2
TRUX BÉLA
AKKON I.
Aba Könyvkiadó Budapest, 2012 3
Akkon I. – A templomos lovag © Trux Béla, 2012
Szerkesztô Tamási Izabella Tipográfia, tördelés Soltész Attila Borítóterv Sobota
Felelôs kiadó Az Atlantic Press Kiadó igazgatója 1114 Budapest, Bartók Béla út 55. www.atlanticpress.hu
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mû bôvített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mû, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
© Aba Könyvkiadó, 2012 ISBN 978-615-5033-36-43 4
14
1. Susanne Az Úr 1287. esztendejének tavaszán, a Német-római Császárságban – a Rajna felsô folyása mentén, közel a forrásvidékhez – üde, zöld illatú hajnal ébredezett a bércek mögül elômerészkedô nap erôtlen sugarai alatt. A madarak korán keltek, énekszóval köszöntötték a napot. A tisztásokon ôzek legelésztek, az avarban vaddisznók turkáltak friss gyökerek után. Az irtás szélén magányos toportyán ácsorgott az erdô sávja mentén, girhes, szerencsétlen teremtés. Az állatot a közeli erôdítmény felôl terjengô friss kenyér és fafüstbe keveredô sülô szalonna illata csalta elô az évszázados törzsek oltalma alól. Hosszasan, nyálcsorgatva figyelte a meredély tetején terpeszkedô gerendavárat, a kôbôl rakott, magas öregtorony tövébôl kígyózó vékony füstcsíkot. Az éhség elegendô bátorságot adott neki, hogy az ember birodalmába merészkedjen; de ahhoz már nem eleget, hogy az úton aláereszkedô négy lovas és a mellettük ugrándozó kutya láttán ne oldalogjon vissza a hûvös sötétségbe. Hosszú, zord télnek nézünk elébe – állította az ôsz kezdetén Giselle, a tiszttartó felesége, és igaza lett. Csaknem a teljes készletet felélték. Az utak lefagytak, hónapokig járhatatlanná tette ôket a hó és a jég. Mire beköszöntött a tavasz, a vidék lakói keservesen megsínylették az elôzô évi rossz hozamot. 15
A lovasok nagyokat kacagva léptettek az erdei úton. Legelöl a birtokúr, az ifjú Tristan von Zorn, jobbján a tiszttartója, Ulrich lovagolt. Mögöttük két poroszló, csak úgy a tisztesség végett, elvégre úriszékre mennek. A tél óta ez volt az elsô, és mint ilyen, fölöttébb sürgetô is. Igaz ugyan, hogy a hideg évszak alatt nemigen szükségeltetik a megülése, ám utána annál fontosabb. Lélegzetük gomolygó párát hagyott, s sûrûn járt körbe közöttük egy törkölypálinkás ónkulacs. – Elég lesz! – fordult hátra a tiszttartó a két katonához, és a kulacsért nyúlt. – Berúgni nem kell! – mérte végig ôket haragosan. Nagyot húzott a kaparós pálinkából, azután a nyeregtáskába rejtette. Az urának nem kínálta. Jól ismerte már: az ifiúr három kortynál többet sohasem ivott. A jókedvet nem zárták dugóra, a lovasok danorászását messzire vitte a szél. Az uraság is velük énekelt, akárha közülük való lenne, és a kutya is velük csaholt. Olykor elôre szaladt, máskor lemaradt, de leginkább a lovak lába között kóválygott keresztbe-kasul. Ulrich sóhajtozva káromkodott, valahányszor a lova megtorpant az elébe keveredô kutya miatt. – Odasüss, Siegfried! Toportyán! – kiáltotta el magát egyszer csak, az irtás mentén oldalgó farkasra mutatva. – Kapd el! A kutya a vezényszóra fülét hegyezve megtorpant, kimerevedett testtartásban figyelte a távolban mozgó, aprónak tetszô állatot, azután nekiiramodott. Ellenkezô irányba szaladt, át a lovak között, gazdája mellé a túloldalra. Feltekintett Tristanra, és futtában prüszkölve megrázta magát. – Nem értem, mit kedvelsz ezen a kutyán. Idétlen jószág, vadászatra sem jó – morogta Ulrich. Tristan egykedvûen vállat vont, és visszafogta a lovát. A dombtetôrôl lélegzetelállító látvány tárult a szemük elé. 16
Domb hátán domb, zöld legelôk, tisztások váltották egymást a kelô nap fényében párolgó völgykatlanban. Tekergô, távoli bércek hófödte, csipkézett gerince keretezte körben a tájat. A mélyben apró falu bújt meg a fák között, kémények tucatjai ontották a füstöt az ég felé. Az egész vidéket a Rajna aranyszalagja vágta középen ketté, mielôtt sebes áramlata elveszett a dombhátak között. Tristan mindig megállt itt egy percnyi pihenôre, az egész világot magáénak érezte idefönt. Kísérete halkan beszélgetett mögötte. Ulrich a két katonának magyarázta, hogy Tile gazdára a télen többrendbeli panasz érkezett, miszerint hanyagul dolgozik, és nem látja el illômód a feladatát. Ezért elôreláthatólag nem fog megjelenni az úriszéken, s ha így esik, kerítsék elô, akár a föld alól is. Annyira belemerültek a részletekbe, hogy észre sem vették, hûbéruruk idôközben eltûnt mellôlük. Csupán a távolból hangzó rikoltásra eszméltek, s mire megugratták hátasaikat és utána iramodtak, Tristan elveszett a szemük elôl. Vágtatva lépték át a völgyben megbúvó kicsinyke falu határát, érkezésüket gyereksikoly és kecskék torzsalkodó mekegése jelentette be, már jóval azelôtt, hogy benyargaltak a fôtérre. Rendezett kis település volt, a legtöbb ház gerendákból épült, de itt-ott takaros kôházak is megbújtak a többi között. Lélekszámra közel százötven fôt számlált a tél kezdetén, ám a jelentések tanúsága szerint ez tavaszra alig százharmincra apadt. Az elöljáró, egy vastag bajszú, testes gazda hajbókolva sietett a vendégek elé. A közeli domboldal tövében álló emelvény felé terelte ôket, ami körül addigra összegyûlt a falu apraja-nagyja. A megenyhült idôjárás örömére az alacsony tribün a falu legöregebb fája alatt kapott helyet, rajta asztallal és egyetlen faragott székkel. Az úriszék rendszerint úrnak és parasztnak egyaránt nyûg. Elôbbinek elvonja a figyelmét a vadászatról és egyéb szórakozásról, utóbbit pedig feleslegesen tartja távol a munkájától. Így aztán mindenki igyekszik gyorsan túlesni 17
a kellemetlenségen. A parasztok rettegve néznek elébe, mert ilyenkor bizony elôveszik ôket. Hogy itt most mégis inkább ünnepnek tûnt az esemény, semmint szigorú számvetésnek, annak a birtokúr személye az oka. Igaz ugyan, egynémely béres és gazda homlokára mély redôket szántottak félelmeik, mert a paraszt már csak ilyen – rigolyás és gyanakvó, nemigen bízik senki emberfiában, és nem is szíveli. Legfôképpen nem azt, aki nem közülük való, ne adj’ isten, egyenesen az uruk. De meg kell hagyni, az ifjú urat – ha szeretni nem is szerették – megbecsülték, és olykor hálát adtak érte az égnek. – Tristan von Zorn, Edelweiß falu hûbérura! – jelentette be Ulrich az egybegyûlteknek. Tristan kényszeredett mozdulattal foglalta el helyét a karosszékben. Az asztalon lévô sereskupára és a rozmaringos köleskásával rakott tálra ügyet sem vetett, a megjelenteket figyelte. Az úriszéken – büntetés fejében – a környék teljes lakossága köteles volt megjelenni, beleszámítva a közeli szénégetôket is. Egyedül a tüzeket ôrzôk, a vének és a vajúdós anyák jelentettek kivételt. Miután mindenki elcsitult, Ulrich felszólítására a családtagok és a szomszédok kelletlenül közölték a távolmaradók névsorát. Amikor Tile gazda neve elhangzott, a tiszttartó sokatmondó pillantást vetett Tristanra. Ahogyan azt elôre parancsba kapták, a katonák megindultak a falu végében álló kôépület felé. – Tile gazda az ágyat nyomja – közölte idegesen az elöljáró. – Valami nyavalya lelte. Nemigen éri meg a következô dies Dominicát a nyomorult. – Ezt majd az urad dönti el – felelte Ulrich, aki nem látszott elégedettnek a válasszal. – Várj! – emelte fel a kezét Tristan. – Ide ne citáld azt a szerencsétlen embert, még belehal a noszogatásba. Elég, ha meggyôzôdünk, igazat szólnak-e. Megölni nem kell. 18
Ulrich utánaszólt a két katonának, azok bólogatva visszaintettek. – Bánj jól velük, és megdöfnek, döfd le ôket, és a lábad nyomát is megcsókolják – vetette oda Tristannak félhangosan. – Igaz. De ha belehal abba, hogy idecipelteted, abból nem származik haszon. Viszont ha felépül, az mindenkinek elônyére válik. Nem igaz? – Az arca színe olyan, mint a hamu – jelentették néhány perc múltán a katonák. – Nem él az mán holnapig se. – Arnulf fia Arnulf vagyok, uram! – lépett az emelvény elé egy középkorúsága elején járó férfi. Tristanról a tiszttartóra nézett, nem igazán tudta eldönteni, melyikükhöz is beszéljen, így inkább lesütötte a szemét. – Tile gazdának két lánya és egy kiskorú fia van, az asszonya nem bírná a munkát. Halála után átvenném a gazdaságát és az asszonyt is nôül venném, már ha az uraságtól engedélyt kapok rá. – Erre még visszatérünk, amikor idôszerû lesz – válaszolta Tristan. – Tudomásunkra jutott, hogy több fát engedély nélkül kivágtatok – közölte ezután Ulrich az emberekkel. – Hûbéruratok a zord télre való tekintettel kegyesen úgy ítélkezett, eltekint a bírságtól. Sokan fellélegeztek. Tristan elmosolyodott a megkönnyebbült arcokat látva. Nem elôször engedett már el büntetést kisebb vétségek miatt. Tiszttartója gyakorta korholta lágyszívûségéért, maga is kihasználva, hogy kemény szavai uránál megtorlatlanok maradnak. De kegyetlen is tudott lenni, ha szükség volt rá. Ok nélkül viszont soha. Ha valaki vétkezett, megbüntette, keményen példát statuált rajta, hogy a többieknek jó ideig eszükbe ne jusson követni a renitenst. Ritka alkalmak voltak ezek. Legutóbb akkor élt a pallosjoggal, amikor az egyik béres ellene uszította a falut. 19
Az úriszék hosszúra nyúlt. A tél meggyötörte a parasztokat. A fagy tönkretette a szekérút felsô szakaszát, és az uradalmi csûröket is érte némi kár, sok mindent kell rendbe tenni. Az ölfák a part mellett várják, hogy leúsztassák ôket a fûrészmalomba. A télen megdöglött kilenc tehén a hûbéri állományból. A méhészetet is megviselte a fagy, hét méhcsalád kipusztult, a maradékot is sanyargatja valami nyû, mert nem repültek a szokott idôben, és ránézésre igencsak satnyák. Ebéd után Edelweiß vezetôivel bejárták a környéket. Tristan szerette kézben tartani birtokának dolgait. Néhány falu és tanya tartozott csak hozzá, így megtehette, hogy nap mint nap belovagolja a vidéket, az ugart, az irtást. Mindig saját maga vette szemügyre az évi termést, hogy csak annyi adót vessen ki jobbágyaira, amennyit elviselnek. A parasztok szívesebben dolgoznak abban a tudatban, hogy nem kell nélkülözniük télen. Ha emberei elégedettek, azt lelkesebb munkával honorálják. Amíg van mivel betömniük gyermekeik száját, amíg nem éheznek, addig nem szökdösnek el, nem állnak be banditának. Késô délután indultak haza. Tristan, hogy kiszellôztesse fejébôl a gondokat, a kíséretét hátrahagyva elôrelovagolt. A többiek nem eredtek a nyomába, már régen hozzászoktak a különcségeihez. Csendesen kaptattak felfelé az úton, hogy a szokott helyen, a keresztútnál várják be urukat. A fiú Sleipnir hátán becsörtetett az éledezô fák közé. A fenyves sötétzöldjét néhol lombhullatók sávjai törték meg, rügyfakadás elôtt állt az erdô. Kutyája, Siegfried – Tristan egyik kedvelt hôsérôl kapta a nevét – most is boldogan ugrándozott, néha esetlenül átszaladt a ló lábai között, de Sleipnir már hozzászokott a kutya furcsa viselkedéséhez. Siegfried, aki legyôzte a sárkányt! Persze kétséges volt, hogy a kutya képes lenne-e felvenni a harcot egy fenevaddal – Ulrich szerint tyúkokkal sem –, de ez a fiút a legkevésbé sem érdekelte, amikor ráakasztotta a nevet. 20
A maga húsz évével Tristan még mindig csaknem gyereknek érezte magát; hiába látott már annyi halált, hiába járt meg apjával nagy csatákat, az ártatlanság nem veszett ki belôle. Ez volt ô – birtokának rajongásig elkötelezett megszállottja. Itt szándékozott családot alapítani, megöregedni és meghalni. Ha az életnek célja van, hát az Tristan szerint csakis a természet rendje lehet, a körforgás, és nem létezik gyönyörûbb katedrális annál, mint amit Isten emelt. Alapja az anyaföld, oszlopai az erdôk ôsöreg fáinak vaskos törzsei, boltíves mennyezete pedig az ég kupolája, melynek rózsaablaka nem más, mint a sziporkázva ragyogó napkorong – az isteni arány tökéletes megtestesítôje a világegyetem legtetején. Sleipnir óvatos léptekkel kereste patái alatt a biztos talajt. Kettejük közül ô volt a higgadtabb, nem vágott neki csak úgy vakon a meredélynek. Jól ismerték a vidéket, de a tél kiszámíthatatlanul megváltoztatja a talajt a csúszós, rothadó avar alatt. Keresztülvágtak egy füves lankán, nem siettek. Siegfried valahol elmaradt a mezôn, az erdôszélen legalábbis már nem volt mellette. Biztosan megint a vadméheket hajkurássza. Ez volt a kutya kedvenc elfoglaltsága. Legalább nem lesz láb alatt. Voltak sokkal jobb vadászkutyái is, de azokat az igazi vadászatokra tartogatta. Siegfried inkább csak a barát, a társ szerepét töltötte be. Szeretett neki hosszasan beszélni, ilyenkor a kutya értelmes szemeivel ôt figyelte, mintha értené minden szavát. A fiú szerint így is volt, hiszen a hôs Siegfried evett a sárkányból és értett az állatok nyelvén. A kutyánál ez valószínûleg fordítva mûködhetett – megértette az emberi szót, noha sárkányhúst soha nem evett. Az erdô a tavalyi avartól párállott, rothadó, nedves levelek és nyirkos, fekete föld szaga keveredett. Tristan behunyta a szemét, hagyta, hogy magával ragadja a természet. Figyelte a neszeket, a mókusok kaparászását, a madarak énekét. Füleit azonban más hangra hegyezte. 21
Gombát túró vaddisznó, friss hajtást rágcsáló ôzek ropogtatására vágyott. Akkor nézett körül ismét, amikor már kellôképpen azonosult az erdôvel, amikor már idomult a sûrûben uralkodó félhomályhoz. Tekintete az ismerôs jeleket kereste, amik a vad jelenlétére utalnak. Finoman megbökte a ló oldalát, mire az könnyed léptekkel megindult beljebb. Ismerôs szagra lett figyelmes, így nem érte váratlanul, amikor ôzek kisebb csoportját fedezte fel a közelben. A többiektôl jóval lemaradva egy fiatal bak turkálta az avart. Elnézegette még ôket egy darabig, felmérte a távot, beszívta illatukat. Szerencsére felôlük fújt a szél; nem vették észre a vadászt. Fogást váltva megpörgette eleddig maga mellett lógatott dárdáját, majd hirtelen lovának véknyába vágta sarkantyúját. Az állat felhorkant. Megkezdôdött a hajsza. Madárraj rebbent fel egy közeli fáról, az erdôben beállt változásra felfigyeltek az ôzek is. Fejüket felszegték, testük megfeszült, füleiket körbeforgatták a változás okát kutatva. Észrevették. A fiú dárdáját vállára támasztva, jobbról rálapult lovának nyakára, és teljes sebességgel rontott az ôzek felé. Addigra azok már megfordultak, és szétrebbentek, hogy minél inkább megnehezítsék gyilkosuk dolgát. Kecsesen szökelltek a fák között, ahányan voltak, annyi felé. De Tristant nem zavarták meg. Tekintetét mereven rászögezte kiszemelt prédájára, majd amikor hajító távolságon belülre ért, újra belevágta sarkát a ló oldalába, felágaskodott a kengyelben és eldobta fegyverét. A dárda az állat lapockája mögött hatolt a testébe. Mire földet ért, kiszenvedett. Ahogy a vadász visszafogta a vágtát, lova felágaskodott alatta, majd körbefordulva megállt a zsákmány felett. Tristan leugrott a nyeregbôl és az ôzhöz lépett. Végigsimított a testén, keze alatt érezte a sprôd szôrzet mögött az 22
erôs izmokat, amik utolsót rezdülve, lassan elernyedtek a halálban. Jó szagod van. Kutyája az erdôszélen várt rá, füvet rágcsált éppen. Valószínûleg már megint elcsapta a hasát valami mezei pocokkal, nevetett fel Tristan. Siegfried csatlakozott gazdájához, ugrándozva szimatolt a nyeregkápán lifegô ôz felé. Az összes többi kutya fegyelmezetten vonult volna a ló mellett, tudván, hol a helyük, ám Siegfried nem tartozott közéjük. Csak akkor kapott az orrára egy legyintést, amikor már nagyon belemelegedett a szemtelenségbe és belekapott az ôz lábába. Akkor aztán fülét behúzva, oldalvást áttekergett a ló alatt. A többiekre a keresztúttól egy iramodásnyira talált rá, homlokráncolva vizsgálgatták a földutat. – Baj van? – kérdezte Tristan. Cseppet sem tetszett neki tiszttartójának gondterhelt ábrázata. Ulrich felemelkedett. Egy marék friss lótrágyát tartott a markában. – Valaki fölfelé tart az úton. Talán kereskedôk. Akarod, hogy elébük kerüljek? Kicsit megrongálhatnánk az utat – vigyorgott, majd nyomban el is kedvetlenedett, amikor Tristan megrázta a fejét. – Ugyan! – próbálkozott. – Az út így is csupa kátyú. Csak egy kicsit rásegítenénk a fiúkkal, hogy kitörjön a szekér kereke. Ez volt szokásban: ami a földön hever, az a föld urát illeti. Ebbe beletartozik a fákról lepotyogott gyümölcs és a kereskedôk kordéjáról lehullott portéka is. Tristan fejét csóválva az útra mutatott. – Nincs szekérnyom. És a kereskedôk nem utaznak patkolt lovakon. Ulrich csípôre tett kézzel nézett a keresztút irányába, mint aki átlát a dombokon és a fákon. Alig hallható nyerítést sodort magával a szél. Jó darabig mukkanás nélkül füleltek, de több hangot nem hallottak. 23
– A vár felé tartanak – mondta nagyot nyögve Ulrich, miközben felkapaszkodott a lovára. – Nem tetszik ez nekem. – A kaptatón elébük vághatunk – intett Tristan, és letért az útról a fák közé. Elsôként Ulrich ért fel a dombtetôre. Tristan nehezebben haladt – az elejtett ôz akadályozta a vágtában –, a katonák pedig kötelességtudóan mögötte maradtak. Mire beérték, a tiszttartó a nyeregkápára könyökölve figyelte a gerincrôl az utat. – Az imént tûntek el a fák mögött, de rögtön kibukkannak amott, ni. Szekeret, kólyát nem láttam, asszony nincsen velük. – Ulrich kihúzta magát, és oldalra köpött. – Katonák. Mifélék? – akarta kérdezni Tristan, de már nem kellett. Egész lovascsapat bukkant elô azon a ponton, amerre Ulrich mutatott. Mozgásuk és tempójuk alapján nyoma sem látszott ellenséges szándéknak, de a fém tompa csillogása fegyveresekre utalt, ami mégiscsak óvatosságra adott okot. A lándzsák nyelére erôsített lobogókon a szomszéd báróság családi címere látszott. Tizenhat csatlós kíséretében maga a vén von Rheinfelden báró vonult az úton, mellette pedig valaki, akit Tristan nem ismert fel. Az öreget gyakran látta még apja életében, de útitársát nem találta ismerôsnek. Kecsesen ülte meg a lovat, tartása gyakorlott lovaglóra utalt. Légies könnyedség áradt felôle, testalkata inkább fiatal fiúra, semmint kardforgató férfira vallott. – Nesze, fogd! – lendítette át az ôzet Ulrich ölébe. – Majd én fogadom ôket. Te meg nyargalj haza, mondd meg Giselle-nek, hogy ma este vendégeink lesznek! – vetette oda, és megindult lefelé a domboldalon. – Na de… Azt sem tudod, mit akarnak. – Tedd, amit mondtam! Lefelé menet Tristan elkurjantotta magát, hogy magára terelje a figyelmet, elkerülendô a meglepetést, amit egy 24
hirtelen felbukkanó idegen okozhat. Itt ô volt ugyan az úr, mégsem várhatta el, hogy minden átutazó felismerje benne a Zorn család sarját. Balról a báró mellé ügetett, és felvette annak tempóját. Hangosan ráköszönt; az öregnek azonnal homlokára szaladt a szemöldöke, és hatalmasat bôdült. – Tristan! Csakugyan te lennél az? Az ifjú Tristan von Zorn? – kérdezte. Évek teltek el, mióta utoljára látták egymást. Még valamikor azelôtt, hogy apjának az Outremerben nyoma veszett volna. Azóta a báróval csúnyán elbánt az idô, a súlyából is jócskán leadott. Tristan félszeg bólintására az öreg von Rheinfelden lelkendezve megcsóválta a fejét, majd a jobbján poroszkáló társa felé fordult. Tristan követte a pillantását. És abban a minutumban elveszett. A báró mellett egy tüneményes ifjú hölgy lovagolt. Vállig érô szôke haját meg sem próbálta összefogni, hagyta lengeni a tavaszi szellôben. Finom vonalú arcán gyermeki ártatlanság tükrözôdött, ahogy kíváncsian méregette a hozzájuk csatlakozott jövevényt. Ruhája férfiruha volt, néhol átszabva, hogy ne rejtse el viselôjének minden nôiességét. Egész lényét valami fenséges, megfoghatatlan báj lengte körül, amit a fiúnak évek multával sem sikerült szavakba öntenie. Alighanem tátva maradhatott a szája, mert ez a ragyogó teremtés, aki inkább lány volt még, semmint nô, kezét saját álla alá emelve, mosolyogva mutatta, illendô lenne becsuknia végre. Zavarában Tristan a feje búbjáig elvörösödött, de még mindig nem jutott szóhoz, noha végre összezárta ajkait. Csak nézte ezt az angyali jelenést, és közben ezernyi gondolat cikázott a fejében. Vajon mi késztette rá, hogy haját ilyen szemérmetlen módon szabadjára engedve viselje, ráadásul ilyen rövidre vágva? Azok a nôk, akiket Tristan ismert, mind hosszúra növesztették, és az illemnek megfelelôen kontyba csavarták a hajukat. 25
