tudtuk, hogy a nyugati társadalmak a piacgazdaság elveit

Botos Katalin:

Piac- és állam - történeti áttekintés Megjelent: Valóság, 2004/1

Rendszerváltozás és privatizáció

A rendszerváltó magyar értelmiség képe a nyugati demokráciákról nem volt teljes. Azt tudta/tudtuk, hogy a nyugati társadalmak a piacgazdaság elveit követik, annak meg a magántulajdon az alapja. Arról is volt bizonyos képünk, hogy a globalizmus korába lépett világ fejlett országaiban a jóléti társadalom átalakulóban van, magyarán mondva az állami szerepvállalás leépül. Azt is tudtuk, hogy - például Thatcher asszony tevékenysége nyomán - a még állami tulajdonban lévő vagyonok is privatizálásra kerülnek, tehát saját privatizációs folyamatunk a világtendenciába belevág. Tudtuk, hogy a német gazdaság második világháború utáni modellje a szociális piacgazdaság volt- ezt akarta megvalósítani a rendszerváltó magyar kormány is. Ugyanakkor a magyar polgárnak -akkor- mindenből elege volt, ami a korábbi szocialista rendszerre emlékeztette. Még ha csak a szóhasználat hasonlósága is.

Mértékadó értelmiségiek hangoztatták, hogy vagy piacgazdaság

van, vagy nincs; mi a csodának odatenni azt a szociális jelzőt? A magyar reformer szocialisták is, mint az ellenzéki értelmiségiek abszolút többsége, angolszász irányban tájékozódott. /Kissé cinikusan úgy is fogalmazhatnánk, azért, mert ezt még nem próbáltuk ki…A német példa átvételétől féltek, azt a korábbi csatlósi szerep – vélték- beárnyékolja, ”már megint a németeket követjük”, a keleti modell „hatékonyságát” pedig maguk is meg tapasztalhatták…/ A való ok- az esetleges külső érdekeken kívül- az volt, hogy a legjobban az angolszász gondolkodás-módot ismerte a rendszerváltó elit. Ebből az irányból jött már korábban is a kiutazásokhoz, tapasztalat-szerzéshez a legtöbb támogatás, és a közgazdaságtudomány „világnyelve” egyébként is az angol volt. Ahogyan ma is az. A

politikai

változások

közeledtével

ugyan

voltak

törekvések

a

német

kereszténydemokrata politika részéről a fokozottabb politikai ismeret-átadásra, de ez már későn volt ahhoz, hogy a magyar elit alaposabban tájékozódjék az ott követett gazdasági gyakorlatról. Sajnálatos módon egyetlen komoly gazdaságpolitikusunk 1

sem tanulmányozta a szociális piacgazdaságot olyan alaposan, mint például a későbbi lengyel miniszterelnök, aki hosszabb tanulmányutat szentelt ennek a kérdésnek, még a rendszerváltást megelőzően. Valójában ezért is volt olyan fogékony Balcerowicz a Jeffrey Sachs által reklámozott sokkterápiára, már ami az átfogó és gyors liberalizálást illeti. Hiszen éppen ez volt - vagyis a radikális liberalizálás- a német modell lényege! A szociális piacgazdaság Erhard-i modellje egyáltalán nem volt ellentétes a korabeli amerikai gyakorlattal, hiszen annak alapja a szabadon működő piacgazdaság, ami viszont határozott állami szabályozással párosul. S ez volt a Roosevelt-i reformok lényege is. Vagyis koránt sincs akkora különbség a szociális piacgazdaság és az angolszász gyakorlat között, mint ahogyan az a magyar társadalomtudósok és politikusok fejében rögzült. Piachoz azonban mindenekelőtt magántulajdon kell. Ami a privatizálást illeti, a volt szocialista országokban a rendszerváltozáskor nem voltak jól megalapozott elvi álláspontok. Se nálunk, se más korábbi szocialista országban. Nálunk csak hitvitázók és inkvizítorok voltak. Aki a fokozatosság mellett érvelt, azt a régi rendszer visszasírójának minősítették. Az állami tulajdon visszafogottabb lebontása ellen szólók hivatkozási alapja az volt, hogy egyrészt piachoz magántulajdon kell, másrészt a világtendencia is a magánosítás: nyugaton is napirenden van a még meglévő állami tulajdon privatizálása. Csak hát korántsem mindegy, hogy milyen szintről indulunk. A nyugati demokráciákban volt ugyan jelentős állami tulajdon, de mértéke aligha volt fogható a szovjet dominancia alá került területek helyzetéhez. Még a leginkább „államosított” Angliában is csupán a munkavállalók 20 %-a dolgozott a II. világháború után állami tulajdonú vállalatoknál, ami nem csekély mérték, de hol van a szocialista blokk adataitól! Amennyire igaz volt a rendszerváltás után az, hogy a piacot gúzsba kötő szabályok megváltoztatásának, a liberalizálásnak gyorsnak kellett lenniekülönösen ott, ahol még nem tettek lépéseket ebben az irányban-, annyira meg kellett volna gondolni a privatizálás sebességét. /Ezt azért fogalmazom ilyen körülményesen, mert a magyar gyakorlattal kapcsolatban tévhitek rögzültek. Mintha bizony nálunk szinte alig lett volna liberalizálás. Ez nem igaz, érdemes áttanulmányozni „A kötéltáncos magányossága”c. Rabár Ferenc emlékkötetet/1 Utólag természetesen a legliberálisabb elmék is lehetnek bölcsek a privatizáció gyorsaságával kapcsolatosan, s támogathatják a fokozatosabb átmenet gondolatát – ez már késő…/Lásd a nemzetközi pénzügyi intézmények vezető közgazdászának, 2

Josef Stieglitznek a pálfordulását. A jeles szakember 2004-ben megjelent könyvében- A globalizáció visszásságai – határozottan lerögzíti, hogy a túlzott sietség az állami vagyon lebontásában nem volt helyes gyakorlat, nem a jól működő piacgazdaság megteremtését szolgálta./2 A viharos 90-es években ez gyakorlatilag minden átalakuló országban megvalósult. Egyébként, a maga idejében a fontolva haladók szakmailag a legsúlyosabb jelzőket kapták meg mind a külföldi és hazai közgazdászoktól, mind a politikai erők döntő részétől. Másfél évtized távlatából visszatekintve azonban azt kell mondanunk, szinte forgatókönyv-szerű volt ez a sürgősség. Sokaknak állhatott és állt ugyanis érdekében a gyors változás. Ezek között éppúgy megtalálhatók az országokon belüli, mint az azon kívüli érdekeltek csoportjai. Kisebbségben maradtak tehát azok, akik a megfontoltabb privatizáció javaslatával a nemzeti érdekre hivatkoztak.

Egy jóléti államban lehetett a nacionalizmus párban a privatizációval - mint ezt Thatcher esetében látni fogjuk. E konzervatív politikus ugyanis egyáltalán nem volt internacionalista, bár abszolút piacpártinak minősült Azt kívánta például, hogy a British Telecom legyen privát kézben - de lehetőleg a britek kezében… S ez ott és akkor nem volt kivitelezhetetlen kívánság. A vagyonos brit középosztály megvehette a felkínált részvényeket-, de vajon a leszegényített magyar polgár ugyan miből vásárolhatta meg a vagyonügynökség által felkínált javakat? Tőkeszegénysége miatt csak kedvezményes hitelből, vagy e célra teremtett pótlólagos pénz-helyettesítő, a kárpótlási jegy segítségével. Hiába szeretett volna hazánkban az első szabadon választott kormány nemzeti tulajdonosokat látni, ha ugyanakkor- méltánylandó érvek alapján- elfogadta a készpénzes privatizációt, mint vezérelvet. Ilyen körülmények közepette a privatizáció sürgetése csak a külföldi tőke beáramlásának kedvezett. Ezt –mármint a tőke beáramlását- természetesen bizonyos mértékig feltétlenül ésszerű pártolni-, azonban a gyors és teljes körű magánosítás erőltetése, s a készpénzes privatizáció döntő megoldássá tétele alapvetően a külföldieket hozta vételi helyzetbe. A

nagy

sürgősség-,

mint

utaltunk

rá-

még

egy

rétegnek

kedvezett:

a

bennfenteseknek, a korábbi társadalmi berendezkedés technokrata menedzsereinek. A kialakult piaci árak hiányában, az információk birtokában nekik volt kitűnő lehetőségük megszerezni, amit meg lehetett, s amit érdemes volt; és viszonylag olcsón - hiszen jelentős készpénzzel azért ezek a magyar rétegek sem rendelkeztek. A tájékozottság és a kapcsolatok ezúttal azonban bizonyos esetekben a pénznél is 3

többet értek. A vezérlő posztokon így a régi-új technokrata hatalmi réteg maradt hatalmon - ahol át nem vették az irányítást a külföldi tulajdonosok .A bankszektorban például a második ciklus végére jószerint teljesen eltűnt a hazai tulajdonosi réteg, mert ott túl nagy volt a készpénz-követelmény. A szociál-liberális koalíció mértékadó közgazdászai egyébként is mindenképpen magánosítani kívánták a pénzközvetítő szektor intézményeit. /Hogy, úgymond, azok ne válhassanak az állami akarat közvetítőjévé. /A biztosító szektorban pedig még korábban megszűnt az állami tulajdon, mert ott meg akkora volt a díjtartalék- hiány, hogy azt is csak tőkeerős szakmai befektető tudta fedezni…S ehhez is a külföldi tulajdonosok rendelkeztek pénzzel. /Érdekes módon a biztonságos szabályozást megkövetelő gazdaságpolitika és az azt megalapozó elméletek - melynek egyébként e sorok írója is híve volt -, juttatták szinte a teljes pénzügyi szektort külföldi kézre. Hiszen azt a tőkeerőt, amit a korszerű

követelményeknek

megfelelően

a

pénzközvetítő

szektorokban

a

tulajdonosoknak biztosítani kellett, csak a külföldi tulajdonosok voltak képesek produkálni. Mellesleg nem csak nálunk, de gyakorlatilag minden átmeneti gazdaságban. Ezt csak a tudatos állami szerepvállalás és a fokozatos magánosítás tette volna elkerülhetővé - de nem így történt. Arra, hogy az állam tulajdonosi szerepe megnövekedjék, a pénzügyi szektorban a konszolidációkor volt esély. Az állam azonban csak rövid ideig tartotta kezében az ily módon szerzett részvényeket, örült, hogy likvid bevételre tehet szert a gyors értékesítéssel. Mivel konszolidált vagyonról volt szó, ami már bevételt hozhat, gyorsan túl lehetett adni a bankrészvényeken. A mielőbb megszerezhető privatizációs bevételt aztán nagy részben - s ez már magyar sajátosság- az állam a fennálló adósságai törlesztésére fordította. Az állami szerepvállalásból annyi maradt vissza, hogy a konszolidációs kötvények biztos, államilag garantált bevételt jelentenek a magántulajdonosoknak. A kötvények kamatát az idők végezetéig lehet átutalgatni az állami szektorból a magánszektorba. Húsz évig bizonyosan. S aligha lesz lejáratkor visszafizethető e tartozásállomány. Hol lesz nekünk szufficites költségvetésünk! E portfólió- rész maradni fog, világ végezetéig. Nagyon érdekes akció volt egyébként a bankkonszolidáció. Belső államadósságra váltottuk át általa a külső adósságot, hiszen visszafizettük vele az állam – MNBdevizahiteleit, viszont felvállaltuk a sok százmilliárdos hosszúlejáratú belföldi államadósságot. S mivel külföldieknek eladtuk az így már értékessé váló bankrészvényeket, gyakorlatilag e külföldi tulajdonos réteg számára „csurgatjuk” az 4

adósság szolgálatát- adóforintokból. Hogy ez számukra mekkora üzlet, mutatja a napjainkban is kiemelkedően magas banki jövedelmezőség - amiben nem csak a bankárok szakmai ügyessége, jó üzletpolitikája, de ez a biztos jövedelem is benne van. Ez a jövedelem lehetne az államé is, ha nem félt volna a magyar politikai elit a bankokban rejlő pénzhatalomnak az államhatalommal való összefonódásától. Tegyük hozzá: a közelmúlt történetének ismeretében nem megalapozatlanul. A politikusok tehát, hogy megvédjék saját maguktól a bankszektort, nagy árat fizettetnek a nemzettel: azt, hogy a banki üzletág egyértelműen a nemzetközi tőke gyarapítását szolgálja. Csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy ez más átalakuló országokban is így volt, nem magyar sajátosság. S minden bizonnyal nem is véletlen.

A rendszerváltozásnak kétségkívül a privatizálás volt az alapja, hiszen piacgazdaság magántulajdon nélkül nem működőképes. Amit mi itt megkérdőjelezünk, az a mérték és a gyorsaság.

Az állami szerepvállalás térnyerése Európában Bizonyos mértékű és formájú állami beavatkozásra a huszadik század szinte valamennyi fejlett piacgazdaságában sor került. A 80-as évek óta ugyan az állam visszahúzódásának vagyunk tanúi, de ez nem volt mindig így. Nézzük meg, miként alakult az állami szerepvállalás a világ nyugati felében az elmúlt időszakban!3 Nézzük meg mindenek előtt Angliát! A 19. századi kapitalizmus, amely a brit szigetekről indult világhódító útjára, a maga idejében a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződéséhez vezetett. A csak a láncaikat vesztő proletársereg hatalmas vagyonokkal bíró, soha nem látott életszínvonalhoz jutott társadalmi csoportokkal állt szemben. Mindez kiváltotta azt az ideológiai forradalmat, amely a földi igazságosság nagyobb fokát kívánta megvalósítani .Az egyenlőség, testvériség, szabadság eszméiből kiinduló mozgalmak zászlójukra tűzték az általános választójogot, s ezen keresztül a társadalom széles rétegeinek helyzetét akarták javítani. Olyan kormányt kívántak, amely megszünteti a szegénységet, s minden ember számára méltó életet tesz lehetővé. Voltak utópista szocialista kísérletek, de a kommunista eszmék váltak a kialakuló kapitalizmus legnagyobb kihívójává.

A Marx-Engels által kifejlesztett

elmélet, mely politikai programmal is párosult, „társadalmasítani” kívánta a 5

termelőeszközök

tulajdonlását.

Ez

a

baloldali

politikai

erők

konkrét

megfogalmazásában az államosítás követelésévé vált. A szovjet „nagy kísérlet „ mellett a demokratikus országokban is utat tört ez a gondolat. 1918-ban a brit Munkáspárt elfogadta alkotmányát. Híres IV klauzulája azt irányozta elő, hogy „köztulajdonba kell venni a termelés, elosztás és csere eszközeit.” Erre a gyakorlatban szélesebb körben csak a második világháború után került sor. A Munkáspárt 1944-es readingi helyi ülésén dobta be a fogalmat egy nyugalmazott vasúti alkalmazott: „nationalization”, azaz, nemzeti tulajdonba vétel. Ha a hatalom birtokában lévő kormányzat gyakorolja a kinevezési, stratégiai döntési jogokat, akkor a vállalatok nem igazán a társadalom, hanem az állam tulajdonában vannak. A brit baloldal azt hangsúlyozta, hogy az államosítás a szocialista elkötelezettség legjobb kifejezője, a társadalom széles rétegeinek alapvető érdeke. Nagyobb szabású államosításokra azonban csak a második világháborút követően került sor, noha az amerikai típusú magán- kapitalizmus és önérdekű kapitalista vállalat nem volt népszerű már a két világháború közötti válság- sújtotta Angliában sem. A háború után az államosított vállalatok a stratégiai fontosságú területeket fedték le. Az angol államosítás azonban különbözött attól, amit a marxizmus kísérleti telepein, a Szovjetunióban és a szocialista országokban tapasztalhattunk. Itt a vállalatok közvetlenül a végrehajtó hatalom leágazásai voltak. A minisztériumok alá tartozó termelő

egységeket,

mintegy

a

minisztérium

fiók-intézményeit,

közvetlenül

utasították, napi operativitással. Ezt az angolok „postahivatali rendszernek” nevezték, s elvetették. A britek ehelyett az állami tulajdonú társasági formát alkalmazták, ahol az állam kinevezi az igazgató tanácsot, viszont a továbbiakban az igazgatóság feladata az operatív vezetés. Az államosítás megvalósítását segítette, hogy politikai helyzet egyértelműen a baloldal malmára hajtotta a vizet. A gazdaság romokban hevert Még az időjárás is különleges volt: rendkívül hideg tél nehezítette a helyzetet. A világháborús győzelem phyrrusi volt Anglia számára. Elvesztette minden devizatartalékát, láthatatlan bevételeinek döntő részét, hiszen külföldi érdekeltségeiről is le kellett mondania „angolszász testvérei” javára. /Az idézőjeles szavak Churchill kétségbeesett leveléből származnak, amellyel az amerikai Kongresszushoz fordult segítségért.4 /Láng Imre, 1970/. Attlee kormánya kénytelen volt szigorú központosítást bevezetni. Hosszú ideig, 1954-ig fenntartották az élelmiszerek elosztásos rendszerét- csak a nyúlhús volt mentes a központi gazdálkodástól. Cukrot is csak jegyre lehetett kapni 1953-ig. 6

A szocialista elveket valló kormányzás azonban pozitívumokat is hozott. Az állami beavatkozás

segítségével

munkanélküliséget.

A

legyőzték

harmincas

az

első

években

számú

még

közellenséget:

12%-os

értéket

a

elért

munkanélküliségi ráta a negyvenes évek végére a tizedére csökkent ,és sikerült a font helyzetét is stabilizálni. Úgymond, aranyalapon- bár tudjuk, hogy a BrettonWoods-i rendszer valójában már dollárstandard volt. A társadalombiztosítás is kiterjedtté

vált,

az

oktatási

lehetőségek

javultak.

Az

inkább

az

Owen-i

gondolatvilághoz, mint a marxizmushoz közel álló baloldali politika a jelek szerint beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Úgy túnt, hogy igazságos, szociális

gazdasági

az angol társadalom az

rendszer megvalósítóinak

prototípusává lesz. /

Fontos azonban rámutatni egy különbségre Hogy mennyire távol állott ez a baloldaliság a Lajtától keletre érvényesülő ideológiától, jól jellemzi, hogy Attlee maga távolról sem volt ateista marxista. Hívő keresztény ember volt, s évekig szociális munkásként dolgozott London elhanyagolt külvárosi kerületeiben Mellesleg ez napjainkra, 2004-re is igaz. Tony Blaire hasonlóképpen szociális munkás volt, hívő ember és példás családapa hírében áll./ Franciaországban a háború után kettős feladat várt az államra. Egyrészt kezelnie kellett azt az identitási válságot, amit a Vichy-kormányzatnak a nácikkal való kollaborációja okozott, másrészt meg kellett kísérelniük a jelentős technikai lemaradást behozni. A francia technikai szint ugyanis addigra meglehetősen elavult Az ipar gépeinek életkora négyszerese volt az amerikaiakénak, s háromszorosa az angol átlagnak. Az egy főre jutó termelési érték viszont egy harmada volt csupán az amerikai szintnek, s fele a britekének. A franciák mezőgazdasága is lemaradt a korszerűsödésben. A családi gazdaságokból hiányzott a vállalkozó szellem és a kreativitás. Az életszínvonal a két világháború alatt stagnált. 1939-ben is még mindig csak az 1913-as /!/ szinten volt. Az államra várt ezért a szerep, hogy megindítsa Franciaország

modernizációját

.De

Gaulle

kijelentette:

a

háború

utáni

új

gazdaságnak három szektoron kell nyugodnia: a magánszektor vállalkozásain, az államilag ellenőrzött és az államosított vállalatokon. 1945-46-ban az államosításról szóló törvény alapján el is foglalta a francia állam az irányító pozíciókat a bankok, erőművek, gázipar és a szénbányászat terén. Az olajiparban már korábban is volt francia állami vállalat. Ennek kapcsán elvették büntetésképpen a kollaboránsok vagyonát, és arra is törekedtek, hogy egyesülések, összeolvasztások révén gazdaságosabb egységeket hozzanak létre. 7

A hullám azonban hamar ellankadt: Olyan határozottan, ahogy megindult, 1947-ben meg is állt a tömeges államosítás. Volt ugyanis egy rejtett szándék a de Gaulle-i gondolat mögött, s ez a szakszervezetek partnerré tétele. A vállalatvezetésbe való beleszólási lehetőségek biztosítása révén semlegesíteni szerették volna a háború alatt népszerűvé vált kommunisták aktivitását. E lehetőségekkel a baloldali szakszervezetek túlzottan éltek is. Úgy, hogy a kormányzat jobbnak látta e folyamatnak gátat vetni. A hamarosan kibontakozó hidegháborús légkörben amúgy is az lett Moszkva utasítása, hogy nem együttműködni kell a demokratikus kormánnyal, hanem ellenzéki pozícióból a sztrájkfegyvert kell használni a hatalom megdöntésére. A korábbi kommunista iparügyi miniszter egyenesen azt mondta, hogy az államosítás valójában „kapitalista fegyver”, mert megerősíti a kapitalista államot. Mindenesetre a megtörtént államosítások megmaradtak, s a francia gazdaság is vegyes gazdasággá alakult. A francia vegyes gazdaság legjellemzőbb vonása azonban nem az állam széleskörű tulajdonosi szerepvállalása volt, hanem az állami tervezés, a „ planification”. Ami természetesen megint csak nem volt azonos a merev, direktív szovjet rendszerrel. Ez az indikatív tervezés egyfajta középút kívánt lenni a szabadpiac és a szocializmus között. A franciaországi tervezés bevezetője Jean Monnet volt, akit az EU alapító atyjaként is tisztelhetünk. Ez a rendkívüli ember kitűnő nemzetközi kapcsolatokkal és tekintélyes magánvagyonnal rendelkezett. Elismert bankárként tárgyalt Sanghaitól New Yorkig.

Bejáratos volt Roosevelthez,

de mindent el tudott intézni a Szovjetunióban is. /Például Moszkvában, a harmincas években olasz felesége szovjet állampolgárrá tételét, válásának kimondását, majd vele való házasságkötését- mindössze három nap alatt… Akivel egyébként 40 évig éltek ezután harmonikus házasságban. / De Gaulle-nak egyszer azt mondta: „Ön nagyságról beszél. De Franciaország ma kicsi. Modernizálni kell, mert jelenleg nem korszerű. Az ország anyagi alapjait át kell alakítani.” De Gaulle megkérdezte: elvállalja ezt a feladatot? Monet igent mondott, s ezzel kezdetét vette a sajátosan francia modell az állami tervezésen alapuló piacgazdaság kiépítése. A komplett nemzetgazdasági tervre a Marshall-segély megszerzéséhez is szükség volt, mert az amerikaiak látni akarták, hogy miként hasznosul az ide irányított pénz. Monet kijelölte a beruházási célokat, s a pénzeszközöket a prioritásokkal bíró helyek felé áramoltatta. Tervezés, koordinálás, adekvát finanszírozás, megfelelő hálózatok kiépítése-ezek voltak legfőbb erényei. Az eredmények kezdetben nem voltak túl fényesek, de az ötvenes években végre meglendült a francia gazdaság is. 8

Különös és érdekes utat járt be Nyugat-Európában Németország. Ami a háború örökségét illeti, itt sem csupán a fizikai pusztulás, hanem az ideológiai zavar volt a nagy gond. Bár rendkívül nagy volt a szegénység, a tanácstalanság tűnt a legveszélyesebbnek.

A

kapitalizmus,

mint

gazdasági-társadalmi

rendszer

mélységesen lejáratódott, mivel a náci hatalom szorosan összefonódott a „big bizinisszel.” Itt nem kellett bevezetni a tervezést, mint a franciáknál, mert azt már megörökölték az előző rezsimtől. A harmincas években mindent tervszerűen alárendeltek a háborús céloknak. /Ha a magyar vonatkozásokra gondolunk, emlékeztetünk arra, hogy a gyönge termőképességű porosz földeken fizettek azért, hogy azokon ne termeljenek - helyette szükséges mezőgazdasági javakat viszont Magyarországról vásárolták meg a klíring keretében, ezzel megteremtve a magyar mezőgazdasági lobbi tartós érdekeltségét, politikai támogatását a szövetséges Németország számára. /A munka nélkül maradt porosz paraszt-fiataloknak pedig a katonaság kínált egzisztenciát./

(Mellesleg megjegyezve,

külkereskedelemben többnyire magyar

a magyar- német

aktívum keletkezett - természetesen

szándékunk ellenére.) Ezt is a háborús finanszírozásra használta fel a Birodalom. A vesztes háború azonban alaposan megviselte a német gazdaságot. A helyzet rendkívül rossz volt. A valuta értékét vesztette, a feketepiac virágzott, s a megszállt övezetekre osztott ország éhezett és fázott. Magától értetődően ilyen körülmények között a szocialista mozgalomnak jó esélyei voltak a demokratikus választásokon a győzelemre. A szociáldemokrata SDP szalonképes volt, hiszen kezdetektől fogva harcolt a nácik ellen, s vezetőjük, Kurt Schumacher, nyolc évet töltött Dachauban.. Pártja a szocialista elveknek megfelelően az államosítás és a tervgazdaság alternatíváját rajzolta fel a német polgárok elé. Az igazság szerint a szocialisták ellenfelei, a kereszténydemokraták is lerögzítették, hogy a kapitalizmus megbukott. A kereszténydemokrácia nem tért ugyan le a magántulajdon elvéről, azonban elismerték,

hogy

szükség

lehet

bizonyos

mértékű

központi

tervezésre.

Összemosódott tehát némiképp a kereszténydemokrata és a szociáldemokrata program. Markáns alternatíva hiányában a szociáldemokrata győzelem látszott valószínűnek a közelgő választásokon. 1947 után azonban a szovjet magatartás, az ország szétszakítása ellentétes hatást gyakorolt az emberekre, jócskán lejáratta a baloldali irányzatot. Így a kereszténydemokraták esélyei javultak. Az angolszászok által megszállt zónában /”Bizónia”/ Ludwig Erhard került a háború után vezető gazdasági pozícióba./ Azt követően, hogy elődje, Johannes Semmler az amerikai 9

élelmiszer-segélyt kissé udvariatlanul, „csirkeeledelnek” nevezte, mivel – valóban búza helyett árpát küldtek az éhező németeknek. Csak hát ajándék lónak nem illik a fogát nézni. Clay tábornok, a zóna amerikai parancsnoka megneheztelt Semmlerre és leváltotta. /Erhard, aki a 30-as években elesett az egyetemi előléptetéstől, mert nem lépett be a náci pártba, piackutatással foglalkozott, és az un. ordo-liberális eszmék híve volt. Ennek az eszmerendszernek jeles képviselői Wilhelm Röpke és Alfred Müller –Armack. Nézeteik lényege a következetesen liberális piacgazdaság és az éppen ezt garantáló erőteljes állami szabályozás volt. A két dolog koránt sincs ellentmondásban egymással, hiszen a verseny szabályozása nélküli piacgazdaság – mint azt a nagy válság idején megtapasztalhatták-, saját sírásójává válhat. A kapitalizmus előnyös oldalait, - árubőség, olcsóság - csak akkor bontakoztathatja ki, ha szabad a versengés Ezért az állam feladata, hogy meggátolja a monopolista tendenciák kialakulását. Nem vegyes gazdaságot akartak az ordo-liberálisokegyértelműen elutasították az állami tulajdont. Hittek abban, hogy a magántulajdonon alapuló kapitalista gazdálkodás képes a társadalmi jólét biztosítására, s hogy az államnak nem tulajdonosként, hanem szabályozóként kell a posztján szilárdan állnia. Ebben a szellemben cselekedett Erhard új pozíciójában. 1948-ban a Bizóniában, az angol-amerikai megszállt övezetben az amerikai vezetés végrehajtotta a Reichsmark lecserélését a DM-re, anélkül, hogy a helyi hatóság - Erhard- véleményét kikérték volna Erre válaszul a német kormányzat, azaz Erhard is radikális lépést tett. Egy tollvonással rendeletileg eltörölte a korábbi korlátozó intézkedéseket, árszabályozást, engedélyezéseket. A meglepett Clay tábornok rémülten hívta fel Erhardot, mert az amerikaiakat is váratlanul érte az intézkedés: „Tanácsadóim azt mondják, Ön nagy hibát követett el!” Erhard így válaszolt: ”Ne is törődjön vele tábornok úr…az én tanácsadóim is azt mondják.” De a dolog működött. Az üzletek kirakatai megteltek, az ellátás folyamatos volt Röviddel a berlini válság rendeződése és a NATO létrejötte után, kiírták a választásokat Németország nyugati felében. Addigra már a szociáldemokraták is úgy döntöttek, hogy a maguk részéről ugyancsak eltekintenek az

államosítástól.

Ez

egyébként

igen

jelentős

fordulat

volt

a

szocialista

mozgalomban. /Kongresszusukat a „német szociáldemokrácia árulása” címszóval tanították később a marxista egyetemeken./ A felismerés azonban későn született meg, a nyertesek mégis a kereszténydemokraták lettek,- bár kétségívül szoros küzdelemben. A FDP, a liberális szabad demokraták szavazatai biztosították a szükséges többséget. A szabad demokraták a későbbiekben is játszottak hasonló 10

szerepet a német politikai életben. A kancellár posztját az idős Konrad Adenauer, Köln város két világháború közötti polgármestere foglalta el, aki ugyancsak a nemzeti szocializmussal szemben álló személy volt. A nácik börtönéből az amerikaiak bejövetelekor szabadult meg /A felesége 1948-ban a láger

megpróbáltatásainak

következményeként halt meg/ Egy-két évet jósoltak az új kancellárnak a doktorai- s 14 éven át vezette az országot. Újra építette a német középosztályt, amelyet elszegényített már az első világháborút követő infláció. Ennek nem csupán gazdasági,

de

politikai

jelentősége

is

nagy

volt,

hiszen

a

„Mittelstand”

elszegényedése teremtett bázist a szélsőséges ideológiáknak, a náci rezsimnek. Kormányzása alatt valósult meg, a márka teljes konvertibilitása /1958-ra/. Mellesleg a világ valutái között elsőként, a dollár mellett. Az elkövetkező években éppen ezért a Bundesbank szakmai tekintélye óriási lett. Mindezt kísérte a német -francia megbékélés

látványos

és

következetes

politikai

magvalósulása,

amelynek

kiteljesedéseképpen létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget. Ami az államosítási hullámot illeti, Németországban arra nem került sor. Ludwig Erhard programjának határozottan a magántulajdonon alapuló gazdálkodás volt az alapja. Az infrastruktúra jelentős része ugyanakkor - a posta, a vasút- öröklötten állami kézben volt. Bizonyos mértékű állami tulajdon a versenyszférában is kialakult. 1969re 650 vállalat részvényeinek egy negyedét a szövetségi kormány birtokolta. Számos intézmény volt a tartományok tulajdonában is- elég csak a bankrendszerre utalni. / A rendszerváltás után elsőként „privatizált” magyar bank például a Bayerische Landesbank kezébe került, amely intézmény azonban nem magánbank volt, hanem a bajor állam tulajdona. Igaz, a BL-nek kitűnő kereskedelmi minősítése volt, vagyis nagyon professzionalistán működött. Ellentétben azokkal a nézetekkel, amelyek Magyarországon a rendszerváltozás után széles körben általánosak voltak, hogy az állam nem lehet jó tulajdonos.

5

Ami azonban sajátosan német társadalmi vívmány

volt, az a munkás-beleszólás intézménye lett. A németek megvalósították, ami a franciáknak-a kommunista szakszervezetek rámenőssége miatt- nem igazán sikerült: a munkások participációját a vállalatok működtetésében. Ennek értelmében az üzemi tanácsokban

három oldal: a munkaadók, munkavállalók és az állam képviselői

vettek részt. Ez a korporatista megoldás egyébként a keresztény társadalmi tanításból levezetett egyedülálló intézmény, amit a kereszténydemokrata politika tudatosan felvállalt, de amelynek lényeges elemeit a szociáldemokraták is fenntartották a későbbiekben. Ez a rendszer nagyban hozzájárult a német gazdasági 11

csoda létrejöttéhez: Olyan társadalmi kooperációt, együttműködést valósított meg, amelyből szerencsésen hiányoztak a nagy konfrontációk, és teljes erővel lehetett a gazdasági helyreállításra, a versenyképes piaci megjelenésre koncentrálni. Az EGK harmadik fontos alapító gazdasága, Olaszország viszont az állami tulajdonlás erősítésének útját követte. Nem hozott létre vegyes gazdaságot- ugyanis már volt neki…

1933-ban a válság idején a fasiszták létrehozták nagy holding-

vállalatukat, az IRI-t , hogy hitelnyújtással

segítse a bajba jutott kisebb nemzeti

vállalkozásokat. Mivel a világgazdasági válságban számos vállalat nem tudta visszafizetni a kölcsönt, az IRI megszerezte a vállalatok tulajdonjogát, s így minden különösebb terv nélkül államosításra került az olasz ipar jelentős része. Ezt aztán a fasiszta vezetés 1936-tól a háborús készülődés eszközévé tette. Az IRI a háború után valóságos állam lett az államban, gyakorlatilag nem tudta a központi politikai vezetés a ellenőrzése alá gyűrni. Részegységei partikuláris stratégiákat követtek, nem volt a francia rendszerhez hasonló központi tervezés. Létrejött azonban a háború után egy másik nagy volumenű állami vállalkozás, az ENI. Ez az olajtársaság az AGIP-ból, a 20-as években alapított állami olajfinomító társaságból vált ki. Az AGIP maga is az olaszok nemzeti büszkesége volt Az új vállalat azonban rendkívül dinamikus pályát futott be. Felzárkózott a „Hét Nővér” mellé, s a világ nyolcadik legnagyobb olajtársaságává nőtte ki magát. Mindezt Enrico Matteinek, energikus vezetőjének köszönhette, aki korlátlan ambíciókkal vágott bele a

munkába.

Mattei

ugyancsak

„szalonképes”

politikai

múlttal

rendelkezett,

partizánként harcolt a háború alatt, mentes volt tehát a fasiszta kapcsolatoktól. Ugyanakkor egy amerikai típusú self-made -man vezető volt, aki karrierjét, de tudatosan a nemzet javát is kívánta szolgálni. Az ENI a korszerűen menedzselt, sikeres állami vállalat prototípusául szolgált világszerte. Kulcsszavai a növekedés és haladás voltak, s az olasz gazdaság motorjává vált. Ahhoz, hogy az ország az EGK „központi háromszögében” szerepet tudott vállalni, hozzájárult, hogy de Gasperi személyében a politika is fel tudott mutatni egy, a fasiszta múlttól mentes kereszténydemokrata vezetőt, aki a de Gaulle-Adenauer duót jól kiegészítette. Mindhárman mélyen hívő katolikusok voltak, s ez rányomta bélyegét a formálódó nyugat-európai integrációra. Jean Monnet és Robert Schumann műve beérett: Európa elindult az egységesülés felé.

12

Így vagy úgy tehát, Európában vegyes gazdaság alakult ki. A nyugat-európai országokban jelentős volt az állami tulajdon, hol erősebb, hol gyengébb volt az állami szabályozás.

Mi volt a helyzet Amerikában?

A háború után nemcsak Európában állt nyerésre a baloldal Világméretű jelenségről volt szó Az állami beavatkozás általános követelménnyé vált. Ázsiában, ezen belül elsősorban Indiában komoly népgazdasági tervezés indult meg, Kínáról nem is beszélve. Az állami szerepvállalás erősödésére Amerikában is sor került. Az USA útja azért némiképp eltérő út volt. Ez fakadt az USA több szempontból is különleges helyzetéből. A korlátlan lehetőségek hazája már az első világháború után átvette a nemzetközi gazdasági vezető szerepet Hogy a kapitalizmus a tőkekoncentrációval problémákat vet fel, már ekkor világossá vált .A XX század elején még az elnök és tanácsadói úgy

vélték, a magángazdaság

kellő szabályozás mellett jól betölti feladatát. A

nagyság, a 0tőkekoncentráció sem baj Vannak jó trösztök, és rossz trösztök: ez utóbbiakat kell csak megregulázni. Voltak azonban, akik a nagy méretekben komoly veszélyforrást láttak, Közéjük tartozott Louis Brandeis, a briliáns elmével megáldott harvardi jogász. Theodore Roosevelttel akkori elnökkel szemben, aki a szabályozott monopóliumok híve volt, Brandeis a szabályozott versenyre esküdött. Jogász létére alapos közgazdasági képzettséggel bírt, s a leghatározottabban állította, hogy erre minden kollégájának szüksége lenne.6

Az amerikai közember azonban

nem

gyanakodva, inkább csodálattal tekintett a nagy trösztök vezéreire. Brandeis hangsúlyozta, hogy a monstrum vállalatok diktálnak a piacon, s ellehetetlenítik a versenyt. Theodore Roosevelt kormányzata ezért számos anti-tröszt eljárást kezdeményezett. A legnagyobb ügy a Standard Oil feldarabolása volt 1911-ben. A következő elnök, Woodrow Wilson már fő gazdasági tanácsadójaként alkalmazta Louis Brandeist, aki fontos szerepet játszott a FED létrehozásában és az új szabályozó hatóság, a Federal Trade Comission megszervezésében. Az utóbbi a versenyhivatal

tisztét

látta

el,

Feladata

volt

a

tisztességtelen

verseny

megakadályozása ill. szankcionálása. 1916-ban Brandeist kinevezték a legfelsőbb

13

bíróság elnökének. Ezt a posztját 23 éven át megőrizte. S joggal mondhatjuk, nagy idők tanúja és közreműködője volt.

A századelőn az új technológiai találmányok, az elektromosság, a robbanómotorok hatalmas lendületet hoznak a gazdaságban. Az Edison-Művekből azonban nem csak az elektromosság áldásai, de egy tanulságos karrier-történetet is útjára indult. Samuel Insull Edison művek fiatalon munkatársa volt, aki hamarosan Edison személyi titkára lett. Kitűnő szervező képességgel volt megáldva, s gyorsan haladt előre a ranglétrán. A hatalmas vállalkozás szétbomlásakor a chicagoi cég feje lett, és egy nagy elektromos erőmű építésébe kezdett. Az volt a víziója, hogy az áramtermelést egy óriási vállalkozásban kell centralizálni, mert így lesz a leggazdaságosabb. Hatalmas cégpiramis felépítésébe fogott. A holding vagyona a cégekbe fektetett részvényekből állt, bonyolult tulajdonosi és kereszt-tulajdonosi viszonyokkal. A folyamat érett szakaszában már talán maga az alapító sem ismerte ki magát a cég pénzügyeiben, s ez nagy teret adott a pénzügyi manipulációknak. Insull 65 vállalkozás igazgató-tanácsi elnöke, 85 vállalat igazgatója, és 11 elnökség birtokosa volt /Nem ismerős a történet számunkra is? Érdemes ehhez elolvasni az ÁSZ-nak a Postabankról készített jelentését./ Az „insullizmus”- ahogy F. D. Roosevelt idézte- botránykővé vált A 29-33-as válság alkalmával ugyanis a vállalatbirodalom összeomlott, s a befektetők haragja elementáris erővel fordult a nagy pénzügyi innovátor ellen. Részvényeinek értéke a századára esett, a befektetők kétségbeejtő helyzetbe kerültek. A Cook–bizottság maga elé idézte Insullt. Megpróbált elmenekülni a felelősség elől, de amerikai nyomásra Európa egyetlen országa se fogadta be. Végül egy török kikötőben fogták el, s vitték haza Amerikába, hogy feleljen tetteiért. A bíróság percek alatt koldusszegény emberré tette a volt multimilliomost, akinek minden személyes vagyona végrehajtás tárgyát képezte. Így halt meg a harmincas évek végén, egy párizsi metróállomáson. Neve az erkölcstelen gazdasági magatartás szinonímája lett, noha meghurcoltatása idején nem minden alap nélkül kérdezte: „Mit tettem, amit ne tett volna meg egy bankár vagy egy kapitalista nagymogul az üzletelés során?” Roosevelt elnök elhatározta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy hasonló jelenség ne ismétlődhessen meg az Államokban. Franklin Delano Roosevelt meghatározó élménye a válság volt. A válság során az amerikai ipar teljesítménye a felére esett, s a munkanélküliség 25%-ra nőtt. A demokratikus kapitalizmus 14

fennmaradása volt a tét. Ugyanakkor létezett- és kívülről nézve bizonyos eredményeket fel is mutatott- a Szovjetunió, ahol a növekedés tervgazdaság mellett, és a tulajdon teljes egészében államosítása mellett valósult meg. Ennek hatása minden akkor élt közgazdára és politikusra rányomta bélyegét. Az elnök minden törekvése arra irányult, hogy a válság megismétlődésére soha ne kerülhessen sor. Hogy mekkora katarzison ment át az amerikai társadalom, jól mutatta be a magyar kortárs-gondolkodó, Cs. Szabó László.7 Az individualista szabadságjogaikra kényes, demokratikus körülményekhez szokott amerikaiaknak azzal kellett szembe nézniük, hogy a demokrácia nagyobb dicsőségére, a hatalom fegyverrel lövetett a tüntető tömegre. Meg kellett tehát újítani a piaci szabályozási környezetet, mert különben éles társadalmi konfliktusok voltak várhatóak. Az elnök ezért az üzleti életet arra kérte, hogy az állam kényszerítő erejével a többség érdekében

fékezzék meg a kevesek unfair magatartását. Úgy is

mondhatnánk, hogy meg kellett védeni a kapitalizmust-saját magától. Nem ment könnyen. A New Deal „négy R” jelszava /Reform, Reconstruction ,Recovery, Regulation /, azaz reform, helyreállítás , élénkítés, szabályozás- közül talán a legmaradandóbb nyomokat az amerikai intézményrendszeren a regulálás, a szabályozás általánossá válása hagyta. A magántulajdon szentségén alapuló amerikai gazdaságban azonban nem vert gyökeret az európai eszme, a nacionalizálás. Bár a New Deal kapcsán nagy állami beruházásokat valósítottak meg, - éppen az olcsó energia biztosítása érdekében, nem került sor a magánvállalkozások államosítására. A piac és a magántulajdon tisztelete ennél sokkal mélyebben rögződött az amerikai polgárokban. A kormányzat által létrehozott központi tervező intézmény, az un. National Recovery Administration, / NRA/ is csak két évig működött- ez a fajta központi hatalom sem felelt meg az amerikai szellemnek. Más módszerre volt szükség Ezt pedig a független szabályozó hatóságok sorának létrehozásában vélte megtalálni az elnök. Az. amerikai modell az állami beavatkozásra

tehát

a

független

intézmények

megteremtése

lett,

amelyek

közakarattal megalkotva, a magántevékenység tisztességes kereteit biztosították. Az elsők között a Securities and Exchange Comission./SEC/ került felállításra. Nagy lökést adott az intézmény létrehozásának, hogy maga a New York-i Tőzsde tiszteletre méltó, Harvardot járt elnöke,/!/ Richard Whitney is belekeveredett kétes 15

üzletekbe. Ekkor fogalmazta meg a megdöbbent Roosevelt elnök, hogy mások pénzének kezelése-bizalmi üzlet, amelyről az azt végzők számot kell adjanak a köznek. Az állami szabályozás „prófétájává” James Landis, egy Brandeishez hasonló kapacitású jogász vált, aki az elnök felkérésére elvállalta az új intézményrendszer kidolgozását. Éjjel nappal dolgozott, mint egy megszállott. Intézményei- különböző intenzitással, de a hetvenes évekig alakították az üzleti feltételeket Amerikában. Nemcsak gyakorlati ember volt, elméletileg is megalapozta a létrehozott új intézményhálózat szükségességét. Úgy vélte, hogy a hagyományos állam, a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmi ágakra szétválasztva, nem tud megfelelni az óriásira nőtt piacok kordában tartása feladatának. Szükség van olyan intézmények hálózatára, amelyek kvázi-törvényhozó, kvázi –végrehajtó és kvázi-bírói feladatokat ellátva, kikényszerítik a piaci szereplők helyes magatartását. Ezen intézmények függetlenek kell hogy legyenek a napi politikától, mert máskülönben a lobbik zsákmányává lesznek Munkatársaik nem lehetnek politikusok, amatőrök, hanem csak a legmagasabban képzett munkamániás. A SEC mellett dolgozott a Public Utility Company Act / Közszolgáltató vállalatokról szóló törvény/ elfogadtatásán, amelynek célja volt, hogy megakadályozza a holdingokhoz tartozó működő társaságok úgymond „kizsákmányolását”. Létrehozta a Szövetségi Kommunikációs /Távközlési/ Bizottságot, a Polgári Repülési Hivatalt, a Nemzeti Munkaügyi Hivatalt, a Szövetségi Energiabizottságot. A munkatársaktól azt várta el, hogy kitűnő szakemberekként csak a munkájuknak éljenek - sajátmagáról mintázta elvárásait. Jómaga valóban ezzel a megszállottsággal dolgozott. Ez a rendkívül tehetséges jogász mégsem futott be olyan karriert, mint Brandeis. Többféle munkával kísérletezett, az akadémiai területtel is megpróbálkozott, de nem talált megfelelő posztot magának. A harmincas évek végén újra recessziós hullám vetette árnyékát Amerikára. Elengedhetetlennek látszott bevetni a költségvetési politika eszköztárát is, a Keynesi gyógyszert. Ettől F. D. Roosevelt kezdetben ódzkodott. Keynessel való személyes beszélgetése sem győzte meg az új elmélet igazáról. „Túl szép, hogy igaz legyen” mondotta. „Nem kaphatsz semmiért valamit…” Jött azonban a háború, s az ezen idő alatt létrehozott állami koordinációs intézményekről igen rossz kép alakult ki. A bürokrácia nőtt, a hatékonyság csökkent. A vállalkozó tőkések

viszont, akik a szükséges javakat korlátlan mennyiségben

előteremtették, ismét visszanyerték a nagy válság idején megtépázott reputációjukat, s mint hazafias hősök jelentek meg a közvélemény előtt. Így a szabályozó 16

intézmények rendszere háttérbe szorult. Fennmaradt ugyan a háború után, de kevésbé hangsúlyos szerepben Egy évvel az angliai Beveridge –terv meghirdetése után Amerikában is előkerült a foglalkoztatottság kérdése, s 1946-ban sok vita után meghirdetésre került a Foglalkoztatási Törvény. Igaz, eredetileg a teljes foglalkoztatottsághoz való jog szerepelt benne, de ez a szövegezésben kissé felpuhult. /”Hasznos foglalkoztatás” lehetőségének elősegítéséről beszél a törvény. / Amikor a hatvanas években Landis Kennedy

elnök

felkérésére

átvilágította

az

-egyébként

általa

kreált-

intézményrendszert, azt a vártnál kevésbé hatékonynak mutatta be. Ennek okát a gyenge minőségű alkalmazottakban, s abban vélte megtalálni, hogy- ezért, vagy másért-, de késve reagáltak az intézmények a z üzleti élet kihívásaira. A bürokratikus eljárás-tömeg csak halmozódott, s a mégannyira megnövelt személyzet se tudta utolérni magát. Kelet –Európa polgárai tudják, milyen hétfejű sárkány a bürokrácia. Meglepő, hogy élte és élnek „unokatestvérei” nyugaton is. Mindez azért rendkívül elgondolkodtató, mert napjainkban a Landis-féle gondolatok vannak terjedőben a visszamagánosított és a tovább privatizálandó gazdaság működésének elősegítésére. /Lásd a rendszerváltáskor a pénzügyi szektor felügyeletére létrehozott, elvileg független intézményeket, vagy újabban a vezetékes infrastruktúra tervezett felügyeleti hatóságait, amelyek Landis által létrehozott intézményekre hajaznak./. Vajon mi nem fogunk hasonló kudarcot megtapasztalni, mint az amerikai társadalom? Nehéz egyébként megérteni, mi táplálja azt a naiv hitet, hogy a rabló-pandúr játékban 1/ a pandúrok mindig okosabbak a rablóknál, 2./, hogy a pandúrokat kizárólag a közjó motiválja. Minden felügyeleti szervnél- különösen, ha az olyan állami hivatal, ahol a pénzkeresetet a közszolgák bérszintjén rögzítik, gond van a kreatív, munkamániás minden hiányosságot észre vevő munkatársak megtalálásával. Ezt a magyar tapasztalatok is mutatták. Landis ugyanezt állapította meg. A felhalmozódó ügytömeg meg magáért beszélt. A hivatal keresi magának a feladatot, hiszen a közjó szép dolog, de a saját fontosságot is igazolni kell. /Landis egyébként a sors fintoraként kibukott a jogászi pályáról. egy meg nem fizetett adótartozások miatti bírósági ítélet következtében. Hogyhogy jutott ide a „nagy

17

szabályozó”, soha nem tisztázódott. Néhány év múlva saját háza úszómedencéjében találták holtan. A tény annyira abszurd, hogy nem is érdemes kommentálni./ A foglalkoztatottság középpontba kerülése megnyitotta az utat Keynes nézetei előtt az amerikai kontinensen is. Alvin Hansen magyarázataival, majd Samuelson közvetítésével közgazdászok széles köre tette magáévá az elméletet. Kialakult a vegyes

gazdaság

keynesiánus

makroökonómiája.

Nem

csupán

az

állami

beavatkozás mellett mindig is lándzsát törő demokraták, de a republikánus beállítottságú Nixon elnök is keynesiánusnak vallotta magát. Annak ellenére, hogy elvileg ellenezte az állam ilyen szerepvállalását- de gyakorlatilag nem szeretett volna veszíteni ismét, mint ahogy az Kennedyvel való párharcakor történt. Abban ugyanis nagy valószínűséggel a kedvezőtlen gazdasági konjunktúra is szerepet játszott. Nixon , mint reálpolitikus, úgy vélte, hogy az államnak nem kell beavatkoznia - csak ha muszáj. Márpedig a növekvő inflációs nyomás fenyegette a konjunktúrát a hetvenes

évek

elején,

s

a

dollár

gyengülésében

az

amerikai

gazdaság

versenyképességének csökkenése tükröződött. A dollár aranyra való átválthatóságát tehát fel kellett függeszteni. A belgazdaságban bér-ár stoppra került sor, bármennyire piacellenesen hangzott is ez. Az intézkedések zömét 18 hónappal azt követően, hogy Nixon sikerrel újra választatta magát a másik jelölt, Mc Govern ellenében, természetesen visszavonták. /Igaz, alig négy hónap múlva Nixon maga is leköszönt hivatalából- az ismert okok miatt. Sic transit gloria mundi./ De nem csak ezt a kétségkívül választási

motivációtól vezettetett

beavatkozás miatt nevezhetjük reguláció-pártinak a Nixon- adminisztrációt. Valóban egy sor további területre is kiterjesztette a szabályozást, így a környezetvédelem, az egészségügy, vagy a munkavállalási jogok területére, ahol az egyenlő esélyek elvének ellenőrzésére hozott létre hivatalt. Egyedül a gáz-és olajár szabályozását nem szüntették be. Az olajárak világpiaci szintre emelkedése jelentős nehézségeket okozott volna az amerikai iparnak, hiszen közismerten energia-faló technika jellemezte motorizációját. .Ezzel aztán el is érték, hogy jóval elmaradtak más országok energia-árszintjétől, ami hosszabb távon nem tett jót az amerikai termékek világpiaci versenyképességének.8 Amerika azonban nagy, és viszonylag kevésbé nyitott gazdaság, mint Európa vagy Japán, s valutája volt a kulcsvaluta, így megengedhette magának ezt a luxust. Mindezzel együtt az amerikai polgároknak is kezdett betelni a pohár az agyonszabályozott gazdasággal, amely lassan növekszik, inflációja viszont emelkedik, és az adóterhek is- amerikai mércével mérve- magasak. 18

Ez vezetett a Reagen-i fordulathoz, párhuzamosan az európai angolszász gazdaságpolitika változásaival.

Az angolszász „ellenforradalom”: a tacherizmus.

A hetvenes évek mindenütt megrázkódtatták a fejlett piacgazdaságokat Többségük olajimportőr lévén, az olajár-robbanás után hatalmas cserearány-veszteségeket voltak kénytelenek elszenvedni. Az energia drágulása az egyik okozója volt a világméretű inflációs hullámnak. A másik kiváltó ok a keresleti többlet, amelyet egyrészt a „ragadós bérek” eredményeztek, másrészt a kormányzatok versengő költekező magatartása. A baloldali politikusok térnyerése, amely még a nagyszerű eredményeket felmutató német társadalomban is elérkezett, éppen a jóléti társadalom megteremtésének ígéretével sikerült. Németországban is átbillent a mérleg a szociális piacgazdaságból a piaci szocialista politizálásba, a jóléti állam kiépítésébe. Olyan szociális ellátást szavaztak meg a parlamentek, amely –az elöregedő

társadalomstruktúrát

tekintve-

egyre

nagyobb

terheket

rótt

a

költségvetésre. A magas életszínvonalon élő nyugdíjasok pénzüket világutazásokra költötték, s megterhelték a fizetési mérleget. /Uram-bocsá’, még az is megfordult az 1980-as évek elején a német kormánypolitikusok fejében, hogy korlátozni kellene a turista-ellátmányra fordítható eszközöket…/9 Ezt azért idézzük döbbenettel, hiszen, a német valuta volt az első, amely minden korlátozás nélkül vált átválthatóvá már 1958-ban./

A hetvenes évek elejére azonban a kudarc jelei mutatkoztak. Az a hit, hogy az állami bölcsességre alapozott beavatkozás garantálhatja a jólét magas szintjét és folyamatos növekedését, szertefoszlott. Angliában, ahol nemcsak a labor, de a konzervatív politika is magáévá tette a keynes-i gondolatokat, - hiszen Macmillan miniszterelnök kiadója jelentette meg összes műveit, ez a középutas - a se nem liberáis laissez-faire, se nem totalitáriánus kommunista- politika nem tudott már perspektívát mutatni.

A marginális jövedelem-adóráták rendkívül magasak voltak

/98% -ot is elérték!/, ami természetesen mindenfajta kezdeményező-képességre kedvezőtlenül hatott . 1972-ben az infláció Angliában rendkívül magas szintet ütött meg, 24%.ot mutatott Az emberek féltek az elszegényedéstől. A szakszervezetek

19

állandóan sztrájkkal fenyegettek, s végül is megbuktatták Edward Heath konzervatív kormányát. Jó úton haladt Nagy-Britannia, hogy a nyugati világ Kelet-Németországává váljon. A levegőben volt a váltás szükségessége. Mint mindig, az eszmék forradalmi megváltozása megelőzte a politikai fordulatot. 1974 évben a közgazdasági Nobel – díjat ketten megosztva nyerték- von Hayek és Gunnar Myrdall. Utóbbi a svéd jóléti állam teoretikusa, jeles baloldali gondolkodó, míg Hayek liberális tézisei viszont ezekkel a nézetekkel szemben homlokegyenest ellentétes álláspontot foglaltak el. Mégis, a kuratórium jól érzékelte, hogy „egy új világ kezd felküzdeni”. Ugyanezen évtől, 1974-től új vezetője lett a konzervatívoknak Angliában, Margaret Tacher személyében. A konzervatívok jobb szárnya, ahová a szabad verseny hívei soroltak, a kormánybukás után kissé erőre kapott, s az addigra már több politikai tisztséget betöltő lady elhódította a toryk között az első helyet a kormányrudat is elvesztő Heathtől. S hogy ideológia és politika mennyire nem független egymástól jól mutatja, hogy Thatcher első számú segítőtársa, bizalmi embere Joseph Keith bibliaként forgatta Hayek :Út a szolgasághoz című, még 1944-ben kiadott munkáját. Ezt a könyvet tette le a konzervatívok asztalára megválasztása után Thatcher is, mondván: ”Ez az, amiben mi hiszünk.”. És valóban: Hayek és a monetarizmus egymásra találtak. Chicago, ahol a monetarizmus formálódott, vendégül látta az osztrák származású professzort, bármennyire is idegen volt stílusa az erősen matematizáló - formalizáló amerikai közgazdaságtantól. A friedman-i eszmék terjesztője pedig Angliában az az Institute of Economic Affaires /IEA/ volt, melynek munkatársaként dolgozott a korábbi években Margaret Thatcher. A szálak összefüggése világos.

Hayek, Friedman,

Thatcher: szabad piac, monetarizmus, thatcherizmus. Ahogy Keynes mondja, mindnyájan egy rég halott közgazdász rabszolgái vagyunk. A brit konzervatívok megpróbálnak kitörni a keynesi szellemi örökség köréből, amely gyakorlatilag

egyfajta

nemzeti

konszenzust

hozott

létre.

Módszereit-láttuk-

lényegében, mind a toryk, mind a munkáspártiak magukénak vallották. Ez a nagy nemzeti összhang most megbomlott. Egyébként a munkáspárt is felismerte, hogy a kormányok túlígérték magukat, Callaghan miniszterelnök szavaival, „kölcsönvett időben élnek.” A hetvenes évek angliai politikai közélete azonban még nem tükrözte a változásokat. A munkáspárti tömegek még a hagyományos módszerekkel vívták harcukat a tőkével. 1978 végére a szakszervezetek sztrájkhulláma elborította az 20

országot. A munkások nem csupán magán-munkaadóik, de az állami tulajdonosaik politikája , tehát a

munkáspárti kormány ellen is

tiltakoztak. A közszolgálatban

dolgozók is beszüntették a munkát. A sírásók nem temették el a holtakat, a vonatok nem közlekedtek. Nem csoda, hogy Callaghan kormánya elvesztette a bizalmi szavazást, s így 1979-ben ki kellett írnia a választásokat. Amit az új idők szelét magával hozó Thatcher asszony nyert meg. Megindult a radikális visszarendezés, az állami tulajdon leépítése, a költségvetési kiadások racionalizálása, veszteséges vállalkozások – így a bányák- bezárása. Nem ment könnyen, hiszen csaknem azonos közszolgálati uniformist viseltek az egymásnak feszülő bányászok és a velük szemben álló bobbyk. Mivel nem eseménytörténetet írunk, nem részletezem, hogy a Falkland-i háború mennyiben erősítette meg Thatcher pozícióját, s milyen fázisokat élt át fogalommá vált kormányzása. Annyi bizonyos, hogy személyében a szabad piacgazdaságba vetett hit nála egyesült a nemzeti érdek elsődlegességével, ami – ahogy az rövidesen kiderült -, ellentmondásban van egymással. A globalizmus nem tiszteli a nemzethatárokat. Mindenesetre az általa szorgalmazott privatizáció példaként szolgált világszerte, így a szélsőséges állami beavatkozással működő kommunista blokk állami vállalatainak a piacosításához is.

Reaganomics.

Amerika is forradalmi változásokat élte át a hetvenes évek végén. Itt, mint láttuk, nem az államosítás volt a fő beavatkozási eszköz, hanem a szabályozás és a költségvetési politika. Az amerikai eszme-kavalkádban, amely választ keresett az amerikai vegyes gazdaság problémáira, többféle irányzatot találunk. Az egyik a chicagoi iskola csapata, de a public choice és a supply side elméletek, tehát a közösségi választások elmélete és a kínálati gazdaságtan hívei is támadták a hagyományos keynesiánus alapokon nyugvó gazdaságpolitikát. A hagyományosan baloldalinak számító demokrata párt körül kialakult egy magukat neokonzervatívoknak nevező közgazdász csoport, amely az állam szerepének visszaszorításáért, a szabad piacokért és a szabad vállalkozások lehetőségéért emelt szót. Túlságosan magasak voltak az adók, túl nagy volt az állam újraelosztó szerepe, a dollár vesztett nemzetközi tekintélyéből, a gazdaság fuldoklott az agyonszabályozottságtól. 21

1980 táján a magukat neo-konzervatívoknak nevező közgazdák egyesültek a szabad piaci iskola híveivel, s ez átrajzolta némiképp az amerikai politizálás kereteit. Ezek a nézetek immáron a republikánus gondolatvilághoz álltak közelebb, annak jelentettek támogatást. Úgy vélték a korábbi demokrata ideológusok, hogy pártjuk balszárnya túlságosan naiv volt a szovjet hatalmi törekvésekkel szemben- /s éppen ez volt az, amit majd populáris politizálásában Ronald Reagan meglovagolt./ A gyakorlati politika és gazdaságpolitika természetesen nem követte egyik elmélet desztillált változatát sem Talán a FED volt az, ahol a legközelebb volt egymáshoz az elmélet és a gyakorlat. Mivel a jegybank alapvető feladata a valuta értékének védelme, érthető módon az egyre súlyosbodó inflációs probléma jelentette a FED számára az első számú közellenséget. A demokrata Carter elnök, aki a hetvenes évek vége felé napról-napra mélyülő bizalmi válsággal, pénzügyi gondokkal találta szemközt magát, egyik személyzeti sakkhúzása alkalmával beemelte a FED elnökét a kabinetjébe, és a New-York-i FED vezetőjét nevezte ki a szövetségi intézmény élére. Az új elnök monetáris politikája azonban kormánybuktatóvá vált. /Egyesek szerint Carter korábban nem sokat hallott Volkerről- s utólag azt kívánta, bár soha ne is hallott volna róla../ Az új választásokat Reagan nyerte meg Volker fegyvere az infláció ellen a monetarizmus egy változata volt. A közvetlen kamatláb-politika helyett a pénzmennyiség szabályozását tűzte célul. Ezen keresztül fogta vissza a pénzkínálatot, ami természetesen kihatott a pénz „árára”, a kamatra is, 20%-os magasságba nyomva azt. Ekkora kamatterhek még a legvirulensebb gazdaságot is megroppantják, de Volker nem hátrált meg. A gazdaság a harmincas évek ót a legsúlyosabb recesszión ment keresztül. A munkanélküliség 10%-ra emelkedett. Nem véletlen, hogy a gazdaságtörténészek párhuzamot vontak az ötven évvel korábbi eseményekkel, s keresték a visszaesés okát. /Mellesleg az a mondás járta, hogy recesszió van, ha a szomszédomnak nincs munkája, válság- ha nekem nincs…/

Szerénytelenség

nélkül

hadd

idézzem

a

gazdaságtörténész

világkongresszus számára /1986/ készített összefoglalót, amelyben a recenzens a jelen

sorok

szerzőjét

kiemelte,

mint

aki

szerint

a

gazdaság

működési

mechanizmusának a csődje volt mindkét válság oka. Az egyik esetben a túltermelés ha tetszik, alul-fogyasztás-, míg a másik esetben a túlelosztás okozta a problémát. A túlelosztás oka a költségvetés túlköltekezése, az állam túlzott szerepvállalása a fejlett nyugati gazdaságokban.10

22

Három évig tartott az USA-ban a „csata”. Látványos tömegjelenetekkel, hatásos gesztusokkal : farmerek tüntettek a magas kamatok ellen a FED épületénél, autóárusok egy Volkernek címzett koporsót töltöttek meg az eladatlan autók kulcsaival-; építőipari vállalkozók tüntettek a kormányépületek előtt. 1982-re azonban lecsökkent a munkanélküliség 4%-ra. A gazdaság túllendült a válságon. Ebben azért nem csupán a monetarista politika sikerét ünnepelhetjük. Nem kis szerepe volt a válságból való kilábalásban a fiskális politikának is. Mert való igaz, a magas kamatok erősen hátráltatták a vállalkozásokat, de nem kevésbé a magas adók is fékezően hatottak. Reagan annak érdekében, hogy a vállalkozók terhein enyhítsen, adócsökkentést hirdetett meg. A kínálati gazdaságpolitikusok lelkesen támogatták ezt, mondván, a megélénkülő vállalkozások „termelnek” adót a költségvetésnek, forráscsökkenést.

így

észre

se

lehet

majd

venni

az

adómérséklés

miatti

Az adóbevételek aktivitás-arányos növekedése azonban nem

kompenzálta a csökkentés elsődleges hatásait - szemben az elméleti emberek várakozásaival. A kiadási oldal viszont éppen hogy emelkedett. Hogyan is csökkenhetett volna, amikor a Reagan-i kormányzat politikai harcot hirdetett a Gonosz Hatalma ellen, s a csillagháborús tervek emésztették a milliárdokat. Utólag visszatekintve politikailag eredményes volt az akció. Egyértelmű, hogy a gyönge hatékonyságú szovjet gazdaságnak ez adta meg a kegyelemdöfést. A békeharcot eldöntötte a fegyverkezési hajsza. A gorbacsovi „glasznoszty” végül is felemelte a sorompókat a piacgazdaság előtt. A korábbi rendszer összeomlott. Hogy a tervgazdaság helyett mi létesült a keleti térfélen, az külön elemzést kíván. A volt Szovjetunió országaiban furcsa keveréke alakult ki a szabadpiacnak és a szabályozásnak, ami inkább a járadékvadászoknak kedvez./8/ /Ashlund,A.2002/ Számos országban furcsa keverékként latin-amerikai típusú piacgazdaság jött létre, kevés gazdag polgárral és nagyon sok nagyon szegénnyel, de amely még meglévős jóléti elemekkel a szocialista időszakban kiépített rendszerek következtében. Kína pedig egyenesen megfogalmazta: a gazdaság működése változik, de a politika – úgymond-szocialista marad. Nem csak szocialista tervgazdaság van, de a kínai vélekedés szerint lehetséges szocialista piacgazdaság is Hogy a szocialista piacgazdaság pontosan miben is különbözik a szociális piacgazdaságtól, az mélyebb tanulmányozást igényel. Egy bizonyos: a piac erői a glóbusz keleti felének volt kommunista országaiban is működésbe léptek. 23

A

világpolitikai

győzelem

mellett

viszont

voltak

tragikus

világgazdasági

következményei is a Reagan-i lépéseknek. A kamatszint felszaladása távolról sem amerikai belügy Tény, hogy Amerikában is súlyos bankválságot váltott ki, csődök tömegét eredményezte a 80-as évek végére a magas kamatok miatt ellehetetlenült ingatlanpiac/ .Ezt bizony közpénzen kellett szanálnia a világon a legpiacibb elveket valló amerikai szövetségi kormánynak is, ami komoly megrázkódtatás volt az amerikai politika számára. De még megrázóbb volt a kamatszint szétáramlása a nemzetközi pénzpiacokra. Ez ugyanis a nemzetközi eladósodást olymértékben felfokozta, hogy abból az országok egy jelentős részének semmilyen kiútja nem volt.11 Ezek az országok a mai napig a legelképesztőbb nyomorban tengődnek. Mások, -mint például Magyarország-, akik valahogy menedzselték a problémát, szinte teljes vagyonuk idegen kézre kerülésével fizettek a korábban könnyelműen felhalmozott -és elfogyasztott, ráadásul időközben alaposan felkamatolódott – hitelekért. Voltak ugyan nagy országok Latin- és Közép-Amerikában, ahol eljutottak a teljes fizetésképtelenségig, a hitelezőknek le kellett írni bizonyos veszteségeket, s az adósok IMF-segély-akciókkal szanálták magukat, de számos kisebb országban az üzleti hitelezőknek többnyire sikerült megkapni a pénzüket. A „Negyedik Világban” úgy, hogy a Világbank leányvállalatának hosszú lejáratú hiteleiből kifizetgették a kereskedelmi banki adósságokat, a közép-európaiaknál pedig a privatizációs bevételeket használták fel

erre a célra. A privatizációs folyamattal párosuló

adósságrendezés kitűnő alkalom volt a saját gazdaságpolitikájuk miatt válsággal küszködő fejlett országok piaci szereplőinek, hogy kedvező beruházásokat eszközöljenek a volt keleti blokk országaiban, s így saját gazdasági szektoruk gondjait némiképp enyhítsék,

hitelező intézményeik pedig

a privatizációs

devizabevételekből visszakaphatták pénzüket. Azt mondani se kell, hogy Magyarország az utóbbi adós-kategóriába tartozott. Ez ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a világgazdaság problémáit, ezen belül az adós országok gondjait tisztán lássuk. Közvetlenül megtapasztalhatjuk, hogy milyen helyben járásra kényszerít a súlyos eladósodás. Annak ellenére, hogy a lakosság nagy többsége megfeszítetten dolgozik, az átlagos életszínvonal csak lassan javul. Fokozódik egyes rétegek leszakadása, a korábbi jóléti rendszerek viszont leépülnek, amortizálódnak. Fővárosunk utcáit-tereit szomorú jelenségként hajléktalanok lepik el. Az országban nem a középosztály erősödik; a társadalom latin-amerikanizálódik .

24

Természetesen

nem

lehet

a

fenti

magyar

bajok

forrásának

az

amerikai

gazdaságpolitikát tekinteni. Eladósodni nem volt kötelező, azt a szocialista gazdaságpolitika sikertelensége „eredményezte”. Ugyanakkor tény, hogy az adóssághegy

„meghízásában”

a

nemzetközi

kamatszint

megemelkedésének

oroszlánrésze volt. Az Egyesült Államok a Reagan-i korszakban –és azóta is- minden eszközt bevetett gazdasági erőpozíciójának javítása, a korábban kivívott előnyeinek megőrzésére.. Az

alkalmazott

eszközök olykor vitathatatlanul

követett politika azonban e tekintetben

mások számláját is terhelik A

sikeres, mivel az USA több, mint harminc

éve őrzi részesedését a nemzetközi kereskedelemből.

Annak ellenére, hogy

rengeteg új versenytársa akadt. A versenyképesség egyik eszköze a korszerű haditechnikai megrendelések fellendítő hatása, a hadiipari kutatások állami finanszírozása volt. A költségvetés kiadási oldalának emelkedésével viszont a bevételi oldal elmaradása állt szemben. A

költségvetési

deficitek

mértéke

a

Reagan-i

kormányzás

alatt

megháromszorozódott. A szövetségi adósság 995 milliárd dollárról csaknem 3000 milliárd dollárra emelkedett. Növekménye nagyobb volt, mint amennyi adósságot az Államok egész történet alatt „sikerült” felhalmozni! Így természetesen lehet konjunktúrát generálni. Ha valaki megteheti, hogy a jövőbeni jövedelmek terhére fejleszt, hatalmas technikai fölényre tesz szert a többi nemzetközi versenytárssal szemben, szinte behozhatatlan helyzeti előnyhöz jut. Már csak az a probléma, hogy ezt hogyan tudja megőrizni.

Eddig Amerikának

sikerült. Vajon hogyan? És miért nem követik a példát mások is? Vajon csak annak lenne tulajdonítható az USA sikere, hogy lerázva magáról a Nagy Válság emlékét, határozottan visszaállt gazdaság szabadpiaci működtetésre? Ezt mások is megtehetnék, Angliában meg is tették.

Hogy visszaszorította,- vagy ki sem

bontakoztatta - az állami szerepvállalást a szociális szférában? Ezt Európában nehezebb megtenni, itt a megszorítások ellen napjainkban is éles társadalmi megmozdulásokkal tiltakoznak a polgárok. Hogy Amerika még olyan kérdéseket is, mint az egészségügy, visszautalt a magánszféra kereteibe? Aminek következtében az egyik legkevésbé hatékony rendszert hozta létre?12

Ezt nagyon nehéz

elfogadtatni a kontinentális országokban a társadalommal. Milton Friedman vagy von Hayek érdeme –tehát csupán a szabad piaci elv újbóli térnyerésének eredménye - lenne az, hogy az USA az elmúlt két évtizeden keresztül 25

tartani tudta a konjunktúrát? Akkor, amikor Japán folyamatosan súlyos válsággal küzdött, s Európa sem képes igazán meglendülni? Hogy bár a terrorista támadás után volt némi visszaesés, de lassan azt is ledolgozza a gazdaság? Csupa olyan kérdőjel, amely válaszra vár. Nem lehet vitatni, hogy a szabad piaci konzervativizmus frontális visszavonulásra kényszerítette az államot. De az is tény, hogy „az angolszász ellenforradalom” nagyon sajátos feltételrendszerben valósul meg.

A három centrum harca.

Angliában is segítette a thatcherizmus győzelmét néhány sajátos körülmény. Elég talán

utalni

az

északi

tengeri

olaj-lelőhelyek

feltárására,

ami

az

ország

energiaszámláját nagyban befolyásolta. Ez, ha önmagában nem is állította helyre Anglia régi fényét, a nemzetek versenyében megóvta a további lecsúszástól. Sőt, napjainkig lehetővé tette, hogy az EU-val szemben külön utat kövessen, példának okáért fenntartsa saját valutáját.

Az Egyesült Államok helyzete azonban sokkal különlegesebb. Ahhoz, hogy megértsük a jelen világgazdasági erőviszonyokat, elemeznünk kell röviden a három valutáris centrum helyzetét. Miért pont azt? Mert a valuta szuverenitása jól kifejezi a gazdaság –ország, ország-csoport – gazdasági szuverenitását. A világgazdaságban betöltött helyük, szerepük meghatározza azt is, hogy milyen gazdasági modell terjed el a világban. Szabadpiaci gazdálkodás, állami erőteljes szabályozás, vegyes gazdaság, szociális piacgazdaság. Nagy, kiépített ellátó rendszerek –állami oktatás, egészségügy, szociális ellátás. Ázsiai típusú nagycsaládos társadalom-szerveződés, ennek keretében megoldva a szociális feladatokat. Korai munkába állás, szingli-lét, mikrocsaládok, hosszú ideig munkában állás, magas aktivitási ráta. Ezek mind-mind lefordíthatók a vállalkozás gazdaságosságát meghatározó költség-elemekre, s befolyásolják a versenyképességet. Amilyen modellt a vezető világhatalom képvisel, az óhatatlanul lassan elterjed a többi országban is. Globalizálódó világunkban a tőke mozgása összekapcsolja az egyes gazdaságokat, s egyre kevésbé engedheti meg magának egy ország, hogy a világ többi részétől teljesen elütő feltételek közepette szervezze a piaci szereplőket. A belső jogrendszereket harmonizációra készteti a 26

tény, hogy a tőke viszonylag könnyen elmozdul, ha számára a keretfeltételek – adók, járulékok, eljárási bürokráciák, infrasruktúrális körülmények- kedvezőtlenek. Mindez ugyanis nagyon egyszerűen lefordítható termelési költségre, s a kalkuláció elvégezése után minden bizonnyal meghozzák a racionális döntést. Lehetnek természetesen lényeges különbségek a nem versenyző ágazatok területén, ezért távolról sem mechanikus a kiegyenlítődés. Csupán tendenciáról van szó: a nemzetközi kereskedelemben érdekelt szférában közvetlenebbül jelentkezik a harmonizáció igénye. Vagy, más szóval , azt is állíthatjuk, hogy éppen a meglévő különbségek adnak magyarázatot a direkt tőke-áramlások alakulására, a az elért versenyképességi pozíciók megőrzésére, vagy feladására. A következő adatok forrása az ECB 2003 évi évkönyve, így az összehasonlítás adatai 2002-es évre vonatkoznak 13

Népesség és GDP adatok (2002) Egység

Népesség (1)

millió

GDP (a világ GDP-jéből való részesedés) (3)

1 főre jutó GDP (3) • • •

Euro zóna

USA

Japán

307,8 287,5 127,3 (2)

%

15,7

21,1

7,1

1000 Euró

23,0

32,3

23,4 (2)

Euró övezet éves átlag USA évközi adat, japán október 1. 2001-es adat USA és Japán adatai ppp paritáson (OECD) vannak átszámítva

(A táblázatok forrása: ECB éves jelentés 2003.)

Ahhoz kétség nem férhet, hogy a harmadik évezredben a világgazdaság vezető ereje az USA. Ezt a helyzetét, mint láttuk, jól megalapozta. Bár népessége nagyságában kissé alatta marad az euro-zóna lakosság-számának, mégis a világ GDP-jének 21.1%-át állítja elő, szemben az euro-zóna 15,7-ával, s Japán 7,1 %-ával. /Japán lakossága kevesebb, mint fele az USA-énak./

27

Az egy főre számított értékek kifejezően jelzik a „világranglistát”: USA: 32700, euro övezet: 23000, Japán 23400 euro/fő. Ma már a három centrum mindegyike a postindusztrializmus korát éli: A GDP-ből mindenütt a szolgáltatások teszik ki az érték több mint kétharmadát. Itt is vezet 7-8 % ponttal az USA /77%/, a mezőgazdaság részesedése elenyésző. / USA: 1,3%, Japánban hajszálra ennyi, míg az euroövezetben 1 %ponttal magasabb az érték 2,3%./ Az ipar aránya a legmagasabb Japánban, 29,4%, a legalacsonyabb az USA-ban, ahol csak 21,6%-ot ér el. Az euroövezet adatai a japán adatokhoz állnak közelebb:27,4%.

Posztindusztriális gazdaság (2002) Euro zóna

Termelési ágazatok: (4)

Egység

Agrár, halászat, erdőgazdaság

GDP %

2,3

1,3

1,3 (2)

Ipar (építőipar)

GDP %

27,4

21,6

29,4 (2)

Szolgáltatások (nem piaci szolgáltatások)

GDP %

70,6

77,1

69,3 (2)

USA

Japán

2. 2001-es adat 4. Reálértéken számolva (A táblázatok forrása: ECB éves jelentés 2003.)

Az amerikai gazdaság hagyományaihoz híven olyan társadalmi gazdasági rendet működtet, amelyben lehetőleg a saját lábukon állnak a polgárok. Ameddig lehet, és amikortól lehet, maguk keresik meg kenyerüket. Nem támaszkodnak- nem is támaszkodhatnak, mert nem épült ki-, a széleskörű szociális ellátásra. Ennek következtében az aktivitása ráta magas. Hasonló a helyzet Japánban is, ahol a hagyományos kötődés a munkahelyekhez a szinte élethosszig tartó foglalkoztatást eredményez.

28

Munkapiaci helyzet (2002)

Egység

Euro zóna

USA

Japán

Aktivitás aránya

%

68,2

76,4

72,7 (2)

Foglalkoztatási ráta (5)

%

62,4

71,9

69,1 (2)

Munkanélküliségi ráta

%

8,4

5,8

5,4

2. 2001-es adat 5. A munkaképes korosztály (15-64) számának százalékában (A táblázatok forrása: ECB éves jelentés 2003.)

A két adat között (71,9és 69,1 )csak három százalékos a különbség, míg az európai adat jócskán elmarad az amerikaitól. Az euro-övezet országaiban az aktivitási ráta csupán 62,4 %./Ez természetesen azt is jelenti, hogy ennyivel kevessebben állítják elő a gazdsaág GDP-jét/ Az emberek az USA-ban keresnek, és úgy tűnik, találnak is munkát. A munkanélküliségi adatok lényegesen kedvezőbbek, mint az euro-szférában 5,8 a 8,4%-kal szemben/Ez a negatívnak tekinthető adat más oldalról a termelékenység kedvező szintjét is jelzi./. A japán adat 0,4%-kal még az amerikainál is kedvezőbb, csak 5,4%/ Cseppet sem csodálni való ezek után, hogy a vállalkozásoknak lényegesen magasabb társadalombiztosítási terhet kell vállalniuk Európában, mint Amerikában, hiszen ott a közjavak közé sorol számos ellátás, amit társadalombiztosítási járulékból kell fedezni. Az euro-övezetben a járulékteher a GDP-nek kereken 16%-át tesz ki, míg ez az adat az USA-ban csupán 7,2% ! Japán a középúton van, de itt is az európai szintnél alacsonyabb a járulék-teher10,8%.. Ha a társadalombiztosítás juttatásai szerényebbek, akkor a polgárok rá is kényszerülnek a munkalehetőségek keresésére. Nem pusztán az amerikai szellem tér el: az európai gondoskodó társadalom el is kényelmesít. A járulékszintekből természetesen még nem vonhatunk le végleges következtetéseket, mert a vállalkozások szempontjából a kérdés a bér 29

és járulék együttes terhe.

Az amerikai szellemiségnek az felel meg, hogy

gondoskodj magadról, de ezt a bérszínvonal alá is támasztja. A magas amerikai bérekből- elvileg lehet a krízishelyzetekre félretenni. Azt pedig, hogy a bérszínvonal ne jelentsen túlzott cost-push, költség-nyomta inflációt, a versenytársakéhoz képest lényegesen alacsonyabb indirekt adók biztosítják. Átlagos szintjük csak 7,7 %, míg az euro övezetben 13,4%-ot tesz ki. Japán is igyekszik nem drágítani, ott csak 8,5 % ez a teher. Itt a direkt adók szintje is elmarad az USA és az euro-szféra adószintjétől / 9,1% , míg USA- ban 12,6 %az euro-szférában 12,2 %/

Államháztartási adatok (2002) Költségvetés

Egység

Szuficit vagy deficit

Euro zóna

USA

Japán

GDP %

-2,2

-3,4

-6,7

GDP %

69,2

59,2

154,4

GDP %

46,1

30,8

33,5

direkt adókból

GDP %

12,2

12,8

9,1

indirekt adókból

GDP %

13,4

7,7

8,5

társadalombiztosítási járulékból

GDP %

16,0

7,2

10,8

GDP %

48,4

34,2

40,2

végső fogyasztásra

GDP %

20,3

15,6

17,8

szociális transzferek

GDP %

17,0

12,1

10,7

Bruttó adósság

(6)

Költségvetési bevételek

Költségvetési kiadások

6. Az euró övezetre a 3605/93-as bizottsági szabályozásnak megfelelő adósságállomány értendő (A táblázatok forrása: ECB éves jelentés 2003.)

Ami a költségvetési kiadásokat illeti, annak GDP-hez viszonyított aránya az Államokban a legalacsonyabb- de így is számottevő deficit képződik, hiszen a bevételek

több, mint három százalékkal alacsonyabbak voltak a kiadásoknál 2002-

ben. Deficit képződik, bár ennél kisebb, az euro szférában is. A rekorder a Japán gazdaság, ahol csaknem 7%-os különbség tátongott a költségvetés bevételei és kiadásai között. Az immáron második évtizede pangással küzdő Japán nem tud lemondani a költségvetési kiadások ösztönző hatásáról, mert félő hogy összeomlik a piac. Ha azonban a költségvetési újraelosztás mértékét nézzük, akkor mindenképpen az euro-övezet vezet. 48%-át 8%-os lemaradással követi a Japán adat, /40,2%/ míg az amerikai kiadások csak 34,2%-ot teszik ki a GDP-nek. Látszik, hogy az USA-ban sokkal nagyobb tere van a magán-kezdeményezésnek, a privát döntésnek, mint 30

Európában

vagy Japánban.

Az a társadalmi modell, amelyet az amerikaiak

követnek, meggyőzően más, mint az európai. Többet bíz rá az egyénre, kevésbé hagyatkozik a „köz” ítéletére. Mielőtt azonban hozzá tennénk, hogy –„és ezért nagyobb a hatékonyság is”, nézzük meg a nemzetközi összefüggéseket!

Külkereskedelem és fizetési mérleg (2002) Egység

Euro zóna

USA

Japán

Áruexport (7)

GDP %

15,0

6,5

8,7 (2)

Áru és szolgáltatás export (7)

GDP %

19,7

9,3

10,7 (2)

Áruimport (7)

GDP %

13,2

11,1

7,4 (2)

Áru és szolgáltatás import (7)

GDP %

17,7

13,3

10,1 (2)

Export (a világexportból való részesedés) (8)

%

31,2

12,4

5,8

GDP %

-0,3

-4,6

2,8

Folyó fizetési mérleg egyenleg (7)

2. 2001-es adat 7. Fizetési mérlegadatok, az euró övezetben csak a kifelé irányuló kereskedelem 8. IMF World Economics Outlook alapján a világkereskedelemből való részesedés tartalmazza az euró övezet (A táblázatok forrása: ECB éves jelentés 2003.)

A világkereskedelemben, ezen belül a világexportban a vezető szerepet az euroövezet játssza:31,2%-t tesz ki a részesedése. Az USA részaránya 12,4 %, Japáné:5,8%. Ha összehasonlítjuk a világ GDP-ből való részesedéssel a kereskedelmi adatokat, bizonyos

közelítést

kapunk

arra,

hogy

milyen

a

belső

piac

szerepe

a

jövedelemtermelésben. Ebből látható, hogy az export-sikereiről ismert Japán is a GDP zömét a belső piacon realizálja, nem is beszélve az Egyesült Államokról. Az euro- zóna- mint Európa általában- sokkal inkább külkereskedelemre utalt. Több függ az euro-szféra országaiban attól, hogy milyen a világgazdaság konjunktúrája, mint az USA-ban. Ebben szerepet játszanak az évszázados hagyományok, a korábbi gyarmat-birodalmakkal

kialakult

munkamegosztás,

az

energia-importra

való

rászorultság is. A közgazdaság-tudomány nem tekinti egyértelmű versenyképességi kritériumnak a magas részarányt a világ-külkereskedelemből- ez a fentiek alapján érthető is. Nem 31

állíthatjuk, hogy Európa nagyobb nyitottsága nagyobb versenyképességet jelent. Azt azonban igen, hogy a nemzetközi piacok szigorúbb-mert szélesebb körűversenyében kell folyamatosan helytállniuk a gazdasági szereplőknek.

Azt tehát a

versenyképesség bizonyos jelzésének tekinthetjük, hogy hogyan alakul az időben a részarány. A világháború után csaknem 20%-os volt az USA kereskedelmi részesedése. Ezt a következő két évtizedben a szinte nulláról 7% körüli értékre feljött Japán, majd az egyre versenyképesebbé váló nyugat európai országok leszorították a 12,5 % körüli értékre . A hetvenes évek eleje óta azonban tartja a fenti arányt Úgy tűnik, folyamatosan tartani tudja versenyképességét. Megismételjük: nem kizárólagos mutató a részarány. Változatlansága- akkor, amikor annyi minden megváltozott a nemzetközi gazdaságban- mégis jelzi, hogy az amerikai exportként jegyzett termékek kelendősége relatíve nem csökkent. Ugyanakkor a világ többi exportőrének versenypozícióját mutatja, hogy végül is az amerikai kereskedelmi mérleg tartósan deficites. Az áru és szolgáltatás-export a GDP-ből 9,3%-ot tesz ki, az import viszont 13,3%-ot. A folyó fizetési mérleg egyenlege is passzívumot mutat, a GDP 4,6 %-át éri el! Ez bizony tekintélyes mérték! A GDP jelentős részét tehát külföldi finanszírozással termeli meg az ország. S Amerikában un. „ikerdeficit” van, a költségvetés is hiányt mutat, 3,2%-os mértékben. A történelmi leírásnál láttuk, hogy a deficit és az adósság-felhalmozódás megugrása Reagan idejére esik Láttuk, hogy ezzel milyen

nagy előnyre tett szert

a

versenytársak előtt. A demokrata Clinton tett ugyan némi erőfeszítést a kilencvenes évek közepén, hogy a költségvetést szufficitre bírja, az adósság-mennyiséget mérsékelje, azonban a terrorizmus elleni harc ennek véget vetett. Amerika tehát, hogy fenntartsa, őrizze gazdasága dinamizmusát, folyamatosan kis adósságteherrel terheli vállalkozásait. Igaz, nem is nyújt olyan mértékű szociális biztonságot, mint Európa, de ezzel a növekedést produkáló gazdaságban valahogy megbirkóznak a polgárok. Elsősorban azzal, hogy dolgoznak, amíg csak képesek rá /Mellesleg az egészségügy helyzete folyton napirenden van E téren tenni kell majd valamit Amerikában is, az látható. S hogy nem lesz olcsó, az is bizonyos./. A végső fogyasztási kiadások relatíve nagy súlya jelzi, hogy a honvédelmi, kutatási kiadások jelentős részt visznek el a bevételekből. Ezt a helyzetet, hogy az állam szegény, a vállalkozások vagyonosak, annak árán képes fenntartani, hogy a külföld tartósan finanszírozza Amerikát. 32

Le kell vonnunk a tanulságok: Az Egyesült Államok vezető gazdasági szerepe egy kicsit a többi ország érdeme is. Nem csupán az amerikai szellem, a szabad piac nagyobb tere, az amerikai polgárok ügyessége és az amerikai kormányok bölcsessége

eredményezi

az

első

helyezést.

Nem

kisebbítve

érdemeiket,

határozottan ki kell mondanunk: ez a siker a nemzetközi gazdasági rendszer struktúrájának, fél évszázados működésének eredménye, a sajátos körülmények szülötte is. Az Államok világelső maradhatott, mert folyamatos import- többletéhez a valutát nem kellett fáradtságos módon kitermelnie, hitelért kamat fejében kölcsönvennie. Másnak, aki nem saját valutával fizet, ez az előny nem adatik meg. Megvásárolhatta a világ legjobb agyait, a legmagasabb szintű szolgáltatásokat, akkor is, ha deficites volt a fizetési mérlege. A Reagan-i korban, amikor már túltelítődött a nemzetközi pénzügyek közlekedőedény-rendszere dollárral, s a jegybankok tartalékai túlságosan is sokat felhalmoztak már, megváltoztatta a rendszer játékszabályait. Megszűnt az aranykapu, megszűnt a fix árfolyamok rendszere. A gazdaság további élénkítésének útját- paradox módon, azt, amit elméletben elvetett, tehát a költségvetési hiány pénzpumpálásának útját tovább járhatta, mert erre módot adott maga a kint lévő dollártömeg. Ez a rengeteg pénz, amely befektetési lehetőséget keres, szívesen finanszírozza az Államok költségvetési hiányát. Most már nem ingyen: kamat fejében. De ez a kamat nem jelent elviselhetetlen terhet, hiszen az is saját valutában fizethető. Egy határon túl természetesen a költségvetés kiadási oldala majd itt is jelezni fog. A kiadási szerkezetben túl magas lesz a kamatszolgálat, felvetődik a bevételek növelésének kérdése. Ez pedig alapjaiban rengetné meg az USA-gazdaság versenyképességi előnyeit. Még nem gondolkodnak el látványosan róla, mert nem napi probléma, de a külső finanszírozástól való függésnek egyéb hátulütői is lehetnek később. Amíg

a

költségvetés adóspapírjainak zömét a belső megtakarítások jegyzik le, addig az ország egésze nem szegényedik- legfeljebb az egyes jövedelemtulajdonosok vagyoni pozíciói rendeződnek át. Az a tartós eladósodás azonban , amelyet a külső finanszírozás eredményez, a nettó nemzeti vagyon csökkenését eredményezi. S ezen egyszer talán felelős amerikai

politikusok , s hosszú távra gondoló

értelmiségiek szerte a világban elgondolkodnak majd.

33

1

Rabár Ferenc: A kötéltáncos magányossága Osiris, Budapest, 2002.

2

Joseph Stiglitz: A globalizáció és visszásságai, Napvilág Kiadó, 2003. Budapest

3

Daniel Yergin- Joseph Stanislaw: The Commanding Heights , A Touchstone Book , New York, 2003

4

Láng Imre: Nemzetközi pénzügyi szervezetek, Akadémiai Kiadó, 1970. Budapest

5

Botos Katalin: Elvesz(t)ett illuziók , 1996. KJK Budapest

6

Todd Buchholtz : Új ötletek halott közgazdászoktól, Gondolat Kiadó, 1999. Budapest

7

Cs. Szabó László: Franklin Delano Roosevelt, Magvető Kiadó, 1983 Budapest

8

Daniel Yergin- Joseph Stanislaw: The Commanding Heights , Touchstone Book , New York, 2003

9

Berend T. Iván (szerk.): The Impact of the Depression of the 1930’s and its Relevancy for the Contemporary

World. , IX. International Economic History Congress, Berne 1986. 10

Anders Ashlund : Building Capitalism Pr ess Syndicate of the Cambridge University 2002. US.

11

Botos Katalin: Világméretű pénzügyi egyensúlyhiány, KJK, Budapest 1987.

12

Forgács Anna-Vallyon Andrea: Beteg egészségügyi rendszer – beteg lakosság Heller Farkas Füzetek 2004/2.,

Tarsoly Kiadó, Budapest . 13

The Monetary Policy of the ECB 2004. Frankfurt

34