TONK MÁRTON BEVEZETÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS ÉS IDEOLÓGIÁK TÖRTÉNETÉBE

SAPIENTIA EGYETEM JOGTUDOMÁNYI ÉS EURÓPAI TANULMÁNYOK TANSZÉK NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ÉS EURÓPAI TANULMÁNYOK SZAK Kapcsolódó tárgy:

Politikai gondolkodás története Kortárs politikai ideológiák

T ONK MÁRTON BEVEZETÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS ÉS IDEOLÓGIÁK TÖRTÉNETÉBE TRANSSCRIPT – ELHANGZOTT ELŐADÁSOK ÁTIRATA

1

BEVEZETÉS. A POLITIKAI GONDOLKODÁS POLITIKAI GONDOLKODÁS SZINTJEI

TÁRGYA.

A

A politikai gondolkodás a társadalomtudományok csoportjába sorolható. Történeti műfaj, amelynek célja az adatok és tények rögzítése. A politikai gondolkodás által megismerhetjük az eszmei orientációkat, szert tehetünk politikai műveltségre, ezáltal elsajátíthatjuk a politikai terminológiát, segíthet abban, hogy toleránsnak legyünk azokkal szemben, akik nem vallanak hasonló elveket, illetve a politikai gondolkodás közelebb vihet a kortárs politikai jelenségek megértéséhez.1 A politikai eszmék története szoros kapcsolatban áll a politikaelmélettel, a politikai filozófiával és az államelmélettel.2 A politikai gondolkodás történetének tárgya a politikai gondolkodás. A politikai gondolkodás tárgya a politikai jelenségvilága. A politika jelenségvilága vizsgálja a társadalmi

1

Mannheim, 1996:129-137. „A politikaelmélet a politikai jelenségeket és folyamatokat leíró és magyarázó, viszonylag koherens a filozófiai és tudományos absztrakció bizonyos – koronként változó – szintjén mozgó elmélet. A politikaelmélet nem azonos az államelméletek történetével, mivel a politika az államnál szélesebb jelenségszférát ölel fel. De nem azonos a politikai filozófia történetével sem, bár politikaelméletek gyakran filozófiai síkon fogalmazódnak meg. Viszonylag jól elkülöníthető a politikai eszmék történetétől is. A politikai eszmék politikai célokat, követelményeket, programokat fogalmaznak meg vagy támasztanak alá. Míg az államelmélet és a politikai filozófia története a politikaelméletnél szűkebb, addig a politikai eszmék története a politikaelméletnél tágabb diszciplína. A politikai gondolkodás története pedig mindezeket magába foglalja. A politikaelmélet története csak viszonylagosan különíthető el a politikai eszmék történetétől, mindkettő a társadalmi-politikai berendezkedés és a társadalmi tudat adott fokához kötődik, s alapproblémáik, amelyeket a társadalmi gyakorlat vet fel, közösek. A politikaelméletek, jóllehet többnyire nem olyan közvetlen formában, mint politikai eszmék, de állást foglalnak koruk társadalmi-politikai kérdéseiben, és problémafelvetéseiket, témaválasztásaikat ugyanazok az értékrendek orientálják, mint a politikai eszméket. A politikaelmélet tárgya határozza meg, az a problematika, amelyet a korabeli társadalmi-politikai gyakorlat felvet. A feldolgozott problémák kiválasztását ebből a problématömegből pedig a történetileg változó társadalmi-politikai értékrendek orientálják.” Paczolay-Szabó, 1999: 7. 2

2

szerződést, az államot (az egyének kontraktuális közösségét), a központi kormányzást, ennek típusát, legitimitását, illetve a delegálást (átruházást), jogot és a törvénykezést.3 A politika jelenségvilágára vonatkozó reflexió a politikai gondolkodás különböző szintjein történik. A politikai gondolkodásnak három szintje van. Az első szint a mindennapi politikai gondolkodás. Ez közvetlen tapasztalatra épül, spontán, inkonzisztens (vagyis egymásnak ellentmondó nézetek jelennek meg benne), moralizáló, érzelmi jellegű, szubjektív és előítéletes. A mindennapi politikai gondolkodás által betöltött pozitív funkciók a következők: közel van az élethez, gyakorlatias, illetve jellemző rá a józan észen alapuló szkepszis és a kritikai attitűd. A második szint a nyilvános politikai gondolkodás szintje. A nyilvános politikai gondolkodás alapja a politikai diskurzus, jellemző rá, hogy jobban informált, érvelő, argumentatív, ekképpen konzisztens is, racionális, részben előítéletes, doktriner, olykor a mindennapi politikai gondolkodásra épül, hiszen figyelembe veszi a közvéleményt. A nyilvános politikai gondolkodás szintjének pozitívuma, hogy ellátja a nyilvánosságra hozatal funkcióját, illetve alakítja a politikai közvéleményt. A harmadik szint a teoretikus politikai gondolkodás. A teoretikus politikai gondolkodás elvont, a legkevésbé tapasztalat közeli, konszisztens, argumentatív, a következő elvi kérdésekre irányul: Mi az állam, a hatalom lényege? Mi a politikai tevékenység célja? Mi a helyes, a jó

3 „A politikai eszmetörténet (...) nem alkot feltétlenül összefüggő gondolati fejlődéstörténetet a felismert igazságok fokozatos halmozódásának értelmében. A politikai történelem útját éles fordulatok, folytonos újrakezdések jellemzik. Mégis mutatkozik benne belső összefüggés is, hiszen a politikai filozófia érdeklődésének központjában hagyományosan a politikai uralom és a hatalomgyakorlás tartós intézményei, szervezeti formái, továbbá a kormányzók és a kormányzottak változó viszonyának vizsgálata áll. Visszatérő nagy témái közé sorolhatjuk a politikai társadalom és a jog természetére, a kormányzat legmegfelelőbb módjára, a parancsolás és engedelmesség viszonyára, a kötelesség és felelősség kapcsolatára vonatkozó kérdéseket. Az újkori teóriákban ehhez járult a szuverenitás problémájának a központba kerülése, a hatalom és befolyás szerepe a közérdekű döntések meghozatalában, a társadalmi csoportok politikai képviseletének problémája, az uralom legitimitásának és legalitásának viszonya és hasonlók.” Bayer, 2003:11-13.

3

politika? Milyen a jó állam? A teoretikus politikai gondolkodás elemez, majd megoldást javasol, és ilyen módon befolyásolja a politikát és a politikai cselekvést. A politikai gondolkodás szintjei átjárhatóak, egymásra befolyással vannak, nehezen húzható meg egyértelmű határvonal a politikai gondolkodás egyes szintjei között.4

4

„A politika jelenségvilágára való reflexió (...) különböző fokú tudatosság mellett zajlik, s ez napjainkban éppúgy érvényes, mint a régi időkben. A politikai gondolkodásnak alapvetően három szintjét vagy fokát különböztetjük meg. A legalsó szinten a politikáról való mindennapi gondolkodás áll, amely mindannyiunk számára ismerős. Ez spontán közvetlenséggel reagál a politikával kapcsolatos mindennapi tapasztalatokra. Pragmatizmus és inkonzisztencia jellemzi, egészen különböző és egymást kizáró nézetek is megférnek benne. Ezen a szinten semmit nem gondolnak végig, hanem minden következtetés a közvetlen tapasztalatra épül. Egyszer azt várják a kormánytól, hogy hagyja őket békén, és ne korlátozza a szabadságukat; másszor pedig tőle várják a megoldást számos égető társadalmi és egyéni problémára. A kormány ne avatkozzon bele a gazdaságba, e hozzon rendeleteket a visszás állapotok megszüntetésére; biztosítsa a szabad piacot, de jól adóztassa meg a gazdagokat, ne korlátozza a polgárok szabadságát, de tartson fenn erős rendőrséget, stb. A mindennapi gondolkodás általában nem differenciál. Az ember itt egész lényével fordul a politika felé, reagálva az őt érő kihívásokra: ezért az ezen a szinten zajló politikai gondolkodás többnyire moralizáló és érzelmi jellegű. Hajlamos a sztereotípiákra, s olykor generációkon át hurcol magával megkövesedett előítéleteket. A politikai fogalmakat, kategóriákat gyakran stigmatizáló jelleggel használja. (...) Erőssége pl. a gyakorlathoz való közelsége, amely gyakran jogos szkepszist táplál a túlságosan elrugaszkodott politikai spekulációkkal szemben, és ennyiben kontrollfunkciója is van. Az elméleti gondolkodás mindig elvekből indul ki, s ha ezek hamisak, vagy túlontúl doktriner módon járunk el, akkor igen messzire távolodhatunk el a valóságtól. Ekkor jut szerephez a józan ész, és megálljt parancsol, rámutatva, hogy a király meztelen. A mindennapi tudat e pragmatikus szkepszise ezért a magas politikával szemben is megőrzi relatív jogosultságát. A politikai reflexió második szintje azoknak az embereknek a nyilvános, gyakorlati diskurzusa, akik hivatásszerűen foglalkoznak a politikával, mint a politikus, az újságíró, a politizáló értelmiség. Az ilyen gondolkodás előbbre tart a köznapi tudatnál; mindenekelőtt jobban informált a politikai ügyekről. Ezen a szinten a résztvevők meghányják-vetik a közügyeket, nyilvánosan boncolgatják az egyes politikai megoldások előnyeit és hátrányait. Eközben bírálatukat éppúgy, mint javaslataikat racionálisan indokolniuk kell, hogy meggyőzzék a közvéleményt. Nagyobb racionalitása ellenére azonban a politika még itt sem elméleti, hanem lényegében gyakorlati érdeklődés tárgya, ahogy ez az újságírói véleményformálásban vagy a művelt közéleti szereplők politikai kommentárjaiban elénk tárul. Az ilyen kérdésekről folyó nyilvános viták részint tárgyszerűek, részint ideológiailag elfogultak, „szent” elvekhez ragaszkodnak. Az ilyen gondolkodás ismérve a jólértesültség a politikai hatalom belső intrikáiról, amelyeket csak a beavatottak ismerhetnek és tisztában vannak a politikai harc cselvetéseivel. Ez a jólértesültség ugyanakkor előfeltétele az újságírói munkának, éppúgy, mint a tényszerű tájékoztatás. Pozitív hatása abban áll, hogy a politika belső ügyeit nyilvánosságra hozza, és ezáltal felvilágosító erővel hathat a politikai közvéleményre. A politikai gondolkodás teoretikus szintje képviseli végül a legmagasabb, legelvontabb fokot. Itt a politika nagy elvi kérdéseiről van szó, a hatalom és az uralom lényegéről és struktúrájáról, a politikai tevékenység és az intézmények értelméről és céljairól, s mindezek jelentőségéről az emberi élet egészében. Ezt első kézből a politikai filozófia nagy műveiből ismerhetjük meg. A nagy politikai filozófiák nem egyebek, mint elméletileg koherens és kidolgozott válaszok a mindenkori politikai helyzet kihívásaira, a kor problémáira adott megoldási javaslatokkal együtt. Tárgyalják a politika – főleg a helyes, jó politika – alapelveit, elemzik a politikai intézmények működését, és igyekeznek feltárni a politikai szereplők indítékait és gondolatait. Ezáltal visszatükrözik mind saját koruk politikai feltételeit, mind pedig az intellektuális fejlődés elért fokát. Maguk is befolyásolni kívánják a politikát, javaslatokat tesznek az intézmények megváltoztatására. Ilyen volt nemcsak Platón államutópiája, de hasonló igénnyel születtek később is szuverenitáselméletek, a társadalmiszerződés-elméletek, a hatalmi ágak megosztásáról szóló tanítás, a népszuverenitás tana, az emberi jogokról szóló nézetek (amelyeket alkotmányba foglaltak), a liberalizmus és szocializmus elméleti koncepciói stb.” Bayer, 2003:13-15.

4

A politikai ideológia nem elmélet. A politikai ideológiákra a pluralizmus jellemző, vagyis egyszerre több politikai ideológia van jelen mind a mindennapi életben, mind a politikai diskurzusban. A politikai ideológiák száma azonban véges.5 Az ideológia eszmerendszer, de nem állíthatjuk róla, hogy koherens eszmerendszer.6 A politika tudománya a politikai jelenségek empirikus vizsgálatát jelenti.7

5

„Az ideológia nem elmélet, hanem inkább valami olyasvalami, amit a régiek bizonyára véleménynek, politikai véleménynek, doxának neveztek volna. (...) A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy az ideológiák és a politikai véleményfajták száma meglehetősen korlátozott, és hogy számuk jó esetben sem több egy tucatnál. (...), ami feltehetően azzal van összefüggésben, hogy az emberek politikai eszményei nagyjából azonosak.” Demeter, 2003. 6 „Éppen ezért, noha az ideológia eszmerendszer, valójában ritkán teljes értékű eszmerendszer, vagy szinte sohasem az, és ehhez, a fentieken túl, az a tény is hozzájárul, hogy sohasem csupán érvényes, vagy érvényesnek vélt eszmék összefüggésrendszere, hanem egyben – ahogyan az a politikai tudás természetéből következik – alkalmazásuk, keresztülvitelük stratégiai-politikai elgondolása is. (V.ö. Bibó, 1990:357.) Ezért aztán joggal mondhatjuk, hogy a politikai filozófia sohasem csupán eszmékben, hanem mindenkor intézményekben és jogokban is gondolkodik. Ráadásul nem csupán eszméknek, hanem eszmék mellett hiteknek és meggyőződéseknek is helyet adnak, érthető tehát, ha az ideológiák sohasem alkotnak egy tisztán eszmei konglomerátumot. Fontos azt is tudni, hogy minden egyes ideológia egyszersmind erős érzelmi kötődést is takar. Nem lehet valaki konzervatív, ha nem ragaszkodik a hagyományokhoz, és szociáldemokrata sem, ha nem érez valós elkötelezettséget az elesettek és a hátrányos helyzetűek ügye iránt. Mint ahogyan a szabadelvű ember is a szabadság, önnön egyéni szabadságának szenvedélyes szeretetéről ismerszik meg. Megjegyzendő azonban, hogy az ideológia eszmei szempontból lehet ugyan inkoherens, érzelmi tekintetben sohasem az. „Lehet ugyanis egymásnak ellentmondó eszméket hirdetni, de egymásnak ellentmondó érzelmekre apellálni nem. (Bibó, 1990:115)” Demeter M. Attila, 2003: 15-16. 7 „A politika tudományán a politikai jelenségek empirikus tudományos módszerekkel való tanulmányozását értjük. (...) Az empirikus alapú tudományos megismerés alapvető követelménye, hogy az elmélet összhangban legyen a tapasztalati tényekkel.” Ficischella, 2001: 11.

5

AZ UTÓPIA. NEGATÍV ÉS POZITÍV UTÓPIÁK.

Platónról csak dióhéjban, mert nem célom az igen gazdag élettörténetét, életútját, meg nagyon mélyreható és nagyszabású életművét prezentálni, viszont azt tudni kell róla, hogy a nevéhez fűződik egy olyan irodalmi műfaj, amelyik talán az egyik legigényesebb irodalmi műfaj és mind a mai napig nagyon kevés művelője akadt, ezt úgy hívjuk, hogy a dialógus vagy a párbeszéd.

Ezt

az

irodalmi

műfajt

Platón

találta

ki,

majdnem

egybehangzó

az

irodalomtörténészek véleménye a tekintetben, hogy ő találta ki és ő vitte a tökélyre. Minden, ami utána született - kevesen írtak ilyen típusú dialógusokat -, nem közelítik meg Platón munkáját. Arisztotelész Platónnak volt tanítványa hosszú ideig. Amit róla még tudni lehet kultúrtörténeti szempontból, hogy a világ talán egyik leghosszabb fennállású oktatási intézményét alapozta meg Platón, az ún. platóni Akadémiát. Onnan ered az akadémia szó, mind a mai napig is, hogy ezt a tanintézményt Platón létrehozta azt és Academos istennek szentelte a ligetet, a területet, ahol az iskola működött. Academos egy görög isten volt és így lett akadémia az akadémia. Platón a maga nagyszabású alkotása során írt politikai elméletet is, három munkában foglalkozik elsősorban a politikai viszonyokkal, mégpedig a következőkben: Az Állam, Az Államférfi és A törvények. Alapvetően az mondható el arról, ahogyan Platón a politikai viszonyokról nyilatkozik, ami általában a görög politikai modellről: egyfelől a létező, tapasztalható, a görög polisz világban fennálló politikai rendszerek, másfelől az ideális, tökéletes 6

és eszmei állam, ez Plátónnak a mondanivalója és ebből a gondolatból kerekedik ki, csúcsosodik ki az az egész történet, amit aztán az utópia fogalmának megjelenéséhez vezet el. Azóta is ilyen értelemben is használjuk az utópiát, ahogy ezt Platón megteszi. Az utópia egy görög szóból származik az ou topos-ból, azt jelenti, hogy nem-hely, vagy sehol-sem-hely, valami, ami elképzelt, valami, ami legalábbis itt, a mi viszonyaink között nincsen meg, valami, amit feltételezünk, vagy elgondolunk, hogy lehet. Az idilli, paradicsomi jelzők szintén az egész elmélet és gondolat kialakulásának eredetére vezethetőek vissza, ugyanis a görögben az utópia és a másik terminus, az eutópia nagyon közel áll egymáshoz. Az eutópia viszont már azt jelenti, egy jó hely, a kedvező hely, ahol jól lehet érezni magunkat, ami mindenképpen valamilyen szempontból pozitív és valamilyen szempontból kedvező jelentéssel bír. Tehát a két terminusnak a hasonlósága egyáltalán nem véletlen, mint az sem, hogy ennek kapcsán a mai mindennapi gondolkodásba, nyelvhasználatba az került be, hogy az utópia az valami, ami pozitív töltetű, de nem fog megvalósulni. Ez nyilvánvalóan csak egy része az utópiának, mint politikaelméleti kategóriának. Az kétségtelen, hogy a klasszikus utópiák - és ennek sokféle válfaja lehet mindegyike abból indult ki, hogy valahol, valamikor az emberiségnek volt egy aranykora, egy olyan állapota, ahol mindenki mindenkinek barátja volt, mindenki mindenkivel jóban volt, volt élelem, volt béke. A legelső irodalmi alkotásban, magában a Szentírásban, az Ószövetségnek az első könyvében8 pontosan ennek a paradicsomi állapotnak a leírását találjuk meg. De, hogy egyéb politikatörténeti, vagy politikaelméleti példával éljek az utópiára vonatkozóan: John Locke, a XVII. századi klasszikus angol liberalizmus kialakulásának folyamatában fontos

8

Ószövetség: A teremtés könyve, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1987, A második teremtéstörténet, A paradicsom 4b-től 25. versig, p. 17-18.

7

szerepet betöltő művében, a Második értekezés a polgári kormányzatról9 első részében azt írja le, hogy milyen volt az emberiségnek az egykori állapota és szintén paradicsombeli, aranyállapotot, aranykort jelenít meg. Nem véletlen, hogy ezt a kifejezést használjuk, hogy az emberiség aranykora, ezt használja maga John Locke is, és ez jelenik meg sok más irodalmi alkotásban is/ezt használja sok más irodalmi alkotás is. Magyar vonatkozásban például Hamvas Béla, aki az emberiség aranykoráról elég sokat ír a munkáiban.10 Tehát az utópiáknak az első és elég tekintélyes verziója ezt a típusú gondolkodást adja vissza. Van olyan ebben a pozitív utópia sorban, amelyik nem visszafele gondolkozik, hanem előre. Valamilyen későbbi állapotra gondol, de hasonlóan ezt a paradicsomi, ezt az idilli tökéletes állapotot vetíti előre. Ilyen például a platóni utópia. Platón azt írja le az Államban, az Államférfiban és a Törvényekben, hogy a tökéletes államot, az ideális államot így meg így kell létrehozni, ilyen meg ilyen társadalmi rendeket kell benne szabályozni, hogy alapvetően hányféle kategóriára kell osztani a társadalmat, három társadalmi rétegre, hogy ebben milyen szabályszerűségek érvényesülnek, mindenképpen valami olyan, amit a jövőben meg is kíván valósítani maga Platón is. Tegyük hozzá Platón esetében, hogy két alkalommal meg is próbálkozott a saját utópiájának a gyakorlatba ültetésével, ugyanis az élet úgy hozta, hogy Siracusa városállam két uralkodójával került közeli kapcsolatba (a mai Szicília területéről beszélünk). Kétszer nyílt rá lehetősége, hogy Platón a maga elméletét a tökéletes politikai viszonyokról gyakorlattá tegye. A probléma az volt, hogy mind a kettő totális kudarcot eredményezett, olyannyira, hogy a második alkalommal Platónt tömlöcbe is vetették és a barátainak kellett kiszabadítani őt. Azóta is, akik szkeptikusok, akik bírálják az utópikus

9

Locke szöveghely Hamvas Béla: Scientia Sacra

10

8

gondolkodást, ezt a platóni példát hozzák fel, mikor azt mondják, hogy az elmélet, a politikára vonatkozó gondolkodás ne legyen utópia, vagy megfordítva a kijelentést: a politikai viszonyokról való gondolkodásunknak olyannak kell lennie, amelyik számol azzal, hogy az elmélet gyakorlatba ültethető-e vagy sem. Arra a kérdésre vonatkozóan, hogy a politikaelmélet lehet-e utópia vagy sem, van másik alternatíva is, hiszen vannak olyan gondolkodók, akik azt mondják, hogy ha a fennálló viszonyok nem felelnek meg a tökéletes, ideális viszonyoknak, akkor annál rosszabb a tényeknek (Fichte). Tehát ez azt jelenti, hogy nem az elméletet kell lehozni a rossz viszonyok szintjére, hanem valahogy más megoldást kell találni erre az ügyre. Tehát visszatérve még egyszer az utópiára: azt láttuk, hogy az utópia megfogalmazhat a múltra valamikor, valamilyen fennálló állapotra vonatkozó elképzelést, viszont az utópia megfogalmazhat a jövőre, a politikai viszonyainkra, az emberiség, a föld, a világegyetem vagy bármilyen dolog jövőjére vonatkozó víziókat, elképzelt állapotokat. Mi a legfontosabb jellemzője? Mindig, amikor a jövőről gondolkodik az utópikus gondolkodás, hogy milyen lesz a jövőben, akkor a jelennek az alkotóelemeiből építkezik. Mindig van egy kontraszt, mindig van egy most, az életnek, világnak, politikának és politikai közösségnek egy jelenlegi állapota, és a kérdés, hogy mi az, amit ezzel szembeállítunk, pozitív értelemben? Mi az, ami ehhez képest jobb lenne, ha lenne, ha valahogy megvalósítható lenne? Mindenképpen ez a kontraszt létezik, és úgy létezik, hogy az utópiát a fennálló valóságnak az elemeiből kell tudni összerakni, ebből lehet megpróbálni építkezni. Nagymértékben hasonlít ez a fajta mechanizmus vagy ez a fajta modell ahhoz, amit összeesküvés elméleteknek szoktunk nevezni. Egy sor olyan elemből építkezik ez az elmélet, ami valós tényállás, de csak részigazságok jelennek meg benne, és itt van az analógia, amit az utópia kapcsán mondok, hogy részigazságokból építkezik és azokat a részigazságokat 9

aztán másképp rakja össze és lesz egy olyan elmélet, amely akár meggyőző is tud lenni. Tehát a valóság elemeiből építkezik és áll össze egy olyan kép, amely éppen ezért tud meggyőző lenni, éppen ezért tud hiteles lenni, mert olyan ismerősen cseng. Tehát hasonló a logikája az utópiának is. Az utópia is a fennálló valóságnak olyan elemeiből építkezik, amely elemek segítségével aztán megpróbálja azt „elhitetni”, hogy ez az elképzelés működni is tud, pontosan azért, mert olyan ismerősnek hangzó elemekből tevődik össze, akárcsak az összeesküvés elmélet esetében, amelyek hajlamossá teszik az emberi gondolkodást arra, hogy ezekben higgyen, hogy ezeket el tudja fogadni. Ha most egy kicsit szűkítjük az utópiáknak a széles körét, mondjuk a társadalmi, politikai töltetű utópiákra, ugyanis sokféle utópia van, mert sokféle dologról lehet képzelt állapotot megfogalmazni, és nyilván ezeken belül lehet a politikai viszonyokat nézve a tökéletes államra, az ideális államra nézve utópiákat megfogalmazni. A politikai utópiáknak az a jellegzetessége, hogy természetesen valamiféle politikai üzenetet közvetítenek. Azt az üzenetet közvetíti egy politikai utópia, például a Platóné, hogy azzal szemben, ami fennáll a politikai viszonyaink színterén, azzal szemben itt van egy egyéb, ami sokkal jobb, sokkal tökéletesebb, sokkal élhetőbb, sokkal előnyösebb feltételeket biztosít a politikai közösség tagjai számára az egész életükhöz, fejlődésükhöz. Ami még ezt árnyalja, hogy kétféle töltettel is megfogalmazódhatnak utópiák. Van két terminus specificus, van két szakkifejezés az utópiára vonatkozó gondolkodásban: az egyik a pozitív utópia, a másik a negatív utópia. A pozitív utópia alatt értelemszerűen azt értjük, hogy valamilyen szép, kívánatos, jó állapotot képzelünk el és szervezünk rendszerré. A XX. században viszont elég szép számban megjelentek az ún. negatív utópiák is. A negatív utópia viszont már nem arról szól, hogy mi lenne a jó, hogy mi lenne a kívánatos, nem egy olyan jövőt próbál leírni, ami a kívánatos, ami az elérendő, hanem arra próbál rámutatni például, hogy ha az emberiség 10

ugyanígy gazdálkodik természeti és egyéb erőforrásaival, mint ahogyan most gazdálkodik, akkor veszélybe kerül(het) az emberiség és a Föld jövője. Ez is az utópiáknak egyik válfaja. Ami a pozitív utópiákat illeti, azokat a víziókat, amelyek a politikai viszonyokra nézve is követendő példát próbálnak leírni, íme, itt van néhány klasszikus példa: egyfelől Platón államutópiája, Platón ideális állama, de a reneszánsz idején – ekkor egyébként is nagy divatja volt az utópiák írásának –, a kora újkor idején született legalább három másik utópia, a következő szerzők tollából: Thomas Morus11, Thomaso Campanella12 és Francis Bacon13 utópiája. Mindhárom egy ideális, tökéletes politikai állapotot vetít elő, és ezt teszi a platóni ideális állam is. Platón is egy ilyen utópikus köntösben prezentálja az államra vonatkozó elképzelését, amelynek során nagyon konkrétan építkezik az egyiptomi kasztrendszer elemeiből, illetve Spártának a példájából. Például Platón maga egy ideális állam tekintetében születésszabályozási nézeteket, és vagyonmeg népközösséget vall. Ezek eléggé gépiesen megtervezett rendszerek, valószínűleg ez az egyik nagy gyengéjük, hogy ez a fajta precizitás az emberi közösségekben általában nem működőképes. Az utópiának van egy olyan értelmezése is, ami egy kicsit más kontextusba helyezi ezt a kérdést és más jelentést is társít az utópiához, az utópikus gondolkodáshoz, de szintén az utópia jellegéből indul ki. Minden utópia, különösen a pozitív utópiák, valami „felforgató” dolgot tartalmaz, valami olyat, ami azt mondja, hogy a jelenlegi és fennálló politikai viszonyok között/mellett/helyett jó lenne valamit felállítani, ami ehhez képest sokkal jobb lenne. Egy más típusú politikai, társadalmi viszonyrendszert kellene életbe léptetni. Ezzel az alapgondolattal él az utópiának egy másik értelmezése is, amely Karl Mannheim nevéhez kötődik. Mannheim azt 11

Utópia Napváros 13 Új Atlantisz 12

11

mondja, hogy az utópia névvel az olyan politikai viszonyokat kell illetnünk, amelyek ténylegesen megváltoztattak fennálló politikai, társadalmi viszonyokat. Tehát minden olyan eset, minden olyan ténykedés kimeríti az utópia fogalmát, ahol valamilyen létező politikai, társadalmi rend helyébe egy másik társadalmi, politikai rend lépett. Minden új és frissen érkező politikai, társadalmi rendszerhez tartozik egy elmélet, egy ideológia, tartozik egy háttér. A Mannheim értelmezésében biztosan a szocialista ideológia egy utópia, abban az értelemben, hogy igenis megváltoztatott ténylegesen fennálló politikai, társadalmi viszonyokat, de ha ez így van és ezt a definíciót fogadjuk el, akkor ebben az értelemben azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy utópikus gondolatot jelent a liberális gondolkodás, utópiát jelent akár a demokráciának a teljes alapvetése, mert mind olyan nagyobb politikai víziók, amelyek aztán valahol, valamikor meg is lettek valósítva, konkrét politikai gyakorlattá váltak. Ha ez így van, akkor egy politikai gondolatról mindig csak utólag fogjuk tudni, hogy az utópia vagy sem. Mert ha az utópia olyan valami, ami megváltoztatott fennálló társadalmi, politikai rendeket, mindig utólag fogjuk megtudni, hogy most valamit tényleg megváltoztatott társadalmi, politikai rendeket vagy rendszert.14 Ha John Locke az 1600-as években kijelentette volna, hogy az általa leírt politikai doktrína hamarosan, mondjuk ötven éven belül Angliában gyakorlattá válik, és újabb ötven éven belül az Amerikai Egyesült Államok alapkövéül fog szolgálni, lehet, hogy őrültnek titulálták volna. Ehhez képest, valóban a klasszikus liberalizmusnak a doktrínája politikai gyakorlattá vált és Mannheim talaján nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez is utópia, hisz egy fennálló társadalmi-politikai rendet megváltoztatott és utólag azt látjuk, hogy ez ténylegesen megváltoztatott politikai viszonyokat. Igazán ez az értelmezés árnyalja egy kicsit azt, amit az utópia sztenderd-, szabványjelentése alatt értünk. 14

Karl Mannheim: Ideológia és utópia

12

A másik gondolat, amire fel kell hívni a figyelmet, az az, hogy mindig ott van a dilemma, hogy lehet-e a politikáról való gondolkodás, a politikai jelenségekről való gondolkodásunk utópikus, olyan értelemben, hogy célszerű-e az, ha olyan ideális, tökéletes viszonyokat, állapotokat, politikai viszonyokat próbálunk leírni és majdan megvalósítani, amelyek megvalósíthatatlan elméletet, ideológiát képeznek. Erre vonatkozóan két ellentétes nézőpontot vallanak a gondolkodók: az egyik tábor azt állítja, hogy az elmélet sose legyen utópia, vagyis nem jó az a fajta politikai elmélet, amely teljesen elrugaszkodik vagy elvonatkoztat a konkrét, valós politikai történésektől. Nem lehet úgy eljárni - mondják ennek a tábornak a hívei -, hogy valami fennálló politikai-társadalmi rendszerhez képest egy egészen mást, attól gyökeresen eltérő politikai rendszert próbálunk életbe léptetni. Amikor azt mondják, hogy a politikaelmélet, a politikára vonatkozó gondolkodás ne legyen utópia, akkor arra gondolnak, hogy a ténylegesen fennálló és a kívánatosként megjelölt politikai-társadalmi viszonyok ne essenek irtózatosan távol egymástól. Ellentétes álláspontot vallanak azok, akik azt állítják, hogy ha a tények nem felelnek meg az ideális, a tökéletes viszonyoknak, akkor annál rosszabb a tényeknek. Ők azok, akik azt vallják, hogy az, hogy a fennálló társadalmi-politikai állapotok rosszak, helytelenek, az még nem lehet ok arra, hogy a kívánatosnak megjelölt társadalmi-politikai állapot lényegéből, üzenetéből vegyünk el valamit, csak azért, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz a rendszerek, és könnyebben kivitelezhetőek legyenek. Mindkét típusú helyzetre találunk példát a világtörténelemben. Arra is találunk példát, hogy mi történt akkor, amikor valaki az utópikus elméleteit gyakorlatba kívánta ültetni, például Platón. De ha úgy vetjük fel a kérdést, ahogyan Mannheim teszi, akkor arra is jó példákat 13

találunk, hogy utópikusnak minősülő gondolatok pozitív értelemben hatottak és befolyásoltak adott társadalmakat, társadalmi viszonyokat.

14

POLITIKAELMÉLET ÉS EMPÍRIA. A „JÓ ÁLLAM” ” ISMÉRVEI. AUTARCHEIA ÉS SZUVERENITÁS. A KÖZJÓ Arisztotelészt a politikatudomány „megalapítójának” tekintjük. Sztageirában született, a mai Görögország területén, Kalkidiké félszigeten. Nagy Sándor makedón császár nevelője volt, ennek köszönhetően sokat utazott Európában és Ázsiában. Húsz évig volt Platón Akadémiájának tagja. Megalapítja saját akadémiáját, a „Lükeion”-t, amelyet „peripatetikus iskola”-ként is ismerünk. Perbe fogják a „demokrácia ellenségeként” államtudományi tanaiért, illetve makedón kapcsolatai miatt, és a halálos ítélet lehetősége elől ekkor Athénből Eubóiába menekül, és itt is hal majd meg. Arisztotelész

neve

nélkül

nincs

gondolkodástörténet,

és

itt

nem

csupán

a

politikatudományról beszélek, hanem úgy általában, ugyanis Arisztotelésztől számítjuk egy sor szaktudománynak a kialakulását. Arisztotelész többek között foglalkozott csillagászattal, de ha egy sor tudományágnak a történetét fellapozzuk, Arisztotelésznek a nevét gyakran fogjuk megtalálni. Arisztotelész enciklopédikus gondolkodó, politikatudományi főműve a Politika, „a polis dolgairól”, amely a politikai gondolkodás történetének egyik legnagyobb hatású alkotása. A mű keletkezéstörténetéről három fontos dolgot kell tudnunk. A Lükeionban 158 görög városállam alkotmányát gyűjtötték össze, elemzés céljából, a Politika alapját képező előadások ezek értelmezésén alapulnak (ezen alkotmányok közül az utókor számára csak az athéni maradt fenn). 15

A Lükeion „munkamódszere” induktív, empirikus és historikus, szemben a platóni Akadémiával, amelynek munkamódszere idealista és deduktív. A mű kiindulópontját a következő kérdések képezik: melyik és milyen az az állami berendezkedés, amelyik a legjobb emberi életmódot biztosítja? Melyik a legjobb államforma? A politikai kiindulópont Arisztotelésznél az, hogy nincs különbségtétel a nem tökéletes látszat-világ és a nem tökéletes autentikus világ között. Platón erről másképpen gondolkodott, és míg Platón megkettőzte a valóságot, Arisztotelész felfogását az empirikus megközelítés jellemezte. Ennek következményeképpen Arisztotelész politikaelméletében nem választja külön az ideális (utópikus) államformát, amely tökéletes, a valóságban lehetséges államformáktól, amelyek tökéletlenek. Arisztotelész számára a „tökéletes” államforma az empirikus valóságban fennálló államformák mibenlétének, illetve jobbításának/fejlesztésének szintjén keresendő. Arisztotelész a Politika című művében nem tett egyebet, minthogy fogta az abban a korban ismert városállamoknak a politikai rendszerét, illetőleg az azokat rögzítő alkotmányokat, - fontos megemlíteni, hogy a múltban ezt sok esetben írásban nem rögzítették, azonban lehetett tudni a rendszerek működési elveit - és ezeket összehasonlította. Ennek az összehasonlító módszernek az eredményeképpen vont le Arisztotelész bizonyos következtetéseket arra vonatkozóan, hogy melyik tűnik a leghelyesebb, legjobb államformának. Arisztotelész az első olyan gondolkodó, aki kételyeket, kérdőjeleket vet fel, s nála már látjuk azt a fajta gondolkodásmódot, hogy talán nincsen biztos „recept” a politikai viszonyokban. Arisztotelész érzékel már valamit abból a későbbi, komoly karriert befutó gondolatból, hogy eltérő társadalmi, földrajzi, kulturális feltételek eltérő politikai rendszereket kívánnak meg. Ezt hívja a politikatudományi, politikaelméleti szakirodalom úgy hogy politikai pluralitás, ami azt jelenti, hogy egymástól eltérő rendszerek egyidejűleg is fennállhatnak, így nincsen végérvényes 16

és tökéletes recept ezekre a dolgokra. Nem lehet azt mondani, ahogy Platón teszi, hogy az ideális államnak így meg így kell kinéznie, és ha mindenki erre törekszik, csak jól járhatunk. Arisztotelész, Platóntól eltérően, nem az „ideális” munkamegosztásból vezeti le az államot, hanem a természet rendjéből, márpedig a politikai közösség természetszerű létezéséből, a különböző társadalmi kötelékekből (férfi-nő, háznép, falu), melyekből a természet rendje szerint alakult ki a legmagasabb rendű közösségi forma, a polisz.15 Arisztotelész gondolkodásában az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény, és természetes képességeinek kibontakozása a városállami léthez van kötve. Az ember rá van utalva egy közösségre, éppen ezért az államon kívül nem is képes államon kívüli emberi életet folytatni.16 Az ember és állam ilyen viszonyának a felfogása a korabeli görög kultúrában evidencia; a klasszikus görög filozófia tézise szerint az ember városlakó (politikai) állat. Arisztotelész a jó állam ismérveit öt tézisben határozta meg. Az első tézise az államformára vonatkozik. Az államformák közül a politeiá-t tartja a megfelelő államformának, amelyre a középosztály uralma jellemző; ez utóbbi jelenti a stabilitás garanciáját, ugyanis ha nincs középosztály, akkor könnyen létrejöhet oligarchia, demokrácia vagy türannisz. Arisztotelész szerint a jó államban fellelhető a stabilitás, az igazságosság,17 mai megfogalmazásban a szolidaritás, és a jó állam biztosítja az egyéni boldogsághoz (talán inkább a boldoguláshoz?) megfelelő körülményeket és feltételeket, azaz az önmegvalósítás lehetőségét. Elgondolása szerint nem egy ideális, eszményi államot kell keresni, hanem azokat a politikai berendezkedéseket (rendszereket), amelyek a fent említett feltételeket biztosítják állampolgáraik számára. Teljesen mindegy, hogy alkotmányos monarchiáról, köztársaságról vagy egyéb 15

Arisztotelész: Politika Uo. 17 V.ö.: Arisztotelész, é.n..:9. „ (...) az igazságosság az állami életben gyökerezik; mert a jog nem más, mint az állami közösség rendje, márpedig a jog szabja meg az igazságot.” 16

17

politikai rendszerről beszélünk, ha a fent említett feltételek teljesülnek, az adott állam jónak tekinthető. Ezen logika alapján Arisztotelész az egyes államformákat egy ún. „hatos osztatú” államtipológiába strukturálja.18 A felosztás kritériumai a következők: (1) a hatalmon lévők száma: egy, kevesek vagy többség, illetve (2) a kormányzás vezérelvei: közérdek vagy magánérdek, helyes vagy „korcs” (romlott/helytelen) államformák. A lehetséges államformák a következők: a királyság, amely egyeduralmat jelent, ennek rossz formája a türannisz. Előbbi a közérdek, utóbbi a magánérdeket helyezi előtérbe. Az arisztokrácia a kevesek, a vagyonosok uralma, ennek rossz formája az oligarchia. A politeia a sokak uralma, vagyis a népuralom, ennek helytelen formája a demokrácia. Előbbi a közérdeket helyezi előtérbe, utóbbi a vagyontalan szabadok uralmát jelenti.

18 A helyes és a helytelen államformák Arisztotelésznél a következők: „Szokás szerint azt a monarchiát, amely a közérdekre tekintettel van, királyságnak, azt a kormányzatot, amely keveseknek, de egynél többnek adja a hatalmat, arisztokráciának (akár azért, mert itt a legjobbak uralkodnak, akár mert benne minden úgy történik, amint a városállam és annak tagjai szempontjából a legjobb); végre mikor a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdekében, azt valamennyi alkotmány közös nevével politeiának nevezzük, (S ez rendjén is van: mivel lehetséges, hogy egy vagy néhány ember erényeivel kitűnik; de ha számuk nagyobb, ez már nehéz annak, aki az erény szempontjából a tökéletességet akarja elérni, s még leginkább a harciasságtól várhatjuk ezt, mert hiszen ez szokott a tömegben megnyilvánulni; ezért az ilyen alkotmányban a legfőbb hatalmat a harcosok gyakorolják, s mindazok részesülnek benne, akiknek kezében fegyver van. Az említett alkotmányok korcs alakjai pedig: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az arisztokráciáé az oligarchia, és a politeiáé a demokrácia. A türannisz olyan monarchia, mely csak az egyeduralkodó érdekéért van, míg az oligarchia a vagyonosok, a demokrácia pedig a vagyontalanok érdekéért: a közösség érdekéhez egyik sem igazodik. ” Arisztotelész, é.n.: 92-93..

18

A

hatalmat Közérdek

Magánérdek

gyakorlók száma

(KÖZÖSSÉG)

(EGYÉN)

Mennyiség

Helyes államforma

Rossz államforma

LEGITIM

ILLEGITIM

(TÖRVÉNYES)

(TÖRVÉNY

Minőség

NÉLKÜLI)

Egy

Monarchia

Türannisz

Kevesek

Arisztokrácia

Oligarchia

Sok

Politeia

Demokrácia

A táblázat az ún. hatos osztatú államtipológiát tartalmazza.19

A Platón által korábban rossznak minősített államformák (vagyis a türannisz, az oligarchia és a demokrácia) egyike sem jelent tehát egy stabil kormányzati formát20, mindhárom magában hordozza az instabilitás veszélyét. A rossz, illegitim államformákra a következőek jellemzőek: a türanniszra zsarnoki önkényuralom, katonai diktatúra, fegyveres erőszak jellemző; következésképpen: instabil a hatalom megtartását tekintve. Az oligarchia a gazdag polgárok uralma, melyre haszonlesés, megvesztegetés, korrupció jellemző, következésképpen ez is instabil. A demokrácia:

19

Forrás: Németh György: A görög polisvilág államai Arisztotelésznél az alkotmány és a kormányzat a következőket jelenti: „Az alkotmány ugyanis a városállam rendje, tekintettel a különböző hivatalokra és elsősorban a hivatalt gyakorlóra. A kormányzat mindenütt a városállam fölött áll, és a kormányzás az alkotmány.” Arisztotelész, é.n.: 90. 20

19

tömeguralom, féktelen szabadság, a csőcselék uralma (ochlokrácia), az osztályuralom egyik formája (rossz osztály uralma), ennek okán ez is instabil. A türannisz esetén az egyeduralkodó, a totalitárius vezető a fegyverek, titkosszolgálatok, valamint a katonaság erejével tartja fent és birtokolja a hatalmat. Ez a nép akarata ellenében történő hatalomfenntartás, vagyis előbb-utóbb konfliktusba, polgárháborúba vagy forradalmakba torkollik a rendszer.21 Az oligarchia pénzügyi differenciálódást, cenzust jelent, amely következtében két réteg alakul ki: az abszolút vagyonosak, vagyis az oligarchák és a nép többi része. Ez önmagában egy erős és potenciális konfliktusforrás, mert a vagyontalanok előbb-utóbb dühösek lesznek, hogy az oligarchia, mint a saját pénzügyi hatalmának fenntartására koncentráló réteg, birtokolja a politikai hatalmat és valószínű, hogy hasonló következményeket vált ki a rendszer, mint a türannisz esetében.22 Az Arisztotelész és Platón által használt demokrácia (ochlokrácia) a tömeg, a csőcselék, a megfelelő politikai jártassággal és képzettséggel nem rendelkező tömegnek a közvetlen uralma.23 Tehát egy olyan olyan társaságnak, népességnek kerül a kezébe a politikai hatalom, aki egész egyszerűen nem tud ezzel élni, nincs a megfelelő kompetenciák birtokában, hogy megfelelően kezelni tudja. A kompetenciahiány természetesen nem kell feltétlenül csőcseléket is jelentsen, jó példa erre a Román Demokratikus Konvenció24 esete Romániában, illetve az 1996-

21

„A türannisz (...) monarchia, amely az állami közösségen zsarnokoskodik (...).” Arisztotelész, é.n.: 93., illetve u.o: 144-148. „ (...) az oligarchiában pedig a vagyonosok gyakorolják az államvezetést (...).”Arisztotelész, é.n.:93., illetve v.ö. u.o..: 135138., 168 23 „ a demokráciában viszont (...) nem a nagy vagyonok birtokosai gyakorolják a főhatalmat, hanem a vagyontalanok.” Arisztotelész, é.n.:93. 24 Convenţia Democrată Română: 1991-ben alakult, tagjai pártok és civil szervezetek voltak: Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt (Partidul Naţional Creştin Democrat Ţărănist), Nemzeti Liberális Párt (Partidul Naţional Liberal), Romániai Magyar Demokrata Szövetség (Uniunea Democrată Maghiară din România), Nemzeti Liberális Párt – Demokratikus Konvenció (Partidul Naţional Liberal-Convenţia Democrată ), Nemzeti Liberális Párt – Fiatal szárny (Partidul Naţional Liberal- Aripa Tânără), Román Szociáldemokrata Párt (Partidul Social Democrat Român), Román Környezetvédő Párt (Partidul Ecologist Român), Civil 22

20

2000 között az Emil Constantinescu által vezetett kormány. Ez tipikus példája annak, amikor a megfelelő közigazgatási és politikai jártassággal nem rendelkező emberek kezébe került egy ország politikai vezetése, vagyis a hatalom. Arisztotelész szerint ez a három államforma ugyanakkor illegitim is, legalábbis az első kettő esetében elmondható, hogy a hatalmon levők nem tudják maguk mögött a nép, a teljes politikai közösség támogatását. A demokráciában elvileg rendelkeznek a nép támogatásával, ám ennek a kormányzati formának is megvannak a veszélyei: ugyanis ez a rossz osztály uralmának az esete, amikor nem azok vezetnek, akiknek vezetni kellene. Arisztotelész a hat államformát nem statikusnak, hanem dinamikusan változónak tekintette. Arisztotelész azt állítja, miután megvizsgálta azt a 158 görög városállam alkotmányát, hogy azok a jobban működő államok, ahol a középosztály a társadalom, vagyis a polgárok legszélesebb körét adja. Napjainkban is rendszeresen hallunk vagy olvasunk arról a médiában és máshol, hogy mennyire fontos a középosztály egy adott államban, egy adott politikai közösségben. A gazdasági- és a politikai elméletek azt mondják, hogy valamennyi államban minden eszközzel arra kell törekedni, hogy minél szélesebb legyen a politikai és gazdasági értelemben vett középosztály, s hogy csökkenteni kell a nagy társadalmi különbségeket. Ugyanis a középosztály azt is implikálja, hogy nagyjából egyforma politikai kultúrában és vagyoni viszonyokban, életközösségi viszonyokban élnek az érintettek, ez pedig a politikai stabilitás garanciája.

Szövetség/Együttműködés Pártja (Partidul Alianţa Civică), Román Környezetvédő Szövetség (Federaţia Ecologistă din România) és Románia Alternatívája Szövetség (Partidul Alternativa României). A Román Nemzeti Demokratikus Konvenció 1996-2000 között volt kormányzati pozícióban, öt pártból álló koalíciót jelentett ez: PNTCD-PNL-PD-PSDR-RMDSZ. A négyéves kormányzati ciklusban gyakoriak voltak a kormányválságok, három kormányváltás következett be: az elsőt Victor Ciorbea, a másodikat Radu Vasile, a harmadikat Mugur Isărescu vezette.

21

Mit jelent a politikai stabilitás? Minden polgárnak elvárása, hogy békés, nyugodt, kiszámítható, valamint élhető politikai viszonyok között élhesse életét. A képviseleti demokráciáknak ez az egyik óriási előnye: bár a hatalom birtokosai változnak, de maga a politikai rendszer stabil, kiszámítható, és ennek köszönhetően előre lehet tervezni. Arisztotelész helyesen fogalmazta meg, hogy a stabilitás garanciája a vagyoni cenzus. Azonban azt is kiemeli, hogy minél kisebb kell legyen az a differencia, amely vagyoni szempontból elválasztja a társadalom különböző rétegeit. Az a politikai-társadalmi struktúra vezet stabilitáshoz, ahol nem túl nagyok a vagyoni különbségek, azaz erős középosztály van. Ez azt a réteget fedi le, amely nem is túl gazdag, de egy teljesen elfogadható, korrekt életszínvonalon él. Pontosítva: olyan kell legyen gazdasági szempontból a társadalom struktúrája, hogy van egy szűkebb, igen vagyonos gazdasági, pénzügyi elit csoport, valamint egy széles középosztály és egy vékony elszegényedett, vagyontalan réteg. Ha azok vannak sokan, akik hasonló vagyonnal rendelkeznek, akkor nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy polgári forradalmak, mozgalmak következnek be. Ez az egyik alapvető logikája, fontossága annak a bizonyos középosztálynak: magában hordozza a politikai stabilitásnak a lehetőségét. Arisztotelész második tézise az, hogy az adott állam

Sovereignty in its simplest sense, is the principle of absolute and unlimited power. However a distinction is commonly made between legal sovereignty and political sovereignty. Legal sovereignty refers to supreme legal authority; that is, an

fenntartásához

önmagában

unchallengeable right to demand compliance, as defined by law. Political sovereignty, in contrast, refers to unlimited political power; that is, the ability to commend obedience,

elegendő kell legyen. Az Arisztotelész

által

megfogalmazott autarkeia25

which is typically ensured by a monopoly of coercive force. The term sovereignty is used in two distinct though related senses, usually understood as external sovereignty and internal sovereignty. External sovereignty relates to a state’s place in the international order and its capacity to act as an independent and autonomous entity. This is what is meant by terms such as `national sovereignty` and ` sovereign state`.Internal sovereignty is the notion of a supreme power/authority within the state, located in the body that makes

decisions that are binding on all citizens, groups and institutions within the state’s „ (...) A városállam tehát nem egyéb, mint a nemzetiségeknek és falvaknak társulása a tökéletesség és az autarkeia céljából, ez territorial boundaries. This is how the term is used in cases such as `parliamentary meg, mint mondom, a boldog és erényes élet.” Arisztotelész, é.n.:97., illetve v.ö.: Arisztotelész, é.n.: 7. 25

22 sovereignty` and `popular sovereignty`. Forrás: Key concepts in politics, (ed.: Andrew Heywood), Palgrave Macmillan, London, 2001, p.37.

nem más, mint az önmaga számára elégséges önfenntartó, a külső tényezőkre nem ráutalt állam. Ezzel Arisztotelész szintén egy későbbi fejleményt vetít előre, ami az állami szuverenitás gondolatát jelenti. Mit jelent a szuverenitás, egy adott állam szuverenitása? A legtöbb európai uniós tagállam alkotmánya le is írja ezt a szót, hogy az adott állam szuverén. Ez azt jelenti, hogy nincs alávetve más államoknak, nincs belehelyezve egy hierarchiális politikai viszonyrendszerbe, vagyis független. Arisztotelész autarkeia-fogalma ezt a függetlenséget gazdasági síkra is kiterjeszti, azt mondván, hogy az az igazán kívánatos, ha gazdasági viszonyaiban is független tud maradni a városállam, vagyis önmaga fenn tudja tartani a lakosságát, az államon belül zajló tevékenységeket, munkaeloszlással, kereskedelmi hálózattal, stb., mert minden gazdasági függőség valahol politikai síkon is megmutatja a hatását. Például Romániában a Ceauşescu-rezsim alatt abszolút határozott célkitűzés volt, hogy az ország teljesen független legyen az 1980-as évek közepére, végére, minden gazdasági vonatkozásban. Vagyis minden, ami Romániában felhasználódik, megevődik, megivódik, azt Romániában termeljék meg. 1989 előtt az ország államadóssága nulla is volt, sőt pénze volt kint más államoknál, mint például Líbiában. Hozzá kell tenni, hogy manapság nem így gondolkodnak az államok, mivel nem lehet másképp tenni, be kell engedni a multinacionális cégeket az országba. Az állami szuverenitás napjainkban kétféle lehet: külső szuverenitás és belső szuverenitás. Az állam belsőleg szuverén, ha teljes fennhatósága, szabadsága és hatalma van a belső viszonyokban. Ez azt jelenti, hogy szuverén az az állam, amelynek az alkotmány és a törvény által előírt szabályok keretén belül, belügyeibe külső tényezők (ezek lehetnek pl. különböző események, nemzetközi szervezetek, államok, stb.) nem szólhatnak bele. A külső szuverenitás azt jelenti, hogy az államnak jogában áll, és csakis kizárólag neki áll jogában, 23

nemzetközi, államközi szerződéseket kötni. Államközi szerződésekben lemondhat az állam bizonyos típusú szuverenitásról, vagyis elfogadhat bizonyos nemzetközi előírásokat/szabályokat. Erre jó példa az Európai Unióhoz való csatlakozás, amely esetén tudatosan, szándékosan lemondtak a csatlakozó államok szuverenitásuk egyik részéről. Az Európai Unió logikája azt mondja, hogy az összes uniós tagállam jogrendszere egyforma kell legyen, amikor a csatlakozási szerződést aláírja a csatlakozó állam. Ez azt is jelenti, hogy nem lehet arra hivatkozni, hogy az állam szuverén a saját határain belül érvényesített törvények tekintetében. A csatlakozó állam elfogadta azt a játékszabályt, hogy ugyan rendelkezik szuverenitással, de ezek a törvények, pontosan a szuverén döntése alapján, nem térhetnek el azoktól, amelyek az egységes európai térségeket szabályozzák. Az arisztotelészi jó állam harmadik ismérve az, hogy az autarkeia biztosítása végett a népességnek, illetve a földterületnek bizonyos minimumával rendelkezik, vagyis egy állam akkor lehet teljesen független és akkor lehet képes funkciónak az ellátására, ha rendelkezik egy akkora területi kiterjedéssel és egy olyan populációval, amelynek talaján állva ezek a feladatok elvégezhetők. Arisztotelész szerint jó az az állam, amely a lakosságnak és a földterületnek egy minimumával rendelkezik, amely azt jelenti, hogy mind a földterület, mind a lakosság eléri azt a „tömeget”, amely egy egészséges munkamegosztást, egy egészséges együttműködést tesz lehetővé. Egy kis sarkítással példaként tekinthetjük az ókori görög városállamok egyikét, egy olyant, amelyeknek lakossága körülbelül ötszáz fő volt. Nos, ez esetben rabszolgákra, vagyis mai terminussal élve importra szorult az illető városállam, ha mondjuk ezer ember volt szükséges, hogy megművelje a körülötte fekvő földterületeket. A szuverén államtan a XX-XXI. században kimondja, hogy az államnak rendelkeznie kell területtel és lakossággal, mert nincs olyan állam, amelynek nincs területe és lakossága. 24

A jó állam negyedik ismérve, hogy célja tagjainak boldogsága és java, vagyis tevékenységét a közérdek, illetve a közjó érdekében folytatja. Másképpen: a politikai közösségek legfőbb szervező elve, vagy a politikai gyakorlat legfőbb célkitűzése az úgynevezett közjó kell legyen.26 A közjó alatt a köztársaság számára megfogalmazott politikai vagy egyéb természetű közösségi célokat értjük. Arisztotelész azt mondja, az államot a közjavak felé való törekvésnek kell irányítania és számára a közjó egybeesik a hagyományos értelemben vett erkölcsi kategóriával, azzal a jóval, ami erény- és erkölcsközpontúvá teszi politikai gondolkodását. A közjó, mint olyan, a különböző ideológiákban többféleképpen jelenik meg. Az ideológiák mindenképpen valamilyen módon állást foglalnak a közjó kérdésében. Itt van egy különbség, differencia, amely a közjó fogalmában rejlik, pontosabban annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy pontosan mit fed a közjó? A konzervatív és a liberális ideológia például nagyon eltérő válaszokat fogalmaz meg erre a kérdésre. A konzervatív ideológia azt mondja, hogy az államnak szabad, kell és kötelessége bizonyos fajta közösségi javakat, értékeket, célokat megfogalmazni és ezeknek a céloknak a teljes politikai közösséget alávetni. Ezzel szemben a liberális ideológia azt mondja, hogy ilyen konkrét célokat megfogalmazni nem szabad, mert a közjó a liberális felfogásban éppen azt jelenti, hogy hagyjuk az embereket szabadon menni a saját életpályájukon, hiszen minden ember meg tudja fogalmazni saját magának, hogy mi az ő java, mi jó neki, mit akar elérni, hogyan szeretne boldogulni, hogyan lesz ő boldog, hogy képzeli az életét, és mindent megtehet ennek elérése érdekében, addig a pontig, amíg másoknak a hasonló jogát vagy szabadságát nem korlátozza. A közjó maga a verseny: hagynunk kell a gazdasági társaságokat és az embereket, hogy versengjenek egymással. 26

V.ö: Arisztotelész, é.n.:5.

25

A konzervatív ideológia akár értékek szintjén is felmutat szempontokat, követendő értékeket az államban. A konzervativizmus az az ideológia, amely olyan értékek mentén szerveződik, mint a hagyomány, történelem, tradíció, család, közösségi értékek, s azt mondja, hogy pontosan annak érdekében, hogy ezeket az értékeket továbbra is fenn tudjuk tartani, és védeni tudjuk, nagyon fontos, hogy közös javakat fogalmazzunk meg, olyan javakat, amelyek összhangban vannak ezekkel az értékekkel. Ezek olyan értékek, amelyek mindenki számára egyformán kívánatosak és elvártak. Általában az olyan államokban, ahol konzervatív ideológiát képvisel a kurrens hatalom, meg szoktak jelenni például az államvallásoknak kikiáltott vallási konstrukciók, mert felfogásukban ez a köz javát szolgáló dolog. Ilyen volt ugyanakkor KözépKelet-Európai államainak az Európai Unióhoz való csatlakozási logikája is, még akkor is, ha ez nem egy konzervatív talajból fakadt: azt kiáltotta ki a 1989 utáni politikai hatalmak, államok sora, hogy a csatlakozás olyan közös cél, közjó, amely mindent felülír. Nem számított akkor se a kölcsön, se a pénzügyi rendszer, se a törvények módosítása, csak érjük el ezt a célt. Tisztességesebb

helyeken

komolyabb

népszavazások

voltak,

ahol

azt

kérdezték

az

állampolgároktól, hogy szerintük ez közérdek vagy sem, nem csak a kormányzat döntött a kérdésben. Az állam célja tagjainak boldogsága és java. Amikor azt mondjuk, hogy élhető körülményeket, elfogadható életszínvonalat, méltányosságot kérünk, ezzel azt mondjuk, hogy az államnak arra kell törekednie, hogy a mi céljaink, a mi érdekeink, a mi gyarapodásunk, boldogságunk számára ne lépjen fel korlátozóként. Egyszerűbben: az állam ne szóljon bele, de ugyanakkor biztosítsa annak kereteit, hogy tagjai az önmegvalósítást, törekvéseiket elérhessék. Az ötödik ismérv a helyes vagy a jó állam definícióinak a sorában az, hogy az államban, ennek felépítését tekintve, a politikai hatalmat, illetve a politikai hatalom gyakorlásának 26

mechanizmusát három alapvető részre kívánatos osztani. Arisztotelész úgy nevezi őket, hogy tanácskozó, végrehajtó és igazságszolgáltató részek. Az első, a tanácskozó rész, a törvényhozással és külpolitikával foglalkozik, a második a végrehajtó hatalom, amelynek feladata a törvények érvényre juttatása, a harmadik hatalmi ág pedig a bírói hatalom, amelynek feladata a döntéshozatal vitás ügyekben Arisztotelész ezen felismerése már előrevetíti vagy lefekteti a hatalommegosztás későbbi doktrínájának az alapjait. Azt szeretném tudatosítani, hogy a hatalommegosztás elmélete tulajdonképpen milyen gyökerekre nyúlik vissza, el egészen Arisztotelészig, s azt szeretném tisztázni, hogy ez mit is jelent, illetve mit kezdünk a hatalommegosztás doktrínájával, mert ez – akárcsak az utópia – napjainkban is jelen van a politikai viszonyainkban. Talán a hatalommegosztás doktrínája jóval hatékonyabban és jóval gyakrabban befolyásolja a mindennapi politikai cselekvéseinket, és ezek kereteit, mozgásterét, illetőleg ez a doktrína szabályozza a jogainkkal való élés, a jogaink érvényesítésének a lehetőségeit is. A hatalommegosztás doktrínája lesz az, amelyik a gyakorlatban is működőképessé teszi az emberjogi rendszert, első fokon lehetővé teszi, hogy mi ezekkel a jogokkal ténylegesen és valóságosan rendelkezzünk, „élni” tudjunk, és ha jogsérelem ér, azt panaszolni vagy kijavítani tudjuk. Arisztotelész politikaelmélete nagy hatást gyakorolt a politikai gondolkodásra, hiszen nála olvashatunk először az államformák osztályozásáról; a harmonikus egyensúly elvéről, ami a „középosztály” fontosságát jelenti; a hatalommegosztásról; illetve a „kevert államformák”-ról. Továbbá mindmáig érvényes a politikai közösség mibenléte és az egyén jóléte közötti szoros kapcsolat gondolata; a közjó fontossága, és első ízben fogalmazza meg, hogy az állampolgárok aktív résztvevői kell legyenek a politikai életnek. 27

Arisztotelész gondolatait a következőképpen foglalhatjuk össze: „Arisztotelész az embert zoón politikon-nak („állami életre hivatott élőlénynek”) nevezi. Ezzel arra utal, hogy az ember társadalmisága természettől fogva az államban való létre irányul. Csak az államban érheti el az emberiség az önállóságnak (autarkeia) azt a fokát, amely lehetővé teszi, hogy az egyes ember a közösségben és a társadalomban megvalósítsa önmagát.27 Ilyenformán az állam össztársadalom, amelynek hatékonyan és átfogóan biztosítania kell polgárai önmegvalósításának feltételeit. Az állam célja, hogy polgárai számára általánosan biztosítsa a közjót. Ennek érdekében a legfőbb hatalmi erő az állam kezében van, s ezt a hatalmat a törvényhozás (legiszlatív testület), a kormányzat (végrehajtó szerv) és az igazságszolgáltatás (jog) útján gyakorolja. (...) Arisztotelész abban látja az állam fő feladatát, hogy a törvények igazságossága révén lehetővé tegye polgárai minden szempontból jó életét.”28

27 28

V.ö.: Arisztotelész, é.n..: 7-8.: „ (...) a végső cél, vagyis a legfőbb jó: az autarkeia, ami a végső cél és a legfőbb jó egyaránt.” Anzenbacher, 2001: 283-284.

28

A HATALOMMEGOSZTÁS ELVE. A „RÉGI” ÉS „ÚJ” HATALMI ÁGAK. A „CHECKS AND BALANCES” RENDSZER Történetileg legelőszőr a hatalommegosztásnak valamilyen igényének megjelenését Arisztotelésztől számítjuk, amely i.e. a IV. században fogalmazódott meg. Nem arról van szó, hogy az antik görög demokráciákban a hatalommegosztás elve politikai gyakorlat lett volna, vagy a hatalommegosztáson alapuló politikai intézményrendszer létezett volna, hanem arról van szó, hogy már ebben a korai időpontban, az i.e. III-IV. i században felismerték, pontosabban Arisztotelész leírja a Politika című munkájában, hogy csakis ott lesz egészséges politikai hatalom, ahol ez a hatalom különböző intézményekbe, hatalmi centrumokba van elosztva.29 Maga a hatalommegosztás doktrínája egy folyamatnak az eredménye, amely valahol elindul, jelesen Arisztotelésznél, az ő gondolkodásában megjelenik erre az igény, aztán valahol a kora újkorban Montesquieu-nél megfogalmazódik a hatalommegosztás elvének első nagy elmélete, hogy aztán végül is a hatalommegosztásnak az igazán klasszikus doktrínáját az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya tartalmazza. Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányában nemcsak a három nagy hatalmi ágnak a kifejtésére, vagy annak az alkotmányos rögzítésére kerül sor, hanem arra is, hogy mely intézményekben és mely mechanizmusokban érvényesül az a hatalmi egyensúly, amely minden polgár érdekei szolgálja, s melyet azóta is a „fékek és egyensúlyok” (checks and balances) nevet viseli.30

29 30

Arisztotelész, Politika, szöveghely A.E.Á Alkotmánya, szöveghely

29

Baron de Montesquieu, bárói címéből származó megnevezésével vált ismertté, igazi neve Charles-Louis de Secondat, aki roppant vagyonos, gazdag ember volt. Tudós volt, politikai és filozófiai gondolkodó, és kiváló író. Nemcsak a politikaelméletben tartjuk számon az ő nevét, hanem általában a világirodalomban is: ő teremtette meg az esszének a műfaját, amely rövidebb, szabad írás, és amely tartalmazhat egy gondolatmenetet, egy eszmefuttatást nagyon közérthető és olvasható formában. Azt a műfajt teremtette meg, amely a tudományos értekezéseket, a traktatusokat olvashatóbbá tette, más a hangvétele, más a stílusa. Emellett a levélregény műfajának is a megteremtője, a Perzsa levelek című munkája fontos része a világirodalomnak: egy perzsa és egy francia úriember levélváltását tartalmazza, ahol a perzsa úriember gondolatain keresztül le van írva gyakorlatilag a teljes francia világ, világnézet, élet, ahogyan azt egy perzsa látja. A Montesquieu-i definíció szerint „hogy a hatalommal ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak”. Tehát a hatalommegosztásnak azt kell jelentenie, és azt jelenti, hogy a hatalmat, a hatalom gyakorlását olyan intézmények, politikai szereplők közt osztjuk szét, akik valóban birtokosai bizonyos típusú hatalomnak, valóban vannak jogosítványaik és kompetenciáik, oda lehet adni nekik a hatalommegosztás nevében a kontroll funkciókat. Montesquieu nagy hatással volt a francia forradalomra. Az 1789-es Francia Nemzetgyűlés emberi és polgári jogokról szóló Nyilatkozatának egyik alapgondolata – „minden közösségnek, amelyben nincsen biztosítva a hatalmi ágak szétválasztása, és nincsenek

30

biztonságban a jogok, alkotmányra van szüksége” – annak következménye, hogy Montesquieu műveit olvasták kortársai.31 A hatalmi ágak egyensúlyának elve az, hogy mindhárom hatalmi ág azonos „erőt” képvisel. A főhatalom túlkapásait az államhatalmi ágak szétválasztása korlátozza. „A hatalmat csak egy másik hatalom korlátozhatja és ellenőrizheti.”32

Azok a törvények jók, melyek összhangban vannak ezekkel a feltételekkel (legitimitás).33 A következtetés az, hogy minden politikai rendnek, rendszernek van legitimitása – ha a szabadság biztosítására törekszik. Feladata pedig a hatalom gyakorlásának jobb megszervezése, a szabadság maximális biztosítása, vagyis szükséges a reform. A törvények szelleméről című alkotása – Montesquieu politikaelméleti főműve – 1748ban született meg, amely után negyven évre kitör a francia forradalom. Montesquieu ebben a művében az ember politikai tapasztalatának sokféleségét hangsúlyozza, vagyis a pluralitás elvét. „Az emberiség göcsörtös fájából sohasem csináltak egyenes dolgot.”34 A természeti törvény (ész, értelem) azonos, de a politika különböző változatainak okai a különböző realitások, sajátosságok, mint pl. a nemzeti, a történelmi, a természeti, a földrajzi, a vallási, a szokásjogi, a gazdasági, az éghajlati, stb. Tehát a törvényeket természeti és társadalmi feltételek együttesen határozzák meg, ez a történelmi szemlélet, és a fentiek alkotják a „törvények szellemét.” A módszer, amelyet használt a mű megírásakor, szociológiai módszer; „hatalomszociológia”-nak nevezik.

31

1789-es Francia Nemzetgyűlés Nyilatkozata az emberi és polgári jogokról, XVI. Cikkely. Montesquieu 33 Vö: Berlin, Isaiah 34 Vö: Kant/Collingwood/ Berlin 32

31

Az Amerikai Egyesült Államok alapító atyái, Thomas Jefferson, George Washington, James Madison, és társaik mindannyian hűséges olvasói voltak Montesquieu-nek, aki Arisztotelészhez hasonlóan azt mondja, hogy nem a legjobb államformát kell keresni, hanem azt az államformát, amelyik a legnagyobb és legjobb szabadságot biztosítja állampolgárai számára. Vagyis ugyanazt az elvet hirdeti, vallja, amelyet Arisztotelész is megfogalmazott: ne az ideálist, ne az eszményit keressük, hanem nézzük meg az empíriában, a tapasztalatban az egyes politikai rendszereket és azt kiáltsuk ki úgymond a legjobbnak, amelyek ezek közül a polgárai számára a legnagyobb szabadságot biztosítja. Vagy nézzük meg, hogy ezek közül melyik alakítható át a legkönnyebben, leghatékonyabban valami olyanná, amely a polgárai számára a legnagyobb szabadságot biztosítja. Arra a kérdésre, hogy mivel lehet átalakítani egy ilyen rendszert, megszületett a hatalommegosztás elve, amelynek célja, végső funkciója, hogy az állampolgári szabadságokat biztosítsa és garantálja. Hiába deklaráljuk, hogy minden állampolgár egyenlő és hasonló jogokkal rendelkezik, ha nincs meg ezeknek a szabadságjogoknak az intézményi és normatív, törvényes, jogi garanciája. Ellenkező esetben nincs, ami korlátozza bármelyik hatalom gyakorlóját, hogy ne éljen vissza a polgárai szabadságával. Szükség van bizonyos fékekre az egyensúly elérése érdekében. Ennek gyakorlati megvalósulását/megvalósítását első ízben az Amerikai Egyesült Államokban figyelhetjük meg. Az Amerikai Egyesült Államok politikai rendszere a Kongresszusból, a Legfelsőbb Bíróságból és az Elnöki Intézményből áll, amelynek működési mechanizmusa a „fékek és egyensúlyok rendszere”, amely által megvalósul a kölcsönös ellenőrzés és egyensúly. Ezen elvek alkalmazása a szabadságot jelenti. Az amerikai alkotmányt mind a mai napig úgy nevezik, hogy a hatalom megosztásához kapcsolódó fékek és egyensúlyok rendszere (checks and balances). 32

Romániában a hatalommegosztás elvének a kimondása 2003-ban történt az Alkotmány módosításával, azóta számon lehet kérni a hatalommegosztás elvének alkalmazását a román államon. A parlamentáris demokráciákban a hatalmi ágak a Parlament, a Kormány és a Bíróság. Romániában ez az elv a 2003-ban elfogadott Alkotmány 1. szakasz 4. cikkelyében szerepel.35 A klasszikus hatalmi ágak a következők: a törvényhozó hatalom, a végrehajtó hatalom, és az igazságszolgáltató hatalom, ez az a három klasszikus hatalmi ág, amelyet Arisztotelész a Politikában már kodifikál. Intézményekre vetítve: a törvényhozó hatalom a Parlament, a végrehajtó hatalom a Kormány, a bírói hatalom a Bíróság. Ezek a hatalmi ágak a következő jellemzőkkel bírnak: „hatalmi intézményként” lehetőségük van a közvetlen politikai cselekvésre; kontrollmechanizmusaik vannak egymás politikai cselekvésére nézve; működésüket az alkotmány és a törvények biztosítják, törvénybe foglalt garanciák alapján. A végrehajtó hatalom azt jelenti, hogy a törvényhozó hatalom által megszabott, előírt törvényeknek a végrehajtását kell felügyelnie, a bírói hatalom pedig azokban az esetekben illetékes, ahol konfliktus adódik, akár a hatalmi ágak között, akár az ágak részéről valamelyik állampolgár irányában. Montesquieu a hatalommegosztás elvét a következőképpen fogalmazza meg: „hogy a hatalommal, ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elnevezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak”.36 Vagyis, akkor fog helyesen és érdemben működőképessé válni a politikai intézményrendszer, hogyha meg van osztva a hatalom: törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalomra. Azonban az sem működik, hogy ez a három hatalmi ág valahol egymásnak alárendelt viszonyban legyen, ez kizárólag csak akkor működik, 35

Románia Alkotmánya, forrás: A Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Természettudományi és Művészeti Kar, Jogtudományi Intézet hivatalos honlapja: http://jog.sapientia.ro/data/hallgatok/letoltesek/Romania_alkotmanya_HU.pdf, letöltés ideje: 2012. január 4. 36 Montesquieu: szöveghely

33

ahogy a szerző állítja: ha „hatalom szab határt a hatalomnak”, vagyis ha ezek teljesen egyenértékű hatalmi centrumok valamely politikai közösségben. Attól lesznek ezek hatalmi centrumok, hogy az adott országok alkotmányai a hatalmi ágakat tételesen kodifikálják, kimondják. Az újabb kori politikaelméleti irodalom, kiegészíti ezt a három hatalmi ágat két másikkal, ezeket nevezzük az ún. „újabb hatalmi ágaknak”. Ez elsősorban az angolszász politikai irodalomban terjedt el. A két újabb hatalmi ág a média és a civil társadalom. Hatalmi ágként kezeljük a médiát, a média alatt értve ennek a legszélesebb körét, vagyis beleértve az írott- és az elektronikus sajtót, audio-vizuális médiát, az internetet, és mindent, ami ehhez tartozik, ez lenne a negyedik hatalmi ág. Erről a „negyedik hatalmi ág” címmel születtek munkák, amelyekben azt olvashatjuk, hogy a médiának mára, a modern demokráciákban, olyan szerepe van, hogy a hatalommegosztás intézményeinek némely alapvető kritériumát kimerítik. Az ötödik hatalmi ág, amit az újabb kori irodalomban szintén „hatalmi ágként” definiálunk, az a civil szféra. Melyek a hatalmi ágak alapvető kritériumai? 1. Valami attól lesz hatalmi ág egy politikai közösségben, adott államban, hogy ezt alkotmány vagy törvény kodifikálja, kijelenti. 2. Valami attól lesz hatalmi ág, ha a hatalmat birtokolja, el tud járni, képes politikai hatalom felől érkező cselekvésekre 3. Ha van kontroll funkciója más hatalmi ágak fölött. Ennek a három kritériumnak a teljesítése szükséges, ahhoz, hogy hatalmi ágnak nevezzük, és ez a kritériumrendszer a három klasszikus hatalmi ág mindegyikére érvényes hiszen ezekről 34

elmondhatjuk, hogy a) alkotmányban rögzített, alkotmányba rögzített az is, hogy milyen kompetenciákkal bír, b) az adott politikai közösségen belül jól körülhatárolható, hogy hogyan gyakorolják ők ezt a hatalmukat, hiszen a hatalmi ágak jogosítványokkal rendelkeznek. Az újabb két hatalmi ágat kérdőjellel használjuk, mivel a korábban említett három kritériumból nem minden érvényes a média, illetőleg a civil társadalom esetében. A média esetében az, hogy kontroll mechanizmusa van, valahol a határon mozog, azáltal, hogy tematizálhat kérdéseket, azáltal, hogy leleplezheti a politika visszásságait, vagy egyebeket, ezáltal van egyféle kontroll hatása a hatalmi ágak működésére. Közvetlen hatalomgyakorlási jogköre azonban nincs. Vannak bizonyos korlátozott jogosítványai, melyeket az alkotmányok és törvények szabályoznak, pl. a sajtószabadság. Semmi esetre sem posztulálják úgy az alkotmányok a médiát, mint hatalmi ágat, mint ahogyan a másik három esetében teszik. Viszont a média reálisan befolyásolni tud politikai folyamatokat, hiszen olyan, a média által megfogalmazott történésekről van szó, pl. közzétett leleplezésekről, politikai ügyletekről, amelyek azt vonják maguk után, hogy a politikai viszonyok megváltoznak. Ebből az látszik, hogy a médiának van egy határozott kontroll funkciója. Végül a civil társadalomra nézve, ugyanez a kérdés felvetődik, hogy bír-e kontroll szerepkörrel a civil társadalom? A civil társadalom nyomásgyakorlási eszközzel, a figyelem felkeltésével, a tematizálás eszközével tud élni, ez is a kontroll funkcióhoz hozzátartozik, hiszen óvatosságra inti a politikai hatalmat gyakorlókat, de a civil társadalomnak nincsenek jogosítványai, vagyis nincs közvetlen politikai beleszólási-, vagy döntési joga. A civil társadalmat ezen kívül nem definiálják az alkotmányok és törvények, mint hatalmi ágat. Mint ahogyan az előbb is láthattuk, a modern jogállamokban bővül a klasszikus hármas felosztása a hatalmi ágaknak. A klasszikus hatalmi ágakon kívül beszélhetünk a köztársasági 35

elnökről/ az államfőről, akinek semleges kell lennie; beszélhetünk az Alkotmánybíróságról, amelynek politikailag függetlennek kell lennie; az ombudsmani intézményről, avagy a „nép ügyvédjéről”, amelynek joga van bármilyen állami szervnél kivizsgálást folytatni, a bíróságot kivéve. Továbbá ilyen intézmények még az Állami Számvevőszék, a Nemzeti Bank és a Gazdasági Versenyhivatal. Ez utóbbinak feladata, a gazdasági/kereskedelmi monopólium, vagy a kartellesedés megakadályozása, a nem lojális versenyhelyzetek panaszainak begyűjtése és intézkedések meghozatala annak megszüntetése érdekében, azaz a szabad verseny biztosítása. A három klasszikus hatalmi intézmény mellett napjainkban beszélünk a médiáról és a civil szféráról, a civil társadalomról, ezeket nevezzük az újabb hatalmi ágaknak. A média, mint a nyilvánosság őrzője, őrkutyája, amelyeknek funkciója, hogy ellenőriz, kontrollál bármilyen intézményt. Nem teljes értékű hatalmi intézmény a média: habár vannak jogosítványai, de olyan jogosítványa nincsen, hogy közvetlen módon odahasson például a végrehajtó hatalomra. Például az újságíró nem szólhat oda a kormánynak, hogy márpedig ezzel gond van, és ez így nem lesz jó. Persze használhatja eszközeit olyan módon, hogy felszólítja, hogy ha ezt nem teszitek rendbe, nyilvánosságra hozzuk a dolgokat, de ettől még nem lesz teljes értékű hatalmi ág. Ugyanis a klasszikus hatalmi ágaknak van törvényes, normatív hátterük a hatalmi ág gyakorlására, az újabb hatalmi ágaknak nincsenek ilyen jogosítványai, legalábbis törvény, alkotmány által szabályozottan. A média esetében annyit szabályoz az alkotmány, a törvény, hogy van szólásszabadság, írásszabadság, de azt nem mondja sehol, hogy felelősségre vonhatja például a Legfelsőbb Bíróság valamelyik bíráját. A civil társadalom, mint az „ötödik hatalmi ág”. Egyértelmű, hogy sem a média, sem a civil társadalom nem bír azokkal a tulajdonságokkal, illetve intézményi garanciákkal, amelyekkel a 36

hagyományos hatalmi ágak bírnak, azonban kétségtelen, hogy befolyással rendelkeznek a társadalmi-politika folyamatok fölött. Éppen ezért tekintjük őket az „újabb hatalmi ágaknak”. A civil társadalom tárgykörében klasszikussá vált szerzők John Locke, Montesquieu, Alexis

de

Jürgen

Tocqueville

Habermas

és civil

„Civil society has been defined in a variety of ways. Originally it meant a `political community`, as a society governed by law, under the authority of a state. More commonly, civil society is distinguished from the state, and is used to describe a realm of autonomous groups and associations, such as businesses, pressure groups clubs,

társadalomra

vonatkozó

gondolatait

szeretném

families and so on. It thus consists of what Edmund Burke (1729-1797) called the `little platoons`. In this sense the division between civil society and the state reflects a

ismertetni

röviden.

Ehhez

`private/public` divide; civil society encompasses institutions that are `private` in that they are independent from government and organized by individuals in pursuit of their own ends. G.W.F. Hegel (1770-1831), on the other hand, distinguished civil society not

hozzá kell tennem, hogy a

only from the state but also from the family. He viewed civil society as a sphere of

következő

whereas the state and the family are characterized by `universal altruism` and `particular

gondolatok

a

`universal egoism` in which individuals place their own interests before those of others, altruism` respectively.”

nyugati

civil

társadalomra

vonatkoznak.

Forrás: Key concepts in politics, (ed.: Andrew Heywood), Palgrave Macmillan, London, 2001, p. 17.

John Locke meghatározása jelenti a kiindulópontot, aki először használta a polgári társadalom kifejezést. Locke a természeti állapottal szemben határozta meg a polgári társadalmat.37 Montesquieu intézményi szempontból közelítette meg ezt a kérdést, a hatalommegosztás modellben tárgyalta a központi politikai hatalom és a társadalmi hálózatok, mint „közbülső testületek”38 közötti egyensúlyt. Tocqueville a „szabad egyesületek”39 fogalmát hangsúlyozta, mint egy szabad közösség garanciáját, és a civil társadalmat a politikai kultúra iskolájaként határozza meg. Hegel és Marx számára a civil szféra angol nyelven a „society minus

37

Lásd: John Locke: 1999. Montesquieu: 2000. 39 Tocqueville: 1995. 38

37

the state” fogalmát jelentette, és feltétlenül magában foglalta azt, amit mi most „gazdaságnak” neveznénk.40 Charles Taylor a civil szféra három értelmezését adja: 1. Minimális értelemben civil társadalom ott létezik, ahol vannak olyan szabad szervezetek, amelyek nem az állam fennhatósága alatt állnak. 2. Hangsúlyozottabb értelemben ott van civil társadalom, ahol a társadalom egészként képes felépíteni önmagát, képes irányítani és összehangolni tevékenységeit a szabad egyesületek által. 3. A második értelmezés alternatívájaként jelenik meg a harmadik értelmezés: beszélhetünk civil társadalomról bárhol, ahol az egyesületek összessége jelentékenyen tudja befolyásolni az állam politikáját.41 A civil társadalom – szociológiai értelmezése szerint – bizonyos típusú intézményi pluralizmust jelent, mondja Gellner.42

A szerző szerint a civil társadalom lényegét „olyan

kapcsolatok és intézmények létrehozásában (kereshetjük), amelyek rugalmasak, specifikusak és instrumentálisak - mindazonáltal messzemenően hatékonyak.”43 Az említett szerző a civil társadalmat a következőképpen határozza meg: „azoknak a nem-kormányzati intézményeknek az összessége, amelyek elég erősek ahhoz, hogy ellensúlyozzák az államhatalmat.”44 Kelet-Közép-Európában a nyugati civil társadalom ismérvei nem fedezhetőek fel, pontosabban azt is mondhatnánk, hogy a nyugati értelemben vett civil társadalom, Európának ebben a régiójában, nem létezik. Ennek több oka lehet: lehet történelmi – társadalmi – szociális politikai oka, stb. Úgy gondolom, hogy éppen emiatt Kelet-Közép-Európában más definíciókat, más értelmezést kell találnunk a civil társadalomra vonatkozóan.

40

A meghatározást a Hutchinson's Encyclopaedia-ból kölcsönöztem. Ua. lásd Hegel: 1993:310-311. Taylor: 1998:68. 42 V.ö.: Gellner:, 2004:50. 43 V.ö.: u.o:79. 44 U.o:11. 41

38

A kelet-közép-európai gondolkodásban a civil társadalom fogalmának háromfajta értelmezését találhatjuk meg, ezek speciális értelmezések, nem követik sem a klasszikus, sem a modern nyugati értelmezések módját. Elsőként azt kell megemlítenünk, hogy Kelet-KözépEurópában a civil társadalom fogalma gyakran a demokrácia szinonimájaként használatos. Másodsorban fontos szerepe van a dahrendorfi45 értelemben vett »civil kultúrának«, amely léte szükséges a civil társadalom kialakulásához, a társadalmat alkotó egyéneknek rendelkezniük kell civil kultúrával, ennek segítségével/egyenes következményeként jöhet létre a civil társadalom. Harmadsorban pedig az egyén felelősségét emeli ki a rendszer »felelőtlenségével« szemben46: „A civil társadalom tehát a felelős individuumok társulási szabadságát és képességét, a spontán alulról induló, nem kormányzati kezdeményezéseket47, továbbá a személyiséghez, a kommunikációhoz való jogokat48 foglalja magába. Ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, szükséges „az emberek közötti, valamint az intézményekbe vetett bizalom.”49 A kelet-közép-európai országokban a kilencvenes évek elején történt a pluralista demokratikus rendszerekre való áttérés, és ez lehetővé tette a civil szféra intézményi, szervezeti kibontakozását, ezt a folyamatot elemzők gyakran csak, mint „statisztikailag erős” civil társadalmat említik, amelynek jellemzője a szervezetek számának megnövekedése. Ez viszont nem jelenti szükségszerűen sem a civil társadalom részvételi arányának megnövekedését érdemi döntésekben, sem azt, hogy milyen arányban erősödött volna a politikai döntések mechanizmusának civil társadalmi kontrollja vagy befolyásolhatósága.50

45

Lásd Dahrendorf, 1994. V.ö.: Papp , 2001:105. 47 Tismăneanu, 1997: oldalszám(ok). 48 Arató , 1999:66-71. 49 Papp: u.o. 50 Miszlivetz Ferencz-Jensen, Jody: A civil társadalom metamorfózisa 1988-1999, In: Miszlivetz , évszám: 143. 46

39

Kelet-Közép-Európában Michael Walzer szerint három feltétel mellett lehet sikeres a civil társadalom. A szerző először az állam decentralizálását említi, másodszor a gazdaság társadalmisítását, és harmadszor a nacionalizmus megszelídítését a történeti identitás plurálissá tétele érdekében. A civil társadalom újszerű érzékenységet feltételez a „lokális, a sajátságos, a véletlenszerű iránt, és annak felismerését végső soron, hogy az élet minősége a részleteken múlik.”51

51

V.ö. Walzer: 1995/11:7-12.

40

ANTIK (ERÉNYKÖZPONTÚ) POLITIKAI MODELL VS. SIKERKÖZPONTÚ MODELL. AZ ANTROPOLÓGIAI PESSZIMIZMUS. A POLITIKA TERMÉSZETE A politikai gondolkodás antik modellje segítségével szeretném szemléltetni azt, amit a poliszok, városállamok, a politikai gondolkodásra való szabad reflexió jelentenek. Másfelől azt szeretném felmutatni, hogy hogyan lehet egyéb módon is gondolkodni a politikai jelenségekről, olyan módon, amely radikálisan és mélyen eltér az antikvitás politikai gondolkodásának modelljétől. Ha nagyon-nagyon röviden akarom érzékeltetni azt, hogy mit lehet tudni, vagy mit lehet gondolni ezekről a modellekről, akkor azt mondhatnám, hogy az antik modell — az, ahogyan a görögök és a görög politikai elméletírók, Platón illetve Arisztotelész gondolkodtak a politika jelenségéről —, arra egy nagy-nagy szintézist, gyűjtőfogalmat használva, minden bizonnyal elmondhatjuk, hogy erény-, etika- vagy erkölcsközpontú gondolkodásmód volt. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy úgy gondolták az antik görögök, pontosabban úgy gondolta Platón és Arisztotelész, hogy a politika az emberi etika, erkölcsösség, vagy erényesség kifejlődési területe. Következésképpen a politika maga, a politikai cselekvések, a politika világa, a politika játékszabályai hasonló módon a hagyományos erkölcsnek, a hagyományos etikának a jegyeit hordozza magán. Ezt állítja Arisztotelész, amikor azt írja, hogy az ember erkölcsi lényként való kiteljesedése, az ember erkölcsi mivolta a politikai közösség keretében jut el a legmagasabb fokra. Tehát ez az a modell, amely szerint mi, emberek, egymás között etikusan járunk el, vagy 41

próbálunk eljárni, de igazából akkor lesz teljes ez a kép, amikor a hagyományos erkölcsi kategóriák a jó, a közjó — ha lefordítjuk a politika nyelvére —, az állami szintre, a politikai közösség szintjére emelkedik, mint egy világos és határozott cél megfogalmazása. Ezzel szemben van a politikai gondolkodásnak egy másik modellje, amely már viszonylag korán megjelenik. Ez egy olyan modell, amelyik itt, ma, a XXI. században a politikai közösség bármely tagjának, bármely állampolgárnak egy gondolkodásra méltó és érdemes modell lehet. Ez a modell egészen más paraméterekre, alapokra helyezi a politikai jelenségek, a politikai viszonyulások megítélését, mert azt mondja, hogy a politikában nincs helye a hagyományos, erkölcsi, morális kategóriáknak. E modell szerint a politika világában nem aszerint mérlegelünk, hogy valami jó vagy rossz. Ha az első, az antik görög politikai modellre gondolunk, akkor azokra a hagyományos etikai kategóriákra gondolunk, amelyeket akár a Szentírás/Tízparancsolat tartalmaz, jellemző itt a jó és a rossz kategóriái közötti különbségtétel. Mind a mai napig ilyen kategóriák szerint ítélünk meg sok mindent, és így ítéljük meg egymást, akár emberi viszonyainkban is. Ez az etikai mérce, vagy az erkölcsi mérce. Az antik világ számára, az antik modellben ez az etikai mérce, a jó és a rossz fogalompárban való gondolkodás érvényes volt és érvényesíthetőnek látták a politika egész világában. Ezzel szemben az a másik modell, amit az előbb említettem, az azt mondja, hogy nem ez érvényes erre a világra. A jó és a rossz ugyan a politika végcélját tekintve (hogy például egy állam, egy politikai közösség milyen célokat fogalmaz meg a maga számára vagy a polgárai számára) esetleg érvényes lehet, fennállhat tehát, hogy ezeknek a céloknak a jó kategóriáját ki kell meríteniük, de ami azon túl történik a politika világában, az alapvetően nem a jó és a rossz 42

kategóriapárban, hanem egy másik kategóriapárban írható le, amelyet úgy fogalmazhatunk meg röviden, hogy politikai siker és a politikai sikertelenség, vagyis siker versus kudarc. Van egy olyan úriember, akinek nevéből jelző is lett a mindennapi nyelvben és őt úgy hívják, hogy Niccollo Machiavelli. Ismert reneszánszkori gyakorló politikus volt: a firenzei köztársaságnak tisztviselője, hosszú ideig követ volt a különféle Firenze-i városállami küldöttségekben. A reneszánszkori Itáliában, Machiavelli nevéhez kapcsolódva elindul ez a modell, és az ilyen típusú gondolkodás a politikai jelenségekről aztán a XV. századtól napjainkig gyakorlatilag lépten-nyomon megjelenik. Ha nincs is benne feltétlenül, minden esetben a politikára való legmagasabb diskurzusban, az biztos, hogy egyféle machiavellianizmus, egyféle Machiavelli típusú gondolkodás a mindennapi és a nyilvános politikai diskurzusban állandóan jelen van. A reneszánsz idejének a szerzői, így Machiavelli is, nagyon tudatosan és nagyon határozottan nyúlnak vissza az antik modellekhez, az antik görög kultúra fénykorának az újjászületését, újra felvállalását tűzik ki célul. Még akkor is igaz ez, ha ez az újjászületés nem föltétlenül az azonosulás jegyében történik, hanem más álláspontokat fogalmaznak meg, vitatkoznak vele. Machiavelli politikai elméletéből első ízben tanulhatjuk meg, hogy nem feltétlenül, vagy nem kizárólag erényközpontú, az antik modellnek megfelelő kategóriákban gondolkodunk napjainkban a politikáról. Hogy az, amit mi a politikai cselekvésekről gondolunk, nem határozható meg a hagyományos erkölcsi kategóriákkal, vagy nem úgy magyarázható, ahogyan azt az antik gondolkodás elképzeli, ugyanis az antik modellben elhangzott állítás vagy tézis az volt, hogy a politikai végcélja egybeesik az ember erkölcsi alapkategóriáival, a jóval és rosszal. Sőt, némely antik görög gondolkodó azt is állította, hogy mihelyt az ember tisztában van azzal, 43

hogy miben áll a jó, mihelyt a polgár tisztában van azzal, vagy eljut annak felismerésére, hogy mi a helyes, a jó cselekedet, szükségképpen ezen az úton fog elindulni, szükségképpen ezt az utat fogja bejárni. Magyarán, az erkölcsnek a tudása egyszersmind az erkölcsösnek a gyakorlatát is jelenti. Ha tudjuk, beláttuk, felismertük a helyes tetteinknek, cselekedeteinknek az útját, legyen ez akár politikában, akkor ezt az utat fogjuk majdnem kötelező módon bejárni. Azt hiszem, úgy ahogy ezt olvassuk, az olvasóban is felvetődik bizonyos fajta szkepszis, hogy vajon tényleg fenntartható-e az az állítás, hogy egy adott ember, akármelyikünk, aki tisztában van azzal, hogy egy adott helyzetben, egy adott pillanatban mi lenne a jó cselekedet, a helyes cselekedet, a helyes tett, a helyes lépés, vajon tényleg azt fogja-e választani? Vajon nem áll fenn az eshetőség, hogy valami egyéb érdek, szempont, valami más, nem erkölcsi mozzanat felülírja ennek a lépésnek az erkölcsi értelemben vett helyességét. Ha valami olyan helyzetben van vagy lehet az ember, ami arra sarkallja, hogy ne az etikai kategóriák, az erkölcsi kategóriák szerint járjon el, hanem egyéb szempontokat vegyen figyelembe. A kérdés úgy is megfordítható, hogy vajon el tudjuk azt fogadni, el tudjuk-e képzelni, hogy mindig, minden esetben és helyzetben a mi erkölcsi értékeink, a jó és a rossz kategóriája mindent, minden egyéb emberi szempontunkat, törekvésünket, szándékunkat felülírják? Le lehet fordítani sok nagyon vulgáris, egyszerű, mindennapi kijelentésre: mi van, hogyha a saját magunk által megszabott egyéni boldogsághoz – amelyről mindenkinek van egy képe, hogy ő hogyan, mitől lesz boldog, mitől érzi jól magát – vezető út nem etikus úton keresztül történik? Ha nem tisztességes úton történhet meg egyáltalán? Vajon mindig az fog fennállni, hogy mi emberek kijelentjük, hogy hát tényleg így van, a célunkat vagy a boldogságunkat nem fogjuk elérni soha, de az erkölcsös utat járjuk be. Az antik szerzők ezt sugallják, nagyjából ezt mondja Szókrátesz a maga optimizmusával, vagy naiv optimizmusával, hogy a jó tudása egyszersmind az erkölcsös út bejárását is jelenti. Tehát, ugye 44

itt minimum azért a kérdőjelét látjuk a dolognak, már akkor is, hogyha vesszük a legkézenfekvőbb tapasztalati eszközt, ami mindig a legegyszerűbb ilyen esetekben: ha saját magunkra gondolunk, és saját magunkból próbálunk kiindulni. Hogy vajon hogyan is állunk ezzel a történettel, vagy vannak-e ebben dilemmáink, vagy nincsenek dilemmáink. Igaz, a kérdés oda redukálódik, oda vezethető vissza tulajdonképpen, hogy hogyan is állunk magával az emberi természettel? Tehát maga az emberi természet az milyen? Pl. a talált pénztárca példája. Ez egy nagyon jó példa, a szakirodalom egyébként néhányszor fel is szokta hozni ezt az egyszerű mindennapi példát. A talált tárgy, az utcán talált pénzbankónak vagy üzlet ajtajában talált pénztárcának az esete például. Ez egy nagyon konkrét, és világos helyzet, hogy miről szól ez a dilemma. A hagyományos erkölcsi kategóriáink erről az esetről mit mondanának? Ugye azt mondanák, hogy mivel nem mi kerestük meg azt a pénzt, így nem a miénk, még lehet ezt ragozni tovább, hogy megtörténhet, hogy egy tízgyermekes, gyermekeit egyedül nevelő családanyáé az a pénztárca, akkor itt megjelenik a humanitárius szempont is, de mindenképpen továbbra is a hagyományos erkölcs kategóriáinak talaján állva. Ez az egyik oldala a történetnek, és a másik oldala az, hogy nem kísért-e meg minket ezzel együtt a lehetőség – mert lehet, hogy mi magunk is két éve munkanélküliek vagyunk, otthon ugyanaz a 10 gyerek várja a betevő falatot –, és vajon nem-e esünk kísértésbe, nem-e fogjuk elrakni azt a pénztárcát, ami azt jelentené, hogy ha a zsebünkbe rakjuk a pénztárcát, akkor máris felülírtuk a hagyományos erkölcsi kategóriáknak az erősségét, „mindenhatóságát”. És bizonyára tudnánk még ilyen példákat mondani. Arról beszéltünk és ezekben a példákban is azt látjuk, hogy az alapvető kérdés az, hogy hogyan is állunk az emberi természettel, mi az, amiről az emberi természet szól. A példák is arra vezetnek minket, hogy lehet, hogy az ember, bár alapvetően etikus vagy etikai lény, de az emberi természet, az ember az egész lénye egy kicsit másról is szól, és nem kizárólag az etikus és az 45

erkölcsös cselekedetről. Ez az a gondolat, aminek a mentén elindul aztán az olasz reneszánsz idején Machiavellinek a fantáziája, és amelyre aztán ráépíti végső soron az egész politikai gondolkodását és politikai elméletét. Ezzel a névvel az ember olykor a sajtóban is szembeütközik, ahol jelzőként használják. Más típusú irodalomban már évtizedek óta használják ezt jelzőként, tehát a „machiavelliánus” az egy jelző, a „machiavelliánus gondolkodás” az egy jelző. Kapcsoljuk egy kicsit össze a dolgokat, hogy legyen érthető, hogy minek a jelzője. Ha röviden és velősen akarok fogalmazni, akkor az emberi romlottságnak a jelzője a machiavellianizmus vagy a machiavelliánus. Tehát, ha valaki mond egy mondatot, s mi azt mondjuk, hogy ez machiavelliánus mondat volt, akkor ez alatt azt értjük, hogy valami olyan dolgot állított, amely ellenkezik a hagyományos erkölcsi rendünkkel, olyasvalamit, ami ellentétes/szembemegy a hagyományos erkölcsi kategóriáinkkal, valami olyan, ami a jó és a rossz hagyományos kategóriáinak keretei között nem kezelhető. Gyakorlatilag általában a machiavelliánus jelző ezt jelenti. Félreértés ne essék, nem arról beszél a történet, hogy az átlagember végérvényesen romlott és olyan természetű lenne, amiből aztán nincs menekvés, vagyis ez a megtestesült rossz, megtestesült ördögi vagy démoni. Arról beszélünk, hogy az emberi természetnek vannak olyan vonásai, az emberi természetnek léteznek olyan elemei, amelyek nem arra sarkallnak bennünket, hogy feltétel nélkül és maradéktalanul kijelenthessük Arisztotelésszel és Platónnal együtt, hogy az ember egy tökéletes erkölcsű lény (lehet). Ezek azok az elemek az emberi természetben, amelyek valamiért a hagyományos erkölcsi kategóriák szempontjából hiányosak/deficitesek. Említettük az előbbiekben is, hogy tisztában vagyunk adott konkrét helyzetben, hogy mi lenne a hagyományos erkölcsi értelemben vett helyes és jó, mégis valami megkísért minket. Megkísérthet egy gondolat, hogy eltegyük azt a pénztárcát, egy barátság, egy rokoni viszony valakivel, egy jó vizsgajegy, stb. Van valami, ami megkísérti „az 46

emberi természetet” és amelyik kísértés aztán győz, felülkerekedik, és legyűri, felülírja, vagy maga alá gyűri a hagyományos erkölcsi kategóriákat, azt az etikai lényt, amelyet hagyományos erkölcsi kategóriák írnak le. Azt állítja erről Machiavelli, hogyha valami képes ezeknek a kísértéseknek az előállítására az emberi világban, hogy ezt a kísértés-helyzetet generálja, akkor biztosan az egyik ilyen fogalom: a hatalom. Ha valami képes kísértésbe vinni az embert, akkor az a hatalom, vagy a hatalom birtoklása, ez biztosan nagyon erős és potenciális kísértés-forrás. Az, hogy valaki valamilyen hatalommal rendelkezik mások fölött, és ez nem feltétlenül és kizárólag politikai viszonyokban értendő. Az, hogy valaki rendelkezik másoknak az élete, másoknak a javai, másoknak a cselekedetei fölött, vagy ezen túlmenően, vagy e mellé helyezve, az hogy valaki politikai hatalmat birtokol, és következésképpen jelentős mértékben „rendelkezik” a politikai közösség egészéről, ez egy potenciális kísértés-forrás. Ez egy olyan potenciális kísértés-forrás, amelynek során aztán a politikai hatalom gyakorlásával felülírásra kerülnek a hagyományos erkölcsi értékek, a hagyományos erkölcsi normák. Tehát abban a kontextusban, hogy ha valaki ezt a hatalmat gyakorolja, és ezzel a hatalommal él, akkor könnyen előfordulhat, hogy a hatalom megerősítése, a hatalom fenntartása érdekében nem feltétlenül az erkölcsöset, a jót és a helyeset fogja elkövetni, hanem egy csomó olyasmit, ami az ő pozíciójának, az ő hatalmi helyzetének, az ő hatalmi állapotának a konszolidálását, megerősítését, fenntartását hivatott szolgálni. Mint említettük, benne van a politikai viszonyokról való gondolkodásunkban az, hogy a hagyományos etikai kategóriákon kívül eső, vagy azoknak egyenesen ellentmondó dolgokkal jellemezzük a politika világát, s valami olyasmit is látunk a politika világában, ami nem kizárólagosan az erény-, az etikaközpontú modell felé vezet bennünket, hanem abba az irányba, hogy a hatalom gyakorlása, 47

a politika egésze, a politika színterein való tevékenység egyéb mechanizmusok alapján is történik, és ez a itt lényeg. Machiavellit mind a mai napig, minden valamire való politikus ellenszenvesnek tart. A machiavellianizmus jelzőt egy politikusra használni, esetleg a fejére olvasni, az egy szitokszó gyakorlatilag. Legalábbis esetében, akik tudják, hogy létezik ilyen jelző, mert nyilván van olyan is közöttük, akinek bizonyára fogalma sincs minderről… A gondja, problémája a politikának és politikusoknak azóta, hogy ezek a gondolatok megszülettek, hogy ez egy túl őszinte konstrukció. Ismerik ugye azt a metaforát, hogy „a király meztelen”? Hogyha jobban odafigyelünk, akkor az a helyzet, hogy a politika világa, a politika színtere, a politika játékszabályai, a politikai mechanizmusok és machinációk igenis arról is szólnak, hogy hogyan lehet a politikai hatalmat megragadni, magunkhoz venni, hogyan lehet ezt a politikai hatalmat sikeresen megtartani, vagyis ez valami olyan közeg, ahol az a legmagasztosabb és a legmagasabb cél, hogy a hatalom a miénk a legyen, a hatalmat birtokoljuk és ezt minél hosszabb időn keresztül fenn tudjuk tartani. Nézzenek körül az Önöket körülvevő világban, a politika világában. Mit csinálnak a politikai pártok, például akkor mikor választások vannak? Kampányolnak. S a kampányban miket mondanak el? Ígérgetni szoktak, tücsköt-bogarat, ami csak létezik. Az egyetlenegy lényege a dolognak, hogy pontosan kell tudni, hogy a polgárok többsége mit kíván hallani, mit akar. Ez nagyon fontos elem a mai politika világában. Hogyan tudjuk ezt meg? Például közvéleménykutatások által. A politikai választások előtt saját célra közvélemény-kutatásokat kell készíteni minden pártnak, ami bombabiztos és általános gyakorlat, és amiből pont azt szeretné megtudni, hogy a polgárok mit kívánnak az adott párttól hallani. Az adott párt olyan közvéleménykutatásokat végez, amelyben olyan kérdések vannak, amelyeket jobb, hogyha nem hoz soha senki nyilvánosságra, mert ez az a pont, ahol tényleg le akarja mérni az adott politikai párt, hogy 48

ő hogyan áll a választók körében, és mit kell másképp, más módon kommunikálnia a potenciális választók felé. Tehát a választások során a politikai párt mindent megígér. Milyen cél érdekében teszi ezt? A hatalom megszerzésének érdekében. Elmondja ezt valamelyik politikai párt? Nem mondja el, hanem azt mondja, hogy teljesíti az ígéretét és harcolni fog a közösség javáért, az ún. közjóért. Ezek a közösségi javak, a közösségi célok. Vagyis ebből azt is megtudjuk, hogy mindig kell lennie valami olyan közösségi javunknak, közösségi célnak, amit fel lehet mutatni, bárkinek, bármelyik politikai pártnak, hogy mi ezért tesszük ezt, ezért akarunk minél több szavazatot összeszedni, és akarunk választásokat nyerni, annak érdekében kérjük, hogy szavazzanak ránk, mert nekünk van egy olyan vitathatatlan közös javunk vagy több, amelynek érdekében aztán a politikai cselekvéseket elvégezzük. Ezzel nem kell azt feltételezni, hogy óriási nemes célokra gondol az adott párt, hanem arra, hogy pl. azt mondja a politikai párt a választások idején, hogy ő márpedig el fogja törölni teljesen az ÁFÁ-t. Ha most eljátszunk ezzel a gondolattal, ez valami olyan dolog, amiről kimutatható, hogy az adott közösségben az ígéretnek pozitív a lecsapódása. Nem a magam céljai ezek, nem miattam fontos az, hogy ne legyen ÁFA, vagy hogy kisebbek legyenek az adók, hanem a politikai közösség szempontjából, vagy annak tagjai számára fontosak ezek a kedvezmények, vagyis miattuk/értük teszem meg ezeket a dolgokat. Mindig van egy ilyen közjó. Még az is egész könnyen megtörténhet, hogy ez a közjó, ez a közös javunk valami valóban nemes és fontos cél. Erre hozok egy példát: Romániában 2007 előtt egy jó évtizeden keresztül nem volt olyan politikai hatalom, amelyik ne fogadta volna el, és ne hirdette volna azt, hogy az országnak az Európai Unióhoz való csatlakozása ennek a politikai közösségnek egy fontos és kiemelt célja, vagyis ez egy ilyen típusú közjó volt. Tehát ennek a társadalomnak, ennek a politikai közösségnek az az érdeke, hogy az Európai Unióba integrálódjon az ország. Mint láthatjuk, lehet ilyen típusú is a közjó. Viszont ami ezzel együtt és 49

ezzel párhuzamosan történik, az a hatalom megszerzésének és birtoklásának vagy fenntartásának a logikája, amelynek során a Machiavelli-féle modell vagy a Machiavelli-féle gondolat mintha azt mondja, hogy legyünk őszinték és valljuk be, világosan és őszintén, hogy bár lehet, hogy vannak nemes, szép politikai célok, de a hatalom az önmagában egy cél. Tehát a hatalom elérése, a birtoklása, és a hatalom megtartása az önmagában is egy cél, a politika képviselői vagy a politikai szereplők számára. Valójában ezek azok a dolgok, amelyek nem szimpatikusak számunkra, mind olyanok, amelyeket soha semmilyen politikai elit, a politikai hatalom gyakorlója nem tehet nyilvánvalóvá: a politikai hatalom semmilyen gyakorlója nem mondhatja el azt soha, hogy amellett, hogy követek bizonyos közösségi célokat, de az is nagyon fontos, hogy minél hosszabb és minél tartósabb időn keresztül nálam legyen az irányítás, nálam legyen a hatalom gyakorlása. Még egy kitérő: mi történik akkor, amikor egy országban politikai változás – nem rendszerváltás – van, hanem a korábbi hatalmon levő párt megbukik, és egy vagy több másik párt nyeri meg a választásokat, alkot kormányt és veszi át az állami közigazgatást? Mi szokott ilyenkor történni? Lecserélnek mindent és mindenkit, aki azelőttről való. Megjelenik a politikai hatalomnak az új birtokosa a minisztériumban, és lecseréli a teljes személyzetet, mindenkit, főleg, hogyha az illető munkavállalók a politikai algoritmus részeként kerültek be az adott munkahelyre. Ezt próbálja kivédeni a demokráciának az a belső játékszabálya, hogy különbséget tesz a politikai funkciók és az ún. köztisztviselők között. Az előbbi az, akit kinevez a politikai elit, a politikai hatalom, a második pedig az, aki nyilvános versenyvizsga, pályáztatás, szakmai úton és alapon nyerte el állását. Mind a kettőnek megvan a maga funkciója. Az biztos, hogy ez a csere-mechanizmus, ez az eljárás érvényes azokra a személyekre, akik politikai úton vannak kinevezve, a minisztertől kezdve a ranglétra legalsó fokáig rendszerint, kicserélnek mindenkit, és 50

ez valamit jelez. Azt jelzi, hogy a hatalom megtartásának az egyik első és fontos garanciája az az, hogy a saját embereimmel veszem körül magam, hiszen a politikai hatalom birtokosának szempontjából nem kívánatos az, hogy már belülről is kikezdje valaki, hiszen ezt a szerepet ellátja az ellenzék, és mindenki más, aki a hatalmon kívül helyezkedik el. Ezekre a támadásokra fel kell készülni. Azt, hogy a közigazgatás rendszerén belül jöjjenek létre ilyen lékek a hajón, azt nem fogadja el senki, mert kezelni tudja ezt a problémát, azzal, hogy kicseréli az alkalmazottakat. Fontos megjegyezni, hogy nem az a kérdés az alkalmazottak esetében, hogy az illető hogyan végezte a munkáját, hanem az, hogy milyen párttagsága van, s ez a legfontosabb kérdés. Megint csak látszik, hogy mi a cél? Az a cél, hogy egy olyan politikai elitet alakítson ki a politikai hatalomnak éppen kurrens birtokosa, amelyik ezt a stabilitást, a hatalomnak a fenntarthatóságát vagy fenntartását is garantálja, biztosítja. Tehát ez a mechanizmus így működik, és ezek azok a dolgok, amelyekről Machiavelli beszél. Machiavelli A fejedelem című munkájában ismerteti a teljes elméletét. A szerző a fejedelemről beszél, aki a gyakorlatilag a politikai hatalomnak a szimbóluma ebben a munkában. A fejedelem helyett itt gyakorlatilag a hatalom-gyakorlójának bármilyen elemére gondolhatunk, pl. államelnökre, kormányra. Machiavelli fejedelmet ír, de itt a politikai hatalomra kell gondolni. Engedjék meg, hogy idézzek néhány gondolatot ebből a műből: „S mert a fejedelemnek jól kell használni az állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie. Az oroszlán tehetetlen a hurokkal szemben, a róka a farkasok elől nem tud menekülni. Ezért hurkot ismerő rókának kell lennie, és farkast rémítő oroszlánnak. Aki egyedül az oroszlán természetét utánozza, semmire nem megy vele. A bölcs uralkodó tehát, ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára 51

válik. S az okok, amelyek miatt ígéretet tett, megszűntek.”52 Fordítsuk le: valamelyik politikai párt kiáll, és azt mondja, hogy: Azt ígérem, hogy valamilyen adótípust csökkentek, mert ezt olvasta ki az adott pillanatban a közvélemény-kutatásokból, hogy ez a legfőbb gondjuk a polgároknak. De megtörténhet, hogy 3 év múlva, miközben ő politikai hatalmat gyakorol, már nem ez lesz a véleménye a polgároknak. Erre azt mondaná Machiavelli valószínűleg, hogy akkor ezt az ígéretet el kell felejteni, nem aszerint az elv szerint kell cselekedni, hogy„az ígéret szép szó, ha betartjuk úgy jó”, ami a morális megfogalmazás. Ennek a politikai megfogalmazása az, hogy felejtsük el, nem kell azzal már foglalkozni, nézzük meg, hogy most mit akar a tömeg, nézzük meg, most mit ír az a közvélemény-kutatás, lássuk, most mit akarnak a polgárok. Tehát, ha az okok, amelyek miatt ígéretet tett, megszűntek, akkor az uralkodó ne legyen szótartó. „Ha az emberek jók lennének, akkor ez az elv kárt okozna. De mert az emberek gonosz indulatúak, nem tartanák meg adott szavukat veled szemben sem. Így hát neked sem kell megtartanod velük szemben. Különben is, a fejedelem mindig talál rá alkalmat, hogy csalárdságát jó színben tüntesse fel. Végtelen sok mai példával igazolhatnám ezt, és megmutathatnám, hány béke ment veszendőbe a fejedelem szószegése miatt, hány ígéret maradt teljesítetlen, s az, aki a rókatermészetéhez tartotta magát, jobban járt. De ezt a természetet jól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnek és színlelőnek kell lennie. Olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja közöttük a maga emberét.”53 Ígéretszegés, a látszat fenntartása, esetleg a polgárok enyhe félrevezetése, valamilyen cél érdekében, ez is hozzátartozik, mondja Machiavelli a politika eszköztárához, fegyvertárához. Ha valóban őszintén, korrekt módon akarjuk leírni azt, hogy miről szól a politika, akkor nem 52

Niccolò Machiavelli: A fejedelem, forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár: http://mek.niif.hu/00800/00867/00867.htm, letöltés ideje: 2011. május 4.. 53 U.o.

52

tehetünk úgy, mintha ezek a szempontok nem léteznének a politikában. Nem mondhatjuk azt, hogy a politika a közjó, kizárólag a köz és a polgárok javára történő ténykedés, ha ebben az is benne van, hogy van egy közjó és van egy célracionalizmus, de ugyanakkor ugyanez a politika lehet öncél is, lehet a hatalom megtartására, a hatalomstabilizálásra, a hatalom megszerzésére irányuló törekvés, és ennek során nem morálisnak tekinthető tevékenységek is lezajlanak. Még egy szövegrészt fogok idézni Machiavellitől. A benne szereplő két tézis, vagy két gondolat szolgál a machiavelliánus jelző alapjául. Ez egyfelől az a gondolat, hogy nincs új a nap alatt, az emberek térben, időben nagyjából egyformák. Az emberi természet ugye, ezt tanítják már nagyon régóta a különféle elméletek, hogy az emberi természet az egyetemes. Egyformák vagyunk, sem többek, sem kevesebbek természetüket tekintve, az embert egyféle fából faragták, az összes embert. És ez térben és időben változatlan. Ez a történetfilozófiai alapvetés. Az emberi természet az térben és időben azonos. A második állítás pedig arról szól, hogy az emberi természet alapvetően, ha nem is mondjuk olyan radikálisan, ahogyan Machiavelli mondja, hogy az emberi természet döntően gonosz és rossz, de annyit el lehet mondani, hogy az emberi természet hajlamos a rosszra, a gonoszra, a hagyományos erkölcsi kategóriáktól eltérő viselkedésmódra. Ennek a két premisszának az alapján von le egy olyan konklúziót Machiavelli, hogy ha az embereket „ördögöknek” vagy „kisördögöknek” tekintjük, „akikben bent van a kisördög”, akkor a Te politikád is szükségképpen olyan lesz, amely az ördögöknek a gondolkodásához alkalmazkodik, ahhoz van mérve. Machiavelli ezzel azt mondja, hogy nem lehetsz te az erkölcs korifeusa és megtestesítője, ha azok, akiknek beszélsz, vagy akiknek a világában politikusként elkövetett tetteid, azoknak a világában nem ez az első számú és legfontosabb érték. Úgy hangzik a metafora, hogy a fegyvertelen próféták mindig elbuknak. Ezt mondja Machiavelli ebben a történetben, vagyis azt, hogy ahhoz kell adaptálni a próféciát, 53

amiről szól a reális valóság. Amiről szól az a világ, amit a politikai viszonyokban alkalmazunk, ahol a politikai viszonyok szerint élünk. A következő szövegrész kapcsán még egy-két érdekes dolgot ismertetni szeretnék, ugyancsak a fejedelemről. Tehát Machiavelli arról beszél, hogy milyen típusú tulajdonságokkal kell rendelkezni a hatalom gyakorlójának, a hatalom birtokosának, és arról, hogy tulajdonképpen reálisan nem biztos, hogy minden tulajdonság meg kell, hogy legyen a politikusban, hanem elég sok esetben az is, ha ezeknek a tulajdonságoknak a látszatát fenn tudja tartani a politikus a polgárok előtt. Elég sok esetben fenn tudjuk tartani annak a látszatát, hogy etikus, helyes, jó célokat követünk. Ha el tudjuk adni azt az embereknek, amiről tulajdonképpen másképp gondolkodunk. Most egy sarkított példával élek: a náci Németország, a fasizmus ideje alatt. Ha megnézzük, elolvassuk a náci Németország vezetőinek a beszédeit, akkor ott semmi egyébről nem fogunk hallani, csak abszolút nemes, pozitív célokról, a német nemzet kiteljesedésének a megvalósulásáról, kiválasztottságáról, meg egy sor olyan dologról, aminek eredményeképpen aztán a német polgárok képesek voltak kimenni az utcára és virággal megdobálni a náci Németország valamennyi vezetőjét, szimpátiájukat kifejezvén ezekkel a nemes célokkal. Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy ami ezek mellett és mögött történt, az a morális kategóriáktól nagyon távol áll. Ezt csak azért vetjük fel a példaként, hogy radikálisabban is érzékeltessem azt, amiről Machiavelli beszél. A náci Németország ugyanis célracionalizmusában etikus volt. Hát mi rossz van abban, hogy a német nép egy erős nép kell, hogy legyen? Mi rossz van abban, hogy a német nép olyan tulajdonságokkal, olyan belső szellemi meg gazdasági erővel rendelkezik, amely kiemeli őt Európa tömegéből? Ezek mind nagyon nemes célok, nem is lehet ezt morális értelemben elítélni. El lehet ítélni? Mondhatjuk azt, hogy ezek rossz célok? Nem. Ezzel szemben 54

ugye, ami a cél eléréséhez társított eszköztár volt, azt egyáltalán nem tekinthetjük etikus, morális cselekedeteknek. Machiavelli nem azt mondja, hogy így kell legyenek a dolgok, hanem azt, hogy akkor, amikor a politikáról gondolkodunk, és a politikáról beszélünk, azért említsük meg ezeket a történeteket is. Említsük meg azt is, hogy a politika színpadán nem mindig és mindenkor erkölcsösen cselekedtek - az amúgy nagyon pozitív és szép célok elérése érdekében. A történelemből hozhatunk még erre példákat, például Néró sem azért égette fel Rómát, mert kiállt előtte a rómaiak elé és azt mondta, figyeljetek ide, most olyan rosszaságra készülök, most mindenki el fog csodálkozni, hogy milyen immorális ember leszek. Nem, kiállt, és azt mondta, hogy fel kell égetni Rómát, ezért meg ezért meg ezért. A polgárok jelentős része ráadásul ezekkel a célokkal azonosulni is tudott. Erről mondjuk azt, hogy tulajdonképpen Machiavelli lehúzza a leplet a politika világáról, és akkor ott áll előttünk a király meztelenül, és ez az, ami zavarja azóta is a politikusokat, a politika képviselőit. Hogy mi zavarja? Az, hogy vannak valóban a mi ténykedésünknek, a mi tevékenységünknek olyan elemei is, amelyek nehezen lennének tarthatók morális értelemben. De erről lehetőleg ne beszéljünk. Hogyha kibuknak ezek a dolgok, akkor jönnek a politikai botrányok. Például ha az derül ki, hogy Nixon választási csalást követett el. Itt fog összefüggni a politika és a moralitás, mert a politikusokon azért a moralitást mégis be szoktuk hajtani. Tehát, amikor már kikerül az asztalra valami, pl. a Nixonnal kapcsolatos Watergate botrány, amikor is az Amerikai Egyesült Államokban választási csalás történik, és ez kiderül, és bekerül a médiába, akkor abban a pillanatban már a polgárok széles köre, a politikai közösség alkotóinak a széles köre morális értelemben ezt elítéli. Ezért nem kell ezekről a dolgokról beszélni, ezért nem szabad nyilvánosságra hozni a nép előtt, hanem, ahogy írja Machiavelli, arról kell beszélni, hogy mindez teljesen rendben van. Mindez a nemes cél 55

szolgálatában, a nemes cél elérése érdekében történik. Mindez etikus és morális eszközökkel történik, nyilván egy politikus nem mondhatja el, vagy nem szívesen mondja el magáról, hogy az az igazság, hogy engem egy dolog foglalkoztat, mégpedig az, hogy 2011-ben is miniszter legyek és 2020-ban is. Nem. Ő azt mondhatja el, hogyha én itt maradok, akkor morális, fontos céloknak lesz egy folytonossága, és garantálom ezeknek az elérését, hisz ezek igen fontosak a közösség számára. És mihelyst valaki másról kezd beszélni, vagyis arról, hogy az a helyzet, hogy a politikus a hatalmat tartja a két kezével, akkor számára rögtön kényelmetlenné válik a téma. Ezért kényelmetlen Machiavelli neve a szorgoskodó politikai elit képviselői számára, és ezért nem szeretik, ha machiavellianizmussal vádolják őket, mind a mai napig. A következő szövegrész is a tulajdonságok látszatáról szól: “És semmi sincs, ami a látszatnál fontosabb lenne. Az emberek pedig inkább hisznek a szemüknek, mint a tapasztalásuknak, mert látni mindenki képes, de kevesen tudnak tapasztalatot szerezni. Mindenki azt látja, milyennek mutogatod magad. S csak kevesen érzik meg, hogy milyen vagy valójában. S ezek sem merészelnek a többség véleménye ellen szólni, azok ellen, akiket az állam tekintélye pártol. Az emberek cselekedeteiben, de különösen a fejedelmében, akivel szemben nincs hely a számonkérésnek, a végcélt kell tekinteni. Győzzön tehát a fejedelem és tartsa fenn hatalmát, s eszközeit tiszteletre méltónak fogják találni, és mindenki csak dicsérni fogja, mert a tömeg csak a látszat és az eredmények után megy, a világon pedig csak tömeg létezik.”54 Ismételjük el az utolsó mondatot: „A tömeg csak a látszat és az eredmények után megy, a világon pedig csak tömeg létezik.” Ezt ma, ilyen fogalmakkal nem mondjuk el a politikaelméleti irodalomban, de elmondjuk százféle más módon. Könyvtárnyi irodalma van annak, amit úgy nevezünk, hogy politikai kommunikáció. A politikai kommunikáció azzal foglalkozik, hogy mit, 54

U.o.

56

hogyan, mikor, milyen formában kell kommunikálnia a politikusnak, vagy a politikai pártnak, a politikai hatalom gyakorlójának, vagy birtokosának. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy a tömegdemokráciában milyen fontos a közvélemény, a közvélemény-kutatás, a megfelelő közvélemény elérése, fenntartása, a megfelelő polgárok támogatásának megszerzése és fenntartása. Annak is van irodalma, hogy ezt a történelem folyamán különböző esetekben mikor és hogyan érték el. Hogyan éri el a politikus vagy a politikai párt azt a látszatot, ami a tömegeknek a leginkább tetszik? Érdekes lenne, ha netán talán valaki kézbe tudná venni egy adott választási kampány során azoknak a felkért kampány-cégeknek a belső iratait, tanácsait, vagy ha ott tudnánk lenni, amikor a kampány-cégnek a képviselője leül az államelnökjelölttel és elmondja neki, hogy mit kellene csinálnia ahhoz, hogy nyerjen. Valószínűleg nagyon meglepődnénk, és erősen visszaigazolva látnánk azt, amiről Machiavelli a politika kapcsán beszél. Machiavelli ugyanis arról beszélt, hogy a tömeget manipulálni, irányítani kell, és ezekkel az eszközeivel él a politika. Miért él ezekkel az eszközökkel? Nyilván a saját hatalmának, illetve a saját sikerességének a fenntartása érdekében. Felmerül az a kérdés, hogy mennyire manipulálhatók, vagy mennyire irányíthatók az emberek? Itt azt olvashatjuk, hogy előbb-utóbb a tömeg véleményére fog hallgatni még az is, aki szkeptikus, vagyis a tömeghez képest konform viselkedést fog tanúsítani. Ezért roppant fontos az, hogy a tömegdemokráciákban legyen egy választói bázisunk, egy olyan nagyobb tömeg, aki mögöttünk áll, legyen valaki, akit kellőképpen irányítva meg tudjuk szerezni még azoknak a támogatását is, akik kételkedők, ingadozók, bizonytalan szavazók. Egyébként szeretném felhívni a figyelmüket, hogy a modern demokráciák választásai alkalmával az egyik legfontosabb hangsúly a választási propagandában arra a szegmensre koncentrál, akiket úgy neveznek a politikatudományi szakirodalomban, hogy az ingadozók vagy 57

bizonytalan szavazók. Ők azok, akik arra a kérdésre, hogy „Kit választana, ha holnap választások lennének?”, „Nem tudom”-mal válaszol. Erre a csoportra fókuszálnak rendszerint a kampányok, vagyis amikor egy politikai párt saját célra készülő választási propagandát készít, akkor igen hangsúlyosan ezt a kört kérdezi le. Hiszen azok, akik egyértelműen az adott pártra fognak szavazni, akikről tudja, hogy ma is rám szavazott, holnapután és 50 év múlva is rám fog szavazni, ebbe a csoportba nincs miért különösebb energiákat fektetni. Aki ma „ádáz” ellenség, abba sincs miért különösebb energiákat fektetni, mert sose fogja tudni meggyőzni a megrögzött konzervatívokat, hogy márpedig ők szabadelvűek legyenek. Így a pártok arra a szegmensre fókuszálnak, amelyik rendszerint a legeslegnagyobb százalékban van jelen a választópolgárok körében, és akik nem tudják még, hogy kire fognak szavazni, és számukra a pártok olyan információkat adnak, úgy manipulálják, irányítják őket, hogy lehetőleg hozzá áramoljanak a szavazatok. Machiavelli A fejedelem című művét olvasva az a végkövetkeztetés, hogy az emberi természetben igenis sokszor bizonyos szempontok felülírják azokat a hagyományos erkölcsi normákat, erkölcsi kategóriákat, amelyek mentén egyébként élünk. Tehát megint hangsúlyozom, ne essék félreértés, nem arról van szó, hogy egy ilyen teljes nihilizmusba, mindennek a tagadásába süllyedne az ember, hogy nem létezik sem erkölcs, sem ember, sem Isten, hanem arról van szó, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos tevékenységi területen, például a politikában, mondaná Machiavelli, igenis vannak szempontok, amelyek felülírják ezt a hagyományos, klasszikus erkölcsöt. Hogy hogyan írják felül ezeket? Igazából Machiavelli nem többről és nem kevesebbről beszél, mint arról, hogy a magánerkölcs, vagy a magánmorál és a politikai morál az két különböző dolog. Két különböző módon írható le, a kettő nem esik egybe, és vannak olyan elemei, amelyek miatt a kettő nem is eshet egybe. Hiszen a magánmorál arról 58

szól, amiről alapvetően az egyén: a mindenkori ember esetében, mint már többször megállapítottuk, létezik egy cél, amit kitűz maga számára az ember, akár a boldogságáról szól az a cél, akár egyébről, de mindenképpen valami olyan cél, amitől az ember úgy gondolja, hogy jól fogja magát érezni a bőrében. Ezek a célok százfélék lehetnek, erről a filozófusok sokkal jobban értekeztek, mint azt én tenném, lehet ez a cél az élvezet, az ösztön, az anyagi javak, az eszmék, a nemes tettek, az ideálok, a vallás, bármi, amit célként kitűzünk magunk számára, hogy mitől leszünk boldogok. Ebben a magánmorálban az értékelés kategóriái a hagyományos erkölcsi kategóriák mentén zajlanak, pontosabban a jó és a rossz között. Mi, emberek a cselekedeteinket, még akkor is, hogyha a rosszat követjük el, ebben a kategóriahálóban értékeljük, tudjuk, hogy most jót tettem, most rosszat tettem. Most rosszat tettem, de tudom egyébként, hogy mi lett volna a jó. Most jót tettem, de lehet, hogy rosszat kellett volna tennem. Nyilván, ennek az egész dolognak a hordozója, a viselője az egyén, az egyes ember, mindannyiunk. Ezzel szemben, a Machiavelli-típusú gondolkodás azt mondja, hogy ez a kategóriaháló, és ez az eszmerendszer nem alkalmas politikai jelenségek, politikai viszonyok és a politikai cselekedetek, vagyis a politika világának a leírására, ugyanis a politikában sokkal, de sokkal fontosabb az, amiről korábban beszéltünk: a hatalom megragadása, a hatalom megtartása. Machiavelli arról is értekezett, s mindjárt hozom a mind a mai napig fennálló példákat, hogy a politikust igazából nem mindig aszerint ítéljük meg és értékeljük, hogy jót cselekedett vagy rosszat, hanem aszerint ítéljük meg, hogy sikeres volt vagy sikertelen volt és elbukott-e vagy sem abban, amit csinált. Ezek a dolgok összefüggnek. Gyakorlatilag a politikumnak, a politikai életnek a hordozója, a politikus ő maga így gondolkozik, mondja Machiavelli, a politikai viszonyokról, hogy a politikában nem, vagy nem minden esetben azt kell néznem, hogy jó-e vagy rossz amit cselekszem, hanem azt kell néznem, hogy sikerhez vezet-e az, amit cselekszem, vagy 59

sikertelenséghez? Milyen értelemben vezethet sikerhez? Hát például olyan értelemben, hogy megtartom a hatalmamat. Az egy siker. Megnyerem a választásokat. Ez is siker, ugye. A választások megnyeréséről soha nem azt mondjuk, hogy jó volt a politikai párt, hogy erkölcsös volt a politikai párt abban a ténykedésében, hanem azt mondjuk, hogy sikeres volt az X.Y. politikai párt a választók meggyőzésében, és ezzel együtt a legtöbb szavazat begyűjtésében. Vagyis ebben a sikeres és sikertelen kategória-párban ítélendő meg a politika világa. Persze a politikai életben mindig vannak ún. közösségi javak. Azok a nagy célok, ugye, azok a nagy javak, amiket a politika mindig kitűz a maga számára, vagy a mások számára, hogy ezeket kell elérni. Ilyen közösségi cél lehet az Európai Unióhoz való csatlakozás, az államháztartási hiány csökkentése, a nép életszínvonalának a növelése. Sok mindenről lehetne közjóként beszélni, ezek a javak etikai értelemben is jók. Azt mondanánk, hogy igen nemes, szép célok, erre mondjuk azt a Machiavelli olvasatában, hogy a politika célracionalizmusában etikus. Mert az a cél, amit követ, az egy jó, etikus cél, amit ő kitűz legvégső célként. De akkor, amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy milyen eszközökkel éri el azt, és hogy sikeres-e vagy sikertelen-e a cél elérésében, akkor többé már nem az etikai kategóriák szerint mérlegelünk. Azt a kifejezést vagy azt a mondatot bizonyára ismerik, hogy a cél szentesíti az eszközt, igaz? Ez az a mondat, amit hosszú évszázadok óta Machiavelli számlájára írnak, Machiavelli szájába adnak, gyakorlatilag tőle eredeztetnek. Ezt használjuk a mindennapi nyelvben is, hogy a cél szentesíti az eszközt, vagyis eljutottunk valahová, ha az még nem is a leghelyesebb úton történt. Machiavelli egyébként ilyen mondatot nem ír le sehol, de végül is kikövetkeztethető azokból, abból az elméletből, amit ő kifejtett. Ez a mondat így, szó szerint viszont sehol se jelenik meg Machiavellinek A fejedelem című művében, hanem ez egyféle összegzése az ő gondolatiságának. 60

Az egyik konklúzió, amit a politikai élet kapcsán e tekintetben elfogad Machiavelli, az az, hogy aki nem tudja elfogadni, hogy a politikának más játékszabályai vannak, mint az egyéni vagy magánéletnek, az ne adja ilyesmire a fejét. Mert ez egy olyan műfaj, olyan tevékenységi kör, amiben számolni kell azzal, hogy a célok elérése nem mindig etikus, erkölcsös eszközök alapján vagy segítségével történik.

61

LIBERALIZMUS, LIBERÁLIS DEMOKRÁCIA, LIBERÁLIS MINIMUM. KONZERVATIVIZMUS ÉS LIBERALIZMUS Ha a politikai rendszerek alapjául szolgáló ideológiák széles skálájából arra kérdezünk rá, hogy ma, itt és most, melyik az a politikai ideológia, amely az Európai Unió államait jelentősebb mértékben meghatározza, akkor az kell legyen a válaszunk, hogy a liberalizmus. A liberális ideológia ilyen vagy olyan mértékben ezeknek az államoknak a politikai rendszerét meghatározza. Úgy is meg lehet fogalmazni ezt a kijelentést, hogy ezekben az államokban, a modern polgári demokráciákban érvényesül egy olyan csomag, amit úgy szoktunk nevezni, hogy a „liberális minimum elve”. Arra gondoljanak, hogy van valami olyan csomag, egy pár olyan tézis, amelyik gyakorlatilag a liberalizmus hagyományában fogalmazódik meg, de már a modern demokráciák mindegyikébe beépült. Milyen gondolat vagy milyen politikai tézis, állítás kapcsolódik a liberális minimumhoz? Például a pártok közötti váltógazdaságnak a logikája. Tehát ugye az, hogy a pártok között egy szabad verseny van a választások során, amelynek keretében mindenki indít jelölteket, mindenki kampányt folytat, mindenki egyenlő eséllyel indul a politikai versenyfutásban, és ezek közül valaki vagy valakik győztesek lesznek. Ez ugye a politikai pártok közötti váltógazdaságnak a rendszere, és ez attól függetlenül érvényes, hogy éppen a kurrens politikai hatalom milyen színezetű. Lényegtelen, hogy az adott párt konzervatív, nemzeti érzelmű, jobboldali vagy baloldali, ettől függetlenül mindenki elfogadja, elismeri, hogy ez az elv a politikai rendszer alapjául szolgál. Egyféle megállapításként elmondhatjuk, hogy a 62

liberalizmus, a liberális ideológia kissé erősebb, mint az összes többi ideológia 2012 Európájából nézve, hiszen több olyan elemet tartalmaz, amelyek a bármilyen színezetű politikai rendszernek a gyakorlatában benne van. Mi az, ami a liberális hagyományból él és virul a gyakorlatban, a különböző politikai rendszerekben? Az első tényállás az a történeti aspektusa a dolognak. Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a liberális hagyomány honnan, milyen formából származik, alakult ki, honnan vezethető le, hol fogalmazódik meg, milyen kontextusban? Az ideológia kialakulása elsősorban John Locke-hoz kapcsolódik, aki egyébképpen egy 17. századi szerző, 1632-ben született és 1704-ben halt meg. Ha megnézzük ezeket az évszámokat, akkor valamivel nagyon szépen egybeesik, és ez éppen az angol polgári forradalom. Az angol polgári forradalom időszaka gyakorlatilag párhuzamos John Locke életével, ugyanis 1640-ben kezdődik és körülbelül a század végéig tart. Mindegyik eseményhez lehet pontos évszámot társítani a történelemből, és nagyjából 1642-1688 közöttinek datálják a történelemkönyvek az angol polgári forradalom időszakát. Láthatjuk, hogy negyven, ötven évről beszélünk, amikor sok minden zajlik, és ennek a polgári forradalomnak az idején írta meg politikaelméleti, politikai filozófiai munkáit John Locke, aki egyébként a maga részéről gyakorolta is a politikát, tehát politikus is volt. John Locke alapvető művének, a Második értekezés a polgári kormányzatról címűnek komoly következményei voltak Európa jelenlegi politikai térképére nézve. Egyfelől következményei voltak bizonyos tekintetben az angol polgári forradalomra nézve, még akkor is, ha az angol polgári forradalom idején nem tudták, hogy ezt a munkát John Locke írta, akkor ugyanis álnéven tette közzé művét. A mű eszmeisége mindenképpen benne volt Angliának a korabeli szellemében és világában. 63

Azt már többször tisztáztuk, hogy a politikai elméletnek hol és hogyan van tere és azt mondtuk, hogy ott lehet értelme politikáról gondolkozni, ahol egyrészt szabad, és ahol ezt valamilyen formában nyilvánosan is meg lehet tenni. A görögök például egykoron az agorán tették ezt, és így lehetett, így tudtak hatni polgárok a politika menetére. Egy technikai vívmány, amely John Locke életéhez hozzákapcsolódik és a polgári forradalom időszakában történik, az a nyomda. Ez azzal kapcsolatos, hogy ezeket a munkákat már kézbe lehetett venni, terjedtek is, el lehetett olvasni, és ez roppant fontos fejlemény valóban, hogy hogyan tud hatni, egy politikai eszmerendszer, egy politikai gondolat magára arra a közegre, ahol megszületik. Ebben a tekintetben is volt egy kis szerencséje John Locke-nak, hogy az eszméi úgy és abban a formában terjedtek, egész egyszerűen azért, mert olvashatóak, megfoghatóak voltak, így tudott hatni már a maga korában. Hogy hogyan tudott hatni a John Locke a későbbiekre nézve? Egyetlen következményt kívánok megemlíteni, hiszen azóta is meghatározza, akár Európának és a világnak a politikai életét. Ezt a fejleményt pedig úgy hívják, hogy az Amerikai Egyesült Államok. Felmerülhet a kérdés az olvasóban, hogy hogyan kapcsolódik össze a két történet? Olyan módon, hogy az, aki megfogalmazta a Függetlenségi Nyilatkozatot, illetőleg az Amerikai Egyesült Államok alapító atyáinak egyikeként tartjuk számon, név szerint Thomas Jefferson, ő gyakorlatilag a John Locke Második értekezés a polgári kormányzatról című műve alapján és annak a szellemében, annak a hagyományában gyökerezve szövegezi meg a Függetlenségi Nyilatkozatot, és irányítja az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának létrehozását, és annak változásait. Tehát John Locke közvetlen módon hatott az amerikai politikai viszonyok alakulására is. Az Amerikai Egyesült Államokat mind a mai napig az egyik legszabadabb államnak, tehát az emberi jogok érvényesülésében élenjáró államnak tartjuk, mert eleve kiindulópontja a 17. század vége volt, és mert ezen a hagyományon épült fel 64

maga az Amerikai Egyesült Államoknak a föderatív rendszere. Ezen kívül még sorolhatnánk, hogy még mi mennyi mindenre hatott John Locke közvetlen módon is, és itt felhívom a figyelmet, hogy nem arról beszélünk, hogy John Locke Második értekezése a polgári kormányzatról egy másik politikaelméleti munkára hatott volna, hanem arról beszélünk, hogy Locke művének, gondolatainak olyan hatása volt, mely ténylegesen, de facto, teljes valójában meghatározta a politikai rendszerek kialakulását. Ugyanakkor fontos az is, hogy a politika, vagyis a mindenkori államhatalom feladatáról John Locke által megfogalmazott tézisek azok, amelyek most és itt, a mi politikai viszonyunkban meghatározzák politikai környezetünket. A liberalizmus politika fogalma egy olyan típusú gondolkodást jelent a politikáról, a politika funkciójáról, szerepéről, a politika által betöltött feladatokról, amelyet aztán a későbbi szakirodalomban a politikáról alkotott negatív fogalommal illetnek. Arról szól a politikának a negatív fogalma, amit ez Thomas Jefferson-tól származó szöveg tartalmaz: „Történelmi ismereteim, olvasmányaim alapján, arra a következtetésre jutottam, hogy a legtöbb esetben a rossz kormányzás okát, vagy gyökerét a túl sok kormányzatnál kell keresni”.55 Mit értünk ez alatt? Arra kell gondolni, hogy milyen funkciókat, milyen szerepet tölt be a kormány, milyen tevékenységet fejt ki. Tehát azt, hogy túl sok kormány van, metaforikus értelemben állítja. Legtöbb rossz kormány az azt jelenti, hogy túl sok a kormányból, vagy túl sok kormány van. Ez a liberalizmusnak egy alapvető mondása, mondanivalója, vagyis az, hogy a kormánynak addig van szerepe, a kormány tevékenységi köre, a mindenkori politikai hatalom szerepköre addig terjed, ameddig azt a polgárok érdekei közvetlenül kívánják. Fordítsuk meg a kijelentést. Arról beszél ez a gondolat, és arról beszél a liberális ideológiának egy nagyon fontos állítása, hogy a politikai közösséget alkotó polgárok életébe csak nagyon indokolt, megkívánt és szükséges 55

Thomas Jefferson

65

esetekben, környezetben és kontextusban szabad és kell beavatkoznia az államnak. És ez az úgymond állami beavatkozás. Az állami beavatkozás állna a dolgok egyik oldalán, az állami beavatkozás típusú logika, a dolgok másik pólusán áll az a dolog, amit úgy hívunk, hogy individualizmus. Az egyik póluson ugye ott van az individuum, ahogy a szó is mutatja, az egyén, vagy a mi esetünkben átfogalmazva a polgár, a polgári közösség vagy az állampolgár, mi magunk. A másik póluson ott áll az állam, ami egy konstrukció, állami intézményekből áll össze. A kérdés nyilván arra vonatkozik, és ez az, amiben állást foglal a liberális ideológia is, hogy ez a kettő, hogyan illeszkedik és viszonyul egymáshoz? Meddig terjed az egyén, vagy meddig terjed az állam? Mi az az egyén életében, amibe és amikor az állam beleszólhat, és mi az, amibe nem szólhat bele? A liberális ideológiája egyértelműen, azt mondja, hogy vagy ameddig csak lehetőség van, addig az állam ne avatkozzon bele az őt alkotó politikai közösség, vagyis az állampolgárok életébe. A fordított esett az, amikor az állam nagyon sok tekintetben és nagyon sok értelemben határozza meg a polgár életét, vagyis beavatkozik a polgárok életébe. Hadd említsek egy olyan példát, amiről már szó volt, s ami a közjó fogalmával kapcsolatos. Az állam kijelöl a politikai alakulat szintjén olyan közösség javakat, amelyeket érvényesít, mert nála van a hatalom, és azt, hogy milyen mértékben érvényesíti, az állam dönti el. Ez az egyik út, és van a másik út, amelyik azt mondja, hogy nincsenek ilyenek, nem jelölünk ki semmi ilyet, hiszen minden polgár maga tudja a legjobban, hogy milyen célokat, milyen javakat kíván. Ez az utóbbi út az, amelyik végső soron a liberális ideológiához közel álló állítás. A liberalizmus az individuum, az egyén, a polgár mellett teszi le a voksát. Tehát azt állítja, hogy a polgár, vagyis az individuum érdekének az érvényesítése érdekében addig a maximális határig el kellene menni, ameddig csak lehet, és csak abban a pillanatban kell 66

beavatkoznia az államnak, amikor valami már nem működik. Az egyik klasszikus liberális szerző, John Stewart Mill írt egy kis tanulmányt a szabadságról, és ezt a mondatot, ebben a formában ő írta le: „A szabadságom addig terjed, ameddig mások hasonló szabadságát nem korlátozom”. Ez ma már majdnem egy automatizmus, benne van a fejünkben, hogy ezeket a határokat nem lehet átlépni. De mi van akkor, ha mégis megtörténik? Hát ez az a pont, amikor az államnak be kell avatkozni, de ezt megelőzően ahhoz, hogy kinek milyen szabadsága van, hogy hogyan gondolkodunk a magunk szabadságáról, hogyan éljük meg a szabadságunkat, az államnak nincs köze. Ha úgy valósítjuk meg a saját szabadságunk fölötti rendelkezést, hogy nem károsítjuk mások hasonló szabadságát, akkor ebbe igazából senkinek semmi beleszólása nem lehet. Ott és abban a pillanatban van beleszólása az államnak, ahol ezek a dolgok sérülnek, és ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az állam első és kiemelt funkciója a törvényesség biztosítása. Ezt írják a liberális gondolkodók, többek között John Locke is, hogy az állam igazi és voltaképpeni funkciója a törvény, a törvényesség fenntartásának a biztosítása, és ezen túl nincs is különösebb funkciója. Ilyen értelemben az állam nem mondhatja például meg azt, hogy az ortodox vallás az államvallás, mint ahogyan megmondták ezt akár ebben az országban is 1989 előtt. Ezek olyan ügyek, amelyekbe nem avatkozhat bele az állam. Ez is egy jó példa arra, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a két dolog. A liberális ideológia azt mondja, hogy a vallási meggyőződés magánügy, a magánszférához tartozó dolog. Ezzel szemben volt egy másik típusú politikai gondolkodás, ami a kommunista diktatúrák idején élt, és az pedig az volt, hogy vallás van, van több is, de azok között van egy kiemelt, fontosabb, amelyik megfelelő módon volt kezelve, finanszírozást, támogatást kapott, és ezt belefoglalták Románia alkotmányába is, többek közt. Ez az, amire azt mondaná a liberális, hogy ilyen nem lehetséges, hogy ilyen típusú 67

közösségi javakat, amelyek bele vannak foglalva az alkotmányba, mint az elsődleges államvallás, nem helyes alaptörvénybe kodifikálni. Hogyan lesz ebből a politika negatív fogalmának definíciója? Ha azt kérdezzük a liberális gondolkodóktól, hogy akkor tulajdonképpen mi is az állam feladata, akkor az a válasz, hogy az állam feladata az, hogy védje a polgárainak a szabadságát, a jogait, védje a polgárainak a saját boldogulásához való saját jogát. Maga a védés is egy negatív szó, mert valami defenzívát jelent, valamiféle védekezésről szól. Az állam másik feladata az, hogy büntessen. Az állam véd és büntet, ezt a két feladatot látja el. Mit büntet? Ha valakinek a szabadsága, a joga, egyéni boldogsághoz, méltósághoz, való joga sérül, ott lépjen fel és büntessen, és ez által tartsa fenn a törvényes rendet. Thomas Jefferson azt közli velünk, hogy az a rossz politikai berendezkedési forma, ahol az állam túl sok feladatot ragad magához, erre utal az idézett szövegben. Pontosabban, megfordítva ezt: az a jó, ha az állam minél kevesebb feladatot birtokol, minél kevesebb kompetenciát von magához, vagyis minél szélesebb mértékben, minél nagyobb mértékben próbálja a polgárok, az individuumok szabadságát érvénybe lépni. Leslie Stephen-nek az a mondása eszünkbe kell jusson, hogy a forradalmak és a politikai gondolatok között elég szoros kapcsolat és szoros összefüggés van. Vagy egyik okozza a másikat, vagy fordítva, mert ugye itt sem véletlen, hogy az angol polgári forradalom, illetőleg a liberális gondolatrendszernek, a liberális ideológiának a kialakulása nagyjából kéz a kézben halad. A kettő kölcsönösen hat egymásra: a politikai gondolat hat a valós politikai folyamatokra, és a valós politikai folyamatok újabb és újabb ötleteket dobnak fel a politikai elmélkedés számára, tehát újra és újra választ várnak, vagy kívánnak különféle kérdésekre. Az angol polgári forradalom közel ötven esztendeje Anglia életében egy nagyon mozgalmas időszak, történelmileg, politikailag, illetőleg a mai angol politika alakulása szempontjából egyaránt. Itt 68

most nem is célom és feladatom, hogy az angol polgári forradalom összes rejtélyébe bevezessem a hallgatókat, csupán néhány fontos momentumra szorítkozok ebből a történetből, olyanokra, amelyek a politikai fogalmak szintjén is izgalmasak. 1650-1660 környékén nem sokkal vagyunk a középkor után, valahol a kora újkor környékén. A középkor társadalmi, politikai berendezkedéséről a feudalizmus jut eszünkbe. Ez mit jelent? A feudalizmusra egy erős hierarchia a jellemző, van az uralkodó réteg, ez lehetett nagyobb vagy kisebb, illetőleg van az uralkodó rétegnek termelő, a neki dolgozó, számára javakat előállító jobbágyok, földművesek rétege. Ezeken kívül pedig még voltak az egyházi intézmények, a klérus. Summa summarum, számunkra az a lényeges, hogy ez olyan társadalmi, politikai, társadalmi berendezkedés, amelyre az jellemző, hogy vannak valahol valakik, akik törvény felettiek, akik gyakorlatilag törvényen kívül vannak, olyan értelemben, hogy nem kell betartaniuk a törvényeket, és tulajdonképpen azt csinálnak, amit akarnak. Leszámítva az egymás közötti viszonyaikat, mert ott talán egymás érdekét sértették, és volt ebből konfliktus bőven, ha egyik földesúr a másik földesúr földjeire vágyakozott. Tehát olyan királyságok, abszolutisztikus monarchiáknak az időszaka volt ez, amikor az abszolutisztikus hatalomgyakorlásnak a logikája volt érvényben. Honnan származik az abszolutizmus szó? Latinul így szerepel a szógyök: absolut(e). Ez a szó azt is jelenti, hogy felmentés, vagy felmenteni. És ennek a teljes latin kifejezése így néz ki, hogy: legibus absolut(e). Vagyis lefordítva: a törvények alól, a törvények hatálya alól felmentve. Azért használjuk ezt a kifejezést az egész abszolutizmus korára, mert az abszolutizmus korára az volt jellemző, hogy a politikai hatalom birtokosai valami olyan kört, valami olyan elemet képeztek az adott politikai rendszerben, akik maguk a törvények hatálya alá nem estek. Persze, hogy nem estek, mert ők hozták a törvényeket, aszerint, ahogyan ők akarták, és saját magukra nyilván nem tették érvényessé a törvényeket. Ezáltal lettek az abszolutizmus idején uralkodóvá, 69

királlyá, ami nem valamilyen ma használatos törvényes rend keretében zajlott, hanem örökösödési jog elvén, hiszen tudjuk, hogy a királyi családokban a leszármazásnak komoly játékszabályai vannak: a király meghalt, éljen a soron következő király, meg az első fiúgyermek, ha nincs, akkor második, harmadik. Ha nincs, akkor jöhettek szóba az oldalágak és mindenképpen örökösödési jogon alapult ez az egész történet, és maguk, akik a királyi vér vonalán uralkodók voltak, a törvények hatálya alól fel voltak mentve Az uralkodók között volt, aki erősebben élt ezzel, volt, aki kevésbé. Tehát az abszolutizmus jellemezte azt a kort, amikor egész Angliában elindul a mi történetünk, s ennek volt egy nagyon fontos kiváltó oka, melyet nagyon röviden, egy-két mondatban összegzek. Ez pedig úgy hangzik, hogy I. Stuart Jakab uralkodott Angliában és nagyon agresszív abszolutizmust hirdet meg. Az angol társadalom akkor egy kicsit másképp nézett ki, abban az értelemben, ebben az időszakban valójában létezett már a parlament. Vagyis létezett egy olyan gyűlés, egy olyan szerv, egy olyan politikai intézmény, amelyik a monarchia politikai életétben bizonyos kérdésekbe bele tudott szólni. Ennek volt valamiféle politikai szerepe, és ezt a parlamentet próbálta semmivé tenni I. Jakab, amikor az úgynevezett nyílt abszolutizmust bevezeti. Pontosabban ekkor feloszlatja, vagy megszünteti az akkori parlamentet és ennek okán elindul a konfliktus az angol társadalomban, ami végül is a több évtizeden keresztül tartó polgárháborúhoz vezet, legalábbis Angliában, és ami lezárul 1688 környékén, az úgynevezett dicsőséges forradalommal. Nagyon röviden arról van szó tovább az angol polgári forradalomban, hogy a királyság hagyományos intézménye, illetve az egyre erősebb és feltörekvő polgárság, polgári társadalom egy kemény konfliktusba kerül egymással. Mi ennek a konfliktusnak és ennek az egész polgárháborús a végeredménye? Az, hogy a végén, 1688-ban megmaradt a királyság, de Angliában már többet sohasem lesz olyan a királyság, amilyen azelőtt 70

volt. Az a királyság, amely 1688-ban Orániai Vilmossal kezdetét veszi, az már teljesen más típusú történet lesz, mint az, amelyet az abszolutizmus hagyománya fényjelzett és jelentett. Cromwell Olivér volt ennek a polgárháborúnak az egyik oszlopos, meghatározó alakja, az ő nevéhez fűződik egy nem elhanyagolandó esemény is a forradalom idején, amelynek nagyon erős szimbolikus jelentősége van, ugyanis Cromwell Olivér lefejezteti I. Károly-t, az éppen trónon levő angol királyt. Ez az első királygyilkosság Európa újkori történelmében, és ennek is meg van a maga szimbolikája, hogy miért pont Angliában, hogy miért pont ebben a kontextusban, tehát ebből nagyon erőteljesen és világosan látszik, ami meg is történik Angliában, hogy az angol társadalom leszámol egyszer és mindenkorra a királyi abszolutizmus történetével. Megteszi ezt a politikai rendszer belső alakításának a révén is, de megteszi ezt nagyon konkrétan és valóságosan a királygyilkosság által. Mindenképpen ezek az események beletartoztak a dolgok rendjébe, akármilyen furcsán is hangzik, hogy egy király lefejezése beletartozik a dolgok rendjébe. Igenis beletartozik a dolgok rendjébe, az angol társadalom ezzel kifejezett valamit egy politikai rendszer iránt. Orániai Vilmos uralma, aki az 1688-os dicsőséges forradalom keretében kerül Anglia trónjára, és I. Károly uralkodása között radikális különbség van. Az a nagy különbség a két uralom között, hogy 1689-ben megszületik Angliában az a dokumentum, amit úgy hívnak, hogy a Bill of Rights, ami magyarul azt jelenti, hogy a jogok dokumentuma, a jogok nyilatkozata, a jogok cetlije, akárhogy fordíthatjuk azt a „bill” szócskát. Ez az a dokumentum, amelyet elfogad az angol parlament és az angol király is, ez a dokumentum egészen más viszonyok között rendezi az addigi korlátlan királyi uralmat. Ez az a dokumentum, amelynek az alapján Angliából a korábbi abszolutisztikus monarchia helyett alkotmányos monarchia lesz. Ez az a politikai rendszer, ahol van alkotmány is, és van király is. 71

A király viszont többet már nem törvények alól „absoluta”, hanem alá van vetve az alkotmány, illetve a belőle származó törvényes előírásoknak, mint bármilyen más polgár. Ezzel együtt a királynak az alkotmány vagy a törvények révén lehetnek bizonyos típusú kiváltságai. Erzsébetnek, Anglia királynőjének mind a mai napig vannak jogosítványai, vannak kiváltságai, már az is önmagában kiváltság, hogy egy olyan palotában lakik az állam pénzén, amilyenben lakik… De a nagy különbség a két dolog között az az, hogy ezt nem a királynő adta magának, hanem ezt az angol parlament adta Anglia királyának. Az alkotmányos monarchia a törvény és az alkotmány keretei között működő királyságnak az intézményét jelenti. Itt van néhány említésre méltó dolog: Angliában a legfontosabb közméltóság az angol királynő, ezzel együtt nem az angol királynő kormányoz, hanem a parlament, illetve a parlament által kinevezett végrehajtó hatalom, vagyis a kormány kormányoz. Az említett Bill of Rights egyszer és mindenkorra letéríti Angliát az abszolutista monarchiák útjáról, és elvezeti az alkotmányos monarchiák útjára. Arra az útra, amelyik úton ma is, a XXI.. században Anglia halad előre, és nem is akárhogyan teszi ezt. Azért felhívnám a figyelmüket az évszázadra, amikor ez megtörtént: 1688, vagyis háromszáz valahány éve. Ezért van az, hogy azt olvassák, hogy „az angol politikai rendszer évszázados hagyományai”, mert ezek a hagyományok valóban évszázadosak, hiszen az a politikai rendszer, ami szerint ma Angliában élnek és működnek, az gyakorlatilag a XVII. és a XVIII. század fordulóján jött létre. Most nem mutatom be részletesen, hogy a Bill of Rights milyen előírásokat tartalmaz, a lényege az, hogy egyfelől egy korlátozott királyi hatalmat kodifikál, vagyis a király hatalma korlátozott. Másfelől pedig, a kormányzás hatalmát oda adja a mindenkori parlament kezébe. A Bill of Rights-ról még azt kell tudni egyébképpen, hogy az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának – amelyet szintén az 1700-as évek környékén hoztak létre és ratifikáltak több éven keresztül – az első kiegészítései (First Ammendment) a Bill of 72

Rights szövegén alapulnak. Ez a dokumentum és az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának az első tíz kiegészítése nagyon hasonló, tehát ennek is fontos következményei voltak. Azt tudni kell az Amerikai Egyesült Államok alkotmányáról, hogy az nem egy olyan alkotmány, mint a román és a magyar. A román és a magyar alkotmány esetében, most is azt látjuk, hogy módosítják, Romániában a mostani az egy új alkotmány, 2003-ban fogadták el. Magyarországon még aktuálisabb a dolog, hiszen 2012. január 1-től lépett érvénybe a Magyar Köztársaság új alkotmánya. Persze ezekben az esetekben is megmaradhatnak dolgok a régi alkotmányok szövegéből, de Amerikában nem ez a rendszer. Amerikában az alkotmány eredeti, 1790-es szövege érintetlen, kompakt marad. Minden, amit az élet hozott, hogy finomítani kellett, azt az ún. ammendment-rendszer, vagyis a kiegészítések tartalmazzák. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya megszületése után az első javaslat az volt, hogy az első kiegészítés a Bill of Rights által kodifikált jogok legyenek, és akkor így ezek oda be is kerültek. Arról beszéltünk, hogy Angliában évszázados hagyományok vannak, több évszázadra nyúlik vissza a mai politikai kultúra, tehát könnyű az angoloknak a fejlett politikai kultúrájukkal. Hát igen, bizonyára könnyű számukra, mert ez a politikai kultúra, ebben a mostani formájában három és fél évszázada formálódik, alakul. Míg közben például a fiatal román demokráciának az ilyen irányú intézményes hagyományai most már a 21. életévűket töltötték be, s lehet, hogy háromszáz év múlva elérjük mi is azt, amit az angolok jelenleg birtokolnak a politikai kultúra, az alkotmány és a törvényesség szintjén. Az angol demokráciának tényleg van egy hagyománya, ami abban áll, hogy a dicsőséges forradalmat kővető időszakban kialakul Angliának az a hatalmi rendszere, vagy hatalmi struktúrája, ami ma is létezik. Emellett az angol politikai rendszer legfontosabb centrumai azok a következők: az alsóház, a felsőház, a kormány, illetve a király. Az angol két kamarás rendszer. Az alsóház, az úgynevezett House of Commons, ez a voltaképpeni 73

törvényhozói hatalom birtokosa, akkor is az volt, és ma is az. Lehet, hogy félrevezető lesz az, amit mondok, de ha a törvényhozás oldaláról vagy a konkrét politikai cselekvés oldaláról nézzük ezt a dolgot, akkor az alsóház a fontosabb ház, ha úgy tetszik. Nyilván egyikük se fontosabb, de a törvények itt születnek, a törvényhozás jogkörével az alsóház rendelkezik. Mi az, ami még fontos az alsóház estében? Az, hogy az angol választási rendszerben az alsóháznak, a House of Commons-nak a tagjait megválasztják egy választási rendszerben, ez egy választott testület, választott képviselőkből áll. Itt van a népszuverenitásnak az elve, ebben a rendszerben, hiszen a nép választja meg a maga képviselőit, küldötteit. Amiben eltér az angol rendszer a romániai rendszertől, az a felsőház, az úgynevezett Lordok Háza. Tudják, hogy mi képviselőket is, illetve a szenátorokat is választunk. Elmegyünk szavazni és rátesszük a pecsétet a jelölteket tartalmazó a listákra. Angliában a Lordok Háza nem egy választott testület, hanem történelmi, arisztokratikus ház vagy testület. Itt gyakorlatilag a kezdetektől fogva az angol társadalomnak azok a szereplői, azok a személyek kerültek be, akik, meghatározó szerepet töltöttek be a társadalomban. A XVIII. század idején egyházi méltóságok, az arisztokraták, az arisztokrata családoknak a képviselői, a lordok itt voltak, ezért a név: Lordok Háza. Ami viszont nagyon fontos, hogy mind a mai napig él ez a hagyomány. Annyiban változott meg manapság ez, hogy igaz, hogy követik az angol társadalom hagyományait ebben is, de egy kicsit kiléptek a hagyományos történelmi család, arisztokrácia és egyházi szereplő logikából, és ma már olyan személyeket is jelölnek, vagy kineveznek a Lordok Házában, akik mondjuk nem az egyház köreiből származnak, nem is rendelkeznek arisztokrata felmenőkkel, viszont egyszerűen olyan gazdasági hatalomra tettek szert Angliában, ami miatt érdemes őket bevonni. A Lordok Házának jellege azért csak megmaradt, hogy a vagyonosabb, a társadalmilag 74

és politikai szempontból is meghatározó személyek azok, akik bekerülnek, és életfogytiglan ott vannak. Az alsóház, a House of Commons, ahol a törvényhozó hatalom van, egyszersmind ott van a mindenkori végrehajtó hatalom kinevezésének a joga, tehát az alsóház nevezi ki vagy erősíti meg a kormányt, még akkor is, ha ebben az esetben is Angliában, mint sok ilyen más esetben a királynőtől függ ez a történet. Végül ugyanis a királynő helyezi a hivatalába a mindenkori angol kormányt, úgy ahogy megtette a 2010-es választások után, azonban elég nehezen tudna kormányt kinevezni a királynő, ha a parlament azt nem hagyná jóvá. Tehát végül is itt van az a jellemző, amiről beszélünk, hogy korlátozott politikai hatalommal bír a királyság intézménye, a monarchiának az intézménye. Ezt a kis kitérőt követően térjünk vissza a liberalizmus kérdésköréhez. Az individualista megközelítésben a politikai viszonyok között a polgár, az, aki a fókuszban van, és ez az állam oldaláról megfogalmazva azt jelenti, hogy az állam hatalma korlátozott, az államnak mindig is korlátozott hatalommal kell rendelkeznie, a korlátot pedig alapvetően pontosan az egyén, a polgár, illetőleg a polgárhoz tartozó szabadság képezi. Az állam hatásköre addig terjedhet, amíg nem szól bele olyan dolgokba, ami a polgár magánügye, vagyis ahogyan mondani szokás, a polgárnak a saját belső ügye. A köznyelvben is használjuk az inkompetens kifejezést: egy jelző szokott lenni ugye, ha inkompetens valaki, akkor valamire nem alkalmas, valamilyen feladatvégzés területén nem bír olyan típusú készségekkel, ismerettel, tudással, ami egyáltalán feljogosítja őt arra, hogy azt a fajta munkavégzést végezze. Ezt a kifejezést a liberális ideológián belül pontosan az állam és az egyén viszonyára nézve használjuk, illetve az állam korlátozott hatalma és az egyén szabadságának a posztulálására nézve. Úgy hangzik ez a megfogalmazás, hogy az állam vagy a mindenkori politikai hatalom inkompetens az egyén magánszférájához 75

tartozó kérdésekben. Ez alatt egészen egyszerűen azt értjük, hogy az állam inkompetens az egyén magánügyeiben, nem terjedhet el odáig a mindenkori államhatalom, hogy beleszóljon az emberek, polgárok magánszférájához, saját szabadságukhoz tartozó kérdésekbe. A magánszféra alatt nagyon sok mindent érthetünk, amikor a mi magunk szabadságára gondolunk. Ilyen például a család, a családi viszonyok, a vallási hovatartozás, világnézet, stb. Vagyis nem szeretnénk, hogy az állam beleszóljon családi viszonyainkba, vagy abba, hogy milyen hitűek vagyunk. A világnézetünk is egy olyan dolog, az, ahogyan gondolkodunk mi a világ dolgairól, amibe nem szeretnénk, hogy beleszóljon bármelyik politikai hatalom, vagyis hogy azt mondja nekünk, hogy márpedig Neked így meg így kell gondolkodni a világról. Sajnos voltak ilyen politikai ideológiák valóban, ezekről több helyen lehet olvasni, pl. ilyen volt a szocializmus, a kommunizmus, vagy a fasizmus is. Ezek olyan típusú ideológiák, amelyek valahogyan el is várnák a polgároktól, hogy egyformán és hasonló módon gondolkodjanak. A világnézet, a politikai meggyőződésem, a politikai opcióim megválasztásának a szabadsága a magánszférához kapcsolódik, mind a mai napig. Erre egy jó példa az, amikor választási évben megyünk szavazni, találkozunk, és megkérdezzük, hogy kire fogsz szavazni, és ő azt válaszolja erre, hogy: „Engedd meg, hogy ne válaszoljak erre a kérdésedre.” Ez pont annak az erős megnyilvánulása, hogy a saját politikai- vagy pártpreferenciám magánügyként kezelendők. Ez igazából akkor működik, ha nem erdélyi magyar szavazókról van szó, ugyanis az ők esetükben történetesen valahogy ki lehet következtetni a szavazók kb. 70%-ánál, hogy kire fog szavazni, bár az új erdélyi magyar pártok megjelenése most árnyalja egy kicsit a képet... A politikai meggyőződés, a politikai pártpreferencia mindenképpen a magánszférához tartozó dolog, amelyről nem feltétlenül gondoljuk úgy, hogy közvagyon lenne, vagyis hogy ezt mindenki tudomására kellene hozni, hiszen a magánszférához tartozik, intim szférához tartozik. 76

Továbbá a magánszférához kapcsolódik a különféle szabadságjogok gyakorlás, mint pl. a mozgás szabadsága, a helyváltoztatás szabadsága, a munkavállalás szabadsága vagy a gondolat szabadsága, és ide sorolható a többi típusú szabadság is, és még a saját céljaink, életpályánk, boldogság megválasztásának a joga. Azt, hogy ki-ki milyen életpályát próbál maga előtt látni, milyen célokat követ, hogyan gondolja ő, hogy boldogulni tud vagy boldoggá tud lenni, ezek megint mind olyan kérdések, amelyekbe az állam nem avatkozhat bele, és amelyeknek az elérését, vagy amelyekre való törekvést az állam nem korlátozhatja. Ezekben a kérdésekben ugyanis az állam inkompetens, tehát nem az ő funkcióihoz, nem az ő szerepköréhez, nem az ő feladataihoz tartozik, hogy ilyesmiket megmondjon a polgárai számára, vagy korlátozza, behatárolja az adott politikai közösségben élő polgárok nézeteit. Ebben a kérdéskörben szeretném felhozni példaként a sorkatonaság kérdéskörét. Ebben a történetben az egyik bástya a másik után dőlt le, és nem véletlenül. Tudjuk azt, hogy még 20 vagy 25 évvel ezelőtt a sorkatonaság kötelező volt, azóta pedig az történik az Európai Unió gyakorlatilag összes tagállamában (kivéve Dániát), hogy áttérnek a hivatásos katonaság rendszerére, tehát olyanok látják el ezt a feladatot, akiket megfizetnek érte, és akiknek ez a szakmája. Ezek a bástyák azért dőltek le, az az egyik jelentős oka, hogy a sorkatonaság részben ahhoz a szférához tartozik, amelyik magánügy. Ezekkel kapcsolatosan volt is több vita ugye, hiszen voltak olyanok sokan, még akkor is, amikor érvényes volt a sorkatonaság kötelezettsége ebben az országban, akik megtagadták ezt. Egyesek megtagadták, és az volt az érdekes, hogy ezt még ebben az országban is, 1989 előtt is, nem hivatalosan ugyan, mert erre nem volt törvényes kodifikáció, de elfogadták, ha valaki vallási okokra való hivatkozással nem vállalta, vagy nem tudta vállalni a sorkatonaságot. Hiszen vannak olyan neoprotestáns egyházak például, mely az egyenruha viselését nem teszi lehetővé, és ezt az érvet még akkor is, hellyel-közzel, elfogadták. A modern 77

demokráciák keretei között pedig egyértelmű, hogy a sorkatonaság kötelezettsége kikerül a kötelezettségek közül, és ez azért történik, mert a sorkatonaság kötelezettsége szembemegy az alapvető emberi jogokkal, illetőleg sérült annak az embernek a szabadságjoga, akinek kötelező volt egy katonának mennie. Napjainkban már nincs kötelező sorkatonaság rendszerint, sem az Európai Unióban sem az Amerikai Egyesült Államokban. Az Egyesült Államokban már nagyon régóta nincs, vagyis ott ahol liberális demokráciák vagy ilyen alapvetésű politikai rendszerek működnek, ott a sorkatonaság kötelezettsége már a múlté. Visszatérve az egész ideológiai történethez és a liberális gondolkodáshoz, a liberalizmusnak az az álláspontja, hogy tisztelni kell az individuum vagy a polgár szabadságát, és ennek kell korlátoznia a mindenkori politikai hatalomnak tevékenységét. Ugyanis, mint ahogy Thomas Jefferson állítja, az a rossz hatalom, amelyikből túl sok van, azaz olyan értelemben van túl sok, hogy túlmegy ezeken a korlátokon, olyan dolgokba avatkozik bele, amelyekben ő alapvetően inkompetens, és ettől lesz rossz az a hatalomgyakorlás. Thomas Jefferson erre használja a „bad government” szócskát: a kormányzás attól lesz rossz, hogy túlmegy a maga illetékességi körén, szerepkörén, a maga funkcióján. Ehhez kapcsolható a másik nagyon fontos gondolat is, ami az állam feladatkörét illeti. Hiszen a liberalizmus korlátozott állami hatalmat tart kívánatosnak, ami alatt azt értjük, hogy az állam funkciói közé nem tartozik az, hogy a fenti kérdésekben bármiféle állást is foglaljon vagy, hogy bármiféleképpen is beleszóljon. De akkor felmerül a kérdés, hogy mi az állam konkrét szerepe? Mi akkor mégis az állami, központi, politikai, hatalmi funkció? Mi az állam feladata? Miért létezik az állam egyáltalán? Most vezetjük be a liberalizmus negatív politika fogalmát. Merthogy a liberális ideológia szerint az államnak a célja nem aktív cél, amit ő csinál, hanem valami olyan, ami fölött ő őrködik, valamilyen társadalmi-politikai viszonyrendszer fölött 78

őrködik, ez az ún. éjjeliőr-állam. Sokan vádolták vagy bírálták a liberalizmust, és sokszor azt mondták, hogy tulajdonképpen annyira kiüresednek a liberális elmélet értelmében a hatalomnak a funkciói, hogy gyakorlatilag nem egyéb ez az állam, úgy néz ki, mint egy éjjeliőr a maga portásfülkéjében, valamelyik üzem előtt, vagy gyár előtt, hogy ott van és semmi egyebet nem tesz, mint ügyel arra, hogy nehogy valaki a kapun bemenjen, vagy valaki a kerítést átszökje, de egyéb szerepe ennek az éjjeliőrnek nincs. Az éjjeliőr-állam alatt pedig azt értik a kritikusok, hogy ez egy olyan politikai hatalom, amelyik semmit sem csinál, nem avatkozik be aktívan a polgárok életébe, vagyis nem próbál mércéket állítani, feladatokat kitűzni a társadalomhoz tartozó polgárok elé, hanem egész egyszerűen az adott rendszernek a működőképességét, az adott rendszeren belüli rendet, törvényességet próbálja felügyelni, és betartatni az adott államon belül. Ezzel az állásponttal nyilván lehet vitatkozni, de nem ez az én célom most, hogy ezt tegyem.

A klasszikus

liberalizmus

ideológiáját

érő éjjeliőr-állam kritika azzal

áll

összefüggésben, hogy az állam egy védő, illetőleg egy büntető funkciót lát el. Az állam védi a polgárai szabadságát. Mikor kell közbeavatkoznia az államnak? Akkor, ha polgárai magánszféráját valaki megbántja, megsérti. Ha teszem azt Ön beleavatkozik az én magánszférámba, vagy én beleavatkozom a más magánszférájába, vagy valami ilyen típusú jogsérelem ér, ami miatt jogorvoslatot kell kérnem, akkor itt van az államnak az a funkciója, hogy biztosítja azt, hogy meg tudjam védeni magam, s ezáltal az állam megvédjen engem. Az állam feladata az, hogy megvédjen engem, az én jogaimat, illetve büntesse azokat, akik nem tartották be azt a határt, amit az állam előír. Mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet, hogy fennebb említettük azokat a szabadságokat, amelyek mindannyiunk magánszférájához hozzátartoznak. De azt is mondtuk, hogy a szabadságunk korlátai a másik ember hasonló szabadságának a korlátai. Ezzel azt akarom 79

mondani, hogy amikor Romániában 1989 után megjelent a demokrácia, akkor sajnos különösen erősen megjelent egy félreértés a szabadsággal kapcsolatosan a román társadalomban. Ez a félreértés az volt, hogy a szabadság az nem anarchia, vagyis a szabadság alatt nem azt értjük, hogy annyi év diktatúra, sok év cenzúrával és terrorral tarkított politikai kormányzás után az emberek felszabadultak és azt mondták, hogy eddig nem volt szabadságunk, most aztán mindenki szabad, és mindenkinek mindent szabad. Gyakorlatilag a forradalmi események első időszakában, egy-két-három hétig valóban minden szabad volt, büntetlenül és retorzió nélkül lehetett lopni, csalni, hazudni, akár ölni is, tehát ez a szabadság maximális kiteljesedésének az állapota. Vagyis ha én azt akarom, hogy beverjem a rendőrség épületének az ablakát és onnan élelmet vegyek el – mint ahogy ez történt sok esetben, a ’89-es forradalom idején, ugyanis ott volt az élelem, bent a szekusépületekben –, akkor én ezt megteszem, mert a szabadságomhoz hozzátartozik. Miért ne tegyem? Ez nem az a fajta szabadság, és gondolom, ezt Önök is jól tudják, érzékelik, látják. A liberális szabadság-fogalom nyilván nem ehhez a szabadság koncepcióhoz kapcsolódik, ami inkább anarchia, vagy szabadosságnak is szokták olykor nevezni. Mindenképpen a mi szabadságfogalmunk arról szól, hogy addig terjed a saját szabadságunk, ameddig a mások szabadságát nem korlátozzuk, és fordítva. Van viszont egy lényeges különbségtétel, amelyet a klasszikus liberalizmus szerzői tesznek meg, mert ha megnézik, mondjuk, ezeket a dolgokat, amelyek a magánszférához tartoznak, akkor mi a véleményük, hogy itt valahol mi konfliktusba tudunk kerülni egymással? El tudják-e képzelni azt, hogy az én vallásszabadságomhoz való jogom, vagy az én politikai opcióhoz való jogom az Önök hasonló jogával valahol konfliktusba kerül? Az, hogy én milyen párttal szimpatizálok, vagy kire fogom, szeretném rakni a pecsétet, konfliktusba kerülhet-e az Önök hasonló jogával? El tudnak-e 80

képzelni ilyen esetet? Én arra vagyok kíváncsi, hogy el tudunk-e képzelni olyan esetet, hogy direkt módon szenvedek? Tehát ha Ön azt mondja, hogy Ön római katolikus, ez az Ön magánszférájába tartozik. Ez egy olyan eleme az Ön identitásának, amiben mindenki más inkompetens, így az állam is. Én pedig úgy döntöttem, hogy református vagyok. Ez a jogunk konfliktusba tud-e kerülni? Nem. Tehát, vannak olyan történeteink, amelyek nem kerülhetnek konfliktusba, és ez az, amiben különbséget tesz a klasszikus liberális elmélet: kétféle dologra vonatkozóan van szabadságunk, és ők úgy nevezik ezt, hogy egyfelől vannak önmagunkra vonatkozó döntéseink, másfelől pedig vannak olyan döntéseink, amelyek másokra is vonatkoznak, másokat is implikálnak. John Stuart Mill írja le ezt első ízben a klasszikus liberalizmus idején. Ő írt egy könyvet, az a címe: A szabadságról. Ebben a könyvben leírja ezt a fajta különbségtételt is, többek között. Mill azt állítja, hogy azért különbséget kell tennünk kétféle helyzet között: amikor önmagunkra vonatkozva hozunk döntést, illetőleg, hogy amikor másokra vonatkozó döntéseket is hozunk. Van olyan döntés, ami csak engem implikál, az, hogy milyen világnézeteink vannak, jogi értelemben valószínűleg nem kerül konfliktusba. Akkor van viszont a probléma, amikor ezek a döntéseink másokat is implikálnak, és valami olyan szabadságunkkal élünk, vagy a szabadságunkra való hivatkozással valami olyasmit teszünk, ami másokat is implikál. Itt van erre egy nagyon egyszerű példa, a két szomszéd és az ugató kutya esete. Ez egy olyan döntés, hogy én dobermannt tartok az udvaromon, és mellettem van egy lakóház, ahol több család lakik, és akiket esetleg zavar a kutya ugatása, ami már nem biztos, hogy csak rám vonatkozik, és előáll a konfliktus, főleg, hogy a kert két oldalán nem egyformán látják ezt a dolgot. Ha lecsupaszítom mindentől és sarkítva tárom Önök elé a dolgot, akkor itt van az a pont, amikor azt mondja a liberális gondolkodó, hogy az államnak védenie kell valamit, közbe kell avatkozni, valamit tehet, vagyis itt már van funkciója, jelesül az, hogy ezeket a 81

viszályokat elsimítsa. Persze, a viszályok elsimítása mindenféle hatóság nélkül is megtörténhet, ha két szomszéd megegyezik abban, hogy most mi legyen. De lehet olyan elsimítás is, ami már valamilyen hatóságot is feltételez. Hasonló példa az is, hogy a tömbháznak a lépcsőházában ki van téve egy papírra, és minden lakótól kérik a csendóra betartását 14 órától és 17 óráig, és 22 órától reggel 7-ig. Ez egy nagyon szép, szemléletes példája annak, hogy hogyan köttetnek meg azok a „polgári szerződések”, amelyek végül is az egész liberális konstrukcióinak az alapját képezik. Azt akarom érzékeltetni tehát, hogy ebben a liberális konstrukcióban a koncepció az, hogy az állam mindaddig, amíg nincs semmilyen típusú probléma, inkompetens, vagyis nem avatkozhat be. Azonban ott, ahol ilyen problémák jelennek meg, magyarán, ahol jogsérelem ér, vagy egyáltalán felmerül annak a vélelme, hogy jogsérelem ért valamely polgárt ezen és ezen jogai és egyéb, a törvények által biztosított jogai megélésében, ott viszont az államnak védenie kell, illetve, ha megállapított egy tényállást – mondjuk a bíróság –, akkor büntetnie kell és vissza kell állítania a törvényes rendet, vissza kell állítania azt az állapotot, ami a konfliktust megelőzte. Ez a kiemelt és nagyon fontos funkciója az államnak, aminek rengeteg következménye van. Ez végül is a liberális ideológiának a magja. Mint fennebb is említettem, ennek rengeteg következménye van, és rengeteg dilemmát, vagy vitát szült a későbbiekben ez az egész elgondolás. Mi van ugyanis azokkal az esetekkel, amikor ha nem avatkozik be az állam, akkor az a be nem avatkozás pontosan a polgárok közti alapvető egyenlőség jogát borítja föl? Ilyen példa a szociális védőháló egy adott politikai rendszerben. De ilyen dilemmára okot adó példa lehet az emberek közötti gazdasági, megélhetési verseny is. Általában a klasszikus liberalizmusnak a gazdasági elmélete a piaci szabad verseny logikáján alapul, vagyis „aki bírja, marja” elven, nagyon leegyszerűsítve. Ez egy verseny, amelyet az erős megnyer, a gyenge elveszít. Ugyanez van (lehet) az emberek között is, hogy nem 82

szabad ebbe beleavatkozni: ha én választom meg, hogy milyen életpályát akarok, vagy én választom ki, hogy milyen célokat követek, hogyan leszek boldog, és azt mondja a klasszikus liberalizmus, hogy jogom van mindezt elérni, akkor hogy avatkozhatok én bele abba, ha az egyik ember rengeteget dolgozik, ezáltal óriási vagyont felhalmoz, gazdag lesz, egy bizonyos életszínvonalon él, és a másik pedig, aki valamilyen oknál fogva nem teszi meg ezt, nem dolgozik, az fokozatosan elszegényedik? Milyen alapon kell nekem beleavatkozni a második életébe, hogy az ő életszínvonala is megfelelő legyen? Ezek gazdasági különbségek esetét húzzák alá. Lehet, hogy valamikor az ősközösségben teljesen egyenlők, egyformák voltunk, de utána kezdtek megjelenni a különbségek az emberek gazdasági-társadalmi státuszát illetően. Most mindenki tudja, hogy van olyan, aki olyan családba születik, ahol egyfélék a gazdasági viszonyok, és vannak olyanok, akik olyan családba születnek, ahol mások. Vagy vannak olyanok, akik történetesen Romániába születnek, mint mi mindannyian, és vannak olyanok, akik Németországban vagy az Amerikai Egyesült Államokban születnek, és már startból, nekifutásból más életszínvonalon élnek, teljesen más lehetőségeik vannak. Vagyis másként lehet élni valami olyan javak révén, amelyek nem a miénk, nem mi halmoztuk fel azokat? Maradunk talán tovább azon a logikán, ahogy az egykori liberális elmélet mondja, hogy hát igen, ez van, ez így alakult kit, vagy azt mondjuk, hogy még sincs teljes mértékben jól így a dolog, és az államnak az is funkciója, hogy ezekbe a dolgokba valamiféle egyensúlyt, egyenlőséget fenntartson? A szociális védőháló tulajdonképpen, a dolgok mai állásánál, végül is minden modern demokráciában elfogadott állapot és elfogadott gyakorlat, még akkor is, ha ennek mértéke és módja különbözik az egyes országokban. Ugyanis nagyon sok eltérés van az egyes államok gyakorlatában a szociális védőhálót illetően, különbözik az, hány hónapig lehet a kisgyereket szült anyukának gyermeknevelési szabadságon lenni, vagy mekkora a munkanélküli segély összege, lehet-e az 83

apukának kivenni a gyermeknevelési szabadságot, a dolog logikája viszont azt mutatja, hogy az állam beavatkozik, az állami funkciók, az állami feladatok kiegészülnek valami olyasmivel, ami már meghaladja a klasszikus liberalizmus álláspontját. Summa summarum, amire itt figyelni kell, az az, hogy a klasszikus liberalizmus ideológiája, követelményei néhány tekintetben, pl. az individuális szabadságok védelmében változatlan maradt. Megmaradt az is, hogy az emberek egymással egyenlően versenyezzenek a társadalomban, a piacon: ha holnap úgy döntünk, KFT-t nyitunk, vagy éppen kivándorlunk Amerikába pénzt keresni, megvannak ehhez a szabadságaink. Csakhogy ez nem egy totális verseny, ha úgy tetszik, hogy mindenki szalad előre, és az a kérdés, hogy ki ér hamarább célba, hanem ott, ahol evidensen látszik, hogy egyenlőtlen viszonyok vannak, ott egyesek nem tudják majd felvenni a versenyt a többiekkel. Egy rokkant ember például biztosan nem fogja tudni felvenni a versenyt az egészséges társaival. Tehát az állam napjainkban ilyen helyzetben beavatkozik. A liberális ideológiának ezt a fajta paradigmáját nevezzük mi a politika negatív fogalmának. Következésképpen a mindenkori állam nem mutathat fel kiemelt közösségi célokat a polgárai számára, nem mondhatja meg azt, hogy mindannyiunk számára mi a jó. Az államnak szépen hagynia kell, hogy boldoguljunk egyénileg és nem nyilváníthat nekünk semmilyen politikai előírást, hogy az egyes embereknek milyen legyen az életpályája.

84

AZ ANGOL POLITIKAI TRADÍCIÓ: MÚLT ÉS JELEN. A NÉPSZUVERENITÁS ELVE. A HATALOM KORLÁTOZÁSA. LEGITIMITÁS ÉS REPREZENTÁCIÓ John Locke-nak két nagy műve van, politikatudományi szempontból, mégpedig az Első értekezés a polgári kormányzatról és a Második értekezés a polgári kormányzatról. A két mű címében nagy különbség nincs, a tartalomban viszont elég jelentős a különbség, ugyanis az Első értekezés a polgári kormányzatról egy vitairat, a Második értekezés a polgári kormányzatról című munkában pedig Locke azt a liberális elméletet vázolja, ami aztán egy hosszú folyamatnak és ideológiának az elindítója lesz. Hogy mindez hogyan kapcsolódik az angol polgári forradalomhoz, hogyan függ azzal össze? Úgy, hogy az Első értekezés a polgári kormányzatról az úgynevezett tory ideológiának a kritikája, a Második értekezés a polgári kormányzatról pedig a whig ideológiaa kifejezője. Rögtön hozzá kell tennem, hogy a tory párt volt az 1600-as évek végén az a párt Angliában, amely konzerválni kívánta, lehetőség szerint minél erősebben, az abszolutisztikus monarchiának a politikai, társadalmi viszonyait, s ami ellen gyakorlatilag az egész polgári forradalom kitört. A whig ideológia volt a feltörekvő polgárságnak, az Angliában akkoriban igen nagy erőre kapó polgári kereskedőrétegnek a világnézete, amely már gyakorlatilag egy egészen liberális álláspontot, a polgárok szabadságjogaihoz kapcsolódó álláspontot képviselt. Mint ahogyan már említettem, vannak okai annak, amiért mi mindig elismeréssel

tekintünk és felnézünk az angol politikai rendszer hagyományaira, múltjára,

milyenségére és amiért azt sok esetben mintaként vagy követendő mintaként szokták állítani az 85

új, hagyományokkal nem rendelkező polgári demokráciák előtt. Ennek az egyik oka az volt, hogy több mint háromszáz évvel ezelőtt már gyakorlatilag kialakult, vagy döntő részeiben kialakulóban volt Angliában az a pártrendszer, amelyik ma működik. Hiszen – a mai viszonyokra lefordítva – a toryk az az angol polgári forradalom környékén arra törekedtek, hogy fenntartsanak, konzerváljanak egy régi politikai rendszert, azt akarták, hogy azon ott ne változtasson senki semmit, és jól van az ott úgy, ahogy van, igaz, lehet, hogy itt-ott egy kicsit módosítani kell rajta, de az úgy alapjában véve jó, ahogy van. Ebből már ki lehet következtetni, hogy melyik mai angol párt az örököse a toryknak, akik konzerválni akarnak valamit: a konzervatív párt az. Melyik párt a whigek mai örököse? A whigek John Locke, a polgárpártiak álláspontját képviseli, vagyis a mai liberális demokratáknak az elődje. Láthatjuk tehát, hogy az angol pártrendszerben is egy nagyon-nagyon hosszú, évszázadokra visszanyúló hagyomány és folytonosság van, nem olyan töredezett a pártrendszer, mint például Romániában. Romániában azt láttuk, hogy volt 45 év kommunista diktatúra, azelőtt, a két világháború előtt volt valami királyság-féle, ez tehát egy nagyon töredezett és szakaszos politikai hagyomány. Tehát nincs ennek a hagyománynak folytonossága, nincs egy rendje, és ez az oka annak, hogy nem tud olyan típusú politikai polgári kultúra kialakulni Romániában, mint ami ki tudott alakulni Angliában. Ezzel szemben Angliában ma is ugyanazokról a pártokról beszélünk, amelyek már több mint háromszáz éve léteznek, ezek a mai Anglia két kormánypártja, a Konzervatív Párt és a Liberális Demokrata Párt. Ezzel a pártrendszerrel, és azzal a politikai intézményrendszerrel, amelyek gyakorlatilag az angol polgári forradalom végétől működnek, van egy kialakított politikai rendszer, ami szintén több mint háromszáz éve működik. A 17. századtól gyakorlatilag ez a két párt, a toryk és a whigek váltogatták egymást Anglia politikai hatalmában, tehát ők gyakorolták a hatalmát, hol az egyik, hol a másik, el egészen a 20. század elejéig, amikor is az egész világon 86

fellépő munkásmozgalmak következtében Angliában is létrejött a Munkáspárt. Sok más országban is létrejöttek a munkáspártok, amelyeket a kezdeti fázisban azért hívták munkáspártoknak, mert az egyre erősödő munkásosztályt kívánták képviselni. Munkáspártokból elég erős pártok alakultak ki a világ különböző részein, többek közt Angliában, ahol az 1900-as évek elején, pontosan 1906-ban jött létre az angol Munkáspárt, amelyik aztán a 20. században többször sikeresen kerül hatalomra, és elég hosszú időn keresztül volt hatalmon.

Az alsóház (House of Commons of Great Britain) összetétele a 2010. május 6-i választások után56

Párt neve

Helyek száma az Alsó Házban

Konzervatív Párt (Conservative Party)

306

Munkáspárt (Labor Party)

258

Liberális

Demokrata

Párt

(Liberal 57

Democrat Party) Demokratikus

Unionisták

Pártja 8

(Democratic Unionist Party) Skót Nemzeti Párt (Scottish National Party) 6 Sinn Féin

5

Plaid Cymru (Party of Wales)

3

Szociáldemokrata és Munkárpárt (Social 3 Democratic and Labour Party)

56

Forrás: Election Resources on Parliamentary Elections in the United Kingdom Elections to http://electionresources.org/uk/house.php?election=2010, letöltés ideje: 2011. március 16.

87

the

the House

of

Internet: Commons,

Zöld Párt (Green Party)

1

Alliance Party

1

Speaker

1

Más

1

Összesen:

650

Tehát az Alsó Ház 650 tagból áll, és a pártok által elnyert helyek számát a fenti táblázat tartalmazza. Angliában nagyon sok törvényhez elég, hogy az egyszerű többség megszavazza azt. Itt láthatjuk, hogy 363 képviselőből áll a koalíció, mert a koalícióalkotó pártok, a Konzervatív Párt, a Liberális Demokrata Párt, vagyis akik most kormányoznak, ez egy érdekes koalíció, amelyet a nagy rivális, a Munkáspárt ellenében kötöttek. Felmerülhet az a kérdés, hogy miért nem hozott létre koalíciót a Munkáspárt az összes többi párttal annak érdekében, hogy kormányt alakíthasson? A kormányalakítás módját az alkotmány definiálja, Anglia esetében a királynő kéri fel a legtöbb szavazatot elért pártot a kormányzásra. Ilyen módon a királynő a konzervatív pártot kérte fel kormányalakításra, azzal a megjegyzéssel, hogy amennyiben nem tudjátok ezt megoldani, akkor megkérem a második pártot, amely létre tudna hozni többségi parlamenti koalíciót. Az angol választási rendszerhez az is hozzátartozik, hogy a királynő feloszlatja a Parlamentet: amikor ki van írva a választások ütemrendje, akkor feloszlatja a Parlamentet, abban az időben ideiglenes kormánya van Angliának, és amikor az új választási eredmények megvannak és minden rendeződik, akkor újra beiktatja a királynő őket. Ezt az egész angol intézményrendszert, pártrendszert a következő gyűjtőnévvel is szoktuk illetni: a Westminstermodell. 88

Mit jelent ez? Mi történik Angliában azzal a bizonyos 650 képviselői hellyel? Vannak meghatározott, egyéni választókerületek, ami alatt azt értjük, hogy mindegyik jelölt önmaga indul a választókerületében, és az nyeri meg a választást, aki a legtöbb szavazatot szerzi, amelyet az angolok a „first pass the post” kifejezéssel jelölnek. Ez a választási rendszer lényegesen egyszerűbb, mint a jelenlegi romániai választási rendszer, hiszen nincs számolás, logika, szorzás, osztás, kivonás, hanem aki a legtöbb szavazatot megszerzi, az „viszi el a bankot.” Nem szükséges az 50%+1 szavazat, nem kell a szavazatok kétharmada, nem kell második fordulót szervezni. Romániában kevert a választási rendszer, ami rettenetesen komplikált, de leegyszerűsítve a dolgot: van egy listás rendszer, a szavazó a pártlistákra szavaz a pecséttel, megszámolják a szavazatokat és miután országos szinten is összesítették az elvesztődött szavazatokat, egy visszaosztási algoritmus keretében ezeket elosztják a parlamentbe bejutott pártok között. Angliában hosszú-hosszú ideje működik ez a választási rendszer, amelynek a legtöbb kritikusa a reprezentativitás problémáját hozza fel. Ugyanis tételezzük fel, hogy haton indulunk egy adott választókerületben a választások során, és mindegyikük más-más párt képviseletében. Egyik jelölt 220, a másik 230, a harmadik 240-et, a negyedik 250, az ötödik 260, a hatodik pedig 280 szavazatot szerez. Ebben a rendszerben az, aki 280 szavazatot szerzett az összesen leadott 1480 szavazatból, az adott választókerületből bekerült az angol alsóházba a képviselőnek, holott ő a szavazatok alapján 280 embert tud reprezentálni, ugye, hiszen ő annyitól kapott mandátumot, és ugyanabból a választókerületből további 1200-at nem tud maga mögött, mert azok másokra adták a szavazatukat. Ez a probléma, amelyet említeni szoktak a választókerületes rendszerekkel, vagy akár az amerikai elektromos rendszerrel szemben mindig fel szokták hozni, hogy akkor mennyire reprezentatív ez a választási rendszer a polgárok szempontjából? Ugyanakkor fennáll 89

az is, ha továbbgondoljuk ezt a logikát, hogy ha megtörténik nagyon sok választókerületben ez az eset, akkor mennyire lesz reprezentatív a Parlament? Természetesen abban a választókerületben, ahol az egyik jelölt elviszi a szavazatok 90%-át, s a többiek pedig a szavazatok összesen 10%-át, ott nyilván ez a probléma nem áll fenn. De ha eljátszunk a gondolattal, hogy mind a 650 egyéni választókerületben így szereznek képviselői helyet a választások eredményeként, akkor ez azt jelenti, hogy egy nagyon-nagyon kicsi kisebbség az, amelyik politikai hatalomra juttatja képviselőit az adott ország parlamentjébe, vagyis az a helyzet, hogy nagyon kevés polgár szavazata lesz reálisan „felhasználva”, és a rendszer hozta a nyertest, nem a szavazatok abszolút száma. Romániában a vegyes választási rendszer próbálja ezeket az elvesztett szavazatokat kompenzálni, azáltal, hogy az elveszett szavazatok összeadódnak, újraszámolják és összesítik őket a választási rendszer által szabályozott algoritmus szerint és visszaosztják a parlamentbe bejutó pártok között. De az angol választási rendszer, amely egyéni választókerületes, egyszersmind relatív többségi rendszer. Az abszolút többség a szavazatok 50%-t+1 szavazatot jelenti. A relatív többség az a súlyozott, relatív rendszer, amikor egymáshoz viszonyítjuk, hogy ki hány szavazatot kapott, és aki a legtöbbet kapta, az jelenti a relatív többséget. Ha szakszerűen akarjuk jellemezni az adott választási rendszert, akkor azt mondjuk, hogy egyéni választói kerületes relatív többségen alapuló választási rendszer, ezt így lehet egy rövid mondatban összegezni. A másik problémája az ilyen választási rendszernek az, hogy a tapasztalat azt mutatja, hogy az egyéni választókerületes rendszerekben esetében elég szoros összefüggés van az ilyen típusú választási rendszer és a kétpólusú parlamenti viszonyok, vagyis a kétpártrendszer között. Ez a típusú választási rendszer az erős pártoknak, vagy a nagy pártoknak kedvez. Az abszolút többségi választási rendszerek 90

pontosan ezt próbálják meg ellensúlyozni, mert úgy gondolják, hogy ez így nem jó, vagy nem így kellene lennie. Ezek tehát jól érzékeltetik az angol, illetőleg a relatív többséges egyéni választókerületes választási rendszer dilemmáit. És persze lehet bírálni az angol politikai rendszert, vagy a választási rendszert, de az angolok meg vannak elégedve ezzel a típusú választói rendszerrel, és igazából őket nem zavarja, hogy ez a választási rendszer reprezentatív-e vagy sem, vagy mennyire az? Inkább az a fontos nekik, hogy az angol pártrendszernek viszonylag hosszú politikai hagyománya van, és ez stabilitást, prosperitást, fejlődést hozott számukra és akkor ez így rendben van, vagy rendben kell legyen. A liberális gondolatkör központi fogalma az egyén, az individuum, az államot alkotó polgár; ez a legfontosabb érték, minden más másodlagos ehhez képest. Tehát mindent aszerint kell elsősorban mérlegelni, úgy kell meghozni az állam törvényeit, mondaná egy klasszikus liberális gondolkodó, hogy mi a jó az individuumnak. Emellett persze még meg lehet nézni, hogy mi a jó a közösségnek, vagy mi a jó a kisebb-nagyobb kollektíváknak, az rendben van, de nem ezek képezik az elsődleges elemet a mérlegelésben. Óriási vita van mind a mai napig a liberális alapvetésű gondolatok, illetve a konzervatív típusú ideológiák között, amelynek oka az, hogy a liberalizmus az individuumot tekinti a legnagyobb értéknek, egy konzervatív típusú ideológia pedig a közösséget tekinti a legnagyobb értéknek. Ezzel a konzervatív ideológia pontosan a fordítottját jelenti ki, azt állítja, hogy az individuum be kell, hogy soroljon, alávethető kell legyen és alá is kell vetődjön a közösség érdekeinek. A liberális ideológiában az individualizmus, vagy az individuumhoz kapcsolódó tulajdonságok képezik a legmagasabb és a legfontosabb értéket. Minket individuumként mi illet meg elsősorban? A szabadságunk, a boldogságunk, illetve a saját boldogságunk megválasztásának a joga. Hogy miként boldogulunk, hogy hogyan és mi által 91

leszünk mi boldogok, vagy hogyan szeretnénk érvényesülni az életben, milyen értékeket követünk, ez mind egyéni döntés kérdése, és amit még ehhez hozzátesz a liberális ideológia, az a (magán)tulajdon szentsége és a sérthetetlensége. Hadd térjünk vissza egy pillanatra a korlátozott politikai hatalomhoz. Ugyanúgy vagyunk ezzel is, a korlátozott politikai hatalom liberális gondolatával, mint ahogyan általában az emberjogi kérdésekkel. Emlékezzünk vissza, hogy amikor arról beszéltünk egy adott pillanatban, hogy sokféle dokumentum kodifikálja emberi jogainkat (mint pl. az Európai Unió Alapjogi Chartája vagy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata), de azon túl, hogy ezek a dokumentumok kodifikálják, tartalmazzák, hogy nekünk, embereknek, vagy hogy nekünk polgároknak milyen jogaink vannak, igazából izgalmassá akkor válik az ügy, ha feltesszük a kérdést: hogyan tudunk ezekkel élni? Milyen típusú garanciái vannak, hogy ezek a jogok valóban a mi jogaink és tudunk élni velük? Például 1789-ben a francia forradalom idején az emberi jogokkal még olyan sokat nem értünk, azon túl, hogy talán belső emberi lelkesedésünket fűthette, hogy milyen óriási szabadságokkal rendelkezünk, de ameddig nincsenek meg ennek a megfelelő garanciái, addig nem tudjuk igazából őket használni, nem tudunk élni velük. Egy kicsit ilyen a helyzet a liberális gondolatkör korlátozott politikai hatalmának elvével is. Vagyis: rendben van az elmélet, hogy az államnak korlátozott politikai hatalommal kell rendelkeznie, azért, hogy az ember szabadságát, az ember jogait, az ember boldogulását meg tudjuk védeni, igen ám, de mi garantálja ennek a hatalomnak a korlátozását? Mi lesz az, ami tényleg olyan, magának a politikai rendszernek az egészébe beépített elemet tartalmaz, amelyik lehetetlenné teszi, vagy megnehezíti a politikai hatalommal való visszaélést, vagy – a liberális ideológián belül maradva – a korlátozott politikai hatalom korlátainak az átlépését? Az abszolút monarchiák esetén például nem volt semmi olyan tényező, mely korlátozhatta volna a hatalom korlátlan gyakorlását, hisz aa 92

király fölötte állt minden törvényes rendnek. Nincs olyan entitás, hogy bármit is garantálna bárkinek is, mert mindig minden felülírható. A modern parlamentáris demokráciáknak a rendszerében, amelynek az alapjául többek között pontosan a liberalizmus szolgál, kitalálták már annak az intézményi rendszerét, ami garantálhatja talán azt, hogy senki sem fogja túllépni a politikai hatalom korlátait. Nem állítom, hogy 100%-ban biztosíthatja ezt, mert az ember továbbra is emberből van gyártva, és a politika az olyan, amilyen. De mindenképpen vannak olyan garanciák, amelyeket alkotmányok, törvények tartalmaznak, amelyek megakadályozhatják a hatalommal való visszaélést, és amelyekre hivatkozni lehet akkor, ha bármelyikünket jogsérelem ér, és van lehetőségem jogorvoslatot kérni. Gondolják végig, ha körülnéznek ma a világunkban, egy olyan világban, ami kicsit a liberális hagyomány talaján áll, a román alkotmányos rendben, miben látják azt, hogy a mindenkori politikai hatalom valamiféle korlátozással élhet? Kik vezetik ezt az országot? Kinél van most a hatalom? A Demokrata Liberális Párt és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a politikai hatalom birtokosai, akik holnap úgy döntenek, hogy márpedig olyan politikai hatalomgyakorlást kívánnak végrehajtani, amelyik sokunknak a jogait sérti, és mondjuk, annak kárára lehet. Miben láthatjuk a saját védelmünket a jelenlegi politikai viszonyok között? Mit tennénk, amiben esetleg védelmet látunk? Bírósághoz fordulhatunk. A bíróság a modern hatalmi ágak egyike, amint azt már korábban láttuk. A korlátozott politikai hatalomnak az egyik igen fontos garanciája, letéteményese ezekben a modern demokratikus rendszerekben az, hogy a hatalommegosztás elve létezik. Az, hogy hatalommegosztás elve szerint zajlanak a politikai cselekvések, vagy az, hogy a hatalommegosztás elvét az Alkotmány kodifikálja. Le van írva az Alkotmányban, hogy Romániában a hatalommegosztás elve érvényesül, és hogy ez miként néz ki. Tehát ez az egyik 93

olyan garancia, ami fékezheti azt, hogy a politikai hatalom korlátlanná váljon, hogy bizonyos korlátokat túllépjen. De itt van másik elem is, és ez az ellenzék és a kormány viszonya. Ez egy másik olyan elem, amely szintén egyféle garanciát, biztosítékot jelenthet arra nézve, hogy a mindenkori hatalom részéről ne kerüljön sor visszaélésre. Nem mondhatom, hogy a hatalom ne akarjon visszaélni a hatalmával, mert az benne van a hatalom vagy a politika természetében, hogy a maga konzerválására, a maga erősödésére törekszik, hanem hogy lehetőleg ne tudjon visszaélni ezzel a hatalommal, hogy lehetőleg mindig ott legyen egy ellenőrzés, mindig ott legyen, ahogy szoktuk mondani a köznapi nyelvben, mindig ott legyen Damoklész kardja, ha a hatalom túl akar lépni bizonyos korlátokat. Az ellenzék minden bizonnyal egy ilyen típusú funkciót is betölt minden modern parlamentáris demokráciában. De ilyen például a közvélemény is: ha a közvélemény nem fogad el valamit, akkor meg lehet buktatni a politikai hatalom birtokosát. A közvéleményt az állampolgárok alkotják. Ezekben a rendszerekben kitől származik a hatalom? Az állampolgároktól. Minden egyes általános választás alkalmával mi, az állampolgárok, odaadjuk a hatalmat a megválasztott képviselőinknek. Ki a hatalom igazi birtokosa? Mi, a nép. A legáltalánosabb és a legalapvetőbb korlátozó funkció ebben a történetben maga a népszuverenitás elve. Az az elv, hogy tulajdonképpen a mindenkori politikai hatalom birtokosa az államot alkotó polgárok összessége. Az, hogy most éppen a Demokrata Liberális Párt és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kormányoz, az rajtunk (is) múlott, hiszen mi küldtük oda őket. Ha nem is éppen történetesen mindannyian mi, de egy államot alkotó politikai közösség tagjainak a többsége. Tehát ez a hatalom egy delegált hatalom. A népszuverenitás elve arról szól, hogy átadjuk a nálunk levő hatalmat valaki másnak, és a korlátozott politikai hatalomnak ismét egy garanciája lehet az, ha úgy gondoljuk, hogy visszaélnek vele, s mi magunk 94

vehetjük vissza, mi magunk tehetünk olyan lépéseket az adott alkotmányos törvényes rend keretein belül, amivel visszavesszük ezt a hatalmat, hogy aztán majd esetleg adjuk oda másnak. Mi a legegyszerűbb formája és a legáltalánosabb formája a hatalom elvételének? A soron következő általános választás. Ekkor azt mondjuk, hogy ti ügyesek voltatok, bizonyítottatok, köszönjük szépen, és ebből mi már nem kérünk. Ez egy nagyon egyszerű, általános formája annak, hogy a népszuverenitás elvét gyakoroljuk, és erre nekünk jogot ad az alkotmány. Ezt a jogot, vagy ezt a lehetőséget valamilyen rendszerben biztosítani kell számunkra, vagyis azt, hogy 4 évente vagy 5 évente, ha úgy akarjuk, ne akarjuk megerősíteni újra a fennálló politikai hatalmat szavazatunkkal.

95

ALAPKÖNYVÉSZET Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Colţescu, Gabriel (coord.): Vocabular pentru societăţi plurale / A plurális társadalmak szótára, ediţie bilingvă, Polirom Kiadó, Iaşi, 2005. Miller, David: Enciclopedia Blackwell a gândirii politice (The Blackwell Encyclopaedia of Political Thought), Humanitas Kiadó, Bukarest, 2006. Mungiu-Pipidi, Alina (szerk.): Doctrine politice, Polirom Kiadó, Iaşi, 1998. Strauss, Leo: What is Political Philosophy? The University of Chicago Press, Chicago-London, 1988. Strauss, Leo – Cropsey, Joseph (ed.): A politikai filozófia története. Európa Kiadó, Budapest, 1994. AZ ELŐADÁSOK KÖTELEZŐ KÖNYVÉSZETE Arisztotelész: Politika. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. 71-79. 135-147. 168-170. Bodin, Jean: Az államról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. 73-81.117-119. Burke, Edmund: Elmélkedések a francia forradalomról. In: Paczolay P. – Szabó M. (szerk.): Az egyetemes politikai gondolkodás története. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1999. 157-164. Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 11-72. 182-194. Constant, Benjamin: A régiek és a modernek szabadsága. Atlantisz, Budapest, 1997. 237-260. Goodin, Robert – Klingemann, Hans-Dieter (szerk.): A politikatudomány új kézikönyve. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 61-73. (Almond, Gabriel: Politikatudomány: a tudományág története c. fejezet) Grotius, Hugo: A háború és béke jogáról. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1973. Hayek, Friedrick A. von: A liberális társadalmi rend alapelvei. In: Demeter M. Attila (szerk.): Politikai doktrínák. Szöveggyűjtemény. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2004. 47-63. Kymlicka, Will: Liberalism. In: Uő: Liberalism, Community and Culture. Clarendon Press, Oxford, 1991. 9-43. Locke, John: Második értekezés a polgári kormányzatról. Polis Kiadó, Kolozsvár, 1999. 41-74. 91-149. Machiavelli, Niccolò: A fejedelem; Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről. In: Paczolay Péter-Szabó Máté (szerk.): Az egyetemes politikai gondolkodás története. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1999. Mannheim, Karl: Ideológia és utópia. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 129-137. (Lehet-e a politika tudomány? c. fejezet) Miller, D. – Coleman, J. – Connolly, J. – Ryan, A.: The Blackwell Encyclopaedia of Political Thought. Blackwell Publishing, 1987. (http://scholar.google.hu) Montesquieu: A törvények szelleméről. Európa Kiadó, Budapest, 2000. 56-83. 190-212. 245-263. + Hahner Péter: Utószó. 1035-1046. Oakeshott, Michael: Konzervatívnak lenni. In: Demeter M. Attila (szerk.): Politikai doktrínák. Szöveggyűjtemény. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2004. 167-190. 96

Platón: Összes művei. Európa Kiadó, Budapest, 1984. (Állam 369a-376c; 412c-417b; 427d-434d; 457d-465d; 471d-476c; 544a-577b) Rousseau, Jean-Jacques: A társadalmi szerződésről. In: Uő.: Értekezések és filozófiai levelek. Magyar Helikon, Budapest, 1978. 463-519. (1-2. könyv) Németh György: A görög polisvilág államai; Xenophón, Platón, Sókratés. In: Zsarnokok utópiája. Atlantisz Kiadó, 1996. 19-31. 213-232. Wills, Garry: Bevezetés A föderalistához. In: Hamilton, A. – Madison, J. – Jay, J.: A föderalista. Európa Kiadó, Budapest, 1998. 5-34. Dokumentumok: xxx: A Francia Nemzetgyűlés nyilatkozata az emberi és állampolgári jogokról (1789) – forrás: web xxx: Az Európai Unió Alapjogi Chartája (2007) – forrás: web xxx: Az Európai Unió Alkotmányszerződése xxx: Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya

97