta neki: "Szeretném, ha mától apának és mamának szólítanád szüleimet. Ami az enyém, mindaz mától fogva a tiéd is. Mind neked adom!" Jézus is valahogy így kapcsolt be bennünket húsvétra az Atyjával öröktől fogva fennálló kapcsolatba: "Atyám, azt akarom, hogy ott legyenek velem, ahol én vagyok." "Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a Ti Istenetekhez." "Hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyünk. " Szent Pál rómaiakhoz irt levele szerint "a Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ö saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendel te, hogy Fiának képmását öltsék magukra; így lesz ö elsőszülött a sok testvér között. "(8,30) Csak ez a nagy méltóság a fejünkbe ne szálljon... Csak el ne veszítsük az arányérzékünket, mintha egyenlőek lennénk az elsőszülött Fiúval, vagy égi Anyánkkal vagy idősebb testvéreinkkel! Tegnapelőtt az elsősök hittanóráján kellett rászólnom két kis tökmagra, hogy ne tápászkodjanak a padra, hanem üljenek meg a helyükön. Ők, pedig elszontyolodva válaszolták: "De akkor kicsik maradunk! " Valóban: a széken ülve alig látszottak ki a padból. De nyilván akkor sem nőttek nagyobbra, amikor a padra guggoltak... Mi is hol kisebbségi érzéssel, hol pedig nagyképséggel szenvedünk ebben a nagycsaládban. Ezért fontos, hogy ne akarjunk most se nagyobbnak, se kisebbnek látszani annál, amilyenek valójában vagyunk. (A keleti egyházatyák gyakran beszéltek arról, hogy Isten akaratát többféle megfontolásból lehet teljesíteni. vannak, olyan emberek, akik legföljebb Uruktól való félelemből tartják meg Isten parancsait. Ezektől a rabszolga-lelkektől egy fokkal jobbak a béres-erkölcsűek, akik legföljebb a bőséges jutalom reményében hajlandók a nap terhét és hevét viselni. Vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a húsvéti asztalközösség évenkénti elfogadásával is szívességet tesznek az Úrnak. Bármennyire hozzátartoznak az ilyenek is az egyházhoz, de a nagycsalád igazi gyermekei csak azok, akiknek elmondhatja az Úr: "Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd" Szent Maximosz írja erről az istengyermekségről: "Eleve arra rendelt bennünket Isten már öröktől fogva, hogy az ö testének tagjaiként benne éljünk, hogy elvezessen a lelki nagykorúságra, az ö teljességének mértéke szerint. Isten magához hasonlónak alkotott, s eleve kiszemelt arra, hogy benne éljünk. Titokzatos módon az emberek közé jött. S az óta, is Isten mindenkor és mindenhol működésbe akarja hozni megtestesülése titkát... Ezért nevezzük ezt a családi közösségünket Anyaszentegyháznak: mert elsődleges feladata, hogy időről-időre világra hozza Jézus Krisztust. A II. Vatikáni Zsinat szerint "az Istenszülő ősmintája az egyháznak, s ezért az egyház is joggal mondható anyának." Ismerjük fel végre, hogy van ebben a közösségben egy nagyszerű családanya, aki Szűz létére is Anyja az egész Anyaszentegyháznak: "Az egyház apostoli munkájában méltán tekint fel Krisztus szülőanyjára: Krisztus ugyanis avégett született a Szűztől, hogy az egyház által a hivők szívében is megszülessen." A Jelenések könyvében olvashatunk Szent János látomásáról, amely egy "napba öltözött asszony" alakjával kezdődik, akinek lába alá van vetve a hold, s a fején csillagkorona ragyog. Azonnal érezzük, hogy ö képviseli az egész emberiséget a világmindenségben. A 12 csillagból készült korona még nyilván nem az Európa-ház zászlajának előképe, hanem a tizenkét törzsből álló ószövetségi választott népet képviseli: ez az egész nép vajúdva várja a Messiás születését. Az asszony áldott állapotban van, s szülési fájdalmában úgy kiált, ahogy Izrael népe a próféták írásaiban. S erre az asszonyra leselkedik az ég alján egy vörös sárkány, melynek a prófétai jövendölések szerint hét feje és tíz koronás szarva van. Ez a hétfejű sárkány a Bibliában nem mesés alak, hanem azt az istentelen világbirodalmat jelképezte, amely egyetlen csapással le akarta söpörni a választott népet a föld színéről. A hét dombra épült Rómát, melynek első hét királya terjesztette ki a hatalmát. A látomás szerint a történelem fordulópontja az asszony szülése. Mi katolikusok tudjuk azt, hogy melyik asszony volt a választott népnek az a legszebb virága, aki "megszülte ezt a Fiút".
De Szent János eredetileg nem egyszerűen Máriával azonosította ezt a női alakot. Az asszony, aki az istentelen vörös sárkány elöl egy időre a pusztába, menekül, maga az anyaszentegyház. Szent Kelemen pápának a korinthusiakhoz irt második levele, magyarázta meg azt, hogy miért is van az égi asszonyon a nap, s lába alatt a hold: "Az apostolok szerint ez a szellemi egyház, mely még a nap és a hold előtt megteremtetett." Az őskeresztény ábrázolás szerint ez az anyaszentegyház eredetileg öregasszonyhoz hasonlított; lassacskán megfiatalodik és csinosodik, s végül is szépséges Szűzhöz fog hasonlítani. A napba öltözött asszony egyházunknak is a jelképe. "Különösen a keletiek azok, akik tüzes lendülettel és áhítatos lélekkel tisztelik a mindenkor szűz Istenszülőt. "-hangzik az Egyházról szóló zsinati döntés zárszava. Ma, amikor a bizánci egyház egyik legszebb énekes köszöntőjét fogjuk az Istenszülő elé hozni, vegyük szemügyre az Egyház édesanyját a keleti egyház szemszögéből is Egyházunk nem a családtól elszigetelten, tekint az Istenszülőre, hanem inkább az egész család örömének jelképeként. Nemcsak szüzességének kiváltságos szeplőtelenségében szemléljük Máriát, hanem mindig Istenszülőként magasztaljuk. Mindig az Üdvözítővel együtt ábrázoljuk, amint már felnőtt-arcú Szent Fiát hordozza, ölében, vagy mutatja mindnyájunk boldogságának útjaként. "Tebenned örvendez minden teremtmény!" imádkozzuk vasárnapról vasárnapra, s tudjuk, hogy a rajta csillogó fény és öröm egyházunké. Ő a képe az egyháznak, Krisztus szépséges menyasszonyának, amelyen "nincs sem szeplő, sem redő, hanem szent és szeplőtelen." "Íme, mostantól boldognak hirdet engem minden nemzedék! "-mondhatta, hisz szerető engedelmességben lett- a szó legszorosabb értelmében Anya. Testét és vérét, minden sejtjét arra adta át, hogy Isten Fiának teste és vére lehessen. Így lett egyházunk családjának is anyja. Életét úgy adja nekünk, hogy saját életét is teljessé teszi bennünk. "Üdvözlégy, ki által öröm derül föl reánk, Üdvözlégy, ki által megsemmisül az átok, Üdvözlégy, ki által az elesett Ádám új életre szólíttatik, Üdvözlégy, ki által Éva megszabadul könnyeitől!"- így köszöntjük ma őt, tudva azt, hogy az Üdvözlégy eredetileg annyit jelent: "Örvendj!" Szinte minden fohászunkban Szent Fiával hozzuk kapcsolatba őt, aki az egeknél is terjedelmesebb. Új Évaként magasztaljuk, mert hitünk szerint helyreállította minden nő igazi hivatását. Isten menyasszonyává, szeplőtelen jegyesévé lett, hogy számunkra is lehetővé tegye az Istennel való egyesülést, mikor azt kérjük tőle, hogy "Legszentebb Istenszülő, üdvözíts minket!", akkor a görög szó eredeti értelmében azért rimánkodunk, hogy nehéz helyzeteinkben megsegítsen bennünket, hogy szót emeljen Szent Fiánál érdekünkben. Egy örök tavasz fényeit sejtjük meg az angyali híradásra Üdvözlégy-szavában és az arra adott igenlő feleletben: "Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a te igéd szerint!" Mária szüzessége nem a szeretet hiányát jelenti, hanem annak beteljesedését. Benne ugyanis a szerető önátadás teljessége fejeződik ki. Az ő szüzessége ugyanis nem egyszerűen szex-hiányt fejez ki, hanem mindannak beteljesülését, amit e világban a legszebb házastársi kapcsolat is próbál kimeríteni. Máriában kezdődik az az örök menyegző Isten Lelkével, amely mindnyájunk végső boldogságát biztosítja az isteni életközösség elfogadásában. Ha így szembesültünk Anyaszentegyházunk égi édesanyjával, a csoportos beszélgetésekben mérjük még fel azt, hogy hányadán is állunk idősebb és célba ért testvéreinkkel, a szentekkel! Vegyük sorra az apostolokat, akiknek életében szembetűnő volt a változás! Keressük meg görög egyházunk nagy szentjeit is, akik az elsők között mutattak példát Krisztus követésére! A templom felújított diadalívén megtalálhatjuk híres magyar szentjeinket is, akikről ebben az országban különösen is érdemes volna példát vennünk... A középkori nyugati szentek közül különösen is figyelmetekbe ajánlom Szent Ferencet, aki húsvétra úgy döntött, hogy felhagy az apjától örökölt üzérkedései. A keresztrefeszített Jézus szemébe nézve megkapta a biztatást ahhoz, hogy valami egészen újat kezdjen. Aztán így is történt: néhány év múlva, aki Jézust kereste, annak érdemes volt Ferenchez elmennie, mert aki öt látta, Jézust látta. Tegnapelőtt a hittanórán a legkisebbek és a felsősök imádkoztak együtt. Az ima végén társat kellett választaniuk a másik csoportból, akiért ma és holnap is elmondják a Miatyánkot. Keressünk ma mi is ilyen lelki testvéreket! S közben ne feledkezzünk el azokról az idősebb testvéreinkről, a szentekről sem, akik már régóta imádkoznak értünk!
