Tandori Dezső A jelenléti ívsötét (Triptichon)
I. Mint forró nyárban az alsónadrágok Mint forró nyárban az alsónadrágok, pizsamaalsók, zsebkendők, trikók a konyhai kötélen, véletlen lesodort törölközők, mindig a legszélsők a fürdőszobai tartón, mint szélső értékek, lógni a konyhában, nem tudni semmi újságot, mint, és valóban hogy. Nem elvonóból nyűtt bot kedv, nem is madár fortyanások, mégis: hirtelen haragok, lázongás, minden, hogymintvégremár, és miért, és miért. És oly hirtelen végük, oly nyugalom száll meg, egyszerűen mint aki megy, s amit teregetett némán, nem az, hogy egy cukrászdát evett ki, nem, hogy egy vendéglőt kiivott volna, nem, hogy az életfranctudjamijében hitt volna, de tényleg nem, jó, mellesleg igen, minden lehet így is és másképp, mondom, csak megy, nem mond semmit, csak szedi le némán a mosást egy alak − „én”! – a konyhai kötélről, s hol van épp, hogy kampót fúrna az ágy fölé, más akármi fölé, nem is folytatja, mily messze, hogy miért nem hagyja békén – és mi nem hagyja! –, nem hagyja békén mi, nem, csak megy, szedegeti némán, és eltűnik, mint a tél koszvadt tigrise a szedegetésben, másnap újra a teregetésben, a nadrágokból ki is jön minden, nem is jön, a pizsama feneke elhasadt, meg kell varrni, oda kell adni megvarrásra, a konyhában nagy szárazság, zizegnek, zörögnek a leszedett, mosott holmik, az újak csöpögnek.
31
II. Már csak madaramnak vásárolok (E triptichon II. része)
Már csak madaramnak vásárolok krumplit, salátát, kalácsot – ez utóbbit, hogy este be tudjam vele kalitkázni –, valaki évekre visszamenőleg kérdi, csak a vicc kedvéért, tényleg, nem gúnyolódik, ahogy letelepszem asztalához, „krumpli van?”; mondom, nem bántásként; és semmi diadal, hogy krumpli tényleg van, és badarságokról beszélgetünk még sokáig, jól, teljesen fölöslegesen. Néha túlmegyek egy megállót − min? mit mentem le, egyáltalán? –, túlmegyek, váratlanul elülök ott is, szó szerint elülök, jó, badarság, beszéd, zsíros deszka, amit kérek, vékonyan vágják, bort kapok, rajzaim a falakon ki vannak rakva, „rajzaim”, „én”, na ja, lemegyek fölöslegesen, nem járnék sehova, nem telefonálnék, annyi mindent lehet intézni, verset küldeni, könyvet, csak leveleznék, semmi alkalmi beszéd, a munkák intézésén, a megszokott – ritka! – pletykákon kívül, de néha még ebből is: a teljes csönd! a teljes csöndet nekem néha még ebből is! ne legyen, hogy jó, ha legalább amit szidtam, ami gyötört, ami megintésmegintésmegint, hogy még az se marad, mert jön újabb, és minek jön, mi végre – mint egészségünket mi végre hosszan őrizni, hogy annál lázítóbb legyen, hogy oly későn veszítjük el, hogy még lemegyünk este, bele a betegségünkbe, zsíros deszkákkal kenegetik szív− és vesesebünket, borral locsolják. Miért, nem ugyanilyen őrült?
Zsírosdeszkakoporsóba takarom (III., befejező rész)
Zsírosdeszkakoporsóba takarom egy szív sebeit, letörleni véled, szívseb, a fölösen rákent zsírt a deszkáról, de nem, de nem, nem kenik vastagon, pont finoman kenik. Meg lejönne úgy a hagyma is, a miafranc, lejönne. Hát inkább nem. S el fognak múlni a forró
32
nyár délutánjai, mikor verebed, mint az őrült, tenyeredbe építkezett, másfél órán át, vele oly jó, jaj, meghal, füveket hordott, nyakadba akarta beépíteni a füveket, mintha eret cserélnek az érsebészeten, és közben a Canas–Juzsnyij teniszt nézted Stuttgartból. Ó, Stuttgart, bármi Gracht és Gart, Stute, Sutyorgás, sehova nem járok! Ugyanazokat az utakat rovom, rovottan, háromféle utat, alig bírok hazajönni, hazajönni is ugyanolyan nehéz, mint az első öt perc után már menni, a három út valamelyikén, mégsem lehetne otthon maradni. De csak ugyanazokon a helyeken iszom meg a bort, vagy nem iszom, veszem íráshoz a papírt, madaramnak, bensőséges ő – mondtam – a salátát, krumplit, van már kalácsom – madaramnak –, krumplim is van, van salátám, bensőséges; ül, vesznek nekem meggyet, viszek vagy nem viszek, bensőségre, haza bort, és ha valamit iszom, még enyhültebb és bensőséges vagyok, engedékeny, dumálok, dzsesszt rakok fel, játszom magam is valamit, de ha nem bódítom el magam semmivel, rámfortyannak, jönnek bennem ezek a vad madár haragok, de nem vagdosok bele semmibe, abba is maradnak.
Diptichon I. A gyomorsavcsillapító Szedem halott kutyánk gyomorsavcsillapítóját, hajnalonta kevésbé jön hányinger, igen, hányinger, nem is böfögés, ami jön, már sajnos ha csak arra gondolok, hogy – vacak minőségű – gyorskávé, bor. Az első korty bort úgy rendeltem újabban – csarnoki karzaton, piacon, a Tajték utcában −, hogy mutattam csak egy ujjal, két ujjal: egy olaszt, két olaszt (olaszkát), féltem, belém szakad a szó, nem bírom kimondani. Később aztán jobban ment. De úgy valóján egy fájdalomenyhítő gyógyszer járt ilyen veszedelmekkel (40 év kávéhullámai, koszvadék tenger, partjaimra kisodort üledékkel, tajtékkal, igen, még jó, hogy halszálkák, félbetört gombok
33
nem sodródtak a munkához ivott sok veszett löttyel, nádszálak, hinár azonban szinte majdnem! ment is a munka, mi? kérdem, de szelídre fogom), kezemet, vállamat is kikezdték a dolgok, erre volt a nagyon jó gyógyszer, a fájdalomcsillapító, melyet úgy ettem már, mint kacsa a nokedlit, s valaki mondta: „Pompás, de alattomos szer”, a kedves ismerősök mondták, akiknél kutyánkhoz hasonló kutya keresésén jártunk, épp ők mondták ezt, a gyógyszerről, vagyis hogy rettenetes gyomorsavtermelődés jár vele, és mert a fájdalmat jól csillapítja − míg szedem −, nem is érzem, mennyire fájna a gyomrom, csak mikor már vérzik, akkor derül ki a baj. Leszállni erről a gyógyszerről, inkább fájjon? Enyhébb szerrel próbálkozni. Mindez úgy hangzik, mintha gyógyszerközpontúság forogna fenn nálam, holott még a kiszámítható borozás esete sem! Bármikor abbahagyom én is, például most. Aztán újra kezdem nyilván, de most, mondom, például kutyánk halála miatt is, ahogy hirtelen, mondom, például ahogy ez a dolog a gyomorsavval csak kiderült, ez is: jártunk valahol, kutyát nézni, de nem, ez nem a mi kutyánk volt, csudás, nagy kutyák, nagyszerű kutyák, de nem a mi kutyánk. Na, mindegy, a hőség is csitult, a Dunába hatalmas villámok csapkodtak, remélhetjük, Totyi madarunk leszáll az őrült tojásrakásról, egészen kis tojásokat tojt, kettőt, a hőségtől gárgyulhatott be, abszurdul viselkedik. Ő még alszik és él, a másik szobában, kutyánk minden holmija, kosara a hallban, nem engedtem levinni a pincébe, és akkor derült ki, volt ez a gyomorsavcsillapítója, mondom itthon ma reggel, ahogy már az eső suhogni kezdett, és teljesen világossá vált számomra, hogy öt napot minimum böjtölni fogok és nem fogok inni, de furcsa, mondtam, hogy halott kutyánk (nevén neveztem őt) gyomor− savcsillapítóját szedem! De furcsa. Hatvannégy éves leszek, még egyetlen hosszabb életű kutyánk lehet „jól”. Őt keressük.
34
Diptichon II. Diaphillin, bárányfelhőőrzés (Valami befejeződött, valamik folytatódnak)
És légszomjad, fulladásod nincs? Ezt kérdi feleségem, aki velem együtt gyászolja kutyánkat, és együtt próbálkozunk, akár másfél év, egy év múlva is nekivágnánk életünk utolsó ily akciójának (64 és 60 évesek vagyunk!), és kutyánk, mint hallom, mosolyogva emelgeti tappancsát, ahogy elnézést kérve tette életében, „jaj, már csak baj ne legyen, nem tettem semmit”, mondta a mozdulattal. A mennyországba (kérdés!) állatokat nem engedhetnek be (egyelőre! de ki tudja, meg ki tudja az egészet), ám – pásztorkutya volt ő! − a kintebbi mezőkön, hallom, a bárányfelhők őrzését rá bízták. Ellenben a valós kérdésekre térvén: „egy kis kalcium”? Ez az, amiből nem kell sok, hogy rosszul légy, azért nem kell sok, szép kis orvosi módszer, láb alól eltevésre. (Volt kalciumhiányos poszátánk, haldoklott szinte, megmentettük. Kalcium adagolásával.) „Vagy nincs szükséged”, hallom tovább a kérdést, „allergiák elleni tablettákra, krémekre, cseppekre? Szemeden nem kezdődik hályog? És vízhajót, sőt, vízfogó, és... és... és”. Nem kell? Mind e kutya−bajaim vannak, lehetnek, lesznek. Addigra kutyánk orvosságai elévülhetnek, ám sebaj, lesz mire költeni a honoráriumot. Honoráriumaim átlagos emelkedése 12 év alatt: 30%, a gyógyszerekét több ezer %−ra tehetjük. Ám: durva, de nem hiszem, hogy Kegyed az, Olvasóm, nem hiszem, hogy te vagy az, Kedves Barátom, kivel megannyit – még a csak nemrég elhagyott bécsi vonat, az egyetlen, mely kéjt okoz, „de jó nem ülni benne”, a repülők rég nem, vonaluk az égen evidencia: nélkülem – megbeszélhetném, nem. Jó, a műford. honor. Jó, hatvannégy éves vagyok, és végig bírtam eddig, hullámzásokkal, végig kénytelen voltam bírni. Felháborító, hogy a műford. honor nem legalább egyszer−kétszer nem szoroz, nem a régi háromszorosa, négyszerese. És így tovább. De: átjövet a városon. Sherlock Holmes visszakövetkeztető sakkfeladványainak megoldásaihoz írt utószó. Két mechanikus gép cipelése (író). Minden velejáró tevése. Elképesztő Európa−nyalás, csak a bérekben nem. („Pénzmosás” elleniségben indiszkréciókra−kényszerítés. Régi rossz elgondolások föl nem cserélése újakkal. Miért adózom én 36%−ot, miközben tettenérhetetlen illetők bújnak el... Ó, különös hírmondó, mégis.) Gőg lenne, ha
35
ezt mondanám: mégis magamnak köszönhetek mindent. Nem. Kis száza− lékokban akár a (az akár), az ellenszenves világoknak... közelijeimnek, módján és abszolút mondható minden. A jó szerencsének. Hogy a „Hol élsz te?” kérdést föltehetem. Itt éltem, a sablon válasz. Itt a költészetben és nagyon a költészet−tudás ellenére, nagyon a... de ez egy másik könyv tárgya, címe LÁBON VETT FILOZÓFIA – hogyan éltem én, hogyan éltél te a zen ellenére? ellenében? A kimondhatatlanéban – a ki− mondhatóban. Mondható−e, hogy így bármi jól van? Csak a kényelmetlen− ség volt valódi, mondta Erdély Miklós, csak a kényelmetlenség, az volt valódi. Erre én: csak a Valódi keresése, az nem volt valódi, sajnos, sajna, sajnódi. A sajnódi a módi, A SAJNÓDI A MÓDI!
Vitatkozók
36
