TERMINATOR 2 AZ ÍTÉLET NAPJA

Randall Frakes

TERMINATOR 2 AZ ÍTÉLET NAPJA Regény PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN Eredeti cím: Terminator 2 Judgment Day Copyright © 1991 by Carolco Pictures Inc. All Rights Reserved! A fordítás Bantam Book 1991. júliusi kiadása alapján készült Fordította: Nemes István Hungarian translation © 1991 by Nemes István ISBN 963 7457 09 7 PHOENIX Könyvkiadó és Terjesztő Kft. Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezetője Szedte és tördelte a Phoenix Könyvkiadó Nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4249.66-14-2 Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató Terjedelem: 11 (A/5) ív Készült Debrecenben, az Úr 1991. évében

Százhuszonhat nap (Buenaventura, Mexikó, 1984. július 19., 8:58) Sarah Jeanette Connor duzzadt esőfelhők beárnyékolta, derengő hegylánc felé hajtott egy kaktuszokból és homokból álló hatalmas tájon át. A felhők mögött villámok cikáztak, akár a villanófények. A vihar lába már a levegőben lógott. Bizonyos értelemben a Terminátor győzött, gondolta Sarah, miközben ellenőrizte a töltényeket 357-es revolverében, aztán visszacsúsztatta a fegyvert a nyitott dzsip műszerfala alatti tartójába. Már nem az a naiv tizenkilenc éves pincérnő volt, mint pár hónappal ezelőtt. Az a személy meghalt, amikor azt a két embert, akit még az életénél is jobban szeretett – az anyját és testében hordott gyermeke apját – brutálisan meggyilkolták. A haláluk még most is kísértette, bár már megtanulta, hogyan szorítsa ezt az érzést olyan helyre, ahol nem fogja akadályozni a túlélését. Mert életben kell maradnia. Jelen pillanatban ő, Sarah Connor a legfontosabb emberi lény a világon. Sarah a füléhez emelte a walkmant, és visszahallgatta, amit akkor vett fel, amikor megállt tankolni. – Meséljek az apádról? – Lepillantott dagadó pocakjára. – Változtat ez valamit is azon, hogy ide küldd meghalni? Elképzelte azt a pillanatot a jövőben, amikor ezt a döntést meg kell majd hozni, és megborzongott. – De ha nem küldöd Kyle-t, te sohasem születhetsz meg. Az őrült gondolat ott kavargóit a fejében. Kyle Reese, a fiatal harcos, aki önként jelentkezett, hogy átküldjék az időn, hogy megvédje őt a Terminátortól, és teherbe ejtse, hogy megszülethessen az a fiú, aki egy napon majd ki fogja adni a parancsot, hogy jöjjön vissza az időn át, és legyen az Ő apja... Az események ciklusa, mely önmagába tér vissza. Sarah-nak eszébe jutott, mit mondott középiskolai tanára, Mr. Bowland a paradoxonokról: a világegyetem olyan, akár egy farkába harapó óriáskígyó. Ettől úgy érezte magát, mintha csak a sors játékszere lenne, egyetlen kicsiny szem a láncban. Másrészt az események kimenetele azon múlik, hogy ő túléli-e. Vagy talán az emberi akarat is csak egy elem az előre elrendeltetett végzetben? Hátralévő élete választ adhat erre a paradoxonra. Hangja tovább hallatszott a magnóból. – Azt hiszem, beszélnem kell az apádról. Tartozom neki ennyivel. És lehet, hogy téged is segít majd a tudat, hogy azalatt a néhány óra alatt, amit együtt töltöttünk, élethossznyi szerelmet szenteltünk egymásnak. Kikapcsolta a magnót. A szavak olyan elcsépeltnek, olyan fakónak tűntek ahhoz képest, amit érzett. Sarah azt akarta, hogy a fia egy napon ugyanúgy

szeresse majd az apját, mint most ő. Azonban ő sohasem tudott szépen beszélni... Csalódottan dobatta ki a kazettát, és berakta a kesztyűtartóba a többi C-90-es mellé. Úgy hívta, “a Könyv". Hangos információk arról, amiket a fiának tudnia kell, hogy életben maradhasson. Sarah aznap reggel vette fel, hogyan érkezett meg a Terminátor százhuszonhat nappal ezelőtt. Hogyan semmisült meg három nappal később. És hogy miféle alapvető változások történtek az ő életében azalatt a három nap alatt... Azt a Sarah Connort, aki egyetemre akart menni, aki arról álmodott, hogy hozzámegy egy jóképű fiatalemberhez, és hogy egyszerű, kényelmes életet fog majd élni egy távoli, zöld kertvárosban, elsodorta a halál szele, mely a Terminátor személyében jelent meg. Ez a lény minden elképzelhetőnél nagyobb gyűlöletet oltott belé azzal, hogy megölte azokat, akiket ő szeretett. Sarah bosszút állt: összesajtolta a kiborgot egy hidraulikus prés alatt. Amikor azonban lenyomta a kapcsolót, aminek következtében a prés isten vasökleként sújtott le, a régi Sarah is elpusztult, és egy olyan véres és szomorú világban született újjá, ahol mindenkire a tömegpusztítás és az egyetemes szenvedés várt. Ő tudta, amit senki más nem: egy napon az a komputer, amit az USA nukleáris csapásának felügyeletére terveztek, váratlanul “élni kezd", és Skynet első tudatos döntésével úgy ítéli meg, hogy az emberiség kora lejárt. A biztonságos földalatti bunker mélyéről kibocsátja az első csapást, azt követően a pusztító tűzvihart, s a felszínen férfiak, nők és gyerekek rúgják az utolsókat. A civilizáció csikorogva torpan meg, amikor beköszönt a nukleáris tél. Nem sokkal később azok a gépek, melyeket Skynet készített, szétterjednek a földön, hogy fülei, szemei és fegyverei legyenek, és birtokukba veszik a világot. Skynet egy olyan világot akart, ahol csak önmaga végtelen gépi kiterjedései léteznek, ő a végső egoista, aki közvetlen irányítással rendelkezik a gépgyárak fölött, hogy kivitelezhesse tervét. Ez volt az a jövő, amiről Kyle Reese beszámolt neki. És a Terminátor érkezése ezt be is bizonyította. Sarah megvakarta kutyája füle tövét. A karcsú, izmos németjuhász az utasülésen ült, és egy pillanatra rávetette hiperéber tekintetét, aztán visszafordult a keskeny úthoz, és a horizontot szemlélte. Ha bárki más próbálná megérinteni az állatot, valószínűleg ráfizetne, hacsak Sarah másként nem parancsolná. Ez az állat nem közönséges kutya. Szakértők képezték ki, hogy veszedelmes legyen, ha kell. Nem volt olcsó. Sarah felemésztette a bankszámláját, pénzzé tette anyja életbiztosítását, hogy megvegye az őrkutyát, a dzsipet és a pisztolyt. A Tervet hajtotta végre, délre autózott, akár a kontinens aljáig is, ha szükséges, hogy védelmet találjon a Végzet gyülekező vihara elől. Biztonságban fogja felnevelni a fiát, megvédi minden lehetséges veszélytől, ami idő előtt elrabolhatná a világ majdani megmentőjét. Ez volt élete egyetlen értelme, és a megmaradó emberiség egyetlen reménye.

Volt ötnapi élelme és vize, egy benzinnel teli tankja, spanyol-angol szótára. Olyan távol megy, amennyire csak bír, mielőtt kifogy a készlete, aztán majd talál rá módot, hogy gondoskodjon magáról és a kicsiről. Nem félt. Sarah azalatt a három rettenetes nap alatt olyan rejtett erőforrásokat fedezett fel magában, amiknek létezéséről nem is álmodott; roppant értékű bátorságot, mely képessé teszi szembeszállni szinte a lehetetlennel is. A veszteség óriási volt, de végül mégis ő nyerte a csatát. És még ha lesznek is új Terminátorok, amiket azért küld vissza Skynet, hogy elvégezze azt, amire az első képtelen volt, ő készen fog állni, hogy harcoljon ellenük. Egyetlen gépnek sem engedi meg, hogy bántsa a fiát. A vágyakozó, sajgó szeretet, amit születendő fia iránt érzett, túltette a rettenetes tudaton, hogy ezentúl sohasem bízhat meg senkiben. Mivel bárki lehet a Terminátor, akit Skynet arra programozott, hogy hatoljon át az örökkévalóságon, és semmisítse meg őt. Kyle Reese tanította erre a paranoiára, ő a sok éves háború utáni küzdelemben tanulta meg, ahol gyilkos kiborgokkal és áruló emberekkel kellett harcolnia. Élete nagy részében katona volt, mondta. A jövőben más életforma nem létezik. Úgy nevezte: Odafönn. Ahol hatalmas harcigépek gördülnek milliók csontjain; a holtakon, a szénné egeiteken, a sugárzás áldozatain. Azonban John Connor elszánt ellenállóerőt kovácsolt a túlélőkből. És fokról fokra az emberiség elkezdte visszahódítani a területet a fémuraktól. Amíg egy napon a csata áradata megfordult, és Skynet kétségbeesett erőfeszítéssel megalkotta az időátvivőt, az első taktikai időfegyvert. Az időn keresztül visszaküldte halálos követét, hogy keresse meg és likvidálja Sarah-t, hogy John Connor sohase születhessen meg. Azonban John csapatai megszerezték az időáthidaló berendezést, és visszaküldték Kyle-t, hogy állítsa meg a Terminátort, ha lehetséges. Ez lényegében öngyilkos vállalkozás volt, Kyle mégis önként jelentkezett rá. Egyszerű katona volt, aki azért sétált be a Végzet tátongó pofájába, mivel szerette Sarah-t. Sarah eleinte nem értette, hogyan kelthetett az ifjúban ilyen heves szenvedélyt. Viszonylag átlagos külsejű lány, barna hajú és barna szemű, elég kedves vonású, de nem lehengerlő. Kyle azonban szinte kezdettől imádta őt. Nem, nem így van; Kyle azt imádta, amivé majd válni fog: John Connor anyjává, a nősténytigrissé, aki biztonságosan átvészeli fiával a katasztrófát, így hát Kyle visszatért az idő kavargó maelströmén át abba a gazdag és nyüzsgő, lehetetlen világba, amiről sokat meséltek neki az öregek, amikor ő még csak gyerek volt. Kimentette Sarah-t a Terminátor halálos tekintete elől, és gyengéd tisztelettel szerette. És abban az égető pillanatban, amikor egymás karjában hevertek, Sarah teste és lelke egybeolvadt Kyle-éval, és csak akkor döbbent rá, hogy ez igazi szerelem. Kyle akkor nemzette John Connort, aki

majd felnő, és egy napon visszaküldi az apját az időn át, hogy megmentse Sarah-t a Terminátortól, és teherbe ejtse John Connorral, aki majd... a farkába harapó óriáskígyó. Ahogy a dzsip élesen kanyarodott, valami Sarah ölébe hullott a műszerpultról. Egy polaroid fotó volt, ami őt ábrázolta. A félreeső benzinkútnál pár mérfölddel visszább egy mexikói fiúcska szaladt oda hozzá, lefényképezte, és öt dollárt kért érte. Ő megsajnálta a szegény kis kölyköt, adott neki négy dollárt, a képet pedig szórakozottan a műszerpultra rakta. Most jobban megnézte, és meglepetten látta, hogy egy érett asszony bámul vissza rá. A nő arca még sima a fiatalságtól, kissé kipirult a terhességtől, de a szeme ugyanolyan vén, akár az öreg benzinkutasé. Vén, mivel a fájdalmas múltba és az iszonyatos jövőbe nézett. Ám ami még idősebbé tette, az a szomorúság volt, mely ott lebeg Mona Lisa mosolya alatt is. Abban a pillanatban, amikor a fiú elkattintotta a gépét, ő Kyle-ra gondolt. Csak most döbbent rá, hogy ez az a fénykép, amiről Kyle azt mondta, hogy John Connor adta neki régesrég, amikor együtt kuporogtak valami mocskos gödörben, miközben az égen Skynet légi hadserege húzott el. Valamikor a jövőben Sarah majd odaadja a képet Johnnak, ő pedig Kyle-nak. És Kyle beleszeret az ő rejtélyes, szomorkás mosolyába, és örökké azon jár az esze, vajon mire gondolhatott, de sohasem tudja meg, hogy ezt a mosolyt épp a miatta érzett, szerelem és gyász keltette. Lehet, hogy ez a kör kezdete. Persze a köröknek nincs kezdetük, sem végük. Azonban most nem szabad Kyle-ról gondolkodnia. Az előtte álló utat kell néznie, és találni egy biztonságos menedéket az elkövetkező vihar és éjszaka elől. Eleredt az eső; forró, csípős zápor, amitől benedvesedett a szeme. Sietve húzta fel a kocsi vászontetejét. Azonban amikor a tető már védte, a szeme továbbra is nedves maradt. Letörölte könnyeit, és a dzsippel megindult felfelé a hegyekbe.

Odafönn (Los Angeles, Kalifornia, 2029. július 11., 9:01) A hold már felkelt, de vasfekete radioaktív gomolyfelhők vastag rétege akadályozta, hogy bármi fény is keresztülszűrődjön. Autók rozsdásodtak hosszú sorokban, egymásba rohanva, merev szoborcsoportot alkotva, melyet valaki “Az utolsó csúcsforgalom" néven nevezett el. Az épületek, melyek egykor az út mentén tornyosultak, most valami ismeretlen erő hatására leomlottak, akár a szétrugdosott homokvárak. Szél zúgott keresztül a pusztuláson, tízmillió holt lélek nyüszített. Hő kavargott, vakító fehéren tapadt

az összeégett maradványokra. Itt-ott megszenesedett emberi csontok hevertek, koponyák roppant sivataga lepte a töredezett betont. Egy közeli játszótéren a heves lángok félig megolvasztották a mászókát, a léglökés ledöntötte a hintát, és a forgó elrepült a tűzviharban. Az ugróiskola halovány vonalai még látszottak, beleégve az aszfaltba. És közvetlenül mellettük kicsi testek szintén beleégtek az aszfaltba játék közben. Egy szétégett és szétrozsdállt tricikli mellett apró koponya szemüregei meredtek vádlóan a hópelyhekre. Hárommilliárd emberi élet ért véget 1997. augusztus 29-én. A nukleáris tűz makacs túlélői ezt a háborút az ítélet napjának hívták. Azoknak, akik tűrőképességükkel túlélték az elképzelhetetlen pokoli tüzet és az azt követő jeges hideget, egy új lidércnyomással kellett szembenézniük... Fémláb tiport a gyermekkoponyára, akár egy porcelánra, ahogy a krómozott fém csontváz megtorpant egy pillanatra a hideg széllökésben, és egy vaskos harci karabélyt emelt fel. A lerombolt város visszatükröződött a kiborg hidraulikus belső fémvázán, mely a 800-as Terminátor-sorozat harci alváza volt; hiányzott róla az álcázásként felpakolt szerves bőr. Ez volt a Skynet által vezérelt elsődleges pusztítófegyver, mely arra szolgált, hogy felderítse a város pincéit és rejtekhelyeit, ahol az emberi áldozatok meghúzódtak. A fémváz vöröslő szeme érzéketlenül söpört végig a területen, és minden intelligenciájával, látó- és hőérzékelőjével a vadászatra koncentrált. Hirtelen felfedezett egy célt. Egy távoli, futó alak bukkant fel hirtelen egy digitalizált, geometrikus térképen az érzékelői előtt. Jelek és számok villantak fel a kijelző közepén, ahogy a gép bonyolult ostyaáramkörös agya néhány lehetséges pályagörbét rajzolt fel a célpontra. A legvalószínűbb görbe villogni kezdett. A fémváz gyorsan felemelte karabélyát, egy Westinghouse M-25-ös, negyven wattos fázismodulált plazmafegyvert. Egy töltet villant elő a csőből. Az alakot, a rongyos, fiatal fiút, telibe kapta. A mellkasa szétrobbant, vörös cseppek szálltak szerte a megdermedt levegőbe. A megcsonkított test füstölgő mellkassal rogyott a megfeketedett salakra. Egy RPG rakétavetőt tartó katona emelkedett fel hirtelen a fémváz mögött. A kiborg meg akart perdülni, de a katona kilőtte a rakétát, mely egyenesen a humanoid gépnek repült, robbanásával letépte a felső részét. A fémváz maradványa tett-néhány bizonytalan lépést, aztán összecsuklott, lábai görcsösen rángatóztak a hóban. A katona odament, és leköpte a fémszörny maradványát, aztán intett valakinek, aki az árnyékban lapult. Egy remegő tízéves lányka volt, aki szinte megfagyott szakadozott pulóverében. Óvatosan közeledett apja felé. Rettegve pillantott le a hóban heverő fémvázra. A férfi megnyugtatóan tette a kezét a lányka vállára.

– Mondtam, hogy nincs végzet, csak ha bevégzed. A kislány komolyan bólintott. John Connor szlogenként használta ezt a mondást a seregében. Ez adott reményt és erőt az embereinek, hogy tovább harcoljanak. Skynet nem értette meg az emberi makacsságot. Még akkor is küzdenek, amikor a szintetikus intelligencia logikája jelzi, hogy már legyőzte őket. Nyughatatlanul özönlenek elő a romok alól, mint a csótányok, ellencsapásaik ügyesek, nehéz őket előre kiszámítani. És az emberek roppant mértékben szaporodnak, szexuális étvágyuk nyilvánvalóan megnövekedett, hogy a teljes kihalás fenyegeti őket. Még ha nyolc évbe telik is, mire az újszülöttből fegyvert fogó harcos lesz, mégis túltettek Skynet gyártó képességein. És gyorsan megtanulták, hogyan találják meg az élcsapat gyenge pontjait, és megtizedelték Skynet gyilkológépeinek seregét. Hamarosan több lesz az emberi katona, mint a gépi. A hiperkomputer valamit nagyon kihagyott a számításból, amit most már dühösen próbált elemezni: az emberi akaratot. Ez idáig még nem jutott eredményre. És a háború csikorogva lépett harmincegyedik évébe... A felbömbölő turbinák hangjának hatására a férfi megragadta a lányát, és az egyenetlen terepen fedezék után iramodott. Keresőfények villogtak, ahogy a járőröző Vadász-Gyilkos repülők szálltak el feje felett s elsuhantak a horizont felé, ahol folyamatos villanások és távoli robbanások jelezték, hogy kemény harc dühöng. Abban a körzetben, mely egykor Pico és Robertson volt, most elszánt harc dühöngött. A rongyos gerillahadsereg a Doberman család ifjú férfiaiból és nőiből állt. Ők délről jöttek, legtöbben Afrikából, Dél-Amerikából, egy kevesen pedig Ausztráliából. Az északi félteke szuperhatalmai közötti gyilkos atomháború túlélőinek többsége az egyenlítőtől délre élt. John Connor parancsnoksága alatt jöttek a romba dőlt nagyvárosokba, hogy visszafoglalják azokat Skynet acél légióitól. Energialövedékek cikáztak a csatamezőn, lidérces fénnyel világítva be a közeledő gépek sorait. A komputer hadserege Vadász-Gyilkosnak nevezett tankszerű, önjáró fegyveres gépekből, Centuriónak hívott négylábú, futó fegyvergondolákból, repülő HK-kból, Ezüsthernyónak nevezett százlábú bombákból állt, melyek besurrannak az emberi bunkerekbe és felrobbannak, és az álcázás különböző fázisaival készített emberformájú Terminátorok. Sugárfegyverek villogtak, mintha koncentrált villámok lennének, nagy ívben vetve fel épületeket, földet, fémet és húst a bélszorító robbanásokban. Egy ütött-kopott platóskocsi, a szokásos páncélzattal borítva, kiszáguldott a szabadba, és a hátul ülő katona felemelkedett, hogy leszedjen egy HK-t a levegőből a vállhoz szorítós Stinger rakétával. A HK páncél tornya haragosan

fordult oda épp abban a pillanatban, amikor a harcos lőtt. A rakéta úgy szántotta keresztül az éjszakát, akár egy lángoló kés, és betalált a HK hajtóművei közé. Az eget bevilágították a lángok, ahogy a hatalmas gép két darabban hullott alá a csatatérre, az egyik egy épület megszenesedett maradványainak csapódott, a másik belepasszírozott egy kis csapat Centuriót a talajba. A harcos diadalmasan felüvöltött, de megfordult, amikor földet megrázó dübörgés hallatszott mogulé. Hirtelen egy vaskos HK-tank kapaszkodott fel a roncsok tetejére, és megindult felé, akár egy acélfal. A férfinek csak annyi ideje maradt, hogy felsikoltson, máris gránátok vágódtak a kocsiba, és összelapították, akár egy sörösdobozt. Néhány háztömbnyire onnan a hatalmas kőrakás zugaiban és repedéseiben, mely valaha a Westside Pavilon bevásárlóközpont volt, heves tűzharc folyt terminátor fémvázak ellen. Az emberi katonák ugyanolyan állapotban voltak, mint John Connornak szinte minden embere: vérezve, összefagyva, rongyokba bugyolálva... ez Valley Forge volt, jobb fegyverekkel. Cowan, egy tizenhét éves gerilla kiugrott a fedezékből, és kézi gránátvetőjét rásütötte a három rohamozó terminátorra, ledöntve ezzel őket a lábukról. Azok mozdulatlanul hevertek, átlyukasztott koponyával, összeégett áramkörökkel. A fiú sietve igyekezett újratölteni. Egy férfi lépett ki az árnyékből. – Majd én segítek – mondta nyugodtan, és a gránátvetőért nyúlt. Cowan ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendjén. Az idegen gerillakarpántot viselt, az igaz, de a múlt heti színt. Cowan becsúsztatta a vaskos gránátot a csőbe, elhúzta a ravaszt, és ugyanazzal a mozdulattal egy betonkupac mögé vetette magát. A tarkóját megperzselték a kicsapó lángok, a léglökés megtaszította. Kábán ült fel, és ahogy a fejéhez nyúlt, érezte, hogy vér szivárog a bal füléből. Cowan növekvő iszonyattal döbbent rá, hogy bal fülére soha többé nem fog hallani. Azonban elégedetten elmosolyodott, amikor megpillantotta, mit művelt a gránát az “emberrel". A földön hevert, közel kétfelé szakadva, húsa lemállott róla, alóla szétzúzott fémváz villant elő. A robot “gerince", vagyis idegcsöve szétégett, egyik vége még mindig izzott a megpörkölődött húsban. A Terminátor görcsösen vonaglott, akár egy hálóba gabalyodott bábu. Egy pillanatra rá a szervóízületek a talajra hullottak, a parázsló szemek kihunytak. Cowan nem pazarolta az időt, hogy sikere fölött örvendezzen. Túlságosan lefoglalta az újratöltés. Egy Ezüsthernyó surrant ki egy roncshalom alól, és megállt a fiú két lába között. A fiú lepillantott, és felsikoltott. Hanyatt vetette magát. Az Ezüsthernyó felrobbant, borotvaéles, sziszegő srapnelek repültek szerte.

Cowan a padlónak csapódott, továbbgördült, máris ugrásra készen állt fel, s eközben gyors mozdulattal sikerült megtöltenie gránátvetőjét. A területet sűrű füst és por lepte be. Cowan felkelt, megmászott egy új roncshalmot, és besántikált a folyosóba, szeme könnyezett a csípős kigőzölgésektől. És most alig hallott. Ráadásul a srapnel egy jókora húst és izmot kiszakított az alkarjából. Egy pillanat múlva kínzó fájdalmai lesznek. Mégis szerencsésnek tartotta magát. De hogy mennyire, szerencsés, ezt csak később fedezte fel. Ahogy egy elágazáshoz ért, hirtelen egy homályos tömeg emelkedett fel a padlóba vájt üregből. Egy Terminátor fémváz. Acélos ököl fúródott a bordái közé, és a fiú a hátsó falnak repült. A gránátvető kihullott a kezéből, és kartávolságon kívül csattant a padlóra. A fiú levegőért kapkodott, és érezve a belenyilalló fájdalmat, tudta, hogy legalább egy bordája eltört. A kiborg felemelkedett, megállt fölötte, és harcikarabélya csövét Cowan feje felé lendítette. Ezúttal nincs menekülés. A Terminátor fegyverének fekete csöve a végtelenségig látszott rámeredni. Szóval ez a halál, gondolta a fiú. A gép a következő pillanatban szét fogja lőni a fejét, és akkor... de furcsamód, az idő mintha lelassult volna. Cowan a Terminátor “arcába" pillantott. Ajaktalan szájából fényezett titániumfogak csillogtak elő, örökös vigyorra emlékeztetve. A csillogó halálfej mintha nevetne rajta. Egy továbbfejlesztett aratógép, gondolta a fiú. A parázsló, vörös démoni szempár rámeredt. Nem tud hibázni. És mégsem lő. A fiú lélegzetet vett, és meglepődött azon, hogy képes rá. Most már úgy tűnt, mintha számos másodperc eltelt volna. Aztán döbbenten fedezte fel, hogy a Terminátor nem mozdult. Sőt, a szeme is kihunyt. A fiú fájdalmasan vonszolta magát a falhoz, és remegő lábakkal feltápászkodott. A kiborg még mindig arra a helyre bámult, ahol az előbb ő ült. Habozva lépett oda a krómvázhoz, és meglökte a mellkasát. A Terminátor megingott, aztán hangos puffanással elvágódott. Egy gerilla tűnt fel a folyosó végén. Cowan felnézett. Bryn volt az. Sokszor harcoltak már együtt a lánnyal. De nem tudott megszólalni, csak tátogott, érzékeit megbénította a megrázkódtatás és a lüktető fájdalom. Bryn óvatosan közeledett, és lepillantott az élettelen Terminátorra. – Egy... szerűen... megállt... – sikerült a fiúnak végre kinyögnie. – Nem szoktak megállni – mondta Bryn. Karját a fiú nyaka köré fonta, és gyengéden visszavezette oda, ahol a csoportjukból megmaradottak várakoztak. Néhány perccel később mindketten felfedezték, mitől állt le a fémváz az alagútban.

Egy saját készítésű fegyverállásból a harctér szélén egy férfi, aki túl fontos volt ahhoz, hogy a tűzvonalban az életét kockáztassa, távcsövön figyelte a távoli harcot, és szinte szobornak tűnt a rohangáló technikusok és tisztek között. Gerilla tábornoki egyenruhát viselt. Szomorúan eresztette le a messzelátót, és feltűntek negyvenöt éves arcvonásai, melyeket elmélyített az állandó feszültség. Arcának bal felén súlyos sebhelyek sorakoztak. Ennek ellenére még mindig tekintély sugárzott belőle, megedzette az élethosszig tartó háborúskodás. A zubbonyára varrt névkártyán egy név állt: CONNOR. Hallotta maga mögül a rádióadó sercegését, a csata izgalmában elfúló hangokat, a helyzetjelentéseket kérő hívásokat. Más harcmezőkről, más városokból, más államokból is érkeztek jelentések: San Franciscóból, Seattle-ből, Albuquerque-ből, Chicagóból (New Yorkot évekkel ezelőtt megtisztították a gépek). A hangok számos nyelven beszéltek; spanyolul, szuahéliul, japánul és angolul. Ez volt az első igazi nemzetközi hadsereg. Az önkéntesek olyan országokból jöttek, melyeket kevésbé pusztított el a háború. Azért gyűltek össze, hogy életben maradhassanak. Ma már mindenhol harcban álltak Skynet csapataival szerte a világban. Ám a két legfontosabb csata egyikét a Cheyenne-hegységben vívták, ahol Skynet központja rejtőzködött. A másikat pedig itt, a Westside-on, ahol igazi főnyeremény várt rájuk: Skynet második legnagyobb és legjobban őrzött föld alatti komplexuma. A roppant méretű zárt bunkert halálos védelmi fegyverek csapata vette körül. Az utolsó két napban az emberi veszteség rettenetes mértékű volt. John azonban tudta, hogy végül is győzni fognak. Most már volt megfelelő fegyverük, és ami ennél is fontosabb, elszántságuk. Azonban az elvesztett harcostársak miatt fájt a szíve. Annyi fiatalemberre és nőre volt szükség, hogy újra megindulhassanak, amint a kiontott vér megszáradt. A látvány, ahogy azok a rohadék fémszörnyek lemészárolták azokat, akik annyi éven át harcostársai voltak, ilyen közel a harc végéhez, feldühítette Johnt. Nem valami jó világ ez, nem kedves a lakóihoz. Ha van isten, a szeretete annyit sem ért, mint az a negyvenöt cent, amiért kávét lehetett venni. Úgy tűnt, már senki sincs a kozmikus irányítópultnál. Minden ember maga formálta a sorsát, mindaddig, amíg Skynet életre nem kelt, és betöltötte azt az űrt, ami a látszólag érdektelen isten után maradt. A gép látásmódja nagyon egyszerű volt. Végre akarta hajtani mindazt, amit az ember már régóta szeretett volna: elpusztítani a gonoszságot az emberekből. Csakhogy minden emberben van legalább egy szikrányi gonoszság, és Skynetnek fogalma sem volt róla, hogy vonhatná ezt ki belőlük. Vagyis nem az embereket akarta kiirtani, a biológiai masszát elpusztítani, csak a gonoszságtól akart megszabadulni. És ebbe a gépbe nem programoztak bűnbocsánatot. Csak hideg megtorlást a múlt bűneiért.

John már alig várta, hogy véget érjen a háború, új világot kezdhessen, és korrigálhassa a történelem hibáit. De, akárcsak más tábornokok a történelem más háborúiból, ő sem tudta, miféle világ megalkotására lesz képes. Csak arra volt ideje, hogy a háború stratégiáját kigondolhassa. Nem sokkal ezelőtt ötlött csak az eszébe, hogy milyen lehet majd az élet a konfliktus után. Ez az idő olyan távolinak tűnt, mindig a láthatáron túl, mindig elérhetőségen kívül, nem számít, mennyi ideje közeledtek már felé. Valami történt Picón és Robertsonon. John ismét a szeméhez emelte a távcsövet, és egy repülő HK-t nézett, ami hirtelen pörögni kezdett, akár egy hajítókorong, aztán éles szögben vágódott a talajba, jókora tűzlabdává változott, és körös-körül felégette a roncsokat. Valaki szépen leszedhette. Ha életben maradt, ki fogja tüntetni. Ám hirtelen két másik HK is őrülten megperdült, és lezuhant anélkül, hogy az őket ért találat látszott volna. A felcsapódó lángok fényében bizarr látvány tárult John szeme elé; egy menetelő fémváz Terminátor-szakasz furcsán megmerevedett lépés közben, akár az ólomkatonák, fém felületükön a lángok csillogtak. A sugárfegyverek villanásai ritkultak, aztán csodamód, teljesen megszűntek. John katonái óvatosan másztak elő az állásaikból, és megközelítették a mozdulatlan gépeket. Körülbelül egymérföldnyire tőlük ismét lezuhant egy HK, és lángolni kezdett. John döbbenten látta, hogy az égen egyetlen fegyveres gép sem lebeg. A harcmezőt fürkészte. Skynet egyetlen gépe sem mozdult! És ekkor rettenetes dolog történt. Csend lett. John most már semmi mást nem hallott, csak a szél süvítését. Nincsenek fegyverdörrenések. Nincsenek robbanások. Nem hallatszik hajtóművek nyüszítése, sem motorok zúgása. Még a rádió is elcsendesedett, amíg valaki meghökkentett bele nem szólt a sercegésbe: – Itt a New Orleans Divízió! Nem mozognak! Egy... szerűen megálltak! Újabb hang hallatszott az éterből, izgatottabban: – Itt Chicago. A HK-k lezuhannak... istenem, mind felrobbannak... Másik hang vágott közbe. – San Francisco jelentkezik. Képtelen vagyok felfogni. A Terminátorok csak állnak... – ...semmi sem jön megállítani bennünket. Már benn vagyunk a gyárban... Aztán minden harcmezőről minden rádióból egyszerre kezdett harsogni az újság. De John már tudta, mit fognak mondani. Egész életében tudta. Fuentes hadnagy közeledett, megállt mellette, és szájtátva meredt a látványra. Olyan halkan szólalt meg, John alig értette: – Most kaptam a megerősítést... Skynetet megtalálták és megsemmisítették.

A két férfi egymásra nézett, arcuk kifejezéstelen volt a megdöbbenéstől és attól a tudattól, milyen ostobának tűnik a monumentális konzervhegy. – A háborúnak vége, John. Győztünk. Fuentes hatalmasat sóhajtott, valószínűleg most először száz év óta. A levegővel együtt azonban érzelmek is beléhatoltak. Először csak szivárogtak, aztán egyre jobban összesűrűsödtek, és a végén egy hatalmas, felszabadult diadalordításban szakadtak ki belőle. Ez az ordítás pillanatokon belül égzengető éljenzéssé vált, mely a nap folyamán és éjszaka többször is felharsant, amikor a győztesek a gépektől mentes égre emelték tekintetüket, és felfogták, hogy a hosszú háború valóban... véget ért. John Connor mindössze annyit tudott tenni, hogy térdre roskadt. Azonban sok tennivaló vár még rá a világban... sok munka, mielőtt ő is nagy levegőt vehet. És ezt a Bestia hasában kell elkezdenie. Felkapta a rádiómikrofont, és parancsokat kezdett osztogatni. Parancsolásra született...

A Végzet Kereke Nem ülhettek ölbe tett kézzel. Igaz, hogy a központi komputer Coloradóban elpusztult, több száz független Terminátor, ami nem állt közvetlen összeköttetésben a parancsnokával, még mindig szabadon vadászik emberi célpontokra, hogy megsemmisítse őket. Belső energiaforrásuk akár száz éven át is halálossá teszi őket. John rájött, hogy a veszteségeik tovább fognak nőni, hiába nyerték meg a háborút, amíg minden Terminátort el nem pusztítanak. Egy tucat vad Terminátoron kellett átverekedniük magukat, mire bejutottak a komplexumba. Három órával később a helyet teljesen megtisztították. Válogatott műszaki katonái alkottak védőfalat Johnnak és a technikusoknak, ahogy lementek a teherliften az épület mélységeibe. Parányi alakok voltak a tágas emelvényen, amely negyvenöt fokos szögben ereszkedett a betonfalú alagútban, és gyorsan olvadt bele a bordázott, gyári látképbe. Néhány perccel később a lift zökkenve megállt, és az emberek kiléptek abba a bizarr világba, amit gépek terveztek gépek számára. A szerkezet idegen volt, minden esztétikát nélkülözött, még olyan alapvető emberi dolgokat is, mint a kilincsek és a világítás. És mégis, gondolta John dobogó szívvel, hányszor álmodtam már arról, hogy itt lehessek. Egész életemben próbáltam elképzelni, milyen lehet. És most itt vagyok… John a nyugtalan embereket elvezette a szoborszerű Terminátorok mellett, melyek ugyanúgy nem működtek, mint a fentiek. Az út során technikusokkal találkoztak, akik olyan tisztelettel mozogtak, mintha élősködők lennének a

most már élettelen Skynet beleiben. Amikor John melléjük ért, vigyorogva szalutáltak neki, pedig nem is viselt rangjelzéseket, őt mindenki ismerte. Azon kevés tábornokok közé tartozott, aki a háború folyamán igazán kivívta katonái elismerését. Amikor a túlélők legtöbbje összekuporodott Skynet kolosszális árnyékában, John Connor kiugrott a fénybe egy pár gránáttal a kezében, és felrobbantotta a feléjük gördülő HK-t. Ahelyett hogy fedezéket keresett volna, odarohant a lángoló géphez, és kiszivattyúzta belőle az el nem égett üzemanyagot, hogy legyen mivel hajtani páncélozott kocsiját. John semmi olyat nem kért az embereitől, amit ő ne tett volna már meg; de ami még fontosabb, hátborzongató tévedhetetlenséggel tudta, mit lehet megtenni és mit nem. Ez olyan lojalitást és bizalmat teremtett körülötte, amit egy gép nem tudott volna megtenni. John azonban olyan ember volt, akit nehéz kiismerni. Fuentes, aki az utolsó öt évet szinte folyamatosan parancsnoka mellett töltötte, érezte, milyen távolság van közöttük. Bajtársak voltak, akik egymásra bízták az életüket, de ez nem jelentette azt, hogy barátok is. John nyitottabb és megközelíthetőbb volt évekkel ezelőtt, amikor nekikezdett a hadsereg kialakításához, és jó kapcsolatot épített ki az egyre érkező idegenekkel. Az embernek az a benyomása támadt, hogy barátságossága is csak a verbuváló technika része volt; szívélyes volt, de inkább kötelességből, semmint jókedvéből. Ám amikor húszas évei közepén járt, egy személyes tragédia miatt még inkább visszahúzódott a felelősség szürke börtönébe. Fuentes hozta a hírt. John egy bombakráterben kuporgott, és végső utasításokkal látott el egy csapat tizenéves katonát. Eszes, buzgó és engedelmes csapat volt. Valamivel később mindannyian meghaltak egy elterelő hadműveletben, ami egy nagyobb győzelemhez vezetett. Ahogy nézte, mint surrannak ki a holdvilágította romokba, Fuentes odafordult hozzá, és nyugalmat erőltetve magára megtette éjszakai jelentését. A Mexikóból utánpótlást szállító konvojon rajtaütött egy csapat HK. Nem maradtak túlélők. John csak hallgatta, aztán bólintott. Végül is ez csak egy a sok veszteségből, amivel a háború sújtotta őket. Az utánpótlás fontos lett volna, de maradtak még tartalékaik. És John megacélosodott az évek folyamán ért csapások alatt. Ebben a háborúban rengetegen halnak meg. Mint azok a tizenévesek is, akik épp az előbb surrantak ki járőrözni. Még a halál rettenete is megszokottá válhat, ha gyakorta megtörténik. Fuentes mindezt tudta. És normális körülmények között Fuentes nem is találta volna John reagálását különösnek. Amikor nem volt rá szükség, a tábornok gyakorta félrehúzódott, magában merengett, főképp azután, hogy emberek százait vezényelte reménytelennek tűnő csatákba, csak hogy időt nyerjen, amíg sereget gyűjt. De ezeken mindig túltette magát, buzgón folytatta

a harcot, a végső győzelem bizonyosságától hajtva. Az életveszteség a győzelem szükségszerű velejárója. De Fuentes is tudta azt, amit John tudott... Azt a konvojt Sarah Connor vezette. Azt a parancsot kapta, hogy ő ne szálljon akcióba, de Sarah mindig azt tette, amit jónak látott, és kevés embernek volt olyan rangja vagy olyan bátorsága, hogy visszatartsa. Még John is tartott tőle egy kicsit. Sarah nemcsak szuperharcos volt, de kitűnő taktikus is. Azonban előbb vagy utóbb még a legjobb harcosokat is legyűri a túlerő. Ahogy ebben az esetben is. Ezért találta Fuentes különösnek, hogy John csak bólintott, amikor közölte vele, hogy az anyja meghalt. Amikor a hír kitudódott, még azok az emberek is sírva fakadtak, akik csak hírből ismerték. Sarah Connor majdnem olyan legendás volt, mint a fia. John azonban csak megköszönte Fuentesnek a tájékoztatást, és ment dolgára. Később Fuentes látta, hogy John egy sarokba húzódva, összegörnyedve zokog. Nesztelenül elhátrált, nem akarta megzavarni. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor sírni látta a nagy embert. Azóta John egyetlenegyszer sem említette az anyját. Úgy tűnt, a lelke eggyé vált egyenruhája szövetével. Fuentes szerette John Connort, de nem mindig érezte jól magát vele, és egyáltalán nem szeretett volna a helyében lenni. Amikor Fuentes jobban megnézte, szomorúságot látott John szemében, mintha a győzelemért fizetendő árat túl magasnak tartaná, túl mély sebeket viselt ahhoz, hogy könnyen begyógyuljanak. Sőt, minél mélyebben hatoltak be Skynet főhadiszállására, Johnon annál nyomasztóbb hangulat lett úrrá, mintha lenne ott lenn valami, amitől retteg. Valami rettenetes, amivel még meg kell küzdeni. Egy roppant méretű, nyitott, boltíves ajtóhoz értek. Sietős tevékenység zaja hallatszott odabentről. Akkora méretű volt, mint egy középiskolai tornaterem, mindenfelé érthetetlen gépi műszerpultok látszottak. Technikusok térdeltek előtte, mintha imádkoznának a gépisten oltára előtt, és szondákat dugtak az ostya-áramkörös terminálokba, melyek felhőkarcolókként emelkedtek a műszerpultok között. A technikusok megszállottan másolták ki a rendszerfájlokat, és összevetették az adatokat azokkal, amiket már dekódoltak, és ellenőrizték az információt, amit Johntól kaptak, aki nem tudni, hogyan jutott hozzá. John és emberei egy csapat szorgos technikushoz mentek oda, akik felszedtek néhány lapot a padlóból, és közvetlenül a gép kábeleit csapolták meg, használva hordozható terminálokat, amiket ők görgettek be. Ebben a háborúban számos katonából lett technikai specialista; zseniális gyermekek, akik szétbombázott könyvtárakból és a harcmezőkről szerezték a tudásukat.

Olyan emberek, akik nem csak egy helyben tudnak gondolkodni, de futás közben is. John maga köré gyűjtötte a legjobbakat, hogy feltörjék Skynet gépi kódját, olvassanak a gondolataiban és a terveiben, és elemezzék az adatait. Tűzzel harcolt a tűz ellen, gondolta John, miközben figyelte, ahogy technikusai gyors magabiztossággal mozognak. Ez volt a fő oka annak, hogy megnyerték a harcot. Winn technikus specialista felpillantott. Jő érzékű ember volt, aki hatalmas kitartással és intelligenciával irányította a chrono-csoport munkáját. Idegesen köszöntötte Johnt, és közölte, hogy már majdnem elkészültek. – Itt van? – kérdezte John reszelős hangon. Winn bólintott, és a terem távolabbi végében álló technikuscsoportra mutatott. Egy fiatal katona állt közöttük, akit úgy vettek körül, mintha ő lenne a király. John behunyta a szemét, és leküzdötte feltörő érzelmeit. Kyle Reese volt az. John megindult felé, és a déjá vu vibráló érzését érezte. Teste anyagtalanná vált, a síri szomorúság tava fölött lebegett. Úgy áhítozott már erre a diadalmas napra, és rettegett attól, amit most tenni fog, amit meg kell tennie. Kyle épp most vetette le harci egyenruháját. A technikusok máris elkezdték bekenni a testét a kesernyés szagú zselével. Fuentes befogta az orrát. – Mi ez? Winn odafordult hozzá. – Vezetőzselé, hogy az időmező felvegye az alakját. Fuentesnek halvány gőze sem volt róla, mit jelenthet ez, de akkor még azt sem tudta, miért van szükség erre az időutazásra. John megpróbálta elmagyarázni neki, de a férfi csak valami technikai zagyvaságnak tartotta. Fuentes nem szeretett itt lenni, annak a gépnek a belsejében, ami ellen olyan keményen harcolt, hogy legyőzze. Gyűlölt minden gépet, kivéve azt az egyszerű szerkezetet, ami a vállán lógott. Csak a fegyverek a jó gépek. Tudta, hogy a gyűlölete értelmetlen. John türelmesen elmagyarázta neki, hogy a gépek sem jók, sem rosszak. Az emberek igen. Skynetet emberek építették. Emberek, akik annyira féltek egymástól, hogy fegyverkezni kezdtek, így hát építettek egy eszközt, ami bizonyos fokig csupán azt hajtotta végre, amire programozták. Oké. Fuentes akkor is szerette volna, ha tisztulnak innen. Odafönn az emberei már saját készítésű sörrel és a tartalékból felbontott konzervekkel ünnepelnek, amit néhány nappal ezelőtt szereztek. Az asszonya ezóta már bizonyára várja odafenn. John azonban azt mondta, még munka vár rájuk. Fuentes ebben egyetértett. De nem itt lenn, hanem ott fenn a győzelem "meleg tüzei mellett. Azonban Fuentes bárkinél jobban tapasztalta már, hogy Johnnak mindig igaza van, hát megpróbálta leküzdeni növekvő klausztrofóbiáját.

John Kyle arcát figyelte. Olyan különös érzés volt egy fiatalabb férfi arcába nézni, tudván, hogy ő az apja. Kyle lassan, mélyen lélegzett, mutatva, hogy úrrá lett idegein, és készül valamire, amire fel sem készítették: időutazásra. Csak John érzékelte a roppant iszonyatot Kyle elszánt kifejezése mögött, miközben az orvostechnikus injekciót döfött a karjába, és szintetikus adrenalint nyomott bele, amitől izmai harcra készen duzzadtak ki. A technikusok oldalra léptek, és John ott állt Kyle mellett. A két férfi egymásra nézett. Nem voltak barátok. Ha több idejük lett volna, talán összebarátkoznak. De John mindössze ötször látta Kyle Reese-t eddig a napig. És John csak a második alkalommal, amikor meghallotta a nevét, döbbent rá, hogy ki is ez a Kyle. Akkor nem mondott neki semmit. Bár az anyja beszélt Johnnak az apjáról, és hogy mi lesz a végzete, ő nem akarta elfogadni azt. Sőt, egy időben John valósággal fellázadt “elrendelt végzete" ellen. De aztán bekövetkezett a háború, a gépek uralma, és mindaz, amit Sarah Connor mondott neki, egyszerre beigazolódott, minden előrejelzett esemény bekövetkezett, mintha valami kozmikus óra ketyegése vinné előre a történelmet vak kegyetlenséggel. És most ez az őrá elüti mind közül a legkegyetlenebb időpontot. Annyi minden volt, amit mondani szeretett volna, de ha egyvalamit is mondana, el kellene beszélnie az egészet, és arra nincs idő. Csak összezavarná Kyle-t, pedig épp arra van szükség, hogy tudjon koncentrálni. Végül Kyle volt az, aki megszólalt, megtisztelve érezvén magát John Connor jelenlétében. – Tudta, hogy én leszek az, aki önként jelentkezik? John meglepetten bólintott, és kikényszerített egy bátorító mosolyt. – Mindig is tudtam, Sarah mondta. Az ifjú katona szeme tágranyílt az elképedéstől. Kyle most kezdte már megérteni, miért az ő nevét választották ki az önként jelentkezők listájáról a jóval tapasztaltabb harcosok közül. Ezért volt az, hogy John olyan furcsán reagált, amikor először megmondta neki a nevét. Ő egy olyan történelem része, ami még meg sem történt, de John mindig is tudta. Talán ezért került John egységébe. Miért érezte őt olyan közel magához? És mégis oly távolinak? Egyszer Kyle ott találta magát a parancsnoka mellett egy rajtaütés folyamári. Úgy tűnt, mintha felindultságában cselekedne, John véráztatta zubbonya zsebébe nyúlt, és odaadott neki egy kifakult, gyűrött fényképet az anyjáról. Aztán szó nélkül felugrott, és rohamra vezette csapatát. Kyle emlékezett rá, hogy tátott szájjal meredt Sarah Connor kicsi, foltos képére. Bár számos ember magával vitte a nő képét a csatába, hogy bátorítsa őket, azok ócska másolatok voltak. Ez viszont az eredeti volt! Ez hatalmas megtiszteltetés volt, és ugyanakkor furcsa gesztus a parancsnoka részéről, aki sohasem dicsért

meg senkit, legfeljebb, ha kitüntetést osztott. Azóta John szinte hozzá sem szólt, legfeljebb ha parancsot adott. Úgy tűnt, mintha valósággal kerülné, mégis megpróbálna a közelében maradni. Miért? Hát ezért. Heves büszkeség és izgatottság áradt szét Kyle-ban. – Eligazították? – kérdezte John. – Igen, uram. Tudom, mit kell tennem, de abban nem vagyok biztos, hogy miért. – Tudja, mit kell tennie, hogy végrehajtsa a feladatát? Kyle kihúzta magát. – Igen, uram. Ekkor John olyasmit tett, ami még Fuentest is meglepte. Megragadta a férfi vállát egy kemény, bajtársi szorításba. Kyle büszkén állt. – És sikerrel fog járni – tette hozzá John. Rettenetes bizonyossággal mondta ki. John összeszedte magát, és valamivel hivatalosabb hangon folytatta. – Figyelmeztetem, egyetlen pillanatra se lankadjon az ébersége. – Nem fog, uram. – Megjegyezte, hogy mit kell majd mondania neki? A parancsnok enyhén-remegő hangjából Kyle megértette, hogy ez nagyon személyes és rendkívül fontos. Sóhajtva válaszolt. – Minden szót, uram. John behunyta a szemét, és elfordult. Kyle látta, ahogy mélységes szomorúság jelenik meg parancsnoka szemében a mosoly fölött. Nem ilyen pillantásra számított. Ez zavarba ejtette, de akkor Winn lépett oda hozzá. – Készen áll, őrmester? Kyle bólintott, és elvezették néhány saját készítésű védőpajzs között, melyek az időáthelyező generátor két roppant krómkarikájához vezettek; egyik a másik belsejében volt, egy a padlóban lévő kör alakú lyuk fölött lebegtek szabadon a zümmögő mágneses mezőn. Kyle habozva lépett az első karikára. Az enyhén meglibbent a súlya alatt. Aztán gondosan fellépett a belső karikára, és izgalmát elnyomva lepillantott a lyukba. Alatta a roppant, visszhangzó sötétség tátongott. Visszanézett Johnra. A messiása azt várja tőle, hogy belépjen ebbe a feneketlen kútba. – Néha egy gépbe kell helyeznie a bizalmát – mondta John. Kyle azonban csak egyvalamiben bízott: a parancsnokában. A tizenkilenc éves harcos sóhajtott, aztán belépett a nyitott üregbe. Mindenki megfeszült. Kyle megrökönyödötten nézett le. A levegőben állt, egy láthatatlan erő tartotta fenn a karikák közepén. Winn a technikusokhoz fordult, és megparancsolta, hogy kezdjék el az időáthelyező eljárást. Néhányan koordinátákat gépeltek be a hordozható termináljukon.

A karikák lassan forogni kezdtek egymás körül, különböző szögekben, akár valami bonyolult giroszkóp. Az erőterek zümmögése erősödött, és a hangszínük kezdett megváltozni, furcsán egymásba érni. Mindannyian hátraléptek, amikor a padló elkezdett szétnyílni, akár egy torta, amiből a tortaszeleteket egyszerre húzzák ki a középtől. A karikák gyorsabban pörögtek a levegőben a széthúzódó szeletek fölött. Aztán ereszkedni kezdtek, és magukkal vitték Kyle-t is. A harcos Johnra tapasztotta a szemét, és őt nézte, ahogy lefelé ereszkedett a hihetetlenül hatalmas, kör alakú térbe – az időmező generátorba. John a lyuk széléhez lépve nézte, hogyan távolodik, amíg Kyle már csak egy parányi alakként látszott. A karikák most már olyan sebesen pörögtek, alig látszottak, csak villogó gömbnek tűntek. A zümmögések egyre magasabbakká váltak, véletlenszerű dallamot formáltak, amitől a hallgatók libabőrösek lettek. Apró elektromos szikrák pattogtak a generátor falából. John úgy hajolt a lyuk széle felé, mintha megigézték volna. Fuentes gyorsan visszarántotta, mielőtt egyensúlyát vesztve belezuhan az időgépbe. Villámok vágódtak fel a generátorból, és a technikusok feje fölött sültek ki. Winn lebukott, erős ózonszag terjengett. Roppant tömegű energia kezdett gyűlni. Mindenki visszahúzódott a saját készítésű védőpajzsa mögé, és sietve rakták fel biztonsági szemüvegüket. Ez hatalmas lesz. És Kyle Reese ott van a közepén. A kamra energiapokollá változott a fiatal katonával a közepén. A generátor zúgása és sercegése már lüktető dübörgéssé változott. John szíve olyan sebesen vert, mint ahogy a karikák pörögtek. Fülhasogató sikoly hallatszott, mintha istent belezték volna ki. A terem megtelt forrófehér fénnyel. A szemüvegek nélkül megvakultak volna. Amikor a ragyogás elhalványult, a lebegő karikák üresek voltak. Lassan lefékeztek, izzottak és füstölögtek. Az időáthelyezés pillanatában Kyle Reese eltűnt. Furcsamód a helyén egy gömb volt, telve a legkülönfélébb szeméttel: összenyomott sörösdobozokkal, 1984-es dátumú, megsárgult újságpapírokkal, és egy abból az évből származó szeméttel telt szemetes zacskóval. Fuentes lassan levette a szemüvegét. – Madre di Dios! Winn óvatosan közelítette meg a lyuk szélét, és lenézett. Szikrák pattogtak, aztán elhaltak. A szemét leülepedett. – Sikerült! – mondta Winn izgatottan, aztán folytatta. – Az a térszakasz 1984-ből származik. Kicserélődött az innen odatovábbított térszakasszal. John odalépett, levette a szemüvegét, és pislogott; a szeme még nem szokott vissza a kevesebb fényhez.

– Mi fog történni Reese őrmesterrel, uram? Úgy értem, mi az, ami már megtörtént vele? – kérdezte Fuentes. John pillantása a semmibe révedt. – Végrehajtja a feladatát, és... meghal. Fuentes bólintott. – Jó katona. – És ő lesz az apám – tette hozzá. John sötét, komor tekintettel, ünnepélyesen. Fuentes döbbenten meredt rá. Már tudta, miért rettegett John lejönni ide. És miért nem tudott felengedni a győzelmük láttán. Túl magas árat kellett fizetnie. John elfordult a füstölgő kamrától, évekkel öregebbnek tűnt, vonásai elmélyültek, bőre megereszkedett. Rátámaszkodott Fuentes vállára. Fuentes rádöbbent, hogy most először látja a parancsnokát erőtlennek. Látta már kimerültnek, magányosnak, csüggedtnek ezelőtt is, de ilyennek még soha. Odakiáltott spanyolul egy parancsot a műszakisoknak. – Aknázzák alá! Robbantsuk vissza ezt a helyet a pokolba! John erőt vett magán, a fejét rázta. – Még ne! Van még valami, amit meg kell tennünk. – Winnhez fordult. – Mit lát? Winn az övén lógó, tenyérnyi műszert nézte. Zavart kifejezéssel pillantott Johnra. – Pontosan, ahogy mondta. John mély lélegzetet vett, úgy érezte, mintha a végzet kereke a közelben Csikorogna. Aztán összeszedte a bátorságát, és kisietett onnan. Winn megindult utána. Fuentes összevonta a szemöldökét zavarában, utánalépett, és megfogta a technikus karját. – Mit látott? Miről beszélnek? Winn a műszerre mutatott. – Ez az energiajelet méri, amit az időáthelyező bocsát ki. Két egyforma jelzést fogtam, miközben beverekedtük ide magunkat. – Kettőt? Winn türelmetlenül indult meg. Fuentes nem tágított mellőle, – Miről beszél? – Az első az a Terminátor lehetett, aki 1984-be ment. Fuentes még mindig nem értette. – Igen? Winn kilépett a folyosóra, és meggyorsította lépteit, hogy utolérje parancsnokát. Fuentes tovább faggatta a technikust. – És a második? – Valószínűleg egy másik Terminátor.

John léptei a kemény padlón csattogtak, ahogy végiglépkedett a boltozatos folyosón, a nyomában Fuentes és Winn. Számtalan most már hideg és mozdulatlan, vaskos géppel telt galériát hagytak maguk mögött; annak a roppant stratégiai technológiának a roppant könyvtárát, amit Skynet tervezett és épített. Még John dicsekvő technikusainak is évekre lesz szükségük, hogy teljesen átnézzék. És amikor rájönnek a gépek funkcióira, John kezében lesz a döntés, hogy megsemmisíti őket, vagy bízik abban, hogy egy új társadalom jön létre a hamvakból, mely képes lesz majd felelősséggel használni őket. Ezzel a jövővel kapcsolatban semmilyen információt nem kapott a múltból. Arról, hogy a mai napot követően mi fog történni, Johnnak sejtelme sem volt. Ám ahogy a vaskos acélajtóhoz ért, a múltbéli emlékek kitódultak a jelenbe. John tudta, hogy most a végzet ajtaja előtt áll. Tudta, hogy mögötte meg fogja találni, amit keres: a végső választ arra a kérdésre, mely egész élete folyamán kísértette. Igaz volt mindez? Végül mégiscsak bebizonyosodik? Winn is odament az ajtóhoz, és egy kis szondát csatlakoztatott a vezérlőpanelhez. Bepötyögtette a kódszámokat, melyeket egy sérült HK belső termináljáról szerzett meg, aztán sietve hátralépett. A záró reteszek elektronikusan széthúzódtak, az ajtó a vákuumba tóduló levegő sziszegésétől kísérve kitágult. John átlépett a küszöbön, harcilámpáját a helyiség hátsó részére emelte, aztán a szája is tátva maradt. Fuentes és Winn odaléptek mögé, és ők is bevilágítottak. Egy hatalmas sajtológépet láttak, mely a padlótól a mennyezetig betöltötte a helyiséget. Meleg tápcsövek nyúltak ki a falakból, és a gőzölgő présbe csatlakoztak, küllőket vagy pókhálót formázva. Ezek alatt mentek oda a helyhez, ahol a két húsztonnás lap találkozott, és bevilágítottak a lámpáikkal a kicsiny résbe, mely legfeljebb akkora volt, amelyen egy ember beférhetett. Ráadásul a rés emberi körvonalú volt. John felfedezett valami fényeset a kerek nyílás szélénél, körülbelül a nyak magasságában. Fegyvere csövével nyúlt oda. A csillogó fémcsepp, ami higanyszerű volt, erőtlenül rácsöppent a fémcsőre, és mintha az magába szívta volna, eltűnt. John kihúzta a fegyvere csövét, hogy a többiek is rávilágíthassanak. – Hova lett? – hördült fel Fuentes. Winn úgy vizsgálta John fegyverének csövét, mintha csodát látott volna. Észrevett egy parányi dudort, mely alig kétmilliméternyire emelkedett ki a cső eredeti felületétől és követte a cső görbületét. – Ott van – mondta Winn. – Hol? – Úgy tűnik, hozzákötött a fegyver csövéhez, és hibátlanul felvette a színét, alakját. Megdöbbentő...

John tudatából a bizonytalanság utolsó szikrája is eltűnt. Ideje megtenni az utolsó lépést abban a sakkjátszmában, melyet akaratlanul játszott Skynettel tizenöt hosszú éven át. Sok mindent tudott arról, hogy mi fog történni, de egy bizonyos ponton túl az események kimenetelét nem ismerte. Egy kerti asztalba döfött kés és az asztallapba vésett NINCS VÉGZET szavak adták az el választóvonal át aközött, amiről tudta, hogy megtörtént, és ami csak megtörténhet. Teljes létezését ki lehet törölni. De az is lehet, hogy minden ugyanúgy fog végződni. Vagy... másképp? Gyerekkora óta először, John nem tudta a választ. Növekvő nyugtalansággal nyújtotta a fegyvert Winn-nek, elvette a szondát, és sietve odament a szoba túlfelén lévő, olvadó jéglappal borított súlyos acélajtóhoz. John bepötyögte a kódot és várt... Jég tört szilánkokra, akár az üveg, amikor az ajtó széttörte pecsétjét, és befelé nyílt. John be akart menni, de Fuentes elé lépett, lövésre kész karabéllyal, besurrant előtte, és szemügyre vette a szoba potenciális veszélyeit. Lehelete meglátszott előtte. Egy hűtőkamrába jutottak. Fuentes felszisszent, amikor lámpája sugara csupasz testek sorára vetődött, melyek felfüggesztett acélkampókról lógtak alá. John körbevillantotta a lámpáját. Több száz férfi és női test sorakozott ott, tízes sorokban. Mindegyik sorban a testek tökéletesen egyformák voltak. – Terminátorok – suttogta Fuentes, keze nyugtalanul szorult fegyvere agyára. John nyugodtan a szintetikus testek sorának végéhez sétált, és habozott. Az arcokat szemlélte. Nem, nincs itt. Aztán megnézte a következő sort. Itt sincs. Idegenek a számára. Aztán... egy másik sorhoz lépett, és megtorpant. Egyforma, ismerős arcok töltötték meg. A széles csontú, brutálisan markáns vonások láttán John megrázkódott a felismeréstől. Ő volt az. Oly réges-rég és oly távol, még az ítélet napja előtt, amikor a világ félig még ép volt és színektől ragyogott. John szemében érzelmek lángoltak. Bizonyos értelemben majdnem ugyanolyan rossz érzések szállták meg, mint Kyle-lal kapcsolatban. Fuentes lépett oda, komor hangja visszazökkentette Johnt a jelenbe. – Élvezettel fogom felrobbantani ezt a helyet. – Aztán észrevette John kifejezését. – Mi van? John a legközelebbi ismerős Terminátorhoz fordult. Annak csukva volt a szeme. De nem aludt. Várt. Aztán John Fuenteshez fordult, és rekedten felelt a szavaira. – Az időutazással az a baj... hogy nincs végzet, csak ha bevégzed. John visszasietett Winnhez, aggódva megállt az ajtónál. Fuentes csak nézte, ahogy John rámutat az egyik felaggatott Terminátorra, néhány percen át

technikai kifejezésekkel dobálózik, valószínűleg vitatkoznak. Semmit sem értett az egészből. Hiszen győztek. Vagy mégsem?

Fényvihar (Acton, Kalifornia, Jelen, 3:14) Dana Shorte felesége húgáról fantáziáit. Ez rendkívül veszélyes cselekedet volt, nem csak amiatt, hogy a gondolatai hová vezethetnek, hanem azért is, mert épp egy hatalmas Kenworth utánfutós vontatót vezetett egy csalóka lejtőn a hirtelen megsűrűsödött ködben. Éppen elképzelte magában, milyenek lehetnek Denise keblei, amikor egy autó vörös hátsó lámpái bukkantak ki előtte a kavargó ködből. Rátaposott a fékpedálra. A hidraulika felnyögött, sziszegett, és befékezett. A kocsi pattogott az úton, kerekei felszántották az aszfaltot a hűtőkocsiban szállított harmincnyolc tonna fagyasztott gyümölcs adta visszafoghatatlan lendülettől. Megpróbálta megfogni a kocsit, ám a rakomány oldalra sodorta. A feltóduló adrenalinlökésben tisztán maga előtt látta, ahogy kamionja összecsukódik, körbefordul, akár egy mérges skorpió, és a vezetőfülke olyan rettenetes erővel csapódik a korlátnak, hogy áttöri, legurul a 14-es út töltésén, és odalenn a Vasquez sziklának csapódik. De ma este szerencséje volt. A gumik száraz helyen jártak, és az úthoz tapadtak. A kamion remegett és megfarolt, de az úton maradt, és az utolsó pillanatban elmaradt a lassan mozgó autótól. Dana a kormányt markolta, szaggatottan lélegzett. Úgy döntött, hogy ez egy égi jel volt. Abbahagyni az álmodozást arról, hogy felesége tizennyolc éves húgával paráználkodik, különben... Felsóhajtott, amikor a Sierra főút kijáratátjelző tábla előderengett a ködből, mint egy köszöntő transzparens. Lába gyengéden lenyomta a féket egy párszor, hogy csökkentse a sebességét, aztán lehajtott a rámpán, és beállt a Corral parkolójába. Már csak kevés hely maradt az egész éjszakai kamionos pihenőben. A szokatlan nyári köd leüldözte a kamionosokat az Antelope autópályáról a kopott, foltozott bodegákba. Dana behúzott egy az övéhez hasonló jármű mellé, aztán zsibbadt lábbal, sajgó fenékkel kiugrott. Becsapta a fülke ajtaját, és kacsázva megindult a feltűnően megvilágított bár-étterem felé, és meglazította az ingét, mely a testére tapadt az izzadtságtól. Jézusom, gondolta, ahogy az út körül hömpölygő ködre pillantott, az ember azt hinné, ez a vacak lehűti az időt. De ettől csak még nehezebb lélegezni. A fülledt levegő egyre súlyosabbnak tűnt,

ahogy a bejáratig ért. Fullasztó volt és különösen telített, mintha azonnal el akarna eredni az eső. Sőt, ahogy kinyitotta az ajtót, mintha máris vízcseppeket látott volna az üvegen. Felnézett az égre. Csak a ködöt látta, a bejárat fölött a zöld és a narancssárga neonfénytől megvilágítva. Vállat vont, és belépett. Ha még egy pillanatig tovább ácsorog, és visszafelé néz a kamionjára az ég helyett, láthatott volna villámokat is a járgánya és a szomszédos kamion között. Biztos azt hitte volna, hogy Szent Elmo tüze. Tévedett volna. Az utcai lámpák pislákoltak és kihunytak. A köd a kamionok felé kezdett áramlani és örvénylő turbulencia képződött közöttük. Vad kékesfehér energiaujjak táncoltak dühösen a vontatók formálta kanyonban, sercegve, mint az összepréselt zsírpapír. Egy portölcsér röppent fel az asztalról, papírokat és cigarettacsikkeket sodort fel a levegőbe a kavargó levegőbe. Halk zümmögés emelkedett hangos fütyüléssé, mintha egy láthatatlan tranzisztoros rádión próbálna valaki állomást keresni. Aztán befogott egyet. Már jött is. A furcsa villámlás pörgő energiagömbbé vált, nagy szelet kavart. Mindkét kamion visszapillantó tükre kifelé hajlott, aztán széttört. Hatalmas villanás, mintha ezernyi vaku villanna. Aztán a sercegés egyetlen hangos reccsenéssel megszűnt, mintha egy elnémított vörösen izzó bomba. A fény gyorsan kifakult, füstfelhő lebegett, és megjelent valami ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még semmi nem volt. Egy meztelen férfi. Izmos testét fehér hamu borította, ami finomlisztként pergett le róla, amikor felállt, és megfeszítette szoborhoz illően tökéletes izmait. Katonásan rövidre nyírt haja füstölgött. Arca minden érzelemtől mentes volt. Szeme kobaltkék, élő, mégis halott, mindent befogadott, de semmit sem sugárzott. Karjai szimmetriáját tanulmányozni lehetne, kidagadó bicepszei precízen keskenyednek el a könyökénél, majd matematikai pontossággal alakulnak át erős alkarokká, melyek szinte kecses, vékony csuklókká váltak. A titáni férfi mélyet lélegzett, hatalmas mellkasa domborodott, miközben puhatolózva vette szemügyre a környéket. Nem különösebben zavarta a magas páratartalom. Ez mindössze egy puszta tény volt, mely nem bírt jelentéssel, amíg nem csatlakozott hozzá tucatnyi más adat is, mely gyors áttekintése volt a helynek és az időnek. Mögötte egy homorú rész hiányzott az egyik kamion hátuljából, ahol érintkezett az időáthelyező gömbbel, s még mindig töltéstől izzott. Az ív folytatódott a kamion mellett az aszfaltban, ahol homorú kráter volt a lába alatt. A férfi a megjelent energiagömb közepén állt. Kilépett a kamionok közül, és a parkolót nézte, megállt, és szemügyre vett három fényes módosított Harley Davidson motort a neonfényes bejárat közelében, bizonytalanul

támaszkodtak lehajtható állványukra, megnyújtott mellső kerékvilláik, nyújtózkodó acélkutyákként tartották előre mellső lábaikat. Zenegépből áradó fojtott hangok lüktettek. A férfi benézett az ablakon. Odabenn emberek voltak, röhögtek, vitatkoztak, és hangosan inni- vagy ennivaló után ordítottak. A férfi megfordult, és a bejárat felé indult. Tudta, hogy bent megtalálja az egyik motor tulajdonosát. Dana épphogy csak belépett a bodegába. A hely pokoli volt, de legalább a kaja tűrhető. Mellette két szőrös kamionos hajolt a chili fölé, ellenzős sapkájukat hátratolták a homlokukra. Három ápolatlan farmeres fickó biliárdozott a helyiség végében, üres üvegük az asztal szélén billegett. A lebuj tulajdonosa, Lloyd olyan volt, akár egy korosodó medve a piszkos kötényben, zsémbesen állt a pult mögött. A bár túlsó felében rögtönzött kártyajáték folyt a fecsegő kamionosok között, akik itt akarták kivárni a köd felszálltát. Dana felpillantott, amikor a pincérnő mellé lépett. Egy pillanatig érdeklődve szemlélte a lány vonásait. Túl sok festéket használ. Van vagy százhatvan centi magas, lehet tíz kiló súlyfeleslege. Azonban e súly nagy része elöl helyezkedett el, a lehető legjobb helyen. Danának tetszett. Jókora. És rágózik, azzal a kába, elmélázó arckifejezéssel, mely arra utalt, hogy valószínűleg állandóan bámulja a tévésorozatokat. Könnyű préda. Kedvére való nő. Ha nem lenne már felesége. Bűntudat szállta meg, és megpróbálta azzal elnyomni feltörő vágyát, hogy a feleségére gondolt. Carla vallásos asszony, aki nagyon komolyan veszi a házastársi esküt. Különösen a hűségről szóló részt. Ha megtudná, hogy a férje megcsalta, belehalna. De már hat év óta Carla a felesége. Testének minden zugát és bemélyedését ismeri, sőt minden mozdulatát és szavát, amit csak kimond az ágyban. A Carlával való szeretkezés olyanná vált, mintha már huszadjára nézné meg a “Szeretem Lucyt" című filmet. Kényelmes, ugyanakkor unalmas. Mostanában minden kanyarban az a gondolat kísértette, hogy új terepet kellene keresnie. Fájdalmasan gyötörte a tudat, hogy az emberi faj fele nő. Különös nőstények. Gyönyörűségesen különös nőstények. Mint ez a pincérnő... A lány névkártyáján a Claudia név állt. Dana ráköszönt, amikor a lány átnyújtotta a gyűrött étlapot. A lány pimasz kacsintással viszonozta a mosolyát, és elsietett a konyhába. Dana követte a szemével a ringó csípejű, elvonuló hölgyet. Sóhajtott, és hagyta, hogy képzelete eljátsszon a képpel. És miközben tudata határán pornográf jelenetek kergetőztek, máris azon törte a fejét, hogyan titkolja majd el a leendő házasságtörést Carlától. Annyira belemerült mentális munkájának gyümölcseibe, hogy észre sem vette, amikor a bejárati ajtó kinyílt, és egy hatalmas termetű, meztelen fickó lépett be.

Mindenki más azonban igen. Nézték, ahogy a fickó nyugodtan keresztülmegy a szobán, közönyös pillantása láthatóan csekély érdeklődéssel suhan át a vendégeken. Amit az “ember" látott, a helyiség negyvenezer bit felbontású képe volt, fölötte alfanumerikus számsorok, melyek gyorsabban változtak, mint amit emberi szem követni lett volna képes. A szájukat eltátó kamionosok, a tágra nyílt szemű tulajdonos, és a megdermedt pincérnő, mind elektronikus felbontásra kerültek és minden részlet elemzés tárgya lett, hogy értelmezze az érzelmi állapotot és előre kiszámítsa a lehetséges ellenséges viselkedést. Senki sem mozdult, kivéve az egyik motorost. Robert Pantelli reggelije megfeküdte a gyomrát, és vacsorára ki akarta adni magából a mérgét. Szinte semmi sem lepte meg az életben. Ám amit most látott, igen. Szippantott még egyet bűzlő cigijéből, lassan leeresztette, és sötét mosoly terjedt szét még nedves ajkain. A meztelen ember képmezejében egy lüktető elektronikus körvonal formálódott Robert teste körül. Ezernyi lehetséges megoldás számsora villant fel és tűnt el a meztelen férfi látómezejében. A jelzett fickó ruháját analizálta, és megállapította, hogy kimondottan motoros ruhát visel... Robert számára ez megközelítőleg két másodpercig tartott. Kimutatta sárga fogait. Elöl hiányzott néhány. Beszéde kissé akadozott az alkoholtól. – Ez a fickó tudja, hogy legyen úrrá a hőségen. Két társa idegesen felröhögött. A férfi egy pillanatig nem mutatott látható reakciót, aztán közönyös, semleges hangon megszólalt, melyben nem csengett semmiféle érzelem. – Szükségem van a ruhádra, a csizmádra és a motorodra. Robert szeme összeszűkült, aztán a cimboráira pillantott, ők várakozóan néztek rá. Robert úgy döntött, szórakozik egy kicsit. Beleszívott a csikkjébe, hogy a vége felvöröslött, aztán visszafordult az idegenhez. – Nem mondtad azt, hogy kérem szépen! Robert barátai ismét felröhögtek, ezúttal hangosabban és felszabadultabban. Érezték, hogy ez a fickó nem fog verekedni. Lenyűgöző felépítése dacára csak ostobán áll, és úgy néz, mint egy ártatlan kislány. Biztos valami bolond lehet. Robert nem szerette a bolondokat. Arra a seggfej apjára emlékeztették. És ráadásul most már kedve támadt eljátszadozni, így hát felemelte a csikkjét, és elnyomta az idegen mellkasán. Halk sercegés hallatszott, mint ahogy a szalonna sülni kezd a serpenyőben. Aztán nagy csend. Ez kizökkentette Danát az ábrándozásából, odapillantott, és a lélegzete is elakadt, amikor megpillantotta a meztelen vendéget. Füstölgő, égett lyuk látszott a mellkasán. És még a fájdalom legcsekélyebb jelét sem mutatta. Ami

ezután történt, az olyan gyorsan játszódott le, hogy Dana szinte nem is akarta elhinni, hogy megtörténhetett. Szinte. A meztelen férfi előrenyúlt, megmarkolta Robert vaskos felkarját erőteljes, hidraulikus szorítással. A motoros érezte, ahogy az elképzelhetetlenül erős ujjak úgy szorítják a húsát, akárha acél harapófogó lenne, és teli tüdőből üvöltött. Robert egyik barátja felkapott egy biliárddákót, megragadta a keskenyebb végénél, és úgy tartotta, akár egy baseballütőt. A súlyosabb vége süvítve csapott le, és kettétört az idegen feje hátulján. Hihetetlen módon a meztelen férfi mintha csak észre sem vette volna. Még a szeme se rebbent. Anélkül, hogy lazított volna a szorításán, a másik kezével hátranyúlt a dákós fickó felé, megmarkolta a dzsekije elülső részénél, és egy kézmozdulattal kivágta a testes motorost a legközelebbi ablakon. Üvegcserepek között, ernyedt húsként hullott a kinti aszfaltra. Ezután az, idegen könnyedén a bárpult fölé emelte a száztizenöt kilós Robertet, és a kiszolgálóablakon keresztül belökte a konyhába, egyenesen a jókora sütőbe. Gőz süvített fel, amikor a forró fém a fickó bőréhez ért. Robert üvöltött, ugrált és vonaglott, amíg füstölgő rongycsomóként a padlóra nem zuhant. A harmadik motoros egy húszcentis pengéjű kést rántott, és a hatalmas férfi arca felé suhintott. Azonban az idegen elkapta a kést csupasz kezével, megragadta a borotvaéles pengénél, és kicsavarta a motoros kezéből. Gyors mozdulattal felhajította, aztán a nyelénél elkapta. Az idegen megperdült, a motorost arccal lefelé a bárpultra csapta, és odaszegezte a vállánál fogva saját acéljával. Dana csak hármat pislogott és már vége is volt. Mint a többi vendég, ő is olyan kába volt, hogy csak ült, és nézte, ahogy a meztelen ember megkerüli a bárt, eltolja Lloydot, és besétál a konyhába. Nemcsak azért, mert minden túl gyorsan történt. Vagy mert az elkövető szemmel láthatón veszedelmesebb volt, mint a három nyilvánvalóan veszedelmes fickó. Már ez is elég lett volna, hogy senki se mozduljon. Azonban a férfi viselkedése volt az, ami mindenkit a székéhez szögezett. Nem volt ésszerű indok, sem elfogadható magyarázat, sem más felvilágosítás a meztelen férfi hűvös vadságát illetően. Ami csak azt jelenthette, hogy minden bizonnyal őrült. És azzal, aki ennyire őrült és ennyire veszedelmes, nem érdemes szarakodni. A mexikói szakács fejében ugyanezek a gondolatok játszódhattak le, miközben, kitért az idegen útjából, aki egyenesen a padlón átkozódó Roberthez sietett. A motoros felpillantott, ahogy az árnyék rávetült. Megsebzett állatként felmordult, és megpróbálta előhúzni 45ös automata pisztolyát, amit megpörkölődött bőrdzsekije alatt rejtegetett. Azonban

összeégett ujjai nem tudták elhúzni a ravaszt. Az idegen karja lecsapott, és megragadta a pisztolyt, mint ahogy az ember lecsap egy legyet. Egy elektronikailag hosszú pillanatig az idegen analizálta a fegyver kaliberét és használatát. Az, hogy lelője vele a földön heverő motorost, nem merült fel a lehetőségek között. A célpont időlegesen sérült. Lelőni szükségtelen erőfitogtatás lenne. Minden, amit akart, mindössze az volt, amit bevezetőként felsorolt. Robertre vetette közönyös tekintetét. A motoros megborzongott, agyának minden sejtjével próbált rájönni, mihez kezdhetne. További ellenállás szóba sem jöhet. Most már fegyvere sincs. Lassan a zsebébe nyúlt, és bár ez fájdalmat okozott máris feldagadó kezének, kihúzta a motor kulcsát. Odavetette a padlóra a bolond lába elé. Aztán felnyögve egy sérült bordája okozta fájdalomtól, Robert elkezdte levetni a dzsekijét. Dana épp a kijárat felé oldalgott, amikor az idegen előjött a konyhából; most már a motoros fekete bőrdzsekijében, bőrnadrágjában, és súlyos megvasalt csizmájában. Határozottan megindult a tömeg felé, mely az asztalhoz szegezett, nyögdécselő motoros körül gyülekezett. Sietve szétváltak előtte, mint a Vörös-tenger. A férfi anélkül, hogy léptein lassított volna, kirántotta a kést. A vad tekintetű, vérző ember a padlóra roskadt, miközben az idegen folytatta útját az ajtó felé. Senki sem merészelt az útjába állni. Ahogy elhaladt Dana mellett, ő rászólt. – Jó estét! A férfi megfordította – vagyis inkább hátratekerte – a fejét. Élettelen szeme megállapodott Danán egy mikroszekundumig, ami szinte élethosszúságúnak látszott. Aztán visszafordult az ajtóhoz, kilépett és hagyta, hogy becsapódjon mögötte. Dana megborzongott, és megtörölte verejtékező homlokát a kézfejével. Krisztusra, ez közel volt! Remegve az ablakhoz lépett. Mindenki szótlanul követte a példáját, és néma csendben figyelték, ahogy az idegen keresztülmegy a parkolón a Harley-khoz. Mindenki, kivéve Lloydot, aki először szintén kipillantott, aztán lehajolt a padlón heverő sebesült motoroshoz. Egyre terjeszkedő vértócsa gyülekezett a szőnyegen. Lloyd ledobta a kötényét, a bárpult mögé szaladt, és kiemelt valamit egy rejtett lyukból. Odakinn az idegen megérkezett a három motorhoz. A 45-öst az övébe csúsztatta, és beleillesztette a kulcsot az első motor nyílásába. Nem illett. Az idegen, anélkül, hogy ügyet vetett volna rá vagy habozott volna, máris a következőhöz fordult. A kulcs bement. A fickó átvetette a lábát a széles nyergű, vörös-fekete, vaskos Harley 1380 köbcentis Fát Boyon. Akármelyik normális motorszerető ember örömmel fizetett volna jó pénzt egy ilyen

motorért, mint ez. Az idegen tudatában volt, hogy ez egy különleges motor. Sőt, egy pillanat alatt a motor teljes technikai szerkezete kirajzolódott előtte. Azonban... ő nem normális ember volt. Ezt a fajta járművet potenciális megbízhatósága, rugalmassága és gyorsasága miatt választotta; ezek a lényeges követelmények, hogy végre tudja hajtani a feladatot, amivel megbízták. A tőrt a csizmája szárába tűzte, és egyetlen erőteljes rúgással beindította a járművét. A motor torokhangon felmorajlott, és az egész jármű remegni kezdett. Az idegen körülnézett, a gyorsan ritkuló ködöt fürkészte, aztán sebességbe rakta a motort. Mielőtt elengedhette volna a kézikuplungot, Lloyd jelent meg az ajtóban lefűrészelt csövű winchesterével. A levegőbe lőtt, a robaj visszhangja elnyomta a Harley morgását, berakott még egy töltényt, és az idegen hátára célzott. – Ne hidd, fiam, hogy csak így elpályázhatsz. Leszállsz, vagy leszedjelek? A férfi megfordult, és hűvösen meredt Lloydra. Egy másodperccel később üresbe rakta a sebességváltót, és lebillentette a motort a támaszára. Átvetette rajta a lábát, és nyugodtan a tulaj felé sétált. Lloyd a helyén maradt, harag és félelem küzdött egymással, ahogy a férfi hozzásietett, és egyenesen a fegyver torkolatába bámult. Lloyd kipislogta az izzadtságot a szeméből, és nem tudta, megölje-e ezt az embert hidegvérűen egy jármű miatt, ami még csak nem is az övé. Természetesen nem engedheti meg, hogy a fickó bántatlanul terrorizálja a vendégeit és elrabolja a tulajdonukat. Ez az ő étterme. És neki minden vendégre szüksége van, aki csak belép az ajtaján. Ha ez a pali megússza, oda az üzlet. Másrészt... Az idegen keze megvillant, akár egy lecsapó kobra, és hirtelen máris az ő kezében volt a fegyver. Egy sima, hatásos mozdulat, és a fegyver csöve most pár centire volt Lloyd arcától. Lloyd csak tátogott, leesett az álla. Épp azon kezdte törni a fejét, milyen érzés lesz, amikor ilyen közelről szétlövik a kobakját, amikor a férfi egyik kezével szilárdan tartva a puskát, a másik kezével a szíve felé kapott... Ó, a francba... Az idegen azonban csupán egy napszemüveget emelt ki Lloyd ingzsebéből, felrakta, aztán máris megfordult, és visszasietett a Harley-hez. A puskát a kormányra fektette a kuplung és a fékvezetékek közé, és nagy kavicszáport szórva elszáguldott. Lloyd az ajtókeretnek dőlt, örült, hogy élve megúszta. Dana nézte, ahogy a motoros eltűnik a ködben, és arra gondolt, hogy egy este kétszer is közel került a halálhoz. Ez intő jel lehet. Akkor és ott

megesküdött magában, hogy soha többé nem fogja házasságtörésen járatni a gondolatait. Carla csak az első volt azon ártatlanok közül, akinek az életét akaratlanul és visszafordíthatatlanul megváltoztatta a második Terminátor eljövetele. A Terminátor végigzúgott az úton, délre kanyarodott, az 5-ös útra, és Los Angeles felé tartott. A hideg, zöldesfehér fej fölötti fények szaggatott csíkot húztak a zúgó motorbicikli krómjára, és megcsillantak a kiborg kerek napszemüvegén, akár a nyomjelzős lövedékek.

A két Austin (Los Angeles, Kalifornia, 4:58) A Hatodik utcai híd sötét árnyékában a kreatív falrajzolatok közé valaki gondosan felpingálta spray-vel festett kicsi, precíz betűkkel: “A történelem megállt". Ez egy rendkívüli kinyilatkoztatás volt, ha belegondolunk, hogy mi vette kezdetét a valóságban. Ezeket a szavakat a város más pontjaira is felfestették. Főképpen Kelet LA vasúti átjáróira, a Dodger Stadion közelében, és a Hollywood hegyen lévő Griffith Obszervatórium külső falaira. Senki sem figyelt fel rá. LA színültig tele volt látnokokkal, akik a legkülönbözőbb tömeges pusztulási formákat jósolták meg, természetes és emberi eredetű katasztrófákat. Ez a helyszínhez tartozott, akárcsak a szmog és a pálmafák. Azonban azt, aki ezt a három szót felfestette, városszerte ismerték. Igaz, valószínűleg nem e művéről, de... Ismerték. A “Mázlista" Joe Austin rendőr a híd alatt járőrözött tízmérföldes óránkénti sebességgel, az üres utcákat tartotta szemmel, nem vette észre, nem tudta, vagy nem érdekelte. Figyelmét a változó alakokra fordította, melyekre ráesett reflektora fénye, ahogy az rávetődött a láncos kerítéstől körbevett falfirkákkal díszített épületre. Gyűlölt egyedül dolgozni ebben a körzetben. Azonban a társa ételmérgezést kapott a szolgálatbalépés előtt, és már nem volt arra idő, hogy valaki mást szerezzenek mellé. Újabban ismét akcióba kezdett a Fehér Pajzs banda. Egy tizenhárom éves kislány és négyéves öccse megsérült egy tegnapi gázolásban, és mindenki a beazonosított gyanúsítottakat keresi. Ők azonban természetesen jobb fegyverekkel rendelkeznek, mint a rendőrség, és nem ég bennük a buzgóság, hogy börtönbe kerüljenek, így hát Austin nem volt éppen kimondottan filozofikus hangulatban ma éjjel. Alaposan be volt szarva.

Nem is sejtette, milyen alaptalan a félelme. Nem egy begőzölt agyú, lövöldöző mama kedvencével akad majd össze. Amibe ma reggel belefut, azt nem anya szülte. Fényviharban születik, úgy szökken létezésbe, és két helyet cserélő időzóna löki ki magából... Kék-fehér fényvillanás keletkezett váratlanul az épületek között száz méterre előre. Austin gyorsított. Ahhoz azonban túl későn érkezett, hogy lássa a talaj fölött lebegő fénygömböt. A felületén energianyalábok kavarogtak, melyek megremegtették az épületeket, mintha egy részeg lenne, aki meg akarna kapaszkodni. Szétszórt hulladékok és papírok röppentek a levegőbe, és kétdimenziós kísértetekként táncoltak a szaggatott fényjelenségek körül. Egy tűzlétra vörösen izzani kezdett, magába szívta a fényvihar kisülő hőjét. Sercegés hallatszott, mely egyre erősödött. Aztán egy vakító villanás. Austin átkozódott, a fékre taposott, épphogy az elektromágneses kisülés határán kívül. Ha egy kicsit még továbbhajt, a reflektorai kialszanak és a motor leáll. Azonban a rendőrt így is megigézték a falon táncoló fények. Gyorsan elhalványultak. Amikor ki akart szállni a kocsijából, minden csendes volt, csak egy kóbor kutya vonítása hallatszott. Austin sóhajtott. Ózonszag. Austin szíve kalimpálni kezdett. Úgy érezte magát, mintha egy mérföldet futott volna. Esze ágában sem volt, hogy egyedül bemerészkedjen a sikátorba. Viszont egyenruhát viselt. Jól képzett profi. Ráadásul 9 mm-es automata Beretta van nála, tizenöt tölténnyel a tarjában. És ha csak egy transzformátor égett ki? Akár tüzet is kezdhetett. Austin sóhajtott, és szitkokat mormolva óvatosan megindult a két épület közti sötét részbe. A rendőr körülnézett, alakokat keresett a sötétben, de senkit sem látott. Ide nem világítottak be az utcalámpák. Kitörték vagy csak kiégtek... bárhogy legyen is. A Hatodik utcai híd roppant betonívei derengtek fölötte. Már alatta járt, egy drótkerítéssel határolt zsákutcában. Azon túl csak vasúti sínek vannak, és azokon túl a város folyójának betonmedrű csatornái. Volt valami furcsa a drótkerítésen. Austin a homlokát ráncolta, ahogy zseblámpája fénye egy szabályos kör alakú lyukra vetődött a drótkerítésen. Közelebb lépett, és döbbenten fedezte fel, hogy a lyuk szegélye még füstöl, a drótszálak izzanak. Austin szabad keze ösztönösen pisztolytáskájához nyúlt, kikapcsolta, és megragadta fegyvere markolatát. Austin lenézett. Egy simaszélű, kör alakú horpadás látszott a kerítés mellett. Olyan volt, mintha valami egyszerűen kiharapott volna egy darabot az aszfaltból. Austin elszántan próbálta leküzdeni a sürgetést, hogy futásnak eredjen. Sajnos, sikerült neki. Pedig talán hosszú élete lett volna. Valaki kisurrant a sötétből a rendőr mögé. Csak egy homályos folt, valami csillogás. Austin megpillantotta, futásnak akart eredni. Valami megvillant,

mintha egy hatalmas fehér leplet borítottak volna az öntudatára. Tudata érezte, ahogy egy hatalmas erő felkapja, kirántja alóla a lábat, és ő az arcára zuhan. Tompa fájdalom lüktetett bal arccsontján, ami eltört, amikor a hideg járdának csapódott. Kezek motoztak az egyenruhájában. Valami nedves folyt az orrából. Semmi sem érződött jónak. A nyaka mintha nyikorogna, amikor próbálja fordítani. Miközben öntudata kezdett elillanni, azon csodálkozott, vajon mit akar kezdeni egy Fehér Pajzs-tag az egyenruhájával. Bármire akarja is használni, nem jó ügyben teszi. Azonban ez már mások problémája lesz. Neki más dolga van... Ideje meghalni. Egy macska kószált be a zsákutcába, és odapislantott. Egy meztelen férfit látott, aki egy rendőr fölött térdelt, és az egyenruháját tapogatta. Az állat borsószemnyi agyával képtelen volt felfogni, mi történik, de a szeme ettől függetlenül látta. A meztelen férfi teste megváltozott, most sötétkék ruha feszült rajta; a mellén ezüstös jelvény fityegett. A macska nyugtalanul iramodott el. Néhány perccel később a merénylő a rendőrautóhoz sietett Austin egyenruhájában és jelvényével. A férfi besiklott a fekete és fehér kormány mögé. Szemügyre vette a járőrkocsi belső részét, a műszereket és az irányítóeszközöket. Mind ismerős, ott voltak az emlékezetében, bár ezelőtt még sohasem látott ilyeneket. Egy electro-Com MDT-870-es komputer terminál, mely a rendőrségi hálózatra volt csatlakoztatva, ott volt a műszerfal utasülés, felőli oldalán, sötét képernyővel. A férfi szemügyre vette. Most látta először, de az áramkörök minden milliméterére emlékezett. Odanyúlt, és lenyomott egy billentyűt. A képernyőn egy on-line menü jelent meg. A férfi elégedetten fordította el az indítókulcsot, aztán a visszapillantó tükörbe nézett. Egy markáns arcot látott, erős vonásokkal, katonásan rövidre nyírt, barna hajjal. Szürkéskék szeme mély koncentrációba mélyedt, magabiztosságot sugárzott. Az “új" Austin, a 473-as jelvény tulajdonosa sebességbe tette a kocsit, és elhajtott az éjszakába. Tiszta véletlen volt, hogy egy ilyen megfelelő azonossághoz jutott. Elvégre ő azért van itt, hogy oltalmazzon és szolgáljon.

A tábornok (Reseda, Kalifornia, 10:58) Ramones “Ki akarok elégülni" című száma harsogott egy dobozból egy nyitott garázsban egy meglehetősen leromlott állagú külvárosi környéken. Az

előtéri gyep vízben ázott. Gyerekek tettek a biciklijükkel bonyolult mintákat, az emberek a kocsijukat mosták a szappanhabos vízzel. Az ég szokatlanul kék volt, a szél a hágón keresztül érkezett, és szmogot sodort maga előtt vissza San Bernardinóba. Odabenn a garázsban, fél füllel a zenének nevezett dübörgő torz hangokat hallgatva, John Connor szakértőén beállította Honda 125-ös salakmotorja karburátorát. Hosszú, kócos haja keretezte mogorva száját és szemét, mely utóbbi meglepő intelligenciát árult el ahhoz képest, hogy a fiú még csak tízéves volt. Mégis, messziről ebben az öltözetben a levágott aljú Public Enemy trikóban és a piszkos, szakadozott farmerben senki sem tudta volna megkülönböztetni Timtől, hasonlóan ápolatlan barátjától, aki a közelben állt, hanyagul egy csavarhúzót dobált a levegőbe és egy kézzel kapta el. Azonban közelről jól látszott a tompább tekintet Tim szemében. Johnéban inkább tudás és emlékek csillognak, melyek messze túl bonyolultak és komolyak egy ilyen korú fiúcskához mérten. Egy harminchárom éves nő jelent meg a garázs ajtajában. Janelle Voight nagyon csinos volt. Középiskolás korában minden fiú vele akart randizni. De sohasem volt túl okos. Azonban a folyamatos csalódások áradata megszülte benne azt a felismerést, hogy az élet sohasem lesz jobb, mint amilyen eddig volt, vagyis elég lehangoló. Fogalma sem volt róla, miért kellett így lennie, és ez nyugtalanította. Janelle egyre idegesebb lett az eltelt évek alán, és béketűrése egyre csökkent. Eközben szépsége elenyészett, csak a szorosan, szinte kegyetlenül összeszorított szája maradt, és a szemében tompaság csillogott, ami gyakorta egy domboldalon kérődző tehén tekintetére emlékeztette Johnt. Egyik csalódottsága abban állt, hogy nem bírt gyereket szülni. Ezért jelentkezett, hogy gyereket fogadjon örökbe. Ezért vigyázott ő Johnra. És ez volt az oka, hogy ott állt bájtalan homlokráncolással és lelógó hajjal. John Connor eleinte sebezhető, félénk fiúnak tűnt, aki reménytelenül szeretetre vágyik. Lehet, hogy ez igaz volt, de a fiú ezen kívül talpraesett, szeszélyes, kritikát nem tűrő, de legfőképpen rosszcsont kölyök volt. Az elmúlt néhány hónapban alaposan próbára tette Janelle türelmét. Ma reggel betelt a pohár. Azonban még mindig fennállt a probléma, hogy szeretett volna gyereket, érzelmileg sóvárgott rá, hogy felnevelhessen egyet. És természetesen fogalma sem volt róla, hogy ki is lesz ez a koraérett fiú: egy roppant méretű nemzetközi hadsereg tábornoka, amely hozzá hasonló emberekből áll. Azonban ez még távoli, nem mostani dolog. A nő túlkiabálta a zenét. – John! Gyere be és takarítsd ki a disznóólat a szobádban! Tim hallotta, de John úgy tett, mintha nem hallaná.

– John? – sikoltotta Janelle olyan hangon, melyet csak egy kölykét rendreutasító anya tud kiadni magából. John azonban erre csak azzal válaszolt, hogy még inkább felhangosította a magnót. Tim a tenyere mögé rejtette vigyorát. – Tudom, hogy hallottad, amit mondtam! Azonnal kapcsold ki azt a zenét, és gyere ide! John azonban csak a Hondát túráztatta, a motort bőgette. Janelle elkapta Tim arckifejezését, és a szeme Összeszűkült. – Te meg mit nevetsz? Tim közelebb hajolt Johnhoz, és eltűnt szem elől a motor benzintankja mögött. Janelle mérgesen feladta, és bevágta az ajtót maga mögött. Tim megvárta, amíg valóban megbizonyosodott róla, hogy a nő eltűnt, aztán megszólalt. – A nevelőszülőid nagy bunkók, mi? John nem tanúsított látható érdeklődést, és ha volt is benne némi nyugtalanság, az olyan volt, mintha tölcsérrel töltötték volna a fejébe, ahonnan később le lehet ereszteni, tüzetesebb vizsgálatra. – Add csak ide azt a csavarhúzót! – mindössze ennyit mondott. Tim ösztönösen odaadta. Bár két évvel idősebb volt Johnnál, ő volt a követője. John hangjában, szemében, fellépésében volt valami, ami természetesen vezetővé tette, bármennyire tiltakozott is ellene. Janelle beviharzott a nappaliba. Todd Voight, a férje a heverőn terpeszkedett, és egy baseball meccset nézett a tévében. Fakó, keskeny arca felpuffadt kissé az alvástól, haja borzas volt. Világfájdalmas arckifejezése levertségről tanúskodott. És még dél sem volt. Csak néhány békés pillanatra vágyott, hogy megemészthesse a reggelijét. Ám ez a törékeny remény máris elillant. – Torkig vagyok ezzel a kölyökkel, esküszöm! Nem is válaszol, ha szólok hozzá. Todd nem tudta érte hibáztatni Johnt. Először ő sem válaszolt a feleségének. Janelle-nek megvolt az az idegesítő szokása, hogy páros lábbal tiport bele az ember elfoglaltságába és csalódásait hangoztatta, mintha mindenki csak mímelné, hogy dolgozik, és valójában lélegzetvisszafojtva várná az ő panaszkodását. Jézusom, gondolta, még mindig a képernyőre tapadó tekintettel. A Metek vezettek eggyel, és Howard Johnson lépett az ütőhelyre, olyan képpel mintha meg akarná ölni a labdát. – Todd? Csak ülsz tovább a vastagabbik feleden, vagy hajlandó leszel csinálni valamit?

Todd visszatartotta a választ, ameddig csak tudta, aztán mielőtt a felesége rondábban fejezte volna ki magát, megszólalt: – Mit akarsz, mit tegyek? – Már egy hónapja nem rakott rendet a szobájában! – Hát ez elég szokványos – motyogta, aztán körülpillantott a nappaliban, és az orra alatt hozzátette –, főként errefelé. Szerencsére Janelle ezt nem hallotta meg. Csípőre tett kézzel várt. Todd arra gondolt, valaha mennyire szerette csókolgatni azt a csípőt. Azonban a szórakozás immár elszivárgón a házasságából. És amikor John feltűnt az életükben, együttélésük lejtője egyre meredekebb lett. Ledobta a tévé távkapcsolóját, és a garázs felé indult. John hallotta az ajtó csapódását. Gyorsan befejezte a csavar meghúzását, és a csavarhúzót a nyitott szerszámkészletbe dobta. Todd épp akkor ért oda, amikor John belerúgott a szerszámosládába (a saját szerszámosládájába), és arrébblökte a mocskos padlón. – Minden csupa olaj! Megmondtam, hogy idebenn ne dolgozz! – Hozd a táskámat! – reccsent rá John Timre. A fiú lehajolt a motor mögé, és felkapott egy műanyag hátizsákot. John felpörgette a motort. Todd ráüvöltött a zúgó motorhang fölött: – John, egy-kettő befelé és fogadj szót anyádnak! John dacos pillantást vetett Toddra. – Ő nem az anyám, Todd! A fiú felengedte a kuplungot, és kiszökkent a garázsból, Timmel a hátsó ülésen. Todd félreugrott, ahogy elszáguldottak mellette az út felé. – Nem mehetsz az utcára jogosítvány nélkül! – kiáltotta utánuk, ahogy elzúgtak, s közben pár egyetemista , gyorsan tisztult az útjukból. Todd ostobán érezte magát ott álldogálva. A kis tökös szerette megalázni a barátja előtt. Egyrészt azonban meg is könnyebbült. John most elment, következésképp minden összecsapás eltolódik addig, amíg késő este haza nem jön. Addig legalább nézheti a tévét. Talán még szunyókálhat is egy kicsit. Már amennyiben Janelle hajlandó lesz befogni a száját. John természetes motoros volt, bedőlt a kanyarokban, figyelt a gyerekekre vagy autókra, melyek hirtelen feltűnhetnek a szeme előtt, mégis szívesen belement a veszélyes helyzetekben, pusztán az izgalom kedvéért. Végigrobogott a csendes utcákon, és befordultak egy üres parkolón át egy útra, ami egy kerítéssel határolt szennyvízcsatorna mellett vezetett. A fiú egyenest nekihajtott a drótkerítésben tátongó lyuknak, inkább gyorsított, mintsem lassított. Tim reflexszerűen behúzta a térdét, amikor átzúgtak a nyílás szélei között. Teljesen Johnra vallott, hogy kicentizte a széleket. Tim elhatározta, hogy nem fogja kimutatni ijedtségét. Azonban akár akarta, akár

nem, a szeme tágra nyílt, amikor John úgy robogott le a lebetonozott töltésen, mintha meg sem akarna állni. Cikcakkban haladtak a szennyvízcsatorna mentén, melyet John magánútként használt, nehogy a rendőrök leintsék, és csak pár centire a szemberohanó betonfal előtt változtatott irányt, a hátsó kerék kitárolva verte fel a sárt. Tim felkiáltott, és úgy tett, mintha nem is csak az előbb pergett volna le az élete a szeme előtt. Hátba veregette Johnt. – Nagy voltál, haver! Belehajtottak egy kis tócsába, a Honda megcsúszott, már úgy látszott, hogy eldőlnek, de John hanyagul letette a lábát, és a motor azonnal visszanyerte egyensúlyát. Tim nagyot nyelt, aztán megpróbált nevetni. Csak krákogásra sikeredett. Hogy ezt leplezze, odaüvöltött egy kérdést. – Hé, valójában hol van az igazi anyád? Amikor John nem válaszolt, csak komoran merengett, Tim tovább erősködött, kissé bosszúsan. – Na... meghalt, vagy ilyesmi? – Elképzelhető – felelte John olyan csendesen, hogy Tim nem volt benne biztos, mondott-e egyáltalán valamit. Néha a kölyök igazán merev lesz, akár az acél és ilyenkor semmivel sem lehet áttörni. Tim még mondani akart valamit, de John teljes gázt adott, és a motor meglódult. Tim becsukta a száját, és csukva is hagyta.

A 82-es számú páciens (Három mérföldre Chinótól, Kalifornia, 10:59) A főútról nem látszik. Keresztül kell menned a kicsiny szállórészen, fel a Happy Camp út festői kilátásához, el a sportjárművek mellett, és még mindig nem látszik. Feszülten kell nézelődni, mielőtt az ember keresztülmegy egy kicsi kövesúton, ami egy szórványosan elhelyezkedő tölgyfákkal pettyezett, kupolaszerű hegy körül kanyargóit. A hegy mögött végül feltűnik a tábla, a következő felirattal: PESCADERO ÁLLAMI KÓRHÁZ A BÜNTETŐELJÁRÁS ALATT ÁLLÓ BETEGEK SZÁMÁRA. A tábla egy drótkerítésről lógott, melynek tetején szögesdrót akadály futott körbe. Egy fegyveres őr ült az őrbódéban a súlyos vaskapu túlsó oldalán. Azon túl tucatnyi nagy épület kuporgott. Minden ablakon rács látszott. Magán biztonsági kocsik cirkáltak a túlgereblyézett földek között. A hely megközelítőleg olyan hívogató volt, mint a KGB főhadiszállása. Az épület belsejében még rosszabb volt. A hely egy egészségügyi börtön volt az elmesérültek számára. Fertőtlenített fehér falak. Tiszta fehér egyenruhát viselő ápolók taszigálták a csak női pácienseket a nyomasztóan

dísztelen folyosókon; a mindennapi testmozgás. Úgy hívták, a tolókocsis folyosó. Odalenn a hallban, balra volt egy rövidebb kiskapu folyosó, elektromosan záródó ajtókkal a végein. Az első ugyanolyan volt, mint egy szokványos börtönajtó. A másik végén szilárd, acél tűzajtó. Két tagbaszakadt gondozó ült ez utóbbi előtt, lustán fecsegve, és az előttük sorakozó üres monitorokra pillantgatva. Látták, mi történik a folyosó túloldalán. Az elkülönítő szárny. Itt a legkiszámíthatatlanabb és potenciális veszélyt jelentő pácienseket tartották, állandóan zár alatt. Ezek túl vadak ahhoz, hogy összerakják őket egymással, így hát minden páciens külön szürke cellát kapott. Ez ugyanolyan kemény és nyomasztó volt, akárcsak a magánzárka bármilyen büntetésvégrehajtó intézetben. És az étel szintén ugyanolyan vacak volt. Dr. Peter Silberman fiatal segédorvosok kötelességtudó csoportját vezette végig a cellákon kívüli folyosón, őket három termetes gondozó követte, mindegyikük úgy nézett ki, mintha csak nemrégiben hagytak volna fel a hivatásos futballal. Silberman enyhén bicegett. A térdkötése minden lépésnél nekifeszült feldagadt, érzékeny bőrének. Próbálta háttérbe szorítani a fájdalmat, az aktuális feladatra koncentrált. Nem lesz túl nehéz. Kényelmes körülmények között elemében van, ékesszóló előadást fog tartani egy olyan témáról, melyben szakértőnek érezte magát. Nehéz volt elnyomni a hajlandóságot, hogy felsőbbrendű tudását megcsillogtassa ezek előtt a tapasztalatlan fiatal férfiak és nők előtt, de eddig még sikerült. Most azonban fitogtathatja nyugodtan. – A következő beteg figyelemre méltó eset – mondta halk, rádiópszichológushoz méltó, vontatott hangon. – Évek óta szemmel tartom. A nyolcvankettes számú páciens: huszonkilenc éves nőnemű egyén, akinél akut skizoeffective pszichózist diagnosztizáltunk. Az ismert tünetek: depresszió, szorongás, agressziós rohamok, üldözési mánia. A segédorvosok csüggtek minden szaván. Silberman precíz és objektíven megírt tanulmányai a különböző személyiségzavarokról jelentős hírnevet szereztek neki a szakterületén. Nem éppen ő a csúcs, de elismert specialista a nehezen elérhető esetekben, bár gyógyítási rátája nem volt kiemelkedően magas. Az okosabb segédorvosok tisztában voltak vele, hogy Silberman igen rossz hatást gyakorol a betegeire. Azonban nem hülye. Évek óta a Los Angeles-i Rendőrség konzultánsa volt, és bonyolult tanulmányokat vezetett a legkirívóbb pszichikai viselkedésű bűnözők tucatjairól, beleértve néhány újkeletű hírhedt tömeggyilkost is. A legnagyobb hibája az volt, hogy talán kissé túl eszes is volt, hogy saját javát szolgálja.

– Megérkeztünk. – Megállt a cellaajtó előtt. Hangszigetelt volt, a kommunikáció egy ráccsal védett mikrofonon át zajlott, mely az apró plexiablak alatt helyezkedett el. Az ajtó egyszerre tűnt középkorinak és modernnek. Silberman bepillantott. Napfény szűrődött be a rácsos ablakon, és ferde árnyékot vetett a csupasz, szemközti falra. A helyiségben nem volt semmilyen berendezés, csak egy rozsdamentes acél csap, vécé és egy fényes fémtükör. Ez utóbbi horpadt volt. Az ágyról leszedték a matracot, és felhajtották a falhoz, lábával kifelé. Izzadt kezek markolták az egyik lábat, az inak kidagadtak és elernyedtek, ahogy a zárka lakója lassú húzódzkodásokat végzett, és félrefújta hosszú haját, mely borzosan, összetapadva mahagóniszínű, mandula formájú szemébe hullott. A fiatal nő trikót és kórházi nadrágot viselt, ahogy lefelé lógott a függőleges ágykeret felső lábáról, karcsú teste merev és egyenes, akár egy acélvonalzó. Térdét behajlítva tartotta, hogy a lába ne érjen a padlóhoz. Sovány, izmos karjával felhúzta magát, leengedte, felhúzta, leengedte. A ritmus semmit sem változott. Mint egy gép. Az orvos félreállt, hogy mindenki benézhessen és láthassa. A nő háttal volt az ajtónak, és ez idáig úgy viselkedett, mintha nem vette volna észre, hogy figyelik. De nem így volt. Tudta. A horpadt tükörben elkapta a kis plexiablaknál mozgó arcok képét. Azonban ő nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy szájtátva bámulják, mint egy kísérleti állatot. Folytatta a húzódzkodást; karja remegett, amikor az izmai végül kezdtek kifáradni. Amikor a segédorvosok abbahagyták a nézelődést, Silberman foglalta el a helyüket, magára erőltetett egy nem egészen meggyőző mosolyt, és fel kattintottá a beszélőkészülék kapcsolóját. – Jó reggelt, Sarah. Sarah Jeanette Connor odafordult az ágykerettől, és rámeredt Silbermanre. A bujkálásban töltött évek nyomot hagytak rajta. Tekintete dacos volt és heves, azonban a szeme villogott, és szökési lehetőséget keresett. Úgy tűnt, örökösen készen áll a harcra vagy a menekülésre. Valaha lágy ívű arca most kemény volt és kidolgozott. Még mindig szép volt, igaz, tüzes szépségű, de ugyanakkor űzöttnek, csapdába esettnek és elgyötörtnek is tűnt... És nagyon sokan, akik így néznek ki, oda tartoznak, ahová őt zárták. A lány halk, fagyos, monoton hangon szólalt meg. Ez egy állat halk morgására emlékeztette Silbermant.

– Jó reggel, dr. Silberman. Hogy van a térde? Silberman önelégült arcvonásai megrezzentek. Felhúzta a szemöldökét. – Remekül, Sarah. – Lekattintotta a készüléket, és a hallgatókhoz fordult. – Ö, izé... Néhány hete a térdembe döfte a töltőtollamat. Gyorsan elfojtott mosolyok villantak. Silberman folytatta, vigaszt keresve az ismerős, kényelmes elnevezésekben. Sarah a természet egy furcsa és erős megnyilvánulása volt, akit beskatulyázott, szó szerint, és most elméletben is, megnyugtató szakzsargonban. – A téveszme architektúrája igen érdekes. Azt hiszi, hogy egy halálosztó gépezet, egy úgynevezett “Terminátor", mely persze embernek néz ki, visszautazott a jövőből, hogy őt megölje. Ezen felül a gyermeke apja katona, akit védelmezőül... testőrül szántak neki. Úgyszintén a jövőből. – Képtelen volt megállni mosolygás nélkül. – A 2029-ből, ha emlékezetem nem csal. A hallgatók vették a végszót, és kuncogtak. – A téveszme a barátjánál kezdődött, de aztán a páciensünk is átvette. A téveszmeátvitel elképesztő esete. Azonban ez nem olyan ritka, mint gondolnák. Egyre többször és többször fordul elő hasonló szindróma. Egyfajta heveny szorongásos reagálás az egyre bonyolultabbá váló technikára. Egyfajta kísérlet védekezni egy modern városi társadalom elembertelenedése ellen. Ha a páciens roppant energiáját inkább a gyógyulására fordítaná, semmint hogy makacsul kitartson téveszméje mellett, mostanra már szabad lehetne. Silberman elhallgatott, mert eszébe jutott, hogyan találkozott Sarah-val évekkel ezelőtt egy rendőrségi kihallgatószobában. Összekerült egy kegyetlen paranoiás gyilkossal, akivel később együtt szökött, és aki végül meghalt. A lány eltűnt pár évre, és a sors iróniája, később az őrizetébe került, miután megpróbálta felrobbantani valami komputertársaság helyi irodaépületét. Azóta ő a legmakacsabb, együttműködésre nem hajlandó páciense. Ezóta már kiszabadulhatott volna. Az orvost leginkább az zavarta, hogy képtelen volt motiválni a lány gyógyulását. Erővel kiszakította magát a gondolataiból: – Akkor továbbmehetünk, ugye? A hallgatók kényelmetlenül pillantottak egymásra, aztán a következő zárkához sétáltak. Silberman hátramaradt, és a főgondozóhoz fordult. Douglas százkilencvenkét centi magas volt, százhúsz kilő és melegszívű, akár egy csörgőkígyó. Silberman úgy beszélt, hogy segédorvosai ne hallják. – Nem szeretem, ha a betegek így átrendezik a szobájukat. Gondoskodjon róla, hogy bevegye a Thorazint. Douglas bólintott, és intett a másik két gondozónak, hogy maradjanak vele. Silberman megfordult, és ment a hallgatóit ki a szárnyból. Sarah felnézett, ahogy a zárkaajtó kinyílt. Douglas sétált be lassan, és gumibotjával hanyag, baljóslatú ritmusban ütögette az ajtót. A másik két

szolgálatos is megjelent mögötte. Egyikük valami olyasmit hozott, ami úgy nézett ki, akár egy lefűrészelt ösztöke. Sarah már tapasztalatból tudta, hogy az egy kábítóbot, ami áramütéssel működik. A másik egy tálcát hozott, rajta vörös folyadékkal telt poharakat. Thorazint. – Ideje bekapni a gyógyszeredet, Connor – mondta Douglas. Sarah szembefordult vele, ugrásra készen, vad tekintete egyikről a másikra villant. Érezte, hogy a düh és a félelem összevegyül benne, és kavarogva kitörni készül. – Kapd be te! – felelte Sarah. Douglas szórakozottan elvigyorodott, mint szokott, de a botja még mindig az ajtót csapkodta. – Légy jó kislány, mert ma délután felülvizsgálatra kell menned... – Nem veszem be. Nem akarok semmi gondot... – Nincs is semmi gond... – A főgondozó egy laza kézmozdulattal megsuhintotta a gumibotját, és gyomron vágta a lányt. Sarah kétrét görnyedt, térdre rogyott, nem kapott levegőt. Douglas belerúgott az ágyba, és az csattanva zuhant le, alig pár centire a lány fejétől. Sarah oldalra gördült, és a fájdalomtól sziszegett. – Ha még egyszer megpróbálod, megöllek, te rohadék! Douglas felvonta a szemöldökét, aztán elvette a kábító botot a másik gondozótól, és közelebb lépett Sarah-hoz. Ő már tudta, mi következik. – Menj innen; te pszichotikus roha... AAAAHHH! A bot a lapockái közé mélyedt, ahogy megpróbált felállni. Visszazuhant a padlóra, és a bot odaszögezte, mint egy bogarat. Apró, elektromos kisülések sercegtek, és a lány görcsösen vonaglott. Douglas megragadta a hajánál, térdre emelte, aztán a thorazinos poharat a szájához tolta. – Utoljára mondom, édesem – gügyögte. Sarah zihálva próbált kiszabadulni, de dacára megedzett izmainak, Douglas túl erős volt neki. Nem engedhetett meg magának több testi sérülést. Minden erejére szükség lesz, ha ki akar jutni a pokol e bugyrából. Hunyorogva, vonakodva leerőltette a gyanús löttyöt. Hamarosan olyan lesz, akár egy alvajáró. Sarah máris érezte, ahogy az első letargikus hullám elönti a testét. Azt tesznek vele, amit akarnak. Itt tartják továbbra is elzárva, távol a világtól. És közben valami történik a fiával. Az ő fiával...

A polaroid (Reseda, Kalifornia, 12:04)

John lopva meggörnyedt egy pénzkiadó előtt, a Szövetségi Biztonsági Bank végénél, miközben Tim idegesen figyelt. John egy lopott ATM-kártyát csúsztatott a gép nyílásába. Egy drótdarab volt a kártya végére forrasztva, mely egy kicsi Shack rádió szerelőlapjához csatlakozott John hátizsákjában, amely viszont összeköttetésben állt egy laptop komputerrel, ami ott hevert mellette. – Siess már! – sürgette Tim. John nem sietett. Arra tanították, hogy őrizze meg a nyugalmát minden körülmények között. A sietség hibákhoz vezethet, melyek korrigálása időbe kerül. Ő csak egyszer akarta megcsinálni, így hát nyugodtan bepötyögött néhány parancsot, és az apró kijelzőn megjelent a kártya kódszáma. Aztán ezt begépelte a pénzkiadó gombjain, és beütötte, hogy ki akar venni háromszáz dollárt. A gép tétovázott. John tudta, hogy sok egyéb dolog között, a gép panelja mögötti nesztelen videokamera halk kattanással szalagra veszi, aki előtte áll. Azonban ő már befújta és összekente a lencsét gyorsan száradó dezodorral. Ha megszárad, a por el fogja takarni a lencsét. A felvétel nem fog sikerülni. Tim látta, ahogy egy kombi húz be a közeli parkolóba, egy kövérkés asszony száll ki belőle, és az erszényében kotorászik. – Valaki jön! John reflexszerűen elkapta Tim ingét. – Maradj, ahol vagy! Tim habozott, nézte, ahogy a nő feléjük közeledik, lesütött fejjel, a pénztárcája tartalmát nézegetve. Egy pillanatra rá a pénzkiadó felberregett, és tizenöt ropogós húszdollárost adott ki. – Könnyű préda – közölte John. Tim visszapillantott a válla fölött, és megrökönyödött. – Kitől tanultad ezt a trükköt? John felnyúlt, letörölte a dezodorport a ruhája ujjával, aztán elkezdte a gép által kiadott húszasokat a zsákjába rakosgatni. – Anyámtól. Mármint az igazitól. Gyerünk, bébi... Tim a közeledő asszonyra pillantott. Az most már őket nézte, de még túl messze volt ahhoz, hogy jól láthassa, mi történik – Tim legalábbis remélte. – Gyerünk! Futva megkerülték a sarkot, és a motorhoz szaladtak, ami egy sikátorban várta őket; lekuporodtak a jármű mögé, és John kiszámolta Tim részét. Öt húszast. Tim álla leesett. Ez hihetetlen. John mindennap valami mással rukkol elő a tarsolyából. De most... Amikor John kinyitotta a hátizsákját, hogy eltegye a pénzét, Tim egy fényképet pillantott meg műanyag tokban.

– Ő az anyád? John lepillantott a foltos, gyűrött fényképre, mely egy dzsip kormánya mögött ülő, fiatal nőt ábrázolt. Egy németjuhász ült a mellette lévő ülésen. A nő szomorkás, kedves arccal mosolygott. John kíváncsi volt, vajon min mosolyoghat. Látta, ahogy a pocakja teteje enyhén domborodik. Terhes... Vele. Mindig belenyillalt, valahányszor ránézett. – Igen. – Jó fejnek néz ki – morogta Tim. John a homlokát táncolta. Zavaros érzelmek kavarogtak benne, mint mindig, valahányszor anyja arcára nézett. Nem akart hosszan magyarázkodni Timnek, aki hűséges volt, de nem túl eszes, így csak annyit mondott: – Á, komplett dilis. Ezért tartják a Pescaderóban. Az egy elmegyógyintézet. Megpróbált felrobbantani egy komputergyárat, de elkapták és bedugták oda. Ez úgy hangzott Timnek, mint egy jó duma, de hát az ember sohasem tudhatja... – Szar ügy. – Totál roncs szegény. Menjünk! John megpróbált közönyös macho hangon beszélni, és Tim unottá váló kifejezése láttán tudta, hogy valószínűleg sikerült. Vállára csapott Timnek, és felszálltak a Hondára. John berúgta, és elzúgtak a sikátorban. Azonban anyja arca úszott a szeme elé, ahogy őt figyeli, méregeti. Ahogy mindig. Le van szarva, gondolta John. De akkor meg minek őrizgeted még mindig azt a fényképet, amit tőle kaptál? – kérdezte egy vékony hang. Le vagy szarva te is, felelte John gondolatban, kisiklott az árnyékból, és felkanyarodott a sugarúira.

A keresők (Reseda, Kalifornia, 12:08) A járőrkocsi rendőrségi komputerén az ifjúsági osztály egyik aktája látszott. Név: John Connor. Alatta őrizetbevételekor felvett adatai. Anyja neve: Sarah Connor. Legális gyámjai: Todd és Janelle Voight. És alatta nevük és címük: Reseda, Almond Street, 19828. A kocsi ott parkolt a ház előtt. Ott állt már néhány perce, és közben Austin rendőr szemügyre vette a környéket. Nemcsak a szemével látott. Egész teste tanulmányozta az adatokat tucatnyi

szövevényes módon, és az eredményeket osztályozta, és elrakta jövőbeni stratégiai hivatkozásul. Austin a csapott sarkú, három hálószobás házat nézte. Szemügyre vette az ajtókat és az ablakokat. Aztán lépésre szánta magát. Ahogy kiszállt a kocsiból és a felhajtó felé sétált, folyamatosan az utcát fürkészte, elemezte a részleteket, nem érzékelt közvetlen veszélyt. Legfeljebb... Kutyák eszeveszett ugatását hallotta a hátsó udvarból. A kutya méretét körülbelül közepesre becsülte, ezt az adatot is hozzátette a többihez, és ment tovább az ajtóhoz. Todd Voight a három erőteljes kopogás hallatán lekászálódott a heverőről, ahonnan eddig pislogva bámulta a tévét. A meccs már a harmadik menetben tartott. Todd elszundíthatott egy pillanatra. És mi a francot lármázik ez a kutya? Úgy hangzott, mintha egész sereg idegen akarna behatolni a kertjébe. Ismét három határozott kopogás. Valaki más van az ajtónál. Todd magában morgott, szitkokat mormolt. Miért nem képesek békén hagyni szombaton? Eddig egyik istenverte dolog a másikat követte. Lecsattogott a haliba a bejárati ajtóhoz, és mérgesen kinyitotta... ...egy egyenruhás rendőr mosolytalan arca, kifejezéstelen, s mégis szűrős tekintete tűnt fel az ajtóban. Todd lenyelte a mérgét, és halk, alvástól rekedtes hangon mondta. – Igen? – Ön John Connor nevelőapja? Egy felhő suhant át Todd elméjén, sóhajtott. – Én vagyok, biztos űr. Mit művelt már megint? Austin egy pillanatig nem szólt semmit, tekintete közönyösen fürkészte a nappali szobát Todd mögött. Látta a keverék juhászkutyát egy elhúzható üvegajtón át. Egy drótkerítéssel körbevett területen volt bezárva a hátsó udvarban. A kutya izgatottan rohangált fel-alá a zárt területen, és szüntelenül ugatott. Janelle jött elő a szobából, egy People magazinnal a kezében, és Todd mögé lépett. A zsaru futólag szemügyre vette. – Megengedné, hogy beszéljek vele? – mondta. Todd vállat vont. – Sajnos, nincs itt. Reggel felült a robogójára. Ki tudja, hol lehet... – Nincs véletlenül egy fényképük Johnról? – Dehogy nincs. Hozd csak ide az albumot, Janelle. Janelle tétovázott, a homlokát ráncolta, aztán csak annyit mondott: – Rögtön. – Már ment is a kandallópárkányhoz. Todd visszafordult a rendőrhöz. – Elárulná, miről van szó?

– Mindössze néhány kérdést kell feltennem neki. Janelle érkezett vissza a fényképalbummal. Kinyitotta annál a pár fényképnél, ami Johnról készült; egy szokványos iskolai fényképet, aki haragosan bámul a képbe, annak örül, hogy fényképezik, de annak nem, hogy erőszakkal spenótot etetnek vele. A rendőr elvette a képet, és merev arccal lepillantott rá. Volt egy pillanat, – amikor a tekintete furcsán rávillant John arcvonásaira. Todd és Janelle azonban ezt nem vette észre. – Helyes kis lurkó – mondta a rendőr. – Tudnák nélkülözni ezt a képet? Janelle szórakozottan bólintott, eszébe jutott valami. – Persze, tartsa meg. Reggel is kereste őt egy fickó. Todd bosszúsan felmordult, jól megjegyezte azt a fickót, mert nem látta miatta Gooden hatalmas dobását. – Jó nagydarab fószer, motorral. Talán összefügg a két dolog? Todd felfigyelt rá, hogy a rendőr mintha tétovázna a másodperc tört részéig. Aztán megnyugtatóan elmosolyodott. – Nem, dehogy. Semmi okuk az aggodalomra. Köszönöm az együttműködést. A Terminátor gépies cikcakkban motorozott keresztül-kasul a városban, digitalizálta és felvette a hivatkozási pontjai közé a Völgy utcáit, miközben cápaszerűen pásztázta a területet John Connorért. Az elmúlt félórában a Terminátor hét kilométeres sugarú körben megismerte a várost, szakértő módra motorozott, hozzászokott a forgalom iramához. A kiborg tudta, hogy az ilyen tudás stratégiai szempontból hasznos lehet. Most már azt is tudta, hol lakik a fiú, és hol szokott játszani. Már csak idő kérdése, útjuk mikor keresztezi egymást. Gyorsított, és elhajtott a néhány tömbnyire lévő szennyvízcsatorna felé. Ha a kiborg az út oldalára húzódik, és vár még harminc másodpercet, megpillanthatta volna Johnt és Timet, amint elsuhannak a Hondán alig egytömbnyire tőle. De néha még a Terminátorok is ki vannak téve a sors fintorainak.

Látogatási órák (Pescadero Állami Gyógyintézet, 15:06) Napsugarak hullottak Sarah felhorzsolt arcára. Az ágyon ült, hátát a falnak vetette, lebegett. Arca viszketett, szeme kidülledt a szemhéj alól. Szaggatottan lélegzett, kimerültén, mégis megpróbált eszméletén maradni, kiverekedni

magát az erős nyugtató hatása alól. Már kezdett veszíteni, lassan magába roskadt, a jelentés nélküli lét szomorú, magányos hűvösségébe, amikor gyengéd ujjak cirógatták meg az arcát. Az ujjak könnyedén cirógatták a bőrét, és a letargia széttört körülötte, akár egy üvegbúra. – Sarah, ébredj! – suttogta egy ismerős hang. Sarah kinyitotta a szemét, és felnézett az ágya szélén ülő emberre. Elhanyagolt szőke haja volt, és hosszú, mocskos esőkabátja A tekintete lágy volt, fiatalos, imádó, bár az arcán a brutális gyermekkor sebhelyei, nyomai látszottak. Sarah-nak még a lélegzete is elakadt. Kyle Reese volt az. Fájdalmas, forró könnyek szöktek a szemébe. A férfi képmása megremegett. Szerette volna tisztán látni a férfit, de nem mert pislogni, mert félt, hogy ha behunyja a szemét, sose látja többé. – Kyle? – suttogta. A férfi először nem felelt, de nemcsak egy szellem volt. Sarah érezte kezének melegét az arcán. És annyi szeretet sugárzott a tekintetéből... Szerelem. Szerelem, ami arra késztette, hogy az életét adja Sarah-ért... A helyzet lehetetlensége úgy nyulait belé, mintha megdöfték volna. – Te nem lehetsz itt – sóhajtotta. – Meghaltál. A férfi bólintott, és azon a dallamos, puha hangján megszólalt, mely eszébe juttatta Sarah-nak, milyen ifjú is volt még ez a harcedzett veterán. – Tudom. Ez csak álom, Sarah. – Igen. Gondoltam. A Thorazin. Bevetették velem... Sóvárogva néztek egymás szemébe. És egy pillanat alatt mindaz a fájdalom, iszonyat és halál, melyet Sarah magában hordozott Kyle halála óta, most félretolódott, úgy hogy a szerelem fel tudott törni alóla, tisztán és erősen, mint abban a pillanatban, amikor szeretkeztek. Sarah ki akarta nyújtani a kezét, hogy megérintse Kyle-t, de a karjait ólomsúlyok húzták le. – Szoríts magadhoz! – suttogta. Kyle átölelte, és gyengéden ringatta. A lány könnyei eleredtek, végiggördültek az arcán, és lepotyogtak a férfi mellére. – Szeretlek – mondta Kyle gyengéden. – Mindig is szeretni foglak. – Ó, istenem... Kyle, olyan nagy szükségem van rád. A férfi megemelte Sarah állat, és szájon csókolta, ajkaik először alig érintkeztek, de aztán egyre forróbban tapadtak egymásra, ahogy a szenvedély elragadta őket. Ó, istenem, gondolta Sarah, érzem az ajka ízét. A gyötrő fájdalom a gyomrában elenyészett, bizsergés váltotta fel, ahogy a férfi testének kézzel fogható érzete új életet serkentett a lányban.

Sarah a férfi vállába temette az arcát, elfojthatatlanul sírt, elveszítve a tartását, amit oly gondosan épített fel az utolsó tíz év alatt, érezte, most betemeti a heves szerelem, amit ez iránt a halott férfi iránt érzett. Azonban most, amikor megszólalt, a férfi hangja furcsán hideg volt. – Hol van John, Sarah? Hirtelen csak üresség volt ott, ahol az előbb még Kyle állt. Sarah hevesen lélegezve nyitotta ki a szemét. Kyle most a szoba túlsarkában állt, és vádló pillantással meredt rá. Sosem látta még ezt a kifejezést a férfi arcán ezelőtt. Mélységes bűntudat zúdult át tőle a testén. – Elvették tőlem – felelte csendesen. – Most már John a célpont. Meg kell védened. Most nem védi senki. – Tudom! – Sarah csalódottan próbált felkelni, Kyle felé nyúlni, de a teste valahogy nem akart engedelmeskedni. – Ne add fel, Sarah! A fiunknak szüksége van rád. Erőlködve próbált küzdeni a sírással, de olyan volt, mintha egy árhullámot akarna visszatartani. Régóta nem sírt már. De most, Kyle előtt nem bírta abbahagyni. – Tudom, hogy szüksége van rám, de én nem vagyok olyan erős, mint amilyennek állítólag lennem kellene. Senki sem hisz nekem. Még ő sem. Elvesztettem a fiamat. Eltoltam a küldetést! – Talpra, katona! – mondta Kyle, és felemelte az ágyból. – Jusson eszedbe az üzenet, Sarah... a jövő még nincs megírva. Nincs végzet, csak ha bevégzed. Azt az üzenetet ismételte el a lánynak, amit a felnőtt John Connor bízott rá a katonájára, hogy adja át anyjának, amikor találkozik vele. Ez a pár szó tudatára ébresztette elrendeltetettségének, mint amit tennie is kellett. Gyakran gondolt erre a frázisra az eltelt évek alatt. Azonban az utolsó néhány hónapban megfeledkezett róla. A lehengerlő állati sürgetés nyomása alatt, hogy elszökjön innen, sok mindenről megfeledkezett. Túl sok mindenről. Kyle az ajtó felé fordult. Sarah szíve nagyot dobbant. – Kyle, ne menj el! A férfi lassan szembefordult vele. – Már nem sok ideje maradt a világnak, Sarah! – intette. Aztán kinyitotta az ajtót, és kiment. Sarah erőlködve próbálta mozdítani a lábát, de mintha csak élettelen csövek lettek volna. Eszelősen pillantott fel a nyitott ajtóra. Hirtelen élénkséggel keresztülvánszorgott a helyiségen. Feltépte a zárt ajtót, és kisurrant a folyosóra. Jobbra nézett. Üres. – Kyle! – kiáltotta pánikba esve.

A másik irányba fordult. Lehetetlen módon, a férfi már százméternyire járt tőle, nagy léptekkel haladt a homályos folyosón, esőkabátjába burkolózva, és eltűnt egy sarok mögött. Sarah utánaszaladt, meztelen talpa csattogott a hideg linóleumon, kórházi hálóinge mögötte röpködött. Úgy tűnt, a folyosó felfelé dúl, akár egy gigászi taposómalom. A sarokba mintha a végtelenbe nyúlna. Egy végső erőfeszítéssel elérte a sarkot, és befordult. Reese épp most tűnt el egy másik sarok mögött. A lány utánairamodott, de habozva torpant meg egy elágazásnál. Kyle a folyosó végén állt egy kettős ajtó előtt. Kinyitotta, belépett, és egy gyönyörű, napfényes reggel köszöntötte. Sarah végigfutott a folyosón, és kirontott a zöld fűre. Körülnézett. Egy viháncoló gyerekekkel teli játszótér volt, csúszdákkal, mászókákkal, hintákkal. Reese eltűnt. Egy minden mást elnyomó, rettegő érzés emelkedett benne, mint a süvítő láva. A lehető leggonoszabb látvány tárult elé a világon. Sarah kinyitotta a száját, hogy tiltakozóan felordítson, de nem jött ki hang a torkán. Már elkésett. Semmit sem tudott tenni, csak nézni, ahogy egy második napkelte nyílik a horizonton. Az eget hirtelen színes vércsíkok borították eh Aztán minden felrobbant, és a robbanást égető, heves hő- és lökéshullám követte. Sarah látta, amint végighömpölyög a horizonton, befeketít mindent, amit elér, és füstölgő salakká zsugorítja a fákat, házakat és az utakat. Aztán eléri a játszóteret... A szentségtelen ragyogásban, mely forróbb, mint ezer nap, a gyerekek lángra kapnak, mint a gyufafejek. Sarah is meggyullad, még megpróbál felsikoltani, amint látja, hogy a kis testekről leég a hús, és fehér csontok csillannak elő. Csend lett, senki sem menekült a leírhatatlanul obszcén jelenetből. És minden nagyon világos. Több fény, mint amit valaha is igényeltek, könyörtelen bevilágítja a gyermekek haláltusáját, ahogy megfeketedett hernyókként vonaglanak, a hőtől megrepedezett talajon. Sarah előrenyúl, megragadja a füstölgő drótkerítést, keze lángra lobban. Ez a lökéshullám úgy söpört végig a kiégett horizonton, mint egy szinte teljesen szilárdnak tűnő, sűrített levegőből álló fal, és ezt kétszázötven mérföldes óránkénti sebességű rettenetes szelek követik. A gyerekek, akik mostanra salakszobrokká dermedtek játszó "helyzetükben, szétporladnak, és a szél elsöpri hamvaikat. A lökéshullám nekivágódik Sarah-nak is, egy pillanat alatt letépi a megszenesedett húst a lány bordáiról. A radioaktív gombafelhő kavargó mancsa felkapja, beszívja a

nukleáris robbanás szívébe, ahol az egyesült anyag úgy ragyogott, mint a pokol tátongó kapuja, hogy elnyelje a lelkét... Sarah elfordította a fejét az ablakán besütő meleg napfénytől, kipislogja könnyeit, levegő után kapkod. Egész testében remeg, izmai merevek. Kórházi hálóinge izzadtságtól nedves. Kinyitotta a szemét, és lepillantott. A padlón hevert a felfordult ágy mellett. A Thorazin ismét előidézte a styxi lidércnyomást, a rémálmot, mely hamarosan valósággá válik. Sarah túlságosan is jól tudta, hogy a háború közeleg. Ezernyi éjszakán elpusztult már benne. Az ember azt hinné, az ilyesmi idővel könnyeddé és légiessé válik, mint a normális álmok szoktak. Ez azonban egy valós vízió volt, mely hamarosan be fog következni, és minden egyes alkalommal egyre rosszabb lett, mintha a Végzet ereje, ami mozgásba fogja lendíteni, egyre közelebb hozná minden szívdobbanással. Kyle azonban sohasem jött még el hozzá ezekben az álmaiban. Jelent ez valamit? Semmit? Vagy végül mégiscsak összeroppan, elveszti az eszét, és kétségbeesetten keresi a kiutat a realitásból, egy hulla karjaiban? De nem, Kyle valami fontosat mondott. Zavaros agya megpróbált visszaemlékezni az álombéli szavakra… Johnnal kapcsolatban. Most már a fiú a célpont. És a világnak már nincs sok ideje. Az ő aggodalma tört fel a tudatalattijából, de eddig még sohasem adta őket Kyle Reese szájába. Sarah érezte, ahogy a tarkóján feláll a szőr, és egy rettegéshullám söpört végig rajta. Valami készül. És innen képtelen lesz megakadályozni. Hátrasöpörte összetapadt haját, és feltápászkodott. Így vagy úgy, de ki kell jutnia innen. Ma este.

Visszajátszás (Pescadero Állami Gyógyintézet, 15:58) Sarah egy kicsiny, csupasz szobában tartózkodott. Marlborót szívott, amit egyik gondozójától kunyerált, és karba tett kézzel hallgatta saját, vékonynak és távolinak tűnő hangját. A videomonitor felé fordult, ami egy görgethető kocsin nyugodott, és önmagát látta, amint halkan beszél a kamerába, szeme alig bír fókuszban maradni a beadott gyógyszer hatása miatt. A szalagot nem

sokkal a merénylet után vették fel. Sarah elképedt, milyen veszettül próbálkozott akkor. Korábbi önmaga így szólt: – ...olyan... akár egy óriási villanólámpa fénye, ami egyenesen a szemembe világít... valahogy mégis látok. Nézze, ez az álom minden este ugyanúgy tér vissza, miért pont én... Silberman atyai hangja hallatszott a szalagról. A doktor nem látszott, mivel oldalt ült, a kamera látószögén kívül. – Kérem, folytassa... Az igazi Silberman most a közelben ült, nézte az önmagát figyelő Sarah-t. Két gondozó állt az ajtónál, közönyösen bámulták a videót, de ugrásra készen álltak, ha Sarah-n esetleg kitörne a dühöngés. A monitoron Sarah vonakodva folytatta, neheztelően vágta oda a láthatatlan Silbermannek. – A gyerekek olyanok, akár az elégett papírlapok... feketék, mozdulatlanok. Aztán a lökéshullám odaér, szétrepülnek, mint a pernye... A videón Sarah nem bírta folytatni. A fejét rázta, sírt. A valódi Sarah hűvös kifejezéssel nézte a monitoron látszó nőt, szeme karikás volt, de száraz. Silberman szólalt meg a szalagon, őrjítőén megnyugtató hangon. – A katasztrófával vagy a világvégével kapcsolatos álmok nagyon szokványosak, Sarah... – Ez nem álom, maga barom! Ez a valóság! Pontosan tudom a napját. – Nem kétlem, hogy ön valóságként éli meg. – 1997. augusztus 29-én, maga is kurvára valóságosnak éli majd meg! Mindenkinek szar napja lesz, aki nem hord legalább kétszáz tonnás ólommellényt. – Nyugodjon meg, Sarah... Azonban a monitoron látható Sarah természetesen nem bírt megnyugodni. Dühösen rángatózott, egy őrült látnok, aki igazságának tudatában lángol. – Úristen, maga azt képzeli, hogy ép és egészséges, holott egy hulla. És mindenki. Ők is, maga is, az egész kóceráj, minden por és hamu. Felugrott a székből. Egy gondozó rohant a kamera látómezejébe, és visszalökte. Ennek nem volt közvetlen hatása, csak Sarah rikoltozása erősödött fel. – Maga az, Silberman, aki egy kurva álomvilágban él, mert én tudom, hogy ez a valóság. A valóság! Az igazi Silberman felemelt egy távvezérlőt, és megállította a szalagot, kimerevítette Sarah eszelősen eltorzult arcát. A 82-es páciens megkövült arccal fordult el a képernyőtől. Tudta, hogy Silberman válaszra vár Összeszedte minden maradék józan eszét, s bár

majdnem elhányta magát, sikerült rámosolyognia a fölényes fattyúra. Végül sikeresen kinyögte: – Most már sokkal jobban vagyok. Meggyógyultam. Silberman bólintott, leereszkedően mosolygott, és közben a töltőtollával játszadozott. – Igen, az állapota sokat javult az utóbbi időben. – Sarah némi elégtétellel látta, hogy Silberman szórakozottan a zakója zsebébe csúsztatja a tollat. Amit Sarah ezután tett, talán a legnehezebb dolog volt, amit valaha is tennie kellett. Udvariasan kellett viselkednie Silbermannel. – Jót tett, hogy ismét van célom, van valami, amit alig várok. – És mi lenne az? – kérdezte Silberman, ismét meglepetten. Sarah habozott. Rápillantott arra a valamire, amit tükörnek vélt. Gyanította, hogy a túloldalán egy másik megfigyelőszoba lehet, ahol az orvostanhallgatók és néhány pszichológus dohányfüstöt eregetve néha-néha lejegyez valamit. Jó lenne felkapni egy széket, és belevágni a tükörbe, a tenyérbemászó képükbe... Visszafogta magát. Ez volt a legfontosabb nap élete hátralévő részében. Csinálnia kell valamit, hogy kijusson innen. Hason kell csúsznia ezek előtt a bolondok előtt. Belemenni az ostoba játékukba. Minden mozdulatát mérlegelik, lejegyzik minden rezdülését, és kiértékelik ép elméjét a rejtett szobából. Ha a jó szavakat mondja, akár ha varázsszavak lennének, ki fogják engedni. Visszafordult Silbermanhez, és kierőszakolt egy magabiztos, egyenletes mosolyt. – Hát, igen, maga azt mondta, hogyha hat hónap után javulást mutatok, akkor feloldja a szigorított őrizetet, és látogatót is fogadhatok. Most, hogy a hat hónap letelt, nagyon várom, hogy láthassam a fiamat. Silberman kissé hátradőlt a székében, egy pillanatig egyensúlyozott, töprengett. – Értem. Térjünk csak vissza egy kicsit azokhoz a Terminátor gépekhez. Most már nem hiszi, hogy léteztek? A mosolya kezdett szétesni, de Sarah ismét erőt vett magán. – Nem léteznek. Most már tudom – mondta olyan meggyőzően, ahogy csak tőle tellett. Silberman ismét bólintott, és valamit firkáit egy mappába, aztán ismét Sarah-ra nézett, unott tekintetével vizslatta. – Pedig többször elmesélte, hogyan sajtolta össze az egyiket egy hidraulikus présben. – Ha ez megtörtént volna, lennie kellene valami bizonyítéknak. Találtak volna valamit a gyárban. – Értem. Szóval most már nem hiszi, hogy a cég eltussolta?

A döntő pillanat. Silberman tolla könnyedén másodpercenként koppant, mielőtt Sarah válaszolt. – Nem. Miért tették volna?

dobolt

a

lapon,

A rosettai kő (Irvine, Kalifornia, 16:01) Miles Dyson az ablaknál állt a Monolith legfelső emeletén, és a lenti parkolóban várakozó kocsik tetején megcsillanó napfényt figyelte. A háromszintes fekete bazalt- és üvegépület a Cyberdyne Systems laboratóriumainak kiterjedt főhadiszállása volt. Dyson szeretett volna már visszatérni a laboratóriumába, a rá váró munkához. A harmadik szint az adminisztrációs épület volt, ahol a piaci és a testületi ügyintézők dolgoztak. Dyson keveset tudott arról, mit csinálnak, és még kevésbé érdekelte. Gyakorlati ember volt, aki szívesen boncolgatta világa kicsiny szegletét az ötleteivel és a negyedéves költségvetéssel. Ez utóbbit szándékozott módosítani a Cyberdyne vezetősége, és emiatt kellett az előbbinek feszülten dolgoznia. Dyson sohasem volt képes kellően megértetni magát a nem szakmabeliekkel, de mostanában ki kellett tekintenie a kutatási területéről, és vitába szállni a bürokratákkal. Ezt a változtatást nagyon nem szerette, bármily szükséges volt is. Lehet, hogy Miles Dyson volt a legfontosabb ember a bolygón, de lehet, hogy az egész történelemben, bár ezt senki, még Dyson sem gyanította. Ö volt a speciális műhely felügyelője a Cyberdyne-nél, egy ragyogó képességű mikrofizikus és vegyész. Ám ő eredetileg baseballjátékos szeretett volna lenni. A száznyolcvanhat centi magas, karóvékony ifjú egy belvárosi középiskolában végzett Detroit-bán, és abban reménykedett, hogy sportösztöndíjat nyer valamelyik nyugati egyetemre. De, nem volt elég jó játékos hozzá. Nem tudván, hogy mihez kezdjen, egy pályaválasztási tanácsadóhoz fordult, aki megérezte rejtett képességeit. Rávette, hogy ismételje meg a felvételijét. Dyson matematikából olyan magas pontszámot ért el, hogy állami ösztöndíjat nyert a CalTech egyetemre Pasadenában. Ez egy olyan időszak volt, amikor az Egyesült Államok szinte vadászta a jő képességű matematikusokat, akik felérnek a japánokkal. Minden támogatást megadtak annak, aki valamilyen matematikai képességet árult el, mely megéri a továbbképzést.

Dyson eleinte rendkívül bizonytalan volt. Elég jól boldogult az algebrával, de korántsem olyan jól, mint a baseballal szerette volna. Ám az első tanéve után rájött, hogy rettentő jó érzéke van az egyenletekhez és a képletekhez. Professzorai eleinte szkeptikusan tekintettek rá. Társadalmi háttere, közepes felvételi pontszámai angolból és biológiából, no meg a színes belvárosi kifejezésmódja megbélyegezték, mint csodabogarat, egy idióta tudóst. Talán egy parányi faji előítélet is közrejátszott ebben. Akkortájt Dyson pontosan úgy járkált, beszélt és öltözködött, akár a többi detroiti fekete ifjú, merthogy az volt. Azonban később, ahogy Dyson képességei elképesztő módon megnyilvánultak, az egyetem ifjú zsenijei befogadták. A Cyberdyne toborzói elcsábították, és a diplomaszerzés után alacsony beosztású laboránsként kezdett dolgozni, de egy figyelemreméltó és nagyon titkos témán. Csak két évvel később sikerült maga mögé utasítania minden vetélytársát, és vált műhelyfőnökké. És mostanra a Cyberdyne egy kicsi törtető mikrochip üzletházból többmillió dolláros társasággá vált, és a küszöbén állt a nagy áttörésnek a mesterséges intelligenciák történetében. Azonban most Dyson semmi mást nem akart, csak visszatérni a munkájához. A Cyberdyne tulajdonosa és igazgatója lépett be az üveg és acél irodába. Greg Simmons alaposan megöregedett azalatt a tíz év alatt, amióta megalapította a társaságot. A versenytársakkal vívott versengés és a küszködés, hogy megszerezze a többi tag fölött a többséget, akik csak pusztán befektetők voltak, belevert pár szöget a koporsójába. Mindössze ötvenegy éves volt, de legalább tíz évvel öregebbnek tűnt. Valaha dús, sötét haja megritkult és szürke lett. Májfoltok tarkították a bőrét, és kissé bicegve járt az ízületi gyulladástól a csípőjén. El fog még élni egy darabig és tovább gazdagodik, mielőtt meghal, de ez első pillantásra nem egészen így látszott. A rákos betegek egészségesebbnek látszanak. A nagy csapás Simmons elmeállapotán öt évvel ezelőtt történt, amikor az üzlettársa, egy mókusképű, de jó eszű fiatalember, egy bizonyos Jack Kroll meghalt egy agytumortól. Kroll volt az igazi hajtóerő a társaság első sikerei mögött, és már a küszöbén álltak, hogy kifejlesszenek egy vadonatúj mikrochipet, az úgynevezett ostya-tárat. Ez forradalmasította a komputergyártást és Simmonst milliárdossá tette. Azonban a szerencsétlen kölyök meghalt, mielőtt befejezhette volna a kutatást. Évekbe telt, mire megtalálták a megfelelő utódját. Simmons úgy vélte, ebben az emberben találta meg, aki itt állt az ablaknál. Dyson még mindig úgy nézett ki, mintha húszéves lenne, bár már betöltötte a harminchármat. Fizikai dolgozói köpenye ellenére Dyson végre megfejtette Kroll utolsó bonyolult jegyzeteit, és most új

lendületet adott a fejlesztésnek saját intellektuális gőzerejével. Ahelyett, hogy különálló áramkörökön dolgozott volna, Dyson egy komplex egység kifejlesztésén fáradozott. A baj csak az volt, hogy ez az ember minden pénzt felemésztett. Egyre több és több munkatársat akart, és a Cyberdyne hatalmas pénzeket fizetett, hogy elcsábítsa a legjobbakat más konkurens cégektől. És minél több ember dolgozott a témán, annál nehezebb volt biztosítani a titkosságot. Dysonról mindenki tudta, hogy meglehetősen hanyag e tekintetben. Simmons számos alkalommal berendelte a szőnyeg szélére, és feddte meg a biztonsági előírások megszegése miatt. Olyan volt, mintha egy gyermeket dorgálna meg. Egy gyermeket, aki minden ászt a kezében tart. Dyson mostanra már rájött, hogy Simmons inkább üzletember volt, semmint tudós. Bár jól ismerte társasága végtermékeit, fogalma sem volt róla, hogyan készítették azokat. Nem tudós volt. Még csak nem is volt különlegesen Okos. No igen, dolgozott műszaki rajzolóként és tervező technikusként különböző kicsi elektronikai cégeknek, azonban a sikerét mindössze egyetlen dolognak köszönhette... Egy szerencsés fordulatnak. Tíz évvel ezelőtt Simmons a Kleinhaus Elektronikánál dolgozott Los Angeles környékén, előzetes komputer kapcsolási térképeket készített. Egy reggel, amikor megérkezett a munkahelyére, odakinn kellett várnia, amíg a rendőrség összekapart egy tetemet a gyár padlójáról. A múlt éjszaka valami robbanás történt. Két ember, egy férfi és egy nő betört valamiért és művelt valamit. A férfi meghalt, a nő pedig állítólag megőrült. Amikor beengedték, Jack, aki akkor a segédje volt, egy furcsa mikroáramkör darabot hozott oda neki. Kíváncsiságtól hajtva átlopódzott a rendőrségi kordonon, és megszerzett pár különös roncsdarabot a robbanásból. Ilyen technológiát sem Simmons, sem Kroll nem látott még soha. Ahelyett, hogy átadták volna Kleinhausnak, felmondtak, a fejük búbjáig eladósodtak, és saját társaságot alapítottak. Cyberdyne-nek nevezték el. Az első két évben majdnem éhen haltak, csak azzal foglalkoztak, hogy rájöjjenek, mit is találtak. Végül Jack Kroll kezdte megfejteni egy apró áramkör működési elvét, mely akár egy elektronikus rosettai kő, utat mutatott más kisebb, de gyümölcsöző felfedezésekhez. A társaság sikerrel piacra dobott egy új gyorsító chipet. A harmadik és a negyedik évben egészséges profitra tettek szert. De aztán Kroll agydaganatot kapott. Lázasan dolgozott, jegyzeteket körmök gyógyszeres kábulatában, de meghalt, mielőtt eljutott volna a következő áttörésig. Most itt volt Dyson. Szintén a küszöb előtt. De úgy zabálta a társaság profitját, akárha pattogó lenne. Simmons megköszörülte a torkát, és Dyson idegesen fordult felé.

– Elnézést, hogy ilyen sokáig várattam – mondta Simmons –, de a társaság többi tagja nem egészen értett egyet a költségvetése néhány sorával. Mielőtt Dyson bármit is szólhatott volna, Simmons feltartotta a kezét. – Ne aggódjon. A legtöbb felől eloszlattam a ködöt. Gyenge blöff, gondolta Dyson. Tudta, hogy az öregnek fogalma sincs, mit is művelnek valójában az ő technikusai. Azonban Simmons egy mérföldről is kiszagolt mindent, így Dyson óvatosan megvárta, amíg a főnöke közelebb jön. Simmons megkínálta whiskyvel. Dyson udvariasan visszautasította. Meg kellett várnia, amíg Simmons felhörpinti a sajátját. Végül az öreg elvigyorodott. – Nos, végül is megkapta a következő negyedévi támogatást. Pokoli időt éltem át, amíg rávettem a többieket. Eredményt akarnak, amit már az év végén piacra dobhatunk. Biztosítottam őket, hogy maga méltó lesz a bizalmunkra, így hát tegyen meg nekem egy szívességet, és ne költsön el mindent egy helyén. Mindketten kényszeredetten nevettek. Nem voltak barátok. Az alapvető dolgokban egyet kell értenie két embernek ahhoz, hogy barátok legyenek. És ez a két ember távol állt egymástól, szinte minden tekintetben. Kivéve a Speciális Műhelyt. És még abban is, mindketten különböző célokat forgattak a fejükben. Dyson örült a magas fizetésnek, de nem a pénzért csinálta. Egyszerűen tudásra vágyott. És ha e tudásvágyával kissé előbbre viszi a világot, az csak még jobb. Simmons csak még többet akart abból, amiből már így is sok volt neki. Bizonyos értelemben mindketten megszállottak voltak. Dyson úgy érezte, kettőjük közül ő a boldogabb. Kezet rázott Simmonssal, és megígérte, hogy személyesen fogja tájékoztatni a kutatás haladásáról. Amint tudott, Dyson távozott, és a lifthez sietett. Amikor egyedül maradt a kárpittal bevont fülkében, diadalmasan felugrott. Szinte biztos volt benne, hogy a legtöbb kérést elutasítják. Valószínűleg alábecsülte Simmons szenvedélyéét a Speciális Műhely és jelenlegi feladatuk iránt. Most mindent megkapott, amire szüksége van, hogy befejezhesse a munkát. Már nincs messze az az idő, amikor átugorják az utolsó akadályt, és mindent megtudnak a Kettes Tételről. Az ajtó sustorogva nyílt ki a második emeleten. Dyson keresztülsétált a gesztenyebarna előcsarnokon a vaskos, biztonsági ajtóig, melyen egy krómtábla állt: SPECIÁLIS MŰHELY: BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL RENDELKEZŐKNEK. Bedugta az elektronikus kártyáját a résbe. Az ajtó szétnyílt.

Dyson belépett az M. I. (Mesterséges Intelligencia) laborba. A helyiség tele volt processzorsorokkal, mágneslemez meghajtókkal, teszttárakkal és prototípus gyűjtő területekkel. Mindenfelé vastag kábelek kígyóztak a padlón. Ha egy laikus lépett volna be ide, azt hihette volna, hogy egy telefonközpontba került. Dyson a helyiség közepére sétált, és a buzgó arcok felé fordult. – Jó napot, katonák. Megkapják a fizetésemelést! Kollegái tréfálkozva szalutáltak és éljeneztek. Senki sem viselt munkaköpenyt. Mindenki farmerban és papucsban volt. Mindannyian fiatalok és jóeszűek, mint Dyson. A konzolok előtt ültek, Pepsit iszogattak, gyorsételeket harapdáltak, és megváltoztatták a világ által ismert technológiát. És most vállon veregették a főnöküket, és kezet ráztak vele. Dyson mindenkit leültetett, és mondta nekik, hogy ma korán távozzanak. Általános nyögések hallatszottak. Senki sem szeretett korán elmenni. A versengés az asszisztensek és a technikusok között hevesen tombolt. Azt az embert, aki először hagyta ott az asztalát, megvetették, ők nem csak hat napot dolgoztak egy héten, de gyakorta szombat este is bennmaradtak. Ezeket az embereket nem érdekelte a pihenés, sem az, hogy elvigyék a családjukat egy moziba. Az akarták, amit Dyson akart: a választ a megragadó kérdésekre. És a hatalmat, amivel megváltoztathatják a világot. Bryant, az egyik legpimaszabb fiatal asszisztens, odarohant Dysonhoz. – Mr. Dyson? Az anyagosok még egy tesztet le akarnak futtatni a Kettes Tételen, és jóvá kell hagynia, hogy azt kiadják. – Jó. Gyerünk. Megnézem. Bryant alig bírt lépést tartani Dysonnal, aki keresztülsietett a laboron. – Nézze, Mr. Dyson, tudom, hogy én még nem vagyok itt túl régen, de kíváncsi lennék rá, elmondja-e... már amennyiben tudja... – Mit kellene tudnom? – Hát... hogy az honnan való? – Ezt a kérdést egyszer már én is feltettem. Tudja, mit válaszoltak rá? Semmi kérdés. Dyson odaintett a boltíves szoba előtt álló őrnek. Az bement velük a kicsiny helyiségbe, és megállt velük a modern technikájú boltíves ajtó előtt. Akárcsak a rakétakilövő állomásoknál, két kulcs volt szükséges a kinyitásához. Az őr és Dyson bedugták a kulcsaikat, és egyszerre fordították el. Aztán Dyson begépelte a kódot a falba illesztett panelen. Egy pillanatra rá a boltíves ajtó egy sorozat kattanás kíséretében kitárult. Dyson belépett. Bryant odakint maradt az őrrel, aki feljegyezte Dyson nevét és belépése időpontját egy mappába.

Dyson egyedül volt a helyiségben, egy acélszekrényhez lépett és kinyitotta. Egy lezárt dobozban, semleges gázban egy apró termék volt. A Kettes Tétel jelölés egy kerámia téglalapot tartalmazott, megközelítőleg dominó méretűt, májszínűt. Széttört, nagy erőfeszítéssel rekonstruálták, és egy fémkeretbe illesztették. Ez a furcsa technológia egy rejtélyt képviselt, melynek megoldása dollármilliókat hozhat a Cyberdyne-nek. De ennél többet is jelentett. Az áramkör tervezése és a használt anyagok teljesen ismeretlenek voltak Dyson számára. A nagy kérdés ismét rágni kezdte, hogy Bryant felvetette ugyanazt, ami egykor őt is foglalkoztatta. Tényleg, honnan származhat ez? Ki készítette el eredetileg ezt az áramkört? Az oroszok? Nem valószínű. A tervezés túlságosan finom ahhoz. A japánok? Ez elképzelhető lenne, de akkor miért nem jelent meg hasonló technológia a tengerentúlon? Nem, ez egész másfajta anyag volt. Dyson képtelen volt elhinni, hogy az öreg agyából pattanhatott ki. És Jack Kroll magával vitte a titkot a sírba. A jegyzeteiben nem volt utalás arra nézve, honnan származik ez a különös chip. Azonban Dysont más megválaszolandó kérdések is emésztették. Most ez volt az élete. Benyúlt, kivette a chipet, még a semleges gázzal töltött tárolójában, egy speciális kiképzésű kocsira rakta, úgy kezelte, mint a Torinói Lepelt. Mielőtt bezárta volna a szekrényt, tekintete a szomszédos szekrényre esett. Ezen az Egyes Tétel felirat szerepelt. Ha Bryant és a többiek sejtenék, mi van emögött az ajtó mögött! Csak három ember tudott róla. Egyikük már halott. A másik a társaság tulajdonosa. A harmadik pedig ő. Hirtelen impulzusra kinyitotta a szekrényt, és egy nagyobb tárgyat pillantott meg... egy bonyolult, mechanikus fémkezet és alkart. A könyök résznél a fém elgörbült és szétlapult. Azonban a kézfej és az alkar sértetlen volt, bár a krómfelület kissé megpörkölődött és elszíneződött. Egyenesen állt vákuum tárolójában, mintha szalutálna. Dyson rámeredt, gondolatai elkalandoztak. Ki az isten gyártotta ezt? Ne kérdezze. Egy pillanatig rémület vágott belé, mintha emésztési zavarai lennének. Az Egyes és a Kettes Tételt lopták. Nem szabad megbíznia Greg Simmonsban. Mi van, ha... Ám ekkor agyának racionálisabb fele helyre zökkent. Kétkedése alkotóelemeire hullott, és eltárolódott későbbi elemzésre. Lehet, hogy ezek a tárgyak lopottak, lehet, hogy egy titkos kormányszerződés részeként állították

elő. Ha majd megfejtette a Kettes Tétel titkát, ráér ezen rágódni. Addig azonban... Habozva becsukta a szekrény ajtaját, és kulcsra zárta.

Ítélet (Pescadero Állami Gyógyintézet, 16:13) A csend a kikérdezőszobában szinte fülsiketítőén hatott. Sarah a saját lélegzetét is hallotta, és a távoli rovarok zümmögését, a hipnotikus lüktetést. Az ajtónál álló gondozók úgy nézték Sarah-t, mintha ő is közéjük tartozna. A tükör túloldalán a doktorok és Silberman összevetették a róla készített jegyzeteiket. (Sarah még mindig magán érezte tárgyilagos tekintetüket. Tudta, hogy most határoznak a sorsáról. Oly képzetlen volt taktikailag. Túl sokat beszélt nekik. És az igazság nem hozott szabadságot. Azonban oly hosszan hordozta már magában a titkot. Amikor először elkapták, olyan átkozottul megértőek voltak. Sarah bízott bennük. Bízott benne, hogy értik a dolgukat, és rájönnek, hogy ő nem őrült. Tévedett. Ezek doktorok, akik egy pszichológus szemén át látják a világot. Az egyetlen tapasztalatuk a valóságról csak az absztrakt emberi viselkedés tanulmányozásából származott. Képtelenek voltak elfogadni, hogy ő egy épeszű nő egy tébolyult világban. Annak ellenére, hogy egy elmeklínikán volt, Sarah borotvaélesen különbséget tudott tenni valóság és fantázia, álom és prófécia, képzelgés és tapasztalás között. Pescaderói tartózkodása alatt sokszor átlépte a határvonalat. De mindig tudta, hol tartózkodik. Silberman ezt sohasem értette meg. Mindent egyetlen nézőpontból látott. A sajátjából. És az ő oldalán állt a tudomány és a filozófia. És ez az ő területe volt. A gyógyintézet tele volt profetikus képességű nőkkel. Sarah rájött, hogy tökéletesen beleillik ebbe a képbe. Elvégre a fia neve is John Connor. A rövidítése ismerős: J.C. – Jesus Christus. És az apja egy fantom a jövőből. A fia születése nagyon közel állt a szeplőtelen fogantatáséhoz. És a fia önfeláldozása fogja megmenteni a világot. Ó, igen, megsértette a törvényt. Tulajdont rongált. Egyértelmű volt számára, hogy Silberman nézőpontjából ő tökéletesen őrült. Ki nem lenne az, tudván, mit tett? Tudva, hogy a civilizáció hamarosan visszazuhan a szakadékba. Hogy sok millió ártatlan ember fog rettenetes halált halni. És még ha neki sikerül is innen kijutnia, megvédenie Johnt, amíg ki nem emelkedik a hamuból lázadó seregével, akkor is olyan tömeges pusztulás és

megsemmisülés fog bekövetkezni, ami még a legedzettebb harcosok számára is elképzelhetetlen. A háborút akár megnyerik, akár elveszítik, a gyerekek akkor is meg fognak halni. És ha őt valahogy itt tartják ezek között a falak között, és nem tudja megvédeni Johnt, az emberiség kipusztul. Persze, hogy ettől a tudattól megtébolyodott. De tudta, mit csinál. Silberman jött vissza a szobába hüllőszerű mosolyával, és leült az asztal túlfelén. Megvakarta az orrát, aztán szórakozottan felütötte a jegyzettömbjét. Aztán megszólalt. – Nézze, Sarah... van egy kis probléma. Tudom, milyen intelligens nő, és szerintem azt mondja, amit hallani akarok. Nem hiszem, Sarah, hogy komolyan is gondolja. Sarah tudta, hogy sohasem tudott meggyőzően hazudni. Nem sikerült becsapnia a pszichológust. Nem lehetett mit tenni, csak könyörögni. Előrehajolt, és minden csalódottságát és fájdalmát egyetlen mondatba sűrítette: – Muszáj találkoznom a fiammal! Silberman elfordult. Sarah tekintete követte. Min töpreng? Nem, döbbent rá, csak egy ásítást nyom el. Még egyszer próbálkozott. – Silberman úr, kérem. Könyörgök. John iszonyú veszélyben van. Legalább hadd hívjam fel... – Félek, nem lehet. Egyelőre nem... Sajnos, azt kell javasolnom a felülvizsgáló bizottságnak, hogy itt tartsuk újabb hat hónapig. Sarah érvelt neki, próbálta becsapni, együttműködött vele minden tekintetben, küzdött ellene, könyörgött neki, mindent elmesélt neki, amit csak tudni akart, még élete legintimebb részleteit is, lemeztelenítette a lelkét, és mindez fikarcnyit sem számított. Silberman már réges-rég elhatározta magát. Olyan tántoríthatatlan volt, mint a vak végzet. És Sarah tudta, hogy veszített. Az alig leplezett ellenségesség állati dühben nyilvánult meg, Sarah átvetette magát az asztalon, és torkon ragadta Silbermant. – ROHADÉK! – sikoltotta. Silberman hátraesett, kétségbeesetten küszködött, de a lány acélos ujjai elkezdték összeszorítani a légcsövét. Azonban egy másodperccel később a két gondozó elrángatta a lányt, és a falnak csapta. Sarah kábultan esett hátra, de aztán kigurult az elérhető távolságból. Ismét Silbermannek rontott, és el is kapta volna, ha a nagyobbik gondozó nem lett volna futballhátvéd fiatalabb korában. Rávetődött a lányra, mindketten az ajtónak zuhantak, a férfi került

felülre, és szinte benyomta a lány bordáit a súlyával. A levegő kiszaladt Sarah tüdejéből, mégis úgy vonaglott és rángatózott, mint egy sarokba szorított hiúz. Silberman a köpenye zsebében kotorászott, és egy injekciót húzott elő. Óvatosan lecsapott Sarah karjára, és beledöfte a tűt. – Az istenit! Engedjen el! Maga nem tudja, mit művel, doki! Maga halott. HALLJA? Silberman igenis jól hallotta. Csengett a füle ennek a boszorkánynak a rikoltozásától. Sietve intett, és a gondozók könyörületesen kivonszolták. Az ajtó becsukódott mögöttük, hirtelen csend lett. Silberman vörös képpel kisöpört néhány hajtincset a szeméből, nagy levegőt vett, aztán megfeszült, mert eszébe jutott, hogy kollegái figyelik a tükör mögül. Sikerült összeszednie mosolyát, feléjük fordult, vállat vont. – Íme, egy mintapolgár. Sarah-t a zárkájába vonszolták. Egész idő alatt küzdött, de nem sikerült kiszabadulnia. A gondozók belökték. A lány a falnak hátrált, amikor Douglas jelent meg az ajtóban. A főápoló rávigyorgott, és két műanyag poharat mutatott. – Na, mit mondtam? Ugye, hogy szükséged van a gyógyszeredre. – Megindult felé. Sarah kijátszotta utolsó, kétségbeesett kártyáját. – Douglas, várj. Hallgass meg. Bármit megteszek, hogy kijussak innen. Érted? Bármit! Douglas alig egy méternyire tőle megállt. Gondolkozni látszott. Aztán megszólalt. – Akkor vedd be a tablettát. A másik két gondozd közelebb lépett. Egyikük kezében ott volt az elektromos bot. Douglas hozzátette. – Nős ember vagyok. Miféle gennyes alaknak nézel? Aztán odanyújtotta a poharakat. Sarah zsibbadtan nyúlt értük. A szeme kidülledt, miközben gépiesen lenyelte a gyógyszert az egyik pohárból, a vizet a másikból, aztán mindkettőt visszaadta. Douglas bólintott, és átadta azokat az egyik segédjének. – Szájat kitátani – parancsolta Sarah-nak. A lány engedelmeskedett, és Douglas végighúzta ujját a lány szájában, a tablettát keresve. Sarah csak nehezen tudta megállni, hogy rá ne harapjon minden erejével. Douglas hátralépett, és rákacsintott. – Na látod. Lefogadom, máris sokkal jobban érzed magad. – Aztán kivezette a többieket a zárkából. Sarah megvárta, amíg az arcok eltűnnek a

kicsi kémlelőnyílásból, aztán a vécéhez sietett. Ledugta az ujját a torkán, és kényszerítette magát, hogy kiokádja a tablettát. Gyorsan lehúzta. Mély lélegzetet vett, próbálta összeszedni minden energiáját, és az ágyhoz ment. A falnak támasztotta, és elkezdett felhúzódzkodni rá. Egy, kettő, három, négy. Gondolkodás nélküli, gépies mozgás. A csalódottság és a düh megnyilvánulása. Minden az izmaiba áramlik. Erősíti. Egy napon elég erős lesz ahhoz, hogy legyőzze mindőjüket. Nem fogja feladni. Soha.

Célkeresés (Reseda, Kalifornia, 16:26) A két tízévesforma lány a földalatti szendvicsüzlete előtt állt és fanyar képpel vizsgálták a fényképet, amit a rendőr mutatott nekik. A zsaru széles mosollyal hajolt ki járőrkocsija ablakán; mosolya meleg lett- volna, ha nem lett volna olyan erőltetett. Az egyik lány levette a tekintetét a férfi különös arckifejezéséről, és ösztönösen zavarba jött. A másik oda sem figyelve mondta: – Az előbb itt volt. Úgy negyedórája. Azt mondta, hogy a Galériába megy, ugye? – A Gelériába? – kérdezte Austin. A lány egy jókora bonyolult betonépület felé mutatott, mely látszott a házak fölött pár tömbnyire. Austin odafordult, és alaposan megnézte. Hirtelen visszakapta a fényképet, és akkora csikorgással fordult ki a parkból a Galéria felé, hogy megijesztette a lányokat. Néhány háztömbnyire a Terminátor lassan cirkált a Harley-n, tekintete összevissza járt a belátható területen a biztonsági kamera vak állhatatosságával. Csak idő kérdése. És a Terminátornak bőven volt ideje. Elég energiát hordozott mélyen az alvázába ágyazva, hogy legalább száz évig járhasson még megállás nélkül. Némi takarékoskodással ezt az időt a végtelenségig el lehet nyújtani. A türelem azonban nem erény volt az embergépnél, hanem stratégiai előny. A kiborg előbb-utóbb meg fogja találni a célpontját. Átzúgott egy szennyvízcsatorna fölötti felüljárón. A Terminátor nem csak a szemével figyelt, – mely természetesen nagy látófrekvenciájú volt, de a füleivel is, melyek közül az egyik minden külső zajt regisztrált, míg a másik

minden szélsüvítést és forgalmi zajt kiszűrt, hogy már csak egyetlen zajra figyelt: egy 1990-es Honda 125-ös salakmotor hangját. E hang figyelése beivódott az elsődleges memóriába közvetlenül a cél profilja alatt. Előbb vagy utóbb. Az elmúlt három órában két lehetséges járművet szűrt ki. Egyiket egy tizenéves lány vezette, a másikat egy középkorú férfi, egyikük sem felelt meg a profilnak. Aztán ismét megtörtént. A Terminátor feje hirtelen elfordult. Ismét meghallotta a keresett zajt. Tekintete simán siklott a hang irányába, és gyorsan kiszúrta a forrását. Két tizenéves egy Hondán a csatornánál. A hamis szemek mögötti lencse elfordult, tizenötszörösére nagyította a képet, aztán digitálisan kimerevítette a vezetője arcát. EGYEZÉS, villant fel John Connor elmosódott képe mellett. A Terminátor megfordult a nagy Harley-vel, és bevágott egy utcára, ami párhuzamosan haladt a csatornával. A célpont veszettül száguldott a betonkanyonban. A Terminátornak gyorsítania kellett, hogy ne veszítse, szem elől. Egyik szeme közvetlenül előre nézett, mesterségesen teremtett mélységérzetet generált egy komputeres szellemképpel. A másik szem a célpontra tapadt, hivatkozási ellenőrzéseket futtatott a másik utas személyére nézve, de semmit nem talált (semmilyen adat nem szerepelt róla), és máris kinetikus vizsgálatokba kezdett, és arra a következtetésre jutott, hogy a célpont túl messze van, és túl gyorsan mozog ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsen vele. Utol kell érnie. A Terminátor előredőlt, és növelte a sebességét. A Harley a csatorna melletti kavicsos földúton suhant, a csatorna mentén. Ekkor egy másik utcához ért és lassítania kellett, rápozicionálnia másik szemével egy vészhelyzetre, hiperreális mozgását és tömegészlelését kihasználva kikerülte az oldalról közeledő furgont, és egy hajszálnyira húzott el mellette. Amikor a Terminátor megpróbálta ismét bepozicionálni a célpontot, sehol sem találta. Sietve végigfürkészte a lenti csatornát. Nem jutott eredményre. Ám ekkor meghallotta a salakmotor magas hangú berregését. Azonnal gyorsan végigfürkészte a területet a mozgó zsákmány után. A salakmotor egy rámpán felhajtott a csatornától az útra, fél tömbnyire előtte, és befordult a Galéria parkolójába, egy roppant méretű, négyemeletes bevásárlóárkádba., A Terminátor simán elhúzott néhány lassúbb kocsi mellett, és közeledett.

A támadás megindul (Resedai Galléria, 17:06) John keresztültört a népes videoárkádon. Egy halom ócskaság ábrázolt elektronikus hangeffektusokkal és villogó képernyőkkel tömegpusztítást videoméretekben. Tim lekopott egy “Aliens" játéknál, ahol két barátjával találkozott. John odabólintott néhány ismerős iskolatársának, aztán beállt egy tinédzser mögé, akit nem ismert, s aki egy “Desert War" játékban minden F-14-esét leszedte rakétákkal. John a támadási mintát figyelte. A fiú jól csinálta. Amikor az utolsó repülő is ronccsá robbant szét, és a GAME OVER megjelent a képernyőn, John lépett a helyére, és bedobott egy zsetont. Hátrahúzta a botkormányt, és a “talaj" máris elmaradt. John felvonta a szemöldökét és egész lényével a képernyőre tapadt. Az első rakéta váratlanul jött, de azonnal reagált rá, gyorsan alábukással kerülte el. Aztán egy újabb tűnt fel. John szétlőtte a szárny alatti ágyújával. Ez a játék könnyű volt. A fedett parkolóban a Terminátor leállította a Harley-t a mozgólépcsők mellett sorakozó motoroknál. John kicsi Hondája büszkén állt a nagyobb utcai motorok mellett. A Terminátor leparkolt a gépével, és leállította a motort. Austin rendőr keresztültört az emberfolyamon. A hely tele volt minden korú szombati bevásárlókkal. A zsaru egyik fiatal arcról a másikra nézett, kereste az igazit. Odament néhány sráchoz, akik a második emeleti Perry Pizza bárnál álldogáltak, és megmutatta nekik a képet. Csak a vállukat vonogatták. Rápillantott egy biztonsági őrre, aki kíváncsian nézte. Austin számba vette a lehetséges alternatívákat, egy másodpercre rá odasétált a férfihez, megmutatta neki a fotót, és megkérte, hogy szóljon neki, ha meglátja a fiút. Az árkádban John most épp heves csatát vívott, csúcsot akart javítani a “Missile Command"-ban. Elszántan védekezett, ahogy az ellenséges ICBM-ek felfejlődtek az ő fegyverei ellen... a robbanófejek csak úgy záporoztak felé... három, négy, nem, öt egyszerre. John olyan keményen rángatta a joysticket, ahogy csak bírta, de nem tudott elbánni velük. A világot egy hatalmas, fehér gombafelhő borította be. Vége a játéknak. Megjelent a pontszáma. A felső harmadban volt, de a háborút elvesztette. Unottan oldalgott el a játéktól, keresni egy másikat. Austin rendőr épp most haladt el az ablak előtt. Tekintetét végigvillantotta ott, ahol az előbb még John állt...

...a fiú csak az imént hagyta ott, és most olvadt be a tömegbe. A zsaru ment tovább, le a csarnokba, eltűnt szem elöl. John megállt egy “Afterburner" szimulátor játéknál. A zsebébe nyúlt. Rengeteg zsetonja volt még. Bebújt a fűikébe. A Terminátor úgy tört keresztül a vásárlókon, mint Paul Bunyan az erdőn; hosszú szárú rózsákat tartalmazó dobozt tartott a kezében, mintha egy forró randevúra sietne. Módszeres magabiztossággal mozgott, tudta, hogy a célpont a közelben van. Egyik arcot a másik után vette szemügyre. A belső csengő nem hangzott fel. Előbb vagy utóbb... Austin a sétálóutca végéhez ért. Futólag minden szinten ellenőrizte az üzleteket. John Connor sehol. Fordult, hogy visszafelé is megtegye az utat: hot dogárus, cipőbolt, ajándékbolt, pizza szalon, tacoárus, könyvesbolt, videoárkád, tengeri ételek étterme... Austin visszafordult a videoárkád felé. Egy tucat kölyök feszített a bejáratnál, próbálva megjátszani a nagyfiút. Sokan járkáltak ki-be egész idő alatt. Austin úgy döntött, kezdésnek alaposabban átnézi a videoárkádot. Odasétált fecsegő, bohóckodó fiatalokhoz. A terem túlsó végében John MIG-eket szedett le Tim surrant oda hozzá, megkopogtatta a vállát, megpróbálta megjátszani a hidegvérül, de csak részben sikerült. Visszafojtott pánik érződött a hangjában. – Figyelj! Itt egy zsaru, és téged keres. Nézz csak oda! – Na, persze – mondta John, megrántva a vállát. – Tényleg, haver, odanézz! John tudta, hogy az egész csak duma, de azért odapillantott az “Afterburner" sarka mellett. Egy magas, sovány egyenruhás zsaru tartott oda egy fényképet egy csapat kölyöknek a közelben. Azok szájtátva bámultak rá, a homlokukat ráncolták. Az egyikük felé mutatott. John szíve kalimpálni kezdett, és épp akkor húzódott le, amikor a zsaru odapillantott. Kibújt a másik oldalon, és ösztönös visszavonulással az árkád hátulja felé tartott. Anyja korán megtanította rá, hogy a zsaruk többnyire rosszat jelentenek. Austin elindult felé, és megpillantotta Johnt, ahogy elillan az árkádbeli gépek sora között. Austin utánavetette magát. John hátrapillantott a válla fölött, és legrosszabb félelmét látta megvalósulni, ahogy a zsaru lökdösődve tört utat magának a tömegben. Gyorsított sebességén, és kikerült egy alacsony, kövér fiút. A zsaru feldöntötte a kövér fiút. Dühös ordítozás kezdődött mögötte, ahogy rohanni kezdett John után. Johnnak se kellett több. Hanyatt-homlok rohant.

A zsaru utána. A kölykök dőltek, akár az ólomkatonák, ahogy Austin keresztültört rajtuk. John átrohant az árkádon, hátsó irodákon és- raktárakon, kicselezte a segéd igazgatót, és kirontott a hátsó ajtón a szolgálati folyosóra. A hosszú, rossz világítású alagút egyenesen a fedett parkolóba, a meneküléshez vezetett. Ha sikerülne odáig eljutnia! John kalimpáló szívvel iramodott a távoli ajtó felé. Félúton járhatott, amikor a Terminátor belépett. John abban a pillanatban felismerte az arcát. Sokszor látta az újságkivágásokban, amiket az anyja gyakorta megmutogatott neki. Az a fickó volt. Az az őrült hapsi, aki szétlőtte a rendőrséget. Az, akit az anyja Terminátornak tartott. Most itt áll előtte, az orra szinte az arcába ér. John kétségbeesetten próbált lefékezni, mielőtt beleütközik az idegenbe. A célpont feltűnt. A virágos doboz kinyílt, egy puska hideg fekete acélja bukkant elő a dobozból, a rózsák a padlóra hullottak. A Terminátor csizmája a virágokra tiport, amikor fegyvere csövét felemelve előre lépett. John az iszonyattól megdermedve csapdába esett a folyosó jellegtelen lősávjában, akár az imént játszott videojátékok élő verziója. Az idő egy pillanatra csikorogva állt meg, és a fiú ebben a megkövült állapotban rádöbbent, hogy az őrült hapsi meg akarja ölni. A Terminátor kifejezéstelenül tolt egy golyót a töltényűrbe, lassú, folyamatos mozdulattal, mintha már milliószor megtette volna. A csattanás robajként hatott a folyosóban. Az idő kezdett visszatérni normális sebességéhez, ahogy John megcsúszva megállt, és megperdült, hogy visszafelé rohanjon. Azonban a zsaru döngő léptekkel rohant felé, futás közben rántotta elő Berettáját, és egyenesen rá célzott! John visszapillantott az idegenre. A fickó a homlokára irányította a puskája távcsövét. John sosem érezte még ilyen elveszettnek magát egész életében. A hűvös, esztelenül vad látomások, melyek annyi éjszakán át kísértették, most valósággá válnak, és ő áll a középpontban. John semmit sem tudott tenni ellene. Ekkor valami őrült dolog történt... A puskás hapsi váratlanul megszólalt. – A földre! – mondta színtelen, közönyös hangon. Johnnak annyira tetszett ez a hang, hogy azonnal engedelmeskedett, a padlóra vetette magát. A puska dörrenése a feje fölött szinte megsüketítette.

John hátrapillantott, és látta, hogy a zsaru pont akkor kapja a golyót a mellkasába, amikor elsüti a pisztolyt. Lövése ártalmatlanul kap gellert a plafonon. Mielőtt újra lőhetne, az idegen még egy golyót nyomat belé. Aztán még egyet. Minden lövés után előbbre lép, és puskája tárját a zsaruba üríti; hátrafelé tereli a folyosón minden egyes találata erejével. John nem lát vért, csak krómos villanásokat, ahogy a golyók egymás után vágódnak a zsaru húsába. Mindegyik robbanást harsány, csengő visszhang kísér. Aztán tompa csend. John tágra nyílt szemmel ül fel, nem lélegzik, csak tátogva nézi a halott rendőrt a folyosó túlsó felén. A zsaru mozdulatlanul feküdt a hátán. Árnyék hullott Johnra, erre felnézett, és az idegent látta maga fölött. Az azonban nem Johnt nézte, a folyosó túlsó felét leste. John visszafordult. A rendőr lassan felült. John a szemöldökét táncolta, és úgy érezte, ismét lidércálom gyötri. A rendőr feltápászkodott, mintha csak megcsúszott volna, nem pedig 10-es kaliberű golyókat lőttek volna belé. John képtelen volt felfogni. A Terminátor azonban igen. Durván megragadta John dzsekijét, a mellére rántotta a fiút, aztán megperdült, épp akkor, amikor a zsaru lőni kezdett a Berettával. Olyan gyorsan és sokszor húzta meg a ravaszt, hogy úgy tűnt, mintha géppisztollyal lőne. A 9 mm-es lövedékek a Terminátor hátába fúródtak, véres lyukakat fúrtak a motorosdzsekibe. Egy ijedt ember bukkant fel egy pihenőszobából, és egyenesen a tűzvonalba lépett, a sortűz azon nyomban leterítette. Aztán a Beretta üresen kattant. John remegve nézett le, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy őt nem találták el. Az őrült hapsi teste kapta az összes találatot. Azonban a fickó egyáltalán nem mutatott fájdalmat. John szájtátva bámult a vérző sebekre, miközben az ember fél kézzel felemelte őt, és belökte egy elektromos kiszolgáló szobába. Ledobta az üres puskát, és megindult a rendőr felé. A zsaru eldobta a kiürült tárat. Az zörögve hullott a padlóra. Sietve, de nyugodtan berakott egy másikat, és ugyanazzal a mozdulattal hátrahúzta a szánt. A Terminátornak még hat métert kellett megtennie. Határozott léptekkel haladt tovább. A zsaru tüzet nyitott. Golyók vágódtak a kiborg mellébe, apró vérszökőkutak és szövetdarabkák röppentek szét minden becsapódásnál. A Terminátornak szeme se rezzent. Még három méter. BANG BANG BANG BANG!

Sem a zsaru, sem a Terminátor arckifejezése nem mutatott semmi változást, miközben a golyók cafatokra tépték a Terminátor bőrdzsekijét. A pisztoly tárja ismét kiürült. A Terminátor megállt félméternyire a zsaru előtt. Egymást méregették egy másodpercig. A kiborg sovány, egyenruhás ellenfele fölé tornyosult. Úgy tűnt, mintha ketté tudná roppantani, akár egy gyufaszálat. A Terminátor több szempontból is megvizsgálta, és tudta, mivel áll Szemben. Azonban csak kevés technikai információ állt a rendelkezésére, csak az ellenfél szakkifejezéstára, alapvető működési elve, előnyei, hátrányai. Ennek az információnak a beprogramozását sietve végezte az az ember, aki csak az emlékezetére támaszkodhatott. A kiborg végigfutott a taktikai lehetőségeken, egy tucatnyit kiértékelt egy másodperc alatt, és egyik sem tűnt pozitívnak. Egy tanulságot azonban máris levont a kiborg: jobb lesz támadni. Kinyújtotta a karját, megragadta a zsaru vaskos karját, Austin azonban visszafogott egy meglepően erős ellenfogással. John kilesett az ajtó mögül, és esetlenül bámult a két küzdőfélre, akik nekicsapkodták egymást a folyosó mindkét falának. A vékony vakolat lehullott. A kisebb ember a levegőbe emelte a Terminátort, akárha csak egy játékszer lenne, keresztülvágta a falon, és utánaugrott. John a hátsóján ült, dermedten a rémülettől. Agya képtelen volt kiókumlálni, mi történik. De aztán egy újabb adrenalin rohamra feltápászkodott, és eszébe jutott, hogy menekülnie kell. A lábát ernyedt szivacsnak érezte, és majdnem felbukott, de a két ember csatározásának zaja a fal túloldaláról erőt adott neki. John szaladni kezdett a parkoló felé, nekirohant az ajtónak, és kirontott a fedett parkolóba. A biztonsági őr a bevásárlóközpont első emeletén még mindig a tömeget fürkészte, lát-e valakit, aki hasonlít a gyanúsítottra, akire a rendőr az imént hívta fel a figyelmét, amikor hangos reccsenést hallott magasan fölülről. A harmadik emeletről jött. Üvegcserepek záporoztak le. Emberek sikoltoztak. Az üvegdarabok egy nagyobb függő növénykosárra hullottak, szétvagdostak egy gondosan nyírt bokrot. Az őr hátraugrott, a pisztolyáért nyúlt, a pisztolytáska csatjával babrált. Amikor ismét felpillantott, egy embert látott átrepülni a harmadik emeleti fém és üveg korláton, kecsesnek nem mondható hátraszaltóval szállt el, mintha elhajították volna, akár egy rongybabát. Nedves cementzsákként csapódott a sikoltozó tömegnek. Austin rendőr jelent meg a korlátnál, félrecsapott egy lábára tekeredett próbababát, és lepillantott. A biztonsági őr bizonytalanul leengedte a fegyverét, és nézte, ahogy a zsaru hirtelen megperdül, és eltűnik szem elől. Kábult törzsvásárlók tülekedve adtak utat a zord külsejű rendőrnek, aki visszafelé tartott a betört ruhabolti kirakaton át, és lassan futásnak eredt, nagy

ugrásokkal, akár egy ragadozó. Próbálta kiszámítani a célpont lehetséges menekülési irányait, de ezek a digitális kódok semmit sem jelentettek volna egy emberi elmének. Mert természetesen “Austin" olyan messze állt az embertől, amennyire csak lehet. Hat másodpercen belül visszaért a szolgálati folyosóra, és úgy dübörgött végig rajta, akár egy emberformájú mozdony lefelé a lejtőn. Futás közben újratöltötte a Berettáját, szinte mintegy mellékes ügyként. Az első emeleten a Terminátor teljesen mozdulatlanul feküdt az üvegcserepek között. Egy férfi, aki a barátnőjét fényképezte az egyik függőágyás közelében, most megfordult, és óvatosan közelebb lépett, az álla leesett, és ösztönösen lefényképezte a testet. Ekkor a halottnak hitt férfi szeme kinyílt. A férfi pislogva hátrált el, amikor a Terminátor felült és körülnézett. A Terminátor belső érzékelői jelezték, hogy öntudat megszakadást szenvedett megközelítőleg négy másodpercre, a rendszerét ért hatalmas megrázkódtatástól. Azonban az azonnali sérülés megállapítás jelezte, – hogy minden rendszere működik. Minden mechanizmusa szuperál. Simán lábra állt. A megrökönyödött férfi fényképezőgépe berregett, ahogy a motorja magától futott tovább, és egyik képet a másik után készítette, tulajdonosa öntudatlanul nyomta a gombot, szemét a hatalmas termetű hullán tartotta, ami keresztültört a zavarodott tömegen. A Terminátor a mozgólépcső felé futott, és felgyorsítva otthagyta őket. John a mozgólépcső szokványos végtelen lassúságától tartva a rendes lépcsőn rohant le a parkoló szintjére, ahol a motorja állt. Egész idő alatt agya az események valótlanságával küszködött. Miért akarta a rendőr megölni? Ki az ördög az a másik fickó? És ami a legfurcsább, hogy lehet az, hogy egyikük sem halt meg? Ahogy John ziháló tüdővel odaért a Hondájához, egy gondolatszikra gyulladt benne. Azokról, akik nem halnak meg egykönnyen. Anyja mesélt neki ilyesmiről. De nem, ez tényleg őrültség. Vagy mégsem? John veszettül rugdosta a berugókart. Semmi. A motor nem volt hajlandó beindulni. A keze annyira remegett, hogy nem bírta megtalálni a szívatót. Dübörgő léptek hallatszottak a háta mögött, felnézett... A zsaru rohant elő a lépcsőfordulóból. John teste meglódult, és egy különös, vibráló nyugalom szállta meg. Ha nem tudja a szívatót rendesen használni, meghal. Az ujjaira összpontosított, hogy ne remegjenek annyira, aztán elfordította a kallantyút. Ez alkalommal, amikor berúgta a motort, az azonnal felberregett. Épp időben, mert a rendőr már szinte odaért.

John sebességbe rakta a motort, és kifelé fordította a parkolóból. John látta a visszapillantó tükörben, hogy a férfi rohan utána, lábai lehetetlen gyorsasággal járnak. Gázt adott, és negyven mérföldes sebességre váltott, ami nagy merészség volt, tekintve, hogy milyen kis területen kellett manővereznie. Hihetetlen módon a rendőr egyre közelebb került! John beletaposott, és elzúgott egy parkoló kocsi háta mögött, aztán a kijárat felé száguldott, kivágódott az utcára, a forgalomba. Johnnak keményen be kellett dőlnie, hogy neki ne ütközzön az előtte felderengő fémhegynek. Egy hatalmas Kenworth vontatós kamion kerekei leblokkoltak a salakmotoros fiú előtt, és az óriási jármű kifarolt. A sofőr káromkodott, és a légkürtjére csapott. Istenverte őrült punk, morogta a sofőr, miközben nézte, ahogy a salakmotor veszélyesen előzgeti a lassúbb járműveket. A kölyöknek oda kéne egyszer-kétszer verni a fejét a bitumenhez, hogy megtanuljon normálisan közlekedni. Ám még durvább dolgok történtek. Hangos dübbenés hallatszott, ahogy valami nekicsapódott a sofőrajtónak. Odapillantott, és látta, hogy egy zsaru kapaszkodott fel a nyitott ablakba. A rendőr hirtelen feltépte az ajtót, és egy erőteljes mozdulattal elkapta a sofőr torkát, és egyszerűen kitépte a még mozgó kamionból, és ledobta az útra, akárha egy papírpohár lenne. A sofőr feje volt az, ami néhányszor beleverődött a bitumenbe, ahogy a fickó átgurult a szembejövő sávba. Fékek csikorogtak és mindenfelé kocsik faroltak ki körülötte. Kábán felült, és látta, amint a zsaru beugrik az ülésre, és elszáguld anélkül, hogy egy ütemet is kihagyott volna. Valami kibaszott rendőrségi vészhelyzet, gondolta a sofőr, miközben megtapogatta lüktető fejét. Miközben próbált elmászni az útról, emberek szálltak ki a járműveikből, hogy segítsenek neki. A sofőr felnézett, ahogy az egyikük feléje futott. – Semmi bajom – mondta a sofőr, és remélte, hogy ez így is van. Aztán a nézelődők szétrebbentek, és a sofőr csak azt látta, hogy egy hatalmas termetű motoros száguld felé. Nem lassított. Sőt, még gyorsított is. A sofőr fel akart tápászkodni, de a lába cserben hagyta. A motor már szinte ott járt. A férfi lehetetlenül gyorsan hajtott a most már teljesen megállt forgalomban, és elzúgott az elrabolt kamion után. John a visszapillantó tükörben látta, ahogy az őrült zsaru kilöki a kamionsofőrt az útra. Kikerült egy fékező dzsipet, és ismét hátrapillantott. A zsaru most már ott ült a hatalmas vontatós kamion kormánya mögött, egyre közeledett, úgy tört keresztül a forgalmon, mint valami tébolyult dinoszaurusz, belehajtva egy kisebb kocsi hátuljába és letaszítva az útról egy fának, oldalba kapva egy másikat és a szembejövő forgalomnak dobva. A zsaru sebességet váltott, és még inkább felgyorsult.

A kamion már csak két autóhossznyira volt a salakmotortól. John látta, hogy egy útkereszteződéshez ér, hirtelen befékezett, befordult egy furgon orra előtt, és száguldani kezdett a mellékutcán. Johnnak vissza sem kellett fordulnia, hogy tudja, a zsaru követi. Hallotta a fékcsikorgást, a csattanást és a fém csikorgását a fémen. De volt egy kiút. Egy hely, ahová ez a lidércnyomás nem tudja követni, kamionon pedig főképpen nem. John kedvenc útján. Lefordult, és leszáguldott a rámpán a szennyvízcsatornán, nagyobb sebességgel, mint valaha is. Érezte, ahogy a kerekek megcsúsznak, és lerakta a lábát, hogy megakadályozza a bukást. Aztán a kormányra dőlt, és teljesen hátrahúzta a gázt. A kicsi Honda lezúgott a rámpán a csatorna nedves aljára, és lefordult egy mellékágára, amelynek függőleges oldalai voltak. Az útról senki sem láthatja meg. És most a legrövidebb úton visszafelé tartott a házukhoz. Ha a zsaru nem tudja a rendszámát, otthon talán biztonságban lesz. John visszatartotta a lélegzetét, lassított, és megkockáztatott hátrafelé egy pillantást. Üldözésnek semmi jele. Legfeljebb... Nem, nem és nem, gondolta John, ahogy meglátta a napot eltakaró, hatalmas árnyékot. A háznyi nagy vontatós kamion, csillogó részeivel és zúgó dízelmotorával áttört a felüljáró párkányán, betondarabok röpültek minden irányba, és a jármű a csatorna közepe felé repült. Egy pillanatig úgy nézett ki, mintha továbbszállna, de aztán a gravitáció közbelépett, és a kamion hatalmas csattanással érkezett le, és mindenfelé roncsok repültek. Orrával előre érkezett, felpattant, még mindig legalább nyolcvannal ment. Egy pillanatra a kerekei elfordultak, a betonfalnak ütközött, iszonyatos fémcsikorgás hallatszott. Aztán a jármű visszacsúszott, bömbölt, akár egy gyomron lőtt stegosaurus, és előrelódult, egyre sebesebben. Egyenesen John felé. A fiú még visszább húzta a gázt, az utolsó erőtartalékokat is kihozta az, 125-ösből, amit csak lehetett. A Kenworth maga volt a megtestesült erő, úgy robogott a csatornában, akár egy mozdony az alagútban. Hatalmas kerekei jókora sárdarabokat szórtak, melyek eltakarták a lenyugvó nap fényét. Úgy nézett, mintha valami démon üldözné, ami a lelkére éhezik. John érezte, ahogy egyre közelebb kúszik, látta a visszapillantójában a csatornát betöltő roppant kamiont. Úgy tűnt, mintha ő fékezne és hátrafelé araszolna a kamion lökhárítója felé. Azonban több gázt már nem lehetett adni. A Honda sebességjelzője kiakadt. A motor hatvannégy mérföldes óránkénti sebességgel suhant, keresztülvágtatva a pocsolyákon és kisebb szeméthalmokon.

És a kamion egyre csak közeledett. John túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye, de fölöttük a párhuzamosan futó szervizúton egy Harley száguldott, nem is olyan sokkal mögöttük. A Terminátor volt, próbálva utolérni őket. A kiborg látta Johnt és a mögötte robogó pokoli vontatós kamiont, és most már csak alig hat méternyire volt lemaradva, és egyre közeledett. A Terminátor a bőrdzsekijéből előhúzta a puskát, amit felszedett a szolgálati folyosó padlójáról. Fél kézzel célzott, és lőtt. A lövés kilyukasztotta a kipufogócsövet a sofőr felőli oldalon. A zsaru oda se fordult, szemét az előtte robogó kisebb célon tartotta. John belehajtott egy pocsolyába, egy pillanatra megcsúszott, vesztett a sebességéből. A kamion elején lévő vaskos lökhárító nekinyomult a hátsó sárhányójának. A hátsó kerék majdnem kiszakadt. A kamion dízelmotorja már ott bömbölt a fülében, és a lökhárító ismét közeledni kezdett a Honda hátsó sárhányójához. A Terminátor ismét célzott és lőtt, de az egyenetlen kavicstól és a földgöröngyöktől fél milliméterrel elmozdult a fegyver csöve, és ez épp elég volt, hogy csak a betonfalat találja el a kamion mögött. A kiborg arra a következtetésre jutott, hogy ilyen körülmények között nem tudja végrehajtani a feladatát, így hát változtatott a körülményeken. A Terminátor hirtelen keményen oldalra fordította a motorját, elhagyta az utat, és letért egy földútra. A motor a levegőbe szökkent, és átrepült a csatornát követő drótkerítés fölött. A nagy Harley a lehető legáramvonaltalanabb gép volt, de a kiborg gyorsan változtatott a pozícióján, hogy a gravitációs vektorok egyenesen tartsák a motort, miközben felröppent a levegőbe, és lezuhant öt méterrel arrébb a kanálisba. Keményen ütközött az aljának, szikrák röpültek szerte az "alvázról. Csak egy gép szupergyors reflexei tudták megtartani a gépet, hogy ki ne csússzon. A Terminátor küzdött, hogy visszanyerje uralmát a motor fölött. Nyert. A kiborg gázt adott, és az erős motor beszáguldott a kamion és a fal közé, pár centire volt mindkettőhöz, aztán tovazúgott, és John kicsi Hondája mellé siklott. John odapillantott, és meglátta az azonos sebességgel haladó Harley-t. Egy nagy kéz nyúlt felé, és leemelte a motorjáról. Egy másodpercig ott lógott a férfi erős karján. A burkolat összemosódott alatta, a Honda még egyenesen száguldott tovább a lendülettől, a kamion egyre közelebb ért...

A Terminátor odapenderítette Johnt a Harley-re maga elé. A Honda imbolyogni kezdett, visszamaradt és azonnal szétzúzódott a Kenworth dübörgő kerekei alatt. A Harley maximális gázt kapott, előrelódult, három másodperc alatt felgyorsult nyolcvan mérföldre. A vontatós kamion kezdett lemaradni, nem bírta a sebességet. Elöl egy felüljáró tűnt fel, és a támpillére két részre osztotta a kanálist. A Harley átvágtatott az egyik rövid alagúton. Austin rendőr pillanatok alatt kiszámította, hogy a kamion nem fog átférni egyik oldalt sem. De a tömege és a sebessége miatt megállni sem tud időben. Azonban legalább a sérülés mértékét minimalizálni kell. A kerekek befékeztek, tovább siklottak a sárfelületen, és a kamion ötvenöt mérföldes sebességgel robogott bele a betonpillérbe. Beton és acél összecsókolódzott szenvedélyes ölelkezésben, és földrengető orgazmusuktól kettéroppant az anyag. A kamion utasfülkéje nekirohant a betonnak, és nem sokkal később a tömeg többi része úgy összepréselte, akár egy kartondobozt. Gázolaj spriccelt ki a szétszakadt tankból. Egy szabadon lógó akkumulátorvezeték beleért a tócsába... A Harley kibukkant az alagútból, és amikor utasai visszanéztek, egy tűzlabdát láttak, ahogy a kamion oldaltartályai felrobbantak. A Terminátor megállt. John hátrafordulva nézte a pusztulást. Mintha egy kohó lángolt volna az alagútban. Valami mégis mozgott benne. És az a valami egyre jött utánuk. Az idegen a dzsekijébe nyúlt, és előhúzta a puskáját. Aztán habozott. Egy lángoló kerék gurult ki az alagútból, aztán komikusán elterült a sárban. John látta, ahogy a haragos lángok beburkolják a kamiont, és fekete füst kanyarog fel a levegőbe. Kizárt dolog, hogy bárki is kisétáljon ebből a pokolból. A Terminátor felpörgette a motort, és elhúztak a kanálisból, eltűntek egy kanyar mögött. A lángok úgy csavarodtak elő az alagútból, mintha egy élő kéz nyúlna utánuk. Aztán valóban élővé is vált, amikor egy alak bontakozott ki a tűzben. Csak egy kontúr. Lassan lépkedett, szinte nyugodtan... Az emberformájú alak kibukkant az alagútból, sima, krómozott felülete visszaverte a lángok fényét. Úgy nézett ki, akár egy folyékony higanyból kiöntött emberi csontváz, ízületei nem hajlottak, szögletesek voltak. Nem egy szervomechanizmus volt, mint a Terminátor a bőre alatt, bonyolult hidraulikával és kábelekkel. Arca egyszerű volt, sima, arcvonásoktól mentes. Mintha az ezer fokos hő cseppet sem zavarná, úgy sétált ki az alagútból. Mindegyik lépésével a részletek kezdtek visszatérni. Először a ruhája alakja és

körvonalai bontakoztak ki a folyékony krómfelületből, aztán a finomabb részletek... gombok, a jelvény, az arcvonások, a fülek... De még mindig fém volt. Akár a higany. A higanyember. Az utolsó lépésénél minden színe visszatért. Ismét Austin rendőr volt. Markáns, fiatal arc, hűvös szemek. Ezek a szemek a kanálist nézték. Azt, hogy hová megy a célpont. Nem ostya-áramkörökkel gondolkodott. Egy vadonatúj mesterséges intelligencia volt. A molekuláris agy ugyanolyan volt, akár teste többi része: képlékeny. És most épp a lehetőségeket mérlegelte. Mindegyik halálos volt. Közeledő szirénák vijjogása hatolt hallóérzékelőibe, mely bárhol formálódhatott a testén (mivel minden molekulája rendelkezett a genetikus lenyomattal, amibe minden szükséges részt beleprogramoztak), de most a fül helyén volt. A gépezet kimászott a kanálisból a fullasztó füstben, miközben több járőrkocsi is érkezett. Rendőrök ugráltak ki, és hátrább terelték a döbbent bámészkodókból álló tömeget, hogy utat nyissanak az érkező tűzoltóknak. Az egyik rendőrnek, aki a tömeg visszaszorításában segédkezett, markáns, fiatal arca volt és hűvös tekintete. A katasztrófáknál és a sorscsapásoknál mindig ott vannak a zsaruk. A higanyember által választott mimikri természetesen tökéletes volt. Tökéletes, mivel azért jött ide, hogy védelmezzen és szolgáljon. Védelmezze és szolgálja Skynetet. Ahogy a tűzoltókocsik szivattyúja működésbe lépett, és a tűzoltók megkezdték a locsolást, “Austin rendőr" észrevétlenül járkált a többi rendőr között, és beszállt az egyik kocsiba. Senki sem figyelt oda rá. A higanyember beindította a motort, és elhajtott, hogy bevégezze küldetését.

Kinyilatkoztatás (Studio City, Kalifornia, 18:45) A Terminátor, Johnnal maga előtt a Harley-n, végigzúgott a kihalt külvárosi utcán, egy olyan úton, amit a Terminátor már korábban feltérképezett. John még mindig remegett a történtektől. Jelen pillanatban még csak egy serdülő kamasz volt. De ennél jóval több. John Connor. A genetikus felépítésével és talpraesettségével végül elkezd távlatokban gondolkozni, ahogy egyetlen más gyerek sem tud. Amire nem lehet rámondani, hogy könnyű dolga volt. Mivel el kellett fogadnia egy olyan eszelős dolgot, amitől az embernek borsódzni kezd a háta. Azonban John

tisztelte a tényeket. És most egyvalamiről megbizonyosodott. Egy olyan biztos tényről, amit másként nem hitt volna el. Hátrafordult az őt szállító személyhez (vagy géphez), és így szólt: – Oké, oké, időt kérek. Állj meg! Időt kértem, nem hallod? Állj már meg! A Terminátor azonnal engedelmeskedett, befordult a motorral egy sarkon. Besiklottak egy közeli sikátorba, és megálltak. John lecsússzam a benzintartályról, a lába még remegett. A Terminátor egykedvűen meredt rá. John végignézett rajta. Golyó ütötte nyomok látszottak a hátán. Hátborzongató. De így van." – A francba! Ne szívd mellre, pajtás, de ugye te Terminátor vagy? Az “ember" feszes, semleges tónusban válaszolt: – Igen. Cyberdyne Systems, 800-as széria, 101-es modell. – Na nem! – tört ki John, de máris meg volt győzve. Ennek ellenére megérintette a Terminátor bőrét. Meleg volt, de valahogy... más. Aztán a vért a dzsekijén. Nagyon is igazinak tűnt. És most hagyta, hogy a felismerés gyökeret verjen benne, és az agya megteljen vele. – Szent ég! Te... te tényleg igazi vagy! Ezek szerint... huh! Belülről... gép vagy, ugye? Kívülről pedig élő? A kiborg úgy válaszolt, mintha egy technikai kézikönyvet olvasna. – Kibernetikus organizmus. Élő szövet a belső fémvázon. – Hát ez oltári! Csípj magadba, John! Oké, izé... nem azért jöttél hogy megölj... Erre tök egyedül rájöttem. Akkor mi az ábra? – Az a feladatom, hogy megvédjelek. – Tényleg? – Ez valóban meglepő. John azonban gyakorlott paranoiás volt. Feltett egy fogós kérdést. – És ki küldött? – Te magad. Harmincöt évre mostantól, te programoztál be, hogy a védelmeződ legyek itt, ebben a korban. John nagyot nyelt. – Hát ez marha jó! A Terminátor körülpillantott, és arra a következtetésre jutott, hogy túl hosszan tartózkodtak egy helyben. Javasolta, hogy menjenek tovább. John túl zsibbadt volt ahhoz, hogy bánni mást is tegyen, mint hogy engedelmeskedjen. Néhány perc múlva ismét a mellékutakon robogtak, beleolvadtak az esti forgalomba. A Terminátor sebei már alig látszottak. John többször is hátranézett. – És az a másik pofa ugyanolyan Terminátor, mint te? – Nem ugyanolyan. T-1000-es modell. Fejlettebb prototípus. Mimetikus poli-ötvözet. – Az meg mi a búbánat? – Folyékony fém.

– Ez kemény – mondta John. – Te vagy a megsemmisítő parancsának célpontja. A T-1000-es addig nem fog megállni, amíg be nem végzi a küldetését. Soha. Ez csodálatosnak hangzott. És ismerősnek. Azonban John még nem engedte meg magának, hogy erre gondoljon. Ráfordultak a Ventura Boulevardra, és a forgalom megélénkült, az úton lévő sok étterem jóvoltából. – Most hová megyünk? – Haladéktalanul el kell hagynunk a várost. És elkerülni a rendőröket. – Nem állhatnánk meg a házunknál? – Negatív. A T-1000-es bizonyosan ott próbál a nyomodra akadni. – Biztos? A Terminátor lepillantott a fiúra sötét napszemüvegén át, kiolvashatatlan arckifejezéssel. – Én azt tenném – mondta. John hirtelen rádöbbent valamire, és felkiáltott. – Legalább telefonáljunk! A Terminátor megpillantott egy keskeny fülkét, és arrafelé hajtott. John leugrott a nyeregből, és a viharvert fülkéhez szaladt. A zsebébe túrt apróért, de csak ropogós húszasokat talált, aprót nem. – A francba! – Visszafordult a Terminátorhoz. – Tudod, Todd és Janelle ritka nagy bunkók, de azért szólnom kell nekik. Nincs egy tantuszod? A Terminátor leszállt, odalépkedett, és rácsapott a telefondobozra a tenyere élével. Tucatnyi apró hullott ki belőle. A Terminátor odanyújtott egy negyeddollárost Johnnak. – Kösz – mondta John, és máris tárcsázni kezdett. Körülbelül hét mérföldnyire a völgy túloldalán Janelle Voight felvette a telefont, a feje és a válla közé szorította, miközben zöldséget pucolt egy nagy késsel. – Halló? – szólt bele édesen. – Janelle? Én vagyok az – hallatszott a kagylóból. A hátsó udvarban a németjuhász veszett ugatásba kezdett. – John? Hol vagy, drágaságom? Már késő van. Haza kellene jönnöd. Ragut csinálok. John alig hallotta az asszony hangját a kutyaugatástól. Még így is érezte, hogy valami nincs rendjén. Befogta a telefon beszélőrészét, és odasúgta a Terminátornak. – Valami nem stimmel. Túl kedves.

Todd jött a konyhába álmos szemmel. A hátsó hálószobában szundikált, amíg a kutya heves ugatása fel nem ébresztette. Elment Janelle mellett, szokás szerint nem törődött vele, a hűtőben kotorászott. – A francba, elfogyott a sör – közölte csak úgy általában. Volt egy fél doboz tej. Vonakodva belekortyolt, és a hátsó udvar felé fordult. A kutya oda-vissza rohangált a drótkerítés mögött, szinte levegőt sem vett ugatás közben. – Mi az ördögöt ugat az az istenverte blöki? Hé, kussolj végre... te bolhafészek! Todd ki akart sétálni a konyhából a felesége mögött. Janelle nyugodtan átvette a telefont a másik kezébe, és oldalra nyúlt. Keze átváltozol folyékony fémmé, aztán csillogó vasheggyé keményedett. Todd értetlenül nézte. Mosolyogni akart, gondolván, hogy ez valami lehetetlenül bárgyú tréfa, ám a vashegy átfúrta a kezében tartott tejesdobozt, a torkát, és a tarkóján jött ki éles, cuppanó zajjal. A nyilvános fülkében John ismét letakarta a telefon mikrofonját, és a Terminátorhoz fordult. – A kutya nagyon ugat. Anyámtól tudom, hogy a kutyák megérzik a Terminátorokat. Lehet, hogy már ott is van. Mit tegyek? . A Terminátor elvette a kagylót Johntól, és belehallgatott. – John? – hallatszott Janelle hangja. – John, ott vagy még? A Terminátor, tökéletesen utánozva John hangját, válaszolt. – Itt vagyok. Minden rendben. – Aztán Johnhoz fordult, és suttogva kérdezte. – Hogy hívják a kutyát? – Maxnak. A Terminátor bólintott, és ismét a kagylóba beszélt. – Hé, Janelle, mi baja Wolfynak? Hallom, ahogy ugat. Nincs baja? A válasz habozás nélkül érkezett. – Wolfy jól van, drágám. Remekül érzi magát. De te hol vagy most? A Terminátor teketória nélkül lerakta a kagylót. John várakozóan ráncolta a homlokát. A kiborg úgy mondta, mintha időjárásjelentést olvasna be: – A nevelőszülőid meghaltak. Menjünk! A Terminátor a motor felé indult. John döbbenten bámult utána. A Voight lakás konyhájában Janelle lerakta a kagylót. Arckifejezése semleges volt és nyugodt, még ha odaszegezte is a férjét a konyhaszekrényhez fémkarjának hegyével. Szeme üveges volt és élettelen. Sietve kihúzta a fémhegyet, és Todd még ott állt egy másodpercig, mielőtt leroskadt volna a padlóra a tejjel keveredett vértócsába.

A fémhegy simán változtatott alakot és színt, ismét kéz lett belőle. Janelle többi része ugyancsak átváltozott Austin rendőrré. Több munkát kellett volna végeznie. Több időre lett volna szüksége. De a kutya túl sok figyelmet terelt magára. A T-1000-es megindult a kutya felé, mely erre elhúzódott tőle, most már félelmében ugatott. A zsaru kinyitotta a kaput, és belépett a kutya ketrecébe. Az állat a sötét sarokba hátrált, remegett, és képtelen volt felfogni, miféle lény ez, ami itt áll előtte. Egy hirtelen mozdulattal, amit a német juhász képtelen volt követni, a T-1000-es lehajolt, és gyorsan egy fémhegyet formált a kezéből. Az állat nyakába mélyesztette. A zsaru felemelkedett, megvizsgálta a vérző kutya nyakörvét. Egy szó látszott rajta: MAX. Rádöbbenve, hogy átverték, a rendőr ledobta a nyakörvét, és megindult a ház felé. A parkoló a benzinkút mögött egy csendes utcán volt. A Harley egy kié tócsa mellett állt, mely sárgán tükrözte vissza a nátriumgőz-lámpa sárga fényét. A Terminátor úgy döntött, hogy stratégiai kommunikációs szempontból megállnak néhány percre. A kiborg a motor közelében állt, és közönyösen nézte, ahogy John fel-alá járkál előtte. John agya képtelen volt befogadni a hallottakat. – Álljunk csak meg egy kicsit, oké? Azt akarod beadni nekem, hogy ez az izé bármit leutánoz, amihez hozzáér? – Bármit, amivel fizikai kapcsolatba kerül – hangzott a színtelen válasz. John átgondolta, próbálta felfogni ellenfele képességeit. – Álcázhatná magát bárminek... gyufásdobozzá is? – Nem. Csak azonos nagyságú tárgynak. Ez a csekélyke információ nem sokat segített. John még mindig szédelgett attól, hogy találkozott egy Terminátorral, mely most szinte elavultnak tűnt a másik, vadonatúj modellhez képest. – Akkor miért nem vált bombává, hogy elintézzen? A Terminátor érzelemmentesen beszélt, azonban a szavai mögött mintha csekély szakmai féltékenység bujkált volna. – Bonyolult gépeket nem tud másolni. A lőfegyverekben és a robbanóanyagokban vegyszerek vannak, mozgó alkatrészek. Ezt nem tudja megtenni. De fel tud venni szilárd fémalakzatokat. A T-1000-es végigsétált a sötét folyosón, elment a fürdőszoba mellett. Az igazi Janelle lábai kilógtak a félig nyitott ajtón. A zuhany folyt. A nő vére elkeveredett a vízzel a fehér mozaikpadlón.

A zsaru bement John hálószobájába, és módszeresen kutatni kezdett a sötétben. Nem volt szüksége világításra. Érintéssel képes volt érzékelni a dolgok molekuláris struktúráját. Nyugodtan és szenvedélymentesen húzta végig az ujjait a tárgyakon. Ahogy egy íróasztalhoz ért, az ujjai futólag barnává változtak, aztán ahogy papírokat érintettek, fehérré. Ujjai bármihez is értek, azonnal elkezdték felvenni a molekuláris struktúráját. A T-1000-es tétovázott a kis Tandy házikomputer, és hagyta, hogy a közeli lemezekből a digitális információ a kezébe áramoljon. Nevek. Dátumok. Videojátékok. Házi feladatok. A T-1000-es képes volt mágnesesen kódolt információt közvetlenül olvasni, ha akarta. Semmi sem volt ott, amit a T-1000-es használhatónak vélt volna. Ettől függetlenül mindezt tárolta folyékony memóriájában. Amikor azonban a kezét végighúzta a falon díszelgő Public Enemy poszteren, megállt. De nem a poszter miatt. Hanem ami alatta volt. A zsaru letépte a posztert, és egy kicsi lyukat látott, amit durván vájtak a falba. Egy viharvert cipősdoboz volt benne, telve magnókazettákkal. A gép vizuálisan elemezte a címkéket. “Üzenetek anyától". Megszámolta ókét. Volt egy összehajtott boríték is, három összehajtott levéllel meg egy tucatnyi amatőr fényképpel. A T-1000-es ez utóbbit nézte át először. Sarah olajzöld ruhában, egy vállához szorított RPG-vel tanítja John célozni. Sarah egy csapat katonaruhás guatemalai férfivel, Stinger rakéták mellett állnak. John és Sarah a contrák egyik táborában a hegyek között. Ezek a képek semmilyen érzelmi hatással nem voltak a T-1000-esre, mivel szerkezete még kevésbé volt képes érzelmekre, mint egy komputer. Johnnak vagy Sarah Connornak azonban ezek a képek az érzelmi kapcsolatot jelentették, amikor együtt bujkáltak, rejtőzködtek. Tizenöt mérfölddé? távolabb John egy rozsdásodó kocsin ült, és kavargó gondolataiba mélyedt. A Terminátor fölötte állt, és az utcát leste, akár egy hiperéber kutya. Lepillantott Johnra, amikor a fiú bizonytalanul tovább beszélt, mintha a szavak valami taktikai jelentéssel bírnának. – Tudod, egy rahedli időt töltöttünk Nicaraguában... és hasonló helyeken. Egy ideig például ott volt az a degenerált ex-zöldsapkás fegyvercsempész. Aztán egy csomó más pofa. – A többit keserű felhanggal mondta. – Akárkivel összeállt, ha úgy érezte, olyasmit tanulhat, amivel engem a jövő nagy hadvezérévé nevelhet. Aztán begolyózott, és nekem azt mondták... sajnos, fiacskám, az anyád komplett őrült. Nem tudtad? Ja, hogy te azt gondoltad, hogy minden anya így viselkedik? Hát, igen, mit is gondolhattam volna? Hirtelen kiderült, hogy minden, amiben hittem, látszat.

Aztán John érezte, hogy a harag, melyet általában sikerült visszafognia, most feltör a mellkasa mélyéről. – Gyűlöltem őt emiatt – mondta lágyan. Aztán felpillantott a fölétornyosuló alakra, és haragja bűntudattá enyészett. – De az utolsó szóig igaza volt. Forró könnyek égették a szemét, várva, hogy sírással megszabaduljon tőlük, de nem volt rá idejük. John hagyta, hogy az aznap történt események végső felismerése végigsöpörjön rajta. És most az egész világ ismét megingott a lába alatt. Az anyja nem őrült... mások azok. A bizonyíték itt áll mellette, és az utat lesi. És John rádöbbent, hogy nem csak a világ volt igazságtalan Sarah Connorral, de ő is. Az anyja igazat beszélt! Igazat. Most már nem kell kételkednie benne, töprengenie rajta. Ha mindaz, amit az anyja mesélt, igaz, akkor... John felkelt, és ha egy ember állt volna mellette, láthatta volna a szemében a határozottság szikráját, mely egy napon emberek vezetőjévé teszi. – Ki kell hoznunk onnan! – Negatív – felelte a kiborg habozás nélkül. – A T-1000-es valószínűleg felölti Sarah Connor alakját, és vár, amíg kapcsolatba lépsz vele. – Hát ez remek. És anyámmal mi lesz? A Terminátor jellegzetes tárgyilagos hangján válaszolt. – A lemásolt személyt többnyire megszünteti. – MEGSZÜNTETI? A francba! Miért nem mondtad? Azonnal oda kell mennünk! – Negatív. A küldetésünk fontosabb. – Szarok rá! Nekem ő a legfontosabb! John megfordult, hogy elmenjen. A Terminátor utánalépett, és megragadta a karját. John hasztalanul küzdött a kiborg erőteljes fogása ellen. – Te hülye gép! Mi a fene ütött beléd? – kiabálta dühösen. A Terminátor elkezdte visszavonszolni Johnt a motorhoz. A fiú kiszúrt két egyetemista korú, nyakigláb fiút az utca túloldalán, és üvöltözni kezdett. – Segítség! Perverz állat! El akar rabolni! Szabadítsatok meg ettől az őrülttől! Azok ketten egymásra pillantottak, és elvigyorodtak. – Nézzük meg, mi a balhé! – Megindultak feléjük, buzgón várva, hogy hősök legyenek. John teli tüdőből ráordított a Terminátorra. – Engedj el! Legnagyobb meglepetésére a Terminátor olyan gyorsan kinyitotta a kezét, hogy John a fenekére esett. A fiú ijedten nézett fel a nyitott kézre. – Aúú! Ezt meg miért csináltad? – Te utasítottál rá – felelte a kiborg egyenletes hangon. A fiú döbbenten meredt rá.

– Te azt teszed, amit mondok? – Ez programom egyik alapeleme. – Bizonyítsd be!... Állj féllábra! A Terminátor kifejezéstelen arccal emelte fel az egyik lábát. John elvigyorodott, és arra gondolt, hogy az első a környéken, akinek saját... A gondolat olyan gyalázatos volt, hogy hangosan ki kellett mondania: – Ez az! Saját Terminátorom van. Tök jó! A két srác odasétált, és végignéztek a hatalmas termetű, bőrszerkós, sötét szemüveges férfin, aki fél lábát a levegőben tartotta. Egy félnótás. Egyikük Johnhoz fordult. – Mi a zűr, öcsi? John rájött, hogy már nincs szüksége segítségre. – Tűnj a gennybe, buzikám! Szép kis köszönet, gondolta a srác. – Nénikédet, te seggdugasz! – Seggdugasz? Azt mondtad, seggdugasz? – süvöltötte John. A kiborghoz fordult. – Kapd el a grabancát! A Terminátor azonnal engedelmeskedett, és egy kézzel a hajánál fogva felemelte a srácot. A fiú lába a levegőben rúgkapált. – Na, ki a seggdugasz, te köcsög? A diadalmas pillanat azonban szinte rögtön elmúlt. A srác barátja a Terminátor mögé ugrott, és megpróbálkozott egy Nelson-fogással, de a kiborg átrepítette a kocsi motorháztetőjén, gyors mozdulattal kirántotta a 45-ösét, és a fickó homlokára célzott. John üvöltve vetette magát a kiborg karjára, épp akkor, amikor az meghúzta a ravaszt. John súlya csupán ahhoz volt elég, hogy elmozdítsa kissé a fegyvert néhány centiméterrel. A fickó összerándult és megszédült a füle mellett becsapódó golyótól. A szája tátva maradt, és megdöbbenésében észre sem vette, hogy összepisilte magát. John ráordított a Terminátorra. – Tedd le a pisztolyt... de rögtön! A Terminátor szó szerint értelmezte a parancsot, és lerakta a 45-öst a járdára. John gyorsan felkapta, aztán a megrökönyödött járókelőkhöz fordult, akik nem akartak hinni a szemüknek. – Tűnés a sunyiba! – mordult rájuk John. Nem kellett kétszer mondania. John megragadta a Terminátor karját, és a motor felé rángatta. John egyelőre magánál tartotta a fegyvert, nem szívesen adta volna vissza. – Jézusom... te megölted volna azt a tagot! – Nyilvánvaló. Terminátor vagyok. John rámeredt a közömbös arcra. Már nem is tűnt olyan mókásnak, hogy saját Terminátora van.

– Na, most nyisd ki az összes füledet, jó? Mostantól nem vagy Terminátor, vili? Jól az agyadba vésted? Nem lövöldözheted le csak úgy az embereket! – Miért nem? – Hogyhogy miért? Mert nem és kész! – Miért nem? – Mert... csak. Bízz bennem, oké? A Terminátor nem értette, mi ebben a ráció. Egyértelmű parancsokat programoztak belé. Semmisítsen meg bármit vagy bárkit, aki fenyegeti John Connor életét. És egy kisebb hierarchiájú parancs arra is vonatkozott, hogy ha őt magát megtámadják, ne hagyja válasz nélkül. Viszont arra is parancsa volt, hogy engedelmeskedjen John Connor utasításainak. Próbált eleget tenni az utasításnak, de sehogy sem tudta értelmezni a bizalom fogalmát. Elolvasta a definícióját a belső lexikonából, de még a magyarázó szövegkörnyezetben is paradoxnak tűnt. A gépek, a mesterséges intelligenciák, akik bonyolultságukban az emberi lényekkel vetekedtek, nem szerették a paradoxonokat. John végignézett a hatalmas termetű kiborgon, és hirtelen rájött, milyen felelősséggel jár a hatalom. Ez a valami olyan, mintha a saját fegyvere lepne, és mostantól vigyáznia kell, mint mond neki. Azonban, ha tényleg ki akarja hozni az anyját a kórházból, mielőtt bárki vagy bármi megelőzhetné, szüksége lesz erre a fegyverre. Másrészt, nincs idő erről vitatkozni. Visszaadta a 45-öst a Terminátornak, és az elvette. – Figyelj, most megyek kiszabadítani az anyámat... És megparancsolom, hogy segíts! John máris indult. A Terminátor bedugta a fegyvert az övébe, és követte a fiút a Harley-hez. Nem volt más választása, engedelmeskednie kellett. A Voigth házban, John hálószobájában a T-1000-es most olvasta el Sarah utolsó levelét. Szemügyre vette a feladót a borítékon: 82-ES PÁCIENS, ELKÜLÖNÍTŐ RÉSZLEG, PESCADERO ÁLLAMI KÓRHÁZ. Mivel a dátum mindössze kéthetes volt, a T-1000-es arra a következtetésre jutott, hogy az elsődleges célpont valószínűleg oda fog menni. Egy pillanatra rá máris megindult az utcán, el a városból, a másodlagos célpont felé.

A központ (Pescadero Állami Gyógyintézet, 22:45) A fekete-fehér fénykép egy lidércálom képe volt a múltból: egy őrkamera csendes alakja, mely az égő folyosón villogó vészvilágításban dermedten

heverő, elmosódott rendőrök testét mutatta. Egy fekete ruhás alak állt a folyosó végén. Rövidre nyírt haja volt, sötét napszemüveget viselt; Egy AR-180-as harci karabélyt tartott az egyik kezében, és egy 12-es puskát a másikban; úgy fogta azokat, akárha játékpisztolyok lennének. Egy másik fotó hullott az előzőre: ugyanabból a szögből, egy pillanattal később, melyen az alak már nagyon közel állt a megfigyelőkamerához. Weatherby felügyelő fáradt tekintettel merengett a fényképek fölött. Egy nyomorult, megoldatlan ügy volt. A teljes éjszakai műszakos rendőröket megölte vagy megsebesítette egyetlen fegyveres. Sohasem találták meg. Weatherby a legjobb barátját vesztette el aznap éjjel. Azonban nem személyes okokból vizsgálta ezt az ügyet. El akarta kapni a rendőrgyilkost. És nem támaszkodhatott másra, csak ennek a szerencsétlen nőnek a minden bizonnyal roskatag emlékezetére. Felnézett Sarah Connorra. – Ezeket a felvételeket az automata videokamera készítette a West Highlandi rendőrőrsön 1984-ben. Maga ott volt. Abban a vizsgálószobában voltak, ahonnan Sarah-t kivonszolták pár órával ezelőtt. Sarah a rakás fényképet nézte, melyeket Weatherby dobott le elé az asztalra. Aztán felpillantott a felügyelőre. Nem volt túl megnyerő arca, de kegyetlennek sem lehetett nevezni. Csak a munkáját végzi. A társa, Mossberg felügyelő, egy igénytelen ember, bő ruhában és rossz fogakkal ott ült Sarah-val szemben. Ott volt még velük éberen figyelve Dr. Silberman is, aki sikertelenül próbálta leplezni idegességét. Két egyenruhás zsaru állt az ajtónál, Douglas oldalán, aki meg sem próbálta palástolni idegességét. Sarah kifejezéstelenül meredt a felső fényképre. Most is ugyanolyan volt, mint akkor. – Ez az ember tizenhét rendőrt ölt meg aznap este. Felismeri? Weatherby még egy fekete-fehér nyolcszor tízes képet rakott az asztalra: egy közeli felvétel volt a Terminátorról, amin véresen felkel az üvegtörmelékek közül, megrökönyödött bámészkodók között. Természetesen ugyanaz az arc volt. – Ezek pedig egy bevásárlóközpontban készültek. A mai napon. Sarah nem szólt, nem is mozdult. Csak nézte a képet, és hevesen lélegzett. Kívülről ugyanolyan volt, mint egy szokványos, túlgyógyszerezett, mindkét karját elvesztett hadirokkant. Belül azonban alig tudta megőrizni a nyugalmát a roppant vággyal szemben, hogy felborítsa az asztalt, Silberman képébe vágja, aztán keresztültörjön Douglasen és a rendőrökön, kiugorjon az ajtón, aztán végigrohanjon a folyosón, ki a biztonsági rácsokon át a parkolóba, elkössön egy kocsit... De így nem tudott kijutni, hát csak ült, és reménykedett benne, hogy kijuthat máshogy, azzal, ha most jól csinálja. A fényképek mellé bámult.

Weatherby törte meg a pillanatnyi csendet. – Ms. Connor, a fia eltűnt. A gyámszüleit meggyilkolták, és tudjuk, hogy ennek a fickónak köze van hozzá. Sarah felnézett rá. Hideg, üres tekintettel. És nem szólt semmit. Weatherby haragosan meredt rá. – Beszéljen nekünk! Sarah több középiskolás darabban is szerepelt. Mrs Kolb, aki a drámát tanította, elégedett lett volna, ha lát ja, most milyen jól alakít. – Nem érdekli? Szemmel láthatóan nem, közönyös falnak mutatkozott. Weatherby Silbermanre pillantott, aztán a társára, majd vállat vont. – Azt hiszem, ez nem volt túl jó ötlet. Gyerünk, csak az időnket vesztegetjük. Az egyik egyenruhás zsaru kinyitotta az ajtót, és Mossberg kilépett a folyosóra. Weatherby és a két zsaru követte, Silberman közvetlenül mögöttük. A felsőbbrendű tónus visszatért a hangjába. – Sajnálom, uraim, néha teljesen elveszíti a kapcsolatot a külvilággal. Attól tartok, hogy nem tud segíteni Sarah összeroskadt a ragyogó fényben. Tudta, hogy Douglas figyeli, így hát olyan lassan mozdította a kezét, akár egy nagymutató az órán, az asztal széle felé kúszott, a fényképekhez. Lehúzta a lapokat összetartó gemkapcsot, és az ujjai közé rejtette. Douglas megragadta a karjánál, és kivezette. A zárkájában Douglas az ágyához bilincselte, és fölé hajolt, hogy megvizsgálja. Bármilyen nyomorult volt is ez a nő, még mindig volt benne szépség. A férfi enyhén elmosolyodott, lejjebb hajolt, és megnyalta a szája szélét. A lány érezte a forró leheletet az arcán. Kényszerítette magát, hogy ne reagáljon. Douglas kinyújtotta a nyelvét, és megnyalta vele a lány arcát, akár egy kutya. Sarah-nak szeme se rebbent. Tompa tekintete valahová a távolba révedt. Douglas felmordult. Nem nagy élvezet egy üresfejű beteggel szeretkezni. Még akkor sem, ha csinos. Sarah még csak nem is pislogott. Douglas még egy darabig habozott. Aztán felnevetett, és kiment. A cellaajtó becsukódott, a zár csattant. Sarah hallotta, ahogy a falat kopogtató gumibot koppanásai egyre távolodnak, halkulnák. Sarah szeme azonnal megélénkült. Kiköpte a gemkapcsot a mellére, érte nyúlt, ügyetlenül kihajtogatta, egyenes drótot formált belőle. Lassú, fájdalmas koncentrációval mozdította a csuklóját fogvatartó bilincs zárja felé. Az ilyesmi nem könnyű dolog. Ám Sarah sok mindent megtanult a rejtőzködés évei alatt. Ez is beletartozott. Megtanulta, hogyan szabaduljon meg a rendőrségi

bilincstől, és meg sem álmodta, hogy egyszer majd egy elmegyógyintézetben válik ez hasznára. Egy végső, gyötrelmes csavarással sikerült kinyitnia a zárat. Sietve dolgozott a másik csuklójánál, miközben a cellaablakot leste, arra az esetre, ha Douglas vagy az éjszakás őr erre járna. Harmincnyolc másodperccel később Sarah felült, és leszedte a Velcro szíjakat a bokájáról. Leugrott az ágyról, és új emberként érkezett a padlóra, mozgása szinte vad volt. A főkapunál, a régi őrbódé tiszta, üres helyiségében az unatkozó biztonsági őr felpillantott. Egy fekete-fehér rendőrautó érkezett, villogó jelzéssel. Az őr gyorsan beindította a sorompó motorját, és odabólintott a kocsiban ülő rendőrnek, ahogy az behajtott. A járőrkocsi behúzott a parkolóba Mossberg jeltelen kocsija mellé. A T-1000-es kiszállt, szemügyre vette a parkolót, és azonnal döntött a lehetséges taktikák közül folyadékagyával. Ez volt az energiaközpontja annak, amit keres. Itt fogja megtalálni létezésének értelmét. A megsemmisítendő célpontot. Megindult a gyógyintézet főbejárata felé. Sarah még a zárkájában volt, épp most esett neki a gemkapoccsal az ajtó zárjának. Most már nem pánikszerűen cselekedett. Higgadt volt, figyelmét a zárra összpontosította. Visszhangzó koppanások zökkentették ki. Egyre hangosodott, felé közeledett. Sarah tovább dolgozott a záron, gyorsabban, de még mindig biztos kézzel. Douglas a falat csapkodta gumibotjával, lassan lépkedett a félhomályos folyosón. Egy kis zseblámpával minden cellába bevilágított, ami előtt elhaladt; ilyenkor szinte nem is lassított. Nem volt értelme gondosabb ellenőrzést végezni. Minden páciens mély Thorazin hatás alatt áll, le vannak gyengülve, téveszmések, szinte csak vegetálnak. Ma este még Ms. Nehézeset is békés volt, gondolta Douglas szórakozottan. Befordult a sarkon, léptei a sötét folyosón visszhangzottak. Gumibotja hegye a falnak csapódott. Kopp, kopp, kopp... Odaért a nyolcvankettes ápolt cellájához, és megállt, hogy bevilágítson. Azonban megpillantott valamit a folyosón. Egy takarítószekrény ajtaja félig nyitva állt. A takarítók már megint gondatlanok voltak. Douglas sóhajtott, és odament, hogy becsukja, és szórakozottan bevillantotta lámpája fényét a szekrénybe. Volt valami furcsa a vödrök és a tisztítószerek között. Egy nyeles felmosórongy a padlón hevert, nyele a felénél törött volt. A másik fele hiányzott. Douglas eltöprengett ezen egy pillanatig, aztán meghallotta, hogy egy ajtó megnyikordul mögötte, és megperdült. Sarah cellájának ajtaja nyitva állt.

Mielőtt ezt a gondolatot felfogta volna, a hiányzó hatvan centis nyél töltötte be a látóterét, ahogy zúgva csapott le az orrnyergére. Sarah hatalmas elégtétellel figyelte, ahogy a százhúsz kilós, tésztaképű gondozó visszhangzó dübbenéssel a padlóra zuhan. Aztán szakszerűen lecsapott a botjával a férfi tarkójára, hogy a feje visszapattant a linóleumról. Douglas egy időre hirtelen elvesztette az eszméletét. Őt nem gyógyszer kábította el. Sarah bevonszolta az ernyedt testet a zárkájába, és bezárta őt saját kulcsaival. Aztán felragadta a gumibotot, mérlegelte a súlyát, mintha azt nézné, hogy használja jobban, mint a seprűnyelet, és rendőr stílusban az alkarjára fektette. Macskaléptekkel indult meg a sötét folyosón, csupasz talpával, most már határozottan fegyveresen és veszélyesen. A főbejárati ajtók mögött egy hosszú folyosó vezetett, ami a recepciós hallban végződött, mely most le volt zárva, és azon túl egy éjszakai fogadó íróasztal egy üvegablak mögött, ahonnan ki tudnak csengetni a szomszédos súlyos ajtón túlról. Az éjszakás ápolónő, egy átlagos külsejű nő, Gwen, a közelben gépelt. Felnézett a léptek zajára, és megpillantotta a közeledő zsarut. A többiekhez képest, akik már benn voltak, ez a mostani viszonylag jóképű volt. A nő felöltötte legszebb mosolyát. A legtöbb férfinél nem sokra ment vele. A T-1000-est se nagyon érdekelte. Lágy, kellemes hangon szólalt meg, melyet a nő idegenekkel szembeni tudatalatti ellenállóképésségére modulált. – Jó estét! Van Sarah Connor nevű betegük? – Kicsit elkésett, de semmi baj. A többiek már egy órája itt vannak. A nő a belső ajtóhoz fordult, hogy becsengessen, de látta, ahogy Silberman és a többiek közelednek a másik irányból. – A barátai épp most jönnek kifelé – közölte, és visszafordult a rendőrhöz. Ám az már nem állt ott. A nő zavarba jött, a pulthoz lépett, és kihajolt, hogy megnézze, elment-e az ivókúthoz. Nincs. A recepció üres. Akárcsak az azon túli hosszú folyosó. A nő a homlokát ráncolta, és eszébe jutottak a történetek, amiket az unokahúga mesélt rendőr férjéről. Lehet, hogy minden rendőr bogaras. Silberman lépett át a szolenoid működésű ajtón Weatherbyvel, Mossberggel, a két egyenruhás zsaruval és egy kórházi biztonsági őrrel. Ahogy ez utóbbi visszakapta Browning 9 mm-es pisztolyát egy zárható dobozból, az éjszakai íróasztal mögül, Silberman hozzá fordult. – Lewis, kísérje ki az urakat, aztán zárjon be éjszakára. – Igen, uram – mondta Lewis, és engedelmesen bólintott. Silberman az ajtón át visszament a kórház biztonsági területére, miközben a rendőrök a hosszú folyosón a bejárat felé sétáltak. – Sokra mentünk – motyogta Weatherby.

– Igen – tette hozzá Mossberg. – Imádok ébren lenni egész éjszaka. Lewis bezárta mögöttük a bejárati ajtót, aztán lassan visszasétált. Az íróasztal felől világító fény mutatta az utat, akár egy szentélyben. Léptei üresen visszhangzottak a mozaikpadlón. Kulcsai csörögtek. Nagy általánosságban nem gondolt semmire, hanyagul bámulta a padló mozaikjainak fekete-fehér sakktábla mintázatát. Ahogy elhaladt egy helyen, az remegni kezdett és felfelé dagadni, mint egy folyékony tömeg, még a padló két színét is jól utánozta. Remegő árnyként magasodott fel a sötétségben az őr mögött. Az éjszakás ápolónő háttal volt felé, szorgalmasan gépelt egy jelentést. Az őr megállt a kávéautomatánál. Megnyomott pár gombot. Odafordult a nőhöz. – Hé, Gwen, kérsz egy kávét? – Kösz, nem. Sörrel nem kínálsz? – tréfálkozott a nő. Lewis felnevetett, és kivette a kávéscsészét a gépből. Az oldalát különböző kártyalapok díszítették. Valami játék. Belesandított a csésze aljára, megdöntötte a forró folyadékot, próbálta kilesni az eredményt. – Hahó! Fullom van! Úgy látszik, ma mázlis napom van! Mögötte a képlékeny massza száznyolcvan centis lett, és határozottan kezdett emberi alakot ölteni. Már nem fehér és fekete volt, mint a padló, hanem szürke, mint az őr egyenruhája. A T-1000-es tömege korábban fél centi vastagon vonta be a padlót. Amikor Lewis végigment rajta, egy szempillantás alatt kielemezte a szerkezetét. Most mögé ment, és elkezdte felölteni a gyanútlan őr tükörképét. A láb volt az utolsó, ami elnyerte a formáját, átalakult fényes, fekete cipővé, mely halk, cuppanó zajjal vált el a padlótól, amikor az őrformájú T-1000-es megtette első lépését. Az igazi őr megperdült a léptek zajára, és meglátta... ...önmagát. Nem csak valakit, aki úgy néz ki, mint ő, hanem valakit, aki az ő egyenruháját viseli, és akin még a névtáblája is rajta van. Egy zavaros pillanatig fontolóra vette, hová vezethet az, ha valaki önmagával találkozik, miközben egy tébolydában dolgozik. Lehet, hogy az elmebaj ragályos. Mielőtt még összeszedve józanságát, megacélozta volna az akaraterejét, hogy elhessegesse maga elől a látomást, a képmás kinyújtotta a kezét, és mutatóujjával Lewis arcára mutatott. A másodperc tört része alatt, az ujj megnyúlt, elkeskenyedett egy vékony acéldárdává, ami előrevágódott, akár egy vívótőr, bele az őr szemébe. Átszúrta a szemgolyóját, és a koponyája hátsó telén jött ki.

Az élet csendesen elfolyt Lewis arcából. Élőből pár másodperc alatt csak élettelen hús lett. Az ujj hirtelen visszahúzódott – cuppanás. Ahogy az őr összerogyott, a T-1000-es könnyedén felfogta a súlyát egy kézzel, és húzni kezdte maga után, akár egy kerekes bőröndöt az íróasztal felé. A seb olyan keskeny volt, hogy nem hagyott vérnyomokat a padlón. Az ápolónő felpillantott, ahogy a T-1000-es/őr odaért, közönyösen vonszolva magával valamit, amit a nő nem láthatott a pulttól. – Az meg mi, Lewis? – Csak egy kis szemét – felelte a T-1000-es derűsen. A nő szórakozottan, minden érdeklődés nélkül bólintott. Folytatta a gépelést, és a T-1000-es ment, tovább húzva maga után a terhét egy szekrényajtó felé. Elvette a Browningot és a kulcsokat a hulla övéről, aztán a testet begyömöszölte a takarítószekrénybe. A T-1000-es visszajött, és az ápolónőre pillantott. – Minden kész – közölte mosolyogva. A nő felpillantott, és látta, hogy a pisztoly a tartójában van. – Elfelejtetted leadni a pisztolyt. – Ja, bocs. A T-1000-es kinyitotta a dobozt, testével eltakarta, úgy tett, mintha belerakná a pisztolyt. Valójában azonban saját mellkasába rakta, ahol a fegyver eltűnt, mintha forró tejkaramellába dugta volna. A T-1000-es visszahúzta a kezét, a mellkasa ismét úgy nézett ki, mintha rajta lenne a ruha, a gombok, a névtábla. A T-1000-es becsukta a doboz fedelét, és megvárta, amíg az ápolónő megnyomja a gombot, és az ajtó egy berregés után feltárul. A T-1000-es keresztülment. Megindult a folyosón, az elkülönítőt kereste. Néhány perccel később odaért az elkülönítő osztály biztonsági ellenőrzőpontjához. A két unatkozó őr épp csak felpillantott közeledtére. A T-1000-es az ajtó közelében függő listára pillantott, melyen az állt, hogy a 82-es páciens a 19-es számú cellában van. A T-1000-es bement az elkülönítő osztályra, és a két ajtót kulcsra zárta maga mögött. A T-1000-es elhaladt az ápolók szobája előtt, amelyik olyan volt, akár egy ketrec, vaskos rácsok védték. Silberman a nyitott ajtóban állt, és egy benti gondozóhoz beszélt. Jóformán hátra sem pillantott, amikor “Lewis" elhaladt mögötte. Sarah szellemként suhant a sötét folyosón. Közeledő lépteket hallott, és sietve, de gyorsan kinyitotta a mellette lévő cella ajtaját Douglas főkulcsával. Besurrant, és megvárta, amíg a léptek elhaladnak. A szoba túlsó végébe pillantott. Egy veszett tekintetű, erősen az ágyhoz szíjazott nő meredt rá madárszerű szemmel, remegő ajkakkal. Sikoltani készül? Sarah habozott, a

szíve kalimpált, aztán megpróbálkozott valamivel. Ujját az ajkához emelte, és azt mondta: – Pszt! Az ápolt értő kifejezéssel bólintott. Sarah megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán kilesett a cella ablakán, egy biztonsági őr hátát látta, amint befordult a sarkon. Várt, amíg a léptek már nem hallatszanak, aztán megindult. Silberman ásított, miközben átnézte a gyógyszerbeadási sorrendet az éjszakai ügyeletessel. Hosszú szombat volt. Elhatározta, hogy vasárnap sokáig fog aludni. Aztán eszébe jutott az az átkozott szimpozion a női bűnözésről, ahol megígérte, hogy előadást tart. Az órájára pillantott, és megpróbálta felidézni, mikorra is kell ott lennie, amikor valami mozgást észlelt a szeme sarkából. Sarah Connor nekirontott, betaszította a ketrecbe és ment utána. Az ügyeletes felugrott, kábító botjáért nyúlt, ám Sarah leütötte Douglas gumibotjával. A férfi lábai összecsuklottak, és ettől kezdve jól utánzott egy mozdulatlan tárgyat. Silberman a riasztócsengő felé ugrott, Sarah azonban keményen rávágott a karjára. A doktor felordított, és a csuklójához kapott. Sarah megragadta a hajánál fogva, az arcát az íróasztalhoz verte, és a gumibotot szakszerűen a térdhajlatába vágta. A doktor lába megroggyant, térdre hullott, állával az íróasztalon. Sarah lenyomta fél kézzel. A doktor arckifejezése maga volt a megtestesült hitetlen felháborodás. – Eltörte a karom! Sarah hangja fagyosan reccsent rá. – Kétszáztizenöt csont van az emberi testben, te anyaszomorító. És ez csak egy volt! Úgyhogy ne ugráljon! Gyors mozdulattal kihúzott egy orvosi fiókot, és felkapott egy injekcióstűt. A kábult ügyeletes alfelébe döfte, és belenyomta a teljes töltetet. Az üres fecskendővel a kezében kereste, mire lesz szüksége legközelebb. A mérgező takarítószereket a ketrecben tárolták nehogy az ápoltak megpróbálják meginni a savat. Meg ragadott egy műanyag flakont, és lecsapta az asztalra Silberman szemétől pár centire. Sarah beledöfte a tűhegyet a flakonba, és hátrahúzta a szárat. A doktor rémülten pislogott az injekcióstűben látható tizenöt köbcenti kék halálra. – Mit forgat a fejében? – zihálta. Sarah kirántotta az injekcióstul, és Silberman nyakába döfte. Hüvelykjét a szár végén tartotta. A hajtókájánál fogva talpra állította foglyát, jól megragadta, aztán kivonszolta az ajtón.

A T-1000-es megállt a 19-es számú cella előtt, és benézett az ablakon. Douglas, vérbe borult arccal, felüvöltött, hogy meghallják a hangszigetelt ajtó túloldalán. A T-1000-es nem hallotta. De olvasott az ajkairól. – Nyisd ki az ajtót! Az a büdös kurva a folyosón mászkál! – kiabálta Douglas. Legnagyobb megdöbbenésére az őr közönyösen elfordult, és elment; ő pedig ott maradt arcát az üveghez préselve, dühöngve. Odakinn a Terminátor és John az őrbódé felé robogtak a Harley-n. A motor túlszaladt, és megállt a közelben. A nagy motor hangjára az őr lustán felpillantott. – Ugye, emlékszel rá, hogy nem szabad megölnöd senkit? – kérdezte John. A kiborg pillanatnyi habozás után válaszolt. – Igen. Johnt ez még nem győzte meg. – Esküszöl rá? – Tessék? – Mondd felemelt kézzel, “Esküszöm, hogy nem ölök meg senkit". John feltartotta az ujját, mintha esküt tenne. A Terminátor rámeredt, és minden lehetőséget végigpörgetett ostyaáramkörös agyában. Semmit sem talált ezzel az emberi gesztussal kapcsolatban. A hasznosságában bizonytalankodva a Terminátor utánozta a mozdulatot, és megismételte: – Esküszöm, hogy nem ölök meg senkit. Aztán a Terminátor leszállt a motorról, és megindult a kapu felé. Az őr érzékelte a bajt, és kivont pisztollyal lépett ki a bódéból. A Terminátor ment tovább, érzékelői fürgén végigfutottak az emberi test minden halálos pontján, és kirekesztette őket a lehetséges célok közül, aztán ezekből kikövetkeztette a nem halálos pontokat. Simán kihúzta a fegyverét, és sebészi pontossággal kétszer is térden lőtte az őrt. A fickó összecsuklott, felsikoltott, és a lábát szorongatta. John nem akart hinni a szemének. – Mi az istennyilát művelsz? A Terminátor arrébb rúgta az őr pisztolyát, aztán az öklével összezúzta az őrbódé telefonját. Megnyomta a gombot, mellyel felemelte a sorompót, és visszament a Harley-hez. Leolvasta a megrökönyödést John arcáról, és odaszólt: – Nem öltem meg. A Terminátor nyeregbe szállt, és kiengedte a kuplungot. Berobogtak a kapun, és egy elsősegély rámpán a föld alatti sürgős fogadó területre jutottak. John hátrafordult, és visszavöltötte a nyögdécselő őrnek. – Elnézést, uram!

Az elkülönítő szinten az ügyeletesek a biztonsági ellenőrzőpontoknál a monitorra pillantottak, amikor feltűnt valaki a folyosón. Sarah-t látták, ahogy Silberman nyakának szegezi az injekcióstűt. Sarah átszólt hozzájuk a fali beszélőrendszeren. – Nyissátok ki, vagy kinyiffan, mielőtt földet ér. Az ügyeletesek egyszeriben idegesek lettek. Az első ügyeletes keményen nemet intett a fejével. Társa lenyomta az interkom gombját. – – Nem fog menni, nyolcvankettes. Engedje el! Silberman arca faggyúszínűre váltott, de sikerült kinyögnie: – Nem fog sikerülni, Sarah. Maga nem gyilkos. Nem hiszem el, hogy képes rá. A lány hangja halálos sziszegés volt. – Maga már úgyis hulla, Silberman. Mindenki az. Tudja, hogy ez a rögeszmém. Tehát ne szarakodjon velem! – Az utolsó szavait azzal nyomatékosította, hogy valamivel mélyebbre döfte a tűt. – Nyissák ki azt az istenverte ajtót! – sikoltotta a doktor pislogva. Az ügyeletesek bizonytalanul néztek össze. Egyikük végül megnyomta a szolenoid kapcsolót. A távolabbi ajtó fémes csattanással szétnyílt. Sarah betaszította Silbermant a nyitott folyosóba. A közelebbi, elreteszelt ajtót manuálisan kellett kinyitni. Az egyik ápoló óvatosan közelebb jött, és kinyitotta. – Vissza! – parancsolta Sarah. A fickó habozás nélkül elhátrált. A lány most szemben állt mindkettőjükkel. – Hasra, de gyorsan! Tétováztak. Sarah vad pillantást vetett rájuk, és a tűt teljesen benyomta. Silberman felnyögött kínjában, és egy vércsík folyt le a nyakán... Az ügyeletesek sietve hasra vágták magukat. Sarah szélesen megkerülte őket, és áttuszkolta Silbermant. Hátrálni kezdett a folyosón, túszát még mindig fogta. Hirtelen felismerés rohanta meg: a végén még tényleg sikerülni fog! De csak azért, mert nem látta, hogy a harmadik ügyeletes a sarkon túl várakozik. A férfi feszülten állt, kész volt ugrani, amikor Sarah eléje ér. Sarah hátrálva közeledett felé. A férfi akár egy felhevült tangótáncos, odaugrott, elkapta a fecskendőt tartó kezet. Sarah azonnal megperdült, és torkon vágta az ápolót a gumibottal. A férfi máris minden érdeklődését elveszítette iránta, a térdre roskadt, és hörögve próbált levegőhöz jutni. Silberman elugrott, és teli tüdőből felordított. – Fogják el!

Sarah szélvészként eliramodott, az ápolók feltápászkodtak. Egyikük a riasztóra csapott, és felhangzott a vészjelzés. Az elkülönítő osztályon a T-1000-es épp a kővé meredt ügyeletest nézte az ápolók szobájában, amikor a riadó harsogni kezdett a folyosón, és ettől az ügyeletes valahogy talpra állt, és tágra nyílt szemmel meredt maga elé. Eltátotta a száját, amikor látta, hogy az, akit Lewisnak vélt, a mellkasába nyúl, pisztolyt húz elő, és megindul a biztonsági bejárat felé. Egy másik folyosón a hatalmas kórház útvesztőjében Sarah űzött vadként rohant, meztelen talpa a hideg mozaiklapokon csattogott. Az ügyeletesek utánavetették magukat, nem sokkal mögötte dübörögtek. A lány befordult egy sarkon, nekicsapódott a falnak, és száguldott tovább anélkül, hogy lassított volna, és nekirohant az acélajtónak. Zárva. Lábdobogás mogulé. Douglas kulcsait próbálgatta, közben erősen zihált. Bedugta a főkulcsot. Az ügyeletesek teljes lendülettel rohantak, egyre közeledtek. Sarah kinyitotta az ajtót, beugrott, berántotta maga után, és épp akkor akarta a tolókát a helyére tolni, amikor az első odaérkező ápoló megragadta a kilincset túloldalt. Egy másodperccel elkésett. Sarah látta a kicsi ablakon keresztül, ahogy a kulcsaikkal babrálnak. A kimerültségtől zihálva megfordult. Egy újabb fold alatti járatban volt. Egy börtönrács típusú ajtó volt közte és a folyosó folytatása közt. A rácsfalhoz rohant, bedugta a kulcsot az ajtóba, elfordította, kinyitotta, és hallotta, hogy a retesz kattan abban az ajtóban, amin épp most jött keresztül. Sarah eszeveszetten átpréselte magát a rácsos ajtón, és az első ápoló már fel is tűnt mögötte. Sarah bevágta maga mögött az ajtót. BANG! Kétségbeesetten látta, hogy a kulcsokat a túloldalon felejtette. Az ápoló dühtől kifehéredett ajkakkal rontott rá. Sarah visszanyúlt, elfordította a kulcsot, és egy erős rántással szándékosan beletörte. Egy pillanatra rá a behemót ápoló az ajtóhoz ért, és felé kapott a rácson keresztül, ahogy ő hátraugrott. Épphogy ki tudott térni a fickó ujjai elől. Az ápoló nekivetette magát a rácsnak, és dühöngve rázta. Sarah-nak nem volt arra ideje, hogy kiélvezze személyes győzelmét. Az a feladata, hogy megtalálja a fiát. Még mielőtt a második Terminátor megelőzi, így hát, megperdült, és eliramodott. A csalódott ápolók egymásra ordítoztak, megpróbálták bedugni a kulcsukat a zárba, ám azt már elfoglalta a törött kulcs vége.

Silberman bukdácsolt oda mögéjük lüktető nyakát szorongatva, és rájuk ordított: – Kerüljék meg, az istenit! Kerüljék meg! Az ápolók elrohantak Silberman mellett, arra, amerről jöttek, és oldalra fordultak, egy másik, ajtókkal lezárt folyosóra. Sarah befordult egy sarkon, és felvonókat látott. Kiszabadult. Hanyatt-homlok rohant, és már majdnem odaért, amikor az egyik felvonó ajtaja kitárult. És ekkor az egyik legrémesebb lidércnyomását látta kilépni rajta megelevenedve, vértől vöröslő bőrdzsekiben, napszemüvegben, fegyverrel a kezében. A Terminátor rettegett, ismerős arca felé fordult. Sarah megpróbált lefékezni, de lendülete egyenesen a gyilkos kiborgba vitte. Csupasz lába megcsúszott a padlón, Sarah elterült, és bambán meredt fel a bőrruhás alakra. Sarah elveszítette minden látszólagos bátorságát és józan eszét. Nem volt tudatában, hogy sikoltozik, és hátrafelé mászik, akár egy láb, kézzel-lábbal próbálva felállni a falnál. Úgy érezte, mintha a szeme előtt egy gombafelhő kavarogna. Ha hátranézett volna, láthatta volna Johnt, amint óvatosan kilép a felvonóból a folyosóra a Terminátor mögött. John felfedezte – menekülő anyját, és azonnal rájött, mi történt. – Anya! Várj! Sarah nem hallotta meg saját jajveszékelése miatt. Menekült tovább, sarokba szorított patkányként, kétségbeesetten próbált kiutat találni a kórház útvesztőjéből. A Terminátor és John rohanni kezdtek utána. Sarah ina szakadtából rohant a hosszú folyosón, vissza, amerről jött. Ahogy egy elágazáshoz ért, egy fehér ruhás alak bukkant elő. Az ápoló a levegőben úszva rávetette magát. Sarah a padlóra zuhant, üvöltözött és rúgkapált. A másik két ápoló is beszállt a bunyóba. – Ne! Már itt van! Megöl mindnyájunkat! – sikoltotta Sarah, rimánkodva próbálta megértetni velük, miféle veszedelem van a nyomában. Rá se hederítve az ápolók leszorították csapkodó végtagjait. Nem fordították arra a fejüket, amerre a sodrából kijött nő mutatott – a folyosó folytatására. Leszorították a hideg padlóra, dühös arcok gyűrűje vette körül. Egy ápolónő közeledett, kezében egy nyugtatóval telt injekció. Sarah a nyakát tekergette, és látta, ahogy a Terminátor sötét körvonalai kibontakoznak az ápolók fölött. Őrjítőén hasonlított az első Terminátorhoz. És

most itt volt, évekkel később. Skynet emberformájú fegyvere eljött az időn és a téren át, hogy végezzen vele. Felsikoltott végső kétségbeesésében. Azonban a Terminátor valami nagyon különöset cselekedett, és nagyon különbözőt attól, amire Sarah számított. A puskával az egyik kezében, a kiborg lenyúlt a másik kezével, és megragadta az egyik ápolót, és egyetlen mozdulattal a folyosó falának csapta a százkilós fickót. PAFF! Az ápoló megpróbált két törött bordával lélegezni, és amit érzett, az nem tetszett neki. A másik két ápoló azon nyomban reagált, a támadóra vetették magukat. A Terminátor egy pillanatra mintha eltűnt volna a két hatalmas termetű fickó alatt. Aztán a fehér köpenyesek hirtelen szétrepültek, mintha dinamitra léptek volna. Az egyikük nekirepült egy biztonsági üvegablaknak, és csak a rácsok mentették meg az életét, amiknek nekicsapódott. Azonban jelen pillanatban nem volt eléggé öntudatánál, hogy hálás lehessen ezért a tényért. A másik egy irodaajtónak repült, bezúzta, és odagurult egy íróasztal lábához. Felpillantott, és úgy döntött, hogy a plafon akusztikus mozaikja rendkívül elbűvölő látványt nyújtanak, főleg, ha valaki az ő pozíciójából próbálja szemügyre venni egy ideig. Az ápolónő, aki vaságyastól lehetett vagy negyvenöt kiló, kézfejével tiszta erőből a támadó képébe vágott. A férfi könnyedén visszahőkölt, napszemüvege lerepült. A nő keze megfájdult, mintha egy betonfalba vágta volna. A férfi lassan visszafordult, és a kezét a nő mellére tette. Az ápolónő elkapta a hüvelykujját, és próbálta hátracsavarni, hogy eltörje. Ehelyett azonban a férfi egyszerűen ellökte. Szinte csak megtaszította, de olyan lendülettel, hogy a nő hátrarepült néhány métert, és a kemény padlóra zuhant. Ott lefékezett, és nem különösebben kívánt felkelni egy darabig. Mindeközben Silberman a falhoz lapulva bámult, egy elfelejtett cigaretta fityegett a szájában. Nézte, ahogy az elmondhatatlanul kifejezéstelen arcú támadó visszajön Sarah-hoz. Zavara a férfi viselkedésével kapcsolatban azon nyomban tisztává vált. Sarah-nak igaza volt... ez a fickó nem ember. Még csak nem is hasonlít rá. És ha a nőnek e tekintetben igaza volt, döbbent rá hirtelen, valószínűleg minden másban is igaza lehet. Az elképzelhetetlen méretű katasztrófában... Érezte, hogy a valóság szövete elkezd szétfesleni. Sarah pislogott, és rámeredt a fölé tornyosuló halálhozó alakra. Egy lehetetlen dolgot látott: a fia térdelt le mellé. – Anya, nincs semmi bajod? Sarah a Terminátorról Johnra nézett, aztán vissza a Terminátorra.

Itt hevert a padlón, szétszórt testek között, és rámeredt arra az alakra, akitől a legtöbb rosszat és jót kapta a világon. Nem tudta, hogy nevessen-e, avagy sírjon ezen a képtelenségen... Miközben ezen rágódott, a fia megragadta a vállát, és keményen megrázta. – Anya! Érezte a fiú ujjait, az arcán a lélegzetét, és egy rátörő sokkban rádöbbent, hogy mindez... ...valóság! Azonban ez a megrázkódtatás semmi sem volt ahhoz képest, ami ezután következett, mert az túlságosan ostoba volt ahhoz, hogy hinni lehessen. A Terminátor segítőkészen odanyújtotta neki a kezét, tenyérrel felfelé. Nyilvánvalóan fel akarta segíteni. Sarah nevetésben tört ki, görcsösen vonaglott, mintha orgazmus rázná a testét. Azonban a nevetés a torkára forrott attól, amit a kiborg mondott. – Jöjjön velem, ha kedves az élete! Sarah körülpillantott. Az ápolók már mocorogva kezdtek eszméletre térni. A sziréna még vijjogott. Hamarosan még többen fognak érkezni. A fia rángatni kezdte a karját. – Semmi vész, anya. Segíteni fog. Minden oké. Sarah mintegy kábulatban fogta meg a hatalmas kezet remegő ujjaival. A Terminátor egy könnyed mozdulattal talpra segítette. Szinte mintha táncolna. John megfordult, hogy elinduljon, és egy rendőrt látott alig tíz méterre a rács túloldalán. John riadtan jött rá, ki ez. A rém. A Terminátor követte John iszonyodó pillantását. A T-1000-es pisztolyt szorongatott a kezében. A Terminátor maga mögé tolta Johnt és Sarah-t. Mindannyian hátrálni kezdtek. Sarah is meglátta, amit ők, és képtelen volt reagálni, a lelke túltöltődött. A T-1000-es megindult. Mivel a férfi kövérsége miatt meg kellett nyújtania a molekuláit, hogy Lewis alakjában maradjon, inkább visszaváltott az energiatakarékosabb Austin rendőrre. Odaért a rácshoz. De nem állt meg. Teste vékonyodni kezdett, mintha zseléből lenne, és átpréselte magát a fémrudak között, és máris visszaalakult. A cigaretta kihullott Silberman szájából, ahogy leesett az álla. Halk kattanás hallatszott a fejében, és teste zsugorodni kezdett. Sarah végre képes volt mozdulni. Levegő után kapkodott. Minden eddigi tudása darabokra hullott. Ám látva, hogy a folyékony paszta rendőrré alakul, három gondolat villant fel benne egyszerre.

Ez nem rendőr. A jövőből jött. Valószínűleg meg akarja ölni a fiát. Haragja szinte fortyogott benne, az izmai megfeszültek. Számára ez úgy tűnt, mintha a lidércnyomásos valóság nem akarna véget érni. Csendülés hallatszott. Az őr fegyvere fenn akadt a rácsokon... ez volt az egyetlen szilárd anyag. A T-1000-es csupán elfordította a csuklóját, megpróbálta újra, és hosszában dugta át a pisztolyt a vasrudak között. A Terminátor megragadta Johnt a nadrágja ülepénél, és a hátára vette. John megkapaszkodott a nyakában. A Terminátor felemelte a puskát, és tovább hátrált. Sarah-hoz fordult. – Futás! Jó ötlet, gondolta Sarah, aztán megfordult, és rohant utánuk. A T-1000-es utánuk vetette magát. Cipője a Terminátor napszemüvegére taposott, széttiporta. Tüzet nyitott a Browninggal. Azonban a Terminátor úgy tartva a puskát, akár egy pisztolyt, célzott és lőtt. A kábult ápolók a padlóhoz nyomták az arcukat, ahogy a folyosó megtelt röpködő lövedékekkel és fanyar füsttel. A T-1000-est telibe találta néhány golyó. Megtántorodott, de jött tovább. Megbecsülte mindegyik lövedék sebességét és becsapódási szögét, és igazából nem is találták el, hanem szétnyitotta magát kissé, hogy csökkentse a találat sokkját. Ragyogó higany formálódott a kráterekben, ahogy összezárultak és eltűntek egy pillanat alatt. A lövések legalább kissé lelassították. A Terminátor befordult a sarkon, és dübörögve rohanni kezdett. Sarah már a felvonónál járt. A Terminátor, Johnnal a hátán beugrott, és John rácsapott a “Garázs"-gombra. Az ajtók kezdtek összezáródni. A T-1000-es különös kecsességgel fordult be a sarkon, olyan higanyos mozgással, amire ember nem lenne képes. A Terminátor hátralökte Johnt és Sarah-t a fülke mélyére, ahogy a T-1000-es rájuk rontott, folyamatosan tüzelve Browningjából. A lövedékek a becsukódó ajtókat találták. Belül Sarah látta, ahogy a fém behorpad kívülről, abban a magasságban, ami pont a fejével volt egy szintben, és amit a golyók szétvittek volna, ha nincs köztük az ajtó. A Browning üresen kattant. A T-1000-es elhajította, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Az ajtók puha puffanással zárultak. Aztán alapjaikban megrázkódtak, amikor a T-1000-es egy tizedmásodperccel később nekik rontott.

A felvonó még nem mozdult. Egy kardszerű penge csusszant be az ajtók között, lehetetlen módon elolvadt, és kampókká állt össze. A kampók beleakaszkodtak az ajtókba, és elkezdték szétfeszíteni. A Terminátor habozni látszott, miközben Sarah egyre nyilvánvalóbb iszonyattal nézte, mint szakad szét biztonságosnak hitt menedékük. Azonban a Terminátorok nem szoktak tétlenkedni. Higgadtan várt egy ideig, pusztán az eseményeket számítgatva, amíg a rés ki nem tágult annyira, hogy kidugja rajta a puskája csövét. Közvetlen közelről belelőtt a T-1000-es arcába. Egy pillanatra rá Sarah és John megrándultak, ahogy a lövés döreje megsiketítette őket a szűk térben. A résen keresztül látták, ahogy a T-1000-es feje szétmegy a robbanástól. A kiborgot hátravetette az iszonyatos energia. A liftajtók végre bezárulhattak. A fülke enyhén megrándult, aztán ereszkedni kezdett. John felpillantott az anyjára. Sarah kábán meredt a liftajtóra, és remegett. – Mi a fene ez? – suttogta rekedten. A folyosóban a T-1000-es feje két roncsdarabban lógott a vállán. A fájdalom fogalmát nem építették be a képlékeny gép érzékelőgömbjébe. A fájdalom a károsodásjelzőnek felelt meg. Ha bármelyik része megsérült, a különvált részek visszaolvadtak a fémmasszába. Az egyetlen alapvető parancs molekuláris memóriájában az volt, hogy találják meg a főmasszát, és olvadjanak vissza belé. Mindegyik molekula tizennégy mérföldet képes magában megtenni. És most a T-1000-es szétrobbant részei ennél sokkal közelebb voltak, így hát, egy pillanatnyi tétovázás után, amit a detonáció megrázkódtatása okozott, arc máris újraformálódott ép emberi arccá, a sérülésnek nyoma sem maradt. A bezárt ajtókhoz fordult, ujjait közéjük dugta, azok máris feszítővasakká váltak, könnyedén szétfeszítették az ajtókat. A T-1000-es habozás nélkül beugrott a liftaknába. Két emeletet zuhant, nagyjából olyan áramvonalasán, mint egy tégla. A felvonóban mindhárman felkapták a fejüket a hangos dübbenésre a tetőn. A Terminátor sietve befejezte a tár Újratöltését, és belelőtt egyet a plafonba. Sarah kikapta a 45-öst a Terminátor övéből, és a mennyezetre célzott. Semmi sem ölheti meg a fiát. Semmi. John rövid, éles lélegzetet vett, aztán… KLANG! Egy borotvaéles, krómozott dárda fúrta át a plafont, és egy méterre lefelé szúrt. Pár centire Sarah arcától.

Sarah ösztönösen lőni kezdett: BANG, BANG, BANG! A lövedékek átszakították a plafont. A dárda villámgyorsan visszahúzódott, és ismét lefelé döfött, felszakítva a Terminátor dzsekijét és csak centikkel hibázva el Johnt. A Terminátor 10-es puskája lyukat szakított a plafonba. Aztán a Terminátor örült tüzelésbe kezdett, lőtt, felhúzta a kakast, lőtt, s közben a fémdárda újra és újra lefelé döfött, mintha egy őrült ember akarna kilyuggatni egy sörösdobozt egy sebészileg éles szikével. Sarah felüvöltött a fájdalomtól, amikor egy ilyen döfés a lapockájába fúródott. Csendülés hallatszott. Az ajtó fölötti kijelzőn megjelent a “Garázs" felirat. Az ajtók kinyíltak, és Sarah kivonszolta rajta a fiát, amint a rés elég széles lett. A földszintre jutottak. A Harley a közelben parkolt, de most, hogy már hárman voltak, ez használhatatlan lett. A Terminátor a területet fürkészve próbált menekülésre alkalmas járművét találni. A liftben a T-1000-es elég nagy lyukat vágott ahhoz a plafonon, hogy átcsusszanjon rajta. Egy folyékony higanymassza szivárgott át a lyukon, a padlóra hullott, és Austin rendőr alakjában emelkedett fel. Minden érzékelője működött, egy pillanatig tétovázott, amíg rendbejött a molekuláris szerkezetcsere után. A garázsban egy kék-fehér kórházi biztonsági kocsi motorja zúgott fel a kijáratnál, és feléjük robogott. Sarah anélkül, hogy megtörte volna a lendületét, a kocsihoz rohant, és az csikorogva állt meg. A 45-öst az őr képébe emelte, keményen markolta mindkét kezével. – Kifelé! Az őr egy pillanatig eltöprengett rajta, hogy ez a fegyveres páciens valószínűleg nagyon tébolyult lehet. Túl örült ahhoz, hogy meg lehessen beszélni vele az ügyet. Ám ez a pillanat túl hosszú volt Sarah számára. Belőtt egyet az ablakon, hogy a fickót mozgásra serkentse. – MOZGÁS! Az ajtó azonnal kinyílt, és az őr feltartott kézzel tántorgott ki. A kiborg rohant oda, és szinte oda sem figyelve kirepítette az embert az útból, és a kormány mögé siklott. Sarah betaszította Johnt a hátsó ülésre, ő maga pedig előre ült, az utasülésbe. A Terminátor hátramenetbe kapcsolt, és a gázra lépett; a kerekek kigörögtek a sima rámpán. A Terminátor a válla fölött hátranyújtotta a puskát Johnnak, és csak ennyit mondott: – Töltsd meg! John előhúzott néhány töltényt zubbonya zsebéből, és berakosgatta őket. Sarah fogózkodott, ahogy a Terminátor hátrafelé robogott, szinte súrolva a falat, épp csak hogy, mivel...

...a T-1000-es feléjük rohant a felvonó felől. Teljesen fegyvertelen volt, a teljesen króm masszából visszaváltozott a rendőr alakjába, és teljes sebességgel rohant felfelé a rámpán. A Terminátor odaadott Sarah-nak egy másik tárat a 45-öshöz. Sarah kidobta az üresét, és berakta a telit. Felhúzta a kakast. A kocsi kitolatott a garázsból, és a bekötőúton robogott a biztonsági kapu felé. John befejezte a töltést, és visszaadta a puskát a Terminátornak. Ő kihajolt az ablakon, és célba vette az üldözőjüket. A T-1000-es arca tisztán kirajzolódott a lámpafényben. A Terminátor lőtt, lyukat ütött a gép vállába. Fényes, folyékony fém formálódott a lyuknál, összezárult, aztán máris az egyenruha borította. Sarah félig kinn lógva az utasülés ablakán, elhúzta a ravaszt. Az első két lövése nem talált, de a harmadik a T-1000-es homloka közepébe fúródott. A T-1000-es mindössze egy pillanatra tántorodott meg. Sarah újra és újra lőtt. Lövedékek képeztek krátereket a rém mellén és fején. A T-1000-es most már nem pazarolta az energiát az újraformálódáshoz, minden erejét beleadva üldözte a kocsit, és egyre közelebb jutott. A jármű keresztülzúgott a főkapu sorompóján. – Fogózkodjatok! – mondta a kiborg-sofőr nyugodtan, miközben keményet tekert a kormányon. A kocsi egy helyben száznyolcvan fokot fordult, a kerekei csikorogtak. A T-1000-es már szinte odaért. A Terminátor a sebességváltó felé kapott, lába egész a padlóig nyomta a gázpedált. A kocsi megugrott. A T-1000-es a levegőbe szökkent, és a csomagtartó felé vetette magát. Keze fémdárdává vált, és átfúrta a csomagtartó tetejét. Egy pillanatra rá a dárda csillogó krómkampóvá változott. A T-1000-es lába az aszfalton csörgött, a másik kezével is lecsapott, egy másik horgot is beleakasztott a csomagtartóba, odahúzta magát. A Terminátor Sarah-hoz fordult. – Fogja a kormányt! – mondta. Sarah megragadta a kormányt, miközben a Terminátor kigyömöszölte magát az ablakon. Sarah rátaposott a gázpedálra, és hetvenmérföldes sebességgel repültek tovább. John visszafordulva nézte a kocsi hátsó ablakán át, ahogy a T-1000-es, most már teljesen felmászva a kocsira, egy kampóval tartotta magát, a másikkal pedig lecsapni készült. A fiú lebukott, és épp időben tette, mert a másik kampós kéz áttörte a hátsó szélvédőt, és a szétrepülő üvegszilánkok közepette alig pár centivel hibázta el.

A T-1000-es visszavonta a kezét egy újabb csapásra, és akkor lódult előre, amikor a Terminátor megtámasztotta a puskáját a kocsi tetején, és lőtt. A golyó a T-1000-es karját találta el, azt a “kezét", mellyel a kocsihoz horgonyozta magát. A lövedék darabokra szaggatta a csuklót, leszelte a kampós kezet. Austin rendőr lebucskázott a gyorsuló kocsiról. John – felemelkedett, és kinézett a betört hátsó szélvédőn, a szeme tágra nyílt. A T-1000-es keményen csattant az úttesten, de egy pillanat alatt máris talpon termett, és rohant tovább utánuk. De most elmaradt mögöttük. Sarah tövig nyomta a pedált, és a folyadékagyú gyilkosnak is voltak fizikai korlátai. Gyalog képtelen volt utolérni őket. John még látta a csomagtartóba mélyedő, kampós kezet. Óvatosan odanyúlt, kirángatta a fémdarabot, és ledobta az útra. Az kissé megnyúlt a lendülettől, aztán kerek masszává formálódott. A kocsi elzúgott az éjszakába. Egy pillanattal később a T-1000-es járásra lassított, és nézte, ahogy a hátsó lámpák fénye elenyészik. A célpont megmenekülése semmit sem számított. A késlekedés csak időbe kerül. Bár a Terminátorok többsége rendelkezik belső órával, a T-1000-es nem. Ez is része volt Skynet új típusú tervezésének. Az idő ismeretének megvan a haszna, de nem üldözés közben; ott szükségtelen. Az idő mit sem számít, amikor az üldözőt nem lehet megölni, megállítani, és az sohasem fog elfáradni. A T-1000-es nem volt tudatában semmi másnak, csak annak, hogy a célpont elmenekült, most lepillantott. A folyékony fémmassza remegni kezdett, aztán nagyobbodni, terjeszkedni, mint egy folyékony ujj, aztán amikor megérintette Austin rendőr cipőjét, pillanatokon belül beleolvadt a főtömegbe. Az idő csak egy időleges késleltetése az elodázhatatlannak.

Az üldözés (Délre száguldva a 33-as főúton, 00:06) A kórházi biztonsági kocsi átsuhant a holdvilágos utcákon, akár egy kísértetautó, mely lyukat fúrt a szélbe. A szél behatolt a kitört ablakokon, ahogy a Terminátor könnyedén hajtott a szaggatott felező vonal mentén. John a visszapillantó tükörben látta, hogy a kiborg szeme vörösen ragyog. – Látsz te egyáltalán?

A Terminátor igazi szeme a berakott emberi szemek mögött éjszakai látó módban volt, az előttük elterülő tájat fürkészte, beitta a redukált fotonokat, melyek így monokróm képet alkottak a főútról, mely olyan világos volt, akár déli napsütésben. Különböző számjegyek villantak fel, és ezek révén a Terminátor sokkal jobban érezte a mozgást és a tömeget, mint a legjobb sofőr. A Terminátor tényszerűen felelt, azonban ha Sarah és John nem tudják, hogy csak egy gép mondja, hencegésnek vélhették volna. – Mindent látok. – Kurva jó! – mondta John valamivel nyugodtabban. Sarah a Terminátort vizsgálta, még mindig nem akarta hinni, hogy ez megtörténhetett. Annak a Sarahnak, aki mindig néhány perccel elkésett a pincérnői munkájából számos évvel ezelőtt, csak egy-két percbe tellett megbirkóznia a hihetetlennel. Aztán élete értelméhez fordult. – Jól vagy? – kérdezte Johntól. A fiú bólintott. Sarah érte nyúlt. John szíve kalimpálni kezdett. Anyja szinte sohasem mutatta még ki a szeretetét. Túl sok más fontosabb dolog létezett. Most azonban igazából magához húzta a fiát. Lehet, hogy Sarah megváltozott? Lehet, hogy ezentúl tényleg törődni fog vele is, nem csak azzal az ostoba jövőbeli küldetéssel. A fiú boldogan ölelte át anyját. Azonban Sarah ahelyett, hogy megcsókolta volna, megtapogatta, sebesüléseket keresett. John számára ez olyan volt, mint amikor egy állatorvos vizsgál egy kutyát, keresve, hogy törött-e csontja. Aggódik. De igazi szeretetnek nyoma sincs. Mérgesen elhúzódott az anyjától. Gyűlölte, hogy mindig csak vizsgálja, és úgy bánik vele, mintha törékeny lenne, akár egy kínai porcelán. – Mondtam, hogy semmi bajom. Sarah elkeseredetten és szigorúan nézett rá. – Nagy ostobaság volt odajönnöd. John nem akart hinni a fülének. Az ember megszokhatja, hogy az anyja mindenért leszidja, de most éppen az ő istenverte életét mentette meg! Azonban mielőtt szavakba önthette volna megdöbbenését, az anyja dühösen förmedt rá. – A rohadt életbe, John, hát nem érted, milyen ravasznak kell lenned! Te túlságosan fontos vagy! Nem szabad kockára tenned az életed, még értem sem, megértetted? Tudok én vigyázni magamra. Elég jól boldogultam. Jézusom, John. Majdnem megöletted magad! A fiú álla megremegett. Az a különös érzés ismét visszatért. Az anyja egyfajta szuperembernek hiszi, és megpróbálja ezt neki is bebeszélni. Ezt túl nehéz bevenni, azonban az anyja észre sem vette. Máskor sem. És, szokás

szerint, bármit tett is, az helytelen volt. Hogy visszatartsa forró, feltörő könnyeit, kifakadt: – Ki... kellett hoznom innen... Elnézést, ha... John úgy látta, a kiborg szemében több együttérzést talál, mint az anyjáéban. A kifakadni készülő könnyek meglepték, és az arca eltorzult. Elfordult, mert nem akarta, hogy az anyja gyengének lássa. Azonban Sarah így is észrevette, hogy a fia testét elfojthatatlan zokogás rázza. Most jóval gyengédebben, könyörögve szólalt meg. – Hagyd abba! Most rögtön! Neked nem szabad sírnod, John. Más gyerekek megengedhetik maguknak, hogy sírjanak, de te nem. Nem szabad. A Terminátor levette egyik szemét az útról, hiányát fantom mélységérzékeléssel helyettesítette, és Johnra pillantott, aki sietve törölgette a szemét. Nedvesség csörgött belőle. A Terminátor átkutatta az emlékezetét, de semmilyen hivatkozást sem talált. Ez valami sérülés? – Mi baja a szemednek? – Semmi – felelte John, és kifújta az orrát egy zsebkendőbe. Sarah nagy lélegzetet vett, és csak most döbbent rá, milyen izgatott. Egész testében remegett. Tudata foszlányokra hullott; élete emlékei és tervei szétrobbantak, minden darab most lebegett vissza a helyére, és ő sietve próbálta összerakosgatni őket. Valahol a tudata mélyén homályosan érezte, hogy valamit rosszu1 csinált a fiával... már megint. Elég nehéz egyedülálló anyaként nevelni egy gyereket, akkor pedig különösen, ha ez a gyerek egykor szó szerint az emberiség megmentője lesz... Neki meg kell keményítenie magát, hogy megtanulja a túlélés technikáját, és ki kell magából ölnie a gyengéden szerető anyát. Ha ez sikerült, minden sokkal egyszerűbbé vált. De nagy árat kellett fizetnie érte. Ő és a fia nem élhetnek normális életet. Csak a felkészülést ismerhetik a globális háborúra. És ez sokba kerül nekik. Sarah mindent elkövetett, hogy helytálljon, és mindent megtett, hogy boldoguljon. Nagyon is szerette a fiát. De félt kimutatni a szeretetét, mert attól tartott, hogy ezzel csak gyengíti a fiút. Johnnak erőre, bölcsességre és jó fegyverismeretre van szüksége, nem szeretetre. De az a gyűlölet a szemében... Sokba kerül. Időközben gépiesen cselekedett, akár egy igazi gép. A Terminátorhoz fordult, és tüzetesen szemügyre vette. – Na és most – mondta –, halljuk a mesét!

A sors iróniája (Pescadero Állami Gyógyintézet, 00:23)

Minden fekete-fehér volt, karácsonyi fények ráncoltak. A villogó piros és kék színek közepette úgy tűnt, mintha zsernyákok érkeznének. Mentősök érkeztek, áttörtek a zavarodott ápolok és elkószált ápoltak tömegén. Dr. Silberman magában motyogott, miközben ápolói a mentő felé vonszolták. Szavai izgatott zagyválássá folytak össze, de akkor sem értette volna senki, ha normális sebességgel beszél. Azt mondta: – ...mindez igaz, mind meg fogunk halni, és a fickó átváltozott a szemem előtt, átsétált a rácsokon, mintha ott se lennének, higgyenek nekem, nem egy hibbant páciens vagyok, hanem orvos, és tudom, hogy amit mondok, az valóság... Motyogása megszakadt, amikor egy székhez szíjazták, és rázárták az ajtót. Pszichiáter napjai ezzel véget értek. Leonard Silberman, azon szerencsések egyike, akik túlélték az első Terminátor támadását évekkel ezelőtt, most a második akaratlan áldozata lett. A sors szereti a tréfákat. A T-1000-es a főkapu és a gyülekező zsaruk felé lépkedett. Egy motoros rendőr húzott el a másik irányba, de lassított, amikor meglátta Austint. – Jól van? A T-1000-es tizennégy másodpercig tűnődött a motoros emberen, aztán megszólalt: – Pompásan. Nem mondom, milyen jó kis motor! A huszonnyolc rendőr és detektív a környéken észre sem vette, ahogy a T-1000-es elrobog a motoron. Az igazi rendőr tetemét is csak néhány órával később találták meg, amit valaki minden teketória nélkül belegyömöszölt egy szemeteskukába. Senki sem gyanította, hogy Austin közrendőrnek bármi köze is lenne hozzá. Azt, hogy ő a legveszélyesebb ellenség a bolygón, aki döntő csapást akar mérni az ellenségre, nem sokan tudták. A rendőrök túlságosan elfoglaltak voltak a lehetséges szemtanúk listájának összeállításával.

A pihenő (La Mesán kívül, Kaliforniában, 4:16) A Terminátor fáradhatatlanul hajtott, biztos iramban, emberi alakban. Sarah még mindig azon töprengett, amit megtudott, most már valamivel nyugodtabban, összeszedve magát és mindenre készen. – Ez a T-1000-es... mi történik, amikor belelősz?

– A ballisztikus behatolás hidrosztatikusán sokkolja, de csak néhány másodpercig. A legújabb megfigyelésre alapozva közölhetem, hogy képes megváltoztatni a molekuláris szerkezetét, hogy átengedje a testén a lövedékeket. Vagyis megváltoztatja a külsejét. – Meg lehet semmisíteni? – Információ ismeretlen. Azonban nagy a valószínűsége, hogy amikor a T-1000-es megváltoztatja a struktúráját, hogy fegyvert képezzen, vagy harcba szálljon, a molekuláris szerkezete törékennyé válik. Akkor válik a legsebezhetőbbé egy megrázó sokkhullám számára. Csendben suhantak néhány pillanatig, aztán Sarah megpillantott valamit előttük: egy magányos neonfényt a sötétben. – Fordulj be ide! Kocsit kell váltanunk. A Terminátor ráhajtott egy megromlott állagú Bethic Petroleum benzinkúthoz vezető útra, ahol a neon zümmögött, de senki sem volt a közelben. Lassan elhúztak az üres iroda mellett. Egy tábla díszelgett az ablakban: VASÁRNAP ZÁRVA. Megkerülték az épületet, és a garázs hátsó ajtajához hajtottak. A Terminátor kiszállt, váratlan mozdulattal letörte a lakatot az ajtóról, és felemelte. Sarah a kormányhoz ült, és besiklott. A Terminátor leengedte mögöttük az ajtót. Pillanatnyilag olyan biztonságban voltak, amennyire csak lehettek. Sarah felkapcsolt egy fej feletti lámpát. Összenéztek a Terminátorral. A férfi össze volt lyuggatva, és vérzett. A nőnek csúnya vágás volt a jobb vállán és a ruhája csöpögött a vértől. – Úgy nézel ki, mint egy rakás gépszar – jegyezte meg Sarah. A Terminátor kivetítette a szavakat egy képernyőre, és végigfutott a lehetséges vagány válaszokon. Egy lista jelent meg: Baszódj meg, haver. Csókold meg a seggem. Te sem vagy valami szép. Én is oké, te is oké. A Terminátor egy mikroszekundum alatt döntött, és az utolsót választotta. – Te is – mondta hangosan. Sarah majdnem elmosolyodott. De csak majdnem. Néhány percre rá feltörték az elsősegélydobozt az irodából, néhány nem túl olajos rongyot, egy üveg alkoholt és néhány kisebb eszközt vettek ki. John figyelte, ahogy a Terminátor letépett egy darab véres rongyot, és egy tisztát nyújtott oda neki.

Sarah egy üres ládán ült a kiborg mellett. A Terminátor gondosan varrta a lány sebét egy vékony dróttal, amit egy váltakozó áramú generátorból szedtek ki. A vezeték tompa vörös lett a házilagos sterilizálástól; a Terminátor egy hegesztőpisztollyal hevítette egy darabig, mielőtt nekikezdett volna. Sarah emlékezett rá, mint mondott Kyle valamikor régen, hogy a fájdalmat irányítani kell, elszigetelni, legyőzni, hogy tovább tudd folytatni a küldetésed. Kyle arca kezdett formálódni az emlékezetében, elhozva azt a régi érzelmi sajgást, ami mindig akkor veszi el az erejét, amikor legnagyobb szüksége lenne rá. A lány rácsapta emlékezete ajtaját az arcra, és arra koncentrált, hogy legyőzze karja fájdalmát. A Terminátor egy hegyes csipesszel vezette keresztül a tűt a fakó bőrön gépi pontossággal. A lány nem tudott minden fájdalmat kiszorítani a testéből. A Terminátor minden arcrezdülését észrevette, és gépiesen alkalmazkodott hozzá, hogy a lehető legcsekélyebb kényelmetlenséget okozzon. Sarah érezte, hogy a fájdalom enyhül, de még ha tudta volna is, hogy a kiborg tudatosan csinálja, akkor se köszönte volna meg neki. A Terminátor megszólalt, hogy csökkentse a lány stresszel, ezzel lassítsa a szívműködését, következésképp: kevesebb vért veszítsen. – Teljes az anatómiai adatbázisom. Ez nem segített. Sarah a képébe bámult, pár centire tőle, pulzusa még inkább lüktetett a benne kavargó ellenségességtől. Sarah azt is gyűlölte, hogy ilyen közel kell lennie ehhez a géphez, nemhogy még hagyja magát szurkálni is. – Gondoltam, így hatékonyabban tud gyilkolni, mi? – Úgy van – mondta a Terminátor, folytatva az öltéseket. John csak nézte. Hálát érzett a Terminátor iránt, amiért segít az anyján, és nem értette, hogy anyja miért csak a kiborg rossz oldalát nézi. Végül is csak egy gép, amit ő maga programozott be a jövőben, hogy most megvédje őket. A Terminátorok alapvetően nem gonoszak. Minden attól függ, mire használják őket. Egyfajta fegyverek. Szerette volna ezt elmagyarázni Sarahnak, de nem úgy nézett ki, mintha jelen hangulatában egy szavára is figyelne. Néhány perccel később a kiborg következett. A bőrdzseki tele volt lyuggatva golyóütötte nyomokkal. Sarah és John lehúzták róla, és alatta feltűnt a Terminátor széles, izmos háta, egy tucatnyi megpörkölt szélű lyukkal. Karja és lába is tele volt hasonló sebhelyekkel. Szerencsére mindegyik 9 mm-es volt. A behatolási pontok aprók voltak, és csak szépséghibát okoztak. – Fáj, ha eltalálnak? – kérdezte John. – Érzem a sérüléseket. Ez fájdalomnak is nevezhető.

Sarah elkezdte kitisztítani a lyukakat alkohollal, és az eszébe villant egy hideg éjszaka, amikor egy csatornában kötözte egy fiatalember sebeit. Az volt az első kötözése. A fiatalember megdicsérte. Aztán... Ismét megjelent az az arc, más ajtókat is talált a szívében. Sarah becsukta valamennyit. Ez sokkal nagyobb gyötrelmet okozott neki, mint lüktető karjában a fájdalom. Szavakat keresgélt, hogy visszazökkenjen a komor jelenbe. – Begyógyulnak ezek? – Igen. – Örömmel hallom. Mert ha nem tudná tökéletesen embernek álcázni magát, nem sok hasznunkra lehetne. Belenyúlt a véres sebekbe a hegyes csipesszel, megkereste a páncélozott fémvázon összelapult golyókat, és kihúzogatta azokat. A golyók egymás után hullottak csengve egy pohárba. John csak most döbbent rá igazán, micsoda a Terminátor. Egy gépember, mely rezzenés nélkül állja a golyókat, és úgy járkál velük, akár egy halhatatlan. – Meddig fogsz élni, úgy értem, mennyi ideig? – Jelenlegi energiaforrásommal százhúsz évig, normális körülmények között. Sarah kihúzta az utolsó néhány lövedéket is. A pohár szinte teljesen megtelt a szétlapult golyókkal. Aztán elkezdte összevarrni a lyukakat a fémcérnával. John csendes megrökönyödéssel figyelte. Két harcos méregette egymást. – Meg tudsz tanulni olyasmit, ami nincs benne a programodban? Hogy még inkább... tudod, hogy emberibb lehess. Nem pedig ilyen gőzgép. – A CPU-m egy idegháló processzor... egy öntanuló komputer. Azonban Skynet “csak olvasás"-ra állítja a kapcsolót, amikor egyedül küld ki bennünket. – Nem akarja, hogy túl sokat gondolkodj, mi? A kiborg válaszában nem volt irónia, csak a tényt közölte. – Nem. – Hé, át lehet állítani azt a kapcsolót? Sarah a Terminátorra nézett, és felvonta a szemöldökét. – Igen – felelte a kiborg. Miután a Terminátor megadta az előzetes hozzáférési utasításokat, Sarah talált egy szikét, és felmetszette vele a Terminátor fejbőrét a feje búbján. A Terminátor hangja egyenletes volt, és érzéketlen a lány ténykedése alatt, miközben irányította a véres bevágást és megtalálni a szerelőnyílást, mely a krómkoponyában lévő CPU-hoz vezet.

– Most nyisd fel a fedelet! John egy rongydarabbal itatta fel a kiömlő vért. Sarah a garázsban talált sűrített levegős csavarhúzóval szedte le a fedőlapot. A Terminátor digitálisan felbontva látta a műveletet abban a tükörben, amit John hozott ki a fürdőszobából. Sarah véres kézzel várta a további utasításokat. – Fogd meg a CPU-t a szegélyénél. Húzd ki! Sarah benyúlt egy csipesszel, és óvatosan kihúzott egy álló lapot, aztán mélyebbre nyúlt a kiborg koponyájába, gondosan összecsippentette a CPU szegélyét, és kiemelte a foglalatából. A Terminátor statikus villanásokat látott, aztán minden elfeketedett. John és Sarah rámeredtek a kihúzott lapkára. Vörösesbarna kerámia téglalap, csatlakozóval az egyik végén. Megközelítőleg dominó méretű és alakú. Közelebbről megnézve látható, hogy egymásba kapcsolódó kicsi kockák alkotják, hasonlatosan ahhoz a sérült egységhez, amit a Cyberdyne Systems páncélszekrényében őriznek, ők már tudták, amit Miles Dyson csak ezután fog kidolgozni. Ez volt a Terminátor agya. John körüljárta a Terminátort, és az arcába nézett. Rezzenéstelen volt. A mellkasa sem mozog. Nem lélegzik. A szeme nyitva. Halott. John kísérletképpen felemelte a hatalmas kezet. A szervók komoran megnyikkantak, ahogy rájuk kényszerítette a mozdulatot. Olyan volt, mint amikor egy halottnál már beáll a hullamerevség. John elengedte a kezet, és az felemelt helyzetben maradt. John biztos volt benne, hogy nem sokan láttak még így egy Terminátort. Szétszedve. Darabokra szedték a gépembert, és eljutottak az alkotóelemeihez, ugyanolyan ócskavas, mint a többi. Azonban nekik a Terminátor engedte meg, hogy kivegyék az agyát és ezzel kikapcsolják. Ez nagyfokú bizalomról árulkodott. De ismerik egyáltalán a gépek a bizalmat? Sarah a CPU chipet vizsgálgatta egy közeli lámpa fényében. – Látod a mikrokapcsolót? – kérdezte John. Sarah meg sem hallotta, a Terminátort nézte hűvös tekintettel, aztán ismét a chipet. Amit érzett, jóval több volt elégtételnél. Nem volt szükség nagy stratégiai érzékre. Egyáltalán nem volt szükség semmire. A Terminátor máris hatástalanítva van. Azonban gyűlölete olyan erős volt, hogy mielőtt John felismerhette volna, hogy mire készül, a chipet a munkapadra rakta, és felkapott egy kalapácsot. Felemelte, hogy lecsapjon vele. Jolin felismerte, mit akar, és rávetette magát. – Ne!

Védően fektette kezét a chipre. Ez volt az egyetlen dolog, ami visszafogta a lendülő kalapácsot. Sarah alig tudta leállítani az ütést, mielőtt szétzúzta volna a fia ujjait. – Menj innen, John! – Nem! Ne öld meg őt! – Nem őt, John. Azt. – Jól van, akkor azt. Szükségünk van rá! – John nem vette el a kezét. – Magunk jobban boldogulunk. – De ez az egyetlen bizonyítékunk a jövőről... a háborúról meg a többiről. Sarah habozott. A fiúnak igaza van. Azonban még mindig ott munkálkodott benne a gyűlölet, amit az iránt az ugyanilyen gép iránt érzett, mely megölte Kyle Reese-t. – Én nem bízom ebben! Ezeket a vacakokat nehéz megölni, John, hidd el, én tudom. Lehet, hogy soha többé nem lesz rá ilyen lehetőségünk. – Figyelj, anya, ha én valóban nagy vezér leszek, ideje lenne, hogy néha te is odafigyelj az elgondolásaimra. Mert ha te nem figyelsz, mások miért tennék? Újabb jó érv. Büszke volt a fiára, és ez az érzés fátyolvékonyan helyezkedett gyűlölete és a tehetetlen Terminátor közé. John rájött, hogy anyjához kötődő viszonya fordulóponthoz érkezett. Látta a nő szemében. Évekig próbálta kétségbeesetten felvenni azt a ritmust, amit az anyja erőszakolt rá. Eddig a pillanatig egyetlen egyszer sem sikerült a kedvére tennie. Most azonban érezte, hogy az erő finoman közéjük telepszik. Zavart és bizonytalanságot látott az anyja szemében, amire eddig még nem volt példa. És ezt ő okozta. Mert igaza van. És ezt az anyja is tudja, így hát lassan elhúzta a kezét a chipről, és hátralépett. Az anyjára bízta a döntést. John újabb lépést tett afelé, hogy John Connorrá váljon. Mert okosan a legbölcsebb dolgot cselekedte. Sarah-ban még ott kavargott a gyűlölet. Az esze azt mondta, rakja le a kalapácsot, a szíve pedig, hogy sújtson le vele. Lesújtott. Egy centire a CPU-tól. – Jól van, legyen ahogy akarod. John a tenyerébe vette a chipet, és gondosan vizsgálgatta, homlokán egy elmélyülten töprengő gyerek ráncai jelentek meg. Megtalálta, amit keresett, és felvett egy biztosítótűt, és átbillentette az alig látható kapcsolót a másik pozícióba, “írás"-módra állítva ezzel a CPU-t. Grimaszolva, Óvatosan helyezte vissza az ostya-áramkört a Terminátor véres, meglékelt fejébe. Az időtlen feketeségből statikus fény villant a Terminátor szemébe. A Terminátor számára az egész pusztán egy villanás volt, tudata másképp nem szakadt meg. A tükörben látta a mellette álló fiú és nő képmásának digitalizált

változatát. Nem “érezte" másnak magát. Lefuttatott egy gyors öntesztet, és nem észlelt sérülést. Minden rendszere normálisan működik. Csak a belső órája jelezte, hogy több idő telt el, mint amennyire a művelethez szükség lett volna. – Volt valami probléma? – kérdezte a Terminátor. John ártatlanul Sarah-ra pillantott, aztán a kiborgra mosolygott. – Semmi probléma. Egyáltalán semmi. Néhány órával később Sarah keresztbe tett lábbal, hátát a falnak támasztva ült a sötétben, a 45-ös az ölében hevert. A fiát nézte, aki mélyen aludt a biztonsági autó hátsó ülésén. Feneketlen, gyermeki álom volt. A nap minden szörnyűsége kezelhető szörnyekké és mókás kalandokká változott. Sarah sohasem akart még annyira elszántan elaludni, mint most. Egész teste sajgott, és amikor mozdult, úgy érezte, mintha homokot szórtak volna az ízületeibe. Szüksége lenne egy kiadós étkezésre és húsz órai teljesen álomtalan alvásra. Azonban a szeme nem akart lecsukódni. Mindaddig, amíg a Terminátor velük van. A Terminátor az ablaknál állt a holdfény keskeny sávjában; csendesen és mozdulatlanul nézett ki az éjszakába. Egy tébolyult próbababa. Csak a szeme mozgott, ahogy tekintetével követte az úton elsuhanó autókat. A hűséges gépőrszem. A Terminátor alakja világosodni kezdett, ahogy egy kocsi fényszórói rávetődtek. De aztán Sarah rájött, hogy nemcsak a Terminátor lett világosabb. Az egész szoba megtelt fénnyel. Arra gondolva, hogy egy kocsi fordult be, Sarah kiegyenesedett, feszülten nyúlt a 45ös után. Aztán megnyugodott. Nem kocsi volt. A hajnal jött. Elszunnyadhattam, gondolta elszörnyedve. Az az átkozott gép még mindig pontosan ugyanabban a pozícióban áll. Bármit is csinálhatott volna, amíg nem voltam ébren. Sarah öndorgálása kemény volt. Csak könnyedén szendergett a kimerültségtől. Ám az agya olyan feszült volt a közeli veszélytől, hogy ha a Terminátor csak egy centit is mozdult volna, ő azonnal felriad. Nem sokat tehetne ellene, de legalább tudna róla. Nagy nehezen feltápászkodott, és hunyorgott karja fájdalmától. Még hetekig ugyanígy fog fájni. És ezt nem könnyű kirekeszteni. Megacélozta magát, odabicegett Johnhoz, és felrázta. John szeme azonnal felpattant, és anyja körvonalát látta fölé hajolni a hajnal előtti derengésben. Gyermeki örömmel kezdett mosolyogni, de aztán az anyja jobban lehajolt, arcára fény vetődött, és John látta, milyen elgyötörtek és kemények a vonásai. Mosolya álmos fintorrá olvadt, amikor meghallotta anyja

halk, színtelen hangját, mely szinte ugyanolyan közönyös volt, mintha a Terminátor mondaná. – Kezd világosodni. Indulnunk kell. John és a Terminátor odamentek egy öreg Chevy furgonhoz, mely a garázs mögött parkolt. A nap most jelent meg a felhőtlen ég horizontján. A levegő éles volt és kellemetlen, a szél a ruhájukat és a hajukat cibálta. Kisebb forgószelek kergetőztek szerte a környéken. Hosszú, forró nap ígérkezik. A furgon zárva volt, így a Terminátor öklével betörte az ablakát, és közömbösen kinyitotta az ajtót. Beszálltak, és a Terminátor szervo meghajtású acél kezével összetörte a burkolatot a kormányrúd körül. Amikor az darabokra tört, a Terminátor egyetlen mozdulattal lerántotta, aztán elfordította a zármechanizmust az ujjbegyeivel. Mire John felnyúlt a szemellenzőhöz, a motor már zúgott. John lehajtotta a szemellenzőt, és egy kulcscsomó hullott az ölébe. John elvigyorodott, és megrázta a kulcsokat a Terminátor szeme előtt. – Van még mit tanulnunk. A Terminátor nem szólt semmit, de belül olyasmi játszódott le benne, ami még sohasem. Eddig minden új adatra hivatkozást keresett a referenciatáblázatában, és ha megtalálta a jelentést, betöltötte a memóriájába. De most kissé más volt. A Terminátor alig volt tudatában ennek a különbségnek. Azonban a kulcsok ottléte, az az emberi motiváció, hogy elrejtsenek oda tartalék kulcsokat, és a motiváció aljelentése egy szinte szerves tudássá olvadtak össze, valami olyasmivé, amit még sohasem tapasztalt rövid életében. Felíródott a referenciatáblába. Oda-vissza futtatta az adatot, agya egy részével elemezgette, miközben maradék figyelmével odahajtott a kocsival a benzinkúthoz, és színültig töltötte a tankot. Sarah kilépett a benzinkút irodájából. Talált egy szerelőzubbonyt, amivel elrejthette a vérnyomokat a vállánál. A zubbony használt volt, de viszonylag tiszta. Kissé nagy volt rá, de jobb volt, mint a kórházi ruha. Még mindig mezítláb volt. A napfény bántotta a szemét. Többnyire csak füstös, zárt, rácsos ablakon keresztül látta. Olyan rég volt már, amikor utoljára kinn állt a fényben, a szabadban, és hosszú haját a szél cibálta. Érezni akarta a szabadságot. Ehelyett azonban veszélyes kiszolgáltatottságot érzett. A Terminátor és John húztak oda a furgonban. Miközben Sarah bemászott a fia mellé, a Terminátor megtette aznapi első kijelentését. – El kell tűnnünk a városból, amilyen gyorsan csak tudunk. Sarah egyetértett. Ismerte ezt a menekülési módot. Tucatszor is tervezte már az évek alatt. Az útra pillantott, mely összemosódott a horizonttal. – Hajtson dél felé – mondta.

Vasárnapi utazás (Délnek tartva a 215-ös úton, 1992. június 9., 9:46) A furgon enyhe forgalomban robogott a messzire nyúló, tágas úton. A Terminátor vezetett, Sarah ült mellette, és John, aki a hátsó ülésről nézte a tarkójukat, azon gondolkozott, hogy olyanok, mint egy vasárnapi kiruccanást tevő, furcsa család. Sarah előrehajolt, és a sebességmérőre pillantott. – Tartsa a sebességhatárt. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemeszeljenek. A Terminátor kissé feljebb engedte a gázpedált. – Kérést vettem. – Nem, nem és nem – szidta John –, odafigyelhettél volna már rá, az emberek hogy lökik a vakert. Ide figyelj, ne mondd azt, hogy “kérést vettem", sem hasonló robotdumát. Mondd azt, hogy “no problemo". Érted? A Terminátor bólintott, és ismét eltárolta az információt. Homályos fantomszerű hivatkozások villantak fel és keresztreferenciák, melyek nem nyilvánultak meg. Sarah oda sem figyelt, elmerült a gondolataiban. John tovább oktatta, akár a modern nyelv professzora. – Ha valaki megjátssza magát, mondd azt, hogy “kapd be"! Ha tovább szívóskodik, akkor “hasta la vista, bébi". – Hasta la vista, bébi? – kérdezte a Terminátor. Bizonytalan volt a fiú kiejtésében, de érezte a nyelvi megközelítéseket. – Igen. Vagy “szétrúgom a tököd". Vagy ha valaki oltári nagy barom, azt mondod: “seggfej". És kombinálhatod is. Másodperceken belül az elv eltárolódott a Terminátor szintetikus elméjében. – Szétrúgom a... seggfejed! – Nagyon jó! Látom, kapisgálod! – No problemo – tette hozzá a Terminátor. John egy sikeres tanár büszkeségével vigyorodott el.

Üzemanyagfelvétel (Jack Kávézója, 10:01) Egy benzinkútból és egy elhanyagolt gyorsétkezőbódéból állt. Tábori asztalok álltak a bódé mellett. Egy család foglalta el az egyiket, gyerekek játszottak és rohangáltak a közelben. Az anya, legalább húsz kiló

súlyfelesleggel és további leendő kilókkal, ha a dupla méretű cheeseburgert megeszi, hanyagul pillantott a férje válla fölött a poros furgonra, ami odahúzott a benzinkút mellé. Sarah Johnhoz fordult. – Van nálad készpénz? – kérdezte. John elővette, ami a pénzkiadótól szerzettből maradt, és gyorsan összeszámolta. – Csak száz. A felét megkapod. Sarah az egészet kikapta a kezéből, kivett egy húszast, és visszaadta Johnnak. – Hozz valami kaját! – parancsolta, aztán kinyitotta az ajtót, és kiszállt. John a Terminátorhoz fordult. – Nincs humorérzéke. A kiborg nem felelt. John felsóhajtott. – Menjünk! – mondta. Kiszálltak a furgonból, és megindultak a bódé felé. – És még valami – mondta John. – Te is lehetnél valamivel derűsebb. Ez a rideg pofa kezd unalmas lenni. Néha elmosolyodhatnál. – Mosolyogni? – A Terminátor a fogalmon tűnődött. Egy cseppet sem látszott szükségesnek a küldetés sikeréhez. – Aha. Mosolyogj. Tudod, az emberek szoktak mosolyogni is. Figyelj! John odaért a kiszolgálóablakhoz, és szélesen rámosolygott a cserzett arcbőrű, középkorú asszonyra, aki türelmetlenül ácsorgóit odabenn. – Hello. Kedves hely ez itt. Hogy megy az üzlet? Az asszony lába rettenetesen sajgott. Nem volt kedve taknyos kis kölykökkel társalogni. – Szállj le rólam! John visszafordult a Terminátorhoz, és vállat vont. – Oké, ez rossz példa volt. – Aztán észrevett valamit a kiborg válla fölött. – Nézz csak oda! – mutatta John, ahol egy tizenéves lány figyelte a barátját, aki épp telefonált. A vonal másik végén valami mókásat mondhattak, mert a fiú nevetni kezdett. A lány vele mosolygott. – Valahogy így – mondta John. A Terminátor bemérte a mosolygó pár valós képét, miközben a fiú vigyorgását visszajátszotta az elektronikus ablakban. Felnagyította; a száj töltötte ki az ablakot. A Terminátor lassítva ismét visszajátszotta a mozgást, miközben a mosolyra nyíló száj mozgását vektorgrafika követte, adattömböktől kísérve. És az a különbség ismét megtörtént a Terminátorral. Kimondatlan vagy láthatatlan adatok áramlottak elő a tudatalattiból, és felíródott a referenciatáblázatba, az ostyamemóriába. Tanult.

Most, hogy már mindent tudott a mosolyról, amit csak tudni lehet, a Terminátor megpróbálkozott vele. John hunyorgott. Az eredmény elkeserítő volt. A felső ajak vicsorszerűen felfelé kunkorodott. John megpróbálta bátorítani. – Ne csinálj így nyilvánosan. Próbáld újra! A Terminátor következő erőfeszítése sem volt éppen az igazi. – Nem is tudom, talán tükör előtt kellene gyakorolnod, vagy valami. A Terminátor még egy erőfeszítést tett. A túlsúlyos asszony rápillantott a férje válla fölött a magas, erőteljes felépítésű férfira, aki a bódénál állt. Mindenféle pofákat vágott. – Ralph – mondta bizonytalanul. – Szerintem valami baj van azzal az emberrel. A férje odafordult, és látta, ahogy a férfi kísérletezve csücsörít az ajkával. Ralph felmordult, és visszafordult az ebédjéhez. – Valószínűleg most látott meg téged. Az asszony oldalba vágta a férjét. Jó alaposan. Amikor Sarah kijött a mosdóból, John és a Terminátor már odahozták a cheeseburgereket és a kólákat a kocsihoz. Sarah csatlakozott hozzájuk, és farkasétvággyal esett neki az ételnek. A többi családtól távolabb álltak le, a kavicsos parkoló túlsó végén. A Terminátort teljesen hidegen hagyta az evés, hűtőfolyadékot töltött a hűtőbe. Sarah gépiesen rágta a cheeseburgert, mély gondolatokba merült, és újra és újra megforgatta az egész dolgot az agyában. Mi üldözi őket? Mi lehet Skynet stratégiája? Mivel lehetne megállítani a T-1000-est? Most már kissé jobban érezte magát, kezdett helyre billenni. Tudta, mit kell tenniük. Amit ő már régebben is meg akart tenni. Ami miatt őrizetbe vették. Már rég letett az ötletről, de most a T-1000-es létének köszönhetően tudta, hogy meg kell tenni. Skynet a kezére adta a szükséges bizonyítékot. Az a gép hitt benne, hogy az időutazás meg tudja változtatni a történelmet. Feltételezhetően Skynet a legtökéletesebb agy a történelemben, és azért fejlesztette ki az időutazást taktikai fegyverként, hogy megváltoztassa a történelmet. Sőt, Skynet olyan biztos volt benne, hogy az időáthelyezés meg fogja menteni a vereségtől, hogy két Terminátort is visszaküldött: egyet 1984-be, a másikat ide. Megsemmisíteni az anyát, és ha ez kudarcot vall, a gyermeket. Azzal, hogy eltávolít két emberi lényt, mint egy kirakó darabjait, azt remélte, hogy a történelem új formát fog ölteni, amely inkább kedvére való lesz. Belenyúlni a múltba, hogy a jelen megváltozzon. Oké, gondolta Sarah,

miért nem tudom én is megtenni ugyanezt? Miért nem találok rá módot, hogy megváltoztatva a jelenemet, átvariáljam a jövőt? Már megpróbálkozott vele évekkel ezelőtt, amikor először megtámadta a Cyberdyne-t. Most rádöbbent, hogy egy bizonyos személyre kell összpontosítania. Abban a pontos pillanatban a történelem meg fog fordulni, eltávolodik az atomháborútól. John szeretett volna beszélgetni az anyjával. Nem a stratégiákról, a fegyverekről, vagy a jövőről. Csak... egyszerűen beszélgetni. Millió dologról. Semmiről. Csak hallani a hangját. Triviális semmiségekről, melyeknek semmi hasznuk, csak kellemes érzést biztosítanak az anya és fia kapcsolatában. Azonban látta a sötét felhőket az anyja szemében. Mindig is ott voltak. A másik Sarah-t természetesen sohasem ismerte. Azt a Sarah-t, amilyen az ő Megszületése előtt volt. A Terminátor eljövetele előtt; El se tudta képzelni, hogy egyszer ez a nő fiatal, megnyerő külsejű, csinos lány volt, akinek egyetlen komoly elhatározása az életben az volt, hogy diplomát szerezzen. O csak a borongós, komor Sarah-t ismerte, akinek az élete egyetlen nagy küldetéssé változott, melynek a fia van a középpontjában. Az étel ólommá változott a gyomrában, és John, nem bírván elviselni anyja csendjét, felállt, és odament a dolgozó Terminátorhoz. John látta, hogy két kissrác játszik gépfegyver vízipisztolyokkal, és kuncogva, vadul spriccelték egymást. – Meghaltál! – Nem is! – De igen! Az Ősi játék, a harc utánzása és a halál eljátszása. A megismételt végső összerogyást látták a fiúk, de a feneketlen szakadékba zuhanás elképzelhetetlen egy tízéves fiú számára. Hacsak nem John Connor az. Sarah megkerülte a kocsit, és látta, ahogy John sóhajt, és komolyan néz maga elé. A fiú nem vette észre az anyját, felpillantott a kiborgra. – Ugye, velünk nem ez lesz? Mármint velünk, emberekkel. A Terminátor a játékból haldokló gyerekekre pillantott. – A véretekben van az önpusztítás. John bólintott. Látott már igazi embereket, akik igazi fegyverekkel játszották a halál játékát. A kegyetlenség számos formában tárult eléje. A tévéből. A filmekről. Az újságokból. A viccekben. Szerelmesek és barátok között. Az ellenség ott van mindenhol. És a vér szabadon ömlik. Más gyerekek is látják ugyanezt, de megtalálják a módját, hogy nevethessenek rajta, mivel az olyan valótlan, olyan távoli... ha nem ők vannak a középpontjában. Ha az anyjuk nem hozza a tudomásukra, ha nem vágja a képükbe állandóan, míg a végén már csak koponyákat látnak arcok helyett.

A jövőt. Mindez igaz. Háború lesz. És milliók fognak meghalni. És ő fogja a túlélőket csatába vezetni a gépek ellen. Ám a győzelemmel semmit sem tud visszafoglalni a gépektől, csak megcsonkított testeket és roppant romokat. Ez volt az, amit érzett, de egész mást mondott. – Igen. Tiszta ciki, mi? Sarah azonban kitalálta, mi járhatott a tejében, ő ugyanezt a csüggedő arckifejezést hordta évekig. Ugyanolyan jól tudta, mi vár a fiára. Győzelem, igen. De annyi éven át kell küzdeni érte nyomorúságos körülmények között. John Connor nyilvánvalóan a Végzet tengelye. Valamilyen okból ő a kör középpontja. Az időhurok körülötte kering valami megmagyarázhatatlan módon. Egyetlen emberre sem szabadna ekkora tehernek nehezedni. Ez gyilkos teher. És ahogy a fiára nézett, minden, ami a bujkálás évei alatt felgyülemlett benne, most minden sejtjével a végzet kegyetlensége ellen kiáltott. A fia szerepe az életben, hogy a világ megmentője legyen, de ez sokba kerül neki. És az anyjának is. Máris tönkretette az életüket. Sarah saját akaratából ment bele, hogy megmentsen más, több millió, gyereket. Igen, feláldozza magát és a fiát úgyszintén. És miközben megette a cheeseburgerét, elszánta magát a cselekvésre. Odalépett a Terminátorhoz. – Tudnom kell, ki készítette Skynetet. Ki a felelős érte? A Terminátor az emlékezetében kutatott. Az alapvető történelmi adatok szerepeltek a memóriájában. Adatok, melyekhez lehet Hivatkozásokat keresni, melyek a jelenkorba nyúlnak vissza. A Terminátor taktikai információnak minősítette, és a részletekhez is sikerült hozzáférnie. – Az az ember, aki leginkább felelős érte, Miles Dyson, a Speciális Műhely vezetője a Cyberdyne Systems Társaságnál. – Miért ő? – Néhány hónapon belül megalkot egy forradalmian új típusú mikroprocesszort. – És aztán? A Terminátor lecsukta a motorháztetőt, és beszállt a furgonba, miközben beszélt. – Három éven belül a Cyberdyne lesz a katonai komputerrendszerek legnagyobb ellátója. Minden lopakodóbombázót Cyberdyne komputerekkel szerelnek fel, emberi kezelőre nincs szükség. Ettől kezdve tökéletes precizitással repülnek.

Sarah beugrott John mögé, és a Terminátor máris megindult kifelé a kocsival a parkolóból. – Hát ez remek. Azok a kövér szarháziak Washingtonban rájönnek, hogy a pokolba is, jobb, ha a komputerre bízzák a *bulit, igaz? – Nagyjából – felelte a kiborg, amikor sikerült megfejtenie Sarah szavainak jelentését. Miközben a főút felé robogtak, a Terminátor folytatta. – Skynet létrehozására anyagi alapot képeznek. A rendszer 1997. augusztus 4-én létrejön. Az emberi tényezőt kivonják a védelmi stratégiából. Skynet tanulni kezd, ugrásszerűen növekszik a tudása. Keleti idő szerint augusztus 29-én hajnali 2:14-kor tér öntudatra. Pánikszerűen próbálják kikapcsolni. – És Skynet elszabadul? – kérdezte John. – Igen – felelte a Terminátor. – Interkontinentális rakétákat lő ki szovjet célpontok felé. – Miért támadja meg az oroszokat? Hiszen most már a barátaink, nem? – Mert Skynet tudja, hogy az orosz ellencsapás elintézi az itteni ellenségeit. Sarah kezdte látni a halvány reménysugarat a sötét égen. – Mennyit tudsz arról a Dysonról? – kérdezte. – Teljes az adatállomány. – Mindent tudni akarok róla. Hogy néz ki? Hol lakik? Mindent. John látta, hogy a régi dacos kifejezés visszatér anyja arcára. Tervez valamit.

A családapa (South Laguna, Kalifornia, 10:51) Miles Dyson lakása, természetszerűleg, magas technikával és kényelemmel volt berendezve. Füstüveg és acél. Dyson a dolgozószobájában ült egy hatalmas obszidián íróasztal mellett, mélyen gondolatokba merülve, a billentyűzeten pötyögve. Az asztala mellett okos elektronikus egységek sorakoztak, többnyire áramkörtesztelő berendezések. Egy vasárnap reggelen, amikor a legtöbb ember lazít, a családjával tölti az időt, Dyson elemében volt. Keményen dolgozott. Gondolatai a Kettes Tétel útvesztőjében kószáltak, a mikroprocesszorok rosettai köve körül, így észre sem vette, hogy egy csinos női arc kukkant be az ajtón. És arról sem volt sejtése, hogy a nő mögéje lopakodik. Ha fegyver lett volna a behatolónál, könnyedén megölhette volna a férfit. Ehelyett azonban a nő közelebb hajolt, kinyújtotta a nyelvét, és végighúzta a férfi tarkóján.

– Jó reggel, Tarissa! – mondta Miles, és megfordult, hogy megcsókolja a feleségét. A nő hálóköntösben volt, és egy csésze gőzölgő kávét nyújtott oda. – Már megint egész éjszaka virrasztottál? – kérdezte a nő, némi bosszúsággal a hangjában. – Aha – felelte Miles, és megszállottan máris a komputeréhez fordult. A nő nézte egy darabig, aztán rájött, hogy a férje már nyilván meg is feledkezett arról, hogy ő ott áll mögötte. A képernyőn keresztülhaladó misztikus szimbólumok semmit sem jelentettek számára. És ez bosszantotta Tarissát, mivel így képtelen volt belépni a férje világának varázsdobozába. Abba a világba, amelyben Miles ébren töltött élete nyolcvan százalékát élte. A házasságuk kezdetén sokkal több időt töltöttek együtt, természetesen, de mióta Miles a Cyberdyne-nek kezdett dolgozni, ő úgy érezte magát, mintha zárdában élne. – Egész nap dolgozni fogsz? – kérdezte elég tűrhetően elnyomva bosszúságát. Nem akart házsártos lenni, mint más feleségek, akik naphosszat nyöszörögnek arról, hogy milyen üres az életük a megszállott férjük mellett. Neki bőségesen akadt mit csinálnia, hogy hasznos dolgokkal kitöltse az életét. Azonban azért ment hozzá Miles Dysonhoz, mert szerelmes volt belé, a nap huszonnégy óráját szerette volna vele tölteni, kivéve természetesen azt a napi tíz-tizenkét óra munkát. Azonban szokásossá vált a napi tizennégy-tizenöt órai munka, és a heti egyszeri alkalommal való bennalvás a laborban. Dyson természetesen bizonytalanul érezte, hogy a felesége boldogtalan. De úgy tartotta, hogy ezt a problémát könnyű lesz megoldani. Amint kibogozta a Kettes Tétel rejtélyét, több időt fog szentelni a családjára, és leveszi a gyermeknevelés gondját a felesége nyakából. És békésen fognak éldegélni. Az meg sem fordult a fejébe, hogy a feleségek nem szívesen veszik, ha a munka után sorolják be őket, és ezek maradandó sebeket okoznak a házasság bőrében. – Sajnálom, bébi. Ez a vacak egyszerűen bassza a csőröm. Azt hittem, ezzel boldogulni fogunk... – Az íróasztalán heverő fémdobozra mutatott, a Kettes Tétel körülbelül hatvan centis prototípusára. Durván összerakott apró kockákból állt, a Terminátor CPU-jának dinoszaurusz változata volt. – ...de az output három másodperc után szarrá ment. Azt hiszem, most már ideje mátrixba rendeznem a parancshierarchiákat... Máris a komputerbe mélyedt. Akár marslakóul is beszélhetett volna. Kedves volt tőle, hogy megpróbálta elmagyarázni, de akár percekig is duruzsolhatta volna ezeket egyfolytában, elfelejtette, hogy a felesége, bár nagyon jóeszű, de nem nagyon járatos a szakmai zsargonban. Mivel a nő nem akarta erre felhívni a figyelmét, egy gyengéd elterelő hadművelettel próbálkozott, kisebb szüneteket tartva az egyes mondatok között.

– Ki kellene kapcsolódnod egy kicsit. Jobban fog vágni az eszed, amikor folytatod. – Biztonságos, általános jellegű tanács. Férje azonban természetesen elutasította. – Nem lehet. Tarissa most már hagyta, hogy bosszúsága egy része kiüljön az arcára. – Miles, vasárnap van. Megígérted a kölyköknek, hogy elviszed őket a Dübörgő Vízhez. – Ó. Nem lehet, édesem. Nyomon vagyok. – Megfogta az asszony kezét feltoluló lelkesedésében. Tarissa látta a gyermeki izgatottságot az arcán. Annyira meg szeretné osztani valakivel a felfedezés szinte orgasztikus izgalmát, a teremtés elégedettségét, gondolta. És bizonyos értelemben ezt meg tudta érteni. – Bébi, ez a valami minden eddigit fel fog robbantani – folyatta. – Egy ideghálós processz... – Tudom. Már mondtad. Egy ideghálós processzor. Ugyanúgy gondolkozik és tanul, mint mi. Szupravezető szobahőmérsékleten. Ehhez képest más komputerek csupán zsebszámológépeknek tűnnek. – Elhúzta a kezét. – De miért fontos ez ennyire, Miles? Tényleg szeretném tudni, mert néha úgy érzem magam, hogy szinte megőrülök. Na, most végre kibökte. Addig tartogatta magában, míg a végén már úgy érezte, akár egy stepfordi feleség. Nem tervezte, hogy épp ma hozakodik elő vele, de meg sem fordult a fejében, hogy a férje visszavonja a kölyköknek tett ígéretét. – Sajnálom, édesem, de mááár ilyen közel járok hozzá! – Hüvelyk és mutatóujjával jelezte, milyen közel. A nő lebiggyesztette az ajkát, és felemelte a prototípust. Nem tűnt valami nagy számnak. – Képzelj el egy olyan vadászrepülőt, melynek a pilótája sohasem hibázik, sohasem fárad, sohasem megy dolgozni másnaposán. – Dyson megkopogtatta a dobozt. – Bemutatom a pilótát. Minden csodás, remek és nagyszerű. Csakhogy... Tarissa annyiszor fel akarta már tenni ezt a kérdést. Most azonban, hogy kibuggyant belőle, még Dysont is meglepte az egyenességével. – Miért vettél feleségül, Miles? Miért csináltál két gyereket? Neked nincs szükséged ránk. – A prototípusra mutatott, és bevitte a végső ütést. – Ez nem szeret úgy téged, mint mi. Dyson felsóhajtott, kivette a nő kezéből a dobozt, és lerakta. Aztán a felesége vállára tette a kezét, és gyengéden szájon csókolta. Tarissa először ellenkezett, de aztán megadta magát a puha érintésnek. Amikor szétváltak, az asszony szeme ragyogott. Vonzódás fénylett benne. Nemcsak a csók miatt. Nemcsak attól, ahogy megcsókolta, férfiasán, szexisen, és ugyanakkor

gyengéden érzékien. A férje szemébe kiülő pillantás tette. Tarissa, ritka találkozásaik miatt már-már megfeledkezett arról, hogy a férje igazán szereti. – Sajnálom – mondta Dyson. És Tarissa hitt neki. Még sikerült elérnie. Még nem vesztette el a férjét... teljesen. Dyson ismét meg akarta csókolni, de a nő visszatartotta, és a válla fölött az ajtó felé biccentett. A férfi odanézett. Két gyerek állt ott pizsamában, borzas hajjal, alvástól feldagadt képpel. Danny és Blythe. Nap és hold. Felesége iránti szerelmének fizikális termékei. Miles egy hajtós, megszállott tudós volt. De még nem vált érzéketlenné a világ iránt. Dyson elszontyolodott reménykedő arckifejezésük láttán. – Mi lenne, ha a másik gyermekeiddel is töltenél egy kis időt? Alapos konfliktus volt. Az emberiség javát szolgáló végtelen lehetőségek ott hevernek abban a dobozban. Azonban itt van a családja, az emberiség parányi darabja, és itt és most őrá várnak. Miles mindkettőnek szeretett volna időt szentelni. Azonban ma csak az egyikre van mód. Azonban az egyik az ő közreműködése nélkül is fejlődik tovább. És az nem várhat. Dyson elvigyorodott. A sötétség erői elveszítették ezt a menetet. Kitárta a karját, és a gyermekei nevetve futottak hozzá.

Fegyverkezés (Sivatag, Calexicótól északnyugatra, 12:04) A föld égett a nap heve alatt, akár egy lázas hallucináció. A hőségtől rezgeti a levegő, szinte délibábszerűen, ahogy a Terminátor letért a furgonnal a kövesútról, és végiggördült a kavicsos földúton, nagy porfelhőt verve fel. Elhaladtak egy tábla mellett, melyen az állt: CHARON MESA 2 MÉRFÖLD, és alatta: CALEXICO 15 MÉRFÖLD. Előttük Sarah szánalmas emberi oázist látott a roppant sivatagban: egy pár korosodó lakókocsi, körülvéve válogatott roncs járgányokkal és sivatagi stílusú vacakok. Homokos leszállópálya húzódott a lakókocsik mögött, és egy rozoga Huey helikopter állt tuskókon a közelben. Bárkik élnek is itt, nem sokat törődnek a városi élettel. Vagy egy megtervezett közösség előnyeivel. Valószínűleg adót sem fizetnek. A furgon nagy porfelhőt verve állt meg. – Maradjatok a kocsiban! – rendelkezett Sarah, miközben ő lassan kiszállt. Látta, hogy valaki megpróbál úgy tenni, mintha senki sem lenne otthon. A

legközelebbi lakókocsi ajtaját csapkodta a szél. Más zaj nem hallatszott, legfeljebb a szél éles zúgása a jukkán keresztül. Jó taktika, gondolta Sarah, feltételezve, hogy az itteniek már percekkel ezelőtt láthatták a közeledő porfelhőt. Miközben átment az udvaron, észrevette, hogy az árnyékok mintha kissé megváltoznának az egyik lakókocsi belsejében. És bár lehet, hogy csak felajzott képzelete játszott vele, de mintha valami fémet látott volna megcsillanni. Minden valószínűség szerint egy fegyvert. Egy kis forgószél kavargón végig a táborban, és port sodort a szemébe. Üres kezét oldalra eltartva, óvatosan közeledett a lakókocsi felé, remélve, hogy nem ítélte meg rosszul a helyzetet. Mert amennyire tudta, a barátai már elmentek, és a hely elhagyatott. Vagy lehet, hogy kevésbé barátságos pofák foglalták el. – Enrique? Itt vagy? – próbálkozott. Hangja természetellenesnek hangzott a nyílt sivatagban. Sarah egy KE-CSEKKK-szerű zajt hallott a háta mögül, és megperdült, és ugyanazzal a mozdulattal máris a 45-öse után kapott. Valójában mindezt olyan gyorsan cselekedte, hogy a Terminátor csak két másodperccel megkésve ugrott ki a kocsiból, és rántotta elő a fegyverét. Mindketten arra a férfira céloztak, aki hirtelen ugrott ki a Huey mögül. Negyvenes évei közepén járhatott, egy nyers guatemalai, cserzett arccal, vastag bajusszal, cowboycsizmában, és légvédelmis trikóban csupasz, szinte teljesen szőrtelen mellkasán. Egy AK-47-est fogott a lány homlokára. A férfi összevonta a szemöldökét, és olyan halkan szólalt meg, alig lehetett érteni. – Kicsit mintha ideges lennél, Connor. A Terminátor ujja már-már a ravaszra szorult, de John a karjára tette a kezét, és a fejével nemet intett. A kiborg habozott, aztán figyelt. Tanult. Enrique Salceda tüzes vonásai széles vigyorba szaladtak össze. A gépfegyver az oldalához csapódott, ahogy ő odament Sarah-hoz, átölelte a nyakát, és magához szorította. Amikor hátralépett, hogy megnézze, mindketten mosolyogtak. Salceda kissé hadarva beszélt, spanyolul, de Sarah jól értette. – Örülök, hogy látlak, Connor. Tudtam, hogy előbb-utóbb visszatérsz ide. Odaintett Johnnak, visszaváltott súlyos akcentusú angoljára. – Oye, Nagy John! Qué pasa? Ki ez a bazi nagy amigo? John szinte anyanyelvi spanyolsággal válaszolt: – Ő oké, Enrique. ó..., illetve, izé... ez itt Bob nagybátyám. – A Terminátorhoz fordult, és angolul közölte: – Bob bácsi, ez itt Enrique. A Terminátor megpróbálkozott egy mosollyal. Volt még rajta csiszolgatnivaló. Salceda rábandzsított. Aztán Sarah-ra pillantott.

– Hmmm. Bob bácsi, mi? Oké. – Aztán odakiáltott az egyik lakókocsi felé. – Yolanda! Gyere elő! Társaságot kaptunk. És hozz egy kis kibaszott tequilát is! Egy Franco nevezetű, vézna guatemalai ifjú, megközelítőleg tizennyolc éves, lépett ki a lakókocsiból egy MAC-10A-val, őt Salceda jó húsban lévő, ráncos arcú, de vidám felesége követte, Yolanda. Három fiatalabb gyerek lépkedett a nyomába, akár a kiskacsák; Juanita, egy csinos tizenkét éves kislány; Jamie, egy vigyorgó nyolcéves, és Paco, egy alig kétéves gyerkőc. Yolanda odaintett Johnnak, és köszöntéseket harsogott spanyolul. A Terminátor lenézett Johnra. – Bob bácsi? – kérdezte halkan. – Szóval, Sarita – mondta Salceda –, tudtad, hogy híres lettél? Tele van veletek a tévé. – Lecsavarta a tequila kupakját, és megkínálta vele Sarah-t. A lány elfogadta, és párszor alaposan meghúzta, aztán szemrebbenés nélkül visszaadta Salcedának. Nem szökött könny a szemébe. Paco odatotyogott a Terminátorhoz, megragadta a nadrágját, és összenyalázta. A kiborg elbűvölten pillantott le az apró kölyökre. Ezelőtt még sohasem látott ilyen parányi embert. Gyorsan átnézte a memóriáját a gyerekekért. Elég kevés adatot talált. Míg a többiek beszélgettek, a Terminátor lenyúlt a gyerekért, felemelte egyik roppant kezével, és különböző szögekben forgatta, hogy minél jobban megvizsgálhassa. A gyermek nem zavartatta magát, komolyan bámult a – kiborg közönyös arcába. A Terminátor lerakta Pacot. A gyermek kissé szédelegve eltotyogott, és az apjának ütközött. Salceda felkapta, és odanyújtotta a feleségének. – Édesem, fogd csak meg Pacolitót. Kösz, bébi. Salceda visszavette az üveget Sarah-tól, és majd a felét legurította. Aztán “Bob bácsi"-hoz fordult, és őt is megkínálta. – Iszol? – Nem, köszönöm – felelte a Terminátor. Salceda visszafordult Sarah-hoz. – Meddig maradsz? – Csak a holmimért jöttem. És szükségem lesz ruhákra, élelemre, és az egyik kocsidra. – Az aranyfogam nem kéne, ha már úgyis itt vagy? – mordult fel Salceda, de közben vigyorgott. – Jó, hogy mondod, Enrique. – Sarah elbűvölő mosolyt vetett rá. Salceda ennek nem tudott ellenállni. Nem mintha valaha is lett volna más kapcsolat is közöttük, mint kölcsönös tisztelet és bizalom. S bár Yolanda már rég nem volt egy férfiálom, de ő volt a gyermekei anyja, és még mindig csodálatos volt az ágyban. Ráadásul Salceda nagyon jól tudta, hogyha valaha is megpróbálkozna

Sarah-val, az americano asszony valószínűleg levágná a tökeit, és a csirkéknek vetné. Az egyik unokaöccse majdnem megjárta a lánnyal, amikor az utoljára a táborban járt. Sarah a Terminátorhoz és a fiához fordult. – Rátok bízom a fegyvereket. – Aú, anya... – kezdte John. – Gyerünk! – parancsolta Sarah. – Menjünk – mondta John a Terminátornak, és megindult egy kivénhedt, rozsdás lánctalpas felé, mely az egyik lakókocsi mögött állt. John felmászott az ülésre, és szakszerűen tolatott a Terminátor felé, aki a közelben állt, egy súlyos lánc végét tartotta, mely eltűnt a homokban. – Akaszd rá! – kiáltotta John, és előremenőibe váltott. Ám amikor hátranézett, azt látta, hogy a Terminátor egyik keze után a másikkal is megragadja a láncot, és felhúzza azt a hatalmas fémfedelet, mely húsz centi mélyen el volt temetve a homokban. – Nyugi! – mondta John. Leugrott a traktorról, és a téglalap alakú lyukhoz sietett. A Terminátor mellé lépett, és együtt bámultak le a lyukba, mely olyan volt, akár egy sírgödör. – Jellemző anyámra – mondta John –, hogy mindig előre gondolkodik. Először John, aztán a Terminátor is leugrott a lyukba. A napfény ferdén vágott le az alig két méter széles, de hat méter hosszú vágatba. Homok pergett le az oldalfalakról, melyeken a legkülönbözőbb típusú fegyverek sorakoztak. Karabélyok, pisztolyok, rakétavetők, mozsarak, RPG-k, rádióberendezések. A túlsó részében ládák, telve munícióval, gránátokkal, rakétákkal, egészen felrakva a mennyezetig. Ez egy olyan hely volt, melynek céljának megértésével a Terminátornak nem akadt nehézsége. Az embergép végigmérte, eldöntötte, hol kezdje. A Terminátor egy Vietnamban rendszeresített M-79-es gránátvetőt emelt fel. Nagyon durva, de hatásos fegyver volt. Kinyitotta a závárzatot, és belenézett a csőbe. Lőttek már vele néhányszor. – Kiváló! – Igen – mondta John szomorkás mosollyal –, gondoltam, hogy ez a hely tetszeni fog. Sarah lépett ki az egyik lakókocsiból, csizmában, fekete nadrágban, pólóban, repülős színekben. Most már külső megjelenése is kifejezte belső lényét. Mintha elkapta volna a ritmust. Rendesen ehetett, és most azon kevés ember között tartózkodott, akikben bízott. Nem csak összeszedte magát és

felfegyverkezett, de készen állt, hogy megkezdje ténykedését Skynet és a Végzet ellen. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem félt. A fia még mindig célpontja volt annak a valaminek, mely ellen a Terminátor is tehetetlennek bizonyult, valaminek, amiről el sem tudta képzelni, hogy ilyen létezhet. Azonban mostanában kezdett hozzászokni a lehetetlenhez. Aki egy elmegyógyintézetbe sokáig van bezárva, megszokja, hogy lehetetlen dolgokon járjon az agya. Most, hogy kikerült, és a T-1000-es feltűnt, ki akarja próbálni, hogy maga is elő tud-e idézni ilyen lehetetlenségeket. Salceda ott állt a közelben, élelmet és más túlélési eszközöket pakolt össze Yolandával. Sarah közeledtére felpillantott, és a mellette lévő négyszer négyes Bronco oldalára csapott. – Ez a legjobb járgányom, de az önindító tropára ment. Van időtök kicserélni? – Annyi van. Csak sötétedés után indulunk a határnak. – Gyengéden félrevonta a férfit Yolanda hallótávolságából, mert nem akarta, hogy az asszony aggódjon amiatt, amit mondani fog. – Enrique, veszélyes itt maradnod. Te is jössz ma este, igaz? A férfi szeme összeszűkült, mintha megsértették volna, aztán aranyfoga kivillant a széles vigyorban. – Igen, Sarita, persze. Csak hagyj egy kis időt, hogy teljesen elbasszam az életemet. A lány megveregette a vállát. – Saj... – Nem – felelte. – Tudom a rendet. Te is megtennéd értem ugyanezt. Salceda pakolt tovább. Sarah nézte egy darabig, ahogy a férfi és felesége szorgoskodnak, aztán töprengeni kezdett az emberi fajról. A rossz emberek, akik csak a saját boldogulásukért küzdenek, kíméletlenül félretaszítanak mindent és mindenkit, aki csak az útjukban áll. És ezek mellett ott vannak a juhok, akiknek nincs saját életük, akik akaratlanul is kiszolgáltatják magukat másoknak, vagy könnyen átverik őket, hogy mindent kockára tegyenek, még az életüket is. Aztán itt vannak a Salceda-félék. Férfiak és nők, akik maguk alkotják meg a törvényeiket. Modern cigányok, akik nem hajlandók feladni a függetlenségüket. Kis csapatokba verődnek, nagyobb családokba, és nomád életet élnek, a hatóságok nem háborgatják őket, mert ha beléjük kötnek, előkerülnek a fegyverek. Nem kérnek senkitől semmit. Nem vesznek el senkitől semmit. És néha igenis bőkezűen adnak. Az ilyen emberek miatt, mint Salceda, döntött úgy Sarah a legsötétebb korszakában, hogy az emberiség végül is megérdemli, hogy megmentsék.

Volt idő, amikor úgy gondolta, hogy Johnt úgy tudja elrejteni a világtól, ha meglapul, elrejtőzik egy helyen, ahol túlélheti a gépháborút, és elélhet egy gödörben a világ fenekén, letöltve azt, ami még hátra van az életükből ezen a földkerekségen. Hadd hulljon el az emberiség. Az ördögbe is, lehet, hogy ez a természetes kiválasztódás. Darwin átgépiesült egy hatékony gyilkológéppé, mely kinyírja teremtőit. Nem egy gonoszságot tapasztalt akkoriban. Számos férfi meg akarta erőszakolni, dacára annak a ténynek, hogy csecsemőkorú gyermeke volt. Emberek, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen mélyre süllyedtek már az ingoványba. És voltak olyanok is, akik tudták ezt, és ettől még veszélyesebbek voltak, mert mindent elkövettek, hogy kimásszanak, vagy hogy magukkal vonszoljanak másokat is. Volt egy éjszaka, amikor imádkozott, igen, imádkozott istenhez, kinek létéről nem volt meggyőződve, hogy most azonnal érjenek véget szenvedései. És amikor az imái nem nyertek meghallgatást, egész éjszaka csak ült, pisztollyal a kezében, érezve a cső hidegét, és arra gondolt, hogy önmaga és John számára véget vet a világnak. Mégsem volt képes megtenni. Akkor tényleg azok a rohadékok fogják uralni a földet. Keményebb lett attól az éjszakától, mint valaha is volt, John iránti szeretetét bebörtönözte az elkötelezettség vasszűzébe. Nem hagyja meghalni. És a gépek veszíteni fognak. És Kyle halála értelmet nyer. De akkor még mindig nem törődött annyira az emberiség sorsával. Nem érdekelte senki önmagán és Johnon kívül, amíg össze nem akadt Salcedával, aki visszavezette őt az emberszeretethez maga és családja szívélyességével. És most már Sarah tébolyultan sikoltozott éjszaka a nukleáris katasztrófa elmondhatatlan iszonyatai ellen. Mivel Salceda gyermekeit látta meghalni a radioaktív tűzben. Igen, ha volt a történelemnek oly szakasza, ahol lehetetlenségek történnek, ez volt az. Lenn a fegyverraktárban John géppisztolyokat választott egy nagy rakásból. A Terminátor most tért vissza néhány ládányi muníció elszállítása után. John ott folytatta, ahol épp abbahagyta. – Látod, én ilyen helyeken nőttem fel, onnan gondoltam, hogy az emberek mindenhol így élnek... helikopterrel repülnek. Megtanulják, hogy kell valamit szarrá robbantani. John megragadott egy AK-47-est, és hátratolta a tolózárat, és belenézett a töltényűrbe, mintha világéletében ezt csinálta volna. Valami kisebb hiba miatt visszarakta. Mozgása kiszámított volt. Profi. Közönyös.

A Terminátor úgy hallgatta Johnt, ahogy egyetlen ember sem lenne képes. Minden hangszínváltozás más jelentést hordozott, és minden eltelt pillanatot lejegyzett későbbi elemzésre, ha szükséges. – Aztán, amikor anya becsavarodott, rendes iskolába adtak. A többi kölyök mind más volt, mint én, Nintendóban. Játszottak. – John arra gondolt, milyen sokáig azt hitte, hogy mindez csak játék. Ahogy itt állt körülvéve ezzel a halálarzenállal, rádöbbent, hogy milyen közel is álltak, ő meg az anyja, a halálhoz. – Te szoktál félni? – kérdezte John a kiborgot. A Terminátor habozott egy pillanatig. Félni. Ez a gondolat még sohasem jutott az eszébe. Kötelességszerűen kutatott az agyában a válaszért... – Nem. A félelem hátrányos lett volna a küldetés végrehajtásában. És mégis, e beprogramozott tény ellenére, apró belső szikrák villantak. Az emberek azért félnek, mert halandók. És mégis, a félelem dacára, vagy éppen annak köszönhetően, képesek az életüket áldozni a Terminátor számára egy másik érthetetlen érzelem miatt. A szerelemért. Ez egy érdekes paradigma. A Terminátor ezt elemezgette agya egy részével, miközben meglendítette az M-79-est, és gránátokat keresett. – Még a haláltól sem? A válasz habozás nélkül jött. – Nem. – Te nem érzel arról sem így, sem úgy? A Terminátor gépiesen válaszolt, bár még mindig a paradigmát elemezgette. – Működésképesnek kell maradnom, míg a küldetésem be nem végzem. Azután nem számít. John hanyagul megpörgetett egy Sig Sauer 9 mm-es pisztolyt az ujjain... hátrafelé és előre, mint Bat Masterson. – Igen, nekem is működőképesnek kell maradnom – mondta. Aztán az anyját utánozva hozzátette. – Túlságosan fontos vagyok. Élete litániája. És most kiöntötte a szívét ennek a sétáló halálgépnek. Egy kis önsajnálat, gondolta John. Gyakran vetemedett erre. Magában gondolkodott. Sohasem voltak igazi barátai, legfeljebb Salceda családja. És a civilizációban mit tudott volna a hozzá hasonló kordáknak mondani? Néhányszor megpróbált szót váltani velük. Igen furcsán néztek rá. Johnnak eszébe jutott Tim. Ő volt az, akihez a legközelebb került. Azonban Tim valójában csak arra volt jó, hogy öntudatlanul megossza vele a magányát, együtt lógjanak. Még Tim is furcsán nézett rá, amikor őrült anyjáról említést tett.

Nem, John Connor számára a világ egy rideg hely volt, még a legmelegebb részein is. És most, itt a fegyverek között, ahogy egy géphez beszélt, most először érezte azt, hogy odafigyelnek rá. A Terminátor a barátja? Megmentette néhányszor az életét az elmúlt huszonnégy órában. Tanácsokat adott. Tanácsokat fogadott. Nem követett el ostoba hibákat. Igen, gondolta John, lehet, hogy butaság, de a Terminátor a barátom. Egy szintetikus ember, aki alapvetően, anyja nyugtalan természetével szemben, egy elég kellemes fickó. A Terminátor hátrahúzott egy vízhatlan ponyvát, és egy súlyos, hatcsövű fegyvert pillantott meg. Egy G.E. miniágyút. Ez a fegyver képes 6000 lövedéket kilőni percenként, 7.62-es golyókból, melyet összekapcsolható hevederek juttatnak a forgótárba. Ez volt a legfélelmetesebb tömegpusztító fegyver a vietnami korszakban. A Terminátor belerakta a hevedereket egy műanyag zsákba, aztán kiemelte a súlyos fegyvert. John komolyan bólintott, és így szólt: – Ez rád vall. Sarah kirakatta a kiválasztott fegyvereket és felszereléseket két ütött-kopott tábori asztalra, tisztításra és összepakolásra. Térképeket, rádiókat, dokumentumokat, robbanószereket, detonátorokat... csak az alapvető dolgokat. Ha a T-1000-es ismét megjelenik, felkészülten fogják várni. Sarah nagyon módszeresen végezte a fegyverek előkészítését és tisztítását. Nem tett fölösleges mozdulatot. Nem messze tőle a Terminátor és John a Broncót vették munkába, konyákig olajosán, a hátukon feküdtek az alváz alatt, most szerelték be az új szivattyút. John beszélt. – Ott volt ez a rideg fickó. Megtanított a motorok működésére. Persze, anyám elcseszte. Előbb-utóbb mindig az ítélet napjáról szövegeit, és hogy én leszek a világ vezére, és hogy ő mindent leírt. A Terminátor agyának egy része bonyolult mátrixba rendezte John szavait és viselkedését. A kiborg arra a következtetésre jutott, hogy Johnnak hiányzik valami az életéből. Egy lényeges elem az emberi egyed életben maradásához. További eljárások lefuttatására van szükség ennek a valaminek a megállapításához. A Terminátor tovább ügyködött a járművön, egyszerű, alapvető dolgok, amikkel mentális képességeinek csekély része is megbirkózik. – A racsnis kulcsot, légy szíves.

– Tessék. Szeretnék találkozni az apámmal. – Találkozol. – Igen. Szerintem is. Anyám mondta, hogy amikor majd elég idős leszek, én fogom visszaküldeni az időn át 1984-be. Azonban most még meg sem született. Haver, ettől zúgni kezd a fejem. – A másik csavart – kérte a Terminátor, akinek a fejében egészen tisztán érthetően helyezkedtek el az időhurkok és az alternatív valóságok. John odaadta neki, és folytatta: – Csak egy éjszakát töltöttek együtt, de anya még mindig szereti őt, azt hiszem. Néha sír is utána. Olyankor persze tagadja. Azt mondja, a szemébe ment valami. Kibújtak a furgon alól a ragyogó napfénybe. – Miért sírtok? – kérdezte a Terminátor, tudván, hogy ez is a bonyolult mátrix része. – Mármint az emberek? Nem tudom. Sírunk és kész. Tudod, akkor, ha fáj valami. – A fájdalom miatt? – Ööö, nem egészen. Valami másért. Van úgy, hogy semmi bajod, mégis fáj valami. Érted már? A kiborg elveszítette a fogalom lényegét. – Nem. John vállat vont. – Érezned kellene ahhoz, hogy megértsd, azt hiszem., – Én is azt hiszem – tette hozzá a Terminátor, aztán beszállt a Broncóba, elfordította az indítókulcsot, és a motor felberregett. – Pipecül megy, haver! – üvöltötte John, és a kiborg nyitott tenyerébe csapott. – No problemo – mondta a Terminátor darabos mosollyal. John elvigyorodott, és győzedelmesen tartotta tel a hüvelykujját. A Terminátor esetlenül utánozta a mozdulatot, nem lévén biztos a jelentésében. John felnevetett, kiszállította a Broncóból, és megismételtette vele a mozdulatot. A tábor túloldalán Sarah abbahagyta a munkát, és a Terminátort meg Johnt figyelte. Túl messze volt ahhoz, hogy hallja őket, csak azt látta, hogy John mindenféle mozdulatokat mutogat a kiborgnak. Próbálta elmagyarázni neki, hogyan kell hétköznapján járni, meg is mutatta, aztán a Terminátor megpróbálta, John vadul gesztikulált, valamit hadart... elmagyarázta a lazaság alapelveit. Ismét megpróbálták. Ez alkalommal a nagytestű férfi ugyanúgy mozgatta a csípőjét, ahogy Johntól látta. Sarah, miközben Johnt és az embergépet figyelte, rájött, hogy talált egy rést a formálódó tervben. A Terminátor sohasem fogja szem elől téveszteni

Johnt, mindig készen fog állnia védelmére... vele lesz élete végéig, ez a feladata. És sohasem fogja bántani, sohasem fog kiabálni vele, berúgni és megverni, vagy úgy is mondhatnánk, nem fogja mással tölteni az időt, mivel túl elfoglalt. És ha kell, meghal a fiú védelmében. És a leendő apák közül, akik jöttek és mentek az elmúlt évek alatt, ez a gép, ez a valami az egyetlen, mely megfelel az elvárásoknak. Egy ilyen eszelős világban ez a legokosabb döntés. Sarah összeszorította a fogát, és folytatta a munkát... ezt az erős asszonyt acélossá- edzették az elmúlt évek alatti kemény döntések.

A feladó ellenőrzés (Perris, Kalifornia, 13:23) A T-1000-es leparkolta a rendőrségi motort a csendes, üres utca szélén egy vízre szomjazó, aszott narancsligetnél. A forgalom szalagszerű sávja mozgott a távoli országúton. Néhány hatalmas szivattyú szívott olajat a talajból a mögötte lévő barna dombon. A T-1000-es ellenőrizte a feladókat John levelein. Már mindet megnézte, csak az utolsót nem... Charon Mesa, Kalifornia. Előbb vagy utóbb. A folyadékagy számára ez a világ a törött valóságdarabok kirakója volt, a kemény részecskéket könnyen be lehet illeszteni a kozmikus rend folyamába. Ok és okozat állt a legközelebb a humorhoz ebben az elmében, mely oly idegen volt, hogy még egy Terminátor is csak nehezen értette volna meg. Több lehetséges út is állt előtte, melyen elindulhatott volna az üldözésre. Módszeresen követett egyet, miközben folyamatosan figyelemmel kísérte a többit. Elsődleges prioritású volt megvizsgálni minden feladót a leveleken. Ezután meg kell kísérelnie kikövetkeztetni az analóg bizonyítékokból, mi lehet a célpont következő lépése, és megtenni az ellenlépést. És a harmadik, pihenni, ha kell évekig, gyűjteni a mikroszkopikus információdarabokat a célpont hollétéről. A T-1000-est elég történelmi ismerettel látták el, hogy tudja, mikor fog a háború kitörni. És arról is, hol lehet valószínűleg John Connor ebben a stádiumban. John Connor előbb vagy utóbb fel fog tűnni. És akkor a T-1000-es is ott lesz. Maga Skynet is tétovázott, mielőtt megalkotta ezt a végső fegyvert. Kiszámíthatatlan faktorok léteznek a kiborg élethosszával és azzal a képességével kapcsolatban, hogy képtelen átlépni saját korlátait. Olyan ingatag konstrukció volt, amilyet csak a vereség elkerülhetetlen csapása alatt

készített, amikor már majdnem kihúzták a csatlakozóit, akkor kezdett el Skynet Terminátorokat küldeni a múltba, hogy megváltoztassák a háború kimenetelét. És a szuperkomputer a lehető legutolsó pillanatban, közvetlenül a kikapcsolása előtt küldte vissza a T-1000-est. Einstein mondta egyszer, hogy isten nem állt le kockázni az univerzummal. Skynetnek nem volt más választása. A T-1000-es felpörgette a motort. A Kawasaki 1100-as gyorsan kiszáguldott az országúira, körülbelül kétszázzal ment. Mintha egy fémfolt száguldott volna ki az időből, az úton, mely a célponthoz vezet.

Az akarat üllője (Salceda tábora, 17:56) Sarah egy viharvert tábori asztalnál ült. A fegyvereket megtisztította, munkájával végzett. Mélyet sóhajtott, az egész világ terhe az ő vállán nyugodott. A nap lenyugvóban volt. Oly sok mindenre kell gondolnia. Sarah kihúzta a tőrét az övéből, és hanyagul faragni kezdett valamit az asztallapba... egy N betűt. John és a Terminátor most fejezték be a rakodást a Broncóba. Sarah felpillantott a faragásból, Salceda közelben játszadozó csemetéit figyelte... egy ostoba kutyával birkóztak és szeretgették. Yolanda lépett ki egy lakókocsiból, totyogó gyermeke kezét fogva. Itt egyensúly lakozott. Ebben a táborban egység honolt. Szeretet. Jóakarat. Gyengédség. Pontosan az az egyensúly, ami neki annyira hiányzott. Annyi mindent kell még tennie. Amivel meg kell birkóznia. Egyetlen ember sem tette még meg azt, ami rá vár. Hogy csinálja, hogy ne kövessen el hibákat? Nézte, ahogy Salceda odasiet, felemeli a gyermeket a levegőbe, és röpteti, akárha Paco egy emberformájú madár lenne, aztán Sarah visszapillantott Johnra, aki komoran pakolta be a fegyvereket és a készleteket. Mögötte a többi gyerekek bolondoztak, nevetésük visszafogatlanul szállt, testük feloldódott abban az esztelen szabadságban, amit John sohasem ismert. A nap egyenesen a szemébe tűzött. Vakította. Sarah szórakozottan a szemét dörzsölte, és közben nedvességet érzett a kézfején. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Behunyta a szemét. Csak egy pillanatig. Ez hiba volt. Ismét a játszóteret látta, és Salceda gyerekei voltak ott másokkal együtt, és ott játszottak, nem is sejtve, hogy szüleik hamarosan elhamvasztják a

világukat; hintáztak, csúszdáztak és mászókáztak. A fű tündöklőén zöld volt és a nap nem kellemetlenül forró, de meleg és cirógató. Sarah ujjai a drótkerítésre feszültek. A csemetéiket pátyolgató ifjú anyákat nézte. Kicsi lányok ugróköteleztek. Egyhangú kántálásuk egybeszőtte a gyerkőcök viháncolását. Egy fiatalasszony jelent meg, kézen fogva vezette kétéves fiacskáját. Rózsaszín és fehér pincérnői egyenruhát viselt. Megfordult, derűs mosollyal az ajkán. Sarah Connor volt. Szépségesen. Sugárzóan. Az a Sarah, aki még nem ismerte a sötét jövőt. Különös hasonmására pillantott a kerítésen kívül. A kinti Sarah már tudta, mi következik: isten pörölycsapása. Komor arccal feszült a drótkerítésnek. Kiabálni akart, de nem jött ki hang a torkán. Csalódottan ragadta meg a drótkerítést, és rázta. Hangtalanul sikoltozott. A pincérnő Sarah arcáról lehervadt a mosoly, akár a levelek a közelgő ősz jelére. Egy pillanatig a tekintetük összekapcsolódott, az időtlen örvény fölött. Azonban a régi Sarah elfordult, és mosolya visszatért, amikor fiacskája gügyögve egy maroknyi homokot szórt rá. Szívből nevetett, megfeledkezve a drótkerítésen kívüli Sarah-ról, mintha az csak egy árnyék lenne, vagy egy fényjelenség. A világoskék ég hirtelen kísérteties fehérré változott. A gyerekek lángra lobbantak, akár a gyufatejek. Sarah is égett, hangtalanul sikoltozva, rángatózva saját kínjai ismétlődő ciklusában. Jött a lökéshullám, és elemésztette a rettegő anyákat és gyermekeiket egyetlen gyűlöletes forgatagban. Sarah sikolya összeolvadt a szél süvítésével, ahogy a lökéshullám felkapta, szétszaggatta darabokra, és ő... ...felrántotta a fejét, és tátogva fordult a horizont felé. Sűrű ecset pingálta hegyek. Sötétedő ég, mindent bíborba fest az alkonyat. A gyerekek még a közelben játszottak. Sarah a karórájára pillantott. Alig tizenöt perc telt el. Izzadságban fürdött. Az asztal fölé görnyedt. Végighúzta a kezét nedves haján. Minden izma remegett. Alig kapott levegőt. Oly nehéz! A kórházból megmenekült, de az őt kísértő őrületből még nem. Sarah úgy érezte, mintha a Sors, a Végzet, vagy bármilyen kozmikus minta egy élő valóság lenne, mely a dolgok rendjén őrködik. Maga az idő is csak egy megnyilvánulása ennek a rendnek, mely artériaként húzódik az univerzum pestében, amelyen keresztül az események folynak. És talán az emberek a sejtek abban a testben, nem tudják pontosan, mi ez az univerzum, de ki vannak téve a funkcionálásának. A sejtek, akár egyetlen sejt is, képes rá, ha megtalálja a megfelelő helyet a megfelelő időben, hogy változásokat kezdeményezzen abban a testben, melynek csak alkotóeleme. És meglehet, hogy ez is a

kozmikus rend része. Előre elrendezett mintája azon sejteknek, melyek egyéni döntéseket hoznak, megválasztják saját sorsukat a test egészén belül. Sarah azonban azzal is tisztában volt, hogy sohasem fogja megtudni ennek a feltételezésnek az igazát vagy hamis voltát. Egy szalmaszálba kapaszkodik a hurrikánban. Akár az irányító istenségben hisznek, akár olyan erőkben, melyek hatására az univerzum vakon táncol valami rettentő nagy turmixgépben, minden, amit ő tudhat, az csak a dolgok pillanatnyi állása, saját akcióinak oka és okozata. És természetesen, minden ébren lévő cselekedet kiszámíthatatlan lehetőségeket hordoz magában (hacsak, persze az álmok és a részletek is nem a minta részei, melyek ránk rontanak az éjszaka alatt, egy vakító látomásban, hogy befolyásolják az ébren lévő gondolatainkat.). Amíg az emberiség meg nem tanulja, hogyan nézzen keresztül az időn mindkét irányba, vagyis inkább az időn kívülre, el kell fogadniuk, hogy pontosan azt teszik, ami beleillik a mintába. Az emberiség átka, hogy megismerje önnön határait, és tudatában legyen korlátainak. Az emberek is kockáznak az univerzummal. Ezernyi kicsi módon, azokkal a parányi, triviális döntésekkel, melyeket az emberek szinte másodpercenként hoznak, az emberek saját üllőjükön, saját sorsukat kovácsolják. Rajtuk áll, mit tesznek. És mégha némelyikük viselkedése kiszámíthatónak tűnik is, mindig akadnak meglepetések, váratlan döntések, még váratlanabb következmények. És most a Végzet megkísértette, hogy ölelkezzen és táncoljon újra, hogy kiválasszon egy ösvényt a sok közül, hogy lecsapjon magára a Végzet szívére, hogy visszazárkózzék önmagába, akár egy éjszakára begubózó virág. Sarah véget akart vetni a huroknak. Lepillantott a szavakra, melyeket az asztal lapjába vésett, az átfúrt szívek és a madárürülékek közé: NINCS VÉGZET. “Nincs Végzet, csak ha bevégzed", Kyle ezt az üzenetet hozta az eljövendő John Connortól. Neki tudnia kell. Ráadásul az első Terminátor és most a T-1000-es azt bizonyítják, hogy Skynet úgy gondolta, meg lehet változtatni a múltat. Miért ne lehetne megváltoztatni a jövőt? Sarah belevágta a kést az asztalba, az acélhegy a VÉGZET-szóba fúródott; aztán a-lány felállt, és indulni készült. Sarah zord elszántsággal sietett keresztül a táboron egy kicsi műanyag táskával és egy CAR 15-ös géppisztollyal. Arca elszántságot tükrözött. Döntött. Közönyös álarc. Ő maga is Terminátorrá vált. John időben pillantott fel a Broncónál, hogy lássa, amint Sarah bedobja a géppisztolyt a lopott furgon hátsó ülésére, beszáll, és indít. Salceda sétált oda Johnhoz.

– Sarita azt mondta, menj délre vele... – A közelben álló Terminátorra mutatott. – ...még ma éjszaka, ahogy terveztétek, ő holnap megy utánatok, és... Sarah sebességbe rakta a kocsit, és előre lódult. John hirtelen megiramodott, és utána futott. – Anyaaa! Várj! Sarah meghallotta a fia hangját, és a visszapillantó tükörbe nézett. A fia csak egy elmaradó alak volt, ahogy üvöltött utána. Sarah ráfordult a kavicsútra, és elhajtott a tábortól, porfelhő mutatta útját. Amikor az országúthoz ért, ráfordult, és megindult rajta százötvennel. Amíg el nem éri a célját, nem fog lassítani. John és a Terminátor eltöprengtek a tábori asztalba vésett üzeneten. Sarah tőre még mindig kimeredt belőle. – Nincs Végzet, csak ha bevégzed. Ezt az apám mondta neki... úgy értem, én rágtam a szájába, a jövőben, hogy adja át az üzenetet neki... Ismét az időzavar. Az időparadoxon agygubancoló összevisszasága. – Hagyjuk – mondta John feladva. – Oké, az egész dolog arra épül, hogy a “jövő még nem elrendeltetett. Végzet nem létezik, csak ha magad is teszel róla". A Terminátor gond nélkül értelmezte ezt az információt. A nem szó szerinti utalások és szabad asszociációk exponenciálisan növekedtek. Azonban csak ennyit mondott: – Sarah valahogy meg akarja változtatni a jövőt. – Mi? Hogyan? – Válasz ismeretlen. John csettintett, ahogy rádöbbent. – Ó, a francba! – Dyson. A Terminátor egy óra türelmével várt. John ugrabugrált; jobban meg volt ijedve, mint az előző két nap folyamán. – Igen, csak az lehet! Miles Dyson! Anya ki akarja nyírni! John intett a Terminátornak, hogy kövesse, és futni kezdett. – Gyere. Gyerünk! GYERÜNK MÁR! A Terminátor egy másodpercig habozott, számolgatott. Aztán magában megerősítette John sejtését. Ez szinte tény. Sarah Jeanette Connor halálos küldetésre indult. A Terminátor futni kezdett, könnyedén utolérte Johnt, és beugrott a Bronco kormánya mögé.

Sarah már néhány mérfölddel előttük hajtott át a sötétedő sivatagon. Kifejezéstelenül. Sötét napszemüvegében olyan könyörtelennek tűnt, akár egy rovar. A Terminátor és John északnak tartott, LA felé. A kiborg nyugodtan előzgetett a terjedelmes Broncóval – mely súlyos fegyverzettel volt megrakva – a lassú forgalomban. Érzékelte a radarsugarakat, így bármikor egy rendőrségi radart észlelt, lelassított a megengedett sebesség alá, míg ki nem ért a látószögből. Most nem engedhetik meg, hogy megállítsák őket. A Terminátor most először szólalt meg ma este: – Ez taktikailag veszélyes. John aggódva pillantott oda. – Hajts gyorsabban! – A T-1000-es ugyanazokkal az adatokkal rendelkezik, mint én. Kikövetkezteti ezt a lépést, és elkap téged Dyson házánál. – Nem érdekel. Meg kell állítanunk anyát. A Terminátor ugyanarra a következtetésre jutott, mint minden bizonnyal a T-1000-es is. – Ha Dyson meghal, nem lesz háború. Csalódottságában John belevágott a kiborg melletti ülésbe. – Nem érdekel! Biztos van más út is! Hát nem tanultál semmit? Nem jöttél még rá, miért nem szabad embert ölni? A Terminátor nem felelt. – Nézd, lehet, hogy téged nem érdekel, hogy élsz-e vagy meghalsz. De mások máshogy gondolkodnak! Oké? Nekünk vannak érzéseink. Fájdalmaink. Félelmeink. Ezt komolyan kell venned, haver, nem tréfálok. Ez fontos. Áthajtottak egy szurdokon, és alattuk egy város terült el, csupa fény és csupa móka.

A Terminátor (South Laguna, 19:18) A ház mögötti töltésről Miles Dyson tiszta célpontot nyújtott, hátával a dolgozószoba ablakának, ott ülve a terminálja előtt, belefeledkezve a munkájába. Az egyetlen világítás a szobában a CRT monitora kékes ragyogása volt. Egy sötét alak kúszott fel a repkénnyel benőtt dombra. Sarah felemelte a CÁR 15-ös géppisztolyt, és elkezdte felcsavarni a hangtompító hosszú fekete hengerét a cső végére. Danny és Blythe az előcsarnokban játszottak egy távirányítós vacakkal. Danny irányította “Bigfoot"-ot, s Blythe rohangált utána, megpróbálva

elkapni, megálltak az előcsarnokban Dyson dolgozószobája előtt, és látták, ahogy munkájába merülve ül az íróasztalánál. Danny az ajkához érintette az ujját, és csintalan arckifejezéssel csendre intette testvérét. A helyére tekert hangtompítóval Sarah kibiztosította a fegyvert, hátrahúzta a zavart, és egy 223-as lövedéket illesztett be. Aztán lehasalt a töltésen. Arca a hideg fegyverhez feszült, lassan előrehajolt, hogy kiegyensúlyozza a fegyvert, alátámasztotta a könyökével. Másik keze a ravasz felé mozdult. A távcsövön át benézte a házban tartózkodó férfit. Felemelte a karabélyt. A célpont nem ember volt. Csak a végzet egy másik csapszege. Egy hal, ami fennakadt az idő hálójában, és amit el kell távolítania. Sarah tudta, hogy meg kell tennie. Hogy viszonylag könnyű lesz. Csak meg kell húznia a ravaszt, egy pár centis mozdulat, és az az ember kiesik a játékból. És akkor milliók élhetnek a pusztulás iszonyata nélkül. Dyson nem is hallotta a billentyűk puha kattogását gépelés közben. Elméje csak a képernyőn váltakozó szimbólumokra koncentrált. Már biztossá vált, hogy ez lesz az- utolsó képmás az elméjében, mielőtt szétrobban. Egy ragyogó, vörös pont jelent meg a hátán... Sarah lézeres célkeresője. Nesztelenül kúszott fel a hátán, a feje felé. Sarah a látcsőre tapasztotta a szemét. Egyenletesen lélegzett. A célzott pont alig mozdult el a célpontról. A célpont megvan. Sarah ujja megfeszült a ravaszon, lassan kiengedve a késleltetőt. És benn tartotta a lélegzetét. Ideje volt lőni. A lézeres iránypont kissé megremegett Dyson tarkóján, aztán feljebb kúszott a koponyájára. Danny Bigfoot furgonja száguldott keresztül a szőnyegen, és puffanva ütközött neki egy szilárd objektumnak: Dyson lábának. A tudós megrándult, visszahullott a földre a számítgatások prométeuszi magasságából, aztán lehajolt, hogy felemelje a játékautót. Mögötte az üveg hirtelen befelé roppant, és üvegcserepek záporoztak a hátára. Dyson érezte, vagyis inkább érzékelte, hogy valami apró tárgy suhan el a füle mellett. Aztán a monitora nagy szikraözönben szétrobbant, ő leesett a székből, a végletekig megrökönyödötten, és felpillantott az ablakon tátongó nagy lyukra. És ez mentette meg, mivel – PAFF! – a második lövés széke magas támlájába fúródott alig egy centire a fejétől. Ösztönösen a szőnyegre vetette magát. Lövedékek süvítettek be az ablakon, és belefúródtak az íróasztalába, a komputerébe, és szétzúzták a billentyűzetet. Hogy a monitor szétrobbant, a szoba sötétségbe borult.

Sarah már nem látott tisztán. Dyson az íróasztal mögé mászott, ahogy golyó golyó után süvített be, és az asztal egyik része felgyulladt. Dyson, arcát a padlóhoz nyomva, valami még rettenetesebbet látott... Gyermekei zavartan és rémülten álltak az előcsarnokban. – Futás, kölykök! El innen! Futás! Tarissa egy pillanattal ezelőtt hallotta meg a lövéseket, és fogalma sem volt róla, mi történik. Először azt hitte, hogy durranócukorka. A július már közeledett, és lehet, hogy a gyerekek kissé korán akarnak ünnepelni. De aztán meghallotta az üveg csörömpölését, és gondolkodás nélkül felpattant a heverőről, keresztülrohant a házon, akár egy elszabadult gőzmozdony, és a gyermekeit kereste. Hanyatt-homlok fordult be a sarkon, és máris meglátta Őket; jajveszékelve rohantak felé. Átölelte őket, aztán ment tovább, és óvatosan kikukkantott a sarok mögül a dolgozószobába. Dyson még mindig a padlón hevert az üvegcserepek között, és folyamatos puskatűzben. – Miles! Ó, istenem! – Ne gyere ide! Dyson arca megrándult, ahogy faforgácsok és széttört komputeralkatrészek záporoztak le rá. Kétségbeesetten nézegetett az ajtó felé, de tudta, ha kimozdul a fedezékéből, vége. Nem jutna el odáig. A töltésen Sarah karabélya egy végső kattanással kiürült. Sarah eldobta, és egy sima mozdulattal előhúzta a 45-öst a válltáskájából. Felkelt, és megindult a ház felé, hátrahúzta a zavart, és betolt egy lövedéket. Ez könnyen ment. Könnyebben, mint a szeretkezés. Vagy a szülés. Vagy egy vers megírása. Szükséges volt, és olyan átkozottul könnyű gyilkolni. Csak nem szabad rágondolni. Sajttá lyuggatott íróasztala mögül Dyson egy csillanási látott a hátsó udvar felől. Valaki megindult felé. A katonai bakancsok magabiztosan ütődtek a talajhoz, megállás nélkül közeledtek. Dyson megfeszült, készen arra, hogy az előcsarnokba rohanjon. Sarah felemelte a pisztolyt, tekintetét a szétroncsolt dolgozószobára szegezte, még mindig visszatartotta a lélegzetét a következő sorozathoz. Dyson felpattant, és, sprintelni kezdett. Sarah túlságosan is nyugodtan célba vette. Nem hibázhatta el.

Azonban ez a lehetetlenségek ideje volt. Dyson lába beleakadt a felborult lemezegységbe, épp akkor, amikor Sarah lövése szétpukkantott egy lámpát a feje magasságában. Dyson keményen a padlóra zuhant, de eszeveszetten mászott tovább. Üvegcsörömpölés hallatszott mögötte. Nem tudta leküzdeni a vágyat, látni akarta, ki akarja megölni. Eszelős pillantást vetett hátrafelé, miközben keze és lába tovább mozgatta előre a padlón. Nagyon meglepődött, amikor egy terepszínű ruhás, furcsa nőt látott kirajzolódni a padlótól plafonig érő ablakban, aki ismét felemelte a pisztolyát, egyenesen rá. Tarissa hisztérikusan felsikoltott. Dysont a félelem megfosztotta valóságérzetétől. Hirtelen teljes lendülettel az előcsarnok felé vetette magát. Sarah következő lövése eltalálta, és a férfi elterült az előcsarnok padlóján. Dyson kábultan vánszorgott tovább. Tarissa száját ellátva meredt sebesült férjére. Egy 45-ös kaliberű lyuk tátongott jól láthatóan a bal vállán. Összekente a nyersgyapjú színű falat, miközben próbált felállni. Dyson megfordult, és elmosódottan látta, ahogy az idegen nő keresztüljön a dolgozószobán utána, nyughatatlanul, zord elhatározással, hogy kioltsa az ő életét. Egy pillanatra megigézte és megbénította a nő érzéketlen arckifejezése. Számára ő nem volt ember. Csak egy darab hús. És ez a nő volt a klopfoló. Dyson szinte azt kívánta, jöjjön a következő lövedék, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Harcolj vagy fuss! De az is lehet, hogy épp a végzet mintája ellen küzdött. És az azt akarta, hogy meghaljon. Azonban a lendülete még életben tartotta. Keresztülzuhant az ajtón, miközben a nő lövései felszaggatták mögötte a vakolatot. Odakinn a Terminátor és John csikorogva fékeztek a Dyson ház pázsitján, kiugrottak a Broncóból, és a ház felé rohantak. John elcsüggedt, amikor lövéseket hallottak, melyek odakint fojtottan hallatszottak. – A francba, elkéstünk! Tarissa a gyerekeket magához szorítva hátrált a nappaliba. Sarah követte Dysont, aki feléjük bukdácsolt az előcsarnokba. Danny kiszabadult az anyja karjából, és apjához rohant. Tarissa erősen tartotta Blythe-ot, és rásikoltott Dannyre, hogy jöjjön vissza. Azonban a fiúcska az apjára vetette magát, és torka szakadtából ordított. – Apaaaaa! Tarissa ösztönösen elengedte Blyte-ot, és visszarohant a férjéhez meg a fiához, és átölelte mindkettőjüket.

Sarah lövésre emelt pisztollyal derengett tol mögöttük. – Neee! – üvöltött fel Tarissa. Sarah most először tétovázott; az acél az ereiben meglágyult a pillanat hevétől. – Ha megmozdulsz, lövök! – Aztán a pisztolyt Tarissára fogta. – Hasra! Gyerünk! Az istenit, azt mondtam, hasra! Sarah szemében téboly csillogott, a pillanat hevességétől remegett. A gyilkolás rosszul ment, hogy a sikoltozó gyerekek és a feleség is beleavatkoztak... erre nem számított. Tarissa térdre rogyott, megrettent attól, ahogy ez a nő nézett rá a fegyver csöve fölött. Blythe is átölelte apró karjaival Dysont. Gyermeki hangja remegett. – Ne bántsd a papámat! A pillanat olyan erőteljes volt: Sarah el akarta húzni a ravaszt, el kell húznia a ravaszt. – Elhallgass, kölyök! El az útból! Dyson felpillantott fájdalmából, értetlenségből. Mi történik? Pénzért? Valami megszállott? Valami kultusz tagja? A fekete cső torkolata most harminc centire se volt a homlokától. Dyson hevesen felordított. – Legalább a gyerekeket... engedje... el... – Kuss! KUSS! Te szarházi! Minden miattad van! MIATTAD! És most már nem volt olyan könnyű, mivel túl közel jutott és túl sokáig habozott. És Dyson már nemcsak egy célpont volt. Emberi lény, akárcsak ő. Szüksége volt valamire, amire a Terminátornak sose volt szüksége. Gyűlöletre. E férfi iránt, akit nem is ismert. Hunyorgott, sietve kitörölte az izzadságot a szeméből egyik kezével, aztán máris a fegyverre összpontosított. A 45-ös megremegett. Sarah látta az egész család arcát: Dysonét, Tarissáét, Blythe-ét, Dannyét. Alázatosan rémülettel megadták magukat a sorsuknak. És ő volt a kivégzőjük. Sarah éles lélegzetet vett, minden izma megfeszült, készen a lövésre. Az ujja azonban képtelen volt mozdulni. A hideg acél és a forróság egyszerűen megszűntek, és ő ott maradt a semmivel, hogy túljusson a rettenetes pillanaton. Nagyon lassan leengedte a pisztolyt, az oldalához. Kész, vége. Minden szusz és energia kiáramlott belőle, és a másik kezét furcsa gesztusra emelte, mintha azt akarná mondani: “Ha megmozdulnak, az ingatag egyensúly felbillen".

Elhátrált tőlük, gyorsabban szedte a levegőt, mintha iszonyodva rettenne vissza attól, amit majdnem megtett. Egy falhoz ért, nekidőlt, és térdre rogyott. A fegyver ernyedten hullott ki ujjai közül, puffanva esett a szőnyegre. Sarah a falnak nyomta az arcát. Ezzel tényleg vége volt. És Sarah semmit sem tudott tenni ellene. Semmit... A bejárati ajtót berúgták. A Terminátor lépett be. John bebújt mögötte, két másodperc alatt átlátta a helyzetet... Sarah, a fegyver, a zokogó család. John az anyjához szaladt, a Terminátor pedig letérdelt Dyson mellé, és a karját kezdte vizsgálgatni. Könnyek folytak le Sarah arcán. Könnyek, amiket most már nem tudott visszatartani abból a forrásból, amit ő száraznak gondolt. John kísérletképpen felé nyúlt. – Anya? Jól vagy? – Képtelen vagyok rá... ó, istenem! – Úgy tűnt, csak most fedezi fel a fiát. – Te... utánam jöttél... hogy visszatarts? John bólintott, és arra számított, hogy élete legnagyobb letolását kapja, mert ő olyan fontos a jövő számára, és neki nem szabad kockáztatnia. Azonban meglepetés érte, mert az anyja megfogta a vállát, és szoros ölelésbe zárta. Nagy zokogás tört fel a mélységekből. John átölelte az anyja nyakát, és szorosan ölelkeztek, miközben a zokogás görcse rázta Sarah-t. Ez volt minden, amire John vágyott. Minden, amiért élt. És most az ő szemében is könnyek égtek, a torka összeszorult, alig tudta kipréselni a szavakat. – Oké, anya. Minden oké lesz. Majd kieszelünk valamit. – Szeretlek, John – suttogta az anyja a fülébe. – Mindig is szerettelek. John kalimpáló szívvel csókolta meg anyja vörös képét. – Tudom, anya, tudom. Tarissa dermedten nézte a bizarr jelenetet. A véres falat, a síró gyerekeket, a zokogva egymásba kapaszkodó nőt és fiút, a hatalmas termetű férfit, aki szótlanul feltépi Miles véráztatta ingét, és úgy vizsgálja a sebet, mintha tudta volna, hogy ez fog történni. A férfi odafordult hozzá. – Tiszta áthatolás. Csontot nem ért. Szorítással a vérzés elállítható. Csodálatos újság, gondolta Tarissa szédelegve, ahogy a férfi megfogta a kezei, és keményen a golyó bemeneti és kimeneti nyílásaira tapasztotta őket. – Van kötszerük? Dyson csak most kezdte érezni a lüktető fájdalmat.

– A fürdőszobában. Danny, idehoznád? – Próbált normális hangon beszélni, nem kimutatni a fájdalmat, hogy gyerekei megnyugodjanak. Danny komolyan bólintott, és elrohant. John vonakodva húzódott el az anyjától. Sarah a könnyeit törölgette, ösztönösen meg akarta keményíteni a lelkét. Azonban tudta, hogy a gyógyulás pillanata már bekövetkezett. John megállt a Terminátor mellett. Dyson felpillantott valószerűtlen vendégeire. – Maguk meg kicsodák? John kivonta a motorostőrét a Terminátor csizmájából, és odanyújtotta. – Mutasd meg neki! A Terminátor levette a dzsekijét, előbukkantak hatalmas, meztelen izmai. John kézen fogta Blyte-ot, kivezette az előcsarnokból, el attól, ami történni fog. Már így is túl sok megrázkódtatás érte ezen az éjszakán. Tarissa tiltakozni akart, utánuk menni, de nem vehette le a kezét a férje sebeiről. Érezte, ahogy a vér spriccelve akar kitódulni az ujjai között. Aztán újabb iszonyat rázta meg, mert a hatalmas termetű férfi felemelte a nagy, széles pengéjű kést, és az alkarjába döfte, mélyen bevágott a könyöke alatt. A Terminátor egyetlen sima mozdulattal körbekanyarította a karjában a kést. A második vágással végigmetszette alkarja bőrét könyöktől csuklóig, és gyorsan lehúzta, mint egy sebész a gumikesztyűt. A hús cuppanó zajjal vált le, csak a véres fémváz maradt. Tarissa az alsóajkába harapott, hogy fel ne sikoltson. Dyson levegő után kapkodott. Az alkar csontja helyett csillogó fémet látott, hidraulikus mozgatókat. Az ujjak olyan remekül illeszkedtek, akár az óraalkatrészek... ökölbe szorultak, kinyíltak. A Terminátor odamutatta, tenyérrel kifelé. És Dyson most már tudta, mi volt az Egyes Tétel. Mivel itt volt még egy fémkar, szinte teljesen ugyanabban a pozícióban, mint az a másik a Cyberdyne páncéltermében. – Istenem! – mondta halkan. A Terminátor leengedte a karját. – Most nagyon figyeljen! – parancsolta. Később, Dyson konyhájában Sarah arcát a kezébe temetve ült, mélyeket lélegzett, és lassan, fokozatosan összeszedte magát. John mellette ült. Érezte fia testének melegét, és erre volt szüksége, hogy visszahozza a földre. Tarissa a karjában tartotta Blythe-ot. Danny egy pokrócon kuporgott a padlón. A gyerekek addig figyeltek, amíg az álom el nem nyomta őket. Dyson is figyelt, arca fénylett az egyetlen lámpa fényében, ugyanúgy nézett ki, mint az a fickó

a Sixtus-kápolna falán, az elkárhozott lélek... a szeme tágra nyíltan meredt előre a rettenetes felismeréstől. Vállát kötés takarta. A Terminátor alkarja úgyszintén véres kötésbe volt bugyolálva. Az acél alkar és a kézfej meg-megcsillant az erős konyhai világításban. Dyson hallgatta, ahogy a Terminátor beszámol mindenről. Skynetről. Az ítélet napjáról... az eljövendő történelemről. Nem mindennap jön rá az ember, hogy ő a felelős hárommilliárd ember haláláért. Elég jól fogadta, ahhoz képest... Végül Dyson nem bírta tovább. – Mindjárt hányok. Rájuk nézett, az asztal szélét markolta, mintha a következő pillanatban tényleg meg akarná tenni. Az arca, a testtartása, szaggatott hangja lélekcsikorgató iszonyatról árulkodott. Kiszakították a normális életből ebbe a lidércnyomásba. Hangja szinte könyörgő volt. – Olyasmivel vádolnak, amit még el sem követtem. Jézusom. Honnan tudhattam volna? Sarah szólalt meg az árnyékból mögöttük. Egyenesen a férfi szemébe nézett, de mentálisan átnézett rajta, eszébe jutott, milyenek is voltak azok a férfiak, akiket megismert, kivéve Salcedát és Kyle-t, és a szavak feltörtek belőle, kiadva a régen magába fojtott dühét, amit a felháborító mészárlás iránt érzett, melyet az emberek a kezdetek óta véghez vittek. – Igen. Igaz. Honnan is tudhatta volna? Mind csak ahhoz értenek, hogy teleszórják a világot... a kibaszott ötleteikkel és fegyvereikkel. Tudja, hogy a világ minden fegyverét férfiakról nevezték el? Colt, Browning, Smith, Thompson, Kalasnyikov. A hidrogénbombát is férfiak készítették, nem nők... magához hasonló férfiak találták fel. Maguk olyan kreatívak. Arról azonban fogalmuk sincs, milyen igazából teremteni valamit... egy életet. Érezni, ahogy ott növekszik a testünkben. Maguk csak ahhoz értenek, hogyan teremtsenek halált... kibaszott fattyúk! John megérintette anyja karját. – Anya, anya, itt most konstruktívaknak kell lennünk. Nem hiszem, hogy ez a nemi hovatartozáson múlik. – Dysonhoz fordult. – Kissé még feszült. – Visszafordult Sarah-hoz. – Inkább azon töprengjünk, hogy tudjuk megakadályozni, hogy megtörténjen. Jó? – De én azt hittem... – szólalt meg Tarissa zavartan. – Úgy értem, megváltoztathatjuk ezt... most rögtön? Megváltoztathatjuk a dolgok menetét? Dyson felült. – Ez az! Kizárt dolog, hogy ezek után befejezzem az új processzort. Felejtsék el. Kiszállok. Holnap felmondok a Cyberdyne-nél... ingatlanügynök leszek, nem érdekel... – Ez nem elég.

Dyson hangja szánalomra méltó volt. – Bármit kívánnak, én megteszem. Csak azt akarom, hogy a gyermekeimnek legyen esélyük a felnövésre, oké? – Nem szabad, hogy bárki is folytathassa a munkáját – mondta a kiborg. – Jól van, igen. Igaza van. Meg kell semmisítenünk a cuccot a laborban, az aktákat, a lemezegységeket... és minden mást. Mindent! Nem érdekel... Tarissa megfogta a kezét, és ő ránézett. Tarissa még sohasem látott ilyen mély szerelmet a férje szemében. Valamivel később Dyson hátsóudvarán tűz emésztett egy fém szemeteskukát. Aktacsomagokat dugtak bele. A Terminátor bőségesen meglocsolta a tüzet benzinnel, az fellángolt, és démonian bevilágította az arcát. Sarah, Dyson, Tarissa és John újabb adag holmit hoztak az irodából – aktákat, jegyzeteket, hajlékony lemezeket. Még a gyerekek is segítettek a pakolásban. Minden a tűzbe került. Dyson a prototípus processzort is a tűzre vetette – távolba révedő, üres tekintettel. A lángokba révedt, és nézte, ahogy a világa lángra lobban. Aztán hirtelen valami eszébe jutott. – Tudnak a chipről? – Miféle chipről? – kérdezte Sarah. – A Cyberdyne páncéltermében tartják. – Dyson a Terminátorhoz fordult! – Valószínűleg az első Terminátor része lehetett. A kiborg Sarah-hoz fordult. – A CPU az első Terminátorból. – A rohadékok! – sziszegte Sarah. – Azt mondták, ne kérdezzük, honnan szerezték. Én azt hittem... japán... az ördögbe is, nem tudtam. Nem is akartam tudni. Ijesztő holmi volt, félelmetesen fejlett. Összetört... nem működött. De számos ötletet nyertünk belőle... Új irányokba vezérelt bennünket... olyasmiket sugallt, amire sohasem gondoltunk. Minden munka azon alapszik. – El kell pusztítani – mondta a Terminátor. Sarah megragadta Dyson karját, a szeme ugyanúgy lángolt, mint a tűz. – Be tud vinni oda bennünket, át a biztonsági őrökön? – Azt hiszem, igen. Mikor? Dyson a Terminátorra nézett, aztán Johnra. Látta a választ az arcukon. – Most azonnal? – Mély lélegzetet vett. – Jő, rendben. A feleségéhez fordult. Tarissa arcát könnyek áztatták, de a szeme erős volt és tiszta. Kezét férje karjára tette. – Igen, Miles, félek. Oké. De csak egyvalamitől rettegek jobban, mintha mégy... ha nem mégy. Dyson bólintott. Tarissának természetesen igaza van.

Sarah a Terminátorhoz fordult. – Ők biztonságban lesznek itt? A Terminátor válasz helyett Tarissához fordult. – Fogja a gyerekeket. Menjenek egy hotelbe. Most azonnal. Ne is csomagoljanak. – Aztán a többiekhez fordult. – Gyerünk!

Tánc a Végzettel (Irvine, 22:09) Sarah a reflektoroktól megvilágított, elsuhanó útburkolatot nézte. Azon túl csak sötétség honolt, magába nyelve a horizontot. Arra gondolt, hogy a jövő, mely oly tiszta volt számára, most egy éjszakai, fekete országúttá vált. Most feltérképezetlen területre hatoltak... most történelmet csinálnak. Most először érkezett, hogy megfogta a Végzetet a kezénél, és táncba vitte. Amit ezután tesznek, megváltoztatja a jövőt, vagy elpusztítja. Felpillantott az előttük derengő hatalmas téglalapra. A Cyberdyne épület. Dyson egyetlen mozdulattal becsúsztatta biztonsági kártyáját az azonosító nyílásába. Kattanás hallatszott, ahogy a mágneszár kinyílt, és Dyson belépett egy tágas csarnokba, őt követte Sarah, John és a Terminátor, aki golyóktól szaggatott bőrdzsekijét viselte, és fekete kesztyűt húzott lemeztelenített fémvázas kezére. Az őr a fogadóasztalnál nyugodt, laza férfi volt, egy bizonyos Gibbons. A Westways magazint olvasta, és egy érdekes cikket talált a yukkafákról és eredetükről, amikor felnézett, és meglátta Miles Dysont felé sietni, sápadtan és izzadtán, de melegen mosolyogva, és már messziről beszélve, mielőtt az asztalhoz ért volna. – Jó estét, Paul. Tudja, ők... ööö... a vidéki barátaim. Gondoltam, behozom őket, és bemutatom a munkahelyemet. – Sajnálom, Mr. Dyson. Ismeri a laboratóriumi látogatás szabályzatát, írásos engedély kell, hogy... K-CSEKK! Gibbons rámeredt Sarah és a Terminátor fegyverének csövére. – Ez megfelel? – kérdezte a Terminátor. Gibbons túl kába volt ahhoz, hogy mozduljon. Tekintete a csendesriasztó gomb felé villant, de Sarah követte a pillantását. – Eszébe se jusson! Gibbons bólintott, és amennyire kalimpáló szíve engedte, mozdulatlan maradt. A Terminátor gyorsan megkerülte az asztalt, és kihúzta az őrt a

székéből. John egy tekercs szigetelőszalagot húzott elő a hátizsákjából, és letépett belőle egy darabot. Néhány másodpercre rá az első emeleti ajtók kinyíltak, és a Terminátorral az élen a csoport óvatosan kilépett a folyosóra. Találtak egy kiskocsit, megrakva műanyag zsákokba csomagolt felszereléssel. Dyson jobb felé intett a folyosón. Menet közben tovább informálta őket: – A páncélterem kinyitásához két kulcs szükséges. Az enyém meg a biztonsági őré. Megálltak a széles biztonsági ajtó előtt. Egy tábla állt rajta: SPECIÁLIS MŰHELY: BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL RENDELKEZŐKNEK. Dyson becsúsztatta a kulcskártyáját a nyílásba, és az ajtó szétnyílt. Egy Moshier nevezetű mozgóőr lépkedett végig a hosszú folyosón a földszinti irodatömb felől. Épp most járta végig az épületet. Elhaladt a lift előtt, befordult a sarkon, és odakiáltott: – Drágám, hazajöttem... Moshier megpillantotta az elhagyott asztalt, és a homlokát ráncolta. Gibbons nyilván a retyón van, először megnézi, mielőtt riasztana. Sóhajtott, és visszament a pihenőszobához. Belökte az ajtót. – Hé, haver, nem lett volna szabad elhagyni az... Gibbonst odabilincselték a vizeldéhez, és próbált kinyögni valamit a szájára tapasztott szalag alól. Moshier azon nyombán megperdült, visszarohant az íróasztalhoz, és lecsapott a csendesriasztó gombjára. A biztonsági őrponton Dyson keze ismételten betolta az azonosítókártyát a nyílásba. Semmi sem történt. A fény a záron vörösen világított. Sarah aggódva fordult Dysonhoz. – Mi van? MI AZ? Dyson a konzolon villogó fény felé intett. – Kiadták a csendesriasztó-jelet. Ez minden kódot semlegesít az épületben. Most már semmi sem fog kinyílni. Dyson bólogatott, és összeroppant. – Fel kell adnunk. Sarah elkapta a gallérját. – NEM! Folytatjuk! Érti, Dyson? Dyson meglátta a tűzet Sarah szemében, és erről a hátsó udvarban elégő munkája jutott az eszébe. Igaza van. Most már nincs visszaút. Moshier kiszabadította Gibbonst, és az őr most az íróasztali telefonon csüngött, a rendőrséget hívta:

– ...több fegyveres gyanús személy. Azt hiszem, itt van az a fickó az áruházi lövöldözésből, meg a nő... igen, ő is. Persze, hogy biztos. Küldjenek csak minden elérhető embert... Az első emeleten John felugrott egy íróasztalra a falba ágyazott zár mellé. Dyson megrökönyödötten bámult rá, amikor a fiú elektronikus felszerelést húzott elő a hátizsákjából. Számára ez csak még egy pénzkiadó gép volt. – Ti csak menjetek a laborba... én elbánok ezzel. Dyson a főlabor ajtajához vezette Sarah-t és a Terminátort. Újabb mágneszár. Megpróbálkozott a kártyájával. Semmi. A Terminátor odalépett.? – Nézzük az enyémet! Leakasztotta az M-79-es gránátvetőt, és egyetlen mozdulattal a vállához emelte. Sarah megragadta Dysont, és visszavonszolta a folyosóra. A Terminátor felnyitotta a töltényűrt, és egy kövér, 40 mm-es gránátot csúsztatott bele. Egy csuklómozdulattal bekattintotta. Sarah felordított futás közben. – John! Fedezékbe! John abbahagyta, amit csinált, és befogta a fülét. A Terminátor embertelenül közelről lőtt. Az ajtó szilánkokra robbant szét. A megrázkódtatás szétnyitotta a dzsekijét, és repülő szilánkok röpködtek körülötte. Mielőtt a robaj elhalt volna, a Terminátor már be is sietett a tűzbe és a füstbe. John egyetlen elpazarolt pillanat nélkül folytatta munkáját. Sarah és a kábult Dyson belépett az égő ajtókereten át a Mesterséges Intelligencia laboratóriumába. Vészjósló sziréna kezdett vonítani. A halonos tűzoltó-rendszer beindult. Láthatatlan gáz tódult be, és kioltotta a lángokat. Dyson felüvöltött. – A tűzre bekapcsolt a halon-rendszer! Ide... gyorsan! – Egy faliszekrényhez rohant, és légzőmaszkokat húzott elő. Egyet Sarah-nak nyújtott, a másikat feltette. Aztán nyújtott egyet a Terminátornak is. – Fogd! – Nem, kösz – felelte a kiborg, miközben levette kitömött hátizsákját, és kinyitotta. A Terminátornak nem volt szüksége maszkra, lévén hogy az oxigénszükséglete igen csekély. Dyson vállat vont, a maszkot egy asztalra dobta, és Sarah-hoz fordult. – Fenn kell tartanunk pár percig, amíg a gáz elszivárog. Ahogy tervezték, a Terminátor végigment a csarnokon, három kétliteres, oldószerrel telt tartályt vett elő egy tárolóból. Sarah könyvméretű, olajszürke aknákat húzott elő, és a hordócskák tetejére tapasztotta őket.

Dyson csak bámult. Egy része képtelen volt elhinni, hogy mindez valóban megtörténik. Ma reggel már a hagy áttörés küszöbén állt, ami gazdag emberré tette volna hátralévő életére Most egy háború közepébe csöppent, mely arra irányul, hogy megakadályozza ezt az áttörést. És abból kiindulva, amit hallott, ez örvendetes dolog. A város túlszélén a T-1000-es lassan lépkedett Dyson feldúlt dolgozószobájában, elemezte, mi történt itt. Kiment a sötét előcsarnokba. A ház elhagyatott volt. A hátsóudvarban a tábortűz maradványai még parázslottak. A T-1000-es állt az elhaló izzásban, számítgatott. Percekkel azután érkezett Salceda táborába, hogy ők elmentek. A T-1000-es a másodlagos stratégiára váltott, és átfésülte az adatait, ős végül Miles Dyson nevét találta. A rendőrségi rádió jóvoltából megtalálta a következő célpontját. Már jött is. A rendőrségi rádió, amit most az övére csatolva viselt, sercegni kezdett. – Minden, egységnek, minden egységnek! 211-es mozgósítás a Cyberdyne épületben. Több fegyveres gyanús személy. Az akciócsoport már úton van... A T-1000-es kirohant a házból, átvetette a lábát a Kawasakin. Berúgta. A gumik csíkot hagytak az úton, ahogy körbefordult, és elrobogott. A Cyberdyne épület első emeletén egy tűzfejsze csapott le a nagy lemezegységre, és darabokra zúzta. Az egész szoba tele volt a modern technológiájú egységek roncsaival. A Terminátor szétlapította a lemezegységet, és egy másikhoz lépett. BAMM! Megismételte az előző eljárást. Már legalább egy fél tucatot megsemmisített. Sarah felborított egy iratszekrényt, szétszórta az aktákat. Dyson egy ölnyi M-O (mágneses-optikai lemez) alatt tántorgott, és ledobta azokat a szoba közepén egyre növekvő halomba, ő és Sarah már lehúzták a légzőmaszkjukat a nyakukra, mivel a halongáz már elszivárgott. Dyson zihálva Sarah-hoz fordult: – Igen, azokat is! Meg azokat a lemezek az irodákban. Főleg az én irodámban... az én irodámban mindent! Sarah besietett Dyson irodájába, és elkezdett kiszórni mindent a padlóra, a központi szemétkupacba... könyveket, aktákat, mindent az íróasztalról. Egy bekeretezett fénykép, mely Dyson feleségét és gyerekeit ábrázolta, szintén a rakás tetején landolt. Tarissa Dannyt és Blythe-ot ölelve nevetett. Az üveg széttört. A Terminátor rendet vágva, berendezések zúzva tartott Dyson irányába nem emberi lépteivel.

– Ezeket is! Ez fontos! Iszonyú pusztítást végeztek. Milliós értékű hardware és több évi kutatási munka pótolhatatlan eredményei... szétzúzva, összetörve, összedobálva középre, hogy hatalmas tábortüzet alkossanak. Dyson megállt egy pillanatig. – Add ide egy kicsit! A Terminátor odaadta neki a fejszét. Dyson fél kézzel forgatta. Egy laboratóriumi asztalhoz fordult – melyen egy másik processzor prototípus hevert. – Évekig dolgoztam rajta. Esetlen mozdulattal, de nagy erővel csapott le, és a processzor prototípus darabokra tört. Dyson gyötörte a vállsebe, de az arca elégedettséget mutatott. , A biztonsági pontnál John a kicsi laptop komputeren pötyögött, amelyik számkombinációkat zúdított az elektronikus zárba. Hirtelen zöld fény villant fel, és kattanás hallatszott – Könnyű préda. John kinyitotta az ajtót, és egy rakás kulcsot pillantott meg. A páncélterem kulcsa külön volt; egy hosszúkás acél téglalap nyakláncon. John felragadta, és futni kezdett a labor felé. Megtorpant, ahogy ragyogó fény vetült be az. ablakon. Rotorok kerepelése egy rendőrségi helikopter érkezését jelezte, mely most már ott lebegett az épület közelében, és xenon reflektoraival az emeleti irodákat pásztázta. John az egyik közeli biztonsági monitorhoz ugrott, és különböző formákat látott a parkolóban. Reflektorok tömege világított. Los Angeles-i rendőrautók tömege zúdult be a parkolóba, és a terület olyan lett, mintha kék és piros diszkófények villognának. Sarah és a Terminátor összedolgoztak, szerelték a robbanóanyagokat. Sarah végzett a tapadóaknák felerősítésével a hordócskákhoz, erőteljes gyújtóbombákká változtatta őket. A Terminátor tapadóaknákat és C-plasztik robbanószereket erősített a közeli hatalmas komputerszekrényekhez. Az összes aknát egyetlen detonátorra csatlakoztatta, mely egy rádióvezérlésű kapcsolóval állt összeköttetésben. – Hogy robbantjuk fel? – kérdezte Dyson. A Terminátor megmutatta neki a távdetonátort, egy kicsi leadóegységet, vörös gombbal. – Távvezérléssel. – Gombnyomó mozdulatot tett a hüvelykujjával, és egy éles csettintő hangot hallatott. Dyson komoly képpel bólintott. John érkezett futva, a kulccsal a kezében. – Itt a kulcs. Meg a jónép. – Rendőrök? – kérdezte Dyson aggódva. John bólintott. Sarah az ablakhoz lépett. – Hányan? John vállat vont.

– Ahány csak van. Sarah Dysonhoz fordult. – Menjen! Én majd befejezem itt. A Terminátor felkapta a miniágyút és a muníciót tartalmazó hátizsákot. – Majd én fogadom a rendőröket. John aggódva fordult a kiborghoz. – Biztos vagy benne, hogy senkit sem fogsz megölni? – Bízz bennem! – mondta a Terminátor. Aztán elmosolyodott. Ez alkalommal sikeresen. Moshier és Gibbons úgy hajtották végre a cég felhatalmazását, hogy minden körülmények között védjék meg az épület biztonságát, hogy gépkocsik mögött lapultak a parkolóban, ahová másodpercenként újabb és újabb rendőrkocsik érkeztek. Az első emeleten John és Dyson keresztülgázoltak a biztonsági ponton, és a páncélterem felé tartottak. A Terminátor keresztülment az irodán a padlótól plafonig tartó ablakok felé. Élesen kirajzolódtak a körvonalai a helikopter reflektorának fényében, ahogy az végigpásztázta a sötét irodákat. A Terminátor megtorpanás nélkül az ablak felé rúgott egy íróasztalt. Az üveg kitört, és az asztal oldalával aláhullott. A Terminátor megállt a fal szélén, kilőtt egy hosszú sorozatot, mely végigszántotta a lenti rendőrautók vonalát. A rendőrök lebuktak, ahogy a golyók bezúzták a szélvédőket. A Terminátor szuper célzótechnikájával nem lőtte meg egyiküket sem. A figyelmüket azonban magára vonta. A rendőrök, persze, igazolni akarták ittlétüket, ugyanakkor meg akarták őrizni létüket, fedezékből visszalőttek. A Terminátor nyugodtan ismét célzott, és felvett egy cikkcakk mintát, mely felszántotta a parkolót. Meghúzta a minigéppuska ravaszát, és lenyomva tartotta. 4000 darab 7.62-es lövedék zúgott le a cél felé. Tizenöt másodperc alatt minden rendőrautót szétlyuggatott és ronccsá, lőtt. Egyetlen rendőrt sem lőtt meg. Azok, akik eddig még nem futamodtak meg, most sajnálatosan hatástalannak tűnő fegyverükre pillantottak, és elmenekültek. Néhány kivételesen bátor egyén ismét visszalőtt... A Terminátor lekapta az M-79-est, és tüzelt. A gránátok a levegőbe röpítettek néhány rendőrkocsit. Visszazuhantak, és lángolni kezdtek. Egy pillanatra rá a rendőrök visszavonultak, összegyűltek. Egy páncélozott autó fordult be a sarkon, és lefékezett a lőtávolon kívül. A páncélterem előcsarnokában John és Dyson egyenesen álltak, kezük a kulcsokon. – Na, lássuk, mi van az egyes számú ajtó mögött! – mondta a fiú. Dyson bólintott, és egyszerre fordították el a kulcsukat. A páncélszekrény magától búgott, elzáró reteszei csattanva húzódtak vissza. Dyson és John együtt nyitották ki a hatalmas ajtót.

Az előtérben, akárha az egyetemi válogatott vonulna ki a pályára, az akciócsoportosok kettesével futottak a kijelölt pozícióba. Megszállták az előteret, és gyors ütemben haladtak befelé, megiramodva, aztán villámgyorsan fedezék mögé húzódva. Védőpáncélt viseltek, gázálarcot, Keckler és Koch MP-5-ös gépfegyvereket, könnygázgránátokat, kötelet. Jó felszerelés nélkül nem lehet jó munkát végezni. Csak kézjelekkel értekeztek, meg se mukkantak. A római generálisok büszkék lettek volna rájuk. Odakinn a rendőrség elkezdett könnygázgránátokat lőni a törött ablakokon át az emeleten lévő irodákba. A páncélteremben John és Dyson a világtól elszigetelten álltak a csendes acélbarlangban. Dyson kinyitotta azt a szekrényt, mely a Terminátor maradványait tartalmazta. John kínos déjá vuval meredt a Terminátor kezére és CPU-jára. Aztán egy vad mozdulattal benyúlt a semleges gázt tartalmazó üvegekért, és a padlóhoz csapta azokat. Széttörtek. John kivette a CPU-t és a fémkezet a törött üvegből. – Most elkaptuk a vén Skynetet a tökénél, Miles! Gyerünk, szorongassuk meg! Az acélkart a hóna alá szorította, a CPU-t pedig a zsebébe csúsztatta, mintha csak egy imént vett Mars csokoládé lenne, és kiszaladt a teremből. Dyson követte. A földszinten a rohamosztagosok előőrse eljutott az egyik lépcsőfeljáróig. Kettesével megindultak telteié, és szinte szertartásosan fedezték egymást. John berontott a laborba, Dysonnal a háta mögött. Sarah épp most fejezte be a töltetek rákötését a detonátorra. – Robbantásra kész? – Kész. John odadobta neki a fémkezet. Sarah elkapta, és lehajolt, hogy a hátizsákjába rakja. Sarah kicipzározta a zsákot, és elkezdte belegyömöszölni. Dyson a labor közepén állt, és gondolatban elbúcsúzott tőle. Kifogyott belőle a szufla. A kötések átáztak a vállán a szivárgó vértől. A Terminátor sietett be a laborba. – Ideje indulni. Máris. Ő meg John visszafelé indultak, arra, amerről jöttek, a biztonsági ponton keresztül. Sarah befejezte a munkáját, és a detonátor felé fordult, mely tőle hat méterre, Dyson közelében állt. – Miles, adja ide a detonátort. Gyerünk... A férfi óvatosan emelte fel a szerkezetet, és megindult a nő felé. Aztán... Az ajtókat a labor túlfelében berúgták. A rohamosztag vezetője és még két másik tüzet nyitott. Gépfegyvereikkel felszántották a szobát. Sarah egy

komputerszekrény mögé vetette magát. Dysont több golyó is eltalálta, és a földre teremtette. A folyosón John meghallotta a lövéseket, és megperdült, hogy visszarohanjon. – Anyaaaa! A Terminátor felkapta, és ekkor golyók vágódtak bele széles hátába. Berohant a fiúval a sarok mögé, ki a tűzvonalból. A laborban golyók záporoztak Sarah feje fölött, körülötte csattogtak, és csengve pattantak le a komputer fémoldalán, ahogy a rohamosztagosok veszettül tüzeltek. Látta, hogy Dyson a padlón hever. A detonátort markolja. A férfi oldalra fordult, szeme kidülledt a feltépett gyomra miatti fájdalomtól. – Menjen! – suttogta. Sarah habozott egy tizedmásodpercig, tekintetük találkozott, aztán átgördült, és gyorsan keresztülmászott az üvegtörmelékek és roncsdarabok között a legközelebbi ajtón. Nagy hiba. Ez a “tiszta szoba" volt. Egy sterilizált, ablaktalan, tökéletesen zárt helyiség. Nem volt más kijárat, csak az az ajtó, amin át bejött. Golyók záporoztak utána. Sarah bevetette magát egy íróasztal mögé. A Terminátor visszafelé rohant a lövések irányába, de a videomonitoroknál tétovázott. Egyiken Sarah látszott a tiszta szobában. A Terminátor azonnal kiszámította a helyzetét és a helyét. Máris megfordult, és visszafelé csörtetett, amerről jött. A tiszta szobában Sarah bemászott egy sarokba. De ez sem sokat segített. A golyók a közelében csapódtak be, szinte csak hajszálnyira tőle. Hirtelen a fal beszakadt mögötte, a Terminátor benyúlt, megragadta a gallérjánál, és kirántotta a folyosóra. Golyók csapódtak a falba mögöttük, ahogy rohanni kezdtek, és befordultak egy sarkon. John ott várta őket, és együtt futottak tovább a biztonsági ellenőrzőpont felé. John ért először a külső ajtóhoz, és megpróbálkozott vele. Zárva. A Terminátor simán lekapta az M-79-est, és kinyitotta a töltényűrt. – Húzódjatok vissza! – parancsolta, miközben kihúzott egy gránátot a töltényövéből, és becsúsztatta a furatba. Égy csuklómozdulattal rácsapta a zavart. Sarahnak és Johnnak épp csak annyi idejük maradt, hogy lebukjanak, és a padlóhoz lapuljanak. A Terminátor fordult, célzott, és megszólalt. – Fület befogni, szájat kinyitni! Megtették, és a kiborg már meg is húzta a ravaszt. Hat méternyire az ajtó és az azt körülvevő fal kirobbantak. A robbanás visszereje telibe kapta a Terminátort, de ő máris keresztülsietett a füstölgő lyukon, mielőtt a roncsdarabok a padlóra hullottak volna.

A Terminátor végigvezette Johnt és Sarah-t a sötét folyosón. Könnygáz szivárgott ki az irodaajtók alatt, és a levegőben lebegett. Köhögni kezdtek. Sarah lekapta a légzőmaszkját, és Johnnak nyújtotta. A Terminátor haladt tovább, és menet közben újratöltötte a rakétavetőt. Újabb biztonsági ajtó állta útjukat. A Terminátor becsapta a zavart, és fél kézzel tüzelt. Az ajtó nagy robaj kíséretében eltűnt. Műanyag darabok és megperzselt hulladék záporozott körülötte, ó természetesen meg se rezzent, nem is lassított. John és Sarah pedig követte az embergépet egy másik folyosóra. A Terminátor ismét megtöltötte a gránátvetőt. A most már elcsendesedett, füsttel telt laborban a rohamosztagos parancsnok óvatosan mozgott a szobában. Macskaléptekkel megkerült egy íróasztalt, aztán hirtelen ráfogta a fegyverét... Miles Dysonra, aki még nem halt meg teljesen. De tudta, hogy már nincs neki hátra sok. Felkönyökölt, egy íróasztalnak dőlt, és egy súlyos technikai kézikönyvet tartott a detonátor nyomószára fölött. Az üzenet egyértelmű volt. “Lőj le, a könyv a detonátorra esik. Adios." Dyson zihált, próbált elég levegőt venni, hogy beszélni tudjon. – Nem tudom... meddig... bírom még... tartani... ezt... A rohamosztagos parancsnok megpillantotta a vezetékeket, a tapadóaknákat, a benzintartályokat. A szemében megvillanó félelem még a gázmaszkon keresztül is látszott. A vészhelyzetben azonnal döntött: azonnal megperdült, és intett, hogy vonuljanak vissza. – Vissza! Mindenki kifelé! Mozgás! KIFELÉ! GYORSAN! Olyan sietve engedelmeskedtek, hogy beleütköztek a lépcsőn felfelé tartó következő csoportba. A Terminátor odaért a felvonókhoz, és megnyomta a gombot. Sarah és John most érte utol, köhögve, botladozva a füsttel telt folyosón, megosztották egymás közt az egyetlen maszkot. Az ajtók kinyíltak. Mind beszálltak a liftbe, és lefelé mentek. Dyson ott hevert álmai közepén, kiterülve a padlón, hátát az íróasztalnak vetve, saját vérében fürödve, mely hosszú ujjként nyúlt ki a mozaiklapokon. Légzése gyenge volt és szaggatott. Még mindig tartotta a könyvet, remegő kézzel, a gomb fölött. Meglátott valamit a közelben a rendkívül értékes roncs kellős közepén. Családja fényképét. Értenyúlt, közben kiegyensúlyozta a könyvet, aztán a fényképet az ölébe rakta. Felesége és a gyermekei mosolyogtak fel rá a törött üveg mögül. Egy könny gördült ki a szeméből. Már nem fog sokáig élni. Egész teste mondta neki. És egy hang az agya hátuljában, az ő hangja volt, de valahogy másabb, nyugodtabb és egyszerűbb. “Ideje indulni." De ő szerette

volna még egyszer látni a gyermekeit, és elmagyarázni nekik, miért megy el ilyen hamar, ők nem fogják tudni, amit ő tudott, és amit most a családja fényképe fölött látott... Egy fehérforró fényes villanás a levegőből. És amit hallott... A megafonok, a helikopterek, a távoli szirénák, mind egyre halkulnak... egy bömbölés veszi át a helyüket, ahogy a duzzadó fehér felhő vörös és fekete hömpölygéssé válik... vérvörös tűz fortyogva halad keresztül a vasfekete felhőtömegen. Egy hidrogénbomba felhőoszlopa volt ez, mely megrázta a földet elképzelhetetlen erejével. De aztán Dyson látta, hogy kezd visszahúzódni. A mennydörgés elmúlt, beleolvadt a szélbe, mely mintha a nagy vihar utolsó szele lett volna, mely megnyugtató szellővé alakult, elfújta a vasszínű felhőket, és utat adott a lágy, fátyolszerű fénynek. És ebből a fényből Danny és Blythe bukkant elő, nevetve szaladtak Dyson felé. Tarissa közeledett mögöttük, mosolyogva. Káprázatos napsütésben futottak egy zöld mezőn, egyenesen be a szétrombolt laborba. Dyson ebbe az emlékképbe kapaszkodva, mely élénk volt és részletes, képes volt szembenézni az örökkévalósággal. Vagy nem is emlékkép volt? Nem tudta. Mély kapcsolatba került ennek a világnak az egyre inkább távolodó dolgaival. És a vágy, hogy még egyszer láthassa a családját, kezdett elenyészni, és valami mókás, ironikus érzés vette át a helyét. Szinte viccesnek találta, ahogy ott hevert, mint egy leszúrt disznó, az áldozati bárány saját élete roncsain Vérzik el. Ostoba emberek, mit el nem követnek, hogy megszabaduljanak saját háborús eszközeiktől. És látta önmagát a saját múltjában, sokra rendeltetett, komoly emberként, aki kilépett a gettó káoszából a tudás ragyogó fényébe, és egy pillanatig megértette a szükségességét, hogy eljátszadozzon az anyaggal ittléte alatt. De jól csinálta, ezt el kellett ismernie. Ám most, hogy haldoklott, szeretett volna maradni, és egy másik Dysonná válni, a szerető emberré, aki annyi figyelmet fordít a családjának, mint egykor a tudománynak. Dyson nevetni akart, de félt, hogy darabokra szakad, és akkor még nagyobb lesz itt a mocsok, mint most, hát nem tette. Helyette újra felpillantott a családjára. A hajukat fújta a szél, melyről tudta, hogy ez a történelem szele, mely most új irányt fog felvenni, és akkor arra gondolt, hogy... Az emberek képesek megváltoztatni saját végzetüket. Ha a Végzet engedi. Az élet megy tovább. De a történelem meghalt.

Miles Dyson tekintete megmerevedett, olyat látott, amit élő ember nem, és haldokló látomására enyhe mosoly jelent meg az arcán. Ám ebben a pillanatban a fény kihunyt a szemében... Karja leesett, és a könyv a kapcsolóra hullott... A rendőrök odakinn még mindig feszülten várták a véres végkimenetelt, fegyverrel a kézben kuporogtak a fedezékük mögött. Arra számítottak, hogy hordágyon hozzák ki a testeket. Vagy a gyanúsítottakat megbilincselve vezetik a járőrkocsikhoz. Vagy arra számítottak, hogy a rohamosztagosok visszavonulnak, újrafegyverkeznek, ismét elindulnak. Ám olyasmi történt, amire nem számítottak. Az épület teljes, csillogó felületé üveg- és tűzáradatban robbant szét. Az emeleti ablakok csörömpölve hullottak a parkolóra, egy hatalmas tűzlabda nyúlt ki, akár az ördög nyelve, és az égre szökkent. A helikopter sietve húzódott távolabb a hőtől. Égő hulladékok hullottak a rendőrautók közé, és egy tucatnyi rendőr, helyét elhagyva, álig leplezett pánikban menekült. Csak az egyikük, egy motoros zsaru, indult meg elszántan a szétszóródó tömegen át az égő épület felé. Csak egyszer lassított, hogy megragadjon egy menekülő zsarut, és kitépje a fegyverét a tokjából. Aztán a T-1000-es keresztülszáguldott a motorjával egy betört ablakon, be egy irodába, és ki az előcsarnokba. Teljes intenzitással fürkészett, a környékre koncentrált minden érzékelőjével. Pillanatok alatt felfedezett egy lépcsőfeljárót, és felszáguldott a lépcsőn. Feljutott az első emeletre, mely most egy füsttel telt útvesztőre hasonlított. A T-1000-es kivont egy Hoechlert és egy Koch MPK géppisztolyt, és lassan végighaladt a lángoktól bevilágított irodákon, szüntelenül fürkészve. A folyosón a motor kikerült egy lángoló roncsdarabot, és lazán gurult előre. A T-1000-es a zsákmányra vadászott az ugráló lángok között. A lépcsőházban a lift ajtói szétváltak, és Sarah kukkantott ki a folyosóra. A falak az egyik oldalon megsérültek a becsapódó lövedékektől. A rohamosztagosok elbarikádozták az előcsarnok folyosó felőli végét. Sarah és társai teljesen csapdába estek, elvágva mindentől, kínos helyzetben. John az anyjához fordult, és megpróbálta felvidítani. – Ne feledd! A legsötétebb helyzetből is van kiút... mielőtt teljesen véged. A rohamosztagosok könnygázgránátokat lőttek a felvonók felé. A kegyetlen gáz kavarogva tódult ki, és beburkolta Sarah-t és Johnt, akik nekihátráltak a felvonó hátsó falának. A Terminátor végzett az előcsarnok szemrevételezésével, és a társaihoz fordult. – Tartsátok csukva a szemeteket. Ne mozduljatok!

Bólintottak, és összeszorították a szemüket. A Terminátor a vállához szorította a gránátvetőt, és kilépett a felvonóból. – Mindjárt jövök. Egy könnygázgránát csapódott faltól falig, ahogy az a folyosóra röppent. Pont a Terminátor elé esett, olyan füstfelhőt árasztott, hogy gyorsan elborította a területet. A liftben John és Sarah fuldokoltak, kétségbeesetten adogatták egymásnak a gázálarcot. Most csapdában voltak, és a mérgezett levegő, valamint a liftbéli klausztrofóbia szinte a pánikba taszította Johnt. Csak pillanatok választották el attól, hogy eszét vesztve kirontson a fedezékből a folyosóra. A rohamosztagosok az előcsarnok túlsó végén álltak, fegyverüket markolták, a kavargó felhőt figyelték, várva, hogy a gyanúsítottak kibukdácsoljanak a fedezékből, bele a tűzvonalba. Valaki kibontakozott a füstből, hihetetlen módon, nyugodtan lépkedett. Teljesen háborítatlanul. A Terminátornak még a szeme se nedvesedért be. Erre aztán végképp nem számítottak. A vezető beleszólt a megafonba. – Maradj, ahol vagy! Feküdj a padlóra, arccal lefelé. Azt mondtam, a padlóra! Csak közeledett feléjük, mintha nem hallotta volna, vagy nem érdekelné az egész. A rohamosok megfeszültek. Sosem láttak még ilyet. Egyre közelebb ért. A vezető újabb parancsnoki döntést hozott. – Lelőni! A folyosó hirtelen megtelt recsegéssel, ropogással. A golyók a Terminátor mellkasába fúródtak. A gyomrába. Az arcába. A combjaiba. A bőrdzsekije, melyen már így is kéttucatnyi lyuk díszelgett, most darabokra szakadt, ahogy a lövedékek eltalálták. A rohamosok vezetője levegő után kapkodott, látván, miféle lehetetlenség történt, és arra gondolt, hogy a fickó biztosan testi páncélt visel, így hát felemelte a fegyverét, és egyenesen az illető arcába lőtt. A gyanúsított fejének szét kellett volna pukkannia, akár egy túlérett dinnyének. Ehelyett mindössze kissé megingott, és egy lyukból az arcából vér csordogált. És a férfi csak jött tovább! A rohamos azt tette, amire kiképezték. Lenyomva tartotta a ravaszt.

– Az arcára célozzatok! – kiáltotta a parancsnok, és sehogy sem értette, hogy maradhatott a lövése hatástalan. Azonban a mellette álló embere némi pánikkal kiáltotta vissza. – Azt teszem! A Terminátor simán kihúzta a 45-ösét. Belső látómezején feliratok villantak: FENYEGETŐ VISELKEDÉS – MEGSEMMISÍTÉSI PARANCS FELÜLBÍRÁLVA – CSAK HARCKÉPTELENNÉ TENNI. Különösebb sietség nélkül, mintha egy áruház polcait nézegetné, kiválasztotta a célpontjait. Belelőtt a legközelebbi ember bal combjába. Ahogy az felsikoltott, és elesett, a Terminátor odalépett, lehajolt, és felvette a fickó könnygázgránát-vetőjét. Azon modern típusok közé tartozott, melyek tizenkét kerek lövedéket tároltak a tárban. A Terminátor mellbe lőtte a következő férfit a könnygázgránát-vetővel. A gáztartály a férfi testének csapódott, és nem hatolt át rajta. De olyan érzése támadt, mintha gyomron vágták volna egy alaposan meglendített baseballütővel. A rohamos kétrét görnyedt, és levegő után kapkodva elterült a mozaikon. A Terminátor olyan volt, akár egy ördög a pokolból: egy hatalmas alak, foszlányokra szaggatott, vérrel áztatott, fekete bőrdzsekiben. Egyik szeme helyén most már csak egy véres üreg tátongott, a fém szemszervók csillogtak. Fél arcáról foszlányokban lógott a hús, és kilátszott alóla a króm arccsont. Dzsekije teljes előrésze leszakadt róla, fém mellkasa kilátszott. A megmaradt rohamosok némelyike elég közel állt hozzá, hogy mindezt jól lássa. És ez túl sok volt nekik. Dacára a csata hevének, dacára beléjük sulykolt kiképzésüknek, hátrálni kezdtek. Egyikük megfordult, és futásnak eredt... PUFF! Egy gázlövedék találta hátba, hogy elterült. A Terminátor belőtt három gázgránátot az előcsarnokba. Az egész azonnal megtelt fehér gázzal, fél méternyire alig lehetett látni. Mintha a pokol szabadult volna el. A rohamosok vezetője a ködben kuporgott, ujjpercei kifehéredtek a fegyverén a szorítástól, nem bírta felfogni, mi történik. A Terminátor bukkant ki váratlanul a ködből, közvetlenül előtte. Mielőtt a csoportvezető reagálhatott volna, dörrenés hallatszott, fehér villanás, tompa ütődés, és a Terminátor golyója átjárta a lábát. Ahogy felsikoltott, és a fegyvert eldobva a lábához kapott, a Terminátor letépte róla a gázmaszkját. A parancsnok hátraesett, fuldoklott és öklendezett, eszelősen szorongatta a lábát, próbálva elszorítani a vérzést. A Terminál odasétált a bejárati ajtónál álló rohamosokhoz. DURR-DURR! Láb és láb. Mindegyikről letépte a gázmaszkot. Aztán a fegyverropogás elhallgatott. Senki sem látott semmit. Sikolyok és nyögések visszhangzottak a ködben.

Füst tódult ki a bejárati ajtón, ahogy egy alak kilépett rajta. Egy kézzel fogta a könnygázgránát-vetőt, és minden megmaradt lövedéket kilőtt a rendőrségi járművek közé. A védtelen rendőrök fuldokolva, félig vakon menekültek, nekiütköztek a kocsiknak, és felbuktak egymásban. Totális felfordulás támadt. A rohamosok kocsijánál egy ember sietve osztotta ki a megmaradt maszkokat a védtelen zsaruknak. Egy alak bontakozott ki a ködből mellette. Felnézett, ahogy a Terminátor odanyújtotta neki az üres könnygázgránát-vetőt. Ösztönszerűleg értenyúlt. Aztán a Terminátor letépte a fickó maszkját, megragadta a zubbonyát egy kézzel, és kirepítette a ködbe. A kiborg végigment a páncélkocsi mentén, és beült a sofőrülésre. Nem volt benne indítókulcs. Lehajtotta a napellenzőt. A kulcsok a kezébe hullottak. A Terminátor egy mikroszekundumot arra fordított, hogy megjegyezzen valamit. Tanult. Beindította a kocsit, és sebességbe rakta. Az előtérben a könnygáz már vékony párává foszlott. A sértetlen rohamosok sebesült társaikkal foglalkoztak. Felnéztek a kiabálásra, és a zúgó motor hangjára. A páncélautó üvegcserepeket és faldarabokat szórva zúgott át a bejárati ajtón. A zsaruk szétszóródtak, ahogy a kocsi csikorogva zúgott keresztül az előcsarnokon, megállva a folyosónál, mely a lifthez vezetett. A Terminátor addig tolatott, amíg el nem torlaszolta a folyosót a kocsi hátuljával. Sarah és John hallották a reccsenéseket, és látták a folyosóra tolató páncélkocsit. Boldogan tántorogtak ki a liftből, és köhögve futottak keresztül a folyosón, és ugrottak be hátul, a Terminátor máris gázra lépett, és kirontott a kirobbantott ablakokon, és szétszórta a zsarukat minden irányba. Mindet, egyet kivéve. A lenti csatazaj hallatán a T-1000-es egy iroda ablakához húzott a Kawasakival, lenézett, és látta, ahogy a páncélkocsi elhúz a parkolóból, miközben a maradék rendőrök kitartóan lőnek utána. Tudta, hogy megtalálta a célpontját. Fürgén pásztázta a területet, a lehetőségeket elemezte. Egy nyitott irodaajtón keresztül egy helikoptert látott lebegni az épületen kívül. Más utak is nyíltak, hogy eljusson a zsákmányához, de ez tűnt a legcélravezetőbbnek. A T-1000-es mindig felismerte a legjobb lehetőségeket, és azok úgy szívták magukhoz, akár egy energialefolyó. A rotor pörgő lapjai szinte mágnesesen vonzották; teljes gázt adott az erős motornak. Az felágaskodott, aztán végigzúgott a keskeny folyosón, be az irodába, még inkább felgyorsult, egyenesen az ablaknak...

A T-1000-es kirobbant az üvegen keresztül, repült a motorján. Átrepült a helikoptertől elválasztó űrön, és nekicsapódott a tetejének. A motor és lovasának ütközése veszedelmesen megingatta a koptért. Az ijedt pilóta küszködve próbált úrrá lenni a gépén, amikor a súlypont ismét megváltozott, ahogy a motor lezuhant a lenti kövesútra. A T-1000-es azonban nem. Az összezúzott tetőrészbe kapaszkodott. A pilóta, mintha lidércálmot látna, nézte, ahogy a T-1000-es bedugja a fejét a plexiüvegen, és gyorsan befolyik a csipkés szélű lyukon. Aztán a folyékony massza összeállt Austin rendőrré az utasülésben. Megragadta a tátogó pilótát, és kihajította a pilótafülkéből, aztán odasiklott a műszerpulthoz. A kopter magától körbefordult, és a parkoló felé ereszkedett. A T-1000-es három méterrel a talaj fölött lett úrrá rajta. Zsaruk ugrottak a fedélzetre, ahogy a kopter faroktartója körbefordult, és pár centire a fejük fölött repült el, aztán alábuktak, amikor a kopter emelkedni kezdett, elzúgott a parkoló fölött, és a menekülő páncélkocsi után vetette magát. A Terminátor hátrapillantott két utasára, ahogy ráfordult a dobozszerű járművel egy kettéosztott útra. Sarah és John még mindig levegő után kapkodtak, és köhögtek a CS gáztól. A Terminátor a tükörbe pillantott, amit egy egyre közeledő helikopter xenonlámpás keresőfényei töltöttek be. Sarah körülnézett a kocsi belsejében. Egy guruló fegyverraktár volt. Voltak benne karabélyok, gránátvetők, mindenféle felszerelés. – John, bújj be ezek alá! Siess! A fiú a kocsi elülső választófalánál ült, és Sarah golyóálló mellényeket rakott rá, teljesen betakarta velük. Aztán felkapott két M-16-ost a fali tárolóból, és megtöltötte őket. Odanyújtotta az egyik fegyvert a Terminátornak, aki szakértő módon manőverezett a hozzájuk képest csak vánszorgó járművek között. A kocsi elérte maximális sebességét; százhússzal robogott. Majdnem belerohantak egy nagy, fehér, tizennyolc kerekes tartálygépkocsi hátsó részébe, ami nem lett volna túl előnyös, mivel a tartály oldalán nagy kék betűkkel a következő felirat díszelgett: CRYOCO INC. FOLYÉKONY NITROGÉN KÉSZLET. Ha nekimennek, kevés esélyük van a túlélésre. A kopter beállt mögéjük, rohamosan közeledett. A T-1000-es kinyújtotta a törött plexin keresztül az MKP géppisztolyt, és tüzelt. A kocsi hátulja csengett a találatoktól. A Terminátor oldalról oldalra kormányzott, próbálva megzavarni a T-1000-es célzását. Az unstabil jármű csikorgott és ingadozott, a kormányozhatóság szélén járt. Azonban az ajtók ablakai már betörtek és a golyók úgy pattogtak, akárha egy apró dobozban ráznák őket. Az egyik épp

hogy csak elhibázta Sarah-t, egy másik pedig a fiút védő golyóálló mellények rakásába fúródott. Sarah-nak elege lett abból, hogy áldozat legyen. Egyszer már tapasztalta ezt a dühöt, amikor az első Terminátor megölte Kyle-t. És úgy tűnt, az még nem is elég, hogy ő a célpont. Ha olyasvalakit támadtak meg, akit szeretett, olyan mély düh szállta meg, melyről nem is gondolta volna, hogy a testében lakozhat; mintha egy másik létsík harcos angyalai zúdítottak volna igazságos dacot keresztül a lelkén. Bárhogy legyen is, érezte, amint a vörös-forró düh hatására kirúgja a hátsó ajtót, és felemeli az M-16-ost. Tüzet nyitott, teli tüdőből sikoltozott, ahogy a lövedékei, akaratának hírvivői, szétszaggatták, ami a kopter tetejéből maradt. A T-1000-es viszonozta a tüzet, elborította a kocsit lövedékekkel. Golyók fúródtak a vékony, fémlemez falakba, felszántották a belső részt. A Johnt takaró golyóálló mellényeket több találat is érte. Sarah bevetette magát két Kevlar páncél mögé, ahogy a golyók a füle körül kezdtek fütyülni. Újratöltési idő alatt ismét kibújt, és visszafogott sorozatokkal tüzelt, a rotorokra célzott. Néhány lövedék lepattant a pengékről. Az M-16-osa kiürült, felkapott egy másikat. A Terminátor épp el akart húzni egy ütött-kopott kistehergépkocsi mellett, de az épp akkor váltott sávot, meglökte a hátulját, oldalra taszította és az kicsúszott. Egy pillanatra rá a helikopter is elhaladt mellette, a rotor szinte az utasfülke tetejét súrolta. Sarah tovább tüzelt. A T-1000-es úgyszintén. Kapott egy golyót a combjába, és néhány lövés a Kevlar ruhán csattant. Sarah hátrazuhant a padlóra, ahogy elvesztette az egyensúlyát; jó célpontot nyújtott... A Terminátor látta, ahogy a T-1000-es ismét lőni készül. Befékezett. Gumik csikorogtak, ahogy a jármű kilengett. Sarah előrerepült, nekicsapódott a választófalnak, John mellé, ki a szem elől. Azonban... Sarah és John visszanéztek a kocsiból, és rettenetes látvány tárult a szemük elé: a helikopter gyors ütemben nagyobbodott, egyenesen be akart szállni a kocsi hátuljába. Az útburkolat fölött megrándult, és előrelökődött, mintha egy hatalmas Idéz taszította volna meg, és nekicsapódott az útnak. A rotor szerterobbant. A kocsi hátsó ajtaja összenyomódott, ahogy a géptörzs teteje és teljes előrésze nekivágódott; és ezzel csapdába ejtette a T-1000-est az összepréselődött fémben. A kopter nekicsapódott a kövezetnek, oldalra pattant, átbucskázott önmagán... és alaktalan fémroncs lett belőle a kocsi hátulja mögött.

A Terminátor keményen küzdött, hogy úrrá legyen a kocsin, mely vadul kifarolt az ütközés hatására. Nekicsapódott a sávelválasztónak, végigcsikordult a betonon, aztán elhúzott. A Terminátor a padlóig nyomta a gázpedált, és a kocsi újra elérte maximális sebességét. Épphogy sikerült kikerülnie egy csúf kiskocsit, mely úgy vánszorgott előtte, akár egy székrekedéses csiga. A kocsi jobboldali lökhárítója, mely levált a fallal való ütközéskor, most a gumit fűrészelte. A gumi hirtelen kettényílt, és teljesen levált az acélabroncsról. Az abroncs gurult tovább, nagy szikrazuhatagot vetett, a kocsi oldalra siklott, és felborult.... Acél csikorgott az útburkolaton, ahogy a kocsi megállapodott az oldalán. A belsejében John rámászott Sarah-ra, aki nyögdécselve szorongatta vérző lábát. Fehér volt a sokktól. – Anya! – mondta John. Sarah lassan felé fordult, alig lélegezve, tévorientáltan. A Terminátor elkezdte kivonszolni magát az összepréselődött sofőrülésből. Visszább az úton a helikopter roncsa egy füstölgő, összenyomódott fémkupac volt. Mögötte a tartálykocsi keményen fékezett, remegve és nyögve próbált megállni, ahogy a bizarr látvány felé robogott. A nagy kerekeket gumifüstfelhők burkolták be. Végül mégis sikerült megállnia közvetlenül a kopter roncsa előtt. Dana Shorte ugrott le, teljesen megrökönyödötten, vére lüktetett a testében. Azután, hogy majdnem kicsinálta egy őrült pszichopata, túl ideges volt hozzá, hogy másnap is ugyanazon az útvonalon hajtson, így megkérte Wilsont, hogy cseréljenek, és ő beleegyezett. Wilson szívesen szállított zöldségeket. És ő most északra tart kelet vagy dél helyett, és az útiránya távol tartja a sivatagi őrültségektől. Azonban most már kezdett kételkedni választása bölcsességében. Ma este már két másik balesetet látott. Lustán elkalandozott gondolataiban, a pincérnő arcát látta maga előtt, azt a múltkorit az útmenti étteremből. Hogy is hívták? Claudia. Mekkora melle volt... Aztán hirtelen felderengett előtte a roncs az úton, és teljes erőből a fékre kellett taposnia. Érezte, ahogy a sűrített és rendkívül hideg folyékony nitrogén előretódul a fülke felé, és pánikba esett, mert elképzelte, hogy a folyadék keresztültöri a tartály falát, és belőle azonnal egy emberformájú jégkrém lesz. Dana idegesen toporgott, nézelődött, feltörő hányingerét leküzdve túlélők jele után kutatott. A roncs mögül egy zsaru bukkant elő, felé jött, úgy tűnt, kutya baja. – Az istenit, nincs semmi ba... – sikerült kinyögnie, mielőtt... SSSSHHCK! A T-1000-es egy pengével átfúrta a hasát, és ment tovább anélkül, hogy lassított volna, vagy ránézett volna.

Dana térdre rogyott, és a gyomrához kapott, amibe csak most hasított bele a fájdalom. Érezte, hogy valami kibuggyan, ahogy a hasára tapasztotta a kezét. Mielőtt felfogta volna, hogy őt most valóban felhasították, döbbenten figyelte, ahogy a szigonykezű rendőr nyugodtan felmászik a tartálykocsi nyitva hagyott fülkéjébe, aztán kiengedi a féket. A roppant jármű felbömbölt, és meglódult, és ügy fújta ki a mérgét, akár egy berserker sárkány. Dana arra gondolt, hogy isten igencsak könyörtelen fickó, ahogy arccal élőire az útburkolatra bukott, lefelé zuhanva az akaratlan öntudatlanságba, melyből már soha többé nem fog kikapaszkodni. Valamivel előrébb az úton John és a Terminátor kicipelték Sarah-t a felfordult kocsiból. A Terminátornak az M-79-es ott lógott a vállán, rajta volt a gránátos töltényöve, újratöltött 45-öse a csípőjét verdeste. John magához vett egy 12-es kaliberű puskát a kocsi arzenáljából. A fémes csattanásra a Terminátor és John visszanéztek, arra, amerről jöttek. Látták, ahogy a távolban a helikopter roncsát félresöpri az egyre gyorsuló tartálykocsi. John megszorította Sarah karját. – Szent szar! Gyerünk, anya... mozogj... gyerünk... A kis teherautó, melyet másodpercekkel korábban maguk mögött hagytak, csikorogva fékezett mellettük. A megdöbbent sofőr egy ötvenes latin-amerikai volt. Kiugrott a kocsiból, hogy segítsen nekik. A Terminátor melléje lépett. – Szükségünk van a kocsidra – mondta neki. Anélkül, hogy válaszra várt volna, a Terminátor ellépett a sofőr mellett, bezsuppolta Sarah-t a középső ülésre, és beszállt a kormány mögé. John átszaladt a túloldalra. A sofőr idegesen hátrált el. Esze ágában sem volt megpróbálkozni azzal, hogy megállítsa ezeket az örült, csuromvér embereket. A tartálykocsi dübörögve közeledett, füstcsóva röppent ki a kipufogóiból, ahogy sebességet váltott. A Terminátor sebességbe rakta a kiskocsit, és a tükörbe pillantott. A tartálykocsi már csak alig harminc méterre volt mögöttük, és egyre gyorsult. A Terminátor gyorsan megbecsülte, mennyi lehet még az ütközésig. Hét másodperc. Bőségesen elég. Lenyomta a gázpedált, de a kocsi egy kivénhedt vacak volt, amit visszafogott a saját készítésű gyapjúponyva a hátulján. Lassan gyorsult. A Terminátor módosította a becslését három másodpercre: Negyven százalékuk van rá, hogy lehagyják a dübörgő tartálykocsit. A tartálykocsi belerohant a rohamosztagosok kocsijának egyik végébe, félrelökte, és fémcsikorgással vágtatott tovább. A tizennyolc kerekű ismét sebességet váltott, és még jobban felgyorsult.

A tartálykocsi már közvetlenül mögöttük dübörgőit, és a Terminátor a kormányt rángatva egyik sávból a másikba szökkent. A hatalmas jármű a nyomukban maradt, tartálya veszettül rángatózott. – Gyorsabban! – sikoltotta John. – Utolér! A Terminátor úgy döntött, hogy válaszra stratégiai szempontból semmi szükség. Sokkal ésszerűbb dolog volt leemelni válláról a gránátvetőt, és egy gránátért nyúlni, így hát a kiborg ezt cselekedte, miközben fél kézzel kormányzott. John visszapillantott a folyékony nitrogént szállító tartálykocsi föléjük tornyosuló krómozott elejére és lámpáira. Déjá vu. BANG! Nekirohant a kocsijuk hátuljának és meglökte. Aztán a T-1000-es odahúzott a kisebb kocsi mellé, és megpróbálta a szembejövő forgalomtól elválasztó betonfalhoz préselni. A forgó, krómozott kerékagy beletépett a kisebb utas oldal felőli ajtajába, és a védőkorlát csikorgott a másik oldalon. A kocsi oldalra lendült, és megremegett, vadul pattogott a középső korlát és a hatalmas kamion között. John megragadta anyja véres kezét, amikor a fém gyötrő csikorgását hallották. Szikrák pattogtak mindkét oldalról. Az oldalablak betört, ahogy az ajtó kiszögellése nekivágódott. Fém és üveg záporozott be az oldalablakokon. A keret meghajlott, és bedőlt. Lassan kezdtek összelapulni. John úgy érezte, mintha a foga vibrálna az állkapcsában. A faplatónak elege lett ebből a durva utazásból, széthullott és elmaradt mögöttük. A T-1000-es keményen oldalra húzta a kormányt, kíméletlenül nyomta a korlátnak a kis kocsit. A Terminátor az utasoldal felé siklott. Lábát a gázon tartotta, felemelte Johnt, és a sofőrülésbe rakta. Úgy szálalt meg, mintha csak valamit meg akarna nézni a kesztyűtartóban. – Vezess egy kicsit! Egy fontos kérdés bukkant fel a fiú agyában. – Hova mégy? A Terminátor azzal válaszolt, hogy bezúzta a töredezett szélvédőt a tenyerével. Az üveget már csak a műanyaglemezek tartották össze, és most kihullva a keretből visszarepültek a kocsi tetejére. John rémülten markolta a kormányt, és zavartan figyelte, ahogy a kiborg kipréselte felső testét a sárhányó tetejére, és felállt. Megfordult, és fél kézzel célzott az M-79-essel. Kilőtt egy gránátot. Alig harminc centivel hibázta el a T-1000-est, és a tartálykocsi elülső válaszfala előtt robbant, majdnem a tetőnél. A fém kilyukadt, és sűrített,

folyékony nitrogén löttyent be a nyílásból, ám a kilencven kilométeres sebesség szele visszanyomta. A hatalmas járgány megfarolt, ahogy a T-1000-es visszanyerte az irányítást fölötte. A tartály hatalmas ingaként lengett az utasfülke mögött. Ahogy a hatalmas kamion elmaradt egy kicsit, kiengedte a kis kocsit a szorításból. John gyorsított, eddig a rémülettől lassult le, de most szerzett néhány méter előnyt. Azonban a tartálykocsi ismét a nyakán volt, kavargó, nitrogénpermetet húzva maga mögött, akár egy üstökös a csóváját. A Terminátor még mindig állva kinyitotta a töltényűrt, és elkezdett újratölteni. John átvágott az országúton, és ráfordult a lejáróra. A T-1000-es szintén lekanyarodott arra a sávra, le a lejáraton utánuk, egyre gyorsulva. Most hat méterre volt mögöttük, és közeledett. A Terminátor becsattantotta a zavart, és tüzelt. A gránát a rácsozatot találta el, szétvitte a radiátort és a motorháztető nagyrészét. Gőz süvített ki, határozatlan színbe borítva a kocsi előrészét. Füstöt és gőzt köpködve, mint valami démoni gőzmozdony, a tartálykocsi belerohant a kis teherautó hátuljába, elsodorta egy elágazásnál, és egyenesen egy nehézipari üzem felé tolta. A Terminátor csak nehezen tudott újratölteni az ütközés és a káosz közepette. Már csak egy kevés gránátja maradt a töltényövben. Közvetlenül előttük egy hideg, szürke acélgyár helyezkedett el. A Kaliforniai Acél Vállalat kapui beszakadtak, ahogy a félig-meddig tolt kiskocsi átzúgott rajtuk. John felsikoltott, kétségbeesetten próbálta kormányozni a kocsit, amit hátulról lökődtek. De semmit sem tudott tenni. Tovább száguldottak a széles betonúton, mely egyenesen a gyár roppant méretű főépülete felé vezetett. A Terminátor épp akkor próbált meg betölteni egy gránátot, amikor keresztülvágtattak a kapun. A gránát kirepült a kezéből. Nem volt idő utánanézni. Ehelyett a kiborg felragadott egy gépfegyvert, felhúzódzkodott a kocsi tetejére, leugrott a vázra, két erőteljes ugrással a kamion motorháztetején termett, és az egész tárat belelőtte a szélvédőbe. Egyenesen a T-1000-es képébe. A T-1000-es arca tucatnyi fémrészecskévé szakadt. Egy pillanatra a becsapódások elkábították. A Terminátor megkapaszkodott a dudában, benyúlt az utastérbe, és megrántotta a kormányt. A vontató elkezdett összecsukódni, szinte álomszerű lassúsággal. A fülke oldalra sodródott, az első kerekek sikoltoztak az útburkolaton, visszarándult jobb kéz felé a tartályrészhez, mely most oldalra csúszott. A kamion leblokkolt és remegett, ahogy a gumi füstölt az aszfalton. A teljes kamion elkezdett felborulni.

A Terminátor a kocsi oldalába kapaszkodott, mely a boruláskor a felső rész lett. Elátkozott sikollyal, akár a Pokol olajozatlan tengelyei, a teljes kamion az oldalára dőlt, és hatvan mérföldes sebességgel csúszott a gyár felé. Tizenkét méter széles szikracsóvát húzott maga mögött. Akár egy július negyedikéi roncsderby. A jegyeket akármilyen felárral el lehet adni, mivel ez még csak a kezdet volt... John látta, mi jön mögötte, aztán látta, ahogy az épület is már előtte dereng. A hatalmas guruló ajtók csak részben voltak nyitva. Nincs választása. Jobbra rántotta a kormányt, be a kapun, a már összenyomott kocsi súrolta a kapu oldalait, egyenesen berobogott az üzembe, és a Terminátor az utolsó pillanatban leugrott a fülkéről, és keresztülrepült a nyitott ajtón. A tartálykocsi égrengető csattanással vágódott az épületnek. A Terminátor nagy puffanással esett az üzem főfolyosójának padlójára, és továbbgördült, ahogy alig pár méterrel mögötte a tartálykocsi nekiszáguldott az ajtó két oldalán lévő masszív betonpilléreknek. Csikorgó fém mennydörgő robaja hallatszott. A tartály kettényílt, folyékony nitrogént köpött, mínusz kétszázharminc fokos folyadék tódult ki. John a fékre taposott a vén kocsin, mely megcsúszott egy víztócsán, és kormányozhatatlanná vált. Sikerült szinte a megállásig lelassítania, mielőtt nekiütközött a csarnok egyik acél támasztópillérének. Ő és Sarah keményen előrebuktak. A Terminátor, még mindig markolva az M-79-es gránátvetőt, továbbcsúszott, nekicsapódott a korlátnak, és ráesett egy hatalmas gép vázára. A kamion előrésze pörögve repült be az épületbe, és remegve állapodott meg. Folyékony nitrogén folyta körül a fülkét, sziszegve, ultrahideg hullámokkal. Fagyos pára kavargott mindenhol, bevonva a roncsot. A Terminátor mozdulatlanul hevert egy pillanatig. Hamarosan visszakapcsolt egy gyors belső sérülésellenőrzés után, aztán felkönyökölt, és szemügyre vette a helyzetet. A roncsautóban John megrezzent. Kába volt, vér szivárgott feldagadt orrából. Szédelegve döbbent rá, hogy egy acélgyártó üzemben van. Szirénák visítottak, emberek rohangáltak... kiabáltak. Odafordult, hogy lássa, mi elöl menekülnek... Nitrogén ködfal hömpölygött a megsemmisült tartály felől, tűz és jég különös keverékét mutatva. A nagy kohókból a roppant galéria oldalában narancsszínű fény és tűz látszott, miközben a dermesztő pára folyékony fehér zúzmaraként gördült előre. John alig látta a tartálykocsi szétroncsolódott utasfülkéjét a hullámzó szürke felhő belsejében. Egy alak bukkant fel, kifelé húzódzkodott. A

T-1000-es tántorogva tett néhány lépést, el a roncstól, s közben a sziszegő, sercegő, folyékony nitrogén ott kavargott a bokája körül. A T-1000-es tántorgott, lassan mozgott, mintha sűrű melaszban lépkedne. Végül megdermedt. A lába odafagyott a talajhoz, miközben John felé törtetett. A fiú megrökönyödötten figyelte. KLINK! Az egyik láb eltört az üveggé kristályosodott hideg masszában. A gép törtetett előre, és a másik lába is elcsattant. Ahogy testsúlyát a másik bokája csonkjára helyezte, az egész összetört alatta. A T-1000-es térdre rogyott, fél kézzel vonszolta élőre magát. Folyékony nitrogén folyta körül a kezét. A kéz beleragadt. A T-1000-es megrántotta, és – KLINK! – a kéz eltört a csuklónál. A gép ostobán meredt a csukló üveges csonkjára. Most először jelent meg a képén olyan kifejezés, melyről John tudta, hogy igazi... a fájdalomé. De nem emberi, még csak nem is kiborgi fájdalomé. Ez a folyékony fém agóniája volt. A T-1000-es molekuláris struktúrája kezdett megmerevedni, és a rajtuk keresztülszáguldó energiafolyamok ritkultak, és a megállásig lassultak. A T-1000-es szája hangtalan sikolyra nyílt, ahogy a zúzmara belepte a lábait, a testét. És aztán teljesen megszűnt mozogni. Odafagyott. Dühös felháborodás dermedt örökre a merev arcra. A halálos gyilkológép jégszoborrá vált, ott térdelt a fagyott masszában. A folyékony nitrogén kifolyt a tartályból, és sebesen párologni kezdett. A Terminátor, épp csak hogy kívül a hidegség határán, tisztán látta a T-1000-est. Kivonta a 45-ösét, és célzott. – Hasta la vista, bébi! BUMM! Egyetlen lövés darabokra törte a megkristályosodott fémembert, a belső molekuláris összetartó erő megszűnt, és a T-1000-es milliónyi apró, gyémántszerű csonkra hat méterre röpült, minden irányba. A Terminátor leengedte a fegyvert, és megpróbálkozott egy féloldalas mosollyal. Minden bizonnyal jobban sikerült volna, ha arcának nagyobb felülete működőképes. Úgy nézett ki, mint akinek hosszú pihenésre lesz szüksége. A teherautóban Sarah igencsak rossz állapotban volt. Eszméletén, de nagyon legyengülve. John megpróbálta az ajtót. Be volt szorulva. Egy rúgással kinyitotta. – Oké anya, most kiszállunk, gyere! így ni. Kisegítette az anyját a viharvert fülke üléséből. Sarah térde megroggyant. John megpróbálta magára venni a súlya egy részét, miközben a kocsiba kapaszkodott, és az ülésen heverő fegyverért nyúlt. Megfordultak, és a Terminátor felé támolyogtak. – Meghalt? – üvöltött fel John.

A Terminátor térdelve nézett a T-1000-est körülvevő oszladozó felhőre. A kohók hője mostanra már elpárologtatta a folyékony nitrogén nagy részét. A T-1000-es kristályai is olvadtak, cseppfolyóssá váltak, sokszáznyi parányi higanycseppé, szerte a padlón. A rettenetes méretű olvasztókohók ragyogása ott táncolt a folyékony fémen. A Terminátor nehézkesen kelt fel. Egyik keze meg rongálódott; szétlapult, és szinte teljesen használhatatlanná vált. Lábszervójának egy része szintén megsérült, de javíthatónak tűnt. Jelenleg azonban alig tudott állni. Amikor John és Sarah odaértek hozzá, megszólalt: – Nincs sok időnk. – Mi? Miért? A Terminátor mutatta. John és Sarah látták, ahogy a T-1000-es legközelebbi darabkái araszolni kezdenek egymás felé. Egy pillanatra rá máris nagyobb darabbá álltak össze. Ezek a masszák megremegtek, és összekapcsolódtak másokkal, gyorsan formálódtak központi tömeggé, f Sarah mindezt az öntudatlanság határán lebegve, csak fátyolosán látta. Jelen pillanatban csak félgőzzel tudott gondolkodni, de tudta, miféle iszonyatos következménye van annak, ami most történik, és végső kétségbeeséssel suttogta John fülébe: – Még nincs vége. John hitt neki. – Gyerünk! Menjünk innen! A Terminátor a vállára vetette Sarah egyik karját, és eltámolyogtak, még bentebb az üzem belsejébe. Mögöttük valami mozogni kezdett. Egy ezüstfej formálódott a higanytócsából. Magasabbra emelkedett, ahogy a vállak is kialakultak, kiemelkedve a masszából. Odafordult menekülő zsákmánya felé. John újkeletű rémülettel fordult meg, és ekkor... A T-1000-es embermagasságúra emelkedett. Még higanyformájú volt, de jellegzetességei gyorsan alakultak. Tett egy lépést, aztán még egyet. Sarah megbotlott. Sietve felrángatták, és vonszolták tovább. A Terminátor határozottan bicegett, egyik lábát csak húzta maga után a bokamechanizmusnál. John volt az, aki húzta, rángatta őket előre. Megkerültek egy sarkot, és tornyosuló, ragyogó kemencék közé értek. Iszonyatos méretű gépek voltak. A hő szinte elviselhetetlen volt, és a levegő a folyamatos dübörgéstől. Sarah felkiáltott fájdalmában, és ismét megbotlott. – Gyere, anya! – sürgette John. – Menni fog! Gyere! Felrángatták, és vonszolták tovább. Sarah iába csurom vér volt, az arca holtsápadt. John hátrapillantott a válla fölött. A főfolyosón a T-1000-es tett egy lépést; most már teljesen felvette Austin rendőr alakját. A pokol tüze csillogott a rendőr szenvedélytelen arcán.

Megindult előre. Láthatóan nem zavarta a kristályos anyag, viszont amikor a keze hozzáért a korlátot borító sárga és fekete biztonsági jelzéshez, a keze sárga-fekete csíkossá vált egészen konyákig. Csak nehezen tudta elhúzni a kezét a deres korláttól, és eközben olyan hang hallatszott, mint amikor egy ragasztószalagot feltépnek valamilyen felületről. A T-1000-es sárga és fekete csíkos kezére nézett, és vissza akarta formálni normálissá. Statikus sercegés zúdult végig a testén. Ez volt az első működési zavara. A T-1000-es “meghibásodott". De most már nemcsak a kezén... A folyosó mozaikmintázata mindegyik lépésénél felkúszott az alsó lábszárára, és amikor a láb felemelkedett, kifakult. Aztán ismét visszatért a láb letételekor. A láb megpróbált összeolvadni a padlóval. A kaméleonszerű funkció megszakadt, és magától változott. A T-1000-es haladt tovább, és a területet fürkészte. Akár hibás, akár nem, a feladata hajtotta, be kell végeznie küldetését. Befordult a sarkon, és folytatta útját a kemencék között. A Terminátor megpillantotta a közeledő Austin rendőr körvonalait a füstös ragyogásban, ahogy futásnak eredt, amikor felfedezte őket. A Terminátor átadta Sarah-t Johnnak. – Menj tovább! John nemet intett a fejével. A T-1000-es teljes sebességgel futott, léptei a betonon dübögtek. A Terminátor eltaszította Sarah-t és Johnt. – FUTÁS! John engedelmeskedett, félig cipelve, félig vonszolva az anyját, ahogy csak bírta. Sarah küszködve próbált eszméletén maradni, félájultan próbált futni. A lába beleakadt valami kábelbe, térdre esett. John próbálta felhúzni, de neki nem volt annyi ereje, hogy felkeljen. John sírva könyörgött. – Gyerünk, próbáld meg... kérlek, anya. KELJ FEL! Mögöttük a Terminátor próbálta megtölteni az M-79-est szétzúzott kezével. Alig bírta berakni az utolsó gránátját a töltényűrbe. A T-1000-es rárontott, és kiütötte a fegyvert a kezéből. Az csattanva hullott a padlóra. A gránát kihullott a padlóra, és egy kemence alá gurult. A Terminátor teljes súlyával nekivágta a T-1000-est a falnak. A csata kezdetét vette. John és Sarah elérték a folyosó szélét. Zsákutca. Egy roppant méretű olvasztókohó alapja torlaszolta el a további utat. Visszafordulva nézték a titánok harcát, melyhez a kohók tüze szolgáltatta a megvilágítást. Ez a csata fogja eldönteni tízmilliók sorsát.

A Terminátor megragadta a T-1000-est, és rettentő erővel a keskeny sikátor szemközti falának vágta. Kevesebb idő alatt, mint amennyibe a megfordulás telt volna, a T-1000-es átváltozott: oda-vissza... az arca a feje hátulján jelent meg, és máris megindult a faltól a Terminátor felé. Hogy elhárítsa a rohamát, a Terminátor belevágott a jó öklével. A gépkosszerű csapás során a kiborg ökle majdnem könyékig belemélyedt a higanyos arcba. Azonban a T-1000-es feje azonnal megszilárdult, kézzé változott, mely fogva tartotta a Terminátor csuklóját, és a fej valahol másutt jelent meg, és mindez , gyorsabban játszódott le, mint ahogy a Terminátor követni lett volna képes. A T-1000-es nekicsapta a Terminátort egy hatalmas szállítómotornak, belenyomva karját a mozgó részekbe. Egy masszív szelelőrúd összepréselte a karját, és szétzúzta a könyökét. A Terminátor a gépnek feszült, mely odaszögezte. A szervói felnyüszítettek a túlterheléstől. A T-1000-es megfordult, és megindult a célpontja felé. Sarah meglátta, ahogy teljes lendülettel feléjük ront, felsikoltott, és belökte Johnt két fémmonstrum közti részbe. A fiú csövek és gerendák szövevényébe került. John megperdült, és látta, ahogy az anyja elállja az utat a keskeny résben. Követhette volna a fiát, de habozott. Egy sötét tömeg lódult John felé. John lélegzet után kapkodott, ahogy egy hatalmas méretű acél ellensúly egy több centi vastag láncon felé siklott. Kitért az útjából. Amikor visszanézett, már nem látta a nyílást. – Anya! ANYAAAA! A Terminátor erőlködve próbált elérni egy közeli acélrudat. A fémmunkások használták ezeket a vörösforró öntecsek mozgatására. Megragadta az egyik végét, és úgy tartotta, mint egy feszítővasat. Titáni erőfeszítéssel elmozdította a vaskos alkatrészeket, melyek fogva tartották, és kihúzta a karját. A konyáknál levált, vezetékek fityegtek az összenyomott könyékrészből. Sarah elvesztette szem elöl Johnt. Még el sem búcsúzott tőle, gondolta, ahogy szembefordult a T-1000-essel, mely úgy rontott felé, akár egy kasza. Sarah, félig a hatalmas gépnek dőlve, alig öntudatánál, egy golyót illesztett az üres fegyverébe. Az utolsó pillanatban emelte fel a puskát, és lőtt. A T-1000-es arca szétrobbant, de máris újraformálódott, és a nő felé nyúlt. Sarah eszeveszetten igyekezett egy újabb lövedéket tolni a tárba, de... PAFF! Egy acéltű szúrta keresztül a vállát, és odaszegezte. A polimorf gyilkos gyors mozdulatot tett másik kezével. A mutatóujja csillogó tűvé nyúlt, a nő szeme

felé fordult, készen átszúrni a no homloklebenyét és nyúltagya felső részét. Sima, hűvös hangon szólalt meg. – Hívd ide Johnt! Most azonnal. Sarah már túlélt egy fém anyaszomorítót, és most egy másik fogja felnyársalni. Megrettent, de még inkább elvesztette az eszét. Nem tudta visszafogni magát, fájdalomtól telten rásikoltott: – Te szemét! Amint a T-1000-es ebből sikeresen kiszámította, hogy az utasítását megtagadták, átkapcsolt ki végző módba, és hátrahúzta a kezét, hogy lemérje a gyilkos csapást. BAMM! Valami olyan erővel csapódott a T-1000-es testének, hogy az szétszelte a fejét és a törzsét egészen a köldökéig. Az acél rúd meredt ki a testéből. A Terminátor ellökte a gyilkost Sarah-tól. A T-1000-es a falnak csapódott, kirántotta az acélrudat a testéből, és szinte szemmel követhetetlen mozgással máris a Terminátorra rontott. Újra és újra meglendítette fegyverét. Visszaterelte a Terminálon. A Terminátor egy falnak hátrált, rendszere túlterhelődött, statikus szikrákat szórt az ütések nyomán. A T-1000-es mögött egy roppant méretű I-gerenda lebegett két láncon. Arra szolgált, hogy önteteket emeljen a kohókba egy vágányon mozogva. A polimorf megragadta az I-gerendát, és meglódította vágatában. Egyenesen a Terminátornak. A kéttonnás gerenda mellkason találta, összeroncsolta. A T-1000-es visszahúzta a gerendát, aztán ismét meglendítette. A Terminátor oldalra rántotta magát, így a második csapás csak a vállán találta. Fém csikorgóit, és darabok törtek ki a megvadult kiborgból. Leroskadt, és a fal után kapott... A látómező befelé horpadt, majd gyorsan kifelé dülledt, és az embergép egyensúlyérzéke meghibásodott. Tántorgott, ahogy a harmadik csapás hátba találta, nekicsapódva a gerincének és a medencéjének. Szervók reccsentek és összepréselt ronccsá váltak, nem tudtak védekezni a roppant súly ellen. A Terminátor térdre hullott, nekiesett egy hatalmas gép falának. A T-1000-es negyedik csapása a kiborg lapockái közé zúdult. Az áldozat koponyája részben behorpadt. A Terminátor lecsúszott a padlóra. Elsődleges megszakítások száguldottak keresztül az ostyamemóriás agyon. Emlékek szabadultak ki az elektromos komorságból. A Terminátornak nem volt igazi élete, hogy emlékei lepereghessenek a szeme előtt, de adatai voltak. És más emberek élete. Emberi érzelmek kaotikus mintája pergett a tejében, mint egy összegabalyodott audiokazetta, ahogy az elmúlt napok eseményei villantak fel benne. Sarah és John térdelve, egymást ölelve sírtak. John próbálta elrejteni a könnyeit. Sarah a T-1000-es felé fordult gyatra fegyverével. Maga a T-1000-es érzelemmentesen reagált a változó működési

körülményekre. És egy mikroszekundumig valami hátborzongató dolog rázta meg teljes lényében, megértette az emberi kapcsolatok jelentését, és e keresztreferenciák felvillanó gombafelhőjéből kibukkant valami, amire a kiborgot sohasem programozták. Érzések. A Terminátor hátrazuhant a betonra, eltérített rakétaként zúgott az energia szintetikus elméjében. Miközben a kiborg a görcsös géphalálban rángatózott, megtanulta a legmélyebb leckét a szerves életről. Kár, hogy nem volt ideje kielemezni. A Terminátor szánalmas roncsként hevert a padlón, egy halom ócskavasként. Azonban a szétzúzott öntudat darabjai más energiacsapdákat kerestek a törött CPU-ban. Skynet úgy tervezte a Terminátorokat, hogy kilábaljanak a legroppantabb sérülésből is, és megjavítsák annyira magukat, hogy képesek legyenek bevégezni küldetésüket. És most az embergép agya megtalálta a támogató áramköröket az ostyamemória héjában, és dacára a teljes külső traumának és a belső össze-visszaságnak, más lehetőségek után kutatott, hogy sikeresen végre tudja hajtani a parancsot... mozdulj mozdulj MOZDULJ! Egy apró szikra. Még egy. Aztán az egyik lábmechanizmus görcsösen megrándul. MOZDULJ! A láb behajlik. Egyetlen ember sem lett volna képes visszatérni ilyen mély szakadékból. Azonban egyetlen ember agyába sem programoztak ilyen kényszerítő parancsokat. Ráadásul a Terminátor látta a nagy kinyilatkoztatást, és ez még inkább mozgatta. A dermedt szervók nem álltak ellen. A kiborg erőtlenül mászni kezdett, működésképtelen lábait vonszolta összeroncsolt gerince mögött. Karcsonkja csikorgóit a padlón, ahogy araszolt előre. Azonban látható gépszeme vörösen izzott az elszántságtól. Kinyúlt azért a valamiért, ami megoldást adhat jelenlegi problémájára: az M-79-es ott hevert nyitott töltényűrrel a lemetszett kézben. Jó keze, a szétzúzott acélujjakkal, az utolsó gránátért nyúlt, mely ott hevert a hatalmas acélkohó lábazatánál. A fémujjak felé nyúltak. A Terminátor még nem hajtotta végre a feladatát. Azonban a T-1000-es sem. A polimorf felemelte a súlyos acélrudat a feje fölé, és hihetetlen erővel csapott le. A rúd a Terminátor hátába fúródott, a kilyukadt külső burkolaton keresztül. A T-1000-es oda-vissza mozgatta,

szélesítette a lyukat. Aztán ismét felemelte a hegyes rudat, lecsapott, átfúrta vele a Terminátor hátát, a mellkasán bukkant ki. És a padlóba fúródott. A kiborg oda volt szögezve. Minden, amire gondolni tudott, az egy végső reménytelen kétségbeesés volt. A kilencezer-nyolcvanötös stratégia. A Terminátor kétségbeesetten kapaszkodott a gondolatba, ahogy a feje arccal lefelé a padlóra bukott, és nem mozdult. A fény a szemében kihunyt. A T-1000-es lepillantott a kiborgra, és megállapította, hogy már nem fog taktikai problémákat okozni. Elsődleges célpontjára fordította a figyelmét, és elindult, hogy megtalálja, és bevégezze küldetését. John patkányként iszkolt a kohók útvesztőjében. Fölötte roppant méretű gépek morogtak rakomány nélkül. Hallotta, ahogy egy halk, sürgető hang szólítja. – John? John? Hallasz? Hol vagy? Az anyja. Kimászott az árnyékból, anyját keresve, és egy rakodóra lépett a masszív kemence olvasztótégelye mellett. Olvadt acél ragyogott a kazánban. A hő megremegtette a levegőt, minden olyan volt, mintha csak hallucinációs kép lenne. Aztán John megpillantotta Sarah-t, ahogy feléje bicegett. Alig tudott mozogni, a lába csurom vér volt. John feléje iramodott. – Segíts, édesem... – nyögte az anyja. Sántikálva igyekezett, felé nyújtotta a karját, mosolygott. John azonban lefékezett, amikor egy alak jelent meg a közeledő Sarah háta mögött. Egy másik Sarah volt, egy puska csövét irányítva egyenesen őrá. A fiú megtorpant, szeme tágra nyílt zavarában. Most melyik melyik? Lepillantott. Az első Sarah lába összefolyt a talajjal, színt váltott járás közben. Egész a térdéig olyan volt, akár a lenti mozaik. – LŐJJ! – kiáltotta John, és oldalra vetette magát. Az első Sarah megperdült, Austin rendőrré változott. A hátsó Sarah elkezdte lőni a T-1000-est. BUMM! A gép megtántorodott. CSITT-CSETT! Sarah berakott egy újabb töltényt. BUMM! A gép ismét megtántorodott. CSITT-CSETT! BUMM!

Újra. És újra. A T-1000-es minden becsapódástól egy lépést hátratántorodott. Sarah követte. A találatok kráterei a T-1000-es testében most már lassabban “gyógyultak" be. Ereje apadni látszott. Sarah ismét lőtt, szeme vadul villogott. Hátrafelé szorította ellenfelét, közvetlenül az olvadt acél tégelyének széléhez. CSITT-CSETT... KLIKK! A tár üres! A T-1000-es már a szakadék szélén állt, az előző lövés erejétől ingadozva. Egy másodpercen belül vissza fogja nyerni az egyensúlyát, amint a lövés ütötte lyukak bezárulnak. Sarah ismét kudarcot vallott. A T-1000-es meg fogja ölni őt, aztán Johnt és akkor Skynet fog győzni. Sarah felsikoltott végső elkeseredésében, és készült, hogy nekirontson, és belesodorja magával együtt a lenti fortyogó halálba. Ám ahogy a lába megfeszült, hogy nekirontson a magához térő polimorfnak, acélos ujjak csúsztattak egy gránátot az M-79-es töltényűrébe. A padlón fekvő Terminátor felemelte a fejét. A kilencezer-nyolcvanötös stratégia. Megjátszani a holtat. Félig emberi húsból, félig krómból álló koponyájából a vörös szem úgy izzott, akár egy rosszindulatú jelzőfény. Becsattintotta a zavart egy csuklómozdulattal, és meghúzta a ravaszt. A T-1000-es egyenesen a hasába kapta a lövedéket. A gránát a testében robbant fel. Hatalmas lyuk keletkezett benne felszakította a törzsét, és hátralökte. Elvesztette az egyensúlyát, és belebukott az olvadt acélba. John odafutott Sarah-hoz, és együtt nézték elszörnyedve, ahogy a T-1000-es feje és felsőteste kibukkant a kavargó masszából. Sikoltott. Egy iszonyatos, embertelen szirénázó sikollyal, ahogy minden molekulája kereste a lehetőséget, hogy visszajusson a megfelelő szerkezetbe, azonban az intenzív hő és az olvadt fém körülöttük összezavarta őket. Átváltozott, alakult, formálódott nagy gyorsasággal valamivé, és mindenné, ami valaha is volt. John és Sarah alig tudták követni... Janelle Voight keveredett a kockás mozaikkal, Lewis, az őr az arcából kirobbanó késekkel, más arcok, stoboszkópszerűen váltakozva, egy arc jelent meg minden szemvillanásban, és máris másik arc váltotta fel... “

A krómalak még egyszer utoljára felüvöltött, és lesüllyedt az olvadt acél felszíne alá. Folyékony ezüst folyt a kicsapó örvényeken a túlhevült felületen... míg bele nem olvadt az is a masszába. A semmibe. Eltűnt. Az üres puska csattanva hullott ki Sarah kezéből a padlóra. Sarah jobb karja John vállára fonódott, összeölelkeztek, testük remegett. A megnyomorított kiborg megpróbált felkelni. Szervói szánalmasan felnyögtek és nyüszítettek, ahogy megpróbált térdelő helyzetbe emelkedni. A kiborg összeomlott, próbálta újra. John meglátta, és odafutott, próbálta emelni minden erejéből. Sarah is segített nekik, amennyire tudott. A csonka gépnek úgy-ahogy sikerült talpra állnia. Kettőjük támogatásával a szakadék szélére bicegett. A Terminátor lepillantott, és meggyőződött róla, hogy valóban vége van. John kicipzározta Sarah hátizsákját, és előhúzta az első Terminátor kezét. – Ez is szétolvadna? – kérdezte. A Terminátor furcsa, lágyabb, szinte emberi hangon szólalt meg; valószínűleg a sérülése miatt: – Igen. Dobd csak bele! John beledobta a maradványt, és az lesüllyedt a lávában. – És a CPU-t is – tette hozzá a Terminátor. John előhúzta a zsebéből, és a kohóba vetette. Sarah figyelte, ahogy eltűnik az olvadt fémben. Fájdalmasat sóhajtott. – Vége. – Nem. Van még egy chip. A Terminátor megérintette a homlokát fémujjával. Aztán Sarah-ra nézett. Mindketten tudták, mit kell tenni. John szeme hirtelen tágra nyílt, amikor rádöbbent, mit jelent ez. A fejét rázta, és a szeme megtelt könnyekkel. – Nem! A Terminátor Johnhoz fordult. Rettenetes ábrázat volt, magán viselve minden kínszenvedést, de valahogy mégis olyan… …nemes. – El kell mennem, John – mondta a gépember. – Meg kell szűnnöm, különben... én leszek a jövő. – Úgy fordult, hogy tépett emberi arcfele kissé árnyékba került. John a krómkoponyát és a vöröslő szemet látta. Mégis rimánkodott. – Ne tedd! Kérlek... minden oké lesz. Maradj velünk... A Terminátor John vállára tette a kezét.

– Be kell végeznem a küldetésemet. – És miközben ezt mondta, ismét arcának emberi fele látszott. Odanyúlt, és fémujjaival megérintette a fiú könnyes arcát. Ez volt a kinyilatkoztatás. – Most már tudom, miért sírsz, bár ez olyasmi, amire én sosem lennék képes. Sarah-hoz fordult. – Isten veled! – Nem félsz? Csak egy parányi pillanat telt el, a Terminátor máris válaszolt. – De igen – mondta. Nem azért, mintha megszűnt volna Terminátorként viselkedni, hanem azért, mert olyasmit érzékelt, mely túlnyúlt a programozásán, és amely még Skynet értelmét is meghaladta. És ez adta neki az első érzés érzetét. Félelmet. Attól, ahová menni fog, bármi legyen is az. Természetesen nem kérdezték további részletekről válaszát illetően, így hát semmit sem mondott erről. Csupán megfordult, és lelépett a szegélyről. Ahogy a Terminátor aláhullott, az idő kitágult és egy fényes villanás töltötte be az elméjét. Egy alagútban lebegett, követte a világító fényt az örökkévalóságba. Vagy az üdvösségbe. A mesterséges agy megégett, amikor az olvadt fémbe ért. Szinte minden elektronikus aktivitás megszűnt. Szinte. Ahogy a krómváz beleolvadt ugyanabba a masszába, mint a T-1000-es, Sarah és John nézték, ahogy a Terminátor belesüllyed a lávába, és a fémkéz merül el utolsónak... Az utolsó pillanatban ökölbe szorult, és a hüvelykujj felfelé meredt belőle... a végső győzelem jeleként. Aztán végleg eltűnt. Anya és fia bámulták az olvadt fémet egy darabig. Aztán Johnnak eszébe jutott, hogy a Terminátor másik karja valamivel visszább hevert, és érte futott. Csak egy darab ócskavas volt, de ez a fém a jövőből származott, és most nem szabad meghagyniuk belőle semmit. Amikor John egyenként behajította a darabokat, ő és Sarah úgy érezték, mintha a föld belseje megremegne. Mintha egy hatalmas tengely elfordulna. Természetesen később, amikor John visszagondolt erre, feltételezte, hogy csupán az acélüzem hatalmas gépei dübörögtek. Tévedett. A történelem született újjá.

Az ítélet napja (Washington, 2029. július 11., 10:12) A nap tisztán ragyogott a világoskék égen. Alatta egy élénkzöld park burjánzott. Hétköznapi öltözetű emberek nyári szórakozásukat élték. Bicikliztek, olvastak... gyermekek játszottak egy játszótéren, hintáztak, csúszdáztak. A mászóka nem olvadt meg, nem is olvadt el, hanem gyerkőcökkel volt tele, akik rajta csimpaszkodtak, és rekedten kiabáltak. Egy csillogó szemű kisfiú taposta egy tricikli pedáljait. Időtlen dolgok, melyeken a technikai fejlődés sem változtatott. A fák vonala fölött Washington alabástrom várossziluettje látszott, előtérben a híres Capitoliummal és a Washington emlékmű fehér tornyával. Azonban más épületek is emelkedtek itt, amik korábban még nem léteztek – karcsú felhőkarcolók, melyek már az új idők szeleit szántották. Szerény keresetű emberek éltek bennük, hála annak a kevés állami támogatásnak, mely egy hetyke ifjú szenátornak volt köszönhető. A lakások nem kényszeradományok voltak. Lakóiknak meg kellett érte dolgozniuk. Azonban az ár elfogadható volt a lehetőségeikhez képest. És ez így volt rendjén. 1997. augusztus 29-e jött és elmúlt. És nem sok minden történt. Michael Jackson negyvenéves lett. Az emberek mentek dolgozni, mint mindig, nevettek, panaszkodtak, tévéztek, szeretkeztek. Nem következett be az ítélet napja. Sarah Connor lélegzetvisszatartva járkált a nap huszonnégy óráján át. Amikor a nap felkelt, és ő megbizonyosodott, le akart rohanni az utcára, hogy az emberek képébe kiabálja: “Mától kezdve mindennap ajándék. Jól használjátok ki!" De ha ezt teszi, őrültnek hitték volna, és az ilyesmiből már, kösz szépen, elege volt. Ehelyett alaposan leitta magát. Számos hapsija volt, természetesen, néhányuk meglehetősen jóképű, de sohasem ment férjhez. És nem szomorkodott, nem kesergett emiatt. Mivel Kyle nem halt meg. És a küldetése sem járt kudarccal. Ha az idő egy hurkot formált, ő volt az, aki önfeláldozásával mindenki másnál jobban kibogozta. Kyle volt a kör közepe, ő volt az, aki a romokból érkezett, olyan háttérrel, mely segítette túlélni, és megteremtette azt az erőt, mely megváltoztatta a történelmet. De... Honnan jött Kyle? Ki volt az anyja? Hol van jelenleg a családja?

Sarah felbérelt valakit, hogy próbálja kideríteni azt a valakit, Kyle megfelelőjét, aki, mint mindenki más a világban, megszületik, leéli az életét, és sejtelme sem lesz róla, hogy egy idősíkban nukleáris háború robbant ki, és az emberek elkeseredett csatát vívtak a túlélésért. Kyle nem halt meg, él valahol a világon, valószínűleg feleségül vett egy csinos nőt, talán már gyerekei is vannak, és mindennapos életet él. Természetesen őt nem ismeri. Nem is szereti. És azt sem fogja megérteni, miért néz majd rá Sarah szerelmes és hálás könnyekkel telt szemmel. Mivel ő nem az a Kyle Reese, az, akit ő szeretett, és aki visszament az időben, hogy meghaljon még megszületése előtt. Sarah-ért. Az emberiségért. És John Connorért Így hát visszahívta a magándetektívet, és ejtette az ügyet. Ezért nem ment hozzá senkihez. Már harminc év is elmúlt, azonban a sötét jövő, mely nem következett be, számára még mindig létezett, és mindig is létezni fog, akár a reggeli fény hatására tovalebbenő álom. És a háború a gépek ellen még folytatódik. Illetve, hogy pontosabb legyen, a háború azok ellen folyik, akik gonosz céllal akarnak létrehozni gépeket. Mert hiszen Skynet csak az emberiség öngyűlöletének és rettegésének megnyilvánulása volt. Olyan megoldást talált, mely túllépett minden eddigi elnyomáson, amit a világ valaha is ismert. A teljes megsemmisítést. Néhány ember még mindig meg akarta építeni a maga Skynetjét. Mások harcoltak ellene. És ez idáig ezek az utóbbiak győztek. És bár néha még volt háború, éhínség, kormányszintű korrupció, az emberek nagy lépést tettek a fejlődés létráján, egy olyan lépést, melynek megtételére nem is gondoltak, legfeljebb egy maroknyian, akik szembeszálltak a Végzettel, vagy, ahogy Sarah most gondolta, egy valamivel kellemesebb ösvényre terelték. És így, ennyi év után Sarah bájos szépséggé vált, furcsa sebhelyekkel, és egy keserédes csillogással a szemében. És a férfiak hiába szerették. Természetesen volt egy férfi, akit imádott. Sarah egy fa árnyékában ült, és őt figyelte, egy negyvenes évei elején járó férfit, aki elmélyülten játszott a közelben két kicsi gyerekkel. John Connornak ugyanolyan feszes arcvonásai voltak, mint Ott fenn a jövőben, de most nem viselt szemkötőt, sem sebhelyeket. Távol állt attól a zord sorsú, komor embertől, aki abban a világban lett volna. Ám még most is

átható intelligencia sugárzott a szeméből. Mert jelleme a szeretet és a megpróbáltatások tüzében kovácsolódott, az akarat üllőjén. Sarah rámosolygott, anyai büszkeséggel, természetesen, és beleszólt a kicsi digitális hangfelvevőbe: – John másként vívja meg a háborút, mint azt előre jelezték. Itt a szenátus harcmezején a fegyverek a józan ész... és a remény. Leengedte a magnőt, és eszébe jutottak az első szalagok, amelyeket még a fia megszületése előtt vett fel, oly réges-rég azon a szélfútta mexikói úton. És a Könyvre, melyet John felnövése alatt rögzített. Még mindig megvoltak, természetesen, és egyre többet tett hozzájuk. Egy szóhagyomány útján terjedő történelem, mely a családban fog maradni korszakokon át, mindaddig, míg végül már csak egy szórakoztató mese lesz. Vagy egy megvilágosító tény... ...amikor az emberiség végül felfedezi az időutazás titkát. Egy aranyos, négyévesforma kislány szaladt oda, és a cipőjére mutatott. – Kösd be, nagyi! Sarah nagymama melegen rámosolygott, és lehajolt, ahogy a kicsi lány felrakta a lábát a padra. Amikor mindennel végzett, a leányka adott neki egy puszit, és visszarohant az apjához játszani. Sarahnak nem kellett bánkódnia, kapott bőségesen szeretetet. És most volt ideje eltűnődni, és a helyükre rakosgatni a töredékeket, miközben a fia tovább folytatta a harcot ő és Kyle helyett. Sarah ismét felemelte a magnót, és beszélt tovább bele, miközben tekintetét az égre vetette, a szennyezettség után begyógyuló atmoszféra mély kékjére. – A megnyugtató reményt a Terminátornak köszönhetem. Mert ha egy gép képes megérteni az emberi élet jelentőségét... talán nekünk is sikerül. Kikapcsolta a magnót, és hátradőlve élvezte, ahogy a gyengéd szellők cirógatják az arcát. Vége