John L. Austin
Hermész Könyvek
fl Készül az Akadémiai Kiadó Társadalomtudományi Szerkesztöségének
A sorozatot
Tetten ért szavak muhelyében
szerkeszti
E. Bártfai László
A Harvard Egyetemen 1955-ben tartott William James eloadások
Sajtó alá rendezte
J.
Akadémiai
o.
Urmson
•
Kiadó·
Budapest 1990 I{
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: John L. Austín: How 10 do Ihings wilh words, The Willíam James Lectures delivered at Harvard University
Tartalom
in 1955,
Edited by J. O. Urmson, Oxford University Press, Oxford, Fordította
1973,
és a bevezeto tanulmányt
írta
Pléh Csaba A fordítást szakmailag
ellenorizte
Kelemen János
A szaván fogott szó (Pléh Csaba)
277 122 113 48 80 143 102 93 29 69 131 38 58 157
XI. VII. AVIlI. kiadó XII. IV. IX. eloszava VI. II. X. Eloadás Ill. V. 1. Eloadás Függelék (J. O. Urmson)
ISBN 963 05 5637 5
Kiadja az Akadémiai Kiadó, Budapest Elso kiadás: 1990 Originally published in English by Ihe Clarendon Press under the lille How to do things with words (Second edilion) Copyrigh ls © 1975 by Ihe President and Fellows of Harvard College Hungarian Iranslation
©
Pléh Csaba
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános eloadás, a rádió" és televÍzióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetoen is. Prinled in Hungary
5
~L)'ett, amitfcl~hetQ~E!l<0.?_~!.~~t!.volna adni, vagy amirol úgy ~ondolj~k,~_.iliiadás.aip_~lm..2E~~~i .~z olvasó tehát nem fogja nehezményezni, hogy mindezért a forma és a stílus kisebb tökéletlenségeivel, valamint a szóhasználat következetlenségeivel kell fizetnie. A nyomtatott eloadások azonban nem pontosan adják vissza Austin Írottjegyzeteit. Ennek az az oka, hogy míg az eloadások elso felében a jegyzetek javarészt teljesek, kerek mondatokban, csak kisebb kihagyásokkal (például névelok és kötoszavak elhagyása), íródtak, addig az eloadás végére sokszor jóval töredékesebbé válnak, miközben a lapszélen a betoldások gyakran csak utalásszeruek. Ezeken a helyeken a jegyzeteket értelmeztük és kiegészÍtettuk a már említett, 1952 és 1954 között keletkezett jegyzetek maradványaival. Ezután egy újabb ellenorzésre volt módunk, amikor ósszehasonlítottuk a szöveget azoknak a jegyzeteivel, akik mind Amerikában, mind Angliában hallgatták az eloadásokat, valamint a BBC-eloadással a "Performativ megnyilatkozások" -ról és egy 1959 októberében Góteborgban tartott eloadás magnetofon-felvételével, me ly a "PerformatÍvumok" cÍmet viselte. A Függelék pontosabban eligazít e segédanyagok felhasználásáról. Bár meglehet, hogy az értelmezés során netán becsúszott a szövegbe egy-két olyan mondat is, amelytol Austin viszolyogva elfordult volna, felettébb valószÍnutien, hogy bárhol is rosszul képviselnénk fobb gondolatait. A kiadó hálás mindazoknak, akik jegyzeteik kölcsönadásával, valamint a magnófelvétel odaajándékozásával segítették munkáját. Különósen sokkal tartozik G. G. Warnock úrnak, aki igen alaposan átfésül te az egész szöveget, s számos hibától mentette meg akiadót; e segítségnek köszönhetöen az olvasó egy gondosan javított szöveget kap kézhez. J. O. Urmson
1. Eloadás
Amirol beszélni fogok, az sem bonyolult, sem perlekedo nem lesz. Egyetlen érdemeként azt tudnám kiemelni, hogy - legalábbis részben - igaz. E vizsgálandó jelenség igen ismert és nyilvánvaló, s imitt-amott már mások is felfigyeltek rá. Úgy látszik azonban, hogy mindeddig nem szenteltek külónösebb figyelmet neki. A filozófusok túlságosan hosszú ideig feltételezték, hogy egy "állítás" egyetlen feladata a dolgok pillanatnyi állásának leírása vagy valamilyen "tény megállapítása", amely megállapítás azután vagy igaz, vagy hamis lesz. A nyelvtanírók persze már régóta bizonygatják, hogy nem minden "mondat" (használatos mint) állítás: 1 a nyelvtanÍrók állításai mellett hagyományosan ismeretesek még kérdések és felkiáltások, továbbá utasításokat, vágyakat vagy engedményeket kifejezo mondatok is. Kétségtelen, hogya filozófusok sem tiltakoznak ez ellen, jóllehet a "mondat ot" sokszor pongyolán az "állítás" megfelelojeként használják. Az is vitathatatlan, hogy mind a nyelvtanírók, mind a filozófusok tisztában vannak azzal, hogy még a kérdéseket, utasításokat stb. sem valami könnyu megkülönböztetni az állítások tói a rendelkezésre álló kisszámú és kevéssé jelentos nyelvtanijegy-mint a szórend, a mód és hasonlók _ segítségével. Az persze már ritkán esik meg, hogy eltöprengenek azokon a nehézségeken, amelyeket ez a tény nyilvánvalóan felvet.
1 Természetesen szó sincs arról, hogy egy mondat valaha is állitás volna: inkább azt mondanám, hogy egy-egy állílás meglélelére használjuk, s maga az állitás az állítások megtételéböl kivont "logikai konstrukció".
28
29
'l
S I
Hogyan döntsük el, hogy melyik-melyik? Hol húzzuk meg a határokat, és hogyan határozzuk meg öket? Számos olyan dolgot, amelyet a filozófusok a nyelvtanírókkal karöltve korábban minden további nélkül "állításként" fogadtak volna el, mostanában kitüntetett figyelemmel kezdenek vizsgálni. Ez a vizsgálódás, legalábbis a filozófiában, mintegy közvetve lépett fel. Eloször is - sokszor szerencsétlenül dogmatikus megfogalmazásban - az a nézet jelent meg, hogy egy (tény) állítás(á)nak "igazolhatónak" (verifikálhatónak) kell lennie, s innen már kikövezett' út vezetett ahhoz a vélekedéshez, hogy sok "állítás" csak afféle ál-állítás. Elso lépésként a napnál is világosabban (mint ahogy azt már Kant is következetesen bizonygatta) rengeteg állításról kimutatták, hogy hibátlan nyelvtani formájuk ellenére értelmetlenek. Az értelmetlenségek friss és harmatos példányainak folyamatos felfedezése pedig, jóllehet osztályozásuk gyakran rendszertelen, magyarázatuk pedig misztikus volt, egészében véve csak jót hozott. De még mi - vagyis a filozófusok - is csak bizonyos határok között ismerjük el, hogy értelmetlenségekrol beszélünk; második lépésként tehát kézenfekvo annak a kérdésnek a feltevése, hogy vajon sok, szemmel láthatóan ál-állítást egyáltalán állításnak szántak-e. Elterjedt az a nézet, hogy számos olyan megnyilatkozást, amely messzirol állításnak tetszik, egyáltalán nem vagy csak részben szántak annak, hogy tényekrol szóló közvetlen információt rögzítsen vagy adjon át; például "etikai kijelentéseinkkel" alighanem - kizárólagosan vagy részben - érzelmeket akarunk kiváltani vagy a magatartást próbáljuk keretek közé szorítani, illetve sajátos módon befolyásolni. Kant ebben a kérdésben is az úttörok közé tartozott. Bizony gyakran mondunk olyat is, ami ugyancsak túllépi a nyelvtan - legalábbis a hagyományos nyelvtan - kereteit. Kiderült, hogy jó néhány különösen zavarba ejto, a külso szemlélo számára leírónak látszó állításba beleszott szó egyáltalán nem az ábrázolt valóság valamely különleges jegyére hívja fel a figyelmet, hanem azokra a körülményekre utal (s nem beszámol róluk), amelyek között az állítás keletkezett, illetve figyelmeztet az állítást érinto fenntartásokra vagy értelmezések miként jére és hasonlókra. E lehetoségek egykor oly gyakori elhanyagolását szokták "leíró" illúziónak nevezni; a név talán nem igazán találó, mivel maga a "leíró" kifejezés túlságosan is sajátos. Nem minden igaz vagy hamis 30
állítás leírás, ezért jómagam szívesebben használom a "konstatív" szót. Ezen az úton haladva napjainkra már aprólékos gondossággal kimutatták vagy legalábbis valószínusítették, hogy szám os hagyományos filozófiai kétértelmuség tévedés eredményeként jött létre: a tévedés az volt, hogy egyértelmu megállapításként értelmeztek olyan megnyilvánulásokat, amelyek vagy (nem nyelvtani okokból) értelmetlenek voltak, vagy pedig valami egészen mást akartak kifejezni. Bármit gondoljunk is ezen nézetek és javaslatok felöl, bármilyen visszatetszést váltson is ki belolünk az a kezdeti zurzavar, amelybe a filozófiai elméletet és módszert beletaszítottuk, abban nem kételkedhetünk, hogy mindez filozófiai forradalmat robbantott ki. Ha valaki ebben a filozófia történetének legnagyobb s legüdvösebb forradalmát szeretné látni, tulajdonképpen nem is nagyon túlozna. Nem baj, hogy kezdetben a dolgok ízekre szedve, parti pris és külsodleges célként jelennek meg; ez minden forradalom nak velejárója.
A performatívumok
elozetes kiemelése
2
Az a megnyilatkozástípus, amelyet most vizsgál ni szándékozunk, nem feltétlenül értelmetlen, bár, mint látni fogjuk, helytelen használata az "értelmetlenség" meglehetosen sajátos változatai t zúdíthatja ránk. Ezért inkább a második, az álarcos megnyilatkozások csoportjába sorolnám oket. Nem szabad azt hinnünk, hogy szükségszeruen leíró vagy konstatív tény kifejezésnek álcázzák magukat, holott ez meglehetosen gyakran elofordul, meghökkento módon éppen akkor, amikor a legexplicitebb formát öltik. A nyelvtanírók, azt hiszem, nem látnak át ezen az "álcán", s a filozófusok is legfeljebb csak elvétve. 3 Nem árt, ha eloször ebben az álságos formában tanulmányozzuk ezt a típust, hogy jellegzetessé-
2 Mindaz, amit ezekben a fejezetekben mondunk, ideiglenes, s a késobbi fejezetek fényében revideálandó. 3 Leginkább a jogászok nak kellene tisztában lenniük a valóságos helyzetekkel. Néhányuk talán már rá is ébredt erre, mégis makacsul ragaszkodnak ahhoz az erotlen fikcióhoz, hogy "a törvény" állításai a valóságot tükrözik
G 3\
(
geit azokkal a tény állítások kal összevetve tárhassuk fel, amelyeket majmol. . Elso példáink olyan megnyilatkozások lesznek, amelyek - a kijelentést kivéve - nem illenek bele egyetlen eddig felismert nyelvtani kategóriába sem, nem értelmetlenek, s nem tartalmaznak olyan verbális vészjelzéseket, amelyeket a filozófusok már lelepleztek, vagy legalábbis leleplezni véltek (olyan furcsa szavakat, mint "jó" vagy "mind", gyanús segédigéket, mint "kell" vagy "tud", és kétes szerkezeteket, mint amilyenek a feltételes mondatok): minden egyes ilyen megnyilatkozásban lesz egy egészen érdektelen egyes szám elso személyu, jelen ideju, kijelento módban és cselekvo alakban lévo ige.4 Egyes megnyilatkozások kielégítik ezeket a feltételeket, s mégis olyanok, hogy ( A) semmit sem "írnak
le" vagy "állapítanak meg", az ég világon nem számolnak be semmirol, nem "igazak vagy hamisak"; és (B) a mondat kimondása önmagában egy cselekvés elvégzése vagy annak része, és ezt a cselekvést rendszerint nem úgy írnánk le, mint valaminek a kimondását.
Ez korántsem olyan paradox, mint ahogyan hangzik, vagy mint amilyennek rosszindulatúan feltuntetni igyekeztem; az alábbi példák voltaképpen csalódást fognak okozni. Példák:
"Ezt a hajót Queen Elizabethnek nevezem el!" - mondják, s a pezsgosüveget a hajó törzséhez csapják. (Pc) "A karórámat fivéremre hagyom!" - amiként egy végrendeletben áll.
(Pb)
(Pd) "Fogadok
egy ötösbe, hogy holnap esni fogl"
E példákban világos, hogy a mondat kimondása (természetesen a megfelelo körülmények között) nem leírása annak, hogy mi mond ható arról, amit akkor teszek, amikor ezt mondom ki,6 nem is annak leszögezése, hogy csinálom, hanem maga a csinálás. Az idézett megnyilatkozások egyike sem igaz vagy hamis, ami számomra nyilvánvaló, s ezért nem is foglalkozom vele. Mint ahogy "A fene egye meg!" igazságának vagy hamisságának felvetése is szükségtelen: meglehet, hogy a megnyilatkozás "valamirol tájékoztat" - ez azonban egészen más dolog. Egy hajónak nevet adni annyi, mint (a megfelelo körülmények között) kimondani az "Ezt a hajót X-nek nevezem el" szavakat. Amikor az anyakönyvvezeto vagy az oltár elott azt rebegem: "Igen, akarom!" akkor nem beszámolok egy házasságkötésrol, hanem részese vagyok. Hogyan is nevezzük az ilyen típusú mondatokat vagy megnyilatkozásokat?7 Jómagam a performatív mondat vagy performatív megnyilatkozás, röviden a "performativum" megnevezést tartom a legkézenfekvobbnek. A "performatív" elnevezést az elozoekhez hasonló helyzetben és szerkezetben fogjuk használni, hasonlóan az imperatív (felszólító) terminushoz.8 Az elnevezés természetesen a "perform" szóból származik, amely az "akció" ('cselekvés') fonév igei megfeleloje.
(Pa) "Igen, akarom (úgymint: kijelentem, hogy törvényes feleségemül akarom venni az itt megjelent X. Y.-t)!" - ahogyan egy házassági szertartás során elhangzik.5* Még kevésbé annak, amit már megtettem, vagy amit még meg kell csinálnom. A "mondatok" a "megnyilatkozások" osztályát alkotják, s ezt az osztályt véleményem szerint nyelvtanilag kell meghatározni, de kétlem, hogy eddig bárki is kielégito megoldást adott volna. A "performatív" megnyilatkozások kal például foként a "konstatív" megnyilatkozások állnak szemben: konstativ megnyilatkozást tenni (vagyis történeti-idobeli vonatkozással kimondani) annyi, mint megállapítani valamit. Egy performatív megnyilatkozás viszont olyan. mintha fogadást kötnénk. Lásd alább az illokúció fogalmát. 8 Korábban a performációs (performatory) kifejezést használtam, de a performatív jobb, mert rövidebb, nem olyan csúnya, könnyebben is kezelheto és képzése hagyományosabb. 6 7
4 Nem minden rendszer nélkül szemeltük ki ezeket a példákat: mind explicit performativum, s abból az osztályból származnak, melynek tagjait késobb "végrehajtóknak" nevezzük. 5 Az angol példa: 1 do. Arra, hogy az 1 do kifejezést nem használják a házasságkötésnél, Austin túl késon lett figyelmes, s a szöveget már nem tudta módosítani. Benne hagyjuk a szövegben, filozófiailag ugyanis lényegtelen, hogy hiba. - J. O. U.
* Az 1 do kifejezést magyarul az "Igen!" vagy "Igen, akarom!" formában vissza, ami hozzávetoleg a szertartás szövegének is megfelel. - A ford.
32
adjuk
33
Azt sugallja, hogya megnyilatkozás - amit tobbnyire nem pusztán valami kimondásának tekintünk - egyben valamilyen cselekvés elvégzése is. Számos egyéb kifejezés is kínálkozik, amely megfeleloen lefedi a performatívumok egyik vagy másik, szukebb vagy tágabb osztályát. Sok performatívum például szerzodo jellegu ("Fogadok!") vagy bejelento típusú ("Ezennel hadat üzenek!") megnyilatkozás. A jelenleg használt kifejezések kozül azonban egyetlenegyet sem ismerek, amelynek hatóköre akár csak megközelítoleg is elég széles volna ahhoz, hogy átfogja az összes esetet. Talán még az "operatív" szakkifejezés áll a legközelebb ahhoz, amire szükségünk van abban a szigorú értelem ben, ahogyan a jogászok használják egy szerzodés érdemi részére, azon pontjaira, amelyek a szerzodésbe foglalt ugyletet (az átruházást és hasonlókat) befolyásolják, míg a dokumentum többi része pusztán "felsorolja" azokat a körülményeket, amelyek közt az ügyletnek végbe kell mennie.9* Az "operatív" kifejezésnek azonban más jelentései is vannak, de ma már gyakran alig jelent többet vagy mást, mint hogy "fontos". Helyesebbnek találtam egy új szó használatát, amelyhez, bár eredetétol nem tudunk e1vonatkoztatni, mégsem kapcsolunk oly könnyen valamilyen, már korábban meglévo jelentést.
Elég ehhez a kimondás? Mindezek után mondhatunk-e "Megnosülni
olyasmit, hogy
annyi, mint kimondani
néhány szót"
vagy "Fogadni
nem több, mint mondani
valamit"?
Ez a feltételezés elso látásra furcsának vagy egyenesen frivolnak tunhet fel, megfelelo óvatossággal kezeIve azonban már egyáltalán nem az. Ezt a megfigyelést H. L. A. Hart professzornak köszönhetem. * Az angol "perform" szó jelentése "teljesíteni, véghezvinni, kivitelezni" stb. - A ford. 9
34
megcsinálni,
Megalapozott s nem akármilyen jelentoséggel bíró ellenvetés lehet a következo. Az efféle cselekvések igen sok esetben nemcsak a szavak leírásával vagy kimondásával végezhetok el, hanem másképpen is. Egyes országokban a házasság például megvalósítható együttélésseI, de fogadhatok egy szerencsejáték-automatával is, egyszeruen pénzt dobok bele. Talán úgy kellene fogalmaznunk, hogy "néhány szó kimondása egyenlo a házasságkötésseI ", netán "házasodni bizonyos esetekben annyi, mint kimondani néhány szót", vagy "fogadni nem egyéb, mint kimondani egy adott dolgot". Valószínu azonban, hogya fenti megállapítások valójában egy másik kézenfekvo tény miatt látszanak veszélyesnek. A késobbiekben még részletesebben kifejtjük ezt. A szavak kimondása rendszerínt az egyik vagy egyenesen a legfontosabb eseménye annak az aktusnak (a fogadásnak és másnak), amelynek lejátszódása egyben a megnyilatkozás tárgya is, ám többnyire nem ez az egyetlen dolog, amely a cselekvés kivitelezéséhez szükséges, amennyiben az valóban elvégeztetett. Magyarán szólva: mindig szükséges, hogy azok a körülmények, amelyek közepette a szavak elhangzanak, valamilyen módon vagy módokon megfeleloek legyenek, s a közönséges esetekben az is szükséges, hogy maga a beszélo vagy valaki más még egyéb cselekvéseket is elvégezzen, legyenek azok fizikai vagy "szellemi" aktusok, vagy akár további szavak kimondásai. Ahhoz, hogy a hajónak nevet adhassak, elkerülhetetlen, hogy én legyek az a személy, akit erre kijelöltek; a (keresztény) házasságkötésnek alapveto feltétele, hogy ne legyen élo, épelméju és tolem el nem vált stb. feleségem; ahhoz, hogy egy fogadás érvényes legyen, mindenképpen szükséges, hogy a másik fél is elfogadja (s ezt valamiképpen jeleznie is kell, például azt kell kimondania, hogy "ÁlIom!"); s nemigen beszélhetünk ajándékozásról, ha kijelentem ugyan, hogy: "Neked adom", de soha nem adom át a kérdéses tárgyat. Idáig rendben is volnánk. A cselekvés más módokon is véghezviheto, nemcsak performatív megnyilatkozás segítségével, s a körülményeknek, beleértve az egyéb cselekvéseket is, megfeleloeknek kell lenniük. Ellenvetésként azonban valami egészen más, s mint látni fogjuk, téves érvre is gondolhatunk, külonösen, ha valamelyik lenyugozo performatívumot vesszük alapul, mint például "Ígérem, hogy ... ". A szavakat "komolyan" kell kimondani, s úgy, hogy "komolyan" is vegyék. Ez általában véve igazbármely 35
megnyilatkozás célját elemezve fontos -, bár némileg ködös közhely. Példának okáért nem viccet mondok vagy verset írok. Ám könnyen az az érzésünk támadhat, hogy szavaink komolysága abban rejlik, hogy egy belso vagy szellemi aktusnak a kényelmet, a megjegyzést vagy a tájékoztatást szolgáló (puszta) külso jeleként ejtjük ki oket. Innen már csak pár lépés, hogy igazán elhiggyük vagy öntudatlanul is feltételezzük, hogy a külso megnyilatkozás szárnos esetben a belso tevékenység igaz vagy hamis leírása. A gondolat klasszikus példája a Hippolütoszban található, ahol is Hippolütosz azt mondja: Csak nyelvem esküdött, eszem nem volt vele, * vagyis nyelvem megesküdött, de szívem (vagy eszem, vagy valami más a színfalak mögött) nem. 10 Az "Ígérem, hogy ... " tehát kötelez valamire - figyelmeztet lelki bilincseim lelki hordozására. Nagy megelégedéssel figyelhetjük meg éppen ezen a példán, hogy a mélység vagy inkább a komolyság eltúlzása hogyan kövezi ki az erkölcstelenséghez vezeto utat. Mert aki azt mondja, hogy az "ígéret nem pusztán kimondott szó, hanem belso, szellemi aktus", szavahiheto moralistának tunhet fel, aki holmi felszínes elméletírók egész nemzedékévei száll szembe. Szinte látjuk ot, amint az erkölcsi ur láthatatlan mélységeit fürkészi a valódi szakember finom érzékenységével. S lám, Hippolütoszt futni hagyja, a bigámistának megbocsát az "Igen"-ért, a zugbukmékert felmenti a "Fogadok"ért. A pontosság és az erkölcs hasonlóképpen az adott szó kötelez elve mellett áll. Ha kiiktatjuk az ehhez hasonló, fiktív belso aktusokat, feltételezhetjük-e, hogy az "Ígérem, hogy ... " vagy az "Akarom feleségemül" stb. megnyilatkozásokkal rendszerint együtt járó többi dolgot a megnyilatkozás kelloképpen kifejezi, s így ezek jelenléte a megnyilatkozást igazzá, hiánya pedig hamissá teszi? Kezdve az utóbbi val, nézzük meg, mit mondunk valójában a kérdéses * Euripidész: Hippo/ülosz. 612. sor. Ford. Trencsényi- Waldapfel Imre. - A ford. Nem akarok egyetlen, a produkciót segíto, de a színpad ra az eloadás során nem lépo személyt - a világosítót, a díszlettervezot, sot még az ügyelot - sem kizárni. Egyedül a félhivatalos, beugró színészekkel szemben táplálok ellenérzéseket.
megnyilatkozásról, ha egyik vagy másik szokásos velejárója hiányzik. Sohasem azt mondjuk, hogya megnyilatkozás hamis, hanem azt, hogy a megnyilatkozás vagy még inkább a semmis, rosszhiszemü, nem cselekvés, 11 például az ígéret beteljesített vagy valami hasonló. A megígérés - akárcsak a többi performatívum - esetében az ígéretet kimondó személynek el kell tökélnie, hogy megtartja szavát, ami egyébként az összes vele járó aktus közül a leginkább felel meg annak, amit az "Ígérem" leír vagy rögzít. Valójában nem hamis ígéretrol szoktunk-e beszélni, amikor ez a szándék hiányzik? Ha így van is, nem azt állít juk, hogy az "Ígérem, hogy ... " megnyilatkozás hamis abban az értelemben, hogy az ígérettevo mégsem teszi meg, amit kijelentett, jóllehet tényleg kijelentette, amiként azt sem, hogy bár leír valamit, tévesen írja le, tévesen számol be róla. Hiszen ígéretet tett, ami még csak nem is érvénytelen. bár rosszhiszemu. Megnyilatkozása talán félrevezeto, esetleg megtéveszto s kétségtelenül helytelen, de nem hazugság és nem téves kijelentés. Ha mindenképpen valami ilyesmit akarnánk bizonyítani, legfeljebb azt állíthatnánk, hogy maga a helyzet sugall hamísságot vagy téves állítást (arról, hogy a személynek szándékában áll valamit csinálni), ez azonban teljesen más kérdés. Hamis fogadásról, hamis kereszteloröl sem szoktunk beszélni, s annak, hogy van hamis ígéret, nem kell jobban megkötnie kezünket, mint annak, hogy téves (sakk)húzásokról is beszélünk. Nem szükségszerü, hogya "hamis" szót csak kijelentésekre használjuk.
10
36
II Nem törekszem pontos megkü!önböztetésükre, kulönbségük nem lényeges.
mert érvelésünk szempontjából
37
1-,; i
i
II.
Eloadás
Mint bizonyára emlékeznek rá, szemügyre vettünk (hál' Istennek csak) néhány olyan esetet, ahol valamit mondani annyit jelent, mint valamit tenni; vagyis ahol valamit mondva vagy valaminek mondása révén teszünk valamit. Témánk annak az új mozgalomnak (akad belolük néhány) a leágazása, amely megkérdojelezi a filozófia egyik osi feltevését, nevezetesen azt, hogy valamit mondani (legalábbis a figyelemreméltó esetekben, tehát minden elemzett esetben) egyszeruen annyit tesz, mint állítani valamit. Ez a feltevés reménytelenül reflektálatlan és kétségkívül téves, ám úgy látszik, a filozófiában egészen kézenfekvo. Meg kell tanulnunk futni, mielott járni tudnánk. Ha sohasem kovetnénk el hibákat, hogyan is javíthatnánk ki oket? Megpróbáltam néhány példával azokra az egyszeru megnyilatkozásokra terelni a figyelmüket, amelyeket performálók vagy performatívumok néven ismerünk. Elso ránézésre egészen olyanok -legalábbis ami nyelvtani arculatukat illeti -, mintha "állítások", "kijelentések" volnának. De ha tüzetesebben megvizsgáljuk oket, akkor egyértelmu, hogy nem olyan megnyilatkozások, amelyek "igazak" vagy "hamisak" lehetnének, ámbár az "igazság" vagy "hamisság" közismerten hozzátartozik a kijelentésekhez. Egyik példánkban a házassági szertartás alkalmával elhangzó "Igen, akarom" (törvényes feleségemül) megnyilatkozást idéztük. Ekkor a szavak kimondásával teszünk valamit - mégpedig házasságot kötünk, s nem elmondunk valamit, netán azt, hogy házasodunk. A házasságkötést így - csakúgy, mint a fogadást - inkább úgy jellemezhetjük (persze ez sem pontos), mint bizonyos szavak 38
kimondását, s nem mint egy másik, belso és szellemi aktus végrehajtását, ahol a szavak pusztán csak külso és hallható megjelenési formák. Mindez még akkor is tény, ha csak bajosan tudnánk bizonyítani. Említésre méltó, hogy - mint hallottam - a tanúskodást szabályozó amerikai törvények abban az esetben, ha performatív megnyilatkozásokról van szó, elfogadják bizonyítékul egy másik ember szavainak idézését. Úgy tekintik ugyanis, hogya beszámoló nem arról tudósít, hogy ki mit mondott - ami csak hallomáson alapulna, s így nem lehetne bizonyíték -, hanem arról, hogy mit csinált, tehát valamilyen tettérol. Ez jól összecseng eddigi megérzéseinkkel a performatívumokról. Azt már most tapasztalhatjuk, hogy az eloítélet biztos talaja szép lassan kicsúszik a lábunk alól. Hogyan lépjünk most filozófusként tovább? Az egyik lehetoség nyilván az, hogy visszalépünk; a másik pedig az, hogy belemerülünk a logikai lépésekbe. De mindehhez ido kell. Vegyünk eloször szemügyre egy futólag már érintett apróságot, a "megfelelo körülmények" dolgát. Fogadni, ahogy már említettem, nem pusztán annyi, mint kimondani a "Fogadok, hogy ... " szavakat. Ha valaki ezt kifogástalanul megteszi, még nem lehetünk bizonyosak abban, hogy valóban, egész biztosan fogadott. Ha bizonyosságot akarunk szerezni a kiegészíto tényezokrol, elég, ha például a futam után jelentjük be fogadásunkat. Az úgynevezett performatív szavak kimondása mellett még számos egyéb dolognak is a helyén kell lennie és megfelelöen kell muködnie ahhoz, hogy elmondhassuk: az aktust örvendetesen lebonyolítottuk. Ha kíváncsiak vagyunk azokra az esettípusokra, ahol valami elromlik, s így a cselekedet - a házasságkötés, a fogadás, az örökhagyás, a keresztelés és hasonlók - bizonyos mértékig meghiúsul, lajstromba kell szednünk és osztályoznunk kell öket. A megnyilatkozásról ilyenkor nem azt mondjuk, hogy hamis, hanem többnyire azt, hogy sikerületien. Ezért azt a tantételt, hogy az efféle megnyilatkozások esetében milyen dolgok fúlhatnak ésfúlnak is kudarcba, a balfogások doktrínájának nevezzük. Próbáljuk meg eloször sematikusan kibontani - ezt a semát a legkevésbé sem szeretném véglegesnek feltüntetni - legalább egy részét azoknak a dolgoknak, amelyek egy performatívum gördülékeny vagy "szerencsés" mukodéséhez elengedhetetlenül szük39
g
ségesek (mondjuk, egy nagyon fejlett explicit performativum muködéséhez, amilyenekkel eddig is foglalkoztunk), azután áttérünk a balfogások példáira és hatásaira. Tartok tole, de ugyanakkor remél em is, hogy ezeket az elengedhetetlenül szükséges dolgokat nyilvánvalónak fogják tartani: CA1) Léteznie kell egy hagyományosan elfogadott, konvencionális hatású eljárásnak, melynek során bizonyos személyeknek adott körülmények között meghatározott szavakat kell kimondaniuk, továbbá: (A2) az adott esetben az érintett személyeknek és körülményeknek meg kell felelniük az adott helyzetekben megkivánt eljárás kívánalmainak. (BI) Ezt az eljárást minden résztvevonek (B2) maradéktalanul végre kell hajtania.
helyesen és
(rI) Amennyiben,
amint az gyakran elofordul, az eljárást végrehajtó személyeknek bizonyos gondolatokat vagy érzéseket tulajdonítanak, vagy a résztvevoktol meghatározott magatartásformákat várnak el, akkor az eljárás szereploinek és felhasználóinak valóban gondolniuk, illetve érezniük kell az emlí tett gondolatokat, illetve érzéseket, és a megfelelo magatartásra is hajlandóságot kell mutatniuk,l továbbá (F2) késobb ténylegesen is így kell viselkedniük.
Ha e hat szabály bármelyike (vagy közülük több) ellen vétünk, performatív megnyilatkozásunk (ilyen vagy olyan módon) sikerületien lesz. Természetesenjelentos eltérések vannak a sikerületlenség "módozatai" között - ezekre a módozatokra hivatottak utalni a betu-szám kombinációk. Az elso nagy különbség az A-ban és B-ben szereplo négy szabály összessége és a két F szabály között van (ezért használtunk egymástól eltéro, latin és görög betuket). Ha az elsö szabályok - A és B - valamelyike ellen vétünk - például helytelenül mondunk el egy szöveget, vagy házasságot kötünk, holott már házasok vagyunk, vagy a ceremóniát a pénztáros végzi, s nem a hajó 1 Alább majd elmagyarázzuk, hogy e gondolatok, miért nem soroltuk A-ba, mint egyéb "feltételeket".
40
érzések és szándékok
meglétét
kapitánya, akkor a szóban forgó cselekvés, például a házasságkötés, egyáltalán nem valósul meg, nem jön létre, nem teljesül. A két r esetben azonban az aktus megvalósul, még akkor is, ha lebonyolítása - példának okáért amiatt, mert nem vagyunk oszinték - az eljárással való visszaélés. Amikor azt mondom, hogy "ígérem", de ígéretemet eszem ágában sincs megtartani, ígéretet tettem ugyan, de ... A végett, hogy hivatkozhassunk rájuk, meg kell neveznünk ezeket az általános megkülönböztetéseket. Ezért azokat az A I-töl B2-ig terjedo balfogásokat, ahol meghiúsul az a cselekvés, melynek lebonyolítására vagy lebonyolítása során a kérdéses verbális formula létrejön, mellélövésnek fogjuk nevezni. Azokat a balfogásokat pedig, ahol az aktus. végbemegy, visszaélésnek nevezzük (ne kötodjünk túlzottan a nevek szokásos konnotációihoz!). Ha a megnyilatkozás mellélövés, akkor a használni kívánt eljárás alkalmatlanná válik vagy elromlik, és (házasodási stb.) aktusunk semmis vagy hatástalan lesz. Cselekvésünkrol mint megkísérelt cselekvésrol, esetleg mint próbálkozásról beszélünk - vagy azt mondjuk, hogy valami "esküvoszerüséget rendeztek", s nem azt, hogy "összeházasodtak" . Ezzel szemben a r esetekben a balszerencsés aktust "kinyilatkoztatottnak" , de "üresnek" tartjuk, s nem "megkiséreltnek", de "semmisnek", s azt mondjuk, hogy nem sikerült vagy nem valósult meg, ahelyett, hogy érvénytelennek vagy hatástalannak neveznénk. Hadd tegyem azonban gyorsan hozzá, hogy ezek a megkülönböztetések nem merevek és elvágólagosak, s különösen az olyan szavak, mint a "megkísérelt" vagy a "kinyilatkoztatott" nem viselnek el túlságosan nagy terhet. Végül még egykét szót az érvénytelenségrol vagy hatástalanságról. Természetesen nem jelentik azt, hogy semmit se tettünk. Számos dolgot tettünk legalább a bigámia aktusát elkövettük -, de nem hajtottuk végre azt, amit megkíséreltünk. A szó jelentésével ellentétben a bigámista nem házasodik kétszer. (Röviden, a házasságnak Boole-algebrája van.) Továbbá a "hatástalan" kifejezés itt nem azt jelenti, hogy "következmények, eredmény vagy hatás nélkül való". Következo lépésként világossá kell tennünk az A és B esetek általános különbségét a mellélövéseken belül. Mindkét A esetben az eljárás tévesjelidézésérol van szó. Vagy azért, mert - enyhén szólva - nincs is ilyen eljárás, vagy azért, mert a kérdéses eljárás nem használható a megkísérelt módon. Ezért az A típusú balfogásokat 41
3
téves jelidézésnek nevezhetjük. Ezen belül a második típust amikor az eljárás létezik, de nem alkalmazható a szándékolt módon - minden joggal elkeresztelhetjük téves alkalmazásnak (A2). Nem találtam viszont jó nevet a másik, korábbi osztályra (A 1). A B esetekben sokkal inkább arról van szó, hogy az eljárással minden rendben van, alkalmasságához sem fér kétség, a rítus végrehajtását azonban többé-kevésbé szörnyu következményekkel elpuskázzuk. Az A esetekkel (téves felidézés) szembeállítva aBeseteket téves végrehajtásnak fogjuk nevezni. A megkísérelt aktus a szertartás végrehajtása közbeni botlás vagy fennakadás révén érvénytelenedik. A El osztályabotlások, a B2 ajennakadások osztálya. A következo sémát kapjuk tehát:2 Balfogások
--------- --------
AB Mellélövések Megkísérelt,
de semmis aktusok
/~
A Téves felidézés, alkalmatlan aktusok
/"'-.
Al ?
A2 Téves alkalmazás
r
Visszaélések
B
Téves végrehajtás, érvénytelenített aktusok
Kinyilatkoztatott,
de üres aktusok
/~
fl
Öszintétlenségek
f2 ?
/"'-
BI B2 Botlás Fennakadás
Gyanítom, hogy A l-gyel és T2-vel kapcsolatban felmerül nek bizonyos kételyek, ám egyelore ne törodjünk velük, hamarosan úgyis visszatérünk rájuk.
2 Austin idonként egyéb neveket is használt a különbözo balfogásokra. játszás; A2-Rossz játszás; BÉrdekességként megad ok néhányat: A \-Nem Vetélés; Téves végrehajtás; B2-Nincs végrehajtás; r -Tekintélyvesztés; flDisszimuláció; f2-Be nem teljesítés; Hütlenség; Áthágás; Fegyelmezetlenség; Szabálysértés. - J. O. U.
BI-
42
Mielott a részletekbe bocsátkoznánk, hadd tegyek azonban néhány általános megjegyzést ezekröl a balfogásokról. Megkérdezhetnénk, hogy (1) Az "aktusok" mely változatára érvényes a balfogás fogalma? (2) Mennyire teljes a balfogások jelen osztályozása? (3) Kölcsönösen kizárják-e egymást ezek a balfogás-osztályok? Vegyük sorra ezeket a kérdéseket! (1) Mennyire elterjedtek a balfogások? Eloször is világos, hogy a balfogás bár olyan sajátos cselekvésekkel kapcsolatban keltett (vagy nem keltett) izgalmat, melyek szavak kimondásának aktusai, vagy részben azok - olyan kór, melynek minden rituális vagy ceremoniális, vagyis minden konvencionális cselekvés ki van téve; ugyanakkor nem minden ritus érzékeny minden balfogás-fajtára (ugyanez a helyzet a performatív megnyilatkozásokkal is). S ez már abból a puszta ténybol is világos, hogy számos konvencionális aktus - például egy fogadáskötés vagy a tulajdon átadása - nem verbális módon is megoldható. Minden ilyen konvencionális eljárásra azonos típusú szabályok érvényesek -- mindössze a közvetlen utalást kell elhagynunk az Ahoz kapcsolódó verbális megnyilatkozásra. Eddig minden nyilvánvaló. Ezen túlmenoen azonban érdemes rámutatni arra - mintegy az emlékezetet felfrissítendo -, hogy milyen sok, jogász berkekben eloforduló "aktus" áll performatívumok kimondásából, netán valamilyen konvencionális eljárás végrehajtásából, vagy legalábbis tartalmaz ilyeneket. Méltánylandó, hogy a jogi szakírók így vagy úgy mindig is tekintetbe vették a balfogások különbözo változatait, idonként még a performatív megnyilatkozások különlegességét is. Pusztán csak az a még mindig elterjedt kényszerképzet akadályozza oket abban, hogy ami fejtegetéseink nél egyértelmubben megvilágítsák ezt a kérdéskört, mely szerint a törvényekben és a "jogi , cselekményekben" használt megnyilatkozásoknak valahogyan igaz vagy hamis kijelentéseknek kell lenniük. Sejtelmem sincs, hol tartanak most ebben az ügyben. Ám közvetlenebbül érint bennünket az a felismerés, hogy ugyanezen a fonálan számos, az etika körébe tartozó aktus végso soron nem fizikai mozgás, bár a 43
;(0
filozófusok makacsul annak tekintik. Többségüknél részben vagy egészben kimutathatóak a konvencionális vagy rituális aktusok ismérvei, s ezért - egyebek mellett - a balfogásoknak is ki vannak téve. Végül felvetném azt a kérdést is - hogy ne áruljak zsákbamacskát -: vajon a balfogás fogalma alkalmazható-e olyan megnyilatkozásokra is, amelyek állítások? Eddig a balfogást a perjormatÍv megnyilatkozások jellemzojeként kezeltük, melyek "definiálása" (ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmirol) a feltehetoleg jól ismert "állításokkal" való szembeáIIításon alapult. Pillanatnyilag megelégszem annak említésével, hogy újabban a filozófiában megkülönböztetett figyelmet fordítanak olyan "állításokra" , amelyek voltaképpen nem hamisak, nem is "ellentmondásosak", mégis botránykonek számítanak. Olyan állításokra, amelyek nem létezo dolgokra utalnak, mint például "A jelenlegi francia király kopasz". Igen eros a csábítás, hogy e helyzetet ahhoz hasonlítsuk, amikor olyasvalamirol végrendelkezünk, ami nincs is a tulajdonunkban. Nem feltételezzük-e mindkét esetben valaminek a létezését? Egy olyan állítás, amely valami nemlétezore utal, vajon nem semmis-e inkább, mintsem hami~ Minél kevésbé tartunk egy állítást mondatnak (vagy kijelentésnek), s minél inkább beszédaktusnak (a másik kettot pedig ebbol kiinduló logikai konstrukciónak) tekintjük, annál inkább fogjuk cselekvésként kezelni az egész dolgot. Nyilvánvaló hasonlóságok fedezhetok fel a hazugság és a hamis ígéret között is. Késobb még visszatérünk erre a kérdésre. 3 (2) Második osztályozás?
kérdésünk
az volt, hogy mennyire
teljes ez az
(i) Eloször is ne feledkezzünk meg arról, hogya performatÍvumok kimondásakor kétségkívül komoly értelemben "cselekedeteket viszünk végbe", s e cselekedetek több olyan dimenzió egészét tekintve is elégtelennek bizonyulhatnak, amelyek minden cselekedetre (akcióra) érvényesek, ugyanakkor mégis eltérnek - illetve megkülönböztethetok - azoktól a dolgoktól, amelyeket a baIfogások cÍmszava alatt tárgyaltunk. Úgy értem, hogy a cselekedetek többsége (bár nem mindegyikük) végbemehet kényszer hatására, véletlenül vagy valamilyen hiba következtében, de lehet teljesen J
44
Lásd a 64. oldalt -
J. O. U.
szándékolatlan is. Többnyire nem szívesen mondanánk azt egy efféle aktusról, hogy véghezvitték, vagy hogy valaki megtette. Nem bonyolódom bele az általános doktrína részleteibe: számos ilyen esetben kijelenthetjük, hogy az aktus "érvénytelen" volt (illetve a kényszer vagy a jogosulatlan befolyásolás miatt érvénytelenÍtheto) és Így tovább. Feltételezem, hogy egy magasabb szintu elv képes egyetlen tételben egyesíteni a balfogások és a cselekedetek esetünkben a performatív megnyilatkozásokat tartalmazó cselekedetek - más módon "sikerületien" elvégzésének jellegzetességeit. Jóllehet ezekkel az ismertetojegyekkel most nem foglalkozunk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy e balfogástóI eltéro ballépések betolakodhatnak, s mindegyre be is tolakodnak az általunk vizsgált esetek valamelyikébe. Az efféle jellegzetességek rendszeri n t az "enyhíto körülmények" vagy a "cselekvo felelosségét csökkento vagy felfüggeszto tényezok" s ehhez hasonló címszavak alá esnek. (ii) Másrészt performatívumaink mint megnyilatkozások másfajta kórokat is örökölnek, melyek minden megnyilatkozást megmételyeznek. Beilleszthetoek ugyan egy tágabb értelmezésbe is, az elobbiekhez hasonlóan azonban most ezeket is szándékosan kirekesztjük. Olyasmikre gondolok, hogy egy performatív megnyilatkozás sajátos módon lesz üres vagy érvénytelen, ha például egy színész mondja ki a színpadon, ha versben jelenik meg, vagy ha magunkban motyogjuk el. S ez minden megnyilatkozásra hasonlóképpen érvényes, bizonyos esetekben még a tenger megváltozására is. * Ilyen esetekben a nyelvet, értheto módon, egyfajta • komolytalansággal használják, mint ami élosködik a normális használaton - oty módon, ami már kimeríti a nyelv;kilúgozásának' fogalmát. Mindezektofmost elteldntünk. PerformatÍv megnyilaTKoiásainkról, legyenek bár szerencsések avagy sem, feltételezzük. hogy szokványos körülmények között esnek meg. (iii) Részben azért nem vezettem be itt olyan "balfogás-fogalmat" valóban nevezhetnénk így -, mely "félreértésbol" származik, hogy efféle megfontolások kal (legalábbis pillanatnyilag)
C~ !
• Austin W. Shakespeare A vihar c. szinmüvére utal. Ariel énekének egyik részlete így hangzik: "Hanem éri dús. csodás I Tengeri elváltozás." Elso felvonás, 2. szín. Ford. Babits Mihály. - A ford.
45
/1l
Ir
ne kelljen bajlódnom. Nyilvánvaló, szükség van arra, hogy
hogy Ígérettevésnél
általában
(A) valaki, mondjuk az, akinek az ígéret szól, egyáltalán meghalljon engem, (B) s ígéretnek is vegye, amit mondtam. Ha ezek közül valamelyik feltétel nem teljesü!, kétségbe vonható, hogy tényleg Ígéretet tettem-e, s az is felvetodhet, hogy cselekvésem csak próbálkozás volt, vagy eleve semmis volt. A jogban különleges elovigyázatossági rendszabályokat hoztak, hogy elkerüljék az ilyen és az ehhez hasonló balfogásokat, például végzések vagy idézések kézbesítésénél. Erre a különlegesen fontos szempontra késobb, más összefüggésben még visszatérünk. (3) Kölcsönösen kizárják-e egymást ezek a balfogások? A válasz nyilvánvaló. (aJ Nem - abban az értelemben, hogy egyszerre kétféleképpen is hibázhatunk (ígérhetünk oszintétlenül répát egy szamárnak). (hj Nem - abban a fontosabb értelemben, hogya hibázások "egymásra vetülnek" és "átfedik" egymást, s a választás közöttük többféleképpen is "önkényes". Tegyük fel például, hogy megpillantok egy hajót a sólyapadon, felmegyek, a hajótestnek csa pom a kötélen lógó palackot, s kihirdetem: "Ezt a hajót Sztálinnak nevezem el!" - s annak rendje és módja szerint kirúgom alóla az ékeket. A baj csak az, hogy nem engem szemeitek ki névadónak (függetlenül attól - ami további bonyodalom -, hogy Sztálin volt-e a kiválasztott név; talán még nagyobb szégyen, ha az volt). Mindannyian egyetértünk abban, hogy
én voltam a megfelelo személy, nem volt "jogosítványom" rá, alternatívaként azonban azt is mondhatjuk, hogy ha a jogosultságnak még a látszata vagy halvány reménye sincs meg, akkor nincsen elfogadott konvencionális eljárás sem: megcsúfolásról van szó, mint egy majommal kötött házasság esetében. Persze azt is mondhatjuk, hogy az eljárásnak szerves része, hogy kijelöljenek valakit. Mikor egy szent megkeresztelte a pingvineket, vajon azért volt-e tette érvénytelen, mert a keresztelés aktusa nem érvényes pingvinekre, vagy pedig azért, mert ez csakis emberek keresztelésére elfogadott eljárás? Nem hiszem, hogy e bizonytalanságoknak elméleti súlyuk volna, bár vizsgálatuk kétségkívül kellemes, a gyakorlatban pedig nem árt, ha a jogászokhoz hasonlóan olyan terminológiát fejlesztünk ki, melynek segítségével kezelni tudjuk oket.
(1) a hajó ettol még nem kapott nevet;4 (2) mindez pokoli megszégyenülés. Mondhatnánk azt, hogy a hajó elnevezésének "formuláját betart ottam", de "tettem" "érvénytelen" volt vagy "hatástalan", mert nem 4 A csecsemok névadása még bonyolultabb; lehet, hogy rossz a név, vagy eltévesztettük a papot, vagyis olyan személyrol van szó, aki jogosult ugyan csecsemoknek nevet adni, de ennek az újszülottnek nem adhat nevet.
46
JJ
, \ L--
47
J. L:AUSTIN.
HOW TO DO THINGS WITHWORDS The William James Lectures delivered at Harvard University in 1955 Second Edition Edited by J. O; Urmson and Marina Sbisa
Oxford
New York
OXFORD UNIVERSITY PRESS
-~
.....•
~---,.
_.,,_._--
Oxford University Press, Walton Street, Oxford OX2 6DP Oxford New York Toronto Delhi Bombay Ca/elitta Madras Karachi Petaling Jaya Singapore Hong Kong Tokyo Nairobi Dal' es Salaam Cape Town Melbourne Auckland and associated companies in Berlin Ibadan
Pre/ace to the Second Edition
Oxford is a trade mark of Oxford University Press &opyright © 1962, 1975 by the President and Fellows of Harvard College First published 1962 by the Clarendon Press First issued as an Oxford University Press paperback 1971 Second edition published 1975 by the Clarendon Press Second edition issued as an Oxford University Press paperback 1976 Reprinted 1978, 1980 (with corrections and a new index), 1982, 1984, 1986, 1989, 1990 Ali rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in a retrieval system, or tra/lSmiued, in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, or otherwise, without the priorpermission of Oxford University Press This book is sold subject to the condition that it shall not, by way of trade or otherwise, be lent, re-sold, hired out or otherwise circulated without the publisher's prior consent in any form of binding Or co ver other than that in which it is published and without a similar condition ineluding this condition being imposed on the subsequent purchaseI' ISBN 0-J9-281205-X Printed in Great Britain by The Guernsey Press Co. Ltd. Guer/lSey, Channel Islands
DR.
'.
these lectures, comparing them ,,-ith the printed readedition throughand aUnoting Austin'salI points notes for textSbisa of thehasfirst at . which it seemed to her that improvements could be made. The editors have together examined Austin's notes at alI these places and have, as a result, corrected and supplemented the printed text at a number of points. They believe that the new text is elcarer, fuller, and, at the same time, more faithfui to the actualwords of the notes made by Austin. They· have added to the appendix a literal transcription of a number of additions made by Austin in the rilargin or between the lines of his notes, the sen se of which was not sufficiently elear for incorporation in the text but which might be of hel p and interest to the read er . MARINA SBISA J. O. URMSON NOTE TO THE
1980 IMPRESSION
For this new ~mpression P. H. Nidditch has compiled a completely new index. He has also supplied headings for the lectures-as AuStÍ11 himself did in editing H. W. B. Joseph's
lectures on the philosophy of Leibniz (Oxford, 1949). And the opportunity has been taken to make a number of small corrections.
~\Jl"'<>'1'
Pre/ace to the First Edition Prefaee to the First Edition The lectures here printed were delivered by Austin as the William James Lectures at Harvard University in 1955· In a short note, Austin says of the views which underlie these lectures that they'were formed in 1939. 1 made use of them in an article on "Other Minds" published ip the Proceetiings of the Arisloteliall Society, Supplementary Volume XX (I9-+ú), pagcs 173 ff., and 1 surfaced rather more of this iceberg shortly- afterwards to scveral societies .... ' In each of the years 1952--+ Austin delivered lecturcs at Oxford under the tide '\Vords and Deeds', each- year from a partially rewritten set of notes, cach of which covers approximately the same ground as the William James Lectures. For the William James Lectures ,a new set of notes was again prepared, though sheets of older notes were incorporated here and there; these remain the most recent notes by Austin on the topics covered, though he continued to lecture on 'Words and Deeds' at Oxford from these notes, and while doing so made minor corrections and a number of marginal additions. The content of these Iectures is here reproduced in print as exactlyas possible and with the lightest editing. If Austin had published them himself hewould certamly have recast them in a fOfm more appropriate to print; he would surely have reduced the recapitulations of previous
vu
lectures which occur at the 'beginning of the second and subsequent lectures; it is equally certain that Austin as a matter of course elaborated on the bare text of his notes when lecturing. But most readers will prefer to have a dose approximation to what he is, kriown to have written down rather than what it might be judged that he wouldhave printed~9r thought that he probably $aid in. lectures; they will not therefore begrudge the price to be paid in minor imperfections of form and style and inconsistencÍes of vocabulary. But these lectures as printed do not exactly reproduce Austin's written notes. The reason for this is that while for the most part, and particularly in the earlier part of each lecture, the noteswere very full and written 'as sentences, with only minor omissions such as partides and artic1es, often at the end of the lecture they became mu~h more fragmentary, while the margi nal additÍons were often very abbreviated. At these points the notes were interpreted and supplemented in the light of rerilaining portions of the 1952-4 notes already mentioned. A further check was then possible by comparison with, notes taken both in America and in England by those who attended the lectures, with the B.B.C. lecture on 'Performative Utterances' and a tape-recording of a lecture entitled 'Performatives' delivered at Gothenberg in October 1959. I\tlore thorough indications of the use of these aids are given in an appendix. yVhile it seems possible that in this process ofinterpretation an occasional sentence may have crept into the text which AustÍn
'1 I
I ,
,
Ili: ,1
li
II 'ill I
.
~~""'"
vm
How to do things with Words
would have repudiated, it Seems very unHkely that at any point the main lines of Austin's thought have been misrepres.ented. Theeditor is grateful to all tbose who gave assistance by the Joan of their notes, and for the gift of the tape... recording. He is especially indebt:ed to Mr. G. J. Warnock, who went through the whole text mostth9roughlyand saved theeditor from numerous mistakes; as. a resuJt of this aid the reader has a much improved text. J. O. URMSON
Contents_ Lecture
1 Pel"formatives and Constatives
II
Conditions for Happy Performatives
1 12
IH
Infelicities: Misfires
25
IV
Infelicities : Abuses
39
V Posl1libleCriteria ofPel"formatives VI VII VIn IX X. XI XII
53
Explicit Pel"formatÍves
67
Explicit Performatíve Verbs
83
Locutionary, Illocutionary, andPerlocutionary Acts
94
Distinctionshetween Ulocutionary and Perlocutionary Acts '1n saymg. . . ... , .. y saymg .. , V. 'B·
lOg
l21
Statements, ~erformatives, and rHocutionary Force
J33
Classes of Ulocutionary Force
148
Appendix Index
165 :1:69
II
"
"'"",.
1
·,,,,..f.
Performaiives and Constatives
/ .•••....• cult to nor1claim contentious; only merit 1true, should WHAT shall have say neither diffi•. .,' like for ittoisthe thathere of is being at least in parts. The phenomenon to be discussed is very widespread and obvious, and it cannot fail to have been already noticed, at least here and there, by others. Yet 1 have not found attention paid to it specifically. It wasfor too long the assumption of philösophers that the business of a 'statement' can only be to 'describe' some state of affairs, or to 'state some fact', which it must do either truly or falsely. Grammarians, indeed, have regularly pointed out that not all'sentences' are (used in making) statements :Ithere are, traditionally, besides (grammarians') statements, also questions and exclamations, and sentences expressing commands or wishes or concessions. And doubtless philosophers have not intended to dery this, despite some loose use of 'sentence' for 'statement' . Doubtless, too, both grammarians and philosophers have been aware that it is by no lneans easy to distinguish even questions, commands, and so on from statements by means of the few and jejune grammatical marks available, such as word order, mood, and the like: 1 It is, of course, not really correct that a sentence ever is II statement : rather, it is used in making a statement, and the statement itself is II 'logical construction' out of the maJdngs of statements.
;!
T'j
How to do thizgs with Words
How to do things withO~Words
though perhaps it has not bccn usual to dwell on the difficuliies which this fact obviously raises. For how do we. dedde which is which? What are the limits and dennitioIlS ofeach?
ereotion or to prescribe condu~t or to influence it in special ways. Here too KANT was among the pioneers. We very often also lise litterances in ways beyond the scope at least of traditional grammar . It has come to be seen that many specially perplexing words. embedded in apparently descriptive statements do not serve to indicate some specially odd additional feature in the reality reported, but to iIidicate (not to report) the circumstances in which the statement is made or reservations to which it is subject or the way in which it is to be taken and the like. To overlook these possibilities in the way ance common is called the 'descriptive' fallacy; but perh,aps this is not a good name, as 'descriptive' itself is speciaL N.otall true or false state ments are descriptions, and fór this reason 1prefer to lise the word 'Constative" Along these lines it has by now been shown piecemeal) orat least made to look likely, that many traditionalpnilosophical perplexities have arÍ-sen-through a mistake-·.·the mistake of taking as straightforward statements of fact utterances which are either (in interesting non-grammaticaI ways) nonsens'ical or else intended as something quite different. \Vhatever we may think of any particular one of these views and suggestions, and however much we may deplore the inÍtial tonfusion into which philosophical doctrine and method have been plunged, it cannot be doubted that they are producing a revolution in philosophy. If anyone wishes to can it the greatest and most salutary in its history, this is not, if you come to think of it, a
2
i~?7~~~t )-ears, many things which would f~::i$9éepted without question as 'statements' ~~~qpE.ersandgtammarians have been scrutiC.'"''"'T7-~... ---IÍew care. This scrutiny arose somewhat indirectly-at least in philosophy. First carne the view, not always formulatedwithout unfortunate dogmatisOl, that a statement (of fact) aught to be 'verifiable', and this led to the view that many 'statements' are only what may .be called pseudo-statements. First and most 'obviously, many 'statements' were shown to be, as KANT perhaps firstarguedsystematically, strictly nonsense, despite an ~n.exceptionable grammatical fornl: and the continual discoveryoffresh types of nonsensc, unsystematic though their c1assificationand mysterious though their explanation is too often allowed to remain, has done on the whole nothing but good. Yet we, that is, even philosophers, set some Iimits to the amount of nonsense that "ve are prepareq toadmit we talk: so that it \vas natural to go on to ask, as a second stage, vrhethcr many apparent pseudostatements really set aut to be 'statements' at aU. It has come to be commonly held that many utterances \vhich Iook like statements are either not intended at alI, or only intended in part, to record or impart straightforward information about the facts: for example, 'ethical propositions' are perhaps intended, solely or partly, to evince
3
l'
Now to do things with Words
How to do things with~"Words
large claim. It is not surprisingthat beginnings have been piecemeaI, with parti pris, and for extraneous aims; this is common with revolutions.
they have detected (curious wo.rds like 'good' or 'alI', Sl1spect auxiliaries like 'aught' or 'can', and dubious constructions like the hypothetical): an will have, as it happens, humdrum verbs in the first person singular present indicative active.I Utterances can be found, satisfying these conditions, yet such that A. they do not 'describe' or 'report' or constate anything at alI, are not 'true or false'; and B. the uttering· of the sentence is, or is a part of, the doing of an action, whichagain would not normally be described as, or as 'just', saying something. This is far from being as paradoxicai as it may sound or as 1have meanly been trying to make it sound: indeed, the examples now to be given will be disappöinting.
4
PRELIMINARY ISOLATION THE PERFORMATIVEI
OF
The type of utterance we are to consider here is not, of course, in general a type of nonsense; though misuse of it can, as we shall see, engender rather special varietiesof 'nonsense'. Rather, it is one of our second dass-·· the masqueraders. But it does not by any means necessarily masquerade as a statement of fact, descriptive or canstative. Yet it does quite commonly do so, and that, .oddly enough, when it assumes its most explicit form. Grammarians have not, 1 believe, seen through this 'disguise', and philosophers only at best incidentally.2 It will be convenient, therefare, to study it first in this misle.ading form, in order to bring out itscharacteristics by contrasting them with those of ~he statenlent of fact which it apes. We shall take, then, for our first examples some utterances which can falI into no hitherto recognized grammatieal category save that of 'statement' , which are not nonsense, and which contain none of those verbal dangersignalswhich philosophers have by now detected or think 1 Everything said in mese sections is provisional, and subject to revision in the light of later sections. Z Of alI people, jurists should be best aware of the true state of affairs. Perhaps some now arc. Yet they will succumb· to their own timorous fiction, that a statement of 'the law' is a statement of fact.
5
Examples: (E. a) '1 do (sc. take this woman to be my lawfuI wedded wife)'-as uttered in the course of the marriage ceremony. 2 (E. b) '1 name this ship the Queen Elizabeth'-as uttered when smashing the bottle against the stem. (E. e)·'I give and bequeath my watch to my brother' -as occurring in a will. (E. d) '1 bet you sixpence it will rain tomorrow.' 1 Not without design: they are aU 'explicit' performatives, and of that prepotent class later eaUed 'exercitives'. 2 [Austin realized that the expression '1 do' is not used in thc: marriagc ceremony too late to correct his mistake. We have let it remain in UIC text as it is philosophieaUy unimportant that it is amistake. J. O. U.]
I , I
H(JW t(J do things
Howto do things with WOfds
6
In these examples itseemselear tha(' to utter the sen... tence (in, of eourse, the appropriate circumstances) is not toat!scrilJt! my doing of what Ishould be said in so uttering to be doing 1 or to state that 1am doing it: it is" torlo it. No.ne o.f the utterances eited is either true or false: 1assert this as obvious and do no.t argue it. It. needsargument no more than that 'damn' is no.t true 0.1" false: it may be that the utterance 'serves to inform. yo.u'-but that is quite dHferent. To name the ship is to. say (in the appro.priate circumstances) the words '1 name,&c.'. When 1say, before the .re.gistrarora.ltar,&c., 'Ido" 1am no.t reporting on amarriage: 1am indulging in it. What are we to call a sentence or an utterance of this type ?iZ 1 propose to can ita performative sentence or a petfo.rmative utterance, or, fo.r short, 'a perro.rmative'. The term 'performative' will be used in a variety o.fco.gnate ways and constructions,. muchasthe term 'imperative' is.3 The name is derived, ofcourse, from 'perform', the usual verb with the noun 'action': it indicates that the is~;uingof the utterance is the performing of an action
~it
:
I
II
;1
I
'!
7
is not norma Ily thoug~! or as just saying some-
ttbing ..
Attumber ofother termsmay suggest themselves.,each of which would suitablycover this or tha,t wider or narrower class or performatives: for example,many perlormatives are contractual (' 1 bet') or dec/arator)'. (' 1 declare war')utterances.But no.term in current use that know of is neatly wide enough to cover themall.One technical term that comes nearest to. what we need is perhaps 'operative' , as it is used strictly by lá~ers. in teferring to that part, Le. tho.se dauses, of an instrum~nt which serves to effect the transactiot) (conveyance or what not) which is its main o.bject, wnereas thetes~of the documentmerely 'recites' thec1rcumstances tn which the ttansaction is to be effected.I But'op'erative'has other meanings., and indeed is often used. no.wad::tysto mean litde morethan 'important'. 1have preferredanew wo.rd,to which, though its etymology is .notirreleva.nt, we shall perhaps not be so ready to attach some ..preconceived meaning.
..1
CAN 8AYING Stil11ess anything, that I.have already done or have yet to db. 'Sentences' forIn a class of'uttetanees" which class is to be defined, so far as 1am concemed, grammaticaUy, though 1doubt if the dennition hasyetbeen given satisfactorily. With performative utterances are con •• trasted, fót example and essentially, 'constatÍve' utterances: to issue a cQn.stative uttera.nce(i.e. toutterit \Vitb.II mstorieal reference) is to ma.ke ll. smtement. To issue a performll.tive uttCl"atlce is, for exarnple, to ma.ke a bet.See further below on 'iUocutioI1S'. 3 Formerly 1used 'performatory'; but 'performative' is to beprefetted as shorter, less ugly, more tnotable, and mote ttaditionalin formation. J
wnn Words
MAKE IT 80?
Are we then to say things Iike"this: 'To marry is to say a few words" or 'Betting is simply saying something' ? Such adoctrine sounds odd or even flippant at first, but with sufficient safeguards it may become not o.ddat aU. 1 1 owe this observation
to Professor H. L. A. Hart.
8
Haw to do things witk.,.Words
How to do things withWords
A sound initial objection to them may be this; and it is not without some importance.InV'~rYl11any ca~e~it is l?ossilJ.l~~~p~I"f()I"rrlan act of exactly -thes~ID~~ill_4·!iii?Y :':l!t~i~ng'\V()I"~s, whether written or spoken, butin. ~QIlÍe other . For example, 1 may in some places effect marriage by cöhabiting, or 1 may bet with a totalisator machine by putting a coin in asiot. We should then, perhaps, convert the propositions above, and put it that 'to say a few certain words is to marry' or 'to marry is, in some cases, simply to say a few words' or 'simply to say a certain something is to bet'. But probably the real reason why such remarks sound dangerous lies in another obvious fact, to which we shall have~Jriévert in detaillater, which is this. The uttering of the words is, indeed, usually a, or even the, leading incident in the performance of the act (ofbetting or what not), the performance of which is also the object of the utterance, but it is far from being usually,even if it is eveT, the sole thing necessary if the act iS,to be deemed to have been performed. Speaking generally, it is always necessary that the circumstances in which the words arc uttered should be in some way, or ways, appropriate, and it IS very commonly necessary that either the speaker himself or otherp~r~?l1s ...s~?ul~t1:1s?p~~~0I"111c;c;t.!~ill ~tÉ(?~élc:!i()!J:~~'Yh~!~~I".·~pgysi~al'Qr .•. 'menial' .actions. or ~'IleIl<:t(;t~ .()f~ttel'ill~fl1rth~rVV()rd~.Thus, for naming th.eship; 11:" is" essentiii that T shoüld be the person appointed to name her, for (Christian) marrying, it is essential that 1shöuld not be already married with a wife
9
living, sane and undivorced, aI},9so on: for a bet to have been made, it is generally necessary. for the offer of the bet to have been accepted by a taker (who must have done something, such as to say 'Done'), and it is hardly a gift if 1 say '1 give it you' but never h,and it over. So far, weH and good. Iht?~~~~oIll'Ilay~epel'f()r~~d andin ~Il~~y~()ther .~h~n..by .~.p~ri(}rl!1~iiYeu1:t~raI1.c~, .any ca~~th~"circumstaüces,lndudi~g 'other 'iciions,must be appropriate. But we may, inobjecting, have something totally different, and this time quite mistaken, in mind, especially when we think of some of the more aweinspiring performatives such as '1 promise to ... '. Surely the words must be spoken 's~riously' and so ;:J,sto betaken 'seriously' ? This is, though vague, trueeuQugh in general-it is an important commonplace in di$cussing the purport of any utterance whatsoever. 1 mustno1; Q~ joking, for example, nor writing a poem.. But we areapt tO have a feeling that their being seTÍousconsistsin t:b.~ir being uttered as (merely) the outward and visible sign, for convenience or other record or for information,ofan inward and spiritual act: from which it is but a short step to go on to believe or to assume without realizing that for many purposes the outward utterance is a description, true or false, of the occurrence of the inward pérformance. The classic expression of this idea is to be found in the Hippolytus (1. 612), where Hippolytus says 'lJ
Y;\Ulaa' oftdJfLoX'
J
-ry
OE ,ppYjv
avwft0TóS J
i.e. 'my tongue swore to, but my heart (or mind or other
I li II ,
i
1:: JI:
'!
I
~ 1~,
10
:
Ir
il :
l'
II i
!
I
How to do things witlz Words
backstage artiste) did not'. I Thus '1 promise to ... ' obIiges me-puts on record my spiritual assumption of a spiritual shackle. It is gratifying to observe in this very example hm\' excess of profundity, or rather solemnity-,at once paves the way for immorality. For one who says 'promising is notmerely a matter of utteringwords! It is an inward and spiritual act!' is apt to appear as a solid moralist standing out against a generation of superfieial theorizers: we see him as he seeshimself, surveying the invisible depths of ethical space, with alI the distinction of a specialist in the sui generis. Yet he provides Hippolytus with a let-aut, the bigamist with an excuse for his 'Í do' and the welsher with a defence for his '1 bet'. Accuracy and moraHty alike are on the side of the pIain saying that aur word is our bond. Ifweexclude such fictitious inward acts as ;this, can we suppose that any of the other things ,,~hichcertainlyare I10rmalIyrequired to accompany an utterance such as '1 prornise that . . .' or '1 do (take this woman . . .)' are in fact described by it, and consequently do by their presence make it true or by their absence make it false? WeIl, taking the latter first, we shall next consider what we actually do say about the utterance concerned when one or another of its normaI concomitants is absent. In no case do we say that the utterance was false but rather 1 But 1 do not mean to rule out aUthe offstage performers-the lights men, the stage manager, even the prompter ; 1 am objecting only to certain officious understudies. who would duplicate the play.
How to do things witb.. Words
II
that the utterance-or rather the act, I e.g. the promisewas void, or given in bad faitfi~or not implemented, or the Iike. In the particular case of promising, as with many other performatives, it is appropriate that the person uttering the promise should have a certain intention, viz. here to keep his word: and perhaps of all concomitants this Iooks the most suitable to be that which '1 promise' does describe or record. Do we not actually, when such intention is absent, speak of a 'false' promise? Yet so to speak is not to say that the utterance '1 promise that ... ' is false, in the sense that though he states that he doe~, he doesn't, or that though he describes he misdescribes-.·· misreports. For he does promise : the promise here i~ not even void, though it is given in bad faith. His utterance is perhaps misleading, probably deceitful an~ dOl..lhtless wrong, ~ut it is not a lie or a misstatement. At most vve might make aut a case for saying that it. implies or . insinuates a falsehood or a misstatement (to theeff~ct that he does intend to do something) : but that is a very different matter. Moreover , we do not speak of. a false / bet or a false christening ; and that we do speak ofa false promise need commit us no more than the fact that we speak of a false move. 'False' is not necessarilyused of statements only. 1 We deliberately avoid distinguishing these. precisely because the distinction is not in point.
How to do things wiHt Words
Conditions for Happy Performatives
w·>·.·· E were 'to senses consider, you wiUHeaven remember, >\CC'\ .••. cases and (only some, help us!) . in which.~O~tZlsoI!l~~hi~~ i~to~o .'.~some ~11:1e:· ".
..... ·> '..
thing; or in which· lJysaYlngor i7zsayirigsoiiJ.dIiingwe-·
·are··aoing···someihlng~····Thistopic·is-Öne··aevaopment-"
.
'tlieii~"'are'many"otliers-in the recent movement towards questioning an age-old assumptian in philosophy-the assumption that!Q_§,:!Y..~Qx:g~!.h!!!g,at least in an cases wprth considering, í.e. aUcases considered, i~3:lvvaY~3:~~ simplyto statesoIl1~thíD:g.This assumptioxi is no doubt unconsd~~;,--;":~-'~i~tibt-is precipitate, but it is wholly natural in philosophy apparently. We must learn to run beföre wecan walk. If we never made mistakes how should we correct them ? 1began by drawing your attention, by way af example, ta a few simple utterances af the kind known as performataries or performatives. These have an the face of them the look--or at least the grammaticai make-upof'statements'; but nevertheless they are seen, when more dosely inspected, to be, quite plainly, not utterances which could be 'true' or 'false'. Yet to be 'true' or 'false' is traditionally the characteristic mark of a statement. One of OU!" examples was, for instance, the utterance '1 do' (take this woman to be my lawfui wedded wife), as
13
uttered in the course of a mar'riage ceremony. Here we shauld say that in saying these words we are doing something-namely, marrying, rather than reporting something, namely that we are marrying. And the act af marrying, like, say, the act ofbetting, is at least preftrably (though still not accurately) to be de~cribed as saying certain words, rather than as performing a different, inward and spiritual, action of which thesewords are merely the outward and audiblesign. That this is so can perhaps hardly be proved, but it is, 1 should claim, a fact. It is warthy of nate that, as 1am told, in the American law of evidence, a report of what someone else said is admitted asevidence if what he said is an utterance of our performative kind: because this is regarded ~' •.3 report not so mu ch of something he said, as which it would be hear-say and not admissible as evidence,tmt rather as something he did, an action of his. This coinddes very weUwith our initial feelings about performatives. .So far then we have merely felt the firm ground af prejudice slide awáy beneath OUf feet. But now how, as philosophers, are we ta proceed ? One thing we might go on to do, of course, is to take it all back: another wauld be to bog, by logicai stages, down. But alI this must take time. Let us first at least concentrate attention on the little matter already mentioned in passing-this matter of 'the appropriate circumstances'. To bet is not, as 1 pointed out in passing, merely to utter the words '1 bet, &c.': someone might do that aU right, and yet we might still not agree that he had in fact, or at lcast cntircly,
14
How to aotninlS witk Woras
8u,cceeded inbetting. To 8atisfy ou,fselves of this, we have only, for e'Xample, toannounce oU,r bet after the ra,ce is over . Besides the uttering of the words of the so... calledpedbrmative, a good many other things have as a genefal rule to be right and to go right if we are to be said to havenappily brought off our action. What tnese are we may hope to discover by Jookingat and classifying types of case in which ~g~"~~~!!!g:g{)t!~"~["{)f.!&.~~~~,,~~:"~c.! -marrying,betting, bequeathing, chdstening, or what n(}t..,~~..~~~fef()r.~..a~.1e~§.ttosQm.eextentafailure: the false but in genel'al~~~~PPl': ..And for this reason wecall the doctrine of tne·tní"ngs that can be and go wrong on the occasion of such utterances, the doctrine of the Jnft!icities. Supposewe try first to state schematically,......"and 1 do nQtWÍ,sh to daim any sort of finaHty for this schemesome at least of the things which are necessary for the smQoth 'or 'happy' functioning of a performative (or at leastOfahighly deve10ped explicit performative, Buch as we have hitherto been alone concerned with), and then give examples of infelicities and their effects. 1 fear, but at the same time of coursehope, that these necessary conditions to be satisfied willstrike you as obvious.
~~~~~~ij;~~:!!'""!h~n~":;V; ~aysay, not indeed
I
;
I
I
(A. 1) There must eXlst ·an accepted conventional pra ... cedure having a certain c.onventional effect, that pr.ocerlure ta inc1ude the uttering of certain words by certain persons in certain circumstances, and fUfthe~
"
Now
tQ do thi1~gsTPitli"W (J.rds
15
the particular persans 'aild circuffistances in a givencase must be appropriate far the invocation .of the pardcular pr.ocedure inv.oked. The procedure must beexecuted by all partici ... pants both c.orrectly and c.ompletely. Where, as .often, the procedure is designedfQr l;lse by pers.ons having certain thoughts Qr feelings,Qf far the inauguration .ofcertainc.onsequential can ... duct .on the part .ofany participant, then a persan participating in and 8.0 involdng the procedure must in fact have those thoughts ar feelin.gs:,;.liln.d the participants must int end s.ota conduct thomselves, 1 and further z) must actually so c.onduct themselves su bsequent.1y. if we sin against any .one (orm.ore) .of fhese 5, our performative utterance will be (hl .one way or a.h.ather) unhappy. But, of Caurse, there are c.onsiderable differences between these 'ways' .of being unhappy-·· . ways which are intended to be br.ought .out by thc letter ... numerals selected for each heading. The first big disdnction is between. alI the four rules A and B taken together, as opposed ta the two rules 1" (hence the uee of R.oman as opposed to Greek letters). If wc .offend against any of the former rules (A's or B's) -that is if we, say, utter the formula incorrectly, or if, I It will be e:xplained latel" why the having of these thoughts, feelln~, d intentioJls is not included as just one among the other 'cil"cumstllnces' 'eady dealt with in (A).
How to do things witk.·Words
flow to do things wiih Words
say, we are not in a position to do the act because we are, say, marriedalready, or it is the purser and not the
, I
1,
,
ca~ta~nwho is conducting the ceremony, then the act in ql.tes~ion,e.g.mar:rying, is not successfully performed at l:\ill,doesnot come off, is not achieved. Whereas in the mo Tcases the act is achieved, although to achieve it in suchcircumstances, as when we are, say, insincere, is an abu se of the procedure. Thus, when 1say' 1promise' and have no intention of keeping it, 1have prornised but .... We need names for referring to this general distinction, so weshall call in general those infelicities A. I-B. 2 w1ri.cnare such that the act for the performing of which, and in the performing of which, the verbal formula in question is designed, is not achieved, by the name M~SFtRES: and, on the other hand we maychristen those i,~~eli<;ities where the act is achieved ABUSES (do not stress the ,~Qrmal connotations of these names!) When the' lltteranceis a misfire, the procedure which we purport to invoke isdisallowed or i~ botched: and our act (I!larrying, &c.) is void or without effect, &c. 'We speak of our act as a purported act, or perhaps an attempt-or we use such an expression as 'went through a form of marriage' by contrast with 'married'. On the other hand, in the cases, we speak of our infelicitous act as 'professed' or 'hollow' rather than 'purported' or 'empty', and as not implemented, or not consummated, rather than as void or without effect. But let me hasten to add that these distinctions are not -hard and fast, and more especially that such words as 'purported' and 'professed' will not
r
17
~r very much stressing. Tw~)inal words about being . • or without effect. This doés not mean, of course, to thatwe won't have done anything: lots of things will ve been done-we shall most interestingly have COffiitted the act ofbigamy-but we shall not have done the rported act, viz. marrying. Because despite the name, u do not when bigamous marry twice. (In short, the gebra of marriage is BOOLEAN.) Further, 'without effect' oes not here mean 'without consequences, results, ffects'. Next, Wemust try to make dear the general distinction between the A cases and the B cases, among the misfires. In both of the cases labelled A there is misinvocation of a procedure-either because there is, speaking vaguely, no such procedure, or because the procedure in question cannot be made to apply in the way attempted. Hence infelicities of this kind A may be called Misinvocatiolls. Among them, we may reasonably christen the second sort-where the procedure does exist aU right but can't be applied as purported-Misapplications. But 1have not succeeded in finding a good name for the other, former , class. By contrast with the A cases, the 'notion of the B cases is rather that the procedure is an right, and it does apply aU right, but we muff the execution of the ritual with more or less dire consequences: so B cases as opposed to A cases win be caUed Misexecutions :is opposed to Misinvocations: the purported act is vitiated by a flaw or hitch in the conduct of the ceremony. The Class B. 1 is that ofFlaws, the Class B. 2 that of Hitchcs.
II
,1 1
16
I
How to do thingswith
18
How to do things witk,.Words
WorrJs
\Ve get then the following scheme :1 Infilicities
AB Misfires Act purported but void
/
""
A
Misinvocations Act disallowed
/
A. ~ ?
"A. 2
/ r.I
B
Insincerities
Misexecutions Act vitiated
/
B. 1
Misapplica- Flaws tions
r
Abuses Act professed but hollow "-
r.2 ?
"B. 2
Hitches
Iexpect some doubts will be entertained about A. 1 and T. 2; but we will postpone them for detailed consideration shortly. But before going on to details, let me make some general renia~~s about these infelicities. We may ask: (1) To 'Y~iiltvariety of 'act' does the notion of infelicityapply? (2) How cornplete is this c1assification of infelicity ? (3) Are these elasses of infelicity mutually exelusive? Let us take these questions in (that) order. (1) How widespread is infelicity
?
\Ven, it seenlS elear in the first place that, although it has excited us (or failed-to excite us) in connexion with certain acts which are or are in part acts of uttering TPords) infelicity is an ill to which aU acts arc heir which have 1 [Austin from time to time used other names for the different infeli•. cities. For interest some are here given: A. 1, Non-plays; A. 2, Misplays; DisB, Miscarriages; B. 1, Misexecutions; B. 2, Non-executions; respects; 1, Dissimulations; 2, Non-fulfilments, Disloyalties, Infractions, Indisciplines, Breaches. J. O. U.]
r.
r.
r,
19
the general character of ritu~!. or ceremonial, alI couventional acts: not indeed tha'i: every ritual is liable to every form of infelicity (but then nor is every perforrnative utterance). This is elear if only from the mere fact that many conventional acts, such as betting' or cortveyance of property, can be performed in n'on-verbal ways. The same sortsof rule must be observed in alI such conventional procedures-we have only to amit the special reference to verbal utterance in our A. This much is obvious. But, furthermore, it is worth pointing out-reminding you-how many of the 'acts' which concern the jurist arc or inelude the utterance of perfornlatives, orat any rate are or inelude the performan<~eof some conventional procedures. And of course you ""vilIappreciate that in this way and that writers on jurisprudence have constantly shown themselves aware of the varieties of infelicity and even at times of the peculiarities of the perforrnative utterance. Only the still widespread obsession that the utterances of the law, and utterances used in, say, 'acts in the law', must somehow be statéments true or false, has prevented many lawyers from getting this whole matter much straighter than we are likely toand 1 would not even daim to know whether some of them have not already done so. Of more direct concern to us, however, is to realize that, by the same token, a great many of the acts which fall within the province of Ethics are not, as philosophers are too prone to assume, simply in the last resort physical movements : very many
III I'i
20
Now to do things .with Words
of them have the general character, in whole or part, of conventional or ritual acts, and are therefore,.among other things, exposed to infelicity. Lastly we may ask-and here 1 must let some of my cats on the table--does the notion of infelicityapply to utterances which are statements ? So far we have produced the infelicity as characteristic of the performative utterance, which was 'defined' (if we can call it so much) mainly by contrast with the supposedly familiar 'statement' . Yet I will content 'myself here with pointing out that one of the things that hasbeen happening lately in philosophy is that dose attention has been given even to 'statements' which, though not false exactly nor yet 'contradictory', are yet outrageous. For instance, statements which refer to something which does notexist as, for example, 'The present King of France is bald'. There might be a temptation to assimilate this to purporting to 'bequeath something which you do not own. IS,there not a presupposition of existence in each? Is not a statement which refers to something which does not exist not so much false as void? And the more we consider a statement not as a sentence (or proposition) but as an act of speech (out of which the. others are logicai constructions) the more we are studying the whole thing as an act. Or again, there are obvious similarities between a lie and a false promise. We shall have to return to this matter later. 1 (2) Our second question was: How complete is this dassification ? II
[See pp. 47 ff. J. O. U.)
How to do things with· Words
21
(i) WeIl, the first thing tO,,)'emember is that, since
in uttering our performatives'we are undoubtédly in a sound enough sense 'performing actions' ,then, as actions, these will be subject to certain whole dimensions of unsatisfactoriness to which alI actions are subject but which are distinct-or distinguishable-' from what we have chosen to discuss as infelicities. I mean that actioos in general (nát alI) are liable, for example, to be done under duress, or by accident, or owing to this or that variety of mistake, say, or otherwise unintentionally. In many suchcases we are certainly unwilling to say of some such act simply that it was done or that he did it. I am not going into the general doctririe here: in many such cases we may even say the act was 'void' (or voidable for duress or undue influence) and' so forth. Now' 1 suppose some very general high-level doctrine mig}}t embrace both what we have called infelicitiesand these other'unhappy' features of the doing of actions-Ín our case actions containing a perforrnative utterance-in a single doctrine: but we are not including this kind of unhappiness-we must just remember , though, that features of this sort can and do constantIy obtrude into any particular case we are discussing. Features of this sort would norma Ily come under the heading of 'extenuating circumstances' or of'Jactors reducing or abrogating the agent's responsibility', and so on. (ii) Secondly, as utterances our performativcs arc also heir to certaÍn other kinds of ill which infcct al! utterances. And these likewise, though again they nlÍght he
I
i'
I
II I
"
22
How to do things witk,.Words
How to do things with Words
broughtinto a more general account, we are deHberately atptesent exeluding. 1mean, for example, the following: ap~rformadve utterance win, for example, be in a peculiarway hoUow or void if said by an actor on the stage, or if introduced in a poem, or spoken in so1iloquy. This appHes in a similar manner to any and every utteránce-a se:a-change in special circumstances. Lánguage in such circumstances is in special ways-intelligibly-· used not seriously, but in ways parasitic upon its nörmal use--ways which falI under the doctrine of the eti.()/ativ'ns ofitanguage. An this Wé are excluding from consiiét:atÍön. Ourperformative utterancés, felicitous or not, até to be understood as issued in ordinary circumstances. (iH) It is partly in order to keép this sort Ofcollsideradon at least for the present out of it, that Ihavé not here introduced a sort of 'infelicity'-it mightreally be cal1ed such-arising out of 'misunderstanding' . It is obviously necessary that to have promised 1 must normally (A) have . been heard by someone, perhaps the promlsee; (B) have been understood by him as promising. If one or another of these conditions is not satisned, doubts arise as to whether 1 have real1y promised, and it might be held that my act was only attempted orWáS void. Special precautions are taken in law to avoid this and other infelicities, e.g. in the serving of writs or summonses. This particular very important considera-
tion wc shaH have to return neXlOn. •
23
to later in another con~t'}.i·
(3) Are these cases of infelicity mutualIy exdusive? The . answer to this is obvious. (a) No, in the sense that we can go wrong in two ways
at once (we can a carrot). (b) No, more of going wrong and the decision ways.
insincerely promise adonkey
togive
it
importantly, in the sense that the ways 'shade into one another' and 'overlap" between them is 'arbitrary' in various
Suppose, for example, 1see a vess el on the stocks, walk up and smash the battle hung at the stem, prodaim '1 name this ship the Mr. Sta/in' and for good l11easure kick away the chocks : but the trouble is, 1 was not the person chosen to name it (whether or not-an additional Stalin was the destined name; percompHcation-Mr. haps in a way it is even more of a shame if it was). We can alI agree (1) that the ship was not thereby na,med;I (2) that it is an infernal shame. Orte could say that 1 'went through a form of' naming the vesse! but that my 'action' was 'void' or 'without effect', because 1 was not a proper person, had not the 'capacity" to perforrn it: but one might also and 1 Naming babies is even more difficult; we might have the wrong name and the wrong elede-that is, someone entitled to name babies but not intended to name this one.
24
How to do things with ,Words
:llternatively say that, where there is not even a pretence c)f capacity or a colourable claim to it, then there is no accepted conventional procedure; it is a mockery, like a marriage with a monkey. Or again one could say that part of the proceduJ;e is getting oneself appointed. When the saint baptized the penguins, was this void because the procedure of baptizing is inappropriate to be applied to penguins, or because there is no accepted procedure ()f baptizing anything except hu mans ? 1 do not think that these uncertainties matter in theory, though it is pleasant to investigate them and in practice convenient 10 be ready, as jurists are, with a terminology to cope with them.
III.... Infelieities: Misfires
IN
the performative as not~ not as merely, sayfirst lecture we isolated in or a and prdiminary way ingour something bututterance doing something, not a true or false report of sömething. In the second, we pointed aut that though it was not ever true or false it still was subject to criticism-could be unhappy, and we listed six of these types of Infelicity. Of these, four were su ch as to make the utterance Misfire, and the act purported to be done null and void, so that it does not take effect; while two, on the contrary, only made the professed act an abuse of the procedure. So then we may seem to have armed ourselves with two shiny new concepts with which to crack the crib of Reality, or as it may be, of Confusion -two new keys in our hands, and of course, simultaneously two new skids under our feet. In philosophy, forearmed should be forewarned. 1 then stalled around for some time by discussing some general questions about the cohcept of the Infelicity, and set it in its general place in a new map of the field. 1 claimed (1) that it applied to al! ceremonial acts, not merely verbal ones, and that these are more common than is appreciated; 1 admitted (2) that OUT list was not complete, and that there are Índeed other whole dimensions of what might be reasonably called 'unhappiness' affecting ccrcl110nial
I
,1
