Tenigl-Takács László: A tű foka (plebejus röpirat a szégyenről) „…rám csapott, amiből eszméltem…” http://mozgovilag.com/?p=4012 Mindenekelőtt tisztázni szeretném: jelen írásom szándékosan mellőz bármiféle tudományos alaposságot és finomkodást. A „gazdagság” és a „szegénység” közötti, önkényesen kijelölt senkiföldjéről kiált mindkét irányba. Onnan, ahová mindenfelől tüzelnek. Meglehet, sérelmezhető, lelkekbe és érdekekbe vájkáló iromány. Valószínűleg ki is húzom vele a gyufát. Ennek értelmében meg sem kísérlem az elvárható egzaktsággal meghatározni a gazdagság és a szegénység kritériumait. A gazdagság mibenlétét amúgy is szinte kivétel nélkül mindig a gazdagok definiálják és relativizálják a tőlük megszokott rafinált módokon. E dörzsölt technikákkal vitába szállni meddő időpocséklás. Inkább radikális, provokatív és frivol definíciót adok, mely alapján nyilvánvalóan gazdag az, aki ezt tudja, elismeri, s egy cseppet sem szégyenkezik miatta. Gyanúsan gazdag, aki ezt tagadja, sértő vádnak tekinti, és azonnal lázas magyarázkodásba fog, hogy tisztességes úton szerezte mindazt, amivel jóval többje van, mint embertársai túlnyomó többségének. Az ilyen gazdag arról is magára ismerhet, hogy a szegénység és a valódi nyomor látványától általában olyan gondolatok jutnak az eszébe, miszerint megvan mindenkinek a maga baja, jó lenne valamit tenni ellene, de úgyse lehet, mindig így volt ez a történelem során, és így tovább. S végül reménytelenül gazdag az, aki a nálánál is gazdagabbakkal hasonlítja össze és ezzel menti fel magát. Netán azt hazudja, hogy ő maga is szegény. A szegények meghatározása sokkal egyszerűbb feladat. Ők azok, akikről most valójában írok, és akikhez ez az írás nem jut el. „…Multunk mind össze van torlódva…” A gazdag gazdagsága az esetek többségében éppúgy történelmi múltú, mint a szegény szegénysége. Jó (jobb) családba születik, abba házasodik, már a szülei jómódúak (értelmiségiek, társaság- vagy brancsbéliek) voltak. Olykor hallani legendákat proletárból milliárdossá vedlett mágnásokról, Magyarország Bakócz Tamásai mégse töltenének meg egy kisebb úszómedencét. A meggazdagodásmítoszok mindig személyes hőstörténetek, ezek azonban már nem anynyira héraklészi küzdelmek, mint inkább fineszes hermészi cselekedetek (leleményesen kitalálta, zseniálisan rájött, szorgos munkával felépítette, kihasználta az adódó alkalmat stb.). A gazdag gazdagőseinek, ismerőseinek, üzletfeleinek „portréi” ugyanúgy sorakoznak telefonnoteszében, mint a római patríciusok laresei az átriumban. A szegénység alapmítosza a genezis „mindig is így volt” őshomálya. Ötöslottó-találatban reménykedik, pénzecskéjét buzgón költi a szupermarketekben, ezért bónuszpontokat kap, s nyereménye egy teflonserpenyő, amivel már másnap az útmenti porban játszik a gyerek. A gazdag létét önmaga számára mindennap tapasztalható javai bizonyítják, a szegény létének bizonysága pedig az eme javak iránti hiú és betelhetetlen sóvárgás. A gazdag világa látszólag sérülékeny, ám felépítménye romolhatatlan. Lelki válságba és idült szenvelgésbe döntheti akár az a tény is, hogy zöldövezeti otthonában túl közel építkezett a szomszéd, s rontja ezzel a kilátást, miközben soha életében nem tapasztalta meg annak az édesanyának a már öntudatlanná tompult fájdalmát, aki nem képes megvenni gyermekének a könyörgött játékot, süteményt, kakaós csigát. A szegény világa kifelé edzettséget mutat, ezzel szemben belülről termesz rágta és omlatag. Tartós, visszafordíthatatlan romlásba döntheti egy gyermek megbetegedése, a segély csökkentése, az időszakos munka megszűnte, az esőzések miatt kimaradt napszám, a svájci frank árfolyamának ingadozása. „…birtokát óvni ellenünk…” A gazdagok világa folyamatosan halmozódó, egy életen át építgetett birtok, birodalom, autó, nyaraló, jutányosan vagy szerencsésen beszerzett tárgyak rendezett halmaza. Spéci cuccok, kaják, családi videofelvételek. Mutogatható életgyűjtemény. A szegény világa szintúgy folyamatosan átáramló kacatok alkalmi lerakata. Fontos szabály, hogy nem kevés tárgy veszi körül, hanem sok, aminek zöme értéktelen szemét. Nem egy családnál jártam, melynek kevesebb szék állt rendelkezésére, mint ahány családtag, a fáskamrában ellenben zsákszámra halmozódtak a viselhetetlen göncök, szétberhelt játékautók, kibelezett plüssállatok. A szegény használt vagy eleve neki gyártott, vacak minőséghez jut. Ha valami értékesebb kerül birtokába, az rendszerint tönkremegy, esetleg mint pénzzé tehető tőke fillérekért cserél gazdát. Mindennapos eset, hogy a kínkeservvel összekuporgatott, részletre vásárolt luxustárgyat árának töredékéért kótyavetyéli el a megszorult család. Szegények közötti beszélgetésben nemegyszer hallottam az alábbi mondatot: „Na, és megvan még az a … vagy már eladtad?” A gazdag ragaszkodása kedvenc birtoktárgyaihoz valójában saját tetteihez és sikereihez való ragaszkodás. Oly féltő és gondoskodó szeretettel simogatja meg a Balaton-felvidéki dácsa búbos kemencéjébe épített antik kályhacsempét, mint a futástól kimelegedett kisgyerek buksiját, mert az a megszerzés alkalmára és örömére emlékezteti. A szegénynek nincsenek a szerzés öröméről való emlékei. Ragaszkodása egyszerre gyűlöletteljes és makacs kötődés, hiszen mindaz, ami körülveszi, önnön szegénységére emlékezteti, és abban tartja meg. Használati tárgyait adományba kapja, kukázza, filléres piacokon szerzi be, ezért nem is vigyáz rájuk. Miután emlékmintái sem a birtokbavételnek, sem az értékes megőrzésének öröméről nincsenek, egyetlen luxusa a pazarlás, s mert nem rendelkezik elmulatható, ezerholdas tanyákkal, saját sorsát, szabadságát, testét és egészségét pazarolja el. A gazdagok világa szervezett. Ez a szervezettség éppúgy a gazdagság megtartását szolgálja, mint a tőkét képező anyagi javak. Léteznek puritán gazdagok is. Látszólag szerény körülmények között élnek, nem hivalkodnak luxusautókkal, nyaralókkal. Ismertetőjelük és legfontosabb „vagyontárgyuk” az állandóan megcsendülő mobiltelefon, a társadalmi poszt, esetenként a kivívott és foggal-körömmel őrzött közismertség. Láttam olyan szegénységipari vállalkozót, aki az összes róla szóló és őt méltató médiajelentést feltetette honlapjára. A fényképeken éppen multicégek díjait veszi át, szegényeket ölel magához, de a tárlón ott sorakoznak kitüntetésének fotói is, érdemkereszt dobozban, felette a határozat szövege, alatta az igazolványfényképe (ilyen is van!), melyen olvasható, hogy a fenti személy a kitüntetés jogos birtokosa. A gazdagot
mindig saját gazdagtársai tüntetik ki, és sohasem a szegények, amiképpen szegény sem kap kitüntetést azért, mert hosszútűrőn viselte volna saját szegénységét. A kapcsolati tőke és ismeretség sűrű szemű szociális háló, ami a gazdagot megóvja a nyomor mélyvizeitől, a szegényt pedig nem engedi kitörni. Olykor némelyikük nekiszalad ennek a hálónak, beleakad és megfullad, mint a cápák az elkerített trópusi strandokon. Egy szegény sorsú roma barátom bejutott az ország egyik elitegyetemére. Hónapokon át készült egy gyilkosan hírhedt szigorlatra. Mikor sorra került, a dékán egyetlen szót sem kérdezett tőle a klasszikus német filozófia rejtelmei felől. Ehelyett hosszasan taglalta, hogy vannak rendes cigányok („ők javították meg ingyért a kápolna bádogtetejét”), és vannak tolvaj cigányok, akik ellopták a vaskerítését. Végszóként arra biztatta diákját, hogy belőle rendes cigány legyen, majd beírt egy ötöst az indexébe. Barátom másnap összepakolta a cuccát a kollégiumban, s úgy döntött, mégsem lesz szociológus. Úgy hallom, mostanság éppen targoncás egy németországi kikötőben. A gazdagok gránitszerűen tömör, öszszetartó világával szemben a szegénység szervezetlen, atomizált, apró közösségekre tördelt. Akkor is, ha nagyvárosban él. Nincsenek már kézi erővel megművelt hatalmas latifundiumok, gyáróriások, ahol összegyűlhetne, szervezkedhetne és lázadhatna sorsa ellen. Egyes nagyvállalatok írott vagy íratlan formában nyíltan megtiltják a munkások érdekvédelmi szervezkedését, a „gazdák” alkalmi munkásai közül pedig azonnal repül az, aki bármiért is ki meri nyitni a pofáját. Egy korábbi írásomban említettem, hogy néhol digitális beléptető kártyát kap a munkavállaló, s ha csoportos leépítés van, onnan tudja meg, hogy nem tud többé belépni vele az ajtón. Időközben megtudtam a magyarázatot: ha a munkásokkal szóban közölnék, hogy másnaptól el vannak bocsátva, esetleg ellopkodnának ezt-azt, talán még meg is rongálnák a gépeket. A magyarázat hihetetlen, de valószerű. Ha néhány száz munkás egyszerre és együtt tudná meg, hogy kirúgták őket, palávert csaphatna még a vállalat területén belül, és ez bármi áron vagy módon elkerülendő. A népoktatás és -ámítás kimúltával együtt megszűnt minden olyan kulturális intézmény, ahol akár csak ötven ember összegyűlhetne, kivéve a nácibarát sörkerteket, itt viszont asztalokat foglalni és fogyasztani kell, amire a valóban szegénynek nem telik. Szegény a másik, ismeretlen szegénnyel a munkaügyi központokban és álláshirdetések ürügyén találkozik. Általában sorszámot húz, éppen úgy, mint a bankban. A minap öt takarítói állást hirdetett meg a közeli gyógyfürdő. Háromszázan pályáztak rá, s töltötték ki a minden bizonnyal embert próbáló felvételi tesztet. Természetesen nem egyszerre, hanem kisebb csoportokban rendelték be őket, teljesen feleslegesen, mivel – utóbb kiderült – az állások már előre le lettek „zsugázva”. A beutazás természetesen mind a háromszáz pályázónak anyagi költségekbe került, legalább egy ebéd és egy vacsora árába, nem is szólva a több száz ember által elvesztegetett időről, ami természetesen semmilyen értékkel nem bír, ha az ember munkátlan. „…cukros ételekről álmodik…” A szegény magától értetődő és egyben elérhetetlen dologra vágyik: a gazdagságra. A mai szegények álmait nem (csupán) cukros ételek keserítik, hanem mindaz, amivel médiáin keresztül a jómódú társadalom ingerli: trendi mobil, menő sportcipő, kocsi, jó nő vagy pasi, plazmatévé, cuki macskatáp. E vágyak mélyre szálltak és álombéliek, jelük sajgó, hitetlen, csodára váró depresszió, melyben nemigen bukkannak fel mániákus szakaszok. A szegény nem mászik fel a fa tetejére – ahogy azt az ismeretes filmben a bolond nagybácsi teszi –, és üvölti világgá fájdalmát: „Dzsakuzzit akarok!”. Nem is tör be a dzsakuzziboltba. Bűnei a szegények bűnei. Kukoricát lop, esetleg áramot, a bevásárlóközpontban zsebre vág egy testápolót, leszív egy tanknyi benzint, összekapdos a földekről egy nejlonzacskónyi zöldborsót, paprikát, hazatol egy kerékpárnyi tűzifát. Folyamatosan látja a pöffeszkedő jólét szimbólumait, és ezekre úgy tekint, mint ahogy az egyszeri kiránduló sóhajt a feje fölött elsuhanó sárkányrepülő láttán. Ha valami csodaképpen „luxustárgyhoz” jut, pillanatok alatt tönkreteszi, mert vagy agyonhajszolja, vagy nem ért hozzá, esetleg elárverezteti a bank, elviszi a végrehajtó. Még sohasem hallottam szegény sorsú ismerősömtől, hogy kaviárra, pezsgőre vágyna, netán utazni, megismerni más népeket, az indonéz konyhát, felkeresni Jim Morrison sírját a temetőben. Ezek tipikusan a gazdag vágyakozók hóbortjai, még akkor is, ha azt maguknak meg nem engedhetik. A szegény vágytárgya nem élmény, hanem igazi, kézzel tapintható dolog, ami mindig látható és mutogatható. Ha munkához és ezzel hitellehetőséghez jut, azonnal eladósítja magát, kocsit vesz, részletre számítógépet, esetleg elpazarolja fölösleges marhaságokra, melyekkel sorsán nem segíthet. A gazdag beoszt, a szegény dorbézol. Tudja, hogy tulajdonos volta úgysem tart soká. Max Weber írja egy helyen, hogy a porosz gazdák felemelték a lengyel napszámosok bérét a magasabb teljesítmény reményében. A béremelést követően a teljesítmény azonnal visszaesett. Weber ezt az ismeretes teóriával, a felhalmozási kultúra hiányával magyarázza. Az eszébe sem jutott, hogy a szegény nem hihet a tartósan magasabb bér biztonságában, azt viszont biztosan tudja, hogy egész életében arcátlanul alulfizették, éppúgy, mint apját és összes ősét. Ezért számára a mindig-is-volt állapot biztonságosabb, mint az újítás, mert arra eddig még minden esetben csak ráfizetett. „…retteg a szegénytől a gazdag…” A gazdag félelme éppoly tudatalatti és álombéli, mint a már belefáradt szegénység dühe és kínzó vágyakozása. Ha nyomort lát, elfordítja a fejét, becsukja a szemét. Eltakarítja környezetéből, akár a haldokló hozzátartozóit. Pontosan ezért ignoráns és intoleráns a szegényebbel szemben. Szemléletes példa erre az egykori lengyel vagy a mai roma utcai árusok közmegítélése és közutálata. Ez az utálat persze nem tartja vissza attól, hogy megvegye a filléres ágyneműt, merülőforralót, (szerinte biztosan lopott) paradicsomot és paprikát. A gazdagabb tehát közvetve vagy közvetlenül nyer a szegényebb szegénységén, eközben a szegényt megveti, és szinte kivétel nélkül mindig őt okolja annak szegénységéért. Az ignorancia és a türelmetlenség öntudatlan motiváló tényezői között mindenképpen megtalálható a szégyen, a bűntudat és a felelősségvállalás hiánya. Ha a gazdag tisztességes, be kell lássa, hogy nem képes, vagy igazából nem is akar tenni a szegénység ellen. Ha cinikus csirkefogó, akkor pontosan tudja, hogy gazdagsága a szegény szegénységén alapul. A cinizmus csak a szegénységet vállaló világképben van a helyén. A gazdag cinizmusa – bárhogy is leplezi – torkán megakadt keserű pirula, a teában fel nem oldódott citrompótló. Ezért a gazdag alkalmanként krahácsol és jótékonykodik. Felajánlja adója egy százalékát. Normalizálja a szegénységet és legitimizálja adakozó önmagát. Egy, a nemzetközi politikát is megjárt vállalkozó ismerősöm tudomást szerzett az akkoriban országos hírré emelkedett eseményről, bebukott az egyik, szegények által és szegények számára szervezett mezőgazdasági projekt. Segítő szándéktól lángban égve felhívott, és felajánlotta, hogy kerít autóbuszt, szervezzek munkacsapatot a környezetemben élő szegényekből, elutaztatja őket az ország másik felére, kisegítendő ott bajba jutott sorstársaikat. Közöltem vele, szegény ismerőseim éppen azzal foglalatoskodnak, hogy 2500–3000 forintos napszámmal előteremtsék a napi
betevő falatot. Felvetettem, szervezzen gazdag ismerőseiből segítőbrigádot, talán jót is tesz egészségüknek egy kis szántóföldön végzett munka. Ötletemet magától értetődően viccnek tekintette, amiképpen én is az ő telefonhívását. A fenti eset rámutat a gazdagok egyik kedvenc, főként romantikus olvasmányokból merített illúziójára, mégpedig arra, hogy a szegények szeretik és segítik egymást, összetartanak a szegénységben. Ez olykor valóban így van, de szinte kizárólag csak abban az esetben, ha a szegény egy még nálánál is szegényebbel találkozik. Ilyenkor ugyanis ő is adhat, gazdagnak érezheti magát. Az egyenlően szegények egymás iránti viszonyára sokkal inkább jellemző a kutakodó, féltékeny irigység és a gyilkos indulat, témájuk a rosszindulatú pletyka, gyakori társasjátékuk a kibeszélés és a veszekedés. „…kellene megbotoznia…” A naiv közhiedelemmel ellentétben a szegénység körében nem dívik szolidaritás. Az a gazdagok privilégiuma. A brancsbélivel megéri önérdekből összetartani, kapcsolati tőkét táplálni, akár még áldozat árán is. A gazdag altruizmusának célja, hogy benne maradjon a pikszisben. Két, antagonisztikusan ellentétes ideológiájú gazdag mindig szorosabb szövetségben áll, mint az esetleg azonos politikai elveket valló gazdag és szegény. A szegénységben nincs miért összetartani. A belőle kivezető út vagy mitikusan szerencsés sorsfordulat, vagy a másik szegény letaposása. A nincstelenség és kiszolgáltatottság olyan állandó teher és stressz, melyet lehet ugyan folyamatosan viselni, ez azonban sok esetben már a gyermekkorban lelki sivársághoz, alkalomadtán elképesztő agresszióhoz vezethet. Rózsadombi gyerekek általában nem vágnak ketté ásóval macskakölyköket. Nyomorgó és az éhség partvonalán egyensúlyozó gyerekek olykor megteszik. Gorkij leírja, hogy egy, a közösen tűrt nyomorból kirobbant verekedés során pékműhelybéli társa az emeletes priccs tetejéről akart ráugrani a földön már ájultan fekvő, öreg munkás mellkasára, hogy összetörje bordáit. A szegény hatalomvágyának alkalmi kiélési módja, ha állatot kínoz, öl, esetleg saját nyomorult társával teszi ezt. Egyik székelyföldi utazásom során egy olyan családnál szálltunk meg, amelyik szőrmentén már kikeveredőben volt a szegénység legsötétebb bugyraiból. A pénzt a feleség teremtette elő, aki koszttal és kvártéllyal turistákat fogadott. A férj nemigen nézte jó szemmel a hagyományos nemi szerepek felcserélődését. Később eljött az ő ideje is, a nyugati vendégek ugyanis rákaptak az éjszakai lovas-szánozásra, amit jól meg is fizettek. Már az első sikeres szánkóztatás után dühödt-részegre itta magát, „én is meg tudom csinálni b…” felkiáltással az asszony lába elé dobta a keresett devizát, majd kiráncigálta a házból és a szemünk láttára félholtra verte az udvaron. Az eset nyilván nem általános, de mindenképpen illusztratív. Ezt a reménytelen lelki sivárságot Móricz tökéletesen látta, meg is mutatta. Ebből a szempontból elgondolkodtató, vajon miért avanzsált népi hőst a sötét lelkű, visszaeső, többszörös gyilkos Rózsa Sándorból. Talán kedvére akart tenni a szegényeknek, akik ezt maguk is így szeretnék látni. A világ folklórja hemzseg a gazdagokat kirabló és szegényeket gyámolító betyárok legendáitól. Ha utánaböngész az ember, szinte mindegyikükről kiderül, hogy valójában gátlástalan csirkefogók voltak, és igen nagy szégyen lenne a szegénységre nézve, ha napvilágra kerülne az igazság. „a gazdagtól fél a szegény” A szegény a gazdagok minden talmi reménye ellenére is makacsul boldogtalan. Természetes reakciója a gazdaggal szemben az irigység és a viszont-utálat. Ha már nagyon megtörték, vagy netán a gazdagság morzsáival kecsegtetik, akkor a hajbókoló alázat. A kicsit is felette álló jobb módút főnöknek vagy bácsinak szólítja. Szinte sohasem konfrontálódik vele. Saját sorstársaival pereskedik. Nemigen hallani olyan esetről, hogy egy szegény be mert volna perelni egy gazdagot. Tudja, hogy az a gazdagok egymás közötti privilégiuma, éppen úgy, mint egykor a nemesi párviadal. A szegény gyűlöletét nem is annyira a hiábavaló sóvárgás, mint inkább a szégyen fűti. Szégyelli, hogy nem képes gazdag, vagy akár csak gazdagabb lenni. Szégyelli, hogy a gazdag megszégyeníti, szégyelli, hogy a magukat emberbarátnak gondoló gazdagok leselkednek utána, filmezik, fotózzák, és azt a médiákban mutogatják. Szégyelli, hogy egyáltalán szégyenkeznie kell. A leginkább pedig azt szégyelli, hogy semmit sem tehet saját szégyene ellen. A gazdag szó szinonimája a tehetős. A szegény tehetetlen. A gazdag és szegény összeférhetetlenek. Nem is kerülnek egy társaságba. Ha mégis, úgy csikorognak, mint a kés az ablaküvegen. Más a szókincsük. Más a témájuk. Mást esznek. Más a ruhájuk. Más a szaguk. Nem érdeklik egymást. Legalábbis így tesznek. Igazi, húsba vágó témájuk a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság firtatása lenne, ám az egyik nem kérdezheti meg a másiktól, mi a jóléthez jutás titka, hiszen csak hazug válaszokat kaphat. Az egyetlen igaznak csengő válasz így hangzana: az, hogy fortélyos módokon elveszem tőled, és ezt még magam előtt is letagadom. A másik szintúgy csak kerülgetheti a kását, hiszen ha valós tudomást szeretne nyerni a szegénység mibenléte felől, akkor azt a saját bőrén kellene kipróbálnia. Ettől viszont még a tönkremenésnél is jobban retteg. Ezért aztán a szegény tudja, hogy a gazdagtól semmi jót sem várhat, a gazdagnak viszont azzal kell szembenéznie, hogy alkalmi altruizmusa önámító képmutatás. Egy ízben néhány szegény sorsú ismerősömet – köztük egyik gátlástalanul szókimondó és gyanúsan homofób kártyapartneremet – szociális kalandtúrára vitte el egy jótékony civilszervezet. A program gerincét egy bírósági tárgyalás megtekintése, valamint egy színházlátogatás alkotta. Barátom némi joggal már azon felmérgelte magát, hogy roszszul számolták ki a vacsorai zsemleadagokat, így néhány társával egy közeli étteremben kényszerültek étkezni. Pár perc alatt kiokoskodták, hogy nem lehet más, mint a helyi homoszexuálisok törzshelye. Ráadásul a beígért bohózat helyett valami bonyolult darabot adtak. Dühét tovább fokozta a másnap délelőtti, dögunalmas tárgyalás. A szünetben becserkészni próbálta őket a program egyik szervezője, egy tipikusan tojásfejű, szemüveges, szivarozó bankár. Nyílván jó szándékkal és őszinte érdeklődéssel próbált elvegyülni a nép körében. A beszélgetésben (értsd: a kirándulás fikázásában) elmerült, s a már kellőképpen felpaprikázott barátom ekkor hirtelen hátrafordult, és odaköpte: – Te meg mit sompolyogsz itt körülöttünk? Te is buzi vagy? A szegény nem a testi valóságában előtte álló gazdagtól fél, hanem a gazdagok társadalmának fenyegető hadüzeneteitől és célzott lövéseitől. Gyomorszorító rettenete a hivatalos papír, a kifizetendő csekk, a beidézés, a felszólítás. A megfoghatatlan, konkrét gazdag hiányában magával a gazdagsággal szemben bizalmatlan és előítéletes, mégpedig éppolyan vakon, mint ahogyan az ő irányában világtalanok a gazdagok.
Egy ízben falusi kerthelyiségben söröztem, röhögcséltem barátaimmal, megfeledkezve a környezetről. A szomszéd asztaltól rám kiabált egy őszinteségig részeg, s nyilván valamilyen tévéstáb által már megrongált lelkivilágú szegény ember: – Ne röhögj rajtam, te Döbrögi (ezzel nyilván daliás termetemre célzott), ha már azzal keresel egy halom pénzt, hogy filmezed a romos házamat, akkor vegyél is egy másikat. „…lelki restség…” Az Írás szerint a tű fokán túl a Menynyek Országa találtatik. Innen nézve a meghalás. Ezzel a szegény eleve számol, tudatosan vagy öntudatlanul. Rossz szeszekkel, dohányzással, egészségromboló ételekkel pusztítja magát. Számos statisztika vetette már össze az életminőséget a várható életkorral. Az eredmény riasztó. A jómódú akár 15-20 évvel is tovább él, és ezt a hosszabb életet takarékosan beosztja. Ezért a szegénység konokul és meggyőzhetetlenül szaporodik. Útiélmények, lelki megújulások és ideológiák helyett sarjakkal reprodukálja magát. Korai és gyakori gyermeknemzésre készteti az is, hogy egyre kevésbé lát maga körül tisztességben megőszült aggokat, akiknek sorsmintáját követhetné. Az egykori szegényparaszt, zsellér egészségét karban tartotta a szabadban végzett kemény fizikai munka. A modern szegény otthon ül, mozgásszegény életet él. Ha ellátogat a kötelező munkaügyi központi regisztrációra, folyamatosan tudatják vele, hogy felesleges teher, semmire se kell. A „semmire kellő” pedig a semmire kel. Ez sem buzdítja matuzsálemi korra. A szegények korai halálát magyarázó, közismert okok mellett felvetek egy abszurd gondolatot. Unatkoznak. A kicsit is jobb sorban élő utazik, világot lát, tanul, sikereket ér el, munkahelyeket vált, élete során akár több ezer ismerősön keresztül tapasztalja meg, hogy érdemes élnie. A szegény szűk közösségben él, még ha nagyvárosban is lakik. Látnivalója a mosatlan szennyes, a szemetes udvar és a levert vakolat, gondolkodnivalója a tegnapi, mai és másnapi gond, beszélgetőpartnere a szomszéd, a rokon, kiszámítható halálos baja a tumor, az agyvérzés és a diabétesz, bódítószere az olcsó drog, a fröccs és a tévésorozat, izgalma a horror, a ricsaj és a depresszió. Ebben kiég a lelke, ellustul, belefárad. Nem csoda, hogy a szó szoros értelmében a halálba unja magát. Környezetemben sok gyerek, fiatal él. Gyakran panaszkodnak, hogy alig várják már a vakáció végét, szétunatkozzák magukat a tikkasztó melegben, és az iskolában mégis csak történnek események. Ugyanakkor a szegény el sem tudja képzelni, hogy akinek pénze van, ne tudná feltalálni magát. Egy ízben italozgattam néhány cimborával. Beszámoltam arról, hogy láttam gazdagokat is unatkozni. Mondták, hogy ne röhögtessem őket. A szegény és a gazdag vallásossága is módfelett különböző. A gazdag számára a hit többnyire lelki-egzisztenciális golyóálló mellény, ami megvédi a transzcendens fenyegető golyóbisától. Nem is fogja szíven találni a Mennyek Országa. A szegény számára a vallás mitikus homállyal övezett menedék. Szentképeit tiszteli, tanait nem érti, nem is kutakodik utánuk. Halovány remény él benne az Odaát iránt, éppen úgy, mint elődeiben és utódaiban. A vallásos gazdag hitbuzgó, vasárnaponként gospeleket énekel, lelkigyakorlatokra jár, vagy ha ezt elunta, buddhista lesz, munkaidő előtt és után meditálni jár. Abban bizakodik, hogy jámborsága megnyitja előtte a mennyország kapuját. A hívő szegény hit-semmittevő. Kivár. Nem olvas sem Bibliát, sem vaskos, társadalomfilozófiáról szóló monográfiákat. Szegénysége okait nem megérteni akarja, hanem megfeledkezni róluk, és a gazdagok kultúrája számos információs csatornát biztosít a számára, hogy ezt a felejtést gyakorolhassa. A felejtés tömegsportja a gazdagság csillogó parádéjába való belefeledkezés. Ez történik a riói karneválon éppen úgy, mint a szegénységbutító tévéműsorok adásain. Tudja, hogy szegénysége csak életével együtt múlik el. Azután pedig csak lesz valami más. Talán valami jobb.
„…sor törvényhozó…” A gazdagot a történelem jelenlegi szakaszában nem fenyegeti az a veszély, hogy a szegény fellázad, és elveszi tőle azt, ami az övé. Számtalan erőszakszervezet és intézmény védi, vagyonvédő cég, rendőrség, egyoldalúan számára előnyös, kikényszerített szerződés, büntető törvénykönyv, aminek szigorodása egyenes arányosságban nő a nyomor elmélyülésével. A törvényesített erőszak bűvöletében korlátlan szabadsággal munkálkodhat annak a társadalmi rendnek a kiépítésén, melynek legfőbb célja a kevesek gyarapodásának biztosítása. A javak felett nem szegények és gazdagok, hanem gazdagok és gazdagok marakodnak. Ebben a gátlástalanul nyerészkedőnek egyetlen rizikója, hogy bukik az a politikai erő, melyen keresztül érdekeit érvényesítette, és fény derül arra, hogy kijátszotta, megszegte azokat a törvényeket, melyeket ő maga alkotott. A jogalkotásból a szegénység teljesen kirekesztett, sem közvetetten, sem közvetlenül nincs hozzá köze. A törvényt a gazdag hozza felette helyette és általában ellene. E törvények ezért mindig úgy formálódnak, hogy névlegesen hangoztassák ugyan mindenki egyenlő jogát, ugyanakkor gondosan kizárják ama feltételeket, melyek közepette a jogok valódi lehetőségekké válnának. A gazdag és a szegény nem egymás ellen folytat stratégiát, hanem a gazdag a gazdagság megtartásáért, a szegény pedig önnön fennmaradásáért. Ezért a szegény rezignáltan, de leginkább sehogyan sem politizál. Alternatívája nincs, csak kopogtatócédulája, amit leadhat vagy eladhat. Már le se nagyon itatják szavazata fejében. Választó, de mindig a saját érdekei ellen kényszerül választani. Választható, de nem választja senki. Ha választási plakátot lát, politikai reklámot hall, amiben ígérgetnek, mosolyognak és szavatolnak, átvált a horrorfilmre vagy a Győzike-show-ra. Jelképe már nem sarló és a kalapács, hanem kínai tornacipő és távkapcsoló. Igaza is van. Demokrácia és népképviselet terén az ország semmiben nem különbözik Tisza István kormányzásának korától. A diktatúra időszakához képest csak annyi a különbség, hogy nem kopogtat rá a rendőr, ha makacsul nem megy el szavazni. A választásokról távol maradó 30-40 százalék zöme véletlenül sem a gazdagok vagy félgazdagok köréből kerül ki. A szervezetlen szegénységet a sajátjának hitt politikai formációk is megtagadták és kifosztották, a gazdagok társadalma pedig jó ideig gondoskodni fog arról, hogy ne is legyen alkalma szervezetté válni. „…borba fojt be bűnt…” A „szegénység nem szégyen” szólást nyilván egy csalafinta gazdag találta ki és elhomályosult tekintetű vallási fanatikusok terjesztették tovább. A mások szegénysége árán nyert gazdagság viszont szégyenletes, és ezt a gazdagok jól tudva-nem-tudva tudják. Szégyenleplező technikái igen
változatosak. A nagyon gazdagok népjóléti alapítványokat hoznak létre, ezeket fizetett médiákban ünnepeltetik és alkalomadtán saját magukról nevezik el. A közepesen gazdagok olykor gyerekeket adoptálnak a harmadik világból, valóban szeretik őket, mindemellett úgy mutogatják az úri társaságban, mint valamiféle egzotikus szuvenírt. Olyasmi még nem fordult elő, hogy az örökbefogadás helyett valaki eladta volna házát, hogy árából iskolát vagy orvosi rendelőt építtessen Afrikában, maga pedig betyárbútorral a vállán nekivágott volna a világnak „majd csak lesz valahogy” alapon. Az átlag-gazdag adományoz, vagyis megszabadul a fölöslegessé vált cuccoktól. Aligha megy el bevásárolni, hogy újat és valóban értékeset adhasson, vagyis saját magát fossza meg attól, amit a szegénynek ad. Egy ízben az adományok szortírozása közben egy átlagos jómódban élő család tipikus szennyesére leltünk. Közte anyu parfüm, és izzadságszagú blúzai, apu nadrágja, pár zoknija, a nemrégiben elhunyt nagyi hasznavehetetlen göncei, kakifoltos alsóneműk. Gondolom, egyszerűbb volt fekete szemeteszsákokba gyömöszölni és eladományozni, mint kimosni, és visszarakni a helyére. A szennyes mellett csinosan átkötött könyvcsomag. Benne lehasznált műszaki egyetemi tankönyvek és jegyzetek. A nagyfiú nemrégiben tette le a diplomát. A világi javak zömét birtoklók ideológiákban sem szűkölködnek, és ezek az ideológiák éppoly szemétrevalóak, mint a kisajátítás módja és kisajátított javak zöme. A rádióval és talpmasszírozóval felszerelt zuhanyzófülke ugyanolyan emblematikus terméke ennek a hazugságkultúrának, mint az a demagóg ámítás, hogy a köz jólétét a gazdagok alácsorgó gazdagsága és a hatalmasok megosztott hatalma fogja majd megteremteni. A szellemiekben jómódú, jóindulatúan hazug gazdagok elfojtott szégyenükben idealizálják a szegénységet, gondosan kerülve persze az azzal járó kellemetlenségeket. Szűkebb szubkultúrámban számos ismerősöm látogatta meg a harmadik világot, főként Indiát. Lelkendezve számoltak be a csodálatos országról, ahol még a nyomorban élők is mosolyognak és boldogak. Fel sem merült bennük, hogy ez a gazdag turistának mutatott, baksisért való mosoly. Egyben jellemző példáját adták a gazdag titkos vágyának: viselje a szegény boldogan a nyomort, és akkor nincsen semmi baj. Sem bűntudat. Egy ízben borozgattam egy filozófiából doktorált kollégával. Kifejtette azt az antik gondolkodókig visszavezethető elméletet, hogy sorsokat megváltoztatni kockázatos dolog, mert ha a tudatlan szegény elveszíti a szegénység boldogságát, a gazdagok és műveltek világában boldogtalanná és magányossá lehet. Okfejtése közben mindvégig azon járt az eszem, talán azért hunyorog, mert túl mélyen dugta fel a seggébe Platónt és Arisztotelészt. Ha kipiszkálná őket, felnyílhatna a szeme, hogy elvakíthassa végre a nemzeti nyomor reflektorfénye. „…bársony nesz inog…” A gazdagok és szegények világa közötti kommunikáció legszembetűnőbb vonása a szégyen-leplező eufemizáció. A munkás „munkavállaló”, a tőkés „munkaadó”, a kirúgás „leépítés” vagy „racionalizálás”, a nagy haszonnal működő cég „sikeres”, a raktáros „logisztikai menedzser”, beosztottja pedig „asszisztens”. A hatalmon lévő politikai párt (bármelyik) nem elviselhetetlen adóterheket ró ki, tűrhetetlen antiszociális és antidemokratikus intézkedéseket hoz, hanem „reformokat” „programokat”, sőt, „programcsomagokat” hajt végre. A gazdag a társadalmi küzdősportok „győztese”, míg az alulmaradt a „vesztese”. A lózungok és álságos metaforák sokaságát a gazdagok agyalták ki, azt viszont csak kevesek fűzik hozzá, hogy a világ élhető tereinek birtokbavételéért folytatott bajnokságok nemigen végződnek döntetlennel, a meccseken véresen komoly játék folyik, életre-halálra. E mindenhol elterjedt eufemizáció oka nem az emberi butaság vagy kulturális szolgalelkűség, hanem tudatos célja van: elfedni a rendszer arcpirító igazságtalanságát és halogatni eme igazságtalanság tudatosulását mindazokban, akik verítékükkel és/vagy nélkülözésükkel a rendszert ideig-óráig fenntartják és működtetik. Legjellemzőbb példa erre a „foglalkoztatás, foglalkoztatottság” terminusa, amit minden bizonnyal az óvodavagy gyógypedagógia szókincséből vettek át, infantilizálva ezzel a munkát és a minden tekintetben kiszolgáltatott munkásembert. Az eufemizált közbeszéd természetesen megalkotta a maga tabuszótárát is. Aki manapság leírja a „munkásosztály”, „kizsákmányolás”, „forradalom”, „nemzet” szavakat, legjobb esetben „politikailag inkorrekt”, de könnyen rásüthetik a kommunista vagy fasiszta (gyöngéd formájában „szélsőséges” vagy „radikális”) bélyeget is. Alighanem kiérdemli majd ezt jelen, udvariatlan irományom is.
„…buksi medve…”
Szánt szándékkal szegénnyé válni nehéz, majdhogynem lehetetlen. Már annak kell születni. A bukott vállalkozó nem szegény, hanem tönkrement gazdag. A magát tudatosan elszegényítő pedig nem sors-okokból, hanem erkölcsi célból és érdekből szegény, és éppen ez a kikalkulált morális érdem a tulajdona. A názáreti filozófus által felvetett világi és lelki szegényedés embert próbáló feladat, nagyságrendekkel nehezebb, mint a meggazdagodás. Még az irodalom nagy ínség-ismerői sem nincstelenek a szó igazi értelmében. Az ő birtokuk a tudás, a tehetség, a rálátás képessége, így a legjobb esetben is csak a nép közé leszállt, vagy a népből kikupálódott narodnyik rangjáig viszik. Sírdogálnak érette, fotografálják, esetleg vágyakoznak rá. Ha szegénynek születtek, elszakadnak a szegénységtől, ha pedig gazdagnak, akkor előbb-utóbb beleunnak, belefáradnak, és már csak kacérkodnak vele. Az efféle irodalmi pályák vége leggyakrabban a hatalommal vagy a hírnév révén nyert gazdagsággal kötött kompromisszum. Jó példa erre Jack London mélyrepülése, aki az Országúton-tól és a Vaspatától alig egy évtized alatt eljutott az éneklő és beszélő kutyusokról szóló vattacukorig. Persze már ez is csak történelem. Az alkotó értelmiség zöme vagy hatvan évvel ezelőtt elfordult a társadalmi felelősség felvállalásától, az irodalom pedig úgy harminc éve nem képes érdemben kezdeni vele valamit. A pártállam idején megtiltották neki, hogy bemutassa, ezért a valódi szociográfia a perifériára kényszerült. A nagy bukások után pedig úgy húzta le magáról az írástudó felelősségét, mint az álmában összerondított gatyát, és odadobta többi szennyese közé.
Azért nem felejtette el teljesen. Az úgymond szociálisan érzékeny gazdag értelmiségi szereti és megkönnyezi az olyan filmeket, melyekben a szegény a gazdaggal, szegény a szegénnyel szerelmes, elérzékenyül a Titanicon és aGettómilliomoson. Nagy ritkán művész-moziba is elmegy, megnézi az Árvácskát, a Biciklitolvajokat. Utána cuppant egy nagyot – „Ez aztán a film, miért nem csinálnak ma ilyeneket!” –, majd beül egy pizzériába és rendel egy dupla-sajtosat. Ha a művészből nem veszett ki teljesen a tehetség és a látás képessége, transzcendens nyomorrá párolhatja le a valódi nyomort. Az ilyesfajta, mágikus-naturalizmusban érlelt műveket nem szegények nézik vagy olvassák, hanem művelt és ínyenc gazdagok kortyolgatják őket, mint valamiféle kesernyésen pikáns csokilikőrt. A művészet össztársadalmi támogatásának megszűntével és a színvonal iránti igény elsatnyulásával arra kényszerült, hogy a pénzvilág előtt hajbókoljon, és azzal finanszíroztassa magát. Tehetségét, nevét el is adhatja a piacon. Ma már senki sem lepődne meg azon, ha egy ismert irodalmár, festő vagy komolyzenész bukkanna fel újonnan felfedezett sztárként valamelyik kereskedelmi adó sóműsorában, tetovált rocksztárok, botrányhős moderátorok és luxuskurvák társaságában, mint afféle porcukorba mártogatott aranyhal a gazdagok extrém-partiján. Vallott és megvalósított erkölcsi eszmények helyett politikai hovatartozással bír. Nem hírnök többé, hanem hírközvetítő. Üzenet helyett postás, szószóló helyett közéleti celeb. Sorsa, hogy mindig a szegénység szívén kívül és a tű fokán innen marad. „…adj emberséget…” A szegénységandalító technikák egyik legmegnyugtatóbb és legközismertebb válfaja a továbbtanulás általi előrejutás felcsillantott reménye. Ez a szegénységet olykor elámítja, kecsegteti, s valójában a gazdagot nyugtatja meg. Ha egy valódi szegénységbe született fiatalnak alkalma nyílna rálátnia a kizáró okok és buktatók teljes rendszerére, pontosan tudná, körülbelül annyi esélye van arra, hogy jól menő ügyvéd legyen belőle, mint az egyszeri jobbágyfiúnak az érsekségre. A szegény rosszul felszerelt, lepukkant iskolákban kezdi az okosodást. Zömében gyenge képességű, kiégett tanítók oktatják, akik éppúgy nem hisznek a tanítás értelmében, mint ahogy diákjaik sem az iskolázottság jövedelmező voltában. Környezetükben nem a diploma révén meggazdagodott tőzséreket látnak, hanem iskolázatlan szegénységipari vállalkozókat, dörzsölt uzsorásokat, elemi iskolát sem végzett helyi potentátokat, akik ráadásul ellenérdekeltek abban, hogy a helyi szegénység kitermelje a maga értelmiségét. Családjukban sincs követhető minta a tanulmányok révén történő kiemelkedésre. A szegény gyermeke az iskolát szükséges és ellenséges helynek éli meg, ahová járni kell, különben megbüntetik, ahol ételt kap, és ahol megverik. Eldugott falvak, városi peremkerületek iskoláiban egyáltalán nem ritka jelenség a gyerekek fizikai bántalmazása, s ez a bevett szokás – néhány felháborodott szülőt kivéve – a lőtéri kutyát sem érdekli. A szülők java része már csak azért sem tiltakozik, mivel maga is hasonló oktatásban részesült. Iskolánkban egyetlen alkalommal került sor pofozásra. A dolgot gyorsan lerendeztem, az érintett tanerő másnap már nem tanított. Igen jellemző volt a szülők reakciója, akik ahelyett, hogy nyugtázták volna az ügy hatékony lezárását, hosszas aggódásba kezdtek, nem lesz-e újabb bántódása a gyereknek, amiért egyáltalán szólni mertek. Érettségi, jogosítvány és hasznavehető idegennyelv-tudás nélkül aligha kaphat bárki jól fizető munkahelyet. Pont ez a három feltétel az, amit az oktatástól a szegény sorsú fiatal nem kap meg. Ehelyett egész iskolarendszer alakult ki az ismeret- és készséghiányos fiatalok befogadására és értelmetlen, ráadásul költséges továbbképzésére. Hasznavehető szakmát nem nyújtó intézmények ezek, sokat tanulmányoztam őket. Két kedvencem – a magyar közoktatás fénylő csillagai – a négy-, illetve ötéves képzés során elsajátítható virágkötő, illetve parkkondozó szakma. A szegénysorból kitörni szándékozó fiatalt olykor a társadalmi többség által elképzelhetetlen inzultusok, megaláztatások érik. Az idei tanévben hét diákom jutott be az egyetemre. Miután némelyiküknek még rendes cipője sem volt a tanévkezdésre, támogatásért folyamodtak egy szegény sorsú diákok megsegítésére szervezett magánalapítványhoz. Annak főkurátora alkalmi irodájába rendelte be őket. fejcsóválva lemásolta érettségi bizonyítványukat, majd egyenként porig alázta őket azzal, hogy támogatásban ne is reménykedjenek, a szak, amire felvételt nyertek, alig ér többet az utcaseprésnél. Az egyetemi tandíj bevezetése előbb vagy utóbb megtörténik. Ahogy a diáklétszám csökkentése is szükséges, hacsak nem akar egy elszegényedett állam sokmilliárdos költségen leendő munkanélkülieket vagy megélhetésből kivándorlókat képezni. Az elképzelés, mely szerint a kiváló eredményű hallgatók élveznék az állam támogatását, míg a buták és linkek fizetnének az egyetemért, látszólag értelmesnek és méltányosnak tűnik. Valójában vaskos tapasztalatlanságra, ostobaságra, talán még cinizmusra is vall az az utópia, miszerint a mélyszegénységből kikerült, csillogó tekintetű napszámos-gyerekek kenterbe verik majd a szívsebész- vagy politikus-apuka nehéz felfogású, lusta csemetéjét. Ha a tanulmányi eredményhez kötött állami finanszírozást bevezetik, ennek haszonélvezői az óvodás kortól színvonalas oktatásban részesült középosztály fiataljai lesznek, míg a kihullók túlnyomó többsége az örökös hendikeppel küszködő szegény sorsú diákok köréből kerül ki. Rendre elvéreznek majd a gyilkos szigorlatokon, a filléres gondokon. A felsőoktatásba bekerült fiatalok a fent említett anyagi nehézségeken túl társadalmi falakba is ütköznek. Zömükben szűk, átlátható családi-rokoni közegben nőttek fel, a sokezres tömeg otthontalan és fenyegető a számukra. A felsőoktatás a gazdagok világa, ahol a szegény öltözékét, beszédmódját, származását is szégyelli. „…fogadj szívedbe…” Az ismeretes példabeszédben említett gazdag ifjú részéről, bizony, nagy balfogás volt feltenni a kérdést, hogy miként juthatna az igazság közvetlen közelébe. Ha nem teszi fel, nem csap le rá a mondás, és sohasem szembesül azzal, amiből gazdagsága származik és táplálkozik. Boldog tudatlanságában élheti le a hitbuzgó gazdagok kényelmes és töprengésmentes életét. Szombatonként eljár a templomba, aprópénzt osztogat a koldusok között, esténként a Twist Olivért vagy a Gyufaárus kislányt olvasgatja serdülő gyermekeinek, miközben éppen a küszöbén fagynak halálra a tanmesékben megírt szegények. Étkezés előtt hálát mond az Úrnak az ételért, s ahogy születnek-halnak utódai, lassan megtelik sírköveikkel a temető. De feltette. Ezért a szégyen, amivel eloldalogni kényszerült, alighanem élete, s talán a történelem végéig mardosó szégyen marad. (A gondolatsorokat bevezető idézeteket József Attila ismeretes szonettciklusából válogattam, önkényesen.)
