TÉRSÉGFEJLESZTÉS
Svájc – ország vagy nagyváros? Svájc nagyléptékű tanulmányozásának témája ma egyszerre aktuális és divatos. Nemcsak a szakmai körökben, hanem közérdekű fórumokon is megvitatják a bázeli ETH-stúdió tanulmányát. A svájci nagyvárosok egyesülete 2002 februárjában mutatta be a „városi Svájc jövőjének chartáját”. A szövetségi parlament már 2001 decemberében jóváhagyta az államszövetség agglomerációs politikájáról szóló beszámolót.
A városok és agglomerációk országa A műszaki egyetem (ETH: Eidgenössische Technische Hochschule) keretei között a bázeli ETH építészstúdió 1999 októbere óta kutatja a svájci topográfia és települések jellemző struktúráit. Aldo Rossi hagyományainak megfelelően a legkülönbözőbb településtípusokat elemzik: a nagyvárosi régiókat, a szabadidőközpontokat, illetve az úgynevezett csendes zónákat a középső területek kiválasztott tájegységeitől kezdve Dél-Svájcon keresztül az alpesi vidékekig. A stúdió fő kritikája, hogy Svájcnak kereken 3000 községi területre való politikai felosztása lehetetlenné teszi a rendezett, térben és funkcióban tisztán kifejezett súlypontokat magában foglaló tervezést. Mindegyik község saját lakó-, kézműipari, ipari és általában külön mezőgazdasági övezettel rendelkezik. Ezzel egyidejűleg az ország decentralizált fejlesztésére szavaztak, a gazdasági központ, Zürich egyoldalú fejlesztése ellen. Érthetetlen azonban, hogy a kutatócsoportban nem vett részt egy gazdasági körökhöz közel álló szakértő sem, bár az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatták, hogy adótechnikai, ill. más pénzügyi vagy jogi eszközökkel jobban hozzá lehet járulni a községi területek fejlesztéséhez, mint bármilyen jó szándékú tervezéssel. Példa lehet erre a St. Gallen és Appenzell között kialakult nagyszámú természetgyógyászati rendelő, ahol a parkolókban számos thurgaui vagy zürichi rendszámú limuzin várakozik.
„Svájcváros” Egy svájci gazdaság által támogatott alapítvány egyik projektje Svájc fejlődésének térségtervezési problémáival foglalkozik, az eredményeket várhatóan 2003-ban fogják nyilvánosságra hozni. Több személlyel és tanácskozó testülettel működnek együtt, többek között egy rotterdami irodával. A Svájccal csaknem azonos területű, ám kétszeres népsűrűségű Hollandiában sokirányú törekvés figyelhető meg: a városi sűrűséget, ill. a természeti és pihenőhelyeket felvázoló forgatókönyvek egyaránt megtalálhatók. Egyes vélemények szerint bizonyos régiókban tovább kellene sűríteni a lakosságot, mások szerint tudatos népességcsökkentésre és nemzeti parkok kialakítására lenne szükség. A trikulturális elnökséggel (Genf, Bellinzona, Zürich) rendelkező Svájci Metropolis Egyesületet 1994-ben alapították. „Svájc nagyváros” 7,1 milliót kitevő lakossága a világ legnagyobb metropolisai sorában – a 7,6 milliós londoni nagy régió és 6,8 milliós Chicago között – a 26. helyet foglalja el. A Ruhr-vidék 6,5 millió lakossal a 31. helyen áll. Ezt a sorrendet 194 ország lakosai között állították fel és az egyesület alapító okirata szerint „Svájc csaknem valamennyi polgára városi életet él”. A szövetségi parlament agglomerációs dossziéja is utal a svájci népesség urbánus, szub- vagy periurbánus régiókban élő 70%-os többségére. A jövőben tehát nemcsak a határrégiókban kell az eddigi módon támogatni a gazdaságot és az ottani életfeltételeket javítani, hanem a városokban és agglomerációkban is. A szövetség helyesli a decentralizált városhálózatot, ahol a különböző helyeknek különböző szerepe van. Egyidejűleg kímélni kell a természeti forrásokat és a vidéket fenntartható módon kell fejleszteni, azaz a meglévő településeket módszeresen sűríteni kell és meg kell óvni a tájegységeket.
Az építési kényszer Könnyebb beszélni, mint cselekedni. Alapjában véve valamennyi testület és tanulmány megegyezik abban, hogy a Svájcról, mint a parasztok országáról kialakított kép már a múlté. Erre mutat az is, hogy a Svájci Néppárt politikai bázisa már nem elsősorban vidéken található, hanem a külvárosokban és az agglomerációkban. A svájci öntudat azonban többségében még mindig vidékhez kötődik – kérdés, hogy ez külföldön másképpen van-e. Az „építési kényszer” Svájcban már száz éve ismert. Az erőltetett iparosítás folyamán egyrészt növekedett a városi lakosság száma és ezzel együtt nőttek a városok, másrészt a gyáraknak egyre nagyobb területekre volt szüksége a termeléshez és az áruk raktározásához. A falvak és városok főleg a középső területeken, egyre közelebb húzódtak egymáshoz, a közöttük lévő zöldövezetek fokozatosan kisebbek lettek, de mindenestre feldarabolódtak. Már a két világháború közötti időszakban felmerült a decentralizált „Svájc
nagyváros” témája. Amerikából visszatérve az építész és író Max Frisch a svájci tervezés aprólékosságát állította pellengérre. Lucius Burckhardttal és Fred Koetterrel együtt szót emelt az építészeti modernizmus alapjainak megfelelő új városalapítás mellett. Míg azonban Frisch az új várostervezését zöld mezőn képzelte el, az urbanisták között a vezető gondolkozók a már meglévő városokhoz fordultak, a régi városmagokat és belvárosokat tanulmányozták, a meglévő szerkezetekhez való visszatérést és azok lehetséges sűrítését hangsúlyozták. Frisch vagy egyéb szakértők állásfoglalását nem véve figyelembe a táj széttelepítése – az építési zónák kiszakítása a környezetükből – bel- és külföldön egyaránt fokozódott. Rolf Keller svájci építész 1973-ban kiadott, „Építészet mint a környezet tönkretétele” című könyvében nagyalakú fekete-fehér képeken mutatja be a második világháború utáni fellendülés során elkövetett építészeti „bűnöket”. Egy másik művében Jörg Müller rajzolóval együtt hét képen mutatja be egy egykori falusi „idill” (1952) ipari zónává alakulását (1972). Amint ezt a legutolsó, 2000-ben végzett népszámlálás mutatja, minden fáradozás és tervezés ellenére naponta 11 hektár kultúrtájat építenek be.
A városmodellek harca A kultúrtáj elvesztése, a széttelepülés; ezek a negatív fogalmak egyre inkább a kevéssé benépesített, messze a szabad vidékbe nyúló építési területek képét sugallják, akár családi házas övezetekről van szó messzire elágazó elérési utakkal, akár ipari vagy raktárcsarnokokról. André Corboz leírása szerint Los Angeles például egyesével felsorakozó, általában kis építési objektumok végtelen, csaknem homogén szőnyegéből áll, amelyet utak hálóznak be és gyakran órányi autózási távolságra vannak egymástól. Vannak koncentráltabb részek, de ezek szerinte inkább zavarok a város szövetében és nem igazi városmagok. Mi is a város meghatározása? A lexikon szerint „a lakosság száma szerint nagy település zárt beépítéssel, nagy építési sűrűséggel; jellemzi a lakók munkamegosztása és a környékre gyakorolt vonzereje”. Hozzáteszi azonban, hogy földrajzi és statisztikai értelemben az egyes városok határai gyakran nem ismerhetők fel, a szomszédos települések gyakran egybeolvadnak. Svájcban egyaránt jól ismertek a kompakt városmagok, mint Aarauban, Bernben vagy Churban, és a családi házas települések, ipari zónák, kis sűrűségű bevásárlóközpontok, nagy út- és parkolófelületek, legtöbbször a fő település határán vagy azon kívül. Ismert, hogy Bern és Zürich között kifejezetten vidékies tájak találhatók. Mindegyik formának megvan a maga jelentősége. A turisták, városba utazók és az egy-, illetve kétszemélyes háztartásokban élők, valamint a gyalogosok a központokat részesítik előnyben, a családok, parasztok és a kisiparosok, valamint a bevásárlóláncok a külső területeket. Ezek együtt alkotják „Svájc nagyvárost”.
Egy nemrég megjelent könyv alkalmazza a Ruhr-vidékre a „köztes város” kifejezést. Szerzője szerint a történelmi, európai várostípus helyett egy új forma, az elvárosiasodott táj, vagy a tájjellegűvé alakult város van létrejövőben (1. ábra). Szükséges azonban, hogy a lakosságnak és a gazdaság szereplőinek lehetősége legyen saját, személyes lakókörnyezetük felismerésére, amelynek révén meg tudják különböztetni magukat a szomszédoktól. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az embereknek szükségük van határokra; ha lebontják őket valahol, rendszerint újak keletkeznek. Érdemes egy pillantást vetni Franciaország politikai térképére az elnökválasztás idején. Kiderül, hogy a nyugati partvidék egyik kerülete sem támogatta többségében Le Pent, míg a keleti határvidék ellentétesen szavazott.
1. ábra Példa „köztes város” szerkezetére A 41 000 km2 összterületű Svájc számára fontos, hogy ne a szűklátókörű kantonszellem váljék uralkodóvá, hanem képes legyen nemzetközi szinten, egységként fellépni és később a jogokat és kötelezettségeket a szövetségi kritériumok, valamint az egyes régiók ereje alapján felosztani.
Az Alpok mint kiegészítő terület Az Alpok térségének bizonyos területei az ország középső részéhez tartoznak, az utóbbi már nem képzelhető el a hegyvidéki kiegészítő vagy üdülőterület nélkül. A nem hegyekben lakók idegen szemszögéből nézve az Alpok vidéke ma egy városi társadalom vándorlási szükségletének vetülete. A szí
nes magazinok ma nem az „érintetlen” természet és hegyi világ képeit mutatják. Sokkal inkább fekete bőrbe öltözött motorosokat látunk az Aletschgleccser előtt, egyéni turistákat a „Bazar Tabacs” előtt a Nagy Szent Bernáton, vagy a csúcsokat ostromló hegyikerékpárosok oszlopát Val d′Hérens-ben. Egészen más képet mutat „Swiss Survey” különszáma, melynek első lapját egy Oberengadinban felvett légi fénykép díszít havas hegyekkel, befagyott tavakkal, erdős völgyekkel, vagy a Geo-Special címlapja, amely egy appenzelli sziklafalra támaszkodó vendéglőt, az Aeschert mutatja. A kényszerűen szűkített látkép a hatalmas és heroikus hegyi világ svájci kliséjéhez igazodik, a belülről jövő, sokkal differenciáltabb kép – mindenesetre egy elragadó kulisszával a háttérben – a tényleges helyzetet tükrözi kritikus–irónikus módon. Kétségtelen, hogy az Alpok vidékét gondozni kell – a parasztoknak, a turistáknak, és az építészeti szakembereknek. Az Alpok sokoldalú; fellegvárak, gigantikus víztárolók, illetve a folyók és ezáltal a kultúrák vízválasztója. Egyes számítások szerint olcsóbb lenne minden lakosnak házat venni a mélyebben fekvő területeken, mint a természeti veszélyek elleni védőintézkedéseket finanszírozni. Az Európa Parlamentben már felmerült, hogy 2200 m felett már semmilyen új területfeltárást nem szabad létrehozni; aki ennél feljebb akar jutni, az tegye meg saját erejéből. A svájci nemzeti parkok vezetői is a fejlesztés ellen voltak, megfontolásaik főleg a korlátozott gazdasági hasznosításra vonatkoztak. A politikai többségtől függetlenül alternatív turisztikai elképzeléseket kutatnak; milyen természeti élmények képzelhetők el a síelésen, a vadevezésen és a bungee-jumpingon kívül? Említésre méltó például az erdei óvodák létesítése, ahol a gyerekek az időjárástól függetlenül az egész napot kinn tölthetik. Ha a hasznosítási és fejlesztési koncepciókat a nemzetközi összehasonlításban viszonylag sűrűn lakott területen kell végrehajtani, még egy tabut kell megtörni: az üresen álló vagy már szükségtelenné vált épületek lebontásának tabuját a magas- vagy mélyépítésben. Ha Svájcban például egy híd már nem bírja a terhelést, a topográfiának megfelelően mellette, felette vagy alatta újat építenek, de a régit nem bontják le, hanem drága eljárással szanálják. Most már erősödik a tendencia arra nézve, hogy a már nem használt katonai berendezéseket vagy az elhasználódott vágányszakaszokat szétszerelik, a hulladékokat ártalmatlanítják és a felszabadult teret visszaadják a tájnak. A magasépítésben pedig új építési zónák kijelölése helyett a meglévő állományt átvagy továbbépítéssel hasznosítják. (Dr. Bidló Gáborné) Beckel, I.: Brennpunkt „CH”-oder: die Lust am grossen Massstab. = Tec21, 21. k. 20. sz. 2002. máj. 17. p. 15–20. Brockerhoff, M: The urban demographic revolution. = Popul Today, 28. k. 6. sz. 2000. aug.– szept. p. 1–2.
VÁLOGATÁS A MAGYAR SZAKIRODALOMBÓL Fleischer T.; Magyar E. stb.: A Széchenyi-terv autópálya-fejlesztési programjának stratégiai környezeti vizsgálatáról. = Műhelytanulmányok, 40. sz. 2002. aug. 18 p. Romány P.: Tanyavilág és falukutatás – Tanyairodalom Magyarországon. = Magyar Tudomány, 47. (108.) k. 9. sz. 2002. p. 1187–1195. Becsei j.: A tanyavilág jövőbeni alakulására ható tényezők. = Magyar Tudomány, 47. (108.) k. 9. sz. 2002. p. 1196–1213. Porst R.: Területi egyenlőtelenségek Magyarország közúthálózatában. = Közúti és Mélyépítési Szemle, 52. k. 7–8. sz. 2002. p. 307–312. Letenyi L.; Szikla Gy.: A fókuszcsoportos kutatás lehetőségei a település- és területfejlesztésben. = Falu Város Régió, 2002. 6. sz. p. 7–10. A VÁTI Területfejlesztési Igazgatóság tevékenysége 1998–2002 között. = Falu Város Régió, 2002. 6. sz. p. 13–16. Meggyesi T.: Települési szövettan II. = Falu Város Régió, 2002. 6. sz. p. 17–18. Vidékfejlesztési programok Magyarországon (melléklet). = Falu Város Régió, 2002. 4. sz. p. 34–51. Tompai G.: A területrendezés helyzete 2002-ben. = Falu Város Régió, 2002. 4. sz. p. 3–8. Rosivall E.: Területfejlesztési irányelvek elemzése egy cserháti kistérség esetében. = Tájépítészet, 3. k. 1. sz. 2002. tavasz p. 30-33. Unk J.: A mértéktartó termálvíz-hasznosítás területfejlesztő hatása. = Magyar Építőipar, 52. k. 1–2. sz. 2002. p. 2–9.
