Tersánszky Józsi Jenő ÉLETEM REGÉNYEI. Feleségemnek, Szántó Margitnak, több mint szeretettel ajánlom ezt a kötetet

Tersánszky Józsi Jenő ÉLETEM REGÉNYEI Feleségemnek, Szántó Margitnak, több mint szeretettel ajánlom ezt a kötetet

IGAZ REGÉNY Életrajzot az elődökkel, a származással dukál kezdeni. Én nagyon kevéssé dicsekedhetem valami nevezetes és terebélyes családfával. Apai ágon csak annyit tudok, hogy nagyapám tehetősebb fuvarosgazda volt Ó-Radnán, a régi határőrvidéken. Puskaport szállított a kincstárnak, és Bukovinából kupeckedett marhákkal. Róla még csak annyit tudok, hogy az anyja, tehát öreganyám, egy pöttön, fekete csángószékely asszony volt, akinek tizenkét óriás fia volt. A többi már csak hallomás és következtetés lehet elődeimről a névből és véralkatból. A Tersánszky név azt jelenti szlávul, hogy a Tersek vagy tersiánok törzséből való. A tersek ott élnek valahol lenn a Kaukázus lejtőin, abban a tarka népegyvelegben. Említik őket a földrajzban. Szóval nagy tévedés, mint ez sokszor megtörténik, hogy az északszláv, nemesi trsztenai vagy nádosi Trsztyánszky famíliából valónak tekintenek. Nem, nemességről szó sincsen. Ellenben valami heroikusan gyanús illat azért árad apai őseim körülményeiből és véralkatából. Alighanem valamiféle szökevény martalóc vagy kozák lehetett az öregapám, aki könnyen talált korábbi mesterségének megfelelő alkalmaztatásra az egykori granicsár, toborzó katonai szervezetben. Különben délies eredetre vall apáimban egész karakterük, hogy feketék, inasak, izgágák,

véresszájúak. Ezt a keveredés nem irtotta ki belőlük; ilyenek, ahányat ismerek, s úgy hallom, még van belőlük Erdélyben egy egész falunyi nép. A keveredést illetőleg alig tudok példát a magam vegyes vérére. Az apám anyja egy steier-német nő volt. Steinernek hívták. Anyai ágon a nagyapám apja állítólag angol volt, akit úgy hozattak Angliából munkavezetőnek a hradeki vashámorhoz. A neve Fox volt. A felesége egy bánáti eredetű román nő volt. A nagyanyám Prohászka nevű cseh eredet. Vegyes a vérségem, mint a koldustarisznya tartalma, vagy mint ahogy ez a régi Osztrák-Magyar Monarchia igazi fiához illik. Apám csaknem húszéves koráig ott nevelkedett ÓRadnán. Nagyon ritkán lehetett rávenni, hogy ifjúságáról meséljen. Pedig ez engem mindig szörnyen érdekelt. Gyermekkorából sokat mesélt egy Dombhát nevű fürdőről, amely a Bethlen grófok tulajdona volt. Itt egy patakból galambtojásnyi gránátköveket szedett apám gyermektársaival kalapszámra, amit aztán az uraságok megvettek tőlük. Mesélt egy Bethlenről, aki kisded ember volt, hosszú szakállt viselt. Mint a bányarém, vagy ahogy ott mondják, bányapásztor, úgy nézett ki, és egy négyes, csengős, sallangos, fehér öszvérfogaton járt. A gyermekek kedvence volt, mert a kastély erkélyéről alkalmankint szakajtószám szóratta ki a rézpetákot, és nagy dáridókat rendezett a fürdőn a falubelieknek is, akikkel aprótól nagyig kedélyes barátságot tartott.

Aztán mesélt még apám sokat a Szamos-parti hancúrozásról, lóúsztatásról. Itt többek közt mindig bizonyos keserű lelkifurdalással említett meg egy vén házaló zsidót, akit – suhanc korában – társaival veszni hagytak, vagy talán betaszítottak a Szamosba. Nagy élményeül említette apám, hogy mint kisfiút egyszer óriás egyiptomi keselyűk rémítették meg pár lépésnyi távolból a Szamos egyik szigetén. Siheder korában apámat gimnáziumba küldték szülei Szebenbe, a határőrvidéki alapítványból. De a honvágy visszakergette falujába. Úgy szökött vissza gyalog. A kocsisokkal nagyobb örömmel tanyázott az Ünőkő havasi legelőire kicsapott lovakkal. Erről sokat mesélt. Mikor éjjelente egész farkascsorda fogta körül a ménest. A kocsisok hatalmas tüzet raktak, és ott álltak készen a baltával kezükben. Körülöttük pedig a kancák, kifelé fordulva farral, hogy agyonrúghassák a csikaszokat. Úgy fogták közre a csikókat. A lónak nagy csiszárja és szerelmese maradt mindig apám. Lelkesedve mesélt a szelistyei Brszánokról. Egy ilyen havasi mokányról, aki fogadásból egyedül lefogott a patkolásra, és aztán meglovagolt Szebenben egy vad táltost. Úgy csinálta, hogy simogatni kezdte, amennyire a vad ló magához engedte, s akkor egyszerre a karjára tekerte a farkát, és rácsüngeszkedett. A ló hiába ugrált, a kovács megpatkolhatta. Aztán a mokány csak úgy szőrén, egy kötőfékkel a ló fején, a hátára ugrott, és egy olyan kövezett, meredek, csapinós sikátoron, amin még gyalogszerrel is rossz volt mászkálni, vágtában nyargaltatta

meg fel és alá a lovat, míg az végül tajtékozva, reszketve, kezes lett, mint a bárány. Na és a pakulárok, bányászok és szénégetők. A bányászkodás apai és anyai ágról is a megélhetés fő tényezője volt a családomnál. Az apám nagybátyjai mind a bánya körül voltak valamiféle mesterségen. Egyet, egy János nevű bácsiját sokat emlegette. Ez öles, hírhedett erejű ember volt. De olyan szótlan és szelíd, mint a tulok. Ő volt a faluban afféle hallgatólagos karhatalom. Ha két társa összeverekedett, felnyalábolta őket, és akárhogy kapálóztak, nem bántotta őket, de szorította, míg ki nem békültek. Később ez a Tersánszky János megromlott a bányában. * Apám ikergyerek volt. A testvére azonban meghalt. Ő mindig erre az ikerségre fogta, hogy nem lett olyan hórihorgas óriás, mint a többi Tersánszky. Középtermetű volt. A legtökéletesebb férfialkat, amit valaha szobornak faragtak. Keskeny csípejű, lapos hasú, egyenes és széles vállú. Villogó, fekete szeme kissé bandzsított, ha elmélázott vagy dühbe gurult. A haja göndör, sűrű volt. Az arca olyan szabályos, mint azok a szép törökök, akik cigarettapapír reklámokon füstölnek. Az állában gödröcske volt, és gyengén hajlott orra hegyén egy szabályos kis négyszög. A keze inas, erős parasztkéz volt, de a lába olyan keskeny, apró, és olyan vékony bokájú volt, mint egy kisasszonyé.

A legénykorából nem sokat tudok. Ő magát úgy jellemezte abból az időből, hogy olyan szelíd, szemérmes és rendszerető ember volt, mint egy lány. Nem ivott szeszesitalt, nem dohányzott, nem kártyázott. A szoknya azonban korán gyöngéje lehetett. Ezt hallottam is, be is vallotta. Ó-Radnán valami mérnöknek lett a hátramozdítója. Eszes volt, és bizonyos dolgokban csaknem csodálatosan gyors felfogású. A mérnöktől majdnem elsajátította a mestersége gyakorlati felét. Az apám apja és anyja hirtelen halt meg, galopphektikában mindkettő. Akkor apám, ami kis vagyona maradt a szüleiről, egyetlen Máli nevű nővérének ajándékozta, ő maga pedig mint a mérnök fickója (így nevezik szülőföldemen az afféle értelmesebb kifutólegényt), átjött Erdélyből Nagybányára. Azaz Felsőbányára. Ott aztán apám a mérnököt valamiképp otthagyta, hogy beiratkozzék a bányaiskolába. Sohasem röstellette, hogy halinaposztó magyarnadrágban jött el falujából, és közönséges bányamunkával szerezte meg a tanulmányaihoz a szükségeseket. A bányaiskolásokat rendesen mindjárt alkalmazza a kincstár altiszteknek vagy hát valamiféle felügyelőknek, irodába, ha végeznek. Apámból is ez lett. Akkoriban ismerkedett meg anyámmal és a családjával. Az anyai nagyapám bányafelőr vagy hukmány (hutmann) volt. Anyám a legfiatalabb után következő lánya volt. Bátyja, Károly a legidősebb volt közülük, és két nénje volt, talán már férjnél, és egy húga.

Az öreg Fox a viszonyokhoz képest gazdag ember hírében állt. A kincstári lakásán kívül volt még egy másik háza Giródtótfalu nevű községben és jókora jószága a határban, az Éj-völgyben. Úgy tudom, nem valami kedvelt személy volt az öreg. Fukar volt, rideg és akadékos. Apró, vékony kis ember volt, franciás kecskeszakállt viselt. A nagyanyám szintén élelmes, pénzszerző asszony volt. Most aztán, amint hallomásokból összetevődött előttem, a következő dolog történt. Mikor már apám és anyám férj és feleség voltak, az öreg Foxnak valami galibája támadt a kincstárral. Valami kezelésére bízott faggyútömegről volt szó, amit állítólag minden kincstári felőr a Csáki szalmájának tekintett, és kisegítette vele a háztartását büntetlen. De az öreg Foxnak sok volt az irigye és rosszembere. Szóval rajtacsípték, és állása forgott kockán. Mármost, hogy megmentsék az öreg becsületét, nyugdíját és mit tudom, mit, a család úgy döntött, hogy apám vegye magára a faggyúügyet a kincstárral szemben. Apám még kezdő ember, ügyes ember, nem sokat veszít, ha kiakolbólítják a kincstártól. Talál majd magánbányatársulatoknál alkalmazást, és az apósa majd hálából busásabb örökséggel fogja rekompenzálni. Így is történt. Apám magára vette a faggyúhistóriát, és a kincstártól búcsút véve, attól fogva magánbányász lett. Ezt tényleg semmiképp sem bánhatta meg később. De mivel aztán az örökséggel való rekompenzáció elmaradt, ez nagyon sok és csúf viszálynak lett a szülőoka. Ronda, kényes ügy volt, annyi bizonyos. Apám így is

félig-meddig azt a bárdolatlan, halinás mokány szerepét játszotta abban a már úri népséghez súrlódó kispolgári frekvenciában, ami akkor az anyám családja volt. Apámat sokan sajnálták, és késztették, ugratták, ami elkeseríthette, megszégyenítette. Egyáltalán, nagyobb részben ebben lehet látni apám későbbi házsártossága, iszákossága és az ezzel járó hanyagsága, végül pedig mindenfajta anyagi és erkölcsi romlások és meghasonlások okát, aminek a levéből már én is és testvéreim is jócskán ittunk. * Egyelőre azonban mindenképp fellendülő irányban tartottak a szüleim viszonyai. A magánbányászat akkoriban javában virágzott. Az úgynevezett verkesek, vagyis a bányatársulatok részesei, nagy urak voltak. Dűlt a pénz. Korábbról mesélik, hogy Felsőbányán csákánnyal és tőtővel jártak ki a fészkes aranyért a bányahegyre a polgárok, és a polgárasszonyok kötényükben hozták haza a kincstári beváltóból az ezüstpénzt. Húsz-harminc kilométernyi körzetben vásárolták össze a szőlőket a polgárok, és, mint mondják, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Persze, ez akkor már megcsappant kissé. Apám nagyon gálánt természetű, kissé hanyag és nagyon kevéssé volt élelmes vagy éppen kapzsi ember. De még így is hamarosan jómódot teremtett szaporodó családjának. Három nővérem után következtem én, és

utánam kishúgom és öcsém. De közben még születtek és elhaltak testvéreim, úgyhogy anyám összesen tizenegy gyermeket hozott a világra. Hogy milyen nő volt anyám? Csak azt mondhatom, én nem tudok hibájáról. Egy szent volt, a Máriák és egyben a Márták fajtájából. Egyébre sohasem volt gondja, mint a családjára és a munkájára. Egyetlen szórakozása a könyvek voltak és az imádság. Takarékos volt, élelmes volt, de nem rossz-szívű. Alázatos volt, hallgatag volt, erélyes volt, aranykedélyű volt, okos volt, szerény volt, szemérmes volt, mértékletes volt. Ez nem gyermeki kegyelet és nem túlzás. Jókai Mór egyik fogyatkozásául említik, hogy csak angyalt vagy ördögöt látott egy-egy alakjában. Anyámnak a jelleme egészen igazolta volna ennek a jogosságát. Nem lehet találni repedést sehol sem, egy parányit sem jellemén, mint egy üvegszoborén. Egy pirinyó, nem csúnya, nem szép arcú, de jókötésű nő volt anyám, és hihetetlen szívósságú és akaraterejű, mindig a jó, mindig az ésszerű felé. Térdéig leérő, vörösbarna haja volt és kedves, de egyben a vesébe látó tekintete. Én már csak hanyatló, küszködésbe törődött asszonyként emlékszem rá. Őt semmiképp sem lehet okolni családja botlásaiért. A viszony apám és anyám közt körülbelül az volt, hogy anyám szerette és elkényeztette apámat. Ezzel gonosz zsarnokává tette. Boldog volt és hálás volt apámnak egy jó tekintetéért, és panasztalan tűrte el minden szeszélyét. Ott ellenkezett csak, amikor magának apámnak vagy

gyermekeinek jóvoltáról volt szó. De aztán rögtön maga keresett mentséget apám hibáira. Ha csak egy kis verőfény, egy kis remény vagy csak egy kis szünet köszöntött be élete keserveibe, nyomban dúdolt, tréfált, s meg volt elégedve a világgal anyám. Ez volt az anyám. Különben ez könnyen kitűnik a továbbiakból. * Ezzel végeztem is családom történetével a születésemig. 1888. évet írtak, szeptember hónapot. A születésem pontos napja azonban bizonytalan, mert éppen éjféltájban történt, 12-éről 13-ára virradóban. Az elsőszülött fiú voltam, és mindenképpen jelentős volt kis házunkban megjelenésem. Majdnem az a kis fickó voltam, akit úgy hívtak: attilagyerek. Aránylag roppant nagy és virgonc, erős csecsemő voltam. Anyámat majdnem megnyomorította világrahozásom, úgyhogy fürdőzni kellett s gyógykezeltetnie magát aztán. Különféle érdekes apróságról tudok születésem körül. Úgy tudom, másnap egyik kis nővérem odaférkőzött a pólyámhoz, és egy málna- vagy eperszemet tömött a számba. Nagy ijedelem támadt, mikor észrevették. De én nyugodtan bemajszoltam az ennivalót, és kutyabajom sem lett tőle. Ugyanígy egészen szokatlan időben bevágtam egy csésze tejeskávét egy hatalmas zsemlével. Aztán, mikor először vagy másodszor fürösztött a bába, utána berontott apámhoz, és tréfásan rárivallt:

– Ténsúr! Tessék rögtön letenni nekem tíz pengőt. A fia letépte a kendőmet. Úgy mutatták meg csudára, hogy lerántottam a bábám kendőjét, és nem akartam elengedni. Ugyancsak azt is hallottam, hogy a szomszédban egy asszony a kis nővéreimet azzal ríkatta meg és késztette rám, hogy: no, kisasszonykák, most már fiú született maguknál, magukat nem fogják többet szeretni a szüleik. És ekkor nővéreim állítólag összeesküdtek elpusztításomra. Ilyes esetek hitelessége persze nem nagyon ellenőrizhető. Mindenesetre érdekesek. Vannak emlékeim egészen parányi, tipegő koromból. Persze csak elfoszló képek. Még szoknyácskám volt, kék trikó, piros szegéllyel és bojtokkal. Ebben egy este észrevétlen kiszöktem a tornácra. Pisiltem, és aztán nagy csodálkozással vettem tudomásul a sötét, csillagos eget. Valósággal akkor szédültem meg parányi önmagamon a roppant univerzumban, először. Homályosan még csak valami nagy hacacáréra emlékszem, amit ez a vakmerő felfedező utam okozott övéimnél. Egyéves koromban már tipegtem és gügyögtem. És soha nem selypítettem, legföllebb a hangzókat cseréltem fel. Például mamoj-nak mondtam a majmot. Az első szók közt, amiket tanultam, vagy legalábbis hallottam, sok román szó lehetett. Mert pesztonkám egy szép, kis barna román fruska volt, aztán kocsisunk és családja is román népség volt, és általában szüleim is

szívesen beszéltek románul. Apám különben nem Erdélyből hozta a magyar tudományát, hanem csak Felsőbányán és Nagybányán tanult meg teljesen magyarul. Anyanyelve román volt, és németül beszélt még valamennyire. De amit magyarul tanult meg Erdélyben nagyanyjától és Felsőbányán később, az az igazi, csudálatosan színes, pergő magyarság volt, amit sajnos nemcsak elhanyagolnak, de már-már elejtenek a magyarok, holott ennek ritmusa és szófűzése volna, amit sajátosnak és őseredetinek nevezhetni. A példáit magam is már csak afféle gúnyos vonatkozásban tudom magyarázatul hozni itten. Például: – Na innen, koma, tova, de hova? El amoda, la! Nekem magamnak is nagyon ritkán pattog már végig agyamon ez az eleven ütemű, állítmánnyal takarékoskodó, magyar végvidéki és kisvárosokban fordulatossá művelődött nyelvjárás, amit a gyermekkorból hozok. Felejtem már elfele. * Kisgyermekségem idején volt legjobb módban a házunk. Apám sokszor említette ezt így, hogy a szerencse küldött a világra. Házunk volt a városban s majdnem háromholdas szőlőnk, közel a határban. Azonkívül egy nagyobb darab földbérlet a Gózsem nevű dűlőben, hogy takarmány legyen a lábasjószágoknak. Mindezt részben anyám hozományából és anyámnak egy lutrinyereségéből,

részben apám keresményéből vették. Apám több bányatársulat igazgatója lett, ahol elég búsásan javadalmazták. Azonkívül saját bányatelket is szerzett. Ez a telek Misztbányán volt, egy kis hegyi faluban, és egyik Bethlen gróf mulasztotta el megújítani a zártkutatmányát. Így adott be rá apám kérelmet. Pör is folyt érte, s végül kiegyeztek. Gazdag aranybánya volt, csak nem nagy területű, és befektetés kellett a feltárásához. Így is jövedelmezett. A fél falu belőle élt később. Apám anyám nevéről Etelka-bányának kereszteltette. Két szolgálónk volt, fickónk, kocsisunk, akinek családja is végzett munkát. Kocsink, igásszekerünk, a bányánál is egy vagy két pár igánk. Szóval joggal viseltem az úrfika nevet. Szeretetről, általános és kivételes becézésről beszélhetek környezetemről, de elkényeztetésről azért nemigen. Apám, hangulatember létéhez hűen, vagy túl akadékos vagy túl engedékeny volt hozzám, anyám azonban változatlanul jóságos szigorral nevelt. Egyetlenegy makrancoskodási esetemről tudok. Egyszer búcsún voltunk Láposbányán, ahol a vásárban megtetszett nekem egy svábnak a sárga csikója. Nem kellett többé sem hinta-, sem pogácsaló, csak az igazi. Éktelen ordítottam, s végül is csak úgy bírtak velem, hogy a csikót apám a kocsinkhoz köttette, hogy hazavisszük. Aztán mikor az úton elaludtam, némi borravalóval visszaengedték a sváb tulajdonába. Egyéb esetről nem tudok, hogy ellenkedtem volna szüleim parancsával. Egyáltalán affajta sunyi kölyöknek

mondhatom magamat mindenha. Szemben szüleimmel is, másokkal is szívesen színeskedtem, alázatoskodtam, hogy aztán annál nagyobb zsivány legyek, ha nem voltam szem előtt. Elméletben minden törvénynek és korlátozásnak nagy respektálója voltam, de a gyakorlatban nem volt vétek a katekizmusban, amit ne követtem volna el készséggel. Hazug voltam, tolvaj, lusta, bosszúálló, szószegő, hálátlan, csavargó és bizony valóságosan kéjsóvár mint egész pici kölyök. Szívtelenségről tudok csak nagyon kevés esetet, hogy gyöngébbet bántottam volna vagy kínoztam volna, még állatot is. Sem a falánkság nem volt nagy gyöngém. Inkább a cigaretta s később az ital. Majd ez mind kiviláglik jobban apró esetekből. Most csak pedzem éppen gyermekjellememet. Mert először alapot kell adnom elbeszélésemnek, a geográfiai és néprajzi környezettel. Egyelőre a szűkebbel. * Házunk Nagybánya városának Zárt utcájában volt. Az utcát azért nevezték így, mert ott volt a hajdani várkapu. A régi várárok, immár malomárokká szelídülve, ott folyt el, nem valami jó illatúan, a házunk hátsó ablakai és a kertünk alatt. A házunknak rácskerítése volt az utcára. Oszlopos, futókás tornác fogta körül, és virágoskert volt előtte, rezeda, árvácska, georgina, tűzliliom ágyásokkal. Egy nagy, nyitott fásszín, hozzáépítve a házhoz, szintén kiszolgált az utcára.

Ezen át lehetett kijutni a gazdasági udvarra, ahol az istálló, kocsiszín, disznóólak, baromfiketrecek voltak. Aztán elkerítve egy kis veteményeskert, kúttal, szilvafákkal szintén az utcára nézett. A házunkkal szemben a román templomkert fala vonult, tele fákkal, közepén egy régi kis templom és faharangláb. A láthatárt a Feketehegy violaszín vonala alkotta. Éppen keletnek. Úgyhogy a nap első sugarai a házunk falát érték. A harangkongás, a templombeli „Damne dure tespre noi” és más zsolozsmák, elvegyülve a verébhangversennyel, reggelenkint a levegőt telezengte. A virágoskertből a Kereszthegyre lehetett látni. Előtte folyt halványlila, köves medrében a káposztazöld Zazar. A régi Árpád-házi királynék patakja. Mert a város ezeknek a királynéknak a hozományához tartozott, s régi neve Asszonypataka is volt. Jobbsó szomszédunk kisgyerek koromban Rozner nevű család volt. Egy öreg, hórihorgas, bozontos bányászember, aki harmonikagyártó, madarász, ezermester és nagy bibliatudós volt. Feleségének lacikonyhája volt a Kispiacon. Túl rajtuk Botyikáséknak, rokonuknak volt a háza, akik szintén hentesmesterséget űztek. Aztán egy sok gazdát cserélő ház jött, és aztán a sarokbolt, a Horovitz zsidóéké, aki egyúttal felekezeti tanító is volt. Balról Kollár nevű, nagy családú gépész lakott. Aztán valami Rauser nevű munkáscsalád kis háza jött. Majd a Wilhelméké, egy rokonunké. A sarokház utánuk Szilvássy kincstári hajdú tulajdona volt. A templomkert fala úgy vonult, hogy nagy térséget

alkotott a Zazar folyó felé az utca. Itt a parton bojtorjánbokrok szemétrakásokat rejtegettek. Tovább felfele a folyóparton, ahol a palló vitt át rajta, szintén nagy térség után, négy ház állt, négyszöget alkotva telkeikkel. Egyikben egy bérkocsis lakott, akinek a felesége köztudomású szabott áron kapható hölgy volt. Mellettük Juhászék, egy bányászcsalád lakott. Aztán egy Suta nevű fazakos. A negyedik ház valami távoli atyafiunké volt, Koncvaldéké egy darabig. Úgy soroltam fel ezeket az embereket, mint akiknek valami közük lehet hátulgombolós időmhöz. Bár ezt a fajta ruhadarabot sohasem hordtam. Itt azonban eszembe jut egy másik emlékképem, amely talán még a zodiákus konstatálását is megelőzi. Mert még a konyhaasztalon csúszkáltam, pesztonkám felügyelete alatt. Ez az ablak, mint mondom, a templomkert falát és fáit keretezte be és többek közt bal felé, a cinterem falának szögletében, egy óriás nyírfát, amely magánosan magaslott az égre. Ferenczy Károly egyik híres képe a Szépművészeti Múzeumban megörökítette ezt a nyírfát. Nekem ez a fa sokat foglalkoztatta négykézlábon csúszkáló gyerekképzeletemet. Azt hittem, ez a fa csinálja a szelet. A szél ott lakik hajló, himbálódó, vékony ágai közt, és onnan indul el huhogni a kéménylyukban, meg fölrepíteni a port és papírrongyokat az utcán. A széllel együtt a fán, azt hittem, ott laknak a fecskék is. Mert akkor voltak éppen költözés előtt. A fa ágaira

telepedtek szürke gyöngyszemek módjára, hogy aztán egyszerre nagy csicseregve röppenjenek szét a kék égen. Ott oktatták repülni fiókáikat a fecskék, és a fáról keltek aztán egy nap tengerentúlra. Ezzel együtt az a versike cseng meg a fülemben, amit később tanultam meg bizonyára. De időszerű volt:

Repülni tanítja fecskemadár a fiát, Édesanyja pedig járni ici-pici Palikát. Én a felügyeletet, még a becézőt is, mindig tehernek éreztem, és a szobát, a házat szűknek. Annyian vigyáztak rám, mégis lépten-nyomon szerét ejtettem, hogy valami lehetetlen helyről rántsanak elő. Felmásztam a padlásra, és legurultam a lépcsőn, betörtem az orromat. Nagy nehezen begyógyították. Erre még egyszer betörtem ugyanott a kályha élében. Úgy tetszik, apám nem minden célzat nélkül altatott el esténként azzal a mesével a kisegérről, aki nem hallgat szüleire, elkalandozik hazulról, és pákosztoskodik a kamrában, aztán úgy telerakja a hasát, hogy nem fér be a lyukba, és megfogja a macska. Ez a nyugtalanság még az éjjeleimre is kiterjedt. Esténként csak úgy tudtak elaltatni, ha Máli néném dörzsölgette a hátamat. Két kis eseten kacagtak mindig otthon. Egyszer, amint a nővéreim a lámpánál olvastak, elkezdtem nyafogni: – Viszket, viszket. Máli néném erre egy pohár vizet hozott oda nekem.

– Nem víz kell! Hanem viszket! – zsémbeltem, hogy a hátamat dörzsölgesse. Aztán egy éjjel sivalkodni kezdtem a sötétben. És azt visítottam: – Jaj, nincs szemem! Sokszor riadtam fel így, rémekkel tusakodva. Egyáltalán, később is sokszor megesett, hogy holdkórosok módjára felkeltem, jártam, kivittem a paplanomat a padlóra, sőt ki az udvarra, lefeküdtem, s aztán felébredve felnyaláboltam megint mindent, és visszafeküdtem az ágyamba. Aludtam együtt anyámmal is, apámmal is és egy-egy nővéremmel is. Ebben a tekintetben nem valami bővében voltunk a helynek. Három szobánk volt. Az utcai vagy vizitszoba. Ennek fő dísze egy szép ásványgyűjtemény volt üvegszekrényben s elég tűrhető ízlésű bútorzat. Ez egy másik, vorzimmernek nevezett szobába nyílt, amelynek külön ajtója volt a tornácra. Aztán jött egy tágas, nappalinak, hálónak, mindennek szolgáló szoba, amelynek ablakai a patakra néztek. Majd a konyha, a magosabban fekvő kamrával s alatta pincével. A tornác végében pedig, külön bejárattal, apám irodája volt. Egy kis folyosó végén volt ugyanitt az árnyékszék a patakra és valami lomtár. A patak túlsó oldalán, velünk szemben, két ház végellt arra és egy kert. Ezekben a házakban egy Balázs nevű kőműves lakott, de mindig voltak lármás muzsikuscigány lakói. Mondtam, hogy eleve nagy kedvelője voltam annak, hogy szemmel ne tartsanak játékaim, tűnődéseim közben, még

ha ártatlanok voltak is. Ha másként nem tehettem, odavonultam a nappali szoba ablakai és az ágyak meg a dívány alkotta zugocskákba. Játékom bőven volt. Építőkockák, képeskönyvek, katonacsákók, cimbalom, varázstrombita. Mindennek elébe helyeztem azonban apámnak egy hajlott fejű botját, amit görbe szájú lónak kereszteltem el. Ezzel nyihogtam, bokrosodtam körül a virágágyásokat, majd később az utcát. Abból az időből, amikor még a ház közvetlen tájéka volt a játszóterepem, három személyre emlékszem élesen. Az egyik Ivonás volt, a kocsisunk, akit más nevén Styópujnak hívtak. Ez azt jelenti románul, hogy sánta. Ravasz, szűkszavú, mérmondó vénember volt. Ifjúkorában a lókötő zsiványmesterséget űzte rendes foglalkozásául. Lovakat és marhákat csempészett át Galíciából és Bukovinából a havasokon. Később is nemegyszer ragadt a kezéhez egy s más. Egyszer apám nagyobb rémületére a mi lovainkra is lopott egy mármarosi vásárról egy ordítósárga, négyesnek való gyeplőt, és több hasonló galibát csinált enyves kezével. Vele és családjával roppant szívesen barátkoztam. Emlékszem egy esetre, amikor felültetett egyik lovunkra, de amikor megindult velem, gyáván sivalkodni kezdtem. Úgy tetszik, hogy ez döntötte el aztán, hogy soha életemben nem lett belőlem lovas. Erről még majd mesélek. A másik barátom Toncsi volt, a fickónk. Nagy tréfamester és a férfierő eszménye volt előttem. Őszi estéken nem lehetett engem bekapni az ágyba a konyhából, ahol Toncsi dorombon hangversenyt adott, és a

cselédekkel együtt főttgesztenye-lakomákat csaptak. A kiszopott héjjal csatákat vívtunk, s nagy vihánc folyt. Egyet-mást megírtam erről A kisfiú nagy barátai novellámban. Sokat nevettek otthon később is azon, mikor egyszer Mimi, a cselédünk, nagy hebegés közt arra kérte anyámat, hogy engedje meg, aludjék Toncsi télen át a konyhában, mert szegény nagyon fázik istállóbeli szállásán. Ez a Mimi, a pesztrám, egy szép, fekete, tizenöt éves lány volt. Nekem is volt vele egy egészen különös kis kalandom. Egyedül játszottunk a gruppok közt, mikor egyszerre az az óhajom támadt, hogy Mimi emelje fel előttem a szoknyáját. Ő tiltakozott, de én követeltem. Így kezdtünk el cicázni a virágágyások körül. Egyszer csak megbotlottam a szoknyácskámban, és hasra estem. Nem tudom, mennyire ütöttem meg magamat, de jól emlékszem, hogy ravaszul akaratom kivitelére használtam fel a helyzetet. Éktelen ordítottam. Mimi félt, hogyha meghallják a szüleim, kikap. Én pedig nem akartam másképp elhallgatni, csak, ha teljesíti követelésemet. Erre ő megfogta a kezemet, és azt mondta, no jó, megteszi, de nem itten, a nyílt udvaron, hanem gyerünk be az istállóba. Az istállóban aztán Mimi odaállt abba a rekeszbe, ahová a kis borjút szokták elválasztani az anyjától, és ott tényleg felemelte a szoknyáját. Jól tudom, mire ide jutott a dolog, pirulni, restelkedni

kezdtem, és alig csak odapillantottam a látványra, aztán tüstént én magam mondtam: na elég, rendben van! Ugyanígy sokszor leskelődtem nővéreim után is. Meg aztán át a patakon az árnyékszék rejtelmeire. De csak a női nem érdekelt, és nagy bosszúság és csalódás volt, amikor a várt cigányhölgyek helyett valamelyik vén kontrás tárta fel bájait. Mondom, sunyi kis gonosztevőnek indultam egész parányin. Látom magam, amint először érek fel a pohárszék vizeskancsójáig, aminek tálcájáról egy ezüsthúszast emelek el és dugok el, hogy cukorba fektessem a kis sarki boltban. Pedig különben nem voltam pákosztos. A kávémat például mindig keserüllöttem. De azért cukrot sohasem csentem bele. Sem egyéb csemegét. A cigaretta volt nemsokára, ami az első, komoly bűnözésekre vitt. Egyáltalán, a gasztrikus ügyekben nagyon mértékletes és mindenképpen nagyon tisztaságkedvelő kis kölyök voltam. Rémítő megvetéssel emlékeztem mindig vissza két kis egykorú pajtásomra mint ellenkező példákra. Valami távoli rokonunk, egy román pap volt két kis gyermekével a vendégünk. Ez a két kis fickó szörnyen megbotránkoztatott falánkságával, és ahogy a mosdástól féltek, és szemérmetlen mocskoltak a szobában. Ma bizonyára valami nagy potentátok. Nem tudom, nem a nagy Lukács László közvetlen atyafiságából valók voltak-e, mert valamiféle atyafiságot tartottak szüleim ezzel az egész családdal. Mondhatom, semmiképp sem afféle vad és gyűlölség fűtötte nép volt ez.

* Akkoriban különben sűrű vendégjárástól volt hangos a házunk. Nagy murik, szüretek, keresztelők estek. Maga rokonságunk is kiterjedt volt, azonkívül a bányaüzemektől verkesek, erdővédek jöttek hozzánk és mit tudom, kik. Nagylóznai Pokol Elek, a későbbi országos hírű aranyember, akkoriból ígért egy valódi huszárkardot nekem, amit sohasem kaptam meg. De hoztak játékokat, eleven őzikét, kis, kereken járó zúzdát, faragott fokost a részesek, bányászok. Egyáltalán, csupa kedves, kényeztető, gyöngéd kép maradt számomra életemnek ebből az idejéből. Többek közt egy gyermektelen erdő- és bányanábob örökbe akart fogadni, annyira belém szeretett. A városból, különösen a katolikus legényegyletből, a papok látogatták házunkat. A vallás nagy szerepet játszott családi életünkben, de nem a bigottság módján. Szüleim szintén kölcsönbe járták a vendégségeket. Természetesen anyám kevesebbet. Ő, ha már saját mulatságáról volt szó, néha gitárját vette elő, és otthon tartott nővérkéimmel hangversenyeket. Apám a házi cécókon vagy hivatalos munkáin kívül akkoriban alig volt otthon. Nem élt valami takarékos, mértékletes életet bizonyára. Hétszámra volt oda a bányaüzemeknél, azokban az eldugott hegyi falukban. Ott is egymást érték a dorbézolások, kártyázások, vadászatok. Azonkívül apám a szoknyától sem idegenkedett. Ez sem volt sokszor olcsó mulatság. A házunknál egy nagyon szép,

fiatal cselédünkkel valami pénzzel elsimított gyermekelhajtási hercehurca is volt. Meg más készen kapott szerelmi ügyeket sem vetett meg apám. A bányaüzemeknél pedig egyenesen afféle basa volt. Tudok egy öcsémről, akire törvényes és színleges apja előtt és az egész falu előtt büszke volt anyja, hogy a „Domnu Direktor” fia. Én egyszer később láttam őt, amint az ökrei előtt magasra felbökő szekérrudat fogta a meredek hegyi úton. Jobbképűbb gyerek volt nálam. Megállapítottam, amint alázatosan megsüvegelt. A városban apám rendes tanyája sokáig az úgynevezett Körösi kaszinó volt. Körösi bácsi anyám nénjének volt a férje. Ő is magántársulati bányaigazgató volt, mint apám. Az irodájában estéről estére folyt az ásványvizes bor, és verték a kártyát mindenféle hasonszőrű urak a városból. Sőt megfordultak nála olyan emberek is, akik pár év múlva az ausztráliai gyémántmezőkön folytatták életüket. Egy Barthelemy nevű francia, egy másik Jean Gurbe nevű francia, akinek bátorságát még apám is csodául említette, amint egyszer a megáradt hegyi patakon áthajszolta bricskáját, hogy valami városbeli mulatságba menjen. Ilyenféle kalandhős, szerencsevadász, hivatalnok- és más polgáremberekből verődött össze ez a társaság. Az italozás természetesen lelke volt minden összejövetelnek, s kétségkívül kikerülhetetlen volt, hogy apám, aki korábban teljesen tartózkodott tőle, bele ne sodródjék. Apámnak pedig, furcsa, izgágaságra, pesszimizmusra hajló – és vadsággal, túlérzékenységgel meg érzelmességgel kevert – véralkatánál fogva méreg

volt a szesz. Ezekkel az italozásokkal rakta le alapját apám minden erkölcsi és anyagi romlásának. Mert aztán nemsokára elkövetkezett az ideje, hogy a társaságban való mulatás helyett áttért az igazi, a magában való ivásra. Ennek tünetei a következők voltak. Mindig megmaradt időszakos ivónak. A józan évadjai alatt semmi szeszhez nem nyúlt. Ilyenkor mindig kissé hallgatag és kissé ideges volt. Egyáltalán nem volt kedélyes, inkább gúnyra, durvaságra hajló, jókedvében is. De valami nagyon behízelgő volt személyében és egyszerű, értelmes, póztalan modorában. Hamar indulatba jött, és hamar megindult könnyekig. De éppen ilyen végletekben csapongó lélekkel nagyon ritkán merte átadni magát bármi hangulatának, s másoktól sem szívelte a kedélykitöréseket. Ha aztán rájött az italos hava, akkor az őrjöngéstől a hülyeségig minden érzésváltozáson végigment. Beleakadt mindenbe és mindenkibe. Beszélt, beszélt, beszélt folyvást. Azaz inkább ordított, káromkodott, reprodukálhatatlan kitételekkel. Leginkább persze szegény anyámat szidta. Felhánytorgatta családja régi vétkeit, amiről anyám szegény nem tehetett. Zúzott, kikergetett mindenkit a házból. Dühöngött, míg el nem érkezett addig az állapotig, amikor már csak henteregni és hebegni bírt. Ivott mindent, hihetetlen mennyiségben. De leginkább bundapálinkát. Enni alig evett, ha részeg volt. Ellenben rettentően dohányzott a szivartól a bagóig minden módon. Egyszerre csak aztán abbahagyta ezt a tivornyát. Képtelenül gyorsan kijózanodott. Józanná lett egy

mosdástól is, kivált, ha valami dolga volt. Akkor aztán szánt-bánt, beismert mindent, szégyenkezett, és pár óra múlva feledve volt az egész csúf ricsaj. Nem szerette, ha más emlékeztette részeg galádságaira. Ez nem is igen történt meg. Egyáltalán, egész környezete úgy tekintette őt, mintha két ember volna, a részeg és a józan ember, akiknek egymáshoz semmi köze. Nos, egyelőre ezek a házi dorbézolások csak szórványosak voltak. A házunk anyagi jóléte mégis lassanként ezek által csorbult, ahogy közben apám összetűzött kenyéradóival, elhanyagolta társadalmi összeköttetéseit s pénzforrásait, amik mellett könnyen, csaknem munka nélkül, gazdag ember lehetett volna. De mintha készakarva a romlást kereste volna. A családja pedig szaporodott, és egyre több kiadást emésztett fel a gyermekei neveltetése. A legnagyobbik nővérem, Szidike zárdában tanult. A másik kettő is. Málcsi, akiből nemsokára Edvina nővér lett a Vincés apácáknál, és Ilonka néném. Anyámnak fürdőznie kellett, mert betegeskedett. A kezdődő anyagi zavarokhoz pedig némileg hozzájárult, hogy akkoriban esett le az ezüst ára, az alaszkai, vagy mit tudom, miféle Eldorádók felfedezésével. Először a lovak, a bricska került ki istállónkból. Aztán egyik tehén is. A földbérlet utána. A havasi erdőkön makkoló disznókondát eladta apám. És így tovább. Mindezt a csúszást én magam még persze nemigen éreztem meg, szűkölködésről egyelőre szó sem volt. A kis úrfika maradtam még sokáig.

* Kronológiát nem tudnék készíteni pontosan erről az időről. Körülbelül az első gimnáziumi osztállyal határolom el. Bár itt-ott átnyúlik oda is egy-egy fázisa. A szomszédbeli gyermekek társaságát nem nagyon kívánatosnak tartották szüleim, de egyesektől nem tiltottak el azért. Kollárék, a gépészék, balsó szomszédunk gyermekhadával nem sokat volt mit kezdenem. Közülük a fiú nagyobb volt sokkal nálam. A többi csupa lány volt. Azért is nem nagyon vállaltam őket, mert kissé aggályosak voltak. Azért cicét, bábozást, főzőcskét eljátszottam velük is, kivált mikor a kis Margitka húgom cseperedett. Úgyszintén egy kis Láng Lajos nevű fiúval, a következő szomszédból. Ez egy kis vérbajos, nagyon szelíd fiúcska volt. Kicsikét undorodtam tőle. De azért elpajtáskodtam vele, s szívesen játszottam vele szemben az adakozó úrfit vagy afféle kis zsarnokot. Túl rajtuk egy darabig rokonunk, Wilhelmék laktak egy szép, kertes házban. A kishúgom keresztanyja volt az asszony, a bányamester özvegye. Egy kislánya volt, Margitka nevű szintén, akiből apáca lett később. Sokat nevettek rajta, hogy mikor egyszer azt kérdezték tőlem: szeretem-e Margitkát? hát nem tudom, mi motoszkálhatott gyermek töksimben, hogy ezt feleltem: – Szeretem, szeretem, de el nem veszem! A házukba aztán egy Láresz nevű német kapitány

költözött, gyermektelen feleségével. Ezek kedves, úri népek voltak. Az öreg kapitány kakaószín házikabátjában reggelenkint a kert lugasában vendégül látta a torony verebeit. Odaszálltak vállára, fejére. A tányérjából kapkodták ki reggelije morzsáit. Felesége sokszor hívott be cukorsütemény-lakomára. A jobb oldali szomszédékkal, Roznerékkal sokáig haragot tartottak szüleim. Legalábbis anyám nem szerette sokáig őket, s mindenképp tiltott velem egykorú fiuktól, Pistától. Más neve nem volt nálunk, mint Hurkás Pista. Csak rosszat tanulhatok tőle – mondották. – Azok durva és kegyetlen emberek! Persze, nekem ez az intelem és tilalom nem volt készpénz. Mi ketten Pistával mihamar megkötöttük titkon a békét és barátságot. Mintha éreztem volna, hogy ha már ragadnia kell reám valaminek, semmiképp sem árt egy kis merés szóban és tettben, túlzottan is aggályosnak, kíméleteskedőnek, képmutatónak induló gyermekjellemem számára. Másként pedig ocsmányságokra példát a házunkban is megleltem apám részegeskedései alkalmával, ha akartam. Ami a kegyetlenséget illeti, tényleg az jelenik meg előttem első képnek Pistával való ismerkedésünk kezdetén, hogy a hátsó udvarunk kerítésének egyik oszlopán trónolok, Pista a homokjárdán egypár cserebogarat sütöget gyertyavéggel. A látvány engem éppannyira vonz és gyönyörködtet, mint elborzaszt. Aztán magam is beállok a cserebogár-inkvizícióba. Egyébként tényleg inkább hajlottam a kíméletességre az

állat- és rovarvilággal szemben. Fő mulatságom volt ugyan, hogy összefogdostam gyufaskatulyába a kerítésünkön szaladgáló, óriási hangyákat. De nem tételeztem fel, hogy rosszul érzik magukat, ha szórakozom velük. Öldöklést és kínzásokat csak a kocsiszínünk rengeteg sok keresztespók-családjával követtem el, meg a legyekkel a szobában. Macskát, kutyát, madarat, békát, gyíkot inkább becézgettem, ahogy oktattak otthon hasznosságukra és kedvességükre. Általában azért minden csínnyel úgy állt a dolog, hogyha kissé húzódoztam is tőle, azért kóstolóul megtettem. Mesterekre pedig nem volt nagy szükségem. Például a szomszéd Pista esetében úgy volt, hogy ha szüleim azt mondták: ettől a hentesfióktól tanulok minden rosszat – viszont a henteséknél az volt a vélemény, hogy Pista sok minden gazságot nem követett volna el, ha az a sovány tolvaj nem biztatja. A sovány tolvaj én voltam. És körülbelül itt volt az igazság. * Nemsokára aztán, ha éppen rosszat kellett tanulnom, csűstül akadtam az utcagyerekek közül a legkiválóbb mesterekre. A terep a Zazar folyó partja volt és annak gátjai. Majd a román templom tornya és környéke. Nyaranta a Zazar partján gyűlt össze a környék ifjúságának a legszemenszedettebb söpredéke. Négy-öt éves gyermekektől tizenöt-tizenhat éves suhancokig oda

jártak strandolni. Ugyanott fürdették a lovakat és disznókat a környékről. Hét gát volt sorjában a parton. Legközelebb volt hozzánk az első gát. Ez volt legközelebb a pallóhoz, a víz itt volt a legmélyebb, a part itt volt a legszélesebb, a fürdőző gyerekhad itt volt mindig a legnépesebb. A második, harmadik, negyedik és ötödik gátnál ritkán lehetett fürdeni, mert megülte az iszap. De a hatodik gát szintén frekventált hely volt. És a hatodik gáti fiatalság szövetségben, keveredésben volt mindig az első gátiakkal. A hetedik gát ellenkező irányban állt feljebb a folyón. Ennek gyermekhada rendszerint ellenséges viszonyban állott az első és hatodik gátiakkal. Ugyancsak a folyó túlsó partján az úgynevezett libamezei és hostánci ifjúság is ellenség volt. Ezeknek a hada a bányászgyerekekből verbuválódott. A legvészesebb, legvakmerőbb gyerekek a hetedik gátiak voltak, a Hóhér utca környékéről. Ez az ellenlábaskodás nemcsak afféle fenekedés volt, hanem ugyancsak tényleges harcokra vezetett. Sokkal veszedelmesebb volt, mint az évenként nagygyakorlatra megjelenő katonaság vaktöltéses háborúskodása, amely bizonyára impulzust adott rá. A Zazar medre csupa simára görgetett békakő. Ez volt a muníciónk. Tömegben, rajvonalban vad csatákat vívtunk vele. Hadicselek, rajtaütések, bekerítések napirenden voltak. Mondjuk, békén fürdőztünk a gátnál. Bekentük magunkat sárral, gomboztunk, kártyáztunk, birkóztunk, gyül-a-rakást, csavarintót játszottunk. Egyszerre felhangzott a harci

kiáltás: – Jőnek a libamezeiek. Tüzelj! Erre kicsi-nagy nekiesett a kavicsnak, és támadólag vagy védekezőleg hajigálni vagy, mint ottani tájszóval mondják, sugni kezdtük az ellenségre a követ. Mármost, ha elgondoljuk, hogy akármelyikünk olyan ügyes volt a dobálásban, hogy a verebet leszedte a fáról, és száz méterre is elhajított könnyen, hát ezek a csaták, sokszor húsz-harminc lépésről, sőt közelebbről, nem voltak éppen bátorságosak. Nem egyik vitt haza befokasztott fejet, vérző vagy kék foltokat. Néha beleavatkozott a városi rendőrség is, annyira ment a dolog. Tilalmat vetett a fürdőzésre, s hajdúkat küldött ki megfékezésünkre. Persze, ez a tilalom írott malaszt maradt, s megesett, hogy magát a hajdút is meghajigálták közülünk a vakmerőbbek. Azért ez az ellenségeskedés a gátak között bizonyos hallgatólagos hadiszabályok keretén belül maradt. Például kézitusára sosem került sor. Egyes bajnokok párviadala is megmaradt a kavicsgolyó váltásánál, illő távolságból. Ugyanitt szerepelt a parittya is, a gumipuska is, amit mi guminyának neveztünk. De például bizonyos körülmények mellett sokszor egészen félretétettek az ellenségeskedések. Ha békés szándékkal látogatásokat tettünk az ellenséges gátaknál, vagy azok fiatalsága nálunk, akkor teljes érvényben volt a vendégjog. Ez rendesen olyankor történt meg, ha valamelyik fürdőhely beiszaposodott, vagy például a libamezeiek patakját takarították.

* Én persze első gátinak számítottam. De ismeretségeim kiterjedtek a hatodik és a többi gátakra is. Érdemes lesz mindjárt pár vonással megrajzolnom néhány alaknak a nacionáléját, akikkel több-kevesebb cimboraságban voltam. Egy kis muzsikus cigányfiú volt sokáig jó barátom: kisebb és gyöngébb volt nálam, mégis ő volt fölényben az életismereténél fogva. Ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy: tudod, barátom, mi hangászgyerekek egészen olyanok vagyunk, mint a felnőttek, mert ugyanazt műveljük, mint a felnőttek. Ezalatt azt értette, hogy éjszakáznak, isznak, dohányoznak. Sőt női kalandokról is tódított nekem. Mindenesetre roppant érdekes dolgokat mesélt nekem a művészélet rejtelmeiből. Ezenkívül arra is emlékszem, hogy legelőször ő kacagtatott meg egy disznó viccel. Valami tehénpalacsintáról volt szó, amit az anekdotában lekvár helyett ettek meg. Ez olyan hallatlan mulatságos volt nekem, hogy tikácsoltam, és hemperegtem a kacagástól. Rajta kívül, persze, egész sereg cigányfiú pajtásom volt. A neveik ilyenek: Risi, Bálá, Kota Jóska, Poci Pongó, Görbe Pál, Bornyász. Olyik közülük a nyilvánosházban vagy az úgynevezett Sógoregyletben cimbalmozott. Általában arról voltak nevezetesek, hogy az inggombot is bevették a játszógombok közé, a kézelőgombbal együtt. Tőlük sajátítottam el a kártyán a huszonegy, tűz és ferbli

alapelemeit, azt hiszem, előbb, mint az iskolában a számvetést. A gombokban szörnyű fosztogatást műveltem apám és anyám öreg, sőt használatban levő ruhái közt. De legértékesebb gombok a lógatlan fülű bányász- és mentegombok voltak. Egy időben olyan szerencsével játszottam, hogy valóságos gombnábob voltam. Aztán egyszer, egy nagy veszteség napján, valóságos furóré volt sok ideig a gátnál, hogy a veszteségen való dühömben a megmaradt félkalapnyi slégundáisznak nevezett gombmarhámat beszórtam a gát alatti vízforgóba. A cigánynép általában a humort és vidámságot szolgáltatta a környék életébe. Rémes, reprodukálhatatlan hangú civódásokkal szaladtatták össze, kivált asszonyaik, az utcák népét nap nap mellett. Vagy amikor maguk közt rendeztek mulatásokat. Aztán egy Román nevű félromán bányamunkás egyik fia örvendett közkedveltségnek köztünk. Az apja Öregbojtár volt a Betlehem-játékokban, és ő tanította be a társaságot, s nagy mókamester volt. Ettől a fiától (mert volt még vagy négy-öt) tanultam egy gyönyörű, sajátos mesét a halálfejes házú román pópáról, Veres pap címen. Azonkívül egy elméletet a cigarettafüst ártalmatlanságáról. Szerinte ezt füstölögjük ki ellenkező oldalunkon, miután beslukkoltuk. Tehát nem rontja a tüdőt. Szegény fiú, úgy tudom, hektikában halt meg. Egy Juku nevű vékonydongájú kőművesgyerektől tanultam meg a váltogatott lábú úszást. Pucuri nevű apró, fekete, félelmes erejű és mérgű gyerek volt köztünk a

legjobb hajító. Egy másikat úgy neveztek, hogy: hatvanhatodik takonygépész. Érthető volt az oka. A Szűcsfiúk nagy ácsmesterek voltak. Egyiknek egy később Bem apónak keresztelt iskolatársam lecsapta kisbaltával a lába fejét ugrándozás közben, hogy csak a bőr tartotta meg. Az első gáti nagyobb suhancok közül Lupuc Gyula vergődött országos hírre. Szép, erős legény volt. Agyoncsapta őt egy kerítésoszloppal egy Glogyán nevű társa. Nem nagy részvét kísérte, mert nagy verekedő volt, és kínozta, zsarolta öreg, koldusasszony anyját. Gitta nevű bérkocsislegénynek a testvérei szabott árú nők voltak. Ezeken strigóskodott. Egyszer Lupuccal, előttünk, gyerekek előtt olyan fogadást tettek és hajtottak végre, amelynek leírása nem bír el nyomdafestéket. A hatodik gáti hadseregből említésre méltó Kis Virág nevű fiú. Egy jómódú csizmadia gyermeke volt. Olyan alakú koponyája volt, mint egy lopótök. A legnagyobb és legvéresebb szájú verekedő volt. Társa, Pukkom, szintén olyan fenegyerek, arról volt híres köztünk, hogy egy nála idősebb, kifejlett úri kislány szeretője volt. Ez a gát javarészt jobbszőrű kézművesek és kishivatalnokok gyermekeiből népesült be. Muzsik Zolti, a kincstári karmester fia, az aranypróbamester két fia, a Kaucz fiúk, Bógye Luki, egy nyugdíjas jegyző fia és Kurtay Ernő, aki először hozta a Nyugathoz kéziratomat, és még sok más ilyen gyerek mint szövetséges alakulat többékevésbé jó pajtásom volt ott. A Hóhér utcából való fiúkkal csak igen csínján pajtáskodtam. A legvadabb, legvérengzőbb fickók ezek

közt voltak. Egy Plop nevű kis göb hírhedett volt az erejéről. Az ökörhajcsár és kisgazda Román fiúk szőke, hatalmas suhancok voltak, akiknek mindenki félt a tréfázó markától is. Engem is megbuktattak és megitattak egyszer a Zazar nem ámbrától sűrű levében. A Bence fiúk egy fazakos gyermekei voltak, akikkel jó barátságban voltam ebből a kompániából. Különben mondhatom, nem tudok ottan semmi különbségről magam és a legutolsó utcagyerkőc közt. Nem is akartam, hogy másnál fogva is respektust szerezzek magamnak, mint személyi kiválóságaim révén. Egész nyáron mezítláb, valamiféle vászonsapkában, ingben és kurta nadrágban jártam. Jó cimbora voltam. Részt vettem minden csínyben. Legföllebb a kapzsiság vagy a durvább tréfák nem voltak beilleszthetők kedélyembe. Ügyességben, erőben akármelyik egykorú fiúval felvettem a versenyt, sőt legtöbbjét túlhaladtam. Mindig nyavalyásabbnak tartottak szikár, nyurga alakomnál fogva, mint amilyen voltam. Kocódást, verekedést nemigen kerestem. Inkább afféle blöffel intéztem el a magam védelmét. Nem is igen tudok rá példát, hogy megrakott volna valamelyik gyerekpajtásom. Egyetlenegy komoly hajcibálásra és fülhúzgálásra emlékszem, amit egy nálam évekkel idősebb, vérszomjas bádogosinastól szenvedtem el. Ezellen tehetetlen voltam. De úgy tetszett, az ipse sem merte illően kitölteni rajtam a püfölhetnékjét. Mert tényleg volt valami jól rejtett ádázság bennem, amit magam is féltem szabadjára engedni, hogy vak és veszett vadállattá leszek.

Abból a vegyes gyermektársaságból később persze a legkülönfélébb rendű és rangú emberek lettek. Én azonban soha egyikkel sem, bármi sorsba került, nem tagadtam meg a régi, úgynevezett szusztársi viszonyt, a mai napig. * Egészen következetlen, bizonyos esetekben vakmerő és féktelen voltam, máskor oktalanul is gyávább és nyafkább a legutolsó fiúnál is. Legföllebb ezt elég ügyesen lepleztem. Volt például két fivér, akiknek Pihes vagy Piszkos Böhmök volt a nevük. Később mind a kettő öngyilkos lett. Rémítő piszkos volt az egész házuk, és ők maguk is mindig tetvesek, rühesek. Az anyjuk pedig nagyon is jó polgárcsaládból eredt, és az apjuk valamiféle nyugalmazott tiszt volt. Az anyjuk szerencsemondó asszony is volt, és mi a szutykos kártyáival huszonegyeztünk. Egyáltalán nagy utcagyerek-herberg volt a házuk mindig, s nemkülönben a rétjük, amin egyetlen értelmes növény számunkra néhány vackorkörtefa volt. Az ifjabbik fiú, Vankuj, volt egyidős velem. Tőle meg a bátyjától tanultam meg cigarettából mellre szippantani a füstöt, és cigarettát sodorni. De többek közt egy óriási eperfa hajlott át a szomszédból az udvarukra, amire feljártunk eprezni. Veszélyes volt már az is, hogy a szomszédból hozzánk vágnak valamit. Veszélyes volt a fára feljutni is, mert egy korhadt zsindelyű fészerről kellett az áthajló ágaira

feltornászkodni. De ez mind nem menthetett meg attól, hogy gyáva fickónak ne tartsam magam, aki ha fel is másztam egyszer-kétszer a fára, csak színleg dézsmáltam az epret. Alig vártam, hogy lejöjjek, annyira féltem. Mivel ellentétben a nálam sokkal gyöngébb Vankuj, mint a rigó hintáztatta magát a legvékonyabb ágakon. Ugyanígy rebegtem mindig szőlőnkben is a cseresznyefán. Igaz, hogy ez alatt hegyes szőlőkarók meredeztek. Mindegy, azért örökös szemrehányással ismertem be magam előtt, hogy szurkolok a magasban. A testi fájdalmakkal szemben túlzottan is bátor gyerek voltam. Oda se hederítettem holmi karcolásnak vagy horzsolásnak. Egyszer éppen a Vankujék gebéjétől vont talyigán kocsikáztunk vagy öten a rétjükre. Én kiszorultam egészen a saroglya végébe. Hát útközben, amint csápoljuk a gebét, ordibálunk, döcög a rozoga szekér, én egyszerre lefordulok a saroglyáról, mégpedig úgy, hogy a bal képem éppen a talyigakerék ráfvasára esett. Tovahemperedtem a porban, és arcomat megtapogatva láttam, hogy merő vér a kezem. De hát a nagy hacacáréban nem törődtem vele. Valahogy a sebre rányomkodtam valamit, és iszkoltam fel a szekérre. Nahát, mit tudom, mit csináltunk kinn a réten. Közben a képem folyvást sajgott. Mégsem elégeltem meg a mulatságot a kirándulással. Mikor visszamentünk a városba, dagadt képpel meg is fürödtem. Hát mikor hazamegyek aztán, magam is megrémültem magamtól a tükör előtt. Az egész pofámon az egész bőr úgy lötyögött, mint egy nagy, veres táska, és a víz

szotyogott ki vérrel vegyesen belőle. Nem emlékszem már, aztán mi lett. De mondhatom, később sokkal kisebb sebesülésekkel láttam búcsút mondani hősöket a tűzvonalnak. * A gyümölcscsenés szülővárosom felfogásában csak afféle bocsánatos bűn, pláne gyereknek. Természetesen én is részt vettem néhányszor a többivel, ha felkerekedtek a szőlős- vagy egyéb kertek felé. Torkig lakhattam pedig magam otthon gyümölccsel a szőlőnkből. De a csent gyümölcs jobban ízlett. Másféle holmit, pláne idegen emberek tulajdonából, nemigen loptam. Egyetlen esetről tudok csak. Igaz, hogy akkor csaknem hivatásos tolvajjá lettem. Volt egy Csonka Jani nevű fiú. Azért hívták így, mert egyik karja csak valami vastag ínkötegen lógott, akár a harang nyelve. Ezzel a karjával úgy tudott sodorintani maga körül, mint valami doronggal. A kártyát pedig a hónya alatt keverte. Nálam sokkal idősebb volt, és a kőművesmesterséget mellőzgette. Ez a Csonka Jani avatott be az igazándi csenés mesterségébe. Elvitt magával a nagyvásárba, és aztán kioktatott, hogyan kell a mézeskalácsos sátorhoz furakodni, a sok vevő közé. Felvenni a pogácsát, mikor a mézesbábos mást szolgál ki, és kiabálni, hogy: tessék a pénz! Közben esetleg zsebbe is dugni az áruból. Aztán mindenesetre úgy tenni, mintha mérges volna az ember,

hogy nem szolgálják ki, és így a zsákmánnyal odábbállani. Nem tudom, mennyi pogácsa terheli így a lelkemet. Nem nagyon sok. Nem azért, mert ügyetlen, hanem mert gyáva voltam. Még arra is gyáva, hogy csak segédkezzem Csonka Janinak, mikor ő lopott. Már úgy, hogy a háta mögé álljak, és nekem adja át az elemelt holmit. Mindenesetre szereztünk a vásárból a pogácsán kívül egy lógó fejű kis porcelánszamarat és egy kitömött, nagy szemű vászonkutyuskát. Azaz, ez esett rám a zsákmányból jutaléknak. Csonka Jani aztán, úgy látszik, belátta tehetségtelenségemet. Mert egyre nyafogtam neki utólag, hogy: hátha egyszer rajtacsípnek, mi lesz? Így többet nem invitált magával. Otthon nagyobb gondom volt, micsoda hazugsággal adjam be szüleimnek két új játékomat. De valahogy sikerült. Biztos, hogy sokáig rémek környékeztek meg, ha eszembe jutott ennek a két háziállatomnak eredete. Közülük a kutyus aztán Dühös Kutya nevezettel közkedveltségnek örvendett a háznál, és végül is az első kislány barátnőm kedvtelésére vertem szét kóclelkét nádpálcámmal. * A hazudozásban valóságos művészetig vittem. Sokat emlegették otthon egy kis esetemet, akkoriból még, mikor az utca is tilalom volt számomra. Az a nagy árvíz volt talán, ha jól emlékszem, amely elvitte

a pallót, gátakat szakított. Többek közt csodára emlegették, hogy egy csecsemőt bölcsőstől hozott le a Zazar, és úgy fogták ki épségben a kicsit, mint valami kis Mózest. Az utca árka is visszafelé folyt. Elég hozzá, hogy kisuttyantam az utcára, és aztán nagy szepegve érkeztem haza, mert tudtam, aggódnak értem. Anyám mérgesen fogadott, vesszővel a kezében. Én azonban, mint aki ezt nem veszi tudomásul, nagy hűhóval elkezdtem: – Anyám, egy olyan nagy békát láttam, hogy... – De ki engedte meg, hogy az utcára kimenj? – rivallt rám anyám. – Tessék gondolni, zöld béka volt. – De mit kerestél az utcán? – Anyám! Akkorákat ugrott, ni! Nem akartam tágítani az elbeszéléstől, és tudomásul venni vétkem. Úgyhogy végül is nem állották meg nevetés nélkül ezt a ravaszságot, és így megszabadultam a kikapástól. Sokkal jellemzőbb azonban a lóval való história. Valahol egyszer azt meséltem el, hogy egyszer a gátnál, mikor egy korcsmáros két vad csikóját úsztatták, felkaptam egyiknek a hátára. Megbokrosodott velem, és kirúgtatva a partról, vágtában indult le, egyenest a piacnak. Éppen vásár volt. Az egész népség összecsődült, hogy elfogják velem a csikót, amelynek hátán én félelmetlen ültem, csak a sörényébe kapaszkodva, és egy száraz ággal csápoltam a ló fejét. Végül is a hajdúk fogtak el a csikóval, és mit tudom, miféle hercehurca lett még. Na igen, az ügy fő

érdekessége az volt, hogy a ló hátán meztelen voltam. Ebből egyetlen mukk sem volt igaz. Hazugságom motívuma legföllebb nagy lovagolhatnékom és az volt, hogy egyszer egyik Kota nevű gyerekcimborámat láttam így, amint az úsztatott lova kivitte egyik mellékutcába meztelen. Ám a hazugságom, hogy, hogy nem, hitelre talált, és aztán valahogy elhittem magam is, és többször variáltam mint egyik hőstettemet. Mi több. Később maguk a gyermekpajtásaim is, ha visszaemlékeztünk csínyekre, szintén felemlítették ezt a meztelen lovaglást, mint aminek talán szemtanúi voltak. Így aztán már nehéz volt megcáfolnom az ügyet, a mai napig. Viszont egy másik hőstettem a lóval, úgy tetszik, sokszor kételyre talált, holott színigaz volt. Mikor már apám túladott lovainkon, egy Nucuka nevű öreg román vette meg őket. Ez sokszor fuvarozott nekünk fát és egyebeket. Egyszer ott állt éppen hátsó udvarunkon Kígyó és Tündér, két fehérre őszült szürkénk. Nekem nem tetszett, hogy a lovak farka hosszú, és parasztosan fel van kötve. Úgy szerettem volna, ha úri lovak módjára le van vágva rövidre a farkuk. Azonkívül szőrgyűrűt is szerettem volna csinálni. Bementem anyám ollójáért, ráültem a szekérrúdra, és lenyiszkeréltem a két ló farkát csonkig. Agyonrúghattak volna könnyen. Az öreg Nucuka, mikor meglátta csúffá tett barmait, sírva fakadt. És apám alig tudta valahogy rendbe hozni vele a dolgot. Hogy tényleg eleim módjára lovon ültem volna,

egyetlenegy esetről tudok. Egy hibás szemű, cigánykeveredésű kovács, fuvaros és lókupec több fia járt a gáthoz, a Mezei fiúk. Ezek nagy lócsiszárok voltak. Éjjelente öt-hat lóval nyargaltak ki a városvégi legelőre, és pásztortűz mellett tanyáztak. Derék, szép és nagyon jóindulatú gyerekek voltak. Egy Bujdos nevű öreg gebéjük afféle háztartásbeli, nyugdíjba tett barmuk volt. Ennek a hátára a leggyávább kölyök is felmerészkedett köztünk. Ezt lovagoltam meg én is egyszer. De elvette kedvemet a további megülésétől az, hogy nem én irányítottam őt a kötőfékétől, hanem ő szabott útirányt nekem is, neki pedig a busásabb fűcsomók. * Azt hiszem, ideérkezett az ideje, hogy a közbejött elemi iskolás vagy úgynevezett pocolista dolgokkal is foglalkozzam. Erről a négy évről összefoglalólag csak azt mondhatom, hogy az iskola semmi öröm nem volt számomra, és a tanulmányok elemi részében semmi érdek. Nemcsak rossz közepes tanuló voltam, hanem határozottan nehézfejű, amellett rest. Legalábbis haladásom ezt mutatta. Semmi esetre sem derék tanítóim hibája volt. Egynek kivételével tőlük csak buzgóságot, igazságot, sőt elnézést tapasztaltam. Ellenben a tanítási módszer feltétlen rossz lehetett. Egészen a kelletlen és haszontalan robot nyűgét éreztette csak velem. Mert nem adott semmit arra a tanulás, hogy játékszerűen lopózzék a gyermekszívbe,

képzeletét izgassa. Csak olyan száraz, bifláztató fegyelmezés volt, mint amilyen később a bakaoktatás. Kínosan rágtam át magam a betű- és számvetésen. Alig volt valami becsvágyam, hogy vigyázó legyek, vagy jutalmat kapjak, legföllebb irigyeltem a jeleseket, és szokás szerint fenekedtem rájuk. Talán a vallástan érdekelt kissé, megkapó történeteivel. Meg az elemi földrajz és történelem. Fülemben berreg most is Alexi nevű tanítóm privát buzgalmából kibővített olvasókönyvem százszor lepergetett szövege. Nagybánya igen régi város. Még a rómaiak kezdték építeni, akik nagyon művelt emberek voltak, várakat és városokat építettek, azokat falakkal és csatornákkal látták el. A városunkat ők... már elfeledtem, minek is nevezték. Manapság is sokszor akadnak a rómaiaktól itthagyott eszközökre a bányaműveknél, amiket ők kezdtek feltárni. A népvándorlás elpusztította a várost, de az Árpádok korában újraépült. Akkor Asszonypatakának nevezték, mert – mint már említettem – az Árpád-házi királynék tulajdonát képezte. Így tovább. Az Omodéfiakról, Csák Mátéról, akiknek nevét környékünkön hegyek, völgyek őrzik. Róbert Károlyról, Mátyás királyról, Zápolyáról és az erdélyi fejedelmekről, a céhekről, a törökökről, labancokról mind ennek a tanítómnak privát buzgalma révén tanultunk az elemi iskola anyagán kívül. Igazságot kell szolgáltatnom tanítómnak ebben, noha speciel velem szemben nem éppen igazságosan és jóindulatúan viselkedett. De erről

aztán. Az iskolánk állami elemi iskola volt. A város régi várfalán játszottunk, amely a Zazarra szolgált ki. Az emeleti ablakból láthattuk a várfal ép, kerek bástyáját, amely bele van építve a régi pénzverde zömök, szép architektúrájú épületébe, s amely kincstári hivataloknak ad helyet, és a méltóságos, királyi tanácsos bányaigazgatónak lakást. Ennek az épületnek zöldre mázolt, pántos kapuja a régi várkapu. Sokat futottam el alatta mint „kiskirály”, ahogy a harmadikos elemistákat nevezik, amire a „negyedosztály nagy szamár” rímel. Azért említem mindezt ebben az elkapkodó kitérésben, mert mondom, ez a történelmi hangulat volt az egyetlen mozzanat, ami valami önérzetet, valami értelmet, valami érdemet csempészett abba a robotba nekem, aminek elemi osztályaimat éreztem. Azt már nem hallottam senkitől addig, hogy az öreg katolikus tornyot nagy Szent Istvánunk kezdte építeni, és Mátyás, az igazságos hozta csak tető alá. Aztán, hogy a Morgóhegyen ott van Tolvaj Dénes barlangja és Pintye Gregor rablóvezér szökellője, akik rémei voltak a környéknek. Meg hogy ugyanabban a borbélyüzletben, a minorita barátok klastroma oldalában, ahol apám borotválkozik, és nekem is megnyirbálják fürtjeimet, a figarónk egyik bátor elődje elmetszette a rablóvezér nyakát, mert kitette baltáját az asztalra, hogy: ha csak egy karcolást ejt rajta, agyonüti. Hát a borbély megelőzte. Ugyancsak egyik rég porladó konfráter is ott zsolozsmázott, akinek mázsányi súlyú volt az olvasója, vasszemekből, s egy

másik zsiványt csúfolt meg hasonló módon. És az Őrhegy, amelynek tetejéről Petőfi olyannak látta szülővárosom környékét, hogy megtagadta érte szíve alföldjét. Meg a szőlőskertek, amikről a török basa, a polgárok kolnáit látva, azt írta Sztambulba, hogy: elfoglaltam egy várost, amelyben csupa nagy urak a gyaurok, nincs szegény ember. Ezt az utóbbit ugyan már később hallottam mindehhez. De ismételhetem, hogy ebben hálával kell már tekintenem vissza az iskolapadokra, amikben hasonló ismeretekkel kezdhettem csodálatosnak, bensőségesnek érezni magammal az életet. Ezenkívül még értelmes és érdekes tanulnivaló volt számomra a kertészet. Persze nem annyira az elméleti rész, mint maga az ojtás, szemzés, különösen azért, mert kirándulásokkal, iskolakerüléssel köthettem egybe. A vesszőket a Klastrom-réten vágtuk, és közben felmászkáltunk a Virág-hegyre meg egyebüvé. Mást mindent, rajzot, zenét, olvasmányt sokkal élvezhetőbb és különb formában leltem meg, és gyakorolhattam otthon. A rajzra és zenére majd visszatérek, most csak az irodalmat veszem. * Az irodalom nagyon korán, afféle elkülönített, nemesebb fele volt gyermekéletemnek. Ebben a tekintetben minden kis társam szellemi kincstáránál gazdagabbal bírtam. De nem nagyképűsködtem soha vele. Nemcsak hallgattam

róla, de egyenesen restelltem, hogy aztán szépléleknek tartsanak. A házunkban szüleim és testvéreim révén busásan volt könyv. Nővéreimnek járt a Kislap, Lányok Lapja, nekem Az Én Újságom. Az első képeskönyveim a Busch Vilmos illusztrált Marci Miskája és Hollója volt. Aztán Bechstein meséi. De úgy emlékszem, semmi sem fogta meg úgy képzeletemet, mint az Ezeregy éjszaka regéi, Vörösmarty szemelvényes és jól illusztrált átültetésében. Egyáltalán, a keleti, a török, kínai, indus mesék fordulatai kvadráltak legjobban elképzelésemmel. A dzsinnek, akik fülükkel takaróznak, a beszélő halak, zengő kút, a gonosz szellemek teljes elevenséggel hatottak rám. A többékevésbé jó rajzokban, eleurópaizáltságukon át is nagyon megéreztem az eredeti szépséget, és valahogy titkon ezekkel éreztem a legtöbb rokonérzést, ha másutt is láttam őket. Ilyen értelemben nem beszélhetek sem a magyar mesékről, amikhez később fértem, sem Andersenről. Bár ezek is tetszettek, de valahogy realitásuk és egyhangúbb fordulataik nem izgattak úgy. Az ízlés tekintetében nagyon is önálló voltam, egész a nyakasságig. A vad és furcsa dolgok mindjárt megragadtak. Az idill, az érzelem mellett elmentem. Nem különös, hogy édesanyám útmutatására emlékszem konkrét esetül, hogy az írások érzelmes felét is részesévé tette lelkemnek. Ő sohasem erőltette rám életnézetét, azonkívül, hogy vétkeimet nem tűrte el. Mindig ő maga is elolvasta gyermekújságjaimat, s aztán néha

megtárgyalta velem szépségeiket. Bennem, mondom, csak a heroikus vagy különös dolgok visszhangzottak. Az asztal sarkát szorongattam a lelkesedéstől, mikor Rákosi Viktor Mátyás király ifjúságát olvastam. Csodálatos nagy érzésül emlékszem egy fejezet címére, amely így hangzott: Vérében van a nagylelkűség! Hiszen közben iskolába menet százszor haladtam el az Erzsébet sikátor boltos árkádjai alatt, amelyhez tartozó épület szobáiból ott etette galambjait néhány száz évvel azelőtt Mátyás anyja. És aztán a pirossipkások gyermekhőseivel is és egyéb históriáikkal is akadtam környezetemben közvetlen vonatkozásokra. Anyám is mesélt az oroszok garázdálkodásairól nagyanyám lánykorából. Nagyapám ugyan nem valami dicsőségesen szerepelt a szabadságharcban. Mégis láttam kokárdáját és nemzetőri kardját, amiből konyhakéseket csináltak aztán. Egy rokonunk, Apostol bácsi, hős tiszt volt. És vincellérünk, Gyuri bácsi, egy öreg, félszemű magyar mint gyermekhős, tizenhat évvel rajta-rajtázott a szolnoki csatában, a Lehelhuszárezredben. Hát ehhez képest még legföllebb az egzotikus történetek, indiánusok és vadászkalandok bírtak rám varázzsal. Egyszer azonban anyám annyit beszélt Benedek Elek Mesemondó Csíki János című székely elbeszéléséről, hogy végre is nekifanyalodtam az elolvasásának. Akkor aztán beláttam vakságomat. Mindig titkoltam ugyan, de belecsúszott szívembe, és részt szorított magának a megható és megindító is az élet zűrzavarából.

Anyám egyáltalán, legalábbis kifelé, nem vett tudomásul semminemű osztály-, felekezet- vagy faji ellentéteket. Az életnézete tisztán az emberiekre és erkölcsiekre szorítkozott. Ebben aztán nem ismert tréfát. Apám jóval türelmetlenebb volt nála. Tele volt elfogultságokkal, ellentmondásokkal világszemlélete. Megemlíthetem mindjárt itten főbb vonásokban. A magyarokat apám nem szerette. Gúnyosan poliglott nációnak nevezte őket. Azt tartotta róluk, hogy önző, zsírjukba fulladó, ostoba és hetvenkedő nép. Kivételt csak a székelyekkel tett közülök. Ezeket nagyra becsülte, vitéznek, eszesnek, hajlékony kedélyűnek tartotta, és szívesen emlegette a vérségi köteléket velük. A felfogásai afféle korlátolt és megrögződött szólásokban éltek apámban, amiket százszor ismételt. Rendesen egy Ribári-féle történelemkönyvet hozott érvei támogatójának. A több nyelv tudását mint egyetlen életlehetőséget hangsúlyozta mindig. A magyar nyelvvel Magyarországon sem élsz meg! – mondogatta ezerszer. Ő magát bizonyos regényes honfibúval a hazátlan lengyelek fajtájába sorozta. Helytelenül értelmezett vezetéknevén kívül erre legföllebb az lehetett indoka, hogy apját a románok János á tótulujnak nevezték. Ha részeg volt, megesett, hogy térden állva ismételgette a lengyel himnusz sorait. Mi, gyerekek sokszor rázendítettünk erre ravaszságból, hogy megvadultságából ellágyítsuk. A magyarság fogalma különben összekeveredett apám szemléletében a kálvinistákéval. Ezekről csak megvetéssel és gyűlölettel beszélt. Más minden fajról és vallásról

kedvezően nyilatkozott. A zsidókat például valósággal szeretettel kezelte, és nagyra becsülte, példájukat, élelmességüket követnivalóaknak tartotta. Annyi másban teljesen befolyásolt apám, de például sohasem tudta egy pillanatra sem megingatni bennem sem ő, sem senki a saját külön életfelfogásomat. Az alföldi magyarokat én törhetetlenül és ismeretlenül szerettem. Úgy, mint a kálvinistákat is. Az alföldi magyar paraszt, mielőtt még megismertem volna, külsőséges dolgain kezdve, viseletével, tanyáival, nomád eredetével csak rokonszenvet és becsülést keltett bennem. Mikor néha láttam a kálvinista templomból kiözönleni egy tömegben a vastag nyakú, mohos, de már-már zülledő kisvárosi kézműveseket, teljes zengzettel hatott meg az a fájdalmas érzés, amit Petőfi Sándor fogalmazott meg városkámról, hogy: ez az a hely, amelyen túl már nem hallik a magyar szó. Ugyancsak ez az érzés szorította össze szívemet, mikor hallottam, hogy a környék minden román falva néhány száz éve is még színtiszta kálvinista magyar volt. De ezt a fajtát irtotta a török, német, tatár, úgyhogy kénytelen volt feladni hitét és nemzetiségét. Olyik falu eklézsiájának kegyszereit csak az utóbbi évtizedek alatt hozták be a városba, s lakói csupa elrománosodott magyar. Erről még később. De mint elemi iskolás is emlékszem rá, hogy mennyire bántott, mikor napról napra láttam, hogyan kerülnek románok kezére a kis jószágok a szőlőhegyeken, és a régi kézművesek házai is idegenek, javarészt zsidók kezére. Köztük az örmény kereskedők

boltjai. Ám ez az érzés semmi tevőleges reakciót nem váltott ki belőlem. Valahogy megéreztem ennek a változásnak mélységes, szükségszerű okait. Nem tudom, hogy például emiatt a zsidókat vagy románokat gyűlöltem volna valaha. Sokkal többet tudok irántuk a szimpátia érzéséről. Ezt abszolúte nem tartom paradox valaminek. Ugyancsak arra sem tudok gyermekéletemben sem példát, hogy az a fajta megvetés vert volna gyökeret egy percre is lelkemben, amely a szegénysorsú embert: büdös parasztnak, koszos zsidónak, rongyos munkásnak kezeli. Márpedig a saját életnézetemre igen kevés, az ellenkezőjére sokkal több példát és befolyást nyertem mindig. Az, hogy a könyvek emelkedettebb szelleme hatott rám, csak azt magyarázza, hogy úgy hathatott, mert megfelelő talajra akadtak magvai. Mondhatom, nem nagyon honorálódott aztán életem folyamán effajta fennköltségem semmi részről. Sőt. De visszatérve a könyvekre, apám, bár szívesen áldozott akármilyen művekre, a szépirodalmat azért haszontalanságnak ítélte. Ha részeg volt, anyám fő bűnének rótta fel, hogy francia regényeket olvas. Ágymelegítő regényeknek hívta ezeket. Anyám még házuktól hozta magával őket, s valóban nem a klasszikusokhoz tartoztak. Rocambole, aztán Ponson és Montepin meg Sue remekei voltak súlyos kötetekben meg füzetekben. De hát ezek világért sem voltak anyám kizárólagos olvasmányai. Igaz, a nehezebb veretű irodalom csak később lett képviselve köztük. De Scott, Heyse,

Dumas, Jókai és a többi magyarok java megfordult a háznál, leginkább növekvő nővéreim és azok udvarlói révén. Könyvtárunk dísze a Rudolf királyfi Osztrák-Magyar Monarchiája volt. Ez segített mindig ki engem is olvasnivaló fogytán. Azonkívül a nappali szobánk nagy pohárszéke alsó fiókja tele volt elporosodó könyvkötegekkel. Ebben turkáltam nagy élvezettel. Egy ósdi könyv különösen sokat foglalkoztatott, amelyben a csillagászat, a világegyetem rejtelmei voltak megírva és illusztrálva. Voltak aztán még folyóiratok, vissza egészen a 48-as időkig, nagyanyámék házától, a Nefelejts s mit tudom, mi. Persze, ezek anyaga csak később vált olvasmányaimmá. Apámnak még volt külön tudományos könyve is néhány. Szakkönyvek, kertészet s effélék. De gyermekkorom kezdetén nemigen láttam, hogy mást is forgat az újságján kívül. Ez a Hazánk volt és később a Budapesti Napló, amibe már Ady Endre is írt. * A szomszédos román templomhoz kötődnek fő élményeim, körülbelül olyan módon és időrendben, ahogy a gátakhoz. A harangozásért valósággal meg voltam háborodva mindig. A legtöbb büntetést a torony zúdította rám. Az egyéb utcázást, fürdést valahogy elnézték szüleim. De a román cinterem tabu volt. Kétségkívül féltettek, mert tényleg nem volt biztonságos mulatság a toronybeli.

Akkoriban történt éppen, hogy egy Lengyel nevű gyereket a nagyharang kötele kivágott a másfél emelet magas haranglábból, és csak az volt a szerencséje, hogy valami fűkupacra vagy tocsogóba esett. Mármost úgy kell elképzelni, hogy a harangláb, vagy mint nevezték, kloponyica, csak egy kőhajításra volt az udvarunktól. Nyaranta kinn ebédeltünk a fásszínünk átjárójában. Az ebédidő pontosan tizenkét óra volt. Az iskolámnak pedig már tízkor vége. De tizenkettőkor kondítottak a toronyban. Hát mikor apám amúgy is ingerülten, hogy késem az iskolából, egyszerre csak az ebéd közepén meghallja, hogy a toronyból: Tersánszky, Tersánszky! – kiabálják a szusztársaim. Akkor aztán rossz napom volt. A fenyítő eszköz az apám nadrágszíja meg a pipaszára volt. Mondhatom, különben nagyon ritkán kaptam ki. Pajtásaim előtt sosem. De a toronyért nemegyszer páholt el apám. Szenvedélyemet azonban semmi fenyítés nem tudta kikergetni belőlem. Ha nem mehettem a toronyba, vettem egy spárgát, és ráakasztottam valahova, úgy rántottam el magamnak az ávékat és temetéseket. Bongattam közben hanggal, és kirugdostam a lábamat. Az árnyékszékben, a kocsiszínben, mindenütt volt egy-egy spárgaharangom. De megesett, hogy a mosdást, a reggelit abbahagytam, hogy egyidejűleg kondítsak a megkonduló harangszóval. Sokszor ezért is felsapkázott az öregem, ha ilyen imitáción kapott rajta. Mondom, hiába! Akkoriban éppen Sastoll című indiánus

történet és gyermekhőse, egy Róbert nevű farmerfiú volt az eszményem. Ez a Róbert puskával nyargalászott a kanyónok közt. És Sastoll, a derék indiánus életét mentette meg. Aki ezt aztán viszontszolgálta, mikor a farmot lángba borították társai. Hát én, mindenütt üldöztetésben lévén a harangozással, este, a paplan alatt cibáltam képzeletemben a Máriás kötelét végkimerülésig. Közbejött azonban az új Róbert- és Sastoll-lelkesedés, amit szintén a paplan alatt álmodoztam el, vágtató paripán, lasszóval és puskával. Hát ezt a két idegen ábrándozást aztán minden módon össze próbáltam házasítani. Valamiféle olyan harci szekeret eszeltem ki magamnak a paplan alatt, mint a perzsa kaszásszekerek. Ez vasból volt, hogy tűzálló legyen. Vágtató lovak voltak belefogva, hogy az indiánus hordák közé hajthassak vele. És talán valahogy rá voltak a kocsimra szerelve a kloponyica harangjai is. Mert közben misére is harangoztam. A harangozás egészen az egyházfitól vagy románosan fatujtól függött. Vagy inkább a fiától, Pétertől. A fatuj egy tagbaszakadt, szakállas asztalosmester volt. Nagyon tanult mesterember volt. A külföldet is bejárta. De a bécsi mézesmázosságból kevés ragadt rajta. Ha elkurjantotta magát, nem nagyon válogatott kifejezésekkel, a templom körül, lehallott az utca túlsó végére. Több segéddel dolgozott, s tehetősebb volt az esperesénél. A harangozás ügyeit fiára, Péterre bízta. Két dologra emlékszem Péterrel kapcsolatban. Az egyik az, hogy eleinte meg kellett vesztegetnem öt-hat pénzzel, hogy

harangozni engedjen. Igaz, hogy ezt a pénzt aztán tízszeresen visszakaptam, mikor már önállóan, fizetésért kongattam temetésekre. A másik dolog az volt, hogy Péter úrnak nagyon tetszettek nővéreim. Nem nagyon titkolt szándékokkal biztatott évődve, hogy hozzam a toronyba fel valamelyik nénémet. Ez a hang azonban rendes társalgási hang volt a toronybeli gyerekhad közt. Kölcsönbe én sem mártottam rózsavízbe a nyelvemet, ha az ő lánytestvéreiről volt szó. Nagyon szép, derék család volt ez a fatujéké. De görvélykórral, vagy mint ott mondják, süllyel voltak tele. Ez vont olyan szép rózsás színt az arcukra, és mindenkinek fájt a szíve, hogy egyik szép Kosztin-lány a másik után halt el. Péternek is mindig valami szembetegsége volt. Nem tudom, ezért-e, valami furcsa, nehéz szaggal volt tele a házuk, amitől émelyedtem. Ebben a tekintetben a családom vére olyan tiszta volt, mint a meggybor. Vágás vagy horzsolás néha percek alatt behegedt rajtam. De most azzal kell inkább folytatnom, hogy a toronybeli mulatságokkal egyidejű volt annak az irgalmatlan csenészetnek és csalászatnak a beköszöntése, amit a szüleim pénzrejtekeiben véghezvittem. Apám volt mindenképpen a jobb pénzforrás. Őt könnyen becsaphattam, zsarolhattam, irkák és mit tudom, mik ürügyével. Ő adott is bőven aprópénzt. (Míg tartott magánál, mert később egészen anyámra bízta a házi bankárságot.) Megesett egészen pici koromban, hogy apámnak csókot is csak hatosért adtam. Mert azt mondtam: szúr a bajusza.

Apám úgy is adott néha pénzt, hogy kikötötte, meg ne mondjam anyámnak, mert kikapunk. Persze ezt a jó fiút csak józanon szerette játszani. De biztos, hogy bárhol, ha neki volt, másnak is volt. A lopásokon sem fogott rajta soha apám. Pedig néha ugyancsak megdézsmáltam forintokban is a nadrágzsebét, sőt az irodaszekrény kulcsát is sokszor elcsentem tőle, hogy ott vágjak eret az aranyak közt. Már az aranypénzt értem ez alatt. Mert a nyers aranygolyóbisokat, amik ott álltak sokszor elzártan hetekig a szekrényben a bányától, dinamitpatronokkal, vadászatra való lőporos zsákocskákkal, nem tartottam értékesíthetőnek. Ékszert, azt már igen. Az árgusszemű és büntető igazságszolgáltatást ezekben a dolgokban anyám képviselte. Apám szerette volna őt fösvénynek tartani, és velünk gyerekekkel is annak tartatni. De erről szó sem volt. Szívesen segített anyám bárkin. Koldus vagy megszorult ember sohasem távozott anyámtól üres kézzel. Ellenben apám tékozló természete mellett anyám takarékossága szembeszökött. Mi tagadás, én is sokszor dühös és elkeserült voltam anyámra, mert nem tudtam olyan könnyen megzsarolni, sem becsapni, sem meglopni. Anyám megszámodolt minden krajcárt, és igyekezett félrerakni, ha lehetett. Sokszor rajtacsípett, amikor meg akartam dézsmálni pénzrejtekeit. Vagy utólag rájött a csaklizásaimra. Persze, az ő büntetése olyan volt, hogy inkább a szégyentől szenvedtem, mint a kezétől. Képmutatóan jajgattam vagy

duzzogtam ugyan, ha lekent egy-egy csárdást. De nemsokára megesett, hogy nevettem rajta, és ő fájlalta a kezét. Ha megbüntettek, például sarokba állítottak, kisebb koromban, vagy az irodába zártak, akkor a büntetést becsülettel kitöltöttem. Soha el nem futottam a verés elől. Még mikor nagy ritkán apám részegen igaztalan kincsolt is meg, a nővéreim sem tudtak rávenni, hogy meglógjak a fenyítéstől. A lopási ügyeket valamelyes ferdítéssel megírtam Két zöld ász című regényemben. Itt most csak két idevágó esetet mesélek el. A harmadik normában egyszer vagy egy tallért csentem. Ezen a talléron egy nagy csengettyűt vásároltam. A csengőre a harangok mintájára koronát szereltem és kötelet, aztán felakasztottam az egészet a hátsó kertünk kerítésére, és ott kis kloponyicát játszottam. Nem tudom, hogyan adtam be szüleimnek a csengő eredetét. De alighanem ennek érdekében rendeztem egy több napos műbetegeskedést és vele iskolakerülést. Az orvosunk nem volt olyan szigorú, hogy falhoz ne állítottam volna egy kis nyögéssel, és a rendelt orvosságokat, ha édesek voltak, lenyeltem, ha nem, elsikkasztottam őket valahogy. A házi orvosszerek közül a tojássárgával kevert sárgacukorért egyenesen érdemes volt kissé köhécselni. De volt az osztályban egy túlbuzgó vigyázó. Oravecznek hívták. Egy szegény szlovák bányász fia volt, s tiszta jeles. Csodálatos ügyességgel egy kis ekét és boronát meg mit

tudom, mit szerkesztett, s a tanító kedvence volt. A tanító, Alexi nevű, császárszakállas cipcer származású, rekedtes hangú ember volt. Rémként lebegett az egész norma felett szigorával. Egyébként lutheránus kántor volt, akiket úgy csúfoltak a városban, hogy van harangjuk a toronyban, de üvegből, és vattával ütik, azért nem szól. Már említettem, hogy jeles tanító volt. Egy darabig németórákat is adott, amiket privátáknak neveztünk, és én is jártam rájok valameddig. Velem szemben azonban ez az ember, azt hiszem, bizonyos ellenszenvvel viseltetett csintalanságomon felül is. Például, úgy emlékszem, hogy mintha azért lett volna rám dühös, mert pálcázás közben egy jajszót és egy könnyet nem bírt kisajtolni belőlem, és ezért keményebben mérte rám a vesszőt. Valóban dühtől igen, de fájdalomtól kurtanadrágban sem látott engem sírni soha senki. Nahát, Oravecz, a vigyázó, tényleg gyanús módon, mert a házunk nem esett hazamenetele útjába, megleste a csengővel való szórakozásomat a betegséggel igazolt órák alatt, és bevádolt Alexinél. Ebből nagy hercehurca támadt. Alexi, azt hiszem, délután négy óráig bezárt, és elrakott. Apám különben nemigen fogta pártomat. Panaszra vagy védelemért hiába mentem volna hozzá pajtásaim ellen is. Magamat küldött elégtételt venni. Felnőttek ellen pedig rendesen azzal fizetett ki: Biztosan rászolgáltál, ha bántott. Ülj itthon! Most azonban apám is felháborodott az Oravecz-eseten.

Utóvégre az ő bizonyítványát fumigálták az iskolában, amit betegségemről adott. Kicsikét talán pityókás is volt apám éppen. Engem megsimogatva, kegyetlen kezdte szidni a tanítómat. Hogy Alexi és Oravecz, a két szlovák egy követ fújnak, és hogy Alexi azért dühös rám, mert kimaradtam a német privátáról, ahol semmit sem tanultam. Így és tovább. Apám felszedte magát, hogy lerántja az Alexi parókáját, és elment hazulról. Nem tudom, mivel szabadult a tanítóm. De azt hiszem, szorult akkornap apámtól a saját lakásán. Na, azért ez a nagy ricsaj az én ártatlanságom mellett nemsokára kudarcba került. Ez is a torony műve volt. Csak egy másik toronyé. A katolikus temető kápolnájáé. A tandíjat mindig én vittem el az iskolába. Nálam volt az alább következő eset idején is. De mellette még, úgy rémlik, ugyanannyi hazulról csaklizott pénz is. Ez aránylag nagy összeg volt. Három vagy négy forint. A pénzen akkoriban nagy cukrászsütemény-tivornyákat csaptam, a cigarettázáson kívül. Persze, sokszor vendégeim voltak a gát és a torony gyerek- és suhancnépe. Ennél az esetnél egy Wohlfart Ernő nevű kőművessegédre és arra a Lupucz Gyulára emlékszem, akit aztán agyoncsaptak. Ezek már nagy fiúk voltak, és a cigarettát vállalták, de a cukrászsütemény nem nagyon ízlett nekik. Ehelyett egyik a következő javaslattal állt elő: – Nézd, Jenő, ha te veszel nekünk egy fél liter pálinkát, császárkörtét, attól mi berúgunk, és aztán meglátod,

micsoda mókákat művelünk részegen, ha kimegyünk a temetőbe. Őszintén szólva, az ajánlattól cseppet sem voltam elragadtatva. Az ital okozta viselkedésről alighanem kelletlen tapasztalataim voltak. És magam pedig semmiképpen sem kívántam meg akkor még a mámor gyönyöreit. De azért a pénzzel sohasem kuporiskodtam, és úgy hiszem, leszúrtam barátaimnak a fél literre valót. Aztán kimentünk a temetőbe, a kápolna dombjára, és ott... És ott, a vicces az volt, hogy mások mindent jobban tudtak utólag erről az esetről. Például később egyik cimborám, egy Turkuj nevű, akiről még sok szó lesz itt, azt állította, hogy én ott a temetőben, a kápolnánál, az egész tandíjat eldorbézoltam, és magam is berúgtam a többivel. Aztán, hogy egy Raseczki Vili nevű kefekötősegéd (akitől mellesleg az oldalúszást sajátítottam el) hozott haza a hátán engem részegen, az egész utca csúfjára. Többek közt lerókáztam a hátát is, ahogy zsák módra vitt, és a fejem lecsüngött. Ezzel szemben én úgy emlékszem, hogy egy kortyot sem ittam szeszt. Ellenben a játék kellős közepén ránk talált a cselédünk, aki városszerte keresett az otthoni ebéd elmulasztásáért. És aztán, ha volt valami feltűnés az utcán, hát azt nyilván cimboráim csinálták. Én magam a lábamon lapítottam haza, és otthon alig kaptam ki. Szüleimnek, mint rendesen, hazudtam valamit. A tandíjért nem volt baj, mert hiszen megvolt. Ellenben ez nem mentett meg az iskolában való

lakolástól. A környék tényleg botrány gyanánt emlegette a vádaskodók előadására a mulatságot, és ugyanazok a vádaskodók súgták be megint csak Alexinak, a rémemnek, a dolgot. Így hívatták fel apámat az iskolába, és volt szó róla, hogy notórius viselkedésemért kicsapjanak az állami elemi népiskolából. De aztán elsimult valahogy az ügy. * Elsorolom itt nagyjában többi tanítómat és néhány jellemzőbb, apró ügyet. Az első Székely Árpád volt. Rendes, kifogástalan ember. A másodikban Rozsos nevű tanítóm távoli atyafink volt. Beteges ember volt és túl elnéző is velem szemben. Ő írta be azért értesítőm megjegyzés rovatába szüleim intéséül a következő szavakat: Vigyázat, a gyerek szivarozik! Még nem voltam akkor hétéves. Mert csaknem egy évvel fiatalabban kezdtem iskoláimat, minthogy szeptemberben születtem. A negyedikben Dorogi nevű szakállas, öreg igazgatónkhoz jártam. Ő ismerősünk volt hazulról, családjával együtt. De ebből semmit sem éreztem viselkedésén. Szigorú ember volt. De valahogy megúsztam a keze alatt az osztályt, csaknem jó minősítéssel. Egy veres, nagy ember, Wienerberger, tanította a 2/b osztályt. Én ugyan 2/ás voltam. De Wienerberger volt a tornatanára az egész eleminek. Rettegtek a kezétől társaim. De nekem nemigen volt bajom vele.

Ezenkívül Kovács nevű hitoktatóm jeleskedett még lelki nevelésemben. Mintaember volt. A jezsuita csuhát cserélte fel a reverendával. Csak csúf színészkedésemre emlékszem vele szemben. Úgy tetszik, szeretett volna kedvencei közé venni. De még a ministránsságra sem tudott rákapatni. Rest voltam megtanulni a latin szöveget, és felkelni a reggeli kismisékhez. Egyszer ministráltam, akkor is majdnem belesültem az oltár előtt. De látom magam, amint valami küldetésben a plébániabeli szobájában összevissza hazudoztam neki az otthoni ügyeimről, valami kisbárányról, s tudom is én, miről. Máskor pedig ott látom magam a templom lépcsőjén, amint az első szent áldozásom előtt így farizeuskodom Kovács hitoktatónak: – Ó, tisztelendúr, hogy szeretném már az Úr testét magamhoz venni! Erre ő a fejem simogatja, és biztat, hogy az áldozás már csak napok kérdése. No és aztán, ha jól emlékszem, elcsent krajcárok voltak a zsebemben első gyónásomkor is, és így áldoztam, szentségtörően. Ez semmiségnek látszik. De én tudom, hogy szinte példátlan vakmerőség volt tőlem akkor, nem beszélve a romlottságról. Az ezzel kapcsolatos dolgokat is részletesebben megírtam a Két zöld ászban. Itt is lesz még szó róluk. *

Ha hálátlan és hamis lelkű volnék, ráfognám kora istentelenségemet apámnak arra a rossz példájára, amit ebben a tekintetben részegségeikor adott. Mikor például a Megváltó működését úgy nevezte, hogy: tizenhárom zsidókölyök elindult a világba. De ez semmiképp sem állhat meg. Mondtam, hogy én is, mindenki más is, tisztában volt otthon, hogy a részeg apám más ember, beszámíthatatlan ember. Egyébként nagyon is vallásos volt apám. Az ebédnél nem tűrte el, hogy imádság nélkül nyúljunk a kanálhoz, és még anyámnál is jobban ellenőrizte, hogy az esti és reggeli fohászt ne mulasszuk el. Anyám vallásosságát nem is kell említenem. Apám nagyobb időközökben ugyan, de megkezdte már akkor otthon dorbézolásait. Megesett, hogy meghívott vendégeinket is kiutasította, hogy egyedül ihasson. Mindig valami lehetetlen rögeszme lappangott ilyenkor a begyében. Legvisszatérőbb volt az anyámra való féltékenység. A papokat tartotta anyám szeretőinek, akik a házunkhoz jártak. Az öcsém születésében is egyik nagyon kedélyes káplánt tartotta kozmásnak. Ez a káplán az ősrégi Kállay család egyik sarja volt. Nagyon kedélyes, ötletes ember. Az ital azonban tényleg gyöngéje volt. Később romlásba is vitte. Persze, hogy mennyire képtelen volt anyám ellen ez a vád, nem kell mondanom. Aki látta anyámat, hogy emészti el napról napra jobban a gond, a munka, a sűrű

gyermekágyak, csak nevethetett vagy felháborodhatott apám őrültségén. Különben józanon apám maga is sokszor sírva csókolta meg anyámat, és maga ismerte be: Tudom, mama, nagyon rossz ember vagyok! Ez persze nem tett arról, hogy apám más alkalommal újra ne kezdje őrjöngését. Szerepeltek még anyám kedvesei közt a házuknál lánykorában megfordult diákok, különösen pedig nagybátyám, Károly bácsi selmeci akadémikus társai. Sőt apám a maga udvarlásának intimitásait is a legpiszkosabb módon feltálalta anyámnak. Ezenkívül az étel körül voltak apámnak részegen visszatérő rögeszméi. Persze pálinkától, dohányzástól kifőtt szájjal nem volt étvágya. De ezt arra fogta, hogy anyám megmérgezi az ételt. Rendesen beleszagolt csak az ételbe, aztán földhöz csapta, vagy kivágta az utcára. Egyszer egy óriás fazék töltöttkáposzta-bombát a méltóságos inspektor lovaihoz vágott a kerítésen át, hogy azok megbokrosodtak tőle. Ezeken kívül a napi események, nővéreim férjhez adása, taníttatása adtak tápot apám dühöngéseinek. De gondolom, a nemiség indulatai dolgoztak legnagyobb részben apám züllhetnékében. Középkorában volt még. Előző, egészséges szultánkodása a bányaüzemek szépei közt végét járta, s erős, délies érzékisége nem csapolódhatott le mindinkább tétlenkedésbe és ezzel anyagi zavarokba fulladó életmódjában. Józanon jól rejtett érzéki indulatai, abban az állapotban, mikor az ital már teljesen elborította erkölcsi öntudatát, a legtrágárabb, sőt

rendellenességekbe tartó megnyilatkozásokra vezettek. Néha ő maga apám is egészen helyesen pedzette lelki meghasonlásának okait, mikor a kortyondi cimborák közt való kártyázásokban és éjjelezésekben kereste ezeket. A vadászat és más egészséges testi fáradalmak és a könnyen elbírt nemies kicsapongások kvadráltak csak véralkatával. Ezt magam is tapasztaltam később. Történtek akkoriban válási hercehurcák is szüleim közt. Ez körülbelül azzal az idővel esik egybe, mikor apám nővére, Máli néni volt egy darabig Radnáról vendégünk. Máli néni éppolyan tagos, fekete nő volt, mint a Tersánszkyak mind. Sok rosszindulat és ravaszság dolgozott benne. Anyám és családja persze ellenségeként szerepelt. Az ő megjelenésétől ered az anyám családjában az a szóbeszéd vagy talán igazság, hogy apám nagyanyja nem is székely, de egy csángó cigánynő volt. Máli néni festői katrincát viselt, érdekes népművészeti pokrócokat hozott ajándékba, és sorra járta az erdélyi határőrvidékről odaszakadt, vad atyafiakat. Engem szeretett csak. A nővéreimet, mint mazna, lutheránus fajzatot, utálta. Megátkozták apámmal együtt a magyaros konyhánkat, és dicsőítették a puliszkát, tejfölt, havasi gyümölcsöt, mint amely tisztán tartotta apám vérét. A családunk kétfelé szakadt. Ezt a szakadást két ház jelölte meg. Az egyik a nagyanyámék háza volt, a tőlünk harmadik Kispénzverő utcában. A másik ház Marosán Athanázé, Tanaszi bácsié volt, a város legelőkelőbb utcájában, a Magyar utcában. Na meg Tepelága és Kupsán nevű bányászféle atyafiak otthonai a

Kereszthegyen. Nagyapám akkor már nem élt. Nagyanyám volt az a bizonyos körülduruzsolt, örökséghagyó személy a családban. Akkor még talán birtoka is megvolt, és állítólag rengeteg dugacspénze. Nagyanyám öreg és szép, sárgába fehéredő hajú, gömbölyded, vagy mint nálunk mondják, dundi nénike volt. Arra a sok mendemondára, hogy nagyapám minden vagyonát a kincstártól félkézkalmárkodta össze, nagyanyám szívesen hivatkozott rá, hogy mint fiatalasszony mint töltött hosszú hónapokat ekhósszekereken, amiken csereárut vitt az alföldre, gelétet, zománcos edényt, de főleg aranypénzt, amivel a bányák körül fizetett a kincstár, s aminek ázsiója sok percent nyereséget jelentett. Hogy őszinte legyek, nemcsak apám, de még édesanyám is sokszor kifakadt nagyanyám ellen, hogy a mi családunk mennyire mostoha neki. Holott apámnak köszönheti nyugodt, dúskáló öregségét. Ugyancsak arról sem emlékeztek meg otthonunkban nagy gyöngédséggel, hogy nagyanyám étrendjében naponta szerepel egy nagy cilinder finom aszúbor. Ezt Nina néni, anyám húga szállította neki, s ő volt az a bizonyos cerberus a kincseskamra előtt. Nagyanyám kedvencei Körösiék voltak és Ágricóláék, anyám nénjeinek családjai. Nagyanyám azok gyermekeit kényeztette és tömte. Az én nővéreimet, noha tényleg különb kis jószágok voltak az összes frekvenciánkbeli gyerekeknél, nagyanyám éppen hogy elnézte maga körül. Énrám, ha igaz, egyszer éppenséggel így fakadt ki:

Vigyétek el tőlem ezt a gyereket! Éppen olyan, mint az apja. Valami galibát csinálhattam. Nem tudom, én találtam-e ki később, vagy volt benne valami, hogy a nagy üvegszekrényt rántottam le egyszer nagyanyáméknál. Természetesen én nem sokat éreztem meg az irántam való ellenszenvből nagyanyámék házánál. Mikor apám ivott, akkoriban sokszor hétszámra is ott tanyázott szegény anyám nagyanyám házában. Otthon legföllebb a szénapadláson mert tartózkodni apám dühöngése miatt. A szénapadlásunk sokat szerepelt később is anyám és a mi életünkben. Én szintén sokszor voltam anyám mellett ilyen száműzetésben nagyanyámnál. Nekem voltaképp nem is volt mindig olyan tragikus ez a dolog. Kivált, ha apám kegyében voltam, és csak önkéntesen vállaltam anyámmal a számkivetést. Ilyenkor, ha hazajöttem, apám pártjára akart hódítani, és kaptam pénzt tőle, meg loptam is részegen tőle. Aztán, ha nagyanyáméknál voltam, ott tetszett, hogy kikérdeznek, és pletykálhatok és lódíthatok apám felől. A kávé cukrosabb volt nagyanyáméknál, és mindig mazsolás kalács járt hozzá. Egyáltalán a változatosság élveit nyújtotta a számkivetés. Anyám legidősebb nővére, Mimi néni, Ágricoláné, özvegyen ott lakott nagyanyám házában két fiával és négy lányával. A kisebbekkel eljátszottam, a nagyobbaktól a szót hallgattam. Ugyancsak kétkulacsos módra apám rokonjárásaiban is részt vettem. Ott is úgy szerepeltem, mint a kis mártír, akit

anyám elhanyagol, és rosszra nevel. Tanasziék nagyon előkelően éltek, már aránylag. A városban is nábobnak tekintették Tanaszit, a legnagyobb arany magánbánya igazgatóját és részvényesét. Több lánya és egy fia volt neki is, de ezek nagyobbak voltak nálam. Később talán még mesélek róluk. Apámat szívesen fogadták. Szidták az anyám pereputtyát, és sajnálták apámat. Egész más, radnai, romános hangulat uralkodott itt. A tütü persze járta. De itt apám egész más emberré lett. Tanaszival még nótára is rágyújtott, ami nem volt szokása. Érdekes szövege volt az apám nótájának. Persze román. Megpróbálom itt lefordítani:

Lennék csak még egyszer legény, Félrevágnám süvegem én, Félre, hogy fülemre esne S a lányokhoz mennék este. Úgy volt már, hogy apám itthagyja Nagybányát, és visszamegy bérces hazájába. Vele talán én is, hét évem múltán. De aztán a válásból nem lett semmi. Azon múlt, hogy apámnak át kellett volna állni reformátusnak. Erről pedig ismert ellenszenve révén sikerült végre is lebeszélnie őt az öreg plébánosnak. *

Testvéreimet azonban nagyon mellőztem itten. Szidónia vagy Szidike volt a legnagyobb nővérem. (Érdemes beszúrnom előbb ide, hogy ezek a különös, biblikus hangzású nevek, mint az apám Jakab neve, a Máli néni Ignác nevű fiáé és még ez a Szidónia név is apai családom erdélyi hatása. A székelyek közt szokásosak ezek a zsidó hangzású nevek.) Szidike nővéremet én jóformán alig ismertem akkoriból. Ő mindig távol volt hazulról. A képzőt a vincés apácáknál járta ki Szatmáron. Aztán nevelőnősködött, és nemsokára kinevezték, és férjhez ment. Érdekesen szép, nagyon eszes és nagyon virgonc lányka volt, az a bizonyos zseniálisnak tartott gyermek. De emellett a csintalanságban is elöl járt. Biltiu román esperes lányával, Pirivel (most Grünwald festő felesége), az inasgyerekekkel is felvették a harcot az elemi iskolában, és a képzőben is híre volt apróbb csínyjeinek. Többek közt kezdő író koromban Kaffka Margit is jól emlékezett így rá, aki tanulótársa volt. Én valóságosan szerelmes voltam Szidi nővérembe, akár valami idegen kisasszonyba. Leselkedtem utána, s szörnyen szórakoztam a tréfáin, vagy bámultam rajzait, majolikafestését, hímzéseit. Nagy Zsigmond udvarolt neki, a festő, aki utóbb (vagy talán most is) Spanyolországban vagy Amerikában ért jelentős sikereket. Sokszor láttam őket, amint a kerítésen át beszélgetnek. De már ott tartott a dolog, hogy a festő mint komoly kérő lépett szüleim elé. Apám azonban elég modortalan és holmi hozományügyek közbejöttével

elutasította Nagy Zsigát. Ugyanez a kérőelutasítási dolog aztán minden esetnél visszatért apámnál. Szidikénél is, többi nővéreimnél is. Ez is egyik vad esztelensége volt apámnak. Más háznál két kézzel fogják a komoly fiatalembereket az eladó lányoknak, mint nemegy vígjáték a tanúja. Nővéreim bájos, eszes, egészséges teremtések voltak, akikhez valósággal ragadtak a kérők. Még úgy is, hogy igényeik sem voltak hozományra. És apám úgy vágta ki, mint valami tolakodókat, sorjában, a legrendesebb fiatalembereket. Szerencsére, nem sok eredménnyel. Szidike, miután a Klebelsberg grófoknál volt valameddig nevelőnő valahol a Felvidéken, ahol többek közt gyors felfogásával megtanult szlovákul, újra hazajött, és várta a kinevezését. Eközben vagy még ezt megelőzőleg kezdett udvarolni neki későbbi férje, Krizsovánszky Ádám prepakollégája. Ez az Ádám már apám őrültségét is leszerelte valahogy. Valóban mindenképp helyre legény volt. Maga emberségéből, szegény özvegy édesanyja segélye nélkül tanult ki, s szorgalma mellett aranyos kedélyű fiú volt. A pohárnak ugyan nem volt ellensége sohasem, de neki a mámor valósággal jótékony felderítőjéül szolgált. Józanon hallgatag volt és borús lelkű. Akkor éppen póttartalékos hónapjait szolgálta. Megjelent nálunk katonamundérban. Sőt, a helyi gyakorlatoknál egy Ficzere nevű őrmesterét is vendégünkül hozta, akinek szögletessége nagy mulatságokra adott anyagot. Azonkívül Ádám is lengyelnek vallotta magát nevénél fogva, s vallása görögkatolikus volt,

ami mind hazabeszélt apámnál. Én is sokszor elszavaltam, a házimulatságok honfibánatra térülő hangulatánál, picula jutalmakért a „Fogoly lengyel” című verset Kosciuskóról, akinek hős nevére:

...megrendül a nagy cár, Arca piros, nem is haragszik már. Az urak is szégyellik a tréfát, Kigúnyolni egy nemzetnek Legnagyobb fájdalmát. Persze azért Ádám minden kedélyessége és kiválósága sem volt elég rá, hogy apám meg ne ismételje vele szemben is néha, amit más kérőtársaival. Gorombáskodott vele is, s ajtót mutatott neki is nemegyszer. A kapocs azonban Szidike és Ádám közt már erősebb volt. Hozományról apám tudni sem akart. Azt mondta: Szidi a kitaníttatásával megkapta örökségét. Hiszen még annyi kistestvére jön utána. A kenyerét megszerzi, ha kinevezik. Férjhez menni ráér. Nem is a házunknál történt meg a Szidi és Ádám esküvője. Mint különben később egyik nővéremé sem. Szidi és Ádám addig folyamodtak, amíg két összeépült ósdi szolnokdobokai magyar faluba nevezték ki őket, és ott keltek egybe a maguk emberségéből. Később pedig lekerültek együvé Krassó-Szörénybe, Szapáryfalva nevű telepes magyar községbe, ahol végleges fészket raktak.

Így aztán csak messziről történtek még ortályoskodások apám és közöttük. A szülői beleegyezésről volt szó meg valami csekélyebb összegről, amiért aztán Szidi lemondólevelet adott minden örökségi igényéről. Meg arról volt szó, hogy Ádámnak az állásáért át kellett állni kálvinistának, ami főbenjáró bűne lett apám szemében. Más neve nem volt többé előtte, mint: hitehagyott román! Némileg azonban később apám kiengesztelődött a nagyapai büszkeségben, amikor megjelent Szidike első, Margit nevű lánykája. És utána még vagy tíz. De a továbbiak Szapáryfalvával még hosszan belejátszanak ebbe a történetbe. Következő néném Málika. Felőle is azt mondhatom gyermekemlékeimet illetőleg, mint Szidiről. Kivéve, hogy ő afféle jóságos és sokat szekált pesztonkám volt egészen pici koromban. Mire azonban cseperedni kezdtem, neki már varrták a stafírungját, hogy a vincés apácák közé menjen novíciának Szatmárra. Valamelyes részét ő is kivette már az apám csúf, részeg őrjöngéseiből. De a zárda falai, amik közt nemsokára felvette az apácaköntöst, és mint tanárnő kivételes becsülésben részesült, megóvták némileg, hogy a családja és a világ egyéb nyomorúságos hívságai nagyon megháborgassák őt. Először vasútra anyámmal az ő meglátogatására ültem. Bizonyára nagy élmény volt. Az apácaklastrom titokzatos, kenetesen kedves hangulatát hoztam el magammal a kirándulásból. Na meg Szatmárnémeti, a püspöki város és az Alföld nekem sosem nagyon megkapó színeit, az első

vendéglői koszt ízét és a vasparipa kőszénillatát. Málika nővérem vagy hát a kedves Edvina nővér aztán csak rövid átmenetekben folyik még bele életembe. Az ő más, enyhe világában, egyéb hozzátartozói szerepe közt, bizonyára az enyém nem a legdicsteljesebb a későbbiekben. Szereteten és gyöngédségen kívül nincs más gondolatom róla. Sorban Ilonka néném következnék. De őt, az időrend és az ő személye körül más mederbe folyó események miatt, akkorra hagyom. * Itt most külön bekezdés jár kishúgomnak, Margitkának és Lajoska öcsémnek. Egészen pici gyermekkorukra egyiküknek sem emlékszem sokat. Az rémlik csak, hogy mindkettejük keresztelőjén nagy ricsaj volt nálunk. Az egyiken még egy apáca vendégünk is volt, a Marosán családból, s a nagy jókedvben táncra pöndörítették. Egyébként Margitkáról csak azt tudom, hogy nagyon selypített. Dudónak mondta a dugót, és én is tanítottam a cs meg az r kiejtésére. Így tagoltam előtte: – Mondd, hogy: Cscscserebogárrr. Meg azt tudom, hogy Margitka apám nagy kedvence volt. Úgy hívták, hogy apa-feketéje. A ragyogó, fekete szemeiért. Később ugyan, éppúgy, ahogy az én születésemet szerencsésnek tartotta, Margitkáról az a babonája volt

apámnak, hogy vele indult meg a házunk romlása. Ezen az igaztalanságán kívül bizonyára a Margitka húgom sorsában lehet hozni apám ellen a legkeményebb vádakat később. Nagyon eleven és nagyon fiús lányka volt a kishúgom. Sokszor megszégyenített magamat is bátorságával. Amellett is mindenképpen hamar kifogott rajtam. Olyan ügyesen tudta kifigurázni gyöngéimet, hogy mindenki nevetett rajtam. Egyszer például valami majomról hazudtam, ami egy ablakból integetett nekem. Ezzel rengeteget bosszantott. Nem is szólt, csak az ujjával utánozta, hogyan integetett nekem a majom, s már kanpulykává lettem. Sokat nevettek rajta, mikor egyszer az ebéd alatt szekált így Margitka, és én jótehetetlen, végső dühömben így folyamodtam anyámhoz: – Tessék megengedni, legalább egy pofont adjak ennek a szemtelen Tyutyunak. – De hát miért? – mondta anyám. – Hiszen egy szót sem szólt hozzád. – De mutatja a majmot! – dühöngtem. Sokszor velem tartott Margitka férfias mulatságaimban is. Így a kártyázásba hamar beleavattam. Vagy pedig megfordítva, én ereszkedtem le lánytársaságába bábozásra és főzőcskére. A bosszantásokért a kölcsönt persze nemcsak hajcibálásokban adtam vissza. Hanem úgy, hogy akármit kaptunk, cukrot, tésztát, pénzt, ebből mindig elcsaltam tőle. Mert neki, kis kupori létére, még mindig volt, miközben én siettem elfecsélni és bezabálni a magam részét.

Terhemre ő mint pajtás sosem volt. Lajoska öcsém volt nagy kolonc rajtam. Szüleim nyakamba sózták, hogy vigyázzak rá. Én pedig képes voltam nekiajándékozni a hintalovamat, csak hogy megléphessek tőle. Mikor nagyobbacska lett, a sarokbolt zsidó gyerekeiben talált magának Lajoska társaságot. Ezek simulékonyabb kis cimborák voltak neki, s különösen Milike nevű, vele egykorú kis zsidó lánnyal pajtáskodott. Nagyon lányos, szelíd, tétova kisfiú volt Lajoska. Mintha előre érzett volna kedélyén kora halála. Már emiatt sem volt soha apám túl nagy kedvence. Egyszer tett kedvére csak apámnak, mikor azzal jött haza, hogy Milikét valami vétségért megrakta. A Horovitz-gyerekekkel szívesen pajtáskodtam én is. Persze a magam módján. A dióban és vadgesztenyében való golyózást meg a trenderli nevű kockajátékot tanultam meg velük. Nagy büszkeségük volt a zsidó főtanító fiának, Bélának a barátsága, akiből aztán osztálytársam lett. De úgy tetszik nekem, hogy főleg a zsidó lánykák szépsége ragadott meg, és késztetett titkolt álmodozásokra. Szüleim szívesen vették, ha a zsidó gyerekekkel barátkozom. Apám mindig példának hozta elém a szegény bócherek szorgalmát és alázatosságát, akik mindennap más család asztalánál ebédelnek. Úgyszintén nagyra becsülte kis pajtásomat, Horovitz Maftyét, akit afféle nyámnyila kölyöknek kezeltünk, és aki aztán még a gyermekcipőben első rikkancsa lett a városnak. – Lásd! – mondta apám. – A kis Máftyé már megkeresi a kenyerét! Nektek pedig, keresztény kölyköknek, csak a

gazságon az eszetek! Szégyellhetitek magatokat! Ezek a Horovitzék nagyon szegények voltak. A férfi egy búskomor, élhetetlen ember volt. A felesége szintolyan jóságos, tétova nő. Nem nagyon szerettem szobájuk és háztájuk ragadós, nehéz levegőjét. Nem tarthatták tisztán a sok gyerektől és elfoglaltságuktól. Nemsokára tönkrementek, és szétszóródtak a világba. De boltjukból már a cselédünkön kívül elkezdtem hordani én is apám számára a bundapálinkát italos évadjaikor. És itt is sok vámot szedtem a rám bízott pénzekből, a legfurfangosabb módokon. Volt még egy másik jövevény zsidó gyerek pajtásom is. A nevét elfeledtem. De emlékszem, hogy sokat mesélt nekem az ortodox zsidó élet rejtelmeiből s még az orosz vagy román üldöztetésük szenvedéseitől is. Hámán barátommal és bátyjával Samuval való kalandjaimat úgyahogy leírtam a Két zöld ászban. Kisöcsémmel folytassam. A halálról csak egy különös eset kísértett mindig bennem. Kollárék után a bal szomszédunkba valami Mazurek nevű molnárcsalád költözött. Két fiuk volt. A nagyobbik később mint hivatásos hamiskártyás tengette életét egy lebujban, egy másik, Dolfi nevű, jobbszőrű fiúval együtt. A kisebbik Mazurek fiú is bolondja volt a játéknak. Ilyen furcsa, hosszú gúnyneve volt: Bok-halló-Zum-buk. Sok krajcárt nyertem tőle patkózáson. De volt egy kis vörös hajú húguk. Mikor meghalt az anyjuk, elfacsarta a szívemet a kislány keserves zokogása. Teljes súlyával megéreztem a Nagy Rém kegyetlenségét a

kis vörös hajú lány fájdalmán keresztül. Hát mikor a temetés után az udvarunkon játszom, észreveszem, amint a szomszédbeli gyászosok hazaérkeznek a temetőből. Köztük van a kis vörös hajú lány is. De a legnagyobb megdöbbenésemre kacagva, fejét forgatva lépeget. Rám is rámmosolyog, éppúgy, mintha azt mondaná: Látod, milyen nagy eseményben veszek én részt! Nem botránkoztatott meg ezzel. Gyermekkoromban is majdnem a későbbi szemlélődő tárgyilagos szemével néztem az emberi gyöngéket. De nagyon elcsodálkoztam ezen a dolgon. Egy nap Lajoska valami könnyebb fajta hűléssel gyöngélkedett. Ebéd után volt. Valami túrós csuszát evett. De egyszerre félbehagyta, kis feje lebukott, és vége volt. Szívszélhüdés érte. Ezt én nem láttam, csak aztán hallottam. Épp a vorzimmerben foglalatoskodtam valamivel, mikor a nagy lótás-futás oka hozzám érkezett, hogy Lajoska meghalt. Semmi értelmeset nem éreztem erre. Csak valami süket elámolyodást. Ez mindig így volt életemben, ha efféle igazán nagy dologgal álltam szemközt. Csak sok perc múlva, mintha valósággal kötelességszerűleg eszméltem volna rá, hogy most nekem fájlalnom illik öcsém halálát, sírnom illik. Erre aztán levetettem magam a Murillo Máriaképünk olajnyomata elé, és egészen magányosan, őszinte, fuldokló zokogással és kéztördeléssel áldoztam öcsém halálának. Így csak ketten maradtunk Margitka húgommal.

Tulajdonképp ő is lett az egyetlen testvérem, akivel testvériesen bensőséges viszonyról beszélhetek. A nagyobb lányok, talán az egy Ilonka némi kivételével, egészen afféle idegen, bámult kisasszonyoknak számítottak előttem, mint mondtam. Az ő életük még, kiröppenésükig, a családi jómód idejébe esik. Mi ketten Margitkával éltük végig a következő, már-már nélkülözést horzsoló, otthoni éveket. Ide lehet még biggyesztenem egy fura külsőbeli családi vonást. Apám sötét bőrű, fekete szemű volt, s anyám is sötétvörös hajú és barna szemű. Mégis Szidi és Ilonka nénéim világoskék szeműek, s Lajoskának is kék szeme volt. De a természetnek ez a kis incselkedése már azért sem adhatott tápot apám féltékenységi rögeszméinek, mert pont a kék szemű gyermekei az ő teljes hasonmásai voltak vonásban és termetben. Málika és Margitka, a fekete szeműek, hasonlítottak anyámra. Én egészen megállapíthatatlan vagyok. Tökéletes elkeveredés apámból és anyámból a külsőm is, a jellemem is. Kivéve, hogy magasságban kinyurgultam fejjel az egész pereputtyomból. * Apám, ha már nem is rendszeresen hetenként, de még mindig sűrűn látogatta a bányaüzemeket, mert még többnek volt igazgatója. A puskája azonban már ott rozsdásodott az irodában. Pihent lőporosszaruja és faragott ivókanala s táskája. Egyszer egy nagy, téli hajtáson, amit leírtam a Mike Pál emlékei című

elbeszélésben, apám valami kehet kapott, és attól fogva végleg lemondott a vadkergetésről. Láposbánya nevű községbe járt leginkább akkoriban. Ez a község Misztmogyorós és Misztótfalu közt a hegyekbe kanyarodó völgyben fekszik. Misztmogyorós új, színromán telep. Misztótfalu Erdősi Sylveszter János, az első magyar hexameter leírójának, a tudós hitvitázónak szülőfaluja. De magyar kálvinista hívei bizony már akkor is javában vesztek kifelé, az ínség éhével diadalmasan előrenyomuló románok elől. Apám is sokszor emlegette ezt a dolgot a maga egyszerű, gyakorlatias szempontjaiból. – Hát csak nézni kell! – mondta. – Ezek a kálvinisták, ha már a kézművesség tönkremegy, nem fognának világért sem kapát-kaszát vagy bányacsákányt, hogy a saját szőlőjükben és verkestársulataiknál dolgozzanak. Csak ha már lyukas bocskor van a lábukon, mint a románoknak. Ezek a románok a napszámosaik. Ezek a románok a száraz málét odadörzsölik a hetüs heringhez, és egy fő hagymán, a kunyhójukból hatórás napi gyaloglással verik a csákányt a bányákban meg a seprűt a zúzdában. Persze hogy végül megveszik a mohos kálvinisták házait és rétjeit. Valóban a dolog nem így állt. Azon a környéken csak afféle apámfajta félmagyarok tudtak gyarapodni. Láposbánya lakói ilyenek voltak. Félmagyar, félszlovák, félromán, félnémet, vegyes beszédű emberek. A keveredés gyönyörű emberpéldányokat tenyésztett ki köztük. Majdnem mind az ajtó szemöldökfáját verte fejével, s nemegy használta virtuskodásból az érctörő mozsarat

kupának, meg puszta kézzel birkózott a medvével. Inkább okos gazdák, mint szorgalmasak voltak. A verkességből mind megszedte magát, s függetlenségben, bőségben éltek. De a fiataljuk mindnek ott kezdte csákánnyal a bányában. A község pátriárkája az öreg Smith bácsi volt, apámnak kebelbarátja. Hatalmas, kissé hibás beszédű vénember volt. Apányi fiai voltak már, és az egész község az atyafia. Szörnyen büszke volt rá, hogy ott volt Mantovánál és Villafrancánál meg – nem tudom – Custozzánál is, a szatmári ötösök regimentjének diadalmas ütközetében. Smith bácsi ugyanott az olaszok fogságába került, és sokáig volt lenn Nápoly mellett. Erről rengeteget mesélt. Különösen az olasz népet emlegette nagy elismeréssel. Hogyan hoztak nekik, éhező foglyoknak, a kordonon át, csellel, erőszakkal élelmet, fügét, pánikét. Néhány olasz szót is gagyogott az öreg, és néhány olasz nótát tudott. Ha jól tudom, a Santa Luciát köztük. Jól emlékszem náluk egy nagy mulatságra. Akkor láttam először és utoljára apámat és anyámat is táncolni, bandaszó mellett. Apám csürdöngölő módra bokázta és verte ki sarkával a csárdást. De különösen egy másik kép ragadt meg bennem erősen. A ház felett, olyan meredek hegyoldalon, mint a fal, állt egy magányos gyertyánfa. Egyik ága messze kinyúlt a levegőbe. Erre az ágra egy hosszú fahorog volt akasztva, és az alsó végére egy kis deszka kötve. Mármost a Smith gyerekek, a lányok is és pajtásaik,

lábuk közé fogták a horgot, és a deszkaülésen nekilendítve magukat, a hegyoldalról kiröpültek a fölé a rémes mélység fölé. Alul a patak, mint valami óriás ostor, paskolta a hegyes sziklákat. A nagy fa gyökerei látszólag alig kapaszkodtak a meredek gyér gyepébe. És a horog, fönn az ágon, itt-ott hogy ki nem akadt egy-egy nagy lendületnél. Ez oly biztos szörnyhalált jelentett volna, akár a toronyból zuhanni le. Nem tudom, de nemigen hiszem, hogy rámerészkedtem volna a deszkára. Inkább arra emlékszem, hogy a hintázás látványa csaknem felkavarította gyomromból a torkomba az ebédet. Mindenképp a gyávaság és rémület kelletlen érzéseivel emlékeztem aztán erre a dologra. Még a Smith-ház ételeinek maradt meg ínyemen különös, de másként kellemes zamata. A csigatésztás levesükről emlékszem a megjegyzésre, hogy nem a hús a beszéd, hanem ahányféle alakú a tészta, annyiféle ízű a leves. Nagyon ritka helyen éreztem, a szülei házon kívül, hogy az étel a tisztaságnak és különösen a könnyűségnek az érzését keltse bennem. Anyám úgy főzött, hogy sem túl zsíros, sem sovány nem volt az étel. A sütött tésztáknál spórolt kissé. De ezek közül is a rétesféléket kitűnően tudta gyártani. Én nem voltam soha nagy hús- és főzelékbarát. Egyetlenegy ételt szerettem, a szőlőlevélbe pakolt rizses tölteléket. Meg a gombafélét mindenképp. Sok ízt sohasem éreztem többé sehol, mikor elkerültem hazulról, még nővéreim konyháiban sem, úgy, mint anyám csinálta.

Gombaféléket és olyan gyümölcsmártásokat, havasi eperkompótokat, rizses réteseket nem is igen láttam aztán másutt. Általában pedig mindig úgy éreztem, hogy az anyám főztje után, akár nem is ettem volna, tiszta maradt a kedélyem. Megszámolhatnám könnyen, hányszor csömörödtem meg egyébként is életemben. Különben minden emésztőszervem úgy működött a legutóbbi időkig, mint valami acélgépezet. Igaz, hogy igazi mértéktelenségektől csak a korán beköszöntő italozás és dohányzás terén beszélhetek. De ebben aztán kész csoda, hogyan bírta ki egyáltalán olyan rendületlen gyomrom és vesém azt a könyörtelen tornát, aminek kitettem. Sok más kisgyermekkel ellentétben én semmiféle szesznek a szagát sem állottam. Legföllebb a nagyon ásványvizezett bort tudtam lenyelni. De rendszerint ehhez is csak akkor jutottam, ha vendégek voltak az asztalnál. Még egy nagyon érdekes verkestársa volt apámnak, egy Sztraka Pali nevű. Éppúgy nézett ki, mint egy óriási püspökbot. Mindig tréfált, és nagy kedvence voltam. Egy másik, Szamosi nevű, szintén ilyen mókás aranyásszal együtt sohasem jöttek üres kézzel a számomra. Apámnak is javarészt ezek az emberek adtak aztán kenyeret, átmeneti munkákkal. Én arról a bizonyos, emlékekben humornak kezelt: mi akarsz lenni, ha megnősz?... ügyekről alig tudok. Még a katonamundur dicsősége sem kapott meg. Apám nővérének a fiát, Nácit, apámék nevelték. Tanulni nem akart, hát géplakatos mesterségre adták. Aztán

besorozták huszárnak, és mint kursmit őrmester bezupált. Akkora szál legény volt, hogy apámat, mikor garabonciáskodott, ölben vitte ágyába, mint egy gyermeket. És állítólag a lovat úgy meg tudta szorítani térdével, hogy reszketni kezdett, és megnyaklott alatta. Állítólag, mondom, mert lehetséges, hogy kissé elvetette néha a sulykot, amint hasonló teméntelen hőstettét mesélte. Bármily büszke voltam rá, nem emlékszem, hogy igazán vágytam volna babérjaira. Egyáltalán, a sors mintha eleve kijelölte volna, hogyan szolgálom Ares istent. A szomszédunkban egy Kovács Samu nevű nagy suhanc kis hadsereget szervezett a környéken. Puskát, bornyút csináltak maguknak, és így egzecíroztak, de sohasem álltam be a glédájukba. Sem máshová. Nem tudom, mennyire invitáltak egyebüvé. A diszciplínát nem vette be soha kedvből a természetem. Ezzel szemben azonban ámulatot keltettem otthon az igazi katonákkal való közösködésemmel. A katonák évről évre megjelentek a nyári hónapokban, és kiosztották őket szállásra a polgárházakba. Vintunyek és Havricsuk nevű két rusznyák baka jutott egyszer nekünk. Más alkalommal egy Les nevű kapniki bányászfiú meg egy Forgó nevű suszter. Ezek egymás közt szörnyen mulatságos évődéseket vittek véghez. Én pedig, persze, nagyban barátkoztam velük. Anyám adott nekik a mi főztünkből, és cserébe én komiszt és katonazupát kaptam tőlük. Tudok egy rémséges fölháborodásról a civil lakosság közt, mikor egyik bakát kikötötték. De mást akarok elmondani.

Mikor egy igazi nagy háborúsdit játszottak ezek a katonák, az ellenségen fehér zsebkendős jellel, én hajnalban kiszöktem az ágyból, és velük masíroztam, és meglestem vaktöltéses hadgyakorlataikat. Késő este vetődtem haza a határból, és szedernél egyebet nem ettem egész nap. Úgy tetszik, még büntetést sem kaptam, annyira leszerelte szüleimet hősiességem. Ilyen nagy élmények voltak még számomra a tűzvészek és látványosságok, mint a vándorkomédiák, aztán a parádék és ünnepek. Csak néhány szót szánok minderre itt. A vándorkomédiásokról regényt írtam, Repülő család címen. Persze a főhőse nyámnyilaságával nem teljesen fedi jellememet. Mert én nemcsak jámbor bohóc, de elég vakmerő és ügyes akrobata, zsonglőr és erőművész is voltam. Testi erőre inkább meghaladtam az egyívású társaimat, mintsem alulmaradtam volna náluk. Egyáltalán, szikár alkatomnál fogva mindig gyengébbre becsültek a valóságnál. Ebben a dologban valami különös ellentmondás volt már gyermekjellememben is. Hősködni nagyon szerettem a levegőbe, de a valóságos diadal nemhogy örömöt okozott volna, de egyenesen kellemetlen volt nekem. Jobban fájt magamnak, ha valakit legyőzötten vagy csak megszégyenítetten is láttam magam előtt. Emlékszem például egy konkrét esetre. A velem egykorú szomszéd Rozner Pista fejjel és testsúllyal jóval meghaladt. Erősebb is volt nálam kétségtelenül, de ezt kiegyenlítette

némileg nagy mozgékonyságom és szívósságom. Apám is lekicsinyelt sokszor, hogy: Eredj! Hiszen Pista úgy földhöz ken, mint a palacsintát. Pista pedig, úgy kipróbálatlan is, mindig élt a testi fölényével velem szemben. Ez nem nagyon bántott. Készséggel megadtam magam felsőbbségének mindig, csaknem mindenben. Legfeljebb szelídebben tiltakoztam néha ellene. Hanem egyszer, megengedem azt is, hogy olyan időben, mikor Pista afféle nyurgulási átmenetet élt, ami bizonyos gyöngüléssel jár, elég az hozzá, hogy a Zazar-parton hancoztunk. Birkóztunk, és én közben megcsiklandtam őt, s így leterítettem. Ő kifogásnak hozta a csiklandást, de aztán kitűnt, hogy olyankor is megbírok vele, ha nem csiklandom. Az egészből csak az a fontos, hogy jól emlékszem, nekem a diadal helyett inkább rosszulesett, mikor láttam, mennyire leveri Pistát fölényének az elvesztése. Úgy tetszik, szívesen letepertettem volna magam vele készakarva már, hogy visszanyerje kedvét. Így volt egyéb eseteknél is. Egyszer egy Pacher nevű vad kölyök, aki kisebb volt nálam, és félkézzel földhöz csaptam, a tizedik komoly verekedő rund után is orravérzőn, téglával esett nekem. Úgyhogy végül, mikor leszorítottam, én kérleltem szépen, hogy ne bántson többé. Szívesebben fogadtam, ha készpénznek veszik véresszájú hencegéseimet, és békén hagynak. Ezt könnyen tehette bárki, mert hamar félreálltam minden versengésből. Eszményem és csaknem jellembeli másom egy Gombos nevű kéményseprősegéd volt. Cingár legény létére ez

sokszor állt ki sikeresen a cirkuszban nehézsúlyú atlétákkal is. Az ünnepek közül a karácsony egész halommal jelentette az angyal csöngetésére a játékot a karácsonyfa alatt. Amit azonban érdekesnek tartok a karácsonyestékből, az az alattuk korán jelentkező, önálló érzékem a valódi és sajátos művészet iránt. Karácsonyeste a kántálókon kívül kisgyermekkoromban a betlehemesek jártak hozzánk. Ezeknek ősi, magyaros, még pogány időkbeli hatásokat sejtető játéka nagyon gyönyörködtetett. Mint sok mindent, a mókáik durvaságára fogva, ezt a játékot is elejtették a környékünkön az ostoba, németes Zsuzsánna-játék kedvéért. Ez dühvel és elkeseredéssel töltött meg mint egészen kicsi fiút. Húsvétkor listát csináltam az öntözésre az ismerősökről. Két bánatom volt mindig. Egyik az, hogy szüleim sosem reszkíroztak meg nekem ólomfejű öntözőüveget, csak tüllvászon-fejű butykost. A másik keservem abban volt, ha nem pénzt kaptam a meglocsolt házaknál, hanem piros tojást. Itt már örömest engedtem a hagyományokból. Az úrnapi meg a bányanévnapi körmenetek meg esti kivilágítások voltak még értelmes ünnepségek. Az utcára szórt sásból ostort fontunk. Nagyszerű volt a bányászbanda harsogása, a bányászok mécseses sora. Aztán a nyírfával kibélelt, kivilágított utak este és a bányavirágokból rakott transzparensek. Ezeknek a parádéknak hangulatában és színeiben egészen sajátos hatásokra emlékszem kisvárosomból. A tüzekről kell még pár szóval megemlékeznem. Ezek

rémei sokszor férkőztek be álmomba is. Szomszédunkban is volt egypár tűz, és a sötét szobába verődő vörös fény, a harangkongatás, a riadalom afféle gyönyörűséggel vegyes rémület volt. Nem hiszem, hogy egyszer is otthon tudtak volna fogni ilyenkor, mihelyt a lábamat bírtam. Sokszor jöttem haza éjjel, lucskosan, szénporosan, amint a tűzoltóknak segédkeztem a szivattyú körül. Egy esetnél éppenséggel az árvízzel keveredik össze a tűzvész képe, ahogy egyiktől sem rettentem meg. Egy nagy zápor után a Zazar megáradva zúgott. Itt-ott a gáton is átcsapott. Egy óriási kő állt a közepén, ezen úgy ugráltak át sustorogva a hullámok, mintha egy nagy kakas illegetné magát a folyó közepén, s a víz tele volt habspongyával. Úgy tetszik, egyedül merészkedtem bele a sodratba. Kicsit rémüldöztem, mikor az áradat tovasodort, jóval lejjebb, mint a fürdőhely. De jobban ujjongott bennem vakmerőségem tudata. Hát ehhez a kellemes riadalomhoz, éppen amint az úszástól lihegve már a part felé gázolok a sekélyben, egyszerre a tűzvész vörös fénye lobban fel a borúskék, alkonyuló égen. És kongatni kezdenek a harangok. Erre hajrá! Újra neki lihegve a másik vésznek. Apám jó barátjának, a szabómesterünknek a háza égett, s az udvarán álló terebélyes diófán is átcsaptak a lángok a szomszéd házra. Hiába mosakodnám. Bármennyire is fájlaltam ilyenkor a károsultak helyzetét, és igyekeztem megtenni a magamét a mentésben, azért titkon, mint a szikrák az égő házból, ki-kiröppent belőlem valami sátáni

gyönyörűség hangtalan sikolya, magán az élményen, a látványon. Megbotránkozhat rajta, aki nem ismerte soha ezt az érzést. * Mikor a bányajárással szakított részben apám, akkor némileg a földmívelésre vetette magát csöpp szőlőnkben. A jóakarat nagyobbszerű gazdálkodásra sem hiányzott belőle. Úgy tudom, hogy nagyapámék éjvölgyi nagy jószágát is kérte, hogy átveszi tőlük. De nagyapámék fukarkodtak és bizalmatlankodtak vele szemben, és eladták a birtokot. Ez a jószág pedig olyan napos és szélcsöndes völgyben volt, hogy beszélik, egyszer a vincellér valami héjas gyümölcsöt ropogtatott fogai közt nagyapáméknál a táskájából. Kérdezték tőle: mi az? Nem tudta. Vadbaracknak nevezte, és azt mondta, hogy ott termett egy kis fán a szőlő között. Hát kisült, hogy teljesen megérett mandula. Apámnak is voltak örömei és diadalai a kertészkedésben. A jószágunk a Tükörhegynek pont a közepén vonult a déli tövétől az északiig, mint egy nagy szalag. A tetőn, északos fekvése miatt, gesztenyés volt. Körül a hegyoldalon egész gesztenyeerdők voltak. Ez a fa Magyarországon csak Miskolc környékén és a budai hegyekben volt gyéren honos. Az olasz gesztenyénél csak valamivel kisebb, viszont édesebb a gyümölcse. De a gesztenyésekben a talaj kisoványodik, úgyhogy fű is alig

teng rajta, s kevés hasznot hajt a gesztenye. Hát apám egyet gondolt: kiirtja a gesztenyést, és más gyümölcsfákkal fásítja be a helyet. A szomszédok nevették, hogy apám, az újdonsült gazda, okosabb akar lenni náluk, és a gesztenyés rossz, északos földjéből akar almát, körtét. Később azonban őket csipkedhette meg apám, mikor a kísérlet kitűnően bevált. Még különb pázmány és sóvári almák teremtek az északos helyen, mint egyebütt. A szomszéd birtokosok közül aztán sokan követték a példát, és apám mindig büszke volt rá, hogy ő volt a kezdeményező. Jó segítőtársa és tanácsadója volt apámnak az öreg vincellér, Papp Gyuri bácsi, a volt negyvennyolcas Lehelhuszár. Nagyon érdekes alak volt ez a magyarnadrágos és fél szemére vak öregember. Huszonnégy órában csak egyszer evett, de akkor rengeteg mennyiségűt. Olyan hangja volt, hogyha a hegyen elordította magát, kilométerekre elhallott. Sohasem jött ki a lassú sodrából, de hajnaltól estig a munka nem szakadt ki a kezéből. Mindenféle szerszámai voltak. Fakolompot csinált az eszterhéjra, és lépcsőt a hegy oldalára, hordót javított, s zsindelyt gyártott. Mulatságosabbnál mulatságosabb esetei voltak feleségével, Agathával vagy románosan Gáftyával. Ezt a nála jóval fiatalabb román nőt mindenki ellenzésével vette el. – Megengedjen, ténsúr! – szokta mondani apámnak –, akármilyen ez a lusta, a fa sem él magában az erdőn.

Gáftya rémségesen lusta, elhízott, részeges nő volt. A babonák közül különösen azokat tartotta be szigorúan, amiknél fogva hétfőn szerencsétlenség fésülködni, kedden mosakodni, szerdán söpörni és így tovább. Az öreg Gyuri szokott flegmájával fegyelmezte. Rászólt egyszer-kétszer, harmadszorra nyugodtan vett egy szőlőkarót, és azzal elhegedült a Gáftya hátán egy félórát is, akárhogy sivalkodott. Aztán megint nyugodtan pipára gyújtott. Gáftya ezzel szemben szerette a színpadias jeleneteket. Egyszer is, egy ilyen verés után, lemászott a szőlő alatt folyó zúzdaárokba, és térdig belegázolva a vízbe, rettentően sivalkodni kezdett: – Tolvaj, gyilkos, megölöm magam. Gyuri bácsi fülét sem mozgatta erre. De éppen jött apám az árok hídján. Mikor Gáftya meglátta őt, persze még jobban rákezdte a jajgatást. Apám megállt, és kérdezte tőle: – Mi az, csakugyan meg akarnád ölni magad? – Még máma, Domnule! – visította Gáftya. – Nahát, akkor ne állj meg a térdig érő vízben, hanem eredj a forgóba. Mert így csak náthát kapsz – mondta neki apám. Persze Gáftya inkább kijött a partra. A szomszéd birtok egy javakorú, szép, szőke asszonyé volt, aki csaplároskodott a borával, s nem fösvénykedett a szerelmével sem vendégeinek. Apám is nemegyszer volt vendége. Rettentő meggyilkolásának történetét csaknem hűen tárgyazza Gyilkos című novellám. Közvetlen

gyermekélményem volt ez a szörnyű bűntett. A csaplárné omladozó házának falán évek múlva is ott bámulgattam meg a gyilkosának véres keze nyomát. A gyümölcs, a szüretek nagy vonzóerővel bírtak rám kétségkívül. De egy egészen más mulatság csábított ezenkívül a szőlőnk tájékára. A puskaporos malmokra és zúzókra vivő tiszta hegyi patak és mellékágai tele voltak apró hallal. Ez szörnyen bizgatott. Megpróbáltam a halászat minden fajtáját: a horgot, de ezt untam, a nagy kővel való agyonhajgálását a halaknak, ez sem vezetett sikerre, az úgynevezett cserpáláshoz, a víz levezetéséhez sem volt türelmem, mindössze ebihalzsákmányt ejtettem. Végül valakinek a tanácsára a maszlag bevált. Ezt a barna bogyót kenyérbe gyúrtam, és így szórtam be a csendes kis öblökbe. A halak megszédültek tőle, felúsztak furcsán, félbalra fordulva, a víz színére, ahonnan könnyűszerrel kihalásztam őket. Egyszer két vagy három, kézfejnél nagyobb, vörös hasú halat fogtam. Rettentő volt a diadalom. Akkora, hogy amint éppen nővéreim és más városbeli hölgyek jöttek az úton a szőlők felé, hát én azon meztelen kiszaladtam eléjük nagy riadallal az útra, és a farkuknál fogva lengettem meg előttük a zsákmányomat. Többször megkacagták ezt az esetet. A halakból pedig aztán komoly paprikás készült otthon, amiből én láttam vendégül a házat. Élve is fogtam ilyen piros hasú halakat a Fokhagymás nevű patakból. Ezeket beeresztettem a kutunkba, és csoda módra évekig éltek és szaporodtak benne. Mint egészen különös valamire emlékszem, hogy a

békák párzása, amint egymás hátán úszkáltak az útmenti tócsákban, valóságos nemi izgulatot keltett bennem. * Az elemi iskola padjainak élete is, úgy tetszik, át meg át van szőve Erósz isten hálójával. Legföllebb és nem véletlen, finomabb fonalúval. Szüntelen foglalkoztattak a szomszéd iskolaudvarban játszó kislányok. Leskődtem rájuk, s igyekeztem közéjük furakodni, ha tömegben voltunk. De sokkal több ábrándom fűződött a felnőtt kisasszonyokhoz. Valami éppolyan illedelmes, zavaros epekedést tápláltam szívemben irántuk, mint az ildomos regényekben olvastam később. Különösen egy kis pajtásommal tárgyaltuk meg effajta érzelmeinket, persze nem mindig a legszalonképesebb módon. Egyikünk és másikunk is választott ideált, és úgy beszéltünk róluk, hogy: jó volna, ha... tudom is én, a hölgyekkel miféle helyzetbe kerülnénk. Én egy Lili nevű erdészkisasszony mellett tartottam ki hűséggel. Kuhárnak hívták ezt a kis cimborámat. Hibás volt egyik szeme, és csenevész, szőke proletárfiúcska volt. Roppant megkaptak azok a románcok, amiket tőle tanultam. Például:

Néma hölgy fut a nagy éjszakán, Karján kisded, arca halovány.

Vagy:

Elvesztette honát a mohácsi vész, Visszavert csatából jön egy bús vitéz, Feltekint, hol a nap nyugovóra száll, Kék hegyeknek ormán sziklavára áll. Ezeknek a románcoknak a melódiája keltette patetikus képek összekeveredtek a szép Lili iránt táplált mélázataimmal, és édes, fájó bánattal zengett bennem az egész. Ám a tisztesség és tisztaság iránti nosztalgiák mellett egészen ennek a regényes sóvárgásnak mása kelt szívemben, ha valami rossz nőről volt szó. Csaknem sírásig meghatott mindig, mikor egy ilyen urak szeretője és pénzért kapható lányra gondoltam, aki megmérgezte magát. A kifestett arc sohasem keltett bennem visszatetszést, bármit hallottam erről. A Kisfiú nagy barátai című elbeszélésemben írtam erről, és annak Misuja is eleven alak. Ez a Misu öreg édesanyjával a bal szomszédunkba költözött, majd onnan a katolikus temető mellé. De itt is, ott is szoros barátságot tartottam vele. A patkózás és guminya mestere volt köztünk ez a Misu. Olyan ügyességre vitte, hogy három egymás mellé tett gyufafejet elpukkantott a gumipuskából rálőtt kővel. Nagy madarász volt ezenkívül. Az ő barátsága révén kerültek házunkba kalitkában tengelice, csíz, csóka és házinyulak.

Anyám mindig kilökött előbb ilyen háziállatokkal. De aztán én nem törődtem velük, és ő szerette meg őket és viselte gondjukat. A házinyulak alá apámnak egy jó, báránybőrös bekecsét terítettem alomnak, úgyhogy végül tíz darabba rothadva akadtak rá. Megemlíthetem, hogy ez a Misu, a hölgyek iránti érdeklődésen kívül, a patológia körébe vágó élvekre is felhívta figyelmemet. Nem tartom érdemesnek a dolognak semminemű részletezését. Fontos az, hogy nem voltam kapható a mulatságra. Ezek a fajtalankodási ügyek sokszor belejátszottak később is fiatal éveimbe. Nem tartok ugyan okvetlen kizárni valónak semmi emberi érzést az irodalomból a jó ízlés korlátai közt. Minthogy azonban sosem volt közvetlen közöm bizonyosfajta beteges szórakozásokhoz, nem fogom itt, legföllebb így pedzeni őket. Egyet azonban mindjárt megjegyezhetek. Az a közkeletű felfogás, hogy az ilyen beteges ügyek a nagyváros és tobzódásokba süllyedő köröknek volnának lefoglalva, szörnyen téves. Iksz és egynehány esetről tudok, hogy kispolgári, sőt paraszti társaságokban mozogtak a jó vidéken beteges hajlamú emberek, akiknek szenvedélyeiről nyíltan és felháborodástalan tárgyaltak felebarátaik. Persze, fenti kis pajtásaimnál szó sem volt egyébről, mint gyermeki csintalankodásról. Tudtommal a legrendesebb és legegészségesebb családapákká lettek. *

Idején való azonban a gyermekéletem úgynevezhető szebbik feléhez visszatérnem. A betű, az írásművészet jegyében már ismertettem némileg. Ide maradt a képzőművészet. A betűvel való kapcsolatom, egész a Nyugatig, egészen a magamé maradt. A képzőművészeti kísérleteim azonban csak az alsó gimnáziumokig. Annyi bizonyos róla, hogy ezt mintha egy egész más ember egész más élettörténetéül választhatnám el az ifjú éveim köznapjaiból. Dátumokra itt sem pályázom. Csak azt tudom, hogy kisfiú lehettem, mikor először jelent meg kisvárosomban a festők fura népe. Ennek az áldásos inváziónak mozzanatait és hatásait soha jobban meg nem írja senki, mint Réti István nagyobb tanulmányában tette. Úgyhogy szívesen látok mindent e tekintetben az ő éles, csupán magával szemben szerény, másként csodálatosan tárgyilagos szemével. Itt csak úgy érintem itt-ott a magyar művészet e páratlan és igazi reneszánszának történetét, ahogy személyes élményeim kötődnek hozzá. Egy este bálba készültek a nővéreim, és engem lefektettek. Valamitájt hajnalban érkeztek haza, halkan trillázva és sepetélve a bál utóhangulatában. Nekem nagyszerű dobostorta-szeleteket hoztak. És másnap, harmadnap a piktorokról csevetelt az egész ház.

Most jöttem én Párisból, Abból az idegen városból, Megtanultam én már három magyar szót,

Gyere kis angyalom, nyisd ki az ajtót. Ez a dal, a dobostortaíz és egy illusztrált katalógus emlékeztetett attól fogva az érdekes, idegen művészvendégekre. Hozzá kezdett tartozni a város jellegzetességeihez, hogy egy-egy utcasarkon vászonkeret áll, s előtte nagy kalapú, fürtös egyén veszi semmibe a kíváncsiskodókat. De én még alig bogároztam el az utca tájáról, mikor a szomszéd utcában lakó Nyilassy festő, az utcánk sarkán festegetve, nagy boldogságomra nekem adta hazaszállítanom a kazettáját. Hozzá még egy fényes hatost is kaptam tőle jutalmul. Ez aztán még a dúsgazdagság csalóka látszatát is hozzávetette a piktornépről való ámuldozásaimhoz. Ugyanő aztán modellnek állította be magának a Mezei fiúk Bujdos lovát is. De azt már nem tudom, tényleg ültem rajta neki, hogy lefessen, vagy ez is olyan füllentés, mint a másik paripahistória. Úgyszintén a gátnál is álltunk neki képhez ugrópózban. Kívüle talán Grünwald Béla pingálta meg akkor kisfiúszemem előtt a nagy pallót, egy nagy botos vándorral. Több közöm jó ideig nem volt a festőkhöz. Szinte feszélyez, hogy most aztán gyermeki kísérleteimmel kezdjem folytatni a piktúra terén. De hát ez annyira tartozéka, sőt pillére ifjú életemnek, hogy nem mellőzhetem el a gyökerei felásását. Egy kis jelenet. A Busch Vilmos Matyi, a vészmadár című könyve hátára firkálok. Tudom, hogy egy karika és hozzá egy vonás azt jelképezi, hogy: gyümölcs. De mikor a

karikát meg akarom vonni, valahogy elromlik. A körnek egyik fele belapul, a másik fele kihegyesedik. De az elszomorodás helyett egyszerre nagyot nézek. Hiszen ez az igazi gyümölcsidom. Egy cseresznye. Akkor éreztem meg először a vonal, a kontúr hajlataival finomabban kifejezhető karakterét a tárgyaknak. Csak az búsított el, hogy nem tudtam többé megismételni s kiaknázni leleményemet. De ez a kis eset nagyon sokat beszélt nekem mindig a művészet benső jellegéről. Nem tartottam véletlennek, hogy abból semmit sem jegyeztem meg, mikor már anyám útmutatására komplikáltabb kakasokat és tyúkokat tudtam rajzolni, amint eleséget szedegetnek. Ellenben ez a kis cseresznyeeset, ahol a magam leleménye érvényesült, részleteivel emlékezetemben maradt. Mindig érvül jött elém ez később, arra nézve, hogy hajlamainkat messzebbről hozzuk, és készebben, semmint a nevelés kiforgathatna belőlük. Vagy ráhúzhatók volnának hajlamainkra is a fizikának vagy (nem tudom) a relativitás tanának azon elvei, hogy az eleven lények is a könnyebben kínálkozó boldogulás törvényei szerint alakulnak ki? Egy másik kis jelenet. Már vízfestékeim vannak. Nem tudom, honnan szedett modellről tudok házat pingálni egy kerítéssel, gémeskúttal és fával. Azonkívül egy romantikus várrom koszorúzta hegyet, alatta tó, a tavon csónak, és benne emberfigura. Ezt variálom folyvást. Két bástya, három bástya a romon, két csónak, egy csónak a tavon. Hogy képekről vegyek tárgyat, másoljak, attól mindig

valami ösztönszerű irtózat tart vissza. De a várromokat már unom. Egyszer új mulatságra akadok a szappanbuborék fúvásában. Szalmaszál végéről eregetem egyre a konyhában a kis szivárványt játszó ballonokat. Mondtam, hogy a konyhaablakon át a román templomra és a cinterem fáira lehetett látni. Hát egyszerre az egyik sikerült szappanhólyagon felfedezem a fák, a kék ég és a templom tükörképét. Azzal kapott meg ez egyszerre, hogy: ej, hát mit akarok azoktól a várromoktól a vízfestékeimmel, hiszen itt a gyönyörű táj az orrom előtt, csak le kell másolni a természetből? Nyomban ecsetre kaptam, és nekifogtam a templom és fák rajzának. Persze a kísérlet csöppet sem sikerült. A fák valahogy úgy lógtak a levegőben művemen, mint az elaltatott médiumok túlvilági növényei. A törzsük volt vékony, és az ágaik estek elefantiázisba. De a kudarc, akármennyire levert, valami titkos remény lappangott mögötte, hogy a természet kimeríthetetlen szépségekkel kínálkozik az ecsetnek, csak egy kis gyakorlat kell. Ha mármost elgondolom, hogy magam látnék meg egy kisfiút ilyen kísérletben, bizonyára örömmel és befolyásolni akarás nélkül buzdítanám az általa felfedezett helyes útra. Biztos, hogy én akkor egy serkentő szóra, pár év alatt magam erejéből remekeket csináltam volna. Ám, ami útmutatást és buzdítást én tapasztaltam otthon és az iskolában a nevelés fokozatos elvei szerint a rajzra, az ugyanaz a bevált eredményekbe kapaszkodó, patronlátásra, másolásra lökdöső felfogás volt, amely annyi

mélyről hozott eredeti hajlamot nyomorít szomorú jármába az életben. Nem kerülhettem ki a sorsom én sem. Szappanbuborékfelfedezésemet éveken át maga alá temette a képekről való másolás, aminek diadalmaira éppúgy alig emlékszem, mint a cseresznye és kakasok esetében volt. Nagy mester voltam még a papírfaragásban. Egész menazsériákat, méneseket és gulyákat nyírtam ki ollóval. Úgyszintén katonákat, amikkel papírgalacsin lövedékekkel vívtam háborúkat. Ha voltak egyáltalán álmaim elemistás koromban is, hogy majd festő leszek, ezeknek megvalósulhatására mutatkoztak mindjárt közvetlen esetek előttem. Maticska Jenő, a festő velem járt iskolába a negyedikig. Nyurga, bandzsal s nálam több évvel idősebb fiú volt. Nem értem, hogyan keveredtek az elemi iskolás tananyagok közé az Odüsszeusz-regék, de tény, hogy Maticskát Polifémusz, a félszemű óriásnak csúfolták. Rozner Pistával volt különösen nagy barát, s ketten voltak az osztály mókamesterei. A negyedikben egyszer csak nagy szóbeszéd tárgya lett, hogy Maticska bekerült a ligeti festőiskolába. Munkácsyt emlegették több okból is. Maticska apja is asztalos volt. S a kisfiú is a tulipános ládák cirádáival kezdte meg első remekeit. Aztán a kis Maticska haja is olyan drótszerűen bodros és boglyas volt, mint a Munkácsyé. Maticska nyomában Krizsán János, másik helybeli fiú tartott és egy harmadik, Kerekes nevű, vörös fiú. Hogy őszinte legyek, lehet, hogy irigyeltem őket, de valójában

nem imponált nekem túl nagyon a karrierjük. Morbus hungaricus gyűjtőnév alá foglaltam később magamnak azokat az érzéseket, amik közül egyikre ez a közönyöm alapozódott. Úgy vélekedtem magamban, hogy ez az egész nagybányai festő hercehurca csak afféle mucsai mozgalom. És szörnyen távol maradt attól az igazi, nagyvilági, budapesti művészélettől, aminek könyvekben, folyóiratokban dokumentált remekeit Dörge, Pörge, Vágó, Margittay szignatúrákkal bámultam meg. Ezeket a nagyságokat tartottam olyanoknak, akiknek királyok és milliomosok hajolnak le a leejtett ecsetéért. És ha vágytam, bizony én ilyen ragyogó mestereknek vágytam a babérjaira. A világért el nem tudtam volna hinni, hogy kis szülővárosom levegőjéhez képest Budapest művészi levegője a mucsai. Mint ahogy valójában így volt akkor. Még az sem hatott meg, hogy a festők Párizsból, Münchenből, sőt egzotikus világrészekből érkezve, ki sem szálltak a vonatból Budapesten, míg Nagybányán úgy járnak, mint a lótuszevők. Nem indított meg az sem, hogy még az irodalom akkori igazi nagyságai és ígéretei is, mint Kiss József és talán Ignotus meg aztán Kaffka Margit is eljöttek egy szippantásra a szülővárosom szabadságtól és megújhodástól ámbrás levegőjébe. Még a Thorma János jogerős Aradi vértanúkkal való sikere és a Réti, Ferenczy, Grünwald, Hollósy és más, helyből ismert nagyok sikere is csak úgy-ahogy hökkentett meg, hogy valóban nagyszabású siker lenne. Szóval, magyarosan, nem volt szemem és becsülésem a magunkéra.

Mindez azonban idején kapcsolódik még ebbe a történetbe. Most, ha már a formák és színek szépségei körül folyik a szó, vázoljam meg pár szóval Nagybányát és környékét. Olaszosnak mondják. De ez nagyon szegényes megjelölés arra a csodálatos változatosságra, amivel ez a hely bír. Nem szükséges lelkendeznem. Elég róla nehány egyszerű kép is. A város szíve ósdi, manzárdos házak, girbegurba utcák, szélkakasok, mohos zsindelyű polgárotthonok. Persze, az új idők építkezési rémségei mindjobban belepöffeszkednek a házsorokba. De valóban úgy van ezzel, mint Budapest, semmiféle ízléstelenség nem bírja elrontani istenadta szépségét. Mármost Nagybányából akármelyik irányban indulsz el, mindenütt egészen más, elütő karakterű a hely. A bányásznegyedek, diófás udvaraikkal, fehéres, lilás zúzdatörmelék halmaikkal, kiztől sárga vagy szürke vagy acélszínűen tiszta patakjaikkal, felvidék. Mögöttük a bérc hűvössége kísért. De közben még a szőlős- és gyümölcsöskertek enyhe bodrai és ábrái tarkállanak. Minden hajlat, minden völgy más. Egyikben ordít a hegyomlás sárgája, az érckohó sötét tömbje, füstölgő kéményei, fekete salakos útjai mögött. A másik háttere már havasi polyánák, templomoszlopnyi fehér gyertyántörzsekkel, bükkel. A harmadik fenyves. Közben tali-tarka vágások, dorongutak, páfrányosok. Szénégetők, pakulárok tanyái. Vadászkarámok, szarvasetetők. De elindulsz másfelé. Nyomban elfelejtheted a zordon

Kárpátokat, ha tocsogós, zsombékos lapályt szeretsz. Egészen az alföldi pusztáké a kép. A lomha patakban a lusta piócák. A tanyák mellett gémeskutak. Százados tölgyeken varjúsereg. Vadnárcisszal hímzett pázsitok. Ha kell, van szikes avar. Másutt nyárfák és az égaljig futó rónaság. Ha egyet fordulsz, szelíd dombvidék fogad. Lenge, költői nyíres, rókatanyákkal, majorságokkal, sziklátlan mélyutakkal. Gyümölcsfák szegélyezte országutak. Ami ezt az egymás mellé halmozott változatosságot illeti, maga a táj karakterében, nem hiszem, hogy párja akadna szülővárosomnak valahol. És ehhez aztán a sajátosságok. A románok színes népviselete, a magyarok tisztes fekete vagy kékzekés, székelyes ruhája, a bányászok iszaptól sárga munkásmundurjai. Furcsa kis szamárfogatok, amiken borkutot, ásványvizet szállítanak cserépkorsóban, szagos levéllel bedugaszolva. És hátikosarak, faedények, az úgynevezett rücsők. Az emeletnyi magas, fekete kasos szénszállító szekerek, ez mind-mind egy-egy sajátos szín ebben az egyvelegben. Egy nagybányai hetivásár is valóságos látványosság. * De gyerünk a történethez. Úgy tetszik, a negyedik iskolaév vége felé valamennyire elszakadtam a környékbeli pajtásaimtól. És talán már azokkal a fiúkkal kezdtem barátkozni, akikkel aztán a gimnázium hozott össze. A negyedikben, ha jól emlékszem,

Rozner Pista és több környékbeli szusztárs, egy Kozák nevű, sánta, diplomátlan házitanítóhoz járt előkészítő órákra. Nekem erre nem volt szükségem, mert otthon megkérdezhettem, amit nem tudtam megérteni a leckéimből. Ekkortájt a környéken építkezések indultak meg. Leánypolgári iskola és más. A kőművesek vagy gúnynevükön a fecskék, a legvígabb fajta iparosok. Akkoriban egészen különös mulatság járta köztük. Fogadásokat tettek, ki tud közülök legtovább bőgni. Volt, amelyik a malom gőzsípjával versenyt bírta. Pista és a másik, Turkuj Pista, akit majd később veszek bele ebbe a történetbe, a negyedik osztály vakációjában beállottak kőművesnek. Rendes hetibért kaptak, kis targoncájuk, kanaluk volt, s nagyon büszkék voltak felnőttes szerepükre. Sajnos, engem nem engedtek a tisztes iparra szüleim. Persze, attól nem tudtak visszatartani, hogy kivált vasárnaponként ott ne füstöljek, és kártyázzam a kőművessegédek és mások társaságában, a rögtönzött deszkalakások körül. Már meredeztek elém a gimnáziumi tanulmányok, egy egész más világgal. Nem hiszem, hogy valami nagy rajongással gondoltam volna az új robotra és fegyelemre. De azért valahogy mindvégig úgy voltam az iskolával, hogy ha utáltam is, azért mindjárt megdöbbentett a legcsekélyebb lehetősége, hogy kimaradnék belőle. Ezzel – gondolom –, végeztem is a kölyökkorommal, a Múzsák Szent Csarnokáig. Legföllebb, ha itt-ott, még a vonatkozó események során térek vissza hozzá.

* Első napon, mikor a gimnázium udvarán játszottunk, egy kis román fiú gyámoltom jött hozzám sírva. Berinde Endrének hívták, és már az elemiben összebarátkoztunk. Talán ott is lakott valamerre a környékünkön. Gyönge, alázatos fiúcska volt. Elpanaszkodta nekem, hogy játék közben minden ok nélkül megverte egy fiú. – Mutasd, melyik? – kérdeztem. És mikor megmutatta, odamentem az ipséhez, és egy hatalmas nyaklevest sodorintottam oda neki. Nem tudom, mi lehetett a fellépésemben, hogy az ipse minden megtorlásról lemondott. Elkezdett bőgni, és felsőbb osztályos bátyját kereste, hogy az majd elhúzza a nótámat. Erre azonban nem került a sor. Mert közben észrevette a dolgot Vida igazgató úr, és fülön fogott engem. Felvitt a gimnázium folyosójára, és odatérdepeltetett a két vizeskancsó mellé egy ablakba, amelyikben a csengő állt. Ha szepegtem is, nagy töredelmet nem éreztem. A szégyent a büntetésen szintén lefokozta aztán bennem, hogy kisvártatva az igazgató úr megint megjelent egy másik, hozzám hasonló csintalan nebulóval, majd rövid időközökben még néhánnyal. Ezekkel aztán elszórakoztunk a vizeskanták közt. Ami vitézségemet illeti a Berinde védelmében, egyáltalán nem voltam tisztában a jelentőségével. Aki őt megütötte, az egy nálam jóval markosabb fiú volt. Falusi

román gyerek létére alig tudott magyarul, és emiatt kapta később a Tütütüc nevet, egy verekedésből kifolyólag, ahol ellenfelétől: te megütsz? – helyett így kérdezte: te megtütütüc? Hát ennek a Tütütücnek a vadságától és hirtelen kezétől mindenki félt. Hogy bevalljam, én magam is szurkoltam aztán tőle, hogy revánsot vesz rajtam a nyaklevesemért. De sosem került rá a sor. Valahogy kibékültünk később, és aztán kölcsönösen respektáltuk egymást. Sőt, egy ízben bizonyos művészbüszkeség is összehozott bennünket. Amiről majd idején mesélek. Ez volt a debütálásom a Múzsák Szent Csarnokában, ahogy az igazgatónk nevezte évről évre beszédében a gimnáziumot. * Emlékszem arra a meglepetésemre, mikor a gimnázium tantermeiben ugyanolyan agyontintafröcskölt és faragcsált padokat láttam viszont, mint amilyenekben az elemiben nyűglődtem. Nem tudom, mit, de valami mást vártam a berendezéstől. Csak akkor békültem ki némileg a helyzettel, mikor hallottam, hogy az egyetemen sincs másképp. Ugyanígy voltam a tananyaggal is. Ahhoz képest, ahogy az elemi harmadik és negyedik osztályában már történelmet tanultunk, és a fizika alapelemeiről is hallottunk, a gimnázium első osztálya szinte visszaesés volt tantervével. Elemi számtan, elemi földrajz, olvasás meg mit tudom, mi, nem imponált. A latin volt az egyetlen másízű

tudnivaló. Ez már izgatta képzeletemet. Persze annyira nem, hogy megkedveltesse velem a biflázást és szószedést. Itt is csak úgy lett, hogy azt vittem magammal az iskolából egyik hónapról a másikra, ami rám ragadt az osztályban. Tanulni semmit sem tanultam. Ami kíváncsivá tett volna Romulus és Numa Pompilius viselt dolgaira, azt hamarabb elolvastam a történelemből meg szépirodalmi művekből magyarul. Ez annyira végigvonul egész középiskolás szereplésem alatt, hogy összefoglalólag letárgyalhatom mindjárt itten. Évről évre, Isten tudja, hányszor ismételten hallottam hol egyik, hol másik tanáromtól: – Ennek a Tersánszkynak az Isten kitűnő eszet adott, de csak a rosszra használja. Ha egy kis szorgalma volna... Ugyanez volt az általános vélemény osztálytársaim körében is rólam. És ez bizonyos gonosz büszkeséggel töltött el. Pedig ha most utólag kontrollálom az ügyet, nyugodtan mondhatom, hogy az egész nem is túlzás, de hazugság. A tanulásra, úgy tetszik nekem, még a közepesnél is nehezebb fejem volt sokszor. Az meglehet, hogy éles és gyors volt felfogásom és ítéletem bizonyos dolgokban, de ez föltétlen csak arra vonatkozott, amit valahogy a magam íze szerint megfogalmazva és átértékelve megjegyeztem a tanulmányokból. Szövegek és minden más kínnal tömődött a fejembe. Egy hazugságot mondtam el többször, hogy egyszer egy tízpercen nagy drukkban csak átfutottam egy német vagy görög, vagy mit tudom, milyen szöveget, és aztán csuda

módra hibátlan felmondtam az órán. Ezt Jókainak a Magláy család című regényéből szedtem a későbbi Barátfalvi levita hőséről. Mert másként velem úgy állt a dolog, hogy sokszor még a bemagolt szövegekbe is belesültem. Az persze tény, hogy még arra is rest voltam, hogy tízpercen átfussam a leckét. Noha szörnyű lelkiismeretfurdalásaim voltak a rossz tanulóságom miatt, és ezerszer tettem fogadást, hogy jeles tanulóvá magolom fel magam, egyébként semmiképp sem gyönge akaratom itt mindig csődöt mondott. Akkora kín volt a tanulás, hogy ha erőltettem, egyszerűen ájulások környékeztek, vagy elaludtam a könyv mellett. Az sem igaz, amit szintén nem magam hangoztattam magamról, csak elfogadtam a közszájról, hogy az utolsó percben, a nagy ismétlésekkor összeszedtem mindig magam, és ismert éles eszemmel felfaltam az egész évi tananyagot napok alatt. Szó sem volt róla. Csak gyötrelmes kísérleteket tettem. Ellenben abban is úgy volt, hogy a könyvnélkülit, a házi példákat, a rémeimet akkorra már, tanári szóval élve: a legyek is megtanulták zümmögni az ablakon. A tananyag lényege pedig, hát ez az volt, amit tényleg mindig könnyen és tisztán megjegyeztem. Maga az, hogy mégis ismétlés nélkül, legföllebb nehány javítóvizsgával megúsztam az osztályokat, valóságos csoda és rejtelem előttem. Legjobban jellemzi ezt egy kis jelenet a felsőbb osztályokban apám és köztem: Gondolom, egy karácsonykor két bikát hozok a bizonyítványomban haza. Elkezdek védekezésül

elkeseredett arcot vágni és zúgolódni apám előtt, hogy az a tanárom, amelyik megbuktatott, haragszik rám, és igaztalan volt. Apám hallgatja, hallgatja. Egyszerre csak így szól: – Te, te! Ugyan mit farizeuskodsz itt nekem? Sose zúgolódj te a tanárodra. Hiszen amióta gimnáziumba jársz, én magam nem láttalak még, hogy egy félórát töltöttél volna a könyv mellett. * Az első osztályban szomszédom egy Surányi Ovidius nevű román fiú volt. Nagyon gyenge csontú és álmos mozgású fiú volt. Akármelyikünk fellökte. Szinte forrólázszerű fajszeretet fűtötte minden porcikáját. Nyomban eksztázisba esett, mihelyt a román dicsőségről volt szó. Nagy vitáink voltak ebben a dologban, de ez nem vezetett semmi ellenségeskedésre köztünk. A kiegyezés és kölcsönös megbecsülés alapjára helyezkedtünk, és csak így tartottunk ki különvéleményünk mellett. Például fő játékunk volt akkor a levonó és a színes képecskék. Vidinek csupa kakastollas román vadászból állt a hadserege, nekem magyar vitézekből. Ő dicsérte a magáéit, én a sajátomat. Két döntő érvem volt ellene. Egyik, hogy a román katonaságnak a Csipka vagy melyik szorosban való kis csetepatékon kívül nincs valamirevaló hadi ténykedése, a magyar hősök bokros babéraival szemben. A másik érvem az volt, hogy hiszen ő, Surányi nevével, tulajdonképpen magyarabb nálam. Különben

pedig a legjobb barátok voltunk, sőt én, a gyöngék iránt sosem szűnő kíméletemmel, azt hiszem, az ő román testvéreinél is kevesebbet püföltem őt a játékoknál. Előttem a padban egy Hajnal nevű fiú ült, aki később meghalt tüdővészben. Első irodalmi kísérletemben társszerző volt ez a Hajnal. Duma Sándor osztálytársunkról, életem legjobb barátjáról, Hajnallal közösen csináltunk egy verset. Dumát Kelekótyának csúfoltuk, és a vers így kezdődött:

Kelekótya ügyes gyerek, Nyelve örökösen pereg, Szereti a művészetet, Legkivált a festészetet. Mellesleg Duma a legszótlanabb fiú volt az egész osztályban. Róla más fejezetben írok. Az osztályfőnökünk egy Káplán Antal nevű, jóságos ember volt. Kissé nagyothallott, és az volt a szokása, hogy mellénye kivágásába akasztott hüvelykujjal le s fel sétált óra alatt az osztályban. Természetesen, ahol csak lehetett, vicceket csináltunk gyöngéiből. Ezek között egyik annyira mulatságos és jellemző az ifjúság leleményére, hogy elmondom. Ahogy az öreg le és fel sétált a padok előtt, mi folyvást egy helyre néztünk a plafonon. De olyan helyre, ahol semmi se volt. Az öreg ránk nézett, és aztán fel a plafonra, kíváncsian, hogy: mit bámulunk ott? Mivel semmit sem látott

ott, azt hitte, tévedett. De aztán megint csak észre kellett vennie, hogy mi folyvást oda nézünk. Így folyt egészen addig, míg az öreg rá nem jött a disznóságra. Akkor aztán szorultunk. Megragadott kettenként a hajunknál, és kitérdepeltetett a dobogódeszka mellé. De ez a büntetés olyan volt, hogy direkte csintalankodtunk sokszor, hogy kikerüljünk a padból. A dobogó mellett nem voltunk úgy szem előtt, és jobban kereskedhettünk, pukkadozhattunk. A térdeplést találékonyan úgy enyhítettük, hogy kivittük a könyveket a padból, és a sarkunkra raktuk, s úgy ültünk arabosan rajtuk. Nekem volt egy külön mulatságos történetem az öreggel. Az iskolakerülést az öreg alatt lehetett legjobban csinálni. Mert úgy is igazolta az órákat, ha a mulasztás után azt mondtuk, hogy az orvos nem volt otthon, nem hozhattunk bizonyítványt, és aztán az öreg másnapra már elfeledte a dolgot. Vagy úgy tettünk, hogy be sem diktáltuk a hiányzókat. Sokszor a fél osztály künn csavargott a ligetben, temetőben. Egyszer én vagy egy hétig fogtam tücsköt a mezőkön. Hát mikor bejövök az osztályba, persze, a friss levegőtől, naptól olyan voltam, mint egy török. A fiúk azt mondják: Hallod-e, az öreg nem fogja elhinni, hogy beteg voltál. Nagyon piros vagy. Mit tegyek? Hát az egyik fiú azt ajánlja, egyek krétát, attól elsápadok. A másik a dohányrágást ajánlja. Nos, megettem vagy egy fél pakk hetes dohányt. Persze, felkavarodott a gyomrom, és ki kellett szaladnom az osztályból.

Mikor bejövök, már benn volt Káplán tanárunk. Odamegyek tényleg sápadozva és az ökrendéstől még könnyező szemmel, és nem nagyon erőltetett, síri hangon igazolom magam: – Tanár úr, beteg voltam. De az orvos nem volt otthon. Az öreg rám néz, és meghökken. Azt mondja: – Fiacskám, te még most sem vagy olyan állapotban, hogy iskolába jöhessél. Eredj, és pihend ki magad. Az osztály majd szétszakadt a vihajtól, mikor szedtem újra a könyveimet, és távoztam egyenesen a ligetbe, üdülni, most már bátran, tanári biztatásra. Az öreg Káplán azonban kevésbé volt tréfák tárgya, mint a matematikatanárunk, Lukácsi, akit Gyogyónak hítt az egész város. Írtam egy elbeszélést róla, Ákombák tanár úr címen. Ez majdnem fedi a valóságot. Mellesleg ez a Lukácsi nem volt valami túl kegyes ember. Valami furcsa kasztszenvedélye volt például. Aki nála elégséges osztályzatú gyerek volt, az bárhogy felelt, jobbat nem kaphatott elégségesnél. Persze, amennyit ezt a szegény embert szekálta az egész gimnázium, attól akár dühöngő őrültté válhatott volna. Engem, egy Bertalan nevű pajtásomat és még kettőt úgy hívott, hogy a „Rothadt alma családja”. Merthogy tőlünk romlik a többi. Akkor az ablaknál ültem, és ez valóságos kiváltság volt. Nem tudom, micsoda vonatkozás révén az ablak legyeit „Puero mendáci”-nak hívtuk, és azzal szórakoztunk, hogy tintába mártottuk őket, úgy sétáltattuk a tékákon, vagy az üres tintatartóba börtönöztük őket. Bertalan a bányamester fia volt, ami a kisvárosban afféle

notabilitásszámba megy. A rangkórság, úgy tetszik, nagyon is fejlett volt városkámban. Kicsikét komikus volt, ahogy afféle középsorsú lateinercsaládok valóságos arisztokrata elkülönzöttségben fitymálkodtak egyéb felebarátaikra. Ez a gőg meglehetősen burjánzott az iskolapadokban is. Bertalan azonban derék kivétel volt ebben a tekintetben. Többet pajtáskodott egyszerűbb-szőrű gyerekekkel, mint arisztokrata komáival. Magam részéről, bár titkon szívesen respektáltam a rangot, kifelé minden pöffeszkedés vad dacot váltott ki belőlem. Úgy tetszik pedig, nem sok sérelem érte valaha is plebejus érzékenységemet. Inkább tapasztaltam azt, hogy jobb sorsú gyerekek készséggel vállalnak körükbe. De jól emlékszem, hogy a gimnázium első osztályaiban, míg az a bizonyos diákbüszkeség nem kezdett gyökeret ereszteni belém, egyáltalán nyílt ellensége voltam a polgári társadalomnak. * Állandóan nagy összeütközések és fenekedések voltak a diákok és iparos-, kereskedőinasok közt, akik esti tanfolyamokra jártak be a gimnáziumba, meg másfajta csavargó- és utcagyerekek közt. Hát én, mikor színt kellett vallani, nyíltan inas- és csavargópártinak vallottam magam. Fenyegetőztem és dicsekedtem csibészbarátaim elszántságával, akikkel azonban tulajdonképp már nagyon szakadozóban voltak a régi kapcsaim, és sajnálatosan szégyenben maradtam velük, mert többször kikaptak a

nagyobb diákoktól. Elveimet ugyan fenntartottam, de aztán mégis valahogy diákpártinak vedlettem át. Éppen Bertalan barátommal kapcsolatban rémlik valami két verekedési hercehurca. Egyik, amikor egy szánkózás alkalmával a bányászfiúk dicstelen beszorítottak a bányamesteri lakba bennünket, kisdiákokat. A másik ugyancsak egy korcsolyázás színhelyén történt, mikor, nem tudom, én vagy Bertalan, egy Maki nevű, félkegyelmű, de vészes hírű bányászkölyköt a korcsolyával horpaszon sodorintottuk úgy, hogy elájult, vagy efféle történt. Egyébként, mint mindig, ha csak lehetett, kikerültem a verekedést. Úgy tetszik, csak valahogy magával sodort az az általános vitézkedhetnéki epidémia. Ez annyira ment, hogy egy-egy fiú egész vasasüzletet cipelt magával zsebei kilyuggatására. Bokszert, vésőket, krisztusfatöviseket s mit tudom, miket. Én nemigen hordtam efféléket. Ha szereztem is, egy nap múlva már elhagytam valahol. Jobban féltem magam, hogy használatba vennék ilyen sértő szerszámokat. Egyáltalán, kedélyemmel sosem kvadrált az az amerikaias vagy angolos hamaros ütlegváltás, amelynél ájultságokon át is újrakezdik a viadalt. Az én képzeletemnek az összetűzés mindig halálos tragédiát sejtetett. Talán nehány precedens tette ezt környezetemből. Például apám egyszer egy Bauman nevű, hatalmas szál embert egy kuglizásnál, mert talán anyámra szólt valamit, egyetlen nyaklevessel intézett el örökre. Azt hallottam, hogy apám ütlegétől vagy egy hónapig betegeskedett, s aztán az az agyrázkódás okozta halálát.

Egész gimnazista korom alatt két tettlegességemről tudok az első elmesélt eseten kívül. Egyiknél egy Hotye nevű, nálam jóval idősebb és az osztályban legügyesebb fiút vágtam szájon egy döglött verébbel rossz tréfából. Alaposan visszaadta. Ahogy gyanútlan álltam meg utána egy fánál, hozzám ugrott, és képen törült. Zsebre raktam a viszonzást, annak érzésével, hogy kvittek vagyunk. A másik esetnél egy nálam gyöngébb fiút ütöttem nyakon, egy Harkó nevűt. Mert valamiben ellenkedett velem. Ezért sokáig röstelltem magam. Hozzájárult az is, hogy meglátta ezt az osztály jelese, Dredeán Valér, és rám szólt: – Tersánszky, nem röstelled magad? Te ütsz meg gyöngébbet? Igaz, hogy valamivel később ez a Dredeán vadult meg valahogy, és mindenkivel éreztette erejét. Nálam erősebb és idősebb fiú volt, és szintén megpróbált visszaélni hatalmával. Míg egyszer aztán, gondolom, egy vadgesztenyével jogerősen fejen koppintottam, és elszántan vártam a leszámolást. De meggondolta a dolgot. Másként kevesebb derék jellemű és nagyszívű fiút ismertem még ennél a Dredeánnál. Kezdettől, még az elemitől fogva mindig az osztály első kitűnője volt. De amellett nem stréber, és a legjobb cimbora. Tulajdonképpen az ő személye játszott bele később éppen egy vad férfiviadal által úgy az életembe, hogy most itt irodalommal foglalkozom. De fejezzem be most ezt a heroikus fejezetet. A magam védelmét kisdiák koromban már kevésbé kellett afféle

véresszájú hencegéssel ellátnom. Mert tényleg egyre több tisztességes respektusom támadt a testi erőben. Nagyon téved, aki ezt nem tartja jelentős tényezőnek. Ugyancsak kihatott erkölcsiekre és szellemiekre is. A normában kicsit gúnyos mellékzengzettel Hőstersánszkynak neveztek. (Na, volt még egy csomó más vulgóm is. Ilyenek: Szőrös Tucigáncki, Szappanyos Gubedi és Principális, egy studentsapkám miatt, amit nagyobb bosszúságomra, mint sógorom ajándékát, hordanom kellett.) A gimnázium alsó osztályaiban Csontos Szigfríd volt szívós bütyközetem megemberelése révén a nevem. Mondtam már, hogy az osztálytársaim kilencvenkilenc százalékánál fiatalabb voltam. Az osztály egyharmadánál pedig évekkel fiatalabb. Ez tíz év körül óriási különbség. De jól és rendesen fejlődtem, és a tornában, játékban mindig az elsők közt voltam. Ez meglehetős tekintélynek számított. Akkoriban kezdett a középiskolai oktatás komolyan súlyt helyezni a test művelésére. Megújították a tornaterem szertárát, tornabotokat, labdát és füleslabdát szereztek be, és az előtornászok rendszerét hozták be. Úgy tetszik azonban, az első osztályban még némileg elkallódtam a tornában is a középszerűségben. Csak a második vagy harmadik osztálytól kezdve lettem csapatvezér vagy előtornász. Ebben aztán mindvégig az elsők közt maradtam. *

Idevágnak még egyéb, ügyességre alapozott játékfélék is, amikben szintén a mesterek közt jöttem számba. A gimnáziumudvar tőszomszédja volt a katolikus templomtér vagy cinterem, szépséges, százados platánjaival és szilfáival. Ezeknek a fáknak a töve mindig nyüzsgött a kisebb-nagyobb diákok és vasárnap délutánonként inasok és más suhancok szerencsejátékokba csoportosuló tömegétől. Itt már komoly krajcárba ment a játék. Fő játék az úgynevezett patkózás volt. Ez abban állt, hogy egy lapos kavics köré kellett hajgálni a krajcárt, és akié legközelebb volt, az ütött először a feltornyozott krajcárokra, és ahány megfordult, annyi az övé volt. De meg lehetett toldani a tornyot, és sokszor össze lehetett nyerni harminc-negyven krajcárt is egy délután. Ennek a játéknak a gyerekek közt valóságos háborodottjai voltak. A városban már a krajcárállomány nagy része össze-vissza püfölt kis mosdótállá vált. A rendőrség is beleavatkozott a mulatságba, éppolyan eredménnyel, mint a gátnál. Ezen a játékon aránylag sok pénzt nyertem, és veszteni nemigen vesztettem. Ott tartottunk már nehányan mesterek, hogy nehezen akadtunk kizsákmányolható áldozatokra. Más, szerencsétől függő játékokat persze nemigen kedveltem. De egy rázóka nevű krajcárjátékon emlékszem szintén nehány tekintélyes érvágásra. Egy Herskovits nevű szegény zsidó kocsmáros fia volt egyik jó fejőskecském. Ezt Szuszinak nevezték, mert a Jókai peregrinusának mintájára a sum igét sus-szal ragozta tovább.

Szenvedélyében annyira ment, hogy a könyvesboltból hitelbe vásárolt az apja kontójára könyveket és képeslapokat, és ezeket féláron adta el. Ez különben általános pénzmagszerzési mód volt. Főleg egy helyi nagykereskedő fia, Almer Károly vezetett benne, akinek Názó volt a vulgója, az Ovidiuséval vetekedő orra miatt. A harangozáson kívül a Szent István harangtornya szintén nagy játékherbergnek szerepelt. Itt azonban inkább a kártya járta. A harangozó mindig tartott falusi kosztos fiúkat, és ezek protekciója nyitotta meg számunkra a toronyajtót. A kártyázásnál közénk ült a tűzoltóság toronybeli őre és maga a harangozó is. Egy huncut tekintetű, keszeg vénember volt. Grostyornak hívták gúnynevén, ami románul tejfölt jelent. Mert talán ő is megcsinálta azt a viccet a román asszonyokkal a hetipiacon, hogy a belekivájt zsömléjébe mérette a tejfölt, és azután visszaöntötte, hogy savanyú. A kártyán itt a toronyban, úgy tetszik, kevesebb eredménnyel kísértettem a szerencsét. Nem lehetetlen, hogy nem is mindig tisztán folyt a játék. A partnerek néha a pálinkásbutikok toprongyos tekergői is voltak, akiktől még a Zazar gátjánál vetkőztem le az irtózatot. De bár később is puszipajtásaim közé számíthattam hivatásos hamisjátékosokat, én magam soha nem csaltam a kártyán. így nagyon hátrányban voltam. Zsenge ifjúkoromnak effajta élményeit már kimerítettem a Két zöld ász című regényemben. Biztos, hogy ahol az ügyesség jött számba, ott minden játékban az elsők közt voltam. De afféle potyában való mulatság, mint a késezés, békázás, golyózás, nem nagyon hevített, tehát nem

erőltettem a versengést bennök. * A tornán és játékon kívül még az ének volt, amiben aztán versenytárs nélkül brillíroztam sokáig az egész gimnáziumban. A története furcsa. De előbb talán nem lesz túl unalmas visszatérnem gyökereiért a szülőotthonomba. A művészettel költött minden érzés, ha hatalmába vett, akkor ez afféle elemi bódultság volt. Olyan, hogy valósággal a kínt, a kibírhatatlanság érzését horzsolta bennem. Ennek másik végletéül aztán, ami nem kapott meg, azzal szemben az átlagos léleknél is bambábbul és érzéktelenebbül álltam. A klasszikus zene mélyeihez nemigen fértem gyermekségem alatt. Anyámnak édes, női alt hangja volt, és gitározott néha. De erről alig vannak emlékeim. Apám egyszer, érthetetlen durvaságból, odavágta anyám gitárját, s attól fogva nyomorékon lógott, hányódott a háznál. Nővéreim közül Máli cimbalmozni tanult. Kállay, a káplán volt oktatója, kottából, és aztán egy Bertók nevű cigány naturalista. De a cimbalom nemsokára az apácaklastromba került nővéremmel utcai szobánkból. És aztán legföllebb a patakon túl és a környéken lakó cigányzenészek muzsikája fért hozzám. De mindennél nem emlékszem valami mélyebb hatásra. Ellenben azt tudom, hogy egyszer vagy bizonyára máskor is az kapott meg elemi erővel, mikor két nővéremet

és anyámat kórusban hallottam énekelni. A sírás fojtogatott a gyönyörűségtől, és reszkettem, hogy abbahagyták. De mintha attól tartottam volna, hogy akkor a mondvacsináltsággal szétfoszlik a varázs, nem mertem megkérni soha nővéreimet, hogy énekeljenek még együtt. Elvonultam apám irodájába, és ott igyekeztem visszaidézgetni gyönyörűségem emlékét. Egy képet néztem, egy halászleányt, egy rézkarcot, amely alá Heinének egy verse volt nyomtatva, ami így végződött:

............................. Szakasztja szívét ketté. Ebben foglalódott szavakká az a fájón gyönyörűséges érzés nekem, amit az éneken éreztem. Ezenkívül még egy gyerekkórus indított meg így. Csupán ennek mellékzöngéje nem ilyen szívszaggató, hanem inkább valami titokzatos, szinte egzotikus hullámokkal ért. Egy zsidó kántor családja költözött a patakon túl levő házba, és a kamránkból hallgatóztam rájuk, mikor gyakoroltak. A szekundot vagy altot (most sem vagyok járatos a szakkifejezésekben) egész kicsi fiú koromban megéreztem, és mindjárt utánozni próbáltam. Alexi, a harmadik normabeli tanítóm hozta be szintén azt az újítást, hogy két hangra tanított be minket énekelni. Itt semminemű babért nem arattam. Sőt, az utolsók közt voltam az énekben. Hanem egészen magamtól kishúgommal fedeztem fel, hogy mi is tudunk két hangon dalolni. Egy

Mária-ének volt az első sikerünk:

Mint liliom, oly szép Ő, Mint rózsa, oly kedves, Mint a nap, oly fényes, Kétket nem ismerő. Dicsérjük Szűz Máriát, E drága jó anyát. Boldogan, izgultan kiszaladtunk a kertbe, és a kút körül burjánzó óriás tormalevelek meg a szilvafák hallgatóságának a kimerülésig megujrázva zengtük az éneket. Margitka húgom a prímet, én a szekundot. A gimnáziumban két énekkar volt. A műéneké és egyházi éneké. Dergáts nevű, mindig egykori tényleges tiszti minőségére büszke tanárom vezette a műéneket, és ő tanította a zene alapelemeit az elsőben. Mikor azonban sorozás és énekpróba történt köztünk a műénekkar számára, én kibuktam. Csak a kiselejtezettek közé vett be lelkipásztorom, Lakatos Ottó, az egyházi énekbe. Ezt ő vezette. De mivel nagyon gyönge hallása volt, nem sok sikerre vitte vele. Akkoriban, mint a torna, az ének és a zene is afféle zülledésben volt a gimnáziumban. A gimnázium zenekarának szerszámai a lomtárban porosodtak, a műének elhanyagolva, egy-két alkalmi szerzeményen kérődzött. Az egyházi ének pedig úgy ment, ki merre húzta, mint a búcsún. Lakatos hitoktatónknak sokszor misét kellett

szolgálnia, és ilyenkor felügyelet sem volt. A nagyobb diákok felálltak a kórus mellvédjére, és összevissza, ereszd, ahogy megy! Itt szerepeltem én is vasárnaponként, valahol hátul, nem nagy lelkesültségemre. Fájt kissé, hogy nem vagyok tagja a műénekkarnak, és ez lemondatott a zenei becsvágyról. Tudom, hogy irigyeltem egy pajtásomat a másodikból, a szőlőnk szomszéd birtokosának kertésze fiát, aki a Szemölcs vagy tájszavunkon Szümőcs névre rántotta elő a tolltartótokot arra, aki megijedt tőle. Ez a Szümőcs kérkedve zengedezte előttem a műénekkarban tanult nótákat, és lesajnált, hogy csak nyomorú kórusi szopránig vittem. Ám, hogyan, hogyan nem, a műénekkar a második évben kiegészítésre szorult. Ezen a második sorozaton aztán beváltam a műénekbe. A karban természetszerűleg fő személy az első szoprán. Ez akkor Németh Gyula volt, akiből később operaénekes lett. (Gondolom, jelentékeny sikerei voltak a Népoperában. De aztán meggondolta magát, és visszatért másik mesterségéhez, a gyógyszerészethez.) Nem hiszem, hogy nagyon mertem volna kidöfni a mellem szükségből bevált hangommal. Mégis mihamar előreintett tanárom, az első szoprán mögé társaim közül. Hogy mindjárt kritikát mondjak hangomról, úgy hiszem, egész a fülsértésig éles, mellékzönge nélkül való, de nagyon tiszta és nagyon erős hang. Olyan erős, hogy például, ha gyermekkoromban kieresztettem teljes tüdőből, akkor túlvisítottam nemcsak az énekkart, hanem a hívek ordítását is a templomban, mikor az orgona kieresztett

összes pedállal nyomta a zsolozsmát. Egyébként a hangulat éppen olyan végletes hatásokat váltott ki ebben a dologban is belőlem, mint másban. Kedvben, lázban, transzban, azt hiszem, élvezhető és magával ragadó volt mindig énekem. Míg hogyha ímmelámmal vagy drukkban énekeltem, akkor a középszerűnél is gyatrábban ment. És ez tréningek után is így maradt. Elég az hozzá, hogy Németh Gyula negyedikes lett, és kezdett átvedleni a hangja, hogy már-már alig bírta az é-ket is, akkor a helyére én kerültem. Érdemes egypár szót szánnom arra a furcsa ifjúi alakoskodásra, szinte lezüllhetnékre, ami e körül a hangfokozatok körül történt. Mintha valamiféle dacos büszkeséget talált volna abban minden énekes fiú, hogy minél hamarabb minél mélyebb szólamba kerüljön, ahol pedig elkallódott a többség közt. Én már nem bírom! Ezt mindig valami regényes búval mondta ki a legtöbb fiú. Én magam is, hasonló komorsággal, ilyen kijelentéseket tettem, mikor még vígan vonyítottam a felső f-et is, a hitoktatónak: Tisztelendúr, megszakadt a hangszálam. Legföllebb, ha tenort énekelhetek ezentúl. Úgy tetszik, fő énekességem idejére esik, hogy, mint a tornában, a zene terén is bizonyos reformmozgalom indult meg a gimnáziumban. Az egyházi énekkart egy Koller nevű fiatal tanár vette át. Átszervezte az egészet, és sikeres kísérleteket tett, hogy orgonakíséret nélkül énekeljünk karban. Természetesen itt is első szoprán lettem aztán. A kórusra járás bizonyos büszkeséget adott. Azonkívül

sok előnnyel járt. Nem volt olyan unalmas, mint mise alatt a padokban szorongani odalenn a templomban. Az ének közei alatt elvonulhattunk az orgona háta mögé, sokszor nagyon is szentségtörő szórakozásokra. Kártyáztunk, sőt néha rá is gyújtottunk. Főként pedig bosszantottuk az öreg kántort. Ez egy kilencven körül járó aggastyán volt. A hangja már csak nyiszergett. Így rivallt ránk néha: – Ne-e-em me-e-e-ntek inné-é-ét? Koller énektanár alatt Németh Gyula többször szólót is énekelt, egészen maga vagy a kar előtt. Én magam csak egyszer szerepeltem így. Nem sikerült. De ez nem rajtam múlt. Koller egy kissé felületes, ideges ember volt, kisvárosi fiatal vivőr. Egy mise alatt eszébe ötlött, hogy velem is szólót kellene énekeltetnie. Előbb azt mondta: – No, majd betanulsz valamit! – De a második percben, huszáros módján, már így határozott: – Eh, mit! El tudod te énekelni próba nélkül is ezt az éneket. Azzal már fogott is, és kezembe nyomva a „Szeretlek szép Szűz Mária” című, még gyakorlott énekeseknek is elég nehéz modulációjú éneket, odaállított az orgona kiugrójára. Bizonyára kissé tremolóztam. De a lámpaláz legyűrésére mindig elég volt az idegerőm. Igyekeztem tehát kivágni most is a rezet. Legyek egyszer életemben magammal szemben is igazságos. Én azt hiszem, a készületlenséghez képest nagyon is jól ment a szólóm. Emlékszem, hogy még azt is

észrevettem közben, hogy beleesem a kezdő énekesek hibájába, és nem tartom ki a véghangokat, és szüneteket tartok az énekstrófák közt, ami szaggatottá teszi az énekemet. Telhetőleg szabályoztam tehát a lélegzetvételemet. Persze percek alatt nem lehet megcsinálni azt, amivel énekoktatók éveken át nyaggatták növendékeiket. Gondolom, ez volt aztán a kifogás énekem ellen, hogy szaggatott volt. Gratulált ugyan maga Koller is. De, úgy látszik, többet, teljes sikert várt egyszerre énekzsenimtől. És aztán, végletes jelleméhez híven, egyszer s mindenkorra lemondott szerepeltetésemről. Bántana, ha kíméletlen volnék iránta. Mert nem sokkal rá, fiatalon, tüdővészben meghalt, és talán a saját maga tanította gyászénekkel búcsúztattuk el. De az igazság igazság marad. Utánam – vagy közben is – nálam semmivel sem jobb hangú fiúk szerepeltek szólókban a templomban és egyéb ünnepélyeken. Sőt aztán, mint afféle kis Takács Mihályjelöltek, nyilvános műkedvelő előadásokon is a városban. (Takács Mihály Nagybánya szülötte volt, és a város egyik büszkesége. Látogatásaikor sohasem mulasztotta el, hogy meg ne ragyogtassa hangját a templomban vagy polgári egyletek vidámabb összejövetelein.) De Németh Gyulán és egy Márkus nevű román fiún kívül, akik tényleg mindketten felülemelkedtek az átlagos képességen, a többi egyívású társam énekesi szerepe nem jutott túl a kisvárosom határán. Hogy magam nem vittem különösebb diadalmakra,

ennek oka kétségkívül nagyon tartózkodó vagy kishitű jellememben rejlett. Más fiúk a legkisebb képességgel is mindjárt kézzel-lábbal kapaszkodtak előre. Engem mindig elő kellett ráncigálni minden kivételes szerepre. Egyáltalán, a dicsőség iránt sohasem volt valami nagy viszketegségem, ha ez nem járt kézzelfogható haszonnal vagy élvekkel. Örültem, ha békén hagynak nem mindig épületes szórakozásaimat űzni a tömegben. Épp azért, világért sem szabad úgy hatnia a fönti kudarcom és mellőztetésem elmesélésének, mintha az valami nagy csalódást és lesújtottságot okozott volna gyermeklelkemben. Erről szó sem volt. Éppen hogy egy kis ógás-mógással tudomásul vettem a dolgot. És mondom, csak a tárgyilagosság és történeti igazság kedvéért kell itt állnia. Egyébként a műénekkarban is ugyanilyen úttörői, nekilendülési évadra esik első szoprán-időm. Dergáts tanár, a műénekkar vezetője is a szokott alkalmi zengemények mellett kezdte felújítani az énekkar jobb idejében megmerészelt nehezebb indulókat. Ha jól emlékszem, közülük a Hunyadi-, de kivált a Rákócziindulóval tekintélyes és zajos sikerünk volt egy iskolaünnepélyen. Úgyszintén a Kossuth-kesergővel. A műénekkari órák (mint a torna- és előtornászati órák) kedvenc óráink voltak. Este tartották őket, és a homály leple alatt vígabban lehetett hancúrozni, cigarettázni, és aztán csatangolni a városban. *

Pontos időrendet szerkeszteni életemnek erre a szakára is lehetetlen volna. Úgy gondolom, legjobban egy-egy házhoz, afféle diáktanyákhoz kapcsolhatom az iskolán kívüli eseményeket. A Kuszkó-házzal kezdhetem. Kuszkóék felsőbányaiak voltak. Ennek a szomszédos kisvárosnak még a Nagybányáénál is jellegzetesebb magyaros, kackiás, gálánsabb levegőjét hozták magukkal, amely ezeknek a bányavároskáknak jólétén terjedezett. Nagybányán például a városnak a vagyona akkora volt az időben, hogy a polgárok egy peták adót nem fizettek. Még inkább így volt Felsőbányán. Egy időben valóságos kis Klondike volt. Az arany, ezüst úgyszólván a földön volt elszórva ott. Sokszor ellestem a szót szüleimtől, mikor Felsőbányáról beszéltek. Hogy ott a plébániatemplomban fizetett énekkar van. És a legények, lányok nótákat csinálnak és mindenféle bökversikéket arról, ha valami történik a városban. Aztán meséltek szüleim a híres felsőbányai fazekasokról, akik ekhós szekereken szállítják az edényt az alföldre. És arról, hogy milyen élelmesek a felsőbányai nők. Hogyan kereskednek környékszerte gyümölccsel stb. Persze emellett, kivált apám, egyéb néprajzi sajátságokat is elejtegetett a felsőbányaiakról. Hogy a férfinép hetvenkedő, kötekedő, törpe, gacsos. A nőkről pedig úgy nyilatkozott apám, hogy: Menj akármerre hét vármegyébe, ha valahol szép arcú, könnyű lábú, szép hangú, jóféle személyt találsz, attól meg se kérdezd, hogy

nem felsőbányai leány-e? Biztos, hogy az. Persze az ilyen vélemények kölcsönbe mentek a két kisváros közt. Állandó volt a versengés, csipkelődés. Nagybányáról is alighanem a felsőbányaiaktól ered az a reprodukálhatatlan szövegű megállapítás, hogy Nagybányán még a baromfitársadalom női egyedei sem vonhatják ki magukat a gyönge közerkölcsök alól. A nagybányaiak általában lenézéssel Korpavárosnak hívták Felsőbányát. Azonkívül azzal csúfolkodtak, hogy Felsőbányán az árnyékszékek fogadják az idegent, amik úgy rúgnak ki a Zazar patak partjára, mint valami védőbástyák. Felsőbányán hamarabb indult meg a lecsúszás a bányászatban, kézművességben, mégis, abban az időben Felsőbánya vágta ki a rezet. Egy jeles iskolaigazgatója volt, gondolom, Imre nevű, aki egy érdekes kis könyvben összegyűjtötte Felsőbánya anekdotakincsét és nyelvészeti furcsaságait. De ennél reprezentálóbb ténykedése volt, hogy katonai szervezetbe alakította az iskoláját. A felsőbányai polgárok áldozatkészségéből egyenruhát, fapuskát és bornyút kapott minden nebuló, és így jöttek le gyakorlatozni egy Szent István-napi búcsúkor Nagybányára. Ennek a kis hadseregnek egyik hadnagya volt Kuszkó Sanyi. És még mielőtt lekerült volna Nagybányára a gimnáziumba, már sokat hallottam róla és házukról a környezetembeli fiúktól. Aztán pedig, hogy osztálytársak lettünk, mindig egész sereggel vették körül a pajtások. A Kuszkóék családi körülményei nagyon sokban

hasonlítottak a mienkéhez. Az öreg Kuszkó szintén lengyelnek tartotta magát, és bányatanuló-társa volt apámnak. Gazdagon nősült, de az iszákossága lassan szintén romlásba vitte családja jómódját. Valamilyen altiszti hivatalát azonban ő megtartotta a kincstárnál, és ha akármilyen zsarnok volt családjában, kifelé mindvégig kedélyes, társaságbeli ember maradt. Több fia volt és egy lánya. A legidősebb fiú, Dezső, később sok hányattatás után jeles újságíró lett a Napnál, és mint császárvadász tiszt, az elsők közt esett el a háborúban. Vele több érdekes esetem volt később, írói működésem alatt is. Kuszkó Sanyi volt egyívású velem. Azaz, nehány évvel idősebb volt, és csak úgy lett osztálytársammá, hogy ismételt. Nagyon rossz tanuló volt, de kemény, derék, jó gyerek különben. Nagyon összemelegedni én mégsem tudtam sosem vele. Házuk, óriási kertjével, mindig nyüzsgött a diákoktól, kicsiktől, nagyoktól. Természetesen nem annyira a tudományok művelésére sereglettek össze, mint a játékra, tornára, és a nagyobb fiúk az italozásra, nótázásra. Különösen az úgynevezett kötélugrást kultiváltuk náluk. Egy roppant krisztustövisfa állt az udvarukon, és egyik ágáról ötméteres, vastag kötél lógott. Ezen nekilendülve, az volt a verseny tárgya, ki tud messzebbre elugrani. De folyt minden más játék nagy kertjükben és szénatartóikban. Valami kabaré- vagy cirkuszfélét is rendeztek egyszer, rendesen felépített, padokkal ellátott arénában. Gondolom, ez Csatai Zsófi, a Nemzeti Színház

nagy művésznőjének fiai, a Marosffi fiúk rendezésében történt. Ők minden évben Nagybányára jöttek nyaralni Pestről, és nyaralójuk ott volt közel, a liget mellett. Magam részéről, bár sokszor voltam a Kuszkó-ház vendége, mindig valami fura feszélyre emlékszem magamban, ha ott voltam. Úgy tetszik, minden más, bármi sorsú és képességű kis társam otthonosabban és szívesebben mozgott ennél a háznál, mint én. Nem tudok pedig rá esetet, hogy valami szívélytelenség fogadott volna akármelyik családtag részéről. Mégis sokszor volt olyan érzésem, hogy csak megtűrnek és kinéznek. Ehhez az időhöz kapcsolódnak bizonyos szokatlan lendületű, érzelmes hangulatok kisfiú-szívemben. Akkoriban a katolikus cinteremben hetenként térzenéket adott a helybeli legjobb cigánybanda. Egy Rezes nevű, pörsenéses, fiatal prímás szorította le a város híres prímását, Ádám Józsit, aki ellen az volt a vigadó úri nép panasza, hogy nagyon pökhendivé lett, mert elkapatták. Ezek az alkonyati térzenék valami belső zokogásból és oktalan lelkesültségből kevert hangulatot támasztottak mindig bennem. Lázbódult szemmel, tüzelő arccal korzóztam az öreg platánok köröndjét kerülgető népség közt, és mintha a zenekar indulóinak hullámai a föld felett lebegtettek volna. Kurtay Ernő kis barátom nővérére, Gizire epekedtem, egyidejűleg, meg aztán Kuszkó Mariskára, és álmodozásaim közben valahogy mindig egy-egy ilyen alkonyati térzenét vártam türelmetlen, mint ahol talán valami remény kísértene, hogy ezeknek a kislányoknak a közelébe

férjek, és mit tudom, milyen viszonylatba jutnék velük. Úgy tetszik, hogy egy-egy ilyen kis diákpajtást, akinek csinos nővére volt, nemcsak hogy elkényeztették a társai, a nővérüknek való udvarolhatnék érdekében, hanem mintha valósággal átvitték volna érzelmeiket a személyére. Gyöngédek voltak hozzá, s szinte szerelmesen kart karba öltve jártak vele. Nem tudom, mennyire lehet vonatkozásba hozni ezt a dolgot azzal a sokat emlegetett fiúk közt való érzelmes pajtáskodással, ahogy valóságos szerelmesek módjára viselkednek egymással fiúk. Ölelkőzve járnak, simogatják egymást, közös titkokon kacarásznak, és gügyögnek. Ilyen fiúpár mindig volt kettő-három az osztályban, akiket a többi is bizonyos gyöngéd értéssel figyelt. Magam részéről ebből nem kóstoltam. Úgy értem, hogy voltam magam is több pajtásommal olyanféle szellemi és anyagi falatmegosztó viszonyban, mint az övüket összeláncolt keresztes lovagok. De hogy ebbe csak egy fikarcnyi testies elem vegyült volna, arról nem tudok. Az izmok összefeszítésének örömén, birkózáson, hancozáson kívül minden férfiérintés utálattal töltött el. Ha csak karon fogott valamelyik pajtásom, kínos és zavaró volt mindjárt. Holmi simogatás vagy női gyöngédkedést eszembe juttató akármi ténykedés, ha egyáltalán ért valaha férfinemtől, egyenesen elrémített, vagy indulatba hozott. Gondolom, diákéveimnek ebben a szakaszában volt szinte járványszerű annak latra vetése a fiúk között, hogy melyik szép fiú. Tudok egy-két kis fickóról, akiket valósággal transzba, nőies pirulásba, szendéskedésbe

lehetett ejteni azzal, ha azt mondták neki, milyen szép fiú. Hát ebben a dologban már megengedhetem, hogy nem voltam egészen szilárd. Szerettem magam csinos fickónak tartani. És tudom, sokszor bocsátkoztam egy-egy pajtásommal afféle fordított vetélkedésbe, hogy kölcsönbe így hízelegtünk egymásnak: Te sokkal szebb fiú vagy nálam! Emlékszem, hogy egyszer sokáig hiú voltam egy ilyen baráti elismerésre. Egy kiránduláson valami szekérre kapaszkodtunk fel, és ahogy profilunkat fordítva egymásnak ültünk a szekér oldalán, meghallottam, amint egy Vátes nevű jeles osztálytársam így szólt a másikhoz: – Nézd, milyen nemes arcéle van ennek a Tersánszkynak. Hatnia kellett rám meglehetősen ennek, ha most is emlékszem rá, de tudom róla, hogy ez csöppet sem váltott ki belőlem afféle nőies pipiskedést. Ha ilyesmit vettem észre magamban, kínosnak éreztem mindjárt, és majomnak bélyegeztem magam érte. Afféle pubika szerepre még női társaságban sem vágytam soha, és émelyített, még ha más kis pajtásomat láttam is női becézés közepett selypegni és szendéskedni. A hiúságnak valami másfajta nyavalyája volt tulajdonom, amit nyegléskedésnek nevezhetnék. Ez, úgy tetszik, nemiségi dolgoktól független érzés volt. Válogatás nélkül nők, férfiak, egykorúak vagy idősebbek társaságában egyként jelentkezett bennem. Gondolom, a színészeket, szónokokat, szóval a

nyilvánosság fényébe kerülő embereket hajt, kísért és borít el ez az érzés, lámpaláz vagy efféle módon. Például, tömegben vagy olyasvalakikkel szemben, akik imponáltak nekem, vagy izgatták képzeletemet, valahogy szerettem volna kitűnni valamivel. Élvezetesnek éreztem, ha hangomat hallatom nekik, vagy mozdulataimat láttatom meg velük. De ugyanakkor ez az érzés valami vadócos bújhatnékkal is járt, mintha azért félnék tőle, hogy valóban előtérbe kerülnék. Érdekesebb benne az, hogy az ilyen kitűnhetnék sok esetben nem arra ösztönzött, hogy előnyösebb felemet ragyogtassam, hanem ellenkezőleg, valami gyatraságot, mokányságot. Ezekre az érzésekre még visszatérek majd itt konkrét eseteknél. Fontos az róluk, hogy utólag mindig kelletlen megbánással jártak, küzdöttem ellenük, és végül is egészen leküzdöttem magamban őket. Közibük tartozik a fecsegés, a pletykálkodás tulajdona is, amivel legnehezebben birkóztam meg, és soha úgy le nem győztem magamban, ahogy vágyam volt rá. * Egy másik diáktanya volt a Jamnik-ház. Középsorsú hivatalnokfrekvencia volt ez is. A család feje a kincstári erdészetnél volt alkalmazva, és így nagy vadászember volt. Mintha az erdők, a szabad természet erélyes, egyszerű nyugalma uralkodott volna ezen az egész házon. Az öreg Jamnikra mindig mint a családfők és emberek

mintájára emlékszem. Sem zsarnok, sem pupák nem volt. A fiával és velünk, a fia pajtásaival szinte afféle öreg barátként viselkedett. Disznóságot meg nem tűrt, de az illendőség bizonyos határain belül még enyhébb csínyek közé számítható szórakozásokat is elnézett nekünk. Szerette, ha a fia otthon találja meg minden mulatságát, és szívesen vette, ha a háznál maga köré gyűjti pajtásait. Jamnik Pista két osztállyal följebb járt, mint én. Kissé későn fejlett és alacsony, jó kötésű fiú volt. Jellemében egészen az apja mása. Talpig jóindulatú, egyenes lelkű fiú, egészen olyan, akiben nehéz hibára akadni. Nem mindennapi megismerkedésünk története. Én még pocolista voltam, és mint ilyen, az utcagyerkőcök barátja, akik az ismert hadilábon álltak a diákokkal. Hát egyszer, amint Jamnik társaival jött az iskolából, és én a csirkefogó falkámmal ólálkodtam az utcán, a csibészek engem – mint a legkisebbet – küldtek ki afféle előőrsnek, azaz belekötni a diákokba. Ugyancsak a diákok is Jamnikot találták erre alkalmasnak. Odamentem Jamnikhoz, és némi szóváltás után nyakon teremtettem. Erre azonban ő sem maradt adósom, és visszavágta a csárdást. Hogy lett aztán általános csetepaté a dologból, nem tudom. Egyáltalán, én elfeledtem a dolgot, és csak Jamnik Pista mesélte el nekem ilyen módon később az esetet, mikor már jó pajtások lettünk. Házuknál aztán mindennapos lettem, és mondhatom, hogyha egészséges életelvek némi gyökeret vertek belém, ezt inkább a Jamnik-háznak köszönhettem, mintsem saját

otthonomnak. Ennek a háznak tiszta és elfogulatlan volt a levegője. Itt már sosem éreztem azt, hogy valami mellőzés érne. Itt nyomban nyíltan értésére adták volna bárkinek, ha nem szívesen látott vendég. Inkább arra emlékszem, hogy túlzott tartózkodásomért és szögletességemért kaptam szelíd leckét. Egyszer például az öreg Jamnik bácsit dadogva szólítottam hol bácsinak, hol Jamnik úrnak. Mire ő kedélyes mosollyal valami ilyenfélét mondott: – No hát, Jamnik úr vagy Jamnik bácsi? Kivételt itten aszerint, hogy melyik milyen rendű-rangú fiú, sosem tettek. Talán a legbenfentesebb közülünk egy szegény cipészmester fia volt, akit Turkuj Pistának hívtunk románosan a Török neve után. Ez a Turkuj velem egykorú és körülbelül olyan vágású fiú volt, mint én, kivéve, hogy csinosabb, szinte lányosan szép volt az arca. Nem valami bátor gyerek volt, inkább élelmességével és ügyességével járt elöl köztünk. Később evvel a tehetségével valóságos Casanova-kalandok hőse lett olyan nőkkel, akikről mi legföllebb álmodozgattunk. Jamnikéknál valóságos kegyencnek számított köztünk. Mókákkal, hízelgésekkel úgy meg tudta nyerni az egész családot, hogy még tilalmasabb csínyek után is legföllebb nevetve cibálták meg a fülét: – Ej, de nagy bitang vagy, Turkuj! Hogy nap nap melletti tömeges látogatásunkkal terhére ne legyünk a háznak, és némileg a Jamnikék harapós vadászkutyáira való tekintetből is, a látogatásainkkal előbb bejelentettük magunkat. Ez úgy történt, hogy a

kéményseprő-legények és a piktorok példájára közös jelzőfüttyünk volt. Megálltunk a Jamnikék háza előtt, és elfütyültük a „Ballag már a vén diák” nóta utolsó strófáját. Erre Jamnik kiszólt az ablakon, hogy jöhetünk, vagy ha valami akadály volt, akkor vártunk kinn, vagy elkotródtunk. De erre ritkán került sor. Sokkal inkább történt, hogy reggeltől estig ott lebzseltünk Jamnikéknál. Az udvaron volt nyújtó, ugrólécek, trampolin, dobálni való vasgolyók, s gondolom, füleslabda is. Ezekkel nyűttük magunkat nap nap mellett izomlázba. Az átellenes szomszédban a román kurátor Kertica bácsi lakott, akinek egy kis külön feje is volt vadhúsból a fél arcán, és akinek a felesége szatócskodott, és egy csomó román kosztosfiút tartottak. Azt hiszem, sok krumplicukorral meg cigarettával fizettek rá az üzletre. Sokszor nem volt senki a boltban, és mire bejöttek, elemeltünk egyet-mást. A kosztosfiúk közt ott voltak az Áchim fiúk, a gimnázium nyújtóbajnokai. A két Áchim nyújtott karral csinálta meg előre-hátra az óriáskört és oroszlánmenetet, a mi nagy bámulatunkra. Ezek sokszor szerencséltették társaságunkat. De Jamnik mesélt egy Kaucz Gyula nevű osztálytársáról, aki még az Áchimoknál is erősebb volt. Egyszer az egész gimnáziumot elámultatta azzal, hogy későn érkezve az erőmérési gyakorlatokra, le sem vetette a télikabátját, hanem úgy húzódott fel kétszer annyit a nyújtón, mint a többi társai. Azonkívül még Harausz Gyula nevű fiú jött el néha közénk, aki szintén a nyújtó bajnoka volt, de nem az erőt igénylő, hanem a veszedelmes mutatványokban. Például a halálforgást csinálta, vagyis a

térdhajlásain forgott körül a nyújtón. Én magam némi idő múlva úgy-ahogy meg tudtam csinálni az óriáskört is, a halálforgást is. Szörnyű nagy büszkeségem volt ez. Mikor először sikerültek ezek a vészes gyakorlatok nekem, valóságos eksztázisban éltem napokig. A tenyerem egy nyers hús volt, ahogy a nyújtóokozta vízhólyagok felfakadtak, és sosem tudtam bevárni a teljes behegedésüket, hanem újra felszakítottam őket. Életem rendes peche kísértett azonban abban is, hogy sosem tudtam tornaversenyeken olyan diadalt érni szertornász-tudományommal, mint például az Áchimok vagy Harausz. Vagy közbejött valami, például besöröztem, vagy mint az ének-, a tornatanár sem sietett brillíroztatni. Csupán társaim közt élveztem némi respektust ügyességemmel. De ezek az esetek inkább felsőbb osztályos koromba nyúlnak át. Egyelőre bizonyos, hogy szörnyen üdvös hatással volt testi-lelki fejlődésemre a Jamnik-házbeli erőművészkedés. Elhagytam például a cigarettázást is sok időre. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy egy télen kegyetlen meghűltem. Most azt hiszem, hogy talán egy tüdő- vagy mellhártyagyulladást csináltam végig orvosi segítség nélkül és jóformán talpon. Azt hiszem, ruházat dolgában gyengén istápoltak akkoriban szüleim. Nem volt valamirevaló télikabátom sem. Tudom, Jamnik emlegette mindig később is, mint az edzettség csodáját, hogy az egész telet, a legnagyobb

csikorgókkal együtt kiskabátban húztam ki. Jamnik Pistától sokszor emlékszem ilyen elismerő vélekedésekre személyem felől. Egyszer például sokáig rátartottam, amikor talán valami nyápicságomra tett megjegyzésre így vett védelmébe: – Nono, ha Tersánszky vékony is, azért fogd meg csak a karját, olyan, mint a vas! Jamnik évekkel idősebb volt nálam, de nem sokkal erősebb, mert, gondolom, kissé visszamaradt a fejlődésben mint suhanc. Pedig, ha valakinek alkalma volt, hogy minden irányban teljes életet éljen, akkor neki az volt. Jamnik Pista nem mutathatott valamihez hajlamot, hogy az apja nyomban két kézzel ne segítse kifejlesztésében. Egészen jó hallása sem volt, mégis hegedülni oktatták. Különösebb tehetsége a piktúrához sem volt, mégis teljes piktorfelszerelése volt. Kapott biciklit, aztán fényképezőgépet, volt flóbertpuskája, egyáltalán, minden szerszáma, amivel bármi hangulatában szórakozhatott. Így okvetlen meg volt könnyítve neki, hogy azzá legyen, ami volt, ésszerű, nyugodt, jóindulatú fiúvá. Nem kertelek. Biztos vagyok benne, hogy például magam, az én képességeimmel, az ő körülményei közt sok szükségtelen és keserves utókövetkezményű csirkefogóságomat vagy renyheségemet takarítottam volna meg életemből. Föltétlen zokszavakra természetesen apámmal szemben azért nem lehet jogom, mert állhatatlan és befolyásolható természeténél fogva, némi eréllyel mindig kivittem nála szándékomat. A vicc csak abban volt, hogy rendesen pont azokért a hajlamaimért kellett harcokat vívnom vele, amik

legderekabbak, legreményteljesebbek voltak bennem, és legjobban elvontak volna a betyárkodásoktól. Ehelyett, ha biztatást veszek apámtól effajta hajlamaimra, akkor persze minden másként fest, miután akaratom tűzön-vízen való érvényesítésének sajnos sosem voltam embere. Apámnak bizonyos foglalatosságaimmal szemben dühös ellenszenve volt. Például minden testgyakorlatot haszontalan hetvenkedésnek bélyegzett. Hát hippodronos akarsz lenni?... Ez volt a visszatérő becsmérlése a tornászati jeleskedésemre. Aztán a rajznak, a piktúrának az említése is vak indulatba gurította. Hallani sem akart róla, hogy afféle éhenkórászi pályára készüljek, mint amiknek ő a festőket tartotta, akik közt ezer közül egy boldogul. Még a zene iránt volt legtöbb elnézéssel. Persze, hogy hangszert vegyen, vagy elnézze, hogy cincogjak a fülébe, azt már nem! Viszont azt szívesen vette, ha bármilyen társaság vagy szórakozás veszi el az időmet. Mondhatom, hogy arra nyugodtan kérhettem pénzt tőle, hogy kártyázni megyek a cimborákkal, de ha egy tubus ultramarinra kértem egy hatost, akkor pofont ígért. Hogy ez kétségbe ejtett? Őszintén szólva, nemigen. Én azt hiszem, hogy egészen az élet nagy csalódásaiig, számotvetéseimig, mindig jobban szerettem apámat, akárhogy hajszolt, igaztalankodott velem, mint anyámat. Valahogy az öreg, gálánt, betyáros cimborát láttam benne, míg anyám jóságos szigora csak dacot keltett bennem, és gondoskodását csak hálátlansággal vagy alattomos hízelgésekkel viszonoztam, vagy úgy vettem, mint ami kijár nekem tőle.

Természetesen suba alatt mindent szereztem magamnak. Festéket, puskát vettem, nyújtót szereltem a kertünk ajtója oszlopára, és aztán kaptam egy citerát a sógoromtól. Fejezzem be azonban bizonyos pontig a Jamnik-házban való szereplésemet. Szóval, főként a torna járta, ehhez értve a labdát, amiben valóságos zsonglőri ügyességig vittem, aztán télen a korcsolyázást, amiben szintén megcsináltam, egy kivételével, a Zászlónk nevű ifjúsági újság versenyfiguráit, és a kirándulásokat, nyáron pedig az úszást. Mindezek közt legérdekesebbnek a karddal való megismerkedésemet tartom. Különös, hogy elejétől fogva mind a mai napig valami averzió él bennem a vívás iránt. Valahogy azzal indokolódik bennem, hogy a kard már idejét múlta szerszám, és a vívás egyoldalú, egészségtelen sport. Ennek ellenére, amikor legelőször került kard a kezembe, valami olyan biztosság érzése jött rám, akárcsak régi mestere volnék ennek a szerszámnak. Nemrégiben Jack Londontól olvastam, hogy sok férfias mulatság dolgában mint tacskó röstellette, hogy újonc a dologban, és úgy próbált viselkedni hazug és oktalan, mint a dolog régi mestere. Én is több dologban tettem így. Többek közt a vívással is, ha jól emlékszem. Jamnik Pista egyik nővérének udvarolt egy doktor ügyvédjelölt, és gondolom, ennek révén kerültek vívókardok és sisakok a házhoz. Az én Ilonka nővérem férje szüleinél akkoriban ott lakott Magyarország vívóbajnoka a körútja

alatt, lovag Zsolnay és segédje, Ruttersmit. Én ezeket a marcona urakat csak tisztes távolból láttam, de Ilonka néném olyan sokat mesélt viselt dolgaikról, hogy alkalmasnak láttam azt beszélni el kis barátaim előtt, mint aki Ruttersmittől már elsajátítottam a vívás tudományát. Nos, mikor a Jamnik-házban az ügyvédjelölt révén a vívóeszközökkel a medvére került a sor, hát kissé meghökkenhettem. A szerencse azonban a szélhámosságom mellé szegődött. Jól emlékszem, hogy talán egy pillanat alatt ellesve Jampiktól és az ügyvédjelölttől, hogyan kezelik a kardot, merészen vállalkoztam, hogy kiállok magával a doktorral. Azt mondhatom, hogy a próba egészen meglepetésszerűen sikerült saját magam előtt is. Úgy látszik, hogy az asszó alatt nemcsak hogy minden vágást visszaadtam a doktornak, de talán le is pontoztam. Azzal, a diadaltól belül megmámorosodva, kifelé úgy viselkedtem, mint öreg vívóbajnokok tanítványa, hogy hazudozásomat sikeresen leplezzem. Most az első ízben teszek nyilvános vallomást róla. De a legfurább, mondom, mégis az benne, hogy ilyen sikerrel a hátam mögött sem szűnt meg bennem máig az ellenszenv a kard iránt. És hacsak bele nem sodródtam valamiképp, sohasem kerestem szívből, hogy mint vívó jeleskedjem. Ehhez némileg hasonló eset a következő. De egy kis bevezetőt kell adnom előbb hozzá. Jamnik Pistának külön szobája volt. Ebben egy román papnak a fiával, Simivel lakott együtt, akit kosztban

tartottak. Volt még egy nőkosztosuk is, egy csodaszép, vörös hajú lány, akibe az egész diákhad szerelmes volt. Gondolom, a Jamnik-ház puritán levegőjébe kissé a kacérság árnyalatait vegyítette. De nemsoká másfelé költözött. A diákszoba persze csak rossz időben jött számításba. Ilyenkor rendesen a kártyázás járta az ifjúság közt. Az öreg Jamnik szabadelvű volt ilyen dologban. A kártya, cigaretta nem esett tilalmai közé sem fia, sem pajtásai számára. Sőt megesett, hogy ő maga is közénk ült gibicelni. Persze, Jamnik bácsi jelenlétében ártatlanabb fajta játékok járták. Ott sajátítottam el magam is az alsós alapelemeit, a tűz vagy pók és huszonegy meg ferbli után, amiket még a gátnál tanultam meg. Az alsós papírpénzben ment. A Jamnik bácsi lenkeszter puskájának töltényfedő papírvágója segélyével csináltunk valutát. De ha aztán az öreg kitette a lábát, akkor indult meg a komoly csata a zsebpénzekben. Simi, amilyen szelíd, szőke fiú volt és mindvégig kitűnő tanuló, soha nála vadabb kártyás nem keverte a lapot. És ahogy ez rendesen lenni szokott, szörnyen pechesen játszott. Gazdag apjától mindig elégséges pénze volt a ládájában, és föltétlen becsülettel fizetett kártyaadósságot. Ezért a legkiválóbb áldozat ő volt mindenkor a társaságban. A fő kártyások Jamnik osztálytársai közül kerültek ki. Közülük kettő kivételesen érdekes és mulatságos fiú volt. Vicclapot szerkesztettek a gimnáziumban, amiben többek közt románra fordították a Vergilius Aeneisének egy-egy

részletét. Az a hely például, ahol az alvilágban Kharón az Odüsszeusz kardját kifogásolja, rímekben és magyaros helyesírással írva így szólt:

Cse vré ku kucitu há? Nu merzs lá munyetá tá?! Magyarul így lehetne talán fordítani:

Mit akarsz azzal a bicsakkal ottan? Nem mégy az anyád keservibe nyomban?! Az egyiket ezek közül a fiúk közül Plikunak hívták. Ez nyurga, izgékony, fecsegő, mefisztóképű fiú volt. A kebelbarátja, Demjén, épp az ellentéte. Kevés szavú, köpcös, szőke fiú. De semmivel sem ötletszegényebb Plikunál. Velük a legmulatságosabb kalandok egy kis zugkávéházban folytak le, ahová nemsokára biliárdozni kaptunk be a társaságukban. A kávéház egy öreg zsidóé volt, Wallerstein Ignácé – vagy diákvulgón Náci tatáé. Öreg, pohos, kecskeszakállú bácsi volt, és nagy népszerűségnek örvendett az ifjúság közt. Pont olyan akcentussal beszélt, mint a Borsszemjankó Seifensteiner Solomonja. Így adott például útmutatást a biliárd szabályairól: – A kharambol játékth, nem úgy kell játszodni, mint a muszka játékth. Ottan nem kell phőfölni nagyon a lapthát.

Plikuék megénekelték a vicclapjukban az öreget is, az Arany Tetemrehívásának paródiájában. Arról volt szó benne, hogy Náci tatát megütötte a guta, mert partnere az alsósban elfogta az ultimóját. Emlékszem a vers végsoraira, hogy Náci tata:

............................................ Ifjú éveiben teli kedvvel, Míg a gharamból mestere volt, De feje lágya benőtt, s a kalábert Játszotta egyre, míg ezután, Férgek játszanak ronda hasán. Mikor én odakerültem Náci tata kávéházába, Pliku és társai már öreg karambolisták voltak. Már megállapítódott, ki hogyan játszik. Demjén a rekuzékhoz értett legjobban, Pliku a buzerónak volt a mestere, jamnik a kvártoknak. Simi, mint a kártyát, a karambolt is olyan eszeveszett hévvel játszotta. Ennek folytán Plikuék a következő tételt állították föl. Ha egy nehéz rekuzé van, azt Demjén csinálja meg, ha egy még nehezebb állás van, azt Pliku tudja megcsinálni buzeróra. De ha előadódnék egy olyan nehéz állás, amivel egyikük sem tud megbirkózni, akkor azt Simire kell bízni. Ő nekivág, és bedisznózza. A kávéház játékosai közé számított még a Náci tata unokája is, a kis hétéves Dudi. Mint csudagyermeket mutogatták, a kocajátékosok megszégyenítésére. Mert majdnem minden állást megcsinált, noha éppen a

biliárdasztal pereméig ért, és a dákót úgy kezelte éppen, mint a katonák céloznak feltámasztott fegyverrel a lövészárokból. Engem, gondolom, Pliku és Simi vittek el legelőször Náci tatához. Ők mutatták meg, hogyan kell fogni a dákót, egyáltalán, ők magyarázták el a karambol alapelemeit nekem. De mindjárt, ahogy elmagyarázták, belefogtunk egy harmincas partiba. Itt aztán megismétlődött a vívási eset. Életem legelső karambolpartijában megraktam két matadort. A gibicek majd megpukkadtak rajtuk a nevetéstől. Tehát a karambol terén szédületes perspektíva mutatkozott előttem, ha így kezdem. De ez után az első mérföldes lépés után nem következett újabb. Sosem vittem többre jó közepes játékosnál. A gyakorlat pedig nem hiányzott. Nap nap mellett besurrantunk Náci tatához partira, és a tanári karral is volt miatta hercehurcám. Természetesen Náci tatánál kártyázni is összeültünk néha. Tulajdonképp nem is voltak más vendégek ebben a lokálban, mint afféle zugjátékosok. Apróbb iparosok, kucséberek, hivatásos kis hamiskártyások, egy-két vidéki áldozat, sok züllött egyén. Ezekkel a jellegzetes alakokkal aztán később nemcsak Náci tatánál, hanem egyéb ilyen kis lebujokban is mindenütt összetalálkoztam, mikor már úgyszólván rendes korcsmajáró egyednek számítottam magam, bizony, még kurtanadrágos koromban. Ezekre és aztán a Jamnik-házra is, mint amely végigvonul egész gimnazistaéletem alatt, majd

visszatéregetek idején. Most egy következő hajlék jön, amelyet körülbelül egyidejűleg szerencséltettem látogatásaimmal, a Pacek- vagy magyarosítottan Patakiház. * Pataki Ödön osztálytársam volt, gondolom, az első gimnáziumtól fogva. Az ő személyénél emlékszem arra a fura, kísérteties érzésre, amit előérzésnek neveznek. Egyszer az utcán egy kirakat előtt megláttam egy magamkorú gyereket. Megkapott furcsa, négyszögletes kis koponyája, nagyon értelmes s valahogy álomba merült pillantása. Azonkívül egy kis fahajó volt a kezében, árboccal felszerelve, fele piros, fele fehér színű. Mondom, emlékszem, hogy valami rejtelmes sugallatom jött, hogy ennek a gyermeknek sok és nem kedvezőtlen köze lesz életemhez. Valóban, megismerkedésünk első pillanatától fogva kivételes bizalmasság és rokonszenv fogott össze ezzel a fiúval. Egész sereg közös érdeklődésre leltünk mindjárt, és jellemünkben akármennyi kvadráló pontra. Úgy értem, hogy ez mind kívül esett a szokotton, és nem azt jelentette, hogy mindig megegyezett a véleményünk. De a képzeletünk módjában volt sok azonos. Minek tagadnám le (bár lehet, hogy ez is szokott önlekicsinylésem, mégis úgy érzem most is), hogy Pataki Ödön ötletesebb, eredetibb lelkű volt nálam. Úgy tetszik, ha

most ő írna itt helyettem, az sokkal értékesebb írás volna. Én különben mindenképp férfiasabb és erősebb, erélyesebb voltam nála. Benne sok volt a makranc, szeszély, de amellett játszva letörhető volt az akarata. Az Ödön apja nyugalomba tett jegyző volt, és aztán egy ügyvédnek az írnoka. Ödön, azt hiszem, egészen tőle örökölte kedélyét, szellemét, jellemét. Az öreg Pataki, gondolom, a piaristák rendjében volt tanár. Onnan ugrott ki, és alapított családot. Ezért gondolkodása szabadelvű volt, és nem túl tekintélytisztelő. De ez legföllebb gunyoros megjegyzésekben nyilvánult, legalábbis előttünk. Másként nagy irodalombarát és ismerő volt. Meghatottan beszélt nekünk mindig Petőfi Sándor fiáról, akivel szoros baráti kapcsolatban volt, mikor Erdődön laktak. Csak per szegény Zoltánnak titulálta őt, és kétségkívül fő hiúságai közé számított ez a barátság a világ legnagyobb lírikusának fiával. Nagyon gazdag és szép könyvtára volt az öregnek. Tőle kaptam legelőször olvasni Csokonait, akinek a versei talán először kergetődtek át igazi, maradéktalan élvezettel lelkemen. Bár, hogy őszinte legyek, éppen nem ilyen célzattal kérette el velem Ödön apjától, hanem Csokonai különböző sikamlós strófái kiböngészetére. Ennél a háznál is csupa szívélyesség fogadott mindig, és a levegője egészen otthonos, fesztelen volt nekem. A barátság fő kapcsai Ödönnel a zene és aztán az udvarlás vagy úgynevezett kurizálás voltak. Ödön hegedült, amit én ugyan sohasem tanultam meg,

de azért afféle csöndes társként szerepeltem mellette. Anyámtól rengeteg régi-régi nótát tanultam. Én tudtam mindig a legtöbbet társaim közt. Ödönnel betűsoros jegyzéket készítettünk ezekről a nótákról, és összeírtunk ketten nehány száz darabot. Rájöttünk, hogy nemcsak a szekundot, de a tercet is lehet hallásból énekelni, és aztán hármas kart csináltunk. Nevezetesebbek voltak ennél az első udvarlások. Hogy miben állt ez? Tulajdonképpen unalomból és kényelmetlenségből, ha egészen őszinte vagyok. Legalábbis nekem abból. De azért vágytam és vártam rá. Ödönnek volt egy kis húga, Bella. Kiváltképp az ő különböző kis barátnői közül verbuválódtak imádottjaink. Az én kis Margit húgomhoz szintén jártak néha egykorú kis fruskák a polgári tanodából, de a mi házunk valahogy nem volt sohasem a kurizálásra alkalmas terep. Nálunk, úgy rémlik, sokkal aggályosabb volt a levegője, úgyhogy ha nálunk fordult meg valamelyik kislány, az szinte semleges maradt nekem. Kivétel volt ez alól ugyan egy-két eset, de ez is a házunkon kívül helyeződött. Mondjam kereken, a mi házunk, kiváltképp apám rendetlenkedései, a növekvő szükség és vele anyám szűkmarkúsága miatt, semmiképp sem volt megfelelő hely a vendéglátásra. Ödönnel több csitrilányos házhoz jártunk látogatókba. A legtöbbet frekventáltuk a Levendovszky nevű családot. A családfő egy öreg, nyugalmazott élelmezési tiszt volt. A felesége az a bizonyos még mindig szép asszony. Valaha színésznő volt, és bizonyára korábbi életének emlékeivel vonzódott a házba némi szabadosság, zajosság és

vidámság. Az asszonynak mindig volt egy-két nagyobb diák udvarlója, és két kis pöszke lánya sarkában hasonlóképpen magunkfajta apróbb dendikből egész sereg. Mindez azonban nagyon is az ildomosság minden szabványának betartásával történt. A kis pöszék anyjukat utánozva csucsorgatták ajkukat, és nevetgéltek legyezőik mögül kurtanadrágos imádóikra, de ezenkívül valóban nem hiszem, hogy okot adtak volna a szigorú polgári iskolás tanárnők gyakori megrovására. Részemről, mondom, a csináltság kényelmetlenségét éreztem mindig ezeken az összejöveteleken. Még a társasjáték vagy a házi kis kintorna zenéje járt némi enyhülettel vagy élvezettel számomra, máskülönben olyan suta és riadt voltam belül, még évek után is ilyenfajta mulatságokon, mint a kirakati fakutya. Legfőképpen beszélni nem tudtam. A becsületes, köznapias kifejezések mintha nem merészkedtek volna ki számon, és ha valamelyik kis hölgy társaságával szerencséltetett, csak makogni tudtam, feszengtem és unatkoztam mellette. Hiába igyekeztem magamba gyömöszölni azt a hiedelmet, hogy hősszerelmesnek kell lennem, hiába tárgyaltam meg Ödönnel ugyanezt. Csupa erőltetettség és önáltatás volt az egész. Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy a kis dámák helyett, mint női társaság, mindig jobban érdekelt a szobalány a háznál. Sajnos, sohasem bírtam levetkőzni valami faunos

érzékiséget a nőkkel szemben, amelynek csak a közvetlen szerelmi reményekre van őszinte érzése. A zsengébb éveimben pedig ez hatványozottan így volt. Afféle bizalmas, levelező, kísérgető viszonyban sosem álltam komolyan valami úri lánykával. Nem vittem többre ilyen kislányok körül a legátlagosabb zsúrtöltelék szerepénél. Lehet, hogy az alantas érzékiségemen kívül az is tette ezt, hogy elegáncia dolgában néha gyengén voltam hazulról elbocsátva, s ez tett némileg tartózkodóvá. Persze, ez csak kis részben állhatott így. Mert hiszen rongyos vagy piszkos sosem voltam, és arra elég csinos és ügyes fickó, hogy ha nagyon vágytam volna valamire, akkor azt mindig játszva megszereztem. Inkább az a való, hogy értelmetlennek és üresnek találtam ezt az ildomos, holdvilágos hetyepetyét. És így inkább duhajabb, fesztelenebb, fiús mulatságokhoz szegődtem. Egyes modorbeli ügyek természetesen eme kurtanadrágos zsúrozások révén ragadtak rám. Hazulról, mondom, nem sokat hoztam. A vendégjárás már akkor megszűnt házunknál, és nagyobb nővéreim vagy az ő társaságuk nem gyámolíthatott ilyen dolgokban. Úgy gondolom, az ilyen látszólagos semmiségek ugyancsak nem kis dolgok emberek életében. Tudok apróbb kínosságokról, amik valakinek egész életére kihatottak. Magam, azt hiszem, nem könyvelhetek el túlságos baklövéseket az illemtan szabályai körül. Elég hamar és

sikeresen csúsztam át rajtuk ebben az időben. Érdemes megemlítenem, hogy például a bemutatkozás módját egy francia ponyvaregényből tanultam meg és ugyancsak egyes udvariassági szólamokat is, valóságos szókincset a magam kifejezésére, ilyen talmi írásokból szereztem. Emlékszem, hogy ebben az időben két kis társam, akik a jó modor és jól értesültség tekintélyeinek számítottak, egy beszélgetéskor így nyilatkoztak rólam egymásnak: – Mi van ezzel a Tersánszkyval, hogy egy idő óta oly választékosan tudja magát kifejezni? Jelzem, tanítás előtt a cinterem padjain valóságos kis ankétek folytak a világ eseményeiről. Voltak politikusok, akik az akkoriban folyó búr szabadságharc eredményeképpen, igazságosan felosztották Nagy-Britannia gyarmatait Ferenc József és Vilmos császár birodalmai közt. Hatalmi szférákról tárgyaltak meg az internacionáléról, és fölényesen jegyeztek meg ilyeneket: – Kérlek alássan, Mária Krisztina Polihymnia hercegnő házassága nem lehet érdekházasság egy bosnyák knézzel, amely még csak nem is fedi az őrgrófi rangot. És magam bizony, bárhogy is feszített különben a tudásvágy, a világpolitika ekkora kérdéseiben nem áhítottam a szakavatottságot. Nem, még oly éretlen fővel sem. Jobban érdekelt Robinson Lord Kitchenernél. *

Ha már itt tartok, hadd kerüljenek sorra vadászkalandjaim. Ebben ugyan Ödönnek legföllebb annyi része lehet, hogy vele szereztem magamnak kutyát. Egyszer a város vége felé csavarogtunk, egy rogyadozó, csőcseléklakta ház körül. Ennek udvarán vettünk észre egy pirinyó ebecskét. Már rég nagyon vágytam egy kutya birtokára. Voltak madaraim, tengeri és házinyulaim, volt egy csókám, amely madár nemét megcsúfolva, a házi macskákkal kötött olyan barátságot, hogy közös tablón étkezett velük, és valósággal gyöngéden csipkedték egymást. Elég az hozzá, hogy a kiskutyát felkaptam a kabátom alá, és usgyé, hazagyaszoltunk vele. Anyám, mint szokta, először ki akart lökni a kutyámmal együtt a házból, de aztán megbékélt vele. Sőt, nemsokára inkább én szerettem volna megszabadulni ebemtől, s anyám szánta meg, és viselte gondját. Rémes egy állat volt. Valami kopó és dakszli keverék. Ocsmány volt, gyáva volt, kis csonka farka mindig a lába közé vergált, piszokfészek volt, kezdettől fogva nem lehetett eleget sikálnom, amellett oly ostoba és oly makacs volt, hogy nem a vadat állani, de szolgálni sem bírtam megtanítani. Ha szép szóval és türelemmel nem ment, és megraktam, képes volt nekikapni a kezemnek, és az ágy alól vicsorogni rám. Mindennek tetejébe olyan szibarita hajlamai voltak, hogy nem akart másutt aludni, mint az ágyamban, lábamnál. Ha kilöktem, olyan vinnyogást művelt, hogy az utcát felverte. Mulatság tárgya voltam miatta, és őt is csak az mentette meg az elkergetéstől, hogy mindenki

agyonkacagta magát nyavalyás voltán. Mert nemhogy a házat védje, de akár ember, akár állat előtt, ha csak közeledett, hanyatt hemperedett, és úgy nyivogott, mint egy rossz koldus. Nyáron, mikor már nagyobb legény volt Mylord kutyám (ez volt a neve), és udvarolni járt a környék kutyatársaságában, megtörtént, hogy a nyitott ajtón berontva, egyenesen az ágyamba ugrott éjszaka. Hát a kutyapajtásai, bizonyára azt hivén, hogy Mylordom saját hajlékába szalad, bátran a nyomába rohantak. És így megesett egyszer-kétszer, hogy arra riadoztam álmomból, hogy két-három sáros, poros dög táncol rajtam, hogy azt sem tudtam, mit vágjak hozzájuk. Mondom, a vadászatra alkalmatlan volt egészen. Pedig aktuális lett volna, mert akkoriban, nem tudom, micsoda pénzen, egy flóbertpuskát szereztem Miklós Dezső nevű vagy szokottabban Dágyó nevű osztálytársamtól. Hát ez a puska egészen komoly jószág volt. Többek közt fenyőmadarat, sőt varjút is lőttem vele, amit még rendes vadászok is jelentős dolognak tartanak, mert nagyon óvatos. Szümőcs cimborámmal, akinek szintén volt valami fegyvere, nagyobb vadra is lesekre jártunk ki az erdőbe. A flóbert töltényét meghosszabbítottuk, és nagyobb söréttel töltöttük meg. Sajnos, csak láttunk nyulat, őzet, de megközelíteni nem bírtuk lőtávolra őket. Ezt a szórakozásomat már nemcsak elnézte apám, de valóságos büszkeséggel és szeretettel járt kezemre a puskázásnál. Ő ugyan, fogadásához híven, már nem vette

többé kezébe a puskát, de sokszor szólított magával cserkészetre a szőlőnkbe és a tájékára vagy a bányajárásaira. Ezek a kirándulások nagyon drága emlékekként élnek bennem. Apám ilyenkor egészen más, szinte azt mondhatnám, nagyszerű fickóvá vált, akit szerethettem és bámulhattam. Hiszen biztos, hogy minden kedélybeli változást és leromlást az okozott benne, hogy kiesett ifjúságától fogva megszokott életmódjából. A bércek, erdők, a szabad fia volt, és a kőfalak közt élő emberek aprólékoskodó, ármányos, gürcölő élete nem vágott össze kedélyével. Otthon olyan ideges volt mindig, hogy dühösen förmedt rám, ha fütyörésztem vagy kaparásztam, ütögettem valamit, idekinn a fejem tetejére állhattam tőle. Nyugodt volt, türelmes, kedélyes. Ilyenkor hallottam tőle életéről, kalandjairól. Csak magát előadását is élvezettel lehetett hallgatni apámnak, oly színes volt és fordulatos. Hozzá olyan különös, a mindennapitól eltérő dolgokról mesélt. Kivált a vadászhistóriái voltak ilyenek. Mesélt egyszer két hollóról nekem. Ezek a környék, sőt gondolom egész Kelet-Európa legritkább madarai. Apám egyszer egy pár hollót lőtt le egyetlen lövéssel. Erre büszke volt. Aztán mesélt egy esetről, amikor az öreg anyamedvét lövésre kapta, de nem volt szíve ledurrantani, mellette játszadozó bocsáért. Aztán egyszer az országúton lőtt egy őzet. Nagyszerűen

adta elő. Ha utánozni tudnám szavait. – Ez a tolvaj styopuj (a kocsisunk) volt velem a bricskán. Halljuk az útról a kopókat fenn a hegygerincen pih-pah, pihpah, hajtanak. Na, egyszerre megkapom a styopuj vállát: Stéj! Itt az őz. Szökdös lefelé egyenest az útra elénk. Kapom a puskát. Felállok a bricskában. Abban a szent percben szökik le az őz az útra. Püff! Úgy lőttem rá, ahogy egyik útárokból a másikba ugrott volna át. De már a másik árokba a fejével esett bele. Na, de a lovak a lövésre olyat rántanak a kocsin, hogy én is, a styopuj is egymásra estünk hátra a bricskában. Hát ez megvan. De mit teszünk az őzzel? A kutyák jőnek már lefelé a nyomon. Hát a tolvaj styopuj kitalálta, hogy behajtottunk a bricskával az árokba. Úgy veszítették el aztán a kutyák a nyomot. A szabadnak a levegője belém is mindig szokatlan erélyt és biztosságot oltott. Tudok kurtanadrágos koromból egy esetet, amit úgy hiszem, nem sok kis legényke csinálna utánam. Egy reggel apám fizetni ment a bányához. Nagyon nagy összeg pénz volt nála, és úgy dél felé egy bányász jön hozzánk, és azt hozza hírül anyámnak, hogy a domnule már az úton elkezdte az ivást, és alighanem kártya is lesz. Anyám kétségbe volt esve, sírt, a kezét tördelte. Erre én vettem a kis fütykösömet, és azt mondtam anyámnak, hogy elmegyek apám után. Bizonyos körülmények közt apámat vissza tudta tartani a könnyelműségtől, ha mi, gyerekei kísértük. Ebben bíztunk anyámmal, és elindultam. Az a falu, ahová apám ment, meredek hegyi utakon és

erdőkön át lehet Nagybányától vagy húsz-huszonöt kilométer. Hát ezt az utat egyvégtében tettem meg egyedül. És aztán, úgy van emlékemben, hogy mikor a bányánál láttam, hogy nincs nagyobb baj, apám, ha részeg is és kártyázik is, de a fizetést rendesen elintézte, hát nem vártam meg, míg kocsin jöhetek, hanem visszaindultam, és késő este gyalog érkeztem haza, anyámnak hírt hozni, hogy ne aggódjék. Szóval, tíz-tizenegy éves kölyök létemre akkora utat tettem, amivel katonák és bajnokok versenydíjat nyernek. Anyámra másként világért sem lehetett kapzsiságot fogni vagy azt, hogy csak valami mulatságában is korlátozta apámat, ha az nem vitte bele túlságos kárba. Egyszer apám egész éjjel kártyázott. Fiákeren jött haza, é s kissé persze kapatosan. De nagy diadallal ölelte meg anyámat. – Na nézd, mama, ezt kerestem az éjjel! Azzal benyúlt a zsebébe, és százasokat, tízeseket egész marokkal vett ki. – Nesze! Neked adom! Anyám azonban az öröm helyett elhárította a pénzt: – Vidd csak ezt az átkozott pénzt! Nem kell nekem. Ki tudja, kik sírnak otthon érte. Erre aztán apám dühbe jött. Odacsapta a kivett bankóállományt a szoba közepére: – Add hát ezt a cselédnek! Azzal megint elment hazulról. Nem tudom, akkor volt-e vagy máskor, hogy apám, mikor újra beleült a fiákerbe, és a kocsis kérdezte: – Hova hajtsak, tekintetes úr? Apám így felelt:

– Amerre neked jólesik! Ezen a szomszédok is sokat nevettek aztán. Arról mindenesetre sok szó esett, hogyan sepert a cseléd akkor reggel még a bútorok alól is bankókat a szemét helyett. Van még egy másik, idillikusabb kalandom apámmal egy kirándulásból és a puskámmal. Ez a szőlőnkben volt. Ide is nagyon boldogan mentem mindig apám társaságában. Nem tudtam sok jobb érzésről, mint mikor például aszalás vagy szőlőőrzés idején ott ültem apámmal és öreg, negyvennyolcas vincellérünkkel a sajtó vagy az aszaló előtt, éjjel, a tűzvilágnál. Abban az édes illathullámban, amit a fonnyadó, cukrát folyató gyümölcs kever a levegőbe, és ez elvegyül a tűznek kesernyés füstjével, hát a dohányfüst valami egészen különös, szinte varázslatos zamattal csiklandja az ember orrát. Apám nem tiltotta nekem egész kis legényke koromban sem a cigarettát. Én is ott füstölgettem velük, a szúnyogok ellen, és hallgattam a beszédjüket az öreg Gyurival, hogyan fakasztgatta be az öreg Lehel-huszár a vasas németek fejét, vagy hogyan üldözte apám a vadkecskét az Ünőkőn és az Ördögszorosban suhancéveiben Bukovina határán. Mondom, semmi sem lehetett számomra nagyszerűbb, mint az ilyen üldögélések a csillagos ég alatt. Egyszer azonban, megbeszélésünk szerint egy hajnalban, iskola előtt költött fel apám egy szőlőbeli kiruccanásra. A flóbertemmel mentem, és felmásztunk a tetőre a gesztenyésbe. Éppen kelt fel a nap. Még csak az óriás

gesztenyefák csúcsát loccsantották be az első sugarak a lilaködös hegyek mögül. Hát egyik ilyen nagy gesztenyefának a legfelső ágán egy feketerigó kezdett bele a hajnali himnuszába, a napsugár üdvözletére. Emlékszem egy kis tétovára, amit a vadászszenvedély és a kedves madárénekes iránt támadó könyörület küzdelme keltett bennem. De a gonosz győzött, és nekifektetve a flóbertemet egy fatörzsnek, rásütöttem a rigóra. Eltaláltam. Leesett a fa tövébe. Nem tudom már biztosan, de úgy rémlik, apám sem nagyon dicsért meg a sikeres gyilkolásért. Nem volt ő sem érzéketlen apróbb, megható dolgok iránt. Én, az biztos, hogy életem végéig undorítónak érzem magam ezért a tettemért. A rigószárnyat ugyan ott hordtam kalapom mellett, de évek múlva is rossz érzésem támadt, ha megjelent előttem a sugaras ágon ez a kedves, fekete madár, amit éppen java éneke közben ér sörétem, mint valami hitvány és lelketlen, unalomból ölő orgyilkosé, a fa törzse mögül. * Az igazság elvén jár azonban, hogy mindjárt megemlékezzem apám szomorúbb és kárhozatosabb ténykedéseiről is. Azt hiszem, ebben az időben volt, mikor iszákossága és ezzel tétlenkedése körülbelül a tetőfokára juttatta házunknál a nélkülözést.

Valóságos őrület szállta meg. Hetek hosszant itta a bundapálinkát, és emiatt valóságos számkivetésben éltünk otthon. Bántani nemigen bántott egyikünket sem. Csak ordított szünet nélkül, a legocsmányabb szidalmakat. Aztán pedig elkergetett anyánkkal együtt bennünket is. Ha pedig egyedül maradt, akkor azért dühöngött, hogy nincs mellette senki, aki kiszolgálja. Sokszor féléjszakákon kellett lesnünk a padláson vagy a szomszéd szobában, tornácon, hidegben, míg tökrészegre issza magát, és akkor bemehettünk. Ilyenkor a másik végletbe esett, s a dühöngésből egészen a hülyeségig megjámborodott. Sírt, önvádakat motyogott magára, vagy ocsmány kedélyeskedéssel tartott bennünket. Anyám a vértanúk hősiességével tűrt tőle mindent panasztalan. Hogy illusztráljam ezt egy esettel is. Hát mondjuk, apám napok óta dorbézolt, úgyhogy anyámnak nem volt egyéb szállása a szénapadlásnál emiatt. Csak lopva végezhette el a házi teendőket, hogy főzzön, mosson, takarítson számunkra és apám számára. Hát ezt azért anyám ereje utoljával is megtette. Tegyük fel, apámat hajnaltájt elnyomta részegen az álom, úgyhogy békén lehettünk tőle. De apámnak másnap dolga volt a bányánál vagy egyebütt. Hát anyám sokszor betegen és végkimerültségben virrasztott tovább, és így vasalta ki az elmenetelre apám fehérneműjét, amiben a hosszú napokig való tivornyával apám megakadályozta. Én, ha őszinte vagyok, ha szenvedtem is ezek miatt a

gyászos hajcihők miatt, azért könnyen túltettem magam az ügyön. Valóságos martalóc módra használtam fel a patáliát, hogy csaljak, lopkodjak, és aztán mulatságaim után járjak. Kész kis zsivány voltam, mondhatom. Nem mondhatok egyebet erről, mint azt, hogy akármilyen alattomosan meghunyászkodtam apám előtt, ha kordába szorított, azért apám valósággal rettegett tőlem. Többek közt most is furcsa előttem, hogy mint kisfiúnak, apám nem bírta elviselni vad tekintetemet. Ha szidott, és én hallgatagon, de fenekedően ránéztem, akkor idegesen elforgatta a fejét, és rám rivallt: – Ne mérj a szemeddel, te dühös állat! Tudom, mindenre képes vagy! Pedig csak egyetlen eset rémlik nekem, amikor szembe mertem szállni ilyen kurtanadrágos koromban is apámmal. E g y ebédnél azt hiszem, kezet emelt anyámra. Csak fenyegette, úgy tetszik. De erre én felkaptam az asztalról a villát, és elszántan apámnak ugrottam. Ilyenkor, ha talán végső szorongattatásában anyám is csak erélyesebben szembeállt apámmal, apám a felfortyanás helyett inkább megrökönyödött, és alább engedte a hangot. Beteg lelkű emberről volt szó, annyi bizonyos. Volt tárgyalás arról is, hogy ideggyógyintézetbe viszik. Okosabb lett volna, biztos. És nekünk, családjának csak megváltás lett volna, ha bizonyos időre megszabadulunk tőle. Meglévő vagyonunk eltartott volna anyánk szorgalmával. Ekkor már csak a készt pusztította apám. Ha akadt volna

pénzszerzésre lehetősége nagyon sok, hát valósággal készakarva packázta el. Igaz, ha munkája volt, mindjárt abbahagyta az ivást, és nekidűlt. De viszont mindent elkövetett, hogy ne kapjon valami foglalatosságot. * Nem szívesen időzöm ezeknél a komor dolgoknál. Mondom, ami a személyemet illeti, én nem sok követ vetek apámra, hogy túlzottan meggyötört volna, vagy ártalmamra lett volna csúf szenvedélyével. Én nem sokat hederítettem rá. Akivel szemben már sokkal bűnösebb apám, ez a kis Margit húgocskám. Ez az árva kis lélek a jó gyermekek mintája volt. Tiszta jeles tanuló volt mindig. Ezenkívül mint kis lányka tanított, kézimunkázott. Megesett, hogy a félretett kis pénzecskéjéből anyámnak és nekem is juttatott, a legínségesebb időkben. Ajándékokat kapott egyik gazdag tanárnőjétől. Úgyszólván egy garasba sem került otthon. Amellett mindig jókedvű volt. Anyámat fel tudta vidítani mókáival a legsötétebb tépelődésben. Belém is sokszor lelket vert. Apámat le tudta sokszor dühöngései közepett szerelni valami mulatságos mondókával. Mindenki szerette. Hát akkoriban ez a Margitkánk, mert egy hideg, téli napon apám a mosdás mellől kikergette, meghűlt, és hozzá a rémülettől valami súlyos idegrángást kapott a fél arcába, úgyhogy élete végéig szenvedett ettől. Ezt bizony aztán apám nem törülhette le magáról a kishúgom iránt való késő

gyöngédkedéseivel. Egy időre Margitka elutazott akkoriban legnagyobb nővéremhez, Krizsovánszkynéhoz Szapáry-falvára. A családalapítás kezdő éveiben Szidi nénémék sem álltak valami fényesen anyagilag, és bizony szegény kishúgocskám nem sokkal jobb gubát cserélt ezen a subán. Sokat kellett segédkeznie a háznál a tanulás mellett. Ugyancsak mikor a negyedik polgáriból a szatmári vincés apácák zárdájába ment preparandiára szegényke, már nem volt fizetett kosztos, mint a nénéim, és ott is féltandíjon munkát kellett végeznie ellátásáért. Végre valósággal úgy segített rajta a szerencse, mint a mesebeli aranyszívű hamupipőkéken. Egy nap, amint kilépett a zárda kapuján, egy öregúr lett a közelében rosszul a járdán. Margitka segélyére sietett, és egy pohár vizet hozott ki neki. Ezért a pohár vízért az öregúr, aki a város egyik tehetős polgára volt, alapítványt tett a kishúgom nevére, vagy mit. Elég az hozzá, hogy ezen a réven avanzsált aztán a megkímélt fizetett bennlakók közé Margitka. * Nő iránt érzett első, más eseteknél bensőségesebb érzésemhez is a kishúgom révén jutottam. Nem tudom pontosan megmondani, hol találkoztam először Margitkának ezzel a barátnőjével. Azt hiszem, a nagybányai vasútállomáson, ahol átutazóban kiszállt, egyszer vagy kétszer.

Attól fogva aztán sokáig nemcsak a levegőbe dúdoltam magamban a:

Képeddel alszom el, Képeddel ébredek című műdalt. A neve Anna volt. A vezetéknevét nem érdemes említenem. Nem magamfajta plebejusivadék volt. A családja azzal büszkélkedett, hogy a Habsburgok még birkát őriztek Svájcban, mikor már az ő őseik egyik honfoglaló magyar törzs fejedelmei voltak. Az arca körülbelül olyanféle karakterű volt, mint az apámé. Csak persze nőies szépségű és finomságú. Sötétbarna, szelíd őzikeszemei voltak. Egy nap a gimnáziumba két képes levelezőlapot kaptam. Egypár regényes, érzelmes mondat volt rajta. Aztán egy üdvözlet meg az a figyelmeztetés, hogy ezt a két lapot, ha írok Tyutyunak (Margitkának), ne említsem, csak egy vonással jelezzem. Máskülönben tudom, kicsoda üdvözöl – szólt a lap. Szédültem és reszkettem a boldogságtól. És aztán a Margitka leveleiben menesztettem üdvözlő sorokat a zárdába. Ezekben kaptam válaszokat néha. Mikor pedig Tyutyu hazajött, Annus barátnőjéről fényképet hozott, és élőszóval faggattam ki róla. Ennek a formájánál azonban nem kell holmi ömledezésekre gondolni részemről. Inkább afféle huncut nevetgéléssel váltottunk szót erről.

Sem afféle szentimentális megnyilatkozást, sem sikamlós ügyek tárgyalását nem vette be kedélyünk. Tyutyu legföllebb hallgatólag volt értője érzelmeimnek. Mert, különös, hogyha minden másban a legmeghittebb testvérek voltunk, a szerelmi ügyekben szemérmesebbek voltunk egymáshoz, mint idegenekhez is. Nos, további fejleményei nem lettek ennek a kurtanadrágos szerelemnek. Nem tudom már, hogy csak úgy tűnt el a mindennapok közt, vagy az a tragédia szakította meg, ami Annuskát érte. Vérmérgezést kapott az egyik lábán, sokáig gyógykezelték, és végül le kellett amputálni térdből a lábát. Aztán, ha jól tudom, ebbe belehalt szegényke. Ez volt kisdiák-éveim egyetlen szerelmi regénye. Na, voltak még ezenkívül afféle mélabús ábrándjaim. De ezek közelebb jártak a komikumhoz. Például Ödönnel két ideált választottunk magunknak. Az enyém szőke volt, az övé barna. Nem vallottuk meg egymásnak kilétüket, csak a Dulcineák nevének kezdőbetűjét árultuk el. Az övé Sz-szel kezdődött, az enyém R-rel. Kisütöttük, hogy az Sz-ből és R-ből ezzel a szóval említhetjük őket: Szemi-Rámis. És megtárgyaltuk fájdalmainkat. Én a magaméval elég szomorúan jártam meg. Egyszer nagy hógolyócsata volt az utcán, és az ideálom hazajövet belekerült a legnagyobb golyózáporba. Itt volt az alkalom, hogy lovagi szolgálatára siessek, és vakmerően mellészaladva megszólítottam, azzal az ürüggyel, hogy kivezetem a vészből. De az édes gorombán az anyai ágról

való őseimhez küldött aszfaltbetyárkodni. Ezenkívül még egy szöszke tanítónő volt merengéseim tárgya. Ez az egyik bányásznegyedbe járt tanítani a ligeten át. Hogy találkozhassam vele, korábban keltem, és a ligetbe mentem átvenni a leckét. Igaz, hogy többször be sem jöttem az iskolába a ligetből. Az út a jégpálya mellett vitt el. Ez az út tavasszal telis-tele volt mindenféle békahullákkal, amiknek a piacra kerültek a combjai. A tanítókisasszony bájos, szőke alakját kémlelve, Petőfi egyik dalát dúdolgattam az úton, hogy:

Te vagy, te vagy, szőke kislány Szemem, lelkem fénye... És közben meg-meghersegett a lábam alatt egy-egy szegény lemészárolt hüllőnek a teteme. * Az osztályban mögöttem, a másodikban vagy melyikben, egy Kupse és egy Krizsán nevű fiú ült. Mindkettő apányi lingár volt már. Szállóigévé vált róluk az osztályfőnök förmedvénye: – Kupse, ne morogj, Krizsán, ne piszmogj! Krizsán szülei egyik szomszéd városban bérbevehető szerelmű hölgyekkel kereskedtek. De azért a fioknál nem volt jámborabb és ájtatosabb, illedelmesebb fiú. Kupse szegény falusi román földmívesek, talán zsellérek gyermeke volt. Ő lett az egyetlen kosztosunk. Azaz csupán

lakott nálunk. Mert szülei látták el élelemmel a faluból. Rendesen nyersterményeket hoztak, és aztán anyám megfőzte Ábriskunak a paszulyát murokkal, vagy megsütötte a hurkáit. Ugyancsak a lakáspénzt is így káposztafejekben és málélisztben törlesztették le rendesen a faluból. De akkoriban élte házunk a legínségesebb napokat, és még ez a himmihummi is jól jött. Sokszor még a fűteni való fát is mi vágtuk fel Ábriskuval télen. Apám nap nap mellett randalírozott, és bizony sokszor Ábris kosztosunknak is tűrnie kellett a durváskodásaiból. Apám tébolya annyira ment, hogy anyámat akkoriban állandóan azzal gyanúsította, hogy a Kupse szeretője, mert szíves volt ehhez a szegény fiúhoz. Engem pedig fordítva, az Ábrisku szorgalmával és tisztességtudásával nyaggatott. Annyi hasznom volt ebből a kosztos barátból, hogy az ő révén sikerült az apám tétlenkedésével üresen maradt irodáját elrekvirálni diákszobának. Aztán később, mikor már Ábrisku elköltözött tőlünk, magam szobájává tettem az irodát, és így kielégítettem a külön szoba után való örökké éber vágyamat. Úgy tetszik, hogy Ábriskuval kettesben csak színleg voltunk jó barátságban. Ő idősebb volt, erősebb volt, erélyesebb volt nálam, és mégis, úgy tetszik, ő volt tele irántam érthetetlen irigységfélével. Úgy nézett ki fekete képével, mint egy alázatos Mefisztó. Ha megszidtak otthon, őt dicsérve mellettem, sosem volt egy védő igéje számomra, hanem amolyan álfájlalkozással

bólogatott: – Hát bizony, bizony, ez a Jenő nem jól teszi ezt vagy amazt. Úgy tetszik, még az is bántotta, hogy ő dühös szorgalommal biflázva, én pedig szokásom szerint resteskedve, mégsem maradtam alább az osztályzatnál nála. Sőt volt tantárgy, amiben én tanulás nélkül kitűnő voltam. Egy látszólagos kudarcom fájdalmai maradtak különösen begyemben Ábriskuval kapcsolatban. Egyszer egy nagy Petőfi-képet kezdtünk közösen lemásolni a Gracza Szabadságharcából. Én, gondolom, kezdettől már a szabadkézi rajz némi mesterének bizonyultam. Biztos voltam, hogy különb másolatot készítek a költőről. De, azt hiszem, belenéztem magamat a rajzba, és aztán bosszúsan eltéptem a magamét. Nem kétlem most sem, hogy csak az én elégedetlenségem és túligényem tépette el velem a rajzomat, mert még elrontva is sokkal jobb volt, mint az Ábriskué. Az övé egy görbe szájú, lapos rémség volt. Éppúgy tarthatta volna valaki kutyafejű tatárnak, mint Petőfi Sándornak. De azért Ábrisku, valahogy felhasználva a rossz percemet és kudarcomat, diadalmas röhejjel nevezte ki remeknek a saját rajzát, és odaakasztotta az iroda falára. Ez a kis eset nagyon a szívembe szúrt. *

Akkoriban így is nagyon eltemetett az a borzalmas élőhalottság, amit az úgynevezett átlagos polgári nevelés fajankókra szabott zsarnoksága kapál rá a friss invenciójú gyermeklélekre. Már azon kezdve, hogy restellettem beszélni azon a nagyszerű vérbeli magyarosságon, amit kisebb gyermekkori környezetemből hoztam, és aminek ezer kifejezési lehetősége volt bármire, csak ezt bárdolatlannak ítéltem, és aztán erőszakkal gyúrtam át idegen ponyvaregények nyelvére, gondolkozási ütemére kisfiúi agyamat, másban is így volt. A műének vagy afféle nájmódisan finomkodó társaság szalonképessé nyomorított népdalutánzatai lekicsinyeltették velem az anyámtól és kis cimboráimtól vagy a házunk környékebeli polgáremberektől tanult, remekbe készült öreg nóták kincsét. Kis merész, természet utáni próbálkozásaimat a rajzban egészen feladtam az iskolai oktatás nagyképű elve szerint, hogy előbb másolni kell jeles műveket. Ez a teljesen haszontalan pepecselés hozott össze, és melegített össze azonban életem legjobb barátjával, Duma Sándorral, a háborúban elhalt festővel. Ez a Sándor volt köztünk az a bizonyos áldott jó fiú, akit mindenki mosollyal fogad. Kevés beszédű, mindig jókedvű, a baját magának tartó, furcsán szenvedélyességből és tétovaságból kevert lelkületű, de a szépségért, művészetért mindig friss lelkesedésű fiú volt.

Olyanféle barna, szikár fickó volt, mint én, csak nálam valamivel erőteljesebb. De naivabb és gyöngébb szívű, úgyhogy inkább ő állt az akaratom uralma alatt. Még a normából emlékszem, hogyan barátkoztunk össze. Nekem volt egy széles karimájú kalapom. Apám azt mondta rá, hogy olyan, mint egy tutajosé. Csak románosan vagy szlovákosan plutás kalapnak mondotta. Hát egyszer az iskolából jövet a járdán, amint Duma megnézte a kalapomat, én a szememre húztam, és azt mondtam neki: – Tudod-e, hogy ez plutás kalap? Ez Dumának annyira tetszett, hogy leült a járdára, úgy hahotázott. És aztán csak le kellett rántani a szememre a kalapot, Duma már tikácsolt a nevetéstől. Ez a kacagás annyira hozzátartozott a jelleméhez, és olyan szuggeráló volt, hogy ha rákezdte, nem bírt ellenállni neki senki, hogy vele ne tartson. Rángott az egész teste, a szeme eltűnt, és úgy imbolygott közben, mintha a forgószél táncoltatná. Naivsága mellett a filozófusok köznapiságokon felültekintő szeme volt az övé. Másnak fel sem ötlő semmiségek ragadták meg, és minden furcsaságba szerelmes volt. Nagy hajlamossága volt a gúnyra, de ahogy szemlélt és kiröhögött valami gyöngeséget, az nem volt bántó, hanem vidámító. Másként a saját sutaságait sem kímélte. Hozzám mindig elismerő volt, sőt, néha hízelkedő. Fenegyereknek tartott és nagyon tehetségesnek, minden viszonzás nélkül. Azt hiszem, attól fogva dűlt neki szenvedélyességével a

rajznak, mikor az én rossz másolásaimat megbámulta. Ő aztán nem is tágított el a képzőművészettől haláláig. Előmbe azonban csak pesti és müncheni festőnövendék korában rúgtatott, a gimnáziumban még én voltam a mester kettőnk közül. Tulajdonképpen az ő személye asszisztált életemnek a jobb fele, a művész mellett, haláláig, bár a profánus hercehurcákban sem maradt el tőlem. Ezekben a kisgimnázista években azonban nincs több említenivalóm életemben való szerepéről ennél. * De ha már itt vagyok, letárgyalom ezt a kis kezdő piktort én magamban. A rajz volt az első, amely felszabadult bennem a szomorú jó nevelés nyűge alól. Büszke vagyok rá, hogy egészen a saját kezdeményezésem rázta le ezt a nyűgöt. Ez a bilincstörés másik két fiúhoz kapcsolódik előttem. Egy darabig egy padban ültem Miklós Dezső vagy Dágyó nevű társammal. Miklósék szüleimmel is jóban voltak, kivált a jobb napok idején. De aztán is, több ízben sokban jótevőink voltak. Dágyó úgy bukott le hozzám két osztály ismétlésével. Ő volt egyik szép fiú az osztályban, akit a kis fruskák kegyeltek. Szívesen pubiskodott és ápolta magát. De amellett hangadó volt a korán beköszöntő férfias mulatozásokban is. Nem kártyázott ugyan, sem nem

biliárdozott, hanem az italozásnak volt csak nagy kultiválója meg aztán az ezzel karban járó olcsóbb szerelemnek. Nos, Dágyó többek közt ügyesen rajzolt. De eredetit nemigen. Inkább bizonyos egyéni ízzel másolt. Ő személyesítette meg előttem az első vaskalapot, akadémiát vagy konzervatívságot. Ennek gőgjét és megrendíthetetlenségét. Nem látott más értéket a piktúrában a csinosságnál. Mikor először kezdtem mellette kísérletezni valamelyik tanárom letorzképezésével, egy fikarcot sem akart lelkesedni ezért. Akkor sem hatódott meg, mikor egyszer szerencsés pillanatban lerajzoltam az osztály eminensét, akinek így hangzott a neve: Hazánknak mélabús fia, Blau Zsiga! A rajztanárunk irányelveivel torkolt le, akinek szignatúrája országosan ismert folyóiratok fejlécei alatt is szerepelt. Lesajnált, hogy ilyen tekintély ellen mernék én holmi kiszekusza vázolmányokat elébe tenni szépen kinyalt rajzoknak? Egyszer aztán művészgőgömben dühösen kikeltem előtte: – Beszélj, amit akarsz! – mondtam. – Ha valaki, hát inkább én taníthatnám a rajztanárodat pingálni. Dágyó rettentően elképedt erre a hallatlan pöffeszkedésre, és lemarházott és kiröhögött miatta. Ami azt illeti, utólag kissé magam is megtorpantam akkor kijelentésem merészségén. Pedig lám, ha ma elgondolom, nemhogy merészségnek tartanám, hanem még túlzásnak sem. Azok a gyerekrajzok nemcsak a rajztanáromnak szolgálhattak volna útmutatással a szívbeli és vérbeli

eredeti művészet irányai felől, hanem nála sokkal nagyobb tekintélyeknek is. Éspedig közülök éppenséggel azok, amik csak úgy kisze-kuszán, kinyalatlan voltak odavetve. Ne felejtsük, 1900 után írtak akkor nehány évet. Ha jól emlékszem, akkor még Duma is, bármennyire elfogulatlan volt hozzám, inkább a Dágyó vélekedését írta alá, s kissé ő is hümgetett a lázadozásomon. Igaz, hogy aztán ő nemsokára beadta nekem a derekát. Sőt évek múlva, mikor már ő volt fölényben a piktúra ismeretében, ő olvasta vissza egyszer a fejemre pont azt, amit akkor én akartam az ő fejükbe gyömöszölni, hogy: – Minden művészetben a legfőbb érték az eredeti, az érzéshozta, a szabadság. Gondolom, ez az egyébként eléggé féken fogott, szertelenkedő öndicséret már a nekilendült nagybányai festőiskolával való közösködéseimtől is nyerhetett némi tápot. A festőiskolához nem Maticska Jenő volt a kapcsom normabeli ismeretségünknél fogva. Vele, úgy tetszik, valahogy nem akarózott nekem sokáig és mindvégig arról beszélni, hogy ugyanarra a rögös útra készülök, amire ő. Legföllebb ő mesélt ezt-azt a piktúráról, mondhatom, mindig elég pesszimizmussal. Krizsánnal is csak később barátkoztam össze. Az instruktorom egy vörös hajú, Kerekes nevű növendék volt. Ezt a fiút kissé félkegyelműnek tartották, és később tényleg a bolondokházában pusztult el. Terhelt volt az egész családja. A nővére is, gondolom, valami idegkórságban sínylődött, és gyógykezelték is. Az

a p j a városi rendőrhadnagy és tűzoltóparancsnok volt. Hóbortos ember volt az is, és felesége is búskomorságban szenvedett. Furcsa egy fiú volt ez a Kerekes. Vékony kappanhangon beszélt. Ok nélkül el-elnevette magát. Vagy közben üresen bámult a levegőbe. Nekem azért nagyon érdekes dolgokat mesélt. Ha jól emlékszem, például egy egész művészettörténeti értekezést tartott arról, hogyan jöttek rá Itáliában az olajfesték és tempera gyártására. Hogyan lett a freskóból fára, majd vászonra pingált festészet. És így tovább. Mindezt annak kapcsán mondta el, hogy nem volt pénzünk elegendő, hogy tubusos festéket hozassunk, és így ősi módon festékport meg darabos festéket vettünk, amit magunk zúztunk porrá, és kevertünk olajjal. Aztán pedig a festőiskola körül hányódó, elhasznált tubusokat vasaltuk ki, és töltöttük tele a péppel. Ő, gondolom, mindvégig ennél a módszernél maradt. Én azonban untam a festékgyártást, és később valahogy pénzt szereztem, és hozattam festéket, csináltattam kazettát, palettát, állványt magamnak. Na, mikor aztán mindez megvolt, és vagy két képet kiizzadtam, akkor arról értesültem valamelyik piktortól, hogy mielőtt az ember festésbe fog, meg kell tanulni éveken át a szénnel való rajzot. Mert a szín csalóka a perspektíva, a tónus valóságszerű megéreztetésénél. Ezeket egyszínű rajzzal kell előbb alaposan megérteni. Hát erre megtanultam az Ingré-papír felfeszítését a rámára, és elkészítettem egy fél portrét magamról a

szobánk tükréből. Ezt azért hagytam viszont abba, mert közben megismerkedtem Krizsán Jánossal. Ő eljött hozzánk. Megnézte művemet, és azt mondta rá: elég jó. Csak minek választottam mindjárt első próbálkozásomnál a legnehezebb beállítást, a skurcot? Vagyis, hogy minek alulról fölfelé rajzolom a tükörből az arcomat? Hát ezt azért tettem, mert a tükör magasan állt egy kasznin, és nem volt hová állítsam. Sem pedig a nagy falitükröt nem akaszthattam le a művészet számára. Örültem, hogy apám nem vágta ki piktorszerelvényem így is a patakba az ablakon. Arra az időre hagytam tehát a szakszerű piktori tanulmányokat, mikor majd beléphetek a festőiskolába, és modellt rajzolhatok. És megmaradtam apróbb vázolgatásnál. Mindez azonban már némileg átnyúlik a hosszúnadrágos évekbe. * Most aztán végre Ilonka nénémnek kell nyitnom egy fejezetet itten. Ilonka néném volt a legszebb Tersánszky-lány. Sőt, azt hiszem, elég utat kellett tenni, hogy szebbre akadhasson valaki másutt is nála. Egészen az apám szabályos, cserkeszes arcát örökölte, csak barna hajjal és kék szemmel, s ilyen kifogástalan volt

termetében is. Kedélyében azonban hajlott kissé a betegesre. Furcsán, inkább kedvezőleg torzította a dolgokat agya, és beszédessége is átment a rendes határokon. Kissé ingerlékeny volt és rémlátó. Sokszor sejtett, egészen oktalan, rosszindulatot maga iránt. Sokáig selypített, és önmaga keresztelte magát el Ilonkából az Onta névre. Két kedélyesebb s nagyobb néném sokszor kikapott emiatt rajta. Egyszer Szidire kiskorában Onta a kötőtűjét vette rá ezért, és így rivallt rá: – Hidi, kihúrom a hemedet. Nem tudom, mi okból, nem tudok Ilonkára emlékezni, csak attól fogva, hogy első férje, Mostis Sándor kezdett udvarolni neki, és én körülöttük settenkedtem. Mostis Sándor a gimnázium első jelese volt. Hatodikból kispapnak ment a pannonhalmi bencésekhez, de aztán lecsapta a cingulust, és visszajött érettségizni. Valóban, senki sem lehetett nála alkalmatlanabb a lelkészi hivatásra. Nemhogy dendi, de egyenesen piperkőc volt. Egyszer, mikor fehér cilinderben, kamáslisan és monoklival jelent meg nálunk, apámat valóságos őrjöngésbe hozta. Lemondta majomnak. Fenyegette, hogy kiüti azt a fél pápaszemet a szeméről és azt a kürtőt a fejéből. Akkoriban Sándor Debrecenből jött a jogakadémiáról, ahol sokat rebesgették valami előkelő, gazdag asszonnyal való benső barátságát. Apám, rendes szokásként, kilökte tőlünk néhányszor

Sándort is. Sőt, ővele sohasem is békült ki egészen, mint Ádám sógorommal. Mostis azonban szerelmes volt Ilonkába, és nem tágított. Ebben a szerelemben a családi modortól eltérően nagy adagban volt meg a szentimentalizmus. Ilonka néném és Sándor is hajlott erre, és szörnyen édes, holdvilágos hangulatok terjedeztek együttléteikkor a házban vagy a kertben, egy kis gyeppadon. Volt minden. Emlékkönyv, éjjelizene, párbaj, szöktetés, ahogy a regények előírják. Ha Sándor hozzánk jött, én mindig a sarkában kujtorogtam. Nem annyira a nénémmel váltott érzelmes bókokra vagy csókokra voltam kíváncsi, mint a Sándor aranyvégű cigarettacsutakjaira mohó. Sándor csak afféle vasárnapi cigarettás volt. Feliben-harmadában ellökte a finom samukat. Sőt, minthogy előkelően Ilonka nénémet is rákapatta a cigarettára, duplán arattam. Mert Ilonka többet tüsszentett, mint szítt a cigarettából, és talán készakarva is gondolt rám a samuval, vagy talán biztattam is, hogy minél jobban fosztogassa nekem a Sándor cigarettatárcáját, s legyen előkelő, ne füstölje körömig a cigit. A Sándor előkelősködése nem kérkedhetett különben ékes címerekkel. Az apja valami kishivatalnok vagy mi volt, és aztán a mostohaapja egyszerű kőművesvállalkozó, körülbelül olyan anyagi helyzettel, mint a mienk. * Sándor és Ilonkánk egybekelése aztán hasonló lett az

Ádám és Szidike nővéreméhez. Ilonka kereskedelmit végzett. Aztán végigszenvedte ő is apámnak szokott hajszáit otthon, végül sikerült állásba kerülnie Szabolcsban, a vármegyénél. Sándor a vasútnál volt gyakornok. De ezt a pozícióját odahagyta, és az Ilonka révén ő is elnyert egy számtiszti állást Szabolcs megyénél. Nyíregyházán keltek egybe, a maguk jóvoltából, apám minden dühös ellenzése mellett. Egyik vakációban aztán az ő meglátogatásukra ültem másodízben vasútra. Jól emlékszem arra a nagy érzésre, hogy végre láttam az igazi nagy magyar alföldet, amiről annyit olvastam és láttam alföldi magyarokat, sujtásos nadrágban, cifra szűrben, borjúszájú ingben és gatyában. Őszintén szólva, szinte meglepetésszerű volt, hogy ez tényleg valóság, nemcsak az Én Újságom és a népszínművek ábrázolják így a magyar népet. Csak kissé az bántott, hogy az alföldön is több a pantallós, kaputrokkos magyar, és kevés a nemzeti viseletű. Maga a nagy lapos síkság azonban, egy-két hangulatát leszámítva, nem nagyon vette be szívemet az én kárpátalji hazám ezerszínű és kies tájaihoz képest. Valóban, ahhoz nagyon kellett olyan szem, mint a Petőfié, hogy az alföld méla egyhangúságát előnnyel tudja fitogtatni a zordon Kárpátok szépségei mellett. Akárcsak holmi matematikai fogás csinálja, amely bizonyítja, hogy az egy több a kettőnél. Nyíregyházán nagyon jól éreztem magam Ilonkáéknál. Bohémesen, egy kis hónapos szobában éltek, egy tirpák

gazdánál. Ennek kis vörösesszőke lányáról sokat álmodoztam, és sok nyíri nótát írtam hozzá népdalgyűjteményemhez. Sándor elvitt magával a híres Jurás-kocsmába kuglizni. Itt nagyszerű tepertős pogácsát ettem, és parádi vizes vinkót nyakaltam rá. Gibiceltem kriegspartiknál és zsinóroknál, sőt a játék végén egy-két golyót is kidobálhattam. Sándor sokszor a másnapra való kosztpénzt nyerte ki a paponbírón. Mert a pénzzel sem ő, sem Ilonka nem nagyon tudtak gazdálkodni. Mindkettő és különösen Ilonka néném olyan volt mindig a pénzzel, mintha ezer hold közepéből és a kastély ablakából szórná. A nyíregyházi kiruccanásom sok szép idilljébe egy gyalázatos megaláztatás ártja bele magát azonban. Egy reggel sétára indultam hazulról egyedül a városba. Édes, nyári nap volt. Az Ér, Nyíregyháza egyetlen folyóvize tájékán aranypocsolyákba cuppogtak fejest a békák. A kaszárnyák felől nagyokat nyerítettek a huszárok és csődörösök ménjei a loncson. Távol a tanári szemektől, ficsúrosan, sétapálcával jártam. Éppen előző nap görbítettem meg a fejét egy nádpálcának, és spanyolviaszkkal tömtem be, ahol megrepedezett. Ezt forgattam kezemben. Amint lefelé megyek az Ér utca gidres-gödrös homokján, egy deszkakerítés mögül nagy dörömbölés állít meg. Kíváncsi voltam: mi lehet? Odamentem, és bekukucskáltam a berena résén. Hát egy tizenöt-tizenhat éves, apányi suhanc kuglibábokat állított a deszkakerítés

tövébe, és azokra valami gömbölyű répafélével hajigált. Kerek, kövér pofája volt és az az ismert fagykék szeme. Meglett az okom, jól visszaemlékezni rá. Mert mondhatom, sohasem vétettem kevesebbet embernek, mint ennek a ronda fickónak. Kíváncsi voltam, mi dörömböl, benéztem a kerítés résén, és azzal tovaindultam vidám sétámra. Egyszerre arra riadok meg, hogy a kerítés mögötti fickó ront utánam. Se szó, se beszéd, kikapta kezemből a kis pálcámat, rám vágott néhányszor vele. Aztán kettétörte, elhajította, és úgy mellbe lökött, hogy felhemperedtem a homokba. Azzal, valami szitkot süvöltve még rám, visszament megint a kerítés mögé. Nos, így sem gondolhattam volna sem védekezésre, sem megtorlásra. Az eset pontosan az volt, akár egy bivaly rontana egy kecskének. Még csak indulat sem horgadt fel bennem. Feltápászkodtam, és bárgyúan tovavittem azt a kegyetlen lesújtottságot, amit a túlerőtől igaztalan és védtelen megtiport gyönge érez. Mit is mondanék rá? Ha csak egypár év múlva történik velem ez, mikor már életkorunk nagy különbsége kiegyenlítődik kissé, s én vagy tizenöt-tizenhat éves vagyok a fickó húsz vagy tizenkilenc évével szemben, hát hitet tehetett volna rá minden kihizlalt tirpák pereputtya, hogy amilyen keszeg csontú vagyok, megemlegettetem ezzel a gyáva fickóval az anyja keserves kínját! *

Sándor és Ilonka aztán többször hazajöttek látogatóba Nagybányára. Sándor nem valami huzamos hivatalnokoskodás után tüdejével kezdett el nyavalyáskodni, és folyvást betegszabadságon volt. Ilonka első kisfiát is Sándor szülei házában hozta világra. Ez a szülésnek valóságos csodája volt. Utolsó percig talpon járt, és senki sem volt közelében a vajúdásnál. Egy kis émelygés és fejfájás után, a pamlagra dőlve, öt perc alatt megjelent a kis új polgár. A bába, mire utánafutottak, és elősietett, már csak a pólyát csinálhatta meg rá. Különben ilyen cigánynős vagy tengerinyulas egészségű volt másik néném is. Arra nézve pedig, hogy a betegség vagy közvetlen fertőzet hiába érte bármelyik Tersánszkyivadék szervezetét, mindjárt mesélek. Előbb szánjak pár szót Korláthékra, az Ilonka apósáékra. Korláth körülbelül olyan szőrű és külsejű ember volt, mint apám. Tulajdonaik sem sokban tértek el. Korláth is a sűrű és garázda italozás embere volt. Kivéve, hogy nem otthon csinált nagyobb disznóságokat, hanem a házon kívül. Otthon, a felesége, Borbála néni, elhízott, pápaszemes hölgy, ha Korláth egy csészét vágott a földhöz, ő kettőt csapott a fejéhez. Apámékkal hétről hétre váltakozó viszonyban voltak Korláthék. Hol puszipajtásságban, hol haragban. Éppúgy Sándor és Ilonka is, ha itthon voltak, hol a mi vendégeink voltak, hol a Korláth-házé. Néha, kibékülés idején, egy-egy murit is csapott együtt a két család, amiken banda is húzott, és én is részt vettem már. Korláthék voltak ebben a dologban a gálántabbak, el

kell ismernem. Náluk mindig finomabb, cukrosabb volt minden, egész a gyomorrontásig. Borbála néni környékszerte híres szakácsné volt. Úgy hiszem, valami gondnoknőféle volt fiatalabb éveiben előkelőbb embereknél. Én mindenesetre nagyon szerettem őt, és nem nagyon méltányoltam szüleim kifogásait vagy becsmérleteit ellene. Sokszor egyenesen dühös voltam apámra, mikor Borcsa nénit kibírhatatlan bőbeszédűségéért rótta meg. Hát igaz, amikor elmesélt valamit, Viktor Hugóian másfél órát megjellemzett és megindokolt egy kabizsont is, miért vette az alkalommal magára. És az elbeszélései kivétel nélkül azok körül a hősies küzdelmei körül forogtak, hogyan mentette meg könnyelmű férje templomépítései nyereségét viszontagságos vidéki utakon. De nekem mindig is nagyon érdekes volt elhallgatni őt. Apámnak, úgy hiszem, betegek voltak az idegei a figyelemre, a szavak hatására. Ilonkának is az volt a fő bűne apám előtt, hogy nem lehet végét érni a szavának. Ilonka a vármegyei úri környezetben egészen átnyergelt a magunkfajta kispolgári világnézetből az előkelőbe. Dobálódzott a holdakkal, fogatokkal, megyebálokkal, pezsgőzésekkel, vadászatokkal. Anyám és mi, testvérek, kissé persze megszárnyazva az Ilonka lelkes képzeletének madarát, legföllebb vicceket csináltunk az Ilonka fellengésein, vagy sokszor érdekeltek is az úri élet titkai. Apám arca azonban az első negyedóra múlva már zöldet játszott a dühtől:

– Híjj, a szentséges . . . . . . . . (öt reprodukálhatatlan szó). Hát mi ez? Prrrrrr! Rrrrrrrr! Gencsy az agarakkal. Pici, Puci, Nisi, Nusi, Kállay Pista! Gróf Teszemfel! Ötszáz hold egy vizi a ferblin! Ezek kellenek neki? És nincs sokszor cipőfűzőjükre való a nyomorúságtól. De neki a főispán Miki-Muki. Mondjátok meg neki, hogy nekem ne beszéljen többet ezekről a naplopó, griffmadár-címeresekről. Hát ki az Isten bírja ezt ki ezzel a dzsentri őrültséggel? Apám a fejét fogta, forgott, köpködött, és persze nekiment könyv nélkül a pálinkásüvegnek, a kispolgári józanság megóvása fölötti felgerjedésében. * Sándor hozott nekem ajándékba egy citerát. Úgy lehetett játszani rajta, hogy az ember a húrok alá tette a kottát, és csak le kellett pengetni. De emellett rájöttem, hogyan lehet játszani rajta kotta nélkül és a basszus húrok igénybevételével. Azon buktak meg azonban további tanulmányaim, hogy a stimmelés nagyon nehéz volt, és untam a dolgot. Azért említem meg ezt, mert hogy a zenetanulást elhanyagoltam, az életemnek mindig komoly fájdalma volt. Ma is úgy tetszik, a művészetnek ez az ága volt, amelyhez maradéktalan kvadrált vérmérsékletem. És hogy nem műveltem, tisztán a lustaságomon múlt. De tárgyaljam tovább már a sógorommal való ügyeket. Sándor akkoriban már komoly tébécés beteg volt. Kezeltette magát mindenképpen. Kecsketejen élt havasi

legelőn, az Izvorának nevezett, csodaszép hegyi völgyben, nyaranta. Ilonka valóban önfeláldozóan ápolta. Kész csoda, hogy meg nem kapta tőle a tüdőbajt. Egyáltalán, Sándor mindnyájunkat megfertőzhetett volna, ahogy tartózkodástalan közösködtünk vele. Szörnyű volt elnézni, mennyire ragaszkodott a fiatal életéhez Sándor. A legkisebb biztatás vagy egypár óra, amin jobban érezte magát, már szinte feledtette vele betegségét, és könnyelművé tette. Emlékszem, egyszer Sándorral egy nyári délután a szőlőnk tetejére másztunk fel kettesben. Leterítettük a gyapjúpokrócot a fűre, és ráheveredtünk. Ahogy aztán én közben bukfenceket vetettem, és kézen jártam a gyepen, Sándornak az a véleménye támadt, hogy az a módszer helytelen, amivel őt gyógykezelik. Nem petyhüdni kell hagynia testét, hogy a nyavalya jobban erőt vegyen rajta, hanem edzeni. Azzal mindjárt ki is mászott a pokrócaiból, és engem próbált utánozni az ugrándozásban. Sőt, az az ötlete támadt, hogy levetkőzzünk meztelenre, és úgy éljük a szabad természetben őseink életét. Nohát, megtettük. Nemcsak levetkőztünk, hanem lenn, a völgyhajlásban, volt egy forrás, ami egy kis tavacskát formált, és ebben a tavacskában lemostuk magunkat. Azaz beleugrándoztunk, viháncoltunk, lefröcsköltük egymást. Közben észre sem vettük, hogy a nap leáldozik, és kezd hűvösödni. Már jó alkonyattal futottunk vissza a pokrócokhoz.

Nekem persze kutyabajom sem lett a mulatságból. De Sándor lehet, hogy ezzel a mulatsággal küldött visszavonhatatlan meghívót a Csontembernek. Másnap már majd megfojtotta a köhögés, és egy láz volt. A családi perpatvarokat a Sándor betegsége sem függesztette fel. Rendesen Korláthéknál laktak Ilonkával, akiknek a házuk udvarán egy másik kis épület állt a rendelkezésükre. De ha összetűztek, akkor az ifjú pár hozzánk menekült. Természetesen ilyenkor röpködött a két ház között a sok szidalom, becsmérlés, rágalmak. Sőt többre is került a dolog. Egyszer, amint egy ilyen haragidő alatt nálunk voltak Sándorék, és éppen a virágoskertben üldögéltünk, hát az utcán megjelent kapatosan Korláth. Nem jött be, csak onnan az utcáról osztoztak mostohafiával. De amint Sándor egyszer valami súlyos becsületsértéssel vágott vissza Korláthnak, Korláth dühében felkapta a kapu alól azt a nehéz tölgyfadeszkát, amit a kóbor tyúkok inváziója ellen tettek a kapu alá, és teljes erejével bevágta az udvarunkra. Csak pár centiméteren múlott, hogy agyon nem csapta vele mostohafiát. Nem tudom, hogy ennek közvetlen folytatása lett aztán Korláthnak még egy merénylete házunk ellen aznap estefelé, vagy ez máskor történt. Elég az hozzá, hogy Korláth, fenegyerek híréhez illően, nagy fába vágta a fejszéjét. Magát apámat akarta megrakni.

Jól emlékszem, hogy apám szintén pityizált aznap este. De kivételesen nagyon kedélyes hangulatban volt. Nem veszekedett, és nem kergetett ki bennünket. Azaz, úgy tetszik, mintha csak én magam lettem volna otthon akkor este apámmal. Már lámpa égett, amikor egyszerre nagy dir-dúrral beront hozzánk Korláth. Apám egészen nyugodt, sőt jókedvű volt, mondom: – Szervusz, Miklós! – köszöntötte Korláthot. – Na, mi jót hoztál? Ülj le! Korláth ehelyett tragikus pózt vett, és valami sérelmére hivatkozott. Apámnak valami ellene tett szidalmát emlegette, amit visszamondottak neki. Apám igyekezte békíteni. De Korláth csak jobban megvadult. Nyilván azt hitte apám nyugodtsága miatt, hogy apám begazolt tőle: – Jakab, Jakab, hát ezt nyeljem én el tőled? Most aztán leszámolunk! Valami ilyet süvöltött a bajuszából, és azzal kezet emelve indult apámnak Korláth. Csak egy pillanat volt, ahogy apám torkon kapta, sodorított egyet rajta, és becsapta egyik ágyba. Hogy ott megrakta-e, vagy megkegyelmezett a Korláth nyöszörgésének, és ütleg nélkül vágta ki az udvarra Korláthot az ajtón? Ennyire pontos részletekre már zavarosak az emlékeim. Csak rémlik, hogy mintha apám rám kiáltott volna: – Aci csak, Jenő, egy kurta fát! Hadd tanítsam meg ezt a pernahajdert! De ez csak rémlik, mondom. Az sokkal tisztább és

mulatságosabb kép az esetről, hogy apám az ágyban a Korláth fejére borította a takarót. És aztán, utólag, mikor megkérdeztük apámtól, hogy minek tette ezt? Az öreg huncutul mosolygott: – Hát, mert úgy, ha rá is csapok, kevesebb nyoma lesz rajta. Minek csináljak cégért magamnak, hogy vérbe köpülve eresztem ki ordítozni az utcára? A takaró alatt csak érzi, ha ütöm, de nem látszik meg rajta aztán. Persze, az egész házunk nagyon büszke volt az apám bátorságára és nyugalmára, amivel ellátta a hírhedt verekedő Korláth baját. Sándort aztán nemsokára elvitte a tébécé. Ilonka özvegyen maradt Sándorka nevű kisfiával. De a továbbiak róla már életemnek más szakába tartoznak. * Itt kell megkezdenem Bacchus istennek szörnyen hódító bevonulását zsenge ifjúkoromba. Ebben a tekintetben kénytelen vagyok megállapítani írói reputációm okából, hogy az utóbbi években olvasott nagy amerikainak, Jack Londonnak John Barleykorn című, fordításomban is megjelenő műve rengeteg azonos állapotot tárgyaz a saját italos tapasztalataimmal. (Egyáltalán, az életünk viszontagságai sokban hasonlóak, kivéve, hogy én, merem állítani, a London több rekordját levertem a testi-lelki szertelenkedések porondján.) Hozzá hasonlóan, gyermekkoromban én is egyenesen irtóztam az alkoholtól, és csupán a környezetem kísértései

ugrasztottak bele a mámor élvezetébe. Az a kisvárosi emberi társaság, amihez magamat számíthattam, föltétlen rabja volt a szesznek. Hatalma rajtuk erősebb volt az Istennél, családnál, becsvágynál, mindennél. Úgy hiszem, a magam társadalmi osztályának férfinépe velem együtt, egyik lerészegedéstől a másikig csak afféle melleslegességnek érzett az életből minden mást. Ezernyi elméletem és megfigyelésem van a részegségről, amik persze majd esetenként állanak itten. Általában magam felől azt állapíthatom meg, hogy mint apámnak, nekem is nagyobb méreg volt az alkohol véralkatomnál fogva, mint másoknak. A mámor örömei nekem sohasem érték meg a kaccenjammereit. Voltaképp a legtöbb csúszásomnak, nyomorúságomnak a szesz volt az oka. Persze azért voltak rendkívüli élvei is a mámornak számomra. Vagy inkább rendkívüli élményeim a révén. Kezdjem az elsőn. Rozner Pistával vettünk legelőször, mint apró gyerekek, édes, piros meggyszeszt, és attól a Zazar-part bojtorjánosában berúgtunk. Sem felhangoltságra, sem kaccenjammerre nem emlékszem ennél az első esetnél. Csak valami állati megbárgyulásra. A másik eset valamivel később volt, szintén Pustyikkal, ahogy Roznert hívtam. A városbeli minorita barátok a klastromban mindig tartottak egy-két kiszolgáló kosztosfiút. Ezek többek közt bort is húztak a pincebeli kétemeletes hordókból a barátok ebédjéhez, a refektóriumba. Na és aztán a fiúk a

borcsenést úgy nevezték, hogy spóroltak. Volt egy nagy csorba kanta, talán a csapok csepegése alá, és hát a csepegést némileg támogatni lehetett. Hát akkor egy Kerekes nevű kisbányai román tanító fia volt papkosztos, akivel még a Jamnik-háztól puszipajtások voltunk. Nem tudom, ki volt mellette a másik nebuló. Elég az hozzá, hogy a konvent diákszobájában nagy italozást csaptunk a csorba kantából. Kerekes a borhoz aszaltszilvát adott fel nekünk korcsolyának, és vigadtunk, birkóztunk, danoltunk, tudom is én! Bizonyos, hogy én lapos hasammal sosem adtam sok előnyt a másfél akkora nagy Pistának. Emlékszem, hogy fényes nappal, hazafelé menet Pistával, nagyon tanakodtunk, merre vezetnek a százszor ismert utcák. Forgott, ingott velünk a városka, és már az úton kezdtek jelentkezni a legényes vidámságnál kényelmetlenebb érzések is bennünk. Végül is nem otthon ért utol a rókabőr-kereskedés, hanem a Jamnikék kertjében. Hogyan vetődtünk oda, pont ahol a mértéktartás és tisztességtől legjobban restellhettük meg magunkat? Nem tudom. Pista különben is sohasem érezte jól magát Jamnikéknál. Ritkán járt oda, akármilyen kedvesen fogadták. Tény az, hogy Jamnikéknak egy hünnyögő, vádaskodó cselédje ránk bukkant a fűben, a szilvafák árnyában. Utóbb aztán nevettük, hogy a derék Jamnik Pista arra a hazugságra vetemedett szülei előtt miattunk, hogy a rosszullétünket az okozta, hogy a torkunkra ment a mák.

A kertbeli köszméte-, ribizkebokrokat és mákot és gyümölcsfákat persze rendesen fosztogattuk. Kissé legföllebb az lehetett valószínűtlen, hogy Pustyikkal egyszerre jártunk Szent Balázsként a mákfalással. Én még aztán otthon a kertben is megfeküdtem a füvet. Tudom, csípős retekkel próbáltam kúrálni a gyomrom nyavalygását, aminek íze örökké a számban marad. Kegyetlen rosszul voltam napokig, mondhatom. Okulhattam volna. Ez volt az első italos cécóm. Szüleim az ital vagy cigaretta dolgában nem nagy tilalmat gyakoroltak felettem. De ezt világért sem mondom megrovásnak. Mert biztos, ha tiltják, csak még inkább belekergetnek ebbe a tilosba. Az ital különben sem számított soha szenvedélyemnek. Mert hogy én magamban például az apám italát megdézsmáltam volna, az soha eszembe se jutott. Hiszen mondom, egyenesen utáltam ebben a korban minden szeszt, és csak a kompánia és a virtus nyelette le velem alkalmanként. Egy másik italos-história később jóval vészesebb volt. Aki közöttünk nem fizetett megszabott időre tandíjat az osztályban, azt az osztályfőnök hazazavarta. Ezek az órák persze nem lettek aztán igazolatlanok. Tehát úgy tettünk, hogyha meg is volt a tandíj hazulról a zsebünkben, nem fizettük be, hanem kilökettük magunkat a Múzsák csarnokából, és nyaraltunk, a ligetben, temetőben. Egyszer is a fél alsó gimnázium így üdült a ligetben. Egyik csoport sakkozott, a másik kártyázott, a harmadik

békát nyúzott a ligeti tóból. Mi nehányan, a legszemenszedettebb egyedek, összeadtuk a garast egy nagy üveg bundapálinkára. Azzal aztán felmásztunk a Morgóhegyre, tanulmányozni a Tolvaj Dénes barlangját és a Pintye Gregor szökellőjét, amit Petőfi és Jókai is megénekelt. (A tolvaj szó nagybányai nyelvjárással egyáltalán zsiványt, azaz rablógyilkost is meg bármi ilyen bűnözőt is jelöl.) Duma Sándor volt ott meg Almer Károly meg egy Kaszanyiczky nevű, köpcös, bátor kölyök. Nahát, a pálinkától bekámforoltunk a Morgón. Ősz volt, a lehullott levélben térdig jártunk. Duma, akinek mindig valami kivételes őrültség járt az alamuszi kobakjában, most azt eszelte ki, hogy Pilátuségetést csináljunk a hegyen. Rémítő dolgot cselekedtünk. Otthagyhattuk volna mind a bőrünket. Duma összegyűjtött egy óriás levélkupacot, és alágyújtott. Hajrá! Tűzvész! Oltsad! Mint az ördögök ordítoztunk és röhögtünk, és csaptuk egymáshoz az avart marokkal. Akkor hűlt meg bennünk a szentlélek, mikor azt láttuk, hogy egy lángtengerben vagyunk. A tűz felcsap a tölgyek, gesztenyék törzsén emelet magasra. A láng szalad fel a hegyen, körös-körül, előnkbe, oldalunkba. Rohanás hanyatt-homlok lefelé! Mire lerontottunk a Klastrom-rétre, a Morgóhegy gerincét már vörös-fekete vonal jelölte a kék égen, és az oldala is egy füst és láng

volt. Azt hiszem, még másnap is égett az erdő, és a tűzoltóságnak és bányásznépnek is nagy dolgot adott a vész megfékezése. Sejtelmem sincs, hogyan menekültünk meg mégis a gyújtogatásért megszolgált büntetéstől. Gondolom, az tussolta el, hogy a Morgóhegy erdősége az Almer Kari apjáé volt vagy bérelte, és hát az ő tulajdon kis csemetéje is benne volt ebben az ifjúi néróskodásban. Én arra emlékszem, hogy a Klastrom-réten lerohanóban, beleelegyedtem egy futballcsapatba. Ez a játék akkor újdonság volt. A festő Ferenczy Károly fiának, Béninek volt futballja először. Ők játszottak ott, azt hiszem. Mellesleg, bár akkoriban én is űztem néha ezt a rúgósjátékot, és mestere lehettem volna, de ösztönből utáltam. Nem adtam oda érte az egészségesebb és szebb kislabda-játékot, a nagy-büdöst vagy négyes-percét. És fájlaltam, hogy kiszorítja ezeket a futball. Na de belekeveredtem a partiba. Rohanóban, szinte elfeledkeztem róla, hogy részeg vagyok. Akkor vettem észre, mikor egy nagyot rúgtam a futballba. Mert a rúgásnak fejjel estem utána egy tocsogóba. Otthon éppen nagytakarítás volt. Az apám irodájában, szobámban, le volt szerelve az ágyam. Úgy feküdtem rá a puszta szalmazsákra, vagy úgy rogytam rá inkább. Anyám úgy talált rám az álomtól gaborgyásan, és gondolom, rájött, hogy részeg vagyok. Persze, tőle megmenekedtem egy-két zokszóval. Még azt is tudom, hogy bableves volt aznap délben. De

émelyített az étel szaga is, akár a takarítás mész-, por-, korom- és pókháló-illatai. Másnap Kaszanyiczkyn kacagtunk, ahogy elmesélte, hogy otthon ő is összenyaklott szülei előtt, és nem tudott beszélni a részegségtől. Mikor anyja azt kérdezte: – Hát mi a fene lelt? Erre csak azt tudta kimotyogni, hogy fáj a melle. De ezt, csak úgy finomkodóan tudta kiejteni, hogy: – Fáj a mellyem! Ez annyira tetszett nekem, hogy adoptáltam az esetet, és többször úgy adtam elő, mint ami velem történt meg. Hogy még pár szóval megtoldjam ezt a kezdő korhelyügyeket, hát, ha az első fázisban csak bárgyulás fogott el az italtól, később már rettenetesen szilaj jókedv után a duhajság jött mindig belém. Megvadultam mindig részegen. Kötekedtem. Vagy oktalan dacok szálltak meg. Sokszor olyanokba is belevesztem, akiknek a vendége voltam. Természetes, hogy a potya ivástól éppenséggel nem zárkóztam el. De ez általános diákerény. És ha netán úgy esett, hogy magamnak volt pénzem, akkor éppúgy szórtam el fönntartás nélkül a mulatságra. Itt azonban elég már erről. * Inkább eszembe jut még egy kis rövid és keserves kaland a tornajátékkal vonatkozásban. Az első vagy talán második osztályos tanuló koromban kezdett a gimnázium nyilvános, nagy tornaversenyeket tartani. A bányászbanda mellett vonultunk ki a

baromvásártérre, és ott zajlott le az ünnepély. Nem nyertem egy fia érmet sem, mégis annyira tombolt bennem a lelkesedés, hogy a pihenés és hazamenetel helyett, az alkonyatban, elkezdtem végigszökdelni, több társammal együtt, a cinteremben felgarmadált gerendák tetején. Ezek a gerendák azért voltak ott, mert éppen renoválták a Szent István-tornyot. A gerendák mögött, a gimnázium tornatermének fala tövében, ott állt a kőművesek árnyékszéke. De akkor szerelték le éppen a kis pavilont, és csak az emésztőgödör tátongott befedetlen a helyén. Hát, amint nagy lelkesen egyszer egy nagy mélyugrást csinálok a gerendák tetejéről egy Rosenfeld nevű osztálytárssal, valóban nem álltunk meg a szilárd föld kérgén. Nem kell magyaráznom, hová toccsantunk alá. Vigaszomra legfeljebb az szolgálhatott, hogy Rosenfeld Hilu fejest csinált a gödörbe, míg én csak övig zuhantam bele, és szerencsésen partra vergődtem. Hát muri, az volt. Egy csomó néni volt a közelben, szerencsére, akik vederrel vizet locsoltak ránk. Persze azért a népdalra nem cáfoltunk rá, hogy:

Szagos lesz az utca, Merre-merre... hazamentünk. És napok múlva is figyeltem a közelembe került embereket, nem húzogatják-e gyanúsan az orrcimpájukat?

Nos, a közmondás azt tartja, hogy aki izébe esik, az szerencsés lesz. Hát nem lehetetlen, hogy (a legutóbbi szomorú éveket leszámítva életemből) már akadtak egy-két sikeremen irigyeim is. Rosenfeld Hiluról mindenesetre hallottam sok év múlva, hogy dúsgazdag emberré lett Amerikában. Hát talán a közmondás az ember nemesebb felét, a felsőt érti, ha az esik izébe. * Cirkusz, állatsereglet vagy más ilyen komédia nem üthetett sátrat városunkban, hogy szüleim el ne vittek volna beléje, vagy ne adtak volna pénzt erre. A színház azonban apám előtt nem számított a frekventálandó helyek közé. Anyám mesélt néha róla csöndes rajongással nekem. Dunanan apó és fiáról meg a Peleske nótáriusáról. Viszont anyámnál nem állt könnyű helyen a garas, hogy megreszkírozta volna a színházi látogatásra magának és nekünk, gyerekeknek. Legelőször Dredeán Valér pajtásom vitt el a színházba, amely a városi nagyvendéglő nagytermében játszott évadról évadra. Ő is fizetett be értem. Jókainak Cigánybárójából készült operettet adták. Csak azt tudom, hogy Dredeán rettentően lesajnált azért a pórias önkívületért és handabandáért, amit az előadás hatása alatt tapasztalt rajtam. Hánytam-vetettem magam a székemen a gyönyörűségtől, és bevallottam, hogy hasonló tündéri látvány még nem tárult elém életemben. Majdnem megsirattam Szaffit, és a darab mókái meg akarták

repeszteni a gyomrom a hahotától. Furcsább az, hogy ennek az élvezetbe bódulásnak ellenére mégsem szereztem úgy soha bármi úton-módon pénzt a színházra, mint az aljafajtább szórakozásokra, kártyára, cigarettára. Nem tudom, mintha mindig valami nehezen meghágható falat éreztem volna magam és az előadó-művészet közt. Az első színházi este után hosszú ideig nem tettem újabb látogatást oda. Az is csodálatos előttem, hogyha gyermekálmaimban még szerzetes barátnak is elképzeltem magam, színésznek soha. Azt pedig semmiképp sem mondhatom, hogy kevesebb tehetségem volt erre a műfajra. Igaz, hogy a leckék lélek nélkül való szövege elrecitálásában, a felelésben, fő dadogó voltam, de úgy a placcra állni emberek elé, szavalni, énekelni, nemhogy bátor és nyugodt voltam, de kész, a közönséget szemmel tartó színész. Arra sem voltam képesség híjával, hogy embereket utánozzak, kifigurázzak. Ebben azonban mindig nyűgzött valami részvétféle. Sajnáltam mindig titkon az ugratott, zavarba került embert, s inkább pártjára keltem még tréfák miatt is. Talán ezért volt, hogy néha, mint afféle nyafkáskodó tréfarontót, bizonyosfajta kis cimboráim idegenkedőn fogadtak, ha magam is megpróbálkoztam holmi selejtesebb fajta mókagyártásban velük tartani. Volt, aki meg is mondta szemembe, hogy csalafintáskodáshoz, mókagyártáshoz nincsen érzékem. Persze, ez zokon esett. Érdekesebb jut azonban eszembe e dolog körül. Az, hogy nem tudom felfedezni az

előadó-művészetnek egyetlen ötletét sem, vidámat vagy komolyat, amelynek alapját meg nem kereshetem itt a gyermekévek leleményességében kerekebben és mulatságosabban, mint ahogy aztán az olvasmányok vagy társaság saját eredményeikként és saját formáiban nyújtotta át nekem. Azon kezdve, hogy valóságos operákat énekeltem magamban, rögtönzött szövegre, annak hangulatai szerint, éppígy vettem észre intézmények vagy emberek fogyatékosságait frissen kelt kacajra és kicsúfolásra. Például a halandzsa-játékot, amit Karinthy keresztelt el, és oly nagyszerűen avatott mélységes irodalommá, szintén űztük. Pont abban a formában, hogy összevissza habrigyáltunk a másiknak, és aztán csudálkozva kérdeztük: – Hát nem érted? Aztán az ugratásnak és bosszantásnak egy másik módját. Azt, hogy valakinek minden szavát, esetleg mozdulatait is visszacsinálni. Erre nézve volt egy nevettető kis esetem a szüleim keresztkomáinak fiával. Sokkal idősebb fiú volt nálam, és dadogott. Ezért Puppupu Jánosnak csúfoltuk. Akkor előttem ült a padban, és én azzal maceráltam, hogy mindent, amit mondott, utánamondtam. Szörnyen dühös volt, de az óra alatt nem rakhatott meg. – Te, ha nem fogod be a szádat? – ő. – Te, ha nem fogod be a szádat! – én. – Gyere csak ki az óra végén! – ő. – Gyere csak ki az óra végén! – én. Egyszerre csak Jánosnak a legnagyobb dühben, a

bosszú-gondolatok helyett egy nagyszerű ötlete támadt. Ha én mindent visszamondok – vélte –, akkor hát majd ezt adja kijelentésül a számba: – Én, Tersánszky, egy nagy marha vagyok. Már éppen diadalmaskodni készült. No, ezt mondjam utána! Csakhogy az ő ötletére nekem is támadt ellenötletem, és így vágtam rá a szabálytól eltérőleg: – Te, Puppupu János, egy nagy marha vagy! Nem tagadom, megagyalt néhányszor az incselkedésemért. Persze, ez nem ment komoly verekedésszámba. Vagy legalábbis a túlerő megtorlása volt a szellem ellen. De térjek vissza a színházhoz. Talán már a negyedikben, megint csak baráti jóvolt révén, olyan színházlátogatóvá lettem, hogy akár meg is csömölhettem tőle. Miklós Dágyó, hogy, hogyan nem, megszerezte a színházigazgatótól a jegyeladói tisztet a diákok számára. Társra volt szüksége, és engem választott ennek. Felmentünk a színidirektorhoz, és kaptunk egy köteg színes jegycédulát. Díj természetesen nem járt a jegyárusításért, csak az, hogy estéről estére minden darabot megnézhettünk. A színház nem valami jól ment. Egy-egy operettli vonzott tömött házat. Azt hiszem, már akkor pontosan kialakult bennem a kritika azt illetőleg, minek éri mellőzés a komoly Melpomenét a léha Terpszüchoréval szemben? Már úgy értem, hogy leszámítva azt, hogy a léha darabok az emberek kellemes érzeteinek simogatására spekulálnak.

Észrevettem, hogy az operettek, vígjátékok, sőt bohózatok is egyszerűen igazabbak az élet ábrázolásában. A valószerűségben kevesebb botlást tesznek. Érzelmességük, játékszerűségük nem nagyképűsködik, és ez az igénytelenség a fő erejük. A dráma ezzel szemben, akármilyen jó különben, sosem bír hatni életteljesen. Nagyon-nagyon jó játéknak és tökéletes színpadnak kell lenni ahhoz, hogy egész illúzióját nyerjem annak, hogy most előttem valóban tragikus indulatok kavarognak a szereplőkben, zokogásuk, hangjuk reszketése, mozdulataik hevessége nem csinált. Ezek a nagy érzések szentek mindenkiben és ösztönszerűleg irtózik tőle mindenki, hogy kontár ábrázolat hatására adja át magát nekik. Márpedig úgy van, hogy egy drámánál nagyon-nagyon jó játék mellett is és tökéletes színpadon is elég egy köhögés vagy egy ajtóbecsapás, hogy megzavarjon, és nyomban kontrollálni akarjam magamban gerjedelmeimet. Így történik aztán, hogy zordon, fennkölt kritikusok titokban nagyszerűen mulatnak egy ostobaságon. És ásításokat, ha nem rosszabbat nyomnak el magukban agyondicsért műélvezés alkalmával. Továbbmegyek. Sokszor emlékszem, hogyha az igazi művészet örömére kurtanadrágban is rossz vígjátékok és operettlik alatt fanyalogtam, és drámai hangulatok kelletlenkedtek bennem, viszont egy-egy tragédia baklövéseit spontán és elemi pukkadozással élveztem. Tudom például, hogy a kitűnő Bánk bánunk Melindája egy nehézsúlyú tragika volt akkor a kisvárosi kóbor

társulatnál. Hát meglehet, hogy némi smokkságból is, ahogy az iskolakönyvek előírják, igyekeztem megrendülni a bán rettentő fájdalmán. Ám, jött az a jelenet, mikor az összeesett Melindát hordszéken kiviszik a kastély szobájából. Mondom, egy mázsányi, fekete hölgy volt. Mikor hosszú fehér pendelyében összerogyott, két pehelysúlyú kórista vonult be egy rozoga tragaccsal. Rémítően szuszogtak, erőlködtek, amíg a nagy nőt ráemelték a tragacsra. A tragacs nagyot reccsent, és recsegett folyvást, amint a két keszeg csatlós inogó térdekkel emelni próbálta, és aztán tántorogva nekiindult a jobbfenéknek vele. Velem együtt azon rémüldözött az egész színház, hogy vagy a kóristák vagy a tragacs nyekken össze, és csakugyan baleset érhet egy épkézláb, kedves delnőt. Nem emlékszem, hogy hangosan is röhögtek-e? Bizonyos, hogy soha vígjátékkal ekkora őszinte hahotázás nem rángatta és gyurkálta meg a nagyérdemű közönség zsigereit. Az osztályban még hónapok múlva is a fiúk fele a padra feküdt vihogni, ha valamelyik a Bánk bánból ezt süvítette a levegőbe: – Ahh, Biberach!... Bach!... Krach! A röhej különben valóságos tömeghisztéria tüneteiig ment köztünk. Mikor valami vészes történt vagy fennkölt, szóval, amikor legnagyobb csöndben kellett lenni, kiváltlag akkor kerekedett neki az ilyen gutaütéssel fenyegetőző általános vihaj. Megesett, hogy minden ok nélkül csináltunk nevetést. Direkte úgy, hogy egyik a másiknak mondta: – Na, kezdj el kacagni! És így végül azon pukkadoztunk őszintén, hogyan

pukkadozunk. Voltak előröhögők köztünk, mint a búcsúkon az előénekesek. Volt két fiú, Duma volt az egyik s egy Fonay nevű a másik, akik azzal maceráltak dühbe akárkit, hogy megálltak előtte, egy mozdulatot tettek, és arra rá, hahotázni, a gyomrukat fogták, egymást lökdösték, és így üldözték az áldozatot. A kiinduló mozdulat például az volt, hogy egy Csüdör nevű kövér fiú előtt felfújták a pofájukat, és röhej utána, semmi más. Bergson szerint a nevetés kritika az eleven életnek a gépiességbe ernyedése fölött, és ő azt tartja róla, hogy csak eleveneken nevetünk. Nem tudom, hogyan lehet ebbe az elméletbe bevenni azt a vihajt, amely például személytelen intézmények hibáin támad? Például, ha valaki komolyan így szólt az osztályban: – Vigyázat, egy állam szuverenitásának a kellékei, hogy hadügye, pénzügye teljesen önmagának legyen alárendelve. Igaz, hogy Magyarországnak sem hadügye, sem pénzügyei nem egészen önmaga rendelkezésében vannak, de azért Magyarország szuverén állam. Értitek ezt?... És aztán erre támadt általános vihorászás. Erről különben majd utóbb. De beszéljem itt el a színházzal való csúnya bűnesetemet. A jegyárusítás körül történt, hogy életemben először mertem szüleim zsebén kívül idegenekébe nyúlni. A jegyekért bevett pénzzel úgy számoltunk el naponta a színi direktornak, hogy egy kis nyugtát adott az átvett pénzről. Ezek a kis nyugták aztán nálunk maradtak a jegypaksaméta átadásáig, az évad végi nagy elszámolásig. Így megtehettük, hogy kevesebb összegről

állítottunk ki nyugtát. Azaz előlegeket folyósítottunk magunknak vagy kölcsönöket a színház bevételéből. Azazhogy ezt csak magamról tudom, hogy megtettem. Nem tudom, hogy Miklós Dágyó társam értesült-e üzelmeimről? Csak arra emlékszem, hogy az elszámolást megelőző napon az apám irodájában csináltam költségvetést. Mekkora volt a hiány? Öttől-húsz koronára teszem. Az elrémítő tény az volt, hogy sem égen, sem földön nem volt hová fordulnom, hogy becsülettel visszatérítsem a színidirektornak ezt a kikölcsönzött összeget. Végső szorongattatásomban a bűnhöz folyamodtam. Gumi és ceruza segítségével elkezdtem kijavítgatni az aláírt kis nyugták összegeit. Többön kellett egy-egy nullát nagyobbra javítanom, vagy egy-egy négyest kilencesre operálnom át. Szóval, sikkasztottam, és tetejébe hamisítottam, semmivel sem különbül, mint a fiatalkorúak bíróságának akármelyik kis elítéltje. A legkegyetlenebb az volt a dologban, hogy a törlések és beírások valósággal ordítottak a cédulákon. Olyik majdnem kilyukadt, mint egy rossz levonókép. Ehhez véve, hogy a színidirektor, bár kopasz bácsi volt, de nem volt rövidlátó és hozzávéve azt, hogy a színházi bevételek így is gyengén álltak, hát mondhatom, keserves órákat éltem át addig, míg megjelentem az elszámoláson. A direktor nagyon szerényen lakott. Szinte ugyanazt a vigasztalanságot láttam viszont az otthonában, akár nálunk apám tivornyái idején.

Máig sem tudom, vajon észrevette-e a disznóságot? Az alakoskodásban a bűnözésnél már volt némi praxisom és merészségem. Bátran eléje adtam a hamisított cédulákat. Nos, a nagy reszkedelmem kárba veszett. A direktor minden további nélkül átvette a pénzt és a nyugtákat, és békével elbocsátott. Hogy röstellem-e a dolgot máig is? Nagyon! Legfőképp azért, mert egy szegény embert csaltam és loptam meg. Egyébként olyan hiedelmet ne keltsek, hogy talán a könnyelmű népnek tartott színésztársaság révén jutottam én is oly sokak sorsára, akik közelről szippantanak ebből a levegőből. Szó sem lehetett erről. A direktor személyén és otthonán kívül semmit sem láttam közelebbről a társulat életéből. Hacsak azt nem számítom annak, hogy a karmester feleségét, aki egyúttal pénztárosnő volt, s rendesen együtt vonult be velem az előadást végigásítozni, vágyóan megbámulgattam néha. * Alsórendűbb művészvilág hölgytagjaival jutottam azonban ismeretségbe abban az időben. Ezeket a nőket a plakátok Optikai csodahölgyek néven említették, és a virtusuk abban állt, hogy a vásári bódéjukban, miután előbb egész termetükben megmutatták magukat tunikáikban a közönségnek, egy csengőjelre fekete lepelből kiemelkedve, már csak deréktől, melltől, nyaktól fölfelé látszottak. Így énekelték, valahogy fájdalmasan, bizonyára

elveszített alsófelük miatt, ezt a különben vidám ütemű nótát: – Hallja maga fiatal úr, kérem,

Hogyha tetszem, vegyen el hát engem! Ezek a hölgyek a Dezső Laji-féle vendéglőben voltak megszállva, amely a kispiac egyik meghitt sarkában húzódott meg, és a neve a város ajkán, kissé tompított kifejezéssel élve, Alsónadrág-fenék volt. Dezső Lajost afféle elvetemedett embernek tartotta a város. Pont úgy nézett ki pocakjával, marcona szakállával és rettentő erejű vállaival, mint a török basákat képzelik. És valóban, a Korán elvei szerint, nem is bigámiát, de trigámiát és kvadrogámiát űzött családi életeként. Rendes felesége leginkább száműzetésben volt. Mellette gondviselőnőt tartott, egy kövérke, szép, szőke nőt. Ezenkívül a vérmesebb korhelyek udvarolhatnékja céljaira tartott egy-két pincérlányt is. De ha tetszettek neki, akkor ezek is besorozódtak háremébe. Sokszor a korcsma láttára úgy hevert az ivó díványán, hogy fejét a gondnoknő keblére hajtotta, míg térdén a pincérlány fészkelődött. A korcsmájában a lelket különben az éjjeli zugkártyázás tartotta, és maga volt mindig a fő bankadó. A hamiskártyások közül ketten-hárman valósággal a korcsma személyzetéhez tartoztak. Szállást kaptak, és segítettek a kiszolgálásban. Egy Dolfi nevű, rendes polgári ház gyermeke is köztük volt, alaposan elzüllve. Aztán Bokhalló-Zim-buk bátyja és egy Suszterics nevű, Dolfihoz

hasonló fiatalember. Ezek nekem öreg barátaim voltak még a gáttól és a gimnáziumból. Nyíltan, sőt dicsekedve tárgyalták előttem, és magyarázgatták meg a hamisjáték különböző forszait nekem. De sajnos, ebben is tehetségtelen voltam, mint a zsebmetszésben. Ha lelkesedtem is az ügyért, sosem mertem csalni, még a legártatlanabb módon sem. Például, hogy tükörből vagy feszenkedés ürügyével a partner kártyáját kivizsgálom vagy pedig összejátszom valakivel. Sosem mertem! Megesett velem, hogy hazulról ékszert loptam, és potom áron adtam el az ékszerésznek. Így mentem el kártyázni. Aztán közben a partneremet rajtacsíptem, hogy cviklizik. De mint a hipnotizált, nem mertem ugrálni, és nem bírtam azért abbahagyni a játékot az utolsó petákig. Ez ugyan másutt, egy Samu nevű fiatalemberrel történt meg velem ismételten. De hát Dezső Lajinál sem voltam s o k k a l másként. Legföllebb itten nekem is voltak áldozataim, ügyes, tiszta játék mellett, olyanok, mint például a Jamnikék Simije. Meg aztán itt néha nyertem a délutáni kuglizáson is. Ezt jól értettem. A jegyárusítási sikkasztás meg az otthoni csaklizások pénzei mindenesetre ebben a korcsmában úsztak el javarészt. Néha, egy-egy könyvvásárkor a fél gimnázium itt zajongott, és majszolta a közeli lacikonyhákról hozatott zsíros kenyeret. A nagyobbak söröztek és danolásztak, ahogy elő van írva.

Egy ízben a görögkatolikus hitoktató, vidéki kollégáival a kocsmába jőve, három szomszédos kert kerítésein át ugrasztott szét bennünket. Egyszer pedig engem alapos baleset ért a kuglinál. Az a furcsa T-alakú szerszám, amivel a kuglipályát egyengetik, ott feküdt a pályán. Hát én játék előtt kirohantam a bábokhoz, és futtomban ráugrottam a szerszám fejére. A lapát nyele pontosan a gerincoszlopom végére csapódott fel, és aztán, mint a boszorkányok szokták, a levegőn át repültem tova a nyél végén. Ha hegyes lett volna, valósággal felnyársal. Így is kivert a verejték a fájdalomtól, és napokig sajgott a helye. Ebben a korcsmában még mindig nem ittam. Vonzott ugyan némileg a nagyobbak példája, de őszintén szólva, sajnáltam a költséget olyan undorító lőrére, mint a szesz, és nem ragadtatott el a mámor gyönyörűsége. Meg kell jegyeznem valamit ennél a korai züllésnél. Azazhogy arra a felére, amely egészen a komoly bűnözésig vitt. Ez a világért sem ment nálam rendkívüli kivételszámba társaim közt. Nem hiszem, hogy változott volna az, hogy ebben a korban és ebben a kis világban a morál kérdései nagyon gyönge lábon állnak. Hiszen mondják, hogy aki gyermekcipőben nem lop, az majd a férfiévekben teszi meg. Kis társaim közt minden szemérmeskedés nélkül vettük tudomásul egymásról a csaláson kezdve a valóságos betörésekig a pénzszerzési manipulációinkat. Akár húszharminc vakmerőbbnél vakmerőbb merényletet sorolhatnék

el itten a körömbeli kis cimborákról. Hogy csak egyet említsek, volt egy pajtásom, aki nap nap mellett a saját apja üzletébe tört be fényes nappal álkulccsal, az ebédszünet alatt. És így tovább. Azt hiszem, hogy magam még túlzottan is érzékeny voltam mindenfajta bűntudat iránt. Magamban mindig jobban emésztődtem még apróbb hanyagsági vétkeken is, úgyhogy a társaság szinte enyhítően hatott rám. Megszabadított komor kételyeimtől, és jóképűvé mókázta őket. Persze ugyanez az érzékenységem éppúgy állt az ártatlanabb félszegségekből eredő szégyenek rémeire. Mert mikor éppen attól remegtem, hogy mások rónak meg vagy nevetnek ki, majdnem mindig kellemes csalódás ért, hogy mások társasága inkább eloszlatta komor képzelődéseimet. De térjek vissza végre az Optika tündéreihez. Hát ezek közt volt egy sárga hajú, nyúlánk, szőke lány. Rizsporos arca ellenére valami olyan tisztaság és gyöngédség volt két égszínkék szemében, hogy nem is vonzalmat vagy vágyat, de valóságos meghatódást keltett bennem szépsége. Lehet, hogy hozzájárult gerjedezéseimhez az is, hogy ő volt kezdeményezőleg barátságos irántam. Megszólított vagy meg is simogatott, amint ott járkált a korcsma udvarán, a kuglizó körül zajogó ifjúság közt. Mert bizonyára észrevette rajongó pillantásaimat. Hogy micsoda viszonylatra gondoltam közte és magam közt? Akkor már félig-meddig férfi lehettem, és hát a

környezet nem olyan volt, hogy nagyon respektálta volna a lovagi idealizmust. Biztosan hallottam azt is a szőke szépségről, hogy szerelméért nem szükséges tűzön-vízen, anyakönyvvezetőn áttörni. Ezt azonban valahogy hittem is róla meg nem is. Mintha abban reménykedtem volna, hogy csak velem szemben nem lenne szilárd az erényes ellenállása. Másként, mondom, valósággal a tisztaság liliomát akartam látni benne ezen a szemétdombon. Mindenesetre erős és keserves csalódásaim közé számíthattam, amikor egy reggel az iskolában a nálam két évvel idősebb Miklós Dágyó az éjjeli mulatságáról és kalandjáról számolt be. Szümőccsel mulattak. Szümőcs állta a murit. Ő már fizetéses hivatalnok volt, mert a negyedikből kimaradt, és díjnoknak állt be a járásbírósághoz. Elég az hozzá, hogy társaságukban ott volt az én optikai liliomom is, és hát a részletekre nem kell kitérnem. Megcsalt liliomom, nem is eggyel, de mindkettejükkel talán. Sőt... Ha mondom, hogy a szívem szorult össze, és beteg voltam a vágytól, dühtől, tehetetlenségtől. De félreértés ne essék. Arról nemigen volt szó bennem, hogy liliomom elvesztette volna rám varázsát a vetélytársaság közbejöttével. Mit tagadjam? Elejétől fogva nem volt érzékem a féltésre a női kegyekkel szemben. Semmiféle fajtájú nők iránt. Már ha különben sikerült kegyeikhez jutnom. Csak a közvetlen vágyról beszélhetek és arról, hogy bizonyára soha őszintébb átok nem fakadt fel

az ég alatt, mint akkor először a kamaszszívemből, a mindenható, az öröm liliomainak kelyhét megnyitó Pénz ellen! De ha már kiábrándulás említődik, hát liliomommal szemben sokkal nagyobb volt a föntinél az, hogy egy nap véletlen pongyolában pillantottam meg őt a korcsmában. Ó, jaj! Akkor tette fel éppen szelíd arca körítésére aranysárga haját. Pontosan úgy nézett ki, mint saját mamája. Hát így aztán máig is zavarban vagyok ezzel a hölggyel, hogy vajon az édes személye körül támadt kamaszillúzióimat fájlaljam-e, vagy örüljek a kaján véletlennek, amely könnyűvé tette a róla való lemondás fájdalmát. * Itt abbahagytam a visszaemlékezést. Nem amiatt, hogy ezt belső kényszer tette volna vagy meguntam, hanem mert arra gondoltam, hogy az egész anyagot feldolgozom külön művekként, mert így nagyon tömör.

(1927-28)

EMLÉKEZÉS EGY GYÜMÖLCSÖSRE Ha ezt az emlékezést kellő sorrendben akarom közreadni, akkor föltétlen a szelídgesztenyével kell elkezdenem. Sok ilyen szelídgesztenyefa tenyészett szülővárosom, Nagybánya határában. Itt szó szerint erdőket alkotott ez a gyümölcsfa. Illetve, a nagybányai gyümölcsösöknek északi lankáin magaslottak a sokszázados, óriási gesztenyefák. Aztán tovább, messze benyúltak a gesztenyések a bükkösökbe, gyertyánosokba. A mi kis szőlőnk a várost környező hegyek legmagasabbja, a Kereszthegy melletti Tükörhegynek pontosan a közepén vonult föl keskeny sávban a hegytetőre. Onnan pedig enyhe lejtéssel ereszkedett alá a szélesen terülő keresztvölgybe. A hegytető vonalától, mint majdnem mindenütt, következett a gesztenyés. A roppant terebélyek társaságában egyetlen diófa nyomorgott a hegytetőnkön. A pajorok meg más betegségek csúnya üregekkel tarkították a szegény diófánk törzsét. A diója olyan kemény volt, mint a puskagolyó, és a bele gyatra. Persze, ennek okát abban lehetett keresni, hogy a tető jóval kevesebb napot kapott, mint szőlőnk többi része, és még ezt a napsütést is elfogták a diófától a termetesebb gesztenyék. Mint kisfiú úgy számítottam a gesztenyeverés idejére, akár az ajándékos és betlehemjátékos karácsonyra vagy a

húsvét locsolására. Olyan lélegzetállító és érdekes mutatvány, mint a gesztenyeverés, legföllebb a cirkuszban, a légtornászok által szórakoztathatott, vészes nagyszerűségével. Mint a szófogadásban nem éppen mintagyerek, megszöktem hazulról vagy az iskolából, hogy a gesztenyeverést végigszemléljem. Úgy kell képzelni, hogy ezek a gesztenyeverők, néha vézna, sőt göthös emberkék, három-négy-ötméteres, ostornyélszerűen hajlós rúddal minden létra, minden segély nélkül majomi, mókusi ügyességgel kúsztak föl a két-három méter átmérőjű fatörzsek kérgén az ágakig. Ott fölhúzták maguknak a törzshöz támasztott rudat. És másztak föl-föl a rúddal a fa tetejére. Ott ráálltak egy harántágra úgy, hogy hátukat a mohos törzsnek vetették, de néha azt sem, csak úgy az ágon egyensúlyozták magukat, mégpedig hónuk alá szorítva a verőrúd vastagabb végét. Akkor zsipp-zsupp! Teljes lendülettel kezdték el csapkodni a gubókkal rakott ágakat. Néha fölfelé és lefelé is, a karó természetes lendületével. Jól tudom, hogy egy kaszás vagy szőlőkötöző átlagos bérénél nem kaptak többet ezek a gesztenyeverők halállal kacérkodó munkájukért. Viszont soha nem hallottam azt, hogy valaha is egyetlen gesztenyeverő lezuhant a fáról. Ám a gesztenyeverés ünnepsége után egy másik, még mulatságosabb ünnepség következett, városi otthonunkban. A gesztenyekoválás. Vagyis, amikor az eladásra szánt gesztenyét kifejtették szúrós burkából. A sok szekérnyi gubót istállónkba szállították, és fölgarmadálták, amerre lehetett. Az istállónk tágas,

keményfa hídlásos helyiség volt, benne szemben álló, két hosszú jászol. A lovaink, tehenünk, a kis borjú rekesze háborítatlan maradt egyik oldalon. A másik jászolban gyűlt a kihámozott gesztenye. A magasra akasztott istállólámpa gyatra, imbolygó fénye alatt, a késő éjszakába nyúló több estén át vidám társaság gyűlt egybe. A kocsisék pereputtya, a szomszédból asszonyok, lányok, legények, gyerekek. De ismerősök is jelentkeztek. A koválásra szüleim kötőszámra hordatták ki a sült gesztenyét, azaz lapos, fonott kosarakban, meg aztán üstszámra a főtt gesztenyét. A hivatalos ital ehhez, ahhoz képest, mikor volt a szüret, must volt vagy karcos, azaz forrásban levő, csípősödő és eléggé részegítő must vagy új bor. Ez irtón ízlett a gesztenyére. De kívánatra a koválók öregebbje kaphatott pálinkát is. Hogy micsoda viháncolást csapott a tisztelt vendégsereg? Az nekem feledhetetlen látványosságot nyújtott. Kezdődhetett a mulatság meséléssel vagy életbeli pletykálkodással. De hát a nép, úgy egymás közt, az biztos, hogy soha nincsen akár képzelete szülte, akár való történeteinek fűszerezésénél nagy tekintettel az illemtanra. Egy-egy borsos kiszólás ablakrezegtető vihogást, hahotát kavart. Ha ezeket nem alkalmazták a tisztes előadók, akkor cserbenhagyta őket hallgatóságuk. És maguk kezdtek szintén nem nagyon választékos tréfákba. A lányok elég vaskos incselkedések alanyai voltak. Hogyha valamelyik vigyázatlan fölkelt ültéből, az biztos, hogy beletenyereltették

a szúrós gumóba. Majd, ha jobban elfajult a cécó, akkor a hajigálás kezdődött el. Még istenes volt, ha ez csak a főtt gesztenye puha héjával közvetítődött. Megsértődni azon, hogy valakit óvatlan pillanatban képen talált egy gesztenyebomba? Az itt reménytelen és nevetséges dolog volt. Az ének és a zene sem hiányzott ezekből a mulatságokból, az nyilvánvaló! Mint legjellegzetesebb zeneszerszám, a doromb maradt meg legjobban emlékezetemben a koválás műsorából. A Magyar Rádió 1954-es vagy 55-ös újévi számai között közreadta, akkor még működő zenei együttesem előadásában, mint valódi népi kardalt, a doromb utánzatát. A neve „Zummáj”. És hát a paródiát mindig valamely műnek népszerűsége foganja. Akkoriban talán Kelet-Magyarországnak minden vaskereskedése árulta ezt a kis hangszert, és rengeteg kezelője akadt. Köztük én is kontárkodtam a dorombon valamit. De a dorombnak hasonlíthatatlan nagy művésze a házunk bérese, vagy mint az ottani bányavidéken nevezik: fickója volt. Toncsinak hívták. Erős, ügyes, elmés, mindig jókedvű fiatalember volt. A szépnem veszkődött érette, és hát nem eredménytelen. A doromb maga a tiszta ötfokúságnak hangszere. Toncsink, ha jól emlékszem, több ilyen kezdetleges hangtávú dalt olyan virtuozitással játszott a dorombján, hogy táncoltak rá. Nekem mint kisfiúnak mindenesetre Toncsi volt a férfieszményem. És bármikor hajlandó voltam neki

szivart csenni apám dobozából. Toncsi szereplése nélkül elképzelhetetlen volt minden. Karácsonyi betlehemjáték, kántálás, tallufosztó, fonóka. És hát a gesztenye minden ünnepsége. Csakhogy, ha jól rémlik, egy szüretünkre való készületet megelőzőleg azt kezdték suttogni házunk táján, hogy: édesapám ki akarja irtani a gesztenyésünket! Észleltem magam is, hogy apám sokszor értekezik a szomszédunkkal, Rozner bácsival. Az öreg Rozner ezermester hírében állott. Harmonikát csinált, madarak nyelvét vágta föl, hogy beszélni és indulókat fütyölni tanítsa őket. De többek között tenyérnyi kertecskéjének nehány gyümölcsfája között egy csodafa állott. Vackorkörte vagy vadalma lehetett eredetileg, és az öreg Rozner türelmes, ügyes ojtásokkal odakényszerítette ezt a fáját, hogy három nagy ágán háromféle gyümölcs termett. Gondolom: borízű alma, vajonckörte és lószemszilva. Ugyancsak többször rajtaértem apámat, amint mindenkitől elzárt, fekete vászonkötésű könyveit tanulmányozza. Én már mint egészen kisgyerek tudtam, micsodák ezek a féltve őrzött, fekete kötetek. Tersánszky Dániel doktor, kanizsai főorvos vérrokonunk tudományos kutatását ölelték föl ezek a könyvek a gyümölcsérzetről. Ahogy sok szülő, csupa szeretetből, mindennemű ámítással kezeli kisebb gyerekét, magam ezt nem tapasztaltam soha. Sem apám, sem anyám részéről. Minden kérdésemre egyszerű, komoly, megbecsülő magyarázatot kaptam.

Hát a gesztenyésünk kivágását illetőleg apám válasza igenlő volt. De mindjárt meg is adta nekem ésszerű magyarázatát. A gesztenyefák egytől egyig nagyon korosak. El kell készülni rá, hogy: alig pár év, és a faanyagnak fele korhadásnak indul, mint ez már sok fánál szembeszökő! Tehát érdemesebb kivágni őket, főleg az óriás törzsük miatt, amiből a szomszédos fűrészmalom hídlásdeszkát vág. A fák többi részét valahogy elsózzuk tűzifának, vagy elhasználjuk magunk. A gesztenyék elmaradó termése nagy részben megtérül, ha már nincsenek. Mert a gesztenyefák alatt a fű csapnivaló, akár a fenyőfák alatt. De ha fölkapáltatjuk ezt a zsurlót meg páfrányt meg gombát termő talajt, akkor fűmag, lóhere, lucerna alá beválik. A takarmány sokat ad a gazdának. Azonkívül a jövőt illetőleg, a porhanyósított földbe ojtványokat lehet ültetni rögtön. Azért tanácskozott apám Rozner bácsival, a gyümölcsfa gyakorlati mesterével, meg aztán a tudós rokon, Tersánszky Dániel könyveit azért bújta annyit, hogy megokosodjék arról: melyik gyümölcsfajta érik és virul legjobban a tetőnk mérsékelt verőfényén? Az almák egész sereg fajtája ilyen. Ahol egy gesztenyefa kidőlt, és szállítják a fűrészmalomba, ott már kapálnak is, és ássák a gödröket az almaojtványoknak, meg hát szórják a kellő trágyát a gesztenyék kisoványította, de nagyon pihent földre. Így tájékoztatott apám szándékáról. Magyarázata befejezéseképpen aztán apám, nyilván látva gyermeklelkemnek a gazdasági előny, a bevétel nem olyan indokok, hogy elnémítsa bennem a bánkódást a

gesztenyeverés és koválás mulatságainak megszűnte miatt... hát apám hozzáfűzte: ne búsuljak, marad még gesztenyefa elég! És megmondta, hogyan. A gesztenyésünknek egy nagy csücske örökbérlet a kincstártól. Ezért évente csak két zsák kihántolt gesztenyét kell küldenünk a bányamesteri hivatalba. Ám a kincstári területen nem szabad fát kivágnunk, és marad még vagy tizenöt, aránylag jó karban levő gesztenyefánk!... Ezen teljesen megvigasztalódhattam! A szüreten sok vendégünk sereglett össze. Hegyiek, a szomszéd jószágokból, de városiak is elegen. Apámban nem fért meg a szó, hogy el ne árulja terveit a szőlőnk jövőjét illetőleg. Szüret után rögtön kivágatja a gesztenyésünket a tetőn. Almát telepít helyébe. De ezt követőleg a szőlőnk venyigéit is kihányatja. Borunk nem egyöntetű. A szőlő felső részén majdnem minden évben aszút lehet szedni, ámde lejjebb már rosszabb minőségű a borunk. Összetölteni a két termést nem járt sikerrel. Sok a bajlódás egyáltalán a szőlővel. Kapni készen jó bort a szomszédoktól. Ez olcsóbb! És a szőlőnk helyére barackot ültet. Hamar cseperedik, jól fizet, tiszta pénz, és a barackos közé veteményezni lehet. Förtelmes kavarodást és vad vitát eredményezett a vendégseregben apám bejelentése. Képtelennek minősítette minden jelenlevő a tervét, nemhogy egyetlen helyeslője akadt volna. Odáig fajult a hajcihő, hogy egy közismerten szemtelen vendégünk ezt mondta apámnak: nem hiszi ő azt, hogy ez az utolsó szüret itten, apám kicsit fölhajtott most, majd ha kijózanodik, elejti ostoba

szándékait. Apám dühbe gurult, ölre mentek vendégünkkel, keresztülvágta őt apám a hevenyészett asztalon, és kilökte a szőlőből. Ezzel a vaskos esettel végződött utolsó szüretünk. És kezdődött meg kis birtokunk átalakítása. De itt talán leghelyesebb, ha átugrom a történetben tizenkéttizenhárom évet. Már író lettem. A szőlőnkbe költöztünk ki a városi lakunkból. Ott tartózkodom. Apám terve ezer százalékban beválott. A hegytető valóságos paradicsomkert a sivár, szegényes gesztenyés helyett. Remek magyarfajta alma terem rajta. Így: pázmányalma, kivételes nagyságú, masánci alma, sóvári alma, arany kormosalma. Mind olyan nemes, egészséges, kitűnő gyümölcs, hogy nemcsak a telet állja ki, de a tavaszt, sőt a nyár felét is. A fák tövében gyönyörű kaszáló, kivéve az aljukat. A szénát, sarjút lábán adjuk el. A gyümölcsösünk annyit hoz átlagos terméskor, mint egy akkori néptanítói fizetés háromszorosa, és jó évben négyszeresénél is többet. Természetesen a hegyoldal barack- és az alj szilvatermését, valamint takarmányát is beleértve. Mit tegyek ehhez? Ha valaki kíváncsi, bizonyára most is megszemlélheti kis birtokunkat Nagybányán. Egy szegény kohómunkás vette meg, összerakosgatott filléreiből. * Mégis, záradékul mesélek még valami gyümölcsészeti különlegességet. Ezt én hajtottam végre, barackosunkban,

már mint ifjú irodalmár. Észrevettem a virágzásban álló barackfáink között egyet, amelyik rossz helyen tenyészett. Ugyanaz volt a helyzete, mint annak idején a tetőnk diófájának. Két nagyobb barackfa társa vetett rá árnyékot. A tűző napon is huzamosan nyomorították. Tisztában voltam az összes átültetési szabályokkal. Ha a fában megindult már a tavaszi nedvkeringés, nem szabad átültetni! De virágos fát? Azt aztán kész ostobaság! De biztos ez? Ezt gondoltam. Azzal lefutottam a hegyoldalról ásóért és egy nagy veder vízért. A virággal rakott kis fát nagy óvatossággal úgy ástam körül mélyen a tövénél, hogy a gyökerét teljesen átmentsem a földdel együtt. Akkor a fának alkalmasabb helyen újabb gödröt ástam, és a vödör fele vizét az aljára loccsantottam. Utána gyorsan aláástam a kis barackfa tövét egészen. Majd vigyázatosan, földestül szépen átültettem új helyére. A vödör vízmaradékát pedig a tövére zúdítottam. Maga édesapám is leszamarazott, amikor észrevette, mit műveltem. A szomszédunk is kioktatott, hogy: kár a kis fáért, mert az áttelepítésbe el is pusztulhat. De mi történt? A kis barackfa el sem hullatta virágát. Ha talán kevesebbje kötött is, azért a legtöbbje igenis gyümölccsé érlelődött a jobb, naposabb helyen, rendes időre. A rendszabály vagy babona bukott meg, nem én! Még eldicsekedhetem valamivel. Már közvetlen az első világháború kitörése előtt, apám halála után, a szomszéd nagyobb birtok kertésze mesélt nekem egy almafajtáról, amelyik minden mást ver. Szerinte hétféle zamatot rejt az

íze! Hát vettem tőle nehány ojtványt. Beraktam őket a szőlőnk aljába. Szépen cseperedtek, gyarapodtak. Azt még láttam. De már a termésüket nem ízlelhettem meg, hétféle zamatával. A világháború tovasodort szülőhelyemtől, véglegesen. Ám, hiszem, hogy nem csalódtam volna kísérletemben. Mert ezek a hétzamatú almák a jonatánalmák. És ma gyümölcstermesztésünk világhíres, drága kincsei.

(1958)

KRUMPLIPUSKA Február 16-án pont negyvennyolc éve, hogy első írásom megjelent a Nyugatban. Krúdy Gyula egyszer egy fiatalabb írótársa előtt azon furcsálkodott: vajon mi teszi azt, hogy van egy deci bor, szódával, kisfröccs, van három deci, azaz házmester... de aztán már fél liter jön! Senki, soha nem rendel négy decit! Miért? Most én is furcsállni akarom: vajon mi teszi azt, hogy jelentős eseményeknek megtartják az egyéves, a tízéves, a huszonöt éves, az ötvenéves, a százéves fordulóját? De miért csak ezeket a számokat előnyzik? A negyvennyolc év nem komoly forduló? De miért ilyen másodrendű? Annak ellenére, hogy a negyvennyolcas szám az, amiből nem enged a magyar! Hát azért sem engedek én sem ebből a szokványtalan évfordulóból. És ha ilyen, hát szokványtalan visszaemlékezésre adom a fejem. Ugyanis mi szokott lenni a szokványos visszaemlékezés általában? És íróknál éppenséggel! Kiválasztják azokat a nagy eseményeket pályájukon, amiknél lehetőleg előnyös színben tündököl a személyük. Ugyancsak kiválasztják azokat a nagy személyiségeket, akiknek a barátságában vagy megbecsülésében szintén előnyösen tündökölhetnek. Jelentéktelen esetek, igénytelen személyek? Azok ugyan nem szívesen jutnak

visszaemlékezők eszébe. Pedig hát hányszor történik meg, hogy semmiségek és igénytelen emberek a befolyásolói, a fölvilágosítói egy élet, egy lélek kiteljesülésének? Nem nagyságok és nem társadalomrengető események! Aranyba foglalt gyémántékszer vagy igazgyöngy nemigen juttatja senki eszébe a föld alatt, a víz alatt fulladozó gyöngyhalászt és bányászt. Igézetbe ejtő regény sem gondoltatja olvasóját a fülledt nyomdára és annak munkatársaira, ahol elkészül. Nos hát, két év híja félszázados írói működésemből, még azt is messze megelőző kis élményt akarok kiragadni itt, aminek színtere a nyomda, és hőse egy kis nyomdász. * Tíz-, legföljebb tizenegy éves kisdiák lehettem. Májusi vagy talán már iskola végi, júniusi délután botlottam össze szülővárosom, Nagybánya piacán a kis Gudival. Így hívtuk őt gyerekek. Mindenkinek volt ilyen közneve, és tulajdonképpen ez volt a valódi neve. Gudival az elemi osztályokban nagyon összebarátkoztunk. De őt nem íratta be aztán apja középiskolába, hanem befogta nyomdászinasnak. Mert az idősebb Gudi nyomdász volt. Nyomdászsegéd. A nyomda a könyv- és papírkereskedőnek termelt. Ott működött a kisvárosi piactérnek egyik szögletében a könyv- és papírkereskedés meg a mellette levő könyvkötő üzlet mögött. Nagy, visszhangos, bolthajtásos kapubejárat

vitt az emeletes ház háta mögé húzódó, kövezett udvarra. Ennek végében lapult a nyomda földszintes épülete. Gudiék is ebben laktak. Az épület fala alatt két hosszú lóca állott. Gudival már mint nyomdászinassal eladdig csak futólag találkoztam. Szorosabb barátságunk újraéledéséhez két dolog járult hozzá. Először az, hogy Gudi is, én is titkon cigarettáztunk. Másodszor az, hogy én remek krumplipuskákat gyártottam tollseprőből kiszaggatott libatollból. A puska nagyot pattant az elsütésnél, miután a légfegyverek módszerével működött. Azonfelül jó messze hordott, és célozni pontosan lehetett ártalmatlan krumplilövedékkel, akár egy légyre is. Már aki mesterlövésszé képezte magát, mint én is. Gudi intézett hozzám javaslatot, hogy tartsak vele, a nyomdájuk kulcsát ő kezeli, a szedőterem közepén hosszú asztal áll, és kartonpapír annyi a nyomdában, mint a szemét, hogy ebből harcosokat vágjunk ki, amik állnak a talpukon, és ezekre vezetünk háborús lövészetet, közben pedig zavartalan pöfékelhetünk is a cigiből! Zavartalan! Ezen volt a hangsúly! Mivelhát a nyílt piacon vagy utcán könnyen megesett, hogy szigorúbb felnőttek kiütötték vásott lurkók szájából a cigarettát. Helyes a bőgés! Loholtam Gudi barátommal a nyomdához. Mármost itt összekeverednek kissé emlékeim. Akkor első ízben történt vagy másik, megújrázott látogatásomnál... Lényegében mindegy!... Ide is szúrhatom az esetet. A nyomda előtt meglepetés ér. Gudi apja és egy másik

iparosféle, talán nyomdász az is, ott ül az egyik lócán. Nagyban értekeznek. Én erősen nyugtalankodni kezdek. De Gudi biztosít róla, hogy: ő mint szegődött inas azt tesz munka után, ami neki jólesik, azt hoz barátjának, akit akar, édesapja őt nem fegyelmezi ebben, nem is teheti, mert egy inas már az ipartestület védelme alatt áll! Biztat Gudi, hogy: csak nyugodtan foglaljunk helyet a másik lócán, mert apja hamarosan elpályázik hazulról kuglizni, amit ugyan el nem mulaszt az égvilágon semmiért! Hát elhelyezkedünk a lócán. A nagy Gudi és társa tárgyalásából elkapunk egy-egy mondatfoszlányt. Olyasvalamiről folyik köztük a szó, hogy a könyvkereskedő alattomban megpróbált valami facér alakot áthozni a nyomdába, a másik nyomdából. De még az sem vállalta, hogy szaktársat kitúrjon, vagy bérleszállításnál segédkezzék! Gudi, amikor észleli, hogy figyelek a nyomdászok eszmecseréjére, egyszerre szónokias magatartást vesz és nagyjában a következőket közli velem: Miután nem tudom, mi a munkásszervezkedés, nem tudom, mi a munkásjövő. Egyáltalán mi a jövő? A világ minden hatalma a munkásoké lesz. De ezt talán fegyverrel akarják kivívni? Szó sincs róla! Szervezkedéssel, minden szakma megszervezésével érik el. Rászorítják az urakat, a tőkéseket, a gyárosokat és minden munkáltatót, hogy általános titkos választói jog legyen. Akkor a munkások vezetői kapják meg minden országban a szavazattöbbséget. Övék minden hatalom. Ha elrendelik a

világsztrájkot, még a napot is megállítják az égen futtában! Ezt magyarázta nekem a kis Gudi. Majd ennek az elég ismert műdalnak dallamára, hogy: Sej, édesanyám, eresszen el a bálba!... Gudi a következő szöveget danolta el nekem: – ...Általános titkos választói jogot adjatok!

Hazafiak leszünk, nem hazátlan bitangok! Nem mondom, hogy nem volt még semmi fogalmam a társadalmi osztályok különféle harcáról. Ám ahogyan a kis Gudi ábrázolta nekem, az egészen új volt. És azt a látnokias hevet, ami őt fűtötte, nagyon is belém tudta sugallni. Még ha itt-ott kicsikét túlzottnak is véltem magamban állításait és főleg jövendöléseit, azért eszem ágába sem jött, hogy kigúnyoljam, komolytalannak tartsam vagy éppen kikacagni valónak a kis Gudi előadását. Vele lelkesedtem én is a munkás-világuralmon! Közben persze át-átsanditottunk a két nyomdászra is: kászálódnak-e már! Az idősebb Gudi szakasztott úgy magyarázott társának, akár a kis Gudi nekem. Hevülete, szeme lobogása, karlendítései pont olyanok voltak, mint a fiáé. Észlelhettem, hogy a kis Gudiba apja oltotta át modorát és lelkiségét. Csak éppen az idősebb Gudinak sűrűn ismétlődő, száraz köhécselése maradt el fiánál. Amikor beszéd közben ez a köhögés megrohanta az idősebb Gudit, akkor egy pillanatra az arca olyanná vált, mint a merev lárva. Aztán húzott egy nagy lélegzetet a

levegőből, és abbahagyta.

folytatta,

megélénkült

arccal,

ahol

* Végre fölemelkedett a két nyomdász a lócáról. Gudi barátom máris rohant be lakásukba. Onnan anyja kicsent tollsöprűjével tért vissza. Már válogattuk is a tollsöprűből a legalkalmasabb krumplipuska csövet. Akkor a lakásból ránk csapott a Gudi kis nénje, Rózsi. Gyönyörű kis teremtés volt. Öccsénél két évvel idősebb. De már ilyen korán, félig-meddig nőnek számított. Két nagy kacér szemét mindig magam elé tudom idézni. Egyelőre nem a legszebb oldaláról mutatkozott be előttünk. A söprűt követelte öccsétől. Fenyegette, hogy bevádolja édesanyjánál. Huzakodtak is a söprűn. De hát Gudi ugyan bátran átengedhette már, hogy nénje nagy dérrel-durral visszavigye a lakásba a söprűt. Én már kihúztam belőle a puskának alkalmas tollszárakat. Benyitottunk a nyomdába. Éppen a nyárestének az a szaka volt, amikor a lefelé áldozó nap fénye az udvarra esett. Ennek a visszfénye elég volt rá, hogy a nyomdában megkezdjük a sürgős fegyvergyártást és a hadsereg fölszerelését. Közben Gudival rágyújtottunk, és ő egyre-másra adta a fölvilágosítást firtatásomra: a betűszedésről, a betűfajtákról, a berakásról és a nyomdafesték kezeléséről, még a többszínnyomás titkát is azóta tudom, ahogy Gudi mutatta

meg, hogyan nyomják egymásra a különböző nyers színeket. Minden érdekes, különös, álmélkodtató volt nekem itt. Még a nyomdának erősen dohos, szellőzetlen, ólom- és olajszagát is élvezettel szippantottam tüdőmre az olcsó cigi füstjével együtt. A kartont vágógéppel szabdaltuk szalagokká, majd darabokra. Mintegy futószalagon alkottuk meg a piros csákós, kék zubbonyos, nagy bajszú kartonvitézeket. Gudi metszette ki őket, én rajzoltam, föstöttem. Már ott is álltak szép szakaszban az asztal harci síkján. Elöl a termetes parancsnok, mögötte négyes rendben a kisebb közlegénység. Már az első lövéseket is leadtuk a hadrakelt seregre. Az én lövésem pont a parancsnokot buktatta hanyatt. Akkor újra ránk csapott Rózsika. Gudi, nénje láttára, egyszerűen dührohamot kapott. Én az asztal szélére helyezett cigarettámat lepottyantottam mindenesetre a földre. És már rátapostam volna... De Gudi rám rivallt: – Ne taposs rá! Mi köze neki ide? Coki innét a nyomdából Rózsinak!... Azzal nénjére támadt, és veszekedni kezdtek. Minek során megtudtam, hogy Rózsika és baráti köre valóban szigorúan ki van tiltva a nyomdából, míg Gudi barátomnak, megint csak mint szegődött inasnak, bizonyos beosztással és megkötéssel meg van engedve a cigarettázás! Előttem ez megdöbbentő, óriási függetlenség távlatát nyitotta az ipari pálya irányában.

Ám a két testvér már ott tartott, hogy tettleg egymás hajába kap. Rózsika az ajtóig hátrált öccse fenyegető közeledése elől. Onnan kiabált nekem: – Hallja, maga! Vegyen be engem is a játékba. Látom, milyen ügyes. Csináljon nekem is puskát! – Te, a világért sem! – ripakodott rám Gudi. – Ha ránk szabadítod ezt, akkor a bandáját is idehozza... Tönkreteszik a játékot! Rózsika azonban édes, kacér pillantásokat vetett rám. Majd odalibbent mellém, és beletúrt a tarkómnál a hajamba, sőt hozzám is törleszkedett, amint kérlelt: – Ugye, csinál nekem? Ugye? Vesszen meg ez a vadpulyka. Beee! – öltötte ki a nyelvét öccsére. Két tűz közé kerültem. Rózsika érintésétől remegő gyönyörűség futkosott minden porcikámban. Kérlelni kezdtem Gudit, hogy: engedjünk nővére kívánságának. Aztán egy perc alatt összecsaptam Rózsikának egy lőfegyvert, nagy szakértelemmel. De hát sajnos, ami a játékunk rendjének fölborítását illeti, Gudinak a jövendölése teljesedett be. Rózsika nagyon ügyetlennek mutatkozott a krumplipuska kezelésében. De annál jobban erőszakoskodott, hogy minden elhibázott lövését megújrázza. Végül is ezért a szabálysértésért Gudi sommásan félrelökte nénjét az asztal mellől. Hát Rózsika földhöz vágta a fegyverét, kapott egy papírlapot, összegyúrta, és a nagy göngyöleget hátulról, orvul a katonahadsereg közepébe csapta. Zsupsz! Szétrepült az egész hadunk. Rózsika menekült kifelé. Csak az ajtóból rikácsolta

vissza öccsének: – Mit rendelkezik az, aki nem tud? Még ha ő hencegne! – mutatott rám. Azzal otthagyott bennünket. Soká már mi sem játszhattunk Gudival, mert egyre sűrűbb lett az alkonyi homály. De Gudi olyan jól szórakozott velem, hogy becsületszavas ígéretet csikart ki tőlem: ezentúl mindennap eljövök a munka vége után a nyomdába. Erre ugyan én is boldogan határoztam el magam. De az már nem egészen a nyomdának és Gudi barátomnak szólt. Abban reménykedtem, hogy Rózsikával találkozom, és játszom újra. Erről folytattam hazament nagyszabású ábrándozást magamban. Helyzeteket álmodoztam, amiknek én és Rózsika leszünk a szereplői. Csak hát ez a nagy szerelem aztán egyoldalú maradt. További látogatásaim során Rózsikát hiába lestem, hogy a körünkbe jön. Legföljebb egy-egy semleges üdvözlést válthattam vele. Még ez is elég volt nekem. Csak hogy láthattam! Gudi elejtette nekem kis nénjéről, hogy nagyobb fiúk udvarlását fogadja, egyszerre többnek is, és odacsavarog velük. Ezért édesanyja elég sűrűn megpofozza! Mindez engem nem zavart abban, hogy Rózsikát imádjam. Hanem egy estefelé, amint kedvvel tartok a nyomda felé, összeütköztem egy osztálytársammal. Granadér csúfnevet viselte. Mert nagyon választékoskodott, előkelősködött, jellemeskedett és

kérkedett valami gránátos tiszt rokonával. De különben egyenes és alapjában nagyon jóindulatú gyerek volt. – Hová rohansz, Szigfríd? – fogott el. A Szigfríd nevet azzal érdemeltem ki osztálytársaimtól, hogy jobban gáncsot vetni és föllökni nálam nagyobb és erősebb fiúkat is kevesen tudtak nálam. És hát tanárom is csapatvezérré tett meg kezdettől fogva a tornán. Granadérnak elkezdtem magyarázni, micsoda remek mulatságot csapunk Gudival a nyomdájukban. Említem, micsoda bájos nővére van Gudinak. Még a Gudi érdekes munkásvilágról való előadásaira is rátérek... De ha eddig az előkelő Granadér osztálytársam csak enyhe orrfintorgatással hallgatott, itt egyszerre közbevágott: – Hát, hogy gimnazista létedre te cuculistának akarod nyomdászinasokkal kiképezni magad, ezt sem nagyon értem. De egy nyomdahelyiségbe bezárva játszani?... Te őrült kajmakám, hát nem tudod, hogy az ólomméreg a legborzasztóbb méreg? Ettől vastag minden nyomda levegője! És nem olvastál arról soha, hogy az orosz cár, a legnagyobb zsarnok, az orosz forradalmárokat ólombányákba száműzi éppen, a gyors, korai halálba? Minden szerencsétlen nyomdász tüdővészt kap! A Gudi apját is hallhatod, milyen csúnyán kehel. És a tüdőbaj ragadós! Ezt akarod tőlük elkapni? Még az ólommérgezés is hagyján ehhez képest... Te őrült kajmakám! Nos, erre a beszédre én kihúztam magam, és önérzetesen visszautasítottam a Granadér lelkendezését és rémledezéseit, hogy lerázva őt magamról, siessek a kis Gudi barátomhoz???

Hohóhó! Vigyázat! Ez a szokványos visszaemlékezési hang lenne. Egy kis ügyes átalakítást végezni a múlton, a jelen változott világ nagy eseményéhez idomulva, az emlékíró életének és jellemének előnyös tündököltetésével... Netene. Maradjunk csak az előnytelen, de szépítetlen és hiteles emlékeknél. Granadér mindjárt, nagyon is jóakaratúlag, kecsegtető ellenszolgáltatást ragyogtatott meg előttem, ha cserbenhagynám más szórakozásért a vészes nyomdát és környezetét. Meghívott hozzájuk. Közölte, hogy: apuskája nehány napja gyűrűhintát szereltetett a nagy körtefájuk vízszintes ágára a kertben, amin ő, Granadér alig tud valami gyakorlatot, de majd én előtornázom neki, de ha ezt nem óhajtom, neki egy egész láda valódi érckatonája van, amikre krumplipuskázhatunk vagy fapénzbe durákot játszunk kártyán, vagy ha lányokat is akarunk bevonni közibénk, akkor nemcsak a kis húga és kis nénje, hanem a szomszédból két csinos kis fruska barátnőjük is átjön, és olyan társasjátékokat is játszhatunk, amikben a lányoknak zálogot kell adni, és azt csak csókkal válthatják ki. – Na?... Jössz velem?... Vagy odamégy? Bizony elmentem Granadérral. És mit tagadnám? Egészen kellemes mulatságban volt részem mint gyűrűhinta-bajnoknak, és aztán az ildomos puszikkal bélelt zálogosdiban. *

Ohó! Az aztán egészen más kérdés, hogy mi nyomot hagyott lelkemben a két nagyon is különböző társaság. Ezt mindenki csakis önmaga döntheti el magának. A Granadérék társasága afféle jótékony, hamar feledségbe menő, feszélyektől szorongatott semmit adott nekem. A Gudié egész életemre kiható, mérhetetlen haszonnal járó tájékoztatást a világ valódi kavargásáról, aminek akármilyen jól szerkesztett, kellemes kereteit széttöri a fejlődés, és elhull az, aki nem veszi figyelembe.

(1958)

JÓ TANULÓ – ROSSZ TANULÓ A középiskolának, gondolom, negyedik osztályában, évvégi bizonyítványomban bikát vittem haza. Az ábrázoló geometriából buktatott meg tanárom. Már nem emlékszem, melyik tantárgyból, másik tanárom is megbuktatott. Tehát, hogy fölsőbb osztályba jussak, pótvizsgára utasíttattam beiratkozás előtt. Szüleim előtt rettenetes zúgolódásra fakadtam ezért. Főleg a mértantanáromat becsméreltem, hogyhát: gyűlöl, mert a nagyismétléskor jól feleltem, mégis bedacizott. Most aztán fuccs a szünidőmnek, pótvizsgára kell magolnom. Édesanyámat könnyen elérzékenyítettem ilyen műháborgással. Ám jó apám igazságérzete a következőkben fogalmazódott meg: – Te gazember! Te mersz a tanárodra egy rossz szót ejteni? Hiszen mióta iskolába írattalak, még sosem láttalak, mint más rendes fiúkat, hogy a könyv vagy a rajztábla mellett ülsz itthon. Annál többet láttalak az utcabeli csibészekkel, hát tán azokkal vetted át a napi föladványokat? Nos, ez a színtiszta igazság volt... majdnem! Miért csak majdnem? Azért, mert az ábrázoló geometriának egész évi tananyagát valóban legalább olyan jól tudtam, mint akármelyik kitűnő az osztályban. Órákon a tanár magyarázatára figyeltem, akár mert érdekelt, akár mert unatkoztam a padban. Gyors fölfogású gyerek is

voltam, azonfölül apám magánbányák számára térképezett és mért. Munkájánál rendes fizetést húztam tőle, ha segítettem rajzolni és logaritmust keresni. Ezzel szemben a fölösleges munka ellen mindenha és leküzdhetetlen irtózat és tiltakozás élt és él bennem. Biflázásban, házi föladatok elkészítésében főleg a nehézfejű vagy könyöklő társaimat láthattam tündökölni a tanár előtt évközben. Én magam az évvégi nagyismétléskor vágtam ki magam mindig a bukásból. Hogy ez némileg bosszanthatta egy-két tanáromat, érthetőnek találom. Még azt is megbocsátom nekik, hogy szinte szállóigévé vált felőlem több tanáromnak egyértelmű korholása: – Hiszen ha te nemcsak rosszra használnád az eszedet, Tersánszky!... Végeredményben a tanrendi szabályok szerint igazuk volt velem szemben, és hiszem, hogy jót is akartak. De!... De ma, hetvenkettedik évemben megállapíthatom, hogy: ha valami értékesebbet alkottam az életemben, azt egészen annak köszönhetem, hogy dicséretes önfejűséggel saját magam neveltem és fegyelmeztem magam a meggyőződésem szerint értékes munkára, és leráztam magamról minden befolyást, irányítást, fegyelmezést, ha azt fölöslegesnek vagy éppen kártékonynak ítéltem. Erre a mértani ismereteim terén is hozhatnék itt megcáfolhatatlan példákat. De ez nagy kitérés lenne jelen szerény cikkem keretéből. Ehelyett, ha visszatérek az iskolapadba, és onnan indulok ki ugyanennek a kérdésnek vizsgálatára, más

irányban, sokkal célravezetőbb. * Németh László írótársamnak édesapja volt a gimnáziumban a történelemtanárom. Egyúttal tornatanárom is. Na, ami a tornatermet illeti, ott több mint kifogástalan álltam meg a helyemet. Előtornász, csapatvezér lettem, és a szertornának kivételes csillaga. Ezzel szemben a történelmi tanulmányok minősítettjének éppolyan notórius bukdosó lettem volna, mint a geometriában. Ha nem így történt, azt kizárólag a Németh József tanárom oktatói zsenijének köszönhettem. Németh József tanárom az akkori időben, elég nagy elszántsággal, sőt hivatali előmenetele szempontjából elég nagy önfeláldozással tartotta meg előadásait minden osztályában arról, hogy: tankönyveink tartalma és hangja sok helyütt hajlamos a testvéri osztrák kormány múltbeli cselekedeteinek elkendőzésére. Óráinak több mint felét a másnapi leckéről való magyarázat foglalta le. Magyarázata után pedig Németh József a katedrára csapta ki kalkuluskönyvét, és így beszélt: – Most pedig, fiúk, tudni akarom, hogy: megértettétek-e a magyarázatomat? Melyitek vállalkozik arra, hogy saját szavaival elismételje előttünk, amit tőlem hallott? Itt aztán egyre-másra megesett, hogy az osztálynak jelesei és kitűnői, még úgy is, hogy előre tanultak a történelemkönyvből, mégis lecsúsztak a náluk gyatrább

minősítésű, de jobb előadókészségű fiúk mellett. Többek között mellettem is. Sőt, egyre sűrűbben ez történt. Annyira, hogy végül már Németh József nehezebb szövegű magyarázatai után egyenest felém fordult: – Na, Tersánszky! Figyeltél az előadásra? Akkor el is tudod ismételni az osztálynak. Tessék! Hát már csak az iskola utáni zavartalan csavargás érdekében is, teljes erőfeszítéssel igyekeztem kivágni a rezet. Mire Németh József mosolygott, és így szólt: – Helyes! Látom, hogy nem kereskedtél a pad alatt, szokásod szerint. Feleletnek számítom kismagyarázatodat! Azzal Németh József behúzott egy nagy kitűnőt nevem után a kalkulus-könyvbe. Év végén pedig jelesem volt a történelemből. Hát persze hogy a jelesek és kitűnők morogtak és suttogtak. Arról, hogy: inkább mint nyújtóbajnok és gyűrűhinta-matador vagyok tanárunk kegyeltje, semmint történelemben való jártasságom miatt. * Ma, amikor a műfajából messze kiemelkedő Lúdas Matyink sűrűn hoz humoreszket sportembereink kivételezéséről, ezen én ötven év távlatából nevethetek, vagy bírálhatom az ügyet... Mindegy! Németh József tanárom ténykedését mindenképpen az oktatás utolérhetetlen remeklésének becsülöm magamban. Igenis meg merte törni a merev, bürokratikus tanítási

módszert, és a célt nézve, egyénileg merte kezelni a tanítványait. Ha aztán forgattam még, önművelőleg történelmi munkát, azt mindenesetre az ő útmutatásai szerint szűrtem át szemléletemen. És most, amikor áldom emlékét, nem szerénytelenség vezet, hanem az ő dicsérete, ha elmesélem itt pályám egyik legnagyobb diadalát a történelemtudománnyal kapcsolatban. A neveket ízetlennek érzem kiírni itt. De hát aki a történetnek utánanyomoz, megtudhatja. * Egyik kisebb kiadónk az 1930-as évek vége felé, angol és francia mintára, kisebb lélegzetű, színes előadásban akarta megjelentetni a Magyarok történetét. Tervezete szerint a mű egyként szóljon gyerekeknek és felnőtteknek. A föladat megoldása, mint a következők elárulják, nem volt ilyen egyszerű. A kiadó elsősorban a pedagógia kitűnőségeivel kísérletezett. De hát az elég borsos tiszteletdíjakat hiába szórta el. Erre jeles írókkal vélte még busásabb tiszteletdíjak folyósításával megoldani a tervezetét. Kettőnél vagy háromnál veszett oda kiadónk előlege. Végre egy olyan közismerten nagy szellemiségünkhöz fordult, aki egyként volt műtörténész, társadalomtudós, publicista és tetejében egy nagyon választékos irodalmi folyóirat főszerkesztője. De, sajnos, a kis műnek elfogadható összeállítása a kiadónak újabb és legnagyobb költségével sem sikerült ezúttal sem. Örök rejtelem marad előttem, micsoda elgondolás

vezette arra a szerencsétlen kiadót, hogy tervével hozzám forduljon? Tény, hogy ezúttal szerencsével járt. Tíz perc alatt megegyeztem vele a műre nézve. Kettőszáz pengőt ajánlott föl nekem munkámért. De úgy, hogy ezzel megvette tőlem a művem angol és francia fordítását is. Hogy elfogadtam az ajánlatot? Ez nem szó! Boldogan raktam zsebre egyszáz pengő előleget. És a művet egy hét alatt befejeztem. De csak két hét múlva vittem a kész kéziratot, hogy a kiadó a tiszteletdíjamat, a kettőszáz pengőt ne sokallja, ezért az általam semmiségnek tartott munkáért. A mű rögtön nyomdába került. Legjobb grafikusunk illusztrálta és legjobb angol és francia fordítónk fordította le. A műtörténész, társadalomtudós, főszerkesztő barátunk javított bele munkámba, aki nem tudta megcsinálni. Valamit mégiscsak dolgoznia kellett a kiadónak azért az ezer pengőért, amit ő kapott nem sikerült kéziratáért. Ezt utólag tudtam meg a kiadónak egy bizalmasától, az előzőleg már említett többi szerzőtárs javadalmazásával együtt... De hát ez nem első ilyenfajta, sőt remélem nem is utolsó üzletem a tisztes nyomdaiparral! És az eset csattanója más, érdekesebb és érdemesebb így is. A mű megcsinálása közben ugyanis egyetlen segédkönyvet használtam. A Németh József magyarázatai által emlékemben kiegészített tankönyvet. Ez a történet csattanójának érdemesebb fele. Az érdekesebb fele az, hogy az akkori külügyminisztérium megbízottja nehezményelte a kiadónak, hogy miért írat ilyen nagy

horderejű művet Tersánszky-féle szabadszájú és fölforgató szellemű íróval? Viszont a magyar emigránsok közül többen, ellenkezőleg a műnek szolgaiságát és maradiságát becsmérelték a külföldi lapokban és a rádióban. Ha nevetek ezen, belátom egyúttal, hogy az egykori rossz tanuló viszonya az életben sem más a jelesekkel és kitűnőkkel szemben. De szerencsére Németh Józsefek is akadnak a rossz tanulók pártfogójául, a tucatszempontok ellenében.

(1960)

A GYEREKCSÍNY HASZNA Ma az utcákon, tereken a fiúk, lányok skiróznak, karikát forgatnak, de legfőként focizik a fiatalság. Ez a focizás olyan méreteket ölt, hogy betegesnek lehetne mondani, ha nem ennek pont ellenkezőjét szolgálná, az egészséget, a fürgeséget! Szülővárosomban, gyerek- és suhancéveimben ugyanilyen méretekben dúlt az utcák, terek hatalmas zugaiban a szerencsejáték. Golyózás, gombozás folyt a falak tövében, fák törzse alján. De ezt a gyerekhad mérsékeltebb eleme űzte. Az igazi szenvedélyes játék krajcárban zajlott. Különösen két válfaja dívott ezeknek a krajcárcsatáknak. Egyiket patkózásnak hívták, a másikat zsinórnak. A zsinór volt az egyszerűbb. Egy vonalat karcoltunk a földre, a felé kellett hajigálni a pénzt. Amelyik krajcár legközelebb esett a vonalhoz, annak tulajdonosa bezsebelte a többi krajcárt. Sem a vonalra, sem a vonalon túl nem szabadott esni a pénznek. A patkózáshoz egy kerek, lapos kavics kellett. A krajcárt a kavics köré kellett hajigálni. Mindegy, hogy a kavics elé vagy mögé esett a dobás. Csak a kavicsot nem volt szabad érnie a krajcárnak. Ugyancsak egyik krajcárnak a másikra esni nem szabadott. Különböző műszavakkal járt ez a folyamat. Káncnak nevezték, ha a krajcár a kőre vagy a krajcárra esett, és így ragoztuk: kikáncolta, más szóval

kidobta magát a további játékból. Mert aztán bekövetkezett az igazi pénzre induló játék. Akinek a legközelebb találtatott a krajcárja a kőhöz, az összeszedte a többi krajcárját, tornyot csinált belőle, mégpedig koronával fölfelé. Akkor vette a követ, és rácsapott a torony tetejére. Amennyi krajcár a koronával esett fölül, az benne maradt a következő játékos ütésébe. Ami krajcár számmal esett fölül, azt az ütő nyerte. Hát persze, itt néha vérre menő veszekedés, püfölődés kerekedett azon, hogy kicsoda ütött szabálytalanul, kicsoda következik sorrendben. De hát jóvérű kölyköknek tiszta élvezet mindenha egy kis viszály. Nagyobb baj volt a játék fő tényezőjével, a krajcárral. Szükséges mindezt részletesen leírnom, mert szorosan hozzátartozik a történethez. * Szóval, a felnőttek társadalma, köztük a hatósági közegek, azt még csak elnézték, hogy az ifjúság játszó csoportjai minden utcát, minden teret telenyüzsögnek, és lábatlankodnak. Még azt is megbocsátották nekünk, ha vad csetepaték vívása közben egymás orrát betörtük, és fogát kiütöttük. De már azt el nem nézhették, hogy a patkózással olyannyira és akkora tömegben vertük laposra, nyomorékra a krajcárt, hogy minden második fületlen gombnak föstött. A háziasszonyok, kofák az ékesszólás minden változatával keltek ki a patkózás ellen.

* Nos, én már a második vagy harmadik gimnáziumi osztályt hanyagoltam. A tanulmányok helyett inkább a tornában jeleskedtem csupán, meg az énekben. De mindennél hírhedettebb volt a patkózásban, zsinórban való verhetetlenségem. Valóban, az már szinte a kézügyesség, egyensúly és szemmérték olyan mutatványa volt, ahogy a krajcárt dobni tudtam, hogy megérdemeltem érte azt a fizetséget, amit társaimtól nyertem a játékon. Velem és még hozzám hasonló néhány fiúval már nem is állott játékba, csak olyan társaság, amely nem volt tisztában azzal, hogy a pénzét biztos mi rakjuk zsebre. Na, de hát, mint említettem, tisztességes keresetünket fenyegetni kezdte a hatósági beavatkozás. Egy vasárnap délután, amikor a templomtér minden alkalmas terepén hemzsegett a patkózó, zsinórozó ifjúság, én is ott működtem egy négyes vagy ötös csoportban. Egyszer csak nagy riadalom. Az összes városi rendőrök, akiket szülőhelyemen hajdúknak hívtak, több oldalról megrohantak bennünket. Persze hogy minden gyerek arra iramodott, amerre tudott. Szerencsétlenségünkre a mi csoportunkat négy vagy öt hajdú kerítette be. Amelyik gyereket közülünk elcsíphették kezénél, kabátjánál, azokat tüstént fenekelni kezdték a derék hajdúk nádpálcájukkal. Engem egy közismerten jóságos bácsi ragadott karon. Bagossynak hívták, a fiával jó cimboraságot tartottam. Alighanem az ifjú Bagossy is a menekülők közt volt, mert

szintén a patkózás szakértői közé számított. Társaim közül kettő a fenekelés közben kirántotta magát a hajdúk markából, és kereket oldott. Csak kettő maradt velem együtt a letartóztatásban. Bagossy bácsi nem húzott végig rajtam a nádmézzel. Még a karomat is elengedte. Csak ennyit szólt: – Be kell kísérjünk benneteket! Parancs, az őrmester úrtól! Egy szó, mint száz, orcapirító vonulatban vittek magukkal a hajdúk a városházára. Ott valamiféle homályos zugolyban ránk zárták az ajtót. De még mellettünk is maradt egy hajdú őrizőnek, hogy ki ne törjünk. Szörnyű szorongásban vártunk sorsunkra. Egy ízben benyitott ránk a hibás szemű őrmester, egy öles alak. Falreszkettető hangján lecsirkefogózott bennünket. Majd kilátásba helyezte, hogy: szüleinktől, tanárainktól külön nemulass vár ránk. Órák teltek így, de a percek is azoknak rémlettek. Egyszerre csak az ajtónk előtt halljuk az őrmester dörgő hangját. De ezúttal érezhetően bűbájos zengzetet akar adni szavainak. Mert egy másik erélyes hanggal vált szót. Ez azt mondja: – Kérem, őrmester! Maga a maga szakállára ne intézkedjék. Maga ne nadrágoltasson, és ne börtönözzön be diákokat, ha rontják a pénzt, arra nincsen törvény, hogyha én akár százas bankóval gyújtok pipára. A pénzemmel, a tulajdonommal azt teszek, amit akarok. Ha szétkalapálom a forintomat, legföljebb nem fogadják el. Eressze csak szélnek ezeket a kölyköket... Megértette?

Két perc múlva az utcán vágtattunk testületileg. De hát azért aggodalmunk nem csappant. Az árulkodó, besúgó társainkkal is számot kell vetnünk, hogy mint: börtönviselt, rovott múltú egyéneket legalábbis osztálykönyvi megrovásban részesít tanári karunk. Mi történt, mi nem? Kiszaladt már emlékemből. * Ahová ugrom az eseményekkel, 1918 tél eleje. A hadseregünk összeomlásánál fogtak el az olaszok, a Monte Solarolón. Akkora tömeg hadifogolyról kellett gondoskodniok, hogyha egyben-másban nélkülöztünk, nem lehetett az olasz hadiszervezet rovására írni. Élelem, kenyér, elég tűrhető adagokban került gyomrunkba. Ellenben fázni, rémesen fáztunk a napsugaras délen. Kályhánk sem volt, míg mi magunk nem tapasztottunk egyet. Azonfölül a hűlés legjobb gyógyszere, a szesz is hiányzott. Meg aztán az édesség is, a dohány is állandó és általános sóvárgásunk tárgya volt. Mert a sovány zsoldunk kiosztása is kihagyott, összevissza intéztetett el, még ha a tábor kantinjában lehetett is kapni fillérekért koszorú fügét, cigarettát és bort. Öreg, szakállt eresztett tisztek úgy majszolták a fügét, mint a gyerekek. Daliás földbirtokosok hasaltak az ágyak alá dobott cigarettavégekért. Egy szippantás egy csentézimóba került... *

Didergető, de havatlan, fekete karáncsony közelgett ránk. Talán öt vagy tíz csentézimóból állt egész vagyonom. A tábor udvarára napközben kisétálhatott bárki közülünk. Hát az egyik tiszt kitalálta, hogy szórakozhatnánk csentézimós zsinórral... Nosza! Akár gyermekkoromban, úgy hemzsegett a táborunk udvara, az összeverődő játék-csoportoktól. Nem is máról holnapra, de egyik óráról a másikra nagytőkés lettem a zsinór révén. Már azt is átéltem, amit suhanc koromban: ha egy-egy csoporthoz közeledtem, inkább föloszlott, mintsem a zsebembe hajigálja a csentézimót. Ez még mind hagyján! De valamelyik játékostársam kitalálta, hogy: az ünnep tiszteletére egy olyan zsinórversenyt ejtsen meg a tábor, ahol a különböző csoportok nyertesei mérik össze képességüket. Még fogadások is történtek erre. Ki nyerte meg a versenyt? Én! Az egykor börtönt szenvedett, rovott múltú zsinórjátékos!... Tonhalat ettem, piros bort ittam rá, fügét majszoltam karácsony ünnepén, mit tudom, hány líra erejéig mint zsinórkirály! (1960)

NAPLÓM (1914-15) 1914. okt. 24. Rimaszombat. Spitalwache. Az őrségben írok most egy orosz hadifogolyról, később talán felhasználom: „A többiek aludtak. Egy szegény, a lábán volt sebe, az ágyékánál, ez fohászkodott csak, hosszú sóhajtással nyitva ki nyugtalan álma kapuját, hol rémek vihogtak utána, és félig már ébren búcsút hadonászott nekik. Pirkadott. A kórházablakokon a reggelnek hamufehér reménye derengett. Cigarettámnak különös és bódító íze éhgyomorra. Hanyatt feküdtem, és hosszúakat szívtam. Én, én árva, nyomorult. Fogoly vagyok, lábamon roncsolt sebbel. Miért vagyok itten? Egy reggel értem jöttek. A szeretőm járt éppen az eszemben, azt kérdeztem magamtól, vajon csakugyan szeretni fogom még? Tegnap sokkal szebb nőt láttam, mint ő. Jaj, furcsa, jobban most is azt kívánom. De mily jó volna szeretőm jóságos szemeit látni. Itt volna velem, gondoskodna rólam, és ölébe fekhetném újra éjjel. Igen, ő jó legyen hozzám, hű meg édes. De énnekem szabad más nőkre vágyni, s gondolkodnom, hogy csaljam meg velök. Igen, beismerem ezt, és megbocsátom magamnak. És hogy csaló volnék,

arra szemet hunyok. Mert így beszél magával az ember. Ezek magyarok itt a többi hét ágy jobbra tőlem. Nem balra? A sorban hogy vigyáztam erre. Vigyázz, ez a bal, ez a jobb kezed, össze ne téveszd. Vajon csakugyan vitézebbek-e ezek nálunk? Többen vitézek, ez bizonyos. Persze itt megsebesülve másként beszélnek, hazavágynak, zúgolódnak, és elkeseríti őket, hogy katonák. De én láttam, mikor egyiknek megpiszkálták a hiúságát, hogy szaladt a századuk, mennyire izgatta ez. Igen, ők nagyobb erélyű, elevenebb, makacsabb nép. Mi lanyhák vagyunk s gyermetegek. Itt van mellettem ez a Robotin. Ha valaki ránéz, rögtön mosolyog vagy a nyakán piszkál vagy szól, nem bírja nyugton kiállani. Ez az igazi orosz. És itt vagyok én. De mit akarok én? Már rám is rám ragadt az őrület, hősiség, vitézség. Veszettség! Eh, Krisztus! No jó, hivatkozzam őrá. De hát magamnak nem volna igazi lényem, hogy béke legyen s jóság mindenekfelett? Éljünk s szemlélődjünk lelkünk örömére s gazdagodására. Akkor reggel értem jöttek. Igyekeztem magamba verni, hogy bátor legyek s erős. Kell a háború. Nemzetem naggyá lesz. Felejtsem el magam. Kicsi érdekeim. Add át magad a nagy esélyek, nagy pillanatok gyönyörűségének. De puha testem irtózott a vastól. S alattomban számítgattam, nem bújhatok-e el valahogy. Jön a golyó, belém szakít. Jaj, még ezt meg ezt akartam az életemben, s meghalok, és talán szenvedni fogok. Őrült kín lesz a félelem. Mily borzalmas a fegyverropogás. S engem elébe kényszerítenek puha testemmel, hogy vérem folyjon. Irtózat. Valaha álmodtam: dióhéjon fekszem, vagy mintha belém volna varrva dióhéj,

testembe, bőrömbe, mint valami zsákba. S nyeldeklőmben éreztem a ropogást. Ez hasonlított golyótól való irtózatomhoz. Féltem, felsérti a bőrömet. Azt hittem, ez lesz életem legérdekesebb része. Ez vigasztalta meg leginkább irtózásom, tiltakozásom. Nagy esélyek, nagy pillanatok élményei kecsegtettek, s azt hittem, nagyon kíváncsi vagyok. Hát mit láttam? Mondjam el magamnak. Akkor reggel értem jöttek ki a nyaralóba. Már tudtam, miért. A hírre mégis az az ismerős csend támadt bensőmben. Elvégeztetett – ez a szó illik rá leginkább. Nem, most nem fogom leírni ezt tovább, megsebesülésemig. Most nem tudom átélni újra. Mint mondjak, miért? Most boldog vagyok. Én egész biztosan érzem, valahol agyamban van forrása annak, amit boldogságnak hívnak. S ennek csak kevés köze van egyéb szervemhez. Órák jönnek, honnan, honnan nem, s úgy megváltozik a világ, mintha ugyanazt a képet előbb színtelen s egyszerre kiszínezve látnám. Értelmet nyernek a dolgok s erőt. S ez a legnagyobb boldogságom. Mit mondjak? Ezek az órák, ezekben nincs semmi zavaró. Délelőtt ápolónők, úri lányok, szépek járnak köztünk ágytól ágyig fehérben, mint a galambok. Egyikről fogok mesélni később.” * Annyit mondhatok, hogy nekem most is nagyobb egy fáradt órám kínja, mint a legborzasztóbb haláliszonyat. *

Az ember szüleitől látja a legtöbb rosszat. Idegeneket kevesebb alkalma van sokat együtt s valódi természetükre s tulajdonságaikra vetkőzve látni.

1914. nov. 15. Indulás éjjel az utcán... Az első tábortűz... Az első véres vatta... Az első srapnel a templomban... Ég a ház... Telitalálat... Az árokásás, ha jön a muszka... Dekkungok a víz mellett... Gyermekhulla az útparton... * Annyi tény, mikor a forverc jött, s jött a golyó, mint az eső, semmi köze nem volt érzéseimnek ahhoz, amit rettegésnek hívnak. Hadnagy Benker után a halálba is nyugodtan mentem volna. Ez az ember nagy hatással volt rám. Mint a katona mintaképe. Jött a golyó, s oly nyugodtan ment, előrelépegetett, utána kedves emberei. Hogy megsebesült, s hogy nem tudtuk még 50 lépésre az orosz dekkungok előtt, hogy ott vannak, ez mind történet s mellékes. Elég az, hogy másnap, mikor már más vezetett, egy gyenge, habozó ember, már én is olyan lettem. Bújtam volna, s életem féltettem. De emlékezzem csak arra az éjjelre, mikor a házak gyúltak a gránáttól, s a mieink tömegben menekültek, hogy feküdtem le magam egy kis árokba. Két oldalról jött a golyó s a gránát, srapnel. Aztán a házban a gyertya s a tiszt, mikor arcul ütött, hogy rablunk a házban. S előbb éjjel az őrmester kardlapjai a rám dűtött kerítés miatt

meg ismerős fiúk, barátok pusztulása; ez mind történet, s engem nem érdekel úgy, mint valamely sajátos állapota lelkemnek.

1914. dec. 1. Ezt itt írom egy Krakkó körüli volt orosz faluban, egy száraz kút káváján, arcomat tűrhetetlen süti a házak égő, pattogó tüze. A bakák tyúkokat fognak, s guggolva tépik tollát. Schwarmlíniánk fenn a hegyen. A lakók ájuldozva, átkozódva menekülnek Oroszországba beljebb. A tűzhöz jövet azt mondták, egy asszonynak bennégett a gyereke s egy tehén. De aztán megcáfolták. Megint oroszokat fogtak egy házban, nem az az oka a gyújtogatásnak, hogy nincs kilátásunk a schwarmlíniából. Szegény gazda, aki az éjjel nekünk patruloknak hálást és tejet adott. – Anyámra gondoltam, ha távollétemben így gyújtogatnák házunkat. – A gomolygó füst piszkosan mászott rá a teliholdra, s kénzöld színű a hold képe. A bakák hosszú nyárson az égő házak zsarátjánál sütik a tyúkokat.

1914. dec. 23. Ezt itt írom a Dunajec töltésében vájt dekkungban. Azt hiszem, mostantól már oktalanság kockára tenni tovább életemet, miután a legnagyobbon ép bőrrel túlestem, s kijutott minden szenvedésből. Hát mögöttem a nagy pillanatok, nagy esélyek.

1914. dec. 30. Ennek a szerencsétlen évnek utolsó előtti napján. Ki tudja, hátha valami szanitéc olvassa el csak ezeket a sorokat, s eldobja. A golyók itt járnak felettem, s láthattam tegnap este az a jaegert, mint esett el tőlem öt lépésre. Hogy feküdt hanyatt kitakart arccal egész éjjel a havas esőn. Be szörnyű egy éjszakám volt, s mégis alattomban bevallottam magamnak, hogy nem is oly borzasztó, semmi bajom. Kivéve, hogy a fogam nagyon kínzott. Ugye, már megért bennem, hogy mindenáron meg akarok szabadulni innét. Túlestem minden itt láthatón, kitettem kivételes életem a kockázatnak, s több dolgom itt nincsen; munkám vár rám, s nem tehetem ki életem nagy művét több esélynek haszontalan. Már az úton azt határoztam ott az erdőn jövet, hogy keresztülengedek lábamon egy ágyúkereket, s nem mertem, halogattam, végül a krajcárra bíztam a döntést, s a krajcár nem-re döntött a sötétben a cigaretta tüze mellett. Pedig hogy elkínzott a mars, s hány alkalmat elmulasztottam. Nem vagyok elég erős és hű céljaimhoz. Mert erről is töprenkedem. Hát most még felmenthetem magam avval, hogy egy s mást azóta is átéltem. A hídnál hogy tartóztattak le a zsandárok s így tovább. De most újra megkérdem a krajcárt. A krajcár igent mondott; tehát rajta.

1914. dec. 31.

Éjjel faszolni voltam, s be furcsát álmodtam hazajövet a jól megcsinált dekkungban, hogy apám jön be régi házunk nappalija ajtóján a konyhából, s „ki innen” mondja. Én nyomnám az ajtót, nem bírom, ő egész alakjával elfoglalja, s üt, de mintha egyúttal adna almát is, amivel tele van a két karja. Persze, részeg. Én az ütésre elalélok, s álmomból riadok. Golyó ért – az első gondolatom –, végem van, apám keze túlról. Rosszul feküdtem. De most is előérzetnek vélem, hogy golyó éri fejem a közel időben. – Mily felelet volt tépelődéseimre annak az embernek esete, aki kezét meglőtte. Piszkos, aljas ember – jelentettem ki róla mások előtt. * Úgy kezdem el, ahogy eszembe tévednek az esetek, emlékek, minden rendszer nélkül, amúgy is afféle önvallomásnak készül az egész. Ülök valahol schwarmlíniában, vagy reserve vagyunk, s valami parasztházba lopózok tilosba, s unalmam s elhagyatottságomban édes szórakozás az írás. Megerősít, s emberré válok a katonából. Egyszóval legelsősorban magam mulatsága. Ám itt álljunk meg kissé. Mert be kell vallanom, hogy ami az én emberi legbensőmet őszintén érdekli, az nem megírható. Túlságos rosszindulatú látásom, s néha valóságos csapás rajtam. Mozgalmas s sajátos életem folyamán korai s kaján bölcsesség érett meg bennem, s minden víz fenekén kénytelen látom az iszapot. De ha önök ismernének, megállapíthatnák, hogy ezzel egy

cseppet sincs megrontva erős s ifjú életvidámságom. Talán ajándékul juttatta sorsom, hogy sokat s lelkem mélyéből tudok nevetni.

1915. jan. 6. Muszka karácsonyeste. Még fenn a magaslaton. Egyedül egy dekkungban. Felébredtem, bejött Faehnrich Nagy, itt kucorogtunk s szorultunk. Helyemre feküdt, hogy nehogy ott kapják. Átkozódtam s szidtam, még majd itt alszik egész éjjel. Lázár kinn futkosott. Nagy kiment, csípték a tetűk, s nem tudott vakarózni a szűk helyen. Újra fejemre a pokrócot, s elaludtam. Nagybányán jártam a piacon. Esti korzó. Először egy lányt akartam elcsípni. Aztán Anna, Steinfeld Ádiék cselédje hívott. De közben jött valaki vagy valami, s már láttam: mellette Pap Géza. Akkor szembe jött B. M. Köszöntem neki. A zöld bársonykalapban volt, piros tollal, Almer üzlete előtt. Sötét volt, mégis láttam bájos kis arcát, kis élénk mosolygó szemeit. Aztán bementem Keller Manó üzletébe, zavarban, egy vas nélkül. Szívdobogva rendeltem egy órát, ő mondta, de nem Keller volt, hogy készen kell, vagy várok, míg csinál. Igen, várok – mondom –, ez erősebb. Persze, hisz nem volt pénzem. Akkor mintegy hebegő beszédemre válaszul megjegyzett valami olyast, hogy fő a nyugodtság. Aztán valamit kérdezett éppen B. M.-ről. Mondom: itt ment éppen, s szerettem volna, ha értésére jut közeli ismeretségem. Pap Géza előttem ment át másik járdára a lánnyal. Fütyöltem: ó, ó, ó. S elébb színházesti, aztán jöttek Bertalanék körüli

emlékeim s regényem. Viktorka ott legyen varrólány nálok, mintha Roxán volna. Azután kimentem a dekkungból. Csend, egy lövés se. Szél fújta a havat, köd. Valaki sírt a dekkungban. Meglőttek? – kérdeztem. Nem, beteg. Eredj, jelenkezz a zugkommandánsodnál. Majd lemégy reggel a hilfsplatzra, addig kibírod. De ha nincs bajod, ne sírj az otthonvalókért. Mert mi lenne, ha mind nekifognánk itt sírni. A muszkák azt hinnék, nekünk is karácsony, s kántálunk. Úgy tetszik, nevetett. Vagy más. Jó ötlet. A pokróc alatt, gyertya mellett írok. Második cigaretta. Podlóc hangja a Faehnrichhel. Már nem szakítom meg a naplót, hogy lássa, én is fenn vagyok.

1915. jan. 10. Emlékszem, kicsi gyermek voltam, és szappanbuborékot fújtam. Egyszerre megpillantottam a cintermet szilvafáival a buborékon. Mily megkapó volt az első művészi érzés számomra, mikor a picinyke ragyogó visszkép a hólyagon megjelent. S hogy próbálkoztam vízfestékkel utánozni aztán. S mily kudarc lett. Még most is nevetségesen torzak emlékemben a buborékon oly kecsesen festett fák, melyek oly ordinárék lettek papíromon. Még nem tudtam festeni, csak vagy egy várromot vízzel, ami nagyon üresnek tetszett, vagy egy házat kerítéssel és fával. * A háborúban a következő viccek történnek:

A hadnagynak kellemetlen vendége jön, a kapitány. Szerencsére nincs gyertya. Hát talán lesz a dienstführendernek. Szaladj, puccer. A dienstführender szívességet akar tenni a hadnagynak, s két szál gyertyát küld. Szerencsére, a puccer ellopja az egyiket, mert ő is utálja a kapitányt, és ő is álmos. Rimaszombaton még októberben Pap őrmester a sebesülteket ingyenélőknek nevezte, és a maródikkal együtt salutierübungot csináltatott, a lábfájósakkal ülve. Irtózatos humor. A káplár Betárt karddal kergette, amiért azt mondta, hogy ott rendelkezne így, ahol a golyók fütyölnek. * Az őszi fák pirossága, mint a tüdővészesek arcán a lázfoltok. * Úgy ki volt merülve, hogy csak szaladni tudott.

1915. jan. 24. Felírom ennek a két helynek a nevét. Zaklycin ez a kis öreg lengyel város, s a Dunajecen túl Malstein vára, melynek aljában nagy trénünk táborozott, ahova 1915. jan. 24-én, egy vasárnap mentem a puccerekkel a tisztek kofferjéért. Dadogtam a trénkomandant előtt. Ott teáztak

egy asztalnál. Hiába, hétfő közelében nincs szerencsém. Istenem, milyen édes szép lengyel kisasszonykákat láttam a kis városban. Mennem kell innen. Csodaszép zöld színű volt a Dunajec, ujjongás kerekedett lelkemben láttán. Más szépségekre vágyik már a lelkem, mint élmények izgalmára. Mindenáron mennem kell innen. Istenemre, nem bántja nagyon hiúságom, hogy kevésbe néznek, de nekem elvégzendőim vannak a világban s halaszthatatlanok. Itt is mily csinos kis szüzecske van e gyerekekkel tömött, szíves lengyel házban, s szót se tudok vele váltani. Hány ilyen szüzecske vágyott már rám? K. H.-nak nagyon érzelgősek a levelei. Már nem szeretem őt. Újra B. M.-et szeretem. Drága, bárha egy sort kapnék fehér kis kezéből.

1915. jan. 28. Reggel 5 órakor jön a napos, baj van, Herr Manikulant, Kovács Guszti a II. zugból agyonlőtte magát. Láttam a dekkungban. Fel volt puffadva fél arca, hörgött, s másik kezében a fegyver. Eszembe jutottak eszméim az öngyilkosságról. A legnagyobb emberi bátorság. Az öngyilkosnál kezdődik az ember, az állat nem tud megválni életétől. Kínnal kell elvegyem, amit anyám a szülés kínjával vásárolt számomra, s azt kell megfizetnem. Furcsa itt öngyilkosnak lenni, ahol annyi módon les ránk a halál, minek keresni? A Manikuláns mondta, hogy minap csúfosan elzavarta K. Gusztit a maródiról. *

Úgy érzem magam, mint egy király. Vigyázz, mert ez felségsértés.

1915. febr. 9. Látszik, hogy kedd van. Végzetesen, újra és újra megbizonyosodom erről a babonáról. Hétfőn, kedden semmi jó, no meglássuk, holnap lesz-e változás. Hát lehete ennél nagyobb őrültséget képzelni? Lejövünk rasztolni Wroblovicére. Lejövünk a jó meleg dekkungokból, kályhám mellől s a könnyű szolgálatból pihenő ürügye alatt ide, egy istálló padlására, rothadó szalmára s ganéjbűzre, de még hagyján. Délelőtt, délután rukkolj ki, vizsgál ez a komisz, új kapitány. Fázzál állandóan. Szerencsétlen gyalogság. A házak tele vannak huszárral meg tüzérrel, akik amúgy is mindig dekkolnak. S a tüzértisztek felháborodva hagyják ott a schwarmlíniát, hogy ők nem vadásztatnak magukra. Egész más az infanterienek, ti megszoktátok. Ó, gyalázat! Gyika most jön vissza, mekkora ebéd van a tiszteknek lenn a házban. Sohase fogok innen megszabadulni.

1915. febr. 10. Éjjel. Nagybányán a Magtár utcán jártam, emlékszem egy borzalmas akasztott emberre, pucér volt s viasz színű s csak egy gyereknagyságú, aztán valahogy szétmállott, s mint a fehér cement vakolattörmeléket kerestük össze darabjait az úton, s ez valami meglepetéssel járt. Aztán

karon mentem egy kissé szeplős, fitos babával, derekán öleltem néha, s megcsókoltam szájon. Ez merészség volt, de állotta. Aztán kísértetek vártak szemben az úton, kietlenebb lett az utca, idegen házak. De én nem féltem. Áh, tudtam, csak maszkosok. És hasonlítottak nagy csapatban a hóköpenyeges pionerekhez. Kettőtől elvettem a botját. Könnyű, üres bot volt, mint a napraforgókóró. Egyikben megismertem Rózsa Gyulát. Ók elvették nádpálcámat cserébe. Aztán valami keskeny sikátor szájában, régi házak közt, a kísértet botját leejtettem egy javakorbeli úrnő s párja lábához. Bocsánatot kérek – szóltam választékosan, s valahogy többre néztek kis párommal ezután. De még sok része folyt el álmomnak. A Zárt utcát gránátozták. Roznerné kétségbe volt esve, s a gránát Kosztin épületeibe csapott. Voltam régi nappali szobánkban is, ott is valami háborús állapot és eset történt, de már nem emlékszem, mi.

1915. febr. 13. Tegnap, tegnapelőtt rezerve voltunk Wroblovicén egy marhaistálló hászjáján. Gyalázatos rossz volt a kis kedves dekkungom után, kis kályhám után ez a kietlenség, bűz, por, rothadt szalma, zsivajgás, hideg légvonat. S naponta rukkolás a sárban vagy havon, lépéstartás, metsző, fagyos szél. Ez a kapitány a régi Wilwert kicsi öcsém helyett, a risztungrendbeszedéssel. Be semmi hangulata nem volt rám a tábori misének. Csupán a tájék marad meg lelkemre szépségnek, formák, színek, vonalak s a fellegek.

Szerelmes fellegeim. Mily igaztalanság, a trének, huszárok, tüzérek mindig itt lenn. Szegény gyalogság, egyszer kapott rasztot, s nem ürítik ki kedvéért a lakóházakat. Most itt vagyunk brigade rezerve. A pitvarban én, a führer, a tehén s puccerek Dézsivel. Benn a Faehnrich, 7 csujes gyerek, tiszti szakácsok, tüzérőrmester, s a hászján a bakaság. Az udvaron a konyha. Kikötötték a tüzéreket, amiért tüzet csináltak a csűrben, mert már megégett két bakánk minap. De velünk salutierübungot csináltattak a szelen s sárban. Ez se kutya. Ó, mikor lesz már vége ennek. Sohasem. Vajon itt döglök-e meg ebben a sáros Galíciában, gyönyörű tájaival s teméntelen tetűjével?

1915. febr. 16. Éjfél elmúlt valamivel. Évfordulója, hogy Firona megjelent. Kedd van, szerencsétlen nap. Minő helyre kerültünk, a 65ösök schwarmlíniájába. Futóárokban víz. Nyomorult dekkung. A mécses mellett írok. Sohase lesz már ennek vége.

1915. febr. 18. Csütörtök. Nevetséges, hogy olyan önvallomásokat teszek itt elébbi lapokon, hogy kész volnék magam megcsonkítani, csak hogy elmeneküljek innen. Ki adna hitelt utólag, hogy ezt javarészt az unalom s a mások kínja s egyéb efféle teszi, mintsem a halálfélelem. Nevetséges,

hogy most itt vagyok egy angriff előtt, s alig más érzésem egy kis természetes izgalomnál, s inkább kíváncsi vagyok, semhogy szurkolnék. Bizonyos, hogy derék ember vagyok, s túlságba viszem az önbeismerést. Vagy inkább mindennap más az ember. Most nincs rajtam a kiállott veszély közvetlen irtózata. No, egyre megy. Őszintén kívánom magamnak, hogy ne hagyjon el szerencsém, mert én tudom, kinek kívánom.

1915. febr. 23. Újra Zaklycinben, éjjeli mars után. Legnevezetesebb esti sétám végig a városkán, danolva szövegtelen dallamokat. Egy ó-lengyel ház faboltos ajtójában egy pillanatra gyönyörű leányarcot láttam megvilágítva. Anyjával állt kinn, s kis öccse ingerkedett vele, kézi villanylámpással. Ó, milyen kép volt ez! De nem tudok oly közvetlen vágyást érezni nőkre. De mily édes lenne egy ilyen kis babával való szerelem. Nem szeretem már K. H.-t. Papokat láttam, szép a templomuk, különös építkezésű, idegen modorú, s ahol egyház van, valami ósdi csínt ad a helynek. Ó, édes, szép babák, miért nem tudok lengyelül? Biztos, hogy innen származom, erről a földről. Szerencsétlen, állhatatlan, egyesülni nem tudó nép földjéről.

1915. febr. 24. Kétórás álldogálás után a sárban, láttam József Ferdinánd főherceget, s aki utána huszárruhában ment, úgy

mondják: a trónörökös. Kutyafáját, sokkal több vagyok, mint bármelyikök. Ha egy ostoba golyót nem kapok, több leszek az embereknek, mint ők, s jobban megemlegetnek. * Te szép legény, ki mosolyogva elsétáltál soraink előtt, hol órák hosszat szaggatta a lábainkat a sár fagya. Mi teneked e világ nyomorúsága? Tudsz-e aludni, hogyha kinn zúg a hóvihar? Te szép legény, néztél-e már te önmagadba? Talán különbek, mint te, kínlódnak, meghalnak, miért?

1915. febr. 25. Okucsinban kaptam kapitány Kolmantól egy rúgást a hasamba lovászáért, akit pofon ütöttem. * Nem tudom megérteni, hogy élnek emberek magáért az életért. Ha becsvágyaim, hóbortjaim nem volnának, az első embert megölném ezer koronáért, egy éjjelt áttivornyáznék egy nővel, s reggel agyonlőném magam. Csupán magáért az életért túlságos az ár, amit fizetnünk kell szenvedéseinkkel.

1915. márc. 4. Reggel 3 óra elmúlt. Rákospalotán minden itt van, amiért

küszködöm. Keresztülutazóban. Az úton bolondoztam, társam mutatta, hogy elment az eszem. Vigyázat, akkor nagy előmenetelem van itt. Még megtesznek ezredesnek.

1915. márc. 12. Korsow. Emlékezetes éjjeli s délutáni mars hófúvásban. A hó arcomra fagyott. Házakat láttam, mintha Pesten volnék, mint pár nap előtt; ahol meg-megálltunk, majd elaludtam. És mélységeket véltem, közvetlen útunk mellett, melybe minden pillanatban belezuhanhatok, mintha karfátlan pallón járnék. Sose lesz ennek vége.

1915. márc. 13. Úristen, micsoda helyre jöttünk. Térden felül hó, hófúvás, fagyás, s most csapott be a gránát egy század közé, s szertevitt néhány embert. Sohase szabadulok meg.

1915. márc. 14. Megint egy áldozat a sechste marsból. Papp György, szép arcú, szíves, avasi fiú. Vállán érte a srapnel. Itt fekszünk már reggel óta, a hóba ásva magunkat. Sírtam, mikor mondta: „A zsutenye damnye, domnu önkéntes.” Vajon őrült-e ez a sok ember, hogy megy bele kész halálába? Kiért? – Úristen!

1915. márc. 17. Chociemiec. Rossz álmaim voltak ilyen helyekről, ahová jutottam. Galíciai zsidó szűk háza. Moslékos, rohadt szalma, nedves rongyok a padlón, s fúlásig zsúfolva betegekkel. Mégis örömestebb vagyok benne, mint a hólével teli dekkungban. Csúnya, szégyenletes bajjal küldenek innen kórházba. Várjuk a szekereket.

1915. márc. 18. Már kupéban vagyunk Delatinban. Szemben velem Brocka Ferenc 17 éves susztergyerek, vele szökött a batallionnal. A kapitány kutyájának a gondnoka volt a Wahlon.

1915. márc. 19. Barnabás községben, 31 km-re Szigettől. Ínséges éjszakám volt. Se feküdni, se ülni, se állni nem bírok, s nyolcan fulladozunk ebben a kis szakaszban. Megpróbáltam a földre feküdni, fegyvereink közé. Tűrhetetlen hőség miatt kinyitottuk az ablakot. Én mezítláb vergődtem bajommal a földön, az egyik díványról másikra áttett lábak alatt, félve, hogy álmában összetapos a sok szöges, patkós bakancs. Nagyon hosszú idő múlva mégis el köllött aludnom, mert egy patak mellett jártam, fenn házak a dombon s dühös szelindekek. Remegtem összetépnek, de menekülésem közben láttam, láncon vannak. Ám egy, a

legvérszomjasabb, szürke, hegyes orrú eb szabadon volt, s mintha biztatta volna valaki, hogy megtámadjon. Lefeküdt a földre, s úgy-úgy rohant rám. Köveket leltem, s ütöttem, visszahőkölt, s újra rám rontott. Már torkomon tudtam fogait, s a kő álombeli sajátságos erőtlenséggel védelmezett, és már másodmagától kellett védekeznem. Végre valahogy úgy került, hogy egymást fojtogattuk. De valahogy ez nem a nagyobb volt. Én így szóltam gyilkos örömmel: igen, no, most vége a fiadnak, s ennek fojtogattam a nyakát. Akkor a nagy eb hirtelen emberré vált már, s fordított a köpenyegen, s így szólt: hogy hát ez esetben minden másképp. A fiát nem áldozhatja fel. A fia pedig a kis Kondor Faehnrich arcmását s kék szemeit viselte. Elhagytam, de azt mondtam: hát bizony, én fojtottalak volna meg. Pedig nem voltam bizonyos, nem ő-e engem. Aztán másutt is voltam a kis Kondorral, s Jónás Zsankónak pontos órát határoztam meg, amikor gránátvetni készültünk, s apámnak magyaráztam, hogy nem lehet ház mögé bújni a gránát elől, mert csak huss! feldobja az ember, s oda esik a mögé a ház mögé. De ez csak játék volt. Hanem voltam egyebütt is, valami sovány, fehér asszony udvarán eltörtem a seprűt. Egy fillérem se volt, aggódtam, s restelltem, vajon kielégítő-e, ha az üveges boltból másat hozatok. De előbb ravaszul összepászítottam a törött nyelet, s úgy állítottam vissza az ajtóba, s mikor kisült, erősítettem, hogy össze lehet szögezni, de nem fogadták el. Akkor, mint – eh nem írom tovább, szamárság. Este már itt fekszem a kórházban. Nem érdemeltem meg talán? S ebben a pillanatban a hilfsplatzon hat

önkéntest láttam. Hát vakok, hogy annyira megcsalatják magokat? Mit kockáztatnak ők, s mit nagyjaik, ha bármit nyernének is aztán? És kik nyernek akkor is? Ők adják vérök, életök, családjaik jólétét. Az ezredestől felfelé mindenki csak nyer, s éppilyen rangtól felfelé a nem katonák. A nagykereskedő szállít. A kiskereskedő tönkremegy. A tábornok rengeteg zsoldért semmit, a kiskatonák semmi zsoldért mindent. Az uralkodónak mi a háború, talán életkockázat, talán éhség? Vagy mi? Ám mit adhatnak valakinek életéért? Ha ez nem ordít az égre, úgy semmi. Egyetlen lehetőt látok, hogy tényleg népek háborúja legyen a háború. Önkéntes zsoldosokkal vívatni. Pénzért lehet életet kockáztatni. Csendőrökkel vívatni a háborút.

1915. ápr. 4. Alapjában a dolgok egyszerűek. A rablógyilkos, aki pénzért öl, akár, hogy gyerekeinek vagy magának javait gyarapítsa, ugyanazt cselekszi, mint egy nemzet, amely háborúzik. De a háború még valamivel becstelenebb, mert nem az éhes tömeg dolga, hanem a piócáié.

AMABILE Az osztrák-magyar hadsereg már hetekkel előbb végtelen vonulásnak indult. Másfél századdal és egy géppuskával változatlanul tartottuk vonalunkat a Monte Solarolón. Ez olyan zug volt, ahová fölmászni is elég föladatot jelentett. Vizünk elfogyott, hát kifosztottuk a boros raktárt és konzervraktárt. Végre is a hátunk mögött az olaszok elfogták dandárparancsnokságunkat. Vagyis bekerítettek bennünket. Kitűztük a fehér kendőt. Az olaszok, azt mondhatnám, semmi ellenérzületet nem tanúsítottak. Ha volt is némi zűrzavar elhelyezésünkkel, élelmezésünkkel, szinte órákon belül segítettek rajtunk. Végre is, némi vándorlás után, állandóbb jelleggel Friaulnál valamiféle kisebb erődítmény lett a tanyánk. Itt rendes konyha működött, rendes ágyak vártak ránk. Még egy kantin is. Akkora udvarra sétálhattunk ki, tetszés szerinti időben, ahol akár labdarúgó-mérkőzést is tarthattunk. Jellemzőnek találom az olaszok jólelkűségére és lovagiasságára, hogy még két-három hete sem tartózkodtunk a táborban, máris a következőt hirdették ki nekünk: A tábor parancsnoksága tudja, szívesen néznénk ki a város környékére is. A városban még rendes sorokban vonulunk ki a táborból, ám a város határától járkálhatunk, nézelődhetünk, ahol akarunk. Egyetlen olasz tiszt

bajtársunk kísér el bennünket. A kimenésre jelentkezők azonban tiszti becsületszavukat adják arra, hogy sem szökést, sem huzamosabb elmaradást nem kísérelnek meg, annál is inkább, mert ezzel bajtársaikat is megfosztják a további kimenőktől. * Nahát, egy nap fölkerekedtünk a korai ebéd után. Az olasz tiszt, a városon kívül, azt sem tudtuk, hogy merre jár? Össze-vissza csatangoltunk egy eléggé gondozott műúton és környékén. Ha csapszéket láttunk, betértünk egy pohár szeszre. Egy kisebb községbe érkeztünk. Úgy rémlik, mintha mesterséges domb uralta volna a falut. Tündéri szép, de apró várkastély. A domboldal tele kecses olasz házacskákkal és kertecskékkel. Leereszkedés közben egy kis rozoga háznak utcára nyíló ajtajában csinos, fiatal olasz lány állott. Sapkámhoz kaptam a kezem üdvözlésére. Elfogulatlanul biccentett vissza, és mosolygott. Erre bátorkodtam odaközeledni hozzá. Úgy vonult vissza az ajtóba, mint aki helyet ad nekem, hogy bevonuljak rajta. Akkor vettem észre, hogy egy kis szatócsüzletbe tértem be. Egyszerre nevemet hallom künnről. De szinte egyidejűleg bajtársam hatol be az ajtón. Legkevesebb tíz évvel idősebb volt nálam. Tartalékos századossá lépett elő, mielőtt fogságba került. Hatalmas alakján valamiféle gyerekségre valló ábrázat ült. Nem ivott, nem dohányzott. Egyetlen

szenvedélye az evés volt. Amint bejött, a szeme fönnakadt az áruasztalon: – Ez datolya! Remek! – mondta, és a datolyára düllesztett szemével érdeklődött: – Mi az ára? A lány megmondta. A százados kérte a lányt, csomagoljon be neki a datolyából. – Csak fügét kapni a táborban! – mondta nekem. Azzal már föl is kapta a csomagját, és kifelé indult. A szemén láttam, hogy nem a bajtársiasság készteti arra, hogy engem otthagyjon a lánnyal. Hanem a falánkság, hogy máris csámcsogásba, nyelésbe fogjon. A lány tudott annyit németül, mint én olaszul. Így eléggé megértettük egymást. Amikor érdeklődött, hogy szolgálhatna-e nekem is datolyával, feleletem az volt: életemben nem vonzott semmi nyalánkság. Tökéletesen elég nekem a tábor ellátása, ellenben ha egy pohár bort lehetne kapnom, azt megköszönném! – Sajnos! – válaszolta – bort nem szabad árusítaniuk. De azért saját termésükből megkínálhat! Beszaladt, és egy nagy, szépen díszített fémkupával tért vissza, meg egy kisebb pohárral. A kupát kezembe nyomta, a pohárba magának töltött kétujjnyit. Koccintott velem. És én kezet csókoltam neki. Ezt kedvesen tűrte, sőt éreztem, visszaszorítja kezemet. Erre derekára csúsztattam a karom. Ebben a pillanatban két tiszttársam nyitott be. – Gyere te is! – szóltak nekem: – Mert indulás vissza a táborba.

– Megyek! – biccentettem. De maradtam a lánnyal. Ez, mintha megváltozott volna. Hirtelen hozzám simult. Az arcocskáját is az enyémhez nyomta. Sőt, olyan félre nem érthetően törleszkedett hozzám, ami mindent ígért. De közben azt mondta: – Most távozzék, hogy baj ne legyen! Majd, ha újra idelátogat, akkor én másként rendezek el mindent. Hagyta már, hogy összecsókoljam. A boltajtóból is integetett utánam. * Karácsony hetében voltunk már. Aki akart, kiment az adventi ájtatosságokra. Karácsony két napján pedig misére. Én nem mentem sehova. Ábrándoztam Amabileről, az olasz szépségemről. Mérlegeltem, hogy a következő kimenőn, karácsony és szilveszter között, a város végén előrevágtatok szerelmemhez, és vele vagyok, ahogy ígérte, kettesben. Karácsonyeste remek vacsorát kaptunk. Bor volt, sültek, tészták meg kávé. A termünkben valamelyik tiszttársunk kardalt állított össze. Énekeltünk. Ágyamon hevertem, és a holnaputáni kimenőre gondoltam, százszor is átmérlegelve esélyeit. Amabile puha ajkát idéztem, lehunyt szemmel. A szomszéd ágyon a százados hevert. Velünk szemben a dalmata és társa. Összébb tolták fekhelyeiket, kávét főztek, és hozzá fölbontottak egy tejkonzervet.

Abban a szent percben a kapitány fölugrott, és hozzájuk ment. Megkínálták egy fél pohár tejeskávéval. De a további kunyorálását nem voltak hajlandóak teljesíteni. Erre visszajött ágyára, és engem zaklatott. – Feketét kapunk, de tejeskávét soha, holott úgy imádom! Te nem? – Ugyan! – legyintettem. – Elvagyok nélküle is. – Akkor tégy egy szívességet nekem! – csapott rám a százados: – Kérj tőlük te is egy pohárral. Biztos adnak neked! És te megkínálhatsz vele engem, ha neked nem fontos. Most már dühbe gurultam: – Hát nem etettek meg ezek az olaszok minket hányásig? Még mindig akarsz valamit? Igyál bort a kantinban. Az való karácsonyeste! Hiába! Nem hagyta abba a zaklatásomat. Végül már nem bírtam idegekkel: – Nem megyek! – ugrottam föl ágyamról ingerülten: – Nyivákolj valaki másnak. Ezzel kimentem a hideg sötétbe. Ott sétáltam, hűlésnek téve ki magam, amíg bírtam... Ez volt a karácsonyestém! * Ami a kimenőt és találkánkat illeti szépségemmel?... A kimenő megtörtént. Csak az olasz tiszt, csupa jóakaratból, a város környékének egyéb táját is meg akarta ismertetni velünk. Amabilét nem láttam többé. Szilveszter után nehány nappal pedig továbbvittek más

táborba, sokunkat.

(Kb. 1960)

NAPLÓM (1945) 1945. jan. 29. Hétfő Amikor ezeket a szerencsétlen honvédeket és köztük azokat látom, akik bemaszlagolódva lázban, harckészségben mozognak, eszembe jut Ady verse:

Sósabbak itt a könnyek S a fájdalmak is mások. Ezerszer Messiások A magyar Messiások. Ezerszer is meghalnak S üdve nincs a keresztnek, Mert semmit se tehettek, Óh, semmit se tehettek. Ez az! Ennél nagyobb tragédiát! A nevetségesség tragédiáját, ennyi szenvedés tetejébe. * A repülők szüntelen géppuskázása és bombázása. A Kovács üzletében lovak. Hogy mit szenved az ember uralmában ez az állatfaj! De micsoda hályogot nevel az iskola és könyv és vallás az emberek szemére önnön

mivoltuk felől, amikor az élet igazi csapása ez! De ha valaki arra gondol, hogy: pont ennek a pokolnak az intézői tulajdonképpen csak dúskálnak és tobzódnak ennyi kín révén... hát ez a tömegek olyan mérhetetlen butaságára vall, hogy csak tényleg olyasmivel magyarázható, mint az eredendő átok... Hiszen akár győz, akár veszt egy nép, egyedeinek akkora százaléka martaléka a szörnyűségeknek, hogy a logikus az lenne, maga a tömeg áll ellen a végsőkig a háborúnak. Ezzel szemben itt a házban fanatikusai is vannak, és mégis lógnak. Nem katonák. Vénasszonyok és rendes, derék polgárok. Menthetetlen ez a fajta, amelynek a gondviselés ezt a gyönyörű világot ajándékul adta.

1945. jan. 30. Kedd Este ragyogó villany ég a pincében a magdeburgi Fleck Werner kegyéből, aki hét éve katona és autós, és kijelentése szerint nem volt ideje egy kis Flecket csinálni otthon. Reggel 6-kor kelés, vízért menni, testületileg. Én amikor azt a szörnyű nyüzsgést láttam katonában, civilben, ágyúban, tankban a Krisztinában, már orrontottam: baj lesz. Hosszú sor. Egy kegyelmes urat hívnak alkalmazottjai a sorba. Ha én is beállok? Akkor kb. délben kerül rám a sor. És bár hull a hó, megállhat, és jönnek a repcsik, ottrekedhetünk. Visszavonultam. Telefondrótból korbácsot csinálok ma. *

Délben paradicsomos lószelet. Reggel vízhozatal, illetve nem-hozatal után hazaérkezve a tömbparancsnokkal váltottam néhány szót, aki erély-fiú, németpárti, és akasztással hajgálózott a mosókonyhában minap. Közvetlen ebéd előtt a mi házparancsnokunk robog be. Kezében jegyzék. Rémület minden jegyzék, minden kimutatás. Szinte hallom, amint hasadt lelkem az övétől így informálódik: baj van! Attól fogva, hogy úgy mondjam, adminisztratív rémület kényszerül rám. Ledőlök ebéd után. Félig álmomban, kívül vad repcsizajok, rengések, kattogások közepette hallom: Óbudát feladtuk! Lacink, a tüdőlövéses mondja: ez nagyobb darab, mint amit még védünk. Ez a rémület mindig nagy áttörések jelzése. Bár a finálét jelentené! * Ma kapott először komoly találatot a házunk. Éppen az én lakásom. Az erkélyre hajló ereszbe vágott és az erkély alá a falba. Kis, 20 kg-os bomba, a repcsik dobták. A lakás, könyvállvány még sértetlen. Szomszédom Vörösváry hadnagy, a Pesti Újság volt munkatársa, aki a Központi Sajtó Vállalatnál kezdte, és a Magyar Ünnep alapítója. Megegyeztünk, hogyha megindul az élet Budapesten, illetve átvészeljük ezt a borzalmas ostromot, összeköttetésben maradunk. De hát, Úristen! Ez harci borzalom! Milyen lesz a békeborzalom?

1945. jan. 31. Szerda Reggel 6-kor vízért megyünk Bak Sándorral a vagonok alatt az iskolába, a missziósnővérekhez s végül a pályaudvarra, kúttól kútig, hiába. A házbeliek hoznak sorkijátszásos alapon vizet. Éjjel hajléktalan hősök könyörögnek szállásért. És ugyancsak éjjel vöcögőre készülő hölgyek érdekében föltöröm a vöcögőzárat. A. precíz. Ő lakatot tesz a WC-re, hogy a munkatáborosok és bakák le ne piszkítsák, mint ez már megtörtént. Tele van úgyis illegitím hulladékkal. Reggel nagy vita támad nejem és a szép O. közt, kabarészínekkel és tragikus árnyalatokkal, hogy: ki volt kint utoljára, tehát ki vesztette el a vöcögőkulcsot. A. szerint, aki betört a klozettbe, az tartozik megcsinálni. A mosókonyha védelmébe vesz: mert mi az, hogy szorongó hölgyek bezárt WC előtt szenvedjenek, és egy gavallér elnézze! Bámulatosan heroikus a levegő! A sorban a missziósoknál a testvér a testvért még mindig úgy köszönti: Kitartás, éljen Szálasi! Hát annak aztán Sopronban vagy Bécsben sziklapincében semmi akadálya, míg esetleg az oroszok vagy angolok oda is elérnek, és nem bombával, hanem kötéllel folytatják és fejezik be a „harc”-ot. * Mégis van víz délután a régi Karácsonyi-kert kútjából. Szimbólum: a régi intézményeket túl lehetett szárnyalni, de

azok mégis – ha minden kötél szakad – még mindig beválnak, mint az írógép helyett a toll, a villany helyett a gyertya, lámpa, a gáz helyett a tűzhely. Nagyon elcsüggeszt egy optimista nő nyilatkozata. Ezek sajáttelepes rádiót hallgatnak, és állítólag az orosz előnyomulás Berlintől 120 km-re van, Potsdam körülkerítve. És még ő is hetekre teszi a mi budai megszabadulásunkat! Borzalom. Érdekes, hogy előző nap leírtam, hogy rémületem nemcsak Óbuda elestét jelenti. Most megdöglik a szemem előtt ez a világ! Biztos! Úgy, mint Kakuk mondja: az ujjamat sem kell mozdítanom, a nyavalya a nyakukba zúdul, akik nem tartottak méltónak arra magamfajta tehetséget, hogy luxusszállóban, luxushajón, luxusautón, luxusrepülőn élje életét, hanem rongyokat méltattak erre a pályatársaim közül. Megdögölnek! Nem kínoz értük szánalom, mint hát sok elmúlt szép miatt kínoz! Kárörömem sok szörnyű testi, lelki szenvedésem, nyomorú rabságom, kiszolgáltatottságom büntetése. Dolgoztam, és elszedték tőlem egyszerűen munkám gyümölcsét, már úgy, hogy kontárokkal, tolvajokkal szemben babbal fizettek, koplaltattak, börtönben tartottak a Pénz terrorjával.

1945. febr. 1. Csütörtök Mindennap más égisz alatt mozgok a hasadtlelkűségi elv szerint. Most a demokráciáé az uralom. Kellemes, szellemes, szabad, szerelemben főleg, de munkában is, mindenben. Ez körülbelül az én, illetve saját osztályom életritmusa. Kár, hogy nem feküdhettem tovább a mosdás

és hát a mosókonyha-rend hallgatólagos parancsai miatt. Hazajött az árjapárja Sz. Este szakállam miatt vén zsidónak neveztek a munkaszolgálatosok, és a házparancsnok pájeszomról beszélt. Fodrász volt a háznál, de csak élelemért nyír. Villany van jókor reggel és ágyúzás. Bár megmaradna lakásom és hangszereim és könyveim és ruháim és bundám, és simán mehetnék Bukarestbe nejemmel, mint Simán Erzsi jelezte a demokrácia... Itt azért hagytam abba, mert e pillanatban belövés érte a házat. A szomszédunk harmadik emeleti lakásának teteje és padlása ripityára ment. Ő volt az, aki kijelentette, hogy lőjék porrá Pestet, mert katonailag nincs más szempont a győzésnél. Különben Isten különös kegye mentette meg a biztos haláltól, talán mert nekem este szalonnát adott. Egy pillanatra konyhájába húzódott, és akkor robbant az akna. Rémes koromeső zúdult ránk a kályhacsőből. Mi irigylésre méltó helyen, a kályha mellett lakunk a szögletben. Ennyi hátránya van, hogy minden robbanás, ami a közelben történik, ördögi hatású ránk. Feleségem arca olyan, mintha a fekete festés jött volna divatba az arcon. A gyász színe, a vörös helyett, egyelőre valóban aktuálisabb. Örök dicsősége lesz ez a Buda csekély helyőrségének, hogy így tudta terrorizálni a hússzor nagyobb tömegű polgári népet a „kitartás”-ra. No, lám! A totális háború valóban a bölcsőtől a koporsóig, illetve latrinagödörig tart. A szomszéd óvóhelyen két csecsemő és két néhány éves apróság. Apjuk a fronton tart ki, ezek a csöppségek itten. A másik véglet egy 82 éves matróna a nyugszéken, mert ágyban képtelen aludni. Gratulálok, vitéz katonák! Gratulálok,

Achilles és Leonidás és Roland és Botond és Lehel és minden nagy vitéz nevében, hogy a hadsereget így kibővítettétek a tekintetben, hogy a halált megvető bátorság a bölcsőtől a mankóig közkeletű, és ti, katonák mindössze azt teszitek, hogy nemcsak előre az ellenséggel harcoltok, hanem hátrafelé is, gyöngékkel, védtelenekkel, nyomorultakkal, beleértve kifosztogatásukat is. * Cseh nevű írótársam hadnagyi egyenruhában, a ház előtt talál. Aknáznak büdösül, és nem tudunk a kádba havat hozni. Meséli, hogy géhás, de jelenleg tiszti különítményben hírszerző. Förtelem. A parancsnokság ki nem búvik a várból. Csak razziáztat nyilasokkal, összefogdostatja a lógósokat, és beosztja szolgálatba. Utólag meséli Cseh, hogy ő is így járt. A falhoz állították kis híja. Nem tudja, mi a sorsa Asztalos Miklósnak és Tamási Áronnak, aki csak negyvenhét éves, és lóg szintén. Hindy íróasztalán olvasott egy jelentést Pestről. Állítólag 72 órás szabad rablás volt. Viszont Zilahy az egyetlen lap szerkesztője, és ez a Szabadság, a Bajcsy-Zsilinszky volt lapja. Na! Ez nem rossz!

1945. febr. 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony A gyalogsági fegyverek egész közelről hangzanak. Belső énem erőszakos, szemtelen alak. Író és fiatal, és tehetsége közepes, és nincs is távlata. Határtalan szerencsém ez a

furulya és fütty. Fütyülök a fejükre ezeknek a belső eszelősségeknek. Testi épségem míg megvan, nem vehetnek erőt rajtam. Ha pedig valami ér, nyomban kivégzem magam. Szennyfolyamat így is az egész. * Ide írok egy fohászt Máriához. Mégiscsak ő az én védőszentem. Segítsen megszabadulni a náci terrortól, a háborús dúlásból, a jóakaróim gyámkodása alul, és végül segítsen a világkörutamra, annyit megérdemlek, mint egyetlen és utánozhatatlan zenehumorista és fenomén. * A mosókonyhában fánksütés, amiből kimenekülök az utcára. A pricc-procc, a tobzódás a körömfaladékokban. A zsírbűz és szellőzetlenség miatt jelentést teszek a házparancsnoknál. Sári sarkamba harap. * Ilyen tömeg lóhulla! Mint a békák a ligeti tó mellett, felük szétvágva. A belük kiontva. Undor és borzalom. És mellette áll étlen-szomjan a gebetárs. A nyilasház előtt motociklis hullája, mellette faranyúzott ló, és pasasok késsel a sültet metélik belőle. Krisztina körút 113. a Kaeszék háza. Ez szerencsés ház. Két csinos lány csupán a bőven csurgó vezetéknél. Hát a hangulat általában azért félelmetes, mert nincs voltaképp fölháborodás, düh, lázadás, forradalom...

Mintha a zsidók szelleme lengené be most is Budapestet, arra rendezkedik be testben-lélekben mindenki, ami van. * Mozgalmas nap. Rémes ordítás a Győri úton. A főhadnagy a munkatáborosoktól. Némi szóváltás, hogy: nem kell beijedni és magyarázatom. Bátor ember, nem rendelkezik, maga jön. A szegény német őr. Véres a lába. De él. A német tiszt segít rajta. Elviszik. Román ordított, aki megsebesült. De azt mondják, egy nő visított. Én már nem láttam, mert nem mentem tovább a sötétben. Érdekes, hogy lelkiismeret furdal, mintha minden sebet nekem kellene bekötnöm, és érdekes, hogy belső eszelősségem azt susogja, hogy: hagyjam abba világjáró becsvágyaim dédelgetését, és áldozzam őket, mint egy hülye megváltó... na minek? * Ma péntek volt. Azaz még van éjfélig. Hátha meglepetésszerűen föladják ezt a védhetetlen Budát? Mária, segíts! * Én nem tudom sem eredetét, sem okát, micsoda titkok kavarognak körülöttem, de az tény, hogy mielőtt Hitler ellen a merénylet megtörtént, én folyton azzal foglalkoztam, hogy föláldozom magam, ha már úgyis az életemre törnek ezek

a gazok, és lelövök egyet közülök. Oly intenzíven zaklatott folyvást ez a gondolat, hogy éjjel-nappal visszatért. Most itt, hogy arra gondolok, hát ez a tenger szenvedés, cél nélkül mégiscsak néhány szörnyeteg akarata szerint folyik, és tisztán érzem, hogy tiszta, rendes, normális lélekkel emberek már az ő helyükön öngyilkosok lettek volna magától a tudattól, hogy tőlük függ a világnak ilyen mérvű kínszenvedése, hát most újra fölmerül előttem a gondolat, ilyen formában: bár az én vágyam és bátorságom költözne bele lelkekbe, akik hozzáférnek ezekhez a dúvadaknál jóval alantosabb embersöpredék-vezérekhez, és végeznének velük. Nagy boldogság volna, ha ezerszer is elmebaj színezetű, ha azt hallanám, hogy egyszerre legyilkolták őket.

1945. febr. 3. Szombat Egy német ágyú mellettünk, kettő kissé távolabb köhög éjjel. Az oroszok hússzoros visszhangot adnak. 14 baka csaknem bennégett a vasúti barakkban, és az összes lovak. Keserves nyerítésüket a mosókonyhába hallották a D. nővérek. Én aludtam és izzadtam. A kúthoz a Márvány utcába gránát csapott. L. és az árjapárja I. csaknem odaveszett. Ha csak így mentett meg Mária, hogy az ő napján A.-val hoztunk vizet, ez is hálát érdemel tőlem. Nincs már éjjel muníciót és élelmet utánpótló német gépzúgás. Homályban írok. Nincs mától cukor és méz és málnaszörp. Döglődés az egész vonalon, de szó szerint.

* Következő avizók. Este nyolcig ultimátum a budai folt föladására. Repülők, németek se jöttek munícióval, de oroszok sem bombával, mert állítólag már nem ellenőrizhetik, hogy ily kis területen a német ejtőernyő nem esik oroszok kezébe, és az orosz bombák nem hullanak oroszokra. S.-né itt zokog, mert név szerint behívták ide a parancsnokságra vitéz férjét. Képeseknek tartom ezt a vakmerő társaságot, hogy házanként szerveznek meg ellenállást, és akkor az oroszok legyilkolnak itt mindenkit. Szép kilátások. Hát persze! Itten szörnyű gaztettek hősei szorultak össze. Az elszántság azzal a gonoszsággal és elvetemültséggel párosult, ami egyáltalán képesíti az embert minden bűnre. Megbocsáthatnak ezeknek az oroszok? Viszont szép igazság, hogy én és mások, akik nem kozmások, egy kalap alatt, illetve egy kerület területén pusztulunk el velük. * Búcsúztak Bak, Török, Bogdán, Macák. A Horthy útra mennek a hadnagy parancsára, miután konyhájuk és 40 lovuk bennégett a vasúti raktárban. Sári hangosan sírt, és ebédet adott mindnek. Mindenki elérzékenyült. Soha oktalanabbul nem kergettek embereket halálba. Lómáj, natúr a vacsorám. Török hentes Kolos megyében, ő hozta a húst. Most már ez se lesz. Sári pihenő közben, ideges rángások után vagy félórát ájultan feküdt. Féltem már,

meghal. A véget, a bevonulást borzalmas grand-guignolhelyzet várja itt. Nincs ennek semmi művészet- vagy regényességszaga. Közönséges tébolydai hangulat ez az egész. Dühöngő őrültek, remélhetőleg hamar hidegre tétetnek már. Összreményem csak ez! * Bakék visszatértek pár órára. A hadnagyuk, most jött ki a Ludovikából, mindjárt a trénhez, a Horthy úton lakik. Belefogatja őket a trénszekerekbe, és a pályaudvarról szenet vitet velük. Ragyogó! Az oroszok állítólag a kis Gellérten vannak, vagyis fél út el van vágva innen a Horthy útra.

1945. febr. 4. Vasárnap Már leírtam, hogy határozottan condottiere-szag leng ezen a példátlanul hősies ostromon, ahol csecsemők és aggok is együtt harcolnak a katonákkal, különösen a vezetőséggel, mert az is az óvóhelyen ül, és dirigál, csak biztosabb óvóhelyen, mint a csecsemők és aggok. Emlékszem az olasz fogságba jutásom különös véletlenjeire, az evőeszközzel és az olasz tiszt gúnyos mosolyával. Itt okvetlen van a levegőben ilyesmi. Rémes robbanások éjjel, és hajnali, illetve reggeli ágyúzás, sőt, elvétve repcsik is. De szerencsére, eddig kikerülte a házat a vész. A vitézné hisztériás kitörése. A munkatáboros sebesült

jajgatása. A három D. vénkisasszony érdekes figura, és nyolcvankét éves mamájuk nemkülönben. A vitézné őrjöngését, mint valaha boldogult apámét, néha félnapokat és féléjszakákat hallgattuk alulról. Már elsimulóban van. Különben nem rossz lelkű emberek ezek. Hál’istennek! * Csöpög az eresz. Olvad a hó. Tavasz van. És förtelmes romlás. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Budapest sorsában valami megegyezéses, kiszámított politikai manőver van a magyarok mint olyanok ellen. Az új világ elől Magyarhon zárkózott el mereven legjobban. Hát most anyagi, erkölcsi újrakezdésre kényszerül az ábécétől. De most nem oly zavaros a helyzet, mint Buda visszafoglalásakor. A Thökölyeknek most 100%-osan tiszta a helyzete. Minden német orientáció halálos bűnnek fog számítani. Boldog vagyok, hogy a magyarok történetének egyszerű könyvét én írtam. És mégsem jelent meg németül. * Csak az Isten különös kegye mentette meg szemem világát és életemet. Előttünk robbant a bomba a pályaudvaron, míg a kapuban álltunk egy őrvezetővel a munkatáborosoktól. Épp előzőleg azt gondoltam: lehetetlen Istennek mint Erkölcsi Lénynek léte, ha mindez megtörténhet, ami itt történik. Ez nem volt gőg, de a vész az alázat kútfeje, és helyesebb érzés, főként indokoltabb.

1945. febr. 5. Hétfő Nagy merészség, istenkísértés előre írni este a holnapi keltet. Mert ki tudja, mi történhet az éjjel. Egyelőre a legborzalmasabb rombolást hozta e nap. Ma este német gépek jelentek meg bizony, és az égő Dávid-gyár és orosz fényszórók világánál piros ejtőernyőket hajigáltak. Gyönyörű, átkozott, unalmas tavaszesti hangulat. A rakéták már a Vérmező körül szálldosnak, és este nagy rendőr- és nyilasköltözés volt onnanfelől. Nehéz megérni ennek a végét. * Riasztó. Egy német tiszt. Sebesültek jönnek hozzánk. Már előbb fulladoztunk. Nyolc darabot be kell fogadnunk. Hajnalban érkeztek meg. Jobban rémüldöztem, mint ahogy aztán viselkedtek. Egy szerencsétlen mezítláb jött, csúf sebbel. A Jóka papucsát adtam neki, és nyugszékünkön fekszik. Már beállították a rádiót. Vidám zene szól a folyosón. Bár a fegyverszünetet itt harsogná nekünk! * Első nap, hogy az idegösszeomlás teljes mérvűleg jelentkezik bennem. Szervezetem és lelkületem egészséges, és érzi, hogy teherbíró képessége elhasználva. Nincs tovább! Már nem bírok mosdásra, olvasásra, írásra gondolni örömmel, sőt föltettem

magamban: a zenét is abbahagyom, bárha ebben a zsúfoltságban is pengethetnék. De nem bírom már leküzdeni a céltalanság és hiábavalóság érzését. Nem hiszem, hogy életben maradok, de ha igen, akkor sem hiszem azt, hogy érdemes folytatni életemet. Legyen átkozott, és legyenek átkozottak örökre, akik miatt ilyen véres verejtékkel összehozott egzisztencia, amely még annyi örömet hozna embereknek és saját magának más kára nélkül – megsemmisül. Kár már ezt az írást is folytatni. Ez illik a végére pontnak.

1945. febr. 6. Kedd Legyen olyan keserű az élete minden ellenségemnek, mint amilyen a kávém. Cukor nincs benne, és kávé sincsen. Hajnali ébresztőnek házunk emeletén robbant az ágyúlövedék, és omlott a törmelék. A mi lakásunkat is érte, a konyha felől. A spájzajtót, az egyetlen zárt ajtót kiszakította. Sorban törte föl az összes záraimat az orosz tüzérség okozta légnyomás. A zavarok után, amit a német orvos, magyar ápolónője és húsz német gyöngélkedője okozott, visszarohad a normális kibírhatatlanságba ez az undokság, aminek semmiféle életíze nincsen. Kár, hogy angolul nem olvashatok, mert csak írni látok a petrolfény mellett, ahol a gyakorlat és megszokás vezeti a kezem. A zenének is nekifogok, mert: miért ne! Bár nem bízom, hogy ez a kaland sértetlenségemmel végződjék. Gondviselésem váltig kellemezteti a gondolatot, hogy mint Molnár Ákos, csonkán is lehet élni. De én nem kérek belőle. A legkisebb

sérülés öngyilkosságomat hozza rögtön. Vagy jól kereső, nemzetközi, világjáró artista leszek pár évig, vagy megdöglöm azonnal, amint ennek lehetősége elé elháríthatatlan akadály gördül. * Ahogy most a sebesülteket, azért mert népüket vagy hazájukat szolgálták hitük szerint, egyszerűen kényelmetlen nyűgöknek tartja a hadászat, hát abban itt egészen leveti álarcát. A folyosón még csak le sem tud jól ülni a német sebesült, a Bán utcán haldoklók hevernek a döglődő lovak közt, és hát nincs segítség, nincs emberiesség, nincs lélek, nincs kultúra, úgy, ahogy én, Kakuk úr, láttam mindenha az emberek hordáját különböző méltóságokká papagájozott elvetemült vezetőikkel. Lásson Isten a szívembe, hogy a gazság teteje az, ha én magam személyileg nem legalábbis 50%-ban különböztem elvekben és gyakorlatban ettől a szörnyű hordától, aminek emberiség a neve. De nem véletlen, hogy az összes művészetekhez érzékem van, éspedig nem kontrolláló, hanem alkotó érzék, azonkívül az ipar, kereskedelem, minden kultúrjelenség szintén fogékonynak talál. Egyetlenegy dolog mindig hidegen hagyott, sőt, utálatot és lenézést keltett bennem... a politika. Ez mutatja, hogy az emberek közt ez az utolsó elem a vezető. Hát úgy is néz ki a társadalmunk. Másutt ilyen alakok rabszolgák vagy legföllebb csőcselék, akiknek lelkiségük csak a harcra, a közvetítésre, a szervezésre alkalmas. De ez mi? Ügyesség a más munkájának

kihasználásánál. Ilyen a társadalom csontváza. Ez viszi oda a különben rendes, jámbor polgárcsürhét, hogy ésszerűnek vegye például az ilyen városnak, mint Budapestnek elpusztítását, saját asszonyai, gyerekei, aggjai kínzatását. Ezeknek ez valóság, és a tébolyda dühöngő őrültjeit alábbvalónak tekintik, mint a hadászat és politika nagyságait. * Összeírják a férfiakat, és munkaszolgálatra alkalmazzák 18-60-ig, nincs rang, nincs kivétel. Csak persze panama. Vitézné Marciját neje betegnek akarja elhitetni. Tíz évvel ifjabb, mint én. Erre A. előbb eréllyel, hogy hivatalosan szól, tehát nőknek nincs beleszólnivalója, leinti. Aztán szól: Nemzetes asszony, részt vehet a munkatáborozásban, ha akar. Én a viccet, esküszöm, komolyan veszem. Ha már a férfiak oly gyávák itt, hogy mindent hagynak, az asszonyokon a sor, hogy forró vízzel, kötőtűvel rontsanak a legnagyobb ellenségre magukért, a gyerekeikért, a gyöngékért, a nyomorultakért, gyávákért, piszkokért, a föld szennyeiért, a férfiakért.

1945. febr. 7. Szerda O. este csúful hisztizik sezlontakarójáért, amit az SS-ek ledobtak, és Sárit gyanúsítja, hogy odavezette a katonákat. A házparancsnok néma. Sári a vödrökért ment pedig a vele való értekezés után Filippel, a Frankfurt am Main-i

cukrásszal. Én hoztam vizet az este a Krisztina körút 113ból. Sári délelőtt elájult. Éjjel nem aludt. Orosz katonát lőttek agyon a Kapitány utca sarkán. Nincs tovább hozzászólásom a dolgokhoz. A szalmasárga ápolónőt álorvos álférje itt hagyta nekünk. Üres a pince. Elmentek a piroskeresztesek. Most kik jönnek? Valahogy enyhült a feszültség, de ez annál szorongatóbb. Már rendelet jött tegnap a munkára minden férfinak. Szerencse, hogy reggel vad aknázás tört ki. Csak ez a mentség a bürokrácia ellen. Lehet, hogy azért rom Budapest, mert még ettől is kevésbé irtózott, öngyilkosságot vállalt, csak a bürokrácia ne nyaggassa. Vicc!

1945. febr. 8. Csütörtök Vízért reggel H.-néval. A döglött ló nyaka. A halott baka a kapu előtt. Német frontvitézek az aknázás elől menekülnek. Már az orosz géppisztoly a Gömbös Gyula útról szól. Ég a pályaudvar, és ég a dobozgyár. A munkaszolgálatosok, a magyar honvédek már elvonultak, illetve szálláscsinálóik elmentek. Mindenki bosszús az oroszok késedelmeskedése miatt, mert át akar esni a bevonulás, esetleg utcai harc borzalmain. Regényemet olvasom a szkizofréniás Lüghey úrról. És, ha lehet, közben zenét gyakorolok. Olvasni-írni kevésbé lehet, mint pengetni. * Ebédidő. Nekünk az utolsó szilvaíz maradékunk, kifőzött

tésztával, vagyis cigánytészta. A tűzhely körül mákos tésztás, főzelékes fazekak. Az asztalon lócomb. A szakaszvezető előbb az előkelő kazánházba vitte a ledurrantott szürke combját, de nem mert kimenni S.-né felhívására fejlövéses bajtársáért, hát kilökték lóhúsostól, mire hozzánk hozta. Kis, a szökevény szekeres avizálja, hogy az oroszok a vöröskereszt kórházból nyomulnak felénk, és a németek háztól házig védekeznek. Három sebesültjük a pincénkben. Hát katonai erényük előtt le kell venni a kalapot, eltekintve attól, hogy az Isten minden átka zúduljon rájuk magyar szempontból és polgár szempontból, akik itt szorongunk a mosókonyhában, arra várva, hogy a muszik esetleg kipörkölnek, ha innen is lőnek a németek. Lehet, hogy ez az utolsó fejezet. Nehéz ezt az állapotot megúszni.

1945. febr. 9. Péntek Éjjel németek jöttek kétszer is, hogy kulcsokat adjunk a lakásokhoz. Védik a házat. Az emeleteken németek. Fosztogatás. De bárcsak ezzel úsznánk meg. Így sincs semmi. S.-éktől a lekvárt kiették. Kedves egészségükre! Bámulatos fegyelmezettségük. Két ruha rajtam és minden könnyen vihető holmim. Szörnyű, hogy otthonomból így kell esetleg távoznom. De fene bánja, ha így megúszom. Beszéd összevissza. Most itt írok, teljes bizonytalanság: mi lesz? Mi legyen? *

Ez az a bizonyos leírhatatlan jelenet. Minden nő sír, minden férfi szeme könnyes. Az a hír jött, hogy magyarok vannak az orosz felmentők közt. A munkatáboros főhadnagy hivatalosan hozza a hírt. Puszit neki, legszebb nő: O.! Szedik össze a munkatáborosokat és fegyvereket. A pukit ki sem vettem a zsebemből. Minek? Odaadom az első orosznak, aki kéri. Ha nem kérik? Kell nekem az utazásra: ha igaz! Majd talán eszembe jut leírni a percek részleteit. A szomszéd nagy házból integető oroszokat. Ahogy hozzák a hírt, hogy a nyilas fodrász házában már oroszok vannak. Micsoda vélemények a házban a politikázó polgárnép között! Őrülten érdekes. Most éppen arról folyik a csevetelés, hogy nincs értelme többé a torzsalkodásnak. Ámen! * Ha ez végszó ezekhez a jegyzetekhez, hát akkor azt mondom: én eddig is több művemben a vérontás utálatát hirdettem. De most? Erre szánom még Istentől adandó éveimet, hogy nem vitairatok, de tények, mese összefüggései kapcsán értessem meg mint szellemi orvosuk embertársaimmal vad őrültségüket, amely ily szörnyűségekre ragadtatja őket. Az oroszok vendégei vagyunk már a házunkban. Először ijesztő volt kissé a bevonulás. De, ha megúsztuk ezzel, remek volna. Órám egy öreghez kerül, aki afféle felhajtó lehet. És a késem ahhoz, aki denaturált szesszel kínált. A

pincében a különböző típusok: a meggyőződéses a sarlót és kalapácsot magyarázta meg, a románul beszélő, aki ránk akarta fogni, hogy németek vagyunk. A különböző két szőke: a vad és a beszédes, barátkozó. Klári, az ápolónő és a szomszédnő a katonák murijában. Annyi baj legyen! Most itt vagyunk már megint otthonunkban. A kazánháziak is nálunk. Ha a tendencia javulna, jó lenne. Remélem, ezeknek az oroszoknak egyre megy, hogy írok vagy muzsikálok. Ez a fontos.

1945. febr. 10. Szombat Orosz reggeli. Zsúfoltság a mosókonyhában. Ez már szörnyű. Bevág az elméletem: ingyen nem lehet sem enni, sem inni. Jelenleg zsúfolás az ára. De ez más. Itt van remény már a szabadulásra. Van tiszta célpont, ameddig tűrni kell. Klozettpucolás és csatazaj. Főmérnök, vitéz, Futuraigazgató és én. A csipogó lámpámnak is fuccs. De ezt nem sajnálom, hogy egy muszi tisztnek adtam. Szívesen! Az első vonalból mint szanitéc hordtam föl negyedmagammal egy lábtöréses oroszt. Ott láttam átállt magyar katonát is, piros karszalaggal.

1945. febr. 11. Vasárnap Vaksin élünk. Magyar törvények szerint? Vagy oroszok szerint? Egy kalap alatt a németbarátokkal. A gyomromnak nincs sava, nem táplálkozhatom, vizet nem ihatom.

Gyengülök! Micsoda erős inferioritás van irányomban egyes honfitársaim részéről. Ezekből szinte csordul az ellenszenv, noha 10 évvel vagyok idősebb a legöregebbnél, ha a közmunkánál kissé gyöngülök. Hiába! Se derékség, se jóindulat nem számít a nagyérdemű embercsőcseléknél. Egy számít, a korbács a fejük fölött. Sajnos az összes megváltóik szerencsétlen marhák voltak. Ez nem frázis. Elvégre szerényebb, szolgálatkészebb, jóakaratúbb nem lehetek ezekkel szemben. De ami számítana? Csak az, ha látnák, hogy tekintélyem és összeköttetéseim beválnak. Mérhetetlen undorom! Az éjjel már a Mészáros utca alul hordoztuk a vagonok alatt a sebesülteket. Fura, hogy egy átjárót, egy följárót, ahol ezer kínnal folyik a közlekedés, századik esetben sem javítanak meg ezek a muszik. Holott tízperces munka volna.

1945. febr. 12. Hétfő Na, ha ennyivel megúsztam, akkor nemcsak meg vagyok elégedve, hanem egyenesen megérte ez az élmény. Oroszok közül csak egy jóindulatú őr és járata a házban. Én szólítottam meg, és dedikáltam neki, mert barátságos és engedékeny volt, az angol nyelvű Magyarok történetét. Rosszabbul bántak velünk a németek és a mieink, a tünetekből és közvetlen tapasztalatból kétségtelen. Nyüzsög a ház. A gitáromat emlékbe vitték. Esküszöm, örülök. Nekem a kicsi elég. Sz.-éktől két zacskó érintetlen cukrot kikölcsönöztem. Itt nyugtatom. Boldogan néztem, hogyan másznak föl a Nap-hegyre a továrisok. A

gyógyszerész pepszinje. A magyar munkatáboros a subában, mellette a halott. Az eltérő vélemények a kórházban. A némethű, kobraszerű ápolónő és a másik, gyönyörű, édes angyal, aki biztonságban érzi magát az orosz megszállásban. Végre! * Hát bizony azok, akik Magyarország eme ravatalát előkészítették, még mindig a német visszacsapásról beszélnek. Egy tény! A rommá lőtt Nap-hegyen vörös zászló. A magyar foglyok tömegeit vezetik a pályaudvarról föl az oroszok. Mi lesz? Persze hogy még mindig kétséges az, hogy a velünk való tömeges bánásmód kíméletes lesz. Fenyegető tünet egyelőre nincs. Egy üveg savanyú szilvaízt is nyugtatok Sz.-éknek. Teljes árát és egy Kakuk Marcit kapnak, ha visszaérkeznek. Munkaszolgálat fenyeget. Hát ezt bizony illő volna a bűnösökkel és kozmásokkal végeztetni. De ha muszáj orosz ágyút vontatni, és orosz sebesültet hozni a németek ellenében, nem keserves. Sokat és igazán szenvedtünk a megszállásuk óta. * Megint téli szivárvány az égen. Lehetetlen sok volt az idén. Adja az Ég, hogy az Örök Béke jegye legyen. Sírok. A magyar munkaszolgálatos holtat itt temetjük a kertben. *

Molnár Ákosékat feljelentésre a nyilasok két hét előtt elvitték. Nem kétséges, mi lett a sorsuk. Ha Gyuri öccse megszabadult, nyilván bosszút áll. Meg is érdemli a törvények ellenére dolgozó nyilas úr.

1945. febr. 13. Kedd Először is földolgozandó anyag: esemény, Kakuk társadalomkívüli egyén, én társadalomtag, szkizofrén. * A török kút. A magyar munkaszolgálatos László és a német a latrinából. Az a leírhatatlan látvány, ami az üres telken van. Lovak és töltény és lekvár és gép és cipő és... Lóhullatakarítás az üres telken. A csodálatos polgárnép.

1945. febr. 14. Szerda Éjjel gépek, robbanások. A pudakhesziek még mindig védekeznek. Hát németnek ez hősköltemény, az tény. De az is, hogy magyarnak hülye paliskodás, sőt még rosszabb, gyávaság. Lódögtakarításra föl!

1945. febr. 15. Csütörtök Ház előtt hajnalban a csont és bőr várost szemlélve. Még mindig csatazaj Pest északi része felől. De lehet visszhang. Lehet légelhárítás.

Vízért a török, csigás kúthoz. A három orosz a házmesteréknél. Dögásás és orosz látogatás. Egy kalap alá vesznek mindenkit. Nem érdem, ha valaki baloldalilag viselkedett. Nem mentség, ha öreg. Állítólag Svájcot megszállták az angolok. Ha valóban angol-orosz ellentétek lesznek, akkor ez a szörnyű emberi osztály, aminek Magyarország is vesztét köszöni, még szerepet kaphat, sőt hatalomra juthat.

1945. febr. 16. Péntek 35 éve, hogy Firona című művem megjelent a Nyugatban. A pecérkedés helyett fekszem, mert fáj a lábam. Ha javulnának a viszonyok, és főleg el lehetne menni innen, akkor kibírható volna. Megint csak azt kell látnom, hogy hazám és lakói helyrehozhatatlan szerencsétlensége, hogy magamfajta pasasok itthon kuksoltak, ahelyett hogy a világot járták volna, hogy még jobban szélesedjék magától is széles világképük.

1945. febr. 17. Szombat Ha igaz, már egyre kevesebb a veszély, hogy valami bajunk lehet. Most már csak a régi rém, az adminisztráció és a közmunka fenyeget. A tűzhely a mosókonyhából elvivődik. Otthontalanok vagyunk, és ha nem könyörül a tavasz rajtunk, fázni is fogunk.

1945. febr. 18. Vasárnap Állítólag Németország kapitulált. Ó! Házbizalmivá tettek. Nem tiltakoztam. Elvégre hamarabb hozzáférek lehetőségekhez magam és a ház számára. Porcelánszerzés-láz az utcában. Szénhordás. Bár enyhébb szenzációk következnének végleg is polgári tespedés s háborús csodák helyett.

1945. febr. 19. Hétfő Budafoki séta. Pihenő orosz letartóztatásban régi házunkkal szemben Albertfalván. Hallomások, leginkább svábos kiejtésű emberektől, az oroszokról.

1945. febr. 20. Kedd Megkerült a töltőtollam. Sz. árjapárja városi mérnök adta vissza. Ez is valami. Munkatábor fenyeget. 16-60-ig írnak össze állítólag plakát szerint.

1945. febr. 21. Szerda Csöndes éjjel. Veres Péter cikkét olvastam a Hídban, ahol Devecseri rólam ír. Orosz tiszt jön reggel: benzint keres. Képtelenség! * Az elöljáróságon tolongás. Magyar Pál. Alak a

régmúltból. Együtt működünk talán lapnál, ha lesz. Sári forszírozza, és Ternay is, hogy lépjünk be a kommunista pártba. Hát, ami azt illeti: proletár voltam, dühös munkám ellenére a polgári osztály, a hazafias, a fölsőbb rétegek mind nem választottak meg kegyencükül soha. Talán ezek a vörösök fognak megbecsülni. Indok elég van erre. Az egész, amit kívánok, különben csak az, hogy békén hagyjanak, és mint zenész és stikában író végigcsavarogjam a világot. Ámen! * Hasadtlelkűségi fölfogásban: nejem szájából hallom jelentéktelen vitából kifolyólag, szívbe ütő jelentőséggel, hogy: tolakodó! Ne tolakodjam a főzéshez. Bisztrayt láttam sápadozni erre a szóra. Engem még ezzel a szóval igazán nem terhelhettek meg. Ha ebbe az egy szóba kerül a kommunisták közé való belépés, már lemondtam róla!

1945. febr. 22. Csütörtök Nyomasztó kilátástalanság. Nincs idestova mit enni. Nem javul a közbiztonság, közviszony. Pestre nem lehet menni, mert munkára csípik el az embert az oroszok, akiknek nem számít az elöljáróságon kapott igazolvány. Testileg is teljes letörtséget érzek. Öregséget. Hova, miben, mi végre reménykedjem? Ez az igazság. Zenélek, és angolul tanulok, ha lehet.

1945. febr. 23. Péntek A szerkesztő Sándor Pál vár a délután. Szívesen csinálom a lapot, ha ez tényleg „szabadság”-hoz vezet. Ternay szomszédék még biztosabbak afelől, hogy igenis végleges színül kell valljuk a vöröst. Ma láttam Zilahy, Darvas Jóska és Kállai Gyula lapját. Mint egy kis vidéki közlöny. De azért szívöröm!

1945. febr. 24. Szombat Eddig a bolsevizmus magyar válfajával egyenesben vagyok. Nejem dolgozni akarna nekik. Nem helytelenítem. Víz jött délután, és embersereg vízért, köztük Lovászy Marci. Az ő fura értesülései Pesten. Rémhírek német fölmentésről. Aggályok és rémek, hogy ágyúznak, nem aknát robbantanak. Az árjapárja Sz. megnyugtatása. A. értesítése a szörnyű állapotban levő levéltári SSsebesültekről. Az oroszok szánják meg őket. Itt a szomszédban éhhalálra ítélték őket. Hát hogy hová fajulhat az emberi vadság? Gyerek, nő, sebesült, öreg... semmi kegyelem. Ez a totális háború valóban, Hitler Adolf? De te vajon hogyan vetted ki a részed benne? És társaid főleg! Legyetek átkozottak!

1945. febr. 25. Vasárnap Sz. szerint amerikaiak és angolok tanácsa jön Budapestre Vorosilov elnöklete alatt. Ez bizonyos távlatot

nyit nekem. Talán mégis meghallgatódik fohászom!

1945. febr. 26. Hétfő Találkozom Dézsivel, Csapillával, Lovászyval, Boda Gáborral. Mákos tésztát készítünk, kenyeret sütünk. Cikket írok.

1945. febr. 27. Kedd Ez nem napló már, csak naptár. Írom a cikket egy álközlönybe, de becsületesen. Sári pacigulyással kínál.

1945. febr. 28. Szerda Dézsi. Lópörkölt. A háztatarozásra mérnökök. A tűzhelyügy és kiskályhaügy, M.-ék mint polgári jellem jellegzetes egyedei.

1945. márc. 1. Csütörtök Püski itt járt. Igazolványt hozott. Érdeklik ezek a sorok. Vár Budapestre. De csak péntekre készül el a pontonhíd, ha igaz. Ez holnap lesz. Boldog volnék, ha befejeződnék ezzel ez a napló mint hadinapló, és megkezdhetném földolgozását. Ha az Új Hang él, akkor három kiadónak kell még lerónom a munkámat.

TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ ELMÉLKEDÉSEI MAGÁRÓL ÉS A KORTÁRSAKRÓL

Novella egy novelláról Hogy mennyire nincs igaza, uram, mikor az irodalmat tisztán a henyék szórakoztatójának nevezi, meg kell hallgatnia tőlem a következő esetet: Egyetemi hallgató koromban történt velem. Pesten laktam egy rémséges, hónapos lyukban. Elég, ha annyit mondok róla, hogy egy világítóudvarra szolgált egyetlen ablaka, s fényes délben is lámpavilágnál tartózkodhattam csak benne. De nem futotta pénzem jobbra ennél a kedélygyilkos börtönnél. Szüleim szegény emberek voltak, s alig támogattak hazulról valamivel. Rengeteget kellett gürcölnöm, hogy fönn bírjam tartani magam. Bizonyára ez tette, hogy a nélkülözések tetejébe lelki nyavalygásoktól is sokat szenvedtem. Mindezt azonban kemény kézzel tartotta gyeplőn az ifjúság ereje, s alig akadályozott a munkában vagy egyébben. Így ültem egy éjjel is a könyv mellett. Hajnal felé lehetett, mikor tökéletesen kimerülve ágyamba vetettem magam. Az álom azonban így sem volt irgalmasabb hozzám, s óraszám elvárakoztatott magára. Az az időpont volt, amikor az éjjeli Budapest már pihenni roskad, de a nappali még nem érkezett meg helyére, és az éjszaka viháncának meg a nappal józan lármájának ebben az intermezzójában, mint mondják, szinte hallszik a csönd

titokzatos lélegzete. Olyannak éreztem néha ágyamat, mint valami sajkát, amelyet valami roppant zsongás óceánja ringat a sötétben. Némileg ez is érthetővé teszi a következők különös hatását: Egyszerre csak közvetlen a szomszéd lakásból sikolyok, kiabálás, ajtócsapkodás, lótás-futás riasztott fel kábulatomból. Felugrottam, és láttam, hogy a világítóudvar átellenes ablaka hirtelen kivilágosodott. Nem vélhettem egyebet, mint hogy szerencsétlenség történt, betörés, talán rablás, és félelmem leküzdve, kirohantam a folyosóra. Valaki épp akkor szaladt le a lépcsőn a lakásból. Belőle pedig még mindig hallatszott a nyögés, futkosás, hát tétova nélkül próbáltam meg benyitni: mi lehet ott? Az ajtó nyitva volt, s az előszobán át feltartóztatás nélkül léptem be egyik szobába. Amit ott láttam, arra kevés híja, hogy rosszullét nem fogott el, nyavalyás és elnyúzott idegeimmel. Egy pamlagon, teljes világításban, szemközt velem, egy asszony vajúdott, s mellette egy gyermeklányka volt csak. Ez gyámolította pityeregve s tétován kapkodva. Émelyegve, szédelegve fordultam vissza, s a folyosón már találkoztam a megtérő segítséggel. A jó ízlésem tiltakozik tőle, hogy részletezni bírnám magát a látványt. Annyit tudok csak mondani róla, hogy szörnyű hatással volt rám. Nem napokra, hanem hónapokra. Sőt, azt hittem, végzetes lesz egész életemre. Hogy rövid legyek, meg voltam felőle győződve, sokáig,

hogy a női nem varázsa eltűnt számomra. Vagy legalábbis végleg beszennyeződött előttem. Ez az undorító kép tolakodik oda vágyam és közéjük, és ezt magammal viszem bárhová. Elhiheti, legbájosabb teremtésekre úgy néztem attól fogva, mint Sidonnak megelevenedett almáira, hogy hamvuk, üdeségük förtelmes magot rejt. Nem tehettem ellene, akárhogy védekeztem, s akárhogy kétségbeejtett. Undorító volt a nőkre gondolnom is. Természetesen körülményeim nem voltak, mint mondtam, olyanok, hogy efféle túlságosan foglalkoztathatott volna a közvetlen életküzdelmek mellett. Azonkívül talán homályosan sejtettem, hogy a dolognak erős kapcsolata van idegkórságommal. Hogy az orvos idegtápszert írt, hideg vizet, mozgást s hasonlókat javasolt, s mindez mit sem használt, ne is említsem. Az új ideggyógyászat akkoriban még a jóisten keblében szendergett. Mármost, hallgasson ide. Egyszer, egy délután egy könyv került a kezembe. Egy novellás kötet, egy orosz író munkája. De ezek a csudálatosan egyszerű történetek úgy megfogtak, hogy a megindulástól a kacajig minden érzés keresztülkergetődött lelkemen a nyomtatott sorok igézetére. Egy helyütt aztán a tavaszt írja le néhány oldalon át, amint a langyos esők pocsékká teszik a tavakat, utakat borító jégkérget, állat, ember csülökig lubickol a latyakban, s a szutykos világra verőfény ragyog ki egyszerre. Erre egypár szó zárta be a leírást, amely ezt a szennyre

áradó verőfényt a fiatal anya első mosolyához hasonlítja, amellyel fájdalmakban szült kicsinyét szorítja boldogan magához. Nehéz volna megéreztetnem, micsoda különös válságot idézett elő bennem egyszerre ez a néhány mondat. Semmivel mást, mint a varázsigékről tartják, hogy csodát művelnek. Egyszerre ráeszméltem, hogy olyanféle rémítő eszelősségnek voltam rabja, mint egy kispolgári vasárnap délután ildomos hangulata. Beteges irtózatom jelent meg előttem, a vágy, a foganás, a születés áldott rejtelme iránt, de már nem a régi, uralgó, igazolt alakjában, hanem valódi torz és ostoba arcával. Így volt. A megváltódás, felszabadulás gyönyöre ujjongott fel bennem, s hogy a másik nem tért többé vissza soha, legalábbis régi erejével, ezt innét számíthatom. Nos, uram, mit fűzzek ehhez? Tehet-e többet és nagyobbat valaki vagy valami velünk? Hogy úgy gondolja, nem a könyv tette? Hogy ez az állapot már készen állt bennem, és a könyv csak ajtót nyitott előtte? Vagy ezer más játszott közre? Ez mindegy, uram! És akkor is, nem volt-e elég, hogy tudatossá válván előttem eszelősségem, kevésbé lehessek kiszolgáltatva véletleneknek s visszaesésnek? Ezt pedig a könyv tette, uram. S én nem is vitázni akartam itt, hanem mintegy hálámat róni le a betűknek egy jótéteményükért, ennek a ténynek elmondásával.

(1924)

Hogyan lettem íróvá?[1] Tulajdonképp szerénytelenség az embernek magáról beszélni, mikor valaminek ünneplésére készül, de hát mentségem, hogy jelentéktelenségek is értéket nyernek azzal, ha jellemzőek. Elmondom itten pár szóval azokat a körülményeket, amelyek révén a Nyugat írói sorába jutottam. Mondhatom, nemcsak jellemzőek, de elég fantasztikusak is és mulatságosak is. Fönn, a budai Várban laktam egy barátommal, Duma Sándorral, a festővel. Egy aránylag elég elegáns hónapos szobánk volt, és én ebből az elegáns szobából kőműves napszámos munkára jártam ki hajnaltól estig. Mikor esténként megmosdottam, hát a mosdóvizemből sűrű malter vált, attól a portól, amit az építkezéstől magamon hoztam. De hát azért olyan ügyesen csináltam a dolgot, hogy maguk a házigazdáim sem sejtették, hogy én a keményített galléros polgári társadalom álcája alatt téglát schlichtolok egy épülő naphegyi villa számára. Nahát, egy vasárnap délután együtt ülünk ifjú barátok a szobámban, és hadi tanácsot tartunk, hogy: mit kellene tenni sanyarú anyagi helyzetünk föllendítésére? Közöttünk volt egy nagyon vékonydongájú, Kurtay Ernő nevű rajztanárjelölt. Ez volt a mecénásunk, mert neki a szülei Pesten laktak. Aznap is Kurtay hozott nekünk vasárnapi menünek töltött káposztát hazulról, papírzacskóban.

Hát ez előtt a rajztanárjelölt előtt aznap délután árultam el életem különös és röstellett titkát. Hogy, tudniillik, én az irodalomra vetemedtem, és már kész is van egy elbeszélésem. Vajon nem lehetne ezzel a művel valami pénzt és esetleg világhírt szerezni? Nos: halljuk az elbeszélést. Felolvastam a barátaimnak. Nagyszerűnek találtuk az írást. De mindannyian megegyeztünk abban, hogy olyan magyar újság és folyóirat nincsen, amelyik az én írásomat lenyelné. Hát mit tegyünk? Ekkor valamelyikünk fölfedezte, hogy a házigazdáinknál látott egy csomó új folyóiratot, valami Nyugat nevűt. Ez a Nyugat olyan vakmerő és szókimondó hangon ír, mint amilyennel én kísérletezem. Ez rendben lett volna. De hát én erősen irtóztam attól, hogy saját nevemben és személyemben kopogtassak az irodalom kapuján. Hogy miért irtóztam: azt máig sem értem. Szégyellettem talán, hogy becsületes kőműves napszámosból íróvá züllök? Vagy a Vár és az Uri utca arisztokratikus szelleme értelmében derogált volna lókupec és bányász őseimnek, hogy egy modern folyóirat munkatársának ajánlkozzam? Nem tudom, mondom. Elég az hozzá, hogy nevemből egy külföldies álnevet csináltunk: T. Józsi Jenő, és rajztanár barátom vállalkozott rá, hogy kéziratomat elviszi a Nyugathoz. Másnap tényleg elvitte. Osvát Ernő, az Isten nyugtassa, még egy hónap múlva is Kurtay Ernő barátomnak tartott engemet. Azaz, Osvát azt hitte, hogy Kurtay Ernő az, aki álszégyenből rám hivatkozik, holott őmaga ír, és én nem is létezem.

Viszont én a Kurtay tudósításai után a Nyugatot a klérus egyik exponensének tartottam, mivel Kurtay úgy írta le Osvátot, hogy egy papnak néz ki. És biztos voltam, hogy a Nyugattól ki fognak dobni kéziratostól, mert az elbeszélésem pont egy papnak a világiasabb kilengéseit tárgyazta. Egyéb történt. Három hónap múlva, 1910. február 16-án megjelentem a Nyugatban. De a továbbiak már más történet. Ennek a kis esetnek most már mind a három szereplője porlad. Nem köszönthetem, csak drága emléküket! De köszöntöm a huszonöt éves és ifjúságából nem tágító Nyugatot, hálával és örömmel!

(1932)

Kakuk Marciról Én nem vallom, hogy a siker igazol. Azt sem hiszem, hogy a siker helyes ítéletű. De azt már kénytelen vagyok koncedálni a sikerről, hogy olyan, mint az elemi erők, mint a fizikai tények. Nem számolni vele oktalan és meddő vagy legalábbis túl nehéz dolog. Mert a sikertelenség a kedves, szép halott, míg a siker a csúf vagy utálatos vagy alantos, de élő tény. Ez jut eszembe most, mikor itten barátaim buzdítására örömteljes szerénytelenséggel a saját regényalakommal akarok foglalkozni, Kakuk Marcival, ezzel a csirkefogóval, akinek révén még eddig legjobban elkényeztetett a siker. Persze, hogy költői kiszólással éljek. Én magam, meg kell mondanom, hogy nem tartom sem jobbnak, sem rosszabbnak a Kakuk Marci-históriákat más műveimnél. Sőt bizonyos értelemben vannak lesújtó vélekedéseim is róla, amazokhoz viszonyítva. Hogy csak a legfontosabbat említsem. Például gyáva árulásnak tartom, hogy ennek a csirkefogó Kakuk Marcinak az előadásán át, voltaképpen elég elviselhetően derűsnek ábrázolom a különben (de milyen!) kegyetlen és undorító ínséget. Persze, ettől még lehet kitűnő irodalom ez a Kakuk Marci történetsorozat. De minek vitázzam? Hiszen a szigorú szemű értékelésnél van egy sokkal erősebb hang, a szeretetnek vagy akár tetszésnek szava. Ez a szózat pedig

okvetlen, minden mást félretolóan jelentkezik bennem is, mikor erről a csalafinta Kakuk Marciról van szó. És éppígy kell tapasztalnom ezt ezzel a csirkefogóval szemben az irodalom berkein kívül eső helyekről. Hallottam áradozó beszédet erről a Kakuk Marciról már filléres újság legselejtesebb olvasóközönsége köréből is. Asztalossegéd, lakatosmester, rövidáru-kereskedő és más ilyen romlatlan szívű és elméjű ember nyilatkozott úgy előttem, hogy kedvelt írójává tett neki engemet a Kakuk Marcim. Sőt, egy kifutóember is nagy tetszéssel beszélt róla nekem. Gondolom, nem szégyen, ha ekkora erkölcsi nyomás győz rajtam, hiszen az ellenpárton csak én magam vagyok, az író, és az írókról általános vélemény, hogy nem tudnak helyesen ítélkezni műveikről. Na és még tán a kiadók állnak a pártomon, mint akik szintén szájukat pittyeztetik a Kakuk Marci nagyságára. De hát kiadóinkról még inkább tudvalevő, hogy elefántcsonttoronyban élnek az irodalmi sikerek inváziója elől. Még csak annyit bevezetésképpen, hogy majd aztán a befejezésben szűröm le Kakuk Marci nagysága teljes elismerésével szemben való megadásom összes eredményeit... és most jöhet a komoly analízis! * Mikor különböző érdeklődésekre meginterjúvoltam magamban a szerzőt, hogy: tulajdonképpen honnan is vettem ezt a Kakuk Marci regényhősömet? hát egész

őszinte zavarba kerültem. Nem találtam sehol sem meg ennek a figurának csak megközelítőleg is hű modelljét emlékeim és élményeim közt. Abban persze aggályom sem támadt, hogy merre induljak el a Kakuk Marci keresésére? Hiszen az a környezet, amelyben ez a csirkefogó mozog, gyermekkori emlékeim helye, az biztos. A folyóparti csibésztanyák a kisvárosban, pálinkás butikok, a torony, a temető, a kisváros környéki falvak, erdők, satöbbi, satöbbi... Csakis itt voltam olyan közvetlen közeli érintkezésben affajta néppel, amilyen Kakuk Marci körül mozog, hogy úgy ismerhettem életüket, akár a magamét. De mondom, bárhol és bárhogyan kerestem itten, ebben a világban olyan figurát, mint amilyennek ezt a Kakuk Marcit rajzoltam meg, nem találtam csak egy kevéssé is hozzáillő modellt. Jól tudtam pedig, hogy nekem nem módszerem a vakmerő kiagyalás. A képzeletem nagyon is a realitásba ragad. Hát csodálkoztam rajta, hogy úgy teremtek meg egy embert, hogy nem tudom urát adni magamnak sem, hogy hol csíptem föl? Végül mégis már majdnem belenyugodtam, hogy mint az irodalom óriásai közül talán az igazi legnagyobbak, én is az ujjamból szoptam egy igazi nagy regényalakot, és tán ezért is van vele ehhez illő sikerem. Támogatott ebben a vélekedésemben az is, hogy személyes ismerőseim majdnem egyöntetűleg ragaszkodtak és ragaszkodnak ahhoz, hogy én hasonlítok

szerény személyemben legjobban Kakuk Marci regényhősömhöz. Szóval, önmagamról mintáztam őt meg. Ami ugyan nem egyértelmű azzal, ahogy a szellemóriások teremtenek a légből jellemeket, de bele lehet valahogy magyarázni ilyesfélét is a dologba, hogyhát ami önmagamról van, az önmagamból is van... Most aztán mégiscsak számot kell vetnem újra azzal, hogy személyileg és nyilvánosan kijátszom-e magam afféle önmagából teremtő szellemóriásnak? Vagy pedig... Nohát mit: vagy pedig? Vagy pedig hasalok egy előadást egy regényalakról, úgy, mintha az a valóságban élt volna, és ezzel végérvényesen a kedves, szerény, őszinte egyéniség látszatát szerzem meg magam számára. Ezen két alternatíva közötti tépődésben jöttem rá egy harmadik esetre, és azt választottam. Az igazságra jöttem rá! Módszerem ebben nem is a mai idők legnagyobb vívmánya, a pszichoanalízis volt, hanem a régi jó induktív módszer. Kívülről indultam befelé. Megkerestem emlékeim között, hogy ki az, akire legjobban ráillik az a külső és modor, amilyennek Kakuk Marcit ábrázoltam? Megdöbbentem a fölfedezésen. A Kakuk Marci figurája teljes pontossággal egy ifjan, tragikusan elhalt festőművész barátomra illett rá. Maticska Jenőnek hívták ezt a fiatalon, tüdőbajban elpusztult festőt, a nagybányai iskolából. Ő volt olyan rókaképű, gyönge derekú legény. Bandzsított kissé, a fejét közel szerette dugni annak arcához, akihez

beszélt, és főleg sohasem nevetett hangosan, a legmulatságosabb dolgokon sem. Legföllebb valami idétlen vigyor futott át a vonásain. Ilyen, gondolom, a Kakuk Marci exteriőrje! De hát azért nem tudtam fölfedezni sokáig Kakuk Marcinak ezt a modelljét magam sem magamnak, mert egy egészen más emberi társaság közé helyeztem őt, mint ahol a valóságban érintkeztem vele. Azazhogy, helyesebben szólva, Maticska Jenővel is megfordultam kisfiú koromban abban a világban, amiben Kakuk Marci él, vagyis a kisváros gyülevész népe közt. De aztán olyan egészen más viszonylatok közt és környezetben érintkeztem vele mint fiatal festővel, én hasonlóképpen mint a festőművészet pretendense, hogy igazán elfödhette előlem az új viszonylat a régit. Tehát, mikor a Kakuk Marci külsejével rendelkező figura után kutattam régi, kedves csavargó puszipajtásaim között, persze hogy nem jelentkezett megfelelő alak nekem. Nem akarom azonban itten most továbbszövögetni ezeket a Kakuk Marci külső alakjával való vonatkozásokat. Mert hiszen biztos, hogy egy ember külső alakján, sőt modorbeli jellegzetességein túl, mégiscsak nagyobb és érdekesebb jelentőségű lelkiségének a kérdése. Maticska Jenőben pedig nem tudtam fölfedezni a Kakuk Marci mentalitását is. Maticska Jenő, bár elmés, okos fő volt, és a filozófusok lelke lakott benne, semmiképpen nem volt az a bizonyos Kakuk Marci-fajta naturmensch. Maticska Jenő autodidakta volt, az igaz, de szellemiségét nagyon is afféle teoretikus,

könyvszagú életszemlélet uralta. Azonkívül Maticska Jenőt igazán nem sok kapcsolatba tudtam hozni a Kakuk Marci legfőbb jellemvonásával, a donzsuánkodással. Ha voltak is Maticska Jenővel közös kalandjaink Eros istennek útjain, azt igazán nem foghattam rá, hogy női kegyek őt különösebben elkényeztették volna. Kár szaporítanom a szót már. Ugyanazon a nyomon, amin Kakuk Marcinak az exteriőrjét megleltem, megleltem az interiőrjének élő képviselőjét is, egy másik egyénben. Az illető szintén gyerekkori és ifjúkori pajtásom. Azt akartam hirtelenében jelzőképpen mondani róla itten, hogy: ez a kis Casanova. De miután latra vetettem ezt az ironikus megjelölést, úgy rémlett nekem, és úgy rémlik, hogy ez az én barátom alighanem méltóbb konkurrense a klasszikus szoknyavadásznak, semmint ironizálni lehessen róla. Szívesen állom a nagyotmondókat sújtó nevetségességet, ha nem tudnám állításomat igazolni. * A barátom neve nem fontos, nem is illenék fölfednem kilétét. Nem ő maga miatt, merthogy ma, tudtommal gazdag, tekintélyes nyárspolgár és több nagy gyermek apja. Nem! Hanem azok miatt a hölgyek miatt kell okvetlen nagyon diszkrétnek és óvatosnak lennem, akiket kényes kapcsolatba hozhatok a barátommal. Élnek talán

mindannyian, és bizonyára közülök nemegy tisztes családanya. Hát kezdjem a retorika szabályai szerint a bizonyítandó tétel fölállításán. A casanováskodásról van szó, vagyis a női nem illegitím, tömeges elcsábításáról. Hát ennek kétségkívül megvannak előttünk a csábító részéről a pontos kritériumai. Azt hiszem, sajnos, az első az anyagi ellenszolgáltatás bősége. És csak aztán a testi és lelki kiválóságok vagy hát a két dolog keveréke. Mindenesetre annak mennél hangsúlyozottabb tudata a csábítandó alany számára, hogy vétkével minél teljesebb védelemben részesül aztán. Áll ez a nagy szoknyavadász királyoktól lefelé, bankárokon és hőstenorokon át a kültelki vagy falusi kocsmahős és börtöntöltelék amorózókig. A szoknyavadász vagy sokpénzű egyén, vagy testi vagy szellemi kiválósággal brillírozik, vagy mind a hárommal. Maradhatunk a szoknyakifordítás klasszikus nagyságánál, Casanova lovagnál. Hatalmas, szép férfipéldány volt, nemde? Bátor volt, vakmerő, ügyes volt, kitűnő vívó. Elmés volt és művelt, príma színész volt, minden kényes helyzetből kivágta magát, nemde? Amellett legtöbbször nagy pénzekkel is rendelkezett. Így van? Hát ha ezek után azt jelentem itt ki, hogy így könnyű volt neki annyi nőt elcsábítani... akkor bizonyára ezt azért merem, mert van bokros érdemeivel szembehelyezni való esetem. És így van! Én tudok egy embert, aki sem különösebb testi

kiválóságokkal nem rendelkezett, sem lelkiekkel. Gyáva, poltrohon, fecsegő fráter volt. Szegény volt. És mindennek ellenére hihetetlen sikerei voltak a legbájosabb, legnagyszerűbb nőknél. Minden rendű és rangú nőknél. A vaktában való bizonykodás helyett, azt hiszem, teljes diszkréció mellett sorolhatok föl kalandjai közül nehányat, amiről tudomásom van. Egy elég jó nevű tudós legkisebbik lánya. Egy édes, művelt teremtés. Valóságos szépség. Fekete haja és egészen zöld árnyalatú, kék szeme. Karcsú, finom. Egy herceg sem röstellhette volna őt az oltárhoz vezetni. És engem egy este, hazamenet, ez a barátom odavezetett a professzor úr házának az ablaka alá, hogy lássam, hogyan mászik be rajta, és fogadja őt, és segít neki a fölkapaszkodásnál két édes kar. Többször olvastam már, hogy nagy műveltségű nők ritkán ereszkednek le vonzalmukkal tökfilkókhoz. De hiszen ennek a barátomnak a butaságát mindennel szemben, ami a műveltséget jelenti, irodalom, művészet, bölcsészet... ennek a barátomnak a butaságát csak csillagtávokban lehetett volna nagyságban kifejezni. És mégis, elragadó teremtések, akiknek a lelkét a Múzsák dajkálták gazdaggá a Széppel, hidegek és unottak maradtak hozzájuk illő, derék, jellemes, művelt férfiakkal szemben, míg azt nem unták elhallgatni, amit ez a barátom, ez a tökfejű állat arról beszélt nekik, hogy jól áll a gallérjuk csipkével, és a hegyes orrú cipő jött divatba stb. ... Hogy ne is szóljak bensőbb természetű mondanivalókról,

hízelgésről, vallomásról, mit tudom én? Még két hódításáról tudok ilyenféléről. Sőt háromról. Lány volt mind a három. És mind a három jobb társadalmi osztályú, kitűnő nevelésű, szigorú és föddhetetlen környezet virága. Talán csak egy volt közülük mérsékelten csinos. A másik kettő, egy szőke és egy fekete szintén valóságos szépség volt. De mit mondjak? Még csak az elemi védelmet sem érhették el ezek a kedves teremtések ettől a frátertől, azért, hogy, mint a dinnye a próbakésnek, úgy borultak oda neki... vagyis hogy legalább a száját befogja a dologról. Dehogy! Még elő is idézte, hogy kiderüljön áldozatai bukása, hogy dicsekedhessék vele. Soha életemben nem fogom azt megérteni, hogyan lehet az, hogy ennek az embernek csupa huncut vígjáték kavargott a nyomában és nem sötét tragédia. Nem! Sem őt, sem készséges áldozatait nem érte sohasem lakolás, mint ahogy más rendes ember körül rögtön botrány és mit tudom, mi támad. Volt egy esete, egy színésznővel, aki annyira veszkődött érte, hogy valósággal a barátom árulta ki másnak is a nőt, csak pusztán annak fejében, hogy ő is szeretője maradt. Ez a nő ékszerekkel ajándékozta meg, és maga a nő torkolta le dühösen azt a kollégáját, aki lovagias védelemben akarta részesíteni őt csirkefogó barátommal szemben, és lármát csapott az üzelmei miatt. Tudok több professzionátus szerelmi papnőről, akik ennek a fickónak nemcsak ingyen szolgáltak csókjaikkal,

de ők honorálták neki azokat. És hogy más mindenféle fajta nőt mekkora tömegben fogyasztott el ez az ember, csak úgy, mint ahogy egy cigarettát szítt el, és sokszor feliben-harmadában eldobta... hát erre csak azt mondhatom, hogy a szerelmi asztala maradékaiból egy csomó Lázárt jóllakatott mindig. De itt talán el is érkeztem ahhoz a ponthoz, amikor az igazság elve szerint az eddigi, csupa kedvezőtlen, megutáltató színfolt után föl kell kennem ennek az embernek a jellemképére azokat a színeket is, amik kedvezőbbek, és talán magyarázatát is adják fönt vázolt sikereinek. * Nem volt a kemény legények fajtájából való, sem pedig a jellemszilárdakéból. Gyáva volt, és ami súlyosabb, a gyávaságot nem is röstellte. Torzsalkodás elől rögtön megszaladt. De az a fajta bátorság volt a sajátja, amit körülbelül élelmességnek hívnak. Megérezte az igazi veszélyt, és kikerülte. De csupán a látszat szerint veszélyes helyzetekben senkinek sem adott maga előtt előnyt a bátorságban. Egyáltalán a realitással szemben olyan érzéke volt, mint a földrengéssel a szeizmográfnak, és főleg tüstént az elérendő cél szerint reagált egyénisége a dolgokkal szemben. Vidámság és bízás és csupa optimizmus volt az egész

ember. És olyan módon volt eszes, hogy azt nehéz megérzékeltetnem: hogyan? Mondok egy konkrét példát. Egyszer a női frigiditásról volt szó. Általában a frigiditásról is, de különösen arról a válfajáról, amely nőket képtelenné tesz arra, hogy örömet leljenek a szerelemben, akkor is, ha különben élik a játékait. Ez a fickó, a barátom, öt egyszerű bővített mondattal megmagyarázta nekem a kérdést, sőt, rögtön egy módszert is tudott, saját tapasztalatból a dolog legsúlyosabb eseteinek eliminálására. Sajnos, a jó ízlés határait áthágnám, hogy itt pertraktáljam a dolgot. De az biztos, hogy népszerű és nem népszerű orvosi munkákban sem olvastam a fönti kérdés frappánsabb megértetését és a kezelését ésszerűbben és egyszerűbben megoldva, mint ahogy ennek a fráternek a fogalmazásában maradt meg emlékemben. Ez az ember, azt mondhatnám, a nyilvánvalóság titkát és a titkok nyilvánvalóságát éreztette meg az élet dolgaiban, de mindig csak valami közvetlen akció irányában. A szellem kincsei máskülönben nemhogy nem érdekelték úgy önmagukért, de csak ámulat és megvetés felelt rájok ebben az emberben. * Hát ez a barátom, ez az ember, a jól lefektetett teóriáknak ez az élő kontrasztja, adta nekem a Kakuk Marci lelkiségéhez a modellt.

Hogy kíméletlen voltam itt jellemrajzában? Arra azt mondhatom: az ember nyugodtabban üt azokon, akiket szeret. Soha senki nem gondol erre a gazfickóra nagyobb szeretettel nálam. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy egész komoly hálával tartozom a sorsnak, hogy az okos, művelt, jól fésült pajtások mellett akadt ilyen is. Mert ettől én tanultam mégis, az okos, művelt gyerek. És most miben maradjunk a befejezéssel? * Hat évvel ezelőtt vagy még azelőtt olvastam Nansen sarkutazó könyvét az eszkimókról. Akkor nekidűltem egy világra szóló bölcsészeti munkának, amelyben a fehér emberi kultúra gyászos kilátástalanságát ecseteltem volna, és szerény útmutatásokkal szolgáltam volna jobb célok felé. Természetesen a bicskám beletört ebbe a negyven kötettel fenyegető műbe. De tépődéseim közben, amikor a pedagógiával foglalkoztam, vagyis hogy hát in praxi milyennek kellene kinevelni a reális világban jól mozogható emberi ideált..., hát arra a megdöbbentő tényre jöttem rá, hogy a legalkalmasabb alany erre a célra körülbelül az az emberfajta volna, amit magyarul csirkefogónak nevezünk. Mert hiszen a tragikus hős, a nagy jellem vértengert kavar maga körül, a szentet, az aszkétát magát sütik meg embertársai, a polgári poltrohonság könnyel vegyes vérözönnel jár szintén, még az ölbe tett kezű, mosolygó

jóság is csak kárhozatot zúdít az emberi közösségre... Egyetlen emberpéldány az, ami sikerült még eddig úgy, hogy nem mutat semminemű veszedelmet az uralma, és ez az a nem jó és nem rossz, felemás egyén, aki vígan túlteszi magát a morális gátak ostobábbján, de nem döntögeti le a legnagyobbakat. Hát hogyan hívják az ilyenfajta egyént? Megmondtam, a csirkefogó név illik rá legjobban. Nos, ha már ezt a Kakuk Marcit annyira protezsálják a kritikusaim, barátaim és kis számú, de nagyérdemű olvasóközönségem, hát, íme, én is megtettem mellette a magamét, amikor egy eljövendő jobb világnézlet öregapjává avattam őt.

(1933)

Nehány zokszó Rettenetes különbség. Író vagy filmíró! Hunyady Sándor azt mondotta nekem, hogy ő ki sem szokott menni a filmje készítéséhez, és meg sem nézi, ha kész van. Nyilván azért, mert egészen mást lát a filmjén, mint amit maga akart. Barabás Pali írótársam azt mesélte nekem, hogy: most futó egyik filmjét csak félig tudta végignézni, olyanná ügyeskedték a megcsinálói... Szóval, nem egyedül maradok, ha az alábbi zokszavakat megeresztem. * Két forgatókönyvnél segédkeztem már mint filmíró. Egy egészen olcsó szórakoztatást célzó műnél és egy jobb minőségűnél, az Egy tál lencse című darabnál. Ha tetszik, a legöregebb és minden hájjal újra kent filmróka előtt levizsgázom, hogy nincsen titka előttem a filmcsinálás mesterségbeli részének. Tudom, hogyan kell filmszerűen gondolkodni a forgatókönyv írásánál. Tudom, hogyan kell takarékoskodni a díszletek, a színészmunka terén. Tudom, micsoda pénzügyi, hatósági, személyi, nemzeti, osztályi szempontok között vergődik, fúródik, faragódik, fűrészelődik a filmanyag, míg a nagyérdemű elé kerül. Ha még tanulnék e téren, akkor már úgy volnék, mint valaha az iskolapadokban, hogy a nehezebb fölfogású osztálytársaim kedvéért, undorral és a pad alatt

szórakozva, hallgatnom kell a középszerű agyak teljesítőképességéhez mért tananyagot. Ennek előrebocsátásával adom közre, részben kopirájt okából is, hogy megszerkesztettem egy filmmesét a Kakuk Marci nevű, némileg ismert és kicsikét becsült regényalakom fölhasználásával. Tartalma következő: Egy előkelő mulatóban, a javíthatatlanul iszákos, öreg artista közvetítésével, egy monoklis ficsúr beváltat a főpincérnél egy nagy összegű csekket. A csekk egy milliomosnőé. A ficsúr megszökött. Detektív jön, és az artista mint bűntárs hűvösre kerül. A rendőrségen megismerkedik egy udvari énekespárral az artista, Kakuk Marcival és Rozival, a külvárosi dizőzzel. Marci ügyessége folytán kiszabadulnak a fogdából, és hát hangversenykörútra indulnak. Már boldogulnának, de az artista részegeskedése egy nagy udvari botrány kapcsán tönkreteszi az együttest. A műegyetemi hallgató méltóságos kisasszonynak sikerrel udvarol a szegény, fiatal házi tanító kartárs. De megjelenik a színen a méltóságosékkal üzleti összeköttetésben levő báró. A szülők ezzel szeretnék összehozni lányukat. A báró nyilatkozik a szülőknek, és azok, majdnem a lányuk kikapcsolásával, egy kerti ünnepély kapcsán gondolnak arra, hogy nyilvánosságra hozzák a fiatalok eljegyzését. Miután ez a házi tanító alkalmazásának megszüntét jelenti, fájdalomdíjul rábízzák a kert átalakítását. A házi tanító ostoba önérzeteskedéssel szakít a kisasszonnyal. Szerencsére, a megbízást vállalja.

A kisasszony egyetlen bizalmasával, a szobalánnyal kieszeli, hogy egyelőre húzniok-halasztaniok kell a kerti munkálatokat. Beavatják ebbe a kertészt is. Szóval, a kertésznek olyan munkásokat kell fogadnia, akik ügyesen lopják a napot, munka helyett. Összeakadnak Kakuk Marcival, Rozival és az artistával, akik mentségtelen lézengenek. Folyik a kertben az ingyenélés, amíg egyszer a báró észre nem veszi. Patáliát csap, és összetűz a házi tanítóval is. Az artista, amint a báró szarukeretes pápaszeme leesik a viszálykodás alatt, és monoklinak teszi föl épen maradt üvegét, ráismer a báró személyében a mulatóbeli megszökött csekktolvajra. A leleplezést Kakuk Marci tanácsára úgy ejtik meg, hogy elhívatják a báróba szerelmes, öreg milliomosnőt. Ezzel két legyet ütnek egy csapásra. Jutalmat kapnak a milliomosnőtől, eltávolítják a bárót a méltóságoséktól, és egymáshoz segítik a szerelmes kisasszonyt meg a házi tanítót. Az együttes föllép a kerti ünnepélyen. Elegánsan kiöltözve, pénzzel indulnak új kalandra. * Ez a filmmese kivonata. Hozzá kell venni több mulatságos zenés mutatványt és több édes dalocskát. Most jön a zokszó. Amilyen szeretettel, lelkesedéssel, bizalommal gondolom körül ezt a történetet, és képzelem el

nagyszerű lendületben pergő, lehetőleg eredeti játékmodorban tartott képeit... hát, mint valami alvilági átok, úgy rémlik közbe az a szakismeretem, amit mint filmíró már megszereztem! Majd hasznosítani akarja magát, ha a film kivitelre kerül, egy egész sor, egy egész kar nálam ezerszer szakabb szakember. Közte lesz az a primadonna, aki az utcai dizőzt játssza és az is, aki a szerelmes, előkelő kisasszonyt. Közte lesz a filmrendező, a producer, a producer pénzembere vagy pénzemberei, azok tanácsadói, közönségismerői, azok barátai és barátnői, föl nem tudom, meddig és le a filmműtermet sepregető emberig. Mert ez is biztosan régi szakmás és titkos forgatókönyves, ha nem sztárszerepálmodó egyéniség. Hogyan lehessen ennyi támogatást kikerülnöm. Sajnos, egészen rögeszmeszerűleg, a forgatókönyv fejlesztésének mellőzésével, ezen tépődöm és áhítozom!... Kitől kérjek tanácsot, hogyan lehet a tanácsoktól menekülni?

(1941)

Fáradság?... mulatság? ...és másodszor is, ha azon tűnődöm, hogy kevés szabad időmet minek foglalom el barkácsolással meg zenéléssel?... Hát arra lyukadok ki magammal szemben, hogy nemcsak helyesen, de roppant okosan cselekszem! Itt következik az indokolás. Mégpedig lélektani alapon. Mert fölteszem magamnak a kérdést: mit művelnek szabad idejükben azok a kartársaim és általában a szellemi munkával foglalkozó egyének, akik nem faragnak, pengetnek, furulyáznak két furulyán, mint én, semmiféle ilyen hóbortoknak nem hódolnak? Hát, megfigyeléseim szerint, amikor fáradtak már a szellemi munkától, akkor elmennek a klubba, egyletbe, kávéházba, és ott újra kezdik nyűni a szellemi munkában kimerült idegeiket! Kártyáznak? A kártya nemcsak összpontosított figyelmet kíván, hanem ugyanazokat az idegvezetékeket viseli meg, mint az írás, számolás, fogalmazás, ugyanezt teszi az olvasás is, az újságolvasás is. A társalgás? A társalgás megint csak a fogalmazással azonos szellemi munka, és fáradtságra újabb fáradtságot halmoz. Hát aztán minek csodálkoznak azon, hogy az írók, újságírók legtöbbje keserű, búval bélelt ember? Azért van főleg, mert rémesen visszaélnek, egyoldalúlag élnek vissza idegeikkel. Mivel szemben, ha én elkínlódom egy akkordon a két furulyán, és végre sikerül, és úgy fújom boldogan, akár kölyökkoromban a saját gyártmányú fűzfasípot, hát ez

tökéletes kikapcsolódás. Annyira az, hogy, mit tagadjam, be is állítottam a munkarendembe. Ha regényt írok, elakadok, szédülök, émelygek a betűvetéstől, nosza, veszem a furulyáimat vagy a faragókésemet vagy gitáromat, és félórán belül, legalábbis olyan állapotba működöm magamat, hogy újra fog az eszem a fogalmazásra is. Újabban azért nem dolgozom, vagy ritkán dolgozom kávéházban. Mert ott nincs meg az otthoni elszóródás lehetősége az írás kimerültsége ellen! Hát Istenem! Miért ne árulnám el, 25-én a magyar rádió mikrofonján keresztül, hogyan csinálhat magából az ember olyan nagytermelőt, mint amilyen én vagyok jelenleg a szellemi termékek piacán. Bár tudom ugyan, legtöbben úgysem fogadják meg buzdításomat. De én – íme, újra megveregetve vállamat, a barkácsolás hazájából, Erdélyből hozott okosságomért – megtettem a magamét ezzel a nyilatkozattal.

(1942)

Én! Én! Én! Bevezetés Haladott korú, de korral haladó, nagy írótársam egy cikkében arra a megállapításra jut, hogy a ma írójának két eset között lehet csak választani, vagy az apáknak ír, vagy a fiúknak. Az apáknak írni könnyű, csak dicsérni kell a régi, boldog világot, és az életnek lehetőleg a felszínes dolgait látni. Ám, a fiatalságnak írni nehéz, mert azok komoly világképet akarnak, azok érzik a társadalom átalakulását és sorskérdések, célkitűzések, közösségi érzésvállalás a lelkiségük mottója. Tehát a ma írója vagy együgyű pojáca, vagy a jövő komoly építője, aszerint hogy az apák vagy a fiak írója. Ezt állítja öreg írótársam. Hát én ugyan a fenti elvet a publicisztikában látnám csak helyesnek, sőt ott is csak esetleg, de hát ha az írói testületem nesztora utasít rá, hogy: tartsak a kartársaim komoly, jövőbe tekintő egyedeivel a boldogulás léha kergetése helyett, hát, íme, megteszem az első kísérletet arra nézve, hogy olyan fiatalabb írótársaim szellemiségét igyekezzem magamévá tenni, akik körülbelül legjobban megfelelnek azoknak a követelményeknek, amiket haladott korú, de korral haladottabb írótársam érdemesnek állapít meg a jövő érdekében. Tehát: a tárgyra!

Egy kirándulás előzményei Ünnepnap reggele van. Kicsikét tovább heverek az ágyban, mint máskülönben. Közérzésem, hogy a régi kiszólással éljek: hála a jó Istennek, ötvenhárom éves koromhoz képest igazán tűrhető. Hisz ez már nagyapa kor! Az éjjeliszekrénynek kinevezett zsámolykán ott hever a tegnapi postám. Közte legirodalmibb folyóiratunk legutóbbi száma. Ebben jelentem meg én is legelőször. Nemigen szoktam olvasni. Az idegeimet annyira elnyúzza az írás, hogy már nem futja erejükből az olvasásra is. De hát most ünnepnap van, munkaszünet: minek ne nézzek bele elhanyagolt irodalmi folyóiratomba, aminél kezdtem?... Először, megrögzött szokásomként, hátulról előre átforgatom a folyóiratot, és átfutom a tartalmát. Kicsikét elhűlök azon, hogy 6 cikk, azaz hat cikk foglalkozik benne egyik kitűnő, fiatal írótársammal. Sőt, a lap végén a hetedik cikk is „kilátásba van helyezve” ugyanőróla a jövő számra. És a cikkek között találok egyet, amelyik a fiatal írótársamról megjelent kritikának a kritikája. Nem tehetek átkozott jó kedélyemről. Hangosat hahotázom magamban, és közben megbocsáthatatlan ledérséggel azt gondolom: Édes, jó, békebeli Istenem, ha ez a lap vicclap lenne, és a sok cikk benne humoreszk lenne, talán minden jól menne, és a mai bajokat elvinné az ördög! De, sajnos, a cikkek komoly és rajongásos ismertetések

fiatal írótársamról, minden különösebb évforduló, haláleset vagy teljesítmény nélkül. A legmerészebb cikkíró például meghiányolja Balzac irodalmi működését olyan vonatkozásban, hogy a hiányokat fiatal írótársam pótolja az ő működésével, éspedig megpúpozva. De hát hasonlítják őt Petőfihez, Arany Jánoshoz, Jókaihoz, Swifthez, Goethéhez, Tolsztojhoz is, valamint a mai jelesebb írói nemzedékünk sok-sok-sok-sok tagjához összevissza. Illetve ezt úgy értem én, hogy már többször olvastam ilyen tartalmú kritikákat fiatal írótársamról, és aztán tőle is hasonlókat fiatal írótársairól, akiket aztán ő is sűrűn visszahasonlít a világirodalom és a magyar irodalom óriásaihoz... Remek! Szinte titkos káröröm fog el, hogy olyan jelentéktelen vagyok írónak. Hozzám sosem hasonlítottak például fiatalabb írótársaim senkit, magukat még inkább nem, pedig ebben itt-ott akadt volna egy kis igazság is. Viszont nyugodt vagyok, hogyha minden ebben a tempóban megy tovább, és talán az egész írói testületemet teljes joggal kezeltetni viszik kissé megalomániájából az elmegyógyintézetbe, hát enyhítő körülmény lesz számomra az orvos bácsik előtt, hogy sosem helyeztek a saját maguk építette Olümposzra, maguk közé írótársaim, és így majd több kimenőt kapok a zárt intézetből, mint ők. Ez nem komoly írás? De igen, sajnos, ez a komoly írás. Haladottabb korú, de korral haladóbb írótársam ilyet kívánt tőlem. Gondolkozzék csak kissé a dolgon!

A kirándulás Most azonban a vita helyett hadd folytassam a történetet, talán kissé jobban beleélve magam abba a hangba, amit nálam fiatalabb, de komolyabb és főleg önérzetesebb írótársaim a maguk használatára és a jövő hasznára oly kitűnően eltaláltak. Tehát: a folyóiraton való vigalmat vagy bosszúságot azzal hurrogtam le magamban, hogy: ha egyszer elfogadtam azt hivatásom alapelvének, hogy nem szabad folyvást egyéni érvényesülésemmel törődni, hanem igenis és csakis nagy, nemzeti és emberi célkitűzésekkel vállalnom sorsközösséget és munkaközösséget, ennélfogva ne törődjem írótársaim gyengéivel, hanem azzal, hogy egy szép és életes és merész írásművet alkossak. Mivel legjobb gondolataim eddig leginkább céltalan sétákon fogantak meg agyamban, azonnal abbahagytam a heverést, és fölugrottam fekhelyemről, hogy a fürdőszobába siessek, ahol meleg vizet eresztvén a kádba, abban (mint már ezt egyszer megírtam) úgy borotváltam fürdés közben az arcomat csecsemősimára, hogy sem tükröt, sem szappanozást nem vettem igénybe a pofámra. Azután felöltöztem, és sétára indultam. De hová is tartsak, no? Ki a szabadba! A Hűvösvölgy helyett a Zugligetet választottam. De addig a közúti vasúthálózatot veszem igénybe, így határoztam, merthogy a tiszta levegőn sétáljak többet.

Közel lakom a csodálatos Széll Kálmán téri új Beszkártpályaudvarhoz. A 81-es villamosra szállottam, mert ezt a számot valami különös babonából nem cserélgették föl még a közúti központi szervezőbizottság határozatára, és még talán diákkoromban is ezzel robogtam a Zugligetbe, csak akkor nem harmincnégy fillér villamosjegyár ellenében, hanem... nem emlékszem már, de nem is fontos. Inkább azon tűnődtem, hogy: milyen kár lesz ezt a gyönyörű Széll Kálmán téri pályaudvart a föld alá süllyeszteni, ha majd Budapestünk egész közúti forgalmát, a fokozódó forgalom kényszere miatt, végre tényleg földalattosítják. (Jó szó! Saját csinálmány! Alkalmazhatna igazán írókat a Beszkárt, hogy sok magyartalan megjelölését megmagyarítsák. Például: mi az, hogy: a 6os-viszonylat, a körúton át megy? Talán végigmegy rajta a 6-os járat? Így valahogy! Ez mindegy most? Dehogy mindegy! Tessék egy írónak közhasznúsági vonalakon csapongatni a képzeletét!) Ilyen különös gondolatok közt értem ki a zugligeti végállomáshoz. Az utasok vegyesen németes hangsúlyú magyarsága és magyaros hangsúlyú németsége ezúttal nem érdekelt, ami oly jellegzetessé teszi különben a magyarok fővárosának a környékét. Inkább az időjárással törődtem. A tavasz, ez a rakoncátlan kamasz, itt a kies Zugligetben sem akart a hivatalos naptárhoz igazodni. Annak ellenére, hogy a nap csakúgy sütött, mint évezredek vagy évmilliók óta (amint ennek számadatokba való foglalásán a tudósok is eltérnek, hiszen nem csalhatatlanok ők sem!)... Szóval, a hidegnek

foga volt. Magamfajta sétálók vagy kirándulók roppant szórványosan csatangoltak errefelé. Nekivágtam mindenesetre tőlem rég nem csodált merészséggel a hegynek, illetve a Disznófő-vendéglőnek vezető útnak, és egyik lábamat kényelmesen a másik elé rakva, óránként százméteres sebességgel haladtam felfelé az úton, amely meghatározást enyhe humorizálásnak szánom itten, a különben egészen jelentéktelen és eseménytelen út színesítésére, azonkívül persze, hogy egy olyan érdekes egyéniség, mint egy író, a legegyszerűbb életmegnyilvánulásait is hatással tudja közreadni. Hát amint megyek, mendegélek, egyszerre azon veszem magam észre, hogy válaszúthoz érkeztem.

Különös élmény Vagy továbbmegyek a széles gépkocsiúton, és akkor irtó soká tart, míg ugyanazt a célt csigavonal alakjában elérem, vagy fölvágok a rosszabb úton, egyenest a hegynek. Amíg ezen tűnődöm ottan: merre induljak hát?... egyszerre a kies hegyoldal elegyes neszei közül egészen különös hangok ütik meg a fülemet. Harmonikázik valaki? Ezt véltem először. De aztán a harmonikázáshoz legjobban hajazó zenélésnek hangszerelése merőben más volt, mint a harmonikáé. Orgonaszerű volt. Viszont a dallam... Ahán, ez tévesztett meg: a dallam!

Jaj be jó a habos sütemény, Mogyoró van az ő tetején. Ez a kis, jelenleg vagy a közelmúltban oly divatos dalocska hangzott felém a közeli épületek egyikéből, de nem harmonikán, mint ehhez a matrózorgonának nevezett hangszerhez inkább illett volna az interpretálása, hanem egy harmóniumon, ezen a komoly, sőt kenetes hangú zeneszerszámon, amely borzad a könnyű, lüktető ütemű dalocskáktól.

A kuplétermés szociológiai problémáktól való átitatottságának szemügyre vétele Nem piszkos érdekfeszítés teszi, hogy nem térek mindjárt annak közlésére: kicsoda művelte ezt a stílustalan játékot? Hanem meg kell ragadnom az alkalmat, ha egy elbeszélésnek mozzanatai között olyanok akadnak, amelyek alkalmasak közhasznú tanulságok kihangsúlyozására, hogy ezt megtegyem. Íme! Mily jellemző korunkra, hogy: egy vidám kuplé a szociális bajokkal foglalkozik. A szegény árva gyereket tűzi ki tárgyául, akinek száraz kenyér a tápláléka, és emésztési zavarai és szervezetének fejlődésében való visszamaradottsága fájdalmas kiáltásban törnek ki, álmai tárgya a tápláló, édes, habos sütemény után. Tehát a szociális gondolat odaférkőzött már igenis a legléhább költészeti mélységekbe is. Külön csiklandóssága a jelen dalocskának, hogy a dallama, hogy enyhén bíráljam el, kísérteties hasonmása egy Bel ami című másik dalocskának. Csak hát a Bel ami tartalma az, hogy: a hölgy szemrehányásokat intéz barátjához a tekintetben, hogy már csak szépeket tud mondani neki. Mindezek fölött eltűnődvén, folytattam utamat. És ennek eredményeképpen alkalmam lett megpillantani, sőt huzamosan megfigyelni a dalocska előadóját.

Egy zeneművész formaruhában Állok egy villa vasrács kertelése mögött, mégpedig egy mellékúton, amely a hegynek vezet. Bámulat borzongat, kacagás bizserget, mint aki az élet különös, feledhetetlenül érdekes helyzetének úgy lehet szemlélője, hogy egy emberi lélek gyanútlan mutatkozik meg előtte, míg ő maga rejtve marad. A rács között a villa udvarára pillantok. A veranda alatt áll egy pianinó alakú harmónium. A billentyű során egy formaruhás egyén futamozik. Ellenzős sapkája föl van tolva a homlokán. Arca megdicsőült, átszellemült, amint a harmóniumon a „Jaj be jó a habos sütemény”-t játssza. A kézmozdulatai, a derékmozdulatai, ahogy imbolyog a székén, tökéletesen hasonlítanak annak a néhány világhírű virtuóznak a mozdulataira, akiket valaha játszani láttam. Megesküdnék rá, hogy Liszt Ferenc mellkasa így zihált, arca így tüzelt, amikor utolérhetetlenül zongorázott, a legeslegjobb minőségű előadói lázában. És a vonásain ugyanilyen fölmagasztosultság, átszellemültség, királyi dicsragyogás honolt, mint ezén a formaruhás művészén, aki házmester lehet ebben a nagy épületben – esetleg csak szolga, és a gazdáinak harmóniumát gyilkolja távollétükben. De hogy csak magának játszanék ez a derék ember? Szerényen és teljes odaadással önnön gyönyörűségére szánná a harmónium nyekergetését? Nem biz ő!

Egy-egy jól sikerült játékszak után, mint a lovas a nyeregben, fölemelkedik, és a harmónium mellvédjén át kipillant a gépkocsiútra. Félreismerhetetlenül azt fürkészi, hogy: akad-e hallgatósága, és ha igen, tetszést arat-e a játéka? Aztán újra visszacsapja magát a székre, és boldog, lendületes önfeledtségben gyürkőzik neki újfent a játéknak. Hát igen! Én érzem azt, hogy ennek a derék embernek a teljesítménye aránylag véve tényleg vetélkedik a legnagyobb virtuózokéval. Azok mesterektől tanultak, kottából tanultak, műveltségük ezer olyan eszmével segítette őket, ami nem az ő agyukban fogant. Ez a derék, formaruhás szolga, Istentől nyert kivételes zenei érzékével, mesterek és kotta nélkül és hat elemi iskola végzettségének gyatra gyámolításával, egy kis szorgalommal, titkon, ő maga gyakorolta be ezt a játékot. Ezt a bonyolult működést a billentyűkön, az ütemre, az összhangzatra való vigyázattal, otromba ujjaival és otromba szellemével lám, sikerrel elsajátította. Ez pedig aránylag, mondom, fölér a legnagyobb virtuózok munkájával. Hát, ha átveszi tőlük a lázban, alkotásban való játékmodorát is, ez csak természetes! És hogy teljesítményéért várja az elismerést is, egészen joggal, az is természetes. Ami csiklandós kacajra ingerel mégis ebben a folyamatban? Hát az...

Én! Én! Én! De most riadok rá, hogy ha itt-ott elég sikeresen utánoztam ebben az írásomban némely ifjú kartársamat az ő világszemléleti modorában, egyet kihagytam, elmulasztottam. Nem foglalkozom eléggé magammal, nem szűröm át eléggé a mondanivalómat értékes írói lelkiségemen, úgy, mint ezt a legtöbb ifjabb kartársamtól tapasztalom írásaikban, és amit haladottabb korú, de korral haladóbb írótársam ragyogó példának állít elém, a fölszíneskedés és ledérkedés helyett, ami szerinte az apák szórakoztatását szolgálja. Hát gyerünk, légy őszinte, Tersánszky J. Jenő, e sorok írója, és vallj, öntsd ki lelked bátran e jelenlegi környülállással szemben. Foglalj állást, buzdulj közösségiérzés-vállalásra és sors-kérdés fölállításra és célkitűzésre, nosza rajta! Tehát, én... én... én... a ledér kacaghatnékom mögött, csupa-csupa csüggedés lettem, abban a pillanatban, amikor eszembe jutott ez az átkozott közösségi-érzésvállalás! Mert hát arra gondoltam, hogy: ez a formaruhás egyén itt esetleg saját magamnak is sikerült torzképe, aki titkon szintén a világ nagy szellemeinek a fönséges alkotásai mellé helyeztem irodalmi dolgozataimat. Bizonyos kis megalománia, tudom, egyszerűen kell egy írónak ahhoz, hogy alkotni tudjon. De hát hogy: hol válik el a

hivatásérzet az eszelősségtől, azt bizony nehéz megállapítani! Egy biztos: minél könnyebben és indokolatlanabbul támad valakiben az a szent vagy becstelen tébolyultság, hogy saját magát okvetlen a próféták prófétájának tartsa, annál jobban hasonlít ehhez a formaruhás egyénhez, akin ilyen jót röhögök. Node mármost, ha riadozó önbecsülésem megkapaszkodik valami mentő jelenségbe az énmagam énmagamról való értékelésnél, hát ugyan mire gondolhatok leginkább? Próbáljuk csak fölfektetni hivatalos pontossággal ezt a becslési módszert. A közönség elismerésére? De hisz ez néha egyenesen a kontárkodásnak jár ki! Talán a jobbak elismerésére? De hisz száz meg száz példát gyűjtöttem már arról, hogy az olvasók legkiválóbbjai, akik, hogy ezzel a csúf szóval éljek, rajongtak valamely művemért, éppúgy rajongtak csapnivaló fércekért is. Egyetlen és utolsó fórum lenne: a műhelybeliek, a kartársak elismerése! Nos, azon kezdve, hogy vállamat veregették, azon folytatva, hogy beismeréseket tettek arról, hogy maradandó hatással voltam munkásságukra, azon végezve, hogy a legsúlyosabb jelzőkkel, köztük „világirodalmi remek” megjelöléssel is illették öreg és ifjú kartársaim bírálataikban szerény munkásságomat... Sajnos, ezeknek a talán őszinte véleményeknek az értékébe vetett hitem is szörnyen meginghat, ha ugyanezt két kézzel összevissza mindenkinek, egymásnak, fönntartás nélkül, nevetségesen, szánnivalóan osztogatják, fecsérlik írótársaim, éspedig

éppen azok, akikre körülbelül ráillik haladott korú, de korral haladóbb nagy írótársam meggyőződéses megállapítása, hogy az írásnak nem pojácái, hanem hivatott, komoly papjai... Jajj!...

Miben maradjunk? Bizonytalanságban? Nem muszáj! Ott van apáink jól körülvonalazott fölfogása a szellemi értékekről. Ők azt tartották, hogy: azoknak az idő kitűnő szűrője az elintézőjük. Egy részük tisztán és ragyogóan kerül át rajta a jövő nemzedékének gyönyörűségére és okulására, más részük iszapnak marad. De ebben a folyamatban nem vesz részt semmiféle társadalmi, politikai, generációs és más egyéb befolyás. A remeknek nincsen köze ehhez. Szólhat a hercegnők kiskörméről éppúgy, mint a nyomorultak rongyairól és gyomorkorgásáról. Az irodalom és művészet nem alkalmazkodik maradandó becsű remekeiben máshoz, mint ahhoz, hogy azok remekbe készültek, éspedig az elemi, ősi, morális szabványok jegyében, nem pedig múló társadalmi divatok és őrületek jegyében. Az Apuleiusok, Swiftek, Balzacok társaságába bejutni nem olyan könnyű dolog ám, hogy az odáig való út kritériuma holmi komorkodás és komolykodás és népmentés és álprófétáskodás lehessen csupán. A küldetésben hivés pedig éppenséggel fikciós dolog. Még Balzacoknak sem áll jól, ha a keresztényi alázatról, a szerénységről, a szigorú önbírálatról vagy egyszerűen jónevelésről lemondanak. Én, én, én, én, ebben maradtam magammal, ha kell, egyes-egyedül.

(1942)

Humoristák figyelmébe Három ízben voltam hivatásos igazolványos bárfiú. Kétszer egészen irodalmi jellegű együttesben, de egyszer egészen könnyű fajsúlyban, a New York pincéjében, 1945 után közvetlen. De nem magamról szándékozom itt írni, aki hát mint gitáros, énekes és füttyművész léptem föl, hanem az együttes humoristájáról, dr. Diószeghyről, a közkedvelt Dióról. Dióról nem elég azt állítani, hogy: kitűnő, szellemes előadó és rögtönző volt. Több volt! Egészen egyéni kelleme volt annak, ahogyan ő előadott, amellett hogy műsora kifogyhatatlan. Egyetlen, de döntően nagy hibája volt, hogy hamar és elhatározóan benyalt a szeszes italtól. Akkor aztán botlott a nyelve, hadart, selypített. És hát ilyen bárnak akadnak látogatói, akik egyenest bántásnak veszik, hogy akármilyen kedves, de becsípett előadót kelljen hallgatniok. Körülfogtuk hát egy előadásunk előtt Diót. A főnökünk, Eisemann Miska tartott neki egy szívre ható beszédet: – Diókám! Tönkreteszed magadat is, bennünket is, ha leiszod magad, és dadogsz a népnek, műsoron belül. Aztán felőlünk föltöltheted magad, amíg az ujjaddal éred! – Belátom, gyerekek, belátom! Nem iszom többé! – hangzott Dió válasza. – Csak a műsor alatt ne igyék, Dió bácsi! – simogatta

meg a dizőzünk, Makláry Mártika Dió képét: – Aztán lehet! – Az nem megy! Nem iszom többé! – felelt Dió vértanúi elszántsággal. És valóban csoda történt! Dió remekül szerepelt. Műsor után sem ivott mást, mint szódavizet. Sőt, másnap este, ragyogóan megborotválkozva, italozástól petyhüdt vonásai kisimulva jelent meg Diónk, és a vacsorához is ásványvizet kért. A tulajunk vagy bárnyelven górénk szépséges, finom felesége tréfásan összecsapta fehér kacsóit Diónk láttán: – Doktor úr! Hiszen maga egy szép ember! Alig ismertem meg ma este! – Ó, ó, ó! Nagyságos asszonyom! – felelte erre Dió: – Nemcsak maga, a házmesternőnk sem ismert meg tegnap este, és nem akart beengedni! De hát bármennyire legyőzi is az Ember a Természetet, és akarja gépesíteni az eleven Életet, a Véletlent, bele kell számítania mindenbe a Világ legyőzhetetlen Urát. Aznap este a bár majdnem üres maradt. Dió hiába fente a fogát az előadói sikerre. Pedig egy falrengető tolongásra számítható viccet hozott bemutatóra. Hogy írjam ide: A tiszai halászok – Dió szerint – sohasem fürdenek. Csakis a csónakból vagy sekély vízbe gázolva fogják a halat hálójukkal. Hát nemrégen egy horogkeresztes jelzésű motorcsónak száguldott eszeveszetten a Tisza hátán, és abból egyik utasa belezuhant a vízbe. – Hilfe! Hilfe! – ordítozta fuldokolva hasztalan a motoros után. Hát egy öreg, dugóhúzó bajuszú halász, mialatt elköti csónakját, hogy a fuldokló segítségére induljon, azt dörmögi: – Hilfe!

Hilfe! A teremtésedet! Úszni tanultál volna meg, nem németül! Na, de hát nincs közönség! Ideges a bár. Az idő múlik, immár a reménytelenbe. Diónak megjelenik Karcsi nevű képzőművész, elválhatatlan puszipajtása. Félrevonul vele a bár emelvényére. Karcsi eltűnik, elég sűrűn, és mindnyájan tudomásul vesszük, lézengő szereplők, hogy ezúttal joga van Diónak a Karcsi által csempészett italokból inni. A zongoristánk dolgozott csak mindegyikünk helyett, szegény! De már ő is abbahagyta a játékot. És mindnyájan kászálódtunk hazafelé. Dió, mint nemegyszer, egy kis billenékeny asztalra borult könyökére, teljesen készen. Vele szemben Karcsi barátja hasonlóképpen. Egyszerre csak nagy riadalom a ruhatár felől: vendégek érkeztek!... A zongorista ugrik a zongorához. Mi, szereplők készenlétbe helyezkedünk. A vendégek, bárnyelven szólva: „láthatólag pénzes palik!” Két csoportban telepedtek le, piperés hölgyek, elegáns urakkal. De csak feketét rendeltek. Alig egy-két konyakkal! Ez volt a bár legolcsóbb itala. Egy-két pár táncra perdült. Ám, vehettük észre, hogy a hangulat gyatra. Beharangoztuk a műsort. Eisemann maga ült a zongorához, hogy játsszék szerzeményeiből, és kísérje Makláry Mártát. Én is leadtam a számaimat gitáron kísért énekkel, és fütyültem is. Udvarias tapsokat, sőt újrázást is kaptunk. De lényegében vettük észre, hogy a vendégek maguk közt szórakoznak jobban, és nem rémlik huzamosabbnak tartózkodásuk. – Most kellene ez a disznó Dió! De hát merjük őt

fölkölteni? Kész botrány lenne! Ebben szövegeződött meg bosszúságunk. És hejja! Ki is tört a botrány. Karcsi, a képzőművész, Dióval szemben a billenékeny kis asztalon fölébredt a bár lármájára. Fölvetette fejét, és bambán pislogott. Majd könyökét fölemelte, vagy lesiklott az asztalról... Mindegy! Az asztal fölbillent. Dió könyöke is lecsúszott róla, és az asztalon hagyott, félig kiivott pohár tartalma Dió nyakába ömlött. Dió megrázkódott. Azzal se szó, se beszéd, hatalmas karlendülettel képen törölte Karcsi barátját. Rettenetes kacaj robbant ki a teremben. Mi közbe akartunk lépni. Ám a vendégek hölgyei karban kezdtek el sikolyba, az urakkal együtt: – Hagyják! Hagyják őket! Hát, vendég szava parancs! És ezenközben Dió és Karcsi barátja között a botrány újabb szakaszába lépett. Karcsi a pofonra jó ideig eszmélkedett: mi is történt? Aztán ő is sodorintott egyet karján, és a tenyere a Dió képén csattant. Dió erre azzal felelt, hogy visszaborult könyökére folytatni a szunyókálást. Ugyancsak Karcsi is ezt cselekedte. Hát erre a jelenetre a vendégek olyika szívszélhűdést kapott majdnem a nevetéstől. A hölgyek sikongtak. Több közülük a mellékhelyiség felé szaladt. Egyik úr harsányan: – Erre iszunk, gyerekek! – kiabálta a pincért. Pezsgőt rendelt. A másik úr tojáskonyakot üvegszámra. A bárnak legdrágább italait. Kezdődött az igazándi muri. Nekünk, alkalmazottaknak akkora osztalékot fizetett ki a bár, mint

soha, a legsikerültebb műsor után sem, a fogyasztás arányában aznap éjjel. Tanulság? Én foglaltam szavakba a helyszínen: – Humoristát irányítani nehéz és felelősségteljes vállalkozás. Íme, a részegségtől féltett Diónk, testileg összeroskadva fekszik itt, de szelleme annál hatékonyabban lebegi be a bárt.

(kb. 1947)

Hogyan lettem humorista? Kezdhetem azzal, a nagyrabecsült irodalom nem gyanúsíthat engem, hogy én őt pályámnak mindenek fölött választottam. Általában azt mondják, az írás, sőt a többi művészetek is, belső, ellenállhatatlan lelki kényszer következményeként harapódzik el valakinek kedélyén. Hát én ezt kézből megkontrázom, mint a kártyakifejezés mondja. Egyetlen bátor írótársamtól olvastam még csak ezt a vallomást, Jack Londontól. Hogy ő is azért próbálkozott meg az írással, mert nem volt más mestersége. Én aztán tényleg a legmélyebb társadalmi pontról ragadtam meg a tollat, mint a vízbefúló az utolsó szalmaszálat. A könnyelműség, a züllés, az iszákosság, a kártya, a hölgyek legengedékenyebb rétege odakergetett, hogy egy budapesti, illetve budai villát segítettem építeni mint dacos téglahordó. Olyan remekül dolgoztam, szó szerint éhezve, hogy a téglahordóból megtettek állványozónak. Ez pedig nemcsak puszta cím és megtiszteltetés, hanem kétszeres órabér. De a becsületes karriert egy rémséges kínnal kiizzadott novella hagyatta félbe velem, a testi munka terén. Budapest legnagyobb, leghaladóbb szellemű irodalmi lapjának, a Nyugatnak szerkesztője, Osvát Ernő elfogadta vacak írásomat. Édes jó atyám volt a legigazságosabb és

legtárgyilagosabb a ténnyel szemben. Amikor megmutattam neki a folyóiratot, hát forgatja-forgatja kezében, és nem a szerény személyem emelkedett előtte nagyobbra, hanem a lap süllyedt le, mert így szólt: – Nahát, ez is lehet aztán egy szép sajtószerv, ahol a te marhaságodat közlik. Mindig vannak és lesznek irodalmi divatok, az általános keretek közt. Akkoriban az irodalmi divat a dekadencia volt. Kosztolányi Dezső nyíltan vallotta magát, főleg franciás hatá sok alatt, a dekadencia költőjének. Ady Endre a halál kocsisának és búskomorság szobrának érezte magát. Bródy Sándor és Jób Dániel és Molnár Ferenc a kirakatok dicsőségei, valami beillatosított hullaszaggal tetszelegtek maguknak, mint az éjszaka sápadt és esett és görnyedt és nyámolgó idegroncsai. Olvastam egy elbeszélést az akkori legkitűnőbb folyóiratban, a Hétben, amely arról szólt, hogy az egyetemi professzor csinos és tudományok miatt elhanyagolt felesége lefekszik a tanár úr legkedvesebb, fiatal tanítványának, és azután, amikor a fiú már számtalan műsorszámát leadta neki, kidobja, mire aztán a diák szívbúbánatában nem megy a legközelebbi sétáló hölgyhöz vigasztalódni a professzorné helyett, hanem züllik, kihull a haja, kihullanak a fogai, megroskad a gerince, és többé csak egyetlenegy dologgal törődik, a nyakkendőjével. Miért? Mert a professzorné mindig megdicsérte csinos nyakravalóját. Végig, a haláláig, a diákgyerek mindennap új nyakkendőt köt. Tessék! Egy akkori divatos elbeszélés.

Na de hát nekem volt egy ilyen dekadens barátom, egy magánhivatalnok és ugyancsak egy másik, kedélyes pofa. Ez, amikor találkozott a búskomorral, az rákezdte: – Hallod-e! Én nem bírom tovább. Ha olvasod az újságban, hogy öngyilkos lettem, tarts meg emlékezetedben. Két hónap múlva megint találkoznak. A búskomor rákezdi: – Hallod-e, kedves komám. Én nem bírom tovább ezt az életet. Ha olvasod az újságban, hogy öngyilkos lettem, tarts meg jó emlékedben! Két hónap, két hét, két év, két évtized múlva újra találkoznak. A búskomor rákezdi: – Hallod-e, édes barátom. Én nem bírom tovább. Erre a kedélyes közbevág: – De az anyád keservét, már az én lelki nyugalmam érdekében is akaszd hát föl magad végre! Hát, ha valaki ösztönzést kap pályájára, engemet mint írót ez a kis történet befolyásolt arra, hogy a derűt, az egészséges, bátor életkedvet válasszam Múzsámnak. Ne higgyék, hogy ez simán ment. Rettenetes harcokkal erőszakoltam ki, ravaszsággal, huncutsággal, mint Odüsszeusz, hogy derűlátóan működjem. Életem legnagyobb művét, egy csavargónak és kültelki nőcsábásznak életét, a Kakuk Marcit, valóságos közelharc árán írtam meg hat kötetben. Eltanácsolt tőle az első, a második, a harmadik és a tizenhatodik szerkesztőm, a barátaim, a szűkebb családom, a babám, mindenki. Mit foglalkozom egy piszkos csavargóval? Mély és

magasröptű, emberies és komorságos és lelkiküzdelmes és kiállásos, magatartásos és emberien nemzeties, valamint nemzetien emberies, világnézetes írás a méltó írás egy magamfajta, tehetséges íróhoz... Satöbbi, satöbbi. Így érveltek. Végre az egyik legnagyobb magyar költő tisztelt meg egy nap, nyilvános összejövetelen, azzal a kijelentéssel és jellemzéssel engem, hogy: – Ezen a Tersánszkyn nem lehet segíteni, mert monomániás. És az őrültek tudvalevően nem hipnotizálhatók! Hát mindegy. A Kakuk Marci művem megvan. Én is megvagyok. A tisztelt költő barátom is megvan a halhatatlanságban és a temetőben, fennkölt, irodalmias életszemléletével. Én azonban, remélem, még ráérek sanyarogni ebben a nyavalyás világban.

(1949)

Kozmopolita szemét vagy népművészet? Ez a kérdés vitákat kavar ma. De hát győztes vagy győztesek ebben a vitában nem a vitázók lesznek, hanem azok a szószaporítást utáló erők, amik a gyakorlatban, az alkotásban fényeskednek, sőt mint szükségtelent lerázzák magukról a viták aprólékoskodását, akadékoskodását, irányítását, és csakis belső erkölcstől hajtva, egyenesben vagy vonalban megvalósítják azokat a műveket, amikre tehetségük ihleti őket. * Budapesti szólás: nincs mese! Ugyancsak az is, hogy: nincs vita! Hát itt mese készült! De vita nincs! Legföljebb azok számára anyag, akik jobban szeretik és értik ma a vitát, mint az alkotó munkát. Amiről mesélek, nem rendszerezem, építem remekbe. Nem! Csak anekdotikus, mint festők mondják, pacnizó módszerrel mesélek. Viszont minden mondatomat a valóság, a gyakorlat födözi, és nem szép elgondolások. Hiteles tények, helyzetek, maradandó becsű művek, sikerek sorából szolgáltatom ellenérvek számára nehéz érveimet. Hogy pedig ezt is megtetézzem, hát hic Rhodus, hic salta alapon fölkínálom a bizonyítást a gyakorlatban a nyilvánosság előtt kész művekkel... De máris sok a bevezetés!

* A 20-as évek elején Kodály Zoltán Háry Jánosának írója, Paulini Béla és én egy kabaréelőadást hoztunk össze a Vasúti Hajózási Klubban. Alapító tőkénk? Egy vasunk nem volt. Hitelbe vettük ki a termet. A belépti díjakból akartunk fedezni mindent. Színészek, zenészek bíztak bennünk. Mármost az biztos, hogy minden vállalkozás, minden mozgalom azzal a titkos vágyálommal indul, vajha valami titkos hatalom elpusztítaná az összes meglevő hasonnemű vállalkozásokat és mozgalmakat. Én magam nagyon kishitű és körültekintő vagyok abban, hogy ilyen vágyálmaimat hangzatos indokokká fogalmazzam. Kettőnk közül inkább Paulini foglalkozott kísérletezésünk társadalmi, nemzeti és mit tudom, milyen távlataival indulásunk előtt. Szerinte: a pesti kabaré szellemisége és főleg humora, kárhozatos, idegen hatások alatt nyög. Szerinte: a nemzeti és népi szellem csodákat művelne a kabaré műfajaiban, ha teret harcolhatna ki benne magának. Szerinte: a népszínműi magyarkodás és a kabaré népparodizálása helyett a legkomolyabb néphumorral köllene sorompóba állani... és így tovább és így tovább. Mennyire hittem ebben, mennyire nem? Inkább nem firtattam a kérdést. Ha egészen őszinte vagyok itt, akkor bevallom: sokkal több értéket becsültem szerényen, a pestiességgel, kozmopolitasággal vádolt akkori kabaré szellemében, semmint egy mukkot ejtsek ellene. Inkább az

volt, mint mindenha az elvem: előbb csináljak, csinálunk valami érdemeset, és aztán kérjünk illő helyet vele a társadalomban, akár a meglevők mellett, akár helyett. No, persze hogy sok szemetet láttam én is a kabaréműfajban, főleg alantasabb változataiban, de hát az mindig volt és lesz, és nem arról ítélhető meg a műfaj. * Vegyük itt mindjárt szemügyre, hogy – nem a körúti szemetet véve!... – micsoda szellemi bálványok uralkodtak az akkori kabaré keblében, akiknek ledöntésére kerekedtünk volna föl. Hát például csak a Nagy Endre kabaréjában Csokonai Vitéz Mihály szerepelt egyre-másra dalaival, jeleneteivel. Csekélység! És Heltai Jenő bűbájos kupléit fújták, aki a Petőfi János vitézének szövegírója egyúttal. Csekélység! Aztán ugyanebben a kabaréban zengtek Szép Ernő elmés, édes, ma is teljes üdeséggel ható sanzonjai... Micsoda beszéd? Hát Ady Endre nem szerepelt-e a kabarészerzők listáján, Reinitz Béla megzenésítésével? És Lovászy Károly és Karinthy Frigyes és Somlyó Zoltán és Kosztolányi Dezső és Beöthy László és Gábor Andor nem ontotta-e a sok színű szellemi rakétát?... Hány nevet keressek még? Móricz Zsigmond vajon nem volt-e kabarészerző hamisítatlanul magyar ízű tréfákkal? Nem mondom! Bízni abban, hogy mindezt a „kozmopolitizmust” a mi működésünk fölöslegessé teszi és kiirthatja, kicsit hasonlított volna szememben az enyhébb

lelki kóresetekhez. No jó! Hogy egy szerényke színnel mi is gazdagíthatnánk a nagy paletta színeit, erről lehetett szó. Ez meg is történt. Teljesen saját anyagból, saját rendezésben, teljesen újszerű hatásokkal kiverejtékeztünk Paulinival egy műsort. Váratlan és meghökkentő közönség- és sajtósikere lett próbálkozásunknak. Elképedtem, hogy az akkori időkben milyen fölhangoltságban lelkesednek teljesítményünk fölött, sőt buzdítanak további munkára. Ez már döfi! – mondja a népi szólás. Éppenséggel akkor, hogy előadásunkat tele házakkal, nem tudom, hányszor megismételhettük. És... Bizonyára, ha tőkénk van rá, és kitartásunk van rá, hogy jobban hirdessük műsorunkat, mint a sajtónak néhány önzetlen, baráti cikke és fotója tette, akkor a közönségnek szélesebb rétegeit is meghódítjuk egy csapásra. De hát erre módunk nem volt. Egyet tehettünk csak. Sürgősen újabb műsort csapni össze a már megszerzett közönségünk számára, amely aztán lassan bővülhetett volna. Részemről kész lettem volna újabb munkára. Paulini, aki épp annyi jót csinált aztán, mint rosszat, más tervet vetett föl. Szerinte: két írótársunknak tősgyökeresen magyar színpadi művével kell kiegészítenünk műsorunkat, mivel egyikük nagy befolyású újságíró is, a másik... mindegy! Én amikor átfutottam a tősgyökeres műveket, egyszerűen elfanyalodtam. Aztán arra gondoltam: semhogy, pesti szólással élve: fűrészelni kezdjem a műveket, inkább csöndesen visszavonulok a vállalkozástól.

Nyilvánvaló, ha értéket látok az új szerzők tősgyökerességében, boldogan szegődöm társuknak. Mielőtt azonban továbbmennék azzal, hogy mi történt, itt kell röviden vázolnom, mi volt a műsorunk. Paulini egészen újszerű játékstílusban és újszerű vagy legalábbis a már elszokványosodó kabaréhumortól elütő változatokkal egy hosszú egyfölvonásosa által csiholt ki ellenállhatatlan kacajokat a nézőkből. Anyagát ez a kis darab (ez a kis, még fölfedezésre váró remekmű) a magyar vásári, népi ponyvának betyártörténeteiből merítette. Ugyancsak a magyar színészet csecsemőkorából dolgozott föl Paulini egy kisebb lélegzetű, de annál tartalmasabb tragikomédiát. Bablonkások volt a címe. Én egy groteszk és bizarr hatású, erősen stilizált egyfölvonásossal szerepeltem. Címe: Ásít az Igazság! A magyar mese hőse, a szegények gyámolítója, a hatalmaskodók, gazdagok réme: a Garabonciás diák, nem akar megelégedni tisztes, régiveretű halhatatlanságával. Újra akar születni a modern világban. A Halál csatlósául szegődik, aki az elhunytakat fölébreszti túlvilági életükre. A mentőkórház termében feküsznek az öngyilkosok. A cseléd, aki mérget ivott, a paraszt, aki adóvégrehajtás miatt elvágta a nyakát, a költő, aki éhen halt, a kártyás és sikkasztó kishivatalnok. A Halál orvosi köpenyben, és a Garabonciás mint újságíró lopóznak a színre. A Garabonciás a fölébresztett lelkekből megszervezi az éjféli kísértetjárást, hogy azok ellen vonuljanak, akik okai voltak erőszakos haláluknak... De már csüggedt és fáradt a hiábavaló örök küzdelemben az Igazság Lelke, a

Garabonciás diák. Ezekből a művekből állt első műsorunk. * A második műsorban csak Paulininak volt egy jelképes, furcsa kis játéka. Másként a két új szerző egyfölvonásosa futott. Irtózatos bukás lett az eredmény. A közönség becsődült ugyan az előadásra, sőt tapsolt is itt-ott becsületből, de úgy távozott, mint a temetőből szoktak... És ez az egész kis, jól indult vállalkozást csődbe juttatta. Ha valaki kérdezné, hogy talán a fővárosi finnyás közönség érzéketlensége miatt, amellyel a magyar vidék hangjai iránt viseltetik? Szó sincs róla! Egyszerűen azért bukott meg a két darab, mert rossz volt. Hiába zsúfolódott össze bennük választékosan-őseredeti-szólás-mondás tömeggel, csendült bennük öt fokú dal, szerepelt bennük juhász, birka, fokos, karikás... Csak a magyar falusi élet külsőségeit, de nem annak lelkét, főleg játékos lelkét érzékeltették a darabok. Amikor a valódinak sugalma árad ilyen népi tárgyú és eredetű műből, akkor bizony ennek a leghajlamosabb rajongója épp a legfinnyásabb budapesti nép volt. Megint csak hiteles esetek kapcsán szeretném ezt alátámasztani a következőkben. A Britannia-szálló úgynevezett Vörös-termében a Nyugat irodalmi folyóirat előadásokat és vitadélutánokat szervezett. Vezetőjük Nagy Endre volt, az író és

konferanszié. Milyen volt ezeknek a délutánoknak a levegője? Olyan, mint a Nyugat haladó szellemű írásainak a levegője. Szókimondó, sokrétű, nagyvonalú. Az egyedüli ellenőrzést ezeken a délutánokon az erkölcsrendészet kiküldöttje gyakorolta. Jellemző, hogy végül is ez avatkozott bele egy előadásba. Polgári rend elleni fölforgató jellegűnek találta az előadást és a következő vitát. És azután?... És azután a Nyugat átment egy másik helyiségbe, ahol megint csak hatósági beavatkozás vonta meg tőle végleg az engedélyt, valami más, de az előzőhöz hasonló címen. De most csak sorjában. És főleg arról, ami idetartozik. Ezeken a délutánokon én is vállaltam szereplést. De csak vidám, játékos, zenés, sőt táncos műfajokban. Abban, amihez konyítok. Szerveztem egy háromtagú regös-együttest. Lanttal és két kobozzal kísértük dalainkat. Szövegüket, zenéjüket én szereztem. Ne jegyezzek meg egyebet erről, mint azt, hogy most is bosszankodhatom néha, ha rádióból itt-ott hangzik egyik akkori szerzeményem, sajnos, sokkal gyatrább megzenésítésben, mint az enyém volt. Noha szerzéstant végzett zenész csinálta. De ne tévedjek részletekbe. Regös-együttesem színészek közreműködésével bővült ki. Előadtunk egy eredeti erdélyi karácsonyi játékot. Jól emlékszem még, hogyan röpültek föl zsebkendők a meghatottságtól a nézőtéren, kivált hölgyek szeméhez, a játékon. Az együttes lelke és serkentője aztán a Nagy Endre-

kabarénak egyik művésznője, Vidor Ferike lett. Minek tagadnám le? Főleg az ő buzgalmának köszönhetem, hogy megcsináltam a mindenképpen vitathatatlan értékű, úgynevezett Képeskönyv Kabarét. Ez a kis művem zenés, táncos, apró jelenetek, műhelynéven perc-operák sorozata. Díszletének én találtam ki egy nagy képeskönyvet. Ez tulajdonképpen egy kezdetleges eszközökkel megoldott, kis forgószínpad. Saját kezűleg tákoltam össze. A kabaré zenéje, szövege, táncai, rendezése mind sajátom. Tetejébe gitárral kísérve magam, mint színész és énekes is szereplek benne. Ha érdekes is volna nagyobb részletességgel foglalkoznom ennek a teljesítménynek a körülményeivel, ez már szétnyomná mostani cikkem kereteit. Hát csak nagyobb vonásokban az eseteket. Az egész kabaré szó szerint egyik napról a másikra, a műkedvelői emelvényről mindenestül a Vígszínháznak éppen alakuló szilveszteri kabaréjába vándorolt. Oda, ahol a többi szám Csortos Gyula, Gaál Franci, Gombaszögi Ella, Tőkés Anna és más ilyen előadói előkelőségeké volt. Ámde ami a legfőbb, hogy nem vallottunk közöttük szégyent! Életemnek legbüszkébb percei közé sorolhatom, hogy a próbán a gorombaságáról híres Reinitz Béla, az Ady-dalok megzenésítője, ezt súgja nekem: – Te! Senki szavára, egy taktust, egy szót, meg ne változtass ezen a remeklésen. Érted! Énrám hallgathatsz! A Színész-szövetség egyidejűleg (vizsgáztatás nélkül) tagjai sorába emelt. Birtokomban van első igazolványa. A Britannia vezetője fölajánlotta állandó napi előadásokra

legjobb helyiségét a kabarénak... És a többi meg a többi... Mindezt csak munkám sikerének jellemzéséül említem, másként fontosabb róla itt az alábbi. * A Nyugatban Nagy Endrének a Képeskönyv Kabaréról írt méltató cikkében ilyenféle kitétel olvasható: ...szinte érthetetlen, hogyan van olyan elemi hatása ezeknek az egyszerű dalocskáknak?... Nos, valamiféle magyarázattal szolgálok itt. Ezek a dalocskák a magyar játékos szellemnek olyan kincseire vannak építve, amiket a legbiztosabb hely őrzött meg. Hogy mi ez? Nem múzeum, nem tanároktól ellenőrzött gyűjtés, bőrkötésekben. Nem! Hanem a magyar élet szemetesládája. Minden egyes kis jelenet ritmikája, lendülete vagy olyan eredeti malackodásoké, amik ájulásba döntik a társadalmi illemkódex olvasóit, vagy pedig olyan együgyű szólásoké és rigmusoké, amiknek értelmét csak a magyar régmúlt ismerete adhatja meg. Vegyek sorba néhányat. Két lány vetélkedik. Egyik csúnya, a másik szép. A csúnyának munkától kérges tagjait csúfolja a szép. Ám jön a kérő, és a csúnya lányt választja. Mivel az élet küzdelmében jobb társa lesz, mint a piperés. És a jelenet visszacsúfolja a kegyetlen, pártában maradó szép lányt... Ez az én művem. Az eredetiben? A két lány vetélkedése nem olyan testrészeik körül forog, amiket a ruha látni enged.

A zenét az eredeti ocsmány szövegnek értelmetlen, visszatérő karattyolásához idomítottam, a furcsa és szokványos dallamok szabályait szertezúzva. Másik jelenet. Öreg ember munkára hívja a fiatalokat. Azok kigúnyolják érte. Ám, amikor az öreg mulatságba indul, akkor a rája csüngeszkedő ifjúságot ő csúfolja vissza énekkel és tánccal... Ez az én művem. Az eredetiben az öreg nyomdafestéket nem tűrő tilalmakkal áll elő a fiatalságnak, amikor nyomába szegődik. A jelenet táncdallama valószínűen a legrégibb magyar táncritmust dolgozta fel. Egy gyerekversből szedtem. Gyerekek cicézés előtt úgynevezett kiolvasást tartanak. A kiolvasások olykor értelmetlenek, olykor némi értelem szorul beléjük. Ez a kiolvasás szövegével olyan messze utal, hogy amikor a kereszténység összetörette magyar honban a pogány igricek csontsípjait, sőt fából készült utánzatait is, hát az örök forradalmár, a gyerek, nádból csinált sípot csakazértis alapon magának, a neki unalmas új zsolozsmás kifitymálására. A zenét víjjogásszerűen, lendületesen, ehhez a vadóckodáshoz és szilajkodáshoz megfelelően alakítottam. Harmadik jelenet. Régi magyar találós kérdés hangulatát zengetem meg bevezetőnek a hajnalról. A jelenet maga egy ismert csintalan dalból van csinálva. Benne az anya gyámoltalan kislányát a saját példájával buzdítja, hogy hát izé: nem hal bele egy lány sem, ha szeretőjének ajándékozza túl féltett ártatlanságát. Illően átfésülve és megszépítve, lényegében ez játszódik le a közönség előtt. Aztán a jelenetben szereplő legény kivág egy dalos

vallomást. Majd ugyanennek zenéjére elropja a táncát. Ez a dal futott ki kabarémból, sportnyelven szólva, legnagyobb, külön formát. Kezdjem azon, amit legbensőségesebb sikerének éltem meg. Legnagyobb művem, a Kossuth-díjat nyert Kakuk Marci első kiadójánál, Püski Sándornál vagyunk vacsorán. Jelen van Veres Péter, Szabó Pál és egy költő, aki magát ízigvérig való népi költőnek tartotta. Vacsora után gitározom, immár számtalanszor kipróbált és bevált műsoromból. Tetszik, ahogy tetszik a műsor. A költő az egyetlen, aki fitymálva legyint minden dalomra. Olyanokra is, amiket a hivatalos gyűjtés szentesített hamisítatlan népinek. A költő visszatérő indoka: – Szép! De hogy magyar-e? Az nem! Végre rázendítek Képeskönyvemnek fönti táncdallamára. Mire a költő mutatóujja mellemnek szögződik, és rávágja: – Na ládd, ez az! A diadal és öröm, nem mondom, némileg kaján öröm ráz belül. De nem vallom be, hogy: a tetsző dal, sajnálom, de teljesen sajátom! Sajátom? Itt, most szívesen megvallom, hogyan és honnan szereztem. A csűrdöngölőt tartom a legmagyarabb és legősibb magyar táncnak. Férfi tánc, harci tánc. A világ egyik legnehezebb tánca. Ugrás közben kell a ritmusból kikiesve, a váltogatott lábra csapkodni. Már ezt is nehéz jól csinálni. Hát még közben a fokost vagy a kardot egyik

kézből a másikba kapni át ugrás és csapdosás közben. Ezt a táncot én kezdő lépéseiben édesapámtól láttam, egy nagyon megszilajult mulatságban. A többi figuráját mint zászlós a szakaszvezetőmtől tanultam meg a harctéren. Ő egy elrománosodott magyar földim volt. A táncnak neve szűkebb szülőföldemen román: tropotyánka. Legáltalánosabban azonban magyarok járják a Szamos völgyén meg Székelyföldön. A tánc ritmusa bennem élt. Dallamot én szereztem rá kabarémnak. Tudatosan tértem el az eredetileg hallott táncdallamok hangnemétől és változataitól. A szöveget pedig egészen magam költöttem hozzá, lehetőleg csak megihletődve hasonszőrű eredeti daloktól, de nem leragadva utánzásukra. Úgy vélem, Budapesten először látták a Képeskönyv Kabaréban ezt a táncot, a szokványos magyar táncfigurák helyett 1930-ban a Vígszínház szilveszteri kabaréjában. Tegyem hozzá, elég gyatrán. Mégis elemi sikere volt ott és mindenütt később. Sajnos, egyetlen szereplőm sem tanulta meg tőlem még annyira sem, amennyire én tudom. Nem, ahogy járni kell! A boldogult Hangliban, a sok jazz ének és műdal és sanzon és románc között többször prolongálva énekelte Rácz Vali ezt a dalt. Vidéki városban éppenséggel fél évnél többet követelte tőle a közönség. Ha nagyon szerénytelen akarok lenni, kimondanám, hogy: ez mutatja, tehetséges, mélygyökerű, valódi művészi alkotás, akárhol, akármivel versenyképes. Mint ahogy a csinált, az erőszakolt, minden támogatás mellett önmagában hordja sorvadása csíráit.

* Szúrjak itt közbe valamit? A világ körül sok diadalutat járt, és ma föltámadt verbunkos és palotás, annak idején a saraband, a menuette és gavotte hatását érezteti, és ragyogóan magyar mégis. Hát mit kell annyira féltenünk nemzeti zenénket a mai tánczenétől. Fejlődésre késztető lehet zenénkre nézve. Ennek a cikknek írása közben találkoztam a népszerű zeneszerző és képzett zenész barátommal. Következőket mondta ebben a tárgyban: – Megírhatnád, hogy a magyar táncdallamok és egyáltalán, a magyar dallamok szerzői között manap, sajnos, több a zenetudósi és hangszerelői tehetség, mint a teremtő szellemű. Azért is kissé kóros jelenség, hogy folyton féltik a magyar zene magyarságát. Inkább sugallna beléjük bátorságot a fütyülő-szerzők példája, és mernének zenét, nem pedig tudományos dallamot szerezni. * De folytassam a Képeskönyv Kabaré útjával. Az anyaga és taglétszáma bővült és változott a Vígszínház-i szereplés után. Móricz Zsigmond, akire nem lehet fogni, hogy nem minden gondolata mögött népének ügye bukkant föl, nagyon szerette ezt a kis kabarét. Megszámoltam: 16-szor nézte végig ugyanazt a műsort, és mindig megkacagta fordulatait és bólogatott tetszésében. Hátba veregető, kedves dicséreteiről nem is beszélve. Egyszer aztán így

szólt nekem: – Mondd, Józsi, hát nem kellene most már azon lenned, hogy egyéb, bűbájos magyar népi jelenetet is beledolgozz a kabarédba? Ötöltem-hatoltam, mert nem tudtam hirtelenében megfogalmazni Móricz Zsigmondnak: miért nem a lustaság, miért nem a művészdac, hanem megrögzött elv teszi bennem azt, hogy nem tudok nyúlni önmagukban is remekművekhez, amikhez nem adhatok semmit, legalábbis méltót, önmagamból. Móricz meg is neheztelt rám vonakodásomért. Hiszen nemcsak levegőbe beszélt, hanem mindjárt egy kis magyar népi zenés tréfát ajánlott nekem. Ez volt az:

A kapuban sírdogál a János. Kérdi tőle a kisasszony: mi bajod van, János? A további tartalom, hogy: János ravaszul, egészen a kisasszony karjai közé sírja magát. Nos, hogy elvetettem Móricz Zsigmond tanácsát, és magamra vettem neheztelését, majd aztán igazolom magam itt érette egy eset kapcsán, csak előbb a Képeskönyv Kabaré további pályáját kell összefoglalóan vázolnom. * A Képeskönyv Kabaré aztán hol egyik, hol másik vállalat és erkölcsi testület védnöksége alatt, hol a maga lábán

mozgott még sokáig. Az Ostende-kávéház külön terme adott szállást neki. Az Írók Gazdasági Egyesülete vitte körútra, magam is, más is ügynökök vele. Nem máson, mint az én konokságomon múlt, hogy nagyobb és jövedelmezőbb pályát nem futott meg. Maga az Operaház is ajánlkozott Márkus László igazgatója útján, hogy új tagokkal, új kiállításban reflektál művemre. Ilyen formában elutasítottam az ajánlatot. Egyik operaszerzőt éppenséggel kidobtam a lakásomból, amikor pimaszul azt mondta nekem: adjam neki kabarém leghosszabb jelenetét, majd ő illő zenét ír hozzá! A szerencsétlennek nevéhez fűződik az Operaház legcsúfosabb kudarca a Júlia szép leány-nyal. Próbálkoztak más, hasonló, kicsi és nagy staggionék is azzal, hogy keblükbe zárjanak, de vonakodtam tőle. A rádióban több ízben is ment a Képeskönyv Kabaré. Érdekes, hogy ott egy rendező, egyúttal zenetudós is, éppen fordítva, mint a népi költő, nem akarta elhinni, hogy csűrdöngölőm szövege és zenéje műzene, azaz egyéni teljesítményem. Gyanúsítását természetesen csak magasztalásnak vehettem. Hát aztán végül is beszüntettem kabarém működését. Nehéz volt boldogulnom vele úgy, hogy csak azt az utat járom vele, amit magamhoz méltónak és jónak hiszek. Észokok sorakoztatása helyett és fejtegetések helyett, hadd meséljek megint mentségemre egy esetet. * Kissé később, a Képeskönyv Kabaré előadása után

bemutattak Budapesten egy jóval nagyobb szabású, zenés-táncos, magyaros, kisoperákból álló művecskét. A szerzője tárgyalt velem arról, hogy esetleg az én Képeskönyvemet is használhatja műsorában. De föltételeim aztán visszariasztották. Magyar Szivárvány névre keresztelték el ezt a nagy művet. Megnéztem a Városi Színházban. Mondhatom, önérzetem egészen az elbizakodottságig dagadhatott. Tíz zeneszerző, öt díszlettervező, három rendező hozta össze ezt a silányságot, és tíz, talán húsz tagú zenekar kísérte. Elsőrendű énekesek szerepeltek benne. Mégis, az a két óra, ennek a tarkabarka, álművészetet, viszolygató érzelgősséget, műhazafiságot fröcskölő játéknak szemléletében, maga volt a tömény unalom. Ennek ellenére kivitték Olaszhonba is. Sajtónk nagy cikkekben magasztalta. Még Mussolinit is betoborozták előadásukba. De hát az egész cécó mögött csúf erkölcsi és anyagi összeroppanás húzódott meg. Ki nem fizetett és lemaradt tagokkal is voltak olaszhoni botrányok meg követségi hercehurcák. Nos hát ennek a szörnyűségnek a keretében láthattam azt az eredeti népi jelenetet is, amit Móricz Zsigmond ajánlott nekem. Egy vénasszony mint mesélő nyivákolta benne a cselekmény keretét. Ez mulatságos és jó volt. De hát ez az én kikölcsönzött ötletem volt. Hiszen az egész Képeskönyv Kabaré fölépítésében az a fő ötlet, hogy részben mesélik, részben játsszák a jeleneteket. A jelenet többi része? Remek hangú operaénekes

áriázásszerűleg gyönyörű tremolókban zengte, hogy:

Ha a kihihihisasszohohony mehehegehengednéhéhé, Hogy a szühühüröm letehehehetnéhéhém... És rá az operaénekesnő még gyönyörűbben énekelte szövegét. Csak hát nem értette senki. Csak hát az a bizonyos eredeti zamat, a népi játék egyszerűsége és kedvessége kallódott el ebben a gyönyörű zengedezésben. Íme, itt a mentségem. Nem nyúlok olyan népi remekekhez, amikhez nem tehetek magamból semmit, ellenben elvehetem a legértékesebbet belőlük, eredeti zamatukat. Ugyancsak saját alkotásomat sem adom ki kezemből arra, hogy meghamisítódjék, és eredeti zamatát elecetesítsék akármilyen címen. Produkáltak még jó néhány, a föntihez hasonló álmagyar és álnépi művet. Egyik Angliába, másik Olaszhonba, a harmadik Németországba ment ki, majdnem ehhez az elsőhöz hasonló eredménnyel. Próbáltak magukba kebelezni. Nem kívántam ebből a dicsőségből! * Ebbe a mostani kozmopolita és népművészetet szembeállító vitába a többi között egy nagyon szerény hang is beleszólt. A cirkusz kitűnő parodistájától, Alfonzótól közölt egyik képeslap néhány zokszót az ellen a vád ellen, hogy őt és műfaját a művészet selejtes és ártalmas elemei

közé lehessen sorolni. Mint aki nem olyan nagy mestere a magvas és komoly fejtegetéseknek, mint a vidám csipkelődésnek, hát Alfonzó csak arról beszélt védelmére, hogy: igenis, sok léleküdítő percet köszönhet minden rendű és rangú közönség az ő művészetének és műfajának. Engedje meg, művésztársam, hogy itt helyette zokszavainak kiegészítéséül én vegyem át tőle a szót. Megint csak konkrét esetről meséljek. Annak idején a Magyar Nemzeti Színháznak színésze, Kiss Ferenc, sajtónyilatkozatában megrótta Somlay Artúr színésztársát, amiért oda aljasodott, hogy a cirkusz porondján egy bohóctréfában marhahólyaggal csapdostatja a fejét. A sajtónyilatkozatra, elég vakmerő kioktatás hangján, én válaszoltam a Nyugatban. Cikkem címe ez volt: A bohóc védelmében. Szóltam pedig arról, hogy: vigyázni kell a bohóc és a bohóckodás lecsepülésével. Mert a bohóc, kivált az egyéni teljesítményével dolgozó bohóc, van az előadóművészetnek legalábbis akkora nagysága, mint az együttesben játszó színész. Nagy színészünk remekül beszél, esetleg énekel is szerepeiben. Ez tény. De mit szól ahhoz, hogy például Grock, a bohóc, szintén remekül beszél és énekel. Ám azonfelül még egy nehéz Beethoven-darabot is eljátszik a zongorán. Tökéletes ütemben tartva a művet úgy, hogy a billentyűk fedője folyvást a két kezére esik játék közben, és ő visszadobja. Azonkívül egy gyerekhegedűn folytatni tud vastag kesztyűben egy virtuóz által megkezdett hegedűversenyt. Színészkarrierek között akad sok olyan, hogy az illető nem egyéb, mint egy szép ember vagy egy

szép kisasszony. De a bohócnak tudni kell ám, ha előadói karriert akar megfutni. Meg kell gondolni, hogy az emberi ügyesség mutatványai vannak olyan léleküdítőek, mint a szövegnek remeklései. Meg kell gondolni, hogy egy hangverseny, még ha csupán humor-zene is, tisztán a hallóidegeken át üdít, szórakoztat és emel lelki fölhangoltságba, anélkül hogy az értelmet igénybe venné. Meg kell gondolni, hogy az artisták művészete szintén szövegtelen, és a látóidegeken át emel nagyon is értékes lelkiállapotba. Ez megcáfolhatatlan igazság! Efféle volt cikkem tartalma, és aláírom most is minden sorát. * És ha már itt tartok, fölhasználom az alkalmat arra, hogy mintegy egykori cikkem címe szerint: A bohóc védelmében, megint magamról meséljek valamit. Színészi és zenészi szereplésem közben különös fenomenitást fedeztem föl magamban. Bármilyen dallamot két szólamban tudok elfütyölni. Ha még az ujjaimat is segítségül veszem, akkor tökéletesen utánzom két fuvolának a játékát. Mármost keresnem kell egy olyan hangszert, amelyik megértesse a közönségnek zenét nem értő felével is, mit csinálok. Rátaláltam a calura nevű kettős furulyára, egy hangszerüzletben. Ez a kettős furulya évezredes zenekultúránk

vezérhangszerének késői maradványa. Magyarországon az avarkorból ástak ki ilyen 1350 és egynéhány éves, darulábból készült, kettős sípokat. Én ezek egyikének múzeumi hitelesítésű rekonstrukcióján elfújtam, két szólamban, egy mai magyar dalocskát. Egyáltalán, a kettős sípnak valószínűleg egyetlen avatott kezelője vagyok a világon. De miután tudom, hogy a bohócellenes szellem még inkább uralja az írói hivatásom és foglalkozásom sok kiváló képviselőjét, és én nem akarok szívfájdalmat okozni azzal, hogy nagyon emlegessem itt zenebohóci kilengéseimet, tehát következőt közölhetem megnyugtatásukra. A zenebohóckodás, csak úgy kedvtelésből, zenetudományi és történeti kutatásra sarkallt. Ennek eredménye egy nagyszabású irodalmi, azaz elbeszélő és nem fejtegető munka lesz, amely főleg a zenével foglalkozik. Első fejezetei már készek is, és többen ismerik. Folytatását és befejezését azonban hátráltatja részint a földolgozni való anyag állandó szaporodása, részint éppen ennek a bohócellenes szellemnek életembe való avatkozásai. De, remélem, mindent jó mederbe irányítok végül. * Hová lett a tavalyi hó?... zengi Villon. Hova lett a 20-as, 30-as és 40-es évek sok magyarkodó és népi és nemzeti jelszóval szertekürtölt mozgalma és vállalkozása? Mert, láttuk, volt jó néhány nagyszabású, kisszabású. Csak olyan

nem akadt köztük, ami igazi, hosszú életű művészi remekeket tenyésztett volna ki magából. Dicsekedjem-e vele, hogy szerény Képeskönyv Kabarém, fikarcnyi megváltoztatás nélkül, föltámadt az új életünkben is? Hogy miért hagytam abba újra, és miért hagyom heverni a jelenben? Nem látom sem indokoltnak, sem érdekesnek azt, hogy ezer és egy okát fölfedjem itt. Hiszen ha sor kerül rá, akkor, mint előrebocsátottam, magam viszem a gyakorlatban, úgy, mint először és számtalanszor, a színpadi lámpák elé vagy akár szabadterekre, akár üzemek rozoga raktárhelyiségeibe vagy csinos kultúrházaiba, ahogyan ezt az utat már becsülettel megjárta nemrég Képeskönyv Kabarém! Most itt csak azért meséltem el múltját, hogy tájékoztatást nyújtsak egy hirtelen fölkavarodott vitában a példája által, és esetleg segítsek a kérdések tisztázásában. Egyik művészeti ág irtóháborúra készül a másik ellen. És sajnos, a két ellenlábas, nem minőségi alapon és illő tárgyilagossággal ítélkezik egymásról. Pedig, ha tegyük fel, mind a két ellenfél a saját terepén ejtené meg a vizsgálatot afelől, hogy mi a rontó selejt és kontárság benne magában is, akkor remekül megegyezhetnének egymással. Ez egész biztos! * Mintha a klasszikus idők deus ex machinája működnék, most értesülök, cikkem befejezésekor, hogy egy csomó

kitűnő magyar írónak kezdeményezésére az Írószövetség karöltve a Népművelési Minisztériummal, végre, végre, végre egy irodalmi kisszínpadot létesít. Mit tudni? Hátha ez a kis kísérleti színpad hivatott arra, hogy vérátömlesztést vigyen művészi életünkbe, friss és méltó műsorával.

(1954)

Írói képzelet és tudomány Hogy egyes írókat a képzeletük elrugaszkodtatja a valóságtól, sőt a valószerűségtől is, ez nem ráfogás. Viszont nem is általánosítható minden íróra nézvést. Magának a folyamatnak indoka vagy ürügye is sokféle. Túloz, ferdít, kivonatol az író bizonyos eszmeiség érdekében. Ez lehet helyes is, de visszaélésekre is ez ad legtöbb alkalmat, és gyanús, sőt értéktelen alkotásokra is. Ezzel szemben hányszor érzett meg már, sejtett meg már írók képzelete olyan tényeket, amik először képtelenségnek tűntek, azután kisült róluk, hogy a legkomolyabb tudományt előzték meg, és az helyezte be őket a leghitelesebb valóságba. Egy bizonyos! A legkínosabb, legszánalmasabb az, ha az író a tudomány által már megfigyelt, már leszögezett viszonylatokat akar képzelgéssel, tudatlansággal odacsavarni olyan helyzetekbe, amikről a közmondás azt tartja, hogy: sánta kutya is utoléri, azaz leleplezheti azokat. Ilyen esetről akarok itt mesélni. Helyesebben egy ilyenfajta esetet szeretnék szigorú illetékeseknek és nyájas olvasóknak ítélkezése elé bocsátani, döntsék el: vajon az író tévedett-e vagy kivételesen a sánta kutya? * Valamikor az 1930-as években jelent meg folytatásban a Népszavában egy regényem. Címe: A vezérbika

emlékiratai volt. Tárgya vagy hát irányzata az, hogy: egy szarvasbika, mint kis gidó, tapasztalatokra tesz szert az emberek társadalmában, és aztán amikor szarvastársai között a vadonban fölcseperedett, hát oly üdvös újításokat vezet be, amik szarvasnépének létét mentik meg veszedelmekből, noha homlokegyenest ellenkeznek a szarvasok társadalmának ősi, bevált intézményeivel. Mármost ez a regény könyvben is megjelent, sajnos, akkor kevés példányszámban. De a Nyugatban egy elég terjedelmes Figyelőben méltatta elhunyt nagy írónk, Nagy Lajos. És többek közt megállapítja, hogy: megdöbbentette őt, hogy én mennyire szakértelemmel tárgyalom a szarvasok ügyét, mintegy szervezetét a rengetegben. De még az egészet megelőzően történt a következő ennek a regénynek anyagával. A legnagyobb magyar napilap mint tárcát hozta nyilvánosságra a „Két anya” című írásomat. Ebből teljesedett ki a regényem aztán. Hogyan? A tárcának megjelenése előtt a szerkesztőségi ülésen a lapnak a főszerkesztője és teljhatalmú tulajdonosa szó szerint így küldte nyomdába tárcámat: – Gyerekek! Ez a kis írás olyan jó, hogy nem is nekünk való! Ez a fiú amellett hogy író, még egy természettudós is. Le köll adnunk a tárcáját. Nos, itt nem a természettudósi dicséreten volt a hangsúly. Hanem azon, hogy a tárca bátor hangjától félteni lehetett a lap olvasóinak polgári érzékenységét. De hát mindenesetre, főleg a főszerkesztő véleménye serkentett arra engem, hogy a tárcát regénnyé fejlesszem. Nahát a regény megjelenése után találkoztam az utcán

egy választékos irodalmi és művészeti csemegéket kiadó vállalat urával. Az illetőnek Erdélyben több ezer holdas birtoka volt előzőleg. Így kezdi el nekem: – Hallod-e, kérlek alássan! Regényednek az a beállítása, hogy a szarvascsordát bika vezeti, hamis. Nem, komám! Tehén, öreg, erős tehén vezet minden szarvascsapatot. Saját erdőimben csak megfigyelhettem ezt, ha megbocsátod. Püff neki! Mindenha, minden soromról meg voltam és meg vagyok győződve, hogy nem felelőtlen irkafirka, hanem a legvalóbb valóságban gyökerezik. És ime! Ki van rántva alólam a talaj. Odacsaphatom magam a hasaló kartársak elég nagy tömegébe! Természetes, hogy levitézlett földbirtokos barátom gáncsa ellen minden valóságbeli bizonyítékot felsorakoztattam. De hát erre ő is hasonlóval vágott vissza... Ennek huszonöt-harminc éve. Most különös véletlen adódott, hogy alkalmam legyen a nagy nyilvánosság elé vetni ezt a szarvaskérdést. * Regény keretében egyáltalán nem kötelező írójára nézve, mint egy tudósítóra, közreadni azokat az élményeit, amikre regényét felépíti. Kivétel, ha erre az írót rászorítja valami, mint jelen esetben engem, két alkalom is egyszerre. Hát tessék! Beszámolok most a regényem hátterében tartott közvetlen és föltétlen hiteles egyéni élményeimről.

* A Károlyi grófok valahonnan a Dunántúlról vadaskertből óriási szállítmány szarvast telepítettek át szűkebb szülőhazámba, az Északkeleti Kárpátokba, Szatmár és Mármaros megye összeérő csücskébe. Ez úgy 1908-ban történhetett. Hosszú hónapokon át, talán fél évig is tartott, míg az agancsosok szekerekre rakott óriási ládákban keresztülnyekeregtek az ország egyik széléről a másikba, és szülővárosomon, Nagybányán keresztüldöcögtek. Nagybányát keletről kisebb hegyek láncolata köríti. Ezek alján gyümölcsösök, szőlők és a tetőn szelídgesztenyések vannak. Mögöttük sorakozik magasabb hegyek láncolata. Ezeken szintén szelídgesztenye-erdővel kezdődik a hamisítatlan ősvadon, és vonul havasokra föl, és folytatódik Bukovina határán túl. Dézsányira nőtt itt meg a tapló, embermagasságra a páfrány, medve bömböl, farkas vonít, hiúz meg borz lapít, vaddisznó kondákban csörtet a vadonban, őz akad bőven, szarvas is van itt-ott. Sőt, mint gyerekkorom föld- és természetrajzi könyveiben olvastam, zerge is tanyázik a Vihorlát, azaz a Vihar-látó hegység meg az Ünőkő szikláin. Vadkecskének hívják azon a környéken. Falura egyáltalán nem találsz ezeknek a bérceknek alján sem, legföllebb nehányházas telep, szénégetők viskói meg egy-egy erdészlak, vadászlak akad utadba. Szüleim háromholdas kis szőlője másfél kilométernyire volt a várostól. Ha gesztenyésünkből nekivetemedtem az erdőnek, kelet felé akár három hónapig kódoroghattam

benne. Csatangoltam is eleget, vacak kis vadászpuskámmal a tilosban. Még többet csak fütykösömet szorongatva, nem is nagyon veszélytelen hegyi zugokban. Ahol Károlyi grófék a szarvasokat kieresztették, Feketepatak nevű hely volt. Egy erdészlak, nehány épület kandikált elő északos, szűk völgy tisztásán a szekérútra. Soha ennyi embert nem látott ez a nyomorú zugocska, mint amikor a szarvasállomány, ünnepélyes bányászbanda csinnadrattája mellett, szabadlábra került a ládákból. Jelen voltam magam is itt a tömegben! De hogy mennyi közöm lesz még ezekhez a kedves agancsosokhoz? Hogy valaha beszélyt, regényt, cikket írok velük kapcsolatban? Hogy két évre rá az akkori legkülönb folyóirat, a Nyugat munkatársa leszek 21 évemmel? Hát erről ott akkor a legvadabb álmom sem foganhatott. Mint a játékosok mondják, szűz szemmel, csak a magam örömére észleltem, amit észlelhettem az életből. Hogy ez milyen különbség! Ahhoz képest, hogy: na most aztán megfigyelésekre rándulunk ki! Mellékes! Regényem részletesen leírja ezt a feketepataki ünnepélyt. Oda ugrom át, ahol az ott kieresztett szarvasokat viszontláttam. Mégpedig még közvetlenebbül. Tél derekán kegyetlen, csikorgó, méteres hó van. Ádáz hóförgeteg sora zúdul a környékre. Szüleim kiköltöztek a városi házunkból a szőlőhegyre. Innen járok le naponta ügyvédi irodába, a városba. Sokszor valami disznólkodásból, mint az ifjúi könnyelműség szép példánya, késő éjjel botorkálok haza.

A farkasok bizony még a város legszélsőbb házainak küszöbéről is elhurcolták a kutyákat. Sokszor hallottam én is éjjel, a szőlőhegy teteje felől gyönyörű vonyításukat. Sőt egyszer láttam is pont a hegy peremén a farkas picike alakját, amint ott farára ült a havon a holdvilágon. Hát egy ilyen förtelmes napon híre fut a szőlőhegyen, hogy a gyümölcsfákat teméntelen szarvas rohanja meg. Rágják lefelé a termő ágakat, ahol érik. Riasztásukra, kergetésre alig hederítenek. Legföllebb odább vonul a csorda, tovább pusztítani. Puskát ragadni senkinek sem volt tanácsos, még dúvad ellen sem. Mert aztán jött a vizsgálat, bírság, tömlöc. A szőlősgazdák hatósághoz fordultak panaszra a kártékony szarvasok ellen. Akkor nyilvánosan kihirdettetett, hogy: szarvascsordát, akárhol jelenik meg, békében köll hagyni, mert a gróf sürgönyzött, hogy: busásan megtérít minden fillér kárt, amit szarvasai a gyümölcsösökben okoznak! Hogy a szarvasokat irgalmatlan fenevadak hajszolják le a vadonból, azt minden gyerek kitalálhatta. Nos, egy reggel, hivatalba menés előtt, a reggeli szürkületben kinézek házunkból. Hát szinte megdermedek, nem a fagyos széltől, hanem a meglepetéstől. Alig negyven-ötven lépésre, a gyümölcsfák alatt, ott fekszik a szarvasok csordája, a havon. Ötven, száz darab is lehet. Kérődznek egész nyugodtan. Jól láthatnak ők is engem. De meg sem moccan közülük egy sem fektéből. Azazhogy a csorda előtt, legalább tíz lépés távolra a csordától, egy termetes szarvasbika nyújtja magasra nyakát óriási agancsával. Szó szerint farkasszemet nézünk

egymással egy darabig. A bika sem mozdul fektéből. Csak feje mozdulata kíséri minden moccanásomat! Merően, félelmetlen! Beszaladok lakásunkba. Kijönnek szüleim is. Már hárman szemléljük a heverő csorda ritka látványát. Kiszalad a vincellérházból a vincellérné és lánya meg porontyaik. Bámuljuk a szarvasokat, mutogatunk rájuk. Persze egyikünk sem gondol valami ártalomra velük szemben, már a hatósági rendelkezés értelmében sem. Az agancsosok pedig egyáltalán nem zavartatják magukat pihenőjükben semmitől. Ez a jelenet aztán több napon át, különböző napszakokban is megismétlődik szőlőnkben. Nagyon is megjegyezhettem, hogy a szarvascsorda teljességgel vezérbikájának irányítására mozgott. Ha az fölkelt, fölkeltek, tovavonultak a bika után. A bika mindig külön, a csorda előtt foglalta el azt a helyet, ahol először pillantottam meg. Valószínű, a csorda többi tagja is először elfoglalt helyére telepedett vissza. De ha tegyük föl, bizonytalankodnék ebben az emlékemben? Akkor olyan esemény véste agyamba, ami csöpp híja, életembe nem került, hogy a bika vezet. Verőfényes téli napra virradtunk. A szőlőnk alatt vivő szekérúton reggel jókor egész sereg fegyveres vonul el. A szarvasok, úgy rémlik, akkor már napokig nem jelentkeztek szőlőnkben. A vadászok és kocavadászok között ott láttuk a városunk polgármesterét. Ebből kitalálhattuk, hogy: ezek engedélyezett vadirtásra vonulnak itt föl.

Kíváncsiságom fölvitt szőlőnknek elég meredek hegyoldalán, a nagy hóban, jókora magasra. Onnét akartam megfigyelni a vadásztársaságot: mire tör? De hát egyelőre más irányt vettek, mint számítottam, és eltűntek szemem elől a hegyhajlatban. Várok, figyelek, mászkálok ide-oda, nem tudom, meddig, a nagy hóban. Egyszerre a hegy mögül nehány fegyverdurranást visszhangoztat a völgy. Már másznék fölfelé abban az irányban. Hát rézsút a hegyen vészes robaj riaszt meg, és már meg is pillantom a szarvas vezérbikát, amint egyenest felém rohan, mintha kiszámítaná, és mögötte a csorda vad iramban. Ha csak a szőlőkarók védenek, és nincs pár lépésre tőlem egy termetes, téli körtefa, pillanatok alatt hulla vagyok. A bika, a csorda halálra gázol. Remegve lapultam a fa törzséhez, míg a szarvasok elrohantak mellettem, bizony pontosan a vezérbika nyomában. * Ezzel mindent elmeséltem, teljes való hűséggel. Ilyesmit aztán nehéz elfelejteni! És most befejezésül idézem az Élet és Tudomány 1960. ápr. 24-i számának Szederjeiné Wágner Edit, az Erdészeti Tudományos Intézet külső munkatársának cikkéből: „...A borjakból és fiatal bikákból álló szarvascsapatot (a rudlit) mindig borjas tehén vezeti. Fáradhatatlanul és

éberen óvja borját és ezáltal a »rudli« biztonságát is...” Hogy ez pontos megfigyelés, erre nyakam teszem! Viszont kénytelen vagyok fönntartani állításomat, hogy egyáltalán nem dől meg az én állításom sem, vagyis hogy nagyobb számú, élemedettebb tagokból álló szarvascsorda a legerősebb bika uralkodása alatt mozog. Nem kapcáskodás és nem kicsinylés, ha megjegyzem, hogy a mai erdeinkben történő megfigyelések úgy viszonylanak az egykori vadonjainkban valóakhoz, mintha egy gyerekjátéktér homokjából vonnánk következtetéseket a Szaharára. Úgy tudom, ha a pusztán a marhacsordát, azaz gulyát veszély környékezi, a bika megy az ellenségre. Ezt sem lehet kihegyezni cáfolatnak az ellen, hogy a borjas tehén a legféltőbb gyámola a borjának vagy borjainak a maga kis csapatában. De hogyha a vadonbeli szarvascsordát öreg bika védi, illetve vezeti, abból a csordából nemigen vág le farkascsapat sem. Sőt, egyes vakmerően támadó csikaszt a vezérbika nemegy esetben öklelt, gázolt halálra. Ezt aztán nagyon hitelt érdemlő, erdőben élő emberektől is hallottam, ha már magam sem hinnék a magam tapasztalatának. De ezzel most már mindent elmondottam.

(1960)

ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓK

A magvetőkben volt a hiba (Tapasztalatok egy Szabad Népelőadásról) Ezt a tudósítást voltaképp költeményben kellene megírnom, mégpedig egy ódában. Mert a tartalma, a hangulata, a lendülete ezt a műfajt kívánná inkább, mint a rideg prózát. Szolnokon és Kecskeméten zajlott le a két előadás, és szereplői, Péchy Blanka, Apor Noémi, Liontas Konstantin, Hernádi Lajos, Tersánszky J. Jenő voltak. Zsúfolt színházakban, igazi siker kísérte a szereplők buzgó munkáját. Nem a taps mutatta. Mert azt néha meg is lehet rendezni. Hanem az, hogy az aránylag elég hosszú műsor végén a közönség, mégpedig minden rendű-rangú, minden pártból toborozódott közönség, ülve maradt a végén, és ráadást kért a műsorra. A műsort aztán szerény, de annál kedvesebb hangulatú társasvacsorák követték, szintén minden rendű-rangú, szellemességű, pártállású közönségből toborzódva össze. Hiszen az az idő szerencsére elmúlt, és vissza sem jöhet többé, hogy az elegáns és finnyás estélyi öltözékben csakis ájuldozni és fintorogni lehet, ha foltos és koszlott ruhák is odatelepednek vigadni velük egy asztal mellé. Pohárköszöntőkből elhangzott elegendő, minden párt, sőt minden osztály képviselőitől. Sok ragyogó szó mellett sok kopott közhely, sok untató beszéd. Ahogy ez már

szokásos. De az összesek közül kettő maradt feledhetetlen számomra. Mert hogy az ékesszólás remekelt bennük, s elmések és magvasak voltak? Ellenkezőleg! Rebegés, majdnem dadogás volt mind a kettő. Majdnem együgyűnek bélyegezhette volna az a fölfogás, amely még ma is görcsösen kapaszkodik ósdi, átkos, összeroskadt életformába. Fölállott Zuborné, a kecskeméti parasztasszony, és szépen így beszélt: ... – Tudják, kérem, az én szívem csak hálával telhet meg a demokrácia iránt, és úgy a hasonló sorsú társaimnak is. Hát vettek-e minket valaha olyan emberszámba azok a megkímélt és művelt jobb emberek, akikért verejtékünk csurgott a munkában, hogy az ő jobb szellemi szórakozásuknak részesévé tegyenek, színházba mehessünk, egy ilyen szép előadást meghallgatni, mint a mai, és a vezető rétegek megengedjék, hogy itt, velük egy asztalnál, mi is hallathassuk a szavunkat?... Így beszélt Zuborné, az egyszerű parasztasszony. Aztán Fürj Pál mezőgazdasági munkás kezdett az asztalok között meghatott néhány szóba. ... – Hát igen bizony, tisztelt elvtársaim... Én idestova a kilencedik kis családomat nevelem föl, csak a két kezem munkájával. De még azt sem tudtam, hogy ilyen is van. Hogy bemenjek a színházba egy ilyen előadásra?... Amilyen nagyon szép volt ez nekem! És itt üljek egy ilyen vacsorán?... Ilyenhez nem jutottunk bizony!... Én csak ezt

akartam elmondani!... Hát egyszerű, bővített mondatba sűrítve a dolog velejét, azzal fejezhetném be ezt a kis tudósítást: íme! nem a talaj terméketlenségében volt a hiba, hogy a belévetett magot meg ne érlelje, hanem a magvetőkben, akik kikerülték.

(1947)

Olvasókról Ma, 1955. február 16-án van negyvenöt éve, hogy az első elbeszélésem megjelent a Nyugatban. Ilyen hosszú idő alatt csak természetes, hogy ezerféle olvasómat ismertem meg személyesen és leveleken keresztül. Akár kötetet írhatnék róluk. De itt csak kétfajta, jellegzetes és mai olvasómat mutatom be. Mind a kettő hamisítatlan olvasó. Úgy értem ezt, hogy sem nem szakmabeli, sem nem közvetlen baráti, ismerősi körből való. Mert az ilyen olvasópéldányoknál nyilvánvalóan más befolyások, szempontok érvényesülnek, mint az olyan olvasóknál, akik, hogy rideg, üzleties nyelven szóljak – egyszerű fogyasztók.

Az első. Tulajdonképpen sejtelmem sincsen: kicsoda? Értelmiségi osztályból valónak rémlik, külsejéről ítélve. De ez lehet tévedés is. Azt sem tudom: honnan ismer? Azzal sem szolgálhatok: mikortól ismerjük egymást? A nevét éppenséggel nem tudom. Megfog az utcán, tömött villamosban és buszban hozzám töri magát, és mint régi bizalmas ismerős viselkedik. Modora olyasféle, mintha a társadalom, a nemzet lelkiismerete zengene felém fennkölt szigorral a hangjából, és lövellne rám tekintetéből, amikor rám csap:

– Á, mester!... Rég nem láttam! Min dolgozik? – Jelenleg gyermekeknek írok bábjátékot, regénykéket, elbeszéléseket, mesét! – tájékoztatom. Megdöbbenve néz rám: – Hogyan? Hát hiszen ez nem az ön terepe, drága mester, ne haragudjék! Ha már színpadra ír, öntől komoly, szép drámát, vígjátékot várunk. Pénzt is ez hoz többet, és filmre is számíthat... Ezt várjuk öntől! Nagyon várjuk! Nem használ, hogy komolyan magyarázom neki: a gyereklélek üdítése legalábbis olyan fontos, mint a felnőtteké! Nem használ!... Hát megígérem neki, hogy: komoly társadalmi színdarabbal rakom le jobb jövőm alapját! Miután bizonyos idő múlva megint utamba botlik, érdeklődésére örömmel tudatom vele, hogy: vidám, de annál tanulságosabb mesejátékom fut, ezúttal nagyok számára, főleg a szabadszínjátszás szentélyeiben, vidéken. Csupa szomorúság és csupa szemrehányás lesz erre derék olvasóm: – De hát, kedves mester! Maga a regénynek ritka, egyéni hangú írója volt mindenha. Ezért kapott Kossuthdíjat, ha jól tudom. Abbahagyja azt a műfajt, amiben a legtöbbet öntől várjuk? Ne tegye!... Mi sokan figyeljük ám munkásságát, és minden sorát epedve lessük!... Hát hogyan térjek ki ilyen szeretetteljes buzdítás és kérés elől?... Megfogadom: ha valamibe ezután kezdek, az komoly regény lesz! Na jó! Nem sokra rá, újra utamat keresztezi, és szó szerint elállja tisztelt olvasóm: mit csinálok jelenleg?

Készséggel újságolom neki, hogy: egy kerékpárféknek kalandjairól alkottam értékes regényt, és már nem tőlem függ, hogy mikor jelenik meg? Úgy tudom, közelebb!... Emberem ezúttal kicsikét tétova képet vág. De már ragyog is a szeme, amikor számon kéri tőlem: – Regény, regény, kiadásra váró regény. Mesterem! De hát tudtommal önnek minden napi- és időszaki lap egyremásra hozta gyönyörűbbnél gyönyörűbb elbeszéléseit és karcolatait mindnyájunk szórakoztatására, és most soha sehol nem látom a nevét! Mi van önnel? Az eleven élet sodratának volt ön mindenha élvonalbeli személyisége! Ebből aztán nem szabad félreállnia. Mit gondol? Jól van! Esküszerű ígéretet teszek: el nem hanyagolom többé a kisprózát! Újabb találkozás. Olvasóm firtató tekintete előtt bárki, nálam gyöngébb szívű kartársam megremeghet, amikor felelősségrevonás-szerűleg kérdezi: – De csak dolgozik?... Hiszen, ha valakinek, akkor önnek minden sora becses nekünk olvasóinak! Nem kapsz ki rajtam, jó ember!... Igazoltatásom súlyos percében, anélkül hogy egy mukkot ejtenék, olvasóm orra elé tartom az újságot, frissen megjelent beszélykémmel. Hiába minden! Olvasóm nem derül föl. Azazhogy mégis! Hirtelen hamiskás, egyetértő, összeesküvői kifejezést ölt arca, és azt mondja hozzá: – Én úgy tudom, mester, hogy magának újabban nem is az irodalom, hanem a zene a gyengéje. Vagy le tetszett már tenni erről?... Ejnyebejnye! Elszántság fog el, mint abban a nyolc-tíz

ütközetben, amikor lélekszakadva rohantam előre, katonakoromban... Szeme közé nézek ennek a sok visszájára fordult olvasómnak, hogy ezúttal én faggassam őt: – Mondja már, mit olvasott ön tőlem? – Sokat, nagyon sokat! – hallom kissé lengedező hangon válaszát. – Mégis mit? Csak egy-két címet mondana! Őszintén kíváncsi vagyok rá! – erőltetem. – Hát – hát – hát! – hápogja olvasóm: – Legutóbb is, e, e, e, izé... Nagyszerű könyvét kezdtem el!... A címe: Szegény emberek! – De azt nem én írtam! – vágom rá boldog kajánsággal. – Na ne mondja! – veszi zokon emberem. Viszont én is zokszószerűleg szólok: – Én csak tudom, mit írtam! Sőt, azt is tudom, hogy ezt az ön említette Szegény embereket Terescsényi írta, akivel összetéveszt... Nem ecsetelem találkozásunknak véghullámait. Csak annyit róla, hogy olvasóm, azóta, ha megpillant, átmegy az utca másik oldalára... Megbántottam!... Mit tegyek? Sem nem bánom, sem nem szánom!...

A második. Ezzel a második olvasómmal első, de remélem, nem utolsó találkozásom néhány napja történt. A Hungária irodalmi kávéházban néhány kartársammal tárgyalunk félhivatalosan novellás kötetemről. Egyikünk, egy hosszabb

elbeszélésemnél föl akarja jegyezni: mikor jelent meg. – Ezerkilencszázharminckilencben! – felelek. Mire a szomszéd asztaltól egy igénytelen külsejű, szerény és teljesen ismeretlen kávéházi vendég így szól: – Nem haragszik, kérem, hogy kijavítom emlékezőtehetségét? Mert én öntől ezt az elbeszélést ezerkilencszázharminchatban olvastam, az Ünnep című folyóiratban. Megvan otthon nekem, és megvan önnek minden munkája... Most is minden betűjét számon tartom!... Ehhez a helyzethez sem szükséges aprólékosabb széljegyzet. Legfeljebb a ballada hangján intézhetek kérdést általában a közhöz: – Melyiket szeressem? Melyiket utáljam? A két olvasóm közül, akik egyikéről kisült, hogy nem is olvasóm... * Előrebocsátottam, hogy itt nem az olvasóimnak kifogástalan, tisztelt, szeretett átlagáról mesélek, és vélekedem, hanem azoknak érdekes és ritka kivételeiről. Ilyen: a harmadik. Valamikor 1930 és 1940 között, de közelebb 1940-hez, kefelenyomatot javítok egy nyomdában. Már elkészültem vele. Jövök lefelé egy vaslépcsőn a gépteremből. A lépcső alján deresedő fejű, munkaköpenyes nyomdász várja, hogy leérjek a kettőnknek szűk lépcsőn. Aztán, amikor már mellette vagyok, így szólít meg:

– Maga, kedves uram, nem ismer meg engem! – Ne haragudjék! De igazán, valami rémlik ugyan, hogy találkoztunk... De nem tudom, hová tegyem?... – szabadkozom. Mire emberem mosolyog. Szemem közé néz. És azt mondja: – Egyszer már beszélgettünk is! De ez mellékes!... Mást akarok kérdezni magától. Hova kallódott el egy nagyon érdekes írása? Sokat vadásztam már rá, és sehol nem bukkanok rá. Pedig... szerintem egyike legjobb elbeszéléseinek! Megint csak hebegésszerűleg válaszolok: – Miről van szó? Melyik dolgomat gondolja? – Hát nézze – szól: – Egy kishivatalnokról ír. Egy olyan erőszakos, kis zsarnokról, amiből tudjuk, sok van. Még azt is tudom, hogy vics vagy dics vagy ilyen délszláv végzetű neve van neki az elbeszélésében. Így talán emlékszik? – Kishivatalnok, és viccsel végződő nevű? – vágok őszintén hüledező képet. Mert még csak nem is sejlik: miről faggat emberem? – Áhh! – legyint rá: – Biztos, hogy csak hirtelenében nem tudja fölhajtani emlékében ezt a munkáját. Egy több hasábos tárcának írta. Én szedtem ki. És ne mondjak egyebet, úgy tetszett nekem, úgy vidultam rajta... hogy még most is jól emlékszem a tartalmára. Ez a kishivatalnok megkívánja a főnökének finom illatú szivarját, és egyszer, nem tud ellenállni, lop egyet a főnök skatulyájából. Aztán rettentően izgul, hogy kiderül a csenés... Most már biztosan emlékezni fog rá! – fejezi be diadalmas hangon emberem

a szerzeményemről való tudósítását. De én? Én mint egy rossz ripacs, egyengetem vonásaimat színlelésre. Éppúgy, mint szavam csetlik-botlik nyomorékul, hogy: – Ahá!... Igen-igen!... Uhum!... Most már tényleg emlékszem rá! – Na lássa! – folytatja emberem: – Ez egy ragyogó kis teljesítménye. Kár volna veszni hagyni. Pedig, mondom, nem láttam ebben a most, legutóbb megjelent novellás kötetében sem... Mert mindig keresem!... És sehol!... Kínos zavarom csak nő. Ekkora megbecsülés éri szellemi termékemet! Egyedül én, a nemzője, öntöttem ki a fürdővízzel saját magzatomat. Ne adj isten, hogy halványan is rémledjék nekem róla valami. Hogy pedig teljes legyen megtipratásom, ahogy kimakogom: – Majd utánanézek... Igaza van! Hát erre emberem rávágja: – Föltétlen érdemes! Lássa, én, mint fiatal nyomdászsegéd, keveset ne mondjak, huszonöt-harminc éve, hogy kiszedtem ezt a tárcát, és megjegyeztem magamnak, hogy ez a fiatal író: tud!... De már nem tartom föl tovább! Kezelünk, és ő föl a lépcsőn, én ki a folyosóra, a levegőre. Valóban, mint akit főbe ütöttek. Tisztában vagyok, hogy némi enyhe gyalázat ért. Szégyellnem kell magam magam előtt. De még nem alakult ki jól értelmileg, szövegileg, mi a helyzetnek erkölcsi leszűrnivalója. Most kezd csak kialakulni helyes

eszmesorakoztatásom. Íme! Egy egyszerű munkás velem a szellem művesével szembeállítva. Neki huszonöt-harminc év alatt a betűk, a mondatok, az oldalak miriádja ragasztotta oda figyelmét, a legkülönbözőbb lelkiségű tollforgatók termékeihez. És ezek között, szinte lehetetlen megbecsüléssel, megrögződik agyában egy olyan kis művem, amit én számon sem tartok egyáltalán, mert én eleve selejtre ítéltem magamban. Vajon ne rendüljek meg kissé azon, hogy voltaképpen néhány perccel előbb éltem át itt életemnek és hivatásomnak legnagyobb erkölcsi diadalát? Mert hiszen élni és megrögzítődni a szellem teljesítményei iránt fogékony, pihent agyakban?... Hagyján!... De agyonzúzott, kényszerűleg elfásult lélek a betűk hatásával szemben, ha még mindig rezdül szellemi termékre, ez mégiscsak más és több is, a legtöbb, ami dicsérhet írót. Amivel szemben én, a didalmam alanya, bizony, az ujjongás mellett okvetlen illik kissé szégyenkeznem is magamon... Kész! (Legföllebb zárójelben jegyezhetek meg annyit, hogy ez a kérdéses kis írás most jelenik meg, legszebb elbeszélés kötetemben.)

A negyedik. Ha az írástébolyról (grafománia) még orvosi, tudományos mű íródik, gondolom, kiváló adatául szolgálhat az alábbi, gyakorlatilag százszázalékban lefedezett leírás ennek a lelki betegségnek egy remek példányáról. Volt egy nagyon egyéni-látású, eléggé megbecsült és

foglalkoztatott torzképrajzolónk. Ugyanő elhatározó sikerrel foglalkozott újságírással is. Mindezen fölül pedig maradandó becsű színpadi műveket is alkotott. Nevét azonban ideírnom nem érdemes, nem fontos és főleg nem is volna helyes. Akik tudják, kiről van szó? Tudják! Elég az hozzá, hogy ennek a több oldalú művésznek személyi környezete a legfurcsább egyéniségekből toborzódott. Főleg olyan ifjú urakból és hölgyekből, akik nem az ecset és rajzón forgatásában akartak jeleskedni, hanem az írótoll, a nyomdafesték ábrándjaitól szédelegtek. Meg is lehet rögtön fejteni ennek okát. A társaságnak lelke, művészünk, helyénvalónak tartotta, hogy fiatal rajongóinak társaságában ihletet, sőt ötletet merít írásaihoz. Akadtak is aztán kisebb kocódásai, súrlódásai ezen a terepen. De hát ez mellékes! A társaság szabályos kávéházi asztaltársaság képében alakult meg, és állandósodott évekre. Művészünk nemcsak élt, hanem vissza is élt ifjú tisztelői szolgálatkészségével, példátlanul, de kacagni való kedélyességgel. Egyik ifjúnak kötelessége volt a csibukjának tömése és kikotrása, a dohányának morzsolása. A másik újságjairól gondoskodott. A harmadik tintájáról, tolláról, író- és rajzpapírjairól. Egy ifjú hölgy ágyazott a művésznek. Mit jelentett ez? Hát ebéd utáni feketéje után művészünk szunyókált egyet a kávéházi karosszékben. Ahová a fejét hajtotta, párnául összehajtott újságokat kellett helyezni a szék támlájára. Ez jelentette, hogy: megágyazni a főnöknek.

De a legcsodásabb tény az volt, hogy művészünk előzékeny ifjú barátait szemtől szembe, nyilvánvalóan vak engedelmességük dicséretéül: kutya-urak!-nak nevezte. Mondjuk így: – Lesz kegyes, kedves kutya-úr, átszámolni nekem ezt az aprót, hogy nem tévedt-e megint a főúr? Mert vissza kell adni neki, ha többet számolt. Hehehhehehhe! – Huhhahaha! Hehhehehhe! – hangzott rá a rajongók kar-kacaja másodperc-századrésznyi tétova nélkül. Mert elmésséget nem méltányolni a nagy főnöktől, harag és száműzetés rémével fenyegetett. Csúszott pedig ez a hatalom, ez a kényúrság egy látszatra semmi, vékonyka huzalon, ami azonban mindent kibírt. A reménységnek huzala volt ez, hogy a művész barátsága, támogatása révén a rajongók firkálmányai nyomdafestéket látnak valaha, illetve hát ez nagy-nagy ritkán meg is történt olyik kutya-úrral vagy hölggyel. Én pedig itt érkeztem el ahhoz a ponthoz, ahol tulajdonképpeni mondanivalómra lyukadok ki. A kutya-urak közt akadt egy nagyon szerény, nagyon rokonszenves fiatalember. Személyisége mint a kísértet lebegett előttem, mindenha, még írói indulásom korától fogva, annak példázatára: micsoda hallatlan türelemre, csökönyösségre, fortélyosságra, áldozatkészségre képesít egy embert a nyomtatott betűkben való megnyilatkozhatnéknak a szenvedélye. Nem tévedek, azt hiszem, hogy ennek a fiatalembernek soha, sehol, semmi pártfogásra, összeköttetésre, erőszakoskodásra egyetlen egy sora nem tudott

megjelenni. De azért zsebe és mappája tele volt kézirattal. De azért modora kísértetiesen majmolta az üzemben levő írónak, újságírónak modorát. Hogy hány irodalmi asztaltársaságban, körben, szerkesztőségi és kiadói előszobában találkoztam ezzel a fiatalemberrel?... Az számtalan! Nem tudom, másokat is, bizonyára másokat is, de engem föltétlen bizalmába fogadott. Elkeseregte, hogy: micsoda irodalmi remeklésén, micsoda világrengető újságcikkén kotlik rajta ez a szerkesztő, amaz a kiadó, igaztalanul, gazul, érthetetlenül! De szeméből a rögeszme lángolt, és csöndes szavában a téboly táncolt előttem. Hogy: várni, várni, várni fog, és hinni, hinni, hinni fog! Mert tehetsége van, és végül is meg fog jelenni elmeszüleményeinek valamelyike, valahol. Ám, ez a mozzanat mindig csak csevegésünk végére szorult. Kezdődni másképp kezdődött. A fiatalember, ha megpillantott valahol, és afféle divatárusi simulékonysággal hozzám jött, föltétlen így kezdte: – Ez a legutóbbi írása, irodalmunknak egészen külön, egyéni úton járó értéke. Nem olvasta? Dehogynem! Ezt írták magáról. Hát csak olvasta? Itt pontosan megnevezte a kritikust, a kritika keltét, a sajtószervet és a cikk elhelyezését, a betűtípust, amivel szedték, pontosan. Hogyha én esetleg nem tájékozódtam még minderről. De soha, egyetlen szóval sem érintette saját állásfoglalását írásommal szemben. Sőt rájöttem, hogy soha egy soromat el nem olvasta. Csakis az ellenőrző,

dicsérő véleményeket. Néha úgy, hogy fejezeteket hadart el rólam szóló bírálatokból, lelkesedve és csodálkozva, hogy nem tapasztalja tőlem, hogy érdemlegesen magával ragadna megdicsőittetésem. Itt következett aztán egy dallamos vagy szöveges sóhajtása. És rátért a maga siralmaira. Ez a viszonylat óramű gépiességével tartotta magát közöttünk ismeretségünktől fogva, éveken át... Mit mondok? Évtizedeken át! Már az Osztrák-Magyar Monarchiában kezdődött, a Horthy-Magyarország éveiben folytatódott... De hogyan? Ezt érdemes meghallgatni. Komoly, irodalmi folyóirat szólít föl, hogy: írást akar közölni tőlem. Miután bekukkantottam a folyóiratba, és úgy tetszett, hogy a hangja összevág elképzelésemmel, hát igyekeztem összecsapni egy egészen épkézláb elbeszélést a számára. (Mellesleg, de nem ok nélkül jegyzem meg mindjárt, hogy még nemrég is kivételes megbecsülésben volt része ennek a munkámnak.) Nos, a megbeszélés szerint beállítok művemmel az új festéstől, új sikálástól, új tapétázástól illatozó, de régi kartársakkal tele szerkesztőségbe. Mit hazudjam, hogy: elájultam a meglepetéstől, amikor hallom, hogy maga a főszerkesztő óhajt fogadni a kézirattal, és ez a főszerkesztő nem más, mint kedves hívem, az egykori kutya-úr? Távol legyen tőlem minden gúnyolódás, amikor azt állítom, hogy igenis egészen más szerkeszteni, mint írni. Kitűnő írók olyan csapnivaló szerkesztést végeztek már, és fordítva, nagyon is beváltak már olyanok szerkesztőnek,

akik még múló becsű írással sem gazdagították az irodalmat... Nem zavart tehát egyáltalán a helyzet. A hangsúly azon volt ott, hogy olyan nagy idő távlatából szemlélhetem végig, amint egy új olvasóm végre egy írásommal találkozik, nemcsak velem és nemcsak rólam, hanem tőlem is olvas. Mert a föltételem az írás átadásánál az volt, hogy azonnal, helyben olvassák el, és azonnal, helyben közlik az eredményt, és intézik el a piszkos anyagiakat. De már ott ülök egy nagy bőrfotölyben, és a főszerkesztő kezében kéziratom. Egyet meg kell hagyni, ahogy azelőtt remekül megjátszotta az elfoglalt, buzgó firkászt, úgy most tökéletes volt minden tekintetben a főszerkesztő szerepében. Méltóságosan, egy-egy mérsékelt arcizom rándulással, és a kezében tartott javító ceruzának egy-egy kis meglendítésével jelezte a hatást, amit művem reá tesz. Végül a kéziratot finom mozdulattal az asztalra helyezte. És ami erre következett, valóban életem egyik legnagyobb meglepetésének marad. Borzalmas tapintatossággal kezdte magasztalni művem értékeit. Majd csekélyebb, majd mind nagyobb hibáira tért rá. Befejezésül pedig majdnem atyailag közölte velem, hogy: mást, mást, egészen mást vár ilyen nagy írótól, mint én, jelesen: mélyebb, irodalmibb, egyénibb, méltóbb írást!... Így jártam azzal az olvasómmal, aki csekély negyven és egynéhány évig váratott írásomnak saját maga által való elbírálásával.

Az ötödik. Nőtlen fiatalember voltam még. Hozzá, jószabású katonai egyenruhában feszítettem, mellemen néhány csilingelő kitüntetéssel. Ezenfelül határozott sajtó- és közönségsikert arattam egy kisregényemmel. Magyarországnak egyik belföldi, de főleg külföldi terjesztésben legnagyobb napilapja tárcájában méltatta regénykémet. Ady Endre, Ignotus, Mohácsi Jenő dicsért cikkekben. Ha ez sem megszédülési alkalom, mint a pesti tájnyelv mondja, akkor semmi. Meg kell föstenem a hátteret, hogy jól megérzékeltethessek egy eseményt. Szokványos, polgári társaságban ülök vacsora utáni feketén. Egyre-másra érkeznek újabb vendégek. Ezek közül egyszerre csak egy tündéri szépségű hölgy nekem szalad, és se szó, se beszéd összevissza csókol. Sőt, mint katonailag fejezik ki: időzít is a cuppanásoknál. Végül ijesztő egyszerűséggel így szól: – Ez járt magának tőlem, azért a sok szép óráért, amit nekem írásaival szerzett. Legyek őszinte? A boldog diadal mellett, legalább akkora kínos röstelkedés terjengett bennem. Mert hirtelenében vérvörösen, megbutulva nem tudtam, hogy simítsam bele ezt a kicsapzó jelenetet a társaság légkörébe. De hát a továbbiakban semmi zökkenő, semmi bökkenő, semmi kínos. A hölgy félrevon egy szögletbe, és beszélgetni kezdünk.

Csak sürgönystílusban folytassam. Érdeklődésemre kiderül, hogy férjes asszony. A férj? Ott ül egy másik szögletben. Jól öltözött, nehéz súlyú férfiszépség. Üm!... Vajon nem féltékeny-e? A hölgy úgy tájékoztat, hogy: – Magára nem! Mert úgy imádja ő is magát, mint én! Tényleg, amikor megismerkedem a férjjel is, hát csupa nyílt kedvesség. Az este nem is szolgál semmi újabb fordulattal. Sőt aztán hosszabb-rövidebb időközben találkozom még ezzel a nagyon kedves emberpárral társaságban. Semmi említésre méltó nem esik. Úgy vagy négy-öt év múlva egyszer újra összebotlom ezzel a tündéri asszonnyal. Közli, hogy: férjétől elvált. Magányos életet él egyelőre. Majd meghív magához teára. Ott vagyok már vele édes kettesben. A háziasszonykodást egyedül vállalja. A konyha és közöttem sürög-forog. De hát ezt a helyzetet olyasvalami előzi meg, amire igazán nem számítottam. Egy cigarettaszívásnyi idő alatt azt a vallomást ejti meg tündérem, hogy: ő újabban, azaz már több éve, irodalmi működést fejt ki, és eddig röstellt szólni erről nekem, de most úgy érzi, valamicske eredményt ért el, és ha boldoggá akarom tenni őt, akkor belekukkantok írásaiba, de elvárja, hogy kíméletlen nyilvánítsam róluk véleményemet. Ezzel az én bűbájos háziasszonyom a szekrényhez libeg, és úgy kétkilónyi telegépelt papírt rak elém. Hát ha szellemeskedni akarnék, azt mondanám, hogy a mesés hangulat egyszerre népmesei hangulattá vált

körülem. Az jutott eszembe: mesehősök tündérek szíve elnyeréséért a többi között kásahegyet is átrágnak... Tessék! Előttem van a kásahegy kézirat alakjában. Egyedem-begyedem! Vállalom a játékot. Forgatni kezdem a gépelést. Mi tagadás? Mellékgondolatom, hogy: megéri, ha átabotában s óriási gyakorlatommal hamarosan végzek a csomaggal. Aztán nyilatkozom, amit nyilatkozom! A tündér tapintatosan konyhai működésére való hivatkozással magamra hagy. De hát mi ez? Az első elolvasott oldal sokkal jobbnak rémlik, mint remélni mertem. Határozottan leragadó figyelemmel olvasom el a tündér első elbeszélését. Ő bekukkan rám a konyhából, de nyomban vissza is húzódik oda, hogy ne zavarjon. Az elbeszélés végszavánál azonban elfogom: – Ne szaladjon hát ki! Ez, amit ír, az átlagos mértéket föltétlen megüti. Okvetlen lehet kezdeni vele valamit. Mármost, ha tündérem nem titkolja azt, hogy: túl boldoggá tettem kritikámmal, viszont ebből kifolyólag is folytattatni akarja velem a kásahegy további megemésztését. Ettől én ugyan nem lettem túl boldoggá, de hát nehéz a kitérő. Nekidűlök a további betűrágásnak. Az édes teremtés kimegy, bejön, kimegy, bejön. De nemcsak figyeli, hogy valóban rajta-e a szemem művén, hanem kellő időben vizsgáztat is: hol tartok? ér-e valamit ez is, amit most olvastam?... És így tovább! Az idő múlik, az olvasás nyúlik, és a drága nő futkos kibe, ki-be, tőlem-hozzám... Ej, haj! Keményebb a dió, mint hittem! A kásarágó hősök közül még nem dőlt ki egy sem a

mesében. De hát én úgy érzem, hogy ez a betűrágás keményebb föladat. A szemem itt-ott már káprázik, bíráló szavam fásul, koszlik... De édes tündérem nem unja ezt az eredj ki, gyereberésdit. Egyszer csak úgy érzem, sokkal kellemesebb, ha itt-ott az olvasást mórikálva behunyom a szemem, mert nem sajog akkor. És egyszer, amikor a tündér a konyhából hangzó sercegésre soronkívül iramlik el tőlem, hát... Hát, hát, hát hirtelen arra ocsúdok magamra, hogy egy pillanatig elbóbiskolhattam. Szégyen-gyalázat! Az édes nő előttem áll. Arcocskáján hamiskás, nyájas mosoly. Én pedig nagyot rázok a fejemen. – Az istenfáját! Ne haragudjék! Egy picit elbóbiskoltam. A tündér erre hangos aranycsengettyűszerű kacajra fakad: – Egy picit? Aludt vagy jó félórát. Nem baj! Én hagytam! Szegény gyerek! Így visszaélni a türelmével... Szót se! Hozom a vacsorát!... Hát ilyen dicstelen helyzetbe kerültem, mint legszebb és legkedvesebb olvasómnak olvasója.

(1955)

Író-olvasó találkozó Ma már intézményesítődött az, hogy kedvenc olvasmányaik szerzőivel személyes kapcsolatba is kerülnek az olvasók. Sőt, hogy úgy mondjam, kérdezősködésükkel le is vizsgáztatják az írókat. Gyümölcsöző dolog-e ez vagy nem? Föltétlenül gyümölcsöző! Helyénvaló talán, hogyha mindjárt saját magamat vizsgáztatom itt erről az intézményről, mint szenvedő alanyt, ha szabad így szólnom. Mégpedig a kezdet kezdetétől máig, afféle kis történelmi visszapillantásban. Az író-olvasó találkozó ötlete kétségkívül nem mai keletű. Magam írói pályám indulásakor csöppentem mindjárt bele, gondolom 1910-ben, mint három-négy elbeszélés szerzője, egészen ifjú óriás. Hiszen éppen annak köszönhettem a szerencsét, hogy az akkor szintén ifjú folyóiratunk, a Nyugat vitt magával azért, mert a legeslegújabb írói nemzedéket is akarta képviseltetni személyemben, előadói körútján. Hatvany Lajos volt a vállalkozás lelke, szervezője, és Ady Endre, Heltai Jenő, Ignotus Hugó ült vonatra velem együtt Miskolc városába utazva. Sajnos, ha valamelyest szórakoztattam a tiszteletünkre összeverődött fényes közönséget, azt valóban személyiségemnek, de nem szellemiségemnek köszönhettem. Én ugyan abban a szent meggyőződésben keltem föl a fölolvasóasztal mellől, hogy a világ legjobb

előadóját becsülhetem magamban. De hát az előadást követő díszvacsorán egy tündéri hölgyet ültettek mellém, és ez elcsacsogta, hogy a zajos közönségsikeremet az idézte elő, hogy hosszú lábam kilógott a felolvasók rövid terítője alól, és én idegességemben nagyon ráztam... Ajjajajjaj! Ez az undok, de tanulságos kudarc jó volt arra, hogy azóta vigyázzak: lehetőleg szellemem és ne személyem legyen az, amivel szórakoztatok!... Azonfölül még egy okulást is merítettem az esetből, ugyancsak Miskolcon. Csak úgy huszonöt-huszonhat év múlva. Az akkori Ige, vagyis az Írók Gazdasági Egyesülete tartotta előadói estjét a miskolci színházban, a legragyogóbb hallgatóság előtt. Ám az előadás túl hosszúra nyúlt, és magyarán szólva már-már teljes unalomba csúszott, amikor rám került a sor. A bemondónk így szellemeskedett fölvezetésemnél: – Most Tersánszky Józsi Jenő következik. Nem mondta meg: mit fog felolvasni önöknek, de megígérte, rövid lesz. – Ennye, az anyád táncát! – gondoltam. – Én nyújtottam ide ezt az előadást? Mindent kockáztatva, a fölolvasandó novellám lapjaival a kezemben, nem ültem asztalhoz, hanem a rivalda lámpasora mellé állottam ki. És így elméskedtem vissza, védelmül: – Mélyen tisztelt közönség! Nem tehetem jóvá pályatársaim hibáját, hogy a bemondónk megjegyzéséig vitték, de valóban tetézni ezt nem akarom azzal, hogy ezt a kis ötven oldalt tevő novellát olvassam föl én is önöknek. Inkább elmesélem, hogy itt Miskolcon, huszonöt éve,

mekkora, de főleg milyen sikerem volt egy ilyen irodalmi összefutáson!... A közönség azon nyomban fölélénkült. A páholyokban mosolyognak, itt-ott nevetnek, a földszinten tolonganak vissza helyükre, akik kimentek cigarettázni... Ezt megvártam! Aztán elmeséltem, hogyan jártam a Nyugatrendezte fölolvasáson. Itt szűrtem le, nem is legelőször, annak tanulságát, hogy: a szabad előadás mérhetetlen előnyben van a fölolvasással szemben. Néha a legjobb irodalmi alkotás a legfogékonyabb közönségben sem kelt félannyi hatást, ha olvassák neki... De hát ne rekedjünk meg a múlt tanulságainál hosszasabban. * Amikor megfogant az írók és olvasók összehozásának máig is bevált ötlete: a Könyv-nap, hát ez sem járt számomra eleinte valami lélekre kapató eredménnyel. Inkább némi lesújtottságot, csüggedést, az írástól való elkedvetlenedést hoztam el magamban ilyen sátrakban való ácsorgásból. Nem arról szólok, amikor föltétlen érdemes, idősebb kartársak népszerűségét figyeltem. Mert ebben még buzdító jelleg is volt. De hányszor állítottak oda, néha több magamfajta, hivatásának komolyan élő írótársammal együtt sátrakba, hogy ott tétlen és megdöbbenve szemléljük, hogyan dedikálják a nyájas olvasók egész nyájának

fércmunkáik garmadáját, és ontják az autogramot az írók testületének méltatlan tagjai... Olyanok, akiknek nevét, ha ma kiejted, a kutya sem tudja, hogy kik voltak. De akkor? Haj! Haj? A nyomdaipar felkent királyaként díszelegtek!... Erről szólok. Mint ami olykor eléggé letört... De hát fejezzem be itt mindezt a tanulságok levonásával, vagyis azzal, hogy: az Idő, minden kritikusok kritikusa, okvetlen és tévedhetetlen szolgáltat igazságot!... És térjek a mára! * Ha összefoglalólag idézem emlékembe azt a húszhuszonöt alkalmat, amiknél az író-olvasó találkozókon részt vettem, egyetlen kelletlen körülmény jön eszembe. Majdnem mindenütt két kérdésre kellett felelnem: – Hogyan lett íróvá?... Miért lett íróvá? Tizedízben már ez a kérdés érthetően némi viszolygást kerget a hátamon végig, ha magam elé idézem a helyzetet, hogy újra el kell mondanom. Csalafintán azt mondom tehát a találkozó szervezőjének: – Kedves elvtársam! Nem lehetne azt a kérdést kihagyatni az olvasókkal: miért lettem és hogyan íróvá? Megírtam már ezt nagyon részletesen, és nyilatkoztam róla lapokban százszor is. Vannak pályámnak és életemnek más érdekes mozzanatai is!... És félek, hogy egyszer megüt már a guta, ha újra el kell mondanom, hogyan lettem író? – No de, drága író elvtárs! – vág szavamba erre a

szervező: – Ha magának unalmas a kérdés, a közönségnek nem az. Vegye figyelembe ezt! Nos hát, nyájas olvasó, mellbe vágó és fejbe verő kérdésére nagyot sóhajtok, és elkezdem: – Erre a kérdésre a világon körülbelül minden író azzal felel, hogy őt ellenállhatatlan lelki kényszer indította az írásra. A világirodalomnak csak egyetlen nagysága van olyan bátor, aki megírja, hogy nem lelki kényszerből vetemedett az írásra, hanem, mert az életküzdelemben csak a nyomorgásig tudta vinni, és végső szükségben tett kísérletet az írással... Hogy aztán ezt becsületes hivatástudattal űzte?... Az más ügylet... Ez az én esetem is, kedves hallgatóm! Ezzel aztán kezdem a regélést... * Nem merném állítani, hogy némi irányítás nem válik be abban, hogy a legmulatságosabb érdeklődés az, amit az olvasók a maguk jóvoltából szögeznek az írónak, néha ugratásból is. Íme, egy kis eset. Meghívtak egy általános iskolába. Tehetséges, fiatal írótársam rendezésében zajlik az összejövetel. Már ott ülünk az emelvényen. A tanoda igazgatónője, író kartársam és egy tanártársa. Mellénk berobog a rádiónak alkalmazottja. Mert este, nem tudom, hánykor, már le is adják a találkozót. Ilyen fura közönséget! Apró fiúcskák, lánykák, nagyobb

gyerekek, mindkét nembeli, egészen fölserdült hajadonok és ifjúk. De közöttük öreg munkások és munkásnők is szögezik tekintetüket az emelvényre. – Ezek szintén tanulók! – súgja írótársam: – Szeretik nagyon a könyveidet. Alig van benn egy is a könyvtárban. Mind kézben van! A gyerekkönyveid is, némelyik már elrongyolódva forog közkézen! Nagyon megkapó és megható ez a hangulat itt. Félek, hogy előadói készségem bezápul az elérzékenyedéstől. Nahát, majdnem zökkenők és bökkenők nélkül folyik le az összejövetel fele. Kicsikét nehezíti az érdeklődők kérdéseire adott feleleteim megfogalmazását az, hogy a gyerekhallgatóságra is tekintettel akarok lenni. Ez néha makogásokat és elakadásokat eredményez. A rádiós ilyenkor idegesen fintorog. Veszem észre! Most a harmadik sorban fölkél egy pöttöm, tíz-tizenegy évesnek becsülhető kislány. Nyeldekel egyet-kettőt. Aztán bátran kivágja: – Azt szeretném megkérdezni az író bácsitól: hogyan tetszett megírni a Kakuk Marci alakját, amiért Kossuth-díjat tetszett kapni? Püff neki! Általános elképedés! A rádiós szinte dühös megbotránkozással mered rám, mintha engem akarna felelőssé tenni a gyereklányka kérdése miatt. Első kétségbeesett gondolatom az, hogy: visszaérdeklődöm a lányka kérdésére: vajon olvasta-e a Kakuk Marcit?... De már el is ejtettem ezt, egy jobb gondolat miatt: – Mondjad, kis szívem, kicsoda mondta neked azt, hogy

ezt kérdezzed az író bácsitól? A kislány rögtön bátran, hangosan kiejt egy nevet. Abban a pillanatban a nagyobb gyerekhad soraiból föltör a röhögés. Valószínű, hogy a soraikból való, aki a kislányt beugratta. Mellettem az igazgatónő ingerülten mondja: – Na majd adok én annak a gazembernek! Mindjárt behívatom az apját... Ezzel a kölyökkel nem bírunk! Írótársam kacag. Én is. Csak a rádiós dühös. Persze hogy a magnetofonszalag fut közben. Ki kell vágni ezt a részt belőle. Hiszen közerkölcsiség elleni merényletnek minősíthetik, hogy gyereklánykát foglalkoztathasson a Kakuk Marci nem mindig valláserkölcsös kalandja. De fejezzem már be a kislánnyal való további párbeszédemet. Odafordulok újra hozzá: – Amikor, kicsi szívem, olyasmit akarsz kérdezni, amire nem a saját kíváncsiságod ösztökél, azt mindig tudakoljad meg előbb az igazgató nénitől vagy tanár bácsitól, szabade? – Majd ezentúl igen – biccent rá a kislány bátran, és visszacsapja magát álltából a padra. Ezen is vigadás támad. A rádió persze hogy kihagyta ezt a jelenetet adásából. És napokkal később szép átfésülésben adta le a találkozót... * Egy előnye okvetlen van annak, ha a szervező az olvasók

szájába rágja: mi iránt érdeklődjenek az írótól? Ilyenkor teljesen zökkenő- és bökkenőmentesen zajlik le a dolog. Amennyiben teljesen az olvasókra van bízva, mit firtassanak az írótól?... Akkor legelőbb kínos, kietlen csönd támad. Meg persze közben unszolások sorozata: na, nincsen semmi kérdeznivalójuk az író elvtárstól? Ez a helyzet, nemegy ízben tapasztaltam, idegekre menőleg tart. De csak addig, amíg a hallgatóság közül egyik elszánja magát, hogy föltartsa a kezét. Akkor aztán az előbbi helyzetnek épp az ellenkezője áll elő. Újabb három-négy kéz lökődik a levegőbe az olvasók sorából. Majd szinte minden egyes jelenlevőnek van firtatnivalója... Az összejövetel a végletekbe is kinyúlna most már... Ennek szabályozására találtuk ki azt, hogy: az író vigye magával egyik író- vagy újságíró kartársát, és az vezesse föl őt a közönség elé, valamint ez kapcsolja bele a hallgatóságot abba, hogy bátran érdeklődjék az írótól szíve vágya szerint. Ez a fogás remekül beválik. Egy gimnázium meglátogatása előtt, Vihar Béla költőtársammal és a tanodának egyik tanárnőjével ötlöttük ezt a módszert. Fölmásztunk Viharral kettesben az emelvényre. Aztán ő, miután bevezetőjében agyondicsért, egyszerre hangot cserélt, és mellettem bizalmasan a hallgatósághoz fordult: – Na, most mit kérdezzünk olyasmit az író elvtárstól, amit csak nekünk mondjon el itt? – kezdte így, és egyik hallgatóra mutatott: – Tessék nyilatkozni, mit szeretne tudni

az író elvtárstól vagy elvtárstól?... Nos? Csak bátran, ki vele! Erre rögtön öten is nyújtották föl a kezüket, annak jeléül, hogy akadt kérdeznivalójuk... Egyik kérdés, emlékszem, ez volt. Felsőbb évjáratú növendék intézte hozzám: – Arra volnék nagyon kíváncsi: hogyan történik az, hogy meg tetszik kezdeni valami történetet? Honnan veszik az írók a témát? Erre volnék kíváncsi! – Hát, fiacskám, én erre az írók nevében nem tudok magának válasszal szolgálni. Valószínűen minden írónak megvan a maga módszere. Lehetnek, akik könyvtárakban szereznek ötletet alkotásaikhoz vagy valamilyen erkölcsi tételből, vagy társadalmi jelenségek ihletik őket írásra... Én csak a magam módszerét ábrázolhatom. Én akár a múltbeli, akár a jelenlegi, de mindig a magam körüli életből figyelek meg sajátos, fura, jellegzetes mozzanatokat, és ebből szövök össze történeteket. Legtöbbször hosszú ideig kotlok ezen, és amikor már agyamban nagyjában készen hordozom az írnivalót, akkor dűlök neki... Ezt felelhetem kedves érdeklődésére... – így hangzott válaszom. * Na de hát ennek a gimnáziumi író-olvasó találkozónak volt még több említésre méltó mozzanata is, mint az olvasók kérdezősködése. A rendezőség úgy eszelte ki az összejövetelt, hogy maguk az iskolai növendékek közül toboroztak össze egy

csoportot, akik munkáimból részleteket tanultak meg előadásra, valamint néhány író-, illetve költőtársam hozzám írt költeményét szavalták el, és mindezzel nemcsak különkülön, hanem együttesen állva is szerepeltek. Ahogy aztán csinálták ezt, ez nemcsak meghatott, de szinte megdöbbentett. Ilyen közvetlen, rögtön szívbe surranó hangot, hivatásos, kitűnő előadóktól is alig hallottam még, mint ezektől a lánykáktól, fiúktól... Ezt komolyan és hangsúlyozottan állíthatom. De minden színészi sikertől független, egy bájos jelenet váltotta ki a közönségből a legnagyobb tombolást. A számok után fölkeltem az előadói asztaltól, és megköszöntem a szereplőknek munkájukat. A fiúkkal kezet ráztam. A lányoknak kezet csókoltam. Na most egy kis termetű, mozgékony, fekete lányka, amint kezet akarok csókolni neki, hirtelen félrelöki a mancsomat. A nyakamba ugrik, és összecsókol. Hogy micsoda taps és dobogás és újrázás kerekedett erre a teremben, az leírhatatlan. Gondolom, Illyés Gyulának vagy Hajnal Annának hozzám írott, túlzottan elkényeztető költeményét szavalta el a kislány. Hogy milyen hatásra? Előttem egy öreg munkáspár ült, az első sorban. A férfit figyeltem, hogy a szavalás közben könnycseppet törül ki a szeméből... És megilletődötten mereng maga elé... Abban a pillanatban, amint a kislány megcsókol, az öreg egyszerre nagyot rikkant, és szinte tombol jókedvében!... Lehet-e ilyesmit elfelejteni?... Egy ilyen iskolapadot, termet, ilyen jelenetekkel?... Őszfürtű elsőosztályosokkal a

gyerekek közt. De még be kell fejeznem, illetve ki kell kerekítenem ezt az esetet. Az egész találkozót, úgy, ahogy lezajlott, megismételtük Pesterzsébeten. Márhogy más közönség előtt. De az ifjú előadókkal. Hát amikor ezek működésbe léptek, és én az ildomos kézcsókkal járulok a lányelőadókhoz, azok az elsőn kezdve sorban elhárítják a kezemet, és megcsókolnak... A helyiség tombolva vigad rajta... Úgy értesültem, hogy ezeknek a fiatal előadóknak három vagy négy tagját már növendékei sorába iktatta a Magyar Színművészeti Főiskola... Egyet kívánok nekik szívből: vajha a főiskolai felsőbbrendű kiképzés ne ölné ki belőlük azt a magával ragadó, remek és természetes hanghordozást, amelyet én hallottam tőlük műveimnek előadásánál, a középiskolában. * Illő, hogy az Írószövetség két rendezvényével folytassam. Mindkettő óriás üzemben volt, tíz vagy húsz vagy még több ezer alkalmazottat számláló helyen. Azért nem említek neveket, mert félreértésekre és pesti kiszólással élve: fűrészelésre adnék anyagot. Szóval, az első esetben nagy, zsúfolt teremben ülünk vagy heten egy hosszú asztalnál. A közönségünk ifjú technológusok, illetve ipari tanulók meg munkások meg mérnökök, hivatalnokok.

Írótársaim között, sőt azt hiszem, az egész teremben én vagyok a korelnök. Ne tagadjuk le, az ilyen irodalmi összejöveteleknek elég nagy százaléka szokott részleges vagy teljes unalomba süppedni. Ez az író- és költőegyüttes itt kitett magáért. Egy percre sem volt mélyponton. Változatos, eleven, tartalmas anyag keltett élénk érdeklődést és figyelmet a közönségben. Most azonban jött a szokásos író-olvasó közvetlen, közös csevegése. A párttitkár vezette, nagyon ügyesen a kérdezősködést. Első vagy második voltam. Hamar és simán zajlott le, amint teljes megelégedésre feleltem egyik olvasó két kérdésére. Az egyikre emlékszem: – Hogyan van az, hogy író elvtárs olyan jól és érdekesnek ábrázolta munkáiban a magyar falut és a magyar vidéket, míg most az átalakult falu és vidék életéről egyáltalán nem olvashatunk egyik írásában sem. – Hát, ha elvtársam azt állítja, hogy eddigelé jól ábrázoltam a régi magyar vidéki életet, akkor könnyű a válasz! – feleltem. – Mintegy tizenkét éve, hogy nem tudtam kimozdulni a fővárosból, nagy beteg feleségem ápolása miatt. Tehát csakis közvetve vagy mint mondják, hasból írhattam volna. Ezt a módszert pedig semmi munkában nem követtem, és nem követem ezentúl sem. Most már, hogy szegény hitestársam meghalt, és alkalmam lesz látogatásokat tenni vidéken, ennek bizonyára visszhangja lesz írásaimban!

A második kérdésre nem emlékszem. Félek, hogy az volt, hogyan lettem és miért íróvá?... Utánam, gondolom, a fiatal írók legöregebbje következett. Az egyik hozzá intézett kérdés az volt, hogy: micsoda hatást remél a moszkvai XXII. kongresszustól, az írói működés üdvös befolyását illetően?... Nos, ahogyan írótársam kezdte, az meghökkentette az egész termet. Szerinte az olyan író, akinek szemléletét nem emeli magasba olyan érzés, hogy: minden erejével támogatnia kell az átalakult vagy átalakuló, új világot, azt nehezen lehet írónak tartani, és kívülről belegyömöszölni még kevésbé lehet valami hivatástudatot. Solohov, a legnagyobb szovjet író nyíltan azonos nézetet vallott ezzel. De különben, ami szerény személyét illeti – fejezte be írótársam: –, neki két színdarabja is futott a Szovjetunióban a sajtó teljes elismerése mellett... Ehhez nincs mit tennie. Ha így volt! Hát ez valamennyire feloldotta, ha a kedélyekben némi szorongás támadt írónknak kezdő mondataira. És most ez a hangulat csak javult, egészen a fenntartástalan derültségig. Mert a másik kérdésre írónk ismertette legújabb darabjának sorsát, illetve kalandjait a színháznál. A darab a kurucok szabadságharcában játszódik. Hatalmas munkát szánt arra, hogy korhű és jellemeiben is hiteles drámát alkosson. Tizennyolc kuruc hőst állított így össze. A színház első dramaturgja úgynevezett szakmai észokokkal indokolta, hogy: tizennyolc kuruc sok a

darabban! Még tizenhat is az lenne, de isten neki!... Jött a második dramaturg. Ennek ugyancsak szakmai észokok szerint: tizenhat kurucot sem tűrhet meg a különben remek, lendületes cselekmény! A harmadik, az utolsó dramaturg aztán a legerélyesebben le akart alkudni, csekélység!... még hat kurucot a darabból!... Micsoda beszéd? Az utolsónál utolsóbb dramaturg a maradék tíz kurucból is le akart alkudni kettőt. Erre aztán az írónak arra a fenyegetésére, hogy tessék visszaadni a darabot, mégis végleg bennmaradt nyolc kuruc!... Így is került előadásra. Ahogy írónk ezt előadta, azt a legjobb komikus is megirigyelhette. Kerekedett is vakolathullajtó kacagás a teremben. És az egész összefutásnak kétségkívül ez az előadás maradt csúcspontja. * A második ilyenféle nagyüzembe egyénileg hívtak meg író-olvasó találkozóra. Minthogy azonban ezekről a találkozásokról a sajtó is megemlékezett, illetve beharangozót is meg utólagos méltatást is írt, tehát magammal vittem újságíró és író barátomat is, Simándi Bélát. Amint megérkeztünk, észleljük, hogy az óriási terepet elfoglaló üzem nagy utcai forgalomra nyíló főbejáratán öles rajzos hirdetmények vannak az üzem rendezvényeiről, és köztük főhelyen a jelenlegi író-olvasó találkozó is ott díszeleg. Mi tagadás, a fellépők névsorát tartalmazó – tarka estély táncvigalommal –, kecsegtető műsorok között

megbecsülésnek éreztük a legigénytelenebb élőszó hatásával jelentkező irodalomnak szerény ünnepségét. A kultúrtitkárnő, egy tündéri elvtársnő fogad bennünket, és bevezet főnökéhez. Nem afféle pöffeszkedő helyiség, de annál otthonosabb és kedvesebb. A tanács kiküldötte is ott ül feleségével. Hatalmas termetű férfi. Festő volt, de hályog ölte meg a szeme világát. Azóta néhány kisebb lélegzetű írásművet alkotott. A kultúrvezető kézfogásán át érzem, hogy hosszú ideig foglalkozott kemény munkával. Mindenesetre nagyon barátságos hozzám. Kávét és füstölnivalót szolgálnak fel nekünk, és megindul a társalgás. Mivel indul meg? – Sajnos! – mondja a titkár: – Kicsikét várnunk kell a kezdéssel. Nehezen jönnek össze. – Ó, kérem szépen! – jegyzem meg: – Mi már megszoktuk, hogy ilyen összejöveteleknél nem a pontatlanság jár pórul, hanem fordítva, az bünteti meg a pontosságot. Alig ejtem ki ezt, egy formaruhás férfiú jelenik meg, és jelenti a kultúrosnak: – Elég szépen sereglettek össze máris. A klub biztosan megtelik hallgatókkal, ha ugyan elférnek benne! – Látja! Erre nem is számítottunk! – szólja el magát a kávé kínálgatása közben a bájos titkárnő. – Azazhogy... A tanács kiküldötte nevet. A kultúros elkezd nevetni és a formaruhás is. – Én pedig sejtettem ezt! – szólt. Mire a kultúros kezdi: – Hiszen megmondhatjuk író elvtársnak, hogy miről van

szó. Én magától most is száz könyvet rendeltem a könyvtárnak. De felét sem kaptuk meg. Sokan olvassák. Van olyan könyve, ami sosincs benn. Pedig keresik egyremásra... De hát most mégis aggódtunk, hogy erre az előadásra nem jönnek el!... mert már volt ilyen rendezvényünk. Újságban is hirdették előzetesen, és utóbb még azt írták róla, hogy: nagy sikerrel járt. Holott... – Járt a fenét! – böki ki a vak kartársunk: – Én tudtam előre! – Holott! – fejezi be a kultúros mondanivalóját a titkárnő: – Holott mindent megtettünk, hogy toborozzunk minél több közönséget. De mindössze tizenkét embert tudtunk megnyerni. – És aztán ennek a tizenkét embernek két és fél órás előadást tartott a hat meghívott író! – kacagott közbe a vak kartárs, és megismételte: – Két és fél órát!... – Azért féltünk most attól, hogy író elvtárstól is elriasztották a közönséget... Mert, ugye, munkától fáradtan, be kell látni, hogy mindenki inkább szeretne pihenni. Legyünk őszinték! – kerekített a kultúros. De itt már osztatlan derültség hangzavara lett úrrá a helyiségben. Ajtónyitás szakította félbe. Egy fej jelent meg az ajtónyílásban, és csak ennyit jelentett: – Azt hiszem, megkezdhetjük. Majdnem tele vagyunk! Ízetlennek érezném, ha itt a továbbiakra is kitérnék. Különben is újságíró-író barátom írt róla pár szót aztán, hogyan zajlott le az este. *

Megint csak egyénileg hívott meg Szekszárd és a mellette levő Tamási nagyközség. A kora reggeli indulás valami titokzatos, babonás zűrzavarban folyt le. A taxi sofőrje nem tudott visszaadni százasból. Aprópénzem nem volt. Arra kértem: igyék meg egy feketét a büfében, ott felváltják a pénzt. Meg is történt. De az eszpresszó előtt sort álltak. Mire a váltásig és a kávéig eljutottunk, az autóbusz másodperc pontossággal elment. Erre a vezetőség tanácsára taxiba ugrottam újra, és rohantunk a busz után. Utolértük, kereszteztük útját, és átszálltam rá. A taxisofőr elutasította, hogy: most számoljunk, és címet adott, hol bonyolíthatom le Budapesten a fizetséget!... Véletlenül egy női olvasóm volt az illető. Szekszárdon nem várt rám senki. Egy nagy könyvkereskedés hajtotta fel végre a vezetőmet. Az aztán bizonyos eszmecsere keretében kialkudta tőlem, hogy az egyik szekszárdi gimnázium önképzőköri ünnepélye okvetlen számot tart rá, hogy jelen legyek ott. No, voltam már unalmas, sőt kínos, elképesztő ünnepélyen nemegyen. De ilyen furcsát, mint ez a nagyobb fiúkkal és lányokkal összehozott micsoda, még nem pipáltam. Egy édes, dundi, szőke hajadon, úgy jó háromnegyed óra hosszat egy nyugati regényfordítást ismertetett diáktársaival, sőt tanáraival, sőt igazgatójával és velem, a vendéggel is. A regény a ponyvának minden kelléktárát kimerítette. Volt benne gyilkosság, volt hazaárulás,

kémkedés, üzleti fondorlatos csalás, valami olyan lazasággal összehalmozva, hogy a mi Beniczkyné Bajza Lenkénk Courths-Mahlerrel együtt elájult volna hallatán. Amint éber alvásomból, amit még gimnazista-éveimből tenyésztettem ki tanáraim félrevezetésére... szóval, amint ebből a nyitott szemű álmodozásomból fel-felriadtam, és körülnéztem, csupa komoly, figyelő arcot láttam... Sőt, őszinte összerezzenéseket figyeltem meg, amint a regény hősének tőre az áldozat hátán jött ki, amikor mellbe szúrta, és hozzá minden tőrdöfésnél fájdalmasabb becsmérlések özönét zudította rá. Úgy egy fél fejezetnyit! Nem tudtam, mondom, hova tegyem ezt az ünnepséget? Néha olyan kacaghatnék rohant meg, hogy alig-alig bírtam visszatartani. De hát körülem az ábrázatokon fel nem födözhettem a legkisebb biztatást sem arra nézvést, hogy derültségem bárminemű visszhangra és egyetértésre leljen. A kislány pedig valóban angyali nyugalommal és bámulatos ékesszólással olvasta fel vastag köteget kitevő gépelt oldalait, egyiket a másik után. Borzalmasan nehezen fogyott ez a köteg. De hát végre mégiscsak ott tartott, hogy már csak pár lap hiányzott belőle. Megkockáztattam tehát, hogy szomszédomat az emelvényen imigyen zavarjam meg. Lehet, hogy maga az igazgató volt: – Mit gondolsz, kérlek alássan, ez a felolvasás még vita alá is bocsáttatik? Mert úgy vettem észre, sokan jegyeznek a hallgatók közül... – Én nem tudom! De lehet! – hangzott a válasz. Mire összekotortam idegerőm maradékát, hogy visszatartsam

magam, és ne ugorjak fel, és hatoljak ki a teremből, sürgős és kényszerű önvédelemre... De már a kislány lerakta az utolsó gépelt oldalt, és meghajtotta magát. Dörgő taps a hallgatóság részéről. Ebbe némi föllélegzéssel belekapcsolódtam. Majd a másik szomszédomnak súgtam az emelvényen: – De vajon, mit gondolsz, igényt tartanak az én szereplésemre is? – Föltétlen! Hát hogy gondolod...? Szerintem mindjárt kérdezni fognak. Határozottan rémületfélével küzdöttem. Agyamban zűrzavar! Ilyen eset még nem fordult elő hosszú gyakorlatomban, hogy esetleg kérdést intézzenek hozzám: mit szólok egy olyan műfordításhoz, aminél förtelmesebb fércről eddig fogalmam sem volt, és megbántsak egy tündéri szöszkeséget, megbántsam esetleg hallgatóságát is... Mi lesz itt?... Ma is rejtelem előttem, mi lett légyen eme önképzőköri ünnepség mögött? Kellemes meglepetésemre tévedtem abban, hogy a műfordítás bírálatára jegyeznek a hallgatók. Nem! Fülbesúgásos alapon mit jegyeztek fel: mit kérdezzenek tőlem? Hogy miket kérdeztek? Azt elfeledtem. Sokkal inkább megjegyeztem azt: hogyan feleltem az érdeklődésekre. Mondhatom, hogy gyalázatosan! Amilyen biztonsággal, szabatossággal adott elő előttem a szöszke szépség, oly kapkodó, hebehurgya, félig elharapott válaszokat kaptak

tőlem itt az ifjak, vének egyaránt... Mert mondatról mondatra meghőköltetett az: vajon mit közölhetek, mit nem, ilyen összetételű közönséggel, amely meg tud türelmesen háromnegyed óra hosszat hallgatni ilyen torz nyugati agyszüleményt, mint ez a műfordítás, és utána kíváncsi az én irodalomról való véleményemre, sőt munkásságomra is?... Hogyan?... A gimnáziumból körútra indultunk Babits Mihály szülővárosában, hogy megmutassák nevezetes helyeit. Elég számosan kísértek, tanárok, növendékek, mindkét nemből, és ahogy közben munkáimból idéztek, olyan szeretettel és tájékozottsággal, az igazán kárpótolhatott az önképzőköri ünnepség minden borzalmáért. Ámde azt, hogy: ilyesmit egyáltalán mi okból engedtek nyilvánosságra, és hallgattak végig komolyan?... Azt semmiféle fortélyossággal nem tudtam kiszedni egyikükből sem. * Az előirányzat értelmében Szekszárdról Tolna-Tamásiba ruccantunk át estére. Igen-igen szép, nagy helység! Remekül művelt környéke éppenséggel üdítően hat a szemre. Egyebet ne említsek, a hatalmas kultúrház előcsarnokában az előadás megkezdése előtt akkora garmada könyvemet dedikáltam, hogy szinte izomlázat kaptam tőle. Nagy, zsúfolt teremben vette kezdetét az előadás.

Valami rég kipróbált karcolatomat adtam elő. Aztán kezdetét vette a közönség érdeklődése. Ez már jócskán előrehaladt, amikor annak a tszcs-nek elnöke nyújtotta fel a kezét, amelyiknek vendége voltam. Így kezdte: – Én, ha nem haragusznak meg, olyasmit szeretnék kérdezni az író elvtárstól, ami nem őrá magára vonatkozik. – Parancsoljon elnök elvtárs! – feleltem. – Hát, amint tetszik látni, összekapartunk már ebben a mi községünkben annyit, hogy nemcsak egyes író elvtársakat, mint most magát, de egyszerre többjüket is szívesen látnánk itt, magunk között, és ellátnánk, amennyire telik tőlünk! – mondja az elnök. – Na, és mi az akadálya? – firtatom. – Nagy ennek! – vágja rá az elnök: – Mert megpróbáltuk ezt. És nem ment! – Hogy-hogy-hogy? – álmélkodom. – Hát, kérem szépen! – kezdte az elnök... Aztán itt három fiatalabb írótársam nevét sorolja el. Majd így folytatja: – Elsőbb kettejüket kérdeztük, hogy ellátogatnának-e hozzánk? És a harmadikukat is elhoznák-e magukkal?... Hát abban a szent percben mind a kettő úgy fakadt ki, mint a szotyós gyümölcs, ha megnyomják: azzal azután ők egy csoportban nem mennek a mellékhelyiségbe sem! Márhogy a harmadikkal. A termet kacagás hulláma öntötte végig. Az elnök, nyilvánvalóan némi gyakorlattal rendelkezvén, hagyta a derültséget lezajlani. Aztán folytatta: – Éppeg azt szeretném tudni az író elvtárstól, hogy voltaképpen: mi van maguk között? Ennyire nagy az

egymás közt való egyenetlenkedés? – Hát nézze csak, elnököm! Minden szakmában folyik versengés! Én a régi nemzedékhez tartozom még. Ott is folyt. De!... Hogy is mondjam? Bizonyos modorbeli szabályok szemmeltartásával. Egyik író kartárs a másikkal szemben csupa mézédes mosoly volt. Egyik ugyanakkor azt gondolta: hogy dögölnél meg cipőben! Viszont olyasmit az én régi világom nem ismert, hogy kedves kartársak, ha őket együtt szólították valahová szereplésre, egy mukkot ejtettek volna egymás ellen. Akkor már érezték, hogy a testület mindenekelőtt és mindenekfölött!... Ezt a tárgyilagos választ, ahogy mondják: vegyes érzülettel fogadta a hallgatóság. Vihogtak közben és helyeseltek, még taps is csattogott közben. És hát halljuk!ozás is hallatszott. Folytattam tehát ekképpen: – És most, miután hetven évvel és ötven s néhány kötettel magam mögött újra ifjú író lettem, mert a mával is foglalkozik majd munkásságom, hát akkor példamutatólag is azt jelentem ki, hogy: én magam bárhová, bármilyen kartársi társaságban is elmegyek, mert ezzel tartozom az irodalomnak! Hogy valami nagyot mondjak, ha netán az állami ítéletvégrehajtó is meg akarná írni élete folyását, és együtt akarna részleteket olvasni fel munkájából velem, egy szóval sem tiltakoznék ellene! Utóvégre ilyen írás a legértékesebb, a legtanulságosabb irodalom is lehet!... Itt már komoly derültség zajgott a teremben. De váratlan, mi történt? Amint állok az emelvényen, az első széksorból egy hallgató fölkél, és ezt kérdi tőlem:

– De azt tetszik tudni, drága mester, hogy ma hajnalban Sarkadi Imre öngyilkos lett?... Vagy nem? – Vicc ez? – firtatom hitetlenkedően. Mire hallgatóm zsebébe nyúl, és felmutatja nekem az aznapi újságot: – Íme, kérem, itt láthatja! Sokszor kerültem már kegyetlen, szorongásos, csúf helyzetbe életemben, de ilyesmiről még nem is álmodtam. Szörnyű visszás fájdalom, rémület, elfogódottság nyilallott szívembe. Torkom zokogás sajtolta össze. Lerogytam székemre, és alig tudtam kidadogni a mellettem ülő rendezőnek, hogy: állítsa el a kérdezősködést!... Egy érzésem volt csak világos: itt én előadó vagyok, és évtizedekkel előbb a színész- és zenészszövetség is méltatott tagjának, tehát erőt kell vennem egyéni érzéseimen, és kötelességem teljesítenem a miattam összesereglett olvasóimmal szemben. De hogy voltaképp micsoda folyt le még a teremben? Hiába erőltetem, hogy visszaidézzem, összezavarodik emlékem róla. Csak úgy meg-megvillan agyamban babonás képekben. Hiszen Sarkadi volt a Rádió legfiatalabb osztályvezetője, aki 1945 után bekapcsolt engem abba a munkába mint előadót és zenészt, amely munka aztán olyan szépen kiteljesedett, hogy a rádió állandóan, megállapodásszerűleg foglalkoztatott. És ma hajnalban, milyen megrendítően furcsa, hogy Sarkadi Imre pont azokban a percekben zuhant le a járdára, amikor én elindultam ide, Szekszárdra és Tamásiba...

Amikor egy vendéglőbe mentünk át a kultúrteremből, azoktól a kedves emberektől, akik körülvettek, megléptem. És a már sűrű levegőjű alkonyatban magányos sétára indultam a helységben. Mintha valami jótékony szellem át akarta volna hangolni nyomasztó érzésvilágomat, megállított két nagy épülettel szemben. A kéménylyuk egykét méternyi távra állt egymástól, mindkettőn gólyafészek, és két termetes gólya magaslott ki belőlük az égre rajzolódva... Vidd magaddal ezt az édes képet emlékedben! Figyeld csak, milyen érdekes, kész művészi teljesítmény az egész. Egy remekmű a természetben. Vésd emlékedbe! Gyönyörködtem a gólyapárban. De közben mintha gondolataim és érzéseim közé valami idétlen beszélőgép ismételné egyre, zavarólag: de hát meghalt Sarkadi Imre, a jó barátod, borzalmas halállal, a hatodik emeletről a pesti járdára zuhant!... Mikor visszatértem a vendéglőbe, a helybeli társaság pazar, zenés-táncos vigalmat rendezett. Nem tudtam részt venni benne. Visszatértem Szekszárdra, és onnan a hajnali gyorssal Budapestre. * Az Új Írás legújabb irodalmi folyóiratunk együttesével mentem Szolnokra, író-olvasó találkozásra. A társaságunk egyik része vonattal, a másik része gépkocsival utazott oda. Én a gépkocsiban ültem, negyedmagammal.

Mondhatom, a harctér és az ostrom óta akkora életveszély nem környezett, mint ott az autóban. Egészen tűrhető időben indultunk el. A híres Rétes Csárdában egy kis pihenőt tartottunk. Kitűnő hírére aztán valóban rászolgál ez a csárda. Olyan túrós rétes meg pacalpörkölt meg babgulyás, amit ott szolgálnak föl, bizonyára a világon sincsen. Sőt, nem sok párja van annak a kisüstinek sem, amivel a falatozást kezdtük. Nem reklámozás okából adom ezt közre, hanem azért, mert szorosan hozzátartozik az eseményekhez. Veszteglésünk után, csak egy kis gyanúsan zord szél kerekedett, amint a kocsiba szálltunk vissza. De alig néhány kilométer után már fenyegető, szokatlan színű borulat ereszkedett ránk. És a szél növekedett... Növekedett, növekedett!... A gépkocsi meghomályosodó ablakán át is láthattuk, hogy nem eső, hanem hó szállingózik, és kavarog a viharban körülöttünk, és egyre dühösebben. A Rétes Csárda remek italától a társaság igen virágos kedvű lett. Élcelődtünk, daloltunk. Oda se neki, mit észlelünk a kocsin kívül! Ámde a förgeteg ereje kezdett olyan méreteket ölteni, ami minden szívet szorongásba ejthetett. A kitűnő műút aránylag keskeny és síkos a hótól. A szinte alkonyati homályban is megfigyelhettem, hogy a szélvész már hókupacokat sodor össze a síkon. A kocsivezető arcán láttam, hogy az észleletei és aggodalma azonosak az enyémmel: itt szörnyűségek következhetnek ránk! A társaság többi tagja tovább kacarászott és

danolászott. Magamban pedig azt a halálos higgadtságot és tettrekészséget figyeltem, mint amilyen az ütközetekben, pergőtüzekben, gázgomolyagok közelében uralkodott idegeimen... Itt nincs tréfa!... Egyszerre érzem, hogy a gépkocsi a szél nyomására enyhén farolni kezd a síkos úton... Hű, a nemjóját neki!... Ha a szél lefordít az útról, ez halál vagy nyomorékság mindnyájunkra nézve. A sofőrre meredek: vajon lassít-e?... Mert akkor végünk van! Már a karom is emelkedőben volt, hogy figyelmeztessem! De hát ez az ember értette a mesterségét. Nem lassított, hanem rákapcsolt, száz, talán százhúszas vagy még több sebességre. Jó kézben vagyunk! – nyugodtam meg... És valóban ennek köszönhettük, hogy megmenekültünk!... Megérkezésünk után nem együtt, hanem külön csoportokban különböző tanintézetekben az ifjúsággal találkoztunk először. Én egy fiú-lány-gimnázium növendékeitől hagytam magam kikérdezni. Nem talált készületlenül, hogy az intézet egyik kitűnője a Kakuk Marci körüli esetekről faggatott... Az riasztott meg aztán némileg, ahogyan az ifjú nyomán többi társa, fiúk, lányok vegyesen szinte keresztkérdésekkel szorítottak falhoz. Köztük természetesen olyan helyzetek és jelenségek felől is akartak feleltetni, amiknél nem tájékozódhattam hirtelenében, mennyit árulhatok el veszélytelen egy gimnáziumban. Valahogy kivágtam magam, úgyhogy sem az igazságot, sem a jómodort nem csúfoltam meg... De ez megizzasztott!

Ámde fiatal költő ült mellettem az emelvényen. Belesodródott ő is az eszmecserébe. Ez már majdnem függetlenülve zajlott az eredeti Kakuk Marci vonatkozásaitól. Csakis a szerelmi élet jelenségeit pedzette. Csak azt állíthatom, hogy az ifjúságtól is lehet tanulni, ahogy költőnk gyakorlati és elvi fejtegetését szabadjára eresztette okulni vágyó, zsenge korú közönsége előtt. Megtalálta, nyilvánvaló rögtönzésben a helyes utat, hogy minden durvaság, minden közönségesség kikerülésével, elmésen a fölvetett tárgyban azért mindent elmondjon. Ez volt a találkozónak legkiemelkedőbb pontja. Ami aztán következett, lényegében vélekedni is nehéz róla. Az irodalom mibenlétének társadalmi és mindenféle más viszonylatban való megvitatása. Zűrzavaros, szánalmas, az ésszerűséget, gyakorlati tényeket fölrúgó szócsata volt az egész... Ennyit megállapíthattam róla, annál inkább, mert nem vettem ki részem belőle. Az esti összejövetel szép számú közönséget csődített össze. De nagyon hosszúra nyúlt az írószereplők előadása. Úgyhogy, bár a hallgatóság nem mutatott különösebb mehetnéket, de a késői idő miatt el kellett állni attól, hogy az olvasók kérdésekkel fordulhassanak az írókhoz. Az összejövetelre következő vacsoránál a szereplők abban állapodtak meg, hogy még az éj folyamán hazatérünk Budapestre. Autónk hajnali három óra után futott be a fővárosba. A hóvihar itt is erős pusztítást végzett. Kidőlt távírópóznák vezetékén ugrándozott végig gépkocsink több helyütt.

Aztán másnap olvashattuk már az újságokban, és hallhattuk a rádióból, milyen gyönyörű, balesetekben gazdag időben kerekedtünk föl erre a kiruccanásra. * Ugyancsak az Új Írás ugyanazon együttesével utaztam Szegedre. Ezúttal az egyetem vendégei voltunk. De elő volt irányozva egy nagyközönségnek tartandó író-olvasó találkozó is. Itt is azzal kezdődött, hogy megérkezésünk és az esti előadás közötti órákban előbb az egyetemi ifjúság várta látogatásunkat. Ám most nem csoportonként más-más tanintézetbe mentünk, hanem az egyetem rektorának intézkedésére az egyetemnek hatalmas termében sorakoztunk föl az emelvényen. Megindokoltam már előzőleg, miért teszem ki magam annak a gyanúsításnak is, hogy csak saját népszerűségemet akarom öregbíteni, és nem említem más írótársaim nevét ilyen író-olvasó találkozók keretében... Itt most csak azért idéztem ezt, mert a továbbiak helyes érzékeltetésénél szükségét látom... Szóval, ott ülünk a diáksereg fölött, a rektorok elnökletével az emelvényen. Mellettem majdnem egykorú írótársam. Itt az együttlét kifejezetten csak a hallgatókkal való közvetlen szóbeli érintkezésre szorítkozik! Általában minden műsornál az első, a bemelegítő szám a legkevésbé kecsegtető a sikert illetőleg. Azért rendszerint

a szereplők húzódoznak tőle, sőt bizonyos műsorokban, lekisebbítésüknek találván, tiltakoznak is ellene. Megállapodásoknál így kötik ki: első szám nem lehetek! Hát mellettem ülő, velem egyívású írótársam maga vállalta, hogy a szokásos bevezető után ő legyen az első megszólaló. Feladatát valóban olyan bravúrosan oldotta meg, hogy a termet teljesen felvillanyozta a továbbiakra. Azzal is, ahogy egy kis esetet mesélt el életéből, azzal is, ahogyan a hallgatóság kérdéseire felelt. Most következtem volna én a faggatás-nyaggatás gépkerekei közé. Írótársam minden elfogódottságot föloldott. És most én mégis azt veszem észre, az ifjúságot valamiféle feszély béklyózza...! Csönd, várakozás! Senki semmit nem óhajt kérdezni tőlem?... Mi ez? Egyidejűleg észreveszem, hogy az ifjak több csoportja bizonyos izgulattal értekezik, suttogva. Végre egyik ifjú fölkél, és fölnyújtja kezét. Még azt is megfigyeltem, hogy erre a mellette ülő lányka ösztökélte, böködésekkel. Meglehetősen zavart, amint így kezdi az ifjú: – Ha nem haragszik, Józsi bácsi, mi most itt nem mint írót szeretnénk megkérdezni, hanem mint zenészt. Félben tetszett hagyni a furulyázást? Meg a gitározást? – Dehogy hagytam...! – felelem, én is kissé hökkenten: – De ötvenhat után az együttes szétugrott a világ minden tájára. Most tudtam megszervezni újra, és a rádióban: Író a zenészről címen fut előadásom zenés betétekkel! Remélem, nem egy! Erre a válaszra észlelem, hogy újra izgés-mozgás támad

az ifjúságban, a diáklányka megint szólásra döföli társát. Az fölkel, és mondja: – De nemcsak ez iránt érdeklődnénk Józsi bácsitól, hanem az iránt, hogy: mikor tetszik azzal a kettős avarsíppal hangversenyt adni, ahogyan az Élet és Tudományban tetszett ígérni? Erre már egészen a nyeldeklésig meghatódtam. Mellettem az emelvényen öregebb, ifjabb írókartársaim és az egyetemi tanárok arcán is azt vehettem észre, hogy: nem sokat értenek belőle, mire kíváncsi az ifjúság? 1959 karácsonyában volt az Élet és Tudomány első cikke az Avar síp – Magyar síp. És a fiatalság jól megjegyezte ezt! Körülbelül ezt válaszoltam nekik: – Ha megengeditek, erre az érdeklődésre, nem mint zenész, hanem mint író válaszolok. Az avar-sípot így is fogjátok hallani. Ennél fölösleges a szöveg, mint ahogy bizonyos idő óta modern szerzők körülfecsegik szerzeményeiket. De hát ennek az avar-sípnak múltbeli távlatai körül a zenetudomány ellentmondó, bizonytalan tételeket állít föl. Az én kutatásaim pedig fixek. Legutóbb egy írásszakértő, Pataky László nevű, útmutatásai alapján megismertem a székely vagy hun vagy avar vagy magyar rovásírást, mert ez mindegy. De főleg a rovásírásnak történelmi helyzetét. Itt döntően sok azonos dátumra leltünk, az avar-síppal. Közületek a történelem szakosok tudják, milyen jelentősége van a dátumok egyezésének a régészetben, nyelvészetben, zenetudományban és még miben nem? Mármost fölajánlottam legelőször is saját testületemnek, hogy az Írószövetség Klubjában, ahol még

eddigelé nem sok lekötő előadás zajlott le, három előadást tartok. Az első lenne, hogy Pataky Lászlóval közösben ismertetjük a magyar rovásírásnak jelenlegi és csodálatos útját. A másik előadás az avar-síppal való történelmi összefüggéseit. A harmadikban megmutathatnám, mennyire állja meg helyét ez a sok évezredes zeneszerszám a mában is... Nos, az írók vezetőségének egyik tagja, a titkáron keresztül azt üzente nekem, hogy: nem hiszi, a magyar írókat különösebben érdekelné előadásom... – Lehetetlen! – hallottam egy hangot az ifjúság köréből. – Annyi baj legyen! – válaszoltam: – Hiszen Európának egyik legnagyobb kiadóvállalatától kaptam fordítómon, Csongár Álmoson keresztül üzenetet, hogy: ami a magyaroknak nem kell, azt ők szívesen nyilvánosságra segítik!... Ámde ez egyelőre megoldhatatlan!... Viszont miután ti gyerekek, akik a jövő virágai vagytok, és érdekel benneteket munkásságom, akkor így is nyert ügyem van itthon is! Igyen zajlott le Szeged egyetemi hallgatói körében számomra az író-olvasó találkozó. Az esti, mindenkinek tartott ünnepségen – mert az aztán az volt – bizonyos vitába kerültem önmagammal: mit adjak elő? Kettő között kellett választanom. Az egyik katonakori élmény volt, amikor a szegedi 46-osokkal együtt harcoltam a 17-es offenzívában. A másik pedig, amikor mintegy 15 évvel ezelőtt, gondolom 1947-ben, a Nemzeti Színház együttesével léptem föl egy elbeszélésemmel, ami a túltengő szónoklást gúnyolja! Ezzel álltam legelőször

mikrofon elé a rádióban, úgy rémlik 1929-ben. A címe: Az ördög nem alszik. Ezt adtam elő Szegeden. Végre is: „Az ördög nem alszik” mellett döntöttem. Azzal indokoltam meg magamnak ezt, merthogy egy irodalmi folyóiratnak estjén helyénvalóbb elbeszélést, szigorúan vett irodalmi művet adni elő, mintsem valóságos élményt. Az biztos, hogy olyan zsúfolt termet, mint amely itt fogadott bennünket, keveset láttam! Miután a közönség nagy része nem kapott már helyet a széksorokban, egyszerűen félretolta az ajtóőrséget, és benyomult a széksorok közé a középen, majdnem az emelvény alá. És ugyancsak kétoldalt az oldalbejáratokon nyomult be. Az egyetem rektora olyan bőkezűen látott vendégül bennünket, hogy bármelyikünk az előadók közül, az emelvény mögötti hátsó ajtón kimehetett, és egy pohár sörrel, remek szendvicsekkel üdíthette föl magát!... Ennyire elkényeztettek bennünket Szeged városában! Így valami csekély ellenszolgáltatásképpen az ötlött most eszembe, míg e sorokat papírra vetem, hogy talán itt befejezésül elmesélem azt a mulatságos katonakori emlékemet a szegedi bajtársakkal kapcsolatban, amit ott nem mondtam el a szegedieknek. Nem tudom, a hadtörténet hogyan tartja számon a 17-es olasz offenzívákat. Én magam egészen furcsa véletlenből kifolyólag úgy tudtam, hogy ez a hatalmas támadás nem valódi áttörésnek, hanem színleges támadásnak indult. Csak a német hadvezetőség rendezkedett be hirtelen az egészen furcsa tényre. Én mint szakaszparancsnok K. u. K. Faehnrich i. d. R. a

Sveta Marián, másnéven Borzalmak Hegyén mint 5-ös ezred tag szolgáltam a II/5. déli zászlóaljban akkor, amikor először jelentek meg a német tisztek a lövészárkunkban. Velünk szemben volt a Karfreit-i szoros, amelyről a németek vezette offenzívát elkeresztelték. Aztán tettek át a 43-as ezredhez, hogy a 46-os szegedi ezreddel egy hadosztályba kerüljünk. Így vittek minket a Doberdóra, a San Michele fölött húzódó Faiti Chrib nevű magaslatra. Ott egy hajnali szörnyű kettős pergőtűz után megrohantuk az olasz vonalat, és estére már valahol lenn az olasz síkságon folyt a hajsza a visszavonuló csapatok után. Csak itt már a szegedi 46osok rohantak elöl, erőltetett menetben. Gondolom, már a Tagliamento folyón átkeltünk, és talán a Livenzához közeledtünk, amikor parancsot kaptam, hogy másfél szakasszal földerítő útra keljek. Utam pihenőállomása egy Terzo nevű olasz kisváros lett. Innen küldtem gyorsfutárt vissza az ezredhez, hogy: a levegő tiszta! És kaptam újabb parancsot futárral, hogy: maradni! Kicsikét hátborsóztató volt, hogy az úton és ebben a kisvárosban olyan elenyésző kis alakulat voltunk, hogyha az olasz hölgyek seprűvel rohannak ránk, úgy is végünkre járnak. De hát az olaszok csupa barátság, szívesség, mosollyal fogadtak mindenütt... Újabb parancs jött, hogy: a városból, úgy vélem, egy kilométerre vonuljak vissza csapatommal, amennyire lehet, hozzam rendbe másfél szakaszomat, mert a hadosztályunk díszmenetben vonul be a városba, és a földerítő csapat megy az élen!

Nos, pihenőt vezényeltem, és vártuk az ezredeket és a katonabandát. Amikor a szegediek hozzánk vonultak, a csapatjuk végén egy kis jámbor olasz csacsi húzott egy kis szekeret, ezen a tisztek holmija és hát némi zsákmány volt. Megkacagtuk persze! Aztán összeállt a díszmenet az országúton, másfél szakaszom közvetlen a banda után, amely próbát tartott a Radetzki-indulóból. Már csak a vezénylő tábornokot vártuk vezérkarával. Ez gyönyörű paripán meg is érkezett. De előzetesen valami vad üvöltözést hallottunk a hátunk mögött. Aztán vágtatott az élre a tábornok. Már benn a kisvárosban oszoltunk szét, a szálláscsinálók kijelölte helyekre, amikor egy tiszttel csevegtem egy darabig a 46-osoktól. Kérdezésemre így tudósított: – Ja?... Hát ez a tábornok, ez a kisubickolt állat elkezdett ordítozni az ezredünk után kullogó kis csacsinkra: Weg damit! Weg damit!... De hát az őrnagyunk bizony nem gazolt be előtte. Azt felelte: ne haragudjék a kegyelmes úr, de ha azt akarja, hogy megrekedjék az offenzíva, csak vegye el a szegediektől a szamarukat, amely az ezred tisztjeinek megengedett és vérrel megszolgált csekély hadizsákmányát viszi. Ez nem volt tréfa! Tőlünk harcosoktól és nem a díszmenetet elcsúfító csacsi eltanácsolójától függött minden további mozdulat. Még egy ízben jegyeztem meg szegedi bajtársaim viselkedését. Itt, ameddig a Piavéig rohantunk, alig volt tiszti értekezlet és más bürokratikus csevegés a német vezérlet alatt. Annál

több végzetes, szükségtelen, bürokratikus locsogás folyt nap nap mellett a förtelmes piavei csata előtt, amikor a Montellóra kapaszkodtunk föl, átkelve a Piavén. Az olaszokat mi megfutamítottuk, úgyhogy akár Trevisóig hajthattuk volna őket. A hadvezetőségünk taktikai okokból, majdnem erőszakkal, fújta le a további előnyomulásunkat. Mindenki dühös volt. A szegediek, akik ezúttal elöl rohamoztak, a legdühösebbek. Szememmel láttam, és fülemmel hallottam, hogy egy szegedi közvitéz a puskatusával, szavainak ütemére csapkodja a földet, és így beszél: – Az anyjok keservét! Hát irigylik tőlünk, hogy egy kis holmit szedjünk össze ezektől az olaszoktól, és egy pohár bort igyunk, hogy hátulról állítják meg az előnyomulásunkat. Hiszen ezek a digók Trevisón is túl szaladnának, ahogy beléjük másztunk!... Még egyszer mozdítsanak meg bennünket, akkor hátrafelé fogunk először sturmolni!... Így beszélt egy szegedi közvitéz. És tisztek, altisztek hallgatták el, egy szó ellenvetés nélkül. Köztük jómagam is. Pedig ott még nem is tudtuk, hogy a hadvezetőség bürokratikus fecsegése miatt hatvanezer honvéd veszett a Piavéba, és az offenzívánk ezen akadt el végzetesen. Kiegészítésül még valamit. Amikor szabadságra mentem a 17-es offenzívából, Franzes-Feste vasúti gócpontnál szálltam vonatra. A tiszti kupéban dr. Papp Mihály K. u. K. Hauptmann i. d. R. ül. Összeölelkezünk mint földiek, azaz Szatmár megyeiek. Az ő százada és az enyém, Karfreittal szemben, először tört be az olasz vonalba. Azaz én le voltam küldve fél

szakasszal, hogy az olaszok előretolt őrsét megtámadjam. Ám ezek nem várták be, hogy bekerítsük őket, gyorsan a vonalba szaladtak vissza előlünk. De erre hajrá! A Papp Mihály százada megtámadta az olasz vonalat, egy csomó foglyot, néhány gépfegyvert hozott föl az állásunkba. Ő verdienstkreutzot, én kisezüstöt kaptam ezért mint zászlós. Hát most a vasúti fülkében beszélgetni kezdünk. Ő némi garral mondja, hogy: Udinéből jön! Erre én azt felelem: – Te, én azt hiszem, mi megelőztünk benneteket az áttörésnél! – Ugyan, ne viccelj! – legyint. Mindkettőnk nyakában lógott a katonai térkép. Kezdünk egyeztetni, dátumokat és helyneveket. Erre kisül, hogy: nekem van igazam! Az olaszok hamarabb adták meg magukat a mi színleges támadásunknak, mint a vorfreiti főáttörésnek. Persze csak órák, félórák kérdése volt, hogy ők is áttörtek. De mi, a 43-asok, 46-osok, 1-es pesti honvédek, akkor már rohantunk le a St. Michelén, egészen a Tagliamentóig! Hát ezt akartam elmesélni a szegedieknek. * Szegeden egyidejűleg a Somogyi-könyvtár vezetősége szólított föl, hogy ők, némi idő múlva, egyénileg látnának szívesen. Meg is állapodtunk az időpontot illetően. Amikor megérkeztem, olyasmi várt rám, aminél nagyobb öröme nem lehet tollforgatónak, az olvasóközönség szeretetén kívül.

A könyvtárhoz vezető folyosón láttam sorba rakva műveimet 1910-től, könyvekben, folyóiratokban, általam már el is felejtett kiadványokban. Berzsenyi doktor, a könyvtár igazgatója és két vezető munkatársa, két tanárnő rendezte meg ezt a kiállítást. Sőt nem is érdeklődtem, hogy: vajon nem állandó jellegű-e ez ottan? A Somogyi-könyvtár valósággal egy bányához hasonlít. Kincsei, mint a tellér a nemes érccel, kis zugokban vannak elraktározva, emelet magasan. Hozzájuk valóságos tárnák vezetnek. Ilyen mesterien kihasználva helyiséget, minden apró zugocskáig, még keveset láttam. A könyvtár látogatása után a szegedi írók székházának kis klubjában tartottunk író-olvasó találkozót. De most a sorrendet föladva, inkább az esti író-olvasó találkozásra térek először. Előzőleg hallottam némi suttogást arról, hogy bizonyos külső körülmény veszélyezteti a találkozó teljes sikerét. De ez, úgy látszik, megszűnt. A jelentkező olvasók sokasága miatt valamiféle tanácsháznak nagytermében kellett megtartani az estét. A végkimerülésig tartó kérdezősködés mozzanatai közül mindenesetre a legfurcsább jelenetet idézte föl egy középkorú hölgynek kérdése: – Én azt szeretném megtudni író úrtól, minek tetszett fölcserélni a keresztnevét többször is? Nos, erre el akartam mesélni idegrázkódtató ismétléssel, hogyan ragasztották barátaim a Józsi nevet vezetéknevem után, amikor az első kéziratomat a Nyugathoz vitték.

Ámde a hölgy fejét rázta: – A Pesti Naplóban olvastam egy elbeszélést, régesrégen, ami alá Tersánszky Jánosnak tetszett írni magát! Ahán! Ezúttal már rájöttem. 1925-26 tájt meglátogatott egy köpcös, villogó szemű, gyors mozdulatú fiatalember. Őt nevezték Tersánszky Jánosnak, és valóban vérrokonok voltunk. Szívesen fogadtuk. Aztán legelső ténykedése az volt nálunk, hogy: zokon vette, sem én, sem feleségem nem olvastuk el a Pesti Naplóban megjelent elbeszélését. Második ténykedése az lett, hogy meg akart nevelni engem és feleségemet is az akkoriban divatos koplaló szervezetnek, a bicsérdistáknak. Harmadszor apai őseimről hozott tudósítást. Azt mondta: fotokópiákat tud mutatni okmányokról, amik tanúsítják, hogy: őseink Árpád hadainak bevonulásakor már Óbudán laktak, és a nevük Niger volt, úgy lehet, latinizált név a Feketéből. Mindenesetre aztán rendelték határőrségbe a családot Trencsén vármegyébe, ahol a Tersztye, azaz Nádas nevű községről Terstyánszkyak lettek. A jeruzsálemi király, II. Endre békekövete volt egyik ősünk, már Terstyánszky néven, és nemesi oklevele, amin galamb ül olajággal a csőrében, és a címer a török csillagot és a félholdat foglalja magában, 1235-ből való. Hát ezt a közleményt nem tarthattam megbecstelenítőnek. Ellenben akadt a látogatásnak nyugtalanítóbb mozzanata is. János öcsém motorkerékpárral érkezett hozzánk. Mindenképpen vettem észre, hogy némi fölényt akar kicsikarni velem szemben.

Fölszólított, hogy: a kerékpár tyúkülésén elvisz egy kicsit magával, és vissza is hoz!... Legyen! Veszett sebességgel hajtott. Nyilván, hogy kissé összezsugorítsa bátorságomat. De hát ez nem könnyű, az biztos. Az országútról hirtelen letért az erdőbe, és ott a fák között ide-oda cikázva hajtott... Én pedig egyszerűen leeresztettem a két lábam a levegőbe, az ülés végébe csúsztam, és azt gondoltam: te bolond, ha nekimégy egy fatörzsnek, én legföllebb lecsúszom hátul a gépről! Sajnos, a sorsát nem is kerülte el. Talán még az évben nekihajtott a lyoni országúton az autóbusznak, és szörnyethalt. Ezt hallottam felőle. Hát ezt az egészet nem, de mulatságosabb részleteit elbeszéltem a találkozón, közderültségre... Mint jeleztem, előzőleg az írók székházában a szegedi írókkal folytattam eszmecserét. Gondolom szóvátevődött az, hogy vajon a köztársaságnak és egyáltalán, a demokrata jövőnek, amennyiben fontos, hogy az irodalom is támogatója legyen, ésszerűek-e a szerzői jogon kívüli magyar rendelkezések? Az egész világra szóló és az írók érdekeit védő berni egyezmény ugyanis egészen másként rendelkezik, mint a magyar rendelet, az írók jogairól. Az Amerikai Egyesült Államok kivételével a világ minden állama aláírta ezt az egyezményt. A Szovjetunió elsősorban. Mármost az a rendelet, hogy: az írók kiadott művének második és többi kiadása csökkentett tiszteletdíjjal járjon, sőt előleget ne kaphasson rá az író, mit jelent? Azt jelenti, hogy: természet és jog és ésszerűség ellenes módon azt töri le a rendelet,

ami sikerült. Ezzel szemben az új írásnak a vázlatára is folyósít előleget. Hát szappangyártás az irodalom? A túltermelés a sikere? Hiszen van író, aki egyetlen remeket írt életében. A többi műve értéktelen, selejt. Ezt a selejtet pártolja a rendelet? Nem a remeket? A mennyiség és nem a minőség az irányelve?... Ezen folyt legfőképpen a vita. Azonkívül arról beszéltünk, vajon okos-e régi gyakorlatot fölbontani, bürokratikus huzavona vagy akármi okból, az írói tiszteletdíjak kifizetése tekintetében? Hány egészséges tervet öl meg az írókban, hogy késleltetik a fizetséget, és olyan műfajhoz kergetik, aminél haladéktalan jut hozzá? Végül, gondolom, a védekezési módok találgatásánál, elmeséltem a szegedi fiatal kartársaknak egy nem mindennapi esetet, amit egy ilyen író-olvasó találkozónál nyomoztam le Budapesten. De azt talán teljes egészében új fejezetben közöljem itt! * Határidőnaplót nem használok. Illetve agyamban tartom azt. Egy napon telefonon fölszólít Budapestnek egészen a peremén fekvő új kerülete, hogy író-olvasó találkozón jelenjek meg, egy szombati napon! Szokásom ellenére, majdnem megtagadtam a részvételt. Mert a fölszólítást valahogy olyan modorúnak találtam, hogy nagyon kegyesen, leereszkedően utasít arra, örüljek, ha ilyen könyvtárba vagy kultúrházba betehetem a lábamat!... De hát kötelességérzetem győzött bennem. Elfogadtam a meghívást.

Pénteken estefelé bekopog hozzám egy kedves elvtársnő azzal, hogy: itt áll a tanács gépkocsija a ház előtt, tessék beszállni az író-olvasó találkozóra. Nálam Simándi Béla és felesége volt meghíva halpaprikásra. Tehát tiltakoztam az elvtársnőnek sürgetésére, főleg azzal, hogy én megjegyeztem a meghívásnak szombat esti időpontját, azért mertem vendégeket hívni péntekre. Eközben Simándiné, aki az egyik minisztérium alkalmazottja volt, de Simándi Béla is, aki az Újságíró Szövetség titkárságát látta el, összenéznek az elvtársnővel, és kiderül, hogy régi jó ismerősök! Rövid tárgyalás után megállapodunk: a találkozó nem fog tartani egy óránál tovább, a gépkocsiút a tett színhelyéig félóra sincsen, és ennyit a halpaprikás megvár itthon!... Gyerünk! Nagyon tiszta, szép, új könyvtárban kötünk ki. De olvasót alig látok. Ellenben egy fölényes, már nem fiatal ember fogad mint titkár vagy a tanács kiküldötte, mit tudom?... Azzal kezdi társalgásunkat, hogy: ő eredetileg a nyomdászmesterségtől vált meg, és jól emlékszik: engemet is többször szedett! Nos – gondoltam –, az a pár ezer nyomdász, aki hosszú pályámon festékhez segített, és az a jó pár száz barát és cimbora és puszipajtás közöttük!... Mit csináljak ezzel az emberrel? Végül is a könyvtár sarkában egy keresztben álló áruasztalszerűen hosszú alkotmányhoz tessékel, és odahív vagy négy-öt olvasót is a könyvtárból, majd mintegy

színpadi rendezésszerűleg bevonul vagy 7-8 fiatalember, és velem szembe telepszik. Simándiék mellém ülnek. A titkár megsúgja nekem, hogy az ifjak egytől egyig pályadíjnyertes írók. Kicsit nagyot nézek erre, amikor hát nem kapok több magyarázatot rá: minő pályadíjat és hol nyertek az ifjú szaktársak? Már futnak a kérdések. Veszem észre, hogy: minden ifjú előtt papír fekszik, abból kérdeznek, és arra jegyzik a feleletemet. A kérdések elég laposak, szokványosak. Igyekezem valami kis hangulatot lopni az együttesbe. Ezt ravaszul úgy intézem, hogy lassanként kiszedem a társaságból a pályázat ügyét. Hát alighanem a titkár rendezésében egy pályázatot hirdettek irodalmi alkotásra itt a kerületben, de hirdették a lapokban is. Akik megnyerték, azok voltaképpen azonosak azokkal, akik rendezték a pályázatot, és itt ülnek körülem. Mármost a pályadíjnyertes műveket megkísérelték elhelyezni a kiadóvállalatoknál, de sajnos, nem sikerült egyet sem. Illetve... Már fárasztó kezdett lenni az együttlét, amikor a következő kérdést kaptam: szeretné tudni a fiatal szaktárs, hogy válik valaki íróvá, már úgy értve, hogy nemcsak a fiókjának dolgozik? – Hát, kedves barátom! – felelem: – Már az ezer és néhányszáz éves latin szólás is azt hirdeti, hogy: Poeta non fit sed nascitur! Veszem észre a titkár arcán, hogy: mukkot sem ért a bárha idegen, de közismert értelmű mondatból, kajánul

várok egy kicsit, azután folytatom: – Vagyis magyarul ez azt jelenti: írót nem lehet csinálni senkiből, mert az író írói tehetséggel születik!... Ez a körülmény manapság éppenséggel megszívlelendő volna. Figyelem a titkár arcán, hogy: ez az, amit ő teljes hivatalos tekintélyével visszautasít, mert ő igenis, hisz benne, és sajnos nem egyedül van ezzel, hogy: igenis, gyártani, irányítani lehet a tehetséget!... Már szólna is, de megelőzöm: – Azért, kedves ifjú kartársaim, tanács, útbaigazítás e tekintetben teljesen haszontalan. Veszitek a töltőtollat vagy írógépet, és leírjátok elgondolásaitokat, példázatos, valóságtól el nem rugaszkodó történetekben a magatok nyelvén. Ez az írói munka!... Így és ezt fogjátok csinálni mindnyájan, ha tehetségesek vagytok! Észlelhettem a fiatal ábrázatokon, hogy: ez már szívük szerint való beszéd! A csekély számú olvasó bátortalanul meg is tapsolta beszédemet!... Nyilván ez váltotta ki a kérdező fiatalemberből, hogy a papírlapokat eltolva maga elől, így szólt: – Én, kérem, tulajdonképpen már megjelentem a pályázat után. – Hogyan? – buzdítottam folytatásra. – Úgy, hogy más név alatt... Igen!... Alig néhány mondatot változtattak a regényemen, és megjelent, de más néven! – Ez nem tartozik ide! – rivallt rá szigorúan a titkár. – Hogy-hogy-hogy, kérem! – szóltam rá most már nyersen. – Maga benne van egy tolvajlás pártolásában, aminek a szép latin neve: plágium!?... Hát, kérem, egy óra

helyett már több mint másfél órát húztam ki itt maguk között. Meg kell köszönnöm szíves türelmüket. Ezzel fölkeltem, és vendégeimmel a kijáratnak indultam. * Illik ezt a kis írásomat kikerekítenem azzal, hogy még jó néhány író-olvasó találkozót bonyolítottam le. Így: a ceglédi könyvtár, a Hungária Vegyi Művek, a Vágóhídi Húsiparosok Szervezete, a tardi téeszcsé, az Élelmezésügyi Minisztérium, az Országos Takarékpénztár meghívására. Ezek az esték vagy délutánok semmivel sem voltak kevésbé tartalmasak, tanulságosak, mint amiket részletesen megírtam itten. Például, ahogy az OTP estéjén két bankhivatalnok vállalkozott rá, hogy részleteket ad elő műveimből, a teljesítményeik, túlzás nélkül, vetekedhettek a legjobb hivatásos előadóinkéval... De hát az írói munkánál latba esik, hogy a naturalizmus helyett fordulatos, ismétlésbe nem bocsátkozó különösségek, jellegzetességek tára legyen, legalábbis az én fölfogásom szerint... * Még valamit! Ezen sok tanintézet, üzem, téeszcsé között, amiket meglátogattam, egy sem akadt, ahol egyéni vagy tömeges nyilvános kérdést ne intéztek volna hozzám: mi lesz a zenei együttesemmel? Csak nem hagytam abba? Mármost a Kakuk Marci kilencedik kiadásának

előszavában élcelődöm: hogy miután a magyar szellemiségnek kimagasló alakjai beszéltek le a Kakuk folytatásáról, hát ezentúl, joggal, csakis barátaim és jóakaróim lebeszélésére cselekszem mint író és zeneművész is... Ez az! Mintegy ezeroldalnyi műre van jegyzetem, amely a zenei működésemről és hát a zenének arról a feléről szól, amely csakis általam értékelhető, miután azzal a fenomenitással rendelkezem, amely kevés zenésznek adatott meg. De hát valamiről írni, ami csak szűk nyilvánosságot látott? Ugye, ez nem ésszerű?... Mint a Kakuk esetében, jelenleg is az emelkedettebb szellemű baráti és ismerősi köröm tanúsít vad ellenérzületet az iránt, hogy zenélek is az írás mellett!... Az olvasóim? Azok nem! Kivéve a nagyképűeket. Ezek pedig nem számítanak.

(1963)

ÚTI ÉLMÉNYEK

Párizsi emlékek Vasárnap délelőtt van. Január közepe. Hárman, egy hölgy és egy diák meg én kószálunk, csak úgy összevissza, találomra a Szajna melletti, öreg városrészben. Odaértünk éppen arra a részre, amit kis Châtelet-nek neveznek. A nagy Châtelet a Szajna szigetén van, a hírhedt, régi börtönök helye. Tanulás helyett, a pad alatt olvasott ponyvaregények, rémregények emlékeit veri föl bennem ez a név. A diák éppen most magyarázza nekünk, hogy a Szajna alatti középkori alagutak kötik össze ezeket a sziklába vágott, borzalmas börtönöket. Amott a bejárat. Csekély díjért meg lehet szemlélni egy sereg kínzókamrát, eredetiben, hamisítatlan. Behatolunk a szűk folyosón. Előkerül a vezető, és fölkattantja a villanyt a sötéten tátongó, sziklába vájt odúkban. Az első, elég tágas odúban, mintegy összefoglalólag, képekkel és kicsinyített gépekkel tájékozódhatsz arról, milyen szelíd állat a tigris, sőt milyen ártatlan is abban a szakmában, amit vérengzésnek neveznek, a teremtés koronájának hívott Emberhez képest. Ezek a forró olajnak készült fémcsizmák, ezek a szögekkel kivert, forgatható padlatok és kerekek, amik közé a szerencsétlen áldozat került, megbénítják a

képzeletet is. Azon tűnődtem, hol vették emberi idegek azt az erőt, hogy ilyen kínzásoknál buzgólkodhattak? Az édes, tavaszias vasárnap délelőtt gyönyörű hangulatát szörnyen bemocskolta ez a föld alatti látogatás. Más az, tudni valaminek a létéről, és más a közvetlen látványa. Mondhatom, sok viszontagságot sikerrel megpróbált lelki berendezésemnek ez a föld alatti odúsor szerezte a legnagyobb erkölcsi lesújtottságot, csak azzal, hogy Ember vagyok én is. És aztán ezek a föld alatti szörnyűségek nagyobbára nem is a gonosz, közönséges bűnözők büntetésére működtek. Hanem leginkább hatalmi versengés juttatott ide áldozatokat. Vagy éppenséggel az emberszeretet, a túlvilági jóság dicséretére és oltalmazására kínozták az embereket, annak ellenére, hogy Jézus szavai: szeressétek még ellenségeiteket is! Ilyen gondolatokkal lélegzettem nagyokat a verőfényen aztán a langy levegőből. Nem tudom, mennyit számítsak belőlük túlzóaknak a nyers élmény hatása alatt. * Sejtelmem sem volt róla, hova kerülök, amikor baráti meghívásra egy úgynevezett „Caveau”, vagyis pincécske, illetve sírbolt látogatására mentem el, ahol majd eredeti francia előadásban, eredeti, régi francia dalokat hallok. Hát, a pincécske nem más, mint a megszemlélt kínzókamrák mása és szomszédja. De most piros terítős

asztalok állanak benne, és zongora szól az előadói emelvényen. Amikor eléje érkezünk, egy cicerone nagy csapat angolnak magyaráz a helyiség ajtója előtt. Aztán természetesen levonulnak a pincébe. Mögöttünk a fal alatt csúf üreg. Méternyi mélyre már betömték. De valaha egészen a Szajnába vezető csatornáig volt lefúrva a sziklába. Ezen dobálták le a megkínzott és kivégzett szerencsétlenek hulláit. Na de, hallgassuk a zongorát és az előadókat. Épp kiürült egy társaságtól az előadói emelvénynek nagy asztala. Gyorsan idetessékelnek bennünket. Még túl közelről is élvezhetjük az előadást. Hát ez valóban bűbájos. Egy hölgy énekel e pillanatban régi francia dalokat. Olyan az arcéle, mint Capet Lajosé. Csodálatos negédességgel hozza ki a szövegnek szinte minden betűjét. Nagyon jól kell érteni franciául ilyen régi szövegnél. Legtöbbje disznóságra, csintalanságra van kihegyezve. A társaságom azonban már kívülről tudja a dalokat, és buzgóan fújja a refrént e hely szokása szerint az előadókkal. Jellemző az, hogy a pince egyáltalán nincs arra berendezve, hogy a vendégei derűre-borúra dűtsék magukba a szeszt, és részeg üvöltözésre buzduljanak. Az általánosabb fogyasztás itt az ártatlan gyümölcsszörp. A vendég hangolódjék jókedvre az előadók remek műsorán, ne pedig a szesz hatására. Egy férfiénekes váltja föl a hölgyet. Korhű zekét visel.

Déliesen zengő, magas fekvésű hangja van, noha már éppen nem fiatal ember. A helyiségek pénztárféle emelvényén egy kicsikét dundi, de gyönyörű termetű, fekete szépség ül. Először a helyiség sáfárnőjének becsültem. De hát ő a műsor királynője. Egészen finom jelenség. Határozottan azzal a benyomással hagytam el a helyet, hogy a levegője töretlenül egyenes vonalban, hamisítatlan mentette át régmúlt századokét. * Az első „Caveau”-t bizonyos szertartásosság jellemezte, amellett hogy közismert, mintegy a műfajnak hivatalosan bevezetett szentélyéül számított. Hölgyismerősöm biztatott vele, hogy egy sokkalta kedélyesebb, de ugyancsak hamisítatlan Caveau-ba visz el. A hely a rue des Hirondelles, azaz a fecskék utcájában van. Hát elég kalandozásba került, míg megtaláltuk ezt a szép nevű utcát, szintén a Szajna-part közelében. Utca? Egy szűk sikátor és hozzá rövid is. Meredező falai hosszán annak semmi jele, hogy itt valami látogatott helyiség lenne. Bájos vezetőm is zavarba jött már kissé, hogy nem csalta-e meg az emlékezete? De ragaszkodott hozzá, az utca végére jutva, hogy nem is oly rég itt érezte nagyon jól magát, egy pincécskében. Hát bekérdezősködtünk az utca végén egy közönséges, félvilágítású, üres bárba a Caveau felől. A válasz igenlő:

– A pince itt van mellettünk! De hol van? Üres falfelületek és kapubejáratok végig a sikátoron. Se fölírás, se lámpa, se cégér vagy mi? Végre egy autó robog be, és foglalja el, szinte a falakat horzsolva, az egész sikátort. Egy magános úr ugrik ki belőle. – Kérem szépen, hol van itt egy caveau? – Ahová én is megyek! – hangzik a válasz. És az úriember behatol egy olyan tisztára elálcázott bejáraton, amit egyenesen nehéz gyakorlatlan szemnek fölfedezni. Egy szokványos kiszolgálóasztalos, néhány székes helyiség fogad. A tulajdonosnőnek arcán határozott bizalmatlanságot, sőt kiutálást látok felénk lövellni. Mi ez? Ezeknek nem kell vendég? Mi működik itt? Talán titkos társaság? Így riadozom magamban. Azzal, miután észrevettük a föld alá vezető, szűk lejáratot, ahol a gépkocsis úr már eltűnt, odatartunk mi is. De a hölgy a helyiség mélyére mutat. – Ott a lejárat, kérem! Nahát, megyünk le ott. Az előbbi lyukon tényleg rozoga lajtorján kellett volna letornászni magunkat. A tulajnő, látván, hogy idegen elemek vagyunk és gyakorlatlanok, hát ki ne törjük neki a nyakunkat, azért ajánlotta ezt a hátsó kőlépcsőt, amelynek szűk meredekén legföllebb a lábunkat ficamítjuk ki. Mit tegyek? Ezeket a dolgokat imádom. Már ettől csiklandós jókedvem gerjedezik. A helyiség nagyon mérsékelten népes. De azért, piros

terítős, üres asztal csak egy van abban az odúban, ahol a zenekar dolgozik az emelvényen. Ritka ügyes zenészek, egy harmonikás és egy gitáros. A fülem már odafönn vidult a játékukra. A harmonikásnál csak az volt a kifogásom, hogy bármilyen remeklő a játéka, a halkabb gitárost is hagynia kellene néha szólóban érvényesülni, mert az semmivel sem rosszabb zenész. A hosszú ujjai, mint a gépkallantyúk, úgy futkosnak a hangszere nyakán. Az arcán olyan egykedvűség, hogy vidámítóbb minden fintornál, és a szája széléből cigarettacsutak lóg. Azt tartják, hogy közeli halált jelent, ha valaki egyik cigarettáról gyújt a következőre. De akkor ennek a gitárosnak ott kellett volna előttünk szörnyhalált halnia, mert mintegy négy cigarettát számoltam meg, ottlétünk alatt, amit az elszívott csikk helyébe lógatott a szája szélébe. Az ingujjas, parasztemberszerű kiszolgálótól kérdezzük meg, hogy: mit ajánl fogyasztanunk? – Muskotályt! – böki rá röviden. Pirinyó kis palack italt hoz elénk. Látjuk, mások is azt isszák. Nem hiszek nyelvemnek, amikor megízlelem. Ilyen jó italt még nem ittam. Aszúbor, zamatos, illatos, üdítő és könnyű. Sajnos, ebben a műfajban több a tapasztalatom, mint a szakértőé. Ide, erre a borra és erre a zenére nem bolond emberek másznak le nyaktörő létrákon. Két fekete inges egyén járkál összevissza a pincében, és üdvözli az egybegyűlteket. Az egyik üstöke túl hosszúra eresztve, és a tekintete afféle vesébe fúródó. A másik

fekete inges, kedélyes pofa. Dúdol, somolyog mindenkire. Közvetlen a mi kisebb asztalunkkal szemben diáktársaság ül. Kartársnők vannak túlsúlyban. Minden szavukat halljuk. Ezek itthon vannak nagyon, láthatólag. Most, hogy az emelvényre fölhág egy elég csinos, fiatal lány énekelni, az egyik diák megjegyzi: – Ezt a nőt jogerősen meggyanúsítom, hogy hozzátartozó vagy a tulajdonos babája. – Miért? Miért? – kérdi egy diáknő. – Ezzel a hanggal? Hallod? – bök állával az emelvény felé a fiú, és nevetés támad. Lehet, hogy általában igaztalan az előadónővel szemben, mert nem olyan rossz. De valóban, egy másik, szintén hivatásos énekesnő ül az emelvény alatt, és amikor az ereszti ki hangját a refréneknél a pince levegőjébe, hát az aztán elandalító, angyalhang tényleg. Nehezen lehet előnyös helyzetbe kerülni ilyen vetélytársnő közelében. A férfiénekes teljes szívvel és nagy hatásra dolgozik. Most éppen a következő fogással kavar harsány derültséget a pincében: – Most egy olyan rémballadát fogok előadni, a tizenharmadik századból, aminek a refrénjénél a hallgatóságnak a támogatására van szükségem, amely érzelmeit nyilvánítja az általam érzékeltetett borzalmaknál. – Nekünk magyarázza? – kiabálják neki a diákok. Mert az énekes a szokáshoz híven az ő asztalukhoz is fordul a bevezetőjénél. Aztán lezajlik egy olyan sikolyokkal kísért, tréfás regösének, aminél a kacagás már szinte őrjöngésig

fokozódik. Hanem, úgy látszik, a számok-száma mégsem ez. Legyünk büszkék, tollforgatók! A hosszú hajú egyén egy szavalóművész. Különböző jellemeket ábrázolva mond el verseket. Íme, a gőgös. Aztán a fösvény. Majd a kicsapongó. Rá az ínyenc. Jön az irigy. Még a rest is műsorra kerül. Befejezi a haragos... Százarcú embernek hívják ezt a művészt. Dübörgő a sikere! Ő az egyedüli, aki a pince közönsége közt árusítja a műsorát. Én is vettem tőle egyet... * Amikor elváltam hölgyismerősömtől, igen-igen hálálkodva a remek este ajándékáért neki, még befordultam egy éjjeli kávéházba pár percre egy feketére. Nini! Mellettem, a kiszolgálóasztal magas székén, sápadt, ugyancsak hosszú hajú ifjú. Szemében ihlet, jobbjában ceruza, előtte a papíron háromnegyedében kész vers. Hátha éppen ez a szerző? Ott költ és szerez és ihlik az éjféli tolongásban. Hát valóban, soha sehol sem mutatkozik meg az emberi lélek olyan fönntartástalan őszinteséggel, mint a szórakozóhelyeken és egy kis szeszgőz támasztékával. Hogy micsoda furcsa emberhordalékot figyelek itt meg egy negyedórai tartózkodás alatt. Mellettem egy monoklis, magas világfi szürcsöli a pálinkáját, a semmibe tűnődő tekintettel. Túl rajta zajos, izgékony, kispolgárnép feketézik, és majszolja a sonkás

szendvicsek tömegét. Amott két kislány egy tejfölösszájú gavallérral. Tökrészeg mind a három. Az egyik lányka pedig olyan lapos, vékony virágszál, mintha még a nővé érés előtt volna. Úgy dülöngélnek el, hogy a gázolás rémképei verődnek fel az utánuk nézőben. A kiszolgálóasztal végében egybeszabottasban munkás karol két hölgyet. Egyik az édesanyja, másik vagy felesége, vagy menyasszonya. Szelíd, szerény, igénytelen öltözetű teremtés. Nem akar inni. Az öregasszony buzdítja: mit vonakodik!? Nem árt meg egy kis vidámító szesz senkinek! A mellettük állók nagyokat kacagnak az öreg nénő hedonikus életelvein, amiket menyének önmegtartóztató viselkedése pattant ki belőle. Arra gondolok: tessék! Mit érnek az ilyen általánosító szólamok, hogy: a mai fiatalság ilyen vagy olyan, amikor szűkebb család is annyi másfajta hajlamú jellemet rejt? Öregek szoktak házsártoskodni fiatalok kilengésén! Íme, itt a fordítottja. Imént figyelhettem azt a három züllött gyereket! Ennek fordítottja. De ilyen köznapias, útszélies zenebonában tűnnek legnagyobbaknak előttem az irodalom, a költészet csöndes távlatai. A rokonérzés pillantásával búcsúzom a kiszolgálóasztalra könyöklő költő kartárstól: csak rajta, ifjú komám, vesd papírra benyomásaidat és érzéseidet, mert gyönyörű ám az neked is, másnak is, mindenha! * Az idő éjfél körül jár, amikor hazafelé tartok. Egy-egy

fényfolttól eltekintve, bizony feketén meredezik a körút széles szakadéka. Pedig valaha ilyen idő tájt a fénynek busás özöne lövellt az éjjel sötétjébe. A sok kis vendéglő, csapszék mind nyitva volt még ilyenkor, és nyüzsgött a maga szerényebb pénzű közönségétől. A kisembernek ma nincs módja, ha kedve volna is rá, költekezésre. Ezt egyöntetűen hallom itt mesélni. Viszont arról közvetlen tapasztalatból tudok, hogy az előkelő lokálok, ahol a nagypénzűek vigadnak, leginkább idegenek, most nyitnak ki éjfél felé. Itt nincs fennakadás, nincs különbség, hogy világfölfordulás előtt vagy után van Párizs vagy a földnek bármely más helye. El kell gondolkoznom ezen! Hát vajon a kisemberek keverik-e azokat a kártyákat, amiknek játszmája vérözönt, nyomorúságot zúdít a világra? A játék mégis az ő bőrükre megy. Az ártatlan, hasznos, dolgozó kisemberek bőrére, akiknek jóléte avatja a fény városává Párizst vagy a földnek akármelyik más városát, vagy borítja sötétségbe a nincstelenségük.

(1949)

Két lyukas nádszék meg egy ragyogó butik Gondolom, a rue Vaugirard-on tettem sétát legelőször magányosan. Ez Párizsnak leghosszabb utcája. Girbegurba házsor szegélyezi. Nem nagyon vetődött alá a városszabályozásnak. Hanem a régi utca vonalán maradt, amelyet valaha hadászati okokból építettek görbének, kiugrásokkal, hogy az ostromlók ellen leshelyekről védekezhessenek az ostromlottak. Ilyen régi vágású helyeken mindig akadt valódi érdekesség. Megszemlélek egy könyvesboltot. Itt állandó a könyvnap Párizsban. A legnagyobb, a legkisebb könyvkereskedés kirakja portékáját az utcára. Ezt már megírták néhányszor... Hát ahogy nézegetem a könyveket, az állvány melletti kapualjból kihatol az utcára egy töpörödött, öreg, reszkető fejű és reszkető kezű nénike. Háromlábú széket hurcol magával az öreg mama. Másik kezében egy hatalmas, fehér köteg valamiféle. Olyan, mint a szalma. De hát hajlékonyabb valami, Faháncsszerű. Leteszi a széket, mellédobja a köteget, és visszatér a kapualjba. Onnan két nádszékkel bukkan elő, amelyeknek az ülőkéjén a fonat szét van rongyolódva. Ahán! Az öreg néni nekifohászkodik az ülőkék befonásának az utcán, a fal alatt. Január 10-ike van. Csikorgók ideje. Nagyon nagy meleg

itt sincsen, bár fagyponton felül mutat a hőmérő. És az öreg néni az utcán, a legnagyobb forgatagban fonogatja a nádszékeket, buzgón, legföllebb néha belefúj egy kis meleg lélegzetet gémberedő markába. Bemehetne az udvarra is. Benéztem a szűk kapun. Jó tágas, szélvédett az udvar. De a néninek jobban ízlik idekint a munka, ahol közben figyelhet az utca zúgó, zajló életére. Vagy talán számíthat arra is, hogy reklámot csinál magának, és megrendelők jelentkeznek a járókelőkből. Mindenképpen gondolkodóba kell esni, ha ilyet lát az ember. * Ha már a Vaugirard-on vagyok, vegyem észre a következő feliratot egy épületen: ÁPOLD TESTEDET! BOKSZOLÓK ÉS AKROBATÁK SZAKSZERŰ KIKÉPZÉSE! FORRÓ LÉGFÜRDŐ! Megérteni meg lehet azonnal ezt a fura összefüggést. A tornásznak van a legnagyobb szüksége arra, hogy forró légben pácolja meg inait, ízületeit, izmait. Na jó! A korhelykedéssel elpetyhüdött testnek is legjobb gyógymódja az izzadás anyagcseréje gőzben vagy száraz légben. Nálunk, remek fürdőinkben ezt mind nem kiabálja az utcára fölírás. A fürdő, fürdő. De itt, Párizsban valóban nem nagy a fürdőkultusz. Van

több rendes, tiszta kádfürdő. Olcsók is. De szabályozott hőmérsékletű medencékkel és minden mással, amit Budapesten a legkisebb fürdőkben is meglelsz, itt nem kényeztetnek el. Hivatásos vagy hát különleges testi ápolás legyen az oka, hogy forró légben sajtolhassad ki a verejtéket bőröd likacsaiból... * Ezen az első sétán vettem észre legelőször egyik körúton, micsoda csapszék-tömeg hívogat itt az utcákon, vadonatúj fényével. Az embernek hirtelen demokratikus megrebbenése támad, ha szemébe lövell egy ilyen párizsi csapszéknek tündöklő eszpresszógépe és káprázatos üvegfala meg sok ragyogó tükre és fényes bőrhuzata a székeken, lócákon... Hohohó! Ide nagyon tömött tárcával lehet csak belépni. Annál nagyobb rá a meglepetés, amikor a csapszéknek belsejében nagyon is egyszerű munkásnépet vagy éppen toprongyos, zsákhordó és szeneslegény közönséget lát békés fogyasztókul, mint túlnyomó elemet megsokszorozódva a tükrökben. Túlnyomó elemet, mondom, mert különben jobb ruhás, sőt nagyon elegáns vendég is akad az ilyen csapszékek kiszolgálóasztala előtt. Gondolom, éppen az a legjellemzőbb ennek a francia fővárosnak a levegőjében, ahogy emberek a legkülönbözőbb osztályokból, értelmiségi fokokból, fajokból, csodás természetességgel férnek meg egymás

közelében, és érintkeznek egymással. Egy ilyen kis, ragyogó butikban egy este a szememmel láttam, hogy magánautóból ezüstrókás delnő, rókabundás másik hölgy és egy elegáns úr száll ki, és jönnek be a csapszékbe közönséges vörös bort fogyasztani. Mellettük két nyakig maszatos munkás kockázik. Ez az ősrégi játék itt még dívik. Kerek tálcára vetik a kockát, és takarják le tenyérrel. Pohár vagy negyed liter borba fogadnak a nyerésre. Az ezüstrókás hölgy egy vitás dobásnál beleszól a játékba. Erre olyan parázs vita támad a két munkás és a puccos társaság között, hogy netovább. Én magam riadozom, hogy a fekete-szutykos szobafestő bekoszolja a gavallér világosszürke ruháját, ahogy vitáznak. De még meghökkentőbb számomra egy másik jelenet, másik kocsmában. Itt is vegyes nép zajog. De hát vasárnap van, tehát nincsen munkaruhában senki. Azért szembeszökő, hogy egy vén, vörös orrú és lötyögő bőrű, részeg, cafatos némber bukik be a helyiségbe. Furakodik egyenesen a pultot megszállt közönség közé. Lerí róla, hogy kivénhedt utcalány, és most koldul a sarkokon. Én is vetettem oda neki pár frankot már. Amilyen a piszoktól ragacsos külseje, hát nem hozzáérni, de mellette mélyebb lélegzetet szippantani sem tanácsos. És íme, a kiszolgáló csaplár ugyanolyan tisztelettel madame-ozza, mint akármelyik más nagysádot, és amikor helyet szorított magának a vendégkoszorúban, senki se fintorgatja rá arcát. Királynői pillantással rendel egy

étvágygerjesztő ürmöst a banya, és méltósággal szürcsöli. Aztán odaveti az ital árát, éppen olyan szurtos, rongyos pénzben, mint önmaga, és távozik. A tulajdonos teljes udvariassággal üdvözli kimenet őt. És senki sem kacag. * A francia papírpénzről érdemes külön megemlékezni. Némelyik már igazán nem más, mint mocskos, szakadt, hiányos papírhulladék. De mégis ugyanoly megbecsülésben részesül, mint a legropogósabb új pénz. Mindenki elveszi. Az ember először rémülettel és undorral fogja kezébe a visszaadott papír-vacakot. De aztán megszokja. Egyhelyütt üzletben vásárolok gyorsfőzőbe égő-kockát. Egy csinos kis hölgy szolgál ki, gyorsan, bűbájos mosollyal. Bejön egy monsieur, és ő is vesz valami apróságot. Már fizet is, egy kétségbeejtően maszatos, rongyos, hiányos 100 frankossal. A kislány mégiscsak a fénynek tartja ezt a lehetetlen papírrongyot, és talán vissza is utasítaná. De erre így szól a vevő úr: – Szebb a dollár! De az nincs. Ez a mi pénzünk. A miénk ez! Szellemes lehet nagyon a hangsúlya, előttem ismeretlen vonatkozásban. Hatása alatt mindenesetre látom, hogy a kis nő elpirult kissé, elmosolyodik kissé, és szó nélkül belöki a pénzrongyot a pénztárfiókba.

* Az éjjeli élet, amint hallottam, valaha a közepes, kispolgári helyeken is mélyen belezajlott az éjszakába. Ma azonban ezek a helyek már este tízre sötétek. Sőt: olyik már kilencre az. Kivételek a gazdagok mulatói, amelyek közül némelyik éjfélkor nyit. Meg aztán néhány forgalmas kávéház, amelyik soha be nem zár egy pillanatra sem. Ezek rendesen óriási szivarral vannak kicégérezve az utcára. Mert egyúttal dohányárudák is. De az érdekes az, hogy nemcsak egy korty italt és dohányt kapsz éjjel, hanem üzlet is van nyitva itt-ott éjjel. Vettem már fél kettőkor kenyeret és sajtot meg narancsot eldugott kis utcán, nyitott és elég forgalmat bonyolító üzletben.

(1949)

Jegyzetek [1] A huszonöt éves Nyugat jubileumi nagygyűlésére.

TARTALOM IGAZ REGÉNY EMLÉKEZÉS EGY GYÜMÖLCSÖSRE KRUMPLIPUSKA JÓ TANULÓ – ROSSZ TANULÓ A GYEREKCSÍNY HASZNA NAPLÓM AMABILE NAPLÓM TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ ELMÉLKEDÉSEI MAGÁRÓL ÉS A KORTÁRSAKRÓL Novella egy novelláról Hogyan lettem íróvá?[1] Kakuk Marciról Nehány zokszó Fáradság?... mulatság? Én! Én! Én! Bevezetés Egy kirándulás előzményei A kirándulás Különös élmény A kuplétermés szociológiai problémáktól való átitatottságának szemügyre vétele Egy zeneművész formaruhában Én! Én! Én!

Miben maradjunk? Humoristák figyelmébe Hogyan lettem humorista? Kozmopolita szemét vagy népművészet? Írói képzelet és tudomány ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓK A magvetőkben volt a hiba Olvasókról Író-olvasó találkozó ÚTI ÉLMÉNYEK Párizsi emlékek Két lyukas nádszék meg egy ragyogó butik Jegyzetek

Table of Contents IGAZ REGÉNY EMLÉKEZÉS EGY GYÜMÖLCSÖSRE KRUMPLIPUSKA JÓ TANULÓ – ROSSZ TANULÓ A GYEREKCSÍNY HASZNA NAPLÓM AMABILE NAPLÓM TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ ELMÉLKEDÉSEI MAGÁRÓL ÉS A KORTÁRSAKRÓL Novella egy novelláról Hogyan lettem íróvá?[1] Kakuk Marciról Nehány zokszó Fáradság?... mulatság? Én! Én! Én! Bevezetés Egy kirándulás előzményei A kirándulás Különös élmény A kuplétermés szociológiai problémáktól való átitatottságának szemügyre vétele Egy zeneművész formaruhában Én! Én! Én! Miben maradjunk? Humoristák figyelmébe

Hogyan lettem humorista? Kozmopolita szemét vagy népművészet? Írói képzelet és tudomány ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓK A magvetőkben volt a hiba Olvasókról Író-olvasó találkozó ÚTI ÉLMÉNYEK Párizsi emlékek Két lyukas nádszék meg egy ragyogó butik Jegyzetek