HÜLYEGYÁR A francia iskolától a társadalom hagyományosan a társadalmi igazságosság megteremtését, nemzeti integrációt, a tudás közvetítését, az egyén fejlıdését, kibontakozását várta. Ezt az ideált a XIX. század végén Jules Ferry teremtette meg, hogy kikovácsolja Franciaországot és a köztársaságot. Ebben a köztársasági iskolában lettek franciákká a bretonok, elzásziak, flamandok. Az iskola a társadalmi felemelkedés eszköze és motorja volt, a szülık arra törekedtek, hogy gyermekük többre vigye, mint ık. A francia oktatás, még negyedévszázada is, elismerten a világ legjobbjai közé tartozott. 1981-82-ben, egy felmérés szerint, melyet húsz ország százezer tizenhárom éves tanulójával végeztek, a francia diákok teljesítménye jóval meghaladta a nemzetközi átlagot, geometriában, számtanban és nyelvtanban 25 százalékkal többet teljesítettek. A nyolcvanas évek reformja a „kompetenciákra” összpontosított, a tanítás célja már nem az ismeretek átadása, a matematikai, nyelvtani (logikai) szerkezetek megtanítása, a gondolkozás pallérozása és fejlesztése, hanem gyakorlati szabályok besulykolása; a tanulónak nem gondolkoznia kell, hanem „helyes válaszokat adni”. A reform eredménye? A tanulók képtelenek elemi gondolati mőveleteket elvégezni, nem tudnak következtetni, levezetni egy bizonyítást, képtelenek az absztrakcióra. A francia tanulók teljesítménye a PISA 2000 és PISA 2006 felmérései között tovább romlott, nem ismerik fel az elolvasott szövegben közölt egyszerő információt, nem tudják egybevetni más ismeretekkel. Életük során tehát nem lesznek képesek olvasás (megértés) útján bıvíteni az ismereteiket. Hülyéket gyártunk – állapította meg J.-P. Brighelli irodalomtanár nagy port kavart könyvében. A francia iskola ideológusai az elmúlt években azon vitáztak, érdemes-e 5-10 gyereknek, ha igényli, görögöt tanítani, vagy inkább a bukdácsolóknak, a lemaradóknak szervezzék meg a „kísérést”, a délutáni foglalkozást, amelynek során a házi feladatot tanári segítséggel oldják meg. Az oktatási miniszteri ambíciókat dédelgetı, balliberális oktatásideológus, R. Descoings meghirdette a pozitív diszkriminációt. Elveti az elitista képzést: Háttérbe szorítaná a humán tárgyakat. Arra hivatkozik, görögül, latinul a felsı-középosztály gyermekei akarnak tanulni, ık szeretnének tanárok, mérnökök, orvosok lenni, ık készülnek értelmiségi pályára, ık igénylik az irodalomtanítást, a történelmet, míg az alsó középosztály és a „nép” gyermekei, ide tartoznak a bevándorlók is, a gazdaság különbözı szektoraiban fognak elhelyezkedni, ahol nincs szükségük humán ismeretekre. Olyan iskolát vázol fel, ahol nem az irodalom tanítása vagy a sikeres történelem-földrajz érettségi a fontos, hanem hogy a kikerülı gyerek megfelelı munkaerıvé váljon az iparban, vagy a gazdaság más szektorában. A régi iskolában a tanulók erıfeszítéseket tesznek a tudás érdekében, arra tanítják ıket, hogy képességeiket kibontakoztatva magukból a legjobbat adják. Az „új”, egységesítı iskolában nincs erıfeszítés, kényszerítés. Ez az iskola lefelé nivellál. A végeredmény? Motiválatlan diákok, elviselhetetlen légkörő osztályok, egymás ellen és gyakran a tanárok ellen irányuló verbális vagy nyílt erıszak. Gyakran megfélemlítik, kiközösítik azt, aki tanulni akar.
1
Tizennégy éves gyerekek úgy kerülnek ki az iskolából, hogy 17 százalékuk nem tud se írni, se olvasni vagy számolni: ık a frusztrációt kerülı, könnyített tananyagú iskola áldozatai. 2008-ban a cannes-i filmfesztiválon Aranypálma-díjat nyert a Négy fal között címő film, ez az iskolai Való Világ. Egy éven át kísérte a kamera a tanítást a mi felsı tagozatunknak megfelelı collège-ban, a kisgimnáziumban. A tizennégy éves diákok egymást lökdösve, lármázva érkeznek a tanterembe, ide-oda ülnek óra alatt, ahogy éppen kedvük tartja, egymással beszélgetnek és megállás nélkül, fennhangon kritizálják a tanárt. Khemba nem hajlandó olvasni, mert „nincs hozzá kedve”. A színes bırő Esmérelda, aki megengedhetetlen hangon beszél a fiatal tanárral, anélkül, hogy az rendre utasítaná, odavágja: „Francia vagyok, de nem vagyok rá büszke!” A tanár, a ’68-as hagyományok jegyében, egy szintre helyezi magát a gyerekekkel, bizalmaskodik velük, nincs tekintélye, azt a hamis érzést erısíti a diákjaiban, hogy köztük és közte nincs semmi különbség. A gyerekek otthon sem tanulják meg tisztelni a szüleiket, a felnıtt nem tekintély, miért volna az a tanár? A filmben a tanárt a nemi életérıl faggatják, és a tanár, ki tudja, miért, úgy érzi, válaszolnia kell a tapintatlan kérdésekre. A tanév eltelik valahogy és év végén az egyik, mellesleg végig rendetlenkedı diáklány a tanár szemébe vágja: semmit nem tanultam magától! A film nagy vitákat kavart pedagógus körökben, de a rendezı talán éppen azt akarta bemutatni, hová vezetett az új koncepció. A film meggyızıen illusztrálja, hogy a tekintélyétıl és hivatásától megfosztott pedagógus szánalmas figura a gyermekek uralta térben, ahol butaság és anarchia uralkodik. Ez volna a cél? Az új iskolában a tanár nem ismereteket ad át, hanem kompetenciákat alakít ki, áll a francia Tanítóképzı Intézetek alapelveiben. „A gyerekeknek nincs szükségük a maga tudására ahhoz, hogy felépítsék a sajátjukat!”, róttak meg egy fiatal, ügybuzgó tanítónıt. Tilos kívülrıl megtaníttatni verset vagy szövegeket (pedig milyen jó módja ez a szókincs fejlesztésének, a helyes nyelvtani fordulatok megtanulásának, s az elmét is élesíti), nem kell erıltetni a helyesírást, nem szabad buktatni, egyáltalán, mindent meg kell könnyíteni, Montaigne helyett ismert slágerénekes életrajzát elemezzék az érettségin a tanulók. Egy Toulouse melletti kisgimnáziumban egy diák késsel támadt a tanárnıjére. A gyerek az elızı évben bukásra állt matematikából, de az új rendszerben a szülık hozzájárulása nélkül nem lehetett megbuktatni. Onnantól kezdve, az osztály nagy gyönyörőségére, megállás nélkül szemtelenkedett a tanárával. İ „gyızött”. Hogy a felsıbb osztályokban sem fogja tudni megállni a helyét, a nehézségei csak növekedni fognak, s ezzel együtt az agresszivitása is, az elıre látható volt, de a szülıket ez nem érdekelte. A harmincnégy éve tanító tanárnı szerint néhány éve megváltoztak a gyerekek. İk akarják eldönteni, mi legyen az órán, csak azt csinálják meg, amihez kedvük van, mindent megkérdıjeleznek, a tanulást, a büntetést, a feladatot. „Nem érdekel!”, mondják, és kész. Félrenevelten érkeznek az iskolába otthonról, abból a televízióból, számítógépes játékokból, lejátszókból álló virtuális térbıl, amelyet a szülık, semmiféle anyagi áldozattól vissza nem riadva, építenek köréjük.
2
A rómaiak humanóriáknak, humán tudománynak nevezték az irodalom és a szabad mővészetek tanulmányozását, melyek révén az ember megkülönbözteti magát az oktalan állattól és természetének valódi méltóságára emelkedik, írja 1887-ben a Dictionnaire de pédagogie et d’instruction primaire (A pedagógia és az elemi oktatás szótára). A humán, vagyis az emberre vonatkozó tudományokat tanulni hosszú évtizedeken át a gimnáziumba járást jelentette, ahol a tanuló emberre vonatkozó ismereteit bıvítették, és ıt magát emberségre tanították. A franciákat megdöbbentette Nicolas Sarkozy kirohanása 2006-ban a XVII. században írt remekmő, a Clèves hercegnı ellen. Még aki netán nem olvasta, az is tudta, hogy ez a regény a francia nemzeti örökség része; aki megkérdıjelezi, az tulajdonképpen a mőveltséget közvetítı Iskolát, a francia kultúrát vonja kétségbe, teszi nevetségessé. Az akkori belügyminiszter az érettségi rendszert kritizálta, s az általános felhördülést látva nem gyızött magyarázkodni, de azóta a Clèves hercegnı jelkép lett: a regény kilépett a tankönyvek és az érettségi tételek kereteibıl, állásfoglalás a nemzeti örökség, az érték mellett. A regényt azonnal megfilmesítették, a szerelmi történetet modern környezetbe helyezték, egy gimnázium falai közé, óriási nézettséggel játszották. A tanárok és az értelmiségiek meg elgondolkoztak azon, hogy meg lehet-e még menteni valamit abból, amit az elmúlt évtizedek oktatáspolitikája lerombolt. A szülı régen azért küldte iskolába a gyermekét, hogy átadják neki a mőveltséget, az elıdök által felhalmozott tudást, és megtanítsák neki, hogyan viselkedjék a társadalomban, a közösségben. A tudás, amit az iskola közvetített, közbizalmon alapult, közmegegyezés övezte. Az emberközpontú, humán kultúrát váltotta fel a gúny, az erıszak, a lázadás kultúrája, mely az internetbıl, az elektronikus játékokból, a durvaságot és az emberi méltóságot, minden magasabb rendő embereszményt nevetségessé tevı és sértı televíziós sorozatokból és úgynevezett valóság-showk-ból táplálkozik. Ez az új kultúrának eladott kulturálatlanság rombolja és rohasztja szét a társadalom és az egyén egészséges életéhez nélkülözhetetlen eszményeket és az emberi kapcsolatokat. Az iskola, régen is, jelenlegi formájában is, a körülötte lévı társadalom tükre. Vita indult, a pedagógusok kezdeményezésére, nemcsak Franciaországban, arról, mik a középfokú képzés feladatai. A középiskolának nincs más feladata, mint hogy kialakítsa azokat az alapkompetenciákat, amelyeket a szakképzettséget nem kívánó új munkahelyek követelnek meg, mint ezt az Európai Bizottságban Nico Hirtt sugallja? Vagy a felhalmozott tudás, a mőveltség közvetítésével a társadalmi és kulturális egyenlıtlenségeket kell enyhítenie, felkészítve az értelmiségi létre, a szellemi munkára? Androulla Vassiliou, az oktatásért felelıs európai biztos mondatai keményen kopognak: „növelni a kompetenciákat, az oktatáshoz való hozzáférést, a piacok szükségleteire összpontosítva”, „Európát abban segíteni, hogy részt vegyen a globális versenyben”, „a fiatalokat ellátni mindennel, ami napjaink munkaerıpiacán kell”, „feletet adni a gazdasági válság következményeire”. (http://ec.europa.eu) Szó sincs itt Homéroszról, közös múltról, regényolvasásról, hısies vagy nemes eszményekrıl! Az Európai Bizottság komisszárjainak egy céljuk van: a „kompetenciák” elsajátításával rugalmas, szakképzetlen munkaerıt termelni, hogy
3
kielégíthessék a vállalatok, a multinacionális kereskedelem, a szolgáltatóipar munkaerı szükségletét. Ezek a munkák elemi ismereteket igényelnek, erre a tudásra valóban megfelelı szó a kompetencia: alkalmasság gombok, billentyők nyomkodására, eladói munkára az óriásáruházakban, targoncák irányítására, rakodásra, ehhez nem kell tudni, ki volt Clèves hercegnı, elég, ha a dolgozó meg tudja különböztetni a cipıt a sárgarépától. A munkahelyeknek elsısorban segédmunkásokra van szükségük, fölösleges pénzkidobás a magasan képzett dolgozó. Az új elvárásokhoz nem is ajánlatos az irodalom: csak melankóliát okozna… oktalan elvágyódást, ugyan hová? Nico Hirtt felsorolja, milyen bonyolult kompetenciákra van szüksége például egy nemzetközi expresszvonaton a bárban dolgozó munkaerınek: tudnia kell kezelni a mikrohullámú sütıt, a vízmelegítıt, a bankkártya-leolvasót, a hőtıgépet, a pénztárgépet, ismernie kell az italok nevét, a szendvicseket, és elemi szinten tudnia kell kommunikálni. Kompetencia és kommunikáció – korunk e két bővös fogalmából születik meg a nemzetközi hülye. A példa az Egyesült Államok. Ott negyven munkavállalóból csak nyolcnál igényelnek magas képzettséget, a többit gyorstalpalón, short-term on-the-job trainingen készítik fel a munkára. Az európai biztos tulajdonképpen csak összefoglalta az európai vezetık álláspontját: az iskola elsıdleges feladata a piacok ellátása, a munkanélküliség és a társadalmi egyenlıtlenségek problémáit az oktatás és a gazdasági szükségletek jobb összehangolásával fogják megoldani. Franciaországban, miután kiderült, hogy az 1970-ben alkalmazott értékelési módszerek alapján a mai gimnazisták 56 százaléka megbukna, a tanárok nagy része ellentámadásba lendült. Elegük lett az állandó kudarcból, nem akarják haszontalannak érezni magukat, sem kiszolgáltatottnak. Úgy vélik, hiába sulykolják az ideológusok, hogy a terjedı tudatlanság és agresszivitás részben a rossz szociális helyzet következménye, vagy az idegen származásé. „Tényleg azt hiszik, hogy azoknak a tanítóknak, akik a külvárosi nyomortelepeken dolgoztak a két világháború között, nem kellett a bőnözéssel, a munkanélküliséggel és azokkal a gyerekekkel küzdeniük, akiknek a szülei még franciául sem beszéltek? Csakhogy ık általában nem azt a következtetést vonták le mindebbıl, hogy az iskolának el kell tőnnie, és azt sem, hogy a tudásról le kell mondani.” S a szülık többsége sem tud belenyugodni, hogy többre törekvı gyermeke félanalfabéta, az iskolába mobiltelefonozni, a tanárt és társait cikizı, „szociokulturális” nehézségekkel küszködı diákokkal legyen összezárva. Elegük van a hamis egyenlıségbıl. Soha nem volt ekkora túljelentkezés az elit gimnáziumokban és a magániskolákban. A szülık s a pedagógusok nagy része is megelégelte a lefelé nivellálást. A francia oktatásügy is lépett: a hátrányos helyzető gyermekek problémáinak megoldására, a felzárkóztatás érdekében 2009 szeptemberétıl bennlakásos iskolákat szervezett. Néhány évvel ezelıtt már volt egy hasonló, sikeres kezdeményezés: az érdes kerületekbıl, a külvárosokból kiemelték a tanulni vágyó gyerekeket, akik a körülményeik foglyai voltak. Nem kedvezményekkel, csökkentett pontszámokkal kecsegtették ıket, hogy aztán az elsı alkalommal kibukjanak az egyetemrıl. Ugyanazt a teljesítményt követelték meg tılük, mint az elit gimnáziumok legjobbjaitól. A jelenlegi program a Kiválók Kollégiumába 360 tehetséges tanulót vett fel, akik a hét öt
4
napján bennlakásos iskolában tanulnak, felkészült, elkötelezett tanárokkal. Nincs tévézés, internetezés, van viszont fegyelem. Osztályonként 20 tanuló reggel 8-tól délután 4-ig tanul, 4-tıl 6-ig kötelezı sport- és kulturális foglalkozásokon vesz részt, felügyelettel felkészül a következı tanítási napra. Nincs baseball-sapka, kivillanó köldök, durva beszéd, van viszont vívás, lovaglás, tenisz, tánc és zene. És van könyvtár. A szegénynegyedek tehetséges gyermekei, akiket a környezetük lehúzott, megismernek egy magasabb rendő életformát. A korábban a holnapra nem gondoló gyerekek a kollégiumban nagy terveket melengetnek. Van, aki sebész akar lenni, a másik ügyész, nemzetközi jogász vagy mérnök: mindegyik tanulni akar. Azelıtt nem tudtak mit kezdeni önmagukkal, lézengtek, a tévét bámulták; most, a vacsora és a 10 órai lámpaoltás között olvasnak, gitároznak, beszélgetnek. Hét végén, a szőkös otthonokban gyakran nincs hely a lecke megírására. Alig várják a hétfı reggelt. Olyan dolgokban van részük, amikre korábbi életükben nem is gondolhattak: operába viszik ıket, múzeumba, minden kedden mozi van, és utaznak: jártak Indiában, Londonban, Görögországban. Ez az új iskola hajszálpontosan olyan, mint a régi volt: rend van, tanítanak és tanulnak benne. Az ide pályázó gyerekeket kezdetben kigúnyolta a környezetük, ma irigylik ıket. Az eredményeket és a nagy érdeklıdést látva 2010 ıszén 12 újabb bennlakásos iskolába lehetett pályázniuk a komolyan tanulni akaró, hátrányos helyzető gyerekeknek. Az elkövetkezı években húszezer újabb férıhelyet hirdetnek meg. A bejutás feltétele: tehetség és hátrányos helyzet. A bennmaradásé: kemény tanulás és akarat a kitörésre, a társadalmi felemelkedésre. 2011-03-28 Fázsy Anikó A szerzı a Nagyvilág fıszerkesztıje
5
