Telefon: Postacím: Bp., Nyírpalota u. 60. Szakmai honlapcím:

E-mail: [email protected] Telefon: + 36 30 258 3637 Postacím: 1156. Bp., Nyírpalota u. 60. Szakmai honlapcím: www.otter.econservation.eu

Gera Pál

Vadállatmentések történetei Magyarországon, egy táv-vadállatápoló kalandjai

Kelt: Budapesten, 2010. júliusa és 2013. októbere között

TARTALOMJEGYZÉK Bevezető – 3. oldal Mentett farkasokkal kilométerek ezrein át Európában – 4. oldal A Budapesti Állatkertbe került mongol farkasok története – 55. oldal Delfinek a Margitszigeten: vajon hogyan kerültek oda és miért? – 58. oldal Utószó – 77. oldal A hazai kisragadozók megmentésének története – 78. oldal Vidrás történetek – 79. oldal Bevezető gondolatok – 79. oldal Matyus a megsirattató – 85. oldal Füttyös és Barna felnevelése – 89. oldal Matyi története – 94. oldal Szürke és Vica megmentésének története – 99. oldal Koppány megmentése – 102. oldal Hermelines történetek – 105. oldal Bevezető gondolatok – 105 Mérges és testvérei megmentésének története – 106. oldal Győző és társai története – 110. oldal Menyétes történetek – 116. oldal Bevezető gondolatok – 116. oldal Barna és testvérei története – 116. oldal Körmönfont menyétmentés – 119. oldal Borz történet – 122. oldal Bevezető gondolatok – 122. oldal Borzas megmentése – 122. oldal Nyusztos történet – 127. oldal Bevezető gondolatok – 127. oldal Kerregő a vérengző – 127. oldal A hazai menyétfélék nyomjeleinek rövid összefoglalása – 130. oldal A vadászok és én: vajon miért nem kedveljük egymást? – 133. oldal Az állati jogok szerződése – 179. oldal Záró gondolatok – 180. oldal Gera Pál eddig megjelent könyvei – 185. oldal A szerző szakmai honlapjáról letölthető tanulmányok és könyvek – 185. oldal

2

BEVEZETŐ KEDVES OLVASÓ! Hosszú évtizedeken keresztül mind a munkám, mind a kedvtelésem vadállatokhoz kötött: az iskoláim végeztével előbb segédvadőrként kerestem a kenyeremet – mi tagadás, ez nemigen volt az ínyemre, így csapnivalóan rossz vadőr is voltam –, majd, gyerekkori álmom betetőzéseként a Fővárosi Állatkertben dolgoztam állatápolóként. De elkötelezett szenvedélyem is minden egyes szálával e világhoz láncolt, mégpedig a hazánkban élő kisragadozókhoz, másképpen nevezve: a menyétfélékhez, különösen a vidrához és a hermelinhez. Mindaddig, míg abban a szerencsében részesültem, hogy napjaim szinte minden percét ragyogó, soha meg nem unható állatkerti munkám és elszánt szenvedélyem töltötte ki, számos érdekes megfigyelésben és kalandban volt részem. Ezekről már sokat írtam, zömüket megtalálhatják a szakmai honlapomon mind a tanulmányok, mind a könyvek menüpont alatt. Voltak azonban olyan esetek is, amikor szinte hihetetlen események középpontjában találtam magam. Sosem gondoltam volna, hogy Mongóliából becsempészett farkasok megmentésében is részem lesz, vagy azt sem álmodtam soha, hogy Ukrajnából nem egészen megengedett módon hazánkba szállított delfinek életben tartása is számos feladatot ad majd nekem. Igaz, mindezek már régen történtek, a múlt század kilencvenes éveinek legelején, eddig mégsem foglaltam össze, nem írtam meg a történetüket. Most azonban megtettem, hiszen, úgy vélem e két eseménynek igen aktuális még ma is az üzenetértéke: egyfelől az illegális állatkereskedelem mindmáig komoly kihívás mindazok számára, akik Földünk élővilágát megőrizni akarják, mintsem elveszejteni. Másfelől pedig a delfintörténetből jól kirajzolódik majd, milyen bonyolult világot is fed a nemzetközi egyezmények olvasata, értelmezése eltérő kultúrájú országok között. És még akkor is szerepet kaphattam hazai kisragadozók életének megmentésében, amikor már, ha nem is önszántamból, de fel kellett hagynom mind az állatkerti munkámmal, mind a kedvtelésemmel, vagyis, 2006-tól napjainkig bezárólag még mindig sok-sok kaland színesítette – és remélem, színesíteni fogja még a jövőben is – a napjaimat. Mert erről van szó: barátokkal, ismerősökkel felneveltünk kisragadozókat és azokat, anélkül hogy törvénytisztelő állampolgárként erről a hatóságot értesítettük, és ezáltal az engedélyüket kértük volna, visszaadtunk az életnek, a szabadságnak. Igaz, fura egy dolog ez: otthonról, az íróasztal mellől írásban, vagy éppen telefonon keresztül tanácsot adni azoknak, akik megkeresnek, és tanácsot kérnek, úgy, hogy legfeljebb csak fényképfelvételen láthatom a bajba került jószágot. Táv-vadállatállatápoló lettem. Minden bizonnyal az országban ezt egyedüliként én mondatom el magamról. Az alább olvasható történetek tehát róluk szólnak: farkasokról, delfinekről (még a múlt század kilencvenes éveinek elején történtekről), vidrákról, hermelinekről, menyétekről, borzokról és nyusztokról (ezek a történetek pedig az elmúlt hét évet foglalják magukba). De, és lehet ez még fontosabb is: rajtuk keresztül rólunk, emberekről szólnak, arról, hogy milyen sokszínűek vagyunk, mennyire másképpen vagyunk képesek egy ugyanazt az eseményt meglátni és megítélni, de arról is, hogy mennyire erős érzelmi kapocs lehet bajba jutott állatok életének a megmentése és szabadságuk visszaadása. És hát arról is mesélek, hogy, amint azt a kisragadozós történetek egyikéből-másikából jól kiolvashatják majd, miért váltam napjainkra a hazai vadásztársadalom egy meghatározott része számára nemkívánatossá, mondhatni: lesajnálttá, kiközösítetté. Vállalom azonban, mégpedig büszkén, mert úgy vélem, megérte e küzdelem, és remélem, ezt a most közreadott, külön fejezetben összefoglalt visszaemlékezés is hűen alátámasztja. Kérem, fogadják barátsággal!

3

MENTETT FARKASOKKAL KILOMÉTEREK EZREIN ÁT EURÓPÁBAN I. 1990-et írtak. Csendes, napos nyári vasárnap volt, olyan, mint általában lenni szokott. Szokásom szerint korán reggel érkeztem a munkahelyemre, a Fővárosi Állatkertbe, ahol akkoriban még állatápolóként dolgoztam, az időközben felszámolt ragadozó emlősház Bagolyvár-körletében: itt akkoriban kutya- és menyétféle ragadozókat láthattak az érdeklődők. Csodálatos munka volt, emléke életem végéig elkísér. Már gyerekkoromban is azt tűztem ki magam elé célul, hogy ha felnövök, akkor állatkerti állatápoló leszek, így szabadidőm nagy részét mindig az Állatkertben töltöttem. Órákig bolyongtam egyik helyről a másikra, de a ragadozó emlősök házainál, a Tigrisháznál, a Nagybarlangnál és a Bagolyvárnál mindig hosszasan leragadtam. Megfoghatatlan érzés kerített hatalmába, végeérhetetlenül el tudtam volna nézni az oroszlánokat, tigriseket, leopárdokat, pumákat, gepárdokat, hiúzokat, farkasokat, rókákat, mosómedvéket, nyestkutyákat és sok-sok társukat. 1981-ben, iskoláim végeztével, tettvággyal fűtötten jelentkeztem is, de a legnagyobb bánatomra elutasítottak, mondván, nincs szabad hely, ahol álmaim netovábbjaként munkába állhatnék. Igaz a kimondatlan, nagyra törő vágyam az volt, hogy a ragadozó emlősökhöz kerülhessek, bár akkor, végtére is mindegy volt számomra, hol kapok lehetőséget, csak az érdekelt, hogy bárhol a kerten belül állatápolóként dolgozhassak. Úgy okoskodtam, ha bekerülök, akkor előbb-utóbb az önmagamra erőltetett titkolt kívánságom is teljesülhet, és végül a ragadozó emlősökhöz sodor a jószerencsém. Elhallgatott vágyálom volt ez, babonából soha, senkinek nem említettem, mert úgy éreztem, ha beszélek róla, azzal olyasmit fedek fel, amivel kimondhatatlan titokra derítek fényt, és azon nyomban dugába dőlhet féltett álmom. Így hát letörve a sikertelenségtől előbb pincérként helyezkedtem el Budapesten, majd segédvadőrként egy pest-megyei községben, Üllőn, lévén vadászati szakképesítéssel rendelkezem: vadgazdálkodási szaktechnikus vagyok. Sokáig azonban a vadászatban sem találtam kenyérforrási lehetőséget, ezért kellett beiktatnom életembe a váratlanul felkínálkozó vendéglátói vargabetűt, de amint alkalom kínálkozott a váltásra, kihasználtam. Igaz, a vadászat, mint olyan sosem tudott magával ragadni, minthogy a pincérkedés sem, bár ez utóbbinak köszönhetem, hogy elsajátíthattam néhány gasztronómiai fogást, lévén nagyon szeretek főzni. De aztán mégis a vadőri pályára tévedtem, bár egyáltalán nem éreztem vágyat arra, hogy vadászatból éljek; talán ennek köszönhető, hogy mi tagadás, csapnivalóan rossz segédvadőr voltam, teljesen alkalmatlan, aki több időt fordított arra, hogy megfigyelje a határban élő állatokat, mintsem a vadászatukat tartsa elsődlegesnek. De akkoriban, ha valaki vadállatokkal akart foglalkozni, annak csak egy út kínálkozott erre: vadásziskolába kellett járnia. Igaz, a vadásziskola is örök élmény marad a számomra, tanulótársaim és tanáraim emlékét sem feledem soha. Azokkal a diáktársaimmal, akikkel barátságba kerültem nagyon sokat kirándultunk, mondhatni szabadidőnkbe bejártuk az egész országot. És ezek a csavargások mindennél jobb és tartalmasabb tanítómesternek bizonyultak. Már ekkor elköteleztem magam a vidravédelem mellett is, amihez még serdületlen gyerekként elolvasott Fekete István Lutra című könyve adta meg az útkeresés iránymutató és mindent eldöntő fogódzóját, amelyet aztán követett a többi letehetetlen, varázslattal bíró állatkönyv is. Csodáltam a vidra kecses alakját, huncut, csillogó gombszemeit, megmosolyogtató fizimiskáját, kiapadhatatlan kandi természetét, és hát tudtam, jól tudtam, milyen sok veszély leselkedik rá. Már ekkor is védett volt ugyan, hazánkban, 1974-ben mondták ki rá a legszigorúbb természetvédelmi oltalmat, az úgynevezett fokozott védelmet, de már ezt megelőzően 1972-ben védetté nyilvánították. Ennek ellenére sokan bizony nem

4

nézték jó szemmel a jelenlétét a halastavak és horgásztavak mentén. Egyébiránt az ezerkilencszázhetvenes évek eleje, közepe a hazai természetvédelem egyik legszebb és legsikeresebb időszakát is jelenti, ekkoriban került számos állatfajunk, köztük nagyon sok ragadozó madár- és emlősfaj védelem alá, ami viszont túlhevült vitákhoz, gáncsoskodásokhoz, áskálódásokhoz vezetett. Igen beszédesek az akkori szaksajtóban megjelentett cikkek, hiszen sokan, nagyon sokan, pl. elsősorban a vadászok, de az állattartók, állattenyésztők jó része is ezzel nem tudott azonosulni, ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy a saját akaratuknak szerezzenek érvényt. A vadászok és üzleti partnereik egy részéről úgy tűnik, ez a „hagyomány” kelt újra napjainkban, amikor a ragadozókat üldözendő és elpusztítandó, ne adj’ Isten kiirtandó konkurensként, úgymond károkozóként kívánták, és nem titkoltan kívánják ismét szabadon vadászhatóvá nyilvánítani hazánkban. Többek között az egerészölyv, a galambászhéja, a barna rétihéja, a holló, a menyét és a nyuszt szerepel az étlapjukon, annak ellenére, hogy már három menyétfélénket szabadon, kedvükre ölhetnek, és a nyilvános adatokból kitűnik, hogy kedvtelve meg is teszik: a nyestet, a borzot és a közönséges görényt bárhol az országban elpusztíthatják. Ennyi kitérő után, visszatérek mondanivalóm lényegéhez. A kirándulásaim nagy része idővel azokra a halas- és horgásztavakban gazdag országrészekre korlátozódott, ahol bízhattam abban, hogy megtalálom a vidra nyomait, sőt, ha szerencsém van, cserkeléseim vagy hosszú órákig tartó lesdeklődéseim után még meg is láthatom. Ekkor érlelődött meg bennem a gondolat: valami hasznosat teszek annak érdekében, hogy ne pusztuljon ki a vidra, valamint hogy az embereket minél jobban megismertessem az életével. Fontosnak tartottam ezt, mert akárcsak a többi ragadozó emlőst, valójában a vidrát sem ismerték az emberek. Csak és kizárólag a rásütött, levethetetlen billogként a „halzabálót”, a „halgyilkost” látták benne. A kiveszésének megakadályozásához, pedig külön tervet ötöltem ki, olyat, amihez mindenféleképpen be kellett kerülnöm az Állatkertbe, mégpedig a ragadozó-körletbe. Mert a terv az volt: az Állatkert, mint oly sok más állatfaj esetében szaporítással és visszavadítással hozzájárulhatna ahhoz, hogy ne pusztuljon ki. Merész elhatározás volt ez akkoriban, mondhatni földtől elrugaszkodott bátor törekvés, de hát minden hiába, reményeim megsemmisülten szertefoszlottak, hiszen nem kaptam állást. Így vezetett az utam előbb a vendéglátóiparba, majd később a segédvadőrséghez. Az országjárást, a vidra utáni kutatást azonban nem adtam fel, amikor csak tehettem úton voltam, kutakodtam. És ekkor szembesültem a valósággal: nem egyszer előfordult, hogy vidracsapáról kifeszített hurkot, csapóvasat és méreggel átitatott haldarabokat szedtem fel. Bizony mindez jó és tartalmas lecke volt számomra, olyan ismeretekkel vértezett fel, amelyek a későbbiek során a már országossá fejlődött vidravédelemben is nagy hasznomra voltak. Aztán 1984 nyarán bevonultam katonának, minek során másfél évig viseltem magamon az angyalbőrt. A leszerelés előtt, 1986 februárjában gondoltam egy merészet, újra felkerestem az Állatkertet, de azon kívül, hogy felírták az adataimat, mondván, ha lesz üresedés az állatápolók között, akkor levélben értesítenek, semmi mást nem értem el. Leszereltem és éppen azon tanakodtam, hogyan tovább, mert azt már előre elhatároztam, hogy a pincéri és vadászati múltammal végképp szakítok, hiszen igazából egyik sem volt a kedvemre való. És ekkor levelet kaptam. Nem akartam hinni a szememnek, az Állatkertből érkezett, állásügyben. Szinte repültem a kertbe, ahol meseszép álomként közölték velem, hogy ha valóban állatápoló akarok lenni, akkor már másnap munkába is állhatok, lévén felszabadult egy hely. Igaz, eleinte arról volt szó, hogy a Bölényházba kezdhetem el az állatápolói pályafutásomat, amint azt a levélben is kiemelték, de mire a belépés formalitásain

5

túljutottunk, kiderült, hogy a ragadozó-körletbe is kell egy állatápoló. Felajánlották, és én azonnal igent mondtam. Munkába álltam, miután egymás után jöttek a mesés évek. A vidravédelmi elképzelésemet is megosztottam a főnökeimmel, a barátaimmal, amivel újfent szerencsém volt, zöld utat kaptam ahhoz, hogy kedvem szerint szaporíthassam a vidrát, és hogy az Állatkert legyen a betegen, sebesülten talált vidrák menhelye. Ekkoriban még csak két vidra lakott az Állatkert vidraházában: Maci és Lulu, akik a gödöllői filmtelepről kerültek be azt követően, hogy elkészült a Lutra című játékfilm. Velük vágtam hát bele álmaim megvalósításába, és hát belemélyedtem az állatápolói tudás mind mélyebb elsajátításába is, már ami a ragadozó emlősöket illeti. Káprázatos időszak volt! Főállásban azt tehettem, amit már gyerekként elhatároztam, majd mindemellett egyre jobban sikerült kiforrasztanom és elfogadtatnom egy országos vidravédelmi terv megvalósítását is. Teltek az évek. Így érkeztünk el az említett 1990-es nyári vasárnaphoz. Beérve az Állatkertbe, az állatápolói szobába siettem, majd miután átöltöztem, ellenőriztem a felügyeletemre bízott állatokat, hogy nem történt e valamelyikükkel valami az éjjel, kiváltképp azokkal, akik állatorvosi kezelés alatt álltak. De minden rendben volt, így visszatértem az állatápolói szobába. Kávét főztem, aminek ekkoriban még igencsak nagynagy élvezője, mondhatni rabja voltam, miközben arra gondoltam, hogy amíg elkortyolgatom, addig átnézem a vasárnapi újságot. Lapozni kezdtem hát, mígnem az egyik belső oldalon megakadt a szemem egy rövidke cikken. Ez arról tájékoztatta az olvasót, hogy a napokban a Ferihegyi repülőtéren (amit ekkor még így hívtak) az erre illetékes szakmai hatóság elkobzott száztíz mongol farkaskölyköt, akiket egy vállalkozó hozatott be az országba azért, hogy felnevelve, majd egy elzárt területen kiengedve erre kapható bel- és külföldi vadászokkal agyonlövesse őket. Az állatokat, tekintettel a létszámukra, azon a községi szálláson helyezték el, remélhetően csak ideig-óráig, amit a vállalkozó épített számukra. Igaz, az intézkedő hatóság illetékesei előbb azonnal vissza akarták küldeni őket Mongóliába, amit a Washingtoni Egyezmény (CITES) lehetővé tesz, de látva az utazástól megviselt alig két-háromhónapos farkaskölyköket, hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon maradjanak. És az is döntő érvnek bizonyult, hogy Mongóliában a farkas nem védett, ezért félő volt, ha visszakerülnek, azonnal, még a reptéren elpusztítják őket. Később megtudtam, hogy a mongolok vissza se fogadták volna őket, amiről a magyar hatóságok megkeresésére hivatalos válaszukban külön ki is tértek. Nem akartam hinni a szememnek, többször is elolvastam a cikket és csak hitetlenkedve hümmögtem-hammogtam magamban. Ekkor kopogtak, de meg sem várva a válaszomat, máris belépett Zsolt kollégám és barátom. Mondhatni, akkoriban a legjobb cimborám volt mind az Állatkertben, mind a vidravédelemben a segítőm és elszakíthatatlan társam. Amint belépett, észrevette az asztalra tett újságot. - Olvastad? – kérdezte. - Igen – feleltem. - Szerinted igaz lehet? - Valószínű – rántottam meg a vállamat. – Különben miért írták volna meg? - Ki tudja? – tárta szét a kezét Zsolt. – Képtelenségnek tűnik az egész. - Annak – bólintottam. – Éppen ezért tűnik lehetségesnek. - Ugyan, ne süketelj! – mérgesen mordult rám. – Száztíz mongol farkaskölyök. Nem semmi! De hogyan képzelhette a fickó, aki behozta őket, hogy ezt megteheti, sőt, még idővel le is vadásztathatja valamennyiüket egy körbezárt területen? - Nem tudom. Mindig akadnak fura alakok beteges gondolatokkal.

6

- Hát igen, ez igaz – hagyta rám Zsolt. Itt nálunk, Magyarországon sőt, mondhatni, egész Európában sosem tudott gyökeret verni az effajta „vadászat”, holott az ilyen természetű állattartásnak, szaporításnak sajnos már nagy hagyománya volt ekkoriban. Mégpedig az Amerikai Egyesült Államok déli államaiban, főleg Texasban, Arizonában, Atlantában és Illinoisban. Ott mind a mai napig megszokott, hogy több száz, vagy alkalmasint több ezer hektár területet elkerítenek, ahová a trópusokról szállíttatnak vadászható madarakat és emlősöket. Példaként említhetők: a strucc, növényevő- és ragadozó emlősök: zebrák, gazellák, gnúk, kafferbivalyok, zsiráfok, varacskos disznók, oroszlánok, leopárdok, sakálok, hiénák stb. Igaz, ma már az ilyen céllal be- és megfogott állatfajokat, azok számát szigorú nemzetközi természetvédelmi és állatvédelmi egyezmények szabályozzák, korlátozzák, nagyon sok faj esetében pedig, határozottan tiltják. Már a befogás során, majd az utazás ideje alatt is százával, ezrével pusztulnak el a csapdával, hálóval fogságba ejtett állatok. Vannak aztán olyan „állattelepek”, amelyek kizárólag ragadozó emlősökre szakosodtak, itt farkasokat, hiúzokat, nyérceket, vidrákat, medvéket tartanak. Külön tenyésztelepeket is kialakítanak, ahol megpróbálják szaporítani a birtokukba került jószágokat, hogy ezekkel is pótolják a veszteségeket. Céljuk az, hogy az általuk tulajdonolt vagy bérelt területen minél sokszínűbb állatsokaságot alakítsanak ki, amire aztán az arra kapható bel- és külföldi vadászok számára, tetemes költségek mellett, „vadászexpedíciókat” szerveznek. Ami persze már önmagában ellentmondásos, hiszen az állatok mozgástere behatárolt, lévén a területhatárokat erős kerítésekkel, nem egyszer még villanydróttal ellátott „élő sövénnyel” is védik. Így – és ezt bárki beláthatja – nem nagy kunszt, sikeres „vadászexpedíciókat” útjukra indítani. Mégis, arrafelé nagyon népszerű ez a fajta „vadászat”, amit alátámaszt, hogy bár napjainkban, az USA-ban is a természetvédelmi- és állatvédelmi elvárások sokkal elfogadottabbak a társadalom részéről, ennek ellenére a vadászatban érdekelt üzleti, gazdasági világ, no és a „kapcsolódó” politikai érintettség is rendre felülírja, felülíratja azokat a kezdeményezéseket, hogy véglegesen beszüntessék ezeket a vadirtásokat. (Nálunk, ha nem is külhonból betelepített állatokkal, hanem a vaddisznóval ugyanez a helyzet. Úgynevezett disznós-kertekben szaporítják, nevelik és tartják őket, mígnem eljön a téli időszak, amikor a bezárt területen halomra gyilkolják őket. A szó legszorosabb értelmében: ezek nem mások, mint tömegmészárlások, minek során hatalmas tíz- és tízmillió forintos, eurós haszonra tesznek szert. Cinikusan ezt nevezik természetszerű vadgazdálkodásnak). Csak a magukért beszélő, egyértelmű, félre nem magyarázható tények miatt, idézek néhány számadatot, amit jelenleg e fent említett USA-beli telepeken a „szerencsés Nimród” fizetni köteles. És, erre külön felhívom a figyelmet, ez még csak az egy-egy állat agyonlövésének költsége, nincs benne a telepre történő eljutás utazási, majd visszautazási kiadása, a trófea készre készíttetése, az eltöltött napok vendégéjszakája, az elfogyasztott enniés innivalók, valamint a kínálkozó szabadon választható programok ára. Tehát alább egy 2011-es brosúrából citálok, hiszen ezek a telepek az úgynevezett PRmunkára is sok-sok energiát fordítanak, minek során elárasztják a Földet színes, kedvderítőnek szánt kiadványaikkal, amelyek rendre fellelhetők a különféle vadászati rendezvényeken, no és napjainkban az Internet adta lehetőségeket is felhasználva, a világhálón szintén „kelletik magukat”. Nevezett brosúrában három texasi telepen 59 trópusi és mérsékelt övi állatfaj elejtésének a költségei szerepeltek. Nos, a nevezett időpontban az említett amerikai államban egy zebra elejtéséért 5000-5500, a gazellákért 3000-4000, a gnúért 2000-2500, az amerikai

7

hiúzért és a kanadai farkasért 500-1000, a fekete medvéért 25000, a szürke medvéért 30003500 dollárt kellett az asztalra letenniük azoknak, akik erre hajlandók voltak. Egyszóval van kiforrott „hagyománya” az ilyen jellegű vállalkozói ábrándoknak, csakhogy nem nálunk, és mint említettem Európa szerte sem tudott meghonosodni, mert olyan nagy volt a társadalmi és szakmai ellenszenv, hogy a felszínre bukó vállalkozások rendre becsődöltek. (Pikáns érdekesség: még Spanyolországban is így történt, ahol azonban a bikaviadalok beszüntetésére tett kezdeményezéseket a lakosság elsöprő többsége mind a mai napig elutasítja). De hát mindig akadnak ügyeskedők, olyanok, akik úgy vélik, talán itt az ideje annak, hogy éppen ők legyenek azok, akik sikeresen elkezdhetik az effajta üzletelést. A remélt haszon betegesen furcsa csodadolgokra képes. A félreértések elkerülése végett: napjainkra a Föld ökoszisztémáit már annyira átalakítottuk, felborítva természetes működési rendjüket, hogy elkerülhetetlen az ember szakszerű munkája is, értsd alatta, a tervszerű vadgazdálkodás. Hiszen, leginkább a nagyvadfajok és a ragadozók éppen a megváltozott, szegényesebbé és szűkösebbé vált élőhelyeik miatt visszafordíthatatlan kárt is okozhatnak. Paradox dolog ám ez: mind erre azért van szükség, mert mi, emberek tönkretettük, beszűkítettük az élőhelyeket, ahol aztán az oda beszorított állatfajok létszámát kénytelenek vagyunk szabályozni. De ezek a természetes élőhelyükön, szabadon élő állatokra kidolgozott tervszerű, fenntartható vadgazdálkodás részeit képezik, nem kerítések közé zárt állatfajok módszeres irtását, mészárlását jelentik. Nagy ám a különbség! - Tenni kéne valamit! – túrt előbb a szakállába, majd a hajába Zsolt, de elakadt, látszott, szeretne valami találót mondani, csak nem találja a szavakat. - Mit? – néztem rá csodálkozva és értetlenkedve, mert el nem tudtam képzelni, hogy mi, egyszerű állatkerti szakik bármire is képesek lennénk. - Mit tudom én! – legyintett indulatosan. – Először is utána kéne nézni annak, hogy mi igaz a cikkből, és ha valóban úgy van, ahogyan írják, segíteni kellene elhozni a mostani telepről a farkasokat. - Ne butáskodj, Zsolt – szóltam rá elhűlve. – Száztíz farkas, az ország tíz állatkertje, talán ha néhányat tud befogadni, ha egyáltalán vannak szabad kifutóik. A többivel mi lesz? - Hát ez az. Erre céloztam az előbb. Tudod mit? – csapta össze a kezeit, mint akinek hirtelen eszébe ötlött a megoldás. – Akár külföldön is körbe lehetne nézni, hátha akadnak ott is olyan állatkertek, amelyek hajlandók néhányat átvenni. - Ezt hogyan képzeled? - Hát úgy, hogy nagyon sok állatkerttel kapcsolatban vagyunk, így ezen a vonalon akár még eredménnyel is járhatnánk. - Ehhez azért engedélyt kellene kérnünk a főigazgató úrtól – bólintottam lemondóan. – De ha most odaállunk elé és elmondjuk neki, mit olvastunk az újságban, biztosan nem engedi, annyira bizonytalan és kétséges az egész hír. Végtére is csak egy megbízhatatlan forrású újságcikkről van szó! Talán még ki is nevet! - Igen, igazad van – csüggedt el. – Mégsem maradhatunk tétlenek! - Jó, jó – nyugtattam. – Viszont ez nem a mi dolgunk, tudod jól! Az ilyen ügyekkel Katalinék foglalkoznak a minisztériumban – válaszoltam. – De tudod mit? – lelkesedtem fel. – Holnap reggel felhívom és érdeklődök nála. Ha sikerül elérnem, akkor megtudjuk az igazságot. - Nagyon jó – csapott a vállamra Zsolt. – Ha beszéltél vele, légy szíves, keress meg. Piszokul érdekel! Katalin az akkori tárca, a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium (KTM)

8

Természetvédelmi Hivatalában dolgozott. Ő felügyelte az úgynevezett Washingtoni Egyezmény magyarországi betartatását. Így többek között az ő engedélye kellett az állatkerteknek, és mindenki másnak is, ha valahová külföldre akartak védett állatokat, vagy azok származékát, pl. preparátumát kiutaztatni vagy onnét behozni az országba. Ennek révén ismertük meg már évekkel korábban. A Washingtoni Egyezmény, amely 1973-ban született meg 21 ország aláírásával, a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelmét szabályozza, amit röviden angol nevének kezdőbetűiből alkotott mozaikszóval egyszerűen csak CITES-nek hívnak (Convention on International Trade in Endangered Species of Wild Fauna and Flora). Hazánk 1985-ben csatlakozott hozzá, amit 1986-ban egy minisztériumi rendelet is megerősített. Ez a hatálya eső állat- és növényfajokat három kategóriába sorolja: Az elsőbe azon állat- és növényfajok tartoznak, amelyek állományait a nemzetközi kereskedelem a kipusztulás szélére sodorta. A második csoportba azok az állat- és növényfajok kerültek, amelyek az állományukat felmérő információkból leszűrhető adatok alapján még nem állnak a kipusztulás szélén, de ahhoz, hogy ezt elkerüljék, elengedhetetlen kereskedelmük nemzetközi szabályozása: a mongol farkasok is ide tartoznak. A harmadik kategóriába azokat az állat- és növényfajokat sorolták be, amelyek az előfordulási helyükön védettek ugyan, de az illető ország csak nemzetközi segítséggel képes biztosítani a fennmaradásukat. (A Washingtoni Egyezményről, annak magyarországi betartatásáról Katalinnak mind a mai napig egyedülállóan értékes, szakmai körökben osztatlan elismerést kiváltó könyve jelent meg 1995-ben Gyilkos Üzlet címmel, amely a KTM Természetvédelmi Hivatalának Tanulmánykötetei sorában látott napvilágot). II. Aznap, bevallom, sehogy sem ment a munka. Akarva-akaratlanul az újságcikkre gondoltam, és ha valamiért be kellett mennem az állatápolói szobába, és ekkor a szokottnál többször is arra vitt az utam, mindig elolvastam. Olyan sokszor, hogy délután már betéve tudtam az egészet. Másnap alig vártam már, hogy kilenc óra legyen. Úgy tudtam, hogy Katalin ez idő tájt érkezik a munkahelyére, így, okoskodtam magamban, ekkor lehet esélyem arra, hogy beszélhessek vele. De hiába a reménykedés, aznap, mint megtudtam, már kora reggel vidékre utazott, és ha bemegy a hivatalába, akkor is csak valamikor délután. Mindenesetre a munkatársa, akivel beszéltem megerősítette az újságcikkben írtakat. - Lehetetlen! – szaladt ki a számon. A közlése váratlanul ért, annak ellenére, hogy valami belső megérzés mindvégig azt súgta, igaz a hír, de mégis egyfajta gyenge remény élt bennem: mindez nem lehet valóság a huszadik század végi Magyarországán. És most kiderült, tévedtem. – És mi lesz a sorsuk? – kérdeztem. - Nem tudom. Ilyen még nem volt, ráadásul ennyi állatot elhelyezni egyik napról a másikra egyszerűen lehetetlen. - Az állatkertekkel beszéltetek? - Egy részükkel már igen, a többiekkel, pedig rövid időn belül. De semmi bíztató. A számításaink szerint, talán ha tizenöt-húsz farkast tudnak majd befogadni, bár lehet, hogy még ennyit sem. - Milyen az a telep, ahová kerültek? - Fogalmam sincs, én még nem jártam ott, de úgy hallottam, hogy förtelmes. Ha

9

délután bejön a Kati, vagy esetleg holnap reggel, akkor ő erről sokkal többet tud majd mondani. - Most ott van? - Persze, oda kellett utaznia. Elköszöntem, majd sebtiben megkerestem Zsoltot és töviről-hegyire elmeséltem neki a telefonbeszélgetést. Éreztem, láttam, hogy miután kiderült a sajtóhírben közöltek kétségbevonhatatlan valósága, mindkettőnket feszít a tennivágyás, de a tehetetlenség érzete nyomasztóan ránk sütötte a bélyegét. Szívünk szerint abban a percben elutaztunk volna megnézni ezt a furcsa farkastelepet, amelyről eddig még sosem hallottunk, de tudtuk jól, ez az utazás csak hagymázas álmainkban él. Furcsa volt persze, hogy egyszeriben így derül fény egy ilyen állattelep létére, hiszen annak megépítéséhez idő kellett, nem is kevés, sőt hatósági engedély is. Ezek szerint vagy hivatali hozzájárulással nem rendelkeztek a telep birtokosai, vagy ha mégis, akkor valaki, valaminek a tudatában azt jóváhagyta. De hát farkasokról volt szó, a nemzetközi természetvédelmi egyezmények által védett állatfajról, így Katiékon kívül más nem adhatta a hozzájárulását. Vagy mégis? (Később kiderült, hogy az akkori Mezőgazdasági Minisztérium adta a hozzájárulását a telep kialakításához, ami rávilágított arra, hogy az államigazgatáson belül sem minden egységes. Vélelmezett presztízsből fakadó érdekellentétek voltak ezek, amelyek befelhőzték a tárcák együttműködését, és mind a mai napig levetkőzhetetlen, ellentétekben kiütköző határt jelentenek). Aznap rövidnapos voltam, ugyanis az volt a szokás, hogy aki a hétvégén bent van az hétfőn vagy csak a délelőtt dolgozik, délig, vagy pedig szabadnapot vesz ki. Én, ha tehettem, nem vettem ki szabadnapot, annál sokkal jobban szerettem a kert hangulatát, no és a rám bízott állatokat. Ekkor azonban alig vártam már a műszakvéget, igaz nem tudtam, mihez is kezdek majd a délutánnal és az estével, mégis mehetnékem támadt. Lázasan gondolkodtam, azon törtem a fejem, hogy mit is tehetnénk a farkasokért. Úgy éreztem, hogy bent a kertben teljesen tehetetlen vagyok, el kell mennem, ha mást nem, akkor céltalanul lődörögni egyet a városban. Mielőtt azonban megtettem volna, megint megkerestem Zsoltot. Ő ekkor már az irodában dolgozott asszisztensként, előtte hosszú évekig állatápoló volt. Idővel azonban elsősorban kiváló angolnyelv tudása miatt munkakört váltott, ő intézte az állatok szállítását, leltározását, és az ő tiszte volt a kapcsolattartás mind a bel-, mind a külföldi állatkertekkel is. - Lelépsz? – kérdezte, amikor utcai ruhába léptem be az irodájába. - Igen – válaszoltam. – A reggeli telefonbeszélgetés óta nem találom a helyemet. Képtelen vagyok nyugton lenni. - Én is így vagyok ezzel. Egyébként alig félórája telefonáltak a minisztériumból az igazgatóságra. Megkérdezték, hogy a kert hány farkast tudna befogadni – nagyot sóhajtva rám nézett –. A főigazgató úr azt mondta legfeljebb hármat-négyet, többet semmi esetre sem. - Ezen nem csodálkozom. Alig van szabad helyünk. - Így van. Ha megtörténik az elkobzás, akkor majd hozzátok kerülnek fel a Bagolyvárba. - Ott most a farkaskifutóban coyotok (amerikai prérifarkasok) vannak. - Tudom. Ők egyébként is hamarosan külföldre kerülnek, tudod jól. De nem kell kapkodni. Azt hiszem, hónapokba is beletelhet, mire jó magyar szokás szerint az ilyen-olyan jogi útvesztőkön túljut az ügy. Addig, pedig szinte biztos, hogy ott maradnak, ahol vannak. - Szerinted ilyen sokáig elhúzódhat? – álmélkodtam meglepetésemben. - Persze, és ezen nem is lepődnék meg – ismét nagyot sóhajtott, kinézett az íróasztala melletti ablakon, aztán visszafordult felém. – Valami azt súgja, hogy nem lesz egy egyszerű, könnyen lezárható ügy.

10

Már akkoriban is aktívan részt vettem az alig-alig zászlót bontott hazai természetvédelmi szervezetek programjaiban. A nyolcvanas évek közepén, végén nyílt lehetőség arra, hogy ilyen egyesületek szabadon alakuljanak, aztán a rendszerváltozás után még inkább, egyre-másra létre is jöttek az egész országban. Szép álmokat szőttünk, tele voltunk akarattal azért, hogy tegyünk valami hasznosat, maradandót. Én a vidravédelmi munkán túl ekkoriban elsősorban a Szigetközbe jártam kirándulni, ahol velem egykorú fiatal lányokkal és fiúkkal együtt az ott található növény- és állatvilágot kutattuk, abban a reményben, hogy ez a cselekedetünk hozzájárul majd e gyönyörű tájegység megóvásához. A Bős-Nagymarosi vízierőmű-vita miatt veszélybe került a viszonylagos érintetlensége és holtágainak a vízutánpótlása – a vita előbb a magyar és csehszlovák, majd 1992.-től pedig a magyar és szlovák állam között alakult ki. Később olyannyira elmérgesedett, hogy a szlovákok 1992 októberében egy mesterségesen kialakított üzemvízcsatornába elterelték az Öreg-Duna vízfolyamát, ezzel még reménytelenebbé téve a Szigetköz megóvását. Ettől kezdve ugyanis tőlük függött és függ mind a mai napig, hogy mikor mennyi víz érkezhet a Szigetközbe. Az egyik, általam igen gyakran látogatott természetvédelmi szervezet irodája közel esett az Állatkerthez, ezért elsőként oda néztem be. Meglepetésemre bent találtam Balázst, aki talán még nálam is elkötelezettebb „zöld” volt, élt-halt a természetvédelemért. A tanuláson kívül – akkoriban még elsőéves egyetemi hallgató volt – a természetvédelmi munka kötötte le minden idejét. Nagyon jó szervező volt, és a tudásbeli ismerete is tiszteletet érdemelt. A kilencvenes évek elején, mások mellett, mi ketten is kezdeményeztük a KTM-nél, hogy a farkas és a hiúz kapjon természetvédelmi oltalmat, és amikor, oly sok hezitálás után 1993-ban az ebbéli javaslatunk értő fülekre talált, az örömünk határtalan volt. Persze nem csak a miénk, hanem mindazoké is, akik rajtunk kívül elérkezettnek látták mindkét állatfaj védetté nyilvánítását. Addig hazánkban kipusztultnak tekintették mindkét fajt, de időközben bebizonyosodott, hogy újra megjelentek, ezért vált fontossá, hogy oltalomban részesüljenek. - Hát te, hogyhogy bent vagy? – kérdeztem tőle. - Sikerült lelépnem az egyetemről. Van néhány dolgom, amit szeretnék elintézni. - Hallottál a farkasokról? - Milyen farkasokról? – nézett rám kikerekedett szemekkel. Elmeséltem neki a tegnapi újságcikket és az aznapi telefonbeszélgetésemet. Szó nélkül hallgatott végig. - Hát abszurdnak tűnik a dolog, már-már Kafkai látomásnak – jegyezte meg végül. – Ezért vagy olyan zaklatott? – kissé váratlanul ért a kérdése, mert fogalmam sem volt, hogy ennyire meglátszik rajtam a tehetetlen belső feszültség. - Igen – vallottam be. – Szeretnék tenni valamit, csak éppen azt nem tudom, mit. Nyomaszt a cselekvőképtelenség. - Talán mégis tehetünk majd valamit – mondta bátorítólag. – Bár, fogalmam sincs, hogy mit, de idővel kitaláljuk. Mindenesetre előbb beszélni kell a Katival, ugye tudod? - Persze, én is így gondoltam. Remélem, hogy délután elérem. - Jó. Ha sikerül, akkor beszélünk arról, hogy hogyan tovább. Elköszöntem tőle, nekiindultam a városnak. Törtem a fejemet, de semmi épkézláb ötletem sem akadt. Tudtam jól, nem egyszerű az ügy és Zsoltnak abban feltétlenül igaza lehet, sőt, van, hogy akár hónapokba is telhet, amíg a történet végére pont kerül. Amit egyébiránt nemigen értettem, lévén, legalábbis számomra egyértelműen tiszta volt a dolog: a vállalkozó törvényt, sőt törvényeket sértett. Miért kell itt hónapokig elhúzni a döntést a farkasok elkobzásáról? Igaz, merült fel bennem váratlanul, hogy ha már holnap kihirdetnék a jogerős verdiktet, ugyan mit kezdhetne a minisztérium, de akár mi civil zöldek is száztíz farkassal? Céltalanul kószáltam, lázas türelmetlenséggel, kapkodva néztem az órámat. Az idő, amint az ilyen esetekben történni szokott ólomlábakon járt. Pedig alig vártam már, hogy

11

elérkezzen a délután három-négy óra, mert elhatároztam, hogy ez idő tájt hívom fel Katalint. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a Blaha Lujza térre vetődtem. Ekkoriban még állt a Sajtópalota, itt dolgozott István az egyik igen népszerű és sokáig egyedüli délutáni napilapnál. Nagyon jó cimbora volt és akár csak Zsolt, ő is hosszú évekig állatápolóként dolgozott az Állatkertben – Zsolttal egy körletben –, de eljött az idő, amikor állást váltott. Újságíró lett. És a természetvédelem szakavatott elkötelezettje, később neki is köszönhettem, hogy a hazai vidravédelem végül országos hálózattá fejlődhetett. Szerencsém volt, bent találtam. Az íróasztalánál ült, írt valamit. Amikor meglátott, elmosolyodott, felállt, elém jött és kezet fogtunk. Ő már hallott a farkasokról, el is határozta, hogy újságíróként utánajár az ügynek, amiből aztán egy terjedelmesebb cikket kanyarít. Kiderült, egyelőre csak arra vár, hogy Katalinnal beszélhessen, utána elutazhasson vidékre, oda, ahol a farkasokat elszállásolták. Fényképeket akart készíteni, no meg abban is reménykedett, hogy sikerül a vállalkozóval beszélnie. - Mikor utazol? – kérdeztem tőle. - Fogalmam sincs – tárta szét a kezét. – A főnökkel már beszéltem róla, részéről rendben van, jöhet a cikk. Csak azt nem tudom, hogy beengednek-e a telepre, és hogy a tulajdonos hajlandó lesz-e interjút adni. - Én később hívom a Katit, mert nagyon szeretnék vele beszélni. - Helyes. De tudod mit? Hívjuk együtt, jó? – javasolta. – Befejezem ezt a cikket, leadom, az cirka fél óra, utána meghívlak egy ebédre. Mire visszaérünk, meg is ejthetjük a telefont. Így tettünk. Beszélgettünk mindenféléről, de mindketten éreztük, hogy ez akkor nem volt felhőtlen, jókedvű társalgás, mert minduntalan visszakanyarodtunk a farkasokhoz, latolgattuk, hogy mégis mit tudnánk tenni értük. De csak verbális mókuskerékként folytonfolyvást ugyanazt hajtogattuk, aminek voltaképpen semmi értelme nem volt. Egyet bizonyított: velem együtt Pistát is hajtotta egy belső késztetés, de nem csak, mint vérbeli, „témát szimatoló” újságírót, aki cikket, esetleg figyelemfelkeltő történetet akar írni az ügyről, hanem a harcos természetvédőt, elkötelezett állatbarátot is, aki a cikken túl is kész bármit cselekedni. Eltöprengem Zsolton, Balázson, Pistán és saját magamon. Zsolt és én a húszas éveink közepén, végén jártunk ekkor, Pista épphogy betöltötte a harmincat, Balázs alig múlt húsz éves. Fiatalok voltunk, cselekvésre kész elkötelezettjei annak a célnak, hogy az élővilágot megóvjuk a pusztítástól. Magasztos, elragadó elképzelés volt, mégis hittünk benne. Még alig-alig tudtunk valamit a farkasokról, máris túlcsordult bennünk a tenniakarás késztető hajtóereje, és egyszeriben azon mesterkedünk, igaz egyelőre csak a szavak szintjén, hogy mit tehetnénk a szerencsétlen párákért. Hiszen, tudtuk jól, közel sem biztos, hogy bármit is tennünk kell, mégis ez az érzelmileg felpörgetett tennivágyás, ami valamennyiünket cselekvésre késztetett nem hagyott nyugton bennünket. Nem sokkal három óra után értünk vissza a szerkesztőségbe. Máris tárcsáztuk Kati telefonszámát, de lelkesedésünk hamarosan lelohadt. Megtudtuk, hogy nem sokkal előttünk ő is felhívta a munkatársát, akit arról tájékoztatott, hogy a vidéki kiszállása elhúzódik, így csak másnap reggel megy be a hivatalába; ekkoriban még a mobiltelefon csak egy merész ábrándkép volt, kizárólag „vonalas”, mondhatni: hagyományos készülékeken érhettük el egymást. Letörten ültünk egymással szemben, aztán Pista széttárta a karját, nagyot sóhajtott, és kelletlenül kibökte: - Nincs mit tenni, várnunk kell holnapig. III.

12

Végre sikerült! Másnap délelőtt elértem telefonon Katalint. Elmesélte, hogy a tegnapi napja teljesen ráment a vidéki kiruccanásra, egyben megköszönte a felajánlott segítséget. Arra kért, ha tudok, még aznap menjek be hozzá a hivatalába, közben szóljak a többieknek is, és akkor személyesen megbeszéljük majd, hogy mit lehet tenni a farkasokért. Örültem az eredménynek, úgy éreztem, végre megszabadulok a tehetetlenség bénító szorításától. Valami sejtelmes hang azt súgta, lehetőségem lesz mind nekem, mind a többieknek hathatósan tenni az ügy sikere érdekében. Bizonyára mindenki átélte már az életében azt a sejtelmes érzelemhullámot, amikor egy megmagyarázhatatlan belső sugallat azt vetítette előre, hogy bizonyos ügyben, történetben tevékeny szereplővé válik. Megérzés ez, érzékbeli látomás? Ki tudja? Így voltam vele én is, bár elgondolkodtam a feszítő lelki fellobbanáson, a hatása alól nem tudtam magam kiszabadítani. Azonnal körtelefont eresztettem meg, előbb, mivel bent voltam az Állatkertben a házitelefonon Zsoltot értesítettem, majd Pistát a szerkesztőségben. Zsolt nem tudott szabadidőt szakítani magának, Balázst nem értem el sem a lakásán, sem a természetvédelmi szervezet irodájában, lévén az egyetemen volt. Pistával viszont megállapodtam abban, hogy három órára az Állatkerthez jön autóval, aztán együtt megyünk fel a Költő utcába, ahol akkoriban még a Természetvédelmi Hivatal irodaháza működött. Alig múlt el háromnegyed három, amikor siettem az utcán a megbeszélt találkozóhelyre, de semmit nem kellett várnom, mert Pista, nem tagadva meg önmagát, már ott állt az autójával egy ütött-kopott, lestrapált Trabanttal. Alig húsz perc múlva felértünk a hivatalhoz, ahol Katalin már várt bennünket. Elnyűttnek tűnt, amit be is vallott. Azt mondta, hogy a lefoglalás óta alig tudott pihenni, minden idejét és erejét elvette abbéli igyekezete, hogy biztosítsa a farkasok biztonságát. - Tudjátok a vállalkozó nem egyszerű eset. Otromba és erőszakos. Ő és az ügyvédje már eddig is megmozgattak minden követ azért, hogy helyezzük hatályon kívül az átmeneti lefoglalási határozatot. Persze ezt nem tettük és nem is tesszük meg, ezért perrel fenyegetőznek, sőt még olyan támogatókat is keresnek, akik kiállnak mellettük – mesélte fáradtan. - De hát kiket tudnak maguk mellett mozgósítani? – szaladt ki belőlem a kérdés. - Üzlettársakat, jogászokat, esetleg újságírókat, akik aztán a maguk ismeretségi körében kilincselnek tovább. Talán még a minisztériumban vagy politikusok körében is találhatnak velük rokonszenvezőket. Nem tudhatni! - Ugyan, ki szimpatizálna azzal, hogy egy elkerített területen lemészároljanak száztíz farkast? – horkantam fel mérgesen. – Ez itt nem Amerika! - Naiv vagy, Pali – mosolygott rám Katalin. – Üzletről, személyes becsvágyakról és gazdasági érdekeltségekről van szó, ami, ha sikerül megvalósítaniuk a terveiket akár soksokmilliós hasznot is hozhat számukra. És ez már olyan vonzerő, ami sokakat csábíthat. - Ezt nem hiszem el – értetlenkedtem. - Pedig így van – bólintott Katalin. – A vállalkozó csak egyike ennek a többszereplős történetnek – eltöprengett. – Valami azt súgja nekem, hogy küzdelmes hetek, hónapok állnak előttünk – jegyezte meg csendesen. - Miért csak átmeneti lefoglalási határozatot adtatok ki? Hiszen egyértelmű, hogy megszegte a legfontosabb természetvédelmi előírásokat, vagyis törvényt sértett! – kérdeztem témát váltva. - Azért, Pali, mert ez a dolgok kötelező közigazgatási és jogi rendje, amit be kell tartani. Előbb átmeneti határozat születik, ezt vizsgálat követi, lehet, hogy bírósági eljárás is, és csak azt követően születhet meg a végső, jogerős ítélet – válaszolta. - Mégis hogyan gondolta az egészet ez a vállalkozó? Álmodott egy merészet, és úgy

13

vélte, a jó üzlet reményében idővel mészárszékké változtatja a határt? – Pista, aki eddig semmit sem szólt, még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét. - Alapjában véve nem világosak a szándékai – merengett Katalin. – Nem hajlandó elárulni, hogy voltaképp mit is tervezett a farkasokkal. Lehet, hogy valóban vadásztatni akarta őket, de azt is hallottam, hogy nem. Miután elérnék a felnőttkort, akkor megölnék valamennyiüket, és a prémjüket dolgoznák fel – elhallgatott, ránk nézett és kelletlenül elmosolyodott. Kétkedve hallgattam, hiszen jól tudtam, a farkas gereznája nem tekinthető olyannak, amit elsőrangúnak nevezhetnénk, sőt, kimondottan gyenge minőségű, ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy nagy kereslete van a kikészített állatbőröknek, preparátumoknak. Farkasnak, medvének és sok-sok minden másnak, amelyek megvásárlására sokan szívesen költenek, hogy aztán lakásuk falát „felékesítve” mesélhessenek akár hősies vadászkalandjukról is. A múltban nem egyszer lefoglalt már a hatóság ilyen törvénytelenül árult farkasprémet valamelyik országút melletti piacon, vagy településeken tartott hétvégi vásárok idején. - Tudjátok, hogy milyen üzlet keretében kerültek hozzá a farkasok? – kérdezte Katalin. Mindketten nemet intettünk. – Nejlonharisnyát és gyertyát adott értük – hát, bevallom sok mindenre számítottam, de erre nem. Pista is így volt ezzel, hangtalanul, szájtátva, tamáskodó arckifejezéssel és kikerekedő szemekkel néztünk Katalinra. - Ezt nem mondod komolyan – suttogta Pista. Katalin bólintott. - De igen, ha hiszitek, ha nem, ez az igazság. Úgynevezett bartelüzlet keretében bonyolította le az adásvételt. - Szokatlan egy vállalkozói szellem – jegyezte meg Pista. – Egyébként, holt tart ennyi farkast? - Kint a falu határában, egy elhagyott és átalakított tsz telep volt tehénistállójában. - Tehénistállóban? – egyszerre kiáltottunk fel Pistával. - Igen – bólintott Katalin. – No, persze, úgy-ahogy átépítették. Képzeljetek el egy hosszú hodályt, hosszanti oldalukon telis tele apró, alig háromszor-négy méter hosszú és cirka azonos szélességű ketreceket. Erős vasajtókat építtetett, a ketrecek oldalát és tetejét vastag drótsodronnyal szereltette fel. Az elmondása szerint felkészült a farkasok fogadására, mégis borzasztó az egész! Képzeljétek, takarítani csak úgy lehet a farkasok ketrecében, ha belép közéjük valaki, mert az egyik ketrecből a másikba nem lehet átzárni őket. Erre persze nincs vállalkozó, ezért azt találták ki, hogy minden nap reggel erős vízsugárral megpróbálják kimosni a felgyülemlett piszkot és ételmaradékot. Szörnyű! - Mennyi ketrec van? – kérdeztem. - Pontosan nem tudom, de harminc vagy negyven. - És valóban azokban tartja a farkasokat? – Pista hangjában kétely bujkált, látszott, még mindig nem tudja elfogadni mindazt, amit Katalin elmesélt. - Igen, kettesével és hármasával. Világítás, pedig jószerivel semmi. Négy vagy öt alig pislákoló csupasz villanykörte csügg alá a szembenálló ketrecek közötti úton, de alig adnak valami fényt. Igazából még félhomályt sem biztosítanak. Iszonyatos! - Máshol nem lehetett volna elhelyezni a farkasokat? – kérdeztem ismét. - Hol? – tárta szét a kezeit Katalin. – Derült égből villámcsapásként ért a hír, amikor múlt héten telefonáltak a Ferihegyről és az iránt érdeklődtek, beengedhetik-e az országba a száztíz farkaskölyköt. Mert kölykökről van szó, alig két-három hónaposak. Előbb el sem akartam hinni a bejelentést, azt hittem valaki a bolondját járatja velem. Végül a vámtiszt meggyőzött arról, hogy eszében sincs humorizálni, így hát kimentem a reptérre. – Nagyot sóhajtott. – Órákon keresztül tárgyaltam a vállalkozóval és az ügyvédjével. Meggyőződéssel vallották, hogy joguk van a farkasokhoz, olyannyira, hogy még Mongóliában be is oltatták őket, bizonyítva ezzel, hogy legalább az állategészségügyi előírásokat tisztelik. De más

14

szabályos hivatalos papírjuk nem volt. Igaz, nem is lehetett. Ezért hivatalosan átmenetileg lefoglaltam a farkasokat, de mivel száztíz jószágról van szó, nem tehettem mást, engedélyeztem, hogy elvigyék őket a farkastelepre. - Egyáltalán hogyan tudtak ennyi farkaskölyökhöz hozzájutni? – kérdeztem ismét. - Egyszerűen. A bartelüzlet keretében a mongolok felkutatták a farkasok kotorékait, a felnőtteket agyonlőtték, a kicsiket kiásták. Náluk ez bevett, elfogadott szokás. - Azt hallottam, felmerült az is, hogy azonnal visszakülditek őket az első Mongóliába tartó repülővel – jegyzetem meg. Katalin újra bólintott. - Megtehettem volna, de mégis másképpen döntöttem. Először is azért, mert látva az elcsigázott és hullafáradt farkasokat megsajnáltam őket, másfelől pedig Mongóliában, ha csak nem tudja azt a vállalkozó megakadályozni, bizonyosan már az ottani reptéren elpusztították volna valamennyit. Arrafelé a farkas egész évben irtható dúvad, ezért is jöhetett létre ez az üzlet. A mongolok ezen csak nyertek. - A hazai állatkertek mennyit tudnak átvenni? – érdeklődött Pista. - Ha jól emlékszem húszat vagy huszonkettőt. - Ez várható volt – jelentettem ki. - Igen, én sem számítottam másra, sőt valamivel kevesebbre. Most azonban azt kellene kitalálni, hogy mi legyen a többivel. Mi itt a hivatalban már felvettük a kapcsolatot külföldi társintézményekkel, várjuk a visszajelzéseiket. Mindenhol azt ígérték, hogy utánanéznek az országaik állatkertjeiben, vadasparkjaiban és rezervátumaiban. Hátha akadnak majd olyanok, ahol befogadnak néhányat. - Rendben. Már tudom, hogy egyelőre miben lehetünk a segítségetekre – mondtam szinte kapkodva, mert váratlanul eszembe villant egy lehetőség. Katalin és Pista érdeklődve figyelt. Én folytattam. – Nos, a hazai természetvédelmi mozgalmon keresztül felvesszük a kapcsolatot külföldi zöldszervezetekkel, hátha ezen a vonalon is eredményesek lehetünk. És ha az Állatkertben sikerül megnyerni magunknak a főigazgató urat, akkor az Állatkert partnerintézményeit is értesíthetjük. Ezt Zsolt már tegnapelőtt is nagyon szorgalmazta. - Nagyon jó – lelkesedett Katalin. – Azt hiszem, hogy ennél többet jelenleg nem is tehetünk. Igaz, még hónapokig elhúzódhat az ügy a különféle jogi huzavonák miatt, de azért nem árthat, ha nem ülünk tétlenül. Ebben maradtunk. Pista megkérdezte, hogy újságíróként meglátogathatja-e a telepet. Katalin ennek nem látta az akadályát, de hozzátette, hogy ehhez a tulajdonos engedélye kell, aki nem feltétlenül lelkesedik majd ezért. Pista számolt erre, de azt mondta, egy próbát megér az egész. Már aznap megtelefonáltam a hírt Zsoltnak, aki még az Állatkertben volt, és Balázsnak, akit a természetvédelmi szervezet irodájában értem utol. Megállapodtunk abban, hogy másnap munka után találkozunk egymással és megpróbáljuk kitalálni, hogy mikor, milyen formában keressük meg a velünk kapcsolatban lévő külföldi zöldszervezeteket. És addig Zsolt beszél a főigazgatóval is, aki ha valóban nem látja akadályát annak, hogy az Állatkert bekapcsolódjon, akkor a külföldi állatkertek, vadasparkok értesítését majd ő intézi. Ettől azonban még nem volt nyugtom. Hajtott a cselekvésvágy, így még aznap kora este bementem a zöldszervezet irodájába – Balázs már nem volt bent – és mindazokat a hazai természetvédelmi, állatvédelmi egyesületeket, alapítványokat felhívtam, akiket személyesen ismertem. Volt, aki hallott már a farkasokról, akadt viszont, aki nem, így igen hosszúra sikeredett a telefonbeszélgetések sora. De nem bántam, éreztem, hogy a tenni akarás erőt ad, ami nagyon jó érzéssel töltött el. Másnap délután a természetvédelmi szervezet irodájában találkoztunk: Balázs, Zsolt és én, Pista váratlanul közbejött elfoglaltsága miatt nem tudott velünk lenni. Beszámoltam nekik az előző napi telefonjaimról, elmeséltem, hogy mely szervezeteket hívtam fel és melyikük mit mondott, ígért. Zsolt is jó hírrel szolgált, sikerült megszereznie a főigazgató engedélyét, így

15

semmi akadálya nem volt annak, hogy a tervbe vett állatkerti, vadasparki megkeresések hamarosan megtörténjenek. - Ez így jó – értett egyet Balázs. – De többet kell tenni! - Többet? – kérdeztem hitetlenkedve. – Mit? - Ezt – Balázs a táskájába nyúlt és egy hevenyészett levélpiszkozatot halászott elő. Meglobogtatta. – Sajtóközlemény. - Komolyan gondolod? – kérdezte Zsolt. - Igen, komolyan, miért, mit hittél? – felállt és az apróka szobában fel alá sétálva beszélt tovább. – Tudjátok, az egy dolog, ha a szakmai vonalakon elindul valami, viszont közel sem biztos, hogy elég. A társadalmat is fel kell rázni. Ha a sajtó kapott volna az ügyön, mára már ettől lenne hangos a média, olyan botrányos az egész. De néma hallgatás van, egyszerűen a vasárnapi újságcikk nem érte el az újságírók ingerküszöbét. És a társadalomét sem, mert ezen a téren is beszédes a csend. - És ezen egy sajtóközleménnyel akarsz változtatni? – kérdeztem. - Igen – bólintott Balázs magától értetődően. – Tájékoztatjuk a közt arról, hogy milyen úton és céllal érkeztek be a farkasok, valamint arról is, hogy milyen körülmények között tartják őket. Majd a szakmai szervezetekhez és a lakossághoz fordulunk, megkérve őket, hogy ha valakinek lehetősége van arra, hogy segítsen a farkasok biztonságos külföldi elhelyezésében, akkor tegye meg. Lehet, hogy semmi eredménye nem lesz, de lehet hogy igen. Főként akkor – megállt és felemelte a kezét, miközben ujjával figyelmeztetően a levegőbe bökött –, ha nem csak a magyar sajtónak küldjük el a sajtónyilatkozatot, hanem a külföldinek is, angolul. Tudjátok, érzem, tudom, hogy ezt meg kell tennünk. Végül is megállapodtunk, így alaposan kielemeztük és átfogalmaztuk a Balázs írta piszkozatot, majd amikor elkészült a végső szöveg, a faxgéphez siettünk; az Internet és az email még csak sok-sok évvel később vált megismerhetővé, mindennapossá. Az irodaépületet más szervezetek is használták, előbb őket is felkerestük azzal a kéréssel, hogy segítsenek a sajtókapcsolataikhoz eljuttatni a nyilatkozatot. Hamarosan minden olyan szobában, ahol fax volt található, lázas munka kezdődött. A sajtónyilatkozat persze nem volt hosszú, hanem rövid, lényegre törő olyan, amit – reméltük, bár semmi tapasztalatunk nem volt – rövidsége és tartalmi mondanivalója miatt biztos elolvasnak. Hangzatos címet is adtunk neki: Farkascsempészet Magyarországon. Elérhetőségnek a magyar sajtóhoz az én nevemet, telefonszámaimat adtuk meg, míg az angol nyelvűéhez, lévén nem beszélek idegen nyelveket, Balázsét. És magától értetődően a Természetvédelmi Hivatal elérhetőségeit is felsoroltuk, hiszen hivatalosan ők jártak el az ügyben. Miután végeztünk, összeállítottunk egy másik rövidke levelet, amit Zsolt vett magához. Piszkozatunkban a külföldi állatkerteknek címzett hivatalos megkeresés szövegét vázoltuk fel, amit másnap Zsolt egyeztet az állatkerti feletteseivel, akik persze az én feljebbvalóim is voltak, és amint rábólintanak a jóváhagyott szövegre, azonnal munkához lát. Végül az általunk ismert külföldi természetvédelmi, állatvédelmi szervezeteknek írtunk egy figyelemfelhívó levelet, jobbadán a sajtónyilatkozat szövegét fazoníroztuk át, majd ismét a faxgéphez léptünk. Órákkal később, késő este a jól végzett munka édeskedves érzetével köszöntünk el egymástól. Más dolgunk már nem akadt: várnunk kellet és bízni Balázs igazának beteljesülésében, abban, hogy a bel- és külföldi sajtó „vevő lesz a történetre”, valamint abban, hogy az Állatkert is véglegesen rábólint a tervezett figyelemfelhívó, segítségkérő levélre. És hát nem utolsósorban nagyon sokat vártunk a külföldi zöldektől is. IV.

16

Sikerült! Hihetetlennek tűnt, de másnap a hazai írott sajtó, televízió és rádióadó majd minden csatornáján közölte a sajtónyilatkozatot, miután „égtek” a minisztériumi telefonvonalak is, se szeri, se száma nem volt a kilincselő, telefonáló újságíróknak. És ezzel együtt egyfajta sajátos újságírói népvándorlás indult vidékre is, megszemlélni a farkasokat. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy a mi közleményük a szó legszorosabban vett értelmében hatalmas publicitást kapott, míg az azt megelőző vasárnapi újságcikk teljesen hatástalan maradt? – tettük fel magunknak a kérdést. A választ persze nem találtuk meg, de hamar túltettük magunkat ezen, sokkal inkább azt foglalkoztatott bennünket, hogy a nem várt sikerrel kecsegtető akció valóban érzékelhető eredménnyel járjon. Pistán érződött a neheztelés. Úgy vélte, megkerültük őt, várnunk kellett volna a sajtónyilatkozattal egészen addig, amíg meg nem írja a cikkét. Egyfelől megértettük, magam bűntudatot is éreztem, mert hát való igaz, nagyon készült rá, de Balázs azzal érvelt: ettől még egyedi, különleges cikket is fabrikálhat, mélyebben utánanézve, megvizsgálva a történteket. Ezt, jegyezte meg a többi újságíró, nem teszi, nekik csupán egy-egy kép kell, majd az általuk izgalmasnak vélt pikáns részeket kiemelik a történtekből. Vagyis ők kizárólag a botrányos sztorira hajtanak, arra, aminek úgynevezett hírértéke van, amivel aztán a lapjaik eladott példányszámát is növelhetik, míg ezzel szemben Pista sokkal komolyabb, mélyrehatóbb elemzésre készül. Vagyis, szólt az okfejtés, ha a tervei szerint írja meg a cikkét, még mindig kivételeset cselekszik, olyat, amire a kollégái, a lakosság és a szakemberek is felkapják majd a fejüket. Pista bólogatott, látható kényszeredettséggel igazat adott Balázsnak, de szavai mögül csalhatatlanul kitetszett a nemtetszés keserűsége. Egyszerűen nem akart vitát. A külföldi sajtó jelentős része is közlésre alkalmasnak találta a sajtónyilatkozatot, így akárcsak magyar kollégáik ők is először a minisztériumban, majd a vidéki helyszínen kutakodtak újabb hírek után. Balázst többen keresték és ő fáradhatatlan szorgalommal nyilatkozott, elmondva mindazt, amit tudtunk a történtekről, hozzátéve, hogy mi a várható segítség miatt kerestük meg a külhoni sajtót, lévén itt Magyarországon száztíz farkast, már ha a reményeink szerint sor kerül a jogerős elkobzásukra, nem leszünk képesek elhelyezni. És így, ha külföldi országok érdeklődő szakemberei, laikusai értesülnek a történtekről, akkor megnőhet az esélye annak, hogy a farkasok sorsa mielőbb és megnyugtatóan rendeződik. Közben a magyar újságok részéről engem is többen megkerestek. Ezt megelőzően persze Balázzsal megállapodtunk abban, hogy azon felül, ami a sajtónyilatkozatban szerepel, többet nem mondunk, semmit nem teszünk hozzá, hanem az érdeklődőket további részletekért Katalinhoz „irányítjuk”, amit persze Katival is előre megbeszéltünk. Ez így volt rendjén való, mégis ő képviselte a magyar államot, mi, civilként, mondhatni, fontoskodó kívülállóként csupán a magunk tevékeny módján igyekeztünk hozzájárulni ahhoz, hogy az ügy mielőbb lezáruljon. Zsolt is megkapta a végső engedélyt az Állatkertben, így hamarosan valamennyi olyan partnerintézmény fogadhatta a rövid, angol nyelvű faxot, amellyel akkoriban a Fővárosi Állatkert kapcsolatban állt. További, részletes információkért Zsolthoz fordulhattak, amit persze előtte szintén egyeztettünk Katalinnal. Elindult hát valami, csak azért szorítottunk, hogy kézzelfogható eredményt is hozzon számunkra. Abban is reménykedtünk, hogy a nem mindennapi eset miatt a sajtó és a közvélemény részéről nem „háromnapos történet” lesz, hanem olyasmi, ami további érdeklődésre is számot tart. Fontosnak tartottuk ezt, hiszen úgy véltük, ha folyamatosan a figyelem középpontjába kerül az esemény, akkor az meggyorsíthatja egyfelől a jogi huzavona lezárását a vállalkozóval, másfelől pedig hamarabb megfelelő szálláshelyet találunk a farkasoknak. (A jogi csűrés-csavarást aztán semmi nem befolyásolta, mert még hónapokig tartott a végső ítélet a kihirdetése). Úgy tűnt, valóban nagyobb a figyelem annál, hogy hamarjában feledésbe merüljön a történés, nap-nap után újabb cikkek láttak napvilágot. Igaz, ezek jó része, amint azt Balázs

17

megjósolta bulvárhírként kezelte a történetet, amit, mi tagadás, nem mindig vettünk kitörő lelkesedéssel tudomásul, de legalább a felszínen tartotta. A legzavaróbb az volt, hogy – ki tudja miért? – egyre többször kiszínezték az ügyet, olyan feltételezéseket, mellékzöngéket is felvetve, amelyeknek semmi valóságalapjuk nem volt. Magyarán, újabb és újabb kitalációkat, elméleteket dobtak be a köztudatba, olyanokat, amelyek izgalmasabbá és rejtélyesebbé tették a farkasok behozatalának, valamint a vállalkozó által tervezett „felhasználásuknak” a történetét. Időközben megérkeztek az első külföldi visszajelzések is. Előbb Katalinhoz, aki a minisztérium külföldi társintézményeitől kért támogatást, majd az Állatkertbe, ahová a külhoni állatkertek, vadasparkok válaszai futottak be. Sajnos ezek egyelőre nem kecsegtettek sok jóval, zömük arról adott számot, hogy már értesítették országaik farkas befogadásra alkalmasnak tartott intézményeit, de még kézzel fogható választ sehonnét sem kaptak. Mindenhol mindenki időt, türelmet kért. Valamivel később a külföldi zöldektől is hasonló hírek futottak be, de annak ellenére, hogy még semmi konkrétumot nem tartalmaztak, mégis jelezték számunkra: foglalkoznak az üggyel, vagyis az elmondásuk szerint, a legnagyobb megelégedésünkre nem tették ad acta. Ebben az is közrejátszott, hogy a sajtóközleményünk után több hazai zöldszervezet is felvette a kapcsolatot az általuk ismert külföldi egyesületekkel, alapítványokkal, így a hír ezen a vonalon is számos olyan helyre eljutott, amelyhez nekünk nem volt kapcsolatunk. A vállalkozó eleinte elhatárolódott attól, hogy bárkinek is nyilatkozzon, így amikor Pista meglátogatta, társaihoz, kollégáihoz hasonlóan hoppon maradt. A vállalkozó még azt sem engedte, hogy belépjenek a telepre, és fényképeket készítsenek a farkasokról. Végül aztán, talán a lankadatlan érdeklődés, vagy az addig megjelent cikkek rá nézve nem éppen előnyös volta miatt, mégis kötélnek állt, és interjút adott néhány újságírónak. Ebben azonban az addig ismertek tükrében semmi újat nem mondott: váltig azt hangoztatta, hogy joga van a farkasokhoz, vállalkozása keretében törvényesen jutott hozzájuk és abban, már minthogy nejlonharisnyáért és gyertyáért bartelüzlet keretében cserélte őket sem lát semmi kivetnivalót. És abban sem, hogy idővel hasznára fordítsa a már tulajdonába került jószágokat. Arra azonban kitérő választ adott, hogy ez végső soron mit jelent, azt hangoztatta, az elképzelései még nem kristályosodtak ki teljesen. A vadászatukat feszegető kérdésre sem adott egyértelmű feleletet, azt kérte, adjanak még neki időt, hogy átgondolja az egész ügyet, és különben is, tette hozzá, egyelőre az őt törvénytelenül meghurcoló hatósággal szemben kell jogi lépéseket tennie, úgy bizonyítania, elfogadtatnia a maga igazát. Alig egy héttel azt követően, hogy kiadtuk a sajtónyilatkozatot, megint megkerestek. Mégpedig a Szabad Európa Rádiótól. Meglepődtem. Persze ezt megelőzően is sokat hallottam erről az adóról, mégis váratlanul ért az érdeklődésük. Nem tudom, miért. Talán a rádióra aggatott és a múltban oly sokat felemlegetett címkék miatt, amit annak idején még a rendszerváltás előtt sokszor lehetett hallani; sorkatonai szolgálatom idején, főleg a kiképzés során elméleti különórát is szántak e rádióadóra, amely – szólt a magyarázat – ellenséges külföldi tőkésállamok és a zsoldjukban álló, disszidens magyar burzsoáosztály támogatásával áskálódik a fennálló rendszer ellen. Ráálltam az interjúra, csak azért is, mert be kellett mennem az ekkor már Budapest belvárosában működő stúdióba. Voltaképpen a kíváncsiság hajtott, egyszerűen látni akartam azokat az embereket, akik ott dolgoztak. Talán különlegesnek, másvalakiknek gondoltam őket a rendszerváltás hajnalán, mint amilyenek mi voltunk átlag itt élő magyarok? Nem tudnám megmondani, de azt igen, hogy amikor újságíróknak kellett nyilatkoznom, vagy nagyobb tömeg előtt előadást tartanom sosem éreztem lámpalázat – talán a sors kegye ez –, de most igen. Nyugtalan érdeklődés kerített hatalmába. A megbeszélt időben ott voltam hát a stúdióban, egy apró belvárosi szobában, nem

18

messzire a Nyugati-tértől. Rajtam kívül mindössze hárman tartózkodtak a helyiségben, az egyik a riporter volt, a másik kettő műszakiak. Barátságosan, nevetve fogadtak kávéval, ásványvízzel kínáltak, miközben én lopva lestem őket. Igyekeztem megfejteni a magamba sulykolt rejtélyt: valóban különbek nálunk, hiszen eddig külföldön éltek, álnéven vezettek műsort. De semmi ilyesmit nem fedeztem fel, láthatóan semmiben nem különböztek tőlünk. Az, hogy politikai okokból azt tették a rendszerváltás előtt, amit cselekedtek, nem foglalkoztatott. Különben is, ekkor már a kilencvenes évek elején egészen más közélet folyt hazánkban, ülésezett az első szabadon választott Parlament, ment az adok-kapok, számos más politikai és jogvédő szerveződés is alakult, akik szintén fékezhetetlen erővel küzdöttek a maguk igaza mellett. Megszokottá váltak a tüntetések és a sztrájkok, melyek közül bizonyára a legemlékezetesebb az 1990 őszén kirobbant budapesti taxisblokád volt. Más világot jelentett mindez, mint egynéhány évvel ezt megelőzően is, amibe, lévén mást nem tehettünk bele kellett szokni. - Sokan hallgatnak bennünket mind itthon, mid külföldön – magyarázta az interjú előtt a riporter. – Reméljük, sikerül előrelendíteni az ügyüket. - Hát, jó lenne – válaszoltam. – Mi is azt szeretnénk, ha mielőbb megoldódna a farkasok helyzete. - Maga látta már őket? - Nem, még nem. Nem hiszem, hogy a tulajdonos a közelükbe engedne. - És nem is tervezi, hogy mégis odautazik? - De igen. Várok még, talán idővel szerencsém lesz. - Miben bízik? - Nem tudom. Talán abban, hogy előbb-utóbb a vállalkozó is megnyugszik, most még nagyon zaklatott. Az ő szempontjából igaza is van, ha teljesen elzárkózik, megértem őt. Csakhogy telnek a napok, és ez adja a reményt arra, hogy mégiscsak meglátogathatom a farkasokat. Bízom abban, hogy idővel a vállalkozó nyitottabbá válik. - Hát ez egy kicsit faramuci, nyögvenyelős elképzelés – jegyezte meg mosolyogva. Nem szóltam semmit csak egyetértően bólintottam, végtére magam is éreztem, hogy igencsak egy erőltetett ábrándképben bízok. Elkezdtük a riportot. Tíz percig tartott. A riporter előbb a teljes sajtónyilatkozatot olvasta fel, majd ezt követték a kérdései. Most már valamivel többet mondhattam, mint eddig, hiszen a nyilatkozatnak hatása volt a sajtóra, a közvéleményre és a szakmai közösségekre is mind belföldön, mind külföldön. Elmeséltem, hogy a riport időpontjáig mennyi lehetséges segítség, felajánlás érkezett, de azt is elmondtam, hogy ez szerencsére nem lankad, mert egyre másra újabb és újabb kecsegtető megkeresések érkeznek az Állatkertbe, a civilekhez és a minisztériumba is. És ennek előbb-utóbb sikerre kell vezetnie – tettem hozzá. Az interjú után elköszöntünk egymástól. Előtte még váltottunk néhány udvarias szót, és úgy láttam, sikerült megnyernem őket magunknak, mert kiéreztem belőlük a segíteni akarást és a rokonszenvet. Másnap egy kulturális havilap újságírója csörgött rám. Interjút kért ő is, bár el nem tudtam képzelni, hogy mi a közös a farkasmentésben és a kultúrában. Meg is kérdeztem tőle. - Tudja, a lapunk nem csak idehaza jelenik meg, hanem külföldön is. Ausztriában, Németországban németül és Franciaországban franciául. Előfordul, hogy a lapnak van egy különleges kétoldalú melléklete, amelyik kultúrán kívüli eseményekről számol be. Úgy véltük a szerkesztőségben, hogy a következő lapszámban a hazai természetvédelemről írunk, és ennek során megemlítjük a farkasokat is – válaszolta egy szuszra. Még aznap délután találkoztunk bent a városban, egy kávézóban. Elhoztam magammal a sajtónyilatkozatot is, de kiderült, hogy az már a birtokában van. Így hát neki is azt mondtam el, amit előző nap a rádióban, hozzátéve, hogy bővebb és részletesebb hírekkel a minisztériumban tudnak szolgálni; ezt elkerülhetetlennek tartottam, így mindig kínosan

19

ügyeltem arra, hogy az interjúim során még véletlenül se maradjon említetlenül. Ennek ellenére jó órahosszat beszélgettünk, miközben bőszen jegyzetelt. Sok-sok kérdése volt, igazából az érdekelte, hogy mi motiválhatta a vállalkozót, amire nem tudtam neki választ adni, hiszen nem ismertem a valós hátteret. Ekkor elárulta, hogy már őt is megkereste, persze eredménytelenül. A vállalkozó azt felelte, hogy a sajtónak már eddig mindent, amit akart és fontosnak vélt elmondott, újabb közlései nincsenek, ezért nem hajlandó nyilatkozni. Az újságírót a farkasok is érdekelték, nem csak a mongol farkasok, hanem a farkasok általában. Kedvenc témám volt, így meséltem a farkasokról, az életükről, előfordulásukról a Földön, a rájuk leselkedő veszélyekről és a nemzetközi védelmükről. Közben azt is megemlítettem, hogy az elmúlt években, hazánkban ismét felbukkantak, akárcsak a hiúz, és úgy tűnik, nem állunk messze attól, hogy Magyarországon ismét tartósan éljenek. Valóban: a Gömör-Tornai karszton, a Zempléni-hegységben, a Börzsönyben, a DélDunántúlon, a Bükkben, a Balaton-felvidéken ekkoriban már megfigyeltek farkasokat, sőt nem egy helyen hiúzokat is. Ezért több más szakemberrel és szakmai szervezettel egyetemben mi is indítványoztuk a természetvédelmi védelmüket, amit reményeink szerint el is rendel majd a szakhatóság, tettem hozzá, ami aztán, mint fentebb már említettem 1993-ban, hosszas habozás után, egyes érdekkörök ellenkezése ellenére meg is történt. (És csak így zárójelben jegyzem meg a következőket: sajnos, ennek ellenére mind a mai napig akadnak, akik úgy vélik „az agyonlőtt farkas és hiúz a legjobb”. Mert bizony nincs olyan év, amikor e fajok életének kutatásával foglalkozó kutatók ne értesülnének agyonlőtt farkasról, hiúzról. A ragadozóktól való félelem, valós életük ismeretének hiánya, no meg az irántuk érzett gyűlölet még sokáig vámot szed majd a soraikból). A magyarországi farkasok és hiúzok felbukkanása különösen érdekelte az újságírót, elképzelhetetlennek tartotta, hogy hazánk erdeiben ismét tanyát verjenek. - És ez nem veszélyes? – kérdezte. - Mire gondol? - Hát arra, hogy az ott élő emberek és az állataik emiatt nincsenek veszélyben? - Nem, nincsenek – válaszoltam. – A farkas és a hiúz is kerüli az embert, ha tehetik, visszavonulnak, szinte láthatatlanná válnak. - De én azt hallottam, hogy a legelőre kivitt állatokat a farkas előszeretettel elpusztítja? - Alkalmasint megtörténhet ilyesmi, de ez csak a szabályt erősítő kivétel. Egyébként a farkas táplálékának a zömét apró rágcsálók teszik ki, nem a haszonállatok vagy a vadászok számára oly fontos vadfajok, mint a szarvas vagy az őz. - Biztos benne? - Nézze, az eddigi nemzetközi szakmai tapasztalat, de a szakirodalom is kétségbevonhatatlanul ezt igazolja. - Rendben, értem én ezt – ráncolta össze a homlokát. – De ez a papír, ami mindent kibír, bárki, bármit ráfirkanthat. - Nem kizárólag papírokról van szó, hanem hosszú kutatások bizonyított és ellenőrizhető eredményeiről – vetettem ellen. - Hát jó – dőlt hátra a székében. – Ha ezt mondja, bizonyára így van, nem vonom kétségbe. Amikor elköszöntünk egymástól, nevetve fogott kezet. Már éppen elléptem mellőle, és a kijárat felé igyekeztem, amikor utánam szólt: - Gera úr, azért ezekkel a magyarországi farkasokkal mégiscsak csínján kellene bánni, mert hát az emberi érték és kultúra védelme mégiscsak elsődleges. Azokat állatok védelme mégsem írhatja felül. Nem így gondolja? Itt elkerülhetetlennek vélem, három rövid kitérő beiktatását a történetbe. Tehát: ember és

20

állatok viszonya. Sokan, sokféleképpen ítélik meg. Az egyik eset 1991 őszén történt. Az egyik napilaptól kerestek meg, interjút kértek a farkasmentésről – ekkor már túl voltunk az akción. Találkoztam a fiatal, mint kiderült, még gyakornok újságírónővel. Elmondtam neki, hogy miért került sor az akcióra, hogyan történt a szervezése, az állatok utaztatása, még fényképeket, magyar és külföldi újságcikkeket is mutattam neki. Furcsán kikerekedett szemekkel nézett rám. Látszott rajta, hogy kétellyel fogadja a szavaimat, de szótlan maradt. Ekkor hirtelen témát váltva az állatkertek szerepére kérdezett rá: van-e valamilyen hasznos céljuk? Azt válaszoltam, nagyon nagy szerep hárul az állatkertekre mind a veszélyeztetett állatfajok szaporítása és visszavadítása során, mind abban, hogy a látogatókat tájékoztassák a Földön élő állatvilág sokszínűségéről, sebezhetőségéről. Ezért is fontos, tettem hozzá, hogy az állatkertek ne szűk betonketrecekben, börtönszerű cellákban mutassák be az állataikat, ami taszítólag hat a látogatókra, hanem lehetőleg tágas, természetszerű kifutókban. Csóválta a fejét. - Ezt nem értem – jelentette ki váratlanul. - Mit nem tetszik érteni? – kérdeztem. - Hát ezt az egészet. Hiszen az állatok azért vannak, hogy mi, emberek szabadon, a kedvünkre felhasználhassuk őket. Ezért a vállalkozónak, aki behozatta a farkasokat, joga lett volna saját maga szerint dönteni a sorsukról – belemelegedett, előredőlt és szinte kapkodva folytatta. – Ha mondjuk, miután felnőttek és a vállalkozó lelövette volna őket, akkor azzal nem csak ő járt volna jól, hanem az állam is, hiszen valamiféle adót biztosan fizetnie kellett volna. Nem így látja? - Nem egészen… - Meg hát az is furcsa, hogy, amint mondta, nem mindegy milyen körülmények között mutatják be őket az állatkertek – vágott a szavamba, nagyot sóhajtott, majd hozzátette: – Végtére is csak állatokról van szó, miért nem mindegy, hogy ki hogyan bánik velük? Erre nem tudtam mit válaszolni, elköszöntem a hölgytől, aki aztán nem írta meg a cikkét, vagy ha mégis, akkor azt a lapja, ahol alkalmazásban állt nem közölte le. A másik történet. Alig néhány héttel később megkértek arra, hogy tévésekkel és egy természetvédelmi szakemberrel látogassak el a Budapesttől nem messzire található egyik pest-megyei községbe, ahol a közelmúltban magánállatkert alakult. Erről az állatkertről már ekkor is sok mendemonda keringett, főleg elképesztő, hátborzongató, kimondottan horrorisztikus hírek. Ezeknek magam nem adtam nagy jelentőséget, úgy véltem, a tulajnak nyilván sok a rosszakarója. Hanem hát a helyszínre érve bizony elakadt a lélegzetem. Előbb szűk betonketrecekbe összezsúfolt sarki- és vörös rókák kerültek a szemünk elé. Szerencsétlenek soványak, göthösek voltak, a testük telis-tele régebbi és friss hegekkel; később kiderült, hogy rendszeresen verték őket. Néhány lépéssel tőlük egy bunderpárt pillantottunk meg. A majmok egy kétszer két méternél alig nagyobb ketrecben tengették mindennapjaikat, kopaszok és büdösek voltak, az ő testüket is számolatlan gennyes sebhely borította. Szánalomra méltók voltak, amint takarítatlan szálláshelyükön egymást átölelve, reszketve néztek vissza ránk. Azt hittük, hogy túl vagyunk a nehezén. De az még csak ekkor várt ránk! Az egyedül élő európai barnamedve ketrecéhez értünk. A medve bömbölve-bőgve fogadott, és ekkor láttuk meg, hogy milyen körülmények között él. A ketrece – lemértük – három méter széles, négy méter hosszú és alig két méter magas volt, szabadon állt a park közepén, s ha esett, ha fújt, szerencsétlen párája sehová sem tudott elbújni. Szegény megfordulni is alig volt képes, felállni pedig egyáltalán nem tudott. Takarítani sem lehetett nála, néhanapján erős vízsugárral verették ki a felgyülemlett piszkot. És a medve látványa volt legbiztosabb tanújele annak, hogy mire képes az ember azért, hogy igájába hajtsa a természet csodálatos teremtményeit:

21

ugyanis valamennyi fogát és karmát kihúzták. Enni csak egyfajta pépes valamit volt képes, mivel nem tudott rágni. Ekkor megjelent egy elegáns, öltönyös férfiember, aki az elmondása szerint az állatkert menedzsere volt. Büszkén mutatott körül, magabiztosan kijelentve, hogy itt épül Európa legkorszerűbb állatkertje. Erre megkérdeztük tőle, hogy van szívük ilyen körülmények között tartani az állatokat, mire kissé indulatosan azt válaszolta: - Ezek csak állatok! Nem is értem, maguk miért lihegik túl ezt. Nézzék a dolog anyagi oldalát, mennyi hasznot hozhat itt egy ilyen állatbemutató. A tévében bemutatott riport hatalmas társadalmi és szakmai felháborodást váltott ki, minek következtében ezt az „állatkertet” rövidesen bezáratták. Az ott tartott állatokon azonban nem lehetett segíteni, jószerivel valamennyiüket el kellett altatniuk az állatorvosoknak. A harmadik eset, ami napjainkban, egészen pontosan 2011-ben történt. A bevezetőben már felemlítettem az ekkori vadászati elképzeléseket, minek során az év januárjában a regnáló vidékfejlesztési miniszternek egy nem a nyilvánosságnak szánt levélben felvetették, hogy számos védett madár- és emlősfajjal „gazdagíthassák” a vadászható állatfajok számát. Ennek egyik legfontosabb indokának azt tartották, hogy ezzel a hazai 56 ezer vadász közérzete nagyban javítható lenne, nem hallgatva el azt sem, hogy üzleti megfontolások is „indokolttá” tennék azt, hogy minél több mindenre puskázhassanak. Ez a levél, titkosítás ide, titkosítás oda, április legelején napvilágra került egy internetes szakmai olvasólistán. Mindezek után, lévén igencsak elöntött a méreg, egy nyílt levelet írtam a vadászok szakmai szervezete elnökének, kérve, hogy azonnal vonják vissza a kezdeményezésüket, és a témában legyen egy széles körű szakmai- és társadalmi egyeztetés. Bíztam abban, hogy sikerül valahogy felkeltenem a nyilvánosság figyelmét, mert jól tudtam, ha eredménytelen maradok, akkor olyasmi fog történni, ami példa nélküli lenne egész Európában. A levelem megértő fogadtatásra talált, több internetes portálon megjelent, így a vadászok nemtelen elképzelése óriási szakmai- és társadalmi felzúduláshoz vezetett. És nem csak nálunk, hanem Európa szerte beszámoltak róla, nagyon sok külföldi hírportálon vagy nyomtatott újságban ismertették. A botrány elkerülhetetlen volt. Olyannyira, hogy a vadászok kénytelen-kelletlen visszakozzt fújtak, majd sor került a különféle egyeztető megbeszélésekre, minek során, 2012 tavaszán megállapodtak egymással a vadászati és természetvédelmi szervezetek. (Erről az ügyről alább külön fejezetben még bővebben írok). Engem egyetlen találkozóra sem hívtak meg, egyszerűen a vadászok olyan haragot éreztek irántam, aki az egész botrányos ügyet elindította, megakadályozva „álmaik” valóra váltását, hogy elítélt nemkívánatos személy lettem a szemükben. Valóban a saját bőrömön éreztem a megvetést, az első hetekben se szeri, se száma nem volt a fenyegetőző, rágalmazó telefonoknak, postai leveleknek és e-maileknek, amelyeket kaptam, egyértelmű és félreérthetetlen jelét adva annak, hogy darázsfészekbe nyúltam. A vadászati rendezvényeken is külön célpont lettem, egyetlen olyan vadgazdálkodási fórum sem múlt el a nélkül és múlik el az óta is, hogy ne illessenek talányosabbnál talányosabb lekezelő, megvető megjegyzésekkel. Ámbár büszke is lehetek magamra, mert a nyílt levelem késztette arra az egyik neves agráregyetemet, hogy a témában még 2011 novemberében szakmai rendezvényt tartson a vadászat és természetvédelem kapcsolatáról, amire a rendszerváltás óta nemigen került sor. Persze jó lett volna, ha részt vehetek a szakmai találkozókon, felkészültnek éreztem magam, csakhogy erre nem kaptam lehetőséget. Egy jó fél évvel a nyílt levelem közzététele után az egyik rádióadó stúdióbeszélgetést tervezett a témában, ahová viszont engem is meghívtak. Ketten érkeztünk, egy vadászkolléga és én, de már az elején kitűnt, hogy vitatársam az ellenszenvének nem tud gátat szabni: évtizedek óta ismertük már egymást,

22

egészen eddig a napig tegeződtünk is, de itt, miután találkoztunk kihangsúlyozva a tőlem való távolságtartását, magázott. A cirka félórás műsoridőben érveltünk, bár egy fikarcnyit sem közeledett az álláspontunk: én makacsul kitartottam a szakmai párbeszéd szükségessége mellett, kijelentve, hogy védett madár- és emlősfajaink megítélése nem lehet kizárólag a vadászok érdekeinek alárendelve, főleg nem úgy, hogy az a közérzetüket javítsa, valamint, hogy az állatokban csak pénzszerzési lehetőséget lássanak, míg a vitapartnerem másképpen látta, szerinte, mint hangoztatta a legjobb természetvédelem a vadászat. A műsor után elköszöntünk a rádiósoktól, kisétáltunk az utcára. Kezet nyújtottam, amit vitapartnerem elfogadott, de közben megjegyezte: - Ugye tudja Gera úr, hogy kiírta magát a szakmai közéletből, mondhatni, lejárt szavatossági áru lett? – értetlenkedve pislogtam rá, nem tudtam, mire céloz; életemben egyébként már másodszor neveztek lejárt szavatossági árunak, előbb, évekkel korábban egy kutató tett így. Látva a zavarodottságomat, leplezetlen ellenszenvvel folytatta: – A maga elfogult, sötétzöld ideái kicsapták nálunk a biztosítékot. - Miért? – kérdeztem vissza. – Csak azért, mert megakadályoztam azt, hogy a kedvükre mészárolhassanak a határban, arcul csapva ezzel a hazai természetvédelmet? – bosszúsan legyintve felhorkant. - Ugyan, ugyan! Semmi bajuk nem esne, ha lőhetnénk őket. - Védett állatokról van szó, nem egy közülük talán már a kipusztulás felé sodródik – vetettem közbe. - Hát ez az – vágott a szavamba gunyorosan. – Csak állatokról van szó, amelyek állományát kordában kell tartani, legyen gyakori vagy ritka. Édes mindegy, semmi jelentősége! És ehhez szükséges a vadászpuska, ha tetszik magának és az elvbarátainak, ha nem! A jövő sikeres természetvédelme a vadászat, ezt jó, ha megjegyzi magának! Tehát, emberek és állatok viszonya. Valóban mindegy hogyan bánunk velük, miképpen mondunk felettük „ítéletet”? Bárhogyan, bármilyen körülmények között tarthatjuk, bemutathatjuk-e őket és valóban csak az üldözésük, mészárlásuk az egyedüli elfogadható huszonegyedik századi megoldás? Úgy vélem nem. Felelősséggel tartozunk értük és ez a felelősségtudat az, amit meg kell értetni mindenkivel, járjon ez akár túláradó érdeksérelemmel is. Ennyi kitérő után, remélve, hogy a Tisztelt Olvasó megérti a közöltek valós, gondolatébresztőnek szánt üznetértékét visszatérek a farkasmentés ismertetéséhez.

23

V. Teltek a napok és a hetek anélkül, hogy bármi érdembeli történt volna. A várt külföldi segítség, bármennyire is bizakodtunk benne sehogyan sem érkezett meg, rendre és sorra kimerültek sajnálkozó levelekben, faxokban, telefonokban. Katalin rendszeresen ellátogatott a farkasokhoz, ilyenkor beszélt a vállalkozóval is, aki egyre barátságtalanabbul fogadta. Miközben a maga nehézkes, ólomlábakon döcögő tempójában folyt a jogi hercehurca, még csak nem is engedve annak sejtését, hogy mikorra várható a végső verdikt kihirdetése. És persze ennyi idő után a sajtó és a közvélemény figyelme is meghalványult, de ebben semmi rendkívülit nem találtunk. Végtére is heteken keresztül nap mint nap téma volt a farkasügy, a sajtó, amit csak tudott és akart megírt róla, így a továbbiakban már nem láttak benne olyan „hírértékű” fantáziát a sajtó, hogy fenntartsák az érdeklődésüket. És hát a hazai politika és közélet is rendre szolgálta a szaftosabbnál szaftosabb botrányokat, amelyek ekkor már nagyobb közfigyelemre tartottak számot. Ekkor azonban váratlanul megjelent egy újabb újságcikk. Az egyik megyei napilap közölte, amelyben összefoglalták a farkasok behozataláról és elhelyezéséről addig tudott ismérveket, majd egy terjedelmesebb interjút közöltek a vállalkozóval. Ezzel a cikkel azonban több probléma is akadt. Először is a már nyilvánosságra került híreket nem a valóságnak megfelelően közölte, valamint a vállalkozó kijelentései is sok-sok légből kapott állítást tartalmazott. A cikknek a valós célja az volt – ezt még a témában járatlan laikus is kiérezhette, annyira kilógott a lóláb –, hogy megkérdőjelezze a nemzetközi természetvédelmi egyezmények érvényesülésének hazai jogosultságát, ezzel együtt besározza a hatósági eljárást, a farkasok mentésébe befolyt hazai és külföldi természetvédelmi szervezeteket és a vállalkozót alaptalanul meghurcolt emberként állítsa be. És bár a cikk egy vidéki lapban jelent meg, mégis széles körben ismertté vált, mondhatni szelet vetve vihart kavart, ismét felhívta az újságírók és a társadalom figyelmét a már-már teljesen elfeledett farkasügyre. Újra megpróbáltak bejutni a telepre is, no és megszólaltatni a vállalkozót. Ez azonban senkinek nem sikerült. Mégis cikkek születtek, összefoglalóan ismertetve a vállalkozóval készített interjút, majd idézték a minisztérium erre kiadott hivatalos közleményét, végül, pedig Katalinnal készült riport-riport hátán. A minisztérium ugyanis olyan valótlannak és rosszindulatúnak tartotta a cikket, hogy elkerülhetetlennek vélték egy hivatalos kommünikében visszautasítani az abban megfogalmazott állításokat. Valóban rosszhiszeműnek tűnt, minekután azt latolgattuk, mi lehetett a célja azon kívül, hogy a saját maga szájíze szerint felmelegítette a már szinte teljes feledésbe merült ügyet. És egyáltalán miért most tette? A vállalkozót vajon mi késztethette arra, hogy olyan sok hallgatag hét után megszólaljon? És ezzel ismét a reflektor közepén találta magát, mert mi tagadás, olyan nagyon sok rokonszenvben és megértésben nemigen részesült sem az újságírók, sem a társadalom részéről. Látnia, éreznie kellett volna, hogy számára az egyedüli járható út keskeny mezsgyéjét hallgatással és csendes meghunyászkodással kell kibélelnie. Talán egy hétre rá megkerestek a televíziótól; ekkoriban még csak a közszolgálati televízióadók működtek. Azt kérte a beszélgetőpartnerem, kísérjem le őket vidékre, a farkastelepre, mert riportot készítenek a farkasügyről – farkasügy, és ezt már nem először írom le: a botrány első napjaiban, de az óta is rendre ezt a címkét viselte az egész hercehurca mind a sajtóban, mind a közbeszédben. Megkérdeztem őt, hogy a vállalkozó ebbe beleegyezett-e, mire a legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta igen, sőt olyannyira, hogy még interjút is ad. De, tette hozzá a telefonáló teljes képet akarnak adni az ügyről, igaz Katalin nem tart

24

velünk, mert a forgatás napján, hivatalos úton külföldön lesz, ennek ellenére, miután hazaérkezett őt is megkérdezik majd, mint a magyar állam illetékes tisztségviselőjét. Azt is fontosnak tartják, magyarázta tovább, hogy a civil természetvédők részéről is legyen, aki interjút ad, és hát anno a hetekkel korábban kiadott sajtónyilatkozaton ez ügyben én vagyok megnevezve. Bevallom, nem kellett sokáig győzködnie, ráálltam az utazásra és a riportra, így feljegyeztem a napot és időpontot, amikor a TV szabadság-téri székháza előtt találkoznom kell a forgatócsoporttal. Ez a váratlan fordulat a kedvemre való volt. Végre meglátogathatom a farkasokat, és a vállalkozóval is találkozhatok, beszélhetek. Kíváncsi voltam rá, látni akartam, hallani a hangját, személyesen megismerni az érveit, a terveit, vagyis gondolatban még azt is elterveztem, hogy komolyabban és hosszasan elbeszélgetek vele. Az utazás napján kellemes, napos kora őszi idő köszöntött ránk. Útközben alig beszélgettünk a farkasokról, a tévések a maguk munkájáról, munkahelyük ügyeletes szóbeszédeiről társalogtak, ki nem fogyva a szóból. Alig másfél órával később megálltunk a vállalkozó házánál. Észrevette a jövetelünket, és egy másik férfival, az ügyvédjével kijött elénk. Kezet fogtunk velük, bemutatkoztunk, majd a tévések azt kérték, induljunk ki a telepre, ahol előbb felveszik velünk az interjúkat, azután felvételeket készítenek a farkasokról. Ekkor az ügyvéd jelezte, hogy mondanivalója van. Ráfigyeltünk, mire ő komoran és hivatalos hangon különféle jogszabályokra hivatkozva felhívta a tévések figyelmét arra, hogy kötelességük a pártatlanság, majd jelezte, ha ennek ellenére az ügyfelére nézve az adásba kerülő riportfilm kedvezőtlen színezetű lesz, akkor jogi útra terelik az ügyet. Végül valamennyiünket jól megnézett magának, addig eltekintve mellettünk a faluszél felé beszélt, mintha mondandóját a levegőnek szánná, majd megkérdezte: Ugye, értve vagyok? Mi tagadás ez az előre nem látott fejlemény rányomta bélyegét a hangulatunkra, komoly kedvetlenség, nyomasztó rosszkedv kerített hatalmába valamennyiünket. Ennek ellenére percek múlva már a telepnél voltunk, ahol két helybéli munkás várt bennünket. A telepet lefordulva az aszfaltozott útról egy mintegy ötszáz méter hosszú földúton lehetett elérni. A farkasoknak szállást adó hodály mindkét hosszanti végénél ormótlanul nagy faajtó nyitva volt, és kiszállva az autókból már messziről érezni lehetett a semmivel össze nem téveszthető csípős, szúrós farkasszagot. Ebből jól tudtam, jobban mondva az érzett farkasbűz töménységéből sejtettem, igaz még egyetlen állatot sem láttam, hogy a ketrecek takarítása és így nyílván a jószágok elhelyezése, a szállásuk szellőztetése hagy maga után kívánnivalót. Eszembe jutottak Katalin szavai, amikor a botrány első napjaiban elmesélte nekem meg Pistának, hogy a farkasok milyen körülmények között laknak. A tévések hozzáláttak a felszereléseik kirámolásához, azt mondták, pár percig is eltart majd. Ezért úgy gondoltam, hogy amíg ezzel végeznek, nem állok tétlenül mellettük, hanem megnézem a farkasokat. Elindultam hát, de alig tettem egy-két lépést, amikor a vállalkozó elállta előlem az utat. - Maga hova megy? – kérdezte barátságtalanul, miközben a karjait úgy emelte maga elé, mint aki, ha tovább lépek, azonnal hátralök. Ránéztem, a szemei apró nyílássá szűkültek, de így is látni lehetett, hogy ellenségesen, lekezelően bámul rám, amit rideg grimaszba torzult arckifejezése is egyértelművé tett. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy alig bírja palástolni az indulatát. - Arra gondoltam, hogy amíg a tévések elkészülnek a felvételhez, megnézem a farkasokat – válaszoltam. - Maga sehova nem megy, majd csak akkor, ha én arra engedélyt adok. Értve? – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Ugyan kérem, ennek mi értelme? – kérdeztem, mire ő egészen közel lépett hozzám, szinte összeért az orrunk és így sziszegte a fogai közül:

25

- Ne próbálkozzon barátom, mert csúnya vége lesz – visszalépett, majd hátat fordított nekem és rágyújtott. Nem akartam újabb vitát, ezért hát visszasétáltam a tévésekhez, akik látták és hallották a kínos közjátékot, csupán a vállalkozó utolsó mondatát nem értették. Nyílván nem véletlenül testközelből és suttogva mondta, nem akarta, hogy mások is fültanúi legyenek a fenyegető szavainak. Céltalanul sétáltam a farkaslak előtt. A vállalkozó ekkor ismét hozzám lépett, őt alig egy-két lépéssel követte az ügyvédje is. - Mondja csak, barátom, tulajdonképpen kicsoda maga és mit keres itt? – kérdezte a vállalkozó. Elmondtam, ki vagyok, és hogy miképpen folytam bele a farkasügybe. Szó nélkül végighallgattak, majd miután befejeztem, a vállalkozó továbbra is félreérthetetlen, egyáltalán nem is leplezett utálattal megkérdezte: - Tehát maga az egyike azoknak a fontoskodó, aszfaltlakó pesti gáncsoskodóknak? - Ha így gondolja, akkor, igen én vagyok az egyike azoknak. - És most elégedett? - Mire céloz? - Arra, hogy maga és az elvbarátai tönkretettek egy törvényes vállalkozást. Maguknak köszönhetem, hogy meghurcolnak. Lehet, hogy még tönkre is megyek! - Ez azért nem egészen így van – válaszoltam. – Emlékeztetném, hogy a hatóság foglalta le a farkasokat, velük áll perben, nem velem és a civilekkel. - De maga és a többi kisokos meg sem várták az ügy végét, máris azon mesterkednek, hogy elvigyék tőlem a farkasokat! Tudom jól, hiszen én is olvasok ám újságot – hadonászott a karjaival hevesen. - Ha a hatóság jogerős ítélettel elrendeli az átmeneti lefoglalás helyett a végleges elkobzást, akkor megfelelő szállást kell találni a farkasoknak – magyaráztam, miközben kerestem vele a szemkontaktust. Hiába, nem volt hajlandó rám nézni, a földet bámulta vagy elnézett mellettem. Folytattam. – Ezt szervezzük, és ha mégis úgy alakul, hogy magánál maradhatnak, akkor sem történik semmi rendívüli – elhallgattam, azonban nem volt nyugtom, mert azonnal hozzátettem. – De ha megenged egy személyes véleményt, úgy gondolom, hogy ennek az ügynek csak egy végkifejlete lehet, mégpedig az elkobzás. - Úgy? Tehát már előre megmondja nekem, hogy milyen ítélet várható? – ekkor ismét rám nézett, a nyakán és a homlokán kidagadtak az erek, miközben az arca pipacsvörössé színesedett indulatában. - Ne forgassa ki a szavaimat, kérem! Semmit nem előlegezek meg. Ezért is hangsúlyoztam, hogy a személyes véleményemet mondom. Annak meg igazán semmi jelentősége sincs! - Hát tudja mit? Magának ne legyen személyes véleménye, ha van jelentősége, ha nincs, mert ha sokat ugrál és szervezkedik még, Isten uccse megüti a bokáját – ezt ingerlékenyen, hangosan, majdhogynem kiabálva jelentette ki, már képtelen volt felgyülemlett és eddig visszatartott dühét kordában tartani. Az ügyvédje a vállára tette a kezét és arra kérte vonuljanak félre. A tévések ekkorra készültek el felszerelésük összeszerelésével, a riporter odalépett a vállalkozóhoz és az ügyvédjéhez. - Úgy gondoltam, hogy előbb önnel készítenénk el a riportot – fordult a vállalkozóhoz. - Azt már nem – ellenkezett a férfi, még mindig reszketegen a felindultságtól. – Előbb hallani akarom, hogy az a pesti okostojás mit nyilatkozik – mutatott rám. A tévés megvonta a vállát, odajött hozzám, majd felálltunk a felvételhez. Semmi különöset, sértőt nem mondtam, csak azt, hogy mi vitt rá bennünket a sajtónyilatkozat kiadásához, mit tettünk eddig annak érdekében, hogy ha sor kerül a végső elkobzásra, amelyre mind a magyar, mind a nemzetközi természetvédelmi törvények és kötelezettségvállalásaink lehetőséget, sőt jogot adnak, akkor megfelelő helyre kerüljenek a farkasok. Végül hozzátettem, hogy mindezidáig ugyan nem sok eredménnyel jártunk, a hazai állatkertek húszhuszonkettő farkast képesek befogadni, külföldről, pedig kizárólag nemleges, elzárkózó

26

visszajelzéseket kaptunk, de tovább folyik megfelelő befogadó helyek felkutatása. Ennyi és semmi több. Amikor az interjú végére értünk, a riporter arra kérte a vállalkozót, hogy fáradjon a kamera elé. Erre én hátrébb léptem, hogy a helyemre állhasson. Amikor mellém ért, megállt, gyűlölködően rám nézett, szólásra nyitotta a száját, mondani akart valamit, de végül csak nyelt egy nagyot és magamra hagyott. Az interjú során a már ismert érveit és abból levezetett következtetéseit hangsúlyozta. Én, aki az ügyet az elejétől kezdve ismertem ebben nem találtam semmi meglepőt és a riporter sem kérdezett sokkal többet, elég volt számára, hogy a férfi néhány percben összefoglalta mindazt, amit az ügyről gondol, valamint azt, hogy igaza és védelme érdekében eddig milyen jogi lépéseket tett. Ezzel a riportok végére értünk, így elérkezett a várt pillanat, hogy belépjünk a farkasok szállására. Elől ment a vállalkozó és az ügyvédje, őket a tévések követték, utánuk a sort bezárva én következtem. Kint kellemes napos őszi idő volt és bizony a hodályba érve meg kellett állnunk, hogy szemünk hozzászokjon a szürke homályhoz. A volt tehénistálló két nagy faajtaja nyitva volt ugyan, égtek a ketrecek közötti út fölött lógó lámpák is, ennek ellenére szinte teljesen sötét volt. A tévéseknek lámpát kellett hozniuk, mert ebben a szürkésfekete állapotban nem tudtak felvételt készíteni. Ismét felidéztem Katalin szavait, és magamban igazat adtam neki. Az apró ketrecek ajtaját valóban vastag sodronydrót fedte, akárcsak a tetejüket és oldalfalaikat, de a tetejükre, a drótra még hullámpalákat is felerősítettek. Az ajtóra és az oldalakra ezen kívül vastag szálú vászonzsákot, valamint farostlemezeket erősítettek, ezzel eltakarva egymás elől a farkasokat. A ketrecek hátsó, udvarra eső részénél a talpazaton egy néhány centis nyílást fedeztem fel a talpazat és az oldalfal között, nyílván a Katalin által említett takarítás miatt készítették el így. A szállások aljzata beton volt, egy-két fadobogóval kiegészítve, nyilván annak érdekében, hogy ne a betonon feküdjenek a farkasok. A végükbe korhadt, bepiszkított, széttúrt szalmát láttam és a legtöbbjükben felborított alumínium vizes edényeket. A farkasokat kettesével, hármasával helyezték el. Jöttünkre a legtöbbjük riadtan a szállásuk végébe szaladt és lekushadva figyelt bennünket. De akadtak kedvesek is, játszikedvűek, akik semmi félelmet nem éreztek, az ajtóhoz jöttek, felágaskodtak, majd a rácsozathoz szorított kezünket rendre megnyalták. Mindent egybevetve szánalmas, nyomorúságos volt az egész. Váratlanul ismét egy megmagyarázhatatlan belső kényszer kerített hatalmába. Tennem kell valamit, súgta egy titkos, megfejthetetlen cselekvésre késztető hang, mert nem lehet, hogy ezek a szerencsétlen párák még sokáig itt és ilyen körülmények között éljenek. Érdekes, megmagyarázhatatlan kényszerérzet ez, sajátos, serkentésre ösztönző narkotikum, olyasmi, amitől akárhogy is szeretne szabadulni az ember, nem tud, nincs menekvés, tenni és cselekedni kell. És a bűz! Átható volt, szemet csípő, mindegyikünket köhögésre ingerelt. Odaértem az egyik ápolóhoz, megkérdeztem tőle, napjában hogyan és hányszor takarítanak. Egykedvűen megvonta a vállát, szívott egy slukkot a cigarettájából, és csak azt követően válaszolt. - Napjában egyszer slaggal kiverjük a piszkot, ételmaradványt, elhasznált almot. Ha végeztünk a locsolással, új, friss almot kapnak, aztán feltöltjük nekik a vizestálakat. Később pedig odaadjuk nekik a napi kosztjukat. - Ma már takarítottak? – néztem végig a ketreceken. - Még nem, majd, ha maguk elmennek. - A farkasok ennivalóját honnét szerzik? - A főnök elintézte, hogy a környékbeli vágóhidakról ellássanak bennünket. - És mit adnak nekik enni? - Zömében marhát, de kaptak már csirkét is. Mikor mi akad. Van ám étvágyuk, nézze,

27

milyen jó bőrben vannak! – tette hozzá a farkasok felé bökve. Valóban, ezt el kellett ismernem, a kondíciójukra nem lehetett rossz szót mondani. - Mondja csak, amikor slagolnak, a farkasok mit tesznek? - Hát, kérem, nem szeretik. Fel-alá futkároznak, riadalmukban felugranak a tetőhöz is, hogy ott megkapaszkodjanak. De még egymással is összemarakodnak. Nagyok félnek, utálják. Igyekszünk is végezni, amilyen gyorsan csak lehet. - És utána, megszárítják valahogy a betont? – érdeklődtem tovább. Kikerekedett, csodálkozó tekintettel nézett rám. - Ugyan már, mit nem képzel! Megszárad az magától is. - Magyarán a vizes betonra és fadobogókra dobják be nekik az almot? - Igen. Egészen a dobogóra hajítjuk nekik, aztán a többi már az ő dolguk. - De ha télen bejönnek a fagyok… - Majd kitalálunk valamit – vágott a szavamba. Elköszöntem tőle. A tévések még dolgoztak, ezért magam is lassan sétáltam egyik ketrectől a másikig. Észrevettem, hogy a vállalkozó, aki az egyik bejárati ajtónál állt az ügyvédjével együtt magához inti az előbbi beszélgetőpartneremet, majd kimegy vele a hodály elé, ahol indulatosan mond neki valamit. Az ápolón látszott, hogy magyarázkodik, szabadkozik, de sokat nem beszélhetett, főnöke beléfojtotta a szót. Aztán magára hagyta és az ápoló lángvörös arccal visszasétált a hodályba. Amikor mellém ért, megszólítottam, kérdezni szerettem volna tőle valamit, de tagadólag megrázta a fejét, mentében csak annyit préselt ki a fogai közül: magának nincs több mondanivalóm. Végül munkájuk végéhez értek a tévések, visszasétáltunk az autóhoz, ott elkezdték szétszerelni a felszerelésüket. A vállalkozó és ügyvédje távolról figyelték őket. Elérkezett a búcsú pillanata, de mielőtt beszálltunk volna a gépkocsiba az ügyvéd a riporterhez fordulva, megjegyezte: - Aztán ne felejtsék el, hogy mit mondtam maguknak még bent a faluban a felvétel előtt. Nézni fogjuk az adást, még videóra is felvesszük és higgyék el, ha valami nekünk nem tetsző hangzik el, egy percig sem habozunk bíróság elé citálni magukat. VI. Másnap délután Balázs, Zsolt és Pista szó nélkül hallgatták a beszámolómat. Miután a végére értem, sokáig egyikük sem mondott semmit. Végül is Zsolt törte meg a csendet: - Hát ez van – jelentette ki, miközben széttárta a karjait. – Érdekes, magáért beszélő történet, de nem hiszem, hogy a továbbiakban bárhogyan is foglalkoznunk kellene vele. - Egyetértek – bólintott Pista. – Inkább arra kellene most összpontosítanunk, hogy miképpen tudnánk megnyugtatóan elrendezni a farkasok elhelyezését azt követően, hogy megszületik a jogerős végzés az elkobzásukról. - Biztos vagy benne, hogy így lesz? – kérdeztem, bár magam is hittem abban: végül mégis elkobozzák a farkasokat, mégis élt bennem egy leküzdhetetlen baljóslatú kétely. - Csak így lehet – válaszolta kissé indulatosan Pista. – Ha mégsem, az a demokrácia szégyene lenne. - Rögösek ám a jog útvesztői! – szólt hozzá Balázs. – Persze, mi itt meggyőzve valljuk, hogy a hazai és nemzetközi természetvédelmi előírások egyértelművé teszik, hogy a vállalkozó törvénytelenül hozta be a farkasokat az országba. De hát mindig vannak jogi kiskapuk és egy fifikás, rámenős ügyvéd azt akár a védence érdekében felhasználhatja, akár úgy is, hogy a jogi tortúrát hónapokig elcsúsztatja. - Ez igaz – bólintott Zsolt. – De ne fessük az ördögöt a falra! Egyetértek Pistával, inkább azon agyaljunk, hogy mit tehetnénk még, mert minden, amit eddig kitaláltunk bizony zátonyra futott. Idehaza egyértelmű a helyzet, az állatkertek átveszik azt a húsz-huszonkettő

28

farkast, amire ígéretet tettek. De a külföld! Vagy hallgatnak, vagy azt harsogják, megértenek bennünket, mi több, még együtt is éreznek velünk, de bocsánat, teszik hozzá, segíteni nem áll módjukban. Mind a Katalinék, mind az Állatkert levelei kudarcot vallottak, nem beszélve az általunk ismert külföldi zöldszervezetekről, akik szintén tehetetlenek. Ezt most már be kell vallanunk! Pedig mennyire számítottunk rájuk! Ennyi. Itt tartunk most. – Percekig ismét szótlanul, letörten ültünk a gondolatainkba merülve. - Egy valamit talán megpróbálhatnánk – jelentette ki megtörve a némaságot Balázs. Érdeklődve néztünk rá. – Nos, arra gondoltam, hogy újra megkereshetnénk egy levéllel az általunk ismert külföldi sajtót – állt elő az ötletével. - Ezt hogy képzeled? – kérdezte Pista. - Úgy, hogy a levélben megkérjük őket arra, újra tájékoztassák az olvasókat a farkasokról, legfőképpen arról, hogy eddig még nem sikerült elrendezni a sorsukat, amit külföldi állatkertek, menhelyek, rezervátumok segítsége nélkül nem is leszünk képesek megoldani. - Gondolod, hogy vevők lesznek erre? – kérdeztem csüggedten, bevallom, nem sok értelmét éreztem a dolognak. - Hát azt nem tudom, de egy próbát megérhet – túrt a hajába Balázs elgondolkodva. – Végtére is csak nyerhetünk az ügyön, vagy ti nem így vélitek? – tette hozzá. - Nekem tetszik a gondolat – lelkesült fel Pista, majd atyáskodó mosollyal Balázsra és Zsoltra mutatott. – Ti beszéltek angolul, írjatok valami frappánsat, figyelemfelkeltőt, aztán, ha elkészültetek, átbeszéljük, addig a Palival lemegyünk a közeli kricsmibe és iszunk egy sört. - Na, na, na – heveskedett Zsolt. – Szépen itt maradtok, közösen magyarul összeállítjuk a szöveget, és csak aztán fordítjuk le, utána elfaxoljuk, majd azt követően együtt sörözünk – Pistában erre egy világ omlott össze, nem tudni, hogy akkor mit gondolt Zsoltról. - Rendben, egyetértek – bólintottam beletörődötten, lévén mi tagadás, magam is inkább a sörözésre szavaztam volna. – De erről előbb ki kellene kérni a Kati véleményét is! - Jogos – értett egyet Zsolt. – Hívjuk fel, hátha még a hivatalában van. Így tettünk és szerencsénk volt. Érdeklődve hallgatott, mert nekem jutott a megtisztelő cím, hogy lebonyolítsam vele a telefonbeszélgetést, majd kijelentette: egyetért, de mégis azt kéri, várjunk vele, mert úgy néz ki, talán mégis lesz segítség. Ezt ámulva hallottam. - Történt valami? – kérdeztem. - Egy halvány kis reménysugár – válaszolta. – Franciaországból kaptam jelzést, hogy ott egy farkasmenhelyre talán befogadják a farkasokat. - Hová? - Pontosan nem tudom, valahol Dél-Franciaországban van egy farkasmenhely. Ha sikerül szponzort találniuk, akkor hajlandók megfelelő kifutót építeni és vállalni a farkasok elszállásolását. - Mind a száztizet? - Nem. A hazai állatkertek elviszik azokat, amelyekre ígéretet tettek, de a többit készek befogadni. - Hú, ez jól hangzik – izgalmamban remegett a hangom. – És ez mikorra dől el véglegesen? - Azt mondták, hogy heteken belül. Ezért kérem azt, hogy most ne tegyetek semmit. - Persze, egyértelmű. De ha ez megtörténik, hogyan tudnak majd annyi farkast odaszállítani? - Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam. Ráérünk, majd miután eldől és akkor az utazás szervezésében nagyon nagy szükség lesz a segítségetekre. - Tudod, hogy ránk mindig mindenben számíthatsz! Mindezt elmeséltem a többieknek, akik addig némán, fürkésző tekintetekkel bámultak, mert sejtették, hogy hirtelen szárba szökkent jó kedvem mögött csak egyvalami állhat: Katalin

29

nekünk tetsző hírrel szolgált. Ők is nevetve fogadták a hallottakat, így hát egyelőre Balázs javaslatát talonba tettük. Napokig semmi sem történt. Ekkor került adásba a tévériport, egy akkoriban igen népszerű péntek délutáni magazinműsorban. Húsz perces volt és valóban pártatlanul számolt be az egész farkasügyről. Amikor megnéztem meggyőzve vallottam, hogy ebben aztán sem a vállalkozó, sem az ügyvédje nem találhatott rájuk nézve kellemetlen híreket, még ha szántszándékkal keresnének is ilyet. Így volt, semmi jelét nem adták rosszallásuknak. De a riportfilm ismét felkorbácsolta a hazai közhangulatot. Ez azonban most hamar alábbhagyott, hiszen a közelmúltban többször is felszínre bukott az ügy, és már nemigen váltott ki hosszas, indulatos reakciókat és vitákat. Mégis napokig megint olvasni lehetett róla, ami azért valamennyiünket elégedettséggel töltött el. Igaz, ismét születtek szenzációhajhász cikkek, összeesküvés-elméletek arról, hogy valójában miért is hozta be a vállalkozó a farkasokat, valamint, milyen feltételezett egyéb más gazdasági, esetleg politikai érdekeltségek húzódnak meg a háttérben. Néhány nap múlva Pista hívott fel telefonon. Szokatlanul ingerült volt, arra kért, munka után feltétlenül menjek be hozzá a szerkesztőségbe. Kérdésemre, hogy miért, mi történt kitérő választ adott: az nem telefontéma, jelentette ki és hozzátette, kapkodjam majd magam. El nem tudtam képzelni, mi történhetett. Az emiatt rám nehezedő bizonytalanság miatt bizony magam is feszült, nyugtalan lettem, mert éreztem, valami baj, legalábbis bajnak hitt ok húzódik meg Pista szokatlanul ingerült viselkedése mögött. Végre a műszak végére értem, sebtiben megfürödtem, átöltöztem, és ahogy csak tehettem, siettem a szerkesztőségbe. Pista idegesen fogadott, látszott rajta, hogy valami nagyon nyomasztja. - Na, mi a helyzet, bökd már ki! – siettettem. - Délelőtt bent voltam a Katinál – nézett rám, majd mintha szabadkoznia kellene, gyorsan hozzátette. – Nem a farkasok miatt, ne aggódj! - Nem aggódom, ettől ne tarts. - Jól van, na, azért ne sértődj meg, hogy ezt mondtam. - Légy szíves, térj a lényegre! - Arról van szó, hogy Katit a televíziós műsor után felhívta egy kormánypárti országgyűlési képviselő. - Igen? – elcsodálkoztam. – És mit akart, talán interpellál a farkasok ügyében? - Lehet, hogy majd megteszi, ezt nem tudni. Azt mondta a Katinak, hogy mind neki, mind a minisztériumnak át kellene gondolni az egész farkasügyet. - Átgondolni? – hüledeztem. – Mégis hogyan? - Egész pontosan arra utalt, hogy ejteni kellene az ügyet – Pista ezt szomorúan, felindult haraggal közölte. Erre nem tudtam megszólalni, végül vettem egy nagy levegőt és megkérdeztem: - De hát miért? - Szerinte jogtalanul jár el a hatóság a vállalkozóval szemben. No és a sajtó meg a természetvédők is hecckampányt folytatnak egy becsületes üzletember vállalkozásával szemben. - Na ne! – heveskedtem. – Mi az, talán részeg volt? - Ugyan! – legyintett Pista. – Kati azt válaszolta neki, hogy ezt nem teheti meg sem ő, sem a tárca, különben is az ügy már végső elbírálási szakaszban van a bíróságon. Erre a pofa megjegyezte, hogy az semmit sem jelent, így mégis az lenne a legbölcsebb – elhallgatott, láthatóan kerestek a megfelelő szavakat –, bizonyos meg nem nevezett beláthatatlan jövőbeli nehézségeket elkerülendő, ha hagynák, hogy a vállalkozó azt tehesse a farkasokkal, amit akar. - Ez egy égbeszökő nagy baromság! – szinte kiabáltam, mire Pista intett, hogy fogjam halkabbra, mert zavarom a szobában lévő többi újságírót. - Nem, Pali, ez politikai nyomásgyakorlás, nem egészen, jobban mondva, egyáltalán

30

nem burkolt szavakba és mondatokba foglalt kőkemény fenyegetés. - Ugyan! – nehezemre esett halkan beszélni, de erőt vettem magamon, közelebb húzódtam Pistához. – Országgyűlési képviselő ide vagy oda, a törvény rá nézve is kötelező! - Elméletileg igen, ebben igazad van. De ne feledd, hogy mégiscsak parlamenti képviselő, ráadásul kormánypárti és ettől kezdve nem tudni, valójában milyen befolyása van bent a Parlamentben és a minisztériumban. - Mit mondott még a Katalin? – kérdeztem erre. - Annyit, hogy tájékoztatta a főnökét, aki nyugtatta, arra kérte, úgy dolgozzon tovább, mintha mi sem történt volna, ő pedig, amikor legközelebb találkozik az államtitkárral vagy a miniszterrel, akkor beszámol nekik erről a telefonbeszélgetésről. Egyébként ők a koalíciós párt tagjai. Miután elköszöntem Pistától, nem volt nyugtom. Beszélnem kellett Katalinnal! Szerencsém volt, még bent értem őt a hivatalában. Elmeséltem neki mindazt, amit Pistától megtudtam, mire ő nyugtatólag csak ennyit válaszolt: - Kedves tőled, hogy aggódsz értem! De tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, Minden marad a régi kerékvágásban, történjék bármi is! VII. Mindezek után alig két hét telt el, amikor a legnagyobb meglepetésemre Katalin felhívott telefonon. Időközben, mint kiderült a parlamenti képviselő valóban igyekezett minden követ megmozdítani azért, hogy teljesüljön az akarata, de szerencsére mindenhol árnyékra vetődött. Mind a minisztériumban, mind a saját pártjában, de a koalíciós pártokban is, mind abban a parlamenti bizottságban, amelynek tagja volt nem talált támogatókat. Végül is elfogyott körülötte a levegő, be kellett látnia, hogy az a legbölcsebb, ha nem kilincsel, és nem heveskedik tovább. (Később aztán az 1994-es parlamenti választásokon már nem szerzett mandátumot, teljesen eltűnt a politikai közéletből). Ennek nagyon örültünk, úgy tűnt számunkra, hogy ezt követően már a politika nem szól bele a dolgok alakulásába, de ez a megelégedésünk, amiről ekkor persze még nem tudhattunk, igencsak elhamarkodott volt. A gáncsoskodások java ugyanis még váratott magára. - Milyen meglepetés, hogy felhívtál! – köszöntöttem Katit. - Nagyon jó hírem van – hangjából kiérzett a felszabadult jókedv. – Tudod mi történt? - Még nem, de remélem pillanatokon belül, elmondod. - Nos, úgy néz ki, hogy a franciák vállalják a farkasok befogadását! – elhűltem, a telefonkagyló megremegett a kezemben. Nagyot nyeltem, mert úgy éreztem, hirtelen izgalmamban gombóc van a torkomban. - Mi történt? – kérdeztem dadogva. - A Brigitte Bardot állatvédő alapítvány hajlandó fedezni a farkasok kifutójának a felépítését. De mielőtt döntenének erről, meglátogat bennünket az alapítvány igazgatója. Látni akarja a farkasokat, illetve megbeszélni azt, hogy ha mégis elhatározzák magukat, akkor annak milyen állategészségügyi, közigazgatási és jogi követelményei vannak. - Magyarán az esetleges szállítást szeretné a legpontosabban átbeszélni veletek. - Röviden igen, ez a helyzet. - És mikor jönnek Magyarországra? – kérdeztem. - Ha minden jól megy, egy-két héten belül. - Hát ez zseniális! – lelkendeztem. – Remélem, most már végre egyenesbe kerül az ügy! - Én is ebben bízom! Kérlek, tájékoztasd a többieket, és ha újabb fejlemény van, akkor arról azonnal értesítelek benneteket!

31

Hát valóban borús égből hirtelen kikandikáló vékonyka, mégis reménytelien ragyogó fénysugár volt ez a váratlan hír. Zsolt, Balázs és Pista is áradozott a nem remélt fordulattól. Alig vártuk már Katalin következő hívását, azt, hogy elújságolja: itt vannak, megérkeztek a francia állatvédők. Másnap hivatalos voltam egy vidéki gazdafórumra, ahol a vidravédelem és a halászat, horgászat konfliktusokkal terhelt kapcsolatáról, az eltérő álláspontok lehetséges egymáshoz közelítéséről kellett előadást tartanom. Sok volt a baj, mert ekkoriban már a legtöbb halastó magánkézbe, míg a horgásztavak jelentős része egyesületi tulajdonba vagy bérleménybe került. És az új gazdák nem szívesen vették magukra a területükön élő védett állatfajok táplálkozásából adódó terheket. A vidra, halevő lévén, komoly kihívást jelentett, az általuk okozott vélt vagy valós károkozás ellenértékét szerették volna, ha az állam megtéríti a számukra. Csakhogy ez nem volt lehetséges, mert a hatályos törvényi rendelkezések erre nem adtak felhatalmazást. Vagyis: tűrniük kellett az elszenvedett veszteséget; többek között ez volt az oka annak, hogy a vidrát, bár oltalom alatt állt, minden lehetséges módon üldözték, irtották. Tudtuk jól, hogy ez nem szerencsés, de tisztában voltunk azzal is, hogy a közeljövőben a Parlament asztalára kerül majd az új természetvédelmi jogszabály, minek során érdemes megfogalmazni azokat az együttműködési kereteket, amelyek tompíthatják az ellentéteket. Lehetőségeket vetettünk fel, megvitattuk és elfogadtuk, vagy elutasítottuk az éppen terítékre került javaslatokat. Célunk az volt, hogy lehetőleg mindenki számára elfogadható változatokat állítsunk össze, amelyet aztán megküldünk a minisztériumi illetékeseknek és a parlamenti bizottságok tagjainak. (Az új jogszabályt aztán csak évek múltán, 1996-ban fogadta el az Országgyűlés, de az azt kiegészítő végrehajtási utasításokban forráshiányra való hivatkozással nem hozták létre azokat a pénzügyi alapokat, pályázati és támogatási feltételeket, amelyek segítették volna a helyzet megnyugtató megoldását. És ez még most 2013-ban is így van.) A fórumon vagy ötven-hatvan érdeklődő vett részt, órákon keresztül fáradhatatlanul vitatkoztunk, egyeztettünk egymással. Miután a végére értünk, elköszöntem. Ekkor két gazda arra kért, hogy szakítsak időt rájuk, mert beszélni szeretnének velem. Nem láttam akadályát, félrehúzódtunk és érdeklődve vártam, hogy kiderüljön, mi mondanivalójuk van számomra. Bevezető gyanánt kijelentették, azon törik a fejüket, hogy a már meglévő vállalkozásaik mellé milyen újabbakba vágjanak bele, lehetőleg olyasmibe, ami a maga nemében egyedülálló. A több lábon állás volt az alapvetésük, halas- és horgásztavakat tartottak fent, de terveikben szerepelt vendégház kialakítása és üzemeltetése is. És ekkor az egyikük megjegyezte: - De mindezt szeretnénk még további lehetőségekkel is kiegészíteni – a társára nézett, aki bólintott, nyilván ezzel adva bíztatást arra, hogy folytassa. – Hallottunk a mongol farkasokról, ami felkeltette az érdeklődésünket – nem tudom miért, de hirtelen az a lehetőség futott át az agyamon, hogy talán egy kis állatkertet szeretnének létrehozni, és azt akarják megtudni, kaphatnának-e egy-két farkast, ha majd megtörténik az elkobzás. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam, mert hát mindeddig az összes kísérletünk kudarcot vallott, ha csak a Katalin által említett francia lehetőség nem ölt valóságos testet, mire, tessék, itt áll előttem két lelkes férfiember, akik, ha csak egy-két állatot is, de mégis befogadnának. - Arról van szó, hogy valami hasonlóval mi is megpróbálkoznánk – vette át a szót a másik férfi visszazökkentve engem a valóságba. - Mire gondol? – kérdeztem elképedten. - Hát arra, hogy ha belegondol az ember, akkor nem is olyan rossz ötlet úgy vadásztatni, ahogy azt a vállalkozó elképzelte. - Vagyis külföldről behozott állatokra, elkerített területen? – nem akartam hinni a fülemnek, rossz álomnak tűnt a beszélgetés.

32

- Igen – jött a rövid válasz. – Azonban olvastuk, hogy vannak valamiféle jogi problémák, ezért mielőtt még elhatároznánk magunkat, szeretnénk alaposan tájékozódni. Ebben kérnénk a segítségét. - Egészen pontosan tisztába akarunk lenni azzal, hogy külföldről milyen állatokat lehet behozni vadásztatás céljából, ehhez hol, kinél, milyen engedélyt kell kérni – szólalt meg ismét az először beszélő gazda. - Területünk lenne, körbe is tudnánk keríttetni, ezzel tehát nincs gond – toldotta hozzá a másikuk. Mit válaszolhattam volna? Soha eszembe nem jutott, hogy valaha ilyesmivel szembesülök. Néztem a két javakorabeli férfit, akik láthatóan érdeklődő tanácskéréssel figyeltek rám. Ott álltak előttem, reménnyel telve, hogy az eddigi vállalkozásaikat egy újabbal kiegészítsék. Az üzletet, a remélt hasznot látták maguk előtt, nem az állatokat. Nyilván beárazták már őket, számoltak, okoskodtak, annak ellenére, hogy egyelőre még ismerethiányukból fakadó tanácstalanságukban nem tudták, hogyan is vágjanak bele. Erkölcsi kérdésekkel nem terhelték magukat. Nem bíztattam őket. Elmondtam nekik, hogy idehaza az ilyen jellegű telepeknek nincs létjogosultsága, ha valaki mégis ilyesmit tervez, annak szembesülnie kell a törvényi tiltással, de azzal a morális elítéltséggel is, ami a társadalom részéről érné őket. Kedvtelenül fogadták a szavaimat, de hajthatatlanok maradtak. Olyan minisztériumi neveket, címeket kértek tőlem, akiket a terveikkel megkereshetnek. Nem tudtam, jobban mondva, nem akartam a segítségükre lenni, ami már-már haragot szült bennünk. Sietve magukra hagytam őket. Elfogott a csalódott rosszkedv. Igaz lehet, tettem fel magamban a kérdést, hogy valóban akadnak most és talán a jövőben is, akik hajmeresztő ötletekkel akarnak sikeres vállalkozókká válni? Lehetséges, hogy vannak – és láthatóan vannak –, akik számára a farkasügy kizárólag tetrekész késztetést jelent? Olyat, ami felkelti gazdag képzeletvilágukat, minek során állatok befogásával és tervszerű kivégeztetésével akarnak sikert elérni? Hiába küzdünk azért, hogy megértessük az emberekkel a természet sokszínűségét, sebezhetőségét? Mit és hogyan kellene még mást tenni annak érdekében, hogy végre meghallják és megértsék a szavainkat, felhívásainkat? (Talán egy negyedévvel később megtudtam, hogy mégis hozzájutottak minisztériumi címekhez, meg is keresték azokat, de érezve és tapasztalva az egyértelmű visszautasítást, végül elálltak a tervüktől. Azóta azonban mások is kedvet kaptak hasonló vállalkozásokra, úgy látszik egyesek számára ez olyasféle vonzerőt és megélhetési lehetőséget sejtett, amit mindenáron ki akarnak használni). Tíz nappal a Katalinnal folytatott telefonbeszélgetésem után megérkeztek a franciák. Napokig tartózkodtak hazánkban, mi ekkor még nem találkoztunk velük, minden programjukat a minisztérium intézte. Ekkor ugyanis azt tartottuk a leghelyesebbnek, ha kívülállóként, bármennyire is hajtott bennünket a tenniakarás, a háttérben maradunk. Miután elutaztak, valamennyien azonnal Katalinhoz igyekeztünk a hivatalában. Nevetve, kicsattanó jókedvvel fogadott bennünket. - Minden rendben, és ha csak nem történik valami váratlan, akkor hamarosan utazhatnak a farkasok – jelentette ki. - Megnézték a farkasokat is? – kérdeztem. - Igen – válaszolta. – Tartottam ettől, mert nem lehetett előre kiszámítani a vállalkozó magatartását – tette hozzá. – Szerencsére semmi nem történt. Előtte értesítettem telefonon, és ő egyáltalán nem akadékoskodott. Sőt, szokatlanul udvarias volt. - Lehet, kezd beletörődni a változtathatatlanba – jegyezte meg Zsolt. - Azért erre nem vennék mérget – jegyezte meg Katalin elgondolkodva, majd ismét felderülve folytatta. – Most azt kell nagyon gyorsan kitalálnunk, hogy mivel utaztassuk őket, ha eljön az ideje. Én azt szeretném, ha repülővel mennének, és azt is meg kellene szervezni,

33

hogy elkészüljenek az utazóládák – az asztaláról egy több oldalas papírhalmot emelt fel. – De nem mindegy milyenek a ládák! A franciák ragaszkodnak bizonyos náluk kötelező állatvédelmi előírásokhoz, ezért adták ezt – lobogtatta meg a papírokat, amelyeken a kötelezően elvárt szállítóládák stilizált rajzai és azokhoz kapcsolódó angol és francia nyelvű tájékoztatószöveg volt. – Ha találunk vállalkozót, akkor csak ezek alapján készülhetnek el az utazóládák. - Ugye az már egészen biztos, hogy a hazai állatkertek tartják a szavukat? – érdeklődött Pista. - Igen, már többükkel beszéltem. Összesen húsz farkas marad itthon, és nyolcvan kerül ki a francia telepre. (Időközben, főleg a legelső napokban tíz farkaskölyök elpusztult). - Igazából kik ők, és hol van ez a farkastelep? – érdeklődtem. - A telep egészen Dél-Franciaországban van, nem messze egy Marvejol nevű településtől. Több száz hektáros terület, ahol a Földön élő farkasfajokat tartják és mutatják be természetes körülmények között. Mongol farkasaik még nincsenek, ezért is sikerült a Brigitte Bardot állatvédő alapítványnak rávennie a telep tulajdonosát, hogy fogadja be őket. No persze a sikerhez az is hozzájárul, hogy az állatvédő alapítvány jelentős összeggel segíti a kifutó felépítését. Elkezdtük hát a szervezést. Előbb Katalin a különféle repülőtársaságokat hívta fel, de a legnagyobb sajnálatára – sajnálatunkra – egyikük sem vállalta a farkasok szállítását. Ezt elcsüggedve vettük tudomásul, de arra nem volt idő, hogy tehetetlenül beletörődjünk a kudarcba. Ekkor jött a mentőötlet, bár arra nem emlékszem, hogy ennek ki volt az ötletgazdája. Az biztos, hogy nem én. A lényeg: keressük meg a hazai kamionvállalatot! Nosza! Katalin a tettek mezejére lépett, felhívta őket, majd személyesen is tárgyalt az ügyintézőjükkel. A vállalat nem látta akadályát a fuvarnak, megnézték a ládákról készült feljegyzéseket, és azok alapján megállapították, hogy a nyolcvan farkas szállításához három kamionra lesz szükség. Így már „csak” azt kellett elintézni, hogy valaki legyártsa a nyolcvan ládát. Ez azonban nem tűnt egy könnyen megoldható, letudható feladatnak. Ekkoriban – a múlt század kilencvenes éveinek legelején a rendszerváltozás első éveiben, kérem, ezt ne felejtsék! –, még nemigen voltak olyan vállalkozások, amelyek akkora kapacitással rendelkeztek volna, amellyel egy ilyen jellegű megrendelés teljesítését felvállalhatták. Az állami vállalatok ekkoriban már vagy leálltak, vagy utolsó napjaikat, heteiket élték. Még évekbe tellett, amíg kialakult az a magánszektor, amelyik már nagyobb volumenű vállalásokra is bátran rábólinthatott. Pista, Zsolt és Balázs nem tudta magára venni ezt a felelősségteljes feladatot, így, kizárásos alapon az én tisztem lett a telefonkönyv alapján találni olyan kisiparosokat, akik ha kisebb tételekben is, de a megrendelt forma alapján egyszerre egy időben elkészítik a ládákat. Hónom alá kaptam a telefonkönyvet, kikerestem azokat a szóba jöhető üzemeket és cégeket, amelyeket nevük alapján megfelelőnek találtam. Aztán nekiduráltam magam. Volt ám meglepetés! Bemutatkoztam, elmondtam, ki vagyok, majd közöltem, hogy a közeljövőben nyolcvan farkast akarunk külföldre utaztatni, és ehhez keresünk olyan szakikat, akik a megfelelő, kötelezően előírt paraméterek alapján elkészítik a nyolcvan utazóládát. Akadtak, akik szó nélkül bontották a vonalat, voltak, akik azt közölték velem – vérméséklettől függően –, hogy kivel szórakozzak, akadt, aki azt válaszolta, hogy ő ezt nem vállalja, de bártan keressem meg Mauglit, elérhetőségét a Dzsungel Könyvében megtalálom. Egyikük kijelentette, részéről rendben a dolog, de csak akkor, ha a farkasokkal együtt nyolcvan Piroskát is magunkkal viszünk. Akadt, aki úgy vélte, beugratásról van szó, az egyik rádióadótól keresem, és kérte, áruljam el, melyiktől, mert sebtiben rákapcsol. Végre azonban akadtak olyanok, akik ha hitetlenkedve is, bátortalan talánnal válaszoltak. Őket arról tájékoztattam, hogy ha így van, akkor napokon belül hivatalosan a

34

minisztériumtól is megkeresik, hogy a részleteket tisztázzák egymással. Mindezután a szóba jöhető vállalkozások címét, elérhetőségét feljegyeztem, utána felhívtam Katalint, a leírtakat bediktáltam neki, amit megköszönt. A további intézkedések már rá és a munkatársaira vártak. Napok múlva Katalin örömmel értesített, hogy eredménnyel jártak. Több lehetséges vállalkozó visszalépett ugyan, akadt azonban egy, aki mégis magára vállalta mind a nyolcvan szállítóláda elkészítését. Tehát minden a helyére került: megvolt a fuvarozócég, megvolt a ládákat legyártó szakműhely is. Úgy tűnt, kezdünk egyenesbe kerülni, nem sejtve azt, hogy mindezek után milyen sok bonyodalommal terhelt hetek elé nézünk. VIII. Hamarosan híre terjedt annak, hogy a farkasügy a végkifejlet felé fordul. Ez alaposan meglepett bennünket. Fogalmunk sem volt arról, hogyan és kitől kapott ez nyilvánosságot, mert mi, előzetes megállapodásunk értelmében, erről soha, senkinek nem tettünk említést, mégis szóbeszéd tárgyává vált, mind többen keresték a minisztériumot, elsősorban a sajtó részéről azért, hogy pontosabb információkat kapjanak. Erre a vállalkozó, aki persze szintén tudott erről, hiszen még a franciákkal is találkozott, ellentámadásba ment át. A maga igaza mellé állított ismerőseivel, támogatóival mindent feltéve egy lapra, nyilvános kampányba kezdett, amivel bizony váratlanul igencsak megkeserítette a mindennapjainkat. Erős, hirtelen testet öltő támogatottsága és támadása felkészületlenül ért bennünket. Újságcikkek láttak napvilágot, fájdalmasan és hosszan ecsetelve, hogy a demokrácia megcsúfolásaként, diktatórikus eszközökkel akadályoznak meg becsületes, törvénytisztelő vállalkozókat törvényes üzletük lebonyolításában, ami pedig a nemzetgazdaságnak is micsoda hasznot hozna, mindezt néhány „tucat ordas fenevadért” – lelke rajta annak, aki ezt így leírta, de leírta! A környezetvédelmi minisztérium legfelső vezetését is megkeresték, politikusokra befolyással bíró vállalkozásokat, rajtuk keresztül újabb parlamenti képviselőket, a képviselők holdudvarához tartozó szakértőket, de rokonszenvre találtak jeles közszereplők, befolyásos ügyvédek és magánemberek köreiben is. Hatalmas nyomás nehezedett a tárcára és egy ideig félő volt, hogy a miniszter, ha nem is véglegesen, de meg nem határozott időszakra felfüggeszti a további ügymenetet. De nem elégedtek meg ennyivel, mert mint később megtudtam, még a Brigitte Bardot állatvédő alapítványt is felhívták – hogy kicsoda, nem derült ki egyértelműen, csak az, hogy tökéletesen, akcentus nélkül beszélt franciául –, kilátásba helyezve azt, hogy ha nem lépnek vissza a tervüktől, akkor nemzetközi fórumokon beperlik őket. Ezzel szó szerint a befogást és a szállítást megelőző hetek az idegek harcává változott. Persze mindezt tapasztalva, elképedt ámultságunkból feleszmélve mi is nekiláttunk a döntéshozókat meggyőzni a magunk igazáról. Hiszen, okoskodtunk, ha az ellen megteheti, és láthatóan jól szervezetten így is cselekszik, mi miért maradjunk csendben? Főleg most, amikor végre révbe érhetünk? Itt, a célegyenes előtt bukjunk el? Azt már nem! Több év után először szabadságot vettem ki, hogy minden időmet a farkasakció védelmére fordíthassam. Ezt követően számos természetvédelmi és állatvédelmi szervezet közös levélben kereste meg a minisztert annak érdekében, hogy ne visszakozzon, hanem inkább ahhoz járuljon hozzá, hogy mielőbb Franciaországba kerülhessenek a farkasok. Ennek a közös levélnek a megírását, valamint a szervezetek megkeresését Balázs és én végeztük, Zsolt ekkoriban külföldön volt, míg Pista több napi vidéki kiszálláson vett részt. Később megtudtuk, hogy ezt követően több természetvédelmi és állatvédelmi szervezetet is megfenyegettek telefonon, de persze az nem derült ki, kicsoda, de látva a tervszerűséget nem volt kétséges, hogy előre kidolgozott akcióról volt szó. Azt mindenesetre sikerült megállapítanunk, hogy valamennyi ilyen telefonhívás esetében mindig szó szerint ugyanazok

35

a mondatok hangzottak el. És Balázzsal a politikusoknak sem hagytunk nyugtot, az Országgyűlés környezetvédelmi és a mezőgazdasági bizottság elnökeinek és tagjainak, valamint az akkori parlamenti pártok frakcióvezetőinek küldtünk egy tájékoztató levelet. És még mindig nem értünk a végére, mert azt jónak találtuk, ha leveleket küldözgetünk, de közel sem voltunk biztosak abban, hogy azt a képviselők elolvassák, vagy ha mégis, komolyan veszik. Ezért bekéredzkedtünk a Képviselői Irodaházba a nyilvános bizottsági ülésekre, amelyeken előzetes regisztráció után bárki részt vehetett, ahol aztán személyesen is beszéltünk a honatyákkal. A legtöbben vártalan megszólításunkra igencsak meglepődtek. És hát szabadkozó szavaikból kiderült, hogy emlékeznek a levelünkre, de még, tették hozzá gyorsan, palástolni igyekezvén a zavarukat nem volt idejük elolvasni. Nem baj, nyugtattuk meg őket, ha van néhány szabad percük, akkor itt és most elmondjuk a lényeget. Láss csodát! Egyetlen egy sem akadt, aki sürgős teendőire való hivatkozással kimentette volna magát, legyen kormánypárti vagy ellenzéki. Bizony, szembesülhettünk azzal, hogy mire is képes a meglepetés ereje! Türelmesen vagy legalábbis nem mutatva ki nyugtalanságukat meghallgattak, igaz, kézzel fogható ígéretet ennek ellenére egyikük sem tett, de halovány fogadalmat igen, mégpedig arra nézve, hogy utánajárnak a dolgoknak, tájékozódnak még, azt követően, ha úgy vélik, segíteni tudnak, akkor megteszik. (Lelkük rajta, az is később, már a farkasmentés után derült ki, hogy többen tartották a szavukat és a színfalak mögötti küzdelemben, pártállástól függetlenül kiálltak mellettünk, ami nagyban hozzásegítette a minisztérium vezetését ahhoz, hogy ne állítsa le a tervezett akciót). Persze belefutottunk olyan honatyákba is, aki kendőzetlenül kiálltak a vállalkozó mellett. Próbáltuk őket is megnyerni magunknak, nem sok eredménnyel. Az egyikük cinikusan meg is jegyezte: „Maguk, budapesti fiatalok túlságosan jól élnek, el nem tudják képzelni, hogy vidéken mennyire más”. Erre megjegyeztük, hogy ebben minden bizonnyal van igazság, de ettől még a farkasok behozatala törvénytelen, így azokat a hatóságnak el kell koboznia. És újfent csak szembesültünk azzal a keserves, otromba valósággal, hogy bizony természeti értékeink megítélése mennyire eltérhet mindazokétól, akik a védelmüket fontosnak találják. Mert elhangzott az olyan jól ismert szégyenteljes mondat: „Ugyan, csak állatokról van szó”. Időközben több külföldi újságíróval is közelebbi kapcsolatunk alakult ki, olyannyira, hogy már vehettük magunknak a bátorságot ahhoz, hogy személyesen megkeressük őket. Ezekben az esetekben nekem a statisztaszerep jutott, de Balázs a maga lehengerlő, fáradhatatlan szorgalmában „vitte a prímet”, elmagyarázva külföldi barátainknak azt, hogy hogyan áll a farkasügy és itt a cél előtt félő, elbukhatunk, ha csak nem kapunk szakmai, társadalmi és politikai hátszelet. Ezzel egy időben ugyanígy jártunk el a hazai zsurnalisztákkal is, akiket viszont, munkabeosztásunk szerint én kerestem meg. És legnagyobb örömünkre kaptunk segítséget. Bizony, több német, angol, francia és magyar nyelvű napilapban beszámoltak az ügy fejleményéről, felvetve azt, hogy egyes érdekkörök minden követ megmozgatnak azért, hogy a farkasok Franciaországba szállítása dugába dőljön. Köszönet mindazoknak, akik ezt követően felvették a kapcsolatot a minisztériummal, politikusokkal, azok szakembereivel, talán ez is adhatta a végső lökést ahhoz, hogy már a mi részünkről is olyan nyomás nehezült a tárca döntéshozóira, amit nem hagyhattak figyelmen kívül. Végtére is több tucat civil szervezet, parlamenti képviselők, nekik dolgozó háttéremberek, bel- és külföldi újságírók, magánemberek megnevezhetetlen sora támogatta a farkasok elkobzását és kiutaztatását a francia rezervátumba. Döbbenetesen csodálatos volt ez az egyetértés és kitartás, azóta sem éltem át hasonlót, pedig az elkövetkező években, ha nem is olyan horderejű akciót, mint a farkasügy volt, többet szerveztem még országszerte. (Talán a 2000-es évi, a Szamos- és a Tisza folyót ért ciánmérgezés váltott ki a

36

farkasügyhöz hasonló összefogást, hiszen a baleset után nagyon sokan mentettük, kutattuk a folyók élővilágát. Én magam több mint egy évig, köszönhetően egy ösztöndíjnak leköltözhettem a folyók mellé, és onnét szervezhettem, irányíthattam a területek vidravédelmi kutatóprogramjait. Így kellett tennem, annak ellenére, hogy ezzel elszakadtam kedvenc környezetemből, az állatkertből, csakhogy a tragédia olyan súlyos volt, hogy nem vonhattam ki magam az ott végzendő munkából. Meg hát, nem is akartam kimaradni belőle). Végül győzött a józan értékítélet. A miniszter nem állt az utunkba, minthogy már ekkor más senki sem, igaz a vállalkozó még továbbra is ügyeskedett, de látható, érezhető volt, elfogytak a tartalékai, szép lassan és sorjában elkoptak mellőle a támogatók. Így a gáncsoskodások, fenyegetőzések árnyékában, ha nehéz zökkenőkkel, mégis olajozottan haladt a mentőakció szervezése. Ekkor már senki és semmi nem állíthatta le. Az egyik nap Katalin kérte, hogy alkalomadtán megint látogassuk meg, mert fontos dologban szeretne beszélni velünk. Hamarosan ismét az irodájában voltunk. - Nos, fiúk. Nemsokára időszerűvé válhat a szállítás. Arra kérlek benneteket, hogy közületek ketten jöjjenek el velünk Franciaországba – mondta. Csodálkozva néztünk rá, erre, biz’ Isten egyikünk sem számolt. Katalin, nem véve tudomást meghökkenésünkről folytatta. – Az utazáskor a franciák is idejönnek, sőt a CITES Központi Hivatala is delegál egy felügyelőt. A kérésük az, hogy az egyik a farkasokat eddig gondozó ápoló is velünk tartson, de mellette kell még két kisegítő ápoló is. - Miért? – kérdezte Pista. - Azért, mert, mint tudjátok, három kamionnal utazunk, és mindegyik kamionon lennie kell egy-egy ápolónak – válaszolta Katalin. Zavarban voltunk. Melyikünk utazzon? Ki vállalja ezt úgy, hogy az itthon maradottakban ne maradjon szálka, sértődöttség? De ezen hamar túljutottunk. Kiderült, hogy ilyen-olyan okból kifolyólag sem Balázs, sem Zsolt nem vállalkozhat erre az utazásra, így kizárásos alapon én maradtam és Pista. A következő nap tájékoztattam erről az állatkerti főnökeimet, és ők nem látták akadályát annak, hogy néhány napig távol legyek, és ugyanígy Pista is megkapta az engedélyt azzal a feltétellel, hogy visszatérve hosszabb beszámolót ír a lapjában. – ami aztán 1991. március 11-e és 14-e között négy részre bontva, Budapesttől Bardot-ig címmel meg is jelent. Összeállt hát a csapat, már csak az volt kérdéses, mikorra készülnek el a ládák és mikor születik meg a hivatalos jogi határozat ahhoz, hogy a farkasokat végleg elkobozza a magyar állam. Mert ennek a végső verdiktnek a bejelentése csak halasztódott és egyikünk sem tudta az okát, hogy ennyi hónap után – hiszen már fél éve múlt az átmeneti lefoglalási határozat kiadásának –, miért nem tudnak dönteni az arra jogosítvánnyal rendelkező illetékesek. A méltatlankodó háborgáson kívül azonban mást nem tehettünk, nem volt módunk felgyorsítani az ügymenetet, igazából nem is tudtuk hol, kinél kellene ezt megtenni. Beletörődötten hát a cselekvőképtelenség nyomasztó bénultságába reménykedtünk abban, hogy már csak napok választanak el bennünket a visszavonhatatlan jogerős végzés kihirdetéséig. Ekkor ugyanis már sejthető volt, hogy milyen ítélet születik, bár, és ezzel is tisztában voltunk, ez a „hatodik érzék” csak egyfajta remény érzelembeli fogódzója, nem csalhatatlan bizonyosság. Mégis, ekkor már tudtuk, igen, kimondatlanul is tudtuk, hogy ennyi küzdelem után nem maradhatunk alul, vagyis a megérzésünk valóra fog válni. Tűkön ülve vártunk, nap-nap után érdeklődtünk Katalinnál, de mintha megállt volna minden, egyre húzódott az állatok befogásának és utaztatásának a napja. És időközben fordult a naptár is, átléptünk az 1991-es esztendőbe. IX.

37

Amennyire vártam, hogy Katalin végre azzal keressen meg: elérkezett az utazás napja, annyira váratlanul ért. Amikor a telefonban meghallottam örömteli hangját, hirtelenjében nem tudtam mit szólni. - Itt vagy, Pali? – kérdezte, nem tudva mire vélni a hallgatásomat. - Igen, igen – dadogtam. – Vagyis február 27-én fogjuk be őket? - Igen. Az éjszakát a kamionvállalat budapesti telephelyén töltjük, és másnap kora reggel indulunk. Előreláthatóan három nap alatt érünk a farkastelepre. Ausztrián és Németországon keresztül megyünk Franciaországba. - Ekkorát kerülünk? Ez legalább kétezer kilométer, ha nem több! – hökkentem meg. – Nem lenne egyszerűbb Olaszországon keresztül menni? Hiszen Dél-Franciaországba visszük a farkasokat! - Igazad van – értett egyet Katalin. – A baj az, hogy az olaszok nem hajlandók átengedni bennünket még úgy sem, ha egyetlen éjszakát sem töltünk náluk. - Miért? - Állategészségügyi okokra hivatkoznak. - Ugyan már… – szaladt fel bennem a „pumpa”. De erről nem tehettem, világ életemben halk szavú, visszahúzódó természetű, magamnak való, ennek ellenére vérbő ember voltam, nem egyszer éppen e túlfűtött érzelmi állapot miatt kerültem kellemetlen helyzetbe, vagyis, miután felmérgelődtem, előbb mondtam ki azt, amit nem lett volna ildomos vagy szabad. - Ne mérgelődj! – csitított Katalin, aki nagyon is jól ismert. – Tudom, hogy a kifogásuk légből kapott, de ezen nem tudunk változtatni. Ezért ez a jókora kerülő. Óriási, nyüzsgő szervezés kezdődött. Az állatkertek, természetvédő, állatvédő aktivisták egyeztettek egymással és a minisztériummal, hogy ki, mikor és hogyan utazik a telepre. A lényeg az volt, hogy a megadott reggeli időpontban mindenki, aki jön, ott legyen a helyszínen. A befogás előtti napon megérkeztek a külföldi barátaink is. Liliane Sujanszky a Brigitte Bardot alapítvány igazgató asszonya és a férje, Sujánszky Jenő, aki évtizedekkel korábban vándorolt ki és telepedett le Franciaországba, valamint a Washingtoni Egyezmény Központi Hivatalának delegált felügyelője, Bill Clark és a fia, illetve az egyik franciaországi televízió-társaság riportere, egy filigrán, nagyon csinos fiatal hölgy, Anne Rousselet-Blanc. Kiderült, ő egészen a befogástól az állatok szabadon engedéséig filmre rögzít mindent, mert erről a tévétársaságánál egy hosszabb lélegzetű dokumentumfilmet állítanak össze. (Így is történt, egy ötvenperces érdekfeszítő, tanulságokkal teli, elgondolkodtató beszámoló készült az akcióról, ami akkoriban olyan sikert aratott, hogy közkívánatra több alkalommal is műsorra tűzték, sőt készült egy német és angol nyelvű változata is, amelyek hasonló tetszést váltottak ki). Én Balázzsal együtt Pista autóján utaztam, Zsolt, mivel ekkor külföldi vendégek tartózkodtak az Állatkertben, nem tudott velünk tartani – mérgelődött is emiatt, nem győztük vigasztalni. Amikor a telephez értünk már nagyon sokan ott nyüzsögtek: szinte az összes magyarországi állatkertből érkeztek, több tucat civil is, akik nem akartak lemaradni erről a kalandról. No és a bel- és külföldi újságírók hada is érdeklődve várta az elkövetkezendő fejleményeket; ehhez nagyban az is hozzájárult sőt, igazából ennek volt köszönhető, hogy a befogás előtti napon a minisztériumban nemzetközi sajtótájékoztatót tartottak. Ködös, télvégi kora reggel volt. Az elmúlt napokban megenyhült az idő, így a farkasokhoz vezető földúton és a telepnél is bizony cuppanós és sikamlósan mély, vendégmarasztaló sárban talpaltunk. Azonnal tudtam, amihez persze nem kellett külön jóstehetség, ez az eredeti elképzelésünket alaposan felborítja, mert úgy terveztük: a kamionok egészen a telep bejáratáig bejönnek, hogy a megfogott állatokat ott ládástul hórukk-mód feltehessük a platókra.

38

Ez nem történhetett meg, hanem a jóval távolabb lévő aszfaltozott úton voltak kénytelenek leparkolni. Odáig kézben kicipelni nyolcvan ládát a bokáig érő, ragadós latyakban úgy, hogy a már ekkorra termetes farkasok is bennük lesznek, nem hatott ránk csábító vonzerővel. Elég volt a kamionokról a még üres ládákkal átbucskázni a síkos földön a telepig, hiszen azokat a kamionok hozták magukkal Budapestről. Traktorra volt szükségünk. Kiderült azonban, hogy a falubeli tsz traktorai, egyszerre mind az öt éppen üzemképtelenné vált – micsoda véletlen! –, holott Katalin előzetesen megállapodott a szövetkezet vezetőivel, ha a szükség úgy hozza, a segítségünkre lesznek. Tanácstalanul vakartuk a fejünket, hogy akkor most mit tegyünk. Hamarosan azonban néhány talpraesett, szemfüles résztvevő megoldotta a helyzetet, átkocsiztak a szomszéd községbe, ahonnét alig félórával később, zümmögve, zörögve, erőlködve az iszamós talajon megérkezett egy targonca. Több volt a semminél, bár élt bennünk a gyanúper, hogy a kis gép nem sokáig bírja majd. Vagyis, úgy tűnt, hogy a befogáshoz minden készen állt. De mégsem kezdhettünk hozzá. A farkasok szállásának ajtajai zárva voltak, vastag láncra fűzött ormótlan nagy lakat akadályozta meg azt, hogy belépjünk az állatokhoz. Már ott várt bennünket a vállalkozó és az ügyvédje is, aki fáradhatatlanul filmezett mindent és mindenkit a környezetében egy videokamerával, ami akkoriban még rendkívüli újdonságnak számított. Végül mégis eljött az ideje annak, hogy hozzálássunk a munkához. Katalin a vállalkozó elé lépett, ismertette vele, a nem sokkal előbb megszületett jogerős elkobzási határozatot, majd felszólította, hogy álljon el az útból, valamint, hogy nyissák ki a farkasszállás ajtaját. A férfi erre kihúzott a kabátjából egy acélkarikán függő kulcsot, egy-két lépéssel Katalin felé lépett, majd letette a földre. - Figyelmeztetem magukat, hogy azt, aki felveszi a földről a kulcsot és kinyitja a lakatot, beperlem – jelentette ki, majd hátralépett és az ügyvédje mellé állt. Nyomasztó, ideges csend fogadta ezt a nem várt fordulatot. Az ügyvéd, hivatásos operatőröket meghazudtoló buzgalommal, fáradhatatlanul kamerázott. Végül Katalin lehajolt és felvette a kulcscsomót, az ajtóhoz lépett, kinyitotta a lakatot, utána kitárta az ajtószárnyakat. Visszafordult felénk és csak annyit mondott: Kérem a kollégákat, kezdjék el befogni a farkasokat. A vállalkozó nekivesekedett, hogy közbelépjen, aztán mégis megtorpant. Láthatóan zavarták a jelen lévő rendőrök, akiket a minisztérium kérésére küldtek a helyszínre, megakadályozandó minden esetleges, ne adj’ Isten, akár tettlegességig is fajuló összetűzést. Tartani lehetett attól, hogy a vállalkozóval rokonszenvezők is jelen lesznek, és hogy az indulatok hatására atrocitásra is sor kerülhet. És valóban érkeztek „ellendrukkerek”, de csak távolabbra húzódva követték a fejleményeket, és amint elkezdtük a farkasok befogását, szó nélkül magunkra hagytak. Betódultunk a hodályba. És tanakodtunk, hogyan tudjuk a ketreceikből a ládákba átzárni a farkasokat. Két megoldás kínálkozott: az altatás, valamint annak az eshetősége, hogy a ketrecajtó nyílásához állítva a befogóládát megpróbáljuk ébren beleterelni a farkast. Nosza, azonnal hozzá is láttunk. Négy csapatba szerveződtünk és a hodály hosszanti oldalfalánál, mindkét oldalon a külső ketreceknél kezdve haladtunk befelé, két csapat az egyik, kettő a másik oldalon. Azt tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk, de arra nem számoltunk, hogy olyannyira megszenvedjük a befogást, amint ez történt, bár még így is szerencsésnek mondhattuk magunkat. Lehetett volna sokkal-sokkal rosszabb is. A farkasok, valószínű a szokatlan nyüzsgésből, hangzavarból megérezték, hogy történni fog velük valami. Riadtan vagy a ketrecük hátsó falához somfordáltak és fülüket, farkukat behúzva lefeküdtek, közben remegtek, mint a nyárfalevél, mások viszont ijedten a szűk ketrecükben ide-oda szökkentek, nekiütődve a rácsozatnak, így nem is egy közülük megsebezte, felhorzsolta magát.

39

Mondhatni, köreikben, teljes volt a pánik. Probléma volt a világosság elégtelensége is. A szürkefekete hodálybelsőben hiába igyekeztünk szemünket hozzászoktatni a fényhiányhoz, az csak a külső ketreceknél, a nyitva álló nagy ajtóknál ért valamit, beljebb haladva azonban szinte vaksötétben tapogatóztunk. Tévések siettek segítségünkre reflektorokkal és néhány igen felkészült természetvédő barátunk, akiknél szintén volt a célnak megfelelő nagyfényerejű elemlámpa. Bizony erre én, a tapasztalt állatkerti állatápoló, aki ráadásul már jártam is itt, ismertem a körülményeket, nem gondoltam, pedig kellett volna. Nem tagadom, hányavetiségem miatt szégyenérzet fogott el. Nagy nehézséget okozott, hogy ketrecenként két-három farkassal kellett számolnunk. Azokat a farkasokat, akik idegesen rohangáltak, ugráltak meg sem próbáltuk ébren a szállítóládába terelni. Őket az állatorvosnak kellett altatópuskájából kábító lövedékkel elbódítania vagy elaltatnia. Bíztunk benne, hogy mind kevesebbszer kerül erre sor, mert az altatás, történjék az bármilyen körültekintéssel is, könnyen végzetes lehet. Igaz, a befogás előtt arra kértük a vállalkozót, intézkedjen arról, hogy az előző nap a farkasok ne kapjanak már sem enni, sem inni – azért, hogy teljesen kiürüljön a szervezetük –, de kétségünk támadt arra vonatkozólag, hogy megtette-e nekünk ezt a szívességet. Több farkas ketrecében bent találtuk az itatóedényt, de egy-két ketrecben húscafatokat és csontokat is felfedeztünk. Ennek ellenére, a vállalkozó és az alkalmazottai váltig állították, mindenben azt tették, amire megkérték őket. Nem feszegettük tovább a kérdést, értelmetlen időpazarlás lett volna hiábavaló vitába bonyolódni. Azokat a farkasokat azonban, akik reszketegen megbújtak a ketrecük alján előbb igyekeztünk ébren befogni. A szállítóládákat odaügyeskedtük a ketreceik ajtajához, amit óvatosan kinyitottunk, utána felhúztuk a dobozok ajtaját, majd a ketrec hátsó részéhez álltunk. Lebontottuk az oda erősített vastag szálú vászonzsákokat és farostlemezeket, majd a ketrectetőre mászva, ahonnét a palatáblákat is eltávolítattuk, terelőrudakkal megpróbáltuk rávenni őket arra, hogy felálljanak, és ha eredménnyel jártunk, akkor a ládanyílás felé tereltük őket. A hirtelen hátuk mögött és a fejük felett termő emberektől még jobban megijedtek, de így a legtöbbjük azonnal négy lábra tápászkodott. Ekkor a farudakkal mozgásra bírtuk őket a láda felé, miközben egyre szűkítettük a szabad terüket. Minél közelebb került a testükhöz ugyanis a terelőrúd – amit az apró szemű sodronydróton keresztül igencsak nehéz volt kezelni –, annyira közelebb húzódtak a ládához. Az viszont a legtöbbjük számára félelmetes, átléphetetlen akadályt jelentett. És az is gond volt, hogy sokszor egymást zavarták, amíg az egyikük a befogóláda közelébe került, a másikuk vagy éppen harmadik sorstársa riadalmában eszeveszett őrjöngésbe kezdett, így a próbálkozásunk nem egyszer emiatt járt kudarccal. Eddig, az itt töltött hónapok során megszokták a ketreceiket, azt érezték magukénak, tűnjék ez bármilyen furcsának is. Most viszont váratlanul egy idegen világba – a szállítóládába – kellett volna kilépniük, nem is akárhogyan, megzavarva egyhangú, de már közönséges, megszokott mindennapjaikat. Volt, amelyik félelmében összepiszkította magát, akadt, amelyik összeszedte minden bátorságát és rendre áttört a terelőrudak erdején visszaugorva a ketrecbelsőbe, de nem egyszer tehetetlen izgalmukban egymással is összemarakodtak. Ilyenkor nem tehettünk mást, elölről kezdtük az egész hajcihőt. Akadt aztán olyan, amelyik a befogóláda szájához érve egyszerűen lefeküdt és bármennyire is noszogattuk, délcegen kitartott amellett, hogy ő onnét nem megy tovább. Ritka kivételnek számított az, ha a terelt farkast pillanatokon belül sikerült megfognunk, de akadtak ilyenek, és olyanok is – ha jól emlékszem két jószág –, akik a többiekkel ellentétben az egész befogási ceremóniát, főleg a terelést nemes egyszerűséggel játéknak fogták fel. Szórakozottan ugráltak, szájukkal igyekeztek megharapni a „játszótársat”, a hátukra bukfenceztek, és mellső mancsaikkal gyengéden paskolták a terelőrudak szárait. Egy alkalommal az is megtörtént, hogy a terelt farkasok – szintén ketten – egyszerre

40

ugrottak be a befogóládába, ott lekushadtak, összebújtak. Persze így együtt nem maradhattak, azonban egyikük sem mutatott hajlandóságot arra, hogy magára hagyja a társát. Hiába emeltük és ráztuk meg a ládát, nem mozdultak, sőt, annál makacsabbul kitartottak. Sokat nem tehettünk. Vártunk. Hozzáláttunk a többi ketrecben lévő farkas befogásához, ezeknél egy ügyelőbrigád maradt, akiknek az volt a feladata, hogy ha az egyik, vagy akár mindkét farkas kibátorkodik a fedezékéből, lezárják a láda ajtaját, majd szólnak nekünk. Talán húsz-harminc perc múlva az egyikük megunta a bentlétet, kitántorgott, mire a kollégák a bent rekedtre azonnal rázárták a ládaajtót, utána értesítettek bennünket és mi nekiláttunk, hogy az újra kint lévő farkast egy másik, üres ládába betereljük. Ügyeltünk azonban arra, hogy a próbálkozásaink ne viseljék meg túlságosan a farkasokat, ezért ha úgy láttuk, egyikük-másikuk már igencsak kapkodja a levegőt és ráadásul reszketeggé is vált, esetleg öklendezni kezdett, azonnal felhagytunk a háborgatásukkal. Őket aztán, időt hagyva arra, hogy valamelyest lecsillapodjanak, az állatorvos bódította el. Azokat a ládákat, amelyekbe végül is bekerült a farkas, a targonca emelőrúdjaira erőltettük. Itt is brigádokra oszlottunk. A csapat egyik fele kiment a kamionokhoz, és amikor terhével megjelent a targoncás, elhelyezték a ládát abban a rendben, amit a kamionsofőrök határoztak meg, hiszen ott az ő szavuk volt a döntő. De eleinte szintén a targoncás volt az állatkertiek segítségére is, hiszen a teherautóikkal és a terepjáróikkal ők sem tudtak a süppedős, sáros földút miatt bejönni a telepre; a targonca azonban nagyon nehezen viselte a kerekeire, oldalára tapadt vaskos sárcsizmát, emiatt nem egyszer le is kellett állítani. Látható volt, hogy hamarosa végképp el kell köszönnünk tőle. Voltak, akik eleinte arra is vállalkoztak, hogy összeállva maguk cipelik ki a farkassal terhelt ládákat az autókhoz, de később teljesen felhagytak ezzel. Emiatt, tapasztalva a csúszós, latyakos környezetet senki nem neheztelt rájuk. Így lassan ment a munka, de valakinek sikerült újabb segítőtársakat szereznie, mert hamarosan két traktor pöfögött be egy-egy pótkocsit maguk mögött vontatva. Aztán ezekre a pótkocsikra is felraktunk annyi ládát, amennyit lehetett, és miután több láda már nem fért el, a traktoros segítőink kizötykölődtek vagy az állatkerti autókhoz vagy a kamionok egyikéhez. Így már könnyebben és gyorsabban haladtunk. Megállás nélkül dolgoztunk. Az állatorvos azt kérte, hogy azokat a ládákat, amelyekbe kábított farkas került egy ideig rakjuk félre, mert később majd szeretné még megnézni az állatokat. Így ezeket a ládákat külön raktuk és elhatároztuk, hogy a befogás legvégén tesszük fel őket a kamionokra. Késő délutánra végeztünk. Alaposan elfáradtunk, de elégedettek és boldogok voltunk. Az utolsó befogott farkas után, akit sikerült ébren a szállítóládába terelni, az állatkertiek elköszöntek tőlünk, elindultak vissza a városaikba. A legtöbb tévés és újságíró is szedte a cókmókját, egyre több önként vállalkozó támogatónk is búcsúra fogta. Szürkült már, amikor elérkeztünk oda, hogy az állatorvos a kábított farkasok ládáihoz léphetett. Ha jól emlékszem olyan huszonöt-huszonhat esetben kellett az ő szakértelmében bíznunk. Ezek a ládák szerteszanaszéjjel hevertek az udvaron, a munka lázában egyikünk sem gondolt arra, hogy egy sorba, katonás rendbe sorakozzanak. No, nem mintha nagy jelentősége lett volna a dolognak. Az állatorvos egyik ládától a másikig lépett, bevilágított az ajtónyílás rácsozatán és örömmel látta, hogy valamennyi bódult jószág már magához tért. Így ezek a szállítódobozok is felkerülhettek a platókra. Végeztünk. Visszamentünk a hodályba, megnéztük, hogy nem hagytunk-e ott valamit. A két helybeli ápolót ott találtuk, szomorúan beszélgettek. Egyikük, idősebb férfi, ő volt az, akit múltkor azért teremtett le a vállalkozó, mert beszélt velem, a másikuk, húszas évei derekán járó, nyakigláb fiatalember. Odaléptem hozzájuk, kezet nyújtottam, miközben megköszöntem nekik az egész napos segítséget. Az idősebb férfi bánatosan fogadta a parolát,

41

látszott rajta, hogy fájlalja a farkasok elvesztését. Tudja, nagyon a szívemhez nőttek – jegyezte meg. A fiatalember is fogadta a kézfogást, de közben kedvtelve elárulta, hogy velünk jön, mert ő lesz az, aki a franciák kérésére elutazik velünk egészen a végállomásig. Ekkor jutott az eszembe, hogy a vállalkozót és az ügyvédjét már órák óta nem láttam. - Elmentek, olyan két óra körül – világosított fel az idősebb gondozó. – Azt mondták, amit addig láttak, nekik elég, tovább nem kíváncsiak arra, ami történik. X. Este értünk a kamionvállalat budapesti telephelyére. Egy hatalmas parkolóba fordultunk be, ahol a kamionok egymás mellett álltak meg. Miután leparkoltunk, azonnal hozzáláttunk ellenőrizni a farkasokat. Fontos volt meggyőződnünk arról, hogy nem történt e valamelyikükkel valami, hiszen útközben sehol nem álltunk meg. Nem tudhattuk előre, hogy a befogással járó izgalmat, a bezártságot és az utazás okozta szokatlan helyzetet, hogyan vészelték át, „benne volt a pakliban” hogy a félszebbike igyekszik kiszabadulni kényszerű fogságából, és ennek során megsebzi magát. No és a kábított jószágokra különösen ügyeltünk, meg kellett bizonyosodnunk arról, hogy ébren vannak-e vagy visszazuhantak az álmukba. Megkönnyebbülve vehettük tudomásul, hogy egyik farkassal sem történt baleset, a bódult jószágok valamennyien, bár még álomittas szemekkel, mégis riadt éberséggel néztek vissza ránk. Enni és inni még egyiküknek sem adtunk. Ezzel reggelig várnunk kellett, mert az is félő volt, hogy ha a befogás és az utazás után mondjuk, megpróbálják a szomjukat oltani, akkor kapkodásukban, izgalmukban félrenyelhetnek, amiből baj adódhat, akár meg is fulladhatnak. Tisztában voltunk azzal, hogy az éjszaka vízválasztó lesz, a csend és a sötét nyugtatólag hat majd rájuk. Azért éjjel is két-háromóránként ellenőrző körutakat tettünk, de szerencsére aggodalmunk alaptalannak bizonyult, semmi rendkívüli nem történt. Reggel aztán, amíg Katalin elintézte a hivatalos vámügyeket, addig Lajos a farkasok eddigi gondozója, Pista és én megitattuk a farkasokat. Itatóedényeiket a ládáik bejárati ajtajára erősítették, semmi mást nem kellett tennünk, mint azokat csőrös kannából friss vízzel feltölteni. Volt olyan jószág, amelyik meg sem várta, hogy elmenjünk, azonnal odasomfordált, igaz, ugrásra készen, fél szemmel bennünket mustrálva lefetyelte a szomjoltó italt. Akadt, aki közeledtünkre a láda belsejébe bújt vagy éppen lekushadt és mozdulatlanul megvárta, amíg magára hagytuk. De perceken belül hangos kortyolásoktól volt hangos a parkoló. A kamiontelep dolgozói csoportosan álltak körül bennünket és csodálkozó hitetlenkedéssel nézték a három kamion nem mindennapi szállítmányát. Hát bizony, nem megszokott látvány egyszerre, egy időben ennyi farkast látni. Szerencsére egyikük sem akart közelebb jönni, mondjuk azért, hogy megérintse valamelyik védencünket; tartottunk attól, hogy lesznek majd bátorságukat a többiek felé kimutatni igyekvők, akik így tesznek, de ez a félelmünk is majdhogynem légből kapottnak tűnt. Mindössze egy alkalommal történt meg, hogy egy középkorú férfi mindenáron közel akart férkőzni az állatokhoz, de őt a kollégái, amint látták, mire készül, lehurrogták, megkérve arra, hogy tisztességesen viselkedjen. Erre a férfi megszeppenve visszalépett és a továbbiakban, duzzogva a rajta esett sérelmen már egy szót sem mondott. Kora délelőtt indultunk el a hegyeshalmi határállomás felé. A franciák és Katalin egy mikrobuszban haladtak legelöl, a kamionokban a sofőrök mellett pedig, egy-egy ápoló utazott. A határon már vártak bennünket. Félreálltunk, Katalin bement a határállomás irodájába, ahol az elmaradhatatlan hatósági ügyleteket intézte, mi viszont addig újra ellenőriztük a farkasokat. Itt is csodájára jártak a rakományunknak, hamarosan arra eszméltünk, hogy már kisebb tömeg vesz körbe bennünket. Hangoskodtak, nevetgéltek, vicces vagy legalábbis annak tűnő megjegyzéseket tettek,

42

de ennél több, hál’ Istennek itt sem történt. Hamarosan folytathattuk az utunkat. Pillanatokon belül már az osztrák határállomáson álltunk, ahol Katalin szintén nekivesekedett a kötelező ügyintézésnek. (Ekkor még bizony távol voltunk a határok nélküli Európától, amiről akkoriban el sem tudtuk képzelni, hogy valaha, mégpedig a mi életünkben, egyszer csak valósággá válik.) Itt egy kisebb közjáték zavarta meg az utunkat. A határállomás parancsnoka ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy valamennyi kamionbelsőbe belépjen, és saját maga nézze meg az összes ládát. Nem tudni mit hitt, talán azt, hogy a farkasokon kívül mást is elrejtettünk a ládaerdőkben, de hát mivel görcsösen, szinte katonásan pattogó, ellentűrést nem tűrő hangon adta ki az utasítását, nem tehettünk mást, szabaddá tettük neki az utat; az idő tájt még az osztrák-magyar határállomásokon a bizalmatlanság és idegenkedés is megszokottnak számított. Fellépett az első kamionra. Megállt és közvetlen közelről meghallotta a ládákból a farkasok zajongását. Sok közülük ugyanis megunhatatlanul kaparta ládájának az alját, vagy harapdálta fogaival a bejárati ajtajának apró szemű rácsozatát, ami a bezárt, ponyvákkal bekerített szűk térben mi tagadás kissé félelmetesen hangzott. Ennek ellenére közelhajolt az egyik ládához, de akkor a bent lévő farkas morogva kikapott felé és dongva nekiütődött a rácsozatnak. A vámtiszt erre megriadt, felkiáltott, a pisztolytáskájához kapott, majd megcsúszva megpördült a tengelye körül és olyan gyorsan ugrott le a platóról, hogy zuhantában elvesztette az egyensúlyát. Hasra esett. Nehézkesen feltápászkodott, kihúzta tokjából a pisztolyát, a farkasok felé hadonászott, miközben elcsukló hangon kiabált valamit. Szegény ember az önfejűségével csak azt érte el, hogy munkatársai és a határállomáson álló, átengedésre várók sokasága hangosan kinevette. Pipacsvörösre gyúlt arccal, reszketve, szinte futólépésben hagyott magunkra. Rejtői kép volt! A hátra maradt osztrák vámtisztek ekkor palásttalan jó kedvvel intettek, hogy folytathatjuk az utat első éjszakai állomásunk, Salzburg felé. Ekkor csatlakoztak hozzánk osztrák állatvédő barátaink is, jobban mondva egy részük, mert kiderült, Salzburgban még többen várnak bennünket. A több száz kilométeres út során csak egyszer álltunk meg egy parkolóban. Azonnal a farkasokhoz siettünk ellenőrzésre, és azoknál a jószágoknál, ahol az itatóedény már kiszáradt, pótoltuk a vizet. A parkolóban is hamar híre terjedt a jövetelünknek és már meg sem lepődtünk azon, hogy perceken belül ismét fürkésző tömeg vesz körül bennünket. A parkoló melletti étteremből, a szintén a parkolóban álló autókból jószerivel mindenki egy emberként ért hozzánk és izgatott kíváncsisággal meredtek ránk. Sokan megpróbáltak közelebb lépni, hogy többet lássanak, de azt a francia, az osztrák barátaink és a sofőrök előzetes megállapodásunk értelmében nem engedték. Szerencsére senki nem sértődött meg, hanem inkább kérdés követett kérdést, mégpedig olyan töméntelen sokaságban, hogy amikor idejét láttuk az indulásnak, alig tudtuk visszazárni a ponyvákat és kigördülni a parkolóból. Amikor mégis elindultunk kíváncsiskodó közönségünk harsány éljenzéssel és hangos tapssal vett búcsút tőlünk. Késő este értük el Salzburgot, ahol az állatkert előtt parkoltunk le. Ez a sofőröket nyomban aggodalommal töltötte el, mert fejtörést okozott számukra, hogy a mély, de fagyott talajon a holnapi nap hogyan tudnak majd megfordulni. Mi azonban ekkor még nem törődtünk ezzel, hanem, éjszaka ide-éjszaka oda hozzáláttunk a farkasok ellátásához. Itt, amint arról szó is volt újabb lelkes osztrák állatvédők csatlakoztak hozzánk. Amikor velük együtt éppen elkezdtük vízzel és marhahússal ellátni a farkasokat, fokozódó morajlás ütötte meg a fülünket, ami pillanatokon belül kavargó hangzavarrá erősödött. Kiderült, hogy a közeli discóban éppen ekkor az egyik legnépszerűbb énekesnő tartott előadást, de műsor közben elterjedt az érkezésünk híre, erre a koncertet azonnal abbahagyták és az énekesnő, a zenekara tagjai és a közönségéből is sokan odasiettek

43

hozzánk. Mondhatni igencsak meglepődtünk a színpompás hajú, kikent-kifestett, tetovált társaság jövetelén, és eleinte – mint később kiderült –, valamennyiünk agyán átfutott, hogy itt és most botrány lesz. De nem lett. Sőt! A világoszöld hajú karcsú énekesnő és több társa is megkértek bennünket arra, hogy segíthessenek megetetni és megitatni a farkasokat. Ezt eleinte nem engedtük, de az állatvédők jelezték, nyugodtan fogadjuk el a felajánlkozásukat, semmi baj nem lesz. Végül is beláttuk, igazuk van, de mi tagadás, sokkal élénkebben figyeltünk és ügyeltünk mindenre. Persze a kamionokra ekkor sem mehettek fel, ehhez makacsul ragaszkodtunk. A salzburgi állatkert jóvoltából egy nagy faasztal és több hússzeletelésre alkalmas kés, valamint tálak vártak bennünket, így a szintén az állatkert támogatását bizonyítandó már előre elkészített nagydarab, több kilogrammos marhahúsok is a rendelkezésünkre álltak. Ezeket azonban fel kellett kockázni, hogy be tudjuk dobni az apró ládanyíláson keresztül a farkasoknak, valamint fel kellett tölteni a kannákat is, hogy elláthassuk az állatokat vízzel. Nos itt kértük a támogatásukat, amit gyerekes örömmel fogadtak. Valóban nem sértődtek meg, amitől, mi tagadás kissé tartottunk, hanem elemlámpák fénye mellett, nagy nekibuzdulással nekiláttak, hogy a nekik testált feladatokat maradéktalanul elvégezzék. Furcsa, pompás látvány volt az éjszaka sötétjében és csendjében mindaz a serény szorgalom, ami átitatta a parkolót, mindenki úgy tette a dolgát, mintha annak teljesítését visszautasíthatatlan parancsba kapta volna. Erről persze szó sem volt, mégis a hússzeletelés, a vizeskannák feltöltése, majd azok eljuttatása hozzánk a kamionok platójára, ezt követően az asztal és a különböző eszközök rendbetétele, elpakolása olyan gördülékenyen haladt, mintha azt hosszú edzések során előre betanultuk volna. Így hát, az állatvédők és hívatlan segítőink igencsak hasznunkra voltak, mert velük együtt rövid idő alatt sikerült ellátni a farkasokat. Ekkor megkértük őket, hogy a farkasok nyugalma érdekében búcsúzzanak el, amit zokszó nélkül megtettek, sőt az énekesnő invitált bennünket, hogy legyünk vendégei a félbe maradt koncertjén. Ezt nem tehettük meg, hiszen ügyelnünk kellett a farkasokra, nem hagyhattuk őket magukra. Egyedül az állatvédő fiatalok maradtak a helyszínen, behúzódtak az autóikba, hogy ott töltsék az éjszakát, azután reggel, de ha kell az éjszaka hátralévő idejében is, ismét a segítségünkre legyenek. Végül azonban, mivel már valamennyien nagyon fáradtak voltunk, hiszen a farkasok befogása óta jószerivel szemernyit sem aludtunk, úgy fordult a dolog, hogy az éjszakai ügyelet is az osztrák állatvédők tiszte lett, aminek láthatóan határtalanul örültek. Mi mindannyian elfoglalhattuk a szállásunkat, ahol hamarosan valamennyiünket elnyomott az álom. Igaz, könnyelműségnek tűnt teljesen ismeretlenekre bízni a farkasok őrzését, aminek tökéletesen tudatában voltunk, legyenek azok akár hitbuzgó, segítőkész állatvédők is, de akkor már-már elviselhetetlenek tűnő kimerültségünk miatt túltettük magunkat a bizalmatlanságon. Magyarán: döntésünkkel tizenkilencre húztunk lapot, amivel valamennyien tisztában voltunk, de ennek ellenére vállaltuk a határozatunk ódiumát. Hajnalban ébredtünk, épphogy felkelt a Nap, és azonnal a kamionokhoz siettünk. Osztrák állatvédő barátaink ott őrködtek, és komolyan jelentették, hogy az éjszaka folyamán semmi említésre méltó nem történt. Ennek nagyon örültünk, de azért mi magunk is átnéztük az összes ládát, lévén az Ördög nem alszik, majd segítőinkkel együtt ismét feltöltöttük az összes itatóedényt. Ennek végeztével lehetőségünk adódott a csodálatos környezetben fekvő állatkert megtekintésére. Az Alpok oldalában kialakított, és az Inn-folyó mellékfolyója, a Salzachfolyó által táplált terület varázslatos hatással bírt ránk. Bizony egészen más képet nyújtott a hatalmas és gondozott kifutóival, mint ekkoriban a még forrásszegény, silányképű magyar állatkertek. Én elsősorban, sőt kizárólag, nem tagadva meg szakmai „szűklátókörűségemet” a ragadozó emlősöket kerestem meg: többek között hiúzok, farkasok, barna medvék, rókák

44

tágas szálláshelyére csodálkozhattam rá. Sok időnk azonban nem maradt arra, hogy az állatkertben időzzünk, pedig mennyire maradtunk volna még Pistával, mert a tervek szerint ismét több száz kilométer út állt előttünk. Estére már Németországon áthaladva Franciaországban szerettünk volna lenni, egészen pontosan Mulhouse kisváros állatkertjénél, ahol vártak bennünket. A terv azonban, mint tudjuk csak egy előre megfogalmazott reményteli elképzelés, és mint ilyen, a dolog természetéből adódóan könnyen kútba eshet, alapos fejfájást okozva annak, aki pedáns számítással előre meghatározta, hogy mikor minek kell történnie. Így jártunk, bár e csodás reggelen erre még egyikünk sem gondolt. XI. Amikor a kamionoknál ügyködtünk, éppen itattuk a farkasokat, újabb nagy meglepetés ért bennünket. Visszatértek az éjszakai kéretlen segítőink: az énekesnő és társai. Pótoltuk a tegnap este, éjszaka elmulasztott udvariassági formulát: mindenki mindenkinek bemutatkozott. Élénken érdeklődtek a hátralévő útról, de arról is, hogy honnét, hová és miért szállítunk ennyi farkast, hiszen erről eddig semmit sem tudtak; kiderült őhozzájuk nem jutottak el az elmúlt hónapok magyarországi hírei, vagy ha mégis, nem figyeltek fel rá. Megkérdezték, a segítségünkre lehetnek-e még valamiben, de hát erre ekkor már nem volt mód, az állatokat addigra megitattuk, enni, pedig csak este az új szállásunkon kaphatnak majd. Ekkor hirtelen egyszerre több személyautó is felbukkant, fékcsikorgatva lefékeztek mellettünk, de még jószerivel meg sem álltak, sebtiben kivágódtak az ajtók. Hamarosan vagy tucatnyi újságíró kattogtatta a fényképezőgépét, a filmesek lázas igyekezettel rögzítették a kamionokon sorakozó szállítóládákat, majd valamennyiük riportalany után kutatott. Legelőször Pistát, Lajost és engem találtak meg, de mi csak szerényen és jól nevelten, bólogatva és mosolyogva közöltük velük – jobban mondva Pista, aki vette a bátorságot és emlékeinek múltba vesző bugyraiból megpróbálta felszínre hozni az egykor tanult német és angol szavakat –, hogy nem beszélünk sem németül, sem angolul, sem franciául. Ekkor teljesen váratlanul az egyik idősebb újságíró megkérdezte magyarul, egy kis orosz toldalékkal kiegészítve: - Beszélni orosz, táváris? – érdeklődve és bizakodva várta a válaszunkat. Amikor erre is nemlegesen bólintottunk, láthatóan érthetetlenül és kifáradva a kudarcba fulladt igyekezetétől szó nélkül hátat fordított nekünk. Szerencsére ekkor megjelentek francia barátaink és Katalin, akikkel már érdemben beszélhettek. Mindenkivel külön-külön akartak riportokat, de a Brigitte Bardot alapítvány igazgató asszonya arra kérte őket, hogy ezt ne várják el, mert már így is késésben vagyunk, így mielőbb indulnunk kell. Erre az újságírók falanxba tömörültek, és a mikrofonjaikat a válaszadók, Liliane Sujanszky, Bill Clark és Katalin felé nyújtva egymás szavába vágva tették fel a kérdéseiket. A baj az volt, hogy ezeknek se vége, se hossza nem akart lenni, végül is a problémát úgy oldottuk meg, hogy szóltunk a sofőröknek, pányvázzák le a kamionokat, indítsák be a motorokat, mire Katalinék is sietően elköszöntek az újságíróktól, mi ápolók meg a „parancsnokságunkra bízott” kamionba, a sofőr mellé ültünk. Szerencsére a sofőrök előző éjszakai aggálya feleslegesnek bizonyult, minden nehézség nélkül sikerült útnak indítaniuk a kamionokat. A filmesek azonban ezt kevésnek találták, így a Salzburgból kivezető úton igencsak feltűnő, sokszínű társaság kíséretében utaztunk: autójukkal elkísértek bennünket az állatvédő barátaink, több személyautóval az énekesnő és csapata, valamint három televíziós kisautó is. Ez utóbbiak vagy mellettünk, vagy előttünk száguldottak, az operatőrök, pedig az ablakon kihajolva filmeztek bennünket. Akadt, aki még a kocsija hátsó ajtaját is kinyitotta, fél kézzel

45

azt tartva, a másik kezével a kamerát a szeméhez emelve, egész testével kihajolt és úgy rögzítette filmre a kamionokat. Valóban hajmeresztő volt. Önkéntelenül szerveződött társaságunk egészen a német határig elkísért bennünket, igaz ez csak néhány perces utat jelentett. Szerencsére semmi fennakadás nem akadályozott bennünket, bár így is egy órába tellett a hivatalos, vám- és állategészségügyi papírok ügyintézése. Ezt követően azonban elindulhattunk, hogy elképzeléseink szerint Strasbourgnál még aznap átlépjük a német-francia határt. Eddigi kísérőnk is hangos hurrázással és tapssal vettek búcsút tőlünk. Igen ám, de ekkor váratlanul szembesültünk azzal a szigorú előírással, ami Németországban, és mint később kiderült Franciaországban is megszabja azt, hogy egy sofőrrel a kamion naponta egyvégtében kizárólag kétszer négy órát lehet úton, a köztes időben kötelező pihenőidőt beiktatni, ami legkevesebb szintén négy óra kell, legyen. Ennek ellenőrzésére egy szerkentyű van beépítve valamennyi kamion műszerfalába, amit nem lehet manipulálni – kérem, nézzék el nekem, hogy műszaki antitalentumként nem tudom felidézni ennek a valaminek a hivatalos nevét. És itt nem számított, hogy nyolcvan farkas szállítunk, a törvény az ugye törvény, amit a német közúti rendőrség igen szigorúan ellenőriz és betartat. Ez hidegzuhanyként ért bennünket, erről egyáltalán nem rendelkeztünk hírekkel, mert sem Budapesten a kamionvállalatnál, sem az út eddigi szakaszán a sofőrök nem beszéltek e szabályozásról; és mint később kiderült, másról sem. Kellemetlen ráeszmélés volt ez a valóságra valamennyiünk számára, mert rögtön tudtuk, hogy ezzel legalább egy pótnappal többet leszünk úton, vagyis az előre oly gondosan előkészített utazási tervvel ellentétben, ami napi tizenkét órás haladást irányzott elő hiába várnak ránk aznap este Mulhouse állatkerti dolgozói és a kisvároska állatvédői. Amikor kissé mogorván megkérdeztem a sofőrt, hogy erről a nagyon fontos előírásról miért hallgattak, csak hányavetin széttárta a karját és lakonikusan kijelentette: erről senki nem kérdezett bennünket, majd a franciák felé bökve hozzátette: nekik azért erről lehetett volna tudomásuk. De a Stuttgartot elkerülő autópálya óriási forgalma is nagyon lelassította a haladásunkat, amire szintén nem számoltunk, és már csak abban reménykedhettünk, hogy estéig legalább a határt elérjük. A késlekedés és a váratlan fejlemény elkedvetlenített bennünket, azonban, ha kénytelen-kelletlen is, belenyugodtunk a változtathatatlanba, végtére mást nem tehettünk. Így hát, ügyelve a német törvényi előírások betartására, haladtunk tovább; és láss csodát: útközben egy alkalommal valóban megállítottak bennünket a rendőrök, akik kérlelhetetlen szigorral ellenőrizték a kamionokba beépített szerkentyűket. Kehlig jutottunk el. Éjszakára egy kamionparkolóba fordultunk be, méghozzá úgy, hogy a kamionok egymás mellé álltak. Bajban voltunk, mert legalább vizet kellett szereznünk, hogy megitassuk a farkasokat. Tanácstalanul vakartuk a fejünket, amikor a közeli büfé tulajdonosa is előjött a kuckójából megnézni, hogy mi okozza a parkolóbeli csődületet. Amikor végleg leálltunk, természetesen azonnal kibontottuk a ponyvákat, így szállítmányunk láthatóvá vált, ami pedig felkeltette a többi ott parkoló kisautó, terepjáró, kisbusz és kamion sofőrjeinek, utasainak az érdeklődését. A büfés meghallotta, hogy az iránt érdeklődünk, honnét hozhatnánk az állatoknak vizet, mire odalépett hozzánk és örömmel közölte, tőle annyi vizet hozunk, amennyit csak akarunk. Ekkor újabb tetrekész „pártfogóink” akadtak, a nézelődők közül többen jelentkeztek arra, hogy a segítségünkre lesznek. Került is rögtön számos-számtalan kisebb-nagyobb edény, és így csapatostul hatoltunk be a büfébe feltölteni a kannákat és az edényeket. A parkolóban ekkor már koromsötét volt, a mi elemlámpáink fényerőssége épphogy lehetővé tette azt, hogy lássunk valamit a kamionok belsejében. Szerencsétlenkedtünk is ennek rendje és módja szerint, hiszen alig voltunk képesek kivenni a ketrec apró rácsozatán át az itatóedények körvonalait. Ezt észlelve újabb segítség érkezett, pillanatokon belül kaptunk

46

ugyanis nagyobb fényerősségű lámpákat, de sokan kívülről is bevilágítottak a kamionbelsőkbe. Így már könnyebben és gyorsabban dolgozhattunk. Éjszakára másfél órás váltásokkal megszerveztük az őrséget. A ponyvákat nem zártuk vissza, mégpedig azért nem, hogy a kamionbelsők szellőzzenek. Budapesten és Salzburgban a farkasok némán, hang nélkül töltötték az éjszakát, nyilván a befogás és a még szokatlan helyzet miatti félelmükben. Ekkorra azonban, talán, mert megnyugodtak valamelyest, vagy azért mert már túlságosan is kényelmetlennek érezték a bezártságot ezen az éjszakán „életre keltek”. Az éjjel sötétjében és hallgatag nyugalmában, amikor már a parkolóban lévő autók utasai is nyugovóra tértek, egyszer csak előbb halk, majd mind erőteljesebb nyüsszögések, vakkantások és vonyítások verték fel a csendet. Ezt a hangkavalkádot még felerősítette az is, hogy szinte valamennyi farkas, mintha csak előre eltervezték volna, egyszerre kezdte el kaparni a fenyőléc ládák alját és oldalát, valamint sokan közülük fogaikkal rángatták a bejárati ajtók apró rácsozatát. A hirtelen feltámadt kísérteties zaj félelmetesen hangzott, sokan ki is ugrottak az autóikból és siettükben felénk trappoltak, megérdeklődve, hogy mi történt. Megnyugtattuk őket: nincs semmi baj, csupán a farkasok határoztak úgy, hogy a maguk módján jelzik a jelenlétüket. Hosszú percekig tartott ez az „ijesztő” lármázás, majd mintha mi sem történt volna, lecsendesült. De csak szusszanásnyi időre, mert hamarosa újra erőre kaptak és minden kezdődött elölről. Egészen hajnalig, amikoris világosodni kezdett. Ekkor, talán buzgólkodásuk fáradalma miatt, a farkasok visszakozzt fújtak, elhalkult, elnémult minden. Már nappal is csendben meghunyászkodtak, holott egészen eddig olyankor sokuk éberen és tevőlegesen utazott, még a kamionok vezetőfülkéiben is hallottuk szorgalmas matatásukat. Most azonban ezek megszűntek, némán, hangtalanul lapítottak a ládájukban, nyilván az éjszakai igyekezet alaposan kifárasztotta őket. Reggel mielőbb indulni akartunk, így még alig világosodott, amikor felkerekedtünk, hiszen közel ezer kilométeres út állt még előttünk. Reméltük, hogy a határállomásokon nem lesz fennakadás, de ez az óhajunk is hamvába holt, mert a francia határellenőrök három órán keresztül várakoztattak bennünket. Igaz a hatósági papírok meglepően gyorsan elkészültek, azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a határállomás állategészségügyi ellenőrzése is megtörténjen. Ehhez azonban ott kellett volna lennie az állatorvosnak, de kiderült, még nem érkezett meg, és amíg nincs a határállomáson, valamint nem engedi a továbbutazást, várnunk kell. Pechünkre, Pista keserédes megjegyzését idézve: az állatorvos nem tartozott a korán kelők közé. Nem úgy az idegenlégiósok. Közvetlenül a német-francia határ melletti francia oldalon van, vagy legalábbis ekkor még volt egy kaszárnyájuk, és talán hírét vették az érkezésünknek, mert egyszer csak megjelent egy tucat kekiruhás katona, akik láthatóan azzal az eltökélt elhatározással érkeztek, hogy közelebbről szemügyre veszik a farkasokat. Nem tehették meg, csak annyi lehetőségük adódott, mint a többi érdeklődőnek: kívülről kíváncsiskodhattak be a kamionok belsejébe. A tilalmat kimondottan rossznéven vették, erősködtek, hogy őket ugyan semmi bántódás nem érheti, mire elárultuk nekik, hogy nem is őket féltjük, hanem a farkasokat. Ez meglepetésként hatott rájuk, az egyikük megkérdezte, ugyan mi bajuk eshet a farkasoknak. Liliane Sujanszky, Bill Clark és Katalin elmagyarázták, hogy a befogás és a hosszú út miatt nagyon félénkek, minden, ami eltér a megszokottól, mondjuk, idegen embert látnak meg maguk előtt, bajt, sőt akár visszafordíthatatlan tragédiát is eredményezhet. Erre közömbösen vállat rántottak, majd elköszöntek. Az állatorvos zordan, rosszkedvűen érkezett meg, alig fogadta a köszönésünket. Kijelentette, hogy az összes ládába be kíván tekinteni, ezért ehhez elő is készítettük a kamionokat, a ponyvákat felhajtva hagytuk, és a platóra való fellépést megkönnyítendő még a

47

létrákat is felállítottuk. De mielőtt hozzálátott volna a vizsgálódáshoz több határőrtiszttel félrevonult és ráérős, számunkra bántóan hosszú társalgásba bonyolódott. Nem tudtuk, legyen-e merszünk megkérni arra, hogy legyen szíves tekintettel lenni az előttünk álló út hosszára, mielőbb végezze el az ellenőrzést, ezért csak tanácstalanul, nyugtalanul toporogva ott álltunk a kamionok mellett és némán figyeltünk. Végül hozzánk lépett, megbámulta mindhárom kamiont, mintha azt kívánná megállapítani, melyiknél is kezdjen hozzá. Végül az egyik szélsőre felmászott. De elképedésünkre eszében sem volt vizsgálódni. A hozzá legközelebb álló ládákhoz lépett és a legnagyobb lelki nyugalommal, gyereki szenvedéllyel fütyörészett, gagyarászott a ládában kushadó farkasoknak, csalogatta őket, hogy szagolják meg a bejárati ajtó rácsozatához szorított kézfejét. A farkasok azonban nem mozdultak. Jó tíz perc múlva megunta a hasztalan próbálkozást, visszaugrott a földre, és egykedvűen kijelentette: - Rendben, tőlem mehetnek – majd elindult az irodájába Katalinnal a sarkában. Ekkor az egyik határőrtiszt kérdezett tőle valamit, mire nevetve válaszolt. Erre a tiszt is jóízűen felröhintett. Egymás mellett álltunk Sujánszky Jenővel, a Brigitte Bardot alapítvány igazgató asszonya férjével, aki meghallgatva az előbbi trécselést hitetlenkedve megrázta a fejét. - Tudjátok mit mondott? – fordult felénk. Jeleztük, hogy nem. – Nos, azt, hogy azért állíttatott meg bennünket ennyi ideig, mert még sosem látott közvetlen közelről farkast. Most azonban itt volt a lehetősége erre, nem akarta elszalasztani. Mit tehettünk volna? Beletörődtünk ebbe és hozzáláttunk, hogy folytassuk az utunkat, miután Katalin visszatér az irodából. Erre két határőrtiszt megállást jelzett, mire azonnal felhagytunk a tüsténkedéssel. Ezt látva elfojtott mosollyal a szájuk sarkában szigorúan megkérdezték, tudjuk-e milyen nap van. Tudtuk, vasárnap. Nos ez az, jegyezte meg az egyik tiszt vitát nem tűrő hangon, Franciaországban vasárnap csak különleges engedéllyel közlekedhetnek kamionok. Ilyen van-e nekünk? Kiderült, hogy nincs, erre kijelentették, akkor márpedig csak éjfél után hajnali hat órakor, kaphatjuk meg a jóváhagyást az út folytatásához. Bizony ezzel sem számoltunk. A szervezés során nem gondoltunk erre, igaz erről sem kaptunk tájékoztatást, sőt egészen az indulás percéig még a határőrök sem jeleztek semmit felénk, holott jó ideig ott álltak a kamionok mellett. A sofőrök is csendben meghúzódtak az egyik kamionnál, mintha ők lennének a hibásak, és azt várnák, hogy következik a leteremtés. Igazán szólhattak volna, hiszen mint tapasztalt utazók tudatában lehettek ezzel a bennünket most váratlanul érő utazási korlátozásnak is. De ezt nem tettük nekik szóvá, semmi értelmét nem láttuk. Különben is, francia barátainknak is illett volna ezzel tisztában lenniük, de nem érdeklődtek utána; bizony kínosan feszengtek, kimondatlanul is beismerve tévedésüket. Sokkal fontosabb volt, hogy ebből a sakk-matt helyzetből mielőbb sikerüljön kilábalnunk. Liliane Sujanszky és Bill Clark azonnal hozzáláttak ahhoz, hogy megpróbáljanak kiutat találni. Szerencsére a határőrök megengedték, hogy az irodájukban található telefont használják. Mi kint a kamionparkolóban tűkön ülve vártunk és minél több idő telt el, annál jobban fokozódott a nyugtalanságunk. Zaklatottak voltunk, hiszen még egy utazási pótnap réme fenyegetett minket abban az esetben, ha végérvényesen a határállomáson ragadunk. És ekkor már, valószínű felkorbácsolt hangulatunk miatt igencsak bosszantottak az érdeklődők, márpedig akadt belőlük bőven. Persze azt nem tehettük meg, hogy udvariatlanul elzárkózunk a kérdéseik elől, pedig ekkor szívesen megtettük volna és szívünk szerint, talán egyfajta hipnotikus erővel is kizárólag a határőrtiszti irodára vetettük volna a szemeinket. Több mint három órája már, hogy reménytelenül várakoztunk, amikor végre visszatértek hozzánk a barátaink. - Megvan az engedély – közölte Liliane Sujanszky megkönnyebbülten. – Hamarosan indulhatunk. - Ezt hogy sikerült elérni? – kérdeztem.

48

- A belügyminisztériumban, ha nagy nehezen is, de sikerült elérni valakit, aki erre kiadhatja az engedélyt. Megígérte, hogy megteszi, remélem, tartja is a szavát! – válaszolta. - Ezek szerint mehetünk? – most Pista érdeklődött. Liliane Sujanszky tagadólag megcsóválta a fejét. - Nem, most még várnunk kell, hogy ideérkezzenek a rendőrök – felelte. - Rendőrök? Miért kellenek rendőrök? – értetlenkedtem. Bill Clark fáradtan, ennek ellenére mosolyogva felém fordult és kijelentette: - Mert most, vasárnap csak az ő kíséretük mellett folytathatjuk az utat. (Beszélgetésünket Sujánszky úr tolmácsolása mellett folytattuk). Egy jó óra múlva meg is érkezett két motoros rendőr, az egyikük a sor elején, másikuk a sor végén haladva kísért bennünket. Aztán vagy százötven kilométer után felváltotta őket két másik kollégájuk, később őket is újabbak. Elrobogtunk Molhouse mellett, pedig Pistával mennyire szerettük volna látni az ottani állatkertet, majd Lyonon, St. Etienen és Lorionon keresztül folytattuk az utunkat. Persze szófogadóan betartottuk a kétszer négy órás utazási időt, bár ha akartuk volna is, hogy most a késésünk miatt egy kicsit linkeskedjünk az idővel, akkor sem tehettük volna meg, már csak a zord rendőri felügyelet miatt sem. Nem tudtuk, hogy meddig jutunk, de másnapra már mindenféleképpen a végállomáshoz akartunk érni. A rendőrök egészen estig kísértek bennünket, mindaddig, mígnem letáboroztunk éjszakázni. Ekkor elbúcsúztak tőlünk azzal a szigorú intéssel, hogy hajnali hat óra előtt nem hagyhatjuk el a parkolót. Ha mégis, tették hozzá figyelmeztetőleg, akkor annak kárát a pénztárcánk fogja látni. XII. Az éjszakát az autópálya melletti parkolóban töltöttük. Itt nem álltak más autók, önmagunkban voltunk. Nekiláttunk az esti már megszokott feladatoknak: ellenőriztük a farkasokat, valamint a közeli panzió tulajdonosának jóvoltából vízzel is elláttuk őket. A panzió takaros, vendégmarasztaló szálló volt, de igen furcsán vette ki magát, hogy az éttermében a falakon számolatlanul sok kitömött állatpreparátum sorakozott: szarvasok, őzek, medvék, farkasok, hiúzok, bölények és egy tucat, ha nem több madár. Kiderült, hogy a tulaj vadászember, aki immár évtizedek óta elszántan él a szenvedélyének. Érdeklődött, hogy hová tartunk, és amikor megtudta, hogy a dél-franciaországi farkasrezervátumba, amiről még nem hallott, megkérdezte, hogy ott vadászni fognak-e rájuk. Amikor megtudta, hogy nem, összehúzta a szemöldökét, majd megjegyezte: furcsának tartja ezt, mert hát Franciaországban élnek farkasok, minek még többet, ráadásul háromkamionnyit is szabadon engedni. Végül aztán felhagyott az értetlenkedéssel, miután nagyon jó ízű vacsorát készített a számunkra. Ezt követően, akárcsak az előző nap, megállapodtunk az ügyeleti időkben, aztán nyugovóra tértünk. A farkasok, mintha megint csak azt várták volna, hogy önmagukra maradjanak és teljes csend, sötétség vegye körbe őket, felélénkülve ott folytatták éjszakai matatásukat, ahol előző nap abbahagyták. Kaparták a ládájuk oldalát és alját, rángatták a bejárati ajtók rácsozatát és vakkantottak, nyüszítettek, vonyítottak. Az éjszaka arra haladó autók utasai és sofőrjei nem győztek csodálkozni, mert hát mi tagadás, igen meglepő lehetett úgy haladni a sötétéj magányában, hogy hirtelen váratlanul hangos és szokatlan zajokkal szembesüljön a gyanútlan utazó. Sokan le is fékeztek, és a kamionokhoz óvatoskodtak, ahol az iránt érdeklődtek, mi van a platókon. Amikor megtudták, hogy farkasok, többen hitetlenkedve nyújtogatták a fejüket, de hiába, a sötét miatt nem láthattak be, a hangokat, zörejeket viszont élesebben kivehették. Igazán más említésre méltó nem történt. Legalábbis így hittük. Korareggel a legnagyobb megdöbbenéssel szembesültünk azzal, hogy két farkasnak

49

sikerült megbontania szállítóládája oldalának egy-egy deszkalécét, míg egy harmadik a padlat alját kaparta fel. Volt nálunk többféle csavar, csavarhúzó, különböző méretű szögek és kalapács, azokkal, ha nagy nehezen is, de úgy-ahogy „visszafoltoztuk” a megbontott részeket. Mi tagadás, egyikünkben sem veszett el egy ácsmester. Hanem az ügyetlen ügyködésünk nem nyerte el az egyik farkas tetszését – másik két társa esetlen buzgalmunk idején félve lekuporodott –, mert amikor a kibontott oldaldeszkát visszaillesztettük a helyére, nekivetődött és újra kicsapta. Sebtiben visszaillesztettük, mire a farkas megint visszabillentette. Végül a harmadik alkalommal ketten erősen szorítottuk a deszkát, amit így a farkas hiába próbált meglazítani és kilökni, pedig „emberesen” küzdött, míg a harmadikunk alaposan beszögelte – fedje az örök feledés homálya, melyikünk kalapácsolt, őt később aztán Liliane Sujanszky és Katalin látták el. De a veresége morcossá tette, felajzotta a farkas harci kedvét, mert eddig nem tapasztalt elszánt akarattal és dühvel vesekedett neki, hogy újra eredményt érjen. Szegénynek, később kifulladva hasztalan igyekezetében be kellett látnia, hogy bizony legyőzték. Igazából sajnáltam őt. Elindultunk. Jó kedvünk határtalan volt, mert tudni véltük, már aznap délután vagy legkésőbb koraeste célunkhoz érünk. Örömünket azonban úgy tűnt ismét elhamarkodtuk, nem számoltunk ugyanis a Dél-Franciaország útjai fölött „magasodó” oly gyakori hidakkal. És ezek a hidak bizony igen alacsonyra sikeredtek, olyannyira, hogy kétségessé vált: a kamionok egyáltalán elférnek-e alattuk. Rossz hír volt ez, mert ha kiderül, hogy a hidak túlságosan alacsonyak, akkor újabb több száz kilométeres kerülő, plusz egy nappal több utazás várt volna ránk. Egyikünk sem vágyott erre, ezért úgy határoztunk: legyen, aminek lennie kell, megkísértjük a szerencsénket. Térképeinket előhalászva hamarosan kiderült, hogy Marvejol előtt három ilyen híddal fogunk találkozni; bizony itt is hibáztunk, mert a szervezés során ezt is jó lett volna előre látni. De már késő bánat volt ez, maradt a remény. Nekivesekedtünk hát az elsőnek. A kamionok araszolva haladtak, centiről-centire, mi előrementünk és aggódó tekintettel próbáltuk segíteni a sofőrök munkáját. Ugyan ennek a buzgalomnak sok értelme nem volt, de legalább sikerült magunkra erőltetni a nélkülözhetetlenség megmosolyogtató látszatát. A kamionokat alig-alig sikerült betuszkolni a hídboltozat alá, igazából egy borotvapenge sem fért volna a ponyvatető és a boltív alja közé. Jó fél órába telt, amíg átvergődtünk, és csak abban reménykedhettünk, hogy a másik két híd nem lesz alacsonyabb a most „leküzdöttnél”. Fohászunk meghallgattatott, igaz kínkeservvel sikerült a másik két híd alatt átcsusszannunk. Sőt, a harmadiknál úgy tűnt egy rövidke pillanatig, hogy az egyik kamion ponyvája fennakadt. A sofőr riadtan leállította az autót és mi is félve rohantunk oda megnézni, mi történhetett. Szerencsére semmi komolyabb, a boltív aljáról lemálló vakolatdarabok miatt történt a fennakadás és miután azokat eltakarítottuk, a kamionnak sikerült kiszabadulnia. Így hát visszavonhatatlanul célegyenesbe kerültünk. Hegyvidékes, lenyűgözően vadregényes szerpentines utakon, elragadóan csodálatos, színpompás erdős, sziklás vidéken kanyarogtunk, mígnem az egyik forduló után szemünkbe tűnt a farkasrezervátum előtti utolsó nagyobb település: Marvejol, aztán egy parányi kisközség, ami már közvetlenül a rezervátum határában húzódott: St. Lucie. XIII. Az utolsó kanyaroknál már feltűntek a közeli rezervátumot hirdető stilizált farkasfejjel illusztrált „Les Loups du Gevaudan” táblák. Megérkeztünk hát a Francia-középhegységbe, a szédítően meredek és rézsűs lejtők ősbirodalmába. A tájat terebélyes sziklák kiemelkedő csúcsai uralták, amelyeket sűrűn benőtt, jószerivel összefüggő zuzmós és mohás törpefenyők erdőt alkotó rengetege, valamint különböző tarka-barka cserjék átláthatatlan, ágas-bogas

50

sokasága borított. Igazi, gyönyörű színpompás táj volt. Már Marvejol határában is sokan vártak bennünket, dudálva, integetve és tapsolva köszöntöttek, aztán díszkíséretként egészen a végállomásig előttünk robogtak. És végre valahára begördültünk a rezervátumba. Újságírók és kíváncsiskodók egész hada fogadott bennünket. A kamionok egymás mellett parkoltak le és bár nagy volt körülöttünk a tumultus, mégis azonnal, hogy lefékeztünk, szerettünk volna hozzálátni ahhoz, hogy a farkasokat, egyelőre még ládástul új otthonukba szállítsuk. Ez egy elkerített húszhektáros terület volt. Azonban még várnunk kellett, mert olyan nagy volt a tülekedés, hogy lehetetlenné tette a munkánkat. A rezervátum tulajdonosa, Gerald Monatory úr azonban velünk együtt tűkön ülve várta, hogy végre nekiláthassunk. Monatory úr húsz éve alakította a rezervátumot, ez alatt több mint száz farkas fordult meg a területen. Számos tudományos cikket és könyvet írt, akkoriban Európa egyik legtekintélyesebb szakértőjének számított, sőt a rezervátumban még egy múzeumot is létrehozott, amelyben a Földön élő farkasfajokat mutatta be – ekkoriban még legalábbis egyedülálló gyűjteménnyel rendelkezett. De egyelőre ő is csak tehetetlenül tárta szét a kezét. Az újságírók és az érdeklődők szinte félrelökve egymást filmeztek, fotóztak, mindenki mielőbb meg akarta látni a farkasokat. Ami furcsán vette ki magát, mert ugyan a ládákon kívül mást nemigen fedezhettek fel, ennek ellenére a dulakodás nem csitult; mi tagadás, Pistával és Lajossal jót derültünk. Így azonban alkalmunk nyílt körbenézni a rezervátumban. Meseszép terület volt, hatalmas kifutókkal, amelyekben kanadai, sörényes, vörös és európai farkasok laktak; ha így visszatekintve jól emlékszem a rezervátum összterülete kétszáz hektár volt. Semmi félelmet nem mutattak, nyugodtan poroszkáltak, egyikük-másikuk egészen közel is jött hozzánk, és bár a tisztes három lépés távolságot megtartották, kandi természetüknek mégsem tudtak ellenállni. Úgy tűnt számunkra, hogy inkább ők azok, akik szemrevesznek bennünket, mint a birodalmukba becsöppent kéretlen idegeneket. Érdeklődő tekintettel a fejüket balra, jobbra döntögetve, majd egyenesen felénk nyújtva mustrálgattak, miközben az orruk fintorszerű mozgásával szimatmintát is vettek. Elégedettek voltak e vagy sem? Ki tudja? Néhány perces mustra után angolosan távoztak hatalmas kifutóik biztos rejteket adó sűrű növényzete felé. Jó fél óra múlva úgy döntöttünk, hogy nekilátunk a munkának. Ekkor több tucat fiatalember érkezett, mint kiderült a környéken barátságos, nem hivatásos focimeccset tartottak, de ezt, meghalva a farkasok érkeztének a hírét felfüggesztették, hogy egyfelől láthassák az állatokat, másfelől pedig, tartva a házigazdánknak tett ígéretüket segítségünkre legyenek abban, hogy a ládákat a kifutóba cipelhessük. Ez a kamionoktól cirka száz méterre volt. Traktor vagy más hasonló szállítójármű nem állt rendelkezésünkre, de legalább a talaj szilárd keménységű volt. Így a már ott lévő segítőkkel együtt legalább harmincan-negyvenen, ha nem többen tüsténkedtünk, ami lehetővé tette, hogy a lehető legrövidebb idő alatt valamennyi szállítóládát bevigyük a farkasok leendő szállásra. A legnagyobb akadályt a tolakodó kíváncsiskodók jelentették. Hiába kértük őket, hagyjanak fel azzal, hogy az utunkba állnak, mindez pusztába kiáltott szó volt. Olyan izgalmasan feszült volt a légkör, hogy megszűnt minden észszerűség: gyerekek, felnőttek semmi mást nem láttak maguk előtt, csak egyetlen célt, mielőbb megpillantani a farkasokat. Emiatt egy alkalommal kisebb galiba is történt. A francia focista fiatalok nagy buzgón igyekeztek egy ládával a kifutóhoz, amikor kamerás és fényképezőgépes újságírók egyszer csak körbeállták őket, és hiába akartak átfurakodni a rámenős sokadalmon, az sehogy sem sikerült. Sőt, és ekkor történt a baj, egyikük megbotlott egy felelőtlenül az útjában hagyott lábban, mire a láda fogantyúja kicsúszott a kezéből. Ez a többieket annyira meglepte, hogy az egyikük szintén elejtette a ládát, mire a farkas, nyilván félelmében, ugrálni kezdett kényszerű rabhelyén. Ez is váratlan

51

eseményszámba ment, a még kallantyúkat tartó fiatalok alaposan megzavarodtak, így azt látták a legjobbnak, ha menten lerakják nyugtalankodó, súlyos terhüket magában rejtő fadobozt. Több sem kellett a nyüzsgő, tülekedő tömegnek, olyan sűrű sorfalban állták körül a ládát, hogy a fiatalok tehetetlenek voltak velük szemben. Mi a társainkkal ekkor trappoltunk visszafelé az újabb ládákért a kamionokhoz, és megláttuk a történteket. Szó szerint közelharcban kellett arrébb tolni a mind felajzottabban viselkedő sokaságot, végül is szerencsével jártunk. Egyelőre azonban csak elhelyeztük a ládákat a kifutóban, vagyis még nem húztuk fel a ládaajtókat, hogy a jószágok elnyerjék a szabadságukat. Várnunk kellett. Egy ládát viszont nem a területre raktunk be, hanem az oda nyíló bejárati ajtó nyílásához állítottuk, várva, hogy megérkezzen a hajdani, ünnepelt színésznő, a farkasok idekerülésének mentora Brigitte Bardot. Ugyanis az volt az elképzelés, hogy ezt az utóbbi ládát ünnepélyesen ő nyitja ki, és miután a farkas álomszerűen szép reményeink szerint délcegen elhagyja azt, akkor engedjük szabadon a többieket. A volt filmművésznő hamarosan meg is érkezett, és amint észrevették a fotósok, filmesek hada állta körül. Láthatóan ez nem zavarta, lassú, nyugodt léptekkel haladt a kifutó felé. Monatory úr erre azt kérte, mindenki maradjon csendben, mert ha a hangos morajlás nem ül el, akkor a farkas félelmében nem fogja elhagyni biztosnak vélt rejtekét. Erre, ha nem is azonnal, de egy-két perc múlva síri csend ereszkedett a tájra. Brigitte Bardot a ládához állt, mire a fotósok és a tévések, no és az érdeklődők közül is nagyon sokan fényképezőgépeiket és kameráikat kézben tartva várták az ünnepélyes pillanatot. Ami végre-valahára elérkezett: hamarosan szabaddá vált az út a farkas számára. Az, hogy bármikor szabadon megláthatják a jószágot elementáris hatással bírt a fürkésző sokaságra: sem mozdulni, de még lélegezni, sem nagyon mert senki. Vártuk az önmagunkban már oly magabiztosan elképzelt varázslatos pillanatot: a farkas büszke kiszökellését a szabadba. De csak vártuk, mert semmi nem történt. Hosszú percekig álltunk némán és moccanatlanul. Ekkor a tömeg már kezdte megunni a várakozást, de láthatóan a művésznő is zavarban volt. Nem volt mit tenni, Monatory úr bement a kifutóba és odasomfordált a nyitott ajtajú ládához. Attól néhány lépésre megállt, leguggolt. Ekkor értetlenség és tanácstalanság ült ki az arcára. Valamit odakiáltott a kollégáinak – nem értettük, hogy pontosan mit –, mire azok óvatosan megfogták a láda végét, és egy kicsit megemelték. Monatory úr erre oldalt lépett, hogy kikerüljön a farkas látószögéből. Megint jelzett a munkatársainak, mire azok egész finoman megrázták a már hátsó részénél megemelt szállítóládát, majd visszahuppantották a földre. De még mindig semmi. Közel negyedóra telt el azóta, hogy szabaddá vált az útja. Izgatott suttogás, morajlás jelezte, hogy a tömeg mind türelmetlenebb, és hiába kérték őket a helybéliek és az állatvédők, hogy ennek ellenére maradjanak csendben, ez már nemigen hatott. Félő volt, hogy csúfos kudarcba fordul az ünnepi ceremónia. És ekkor mégis megtörtént! A farkas szaglászva, remegő végtagokkal és felborzolt bundával kibotorkált. Megállt a láda előtt, izgatottan szaglászott, körbenézett, majd bátortalanul, dülöngélve tett néhány lépést. Ezután leült, de ugyanazzal a mozdulattal ismét felállt. Visszanézett, mintha csak a bámészkodókat mérné fel, vagy addigi kényszerű, szűk lakhelyét nézné meg alaposan. Felemelte a fejét, szaglászott, és ekkor mintha egy kissé már nyugodtabbnak tűnt volna. Bár még reszketeg volt, tovább lépett, kissé dülöngélt is, mint az enyhén ittas emberek. Nem csoda, hiszen napokig bezárva élt egy szűkös faládában, amiben mozgásra nem sok lehetősége adódott. Így igencsak elzsibbadhattak az izmai. Aztán teljesen váratlanul, amikor úgy tűnt megint megáll, nekikapott és a tőle telhető leggyorsabb iramban elszaladt a kifutóba,

52

ahol a sűrű növényzetben hamarosan szem elől tévesztettük. Erre kitört a tapsvihar és a hurrázás. Mindenki úgy örült, mintha személyes sikere teljesült volna be, az emberek egymásnak gratuláltak, kezet fogtak, tapogatták a hátakat és vállakat. Mi besiettünk a kifutóba, végre megtehettük azt, amit már oly régen vártunk: szabaddá tettük a bent lévő hetvenkilenc ládában megbúvó farkas számára az utat. Amint ennek a végére értünk, azonnal magukra hagytuk őket. Senki nem siettette a farkasokat. Tudtuk, mit élhetnek át a megélt vesződségek után, ezért úgy határoztunk, magukra hagyjuk őket, persze úgy, hogy arról ne legyen tudomásuk, közben több irányból is árgus és féltő szemek vigyázzák minden egyes mozdulatukat. A farkasrezervátum munkatársai ugyanis egész reggelig őrszolgálatot szerveztek a kifutót behálózó kerítés teljes hossza mentén. Ráértünk arra, hogy a ládákat csak másnap reggel vegyük ki, mert addigra mindegyik üresen fogad majd bennünket, ebben valamennyien biztosak voltunk. Az éjszaka megtermi majd a maga gyümölcsét. A művésznő is elköszönt, de ekkor az egyik francia tévétársaság riportere megkérte arra, hogy nyilatkozzon nekik. Eleget tett a kérésnek. Én távolabbról néztem a történteket, csodáltam a színésznőt, aki a lehető legtermészetesebben viselkedett mind az ünnepély alatt, mind azt követően. De, láttam, hogy nem csak én tekintek rá ámulattal, hanem a franciák is, akik lopva vetettek rá pillantást, bár azonnal összesúgtak a háta mögött, amikor elhaladt mellettük vagy előttük. Ekkor megérintették a vállam, hátrafordultam, Sujánszky úr állt mögöttem. - Gyere velem – hívott maga után mosolyogva. - Hová? – kérdeztem, de egy tapodtat sem léptem. - Oda – bökött a művésznő és a tévések felé. Meghökkentem. - Miért megyünk oda? – mi tagadás, rosszat sejtettem. Nevetve nézett rám: - Azért mert nyilatkozni fogsz – erre még inkább gyökeret vertek a lábaim. De ő csak bátorítólag hunyorgott. – A tévések azt kérték, hogy az egyik ápolót kerítsem elő, mert szeretnének vele is egy pár perces felvételt készíteni. Ennyire egyszerű. Pistát és Lajost semerre nem találom, elvesztek valahol a tömegben, te meg itt álltál anyátlanul, még jó, hogy észrevettelek. Na, menjünk! - De én nem beszélek franciául – ellenkeztem tovább abban a reményben, hogy elhadartam ellenérveim cáfolhatatlan aduászát. Tévedtem. - Nem is kell – jött a lakonikus válasz. – Én leszek a tolmács. Épp, amikor a filmesek közelébe értünk, fejezték be a riportot. Odaértünk. Sujánszky úr mondott valamit a művésznőnek, mire ő rám nézett és a legnagyobb elképedésemre odalépett hozzám. Kezet nyújtott és mosolyogva mondott valamit: köszönetét fejezte ki azért, hogy sikeresen megérkeztek a rezervátumba a farkasok, egyben megkért, hogy ezt tolmácsoljam a többiek felé is. Gombócot éreztem a torkomban, nagy zavarban voltam, de tudtam, hogy valamit nekem is mondanom kell. - Köszönöm, nagyon köszönöm – udvariaskodtam; más egyszerűen a pillanat töredéke alatt, ami a rendelkezésemre állt a válaszra, nem jutott eszembe. Ekkor vettem észre, hogy az egész röpke jelenetet a filmesek rögzítették, amit aztán az aznap esti híradókban szinte valamennyi tévétársaság le is vetített Franciaországban. Ezután Brigitte Bardot végleg elköszönt valamennyiünktől. Tartottam a riporttól. Szembefordultam a kamerával és a riporterrel, aki mellett Sujánszky úr állt. A tévés franciául feltette a kérdését, Sujánszky úr lefordította magyarra, amire válaszoltam, amit viszont franciául tolmácsolt. Semmi különös nem volt a felvétel során: mikor indultunk útnak, hogyan viselkedtek a farkasok, milyen volt az út, örülök-e a sikernek. Ennyi és semmi több. Hamarosan teljesen elcsitult a környék. Szürkült, a tömeg hazafelé vette az utat, míg focista barátaink visszasiettek a sportpályára. Hamarosan már csak a helyiek és mi maradtunk.

53

Csendben meghúzódva néztük a farkaskifutót. Sok farkas már kibátorkodott és reszketeg végtagokkal, tanácstalanul, tán bajt sejtve, ugrásra kész testtel szimatolgatott. Sőt, bizonyára bátorításképpen, akadtak, akik csapatba verődtek és így haladtak egymás mellett. Ha a sor elején haladó megállt ugyanígy tett a többi is, ha nekiiramodott és ugrott vagy szaladt néhány métert, a többiek rögvest követték. Akadtak, akik csak a ládaajtajuk küszöbére merészkedtek ki, ott lehemperedve, vagy éppen álldogálva nézelődtek. Volt, amelyik a sűrű növényzetbe húzódott és annak takarásában megbújva kémlelte a környéket. Mi tagadás, nem bírtuk megállni azt, hogy ne menjünk be közéjük. Igaz, nem is olyan rég megfogadtuk, hogy másnap reggelig békét hagyunk nekik, mégsem lehetett ellenállni a csábításnak, éreztük, ott és akkor köztük van a helyünk. Monatory úr ezen jót nevetett, kinyitotta az ajtót, mi pedig megszeppenten, libasorban, szinte lábújhegyen beléptünk a kifutóba. A fekvő, ülő, fel és alá kószáló farkasok a láttunkra megdermedtek. De mindez alig néhány lélegzetvételnyi ideig tartott csak, mert mintha tudták volna, hogy megmentőik érkeztek meg, ami persze, tudom jól, ebben az értelemben nem igaz, hamarosan úgy tettek, mintha ott sem lennénk. Sok-sok kutakodó farkasarc még a ládák belsejéből vagy a küszöbről figyelte a mozgásunkat. Mi lassan haladtunk és hamarosan elértünk egy kiálló sziklatömbhöz. Leültünk és szótlanul csak körbe-körbe nézelődtünk. Ott voltunk hát velük, a szabadságukat visszanyert farkasokkal, és minden bizonnyal rajtam kívül Katalinon és Pistán is átvillant az elmúlt hónapok valamennyi édes, keserédes vagy éppen bosszantó történése. A küzdelem a farkasok életéért. Istenem, hányszor is éreztük azt, hogy minden hiába, a jogi kiskapuk, a bürokrácia útvesztői, az oly sokáig hiába várt külföldi támogatások, a gáncsoskodások és a fenyegetőzések milyen sokszor keserítették meg a kedvünket. Most azonban mindaz már csak emlék volt, történelem. Itt vagyunk hát, és éreztük, igen, megérte. Még Lajos, a farkasok eddigi ápolója is meghatódott. Sokáig, majdnem teljes besötétedésig ott ültünk a sziklán, hallgattuk a koraéjszakai neszeket, és bizony borsódzott a hátunk. De nem a félelemtől! Egy leírhatatlan, az ember egész testét és lelkét magával ragadó érzelemhullámtól. És ekkor, mintha csak, bármily hihetetlen is meseszerű szépségében egyenesen felénk baktatott az egyik hím. Bizonytalan volt, meg-megállt, tett néhány toporgó félfordulatot, majd mintha meggondolta volna magát, elszántan ismét felénk trappolt. Hamarosan ott állt előttünk kéznyújtásnyira, szemeit ránk meresztette és az orrával fura grimaszokat vágva felénk szaglálódva szimatmintát vett. Katalin lassan leguggolt és felé nyújtotta ökölbe szorított tenyerét. A farkas kissé hátralépett, meglephette e nemes gesztus, majd visszahajolt, megszagolta az öklöt és a követező pillanatban megnyalta. Nem volt maradásunk, Pista és én is azonmód lehajoltunk, hiszen, ha Katalinnak lehet, nekünk miért nem? A farkast ez is meglepte, de most már nem hátrált meg. Nem, valamennyiünk öklét megszaglászta és megnyalta, félelemnek már semmi jelét nem mutatta, aztán mellénk sétált és velünk együtt ott ült csendben, mozdulatlan a sziklánál. Majd amikor idejét éreztük a búcsúnak, egészen a kifutó kapujáig kísért bennünket. Valóban hihetetlenül álomszép napvég volt. Másnap reggel, mielőtt elindultunk volna vissza Magyarországra, még egyszer meglátogattuk őket. Valóban, az összes láda üresen tátongott, mind a nyolcvan farkas ott feküdt, hempergett, koslatott, játszott, szaglászott a közelünkben. Három farkas – lehet egyikük a tegnapi hím volt – teljes bizalmáról biztosított bennünket, simogathattuk őket, és ők megnyalhatták a kezeinket. Nehéz volt, nagyon nehéz a búcsú. Mégis, bár mi tagadás összeszorult a torkunk és nyeltük a könnyeinket, tudtuk, hogy olyan helyre, olyan emberek társaságába kerültek, ahol, és akik életük végéig biztosítják számukra a háborítatlanságot. És ez mindennél többet jelentett számunkra. Ezt visszatérve Pista fejezte ki a leghűebben az általa írt négy részes beszámolóban.

54

Így fogalmazott: „Olykor maga is tapasztalhatja az ember, értelmét megnézheti az értelmező szótárban, történészek beszélhetnek róla, mégis nyolcvan farkassal kell kilométerek százait utazni Dél-Franciaországba, hogy átélhessük, mi is az a nagybetűs, igazi, megkönnyeztető szabadság.” A BUDAPESTI ÁLLATKERTBE KERÜLT MONGOL FARKASOK TÖRTÉNETE Visszatérve Magyarországra egyik első utam az Állatkertbe vitt, mégpedig azért, hogy megnézzem az oda került három mongol farkast. A főigazgató úr állta az ígéretét, így egy hímet és két nőstényt vettünk magunkhoz. Első napjaikat a kollégáim elbeszéléséből ismertem meg, lévén ekkor én még útban voltam a nyolcvan farkassal Franciaországba. Az akkori Bagolyvár legnagyobb kifutójában szállásolták el őket, egy rézsűsen emelkedő, sziklás és cserjékkel teleültetet területen, ahonnét időközben kifogtuk a prérifarkasokat, akik külföldre kerültek. A kifutóhoz két szoba is tartozott, ezek voltak az úgynevezett belső helyiségek, ahová kedvükre visszahúzódhattak az állatok, oda a látogatók nem követhették őket, magukban lehettek. Az első éjszaka külön helyezték el a farkasokat: az egyik szobába a két nőstény, míg a másikba az egyke hím került. A befogásuk napjának estéjén értek velük az Állatkertbe és éjszakára nem akarták kiengedni őket, csak másnap reggel, amikor már valamelyest megnyugodtak a befogás, és utaztatás okozta izgalomtól. És más oka is volt ennek az óvatosságnak. Ugyanis a főváros akkori potentátjai gondoltak egy merészet és elhatározták, hogy a sajtó nyilvánossága előtt másnap maguk engedik ki a farkasokat a kifutóba, amiről előzetesen értesítették az Állatkert vezetését. Meg is szervezték az erre szóló sajtótájékoztatót, annak reményében, hogy a farkasügy még mindig olyan hullámokat kavar, amelyet egy jól eltervezett rendezvény keretében önmaguk hasznára fordíthatnak. Mi tagadás, a farkasok befogása előtti nemzetközi sajtótájékoztató, majd a befogás hatalmas bel- és külföldi sajtóérdeklődés mellett zajlott, vagyis ennek a rokonszenvező nyilvánosságnak a lehetőségét nem szerették volna kihasználatlanul hagyni. Így hát másnap délelőtt kezdetét vette a ceremónia. A hírességek a farkaskifutóhoz sereglettek, no és a lankadatlanul a témával foglalkozó újságírók is. A felvezető magasztos ünnepi beszédek után kollégáim megkapták az engedélyt ahhoz, hogy szabaddá tegyék a farkasok útját a szobáikból a szabadba. Csendben, várakozásteli reménnyel meredt mindenki a kifutóba, a fotósok és filmesek kezükben, készenlétben tartott fényképezőgépekkel és kamerákkal is csak azt várták, hogy felbukkanjanak a jószágok, mert a legelső lépésüket szerették volna megörökíteni. Csakhogy erre várhattak. A munkatársaim és az Állatkert tapasztalt vezetői jól tudták, hogy ez az elvárás bizony majdhogynem képtelenség, a farkasok bizonytalankodó megszeppenéssel fogadják a történteket, így az ösztöneiknek engedve inkább a szobák sötétjében maradnak. Mást nem is várhattak tőlük, szegények fel nem foghatták az elmúlt napi és az akkori délelőtti eseményeket, csupán egy valamit tudhattak, hogy megszokott helyiségükből idegen, félelmetes, ismeretlen helyre kerültek, ahol számukra minden szokatlan, rémítő volt. Ennek megfelelően is viselkedtek. Talán fél óra hosszat tartottak ki a városi tisztségviselők és az újságírók, majd tapasztalva a várakozás reménytelenségét, szép lassan szétszéledtek. Másnap aztán a lapok alig-alig írtak a budapesti mongol farkasokról, de még a fennkölt „felhajtásról” sem igen adtak számot. Mindenesetre ekkor már a kollégáim nyitva hagyták számukra a szobaajtókat, így azt tehették, amit a kedvük diktált. Persze, amint várható volt egész nap meg sem mozdultak, a szobákban kushodtak, hanem másnap reggelre, nyilván az este és az éjszaka nyugalmában bejárták, felderítették a kifutójukat. Erről a kirángatott és megtépett cserjék, no és a

55

„területhatárt” jelző hullatékkupacok árulkodtak. Reggelre viszont ismét a szobába bújtak, de már közösen, mert a hím is a nőstények mellé feküdt. Az étvágyuk azonban nem ismert határt, minden bekészített húst befaltak. Ez viszont jó hír volt, mert tartani lehetett attól, hogy félelmükben éhkoppra vetemednek, és akkor más nem maradt volna hátra, minthogy az állatorvos segítségét kérni. Az viszont macerás eljárást jelentett, hiszen meg kellett volna fogni a farkast, hogy a megfelelő injekciókat vagy infúziót megkapja, ami azonban újabb félelmet válthatott volna ki a jószágból. De erre nem volt szükség. Minthogy szerencsére a francia rezervátumba utaztatott farkasoknál is így történt. Alig két-három nappal később már bátrabban viselkedtek, olyannyira, hogy ha csak ideig-óráig, nappal is kimerészkedtek, bejárták a kifutót, de rögvest visszatértek a belső helyiségek egyikébe. Éjszaka nyilván bátrabban és többet tartózkodtak kint, olyannyira, hogy engedve ösztöneiknek a kifutó homokos, földes részén hozzáláttak, hogy kiássák a kotorékukat, hiszen számukra annak rejteke jelentette a természetes lakhelyet. Ez a kép fogadott, amikor visszatértem. Nappal alig-alig mozdultak, de reggelre bizony a kifutó növényzetét amúgy „farkasmód” átrendezték (mondhatni: alaposan meggyomlálták), és a kotorékukat is mind mélyebbre, tágasabbra kaparták. Nappal előbb a hím töltött a kifutóban hosszabb időt. Kisétált, megállt a szobájuk ajtaja előtt, és hosszan, peckesen, mozdulatlanul figyelte a környéket. Utána leült, és mint aki őrként vigyázza a területet, éberen körbe-körbe lesve kint maradt. A nőstények még hetekig várattak bennünket azzal, hogy nappal is megfigyelhessük őket a kifutóban, de ennek is eljött az ideje. Talán ennek az is oka lehetett, hogy ekkorra már a kotorékuk olyan mély és tágas volt, hogy elbújhattak benne. Igaz, csak ímmel-ámmal ugrottak be, leginkább annak környékén tettek-vettek, vagy pedig tovább ásták. Bennünket, ápolókat hamarosan megszoktak, hiszen nekünk nap mint nap be kellett mennünk közéjük elvégezni a kifutó rendbetételét, takarítását. Eszünkben sem volt a bezárni őket a szobáikba, tudtuk, hogy nincs mitől tartanunk, bátran ott lehetünk közöttük. Napokkal később a hím, akit Robinak neveztünk el, már ott loholt a sarkunkban, ami a kívülálló számára olyannak tűnhetett, hogy így ellenőrzi a munkánkat. Néha nekünk is ez volt a benyomásunk, amint szaglászva sétált a nyomunkban és ott, ahol megálltunk, persze csak miután két-három méterrel arrébb léptünk, hosszas vizsgálódásba fogott. Szaglászott, fintorgott és nem egyszer bizony az egyik hátsó lábát felemelve, engedve a természet parancsának, maga is „nyomjelet” hagyott. Közben egyik szemével bennünket lesett, és amikor látta, hogy megállunk, majd elindulunk, azonnal utánunk caplatott. Azt nem engedte, hogy megérintsük, viszont elvárta, hogy ő szagmintát vehessen rólunk. Olyankor ott álltunk előtte és ő remegő orrcimpákkal szimatolta a ruházatunkat, a kezünket, lábunkat, cipőinket. Ekkoriban vettük észre, hogy játszi természetének nem tud ellenállni. Amikor a takarításkor, eleinte véletlenül megrúgtunk egy-egy kisebb követ vagy fadarabot, azonmód utána vetette magát, és amikor utolérte a mancsaival rácsapott majd a szájába vette és úgy nézett ránk, mint aki elvárja tőlünk a dicséretet. A kollégám hamarosan szerzett egy rongyos bőrlabdát, amit Robi legnagyobb tetszésére ide-oda rugdaltunk. A farkas feledve minden távolságtartását, idegenkedését átszellemült buzgalommal futott a labda után, majd miután utolérte, tépte-szaggatta, aztán egyszerűen elhajította. De olyankor rögvest ránk vetette a tekintetét, lekuporodva és felszökkenve guggoltából jelezte, hogy részéről még nem ért véget a móka, hanem azt várja, hogy valamelyikünk ismét elrúgja valamerre a labdát. A nőstények azonban ijedt értetlenkedéssel figyeltek bennünket, elsomfordáltak előlünk, ügyeltek arra, hogy az általuk biztosnak vélt távolságnál soha ne kerüljünk hozzájuk közelebb. Félelmük évek múltán sem apadt el, amivel Robi nemigen foglalkozott, amikor bent voltunk a kifutóban, feledte a kikapós asszonyait és csak velünk törődött. Hamarosan kiköltöztek a kotorékba, a belső helyiségeiket már csak néhanapján vették birtokba. Teltek a napok, hetek, hónapok, és semmi váratlan esemény nem felhőzte be a

56

mindennapjainkat. Hanem talán két évre rá, hogy az Állatkertbe kerültek, Robi magatartása egyik kora nyári napról a másikra gyökeres fordulatot vett. Éppen azon voltunk, hogy belépjünk a kifutóba elvégezni a szokások takarítást, amikor odarohant az ajtóhoz, nem kímélve magát nekiugrott és mérgesen, vicsorogva megakadályozott abban bennünket, hogy belépjünk. Pedig ez elszánt akartunk volt, de minél többet próbálkoztunk, Robi annál nekihevültebben támadott. Láttuk, hogy ennek a fele sem tréfa. Az is furcsa volt, hogy a nőstények ekkor teljesen eltűntek, napközben még ideig-óráig sem hagyták el a kotorékot. Robi viszont kint tartózkodott, a kotorék előtt ült és alig-alig mozdult el onnét. Amikor azonban meglátott bennünket, felállt, ellenségesen acsargott, felcsapta a farkát, a tarkóján felborzolódott a szőr és a füleit is „élesre állította”, ami a farkasnál egyértelmű jele annak, hogy kész a küzdelemre. Mi azonban, vele ellentétben erre nem voltunk kaphatóak, így inkább békét hagytunk neki. Tizenkét nappal később azonban Robi újra a barátságos, csintalan, játszikedvű farkassá szelídült vissza. Egyetlen magyarázatot találtunk szokatlan viselkedésére: párzott a nőstényekkel, és ez alatt az időszak alatt védte az általa birtokba vett területet, no és az is lehetséges volt, hogy bennünket, mint képzeletvilágában élő konkurenciát ekkoriban nem szívesen látott. Hetekig megint a régi kerékvágásban haladtak a dolgok, mígnem ismét változás történt. Először csak azt vettük észre, hogy etetéskor Robi nem esik mohón a betett húsnak, amint azt rendre tette, hanem a szájába véve annyit, amit elbírt beszaladt a kotorékba gubbasztó nőstényekhez. Szemmel láthatóan etette őket, holott addig, amikor eljött az etetés ideje, mindig elmarta őket. Takarításkor, amint a kotorék közelébe értünk, félreérthetetlenül jelezte számunkra, hogy ott semmi keresnivalónk nincs, de a kifutó többi részében ismét a megszokott barátságos módján viszonyult hozzánk. Gyanítottuk, hogy az egyik vagy talán mindkét nőstény lefialhatott a kotorékban. Tán egy jó hónapig nem láttuk egyik nőstényt sem. Ekkor végre az egyikük ismét megmutatta magát, kint feküdt Robi mellet, és amikor bekészítettük nekik az aznapi húsadagot, akárcsak Robi, ő is előbb a kotorékba vitt annyit, amennyit elbírt a szájában és csak azt követően látott hozzá, hogy maga is egyen. Hetekig kellett várnunk arra, hogy megpillanthassuk a kicsiket. Ekkor mindkét nőstény kint feküdt a kifutóban a kotorék előtt. Egyszer csak egy kíváncsi kölyökfarkas-arc jelent meg, mind közelebb húzódott a két szukához, majd őt követte még egy, majd még egy kölyök, összesen öten, láthatóan hiányolták a szülők jelenlétét. Robi is észrevette a kimerészkedő fiait, felugrott, odarohant és hempergetni kezdte őket, amit a kölykök éles visítással, vidáman fogadtak. A két nőstény is talpra ugrott és csakhamar az egész család együtt játszott. Ettől kezdve mind többet tartózkodtak a kifutóban, a látogatók egyik kedvenceivé is váltak, mert mi tagadás a farkasfiak hancúrozása és a farkascsalád kiapadhatatlan mókái elnyerték a látogatók tetszését. Nem tudtuk, hogy Robi a takarításkor nem válik-e ismét harciassá, ezért óvatosabban léptünk be a kifutóba. De félelmünk szerencsére alaptalannak bizonyult, igaz a hím szorgalmasan ott koslatott mögöttünk, viszont játszi kedélyének nyomait sem láttuk rajta, inkább zordan vigyázó őrként követett bennünket egészen a kijáratig. Viszont sosem támadott. A nőstények és a kölykök meg sem közelítettek bennünket, amint haladtunk a területen, ők az ellentétes oldalon húzódtak el tőlünk minél messzebbre. Hamarosan eljött az ideje annak, hogy az állatorvosok beoltsák a kicsiket. Mintha megérezték volna, hogy „merénylet” készül ellenük, napközben jobbára a kotorékukba húzódtak. Hetekig tartott hasztalan igyekezetünk, végül aztán úgy sikerült megfognunk valamennyiüket, hogy a szüleiket becsaltuk az egyik belső helyiségbe, majd bezártuk őket. Tudtuk, hogy előbb-utóbb utánuk trappolnak a kölykök, és ha nem is azonnal és egyszerre, de így mégis megfoghatjuk őket. Ehhez csapdát is készítettünk, egy erős kötélzettel ketrecen

57

kívülről kezelhető takarólemezt, amit a kotorékszáj fölé erősítettünk, várva a kisfarkasok felbukkanását. Miután előbátorkodtak, a csapda kötélzetét elvágtuk, mire hangosan döngve lecsapódott úgy, hogy teljesen elzárta a kotorék bejáratát. Így a kisfarkasok nem tudtak visszabújni, sikerült is megfognunk majd beoltani őket. Utána persze megint összeengedtük a családot, és a kotorék bejáratától is eltakarítottuk a takarólemezt. Idővel elérkezett az ivaréretté válás ideje. És ez döntő változást hozott az életükbe, mert ettől kezdve mind Robi, mind a két szuka ellenségessé vált velük szemben, üldözték, harapdálták őket, egy perc nyugtot nem hagytak nekik. Láthatóan azon mesterkedtek, hogy elüldözzék a területről az utódjaikat, akik mentek is volna, de hát az a fránya kerítés, lett légyen is bármennyire tágas a kifutójuk az útjukat állta. Végül aztán az egyik vidéki állatkertbe kerültek, Robi és a nőstények megnyugodhattak. Visszatértünk a megszokott mindennapokhoz. Évekkel később aztán, átépítések miatt az Állatkert megvált a mongol farkasoktól. Én azonban most is, úgy látom magam előtt őket, mintha itt állnának előttem. DELFINEK A MARGITSZIGETEN: VAJON HOGYAN KERÜLTEK ODA ÉS MIÉRT? Napjainkban Észak-Amerika és Európa szerte a delfináriumok tevékenységét, ahol csak tehették, korlátok közé szorították előírva egy-egy delfinárium számára, hogy megszabott és kötelezően elvárt elhelyezési körülmények között összesen hány állatot tarthatnak, sőt nem egy esetben fel is számolták az effajta látványosságokat. És mind a mai napig határt szabnak nekik, vagy véget vetnek a működésüknek. Igaz, ez nem egyszerű, mert a delfináriumok az emberek körében ettől még roppant népszerűek, amit támogatóik érvként rendre felhasználnak, bár az „ellentábor” is hatékony kampányokkal, kiadványokkal, előadásokkal igyekszik bizonyítani a maga igazát. Ez utóbbinak egyesek szerint az a már cáfolhatatlanul igazolt megállapítás adott és ad hátteret, hogy a delfinekkel való ilyetén látványosság az állatokra elviselhetetlen terhet, stresszt jelenthet, ami depressziót is kiválthat, sőt korai elpusztulásukat is okozhatja. Mert tűnjék bármilyen megmosolyogtatónak is a sebesen úszó, pörgő, a vizes medencéből virgoncan kiugráló, orrukon labdával, megszégyenítő ügyességgel zsonglőrködő, idomítójukkal együtt úszó delfinek látványa, az nem más, mint talmi ábránd, csalóka látvány. Erről a közönség persze nem sokat tudhatott és tud mind a mai napig. Igaz, e vélelemnek vannak elutasítói is, mégpedig nem kevesen, akik szintén meggyőződve a maguk elképzelésének az igazában, ennek az ellenkezőjét bizonygatják. Így mind a mai napig és gyaníthatóan még sokáig eldöntetlen marad ez a vita. Ami tagadhatatlan azonban: még a hetvenes évek végén az Egyesült Államokból kiindulva kampány indult a delfináriumok, valamint a cirkuszok delfinekkel történő mutatványainak a korlátozásáért vagy a betiltásáért; a sors fura fintora, hogy ennek a kampánynak egy évtizedekig delfináriumban, valamint az amerikai filmiparban dolgozó, akkoriban igen népszerű idomár, Richard Barry O’feldmann lett a vezéralakja. Többek között a világhírű Flipper című filmsorozatban ő idomította be az abban szereplő delfineket. Idővel azonban megcsömörlött mindattól, amit átélt, ezért ezt követően az egyik napról a másikra felhagyott addigi munkáival és minden idejét a delfinek védelme kötötte le. Erről 1988-ban Richard O’Barry néven kiadott egy könyvet Behind the Dolpin Smile címmel, amely hatalmas sikert és hírnevet hozott a számára. A könyvet számos nyelvre lefordították, többek között magyarra is, mégpedig 1992-ben Delfinmosoly címmel és a Háttér Kiadó gondozásában jelent meg. Az általa életre hívott és irányított kampány a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenes évek elején érte el a csúcspontját. Igaz, manapság is léteznek még delfináriumok,

58

de egyre kevesebb, bár tagadhatatlan, hogy újabbak is létesültek, hiszen vonzerejük miatt tömegeket képesek megnyerni maguknak, no és a működtetésük során nyert anyagi haszon is serkentőleg hat azok számára, akik megélhetésüket erre alapozva kívánják biztosítani. Időközben azonban a farkastörténetkor már említett, a védett és veszélyeztetet állatfajok nemzetközi kereskedelmét szabályozó Washingtoni Egyezmény (CITES) is felvette a delfineket a védett állatfajok listájára. Az oltalmat az is indokolttá tette, hogy bizony számos változatos módon üldözik, pusztítják őket, annak ellenére, hogy a kereskedelmi célú vadászat tilos a Földön. Mégpedig az ezt kimondó, 1966-ban kötött nemzetközi egyezmény megszületése óta, amihez napjainkig számos ország csatlakozott, mégis évente tízezrével esnek a vadászok, orvvadászok áldozatául. Mégpedig azért, mert mindig vannak kiskapuk, törvényesen tudományos kísérletekre való hivatkozással engedélyezhető az elejtésük, amit leginkább Japán használ ki; évről-évre hallani lehet a delfinvadászok és a delfinvédők nem egyszer véres összecsapásba torkolló küzdelméről. A Felkelő Nap országában ugyanis nagy hagyománya van a delfinhús fogyasztásának, amiről nem hajlandók lemondani. De a vízszennyezés és táplálékforrásaik kimerülése is vámot szed a soraikból, valamint azok a több kilométer hosszú halászhálók sem kímélik őket, amelyeket a tengerek és az óceánok vízében feszítenek ki, és amelyekbe belegabalyodva megfulladnak. Ezek zömében tizenöt méter mélyek, és 40-50 kilométer hosszúak, nem véletlen, hogy „halálfalaknak” nevezték és nevezik őket. Igaz, elméletileg ennek a használata ma már nem engedélyezett a Földön: 1993-ban az ENSZ mondta ki rá a végső tilalmat, de az orvvadászok, és nem egyszer még az engedéllyel rendelkezők is, fittyet hányva a nemzetközi tiltásnak bevetik. És az ennél kisebb merülésű, hosszúságú és széles halászhálókat is szintén rendszeresen használják, amelyek pedig megengedettek, de ezek a delfinek számára ugyanolyan veszélyt jelentenek, mint a „halálfalak”. A delfináriumokba azonban élve fogják be az állatokat, hiszen, értelemszerűen így van rájuk szükség. Ennek során bizony ezer-szám pusztulnak el: a csapdába ejtést, a szállítást és az új, eladdig számukra szokatlan környezetet csak a töredékük éli túl. És azokat a delfineket, akiket az idomárjaik akaratuknak megfelelően nem tudnak betörni, idővel egyszerűen, nem pazarolva időt a szabadon engedésükre, agyonlövik. A palackorrú delfin a Fekete-tengerben él, ahol két másik, a nemzetségéhez tartozó és szintén a delfináriumok számára értékes, úgymond könnyen idomítható fajtársa is előfordul: a játékos vagy közönséges delfin és a barna delfin, más néven tengeri disznó. Napjainkban valamennyiük veszélyeztetett állatfaj, amelyek fennmaradása már csak nemzetközi összefogással valósítható meg.

59

I. 1992 forró nyárelején, Budapest utcáit szokatlan hírű plakátok borították el. Ezen arról tájékoztatták a nagyérdeműt, hogy hamarosan Szevasztopolból palackorrú delfinek érkeznek a Margitszigeti Sportuszoda műugrómedencéjébe, ahol nem mindennapi, látványos bemutatót rendeznek velük. Tanácstalanul és elbizonytalanodva olvastam a plakátot, majd folytattam az utamat. Pistával volt találkozóm, egy közös kirándulást kívántunk megbeszélni, minek során két napos kiruccanást terveztünk Somogy-megyébe, ahol vidrákat kutattunk volna. Amikor beértem hozzá a szerkesztőségbe éppen befejezett egy telefonbeszélgetést. - A Katival beszéltem – tájékoztatott nagy komolyan. – Lehet, hogy borul a kirándulásunk. - Ugyan, Pista, miért mondod ezt? – értetlenkedtem, mert mi tagadás, már nagyon beleéltem magam az előttünk álló túrába. - Majd megtudod. Gyere, máris menjünk fel a Költő utcába, a Kati vár bennünket – azzal felállt és tőle szokatlan sietséggel kiviharzott a szobából. Én előbb csak meghökkenten, értetlenkedve ott álltam egymagamban, nem tudva mire vélni a történteket, majd ráeszmélve a csalhatatlan valóságra, szaporán Pista után eredtem. Hát, mi tagadás, nagyon váratlanul ért ez az egész, de nem ellenkeztem. Tudtam, hogy harapófogóval sem tudnék Pistából többet kihúzni, no meg hirtelen nyugtalan izgalom kerített hatalmába. Megéreztem, hogy valami rendkívüli, nem mindennapi feladat vár ránk. Alig húsz perc múlva már Katalin hivatalában voltunk. - Láttátok ezt? – kérdezte Katalin a delfinbemutatót beharangozó kisméretű színes papírlapot a kezünkbe adva. Én igennel feleltem, hiszen ha nem is ezt a kis formátumú reklámot, hanem a nagyobb plakátokat már olvastam a városban. Pistának eddig erről nem volt tudomása. – Ebben kérném a segítségeteket! – érdeklődve, szavak nélkül néztünk rá és ő megértve a tanácstalanságunkat, folytatta. – Nos, a delfineket úgy hozták be az országba, hogy nem kértek rá hatósági engedélyt, pedig a Washingtoni Egyezmény értelmében ezt kötelesek lettek volna beszerezni, ezért átmenetileg lefoglaltuk az állatokat és megtiltottuk az előadások megtartását. - Ha kikérik az engedélyt, kiadtátok volna? – kérdeztem. - Nem, nem tehettük volna meg – válaszolta. – Nagyon szigorúan kötnek bennünket a nemzetközi kötelezettségvállalásaink, amelyek értelmében semmiféle módon nem hagyhattuk volna jóvá a delfinbemutatót. - Miért? – érdeklődtem tovább. - Azért, mert a Margitszigeti Sportuszoda műugrómedencéjében nem tarthatnak egyszerre öt delfint. - De ha nincs engedélyük, akkor hogyan hozták át a határon a delfineket? – értetlenkedett Pista. - Az ukrán hatóságoktól van hivatalos engedélyük, valamint bemutattak állategészségügyi igazolást is. Így a határőrök beengedték őket, bár azonnal értesítettek bennünket is. - Az ukránok miért adták ki az engedélyt? – kérdeztem ismét. - Náluk a delfináriumoknak hagyománya van. És Ukrajna egyelőre nem tagja egyetlen nemzetközi természetvédelmi egyezménynek sem. - És mi miben segíthetnénk? – váltott témát Pista. - Abban, hogy eljöttök velem a Margitszigeti Sportuszodába. Úgy gondolom, jó lenne, ha velem tartanátok, hátha akad majd olyan tennivaló, amiben a segítségemre lehettek. Nosza, ezen ne múljék. Feledve a tervezett vidéki kiszállásunkat, hamarosan már a helyszínen voltunk. A hat ukrán cirkuszos, egy magyar búvárkollégájuk (Tamás) és egy

60

szintén ukrán ügyvéd – akiről később megtudtuk, hogy a nagykövetség munkatársa volt – nem mondhatni, hogy kedvtelve fogadott bennünket. Olyannyira nem, hogy amikor arra gondoltunk Pistával, betartva az illemet bemutatkozunk, csakhogy Tamáson kívül egyikük sem fogadta parolára a kezünket, de még csak a nevüket sem mondták meg. Vagy elfordították a fejüket, vagy tüntetőleg hátat fordítottak. Amíg Katalin az ukránokkal és az ügyvédjükkel tárgyalt, Pistával kimentünk a medencéhez. Ott volt mind az öt delfin. Fel és aláúszkáltak, kergetőztek, játszottak. Úgy tűnt, minden rendben van velük. És mi tagadás, megfogott bennünket a látványuk varázsa, ennyire közelről még egyikünk sem látott delfint. Nem is csoda, hogy az emberek szeretik a delfináriumokat, vitán felül áll az állatok szavakkal leírhatatlan, varázslatos bűbája. Csakhogy, jutott eszembe, mindennek a szépségnek milyen ára van? Hány és hány delfin életébe kerülhetett már ez a hamis tündöklés? Ekkor az ügyvéd és Tamás társaságában megjelent Katalin. Odajöttek hozzánk, de mielőtt bármelyikük is megszólalt volna, percekig ők is csak a delfineket nézték. Végül Katalin felém fordult: - Pali, fontos kérésem lenne – mondta nagy komolyan. Bólintottam, hogy hallgatom, folytassa. – Az a helyzet, hogy itt nagyon fogytán van a hering. És úgy tűnik, az utánpótlás, amit előre megrendeltek, valami miatt nem érkezik meg Ukrajnából. Tudnál-e beszélni az Állatkertben a főigazgató úrral, hogy ha teheti, az Állatkert segítsen ki bennünket? - Semmi akadálya – válaszoltam, de tisztában voltam azzal, hogy ez azért nem ennyire egyszerű. Az egy dolog, hogy egy tettrekészségtől túlfűtött, az állatok védelme érdekében mindenre kapható állatápoló megkeresi az Állatkert főigazgatóját azzal, hogy a fókáink tengeri halkészletéből csippentsen le valamennyit. De ez csak formális, jelentéktelen mellékepizód, senkit semmire sem kötelez. – Ha rábólint, akkor az átadást-átvételt valamilyen formában hivatalossá kell tenni – jelentettem ki. - Persze, én is így gondoltam – bólintott Katalin. – De nagy segítség lenne, ha amíg engem lefoglalnak a még hátralévő adminisztratív elintéznivalók, legalább megérdeklődnéd. - Jó, megteszem. És ha nem tud az Állatkert segíteni, mi lesz? - Akkor valahonnét más forrásból kell tengeri halat szereznünk. - Honnét? - Nem tudom. Előbb beszélj a főigazgató úrral. Ha nem tud segíteni, akkor újabb kérésem lesz felétek – Pistával egymásra néztünk, tudtuk jól, ez az újabb kérés, amennyiben valóban testet ölt, mit is jelent majd. - És az teljesen kizárt, hogy mégis megérkezzen Ukrajnából az a halszállítmány, amit várnak? – kérdezte Pista. - Nem tudni, hiába telefonálnak, vagy nem érik el azt, aki ebben illetékes, vagy nem veszik fel a telefont. Ekkor az ügyvéd is elénk lépett. A szemeit végigfutatta rajtunk, nyelt egy nagyot és csendesen, oroszul mondott valamit, amit Tamás lefordított magyarra: - Azt kéri, hogy tegyetek meg minden tőletek telhetőt, mert nagyon gyorsan, lehet, már holnap kifogynak a halkészletükből. Szükségük van minden segítségre! Még aznap délután visszamentem a kertbe. Előbb Zsoltot kerestem meg és mindent elmeséltem neki. Kikerekedett szemekkel tamáskodva nézett rám. - Te ugye most a bolondját járatod velem? – kérdezte. - Egyáltalán – válaszoltam. – Ilyesmivel nem szoktam viccelődni. Azonban megköszönném neked, ha most bejönnél velem a főigazgató úrhoz. - Miért? - Talán, ha ketten vagyunk, komolyabban veszi a kérést, meg hát más arca van a dolognak, ha többen kérik meg őt, nem csak én egy szál magamban – Zsolt erre felnevetett és megjegyezte: furcsa egy teremtés vagy, Pali.

61

Ez a tényeken nem változtatott. Percekkel később az igazgatói irodában találtuk magunkat, ahol előbb a főigazgató titkárnőjét kellett meggyőznünk arról, hogy nagyon fontos ügy miatt szeretnénk beszélni a főigazgatóval. Nem mondhatni, hogy az érveink meghatották, de rátartiságunkból érezhette, valóban komoly dologról lehet szó. Eltűnt a párnázott irodaajtó mögött, majd alig egy perc múlva visszatért, nyitva hagyva maga mögött az ajtót. - Menjenek be, fiúk – intett. A főigazgató elénk sietett, kezet fogtunk, aztán hellyel kínált, majd megkérdezte, hogy mi az a nagyon fontos ügy, amiért azonnal beszélni akartunk vele. Így hát mindent elmeséltem neki is. Szó nélkül végighallgatott, aztán, még mindig hallgatva felállt, a telefonhoz lépett és feltárcsázta az üzemellátás főnökét (az ő tiszte volt gondoskodni az állatkerti állatok takarmányozásról). Megérdeklődte tőle, hogy mennyi fagyasztott tengeri hallal – heringgel – rendelkezünk. Visszajött az asztalhoz, leült: - Pali, mondja meg a Katinak, meg az ukránoknak, hogy egyelőre legfeljebb négyötdoboznyi hallal tudjuk kisegíteni őket, ami néhány napig biztosan elegendő lesz. De ha később is kell még, akkor rendelhetünk a beszállítónktól. (Egy-egy fagyasztott dobozban húsz kilogramm hal volt). - Köszönöm. Azt a négy-ötdoboznyit mikor tudnánk kivinni a Szigetre? - Akár már holnap reggel, hiszen a sofőrök már nincsenek bent – tárta szét a kezét. – Csakhogy, és kérem, ne sértődjön meg, jó lenne, ha mindennek adnánk valami hivatalos jelleget is. - Mi is így gondoltuk – siettem a válasszal. – Igyekszem elérni a Katit, sőt, most visszamegyek a Szigetre Zsolttal együtt, és tájékoztatjuk erről az ukránokat. Amikor kiléptünk az irodából, Zsolt zsémbesen nézett rám. - Azért megkérdezhettél volna, hogy van-e kedvem vagy időm most kimenni veled a Szigetre. - Jó, jó, igazad van – ismertem el. – Elnézést. De a Kati biztosan nem lesz már ott, és lehet, hogy az a magyar búvár sem, aki állítólag a barátjuk, és jelenleg csak te vagy, aki beszél angolul. - Miért, az ukránok beszélnek angolul? - Fogalmam sincs – vallottam be. – De azért nem árt, ha velem vagy – tettem hozzá. Fél óra múlva kiértünk a Szigetre. Az ukránokat az egyik pihenőhelynek berendezett öltözőben találtuk meg. Idegenkedve fogadtak bennünket. Az ügyvéd már nem volt ott és Tamás sem. És itt bajban voltunk. Mert mi nem beszéltünk sem ukránul, sem oroszul, ők nem értettek magyarul és persze angolul sem. Feszengve álltunk egymással szemben, ekkor Zsolt észrevett az egyik asztalon tollakat és papírokat. Odalépett és rajzolt egy stilizált halat. Felmutatta, majd a kezével kiintett a Napra, aztán úgy tett, mintha lehanyatlana a keze, utána szép lassan megint a feje fölé emelte, ismét kimutatott a Napra, és megint rábökött a rajzra. Az ukránok megértették, hogy másnap kapnak tengeri halat, és mintha ekkor már enyhébben néztek volna ránk. Elköszöntünk. Kiléptünk az ajtón, de nem a kijárat felé igyekeztünk, hanem a medencéhez, megnézni a delfineket. Engem már ismerős kép fogadott, Zsoltnak viszont még új volt a látvány. Elámult, és később bizony nehezére esett magukra hagyni őket. Ezzel persze én is így voltam. De hát mennünk kellett, így elindultunk a kijárat felé. Ekkor kinyílt az öltöző ajtaja és kilépett az egyik ukrán cirkuszos. Ránk nézett, elmosolyodott, bólintott, majd ennyit mondott oroszul, amit mindketten megértettünk: Köszönöm. Viszontlátásra; azért valami csak ragadt ránk is az annak idején kötelező orosznyelvórákról.

62

II. Napokon belül megszületett az ukránok, a Természetvédelmi Hivatal és az Állatkert közötti megállapodás arról, hogy az Állatkert, mindaddig, amíg Magyarországon tartják őket, ellátja a delfineket hallal, és ha azon túl is kell valami, no és persze teljesíteni tudják, akkor minden mással is. Én lettem kijelölve kapcsolattartónak az ukránok és az Állatkert között, így ettől kezdve időm jelentős részét kint töltöttem a Szigeten. (Ukrajnából aztán egyáltalán nem érkezett meg a megrendelt halszállítmány. Hogy ennek mi lehetett az oka, senki sem tudta, vagy ha mégis, arról nem beszélt). Hanem hamarosan, egyik napról a másikra tragédia követett tragédiát. Két delfin teljesen váratlanul elpusztult, pedig előző nap még semmi jelét nem mutatták annak, hogy betegség kínozná őket. Mint megtudtam, elhullásuk napjának hajnalán vették észre az ukránok, hogy szokatlanul letörtek, valamilyen gyógyszert igyekeztek is beléjük erőltetni, de hasztalan. Alig valamivel később még rosszabbul lettek, majd rángatózni kezdtek és elvesztették az eszméletüket. Az ápolóik tehetetlen igyekezettel siettek a segítségükre, elhatározták, megakadályozva azt, hogy megfulladjanak, kiemelik őket a medencéből. Mire azonban ennek a végére értek, mindkét delfin kiszenvedett. De a végzetes baj nem járt egyedül. Ekkor vették észre, hogy másik két delfinnek egyik pillanatról a másikra olyannyira begyulladt a szeme, hogy átmenetileg megvakultak. Az egészségesnek tűnő társuk láthatóan, mintha mi sem történt volna, vígan rótta a köreit. Fáradhatatlanul úszkált, egyszer-egyszer teljes testével csavarszerűen kiugrott a vízből és visszaesve hatalmas vízpermetet szórt szerteszét. De a két látássérült delfin lassan, a víz színe alá bukva, alig-alig úszott, mintha teljesen kiszállt volna belőlük az élet. Ekkor virgonc társuk egyszer csak lelassult, a víz alá kormányozta magát, majd a szinte csak lebegő betegekhez úszott és az orrával a felszín felé böködte őket. Láthatóan azon mesterkedett, hogy levegőhöz jussanak. Hallottam, olvastam már a delfinek intelligenciájáról, arról is, hogy hajótörötteken segítettek vagy úgy, hogy nem engedték a víz alá merülni a baleset elszenvedőit, vagy úgy, hogy csapatostul körbeállták őket, így megakadályozva azt, hogy a zsákmányt remélő cápák a közelükbe férkőzzenek. Most azonban személyesen is tapasztalhattam, hogy a fajtársaiért is kész a maga erejéből segíteni; mi tagadás, elmondhatatlanul magával ragadó kép volt. Mindenki tanácstalanul állt a történtek előtt. Vajon mi okozhatta a tragédiát? A hangulat elkeseredetté vált, az ukránok reményvesztetten álltak a medence mellett, egyik cigarettáról a másikra gyújtottak, miközben nyugtalanul beszélve, nem egy alkalommal haragosan összezördülve egymással próbáltak magyarázatot találni a nem várt fájdalmas fejleményekre. Velem időközben megenyhült az idegenkedésük. No, barátok azért nem lettünk, mert mindvégig ott lógott a levegőben a makacs, levethetetlen ellenérzés, végtére is a szemükben azokhoz tartoztam, akik, azon „mesterkedtek”, hogy elvegyék tőlük az állatokat. Ezen a görcsös ellenszenven, bár igyekeztem valahogyan változtatni, nem értem eredményt. Ez volt a legnagyobb probléma, az ukránok félelembe burkolt rettegése attól, hogy elveszthetik a védenceiket. Nem tudom, honnét szedték ezt, de láthatóan konokul hittek ebben, ami gyanakvásra, távolságtartásra késztette őket. Később azonban valóban kiderült, fennáll a veszélye annak, hogy búcsút kell venniük a delfinektől, mert a hatósági ügyintézés során ennek az eshetősége is felmerült. Erről azonban még ekkoriban nekem fogalmam sem volt. Tamás is nagyon gyakran kilátogatott a Szigetre, tulajdonképpen ő lett az orosz tolmácsunk. A tragédiát követő napon együtt álltunk a medencénél és kétségbeesetten néztük a delfineket. - Tamás, szerinted, mi történhetett velük? – kérdeztem. Nagy levegőt vett, felém fordult és úgy válaszolt.

63

- Lehet, az a baj, hogy a sósvíz helyett édesvízben tartjuk őket. - Tényleg, ez elképzelhető? – csodálkoztam, mert ez bizony nekem nem jutott az eszembe, na nem mintha olyan hatalmas tapasztalattal rendelkeztem volna a delfintartás rejtelmeiről. - Igen. Ne feledd, hogy a delfinek tengeri állatok, számukra a sósvíz lételem – nagyon sóhajtott, a hajába túrt, ismét vett egy nagy levegőt, majd hozzátette: – Csakhogy ez sem feltétlenül igaz. - Mire gondolsz? - Arra, hogy a delfináriumokban is bevett szokás meghatározott időként édesvízben tartani a delfineket és csak később, egy-két nap vagy akár csak egy hét után engedik vissza őket a sósvízbe. - Miért, ha egyszer tengeri állatok? – csodálkoztam. - Állategészségügyi okai vannak. De nem csak delfinekkel tesznek így, hanem sok helyen a fókákkal is – ez igaz volt, mert az állatkertben tartott oroszlánfókáinkkal is így jártunk el. Már csak azért, mert a hímünk, Robi is szenvedett az édesvíz okozta szembetegségtől, és az egyetlen igazán hatékony gyógyír az volt a számára, hogy az édesvízzel teli medencéjük mellé építettünk egy kisebbet is, amelyben sósvíz volt. És ez valóban jótékonynak tűnt. - Értem – bólintottam. – Akkor az is elképzelhető, az a baj, hogy itt a Szigeten már huzamosabb ideig csak édesvízben vannak? - Igen, ez feltételezhető. Nagyon is, de ennek ellenére csak egy gyanú. Egyszerűen halvány fogalmunk sincs arról, hogy mi és miért történik velük – felém fordult. – Túlságosan gyorsan zajlott le minden, követhetetlenül gyorsan, amire még nem volt példa. Pedig az ukránok tapasztalt idomárok, sok mindent láttak és megéltek már, de ilyet, mint ez a mostani helyzet, még soha. Mivel az állatok állapota egyre aggasztóbbá fordult, Katalinék a hivatalban úgy gondolták, hogy külföldi segítséget kérnek. Az ukránok tiltakoztak ez ellen, kijelentették, hogy rajtuk kívül senki nem nyúlhat a delfinekhez. Ha valaki mégis idemerészkedik, az elől elállják az utat, jelentették ki harciasan. Azt megértettük, hogy feszültek, magukon kívül mindenki mással szemben bizalmatlanok, sőt ellenségesek, de eddig ennyire nem mutatták ki az ellenszenvüket, mint erre a számukra döbbenettel ható hírre. Dermedt ráeszméléssel vettük tudomásul a hangulatváltozásukat, el nem tudtuk képzelni, mi váltotta ki belőlük ezt a túlfűtött indulatot. A velem szemben mutatott viszonylagos „barátságuk” is kútba esett, alig-alig köszöntek, sőt már azt sem vették jó néven, ha bementem hozzájuk a szálláshelyükre. Egyszerűen kitessékeltek, félreérthetetlen jelét adva annak, hogy ott semmi keresnivalóm nincs. - Féltik a delfineket – magyarázta Tamás. – A magukénak érzik őket, és attól tartanak, ha idegenek jönnek, még tovább romlik majd az állapotuk. - Ugyan, hiszen mindenki csak segíteni akar! – heveskedtem. - Lehet. De ez a lényegen nem változtat – felelte Tamás, majd magamra hagyott. Sehogy sem értettem a dolgot, nyögvenyelősnek tűnt Tamás érvelése, úgy éreztem, hogy valami, eleddig elhallgatott titok húzódhat meg a háttérben. Mi lehet vajon? Próbáltam rájönni a talány nyitjára, de bármennyire is törtem a fejem, nem találtam magamban épkézláb magyarázatot. Azt tudtam, hogy a Föld számos országában, katonai célokra is betanítják, felhasználják a delfineket, kihasználva rendkívül fejlett szellemi képességüket, aztán, ha valami miatt feleslegessé válnak, egyszerűen delfináriumokban helyezik el őket. Lehet, hogy ezek a delfinek is egykoron a volt, ezekben az időkben már széteső Szovjetunió hadseregét szolgálták? Időközben a delfinek egyre rosszabbul lettek, félő volt, ha nem történik valami, akkor elkerülhetetlen az újabb tragédia. Mivel az ukránok láthatóan nem tudtak rajtuk segíteni – az

64

általuk alkalmazott gyógyszeres kezelés teljesen eredménytelen maradt –, Katalin és a Természetvédelmi Hivatal vezetői mégis úgy döntöttek, hogy külföldi szakemberekhez fordulnak. A kérdés csak az volt, kihez? A már mongol farkasok mentése során is segítségükre siető osztrák állatvédők révén kerültünk kapcsolatba az angol Bellerive Foundation állatvédő alapítvány delfinszakértőjével, Allan Knight-tel, aki szíves-örömest tett eleget a felkérésnek. Napokon belül meg is érkezett Budapestre. Nem volt könnyű dolga. Az ukránok, beváltva fenyegetőzésüket, mielőtt megérkezett, amiről persze tájékoztatást kaptak, elbarikádozták a delfinekhez vezető utat, majd csatárláncba álltak a medence előtt, miután harciasan kijelentették, aki feléjük lép, azt visszalökik. Hosszas alkudozás kezdődött, lobbanékony kiabálásokkal, félreérthetetlen kézmozdulatokkal, az ukránok csökönyösen védték a maguk igazát. Ekkorra azonban a delfinek állapota megint csak rosszabbodott. Tudtuk, ha nem jutunk túl a nézeteltérésen, a két beteg hamarosan elpusztul. Az ukránok belátva, hogy ők maguk tehetetlenek, kényszeredetten lebontották a barikádot, utána kelletlenül félreálltak az útból. Így az angol szakértő végül a medencéhez mehetett, sőt, még, ha nem is önzetlen szívélyességgel, az ukránok Tamás tolmácsolása mellett, aki az oroszon kívül angolul is kiválóan beszélt, válaszoltak a kérdéseire is. Allan Knight azt javasolta, hogy első menetben a víz klórtartalmát növeljék meg egy-másfél milligrammra, hogy ez által – elméletileg legalábbis – csökkenthető legyen a fertőzés esélye. Az ukránok fanyalogva engedelmeskedtek, érezhető volt, hogy az egész hajcihőt feleslegesnek, elhibázottnak tartják; a megfelelő klórmennyiséget végül az állatkert biztosította számukra. Napokig semmi változás sem történt. Az ukránok mind csüggedtebbek lettek, de nem csak őket bántotta a láthatóan küszöbön álló végzetes kudarc, hanem valamennyiünket. Négy vagy öt nappal később azonban észrevehetően, ha nem is sokat, de valamit javult a betegek állapota. Eddig a víz alá merülve lebegtek, csak ritkán, erőlködve emelték ki a fejüket levegőért. Ekkor azonban már elkezdtek lassan-lassan körbeúszkálni, a fejüket, ha nehézkesen is, nagyot fújtatva a vízfelszín fölött tartották. Megfogott bennünket a remény. Az egészséges társuk viszont fáradhatatlanul ügyködött, napjában többször is azon mesterkedett, hogy a betegek fejét a vízszint fölé emelje. Hanem hamarosan az egyik beteg delfin ismét rosszabbul lett, míg a volt betegtársa egyre magabiztosabbá vált, olyannyira, hogy nemsokára már elfogadta a felkínált heringet is. Aztán váratlanul ő is visszaesett a betegségbe, mire a társa lett valamelyest jobban, és ez napokig így ment: egyszer jobban lettek, majd váratlanul elfogta őket a gyötrő rosszullét. Eljött az ideje annak is, hogy, persze csak akkor, ha felerősödnek a betegek, eldőljön, mi legyen a jövőbeli sorsuk? Két megoldás kínálkozott. Az ukránok, értelemszerűen ragaszkodtak ahhoz, hogy visszakerüljenek Szevasztopolba, de valóságot adva aggodalmuknak, ekkor felmerült az is, hogy elkobozzák, és egy delfin rehabilitációs központba szállítják őket, ahol lehetségessé válna visszavadításuk. Több ilyen működik a Földön, esetünkben az egyik angliai központ került szóba. Ezekben a delfináriumokból kikerült jószágokat, valamint a betegen, sebesülten megfogott delfineket igyekeznek felkészíteni a szabad életre; a törvényes és törvénytelen vadászat során nagyon sokakat csak megsebeznek, ezek közül a szerencsésebbek végül istápolóra találnak. Ezek a központok és a működésüket támogató önkéntes civilek és társadalmi szervezetek különféle mentőakciókat, figyelő-utakat szerveznek, hogy a szerencsétlen sorsra jutott delfineken, ha módjukban áll, segítsenek. Nem volt tisztem a vitában állást foglalni, nem is szóltam egy szót sem, de magamban azért meghánytam-vetettem a kérdést. Igazából és elsősorban a delfinek egészsége aggasztott, bántott, sőt bosszantott a sikertelenségünk, a tehetetlenségünk. Láttam a mind elkeseredettebb ukránokat, akik a maguk módján mindent megtettek értük, órákon keresztül bent voltak mellettük a vízben, segítették levegőhöz juttatni őket, vagy csak a medence szélénél álltak és

65

felhagyva egymás közötti szenvedélyes vitájukkal hangtalanul, mereven nézték a kedvenceiket. Kiérzett, nagyon kiérzett aggódó szeretetük, ami engem sem hagyott hidegen, így amikor először meghallottam, hogy végleg elveszthetik őket, mert ha meggyógyulnak, akkor az elkobzásuk is lehetséges, megértést éreztem irántuk. Annak ellenére folyt ez a szellemi bokszmeccs a delfinek jövőbeli sorsáról, hogy közben a betegek egészségi állapota bizony semmi jóval nem kecsegtetett. De fontos volt, hogy megállapodás szülessen, hiszen tartott a jogi huzavona, amelynek lassan a végére kellett volna érni. Csak hát nem ért véget, mert még hónapokig várni kellett a végső döntésre, és akkor is csak a kényszerű szükség – az ősziesre fordult időjárás – váltotta ki annak megszületését, amiről ekkor még egyikünknek sem lehetett ismerete. A magyar cég, akinek a felkérésére az ukránok Magyarországra érkeztek, a megfelelő fórumokon megtámadta az átmeneti lefoglalási és ezzel együtt a bemutatót megtiltó hatósági határozatot. Ez utóbbit furcsának találtam, vajon, ha kedvükre alakultak volna a dolgok, akkor a beteg delfinekkel ugyan milyen bemutatót tudnának tartani, tettem fel magamban a kérdést. Persze erre is megvolt a kiötölt válaszuk, nevezetesen: a delfinek azért pusztultak el, illetve betegedtek meg, mert megtiltották azt, hogy dolgozzanak, és a semmittevés, az unalom okozta a katasztrófát – ami egyszerűen valótlan állítás volt, hiszen a tragédiákig nap mint nap tréningeztek velük az idomárjaik. Magyarán a szerencsétlenségért a magyar államot illeti az erkölcsi és anyagi felelősség. Ezen még az ukrán ápolók is csak keserűen derültek. Ekkor Allan Knightnek vissza kellett utaznia Angliába. Előtte aprólékosan megbeszélte a gondozókkal, hogy az általa megállapítottak szerint folytassák a delfinek gyógykezelését, amire az ukránok ígéretet tettek. A víz klórozásán kívül gyógyszerterápiát is előírt, igaz ez utóbbi zökkenősen haladt, mert a betegek egyáltalán nem voltak hajlandók elfogadni a számukra felkínált, a gyógyszereket magukba rejtő halakat. Csakhogy az angol szakértő alig köszönt el, tán még éppen a Ferihegyi repülőtéren várt a beszállásra, amikor teljesen váratlanul megérkezett Szevasztopolból az ottani delfinárium egyik állatorvosnője. Őt, mint kicsit később kiderült a nagykövetségről értesítették a fejleményekről, és amint tehette, máris Magyarországra utazott. Megnézte a delfineket, majd a gondozókkal és a követségi jogásszal együtt bezárkózott az ukránok öltözőszobájába. Nem tudtuk, hogy ott mi hangzott el, az viszont hamarosan beigazolódott, hogy az állatorvosnő azonnal leállítatta az angol szakember által előírt és megkezdett gyógykezelést. Ezt elképedten vettük tudomásul, próbáltuk jobb belátásra bírni őket, magyarázva, hogy ha egyik percről a másikra végét vetnek a már alkalmazott állategészségügyi eljárásoknak, akkor annak súlyos következménye lehet. De mondhattunk bármit, az ukránok egyszerűen levegőnek néztek bennünket. Úgy gondoltam, megpróbálom Tamáson keresztül jobb belátásra bírni őket, de nem vállalkozott a közvetítőszerepre. Megdöbbentem. - Valami baj van? – kérdeztem. - Pali, megkérlek arra, hogy állítsd le magad – ilyen komolyan, mint most, eddig még nem láttam. – A delfinek az ukránoké, itt van a saját állatorvosuk, ezért azt tesznek, amit akarnak. - De hát… - Nincs, de hát! Vagy értesz a szóból, vagy ha nem, akkor menj vissza az Állatkertbe, mert itt a továbbiakban semmi keresnivalód nincs! – erre felindultan magamra hagyott. Csendben maradtam hát. Az állatorvosnő és az ukrán gondozók újabb gyógyszeres kezeléssel igyekeztek eredményt elérni. Az ápolók közül ketten a medencébe ugrottak, a lebegő, beteg delfinekhez úsztak, megpróbálták megetetni őket, úgy, mint eddig, vagyis hogy a felkínált halakba elrejtették az új gyógyszereket. Ez azonban nagyon nehezen ment, mert a betegek semmi szín alatt nem voltak hajlandók, akár csak egy falatnyi halat is lenyelni. Vagy nem nyitották ki a szájukat, mire az ápolók megpróbálták finoman kifeszíteni, vagy ha mégis,

66

amint a szájukban érezték a halat, azon nyomban kiköpték. És ekkor egy újabb, nem várt kellemetlenség is megkeserítette a napjainkat. III. Annak ellenére, hogy a hatóság megtiltotta a beharagozott előadások megtartását, a szervezők, mint kiderült elővételben több száz jegyet értékesítettek. Igaz, erről tájékoztatták Katalinékat, persze csak miután ez kiderült, így a minisztérium közleményt jelentetett meg a napilapokban, amelyet mind a televízióban, mind a rádióadókon is beolvastak. Rövid kommüniké volt: egyszerűen arról értesítette az érdeklődőket, hogy a Margitszigeti Sportuszodában meghirdetett delfinshow elmarad. Érdekes, hogy ez a hír nem váltott ki a sajtó és a társadalom részéről olyan buzgó tenni akarással átitatott érdeklődést, mint anno, alig másfél évvel korábban a farkasok sorsa. Igazából senki nem mozdult rá, az érdektelenség és a közöny posványában süllyedt az ügy. Pedig bíztunk abban, hogy ismét tömegeket sikerül magunk mellé állítani, még azon is elvitatkoztunk, hogy kiadjunk-e sajtóközleményt, hiszen elevenen élt még bennünk a farkasügy során így elért sikerünk. Látva azonban a közönyösséget, nem erőlködtünk, és ha értetlenkedve is, beláttuk, hogy ebben az esetben nem találunk magunk számára támogató, erős hátteret adó rokonszenvező tömeget. De nem csak a sajtó és a „köz” maradt passzív, hanem, és ez mindennél fájóbb volt számunkra: a hazai természetvédő és állatvédő mozgalom is, amit még érthetetlenebbül vettünk tudomásul. Hiába kerestük őket a segítségkérés szándékával, pedig nap, nap után emberesen kilincseltünk náluk, rendre a szenvtelenség áttörhetetlen falába ütköztünk, mígnem elfáradva hasztalan buzgalmunkban, letörten és kelletlenül kénytelenek voltunk belátni, magunkra maradtunk. Nem kívántunk sokat, hiszen nem kellett külföldi mentőutat szervezni, mint a mongol farkasok esetében, de abban reménykedtünk, hogy lesznek majd, akik abban a segítésünkre sietnek, hogy ideig-óráig magukra vállalják a terület felügyeletét, így főleg engem helyettesítenének. Várható volt, hogy a minisztérium közleménye nem éri el a valós célját, mert lesznek, akik nem értesülnek a tilalomról, és akadnak, akik pedig éppen amiatt jönnek majd ki, hogy csak azért is megnézhessék a delfineket. Igaz, az állatokat a bemutató előtt több héttel szállították ide, aminek az volt a célja, hogy megszokják az új helyüket, ott begyakorolják a mutatványok elemeit, és csak ezt követően kerülhetett volna sor a cirkuszi előadásokra. Vártuk hát az embereket, mégpedig önmagunkra maradva: Pista, Zsolt, Balázs és én. A Sportuszoda medencéjéhez vezető rácsos ajtót zárva tartottuk, majd ügyeletet állítottunk, előre mind Katalinnal, mind egymás között megbeszélve azt, hogy mit mondunk azoknak, akik mégis abbéli reménnyel érkeznek, hogy a tiltás ellenére bejuthatnak. Viszont arra a sokaságra és felbőszült szenvedélyre, amelyben részünk volt, a legrosszabb álmunkban sem gondoltunk. Eleinte alig néhányan érkeztek, és ha vonakodva is, de tudomásul vették azt, hogy nem léphetnek be a Sportuszoda területére. Örültünk, hogy gördülékenyen mennek a dolgok, büszkeség töltött el bennünket, hogy rátermetten, határozottan képesek vagyunk megfelelni a ránk testált próbatételnek. Hanem ezek csak hétköznapi kis felvezető közjátékok voltak, amolyan lazító, bemelegítő edzések, mert elérkezett az a szombati nap, amikoris az egyik előadás délelőtt tízre, a másik délután négy órára volt meghirdetve. És ekkor bizony tömegek érkeztek. Szombat délelőtt hát mind a négyen ott álltunk a lezárt ajtónál és a magunk szerény, de határozott módján igyekeztünk megmagyarázni a helyzetet. Eleinte úgy tűnt, hogy megértik a tilalmat és elhagyják a területet, annak ellenére, hogy mindenről mérgelődve vettek tudomást. De nem így történt. Soraikban akadtak harciasabb, vérmesebb látogatók, akik csak azért is be akartak jutni. És milyen igaz, hogy a felajzott, nyugtalankodó tömeg irányítható,

67

befolyásolható! Mert ezek a bővérű emberek a sokaságon át a legelső sorba erőlködték magukat és ott az ajtót rázva, kiabálva követelték, hogy ha már megvették a jegyeket, akkor igenis annak ellenértékeként tartsák meg a delfinekkel a bemutatót. Nem engedtük be őket, hiszen nem tehettük, sőt, azt is elárultuk nekik, hogy a delfinek betegek, így ha nem lenne hatósági tiltás, akkor is elmaradna a bemutató. Nem hitték el, azt kiabálták, hogy hazudunk, majd a hátuk mögött álló sokasághoz fordultak, hogy rávegyék őket arra, ők is követelőddzenek. Így hamarosan olyan tomboló üvöltés verte fel a csendet, amit bizonyára a Margitsziget még nem élt meg. A tömeg, nyilván a kiabálások miatt kiváltott zaklatott feszültségnek köszönhetően mind ellenségesebbé vált, többen felénk köptek, valamint kilátásba helyezték, hogy összetörik valamennyi csontunkat. Mi tagadás, ennek nem örültünk. Próbáltuk csitítani őket, hasztalan. Látható volt, hogy itt nem tudunk mit tenni, csak reménykedhetünk abban, mégis lecsillapodnak, és végül magunkra hagynak. De nem így történt. Az elől állók rázni, rugdosni kezdték a bezárt rácsos ajtót, ami nem volt igazán egy tömören stabil építmény, így minden egyes ütésre, rúgásra kilengett, mondhatni: csak a Szentlélek tartotta benne a lelket. Nem sok hiányzott hát ahhoz, hogy kidőljön, ami ha megtörténik, tudtuk jól, számunkra semmi bíztatót nem jelent. Elsiettem az ukránokhoz, kérve őket, hogy segítsenek. De csak kedélyesen mosolyogva a fejüket ingatták, jelezve, hogy az ajtónál történtekhez semmi közük sincs, azt nekünk kell megoldani; igazából ez volt az egyetlen nap, amikor a delfinügy végső lezárultáig derülni láttam őket. Mégis izgatta őket a dolog, mert odasereglettek és néhány méter távolságból érdeklődve lesték a fejleményeket. Így hát négyen, ógörög hősök tántoríthatatlan harci elszántságával nekivetettük magunkat az ajtónak, hogy visszatartsuk a nekibuzdult sokaságot, akik ezt látva még ingerlékenyebben ütöttek, rugdostak, köpdöstek. Sőt, voltak, akik igyekeztek átmászni, őket, miután felkapaszkodtak az ajtó melletti kerítésre, egyszerűen visszalökdöstük. Így hát szabályos test-test elleni küzdelem alakult ki, annak ellenére, hogy bizony ekkoriban még egyikünket sem nevezhették kigyúrt sportembernek. Nem, Pistát leszámítva valamennyien cingár, egyszálbelű fiatalemberek voltunk, amit persze nem tudott kiegyenlíteni Pista közel nyolcvan kilója. Mégis nekifeszültünk, küzdöttünk, már csak azért is, mert bennünket is hatalmába kerített az összecsapás gerjedelme, ránk is átragadt a velünk szemben álló tömeg dühe és akaratossága: ha harc, hát legyen harc! Egymást bátorítottuk, miközben néha-néha lopva a hátam mögé nézve az ukránokra is vetettem néhány bizakodó pillantást. Reméltem, hogy látva a reménytelen helyzetünket, meggondolják magukat, végtére is a legtöbbjük jól megtermett férfiember volt, de nem. Nevetgéltek, jókedvűen csapkodták a tenyereiket, szemmel láthatóan élvezték a látottakat. Átfutott az agyamon, hogy ha a tömeg átgázol rajtunk és beözönlik a területre, egészen a medencéig, akkor is ilyen halvérűek maradnak-e? De ezen nem tudtam sokat merengeni, mert a küzdelem hevessége lekötötte minden erőmet. Ekkor váratlan dolog történt. Folyt a kilátástalan test-test elleni adok-kapok, amikor egyszer csak ütést éreztem előbb a tarkómon majd a homlokomon. Fájdalmamban hátratántorodtam, és szédelegve, öklendezve próbáltam összeszedni minden erőmet. Elhomályosult, tompává vált a világ, olyanná, mintha egy másik dimenzióból látnám, hallanám mindazt, ami előttem történik. Tudtam persze, hogy mi játszódik le előttem, felfogtam, hogy a barátaim erejüket megfeszítve küzdenek, minthogy azzal is tisztában voltam, ott van köztük a helyem. De nem tudtam megmozdulni, rosszullét kerített a hatalmába, olyannyira, hogy térdre buktam. Tapogattam a tarkómat, a homlokomat és örültem annak, hogy nem vérzek. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy valaki a hátam mögé állva felemel, és mint egy pihekönnyű valamit a hóna alá kapva arrébb visz. Forgott körülöttem a világ, mind

68

rosszabbul éreztem magam, ziháltam, remegtem és kivert a víz, igazából fel sem fogtam mindazt, ami velem történik. Hamarosan éreztem, hogy lefektetnek, és vizes ruhával törölgetnek. Kezdtem jobban lenni, a látásom is kitisztult, elmúlt az öklendezés, a szédülés és a hidegrázás. Csupán a fájdalom nem csitult, bizony az egész fejem és nyakam egy merő görcs volt. Amint megmozdultam, a nyilallás visszalökött már-már a teljes tehetetlenség állapotába kényszerítve. Az ukránok szántak meg, akik látták, hogy mi történt. Nem hagytak magamra, hanem elláttak sebesült esetlenségemben. Később megtudtam, hogy az ajtónál a küzdelem hamarosan véget ért, mert alig néhány percre azt követően, hogy kiestem a csatasorból, rendőrök érkeztek, akik távozásra szólították fel a tömeget. Igaz, a sokadalom még egy ideig ott lődörgött a környéken, mérges, haragos pillantásokat vetve az uszoda irányába. Zsoltnak és Balázsnak menniük kellett volna, de a rendőrök azt kérték, maradjanak, mert ha a feszült és ideges emberek észreveszik a távozásukat és felismerik őket, nem biztos, hogy a segítségükre tudnak lenni. Így hát nem tehettek mást, minthogy belátva helyzetük faramuci alakulását megfogadták az okszerű és értelmes tanácsot. Közben én is lábra kecmeregtem, szédülve és dülöngélve kiléptem abból a szobából, ahol lefektettek. Láttam, hogy az ajtónál még kisebb tömeg lézeng és láttam azt is, hogy ott már rendőrök felügyelik a rendet. Kerestem a többieket. Nem messze ültek egy asztal körül az uszoda előterében, törölgették verejtékező arcukat, valamint izzadságtól és a rengeteg köpettől átnedvesedett ruházatukat, tapogatták elgémberedett, izomgörcstől sajgó kezüket, testüket. Láthatóan nem csak én sebesültem meg, hanem Zsolt is, aki egy hatalmas pofont kapott, helye vörösen árulkodott. Odatámolyogtam hozzájuk és leültem. - Jól vagy? – kérdezte Pista. - A körülményekhez képest igen – válaszoltam. – Veletek is minden rendben? – futtattam végig rajtuk a szemeimet. - Úgy ahogy – felelte Zsolt az arcát tapogatva. – Baromi nagy maflást kaptam. Téged viszont igencsak eltaláltak. - Igen, nem is tudom, hogy valójában mi történt. - Egy fickó felugrott a rácson az ajtó tetejére és egy fahusánggal megütött, szerencséd, hogy nem sérültél meg jobban – tájékoztatott Balázs. – Nem volt idő arra, hogy megakadályozzuk, igaz, én rád kiabáltam, hogy vigyázz, de már késő volt. - No, mindegy – legyintettem beletörődötten. – Ezen már nem változtathatunk. Remélem, a rendőrök jelenléte elejét veszi a további botránynak – böktem az ajtó felé, ahol két, posztos egyenruhás álldogált. Ekkor az egyik ukrán gondozó lépett hozzánk. Tálcán poharakat és ásványvizet hozott, letette és intett, hogy igyunk, bizonyára jól esik majd. És milyen igaza volt! Csak úgy nyeltünk a hűs nedűt, szétáradt a testünkben, amitől hangulatunk és erőnk is visszatért. Felálltam, bementem a szobájukba és megköszöntem a segítségüket. Mosolyogva legyintettek, mintha semmi rendkívülit nem tettek volna. Holott, legalábbis az én szemszögemből nézve más volt a helyzet, és bizony ekkor nagyon bántam, hogy nem tudok velük beszélni. Jó lett volna, ha velünk van Tamás, csakhogy őt ekkor a munkája másfelé szólította, későbbre vártuk. Mindenesetre elhatároztam, hogy amint ideér, a tolmácsolásával még egyszer köszönetet mondok. A kíváncsiskodó tömeget végül a rendőrök jelenléte tartotta vissza a további erőszaktól, mert sorra érkeztek, mindenesetre a tilalmat, ha volt tudomásuk róla, ha nem, rossznéven vették. De egyenruhás segítőinknek köszönhetően, akik egészen a delfinügy lezártáig ellátták az őrséget, újabb összecsapásra nem került sor. IV.

69

A tarkóm és a homlokom sokáig magán viselte a fájdalmas emléket, vöröses-kékre felduzzadtak és hiába borogattam, minden apró mozgásra is sajgón belém hasított a szívós fájdalom. Amikor úton voltam az Állatkertbe, hazafelé vagy éppen a Szigetre, azt láttam, hogy a buszon, villamoson, a földalattin és a metrón szánakozóan vagy éppen megvetéssel néznek rám az emberek, elhúzódnak a közelemből. És még soha annyiszor nem állítottak meg az utcán rendőrök igazoltatni, mint ekkor. Az Állatkertben a kollégáim voltak szívesek tartalmas előadásokkal traktálni, sok-sok olyan vélelmet feltételezve, ami az általam elmondottaktól eltérően szerintük inkább megfelelt az igazságnak: szerelmes férj váratlan hazaérkezése, valamint éjszakai részeg gajdolás stb., stb., képzeletviláguk tárháza kiapadhatatlan volt. Mi tagadás, nem voltam valami csodaszép látvány összevert, duzzadt, vérvörös tarkóval és homlokkal. Természetesen Tamás segítségével újra köszönetet mondtam az ukránoknak, akik most is csak legyintettek. Az egyikük megjegyezte: csak azt tették, amit kellett, különben is örüljek, hogy ennyivel megúsztam. Napokkal később váratlanul vidékre kellett utaznom. Történt, hogy bejelentést kaptunk, miszerint az egyik Hajdú-Bihar megyei község határában sebesült vidrát találtak. Ekkoriban már, elsősorban az én javaslatomra, a betegen, sérülten fellelt vidrákat is befogadta az Állatkert, amiről tájékoztattuk a szakmai közvéleményt: vadászokat, halászokat, horgászokat, erdészeket, meg még sokan másokat is. Ilyen esetekben azonban az én kötelességem volt elutazni a bajba került jószágért, amit nem bántam, bár most nehezemre esett magukra hagyni a delfineket. Órákkal később a sofőrkollégával le is parkoltunk a megnevezett település háza előtt, ahol, így szólt a hír, átmenetileg a pajtában szállásolták el a legyengült vidrát – nekem sem akkor nem volt, sem az óta nincs jogosítványom, lévén betegesen irtózom a vezetéstől, annak ellenére, hogy utazni viszont nagyon-nagyon szeretek. Becsöngettem, mire előbb egy harminc év körüli fiatalasszony, kicsivel később, valamivel idősebb ura jelent meg a házuk ajtajában. Rám néztek, kikerekedett a szemük, elhűlve mustrálgattak, ekkor ébredtem rá arra, hogy összevert arcom, ami mi tagadás igen lassan gyógyult, így bizony nem a legjobb ajánlólevél. Nehézkesen elmosolyodtam, a fejemre mutattam és megjegyeztem: - Kérem, ne tévessze meg önöket az arcom, de tudják, a Margitszigeti Sportuszodában delfinekre vigyázunk, ami miatt volt egy ki összetűzésünk az emberekkel. Ekkor sérültem meg – a férfi közelebb lépett, ismételten alaposan szemügyre vett, majd kimért távolságtartással megkérdezte: - Mire vigyáztak maguk? - Delfinekre – válaszoltam, aztán röviden összefoglaltam neki mindazt, amit tudnia érdemes. Szó nélkül végighallgatott, utána kinyitotta a kerítéskaput, intett, hogy kövessük és pillanatokkal később már a pajtába is értünk. Egy fadobozban feküdt a sérült vidra. Alig-alig lélegzett, a teste merő vér volt, később aztán sikerült megállapítanunk, hogy több apró szemű sörét sebezte meg. Kistermetű volt, kidomborodó hasalja, duzzadt emlői azonban igencsak árulkodóan rávilágítottak a cáfolhatatlan valóságra: vemhes nőstény, akinek a fialásig talán csak napok lehettek hátra. Azonnal átraktuk a magunkkal hozott szállítóládába és elköszöntünk a házaspártól, előtte azonban még megérdeklődtem, hol és milyen körülmények között bukkantak a vidrára. A férfi válaszolt, elmondta, hogy aznap hajnalban éppen munkába kerekezett a biciklijén, amikor az úton, ott, ahol mindkét oldalon halastavak találhatók, az árokban fedezte fel a vidrát. Megállt, megvizsgálta, látta, hogy még van benne élet, ezért úgy döntött nem hagyja magára, így felvette és visszahajtott vele az otthonába. Felhívták a nemzeti parkot, onnét kapták meg az Állatkert telefonszámát, amit rögvest fel is tárcsázott. Mindezek után sietve elköszöntünk tőlük, mert mielőbb szerettem volna visszaérni az Állatkertbe, hogy az állatorvos megműthesse a vidrát. Élt bennem a remény, hogy talán még

70

megmenthető mind ő, mind a fiai élete. Ismét egy orvvadászok által megsebzett jószág volt, de nem egyedül, hiszen még magában viselte a kölykeit. De a rosszakarat, a tudatlanság áldozatot kért tőle, sőt mint később kiderült a legnagyobb áldozattételt: a saját maga és a fiai életét; a boncoláskor derült ki, hogy, amint azt sejtettem is, két már teljesen kifejlődött kölyköt hordott. Mielőtt azonban beszálltunk volna az autóba, a férfiember utánam szólt. Mosolyogva az arcomra mutatott és látható jókedvvel megjegyezte: - Azért ez a delfinmese Gera úr hihetetlen ám, nem is értem, miért szabadkozik ilyen értelmetlen butasággal. Maga vagy elesett, vagy valakik, valamiért összeverték nemdebár, ez az igazság? – mit válaszolhattam volna, ráhagytam, serkentett a nyugtalanság, a vidra életéért való aggódás. De minden hiába volt, ismét csak az ördögnek tartoztunk egy úttal, mint oly sokszor már addig is, és attól kezdve, egészen addig, amíg az Állatkert felkarolta az általam kiötölt vidravédelmi programokat. Visszatértem a Szigetre. Napokkal később Allan Knight is megérkezett, és rosszallóan vette tudomásul, hogy az általa előírt gyógymódot ukrán kolléganője felülbírálta. Már csak azért is, mert meghagyta az angliai elérhetőségeit, tehát, bármikor beszélni, egyeztetni tudtak volna vele. Erre az ukránok azt válaszolták, ha olyan nagyon érdekelné őt a delfinek sorsa, akkor ő is felemelhette volna a telefonkagylót, lévén ismerte az ápolók szobájában lévő készülék telefonszámát. Az angol szakértő mérgelődött és erősködött amellett, hogy folytatni kell a víz klórozását és az általa előírt gyógyszeres kúrát, mert az ukrán állatorvosnő megszabta orvosságoknak, tekintettel a delfinek állapotára, semmi értelme nincs. De beszélhetett amennyit akart, minél jobban belelovalta magát abba, hogy megnyerje az ukránok egyetértését, annál konokabb ellenállással találta magát szembe. Dac volt ez a nemszeretem idegen ellen. Ezáltal patt helyzet alakult ki, de mindannyian tudtuk, hogy ez nem mehet így tovább, a két állatorvosnak igenis meg kell állapodnia. Katalin azt javasolta, hogy üljenek le egymással egyeztetni, de eleinte erre az ukrán állatorvosnő semmi hajlandóságot sem mutatott. Kijelentette: jól tudja, mit kell tennie, mások tanácsára egyáltalán nem kíváncsi. Csakhogy mégis be kellett látnia, makacssága semmi jóra nem vezet, mert a delfinek állapota ekkoriban még bizony szemernyit sem változott. Végül hát, ha vonakodva is, ráállt arra, hogy sor kerüljön a tárgyalásra. Allan Knight igyekezett barátságosan közeledni felé, de már az első pillanatokban látható volt, hogy mindez meddő, eleve sikertelenségre kárhoztatott igyekezet csupán. Az állatorvosnő leplezetlen, gunyoros ellenszenvvel nézett rá, nem hagyva kétséget arról, hogy addigi elhatározásában megingathatatlan. Mégis ott ültek egymással szemben, ami azért a történtek tükrében nagy szó volt, valamint mellettük Katalin és Tamás is helyet foglalt. Az állatorvosnő mögött egy csoportban álltak az ukránok, míg az angol mögé mi sorakoztunk fel, mint valamiféle rettenthetetlen testőrgárda. Nevetséges volt, tekintve elsősorban az erőviszonyokat, mégsem derült senki, hiszen annál komolyabb problémával álltunk szemben. A beszélgetés, döccenősen haladt, hiszen a felek mondanivalóját tolmácsolni kellett oroszra és angolra, sőt, az állatorvosnő minden egyes elhangzott javaslatot megbeszélt a delfinek gondozóival is. Ilyenkor percekig tudomást sem vettek rólunk. Lassan, nagyon lassan haladtunk. A víz további klórozását elutasították, ragaszkodtak a maguk által megállapított gyógyszeres terápiához, bár annak okát, hogy a két kezelés egyidejű alkalmazása miért zárja ki egymást, nem voltak hajlandók elárulni, minthogy azt se, hogy az angol szakértő orvosságait miért vetették el. Ekkor Allan Knight azt kérte, legalább ahhoz járuljanak hozzá, hogy vért vegyen a delfinektől, valamint, fogadják meg az újabb tanácsát, kerítsenek tengeri sót, és azt az általa javasolt mennyiségben keverjék bele a medence édesvizébe. Volt ám erre felháborodás! Az állatorvosnő idegességében úgy ugrott fel a helyéről, mint, akit megcsípett

71

valami, majd dúlva-fúlva sarkában az ukrán ápolókkal se szó, se beszéd magunkra hagyott bennünket. Fogalmunk sem volt arról, hogy ebben a helyzetben mit tehetünk, végül Tamás felállt: - Utánuk megyek, megpróbálom jobb belátásra bírni őket – jegyezte meg, majd sietősen távozott. Talán fél órát lehetett távol, amikor végül visszajött. De nem csak ő, hanem az állatorvosnő és az ukránok is. Szenvedélyesen, barátságtalanul villogott a szemük, arcukra egyenesen kiült a bensejükben dúló idegfeszültség. Megálltak az asztal előtt, sokatmondóan Tamásra néztek, várva, hogy elmondjon nekünk valamit. Tamás köhintett egyet, majd Allan Knightre vetve a tekintetét percekig angolul beszélt hozzá. Pistával közelebb húzódtunk Zsolthoz és Balázshoz, hiszen ők velünk ellentétben tökéletesen értették az angolt és vártuk, hogy ha nem is szó szerint, de legalább tartalmában lefordítsák mindazt, ami elhangzik. Kiderült, az ukránok nem hajlandók a további megbeszélésre, ragaszkodnak ahhoz, hogy a delfinek gyógykezelését kizárólag az ukrán állatorvosnő belátása szerint folytassák, egyben követelték, hogy Allan Knight azonnal hagyja el a területet, valamint, hogy a magyar hatóságok minél előbb tegyék lehetővé a delfinek visszaszállítását a hazájukba. Katalin azt válaszolta, hogy amíg az állatok olyan állapotban vannak, mint most, szó sem lehet az utaztatásukról, Allan Knight pedig a magyar hatóságok kérésére tartózkodik itt, és addig marad, amíg mind ő, mind a Természetvédelmi Hivatal szükségét látja. Majd hozzátette: még nem született meg az a határozat, amelyik megszabta volna azt, hogy a delfinek Szevasztopolba vagy egy delfin rehabilitációs központba kerülhetnek-e, de ígérte, azon lesz, hogy ez mielőbb megtörténjék. Erre az ukránok kiabáltak, csapkodtak, kijelentették: Allan Knightel nem hajlandók együttműködni, és különben is a delfinek Ukrajnába kerülnek, döntsön bárhogyan is a magyar hatóság. Az idegesség és az indulat tetőfokára hágott. Már mindenki állt, és vérmérsékletétől függően folytatta a vitát vagy csak némán, felajzott idegekkel követte a fejleményeket. Ekkor érkezett meg a követségről a jogász. Látva a jöttét az ukránok elé sereglettek, körbeállták és valamennyiük egyszerre feszült hadarással beszélni kezdett hozzá. Az ügyvéd felemelte a kezeit, és túlkiabálva a többieket mondott valamit, mire az ukránok kelletlenül elhallgattak. Odalépett hozzánk, megkérdezte, hogy mi a vita forrása, amiről Tamás tájékoztatta. Megköszönte, majd az ukránok vele együtt elvonultak a szobájukba, mi pedig megint csak nem tehettünk mást, minthogy várakoztunk. Persze a magunk módján ecseteltük a történteket, hallgattuk az angol szakértő értetlenkedő szavait. Egyszerűen nem tudta elképzelni az okát annak, hogy miért ennyire ellenségesek az ukránok, főleg azt nem foghatta fel, hogy az állatorvosnő miért ellenkezik olyan nagy nekibuzdulással. Hiszen a vérvétel, a víz sózása ilyen esetben szakmai alapkövetelmény, jelentette ki, minthogy a klórozás azonnali felfüggesztése is ellentmond minden állatorvosi észszerűségnek. Hozzátette, hogy az általa előírt gyógyszerek a leghatásosabbak, amit beteg delfinek esetében használni szoktak, míg az ukrán kolléganője által előnyben részesítettek, jók ugyan, de sokkal kisebb a hatóanyaguk. Nemsokára visszatértek az ukránok. Az állatorvosnő sápadtan, remegő hangon, csendes szomorúsággal kijelentette, hogy hozzájárulnak a vérvételhez és a víz sózásához is, de a gyógyszereken semmi szín alatt nem változtatnak. A jogász megjegyezte: intézkedni fog, hogy mielőbb megfelelő mennyiségű tengeri só érkezzen Ukrajnából, ekkor tájékoztattam, hogy az Állatkert a saját tartalékaiból szíves-örömest felajánl megfelelő mennyiségű tengeri sót, hogy az mielőbb, akár már a következő nap a rendelkezésükre álljon; ezt persze már egyeztettem a feletteseimmel és a főigazgató úrral is. Ugyanis, a vita előtti napon Katalin már célzást tett arra, hogy a víz sózása szükségessé válhat, miután jónak láttam mielőbb utánajárni és tisztázni a dolgokat.

72

Mindenesetre az ukrán állatorvosnő beleegyezése a vérvételhez és a víz sózásához, tekintve az előzményeket meglepő fordulat volt. Allan Knight megköszönte az ügyvédnek a segítséget, az állatorvosnőnek is a támogatást, aki erre szinte sírva sarkon fordult és elviharzott. Az ukránok, az ügyvédet leszámítva követték. Ekkor az ügyvéd ránk nézett, aztán Tamáshoz hajolt, súgott neki valamit, amit Tamás Katalinhoz fordulva lefordított. A jogász azt kérte, hogy mi menjünk távolabb, mert a jelenlétünk zavarja. Elsétáltunk hát, az asztalnál négyen maradtak: az ügyvéd, Katalin, Tamás és Allan Knight, de percekkel később, valamelyest lenyugodva csatlakozott hozzájuk az ukrán állatorvosnő is. A medencéhez sétáltunk, néztük a delfineket. Nem beszéltünk, csupán hallgatagon megálltunk, igazából sértette a büszkeségünket, hogy az ügyvéd kurtán-furcsán arrébb tessékelt bennünket. De hát semmit sem tehettünk ellene. Álltunk csak emberi mivoltunkban megsebezve. Ekkor odalépett hozzánk két ukrán gondozó és félreérthetetlen kézmozdulatokkal jelezték, hogy menjünk távolabb a medencétől. Meghökkenve néztünk rájuk, mire az egyikük közelebb jött hozzánk és előbb engem, majd Balázst meglökött. Közben emelt hangon mondott, jobban mondva üvöltött valamit; igaz, nem értettük, de nem kellett hozzá sok képzelőerő, hogy kitaláljuk az értelmét. Nem akartunk sem vitát, sem verekedést, ezért meghátráltunk. Alig tettünk néhány lépést, amikor észrevettük, hogy Tamás, Katalin és az ukrán ügyvéd felénk tart. Megvártuk őket. Már messziről látszott, hogy közölnivalójuk van a számunkra, Katalin arca falfehér volt, és Tamás is kerülte a tekintetünket. - Fiúk, mondanom kell nektek valamit – jelentette ki Katalin. Elhallgatott, nyelt egy nagyot, csak azt követően folytatta. – Az ügyvéd úr és az ukrán állatorvosnő ragaszkodik ahhoz, hogy ti a továbbiakban ne legyetek itt – mutatott Pistára, Zsoltra és Balázsra, majd rám nézett. – Egyedül a Pali, aki az Állatkerttel tartja a kapcsolatot. - És ezt miért akarják? – Zsolt inkább suttogta a kérdést, mert mi tagadás, erre a kiebrudalásra egyikünk sem számolt. Érzetem, hogy elönt a forróság, és a többiekre pillantva láttam, hogy az ő arcuk is a keserű indulattól vérbe szökken. - Azt mondja, hogy nincs szükség rátok, a delfinek gyógykezelését maguk is ellátják, ezért nem akarják, hogy itt legyetek. Zavarjátok őket. - Ugyan, hiszen eddig csak a segítségükre voltunk! – háborgott Pista. - Tudom, tudom – szabadkozott Katalin. – De nem tehetünk mást. Legyetek szívesek, menjetek el. A bejárati ajtóig kísértem őket, ahol kezet fogva elbúcsúztunk egymástól. Szerettem volna mondani valamit, valami vigasztalót, de nem jött hang a számra. Ők sem szóltak semmit, hanem elfordulva tőlem, a Sziget kijárata felé vették az útjukat. Visszatértem Katalinékhoz. Amikor odaértem, az ügyvéd rám mutatva megint csak súgott valamit Tamás fülébe. Tamás homlokráncolva visszakérdezett, mire az ügyvéd már hangosabban szólt hozzá. Tamás előbb Katalinra nézett, majd rám. - Pali, az az ügyvéd úr és az ukrán állatorvosnő kérése, hogy ettől kezdve négy méternél közelebb ne menj a medencéhez – mondta. – Sőt, az lenne a legjobb, ha meg se közelítenéd, hanem az előtérben tartózkodnál – mutatott az asztal felé, ahol nem olyan rég még az egyezkedés folyt a delfinek gyógykezeléséről. - Na de miért? – szakadt ki belőlem a kérdés. - Zavarod őket – jött a rövid, lakonikus válasz. Mit tehettem volna? Háborogtam magamban, de csak tehetetlenül rágódtam. Hamarosan Katalin, Allan Knight és Tamás is elköszönt, magamra maradtam. Ott ültem az asztalnál, merengtem a történteken. Egy idő után gondoltam egyet, különben is a sok üléstől elgémberedtem, így hát felálltam és nyújtózkodva ide-oda sétáltam. Eközben figyelmetlenül közelebb kerültem a

73

medencéhez, mire kicsapódott a gondozók szobájának az ajtaja, kilépett rajta az egyik ukrán férfi, rám kiabált valamit, miközben a kezével az asztal és a székek felé mutatott. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy éppen rendre utasít. V. Napokig semmi nem történt. Dolgoztam az Állatkertben, majd munka után kisiettem a Szigetre. Hallal rendszeresen elláttuk az ukránokat, más kérésük nem volt, még a felajánlott tengeri sót sem igényelték, amit pedig már előkészítettünk a számukra. Valami azonban gyökeresen megváltozott. Az ukránok, annak ellenére, hogy a segítségükre voltam, félreérthetetlen megvetéssel néztek rám, a köszönésemet sem fogadták, egy szót sem szóltak hozzám, csak akkor, ha úgy találták, átlépem azt a láthatatlan határvonalat, amit mozgásterem sorompójaként megszabtak. Olyankor azonban ordítva, üvöltve tessékeltek vissza. Gyűlöletük egyre magasabbra hágott, minek során még a szobájukban lévő telefon zsinórját is kihúzták a falból, hogy ne tudjam használni. Így ha valami miatt szükséges volt telefonálnom, el kellett mennem az uszoda másik, tőlünk elkülönítve működő végébe. Bántott a dolog, szerettem volna megtudni, hogy mi váltotta ki ezt a hangulatváltozást. Meg is kértem Tamást, hogy legyen a segítségemre, de szabadkozva elzárkózott ez elől, sőt, legnagyobb elképedésemre ettől kezdve ő is kerülni kezdett. Értetlenkedve csóváltam a fejem, de egy alkalommal, amikor véletlenül összefutottunk – én telefonálásból érkeztem vissza, míg ő éppen kilépett az öltözőből –, nekiszegeztem a kérdést: - Tamás, megbántottalak valamivel, amiért ilyen látványosan kerülsz? – rám nézett, a tekintete már magában, szavak nélkül is beszédes volt: összehúzott, szűk szemöldökei alól ellenségesen villogtak a szemei, az arca, ha csak egy lélegzetvétel erejéig is, de torz grimaszba fordult. - Az lenne a legjobb, ha elmennél innét – jelentette ki csendesen. - De hát azért vagyok itt, hogy a segítségetekre legyek! – heveskedtem. - Ezt senki nem kérte tőled! – és ekkor már, hogy-hogy nem kifakadt idegességgel kiabált. – Az az igazság, hogy semmi keresnivalód nincs itt. - Eddig ezt senki nem mondta – ellenkeztem, magam sem fogva vissza a hangomat, hiszen végtére is igazam volt, még soha nem közölték velem, hogy kívül tágasabb. Csupán a többieket küldték el barátságtalanul, ellenségesen megalázó módon, annak ellenére, hogy sokat segítettek. Ezt egyszerűen nem tudtam feldolgozni, bántott az igazságtalanság. - Pedig tudhatnád, hogy nem vagy szívesen látott vendég – jelentette ki Tamás most már lecsendesedve, majd oldalra somfordált, hogy ellépve tőlem, magamra hagyjon. Megfogtam a vállát, mire megállt. - Tamás, őszintén mond meg, mi a baj? – kértem valamelyest lehiggadva. Tagadólag megrázta a fejét, a kezemet lefejtette a válláról, megfordult és sietős léptekkel magamra hagyott. Tudtam, hogy ő személyes jó barátja az ukránoknak, a múltban sokszor találkozott már velük, közösen búvárkodtak is, nem egy közös kalandjukat el is mesélt. Ez idáig azonban olyan benyomást tett rám, mint aki megérti a helyzetet, és velünk együtt azon van, hogy mielőbb megnyugtató módon rendeződjenek a dolgok. Közvetlen, rokonszenves, segítőkész, és ami a legfontosabb: elfogulatlan volt. Pálfordulását nem tudtam hogyan értékelni, úgy okoskodtam, vagy az ukránoknak sikerült valamivel ellenem hangolni őt, vagy pedig mindezidáig véka alá rejtette valódi érzéseit. De hát mit tettem azon kívül, hogy gondoskodtam a delfinek haladagjáról, sőt még a szükséges klórmennyiséget és tengeri sót is elintéztem, hogy ne nekik kelljen beszerezniük! Ez volt a tisztem, jól tudtam, másba nem folytam bele, igaz akarva, akaratlan sok mindennek

74

szem- és fültanúja voltam. Éreztem, hogy történt valami, ami miatt olyan események előtt állunk, amelyek talán az eddigieknél is több indulatot és vitát kavarnak majd. És így történt. Allan Knight a megállapodás értelmében hozzálátott, hogy megszervezze a delfinek vérvételéhez szükséges tennivalókat. Már-már a végére járt ennek, amikor Katalinnal újra kilátogatott a Szigetre, hogy tájékoztassa az ukránokat. De szóhoz sem jutott, mert mielőtt elkezdhette volna a beszámolót, az ügyvéd magához ragadta a szót, amit Tamás fordított le nekünk: - Úgy döntöttek, hogy mégsem járulnak hozzá a vérvételhez. Egyben követelik, hogy a magyar hatóságok azonnal engedélyezzék a delfinek elszállítását Szevasztopolba – hát ez mi tagadás derült égből villámcsapásként ért valamennyiünket. - Mégis, mi az oka annak, hogy megváltoztatták a véleményüket? – kérdezte Katalin. - Az állatorvos asszony úgy látja, hogy a vérvétel, tekintettel a delfinek egészségi állapotára, túlságosan kockázatos – mutatott a mellette mosolyogva álló nőre, akit mindezidáig még nem láttam jókedvűen, de most, szinte kicsattant a testét-lelkét átható felhőtlen elégedettségtől. Ebből azonnal megérttetem, amihez persze nem kellett külön jóstehetség, hogy valóban alapos fordulat előtt állunk. – A megítélése szerint az utazás kevésbé veszélyes, különben is az általa irányított egészségügyi ellátás láthatóan segít az állatokon – folytatta az ügyvéd és az elmondása tagadhatatlanul igaznak tűnt. A gyógyszeres kúrával nem álltak le, a delfinek szeme gyógyulni kezdett, a viselkedésük is „természetesebb”, élénkebb lett, sőt az étvágyuk is megnőtt. Ekkor az ukrán állatorvosnő vette át a szót. - Azt mondja, hogy legyünk tekintettel az időjárásra is – tolmácsolta Tamás. – Mielőtt esősre, hidegre fordul az idő, netalán bejönnek az éjszakai fagyok, szükségszerű, hogy elkerüljenek innét a delfinek. Ha nem, az a biztos pusztulásukhoz vezet. - Mi azon vagyunk, hogy mielőbb megtaláljuk a megfelelő megoldást… – jegyezte meg Katalin, de erre az ügyvéd eddig tőle szokatlan hevességgel közbevágott. - Önöknek egyetlen kötelességük van, mégpedig az, hogy a lehető leghamarabb kiadják az engedélyt az állatok Ukrajnába történő szállításához. Különben is, érthetetlen a magyar hatóságok lassú ügykezelése – tette hozzá nem kis malíciával a hangjában. - A magyar hatóságok mindenben a törvényes előírásoknak megfelelően járnak el – jelentette ki Katalin. – Tudom, ez lassú folyamat, ennek ellenére ígérem, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk. - Jó, rendben – bólintott az ügyvéd. – Akkor hagyjanak fel végre a maszatolással, állítsák ki a hivatalos papírokat, aztán köszönjünk el egymástól. - Ez nem ennyire egyszerű… – replikázott Katalin, de megint nem tudta tovább folytatni, mert most kiabálva, a kezeivel hadonászva az egyik ukrán ápoló vágott közbe: - Maguk el akarják venni tőlünk a delfineket, ne is tagadják! Ha nem így lenne, már rég túl lennénk mindenen. - Keressük a megfelelő megoldást, a delfineket ellátására – válaszolta Katalin. Látszott, hogy nehezére esik leplezni az indulatát, mégis erőt vett magán és a lehető legbarátságosabb hangján beszélt. Csodáltam a béketűrését, én a helyében már régen ordibáltam volna. – De vannak előírások, amelyeket be kell tartanunk, különben is, van magukkal egy megállapodásunk arról, hogy vért vehetünk a delfinektől, amit most teljesen érthetetlenül és váratlanul felmondtak. Ezt meg kellene magyarázniuk! - A delfinek egyelőre még ukrán tulajdonban vannak, ezért, hogy mi történjen velük, azt mi határozzuk meg, nem maguk – az ügyvéd komoran, lobbanékonyan, majdhogynem kiabálva beszélt, mind nehezebben tudta magában tartani visszafojtott dühét. - Ez Magyarország, és ezért itt a magyar törvények hatályosak, nem az ukránok – vetette ellen Katalin. - Persze, persze – szabadkozott az ügyvéd valamelyest lecsendesedve. – Csakhogy a

75

maguk ügykezelése sértő ránk nézve – ekkor Allan Knight kért szót. - A tengeri sót legalább már ideszállították az Állatkertből? – kérdezte. - Gondoltunk rá, de annak reményében, hogy bízhatunk a magyar hatóságok megértésében – flegmán, nem titkolt lebecsüléssel Katalinra mutatott –, valamint, hogy az alkalmazott gyógykezelés javulást eredményezett, egyelőre várunk vele – válaszolta az ügyvéd. Ennyiben maradtunk. Katalin és az angol szakértő dolgavégezetlenül elköszönt, az ukránok a szobájukba sereglettek. Ketten maradtunk: Tamás és én. - Mi történt, Tamás? – kérdeztem. - Az, ami várható volt – válaszolta. – Elfogyott az ukránok türelme. A delfinek jobban vannak, alkalmasak az utazásra. És ennek ellenére csak ámítják őket, hogy rövidesen megszületik a döntés. - Jól tudod, hogy milyen nehézkesek ezek az intézkedések – vetettem közbe. Tamás tagadólag rázva a fejét rám nézett. - Nincs igazad, mert ha akarnák, akkor már rég határozhattak volna – jelentette ki. – Valójában nekem is olyan érzésem van, arra megy ki a játék, hogy elvegyék az ukránoktól a delfineket, ami egyszerűen szégyen-gyalázat – tette hozzá indulatosan, majd egy kurta, szia után, az ukránok után sietett. A következő napokban kiderült, hogy az angliai delfin rehabilitációs központba valami miatt nem tudják befogadni a delfineket, leghamarabb talán fél, háromnegyed év múlva képesek erre sort keríteni. Ezt azonban nem várhattuk meg. A maga módján váratlan közlés volt, erre nem számítottunk, igaz engem valamifajta elégtétel is magával ragadott, mert mindvégig azért szorítottam, függetlenül attól, hogy velem szemben igen barátságtalanul viselkedtek: a delfinek mégis az ukránoknál maradnak. Így hát nem maradt más, minthogy a változékony időjárás szorításának kényszere miatt felgyorsítva a döcögős jogi eljárásmenetet engedélyezzék az állatok Szevasztopolba történő elszállítását. Miután eldőlt a delfinek sorsa, az ukránok felszólítottak, hogy végleg hagyjam el a Szigetet. Annyi haltartalékkal rendelkeztek, ami a hátralévő napokban elegendőnek tűnt. Nem akaratoskodtam, beletörődötten tudomásul vettem, hogy számomra a Szigeten véget ért a történet. És bár az elmúlt időben nagyon elhidegült a kapcsolatom az ukránokkal, mégis azt találtam jónak, hogy mielőtt végképp magukra hagyom őket, elköszönök tőlük, végtére is heteken, hónapokon keresztül nap mint nap közöttük is éltem. Bementem hozzájuk, a szobájukba, de nem fogadták a kézfogásomat. Vagy másfelé fordították a tekintetüket, vagy csak rezzenéstelen arccal néztek velem farkasszemet. Ekkor az egyikük a bejárati ajtóhoz lépett, kinyitotta és a kezeivel, anélkül, hogy egy szót is mondott volna kifelé mutatott. Egyértelmű, félreérthetetlen intés volt, hátrafordultam hát és magukra hagytam őket. Kifelé menet találkoztam Tamással. Elköszöntünk egymástól, miközben megjegyezte: - Ennek így kellett alakulnia. És kérlek, ne haragudj az ukránokra, próbáld megérteni őket. Nem válaszoltam. Ugyan, mit mondhattam volna? Végtére is, az volt a legfontosabb, hogy a delfinek jövőbeli sorsa megnyugtatóan alakuljon. És tagadhatatlan, a beteg jószágok mind elevenebbek lettek, tehát, amint azt az ukránok állították, alkalmassá váltak az útra. Jobb lett volna a delfin rehabilitációs központba vinni őket? Ki tudja? Igaz, furcsán vette ki magát az angolok közlése, hogy csak majd egy távoli időben lesznek készek fogadni a delfineket, ami még az angol szakértőt is meglepte, olyannyira, hogy ekkor elvesztve önmérsékletét igencsak hevesen kikelt magából. Hiszen hetek, hónapok álltak a rendelkezésükre, tudták, hogy mi a helyzet, tehát azzal is tisztában kellett lenniük, hogy be tudják-e fogadni a delfineket vagy sem. Egy szót sem szóltak, jobban mondva, áltattak bennünket. Csak a legvégén közölték, amikor már sürgőssé vált az intézkedés, hogy a

76

részükről mire számíthatunk. Őket, a slendriánságukat valóban nem értettem. Alig egy hétre ezt követően megérkeztek a delfinek szállításához szükséges speciális kamionok, majd a következő nap befogták őket. Napokkal később Katalin egy cifra rövidségű faxot kapott: a delfinek megérkeztek, jól vannak. Így visszavonhatatlanul véget ért a margitszigeti „delfinkaland”. UTÓSZÓ Mindkét elmesélt történet rég volt, de talán mondanivalójuk, üzenetük elgondolkodtató. Az idők során aztán fiatalon, nagyon-nagyon fiatalon, életük teljében és tragikus hirtelenséggel, előbb Zsolt, majd később Pista hagyott magunkra bennünket. Ez a visszaemlékezés az ő felejthetetlen emléküket is szolgálja. Számomra elvesztésük pótolhatatlan érték, megmagyarázhatatlan és értelemmel feldolgozhatatlan szerencsétlenség mind a mai napig. Sokat és sokszor gondolok rájuk. Nagyon hiányoznak. Balázst és Katalint is más szakterületre sodorta az élet. Én meg időnek előtte feladni kényszerültem a gyerekkori álmaimat: mind az állatkerti állatápolóság, mind a hazai vidravédelem szervezése, irányítása ma már csak múló, egyre inkább elhalványuló emlék számomra.

77

HAZAI KISRAGADOZÓK MEGMENTÉSEINEK TÖRTÉNETE

Mottó: (…)…, csupán a tudomány s a szavahihető megfigyelések érveire hivatkozva akarom felébreszteni a lelkiismeretet s a nemesen gondolkodó embert és vadászt, hogy ha semmit se néz, csak a “haszon” című rovatot, akkor is ostobaságot és lelketlenséget követ el a “ragadozók” általánosításával és irtásával (…). Fekete István: Ragadozók (Nimród, 1941. május 1.) Mottó: (...) Nem, nem! Ne irtsuk mi a kártékony ragadozókat, csak vadásszunk rájuk. Éppen úgy, mint a hasznosakra. És Isten mentsen, hogy bármelyik fajtájukat is kipusztítsuk. Nemcsak azért, mert a természet szép állatkertje szegényebb lenne nélkülük, hanem azért sem, mert a ragadozók sem az ember bosszantására vannak a világon. Ők is részesei a nagy gépezetnek, amely nélkülük nem működnék olyan tökéletesen. Ezt akkor vennők észre, ha már nem lennének, akkor derülne ki, hogy ők is hasznos célt szolgáltak, nekik is hivatásuk volt itt. A természet dolgába sohasem volna szabad erőszakosan beleavatkozni! Senkinek sem! Csathó Kálmán: Tavasztól tavaszig, egy író visszaemlékezései (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962.) Kisragadozók, menyétfélék. Sokan, sokféleképpen tekintenek rájuk. Ez így volt a múltban is, ma is, és a jövőben is így lesz. Vannak, akik szemében kedves, kedvelt csintalan szőrmés gazemberek, akik megérdemelnék a törődést, az odafigyelést. Ezzel szemben mások telhetetlen haraggal gondolnak rájuk, és bizony sokan a ma még védetteket is kiirtják portájuk tájáról, ha megvan ehhez a megfelelő szakismeretük. Sorsukat a múltban is indulattal terhelt viták szegélyezték, nem volt egyszerű elfogadtatni a gazdatársadalommal természetvédelmi oltalmukat; erről lásd a „Záró gondolatokban” írtakat. És hát, mint a „Vadászok és én: vajon miért nem kedveljük egymást?” című fejezetben olvashatják majd, hogy e kecses ragadozók jövőbeni sorsa mennyire bizonytalan. Sokaknak fáj rájuk a foguk – még az egyetlen fokozottan védett menyétfélénkre: a vidrára is –, és bár mostanra sikerült gátat vetni az abbéli törekvéseknek, hogy jószerivel valamennyi hazánkban élő kisragadozó vadászható legyen, az elkövetkező évek, látva és átélve a történéseket, bizony nem sok jóval kecsegtetnek. De vannak olyanok – hála a nagybetűs SORSNAK –, akik, valamely oknál fogva a kezeik közé került kisragadozót féltően felnevelik majd visszaadják számukra szabad életüket. Mert hát szabadnak születtek. Istápolják őket, és míg náluk vannak, napjaikat, óráikat, perceiket jószerivel csak nekik adják, őértük élnek. Az ő szemükben nem kegyetlen, dühöngő vérszívók, fészekrablók, dúvadak, még ha egyszer-egyszer ezt az élet alaposan meg nem cáfolja, mert hát a legtöbbjük, a természetüknél fogva tagadhatatlanul féktelenül vad, durva jószág. Ennek ellenére mégis akadnak, akik a tőlük telhető módon óvják őket, törődnek velük. A lentebb olvasható történetek ezekről az emberekről szólnak leginkább. Az alábbi történetek 2006 júliusa és 2013 októbere közöttiek

78

VIDRÁS TÖRTÉNETEK Mottó: (...)... egyetlen igazán veszélyes halpusztító emlősünk a vidra. (...)... vérszomjassága és végtelen óvatossága teszik halaink elsőszámú ellenségévé. Egy vidrapár tönkre tehet egy egész kisebb tógazdaságot. Az anyahalakkal elpusztított szaporulatot nem számítva, egy vidrapárra 8-10 q halat számíthatunk. Hogy a telelőből kifogott tenyészhalak pusztításával milyen kárt okoz, nem nehéz elképzelni. (...). Kártétele azonban nemcsak abban nagy, amit megeszik, hanem abban is, amit megöl. Kikezdi, többnyire tarkóját a halnak – és otthagyja a vízparton vagy a lék mellett a jégen. (...) Fekete István: (Halászat – Kunszertmátoni Halászmesterképző, tankönyv – 1955) BEVEZETŐ GONDOLATOK Több évtizeden keresztül állatkerti állatápolóként sok-sok elárvult vagy betegség, vagy sérülés miatt emberi védnökség alá került jószágot nevelhettem. Mind nagy-nagy, az életem végéig elfelejthetetlen kaland volt, külön kihívás, megszámlálhatatlanul sok kedves, szomorkás és szívderítő történetre emlékszem vissza. De egyik sem vetekszik azzal az élménnyel, amit a ragadozó emlősök és különösen a vidra képes nyújtani. A vidra egyszerűen csodaállat! A megjelenése, mosolyra fakasztó folytonos csínytevést sugárzó fizimiskája, zászlórengetegként rezgő hosszú bajuszszálai, apró, világos nyughatatlanul kereső-kutató gombszemei, vékony és dallamos fütyörészése, totyogó ügyetlenkedése, amint apróka lábaival a földön kacsázik, miközben vaskos és törzséhez képest túlnőttnek tűnő hengeres farkával igyekszik egyensúlyban tartani magát, majd a vízben úszás közben látható leírhatatlan rugalmassága, akrobatikus ügyessége mindenkit megfog, aki átélhet vele egy ilyen találkozást. Én abban a szerencsében részesültem, hogy több tucat olyan vidrát nevelhettem és ápolhattam állatkerti pályafutásom során, akik valamilyen oknál fogva hozzánk kerültek. Igaz, a vidrával történő legelső ilyen élményem nem itt kezdődött, hanem sokkal régebben, még nagyon fiatal koromban, amiről még soha nem beszéltem. Már gyerekkoromban is elköteleztem magam a vidra védelme mellett a nyári szünidő alatt a Tömörkény melletti Csaj-tónál átélt kalandok során, de később is, amikor már keresztbe-kasul bejártam az országot. Ekkor, egészen pontosan 1981-ben történt, hogy találkoztam Z. Gézával, a somogyi halászemberrel, akit egy vadászismerősöm révén ismertem meg, és aki, mi tagadás eleinte leplezetlen bizalmatlansággal méregetett. Később azonban a barátságába fogadott. Történt ez akkor, amikor meglátta nálam az általam lakott vendégszoba asztalán felejtett két könyvet: az egyik Fekete István, a másik pedig Bársony István novelláskötete volt. Ez nyomban közös témát adott számunkra, lévén, mint kiderült ő is tisztelője volt a nagy vadász- és természetíróknak, így aztán szép lassan eloszlott az irántam érzett idegenkedése. Hébe-hóba leveleztünk egymással, de egyszer teljesen váratlanul egy rövid táviratot küldött, amelyben azt írta: “Pali fiam! Találtam egy vidrakölyköt, idehaza neveljük, ha kíváncsi vagy rá, gyere minél előbb.” Nem volt maradásom. Csakugyan, az apró, de meghitten barátságos portájukon a feleségével, Kati nénivel együtt odaadó szeretettel gondoskodtak a csöppnyi jószágról: az anyja mellett találták meg, akit egy autó elütött. Ismerősöm kissé szégyenlősen bevallotta, az első gondolata az volt, hogy egyszerűen a földhöz csapja a halzabálót – mindig is csak így nevezte, annak ellenére, hogy idővel mind jobban kiérzett, ez csupán erőletett műharag, amit a későbbiek során még több halászembernél tapasztalhattam –, de amikor a kezébe vette, nem tudta rászánni magát.

79

Felnevelték, mert a vidrácska, egy nőstény, becsületes nevén: Sárkányka idővel bizony szépen felserdült és a halásztanya elválaszthatatlan “tartozékává” vált. Akárcsak egy kutya, ha a gazda hazatért elébe sietett és úgy üdvözölte, ha látta, hogy sétálni indul mellé szegődött, ha éjszaka a kutyák valami miatt ugattak, ő is ott termett mellettük és lévén csaholni nem tudott, hangosan rikácsolt. Egyébként pedig a kutyákkal nagyon nagy barátságban volt, olyannyira, hogy még az óljukba is bemerészkedhetett anélkül, hogy emiatt nehezteltek volna rá, sőt, megtörtént, hogy Pletyka, a vérbeli kotorékeb (egyébiránt tacskó), amikor látta, hogy Sárkányka elfoglalta a szállását, szó nélkül annak küszöbéhez somfordált és ott tért nyugovóra. Egyedül a táplálék okozott zavart e kedélyes barátságban, de a halászember ügyesen megoldotta e problémát is, mégpedig úgy, hogy amikor ideje érkezett az etetésnek, Sárkánykát elcsalta, a portaudvar egyik távolibb sarkába, ahol aztán a vidra nyugodtan megehette a maga porcióját. Persze akadtak gondok is, mert a vidrácska előszeretettel hajkúrázta a háztáji baromfit, amit Géza bácsi nem nézett jó szemmel, és hát a macskákkal – hárman laktak a portán – a kezdetektől fogva perben, haragban állott, ami nem egyszer, amikor összeakasztották a bajuszukat, kínos kalamajkát okozott. Később, miután az angyalbőrt magamra véve a béketábor szolgálatába álltam előbb Sopronban, majd Budapesten, arról értesültem, hogy a vidra elszökött, egyik-napról a másikra eltűnt és hiába keresték-kutatták, többé nem találtak rá; csak így közbevetőleg jegyzem meg: egyike voltam az utolsó harcos antikapitalista elvtársaknak, mert nem sokkal később, hogy leszereltem már a bajtárs megszólítás dukált a seregben. De vissza Sárkányka történetére! Gyanítható, bár lehet, ezzel a véleményemmel is nagyon mellé nyúlok, a természet szólíthatta el: ivarérett korba lépett és ez az elkerülhetetlen fordulópont alapvetően megváltoztathatta az életét. Éveken keresztül aztán a környéken rendre megjelent egy, az emberekkel szemben feltűnően bizalmasan viselkedő vidra, aki egyszer az egyik, másszor a másik halastónál, horgásztónál, gátnál, csatornánál bukkant fel, és bár a három lépés távolságot megőrizte, mégis egyértelműen a kíváncsiság és a bizalom mind közelebb és közelebb vitte az emberekhez. Sőt, a vidra a kutyák iránt feltűnő bizalommal viseltetett, ha felbukkant valahol és találkozott eggyel – már ha az nem akarta megtépni őt –, nem menekült el előle, hanem bevárta és még alkalmasint játszott is vele. Végül aztán Sárkányka élete szomorú véget ért, 1986. január egyik fagyos, nagyon hideg és havas napjának hajnalán az egyik környékbeli halastó csatornájánál találták meg az élettelen tetemét: valaki csapóvasat tett ki a váltójára és a vidra lépre is ment. A “tőr” azonban nem ölte meg azonnal, a jobb hátsó lábába csapódott a combtájékon, így valószínű órák hosszú során vergődött szerencsétlen párája, amint azt a megtalálói a látott nyomok alapján feltételezték. A leszerelés után aztán még sok-sok kirándulásban és kutatásban bővelkedő időszak vette kezdetét. És mi tagadás, nem egyszer előfordult, hogy vidracsapáról magam is hurkot, csapóvasat vagy mérgezett haldarabokat szedtem fel, vagy pedig a kollégáim, ismerőseim tették ezt. De megtörtént, hogy amikor halászokkal, horgászokkal voltam együtt, amint mondták ilyen alkalmakkor: csak barátian egymás között, bizony szembesülhettem olyan trükkökkel, amelyekkel napjaikban is “kiemelnek” vidrákat halas- és/vagy horgásztavakból. Igen, kérem, mindig így mondták kiemeltük, érdekes: egyetlen egyszer sem ejtették ki a szájukon, hogy kilőttük, vagy megöltük, vagy elpusztítottuk a vidrát. Pedig esetünkben ez a lényeg: itt fő cél a kiirtás, amihez minden eszköz elfogadott, így felhasználható és felhasználandó. Magyarán: tetszik vagy sem, a fokozott védelem ellenére rendre irtják a vidrát Magyarországon, de hogy évente így mennyi jószágot pusztítanak el és ezek közül mennyi a nőstény, illetve mennyi a kölyök, az nem ismert előttem. Pedig a horgász- és halastavaknál elsősorban nőstények és kölykök kerülnek terítékre, lévén a hazai vidraállomány gerince,

80

legalábbis az ivarérett nőstények, valamint a fiaik jelentős része e tavaknál, illetve a tavak mentén lakik. Álljon most itt egy 2009. november 14-én nekem küldött e-mail néhány kiragadott részlete, amit T. István gyomaendrődi horgászismerősöm írt, akivel évtizedek óta – a nyolcvanas évek közepétől datálhatóan – nagy-nagy vitában álltam nemrégiben bekövetkezett elhunytáig. Sok mindenben, nem átlépve az udvariaskodó magázódás határát töretlenül győzködtük egymást a magunk igazáról: halászati, horgászati, természetvédelmi kérdésekben, és mi tagadás még politikai nézeteink végett is vitában állunk; magyarán: szinte soha semmiben nem tudtunk megegyezni. Ennek ellenére lankadatlan szorgalommal kerestük egymás társaságát vagy személyesen, vagy levélben, vagy e-mailben. Íme a levélrészlet: “(...) Tudja Pál, talán mégis ez a legjobb. Maga “szelíd zöld őrültként” küzdjön csak az ellen, hogy ne pusztítsák a vidrákat, úgysem hallják meg, amit mond vagy ír. Be kellene már végre látnia, hogy ez a dolog magát leszámítva igazából senkit sem érdekel, vagy ha így jobban tetszik: széllel szemben próbálkozik. (...) A természetvédőknek statisztikai adat, a külföld felé színes fényképekkel telis-tele illusztrált propagandakiadvány elkerülhetetlen kelléke a vidra, semmi több. (...) Jó reklámfogás rejlik a vidrában, de ez a lényeg, mert ha a külföld pénztárcája kinyílik, a vidra már senkit nem érdekel. (...) A halász és a horgász pedig semmi mást nem tesz, mint amit egy normális a magántulajdonra és piacgazdaságra épülő társadalomban minden rizikó nélkül megtehet: a maga módján védi az értékeit. (...)” Amikor a problémáról, évekkel korábban, 2005-ben összeállítottam egy figyelemfelkeltőnek szánt kiskönyvet (Orvvadászat vidrára: vajon miért és hogyan irtják a vidrát? – címmel), az értetlenségen kívül valamint a “miért kellett ilyesmiket leírnod? ” szemrehányó kérdésen túl semmi mást nem értem el. Akadt olyan túlbuzgó természetvédelmi szakértő, aki egy szakmai rendezvényen azt igyekezett bizonygatni, hogy például az állításommal és a tapasztalataimmal ellentétben a vidrát hurokkal egyszerűen nem lehet megfogni. Szegény csak azt érte el, hogy a jelen lévő halászok és horgászok, már akik fültanúi voltak a nagyhangon tett magabiztos állításának és birtokában voltak a vidra “kifogás” nem egy megoldásának, köztük a sikeres hurkolás rejtélyeinek is igen tapintatosan, mégis nehezen leplezett meghökkenéssel kinevették. Nagyon megdöbbentem azon, hogy a természetvédelemben tevékenykedő ismerőseim, barátaim mennyire hányaveti módon kezelték és kezelik mind a mai napig ezt a problémát. Nem értettem és persze most sem értem, miért teszik, hiszen azt világosan láttam és éreztem már 2005-ben is, hogy tudják jól, a valóságról írtam, a mindennapjainkban történő borzalmas cselekedetekről. Érdekes volt az is, hogy a halászok és horgászok körében hogyan fogadták a kiskönyvet, hiszen nekik is megküldtem, mégpedig annak reményében, hogy ezáltal is sikerül további párbeszédre sarkallnom őket. És közülük sokan megértették ezt, mégsem történt semmi, mert a természetvédők úgy tettek, számukra a vidra orvvadászata nem téma. És ebbe egyszerűen nem akartam belenyugodni. Elhatároztam, hogy újabb kezdeményezéssel rukkolok elő, így hát alaposan áttanulmányoztam a nyilvánosan hozzáférhető állami és uniós pályázati és támogatási kiírásokat. Hosszú, nagyon unalmas időtöltés vette ezzel kezdetét. De megérte, mert átolvasva a sok hivatalos, alkalmasint alig értelmezhető jogászi nyelvezettel megfogalmazott dokumentumot, rábukkantam egy kínálkozó lehetőségre. Akadt ugyanis egy olyan uniós eshetőség, amely azt támogatta, hogy azok a gazdák, akik az általuk művelt földeken olyan természetes vagy természetközeli művelést folytatnak, amely segíti az ott élő állatvilág sokszínűségének fennmaradását, külön és jelentős összegű vissza nem térítendő támogatást nyerhetnek. Méghozzá hosszú évekre. Egyetlen feltétel volt: az adott élőhelyre és az ott leginkább jellemző állatfajra ki kell dolgozni egy úgynevezett „élőhely-fenntartási szempontrendszert”, amelyet ha a magyar állam támogat, akkor hozzáférhetővé válhat e felajánlott lehetőség kiaknázása az uniós keretből.

81

A halastavaknál a vidra megfelelő „alanynak” tűnt, így összeállítottam egy javaslatot, amely azt foglalta keretbe, hogy ezeken a területeken miképpen gazdálkodjanak a gazdák úgy, hogy az ott élő vidrákat (és a vidrán kívül még sok más madár és emlősfajt) ne zavarják. Úgy okoskodtam, ha sikerült egy ilyen dokumentumot szakmai vitára bocsátanom, és eredménnyel járó tanácskozások során keresztülvinnem, és ráadásul valóban elfogadja majd a minisztérium, és lehetővé teszi az uniós források felhasználását, akkor jelentősen csökkenhet a vidrák üldözése és irtása. Jó egy évbe került, mire sikerült egy teljes egyetértésen alapuló ajánlást összeállítanunk, de végül a sok-sok vita után mégis megtaláltuk a mindenki számára elfogadható szempontokat. Hihetetlen volt, hogy ez mennyire fellelkesített mindenkit: természetvédőt, halászt, jogászt, mindazokat, akik részesei voltak a munkának, végtére is olyan történet átélői, sőt megalkotói voltunk, amire még nemigen volt példa hazánkban; (a vita alatt huszonnégyen olvasták a hozzászólásokat, érveltek és ellenérveltek, mígnem elmondhattuk: sikerült, elkészült). Nagy-nagy nekibuzdulással tisztáztam le az ajánlás végső változatát és megküldtem a minisztériumnak. Vártam, vártunk, hogy válaszoljanak, de teltek a hetek, hónapok, semmi sem történt. Nem értettem e hallgatás okát, többször telefonáltam is, hogy megérdeklődjem, hol tart a javaslatunk elbírálása, de mindig kitérő választ kaptam, mondván: folyamatban van, türelmet kérünk. Jó három hónappal később be kellett mennem a Természetvédelmi Hivatal Költő utcai székházába (azóta már onnét elköltöztek), és ekkor összefutottam H. Lászlóval, aki akkoriban a minisztérium helyettes államtitkára volt. Megörültem e nem várt találkozónak, és nem kerülgettem a forró kását, rögtön rákérdeztem, hogy mikor várhatjuk a javaslatunkra a minisztérium hivatalos válaszát. H. László mélyet sóhajtott, nemtetszésének jeleként megcsóválta a fejét. - Olvastam a javaslatotokat, de sok jóra ne számítsatok – jelentette ki. - Miért? – hökkentem meg a szavain. - Azért, Pali, mert semmi értelmét nem látjuk… - De hát így sok vidrát megmenthetnénk – vágtam a szavába. Elgondolkodott, és tanakodva, vontatottan ejtve ki minden szót, válaszolt: - Ebben igazad lehet. Azonban annyira mégsem fontos a vidra védelme, hogy erre külön támogatási lehetőségeket biztosítsunk a halászoknak és a horgászoknak – azt hittem, rosszul hallok. Az egyetlen fokozottan védett menyétfélénkről azt mondja a természetvédelemért felelős helyettes államtitkár, hogy nem fontos a védelme. - Ezt ugye, nem mondod komolyan? – kérdeztem végül. - De igen, komolyan gondolom – felelte. – Tudod Pali, úgy vélem, te nagyon túlliheged a vidrakérdést. Az orvvadászok elejthetnek valamennyit, de a vidra hazai állománya olyan erős, hogy ezzel semmi komolyabb kárt nem okoznak. - Laci, tudod te, hogy mit beszélsz? - Igen, tudom. A vidra védelméhez azon túl, amelyben ma részesül, további lépések egyszerűen nem indokoltak. - Ezek szerint, ti itt a minisztériumban beletörődtök abba, hogy a tavaknál vadásznak a vidrára? - Semmi jelentősége, Pali. Nem okoznak olyan veszteséget, amire oda kellene figyelnünk. A javaslatunkra végül is nem kaptunk hivatalos választ a minisztériumból. A H. Lászlóval történő beszélgetésemről tájékoztattam mindazokat, akik részesei voltak az ajánlás összeállításának, és mindenki hitetlenkedve, dühösen vette ezt tudomásul. Sok mindenre számoltunk, de egy ilyen lesajnálóan sértő hozzáállásra egyáltalán nem. - Látod Palikám, ilyen igazságtalan az élet. Gürcölhetsz meggebedésig, bizonygathatod az igazadat, összehozhatsz annyi szakmai fórumot, amennyit akarsz, nem

82

vesznek komolyan, csak akkor, ha valami miatt szükség van rád és az alapítványra. Különben egyszerűen sem te, sem az alapítvány nem létezik a minisztérium számára – mondta nekem az ügy kapcsán az egyik nagyon kedves halászismerősöm, L. Ferenc. Nem akartam belenyugodni, és amikor 2010 tavaszán megtörtént a politikai fordulat, ismét kilincselni kezdtem azért, hogy eredményt érjek, és sikerüljön visszaszorítani a vidra üldözését és irtását. Csupán annyit értem el, hogy az illetékesek összenevettek a hátam mögött, hiába bizonygattam, hogy a legtöbb megölt vidra vagy nőstény, vagy – és szerintem leginkább – még vidrakölyök. Miért? A vidrakölykök előtt álló egyik legnagyobb kihívás megismerkedni a vízzel, és elsajátítani az úszás tudományát, vagyis amikor elérik a kéthónapos korukat, és az anyjuk nekilát a tanításuknak. Bármilyen hihetetlen is, számukra ez egy nagyon problémás életszakasz, mert a kicsik eleinte vonakodnak a vízbe menni, anyjuknak csellel, sőt nem egyszer erőszakkal kell betuszkolnia őket. És ha ez megtörtént, akkor olyan hangosan sírnak, hogy ha valaki csak hallja, de nem látja a vidrákat, azt hiheti, egy egész falka nekikeseredett jószág vinnyog-kesereg, sipít és sír valahol a sűrűben, holott csupán egy-két reszketegen hisztiző kölyökről van szó. Vannak, akik számára ez az időszak jelenti idejét annak, hogy megszabaduljanak az általuk nemkívánatos jószágoktól. Bizony így van ez! Jól tudják, hogy semmi mást nem kell tenniük, mint fülelni, mert az engedetlen vidrakölykök kétségbeesett hangoskodásukkal elárulják a hollétüket és akkor, vagy az erre betanított kutyákat küldik rájuk – ez a gyakoribb –, vagy maguk derítik fel a helyüket és így végeznek velük. Vagyis az orvvadászat súlyos gondokat okoz, és sajnos erre nem fordítanak időt és energiát azok, akik ezt megtehetnék, mert jogukban áll. Ők a törvény képviselői. A következő kommentár nélküli levélrészletek, amelyeket évek során kaptam, magukért beszélnek: Tisztelt Alapítvány! (...) Bizony bevallom én maguknak, mert nem szégyellem, mert azoknak kellene szégyellni magukat, akik miatt erre vetemedtem: agyonütöttem a vidrát, hogy annyit sem nyekkent fapapucs. Próbáltam én az egyenes utat. Írtam a nemzeti parknak, de rám se bagóztak. Aztán írtam Budapestre a Természetvédelmi Hivatalba, de még csak annyit sem válaszoltak, hogy köszönjük a levelet. Hát felmérgelődtem. Látták volna, hogy a télen mi kárt okozott nekem a vidra! Az volt aztán csak a dühítő! Így hát megoldottam magam a dolgot, és megoldom a jövőben is. Engem ne nézzenek hülyének! Vagy fizessék meg a vidrakárt, vagy hagyjanak békében. Dátum nélküli levél (Érkezett: 1996. április 18-án) Utóirat: Azért nem írom alá, mert ez a legjobb. Kedves Pali! (...) Igen, megtettem azt, amitől magam is undorodok. Kiraktam a csapdát, még apámtól örökölt csapóvasat. Már a legelső éjszaka megfogott egy vidrát. Nőstényt! Aztán kiraktam megint. Nem oda, ahol előbb volt, hanem a másik tóhoz. Két nap múlva fogott megint vidrát, az is nőstény volt. Bevettem a vasat, többet most nem veszek ki, inkább megint megpróbálok beszélni a nemzeti parkosokkal. Két nőstény volt, képzeld el, ha ezek itt lefialnak nekem! Sajnálom őket, mert szeretem a vidrát, ezt te magad is tudod. Remélem, hogy a mostani megkeresésemre a nemzeti park már nem elutasítóan válaszol. Ha mégis, akkor nem tehetek másképpen. Meg kellett írnom, mert képtelen vagyok magamban tartani. Fel is jelenthetsz! Bizonyíték a kezedben lesz. Azért, ha mégis úgy gondolod, hogy szóba állsz velem, bármikor

83

szívesen látlak. Sok barátsággal ölel: D. Lajos (Kelt: Kaposvárott, 1999. április 25-én) Tisztelt Gera úr! (...) Tudom, mindez nem tisztességes. De nem tűrhetem, hogy a vidrák belőlem, a munkámból éljenek. (...) Rájuk eresztettem hát a kutyákat, és azok megtették a dolgukat. (...) Nem csak én teszek ám így, nem, ne higgye! Mások is, megbeszéljük, tapasztalatot cserélünk, és bizony így van ez: nincs is annál könnyebb dolog, mint a vartyogó istennyilait kutyákkal megfogatni. (...) Aláírás nélküli levél (Kelt: 2002. január 3-án, postára adták Vásárosnaményben) Gera úr! Beszéltünk arról, hogy vannak, akik ma is vadásznak vidrára. Annak ellenére, hogy ez tilos és akár börtönt is kaphatnak érte. Nos, én azt hallottam, hogy errefelé akkor teszik ezt, ha kicsik vannak. Azt mondják olyankor nagyon hangosak és könnyű megtalálni őket. Így van ez? (...) Bizonyítani persze nem tudom, de azt hallani, hogy mostanában több tónál is így ütöttek agyon vidrákat. (...) Válaszát várva, üdvözlettel: G. László (Kelt: Tatabányán, 2007. április 22-én) Tisztelt Uram! (...) Nem akartam hinni a fülemnek. Megkérdeztem, valóban így történt-e vagy csak ugratni akarnak? (...) Végül kiderült, minden igaz: az elmúlt napokban többször is hallották hangoskodni a vidrákat, és tegnapelőtt hajnalban a halőr és cimborája a vadőr “megoldották a problémát.” Mégpedig kutyákkal. Állítólag alig egy óra alatt megöltek három vidrát, ha igaz, amit mondanak, akkor két kölyköt és az anyjukat. (...) Uram! Tegyen valamit, mert ez borzasztó, hogy megtörténhet. (...) Bízva magában, üdvözli: egy barátja a vidráknak (Kelt: Tolnán, 2008. május 2-án) A 2007-es FEHOVA kiállításon az egyik vadászatszervező iroda képviselője, egy nagyonnagyon régi ismerősöm igencsak óvatoskodva, mondhatni szerfelett cizellált köntösbe öltöztetve mégis félreérthetetlenül arról érdeklődött, hogy az “Alapítvány a vidráért” szervezet vezetőjeként hajlandó lennék-e olyan kezdeményezést támogatni, ami azt célozná, hogy a téli hónapokban vadászni lehessen vidrára Magyarországon. - Képzeld el – mondta végső érvként, belemelegedve a témába és elfeledkezve az addigi udvariaskodó beszédről –, mennyi külföldi vadász érdeklődne, és ráadásul mennyi pénzt hoznának! Európában sehol másutt nem vadászhatnának vidrára, csak itt, nálunk! Micsoda piac és mekkora lehetőség! Az a pártucat vidra pedig, amit elejtenének – veregette meg a vállamat – se nem oszt, se nem szoroz, olyan sok van belőlük. Nos, ugye egyetértesz? Erre én, mi tagadás nem tudva a számomra már amúgy is olyan sok kellemetlenséget okozó hirtelen természetemet palástolni – magyarán: pillanatok alatt felment a pumpa –, diplomatikusnak egyáltalán nem nevezhetően elmagyaráztam neki, hogy hol és kivel akarjon vidrára vadászni, aminek aztán vérbő sértődés lett a vége. Olyannyira, hogy ha azóta valahol találkozunk, tüntetőleg elfordítja a fejét és nem hajlandó köszönni sem. Mindezeket, miért meséltem el az alábbi történetek előtt? Azért, hogy a magam egyszerű módján szemléltessem, nem egyszerű dolog egy kisragadozó védelmét felkarolni. Éppen ezért fontos, hogy legyenek olyanok, akik szívvel, lélekkel kiállnak egy-egy menyétféle életének a megmentéséért. Nem egyszerű ez, mert bizony sokan nem nézik ezt jó szemmel. Mégis, mindig akadnak bátor, elkötelezett polgártársak, akik merik vállalni a szembesülést a tettükkel, azzal, hogy akár a törvény betűit is áthágva, megmentenek sokak által nemszeretem állatokat, és

84

esélyt adnak számukra arra, hogy szabadon élhessenek. Nonszensz, de napjaink igazsága ez: ezeknek az embertársainknak kell rettegniük a büntetéstől és a meghurcolástól, nekik, akik életeket mentenek. Nézzünk néhány ilyen vidrás történetet. MATYUS A MEGSIRATTATÓ Nehezen teltek a napjaim, hiszen lebetegedtem – ez 2006-nyarán kezdődött –, és ez igen elkeserített. Addig orvosi rendelőt csak akkor láttam belülről, amikor a kötelező éves üzemorvosi vizsgálatra kellett elmennem. Orvostól orvosig jártam, de hiába, nem találták az egészségem romlásának az okát, én pedig fogytam, mint az olvadó jég. Sokáig bejártam dolgozni, kirándultam az országban, olyan érzést akartam magamra erőltetni, hogy semmi baj, minden a régi. De nem ment, idővel be kellett látnom, hogy valami véget ért. Mégpedig az addigi életem minden percét meghatározó, számomra a legeslegfontosabb főcél: az állatkerti munka, és a kisragadozóink utáni kutatás. Többször is rövidebb hosszabb ideig betegállományba kényszerültem, amely majd a későbbiek során, újabb nyavalyák miatt 2010-ben leszázalékoláshoz vezetett – mert egyik betegség hozta magával a másikat, az pedig még egy újabb korságot. És ezt nem akartam elhinni, küzdeni akartam ellene. Vesztettem, el kellett fogadnom, hogy az új élethelyzetnek megfelelő elfoglaltság után kell néznem. Amikor már úgy éreztem, hogy valamelyest megerősödtem, kilincseltem új munkáért – hiszen a rokkantsági nyugdíj összege, pestiesen szólva: hideg vízre sem elég –, mindenhol megfordultam, ahol úgy véltem, alkalmas állás kínálkozik. De kudarc kudarcot követett, aminek folytában mind a mai napig, amikor ezeket a sorokat írom, nem leltem új kenyérkereseti forrásra. És a barátok nagy része is elfogyott, mindazok zöme elfelejtett, kerül, akik egykoron – ahogy mondani szokás – levakarhatatlanul kapaszkodtak belém, mert az „Alapítvány a vidrákért” ügyvezető elnökeként munkát, elfoglaltságot, előadások és publikációs lehetőségeket nyújtottam nekik. Hosszú-hosszú éveken keresztül. Tiszta szívből tettem. Bíztam bennük, és amikor magamra hagytak, azt nehezen értettem meg. Azért, szerencsére maradtak barátok, sőt, újabbak is megjelentek az életemben. És ennek örültem, nagyon örültem. Amikor egyiküknek felpanaszoltam, hogy milyen sok múltbéli cimbora felejtett el, és hogy legnagyobb bánatomra, mint megváltozott munkaképességűt az állatkertbe nem fogadnak vissza, holott több mint negyedszázadot töltöttem el ott, csak keserűen elmosolyodott, és ezt mondta: - Tudod, Pali, van egy régi közmondás. Úgy szól: a kidőlt keresztnek senki sem köszön. Elég sok időt fecséreltem el azzal, hogy csak ültem odahaza, és azon töprengtem: hogyan tovább. Minden kilátástalannak tűnt: betegség, rokkantság, munkanélküliség, egzisztenciális ellehetetlenülés. Nekikeseredve ültem a fotelben, és magamba meredve csak azon keseregtem, hogy miért történt mindez meg velem. De ez a történet, amelyet alább elmesélek még jóval korábban esett meg. 2007. április első napjaiban jártunk, szintén csak a sorsomról elmélkedtem – holott ekkor még igencsak messze voltam a leszázalékolástól, de egy megfoghatatlan érzelemhullám folyton azt sugallta: hamarosan gyökeresen megváltozik az életem –, amikor este nyolc óra tájban megszólalt a mobiltelefonom. Vajon ki lehet az ilyenkor, kérdeztem magamtól, de közben már nyúltam is a készülékért. - Gera Pál vagyok, tessék – szóltam a telefonba. - Örülök Gera úr, hogy elértem, a segítségére lenne szükségünk, mégpedig minél előbb – hadarta egy szuszra egy izgatott férfihang. Többet nem mondott, ezért megkérdeztem: - Miről van szó?

85

- Vidráról, jobban mondva egy kölyökről. - Hogyan került magukhoz, és tulajdonképpen kicsoda Ön? - Ó, elnézést, izgalmamban be sem mutatkoztam. P. Sándor vagyok, Nyíregyházán lakom, de most itt vagyok Taksonyban egy ismerősömnél. - Értem. És mi van a vidrával? - Alig egy órája hoztuk be magunkhoz. Kint voltunk cserkelni a cimborámmal, amikor meghallottuk, hogy valami nyafog a holtágban, nem messzire a víztől. Hamar felfedeztük, egyke vidrakölyök volt, termetre olyan nyolchetes macskaforma. Előbb nem mentünk oda hozzá, mert arra gondoltunk, hogy az anyja csak percekre hagyta magára. Folytattuk a kószálást, és olyan jó másfél órával később visszamentünk. A vidra még mindig nyafogott, de már nagyon halkan. Teljesen kikészült, ezért magunkhoz vettük. Nem tiltakozott, inkább csak nyivákolt. - És utána mit tettek? - Megitattuk langyos tehéntejjel, aztán beraktuk egy kis fadobozba. Most itt van bent a szobában és alszik. Mit tegyünk, Gera úr? A múltban számtalan sok hasonló hívást kaptam, és olyankor, amikor csak tehettem, magam mentem a vidráért, vagy azt javasoltam, hogy keressék meg a legközelebbi állatkertet, ott biztosan átveszik tőlük. Most is ezt tanácsoltam, hogy másnap hozzák be a fővárosba, és vigyék be az állatkertbe. Szavaimat néma csend fogadta, meg kellett kérdeznem, ott van-e még a beszélgetőpartnerem a vonal túlsó végén. - Igen itt vagyok – jött egy kedvtelenül hangzó válasz, amiből rögvest kiérzett a keserűség. Rákérdeztem, hogy mi a baj. - Tudja, azt szeretnénk, ha mi nevelhetnénk fel – hát erre meg mit válaszoljak hirtelen? Régebben is megtörtént, hogy segítségemmel halászok, vadászok vagy csak egyszerű tenni akaró természetbarátok maguk nevelték fel a kisvidrákat, amiért hatósági körökben igencsak nehezteltek rám. Hiszen ezzel törvényt sértettem, mert jól ismertem annak betűit, és az világosan leszögezi: a talált védett állatokat minden esetben át kell adni vagy a nemzeti parkok valamelyikének, vagy a legközelebbi állatkertnek. Ezt azonban ezekben az esetekben angolos számítással figyelmen kívül hagytuk, és ezáltal szinte egy zárt, közös kincset birtokló és titkot tudó bizalmas csoporttá váltunk. Mert, amikor belementem abba, hogy így legyen, mindig ügyelnünk kellett arra, hogy e titok ne tudódjon ki, legalábbis addig, amíg fel nem nőtt a védencünk, és szabadon nem engedtük. Utána, pedig már olyan mindegy volt. Titokban talán még az amúgy levetkőzhetetlenül konok paragrafusrabságban szenvedő hivatalnokok is megkönnyebbültek magukban, hiszen számos elkerülhetetlen adminisztrációs tehertől szabadultak meg így. Azokban az esetekben azonban mindig személyesen megismerkedtem a „társtettesekkel”, tudtam azt is, hogy hol és milyen körülmények között tarják a vidrát. Most azonban? - Neveltek már valaha is valamilyen vadállatot? – kérdeztem. - Igen, igen – jött a megkönnyebbült felelet. – Rókát, nyestet, de még elárvult mókusokat, sündisznókat és szarkát is. - Rendben – sóhajtottam egy nagyot. – Legyen, ahogyan akarják, de ahhoz találkoznunk kell egymással. Holnap reggel fel tudnák hozni hozzám a vidrát? - Persze, Gera úr, persze – örömében szinte kiabált. Megállapodtunk az időpontban, de arra is felhívtam a figyelmét, hogy tehéntejjel még egyszer ne etessék meg a vidrát, hanem vegyenek állatpatikában kapható laktózmentes macskatápszert, és azzal itassák meg háromnégyóránként. Ha esetleg egy-egy alkalommal nem akar inni – hívtam fel a figyelmét –, akkor nem szabad erőltetni. És azt is kértem, minél melegebb helyen tartsák. Másnap még nem volt nyolc óra, ott voltak a lakásomon, két nagyon rokonszenves fiatalember és a főszereplő. Az egyik új ismerősöm húszas éveinek a közepén járhatott, termetre igen szálfaméretű,

86

tán még két méternél is magasabbra nőtt, sovány, de láthatóan kisportolt testalkatú. Később elárulta, hogy életében a sport nagyon fontos, minden nap fut és úszik. Az előző nap vele beszéltem telefonon. Másikuk jóval alacsonyabb, harminc év körüli, róla viszont lerítt, hogy nem veti meg a jó falatokat, és ha ezen nem változtat, éveken belül igencsak elhízik majd. Mind a kettőjükön zöld színű terepruha és túrabakancs volt. A vidra – olyan nyolc-kilenc hetes hímecske – egy kis fadobozban feküdt, amikor kivettem, egyáltalán nem tiltakozott, hanem csak fütyülgetett, és amikor letettem a földre, előbb csak ide-oda nyújtogatta a fejét, aztán szimatolgatott, majd elhatározta, hogy kirándul egyet. Hagytuk, hadd tegyen kedvére. Kifaggattam a két fiatalembert arról, hogy miképpen képzelik felnevelni a vidrát, elmondva azt is, hogy ez nemigen van köszönőviszonyban a törvény betűivel, és ha akad, akárcsak egy rosszakarójuk is, az bizony sok kellemetlenséget zúdíthat a nyakukba. Erre csak nevettek. Elmondták, hogy az idősebbik, zömökebb férfinek, akit T. Zoltánnak hívtak, Kulcstól nem messzire van egy kis tanyája. Ott felnőhet a vidra, sőt, onnét egy-két percnyi járásra található egy csatorna is, ahol kedvére úszkálhat. A környékbeliek meg az ismerősök kedves, segítőkész emberek, attól meg egyáltalán nem kell tartani, hogy bárki „felnyomná” őket a renitenskedésért valamelyik hivatalos köznél. Hittem nekik, a lelkesedésük tagadhatatlanul magával ragadott, de közben nyomasztó, szinte fizikai fájdalmat is okozó szorongást éreztem, mert nem lehetek ott velük, nem utazhatok el, ahogy azt oly sokszor az elmúlt évtizedekben megtettem. Csak az volt hátra, hogy megbeszéljük a hogyan továbbot. Elmagyaráztam nekik, hogy napjában hányszor és hogyan etessék és itassák meg a vidrát, hányszor vigyék ki fürdeni; majdnem biztos voltam abban, hogy az elvesztett anyja már megismertette a vízzel. De ha mégsem, elmeséltem, hogy én hogyan tanítottam meg úszni a kölyökvidrákat. Vagy három órán keresztül társalogtunk, miközben Matyus – e nevet adományozta neki T. Zoltán ötesztendős kislánya – fáradhatatlanul rótta a köreit apró kis lábain, egyszer még alaposan belakomázott a póttejből is, amit új ismerőseim magukkal hoztak (azt még előző nap beszerezték egy vadőrismerősüktől, mert a késői órákban már nem volt nyitva az állatpatika). Egyetlen bökkenő volt, mégpedig az, hogy Matyus, egészségesen élve a természetadta szükségletekkel a szobában akart folyást engedni ebbéli igényeinek. Ezt nem vettem jó néven, és amikor láttam, hogy készülődik a támadás a szőnyeg ellen, gyorsan egy újságpapírt csúsztattam alá. Ez azonban nem volt kedvére, és miután ötödszörre kényszerítettem rá a magam akaratát, hangos rikácsolással nekiesett az újságdarabnak, és tépte, cibálta. Bizony, még egy ilyen aprójószág is elvesztheti a gyermeki türelmét, és kiengedve a felesleges gőzt, parádét rendez a maga módján. Végül aztán győzött a konok kitartásom, az újságpapírra végeztetett el az elkerülhetetlen, és Matyus azonnal el is feledte a rajta esett sérelmet. A fiatalemberek még aznap megküldték e-mailben azokat a képeket, amelyeken a kisvidra menhelye volt látható. Másnap pedig megírták, hogy sikerült halat venniük, amit nem kellett kínálni Matyusnak, az apró darabkákra szelt halcafatokat azonnal bemajszolta, de a fürdéssel sem volt gond. Kedvére úszkált, és csak azt nehezményezte, amikor kiemelték a vízből, olyankor bizony haragosan harapott, amire azonban számítani lehetett. Erre a személyes találkozásunk során fel is hívtam a figyelmüket és megmutattam nekik, hogy amikor a vidrát annak kedve ellenére akarják felemelni, azt hogyan kell megtenni úgy, hogy elkerüljék a balesetet. Teltek a hetek, hónapok. Matyus növögetett – miközben elsajátította az önállóan elvégzett vadászat tudományát is –, és engem igencsak evett a penész, hogy nem látogathatom meg. Pedig hívtak, mondták: eljönnek értem, elvisznek, aztán haza is fuvaroznak. November elején, kellemes őszi idő volt, nem bírtam tovább, beadtam a derekamat, és nem sokkal

87

később már ott lehettem a vidraszálláson. Szükség is volt erre, mert azt mindenáron személyesen akartam megbeszélni a barátaimmal – akikkel jó cimborákká lettünk, össze is tegeződtünk –, hogy Matyus elvadítása és a szabad életre való felkészítése hol, hogyan és miképpen történjen. És jól tudtam, ez igen keserű pirula lesz Sándor és Zoltán számára is, mint mindazokéra volt, akikkel a múltban együtt neveltem vidrakölyköt. Előbb azonban a vidrát akartam látni. Jobb szállást elképzelni sem lehetett, ahonnét valóban ugrásnyira volt a csatorna. Matyus aludt, amikor megláttam: szépen kigömbölyödött, a szőrméje egészségesen csillogott. Miután felkelt és kiengedték a szállásáról, odatrappolt hozzám, az idegenhez, előbb megállt előttem, a fejét felszegve szimatmintát vett, majd óvatosan megszagolta a nadrágomat. Nem lehettem rossz illatú, mert a következő pillanatban bizalmatlansága elillant, és már ott toporgott előttem. Hamarosan megunt és a csatornához ugrált, ahol bevetette magát a vízbe. - Nem féltek, hogy megszökik? – kérdeztem. Sándor és Zoltán nevetve csóválták a fejüket. - Eddig is megszökhetett volna már, de látod, itt van – jelentette ki Zoltán. – Mindjárt a parton lesz, szinte biztos, hogy fog egy halat magának. – Így is történt, Matyus egy hallal kacsázott ki a töltésre, aztán a legnagyobb lelki nyugalommal hozzálátott a falatozáshoz. És ekkor éreztem, hogy eljött a félt pillanat, meg kell beszélnünk a jövőbeni sorsát. Elmondtam a barátaimnak, hogy csak akkor lehetünk valóban sikeresek a vidra visszavadításában, ha tél elején, de legkésőbb a közepén Matyus más helyre, mások nevelése alá kerül. Idegen környezetbe, teljesen idegen emberek közé, akik nem érintkeznének vele személyesen – egyáltalán. nem simogatnák –, de felügyelettel lennének rá, a gondját viselnék. Az új, ismeretlen terület, valamint az, hogy elveszíti a szorosabb, érzelmi és fizikai kapcsolatot az emberrel, alaposan megváltoztatja majd, félénkké, de óvatossá válik, magyaráztam. Ráadásul oda, ahová szántam, vidrákkal is érintkezhet, mert a területen sok vidra él, köszönhetően az ottani halastavaknak és azok csatornáinak. Igaz, a mostani szállása környékén is felbukkan néha egy-egy vidra, de az rendszerint csak beköszönő átutazó, míg a másik helyen állandóan ott vannak. És ez nagyon fontos. Megállapodtunk hát, felvettem a kapcsolatot azzal az ismerősömmel, akivel együtt már neveltem és vadítottam vissza vidrát. Hamarosan elvitte Matyust, és Zoltán őszintén megírta: amikor elbúcsúztak tőle, mindenki, aki bármikor is láthatta a vidrát, részese lehetett a felnevelésének – feleség, gyerekek, beavatott ismerősök – egy emberként sírtak. Megértettem őket. Hanem Matyus igen jó kezekbe került. Úgy viselkedett, amint az várható volt: eleinte megszeppent, félt, mozdulni is alig mert, de hamarosan túltette magát a riadalmán, talán az embereket is elfeledte, mert új lakhelyén – egy körbekerített használaton kívüli telelőtóban és annak környékén – ő hónapokig nem látott embert, míg persze gondosan féltő szemek követték mindennapjait. Tél végén észrevették, hogy szálláshelye körül mind több vidranyom látható, sőt Matyus is egyre izgatottabb lett, mindinkább arra törekedett, hogy valahogy kikerüljön az ekkorra már kényelmetlenné vált, kerítéssel körbevett szállásáról. Erre egy szép áprilisi napig várnia kellet. Akkor ugyanis este hogy-hogy nem nyitva felejtődött tanyájának az ajtaja, amit minden bizonnyal örömmel vett tudomásul. Mindenesetre reggelre már nyoma sem volt. Három nappal később azonban feltűnt. Estefelé, már majdnem teljesen besötétedett. Körbeugrálta egykori tanyáját, bemenni azonban nem tudott, mert annak az ajtaja zárva volt. Igaz, nem is nagyon törte magát azért, hogy bejusson, csak szép komótosan körbeszaladgálta, aztán jó vidraszokás szerint a bélsarát hátrahagyva visszakacsázott arra, amerről érkezett. Később már nem látták a területen, de talán egy jó hónap multával az ismerősöm felfedezte, hogy alig onnét két kilométerre megállapodott, úgymond: területet foglalt.

88

FÜTTYÖS ÉS BARNA FELNEVELÉSE A 2010-es év több olyan kalandot tartogatott számomra, amikor táv-vadállatápolóként kisragadozók életének a megmentésében szerepet kaptam. Bevallom, ezek olyan kalandok voltak, amelyekre végképp nem számoltam. A vidrák felnevelésének ideje alatt – amelyet alább mesélek el – részese lehettem hermelinfiókák (Győző és társai története) és egy borz hím felnevelésének is (Borzas története); róluk, lentebb olvashatnak. És mindez hihetetlen volt, de ragyogóan csodálatos, magával ragadó, soha az életben el nem feledhető élménysokaság. 2010 augusztusában jártunk, egy napja értem haza a korházból, immár a második műtéten estem át. Kedvetlen voltam, mérgelődtem rossz sorsom miatt, nyugtalanság is nyomorgatott, nem találtam a helyem. De hát semmit sem tehettem, magamra kellett erőltetnem az orvosaim által elvárt nyugalmat és megértést a számomra idegőrlőnek, soha véget nem érőnek tűnő gyógykezelés iránt. Mert így éreztem. Feküdtem hát, bámultam a falat, amikor megszólalt a telefon. Egy fiatalos hangú hölgy keresett és az iránt érdeklődött, megkaptam-e a tegnapelőtt, e-mailben küldött fényképeket a vidrákról, és ha igen, akkor milyen tanácsot tudok adni. Megmondtam neki, hogy az elmúlt napokban távol voltam, csak előző nap értem haza, de ígértem, hamarosan átolvasom az időközben érkezett leveleket, így az övét is, és minden bizonnyal válaszolni fogok. Erre megkérdezte, hogy most nem tudnánk-e találkozni, ugyanis a párjával Pesten van, Újpesten, vagyis negyed óra, húsz perc alatt a lakásomon lehetnek. Semmi kedvem nem volt ehhez, nyalogatni akartam a behegedni nem képes lelki sebeimet, de mégsem tehettem meg, hogy elzárkózom. Így hát, amikor elköszöntünk egymástól, nagy nehezen felálltam és a számítógéphez bucskáztam. Ülni nehezemre esett, ezért inkább álltam. Nehezen is ment minden, ráadásul fájdalmam is volt. Elátkoztam magam, amiért belementem a találkozóba, de nem volt visszaút. Nem akartam sok időt a gép előtt tölteni, ezért gyorsan megkerestem a hölgy emailjét, megnéztem a képeket és elolvastam a szöveges tájékoztatót. Két vidrakölyök volt látható a fényképeken, talán, ha két hetesek lehettek. A szemük még nem nyílt ki, a testüket fedő alig kivehető világossárga szőrzetükön jól láthatóan átütött gyűrött bőrük halvány rózsaszín húsa. A baranya-megyei Lukafa mellett található Lukafaipataknál akadtak rájuk, három nappal ezelőtt. Megtalálói egy fiatal egyetemista házaspár, akik kirándulásuk során botlottak az elárvult kicsikbe. Magukhoz vették, megmutatták állatorvosnak, és elhatározták, egyelőre maguk nevelik őket, mígnem valakitől megkapták az elérhetőségeimet. Kerestek telefonon is, de hát az elmúlt napokban azt nem kapcsoltam be, ezért küldtek e-mailt. Hamarosan megérkeztek. Húszas éveiknek a legelején jártak, mindketten még nálam is alacsonyabbak, lévén, a sors nem növesztett szálfatermetűre; a hölgy, K. Katalin ennek ellenére roppant csinos volt, filigrán, látszott rajta, hogy rendszeresen ápolja a testét és odafigyel magára. Ura, P. Kálmán azonban ezt nem mondhatta el magáról, ő kimondottan kövér volt. De mindketten derűsek voltak, életkedvvel, tervekkel teli. A kérdés persze az volt: mi legyen a kisvidrákkal? Igaz, fura helyzet volt, mert én nem ültem, hanem a falnak támaszkodva álltam – lefeküdni és úgy beszélgetni velük illetlenségnek tartottam volna –, míg új ismerőseimet megkértem, ne feszélyezzék magukat, bátran foglaljanak helyet. Kifaggattam őket, hogy mivel itatják a kölyköket, és megkönnyebbüléssel hallottam, hogy laktózmentes macskatápszerrel, mert tudták, hogy a tehéntejre érzékenyek lehetnek, ami súlyos hasmenéshez is vezethet, és az akár a halálukat is okozhatja. Háromóránként itatják őket, éjjel és nappal egyaránt, isznak is, eddig semmi probléma nem volt velük. Ráadásul jó melegen tartják őket, mert az egyetemről sikerült infralámpás-dobozt szerezniük. Most, hogy Pesten vannak, évfolyamtársaik ügyelnek a kicsikre.

89

Ők maguk Kaposvárott laknak, egyelőre ott tartják a vidrákat, de hát az csak pillanatnyi megoldás, mert a felnevelésükhöz sem tapasztalatuk, sem idejük, sem pedig megfelelő tanyájuk sincs. Ugyanakkor azt szeretnék, ha nem kerülnének állatkertbe, hanem olyan helyen nőnének fel, ahol vigyáznak rájuk, és ahonnét idővel visszanyerhetik a szabadságukat. Van egy nagyon kedves réges-régi kaposvári vadászcimborám, T. Imre, akivel igencsak hosszas és heves vitákat folytattam már sok-sok alkalommal a vadászat és a természetvédelem kapcsolatáról – bár a heveskedés egyértelműen mindig engem ragadott magával –, ennek ellenére nem érzünk haragot egymás iránt, sőt, igazi, elválaszthatatlan komaságot. Ő és a neje nevelt már évekkel korábban vidrát – azt megelőzően rókát, nyusztot, görényt, menyétet, borzot –, nem messze Kaposvártól, ehhez megfelelő portájuk is van. Így hát felhívtam, elmeséltem a történetet, és ő a legnagyobb természetességgel válaszolta, mondhatni gondolkodás nélkül: ez csak természetes. Másnap már nála voltak a vidrácskák. Imre klasszikus értelemben vett elhivatott vadászember, igazi önnön maga nevelte természetbúvár (amúgy ő és a neje jogászok), tudtam, hogy jó kezekbe kerültek a kicsik. Amikor annak idején, adtam már nekik egy kisvidrát, példás szorgalommal felnevelték, de nem csak ők, hanem Imre vadász- és horgászcimborái is. Nem is rejtették véka alá, hogy „törvényt sértenek”, ők, a törvény őrei, de a természetvédők sem néztek rájuk rossz szemmel, és minden bizonnyal így lesz most is, gondoltam. Imre az a fajta embertípus, akivel senki nem tudja összerúgni a port, még ha akarná is. Kedves, barátságos, szorgalmas, segítőkész, vele csak jóban lehet lenni. Mindig is irigyeltem ezért, hiszen én vérbő természetemnek köszönhetően sok ellenlábast, sőt ellenséget szereztem magamnak. Sajnálta, hogy nem tudok elutazni hozzájuk, de megértette, hogy a műtét után most nem lehetséges, de ha sikerült felnevelni a vidrákat, akkor jövő tavasszal, amikor szabadon engedi őket, már ott lehetek, bíztatott. Mindkét vidra hímecske volt, akik a Füttyös és a Barna nevet kapták, mégpedig gyerekektől. Történt, hogy néhány nappal később egy kiránduló gyerekcsoport tévedt a vadászportára, ahol meglátták a vidrákat, és Imre kérte őket, vállalják magukra a keresztnévadás édes terhét. Amint írta, a srácok óriási lelkesedéssel fogadták a felkínált alkalmat, vitatkoztak egymással, sőt még egy kicsit veszekedtek is, de a végén együtt örültek a kiválasztott neveknek. Eleinte semmi nehézség nem hátráltatta a nevelésüket, de amint kinyílt a szemük – jó két hétre, hogy Imréhez kerültek – Füttyös hirtelen letört, étvágytalan lett, a szőrzete pedig elveszette a fényét, borzos lett és a légvétele is elégtelenné vált, olybá tűnt, mint akit erős légszomj kínoz. Hívtak is, mégpedig éjszaka kellős közepén, alig múlt negyed kettő. Nem haragudtam ezért, sőt, magamban nagyon hálás voltam, hogy olyan bizalommal vannak irántam, hogy egy lehetetlen időben is képesek felkelteni. És hát nagyon megható volt a törődésük a vidrák iránt, bizonyította, hogy valóban éjjel-nappal rajtuk tartják a szemüket. De hát sok okosságot nem tudtam mondani, arra kértem őket, másnap reggel azonnal vigyék el állatorvoshoz, és mondják meg neki, a kezelés során úgy tegyen, mintha egy hasonló életkorú macskát gyógyítana. Ez meg is történt, de nem másnap, hanem még aznap éjjel, rögvest azt követően, hogy beszéltünk egymással. Imre ezt is megengedheti magának, hogy éjnek évadján kirángassa álmából az állatorvost – akinek aztán tolmácsolta a kérésemet. Ezt követően a doki adott a vidrácskának valami injekciót, de nem tagadta: életében még nem gyógyított vidrát. Ennek ellenére, mint megtudtam, az injekció, kedvező hatással volt a kicsire, a szapora légvétele hamarosan megszűnt, sőt reggel még néhány kortnyi tejet is megivott. Ez jó jel volt, mégis nyugtalanító. Ugyanakkor az állatorvos gyógyszereket is felírt, amiket Imre másnap, amint kinyílt az állatpatika Kaposvárott, azonnal ki is váltott. Majd megvesztem kényszerű rabságomban, hiszen nem hagyhattam el a lakást,

90

márpedig mindenáron ott akartam lenni. Nyugtattam magam, feltettem a költői kérdést: ha ott lennél, Gera, ugyan mit tehetnél? Jól tudtam, annál többre, amit Imre és neje, Zsuzsa megtesz, én sem lennék képes. Mégis nehéz volt a tehetetlenség. De az állatorvos által felírt orvosságok hatottak – azokat a tejbe kellett elolvasztani, és úgy megitatni vele a kisvidrát –, és ha napokba tellett is, Füttyösbe kezdett visszatérni az élet. Mind több tejet ivott, az étvágyával sem volt gond, egyre többet is mozgott, játszott a testvérével. Riadalmunk, hogy elveszítjük, elmúlt. Természetesen az egyetemista fiatalokról sem feledkeztünk meg, akik megtalálták a vidrácskákat, igaz, ők sem a vidrákról. Imrével és Zsuzsával csakhamar össze is barátkoztak, olyannyira, hogy a jövő évben nyáron sokfelé együtt is kirándultak, bejárták Somogyország nagy részét. És a kapcsolatuk azóta is töretlen. Imre tanyájára sorjában érkeztek a vadászsporttársak és az érdeklődők, akik látni akarták a kicsiket. Ennek is volt később köszönhető, hogy amikor eljött az elválasztás ideje, vagyis a tejről lépésenként át kellett szoktatni őket a halhúsra, a halakat ismerős horgászok ingyen adták, de szintén ingyen kaptak tojást, darált marha- és pulykahúst, napos csibét, egeret, gyümölcsöt, zöldséget. (Ez utóbbiakra azért volt szükség, hogy a kölyköket minél változatosabban etethessék mindaddig, amíg később végleg „át nem állnak” halevőkké. Ami így azért nem egészen igaz – ezért is iktattam idézőjelbe –, mert bár a vidra táplálékának legnagyobb része tagadhatatlanul halhús, azért ezen kívül sok minden mást is magához vesz, amit az élőhelyén talál). Itt, megszakítva e történetet két megmosolyogtató esetet közbeiktatok! Az állatkertekben, amíg tartottunk vidrákat, nem csak halat, hanem különféle más táplálékot is kaptak. A nyers és darált hús, főtt és nyers tojás, egér, naposcsibe mellé rendszeresen adtam nekik gyümölcsöt és zöldséget is. (Külön érdekesség, ezért megemlítem: amikor a nyers tojást nem törtem fel nekik, a vidrák, kölykök és felnőttek egyaránt, nem tudták megtörni, hanem vagy a fejükkel hengergették fel-alá, vagy a vízben és a parton a hátukra fekve zsonglőrködtek vele. Ha ennek során, a parton kicsusszant a mancsaik közül és összetört, akkor megitták a kifolyt tojáslét, és ugyanígy tettek, amikor egy tálkában feltörve kapták meg. Alig akadt olyan vidra, amelyik ne itta volna meg jó étvággyal. Pedig, a menyétfélékről bátran elmondhatjuk, hogy igencsak kedvelik a tojást, ezért amikor tehetik, bizony kifosztanak fészkeket, a vidra esetében azonban úgy tűnik, ez valami miatt másképp van. De vajon miért?). No, de vissza a történethez. A zöldségek közül a sárgarépát felvágatlanul egyben kapták meg. A vidrák, bármilyen hihetetlen is nagyon szerették, igazi nassolnivaló csemege volt a számukra. Mondhatni a sárgarépát falatozó vidra látványa igazán szokatlan, így gondoltam egy merészet és összeállítottam egy olyan ötperces videofelvételt, amelyen semmi más nem volt látható csak az, ahogy a vidrák sárgarépát esznek. Természetesen ügyeltem arra: a felvételről ne derüljön ki, hogy állatkertben készült. Ezt a kisfilmet aztán, ha úgy véltem a hangulat annak megfelelő levetítettem gazdafórumokon vagy más rendezvényeken a jelenlévőknek, majd megkérdeztem tőlük: ugyan miért bizonygatják, hogy a vidra halat eszik, amikor a felvételen egyértelműen látszik, hogy fő tápláléka a sárgarépa. Volt ám erre csend, feszengés, értetlen hümmögés, fejvakarás, rekedtes torokköszörülés, ideges krákogás és előfordult, hogy egymásután négyszer is le kellett vetítenem a kisfilmet, mert a nézők nem akarták elhinni a látottakat. Végül aztán kiderült az igazság, mert kegyes hangulatomban elárultam, hogyan és hol készült a felvétel, amit többnyire megkönnyebbült nevetés és szellemes közbekiáltások fogadtak, de utána már fesztelen hangulatban folytattuk a beszélgetést. Ez leginkább akkor jött jól, ha azt megelőzően a vita hevében felforrósodott a légkör.

91

Egy alkalommal, amikor az előadás végére értem az egyik halászember odajött hozzám és kedélyesen, de sokat sejtető kacsingatások közepette azt mondta: - Gera úr, aztán ezt a répazabálós filmjét csak óvatosan vetítgesse ám, mert ha híre megy annak, hogy a vidra eszi a répát, a répatenyésztők is vidrakárért fognak kiabálni. A másik történet. 2007-ben német és francia koprodukcióban készült egy dokumentumfilm a magyarországi vidravédelemről “Vidrasors” címmel. Ez a film aztán később több hazai és külföldi elismerésben is részesült. Valóban egy összefogott, hiteles képet mutatott be a vidra oltalmáról, annak mindennapi nehézségeiről és mindazokról, akik ilyen vagy olyan módon, de kapcsolatba kerülnek e számomra jópofa, mások számára pedig nemszeretem jószággal. Magyarán a filmben szó esik a vidra táplálkozásáról is, annak társadalmi megítéléséről. 2008. augusztusában ennek apropóján kaptam egy levelet, amit egy Németországban élő, jobban mondva ott dolgozó honfitársunk, R. Kovács Péter juttatott el hozzám. Néhány kiragadott részlet: “ (...) Nem tudom igaz-e vagy sem, de megemlítem neked, barátom, ha másért nem, hát a furcsasága miatt. (...) Tehát a lényeg: vannak itt ezek a horgászvizek, a helybeliek szeretik is őket, ha másért nem hát a kikapcsolódás miatt. Szép, gyönyörű vidék ez. A tavak és a folyó között mezőgazdasági parcellák húzódnak, termesztenek itt mindent, amire szükség van. (...) A gazda szinte erőlködve bizonygatta, hogy bizony a földjére vidra jár, főleg nyáron, gyümölcséréskor és nem halat eszik, hanem gyümölcsöt. Azt mondja, úgy habzsolja, hogy majdnem belefullad. Erre állatos fényképeket mutattunk neki, kérve őt, mutasson rá erre a gyümölcsevő valamire, és ő pulykaharaggal a vidrára bökött: ez az, ez a sunyi pofájú, mondta, felzabálja az összes gyümölcsöt, mondjátok csak, mit tegyek ellene? (...)” Ennyi kitérő után folytatom Füttyös és Barna történetét. Időközben elhagyhattam a lakást és különféle kezelésekre jártam. Lehangoló volt, rettenetesen gyűlöltem, de hát tennem kellett a dolgom, mert ezt várták el tőlem. Szívtam is a fogam, amivel csak magamnak ártottam, ezért elhatároztam, hogy ettől kezdve nem mérgelődöm tovább, nem engedem meg háborgó akaratomnak, hogy bosszankodjak a sorsom iránt. E fogadalom azonban délibábos ábránd maradt, magyarán, mind a mai napig én sem tudtam átlépni a saját árnyékomon. Tél derekán, közvetlen karácsony előtti napokban történt, hogy egy új vizsgálatra kaptam beutalót, immár a nem is tudom hányadikra. A kisvidrák már túl voltak a sikeres elválasztáson, nőttek, gyarapodtak, semmi váratlan esemény nem árnyékolta be a növekedésüket, már önállóan is ástak kotorékot, sikeresen és ügyesen vadásztak. Karácsony után akarta Imre elvinni őket egy környékbeli cimborájához, akinél elvadulhatnának olyannyira, hogy tavasszal szabadon engedhessük őket. A megadott időben megjelentem hát a korházi vizsgálóban, ahol először a betegirányító pulthoz kellett sétálnom. Megtettem. Hárman voltak előttem, besoroltam, majd pillanatokkal később öten mögöttem. Idővel már megszoktam, hogy a különféle vizsgálatok előtt mindig sorba kell állni a betegfelvételnél, de azért most örültem is, mert csak hárman előztek meg. Éppen rajtam volt a sor, odaadtam a beutalót az ügyintéző hölgynek, amikor megszólalt a telefonom. Imre volt, és amikor meghallotta a hangomat, ezt kiabálta, bár inkább mondhatni torkaszakadtából üvöltötte, olyan hangosan hogy a készüléket távol kellett tartanom a fülemtől, így a körülöttem állók is tisztán hallották: - A rosseb essen bele, Pali, a hó és a szélvihar kidöntötte Füttyös és Barna kifutójának a kerítését, mire azok a gazemberek kereket oldottak – mindenki engem nézett, én pedig mereven bámultam magam elé. Aztán körbetekintettem, és teljesen akaratom ellenére ezt suttogtam: - Megszöktek, hogy a…. (a pontozott helyeken, mi tagadás, nem bibliai idézeteket sorjáztam, mire a körülöttem állók közül többen vagy elsápadtak, vagy az arcuk pipacsvörösre színeződött). Közben Imre tovább üvöltözött, ami igen ritkán történt meg vele, így világossá

92

vált számomra, hogy ezúttal most valóban nagyon elragadta a tehetetlen indulat: - Nem tudok utánuk menni, mert olyan mennyiségű hó esett, hogy ez csak traktorral lenne lehetséges, hogy az a magasságos… – Összeszedtem magam, nyeltem egy nagyot, és a fülemhez emelve a telefont ezt mondtam: - Rendben, Imre, értem. Semmit nem tehetünk, később majd visszahívlak. – Imre erre már megcsendesedve mondott még néhány keresetlen szót, aztán bontotta a vonalat. Én is eltettem a telefont, ránéztem az értetlenül engem bámuló betegirányító hölgyre. - Valami baj van? – kérdezte. – Nagyon elsápadt, hívjak orvost? Nem kellett orvos, pedig egész testemben remegtem, kiütött a víz, szédültem. Rosszul éreztem magam. Elszöktek, motyogtam, elszöktek, hogy az a…., és fel sem fogtam, mindezt félhangosan teszem, a körülöttem állók látják, és leginkább hallják ezt. Félrehúzódtak, utat engedtek a motyogó szent őrültnek, igaz ezt akkor alig fogtam fel, csupán annyi jutott el a tudatomig, hogy mindenki engem bámul. Mert mi tagadás, ez a váratlan és rossz hír lesújtott. Később aztán, amikor valamelyest megnyugodtam, már mindent, ami történt tisztán láttam magam előtt, és igen kínosan éreztem magam. Imre és cimborái megpróbálták megkeresni a vidrákat, ami a nagy hó miatt emberfeletti próbálkozás volt. De segítséget is kaptak, a vadászok, környékbeli lakók, erdészek is járták traktorral, hókotrókkal a határt, és ők is figyelemmel voltak. De hiába, eltelt egy hét, a vidráknak nyoma veszett. Persze a területen, sok helyen találtak vidranyomokat (lábnyomot, bélsarat, csúszkálásokat a parton, a hóban hátrahagyott halmaradványt), csakhogy semmi bizonyság nem volt abban, hogy azok Füttyösé és Barnáé. Kezdtünk belenyugodni a kudarcba, és kezdtem meginogni abban a hitemben, hogy a nevelt vidrák, ott, ahol felnőttek, nem vadulnak el. Mégis lehetséges lenne, tettem fel magamnak a kérdést, hogy semmi jelentősége a helynek, ahol visszakapják a szabadságukat? Éppen ezen merengtem kávézás közben, reggel hét óra körül, amikor megszólalt a telefonom: - Visszajöttek, képzeld, visszajöttek – kiabálta vidáman Imre. Hirtelenjében nem tudtam, mit gondoljak, ledöbbenten álltam csak, és nem tudtam megszólalni. Imre meg is kérdezte: ott vagy még, Pali? Amikor válaszoltam, ezt mondta: - Ma hajnalban sem volt maradásom, fél hat körül kimentem a tanyára. És mit látok? A vidraszálláson birkózik egymással Füttyös és Barna, és amikor fütyültem feléjük, azonnal odaszaladtak hozzám. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez igaz lehet. Hát én is ledermedtem, de közben kiabálni lett volna kedvem örömömben. Egyszer átéltem már egy hasonló helyzetet, valamikor a múlt század kilencvenes éveinek a végén. Osztrák televíziós stábbal filmet forgattunk vidrákról, és a felvételek jó része a Fővárosi Állatkert mellett a győr-moson-sopron megyei Fehértón készült, ahol egy nagyon szép kifutót építettek a vidráknak. Család volt: anya, apa és két kölyök. Ekkor bizonyosodtam meg arról is, hogy a kölykök felnevelésében alkalmasint a hím is besegíthet, igaz az első hetekben a nőstény nem tűri meg a maga és a kölykei közelében, de a szemkinyílás után más sokkal engedékenyebbé, barátságosabbá válhat. Nos, nyár derekán történt, éjszaka hatalmas vihar érte el a környéket, ami megszaggatta a vidraszálás kerítését. Másnapra a családnak nyoma veszett. Kerestük őket, egész nap mást sem tettünk, mint utánuk kutatunk. Hasztalan. És láss csodát: négy nappal később, reggel, amikor a vidraszállásnál találkoztunk a kutatásban segítőkkel, a vidracsalád a kifutó medencéjében játszott. Ügyet sem vetettek ránk. (A kifutó ajtaját, miután megszöktek, nem zártuk be, mert reméltük, hogy talán visszajönnek). A nagy öröm és a megnyugvás után megbeszéltem Imrével, hogy visszatérünk a tervünkhöz, vagyis Füttyös és Barna napokkal később lakóhelyet és nevelőszülőket váltott. Nem volt a kedvükre, ami rendjén is való, de így kellett lennie, hogy tavaszra már eléggé távolságtartóak legyenek az embertől, és alkalmasak ahhoz, hogy szabadon élhessenek. MATYI TÖRTÉNETE

93

2011. október közepén jártunk. Esős, ködös álmosító reggel volt. El kellett mennem egy állásinterjúra, mert hát hiába kapok rokkantnyugdíjat, más forrást is találnom kell, hogy fenntartsam az egzisztenciámat. Ilyenkor mindig nagyon rosszkedvű vagyok, mert nem tudom elhessegetni magamtól azt a gondolatot, hogy vajon miért nem kapok újra bizalmat az állatkertben? Tudtam jól, vannak üres álláshelyek, jelentkeztem is rájuk, de egyszer sem kaptam választ. És ez nagyon bántott, leginkább az, hogy nem állnak elém és mondják el, vagy nem írják meg e-mailben, hogy miért nem akarják azt, hogy ismét kollégák legyünk. A megbeszélt időben odaértem az irodához, ahol vártak. Portást kerestek. Többen is voltunk, mind velem egykorú, ötvenes férfi. Szótlanul néztük egymást, talán kicsit ellenszenvvel is, hiszen konkurensei voltunk egymásnak. Végre rám került a sor. A kis irodában hárman ültek egy asztal körül, húszas éveik elején járhattak, két hölgy és egy férfi, míg az asztal másik oldalán egy szék kínálta magát. Leültem, elkezdődött a beszélgetés. Ekkor belépett egy idősebb férfi, kiszólította a fiatalembert, mire szünetet tartottunk. A két hölgy, akik bent maradtak velem a szobában, egymással beszélgetett, látványosan megszűntem számukra létezni, én meg csak ültem, és gondolkodtam. Ekkor megszólalt a mobiltelefonom, amit elfelejtettem kikapcsolni. A két hölgy neheztelve is nézett rám, elnézést kértem tőlük, felálltam, kicsit távolabb, az ablakhoz sétáltam, majd fogadtam a hívást. P. Csaba sportvadász keresett meg Dombóvárról, elmondta, hogy aznap hajnalban az egyik komájával, a határban találtak egy beteg vidrát, akit vagy kutyák, vagy rókák alaposan megtéptek. A barátja portájára vitték – aki egyébiránt hivatásos vadász –, ami néhány kilométerre van a várostól. Ellátták, már ahogy tudták, lemosták a szerencsétlenül járt jószágról a vért és a mocskot, majd befektették a pajtába. Nincs magánál, nagyon lassan lélegzik, és néha hangosan, fájdalmasan felvinnyog. Szóltak már állatorvosnak is, remélhetően hamarosan megérkezik. - Mekkora az a vidra? – kérdeztem. - Szép, kifejlett hím, lehet talán három vagy négy éves. A fogai teljesen egészségesek, a testhossza 105 centiméter, amiből a farka cirka 30 centiméter, a testsúlya pedig 9,5 kilogramm. - Ez igen, látom, alaposan megvizsgálták. - Hát igen. Megszokás ez, Gera úr. De mit tegyünk vele? - Egyelőre semmit, várják meg az állatorvost, és mondják meg neki, a gyógykezelés során alkalmazott injekció, orvosság adagolását úgy számolja ki, mintha egy hasonló nagyságú macska lenne. - Ez igen – nevetett fel P. Csaba –, szép nagy kandúr lenne az. - És ha magához tér, nagyon fontos a csend, és eleinte a sötétség – folytattam tovább, nem véve tudomásul a megjegyzést. – Félni fog, és számára a csend és a sötét megnyugtató. - Ezt meg tudjuk oldani. - Rendben. Akkor megkérem arra, hogy amint az állatorvos végzett, hívjon vissza. - Van még más is, Gera úr – elhallgatott, talán egy fél percig csak a torokköszörülését hallottam. - Igen? Éspedig? – kérdeztem, hogy rábírjam a beszédre. - Ez a szegény jószág valamikor hurokba lépett. A bal hátsó lábán hiányzik a teljes talpa – elhallgatott. Nagyot sóhajtottam. - Tetves, rohadt rapsicok – szaladt ki a számon. - Igen, azok. Tudja, harminckét éve vadászok, és sok hurkolást láttam már, nagyon sokat. Semmivel nem lehet összetéveszteni. - Szerencsétlen, nagyon szenvedhetett – jelentettem ki. - Hát, az biztos. Egyszerűen hihetetlen, hogy túlélte. - Ezek szerint maguk felé is dívik a rapsickodás? – P. Csaba ismét felnevetett, de most

94

kesernyésen. - Ugyan, Gera úr, hol nem dívik manapság? Elköszöntünk egymástól. A beszélgetés alatt teljesen elfeledkeztem arról, hol vagyok, hiszen végig az irodaszoba ablakán bámultam ki. Amikor kikapcsoltam a telefont, eszembe jutott, hogy éppen állásinterjún vagyok. Megfordultam, és három csodálkozó arcot láttam magam előtt. Kiderült, hogy az elhívott fiatalember időközben visszatért, szóltak is, hogy ideje letennem a telefont, de én nem hallottam ezt meg – a bal fülemre egyáltalán nem hallok –, és így tovább beszéltem a kedvemre. Végül leültünk ismét, hogy folytassuk a beszélgetést. Hamarosan a végére értünk, megígérték, hogy bármi legyen is a döntés, értesíteni fognak. Ez azóta sem történt meg. Mindenesetre hazamentem, és folyton ezen a szegény vidrán gondolkodtam. Hamarosan megszólalt a telefonom, P. Csaba hívott. - Itt volt az állatorvos. A vidra kapott injekciót, többet is, a doki hagyott itt valami porféleséget, amit az ivóvízbe kell majd elkeverni, és egy tablettacsomagot, amit összetörve a halba kell majd bedörzsölni, és úgy odaadni Matyinak. - Kinek? - A vidrának. Az unokám nevezte el így. A vidra alszik, az injekciók, úgy néz ki, hatnak, és a kérésének megfelelően, Gera úr, nagyon nyugodt, csendes, sötét helyen van: a volt fáskamrában, amit éppen a múlt héten pakoltam ki. Az állatorvos azt is kérte, hogy egyelőre semmiképpen ne engedjük fürdeni. - Ez érthető. Vizet tett be neki? - Még nem, hiszen eszméletlen. - Nagyon jó, csak akkor kapjon, ha teljesen magához tért. - Magam és az állatorvos is így gondolkodtunk. De most aztán, hogyan tovább, Gera úr? - Talán be kellene vinni az egyik állatkertbe… - Na azt nem – vágott a szavamba. – Meggyógyítjuk, aztán hadd menjen. Büntetés lenne számára, ha börtönben kéne élnie. - Egyetértek. De hol fogják tudni megoldani azt, hogy megfelelő szálláshelye legyen? És nem tart attól, hogy akad egy rosszakarója, aki esetleg a zöldhatóságnál feljelenti magát? A vidra fokozottan védett, és ha rájönnek arra, hogy engedély nélkül tartja magánál, nem ússza meg a büntetést. - Itt, a vadászháznál ellakhat majd. Nem gond. Csak nehogy elkiabáljuk. Egyébként valóban iszonyatosan megtépték, csoda, hogy életben maradt. Attól meg ne tartson, hogy bárki is felnyom a fontoskodó zöldeknél, annál jobban összetartunk mi itt, legyen nyugodt. Elköszöntünk egymástól. Még aznap P. Csaba e-mailben átküldött fényképeket a vidráról. Nem volt szívderítő látvány. Másnap dél körül hívott, elmondta, hogy a vidra alig egy órája, hogy magához tért, de nem tud lábra állni, pedig emberesen erőlködik. Viszont odakúszott az itatósedényhez és nagyon sokat ivott. - Halat tud szerezni? – kérdeztem. - Persze, nem gond. Gondolja, hogy ilyen állapotban eszik majd? - Ezt sosem tudhatjuk, bár én úgy vélem, hogy még néhány napig éhkoppon tartja majd magát. De azért jó, ha van előtte hal, amit egyelőre szeleteljen fel neki, és ne felejtse el beledörzsölni a gyógyszert. A vidra a harmadik napon hagyott fel az önmarcangolással, ha nem is sokat, de végre evett valamennyit. Sokat ivott – és ez nagyon jó jel volt –, mind erősebb lett, már fel is tudott állni, néhány lépést is képes volt magára erőltetni, igaz, hamar kifulladt. Szemmel láthatóan, ha lassan is, de erőre kapott. Az emberektől nagyon félt, amikor meghallotta, hogy közelednek, a búvóhelynek betett dobozba húzta meg magát. Arról persze nem lehetett fogalma, hogy szinte minden egyes lépését féltő szemek kísérik. Ez azonban így volt rendjének való.

95

Már két hete élt a fáskamrában, sokat javult az állapota, akár fürödhetett is volna. P. Csaba korainak tartotta az elengedését, amivel magam is egyetértettem, ezért megszervezte, hogy a vidra a vadászháztól nem messzire található halastóhoz kerüljön, és ott egy akkoriban nem használt körbekerített telelőtóba lakjon még néhány hétig. Ekkor Pestre kellett utaznia, és elhatározta, felkeres. Amikor megérkezett és ajtót nyitottam neki, egy hatvan körüli, tagbaszakadt, mi tagadás, jó húsban lévő vadászruhás férfi állt előttem. Amikor meglátott, csak nevetve ennyit mondott: - Szia sötétzöld Pál. - Szia vadász. Ezzel a tegeződést letudtuk. Vagy két órán keresztül beszélgettünk, sok mindenről, de főleg a vadászat és a természetvédelem kapcsolatáról. Jó néhány pontban nagyon különbözött a látásmódunk, de szép számmal akadtak olyan kérdéskörök is, ahol egyezségre jutottunk. Végül azzal váltunk el egymástól: nem olyan őrdöngőség kiegyezni egymással, csak akarni kell. - Ez igaz – jegyezte meg Csaba –, csakhogy a te személyed igen komoly akadály ám. - Tisztában vagyok ezzel, de nem velem kell kiegyezni, hanem a zöldekkel. - Igen, igen. Mégis azt mondom, hogy amíg olyan tevékeny vagy, mint amilyen mostanában a vadászatról írt cikkeidben, te magad vagy a legnagyobb akadály. – Ebben maradtunk. (Minderről külön fejezetben írok). Matyit illetően pedig abban állapodtunk meg, hogy tavaszig mindenféleképpen ott kell tartani a halastónál, és ha mondjuk márciusban, vagy áprilisban valóban egészségesnek tűnik, akkor menjen kedvére. Elmúlt a tél. Matyi teljesen felépült, egyáltalán nem szelídült meg. Nappal meghúzta magát az egyik vackában, hiszen három kotorékot kapart magának, és csak hajnalban és éjszaka merészkedett elő. Hallal ellátták, így kedvére vadászhatott. Végül aztán 2012. március idusán visszakapta a szabadságát. P. Csaba küldött egy e-mailt. Megírta, hogy lesben álltak, mert este nyitva hagyták Matyi szállásának az ajtaját, és látni akarták, hogy mikor és hogyan kel útra a vidra. Holdfényes, felhők nélküli éjszaka volt. Éjjel két óra körül bátorkodott ki a szállás elé, addig többször is elindult, de mindannyiszor, amikor az ajtóhoz ért, fújtatva visszaugrott. Valamitől nagyon félt. Végül mégis kilépett, vinnyogott, aztán ürített, majd előbb csak lassan szökkenve távolodott el, aztán hirtelen olyan gyorsan ugrált a távolba, amire csak képes volt. Később is látták Matyit, nem messzire, ugyanazon halastórendszer másik felén foglalt magának tanyát, ahol a sebesülése után felépült és megerősödött; szerencsére a halas gazda azon kevesek egyike, aki a vidrát nem tartja károkozónak. Matyi csapáit könnyű volt felismerni, hiszen a hiányzó talpa elárulta a hátrahagyott lábnyom gazdáját. P. Csaba ezt írta később: Tudod, Pali, csodálatos érzés volt Matyi életét megmenteni, gondozni őt, aztán látni, amint visszatér a szabadba. Isten bizony, még most is, pedig már eltelt egy kis idő, amikor eszembe jut, majd elsírom magam. Gyönyörű dolog ez, és kérem Istent, vigyázzon Matyira, mert megérdemli az életet. És tudod, azért is imádkozom, hogy ha lehetséges, még ha csak egyszer az életben, ismét szeretnék vidrát nevelni és szabadon engedni. Magam is nem egyszer átélhettem vidra szabadon engedésének mámorosan örömteli pillanatait. E történet végén egyet elmesélek ezek közül. Amikor 2004-ben Szegeden elkészült a vidramenhely, elhatároztuk, hogy ünnepélyes keretek között adjuk át, megismertetve azt az emberekkel. Hozzáláttunk hát a szervezéshez és annak a menetét töviről-hegyire kiötöltük. Vidrácskáink is voltak, ott laktak a Szegedi Vadasparkban, ők lettek a vidramenhely első lakói. Sokat törtük a fejünket azon, hogy miképpen is lehetne igazán felemelővé tenni az avatási ceremóniát, mert azt nem találtuk valami érdekesnek, hogy a vidramenhelyen

96

kialakított szállásukon bemutatjuk a védenceinket; olyasmit akartunk tenni, ami mind nekünk, mind a vendégeinknek, no és a sajtó képviselőinek is feledhetetlen élményt nyújthat. - Az egyik vidrát engedjük szabadon a Sancer-tavon – javasolta Gábor. – Talán el tudjuk intézni, hogy a hatóságok ezt most kivételesen engedélyezzék – a Sancer-tó közvetlenül a Vadaspark mellett található. Bevallom, borúlátó voltam, mert tisztelt hatóságaink valami előttünk rejtélyes oknál fogva, előszeretettel mondták már ki akkoriban is a tilalmat az ilyenfajta ötletre, így ha valamelyik állatkertbe talált, sebesült vidra érkezett, az eleve életvégig szóló rabságra ítéltetett. Miért? Fogalmam nincs, de hát nem muszáj mindig mindent megérteni a világból. Amikor ezt közöltem Gáborral, felnevetett és megnyugtatott: bízd rám, Pali, azt hiszem, most kivételesen el tudom intézni, hogy megadják az engedélyt. És csakugyan, alig néhány nap múlva örömmel telefonálta meg a jó hírt: az avatási ünnepségen, szabadon engedhetjük az egyik vidrát a Sancer-tavon. Hogyan, miképpen érte ezt el, nem tudom, Gábor mindig is képes volt olyasmire, amire mi többiek, állatkertiek, vidravédők nem. Gábor örökvidám természete, közvetlensége, magától értetődő barátsága és jóindulata bizalmat keltett mindazokban, akik találkoztak vele, és amivel képes volt elérni azt is, hogy megnyíljanak olyan kapuk, amelyeket mások sohasem lesznek képesek megnyittatni. És eljött az ünnepnap ideje, szorongva, szurkolva készültünk, remélve, valóban felejthetetlen órák elé nézünk. Én azonban nyugtalan voltam, egy szűnni nem akaró félsz nem hagyott békét, minduntalan olyan érzésem volt, hogy valahol, valamiképpen gellert kap az ünnep, és nem tudtam ettől a bosszantó képtől szabadulni. Gábor észrevette, hogy nem olyan felhőtlenül jó a kedélyem, amit egy ilyen jeles napon elvárhatna, meg is kérdezte, mi a baj, és amikor elárultam neki, jókedvűen csak ennyit mondott: - Ugyan Pali, ne fesd az ördögöt a falra, hidd el, minden rendben lesz. Úgy legyen, válaszoltam és csakugyan erre mutatott minden: gyönyörű, napos idő volt, sorra érkeztek a vendégek is, mindenki vidáman, jókedvűen és persze kellőképpen izgatottan, mert hát a vidra szabadon engedése olyan varázst adott az ünnepségnek, ami a maga rejtélyességével és romantikájával átitatta az egész várakozást. Megérkezett a fővendég is, az akkori környezetvédelmi miniszter, P. Miklós, aki egykor maga is állatkerti igazgató volt – és azóta ismét az –, kezdetét vehette hát a ceremónia. Az ünnepség a menhelynél indult, beszédek, méltatások követték egymást, miközben az egyik kifutóban az egyik nevelt vidrácskát is láthattuk, amint bohóckodik: a vízben és a parton hancúrozott, cseppet sem zavartatva magát a kíváncsiskodóktól; őt nem engedhettük szabadon, hiszen éppen csak elérte a süldőkort. Miután a szónoklatok végéhez értünk, elérkezett a várva várt pillanat, és a Vadaspark munkatársai megmutatták a résztvevőknek azt a ládát, amelyet nemsokára átvisznek a Sancer-tóra, ahol aztán a miniszter szabadon engedi a benne rejtőzködő felnőtt, meggyógyult és kellően elvadult vidrát. A tavacska talán száz méterre található a menhelytől, elindultunk hát, hogy kényelmesen átsétáljunk. Nem siettünk, időt kellett hagynunk arra, hogy a szállítóládát cipelők megelőzzenek bennünket, és a dobozt elhelyezzék oda, ahonnét azt mindenki jól láthatja. Minél közelebb értünk a tóhoz, annál izgatottabbak, csendesebbek lettünk; érdekes – gondoltam ekkor –, mintha valamennyiünket, gyerekeket, felnőtteket egyaránt egyszerre fogott volna meg egy kellemes, csöndességre intő rejtélyes sejtelem. Igen, hiszen a gyerekek nem hangoskodtak, nem futkároztak, némán, merengve követték a tanáraikat vagy a szüleiket, mi felnőttek is, ha váltottunk egymással pár szót, súgva beszéltünk, észre sem véve, hogy mennyire megcsendesedtünk. A tónál elhangzott még egy-két rövid beszéd, és valóban rövidek, hiszen a szónokok is megérezhették a várakozásteli nyugtalanságot és talán maguk is izgatottak voltak, mielőbb szerették volna átélni a nap legfényesebb pillanatát. Nem húztuk hát az időt, fővendégünk a miniszter kinyitotta a szállítóláda ajtaját. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani,

97

olyan némán álltunk és lestünk, várva, hogy a vidra kiugorjon a ládából. Teltek a súlyos másodpercek és semmi nem történt, halk zsongás és nyugtalan kérdések keltek lábra, el nem tudtuk képzelni, miért nem mozdul a vidra. Mi nem láthattuk őt, hiszen a láda nyitott ajtaja a tó felé nézett, így nem maradt más hátra, minthogy az egyik ápoló odalépjen és benézzen. Óvatosan bekukkantott, látszott, igencsak meglepte az, amit észrevett, visszalépett a ládától, Gáborra nézett, megvakarta a fejét, és ezt dünnyögte: - Alszik. Szavait értetlenkedő zsivaj és hangos nevetés fogadta, bizony erre egyikünk sem számolt. Sok mindenre gondoltunk, leginkább arra, hogy a vidra majd olyan gyorsan kiugrik a ládából, hogy azt a jelenlévő fényképészek és kamerások sem fogják tudni követni, mert hát, egy szabadon engedett, kellőképpen elvadult vidrától legkevesebb ennyit elvárhattunk volna. Mit tegyünk? - Kicsit mozgassátok meg a ládát – kiabált Gábor az ápoló felé. Így hát a miniszter és az ápoló megemelte, megrázta a doboz hátsó felét, majd visszarakta a földre. Megint hangtalanul, némán lestünk, várva a vidrát. De várhattunk kedvünkre. - Még mindig alszik – a nem várt és nevetséges fejlemény kezdett kínos kalanddá alakulni és látva a körülöttem állókat, éreztem rajtuk, hogy a történteket ünnepélyes kedélyük megcsúfolásaként kezdik átérezni. Már senki nem hallgatott, mindenki beszélt, magyarázott és már egy-egy röpke sziporka is felhangzott, javasolva, hogy mit tegyünk az álomszuszék vidrával. Gábor azonban nem nyugtalanította magát, jókedvűen nevetett, aztán ismét azt kérte, rázzák meg a ládát, de alaposabban, mint az előbb. Megtörtént és most már az embersokaság nem csendesedett meg, végérvényesen elszállni látszott a varázs, az ünnepélyesség misztikus élménye, de senki nem ment el, látni akarták, hogy mindezen baljós és kínos előjelek után, végül is, hogyan folytatódik a történet. És ekkor megjelent a vidra. A ládaszájnál megállt, ásított, álomterhes szemeit végigfuttatta a számára még ismeretlen tájon, el is csodálkozott, mert megmerevedett és szinte kigúvadtak a szemei, ahogy körbe-körbepislantott. Aztán leült, jobb hátsó lábával megvakarta a fejét, majd újra felállt és visszalépett a ládabelsőbe. A tömeg ezt csalódott morajjal vette tudomásul, de a következő pillanatban már mindenki kiabált és igyekezett minél közelebb lopózni a ládához és a tóhoz, mert a vidra olyan gyorsan kiugrott, amit nehéz volt szemmel követni. De hát kint volt, ott lubickolt előttünk és már mindenki harsányan nevetett, zajongott, a sajtó képviselői is elégedetten filmeztek, mert a vidra nem igyekezett azonmód eltűnni, hanem nagy-nagy nyugodtan pancsolt a ládától nem messzire, és csak lassan úszott el a tó belsejébe és tűnt el a szemünk elől. - Hát ez nehéz szülés volt, Pali – súgta Gábor, és én csak arra gondolhattam, talán ezt a kellemetlen pár percet éreztem meg az ünnepély előtt, ezért szorongtam olyannyira? Ki tudja? Talán igen, de már nem számított. Alig egy évvel később felépült a szegedi Vadaspark karanténja is éspedig közvetlen a vidramenhely mellett. Az átadási ünnepségre meghívtak és örömmel tettem eleget a kérésnek, érdekelt, hogy valójában milyen a karantén és persze ez remek alkalmat adott arra, hogy találkozhassak és beszélhessek a szegedi barátaimmal is. - Tudod Pali, így teljes az egész – mondta Gábor. – A karanténban sokféle állatot befogadhatunk és nevelhetünk, amit eddig csak nehezen tudtunk megoldani. - Lesz munkátok – válaszoltam. Rám nézett, elnevette magát és bólintott. - Hát, biztos nem fogunk unatkozni. Az lenne a jó, ha sikerülne elérnünk, hogy ha idekerül valami hazai védett állat, azt szabadon is engedhessük. Azt szeretném, ha a karanténunk azzal válna ismertté, hogy onnét van szabadulása az állatoknak. - És gondolod, lesz rá engedélyetek? – elkomorodott, végigjáratta a tekintetét a körülöttünk sétáló, beszélgető vendégeken. - Meg kell, hogy legyen, végtére is ez a munkánk sava-borsa.

98

Gábor nem csak elkötelezett állatkerti szakember volt, hanem elkötelezett természetvédő is. Dolgozott, cselekedett, erején felüli eredményeket ért el. Sajnos azonban a kiszámíthatatlan, rideg nagybetűs SORS fiatalon megtagadta tőle, hogy folytathassa a munkáját és megtagadta valamennyiünktől, hogy tovább tanulhassunk Tőle. Ez volt az utolsó találkozásom és beszélgetésem Vele. Ezt a történetet az ő emlékének szántam. SZÜRKE ÉS VICA MEGMENTÉSÉNEK TÖRTÉNETE 2012. július utolsó napján jártunk. Alig múlt dél, éppen hazaérkeztem egy újabb eredménytelenül járt állásinterjúból. Döbbenetes volt, megszégyenítő. Úgy beszéltek, viselkedtek velem, mint egy senkiházival, lekezelők, cinikusak voltak és gőgösek. Csak azt nem értettem, ha meghirdetik az állást – irodai kisegítő titulussal –, akkor a jelentkezővel, akit alkalmasnak találnak a pályázata alapján, és behívnak magukhoz egy beszélgetésre, miért bánnak leírhatatlanul otrombán? Épphogy átöltöztem az otthon viselt ruháimba, amikor csöngettek. Csodálkozva láttam, hogy T. Csaba áll odakint, régi cimborám. Igaz, őt egyáltalán nem érdekli a természetvédelem, a vadászat, megszállott műszaki szakember, aki számára az élet értelmét kizárólag a számítógépek világa jelenti. Ennek ellenére igazi szoros komaságba kerültem vele, és a nejével, Margittal is. - Jó, hogy itthon vagy – nevetett Csaba. A kezében tartott apróka dobozra mutatott. – Hoztam neked valamit. Bementünk a szobába, ott felnyitotta a kartondoboz tetejét. Két kölyökvidra feküdt az alján, bánatosan vinnyogtak, forgolódtak. Értetlenül néztem rá. - Ma reggel ki kellett mennem a tanyára – Agárdon van egy víkendházuk –, és amikor indultam volna vissza Pestre, látom, hogy a szomszéd hozzám siet. Pista bácsi, régóta ismerjük már egymást. Azt mondja, hogy hajnalban kint volt pecázni, és talált két vidrakölyköt. Nem messze az állásától, a nádból sipítoztak kifelé. Eleinte nem törődött velük, de a sírás mind elkeseredettebbé vált, ezért megkereste, és magához vette őket. Fel akarta hozni őket a pesti állatkertbe, de amikor meglátott, arra gondolt, hogy megkér engem, hozzam fel én őket, hiszen autóval vagyok. Neki nincs autója, csak vonattal vagy busszal tud felutazni. Átvettem hát a vidrákat, és most itt vagyok nálad. - Miért nem az állatkertbe vitted be szegényeket? – kérdeztem. - Gondoltam, hogy előbb megmutatom neked őket – válaszolta. Néztem az apróságokat, és arra gondoltam, hogy milyen régen nem neveltem már vidrát. Pedig annak előtte, az állatkertben több tucatot is gondozhattam. Istenem, hogy elmúlt, eltűnt ez a régi szép világ! Csaba, mintha kitalálná a gondolataimat, csendesen megkérdezte: - Mikor neveltél utoljára vidrát, Vidrapali? – Baráti körömben többen csak így szólítanak. -Hát bizony régen, nagyon régen – sóhajtottam fel. Kézbe vettem a vidrácskákat. Egy hím és egy nőstény volt. Lemértem a testhosszukat: a hím: 30,5, a nőstény 28 centiméter volt. Nem lehettek idősebbek 14 naposnál. A szemük még csukva, a bundájuk azonban fényes, egészséges, és jól tápláltnak is látszottak. - Na, mi legyen? – kérdezte Csaba. Töprengtem, aztán csak annyit mondtam: - Hagyd itt őket. Így hát a lakásomban maradtak. Csakhamar megvettem a szükséges laktózmentes tejport és cumisüveget. Megitattam őket, és szerencsére mindkettőjük jócskán ivott, aztán a doboz aljára jó vastagon ruhákkal fészket készítettem nekik. Sem infralámpám, sem melegítő párnám nem volt, de bíztam abban, hogy a kánikulai meleg egyelőre elegendő. De hát nem maradhattak nálam. Mit tegyek, tettem fel magamban a kérdést.

99

A legegyenesebb az volna, ha betrappolnék velük az állatkertbe, vagy szólnék a szegedi kollégáknak, hogy vegyék magukhoz, a vidramenhelyre. Valahogyan azonban egyik felvetés sem volt az ínyemre. Pedig tudtam, a volt kollégáim és a szegedi állatápolók rátermett szakemberek, igen jó kézbe kerülnének a vidrácskák. És mégsem tudtam rászánni magam, hogy odaadjam nekik őket. Olyasvalakinek kellene átvennie tőlem, aki fel tudná nevelni, és aztán jövő tavasszal szabadon engedné őket. Ha az állatkertbe vagy a szegedi vidramenhelyre kerülnek, kétséges, hogy valaha szabadon engedhetik őket, hiszen be kell jelenteni a szakhatóságnál, hogy vidrák kerültek a gondjaikba, és ettől kezdve, bonyolulttá válik a történet. Tehát, olyan megoldást kell találni, hogy csak kevesek, a beavatottak tudjanak a kölykökről. Gondolkodtam, ki lehetne ez a szerencsés barát, ismerős. Felidéztem a múltat, magam előtt láttam azokat, akik már gondoztak vidrafiakat. T. Imre kaposvári ismerősöm lenne a legjobb. 2010-ben ő nevelte Füttyöst és Barnát (történetüket lásd fentebb). Rögvest hívtam is, de nem tudott a segítségemre lenni, mert éppen nyaralás előtt volt, és napokon belül családostul három hétre elutazik. A sikertelenség lehangolt. Ekkor P. Csabára gondoltam, aki szintén nevelt már vidrát (Matyi története, ezt is lásd fentebb), de nem értem el telefonon, később aztán kiderül, hogy ő is szabadságon volt, Görögországban. Ekkor eszembe jutott H. Péter. Vadászember. Igaz, vidrát még nem istápolt, de menyétet, nyestet, görényt, rókakölyköt és egyszer még borzot is nevelt. Pécsváradon lakik, de nem messzire onnét van egy tanyája, ahol a jószágait tartja. Az a vidrák számára is megfelelő. Máris hívtam. Örömmel vette a felkérést, csak azt kérte, hagyjak számára néhány napot, mert éppen festi, tatarozza a lakását, és amíg az leköti az idejét, nem tud időt szakítani arra, hogy eljöjjön a vidrákért. Azért is most vágott bele, mert jelenleg a tanyáján nincs gondozott jószág, magyarázta. Ebben maradtunk. Egyébként régi barátság a miénk, még a múlt század nyolcvanas éveinek közepén ismertük meg egymást. Velem egykorú, vérbeli vadászember, igaz a hivatása gépkocsivezető, de minden szabadidejét a vadászat iránti vonzalma teszi ki. Felesége, Nóri is megszállott természetbúvár, és a lányuk, aki akkoriban készült utolsó éves egyetemi tanulmányaira, mára biológus lett. És hát mondanom sem kell, ő is elszakíthatatlan része az apja által istápolt jószágok felnevelésének. Szerencsémre a nyári forróság – ami, nálam, a panellakásban éjszaka olykor már szinte elviselhetetlenné teszi a levegőt – elegendőnek tűnt a kicsiknek. Háromóránként megitattam őket, a fészküket tisztán tartottam, és elfeledkeztem a rokkantságról, munkanélküliségről. Csak ők léteztek számomra. Közben egyre csak nosztalgiáztam, a múlton merengtem, a kalandokon, amelyeken, vidranevelés során átestem. Elővettem a régírt naplóimat – már amelyeket megtaláltam, mert több füzet az idők során elkallódott –, és az etetések közötti időben, azokat lapozgattam, és ismét kézbevettem azt a töméntelen mennyiségű fényképet, amelyek az elmúlt évtizedek során készültek. Amikor a betegségem súlyosbodása miatt, ha nagy nehezen is, de végre ráébredtem arra, hogy az addigi életemnek vége, eltettem valamennyit. Egyetlen egyet sem akartam, jobban mondva egyszerűen nem voltam képes újra látni, és egészen eddig nem is vettem kézbe őket.. Ugyanígy jártam el a sok-sokórányi videofilm-felvételekkel is. Istenem, mennyi mindenen keresztülmentem! Nem gondoltam a valós sorsomra, sem a jövőre. Carpe diem: élj a mának. Hát igen, csak a mának éltem, és ez kizárólag a vidrákat jelentette, meg a naplóimat, a fotókat és a filmfelvételeket. Feledtem az álláshirdetések böngészését, a pályázatok írását. Tíz nappal később, hogy Csabától átvettem a kicsiket, megérkezett Péter és Nóri. Örömmel fogadtam őket, hiszen személyesen már hosszú évek óta nem találkoztunk. Órákon

100

keresztül be nem állt a szánk, kifogyhatatlannak tűnt mindaz, amit meg akartunk egymással beszélni. Persze a vidrácskákról sem feledkeztünk meg. - Néhány napon belül kinyílik a szemük – mondtam. - Nagyon jó – lelkesedett Nóri. – A tanyán jó sorsuk lesz, ne aggódj! - Ugyan már, miért aggódnék? – kérdeztem vissza, holott tele voltam szorongással. Nem Péter és Nóri elhivatottságát kérdőjeleztem meg, hanem egyszerűen fájt elválni a vidráktól. Igazándiból irigy voltam. És hát tudtam azt is, amint a kicsiket elviszik tőlem, azonmód visszazökkenek a valóságba, és folytatnom kell a reménytelen küzdelmet: munkát kell találnom. És így is történt. Naponta beszéltünk egymással. Öt nappal később, hogy magukhoz vették a kölyköket, előbb a hímecske, majd két napra rá a nőstény szeme is kinyílt. Megtörtént a névadás is: a Szürke és a Vica nevet kapták. A tanyán egy régóta nem használatos volierbe kerültek, ahol annak idején fácánt, foglyot, kacsát tartott Péter. Jó helynek tűnt, még egy kis sekélyvizű tavacska is volt benne, ahol a kölykök, igaz csak hetekkel később elkezdhették az úszóleckéiket. Olyan három hónaposak lehettek, amikor váratlan dolog történt. Október közepén jártunk, egy hatalmas felhőszakadás és szélvihar érte el Dél-nyugat Magyarországot. A vihar megrongálta, mondhatni: elemeire bontotta a vidraszállást, és mind a két kölyök megsérült. Szürkét a fején és a jobb mellső lábán érte sérülés, a koponyáját valami rettenetesen összezúzta, míg a lábán, a combján a bőr felhasadt. Vica a nyakán és a hasán sebesült meg. A nyakára ráesett valami és felhasította a szőrt, de még a húsát is, míg a hasához is odacsapódhatott a szétrombolt szálláshely egy erősebb eleme, ami az altestétől egészen a gyomráig felmetszette a bőrét. Péter azonnal bevitte őket egy állatorvoshoz. A doki nem akart hinni a szemének, de nagyon segítőkész volt. Viszont a vidrák nagyon rossz állapotba kerültek, talán amiatt, mert fájdalmat éreztek, fékezhetetlenül haraptak, még Péter is megmarták, olyannyira, hogy később sebészhez kellett mennie. Az állatorvos küzdelmes harcok után mindkettőjüket elaltatta, majd ellátta a sebüket, aztán megkérte Pétert arra, hogy néhány nap múlva varratszedésre hozza vissza őket. Gyógyszereket is felírt, elmagyarázta a használatukat, volt, amelyet az ivóvízbe elkeverten kellett megkapniuk a vidráknak, volt, amelyet az ételükbe dörzsölten. Vízbe egyelőre nem mehettek. Ezt nem volt nehéz megoldani, mert akadt a tanyán egy kis istálló, ami egyébként szintén alaposan megsérült a viharban, mégis alkalmas volt átmeneti szálláshelynek. Aggódtunk a vidrákért. Az altatásból hamarosan felébredtek, de még hosszú ideig sem inni, sem enni nem kaphattak. Feküdtek, nyögdécseltek. Azonban harapós természetük elillant, megint hozzájuk lehetett érni, sőt, hálával fogadták, ha bementek hozzájuk. Amikor már inni és enni is kaphattak, eleinte csak ittak, mégpedig hihetetlenül sokat, de az ennivalóhoz napokig nem nyúltak. Jobban mondva, egy-egy falatot lenyeltek, de egészséges étvágyuk még nem tért vissza. A varratszedésnél nem volt probléma, Péter azt mondta: a vidrák játéknak fogták fel az egészet. A sérüléseik is szépen és gyorsan gyógyultak, szerencsére nem esett komolyabb bántódásuk. Hamarosan ismét úszkálhattak is. Viszont újabb baj ütötte fel a fejét: a továbbiakban Péter nem tudta megfelelő helyen elhelyezni a vidrákat. Így ismét megkerestem T. Imre kaposvári barátomat, és most már szerencsére nem látta akadályát annak, hogy átvegye Szürkét és Vicát. Arra számítottunk, hogy a gazda és szálláshelycsere megviseli a kölyköket. De e helyett inkább élvezték az utazást – igaz a szállítódobozba terelést nem fogadták barátsággal –, és amikor új lakhelyükön kiengedték őket, olyan hanyag eleganciával vették birtokba, mintha a kezdetektől fogva ott laktak volna. Sebesen közeledett az év vége. A vidrák már régen meggyógyultak, felnőttek, mindent,

101

ami szükséges ahhoz, hogy szabadon élhessenek, elsajátítottak. Csakhogy szelídek maradtak. Így, elvadításuk miatt újabb gazdát kellett keresni nekik. És ez nem más volt, mind P. Csaba. Ő befogadta a vidrákat, akiket ez az újabb költözés már érzékenyen érintett, és aminek én igen örültem. Hiszen ezzel elérkeztünk felnevelésük legvégső időszakához. A tavaszig gondjukat viselte, igaz télen akadt egy váratlan gond: egyik napról a másikra hatalmas mennyiségű hó esett, és hiába Csaba kitartó próbálkozása, hogy eljusson a vidraszállásig, ez két napjába tellett. De megkönnyebbülve látta, hogy a vidrák megvannak, még haluk is volt a számukra készített tavacskában, a szálláshelyük is biztonságot adott nekik. A szomjukat pedig, vagy a szerencsére be nem fagyott tóból oltották vagy, ha másképpen nem, hát havat ettek. Végül aztán elérkezett április közepe. A vidrákat becsalták egy-egy szállítódobozba, elvitték egy olyan természetvédelmi területre, amely halas, és horgásztavakban, patakokban és csatornákban igen gazdag, és ott szabadon engedték őket. KOPPÁNY MEGMENTÉSE 2013 júniusa mindenki számára, aki a Duna mellett él, felejthetetlen marad. Ekkor volt ugyanis a folyó teljes hosszán olyan árvíz, amely még nem fordult elő, vagy ha igen, akkor nagyon régen. Szerencsére emberéletben nem esett kár, így elmondható, hogy a védelem, hála a hihetetlen társadalmi összefogásnak, sikeres volt. És 2013-ban számomra megismétlődött 2010, vagyis ebben az évbe egyszerre három vadállatmentésnek lehettem az átélője e kézirat lezárásáig. Mert ez évben került gondos kezekbe három menyétfióka (Körmönfont menyétmentés) és két borzkölyök (Kerregő a vérengző); az ő történetük majd alább olvasható. És ekkor vette kezdetét Koppány életének megmentése is. Július 2-án a bátmonostori úgynevezett Monostori Fás-Duna-szakaszba (holtágba) becsatlakozó Ferenc-csatorna töltésén egy magára maradt vidrakölyköt találtak. A szeme a napokban nyílhatott ki, vagyis nem lehetett még idősebb 30-35 naposnál. Sírásával ő hívta fel magára a terepen bóklászó Sz. Imre egyetemista fiú figyelmét, aki szenvedélyének élve lófrált a területen – már ahová az áradás után a még mindig igen tartós, vendégmarasztaló sár miatt be tudott jutni –: madarakat figyelt meg. A vidrácska teljesen legyengült volt, csapzott, taknyos. Régen elveszthette már az anyját. A fiú hazavitte, ellátta, majd felhívott. Talán két éve annak, hogy személyesen is megismerkedtünk, amikor Pesten járva a kedvesével és a barátaival felkeresett. Annak előtte még nem találkoztunk egymással, de sokat leveleztünk, mert Imre szeretett volna minél többet megtudni a hazai kisragadozókról. Én meg minden ehhez szükséges ismerettel a segítségére voltam. De akadt egy közös ismerősünk is, az Olaszliszkán élő S. József vadászbarátom. Igazából az ő bátorítására kerestek fel egy beszélgetés erejéig. Magyarán: e történet idején ismertük már egymást. Elmesélte, hogyan talált rá a vidrára, és azt, hogy mit tett vele eddig. Jobban, ügyesebben nem is tehette volna. Csak hát: hogyan tovább? - Még életemben nem láttam kisvidrát, sőt, még soha nem tartottam kezemben. Valami elképesztően kellemes érzés – mondta, majd elhallgatott. Nagy levegőt vett, és úgy folytatta: – Pali, felnevelhetném én, Krisztina és a többiek? – Krisztina a kedvese, a többiek pedig baráti társaságának tagjai. - Hol nevelnéd fel? – kérdeztem. - Nem messze a lakóhelyemtől lakik Zsiga bácsi, a nyugdíjas halász. Úgy tudom, hogy te is ismered. Egyedül él a tanyáján, az tökéletesen megfelelne. - Erről azért őt is meg kellene kérdezned, nem gondolod? - Megkérdeztem. Mielőtt téged felhívtalak volna, már beszéltem vele. Beleegyezett.

102

- És a hatóságok? Tudod, hogy a vidra fokozottan védett. - Tudom, csakhogy Zsiga bácsi tanyájára nem jár ki a hatóság, mi meg hallgatunk az egészről, mint a sír. Valóban ismertem az öreg halászt, akivel többször is találkoztam annak idején, amikor még jártam az országot. Barátságos, kedves ember, de nagyon magába zárkózó, ennek ellenére rendkívül segítőkész. A vidrát, oly sok halásztársához hasonlóan mindig csak „büdös halzabálónak” nevezte, hanem 2004. májusában úgy alakult, hogy a kezeibe került egy magára maradt, csúnyán megsérült kisvidra. Értesített, és én már másnap elmentem a kicsiért, akit aztán az állatkertben fel is neveltünk. Azért kellett az állatkertbe vinnem a kicsit, mert nagyon beteg volt, mindenféleképpen megfelelő állatorvosi ápolásra szorult, és ezt a gyakorlott állatkerti szakembereknél senki sem tudta volna jobban elvégezni. Amikor átvettem a kisvidrát Zsiga bácsitól, az öreg szeme elködösült, az egyik kezét a vidrácskára tette, és szipogva csak ezt mondta: Igaz, hogy csak egy büdös halzabáló, mégis kedvemre való. Fáj elválni tőle, nagyon fáj. Bizony így van ez, egy-egy kisvidra megérintése hihetetlen változást képes okozni. Mert egészen más, mondjuk a halastó partján a nyomait látni, és leginkább a hátrahagyott haltetemeket – főleg halászember számára –, mint kézbe venni, megérinteni, és látni, érezni, hogy ő is egy élni akaró teremtménye a nagybetűs SORSNAK. De még egy felnőtt vidra, vagy egy vidracsalád látványa is okozhat csodákat. És közbevetve ismét elmesélek két megmosolyogtató történet. A ciánmérgezés után történt a Közép-Tisza mentén 2000 májusában. Egy ottani halászember nagyon gyűlölte a vidrát, valószínű, hogy vadászott is rá, de az biztos, hogy amikor a katasztrófa előtt találkoztunk, mindig haragos szitokszavakkal kiabált velünk, a „városi értelmiségi vidravédőkkel”. De amikor a ciánméreg elvonult, sem hal, sem vidra nem volt hosszú ideig, és a halászember teljesen összetört. Nem tudta, hogyan tovább, mindent reményveszettnek látott. És az egyik május eleji nap hajnalán észrevett egy vidrát. Azt sem tudta, hová legyen örömében. Felhívott telefonon, és csak ezt kiabálta hangos kurjongatások közepette: Visszajött a vidra, visszajött, és ez azt jelenti, hogy van élet a folyóban. A másik történet. Amikor elolvastam a levelet, értetlenkedve csóváltam a fejemet, mint mindig, ha ilyen levelet kapok. Tisztelt Gera úr! Ismeretlenül keresem meg magát, és a segítségében bízok. Van nekem egy kis tavam, örököltem, és ebbe, halat telepítettem. Tettem ezt azért, hogy a magam és a barátaim szórakozását szolgáljam, ha úgy tartja a kedvünk, horgászhassunk. A napokban azonban nagyon sok megrágott haltetemet találtam a parton, és a vadászcimborám azt állítja, vidra költözött a tóra, és mindaddig ott marad, amíg egy fia halat is talál még magának. Nem tudom, mit tegyek, nem szeretném, ha kiölné az összes halat. Mit tanácsol, mit tegyek? A válaszát várva: G. Gábor (Kelt: Kecskeméten, 2006. január 20-án) Ilyen esetekben mindig ugyanazt tanácsolom, mégpedig azt, keresse meg az illetékes természetvédelmi hatóságot, és velük próbáljon egyezkedni. Most azonban az utam éppen arra vitt, így elhatároztam, személyesen megkeresem. Egy a harmincas évei elején járó fiatalemberrel találkoztam, hamarosan a tavacskájánál voltunk, és bizony indokolt a kicsinyítő jelző, mert a tó alig fél hektáros volt. Bejártuk, és mi tagadás találtunk is megrágott haltetemeket, lábnyomokat is, és ezekből tisztán kivehettem, hogy anyavidra tette a tiszteletét a tavacskánál a fiaival. Ezt elmondtam neki, mire igen elszontyolodott, meg is kérdezte, hogy akkor most tudomásul kell vennie, hogy a vidrák kiirtják a halállományát? Azt válaszoltam neki, cseppet sem, mivel a tavacska sem parti, sem vízi növényzettel nem rendelkezik, vagyis ott a vidra

103

nem tud elbújni, ezért feltehető, valahonnét a környékről kerülnek erre, így távol tarthatja őket. Ha megfogadja a tanácsaimat – tettem hozzá –, elejét veheti annak, hogy a jövőben is itt vadásszanak. Láttam rajta, nem nagyon hisz nekem, azért mégis mindent feljegyzetelt, és ígéretet tett arra, hogy úgy tesz, ahogy megállapodtunk. Eltelt egy jó hónap, és semmi újabb értesítést nem kaptam, így azzal zártam le magamban ezt a történetet, hogy sikerült hathatósan megvédenie a tavát, ezért nem jelentkezik. Aztán az egyik nap újabb levelet kaptam tőle: Gera úr! Azért írok ismét, mert szeretnék magának beszámolni a vidráimról. Amikor elválltunk egymástól, bevallom, nagyon elment mindentől a kedvem, nem hittem, hogy bármit is tehetnék. Azért esténként és hajnalonként kiültem a tóhoz, csupán azért, ha már odajár a vidra, megláthassam. Gera úr! Sikerült. Többször is megfigyeltem őket. Hárman voltak, egy nagyobb, nyilván az anya, és két kisebb, valószínű a fiai. Amikor először megláttam őket, bizony haragudtam rájuk, mindent kívántam neki, de semmi jót. Aztán, amit ott műveltek előttem, az leírhatatlan élményt adott. Ilyet még sosem láttam, annyira élveztem, hogy az szavakkal kifejezhetetlen. (...) A vadászcimborámat is kértem, tartson velem az egyik este, hátha neki is szerencséje lesz. Szerencsére így volt, még ő sem látott ilyet. (...) Megszerettem ezeket a vidrákat, nem bánom már a halaimat, ha kell, ismét telepítek. Csakhogy napok óta nem látom a vidrákat. Hiányoznak. Mondja csak, nincs valami olyan trükk a tarsolyában, amivel visszacsalogathatnám őket? Ennyi kitérő után vissza Koppány történetéhez. Elkezdődött hát felnevelésének kalandja. Ami tart még, terveink szerint 2014 tavaszáig, amikor visszakaphatja a szabadságát. Elmagyaráztam Imrének, hogy a halásztanyára kivitelnek még váratnia kell magára. A kisvidrának egyelőre melegre és alapos ápolásra van szüksége, sőt, megeshet az is, hogy el kell vinni állatorvoshoz. Imre azt válaszolta, hogy az egyik madarász ismerősének van infralámpás doboza, abban szokta felnevelni a megtalált fiókákat, azt könnyen megkaphatja, míg az állatorvos is „kóser”, jó haver, sokat madarásznak együtt. Ez jó, válaszoltam, akkor mielőbb mutassa meg neki, kértem, és elmagyaráztam, ha valami injekciót vagy gyógyszert adna a számára, akkor azt az alapján tegye, mintha egy hasonló korú macskát gyógykezelne. Ebben maradtunk. Három órával később újra hívott. Az állatorvos ellátta a kisvidrát, aki mi tagadás megfázott, és csak remélni lehetett, hogy nincs tüdőgyulladása. Az infralámpás doboz is már Imre és szülei lakására került, megvette már a szükséges tejpórt is. - Iszik a vidra? – kérdeztem. - Hát, nem igazán – válaszolta. – De cseppenként azért bele tudok tuszkolni valamennyit. - Jó, jó, csak vigyázz, nehogy félrenyeljen. - Úgy lesz. Naponta többször beszéltünk egymással. Szerencsére a kisvidrának nem lett tüdőgyulladása, hatott az injekció és a gyógyszerek, no meg Imre és társai alapos kitartásának, nyugalmának is köszönhetően hamarosan helyrerázódott. A náthája így hamarosan elmúlt, a tejet mind nagyobb élvezettel itta. Eljött a szemkinyílás ideje is, aztán kiköltözött a halásztanyára, hiszen ott van az átmeneti kvártélya, egy már régebb óta használaton kívüli apró körbekerített telelőtó, amit berendeztek a számára. Ott kapta meg élete első úszóleckéit, és ott történt meg a halhúsra való átszoktatása is. Mint megtudtam, Zsiga bácsi éjt nappallá téve segédkezik, el nem hagyja a tanyát, csak a vidra körül sündörög. „Olyan, mit egy kisgyerek – mondta egy alkalommal Imre. – A vidra, vagy ahogyan mindig mondja: a kis büdös halzabáló egyszeriben teljesen megváltoztatta az életét”.

104

Amikor ezt a kéziratot lezárom, 2013. október közepe van. Ha semmi váratlan nem történik, Koppány jövő év áprilisában elkezdheti önálló, szabad életét. Csakhogy ezt nem szeretném elkiabálni, hiszen április még igencsak messze van. És igazából attól szorongok leginkább – és ez valóban így van –, hogy Zsiga bácsit mennyire viseli majd meg az elválás Koppánytól, mert arról, hogy két-három hónap múlva ideje érkezik a búcsúnak, az öreg halász még semmit sem tud. Vajon miképpen és mikor közöljük ezt vele, és ki legyen a „hírvivő”? HERMELINES TÖRTÉNETEK Mottó: (…). A hermelin oly kártékony…, hogy oly helyeken, hol gondos irtása által fölszaporodása elé gát nem vettetik, a hasznos vadállomány elkerülhetetlenül a legnagyobb mérvű csökkenésnek, sőt esetleg végpusztulásnak néz elébe – ami hihetetlenül hangzik –, nemcsak hogy az apróvad-félék, hanem még az őzállomány is veszélyeztetve van általa (…). Lakatos Károly: A vadászmesterség könyve (Erdélyi Imre Könyvkereskedése, Szeged, 1903) BEVEZETŐ GONDOLATOK A hermelin, a vidra mellett vizes élőhelyeink másik jellegzetes kisragadozója. Életemben, amíg erre módom volt sokat jártam utána, kutattam az életét. Az elmúlt években többször is kezdeményeztem a fokozott védelmének elrendelését, mert meggyőződésem, hogy nagyon nagy veszélyben van a magyarországi állománya. De nem értem eredményt. A hatóság nem hallja meg a szavam, az a szóbeszéd járja, amiatt van ez így, mert 2011. áprilisában és azóta többször is összeakasztottam a bajszom a vadászokkal, akik tudvalévően a regnáló politikai hatalomhoz, gazdasági elithez ezer szállal kapcsolódnak. Nem tudom, igaz-e ez, ha mégis, szégyenteljes dolog, hogy egy veszélyeztetett állatfajról ilyen megítélés szerint mondjanak ítéletet. A szakmai honlapomon találhatnak a tanulmányok menüpontban egy összeállítást: „Levélváltások a hermelin fokozott védelmének ügyében”, címmel. Kérem, ne tartsanak önhittnek, de a témakör iránti érdeklődők számára szívből ajánlom. Hűen visszatükrözi mindazokat a nézeteket, gondolatokat, amelyek mind a hermelin, mind a hazai kisragadozók védelme körül felszínre buknak napjaink Magyarországán. Ugyanakkor a barátaimnak, ismerőseimnek köszönhetően ma én vagyok az egyedüli, aki rendszeresen publikál előfordulási adatokat e rejtett életmódú, alig-alig ismert menyétfélénkről. Ami szintén fura, hiszen magam, mint azt már fentebb többször is megemlítettem, már évek óta a városhoz vagyok kötve, ennek ellenére, ha rendszertelenül is, sok-sok információt kapok a hermelinről. Nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik ilyen módon a segítségemre vannak. Mindezeken túl a magam módján igyekszem a lehető legteljesebb módon megismertetni az érdeklődőkkel e menyétfélénk életét, lásd a szakmai honlapomon a tanulmányok menüpontban található könyvet (Hermelinnyomon Magyarországon), valamint az előfordulásáról számot adó dolgozatokat is. MÉRGES ÉS TESTVÉREI MEGMENTÉSÉNEK TÖRTÉNETE 2009. június elején járt az idő. Kiderült, hogy elkerülhetetlen a műtét, de várni kell, lehet, hogy hónapokat. Mindenesetre a korházban felkerültem a várólistára, és abban maradtunk az orvossal: néhány nappal korábban, hogy be kell feküdnöm az operációra, telefonon felhív az

105

asszisztense. Nehezen teltek a napok, minduntalan azt vártam, hogy megszólaljon a telefon, és amikor megcsörrent, mindig azzal a bizakodással fogadtam a hívást, hogy végre elérkezett az idő. Mert mi tagadás, a fájdalom miatt, ami ekkor rettenetesen kínzott, mielőbb szerettem volna túlesni a műtéten. És amikor nem a korházból hívtak, mindig lehangolódtam. Így jártam akkor is, amikor H. Viktor keresett meg, aki elmondta, hogy a Fejér-megyében található Csákvár melletti Császárvíz-pataknál öt hermelinfiókát talált. Elmesélte, hogy aznap hajnalban, amikor rájuk bukkant a határban, csak úgy kedvére kószált, jó nagyot akart sétálni, mert a munkája íróasztalhoz köti, ezért, mielőtt nekilát a napi teendőinek, sokszor sétál előtte két-három órát a határban. A hermelineket a patak töltésén vette észre, egy bokor és egy nagyobb, kiálló kődarab között. Fel és alá futkároztak, és eleinte azt sem tudta megállapítani, hogy hányan vannak. Kirándulásai során már nemegyszer látott hermelineket, azonnal felismerte őket, és azt is meg tudta állapítani, hogy még kölykök, nem lehetnek idősebbek három hónaposnál. Figyelte őket, és csakhamar feltűnt neki, hogy a jószágok nagyon különösen viselkednek. Rájött arra, hogy nem játszanak, amint azt feltételezte, hanem zavarodottan futkároznak, olyannyira, hogy amikor futtukban egymásnak szaladtak, még össze is marakodtak. Jó félóráig nézte őket, és ezalatt a kicsik megállás nélkül parádéztak. Arra várt, hogy megjelenjen az anyjuk, de az nem bukkant fel. Hanem egyszer csak, két kölyök, miután ismét összeütközött a szaladgálás hevében, lebucskázott a töltésről, bele a patak vizébe. Azt várta, hogy azonnal visszairamodnak a többiekhez, de nem ez történt. Ehelyett a csekély vizű patakban cibáltak valamit. Úgy vélte, találtak egy rágcsálót, hanem amikor jobban megfigyelte őket a távcsövével, meghökkenve látta, hogy egy náluknál valamivel nagyobbacska hermelint rángatnak. Rájött, az nem lehet más, csak az anyjuk. Vajon mi történhetett vele? Gyorsan jártak a gondolatai, mert megérezte, a kicsik nem maradhatnak magukra, csakhogy fogalma sem volt arról, hogyan fogja meg őket. Valamennyire eltávolodott a leshelyétől, és amikor úgy vélte, megfelelő távolságba került ahhoz, hogy beszélhessen, de a hermelinek ne hallják meg, felhívta az egyik kollégáját, S. Róbertet. Sokszor együtt kirándulnak, de most S. Róbert nem tudott vele tartani. Mindenesetre tájékoztatta őt arról, amit látott, és megkérte, jöjjön ki, és közösen próbálják valahogy megfogni a magukra maradt hermelinkölyköket. A cimborája csakhamar megérkezett, hozott egy nagyobbacska kartondobozt és több vastag ruhadarabot. A hermelinek mindeközben tovább rótták a köreiket, a patakba csúszottak is már újra a társaik között voltak. A két férfiember elindult, hogy megfogják őket. Lassan, cserkelve közeledtek, a töltés aljához bújva kúsztak, és alig egy méterrel attól a helytől, ahol a „zsákmányaik” szaladgáltak, felfutottak a töltésre. A hermelinek nagyon megijedtek, szétspricceltek, de a megmentőik azon nyomban feléjük hajították a vastag ruhadarabokat. Mást ugyanis nem tudtak kitalálni, minthogy azokat rájuk vetve fogják meg őket. Merész terv volt, a sikert semmi sem garantálta, csakhogy más nem jutott az eszükbe. Summa summárum: elsőre három kölyköt sikerült elfogniuk, akiket aztán nagy nehezen a kartondobozba tettek. Rikácsoltak, vinnyogtak, és veszettül haraptak – mesélte H. Viktor. Hozzáláttak, hogy megkeressék a még szabadon lévőket. A legnagyobb meglepetésükre nem bújtak el, nem szaladtak világgá riadalmukban, hanem a közeli, kiálló kőnél rohangáltak. Őrületes zavarban voltak – jegyezte meg H. Viktor –, szemmel láthatóan fogalmuk sem volt arról, mit tegyenek. De megfogni őket hosszú időbe tellett, mert mindig kicsúsztak a feléjük hajított ruhák alól. Végül azonban sikerrel jártak, bár ennek H. Viktor megfizette az árát: az egyik megfogott hermelinkölyök alaposan beleharapott a hüvelykujjába, olyannyira, hogy hamarost orvoshoz kellett mennie. Mindenesetre, fájdalma okozóját megjegyezte magának, ami könnyű volt, mert az apróka fülcimpájának egy része hiányzott.

106

Elnevezte Mérgesnek. A befogás után megnézték a kölykök anyját is, de semmi sérülést nem fedeztek fel rajta, és az apró, alig észrevehető hermelinkotorékot is felfedezték a bokor aljában. Megkérdezte, hogy szerintem a kölykök miért nem menekültek el, miért ragaszkodtak ahhoz, hogy csak a bokor és a kő között rohangáljanak. Az igazságot nem tudom – válaszoltam –, de azt feltételezem, hogy az anyjukat aznap veszthették el, lehet, nem sokkal előbb, hogy H. Viktor észrevette volna őket. Egyszerűen nem tudták felfogni a történteket, és azért maradtak a behatárolt területen, mert az anyjukkal addig is ott éltek, és amiatt voltak zavarban, mert az hosszú ideig magára hagyta őket, ami egészen eddig még nem fordult elő velük. Mást nem tudtunk kiötölni, így ebben maradtunk. A kölykök egyelőre nála vannak, letette őket a háza pincéjébe, mondotta ekkor H. Viktor. Csakhogy ott nem maradhatnak, ő és a cimborája pedig még életükben nem neveltek vadállatokat. Azért hívott, fejezte be a mondandóját, hogy a segítségemet kérje. (Elérhetőségemet ismerte, mert több szakmai kiadványomat már olvasta, magyarázta). Hát még ilyen telefonhívást sem kaptam soha az életemben. Mindez olyan hihetetlennek tűnt, hogy elfogadjam igaznak. Tamáskodtam is, úgy véltem, valaki, valamiért a bolondját járatja velem. De miért tenné? – kérdeztem magamtól, ráadásul még bele is folytam annak találgatásába, hogy a kölykök miért nem menekültek el. Igaz, kalandokban bővelkedő pályafutásom során nekem is kijutottak valószínűtlennek tűnő történetek, mert volt, hogy sebesült vidrát – akit autó csapott el, de még volt ereje a meneküléshez – úgy sikerült megfognunk, hogy mi is ruhákat dobáltunk rá, és amikor belegabalyodott, rávetettük magunkat, majd a farkánál fogva felemeltünk és úgy raktuk be a szállítóládába. Nem volt veszélytelen vállalkozás, mert a vidra, a sérülése ellenére, igencsak küzdött – kifejlett, erős hím volt –, könnyen súlyos sebeket szerezhettünk volna mi is. És még számos más, hasonló élményt is átélhettem, legtöbbet az állatkertben. Valahogy azonban ez a hermelines történet sehogy sem tetszett. H. Viktor, mintha megérezte volna borúlátó tanakodásomat, megszólalt: - Minden úgy igaz, Gera úr, ahogyan elmondtam. Ha akarja, e-mailben még ma átküldök képeket róluk. – Nagyot sóhajtottam, megkértem, hogy adja meg a címét, megpróbálok keresni valakit, aki átveszi a hermelinkölyköket. Hívjam fel az állatkertbeli kollégáimat? Ők nagyon tapasztaltak, náluk, jó kézben lennének. Ebben biztos voltam. Ekkor azonban eszembe villant Gy. Tibor barátom. Nem messzire lakik Székesfehérvártól, és az szinte szomszédvára Csákvárnak, ráadásul tapasztalt szakember. Sokféle jószágot nevelt már, bár hermelint még nem, de menyéteket, nyesteket, görényeket, rókákat, vízi cickányokat igen, és hihetetlen sok madárfiókát. Egyszer kért is, ha úgy hozza a sors, hogy elárvult hermelinekről szerzek tudomást, értesítsem, mert szívesen vállalná magára a dajkaszerepet. A múltban nagyon sokszor a segítségemre volt, rengeteg adatot szerzett a vidráról, de a hermelinről is. Úgy éreztem, tartozom neki, ezért elhatároztam, felhívom, ha vállalja, akkor vegye át ő a kölyköket, ha valami miatt ezt most nem tudja megtenni, akkor kerüljenek be az állatkertbe. Amikor elmondtam neki, miről van szó, örömében felkiáltott. Még aznap magához vette a hermelineket, és H. Viktor is tartotta a szavát, több fényképet megküldött e-mailben. Ezzel tehát rendben voltunk. Másnap Tibor arról tájékoztatott, hogy a hermelinek jól érzik magukat, igaz, még alig ettek valamit, inkább csak összebújva lapítanak a szállásukon, de reméli, hogy hamarosan beletörődnek a sorsukba. És ez történt, két-három nappal később már nem volt semmi probléma velük, és csak remélhettük, hogy az elkövetkező időszakban sem akad velük komolyabb gubanc. Július közepén felhívtak a korházból – szerencsére nem kellett hónapokat várnom –, és néhány napra rá befeküdtem. Megműtöttek. Féltem a műtéttől – akad-e valaki, aki nem fél? –,

107

már csak azért is, mert alá kellett írnom egy olyan nyilatkozatot, hogy ha az operáció alatt vagy után történik velem valami, akkor kit értesítsenek. Hát ez nagyon nem volt a kedvemre. De szerencsére semmi nem történt, és bevallom, amikor a műtét után felébredtem, és újra teljesen kitisztult a tudatom, és nem éreztem fájdalmat, ami már hosszú ideje megkeserítette a napjaimat, elfogott a reményteli öröm. Úgy véltem, végre túl vagyok a nehezén, hamarosan visszatérhetek a régi, kényszeredetten feladott életemhez, pedig igazából csak ekkor kezdődtek az igen nyomasztó és súlyterhes problémák, amelyek aztán a leszázalékoláshoz, munkanélküliséghez vezettek. Ezt azonban ekkor még nem tudhattam. Két napja múlt, hogy megoperáltak. Délelőtt tíz óra körül járt az idő, bent feküdtem a korteremben és olvastam. Ekkor megszólalt a mobiltelefonom. Tibor volt. Amikor fogadtam a hívást, köszönés nélkül ezt hadarta: - Baj van, Pali, nagy baj. Három hermelin egyik napról a másikra megbetegedett, de hogy mi a ménkű a bajuk, fogalmam sincs. Hasmenésük van, letörtek, egyáltalán nem mozognak, nem isznak, nem esznek. Még azt is eltűrték, hogy kézbe vegyem őket, pedig eddig mindig veszettül haraptak, ezért nem is nagyon próbálkoztam. De most? Külön tettem őket a másik kettőtől, azok, ahogy nézem egészségesek. Mi a csudát csináljak? Hát, faramuci egy helyzet volt. Két nappal a műtét után, a korházi ágyból ugyan mit javasolhatnék? Tibor tudta, hogy korházban vagyok, még a műtét napján is hívtam, mielőtt szóltak a nővérek, hogy hamarosan rám kerül a sor, el kell kezdenem felkészülni, de akkor még minden a legnagyobb rendben volt. - Mit ettek? – kérdeztem - A szokásosat, darált húst, amibe tojást kevertem, meg napos csibét és egeret – válaszolta Tibor. – A legnagyobb részét meg is ették. - Szóltál már állatorvosnak? - Még nem. Gondoltam, előbb neked telefonálok. - Ezt köszönöm, de most mielőbb keríts egy állatorvost, és ha megnézte őket, akkor csörögj rám. Tűkön ülve vártam a telefont. Közben kutakodtam az emlékeimben. Igen, nekem is voltak hasonló eseteim, amikor vidrakölyköket neveltem. Nem is egy. Egészségesnek látszottak, ettek, ittak, annak rendje szerint, amint lennie kell, aztán egyik napról a másikra hasmenésük lett, és csak gubbasztottak a rejtekhelyükön. Volt, amelyik ki is szenvedett. De ismerős és baráti körömben is előfordult ilyesmi: nyestekkel, görényekkel, borzokkal, menyétekkel. Sokszor beszéltünk is erről, tanakodtunk, hogy mi okozhatja ezt a kórságot, de okosabbak nem lettünk. Két órával később telefonált Tibor. Nagyon letört volt. Megtudtam tőle, hogy a beteg hermelineket bevitte Székesfehérvárra egy állatorvoshoz, akit már régebbről ismert. De mire odaért, az egyikük elpusztult, a másik megmaradt kettő pedig még rettenetesebb állapotban volt, mint amikor elindult velük. Az orvos injekciókat adott nekik, az egyik azonban, mialatt az injekciót kapta, szintén elpusztult. A harmadik életben maradt, az, amelyiket H. Viktor Mérgesnek nevezett el. Az állatorvos azt kérte, hogy tartsa nyugodt, csöndes helyen, felírt gyógyszereket is. Az egyik egy pórszerű készítmény, amit az ivóvizébe kell beleszórni, a másik tabletta, amit összetörve az ennivalójába kell beletörni. Este hétkor csörgött megint rám, igaz ezt előre megbeszéltük. Vártam is nagyon a hívását. Elmondta, hogy Mérges csak fekszik, eddig sem nem ivott, sem nem evett. Megkértem arra, szerezzen egy kis orvosi fecskendőt, abba szívja fel a gyógyszeres vizet, és ha kell, akkor cseppenként itassa meg, közben lassan, óvatosan masszírozza a torkát, mert ezzel nyelésre késztetheti. Nekem ez az eljárás nagyon sokszor bevált. Kértem azt is, hogy ezt az itatást három-négyóránként ismételje meg, de legyen nagyon-nagyon óvatos, nehogy félrenyeljen a beteg hermelin. Ezután rákérdeztem a két egészségesre, és Tibor azt válaszolta, azokkal semmi gond, folyton-folyvást rohangálnak, hancúroznak, esznek és isznak.

108

Kicsattannak az egészségtől. Másnap reggel tíz óra körül hívott. Elmesélte, hogy sikerült fecskendőt szereznie, és úgy itatta meg Mérgest, ahogy kértem. Az első alkalomkor egyáltalán nem ivott, de amikor másodjára is megkísérelte, akkor, miután a kérésemnek megfelelően elkezdte a torkát simogatni, ha keveset is, de lenyelt a gyógyszeres vízből. És ettől kezdve, amikor elérkezik az itatás ideje, már toroksimogatás nélkül is mind többet iszik. Ez jó hír volt. De még mindig csak fekszik, ami pedig egyáltalán nem tetszett. - Nem baj, Tibor – vigasztaltam. – Már magában az, hogy iszik, bizakodásra ad okot. Kérlek, egy kevés tojással elkevert darált húst tegyél be hozzá. - Gondolod, hogy enni fog? – Kérdezte Tibor. - Most még biztosan nem, de a hús szaga talán hasznunkra válhat, felkeltheti az étvágyát. - Hát legyen, de én ebben nem hiszek. Egyszer, még valamikor az állatkerti pályafutásom legelején, a múlt század nyolcvanas éveinek közepén egy kéthónapos vidrakölyökkel jártam így el legelőször, aki hasonló nyavalyával küzdött. Halszeleteket tettem be hozzá a fészekbe, hadd érezze a szagát. Fogalmam sem volt arról, miért teszem ezt, de valami belső késztetés erre sarkallt. Az első két napon semmi sem történt, de a harmadik napon, amikor még nemigen járkált, csak feküdt – ő is orvossággal kevert vizet kapott, napjában többször is – odakúszott a halszeletekhez, és nyalogatta azokat. És napokig így tett, mígnem úgy, ahogy ismét sikerült lábra állnia, sétálnia, de ekkor már nem csak nyalogatta, hanem evett is a haldarabokból. Ettől kezdve, ha hasonló probléma adódott bármely védencemmel, így jártam el, és a legtöbbször sikerrel. És a hosszúhosszú évek során ezt az eljárást javasoltam minden ismerősömnek, barátomnak, akik valamilyen kisragadozó-kölyköt neveltek, és ilyen problémával kerültek szembe. Mérges három napig önmarcangolta még magát, de legalább ivott, mégpedig minél többet. Az állatorvos felírt még kétfajta porszerű gyógyszert, amit szintén a vizében kellett elkeverni. Elmondása szerint, azok segítenek abban, hogy mielőbb megerősödjön a beteg. A harmadik napon azonban Tibor észrevette, hogy a darált húsos tálacskánál van Mérges, és izgatottan szagolja, túrja a húst. Másnap pedig már evett is, ha nem is sokat, de végre magához vett valamennyi ennivalót. És ez a magatartását is megváltoztatta, mert rögvest visszatért harapós énje, nem engedte magát megfogni. Ez már biztos jele volt a gyógyulásának. Ekkortól kezdve Tibor a gyógyszeres vizet egy tálban helyezte be a fészkébe. Mérges napról napra virgoncabb lett, így hamarosan elérkezett az ideje, hogy visszatérjen a testvéreihez. De amikor ezt megtörtént, Tibor igencsak megijedt. Mert Mérges testvérei bizony igencsak ellenségesen fogadták, amint meglátták, nekiszaladtak és tépték, harapták. Tibornak csak nagy nehézségek árán sikerült kimenekítenie. Szerencsére nem sérült meg komolyabban. Ekkor azt kértem tőle, tegye be Mérgest egy kalitkába – Tibor portáján jócskán akadt belőle – és úgy tegye vissza, hátha így sikerült megint összebarátkoztatni őket. De nem sikerült. Mérges is, amint meglátta a fivéreit, kerregett, visongott, a hátára vetette magát, aztán felpattanva a támadói felé ugrott, és azok is mind elszántabban támadták. A fogaikkal szaggatták a kalitka rácsát, dühödten rikácsoltak, akárcsak Mérges. Olyannak tűntek, mint akit teljesen elvesztették az eszüket – mondta később Tibor. Nem maradt más hátra, be kellett látnunk, hogy nem fogadják vissza a testvérüket, de szemmel láthatóan Mérges sem vágyik a társaságukra. Vajon ennek mi lehet az oka? Mérges szépen fejlődött, kitagadói is megfelelően növekedtek. Októberben elérkezett a szabadon engedés ideje. Előbb a kettőst vitte ki Tibor valahová a határba, majd Mérgest másfelé. - Mindannyian, amikor kinyitottam nekik a szállítóláda ajtaját, úgy szaladtak ki, mint,

109

akiket kergetnek. Pillanatokon belül eltűntek a szemem elől – mesélte Tibor. GYŐZŐ ÉS TÁRSAI TÖRTÉNETE 2010. augusztus közepén jártunk, alig néhány napra augusztus 20-a előtt. Pár nappal korábban értem haza a korházból, ahol másodjára műtöttek meg. Délelőtt tíz óra volt és ebédfőzéshez készülődtem, amikor csöngettek. Azt hittem a postás az, de nem. Egy javakorabeli, alacsony, borostásarcú sovány férfiember állt az ajtó előtt, kopottas vadászruhában és elnyűtt csizmában – ami felettébb szokatlannak tetszett a forróságban –, kezében egy kisebb kartondobozzal. Jókedvűen felnevetett, amikor meglátott. - De jó, hogy idehaza van, Gera úr, biz’ Isten féltem attól, hogy várnom kell magára – mondotta, majd a dobozra mutatott: – Itt vannak. – El nem tudtam képzelni, hogy mit rejthet a doboz, ezért bizalmatlanul kérdeztem: - Miről van szó, kérem? – Váratlan látogatóm értetlenül futtatta végig rajtam a szemeit, végül, mintha az egyenesen magától értetendő lenne, kibökte: – Hát a hermelinfiókákról, mi másról? – Fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem várt, igen alapos meglepetés volt ez. Beengedtem az embert, B. Balázsnak hívták, aki, miközben a szobába kísértem elmesélte, hogy sokat hallott rólam, igaz, jegyezte meg, a vadászatról írt cikkeimmel nemigen tud egyetérteni, és ha egyszer az idő alkalmas mindkettőnknek, szívesen elbeszélgetne velem. - No, de ez most nem érdekes – legyintett. Letette a padlóra a kartondobozt, óvatosan kinyitotta a tetejét. Négy apróka hermelinfióka lapult a friss szénaágyban, igaz, ahogy akkor gyorsan megállapítottam, a koruk elérhette már a kéthónaposat is. Egészségesnek tűntek, bár láthatóan féltek is, ezért összebújva, mozdulatlanul húzták meg magukat. Visszakerült börtönük fedele, majd megismerhettem a történetüket is. Két napja országszerte hatalmas vihar tombolt. B. Balázsnak, aki – amint maga jellemezte saját magát – megszállott talpas vadászember, a vihar utáni napon nem volt maradása otthon, hanem kiment a határba szétnézni. Viharok után mindig így tesz, jelentette ki, nem egy mókus, sündisznó vagy valamiféle madárfióka köszönhette már neki az életét. Most is lófrált, keresgélt, így akadt rá a négy kis hermelinre, nem messzire Százhalombattától egy csatorna töltésén, egy a vihar által a földből gyökerestől kiszaggatott bokor mellett. Magához vette őket, akik ezt nemigen vették jó néven, egyikük-másikuk bele is mart a kezébe, mert vadul védekeztek, mutatta a sebeit, végül azért mégis csak elfogta valamennyit. - Körbe-körbeszaladgáltak, ugráltak, hatalmasakat estek is, de eszükben sem volt elszaladniuk a bokor mellől – jegyezte meg a végén. – Minden bizonnyal ott lehetett a fészkük, és talán úgy hitték, az anyjuk ott van valamerre, ezért keringtek ott föl és alá – tette még hozzá. (Istenem, mennyire ismert okfejtés, hiszen H. Viktor és én is ezen a véleményem voltunk, miután megfogta Mérgest és a testvéreit, gondoltam). De nem tudta, mit kezdjen a foglyaival – mondotta közben B. Balázs –, és ekkor jutottam én az eszébe, és gondolva egy merészet, meglátogatott. - No, ezzel rendben is volnánk, majd maga, Gera úr, a gondjukat viseli – állt fel, hogy magamra hagyjon. Megkértem, maradjon még, legalább abban segítsen, hogy megnézhessem őket közelebbről. Nem kérette magát, így azonnal hozzáláttunk. Hoztam egy másik kartondobozt, hogy a már kézbe vett hermelint abba rakjuk, és nekiláttunk a feladatnak. B. Balázs felnyitotta a doboz tetejét, én egy otthon már régóta nem használatos konyhai kesztyűvel felvértezetten pedig megpróbáltam egyet kiemelni közülük. Ekkor azonban iszonyúan éles fájdalom hasított a jobb kezem kisujjába – kesztyű ide-kesztyű oda –, olyannyira, hogy kikaptam a kezemet, ezzel leverve a doboztetőt és félrecsapva alkalmi segítőm kezét is. Több sem kellett a hermelineknek, mire észre tértünk, valamennyien szétspicceltek valamerre. Sóhajtásnyi idő alatt elbújtak. B. Balázzsal egymásra néztünk: Na,

110

most mi lesz, Gera úr? – kérdezte lehelethalkan. Majd felrobbantam a méregtől, de hát egyértelmű volt a helyzet: fel kell kutatni és meg kell fogni a szökevényeket. Dermedten tudatosult bennem, hogy az erkélyajtó, és minden ablak tárva-nyitva, ezért, amilyen gyorsan csak telt tőlünk, valamennyit becsuktuk, és csak reménykedhettünk abban, hogy egyik szökevény sem szaladt ki rajtuk. B. Balázs félénken közölte, hogy másfél óra múlva indul a vonata, amit neki mindenáron el kell érnie, mert halaszthatatlan dolga van. Ezért sebtiben hozzákezdtünk a hermelinek felkutatásához. Ágy alja, a faltól alig egynéhány centire álló szekrénysor hátsófala, szőnyegalja, az ágyakon, foteleken lévő párnák, fürdőszoba, konyha, előszoba, kisszoba követték egymást. Hasztalan. Egyiküket sem találtuk meg, mire B. Balázs bánatosan közölte: eljött a búcsú pillanata. Magamra maradtam. Közben igencsak megfájdult a hátam, lábam, szédültem, és hihetetlenül gyengének éreztem magam. Ezért leültem, jobban mondva inkább belefeküdtem a fotelba úgy, hogy hanyatt vágva magam egy kisszékre tettem a kinyújtott lábaimat, mert az ülés ekkor még nagy nehézségeket okozott. Szusszanni akartam egyet, és reméltem, a fájdalom és a szédülés és a gyengeség érzete is csillapul valamelyest. És hát gondolkodnom kellett, mihez kezdjek most. Egyedül nem tudom megfogni a hermelineket, már csak a friss műtéti seb miatt is óvatosnak kell lennem, igaz, amíg B. Balázs még a lakásban tartózkodott, feledtem ezt. Valójában a méreg vezetett, mert rettenetesen felbosszantottam magam, nem gondoltam én akkor műtétre, fájdalomra. Fizettem is érte a kamatos kamatot: mind erősebb, múlhatatlannak tűnő fájdalom kínzott. Ekkor eszembe jutott, hogy K. János és felesége, Noémi szabadságuk utolsó napjait töltik, és tegnap érkeztek vissza Budapestre Horvátországból. Beszéltünk is már egymással telefonon. Évtizedes barátság, és sok-sok kirándulás során közösen átélt kaland köt egymáshoz bennünket. Nosza, egy telefon. Amikor Jánosnak, a fájdalomtól szinte csak nyögdécselve, suttogva, összevissza röviden elmeséltem, hogy mit történt, hümmögött. - Ittál Gerappa? – kérdezte váratlanul. (Gerappa: évekkel ezelőtt a televíziókban nagyon sokszor vetítettek egy reklámfilmet, és ebben volt hallható refrénként, ami hamarosan rám ragadt). - Na ne butáskodj, János. Miért ittam volna? Különben is tudod, hogy nem ihatok! – háborogtam, pedig nehezemre esett a beszéd. - Jó, jó, csak nyugi. Tudod, amit elmondtál, kicsit morbidnak tűnik. - Az is, ebben egyetértek veled, csakhogy nem kicsit, hanem nagyon. De mondd meg, kérlek, ide tudsz jönni Noémivel, hogy megfogjuk a hermelineket? Megígérte, hogy egy órán belül nálam lesznek. Az ebédkészítéstől elment a kedvem, ezért, ha keserves kínlódások közepette is, elrámoltam az előkészített húst, zöldségeket, burgonyát és fűszereket, majd bementem a nagyszobába, a falnak támaszkodtam és mozdulatlanul figyeltem. Reméltem, hátha egyik-másik hermelin felfedi a rejtekhelyét. Jól okoskodtam, mert alig tíz perce lestem, amikor megláttam, hogy a tőlem jobbra álló nagyszekrénysor mögül kisettenkedik valami. A hermelin felnőtten is apróka teremtmény, de ilyen kéthónapos forma jószág, ahogy mondani szokták: alig gyűszűnyi. De szép, csodálatos teremtés, azt meg kell mondani. Sebtiben kiszaladt rejtekéből, leheletnyi időre megállt az onnét nem messzire, a földön lévő cserepes virágok erdeje előtt, félénken megszaglászta az egyik levelet, de nem volt nyugta, azonnal az ágy alá bújt. A hermelin amúgy sem szeret egyhelyben, nyugton állni, ha ébren van, folyton-folyvást szalad, siet valahová, valódi négy lábon járó bundás örökmozgó, többnyire csak addig pihen meg, amíg eszik, iszik, vagy a szükségét végzi. Mindenesetre azt már tudtam, hogy legalább egy szökevény hol húzta meg magát, és azért fohászkodtam, a többiek is ott legyenek. Megérkezett János és Noémi. Beengedtem őket, ismét elmeséltem a történteket, kiegészítve azzal, hogy az egyik szökevényt láttam besurranni az ágy alá. De félénken

111

hozzátettem azt is, hogy a B. Balázzsal közösen folytatott kutatás megviselt, szinte az egész testem fáj, így aligha tudok érdemben részt venni az előttünk álló hajszában. Mert hajsza lesz ez az egész, tudtam jól. - Rendben, rozzant, ne aggódj, majd Noival megoldjuk – veregette meg a vállamat János. - Rozzant a … – nyeltem egyet. – Kezdhetjük? Először is átrendeztük a nagyszobát. A közepén álló asztalt és a két fotelt barátaim kirakták a bejárati ajtó előterébe (panellakásban lakom, és az ajtó előtti előteret vastag és biztonságos rácsos ajtó védi, így nem kellett aggódnom, hogy bármelyiküknek is lába kél.) Ezt követően a földön lévő cserepes virágokat vittük ki sorjában, ebben magam is részt vettem, a kisebbeket Noi a kezembe adta, hogy ne kelljen hajlonganom, és azokat így kirakhattam. A szobában csak az ágy, a szekrénysor, és a tévéállvány, rajta a tévével és a DVD lejátszóval maradt bent. Az előkészületeknek ezzel a végére is értünk. Közben alaposan megizzadtunk, mert az erkélyajtó és a szobaablakok még mindig zárva voltak, ezért az ablakokat résnyire kibuktattuk, hogy valamennyi levegő mégis bejöjjön. Felszerelkeztünk. Valamennyiünk kezébe került egy vastag törülköző. Én, János segítségével leültem a szőnyegre, és ott a kartondoboz mellett maradtam – nem volt más megoldás, de sikerült úgy elhelyezkednem, hogy a fájdalom kevésbé kínozzon –, míg Noi egy nemrégiben kettétört seprűnyéllel lehasalt az ágy mellé és óvatosan ide-oda kaszált vele, míg János a magával hozott nyeles hálóval ugrásra készen állt. Szerencsére János igazi természetbúvárként, számos olyan eszközzel rendelkezik, amelyek elmaradhatatlan kellékei a túráinak, és a telefonbeszélgetésünk után gondolta, talán nagy hasznunkra lehet egy háló is. Milye igaza lett! Hamarosan hallottuk, hogy valami szöszmötöl az ágy alatt, Noi már látta is, hogy két hermelin bújt meg ott, akik most félelmükben fel-alá trappolnak. Percekig tartott, amíg az egyikük kiszaladt, mire Jani azonnal a tettek mezejére lépett és a hálóval felé kapott. De egy leheletnyivel később ért a szökevény után, mert az megpördül és villámgyorsan visszabújt az ágy alá. Kezdődött minden elölről. Megint csak percekbe tellett, amíg az egyik hermelin kiugrott, és János előszörre ezt sem tudta megfogni, de szerencsékre nem az ágy felé ugrott, hanem a szekrénysorhoz, ahol meg kellett állnia, mert ott nem kínálkozott számára rejtekhely. János villámgyorsan utána kalimpált a hálóval, és megfogta. A törülközőbe csavart kezével ügyesen kihámozta a vadul kerregő, kalimpáló és harapdáló jószágot, és már a kartondobozba is csúsztatta. Megálltunk egy kicsit szusszanni, és csak azt követően folytattuk a vadászatot. Hamarosan a másik hermelin is kiugrott, de olyan sebesen szaladt fel és alá, hogy János képtelen volt utolérni. És ekkor váratlan dolog történt. Egyszer csak azt éreztem, hogy valami a hátamra ugrik, és sebesen felmászik a vállamra. Megmerevedtem. A hermelin nyugtalanul szuszogott, forgolódott, és lelki szemeim előtt már láttam is, hogy, legyen bármily apróka is, ragadozó természetét nem megtagadva, megtorolja a rajta esett sérelmet, és nyakon harap. - Csináljatok valamit! – nyafogtam, mire János és Noémi szó szerint könnyesre nevették magukat. Rettenetesen mérges voltam rájuk, és remélem, soha nem tudják meg, hogy ekkor miket is gondoltam róluk. - Valami baj van Gerappa? – kérdezte végül János olyan hangon, mint aki nem érti, mit kér tőle a bajbajutott. - Ne szórakozz János! Nem látod, életveszélyben vagyok! – kiabáltam fel, de ez sem hatotta meg őket, továbbra is nagyon jót derültek. Én meg mozdulatlanul, jobban mondva reszketegen ültem, még lélegezni is alig mertem, sőt még a fájdalmamat is feledni tudtam. A hermelin ott forgolódott a vállamon, és amikor éreztem, hogy a fülcimpámat szimatolgatja, biztosra vettem, hogy pillanatokon belül megismerem az állkapcsa erősségét és a fogai élességét.

112

- Tudod mit, Gerappa? Lefényképezlek! – jelentette ki János, és máris kisietett a konyhába a mobiltelefonjáért. Erre, összeszedve minden bátorságomat, papírra nem vethető szitokszavakkal azt ajánlottam neki, hogy kit fotózzon le, de ócsárolhattam könyörtelen szívét, nem törődött velem. A hermelin, úgy látszik, elfáradhatott, mert ekkor már mozdulatlanul ült a vállamon. Ez is csak velem történhet meg – háborogtam. – A nyughatatlan hermelin, aki nem képes egy leheletnyi időnél többet veszteg maradni, most a vállamon talán még fészket is rak. - Nem jó, túlságosan sötétben vagy, fordulj egy kicsit a fény felé! – hallottam meg János hangját. - János, én semmi felé nem fordulok, tedd le a kezedből azt a vacakot, és kergesd le rólam a hermelint. - Ugyan, ugyan, mit idegeskedsz? Szerinted hány embernek lehet olyan fényképe, akinek a vállán egy hermelin ül? Na, gyerünk, fordulj meg, anyámasszony katonája, ne kéresd magad! – Tudtam, hogy amíg nem teszem, addig semmi nem történik, ezért, amilyen lassan csak tudtam, arrébb csusszantam. Ekkor a hermelin szökkent egyet és a fejemre ugrott. Apró, hegyes karmaival kaparászott az ekkor igen rövidre vágott hajamban, és mi tagadás, ez nagyon kellemetlen volt, féltem, hogy alaposan megsebez. János kurjongott jókedvében, arról biztosított, hogy ez így jobb, csak egy csöppet forduljak még egy kicsit balra. A fogaimat csikorgatva mozdultam meg ismét. Szerencsére ez már sok volt a hermelinnek, mert leugrott, előbb a vállamra, onnét a hátamon leszökellve a szőnyegre, és ott Noi sikeresen megfogta. Követte társát a kartondobozba. Épületesnek éppen nem nevezhető véleménycsere vette kezdetét köztem és János között, amit Noi hathatós közbelépésére hamarosan lezártunk, hogy megkeressük a másik két szökevényt. Nagy nehezen, János segítségével felálltam és elővettem a szekrényből a zseblámpát, amivel János a szekrénysor hátsó részéhez lépett és bevilágított a mintegy három centiméter széles és vagy hat méter hosszú nyílásba, ami a fal és a szekrénysor között van. - Az egyik itt van – mondta végre –, csakhogy fogalmam sincs arról, hogyan ugrasszuk ki. – Hát ezt bizony egyikünk sem tudta, a szekrénysor böhöm nehéz, még markos férfiaknak is komoly kihívást jelent a megmozdításuk. János egyszálbélű ember, talán ötvenegynéhány kiló a testsúlya, Noi pedig nála is soványabb, és ekkorira már magam is ötven kilóra soványodtam. Végül azt találtuk ki, hogy Noi felmászik a szekrénytetőre, és onnét próbálja meg kihajtani a hermelint. Igen ám, de ehhez nem volt szükséges hosszúságú terelőeszköz a lakásban. Ekkor eszembe jutott, hogy a szemetes ledobóban van egy több méter hosszú vékony deszkaléc – hogy ki, melyik szomszédom mikor és miért hagyta és tárolta ott, nem tudtam, igaz, soha nem is érdekelt. Most azonban magamban hálát adtam az ismeretlennek, így hát pillanatokkal később Noi nekiláthatott a vadászat újabb fejezetének. Felkészültem arra, hogy hosszú és nehéz küzdelem lesz. És nem így történt. Noi éppen hogy nekifogott a terelésnek, a hermelin kiszökkent, de nem ugrott a szoba belseje felé, ahogy vártuk, hanem felszaporázta apróka termetét a sarokba behúzott függönyön. Nagyot kellett szökellnie, hogy elérje a függöny alsó peremét, de ez a kihívás láthatóan nem okozott neki komoly akadályt, és az sem, hogy villámgyorsan felmásszon a függöny tetejére. Ott ide-oda himbálózott, nehezen talált kényelmes fogást, végül azonban sikerült. - És még vannak, akik azt mondják, hogy a hermelin nem ugrik, és nem mászik – jegyezte meg csendesen Noi. Igen vannak, hümmögtem, majd megkértem Jánost, gyorsan csukja be a buktatva kinyitott ablakot és erkélyszobaajtót. Miután ez megtörtént, azon tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Sok választási lehetőség nem adódott, ott, ahol elbújt az üldözött, hálóval nem lehetett elérni, így hát egyetlen megoldás maradt: le kell zavarni a földre. De hogyan? Azt ötöltük ki, hogy a függönyt Noi megrángatja, és ide-oda húzogatja, amire,

113

legalábbis reményeink szerint a hermelin elveszti az egyébként láthatóan is igen bizonytalan egyensúlyát és kénytelen lesz valahogy a földre mászni vagy ugrani, ahol aztán a lesben álló János megfogja. Nekiláttunk. Noi nagy lelkesedéssel előbb rángatta a függönyt – csak úgy, mintha a tiéd lenne, biztattam –, de rángathatta, mert a szökevény, igaz nehezen ellensúlyozva apróka termetével a vad cibálást, nem mozdult a helyéről. Azonban nem volt megállás, a ráncigálás helyett következett a függöny fel-alá húzogatása. Erre már kibillent a fedezékéből és lecsúszott a függöny közepéig, miközben apró és éles karmaival igyekezett újabb biztos fogást találni magának. - A függönyöm – nyögtem fel. - A hermelin – kiáltotta János, és a padlón fekvő törött seprűnyelet magához ragadva, odaugrott a függönyhöz, és óvatosan elkezdte piszkálni a jószágot. Az pánikba esett, hangosan kárált, de nem volt bocsánat. János jól okoskodott, a hermelin végül lehuppant a földre, mire Noi, aki időközben megint magához vette a hálót, elfogta. Követte társait a kartondobozba. Ekkor vettem észre, hogy búcsúajándékot is kaptam: a hermelin félelmében bizony engedett a természet megtagadhatatlan parancsának, és alaposan bemocskolta a függönyt. János barátságosan vállon veregetett, majd vigasztalni próbált, kijelentve: nincs semmi baj, Gerappa, úgyis koszos, szinte ragad a piszoktól, ideje már kimosni. Ismét csak csúnyákat válaszoltam, már csak azért is, mert közvetlenül a korházba kerülésem előtt mostam ki valamennyi függönyt. Aztán témát váltva azon tanakodtunk, hogy hol lehet a negyedik hermelin. Ismét alaposan átkutattuk a nagyszobát, de nem találtuk meg, így testületileg átsétáltunk a kisszobába. Ez inkább egy apróka kuckó: egy ágy, egy íróasztal, rajta számítógép-apparátus, egy irodai szék, egy kisszekrény rádióval, órával és egy szekrény van benne, no meg a falakon körös-körül könyvespolcok. Előbb az ágy alját kutattuk át, mert az látszott a legalkalmasabb fedezéknek, de nem volt ott. Utána az íróasztal környékét vizslattuk, hasztalan. Már azon voltunk, hogy kitrappolunk a konyhába, amikor Noi észrevette, hogy az egyik alsó könyvespolcon a könyvek önálló életre keltek. Ott volt hát, de hogy miképpen tudott oda felkapaszkodni, egyikünk sem tudta. No nem mintha sok jelentősége lett volna, az volt a lényeg, hogy ráakadtunk. Noi fellépett az ágyra, és a törött seprűnyéllel igyekezett leugrásra bírni a szökevényt. Az azonban határozottan más véleményen volt, egyik könyvről a másikra, egyik polcról a másikra vetette magát, és ezzel, mi tagadás alapos rendet vágott a könyvek között. János nem bírta megállni, hogy ne vigasztaljon meg ismét, kijelentette, hogy hálás lehetek a hermelinnek, mert a polcok már olyan mocskosak, hogy azokat ideje letakarítani. Nem válaszoltam, holott dühített az idétlen cinizmusa, de csak azért sem szóltam semmit. Tudtam, várja, és elhatároztam, nem szerzem meg neki ezt az örömöt. Csak azért sem! A hermelin egyszer csak leugrott, de olyan váratlanul, hogy semmi esélyünk sem volt elfogni, és kispriccelt a szobából, mégpedig be a fürdőbe. Az még a kisszobánál is aprókább, olyannyira, hogy ott csak egyikünk tud megküzdeni az üldözöttel. Így hát csatába küldtük Noit, akinek igaz más volt a véleménye, de győzött a többségi akarat. Noi belépett a fürdőbe, becsuktuk mögötte az ajtót. Hallottuk a lépteit, majd azt, hogy arrébb teszi az ott található tárgyakat: seprűt, vödröt, lapátot, mosógépet, centrifugát. Ekkor egy éles zaj jutott el a fülünkhöz, hasonlatos ahhoz, mint amikor két csiszolt tárgy egymásnak ütődik, azután éktelen csörömpölés, majd a fürdőszobaajtó alján található szellőzőnyíláson kiugrott a hermelin, és visszaszaladt a kisszobába. Kijött a fürdőből Noi is, sajnálkozva rám nézett, és megkérdezte: - Mondd csak, Pali, új volt a falitükröd? – Riadtan lestem be, és mi tagadás, a tükör élettelenül, összetörve feküdt a fürdőszoba szőnyegén. A hermelin az ágyon húzta meg magát, belebújt az ágyneműt fedő lepedőbe. János vigyorogva megkérdezte, hogy a plédet mikor mostam ki utoljára, de konok elhatározásom, hogy nem ülök fel a provokációinak, töretlen maradt, ezért nem válaszoltam. Viszont az, hogy

114

a hermelin ott gubbasztott, kínálta az alkalmat arra, hogy egy gyors és ügyes kéz rávesse a hálót. János volt soron, de megint eredménytelenül, mert a hermelin, látva az ellene készülő merényletet, oldalra ugorva kitért, aztán a földre pattant, és megint csak kiszaladt valamerre. Béna, jegyeztem meg Jánosra nézve, mert, ha ő heccelhet engem, akkor azt én is megtehetem. De János úgy tett, mint aki nem hallja meg, amit mondok. Kerestük a hermelint. A kisszoba ajtaját becsuktuk, így legalább egy helyiséget végleg kizárhattunk, igaz, ezt megtehettük volna már jóval előbb a nagyszobai ajtóval is, csakhogy egyikünknek sem jutott az eszébe. Sem a fürdőben, sem a konyhában nem találtuk, így hát kizárásos alapon maradt a nagyszoba. Kutatás: ágy alja, szekrénysor hátoldala, de semmi, mintha a föld nyelte volna el. - Ez szívat bennünket – jelentette ki János, és mi tagadás, sem én, sem Noi nem mondtunk ellent. És ekkor mégis észrevettük. A kis kartondobozt, amelyben a már megfogottak lapítottak a fal mellé tettük, de nem egészen a falhoz, így maradt egy alig kéthárom centiméteres rés a fal és a doboz között. Oda bújt be. Noi a törött seprűnyéllel megbökte a dobozt, erre a szökevény kipattant, hogy elillanjon valamerre, de elhagyta eddigi szerencséje, találkozhatott társaival. Mindenesetre elneveztük Győzőnek. Délután három óra volt. Tizenkét óra előtt néhány perccel vette kezdetét a csata, vagyis majdnem három órába tellett, amíg sikert értünk. Kifújtuk magunkat, közben végigsétáltam a lakást, felmértem a károkat és a veszteségeket. Borzasztó látvány volt, de hát nem fordíthattam vissza az idő kerekét. Nekiláttunk takarítani, és köszönhetően Jánosnak és Noinak, alig másfél óra alatt úgy-ahogy sikerült is rendet tennünk, jobban mondva, a barátaimnak köszönhetem, hogy valamelyest rendeződtek a károk és helyükre kerültek a tárgyak, mert magam szinte csak szavak szintjén vettem részt a rendrakásban. Miután ennek végéhez értünk, elkezdtünk azon tanakodni, hogy mi legyen a hermelinekkel. Állatkertbe nem akartuk beadni őket, jobban mondva csak akkor, ha nem találunk más megoldást. Eszembe jutott egy halászismerősöm, K. Károly, ismertem jól a tanyáját a Sió mentén, és tudtam róla, nem utasítja vissza a kérést, hogy nevelje fel a jószágokat. Ráadásul tapasztalt volt, mert nevelt már hermelinfiókákat, de görényt is, egy alkalommal meg egy viharban megsebesült nyusztot is. És nem csalódtam, még aznap eljött értük. Hálás voltam ezért, mert nagyon nem akartam azt, hogy a hermelinek másnapig étlen, szomjan a doboz rabjai maradjanak. Főleg azután nem, amin keresztül mentek, mert hogy valamennyiüket megviselték a befogásuk óta eddig eltelt történések, abban biztos voltam. A hermelinek még aznap, hogy megérkeztek átmeneti szálláshelyükre, egy kis terepszemle után már ettek, ittak, és amíg, tavaszig ott maradtak, semmi igazán aggasztó esemény nem felhőzte be sem az ő, sem a nevelői, sem az én napjaimat. Végül aztán elérkezett az idő: mehettek a szabad életbe Isten hírével. MENYÉTES TÖRTÉNETEK Mottó (…). Vérengző természete folytán többet öl, mint amennyit fogyaszt, vakmerősége következtében pedig magánál jóval nagyobb állatokat is megtámad. Ez a két tulajdonsága teszi fölöttébb károssá ezt a karcsú kis vérszívót. Számuk apasztása fontos védelmi érdek, és egyúttal érdeke a baromfitenyésztésnek is. (…). Dr. Bertóti István: Vadgazdálkodás és vadászat (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1974) BEVEZETŐ GONDOLATOK A menyét, vagyis, ahogyan hivatalosan nevezik: az eurázsiai menyét életét bizony nagyon kevéssé ismerjük, tudásunk róla ellentmondásokkal terhelt. Bár ez nem meglepő, lévén ez

115

valamennyi kisragadozónkra is elmondható. Mégis, a menyét az, amelyet a görény mellett a legtöbbször üldöztek elődeink, és amelyet ismét szeretnének üldözni napjainkbeli Nimródjai. (Én a menyétről szerzett tapasztalataimról nem is olyan régen írtam egy dolgozatot „Ismerjük meg az eurázsiai menyétet” címmel – elérhető a szakmai honlapom tanulmányok menüpontjában). Legutóbb 2011-ben próbálták meg elérni, hogy újra vadászható legyen. Szerencsére ezt sikerült megakadályozni, sőt természetvédelmi oltalmat is kapott, mert addig, immár hosszú évek óta sem vadászható, sem védett nem volt. Sokat tettünk azért, hogy oltalomban részesüljön, hosszú éveken át reménytelen küzdelmet folytattunk az állami hivatalnokokkal és a vadászokkal, de 2012-ben, köszönhetően az erős társadalmi támogatottságnak, még ha keserű szájízzel is, az „Illetékes Urak” kihirdették a védelmét. A vadászok azóta is – pestiesen szólva – szívják a fogukat, személyes sérelemnek fogják fel, hogy terveik nem váltak valóra. Kérdés persze, meddig lesz védett? Mert nem nyugszanak a kedélyek, és félő, csakhamar elérkezhet az ideje annak, hogy mégis felkerüljön a lőhető vadfajok listájára. Akár egész évben, bármikor bárhol szabadon üldözhetővé, legyilkolhatóvá válhat. És ez nem Földtől elrugaszkodott hagymázas kényszerábránd, hanem napjainkbeli szakmakörökben történő irányok egyértelmű iránytűje. Mert – ha fanyalgóan is – erre halad a szakmatársadalom, lévén a jelen felállás szerint, a jövőben a vadgazdálkodási-vadászati és természetvédelmi megítélését valamennyi hazai kisragadozónk vonatkozásában kizárólag vadászok dönthetik el. Bizony így van, a természetvédőknek a 2010 tavasza óta regnáló hatalom megtiltotta, hogy szavuk legyen, ha pedig valaki, mondjuk egy az államigazgatásban dolgozó kolléga, mégis arra vetemedik, hogy önálló gondolata támad és annak hangot ad, bizony könnyen megtörténhet, hogy hamarosan kilincselnie kell új kenyérkereseti forrásért. Ez ma Magyarországon a demokrácia, az oly sokat hangozatott nemzeti együttműködés. BARNA ÉS TESTVÉREI TÖRTÉNETE 2006. július legelején jártunk. Hetekkel korábban jelentkeztek a betegség első tünetei, és orvostól orvosig jártam, mindhiába, nem találták okát annak, ami a nagyfokú és hihetetlen gyors fogyást megmagyarázná. Én pedig csak fogytam rendületlenül, annak ellenére, hogy ekkor még nem változtattam a szokásaimon, és rendre jó szaftos falatokkal tömtem magam. Mert az étvágyammal semmi baj nem volt. Éppen egy újabb vizsgálatra indultam volna el otthonról, amikor megszólalt a mobiltelefonom. Z. Dániel hívott a heves-megyei Szilvásváradról. Elmondta, hogy előző nap este a Szalajka-pataktól nem messzire talált négy menyétfiókát. Még vakok, a véleménye szerint egy hetesnél nem lehetnek idősebbek. Ott feküdtek a parlagon, és igencsak hangosan sipítoztak, sírtak. Várt egy jó órát, persze fedezékbe húzódva, hátha megérkezik a kicsik anyja, de ezt várhatta. Így, mielőtt teljesen besötétedett volna, magához vette az elárvultakat, és most odahaza vannak nála, a pincében. Az egyik szomszédjától szerzett kecsketejet, azzal próbálta megitatni őket. Akadt, amelyik gond nélkül nyelte, de volt olyan is, akinek egyáltalán nem akaródzott inni. Azért fordult hozzám, magyarázta, mert szeretné, ha segítenék abban, hogy jó kezekbe kerüljenek. Én legelőbb a miskolci állatkertet javasoltam, de erre Z. Dániel kijelentette, nem rabságba születtek, és ezért az állatkertbe nem hajlandó bevinni őket. Elmagyaráztam neki, hogy nem feltétlenül jelenti az életvégig tartó rabságot, ha az állatkertben nevelik fel őket, mert bevett szokás hazánkban, hogy az árván maradt védett állatokat, ha felnőnek, szabadon engedhetik. (Azt azonban mélyen elhallgattam, hogy a menyétek esetében szinte bizonyosra vehető a hatósági tiltás). De papolhattam, Z. úr kötötte az ebet a karóhoz, és mi tagadás, ennek nagyon örültem. Mit tehettem volna? Megkértem, hogy tartsa magánál, háromóránként itassa meg őket,

116

és igyekszem mielőbb találni valakit, aki átveszi tőle a kicsiket. Ebben maradtunk. Elindultam a vizsgálatra, és mérges voltam magamra, amiért ezt a terhet a nyakamba vettem. De már nem volt visszaút. Jó négy órával később értem vissza a lakásomra, de hiába agyaltam, egyetlen olyan ismerősöm neve sem ugrott be, akit megkereshetnék (pedig akadtak, és ez egy érdekes, számomra megmagyarázhatatlan dolog: amikor szükség lenne, hogy megkeressük őket, egyáltalán nem jutnak az eszünkbe, és miután nagy nehézségek árán megoldódik a probléma, rögvest rájuk is gondolunk). Végül aztán mégis eszembe jutott egy ismerősöm, T. Károly bácsi. Nyíregyháza mellett lakott, nyugdíjas mezőőr volt, sajnos már nincs közöttünk. Régebbről ismertük egymást, és tudtam, ő nevelt már menyétfiókákat, no meg sok minden mást is, és ha ő maga nem is, de általa valaki mégis magához veszi az árva állatokat. Örömmel fogadta a hívásomat, meghallgatott, majd megkért arra, hogy másnap reggel hívjam fel újra. Értesítettem erről Z. Dánielt is, aki megelégedéssel fogadta a hírt, de örömmel közölte azt is: alig negyedórája valamennyi menyétkölyköt sikerült megitatnia. Másnap, még alig volt nyolc óra, már kerestem is Károly bácsit. Nevetve fogadta a hívást: hát fiam, látom, neked nagyon sürgős ez az ügy – jelentette ki. Hát, mi tagadás, valóban sürgős volt. - No, megnyugodhatsz. Fogj papírt és tollat, bediktálok egy nevet és egy telefonszámot. – Pillanatokon belül minden a kezem ügyében volt, amit sietve közöltem is Károly bácsival. – Rendben, mondta az öreg, és megadta S. Sándor nevét és telefonszámát. Nyírkátai vadászember volt, aki már szintén nyugdíjas, jó cimboraságban állnak egymással. Még mindig élettel teli. Mindene a határban való kószálás, és ami a lényeg: nagy tapasztalata van vadállatnevelésben – toldotta hozzá Károly bácsi. Ezt örömmel vettem tudomásul (sajnos, azóta már S. Sándor is eltávozott közülünk). S. Sándor már várta a hívásomat. Elmesélte, hogy a kis birtokán, nem messzire Nyírkátától, felcseperedhetnek a menyétfiak, nem lesz újdonság számára, mert már nem egyet felnevelt, de nem csak ő, hanem a fiai is. Bediktáltam neki Z. Dániel telefonszámát, és ő megígérte, hamarosan hívja, és még aznap elhozza tőle a kicsiket. Alighogy bontottuk a vonalat, megszólalt a telefonom. Z. Dániel volt, és letörten arról tájékoztatott, hogy az egyik menyétke rosszul van, alig lélegzik. - Mi történt? – kérdeztem - Jaj, Gera úr, ha én azt tudnám! Negyedórával ezelőtt, még semmi baja nem volt. Most mit tegyek? – Elmondtam neki, hogy nemsokára hívni fogják, és még a mai napon elviszik tőle a menyéteket. De addig is, fogja az apróságot, és mielőbb mutassa meg állatorvosnak. Két órával később Z. Dániel visszahívott. Letörten közölte, hogy a menyétke, még mielőtt az állatorvoshoz ért volna vele, kiszenvedett. A többiek azonban jól vannak, nyelik a kecsketejet. Beszélt S. Sándorral is, kora este várja az érkeztét, hogy átadja neki a kicsiket. Másnap kilenc óra körül keresett meg telefonon S. Sándor. Nála van a három apróság, ő is kecsketejet ad nekik – valamennyien szépen isznak, tette hozzá –, és a körülményekhez képest a lehető legmelegebb helyen tartja őket. Egészségesnek tűnnek, a bundácskájuk, ami még a koruknak megfelelően igencsak pihés, fényesnek tűnik, az áttetsző bőrhúsuk szép világosvörös és a viselkedésükben sem lát semmi olyat, amiből bajra lehetne következtetni. Megkértem, hogy ha bármi gond akad, azonnal hívjon fel. Erre ígéretet tett. Tíz nappal később keresett ismét. Magam sokat gondoltam a menyétekre, de nem akartam tolakodónak tűnni azzal, hogy felhívom, hiszen abban állapodtunk meg, ő keres engem, ha van valami, amiről tudnom kell. Így hát, bizonygattam magamnak, minden a lehető legnagyobb rendben lehet. - Hát, Pali barátom, egyelőre minden úgy alakul, ahogy az a nagykönyvben meg van írva – közölte. – A szemük kinyílt, ismerkednek a hússal, a korukhoz illően virgoncak, úgy látom, nem lesz velük semmi baj. - Ennek nagyon örülök, mert féltem, hogy valami olyan nyavalya van bennük, ami… –

117

nem fejeztem be a mondatot. - Ugyan, Palikám! Ne fesd az ördögöt a falra! – tért át tegeződésre. – Egyébként szívesen vendégül látnálak, nem tudnál egy-két napra ideutazni? - Talán igen – feleltem bizonytalanul. – Holnap vagy holnapután visszahívom… - Palikám, tudod az a helyzet, hogy utálom a csendőr-pertut. - Igen, igen – köhécseltem a telefonba, mert teljesen váratlanul ért ez az új, bizalmas megismerkedés. Hanem pontosan egy héttel később már ott voltam Nyíregyházán, ahol a vasútállomáson várt S. Sándor és az idősebbik fia. Termetes emberek, majd százkilencven centi magasak, és láthatóan egyikük sem veti meg a finom falatokat. Örömmel paroláztunk le egymással, aztán beültünk az ifjabb Sándor autójába, és már úton is voltunk a menyétekhez. Közben persze peregve folyt a szó, főleg az idősebb Sándor vitte a prímet, beszélt a múltjáról – aktív korában Nyíregyházán dolgozott a tanácsházán –, vadászszenvedélyéről és az általa nevelt állatokról. A fiai is vadászok, tette hozzá, ami már családi hagyomány, mert az idősebb Sándor apja is az volt. Kiértünk a tanyára. A menyéteket egy átalakított kutya-kennelben szállásolták el. Szépen berendezték számukra a helységet, volt ott minden, ami szükséges: faágak, búvódobozok, vastagon szénaalom. Az idősebb Sándor elmesélte, hogy a tejet már nemigen fogadják el, ezért most már inkább vizet kapnak csak, valamint két napja áttértek arra, hogy élő prédát raknak be eléjük, amit a fiai és az ismerős vadásztársak fognak meg élvefogócsapdával. Hamarosan magam is láthattam a vadászatukat. Nyolc egeret tettek be a menyétszállásba, mire azok sec perc alatt elfogták és megölték őket, majd miután nem maradt élő áldozat, hozzáláttak a bekebelezésükhöz. Hihetetlennek tűnt, hogy mindössze két napja találkoztak először életükben élő egérrel, és már ilyen gyakorlott módon elejtik őket. - Barna a legügyesebb – mutatott egyikükre az idősebb Sándor. - Miért Barna? – kérdeztem. - Nézd meg, sokkal sötétebb a bundája, mint a fivéreinek – és csakugyan. Barna bundája sötétbarnának tetszett, míg a testvéreié sokkal világosabb volt. Ezt eddig észre sem vettem. Két napig maradtam. Mind a mai napig felejthetetlen élményt jelentenek az ottani órák. Rendkívüli embereket ismertem meg. De hát vissza kellett térnem Budapestre, szólított a munka – ekkor még dolgoztam –, no és a következő orvosi vizit ideje is, egy újabb, ki tudja milyen vizsgálat. Nagyon elegem volt az egészből, csakhogy tudtam, szükséges elmennem oda, ahová küldenek az orvosok, mert már nagyon aggasztó volt a fogyásom. Két hét múlva feldúltan hívott S. Sándor. - Képzeld, két menyét megszökött ma hajnalra, csak Barna maradt a helyén – hadarta. Nem tudtam mit szólni, megkövülten álltam, és nem akartam elhinni a hallottakat. - Kerestétek őket? – kérdeztem végül. - Persze, de felszívódtak, hogy az a… - De hogy tudtak megszökni? - Nem tudom. Egyszerűen fogalmam sincs. Másnap, még nem volt reggel hat óra, amikor a vonalas telefonkészülékemen hívott fel, mert a mobiltelefonom ekkor még nem volt bekapcsolva. Megtudtam, hogy előző este, már erős szürkületben megjelent a portaudvaron a két menyét. Fel és alászaladgáltak, a tanya macskáját, Miút, haragosan megkergették, és megpróbáltak bejutni a baromfiólba is, ez azonban nem sikerült nekik. Aztán, mintha magától értetődő lenne, a szállásuk felé rohantak, ahová hangosan kerregve igyekeztek bejutni. S. Sándor mindennek szemtanúja volt, a menyétek is látták őt, de egyáltalán nem foglalkoztak vele. S. Sándor gondolt egy merészet, és kinyitotta a szállásuk ajtaját. Megtörténhetett volna, hogy erre Barna is meglép, ehelyett a két szökevény masírozott be.

118

Nem volt értelme továbbra is a tanyán tartani őket. Elsajátítottak már minden olyan ismeretet, amire a szabad életük során feltétlenül szükségük lesz. Így néhány nappal később, szeptember első napjainak egyikén, távolabb a portától az útjukra mehettek. KÖRMÖNFONT MENYÉTMENTÉS A 2013. június elején a Pálmonostora határában található Dong-éri főcsatornánál kirándulás közben P. Zsolt és két barátja három menyétkölyköt talált. A szemük már nyitva volt, de láthatóan, ez mindössze egy-két napja történhetett meg, így azt feltételezte, hogy nem lehetnek idősebbek 25-30 naposnál. Lefotózta, aztán hazavitte őket. Megetette laktózmentes tejporral, de infralámpás dobozt nem tudott szerezni, helyette egy még a nagymamája által régebben használt melegítőpárnára fektette őket egy kis dobozba, amelyre vastag szénaágyat terített. Ezt követően e-mailt küldött, kért, hogy ha tudok, legyek a segítségére, mert maga és a barátai szeretnék felnevelni a kicsiket. Személyesen nem ismertük egymást, ő azonban, mint elárulta, rendszeres látogatója a szakmai honlapomnak, amelyre az egyik egyetemi társa hívta fel a figyelmét. Felhívtam. Nagyon megörült, nem győzte megköszönni, hogy a segítségére leszek. - Hogy vannak a kicsik? – vágtam el a hálálkodás szófolyamát, már csak azért is, hogy mielőbb a legfontosabb dolgokról és teendőkről beszéljünk. - Jól – válaszolta szűkszavúan. – Háromóránként megitatom őket, és szépen nyelik is, a székletük és a vizeletük is normális. Legalábbis annak tűnik. - Húsfélét kaptak már? - Nem – a felelet igencsak meglepően hangzott. – Aprók még, gondolom, idő kell ahhoz, hogy a tejen kívül mást is fogyasszanak. - Rosszul tudja, Zsolt. Tegyen be a fészkükbe tojással elkevert darált húst, ami bármi lehet, csak disznó nem. Hagyja bent, hogy a kölykök szagolhassák, nyalogathassák. Ez nagyon fontos. - Rendben, ez nem gond. Meddig tartsam a melegítőpárnán őket? - Talán még egy hétig, tíz napig. Gyorsan nőnek, erősödnek. Amikor észreveszi, hogy már járkálgatnak, játszanak egymással, akkor kellene elvinni őket oda, ahol az elengedésükig laknának. Ezt meg tudja oldani? - Igen, persze. Kecskeméten lakik az egyik évfolyamtársam, és nekik onnét nem messzire van egy kis tanyájuk. Az megfelelő, mert van ott egy még régebben épített három rekeszes kutyakennel, amit szétbontunk, így szép nagy helyük lesz. Ráadásul jó magas is, így ha a menyétek ugrálni akarnak, azt is megtehetik majd. - Ezek szerint ezt már megbeszélte az évfolyamtársával. - Persze, és alig várja már, hogy nála legyenek. - És mondja csak, a kennel kerítésszemei mekkorák? - Ha jól emlékszem olyan 5, talán 6 centisek. Miért? - Azért Zsolt, mert onnét, mihelyst erősebbek lesznek, pillanatok alatt kiszöknek majd a menyétek. - Hát erre nem gondoltam. Most akkor mit tegyek? - Vagy borítsák le a kennelt valamivel, mondjuk palával, vagy keressen megfelelő helyet, igazából egy teljesen zárt szoba lenne a legjobb. Egyelőre legalábbis. - Na jó, utánajárok. Nemsokára visszahívom, Gera úr. Elköszöntünk egymástól, és tudtam jól, igencsak nekikeserítettem Zsoltot azzal, hogy elárultam neki, a kutyakennel, abban az állapotban, ahogy van nem megfelelő arra, hogy ott nőjenek fel a menyétfiókák. De meg kellett tennem, nem engedhettem meg, természetesen megértve a lelkesedését, no és az ismeretlen társáét is, hogy egy biztos kudarccal végződő kalandba belekezdjenek. Ráadásul azt is elhallgattam, hogy a menyétek bizony nem lesznek

119

majd hálásak azért, hogy megmentették az életüket, mert a menyét természetéből adódóan kimondottan goromba, vad jószág, igai durva pokróc fajzat. Lehet, hogy most még nem tört felszínre e vérbő hajlamuk, abban viszont száz százalékig biztos voltam, hogy ez csak napok kérdése. Magam ugyan soha nem neveltem menyétet, ismerőseim közül azonban többen is. Sokat meséltek ezekről, megnevettető és elgondolkodtató történetek sokaságát, egyvalamiben azonban mind hajaztak egymásra: amint a menyétek kicsit erőre kapnak, rögvest kitör belőlük a valódi, fékezhetetlenül indulatos énjük. Még aznap kora este Zsolt visszahívott. Rögtön a beszélgetés elején megéreztem, hogy nagy zavarban van, mert csak dadogott, igazából nem találta a szavakat. Ezért rákérdeztem, hogy mi a baj. Erre sóhajtott egy nagyot, és visszakérdezett: - Mondja csak, Gera úr, miért utálják magát a vadászok? – bizony ez váratlanul ért, kerestem is a szavakat. - Tudja, Zsolt, ennek hosszú története van. A lényeg, hogy az elmúlt években sok borsot törtem az orruk alá – mondtam végül. - Hát, ebben biztos vagyok. Rettenetesen dühösek magára. - Miért, mi történt? - Hát az, hogy miután beszéltem magával, megkerestem az egyik cimborámat. Ő vadász, és vele kimentünk az egyik közeli vadászházhoz. Ott volt az elnök, a két vadőr, és még négy másik vadász. Elmeséltük nekik, hogy három menyétfióka van nálam, és megkérdeztem őket, a vadászháznál, ahol sok kisebb nagyobb épület, ketrec van, elhelyezhetnénk-e őket. Megmondtam nekik, hogy beszéltem magával, amire szinte valamennyien hőzöngeni kezdtek, és hát, hogyan is mondjam, hogy ne sértsem meg magát…., szóval igencsak cifra és még cifrább jelzőkkel illették Gera urat. - Értem, de ez nem számít. Azt mondja meg, hogy a menyéteket befogadják? - Van egy használaton kívüli, különálló régi jó nagy hordozható ketrecük, ami ráadásul olyan apró szemű ráccsal van befedve, hogy onnét biztosan nem tudnak megszökni. Annak idején ott tartották a vadászgörényeiket a vadőrök. Sajnos azonban nem engedték, hogy odavigyük a menyéteket, és amikor azt kértem, hogy akkor hagy vigyem el, azt sem engedték. - Nocsak, mi történt? – döbbentem meg. - Megkérdezték, hogy végső soron mik a terveim a menyétekkel? Őszintén azt válaszoltam, hogy azt szeretném, ha felnőve szabadon élnének. Ez azonban nem tetszett a vadászoknak, azt mondták, hogy szó sem lehet róla. Állításuk szerint, a határban irgalmatlanul sok a menyét, rengeteg kárt okoz az apróvadban. Ekkor megint szidták magát, mert úgy tudják, hogy maga akadályozta meg azt, hogy vadászni lehessen a menyétre, és maga intézte el azt is, hogy védett állat legyen. (Ez így nem fedi a teljes valóságot, de többekkel együtt valóban hozzájárultam ahhoz, hogy ne kerülhessen fel a menyét a vadászható vadfajok listájára, amint azt szerették volna – GP megjegyzése). - És utána mi történt? - Elköszöntünk tőlük. Mást nem tehettünk. - Értem, Zsolt. És akkor most, hogyan tovább? - Fogalmam sincs, Gera úr. Elbúcsúztunk egymástól azzal az ígérettel, hogy másnap délelőtt ismét beszélünk. Az egyáltalán nem foglalkoztatott, hogy a vadászok parázs utálatukat nem palástolták, amit irántam éreznek. Az viszont elgondolkodtatott, hogy miképpen tudnék segíteni Zsoltnak. Tudtam, azzal, hogy ország-világnak szétkürtölte, menyétkölyköket nevel, akiket ráadásul szabadon akar engedni, igencsak felhívta magára a figyelmet. Az lenne a legjobb, morfondíroztam, ha Zsolttól valaki máshoz kerülhetnének, aki aztán felnevelné, majd szabadon engedné őket. Ez ráadásul nem is hosszú idő, mert a menyét már három-négy hónapos korában önállósodik. Tehát ha most egy hónap körüliek, akkor két, legfeljebb három

120

hónap múlva elengedhetők. Ekkor jutott eszembe, hogy ezt Zsoltnak még nem említettem meg, ezért felírtam egy papírra, hogy ha legközelebb beszélünk egymással, ne felejtsem el. És ekkor váratlan dolog történt, olyan váratlan és szerencsés, mintha így lett volna megírva a nagybetűs SORS könyvében. Felhívott Gy. Gábor, Tiszafüreden élő cimborám, aki hosszú évek óta kitartóan gyűjti számomra a hermelinre és a vidrára vonatkozó előfordulási adatokat. Tudtam, ő képes felnevelni a kölyköket, ami nem is lenne számára újdonság, volt már benne része, ha jól emlékszem ez idáig már két alkalommal ápolgatott magukra maradt menyétfiókákat. Megkérdeztem tőle, hogy átvenné-e a kicsiket, mire habozás nélkül igent mondott. Alighogy elköszöntünk egymástól, hívtam is Zsoltot. Nagyon meglepődött, de amikor elmeséltem neki, hogy a kölyköket át lehetne adni a tiszafüredi komámnak – természetesen mindenféle csinnadratta nélkül –, azonnal egyetértett. Kiderült, hogy ő maga is eltöprengett a menyétek sorsán, és ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. Vagyis felelőtlenül, meggondolatlanul viselkedett, így ha fel is nőnek a kicsik, náluk, a határban nem engedheti őket szabadon. - Egyébként igaza volt, Gera úr! – tért át más témára Zsolt. – A kicsiknek valami miatt igen harapós kedvük lett, alig tudtam megitatni őket. - Sebaj, Zsolt. Ettől kezdve ne vegye a kezébe őket, hanem egy kis tálkában tegyen be nekik tejet és egy másikban vizet. No meg, amit mondtam, húsétel is legyen bent náluk. - Minden így lesz. De kérdeznék még valamit. Maga szerint, mikor engedhetjük szabadon a menyéteket? – a fejemhez kaptam, a kis cetlire néztem, amit emlékeztetőül hagytam az asztalon. - Úgy gondolom, szeptember végén vagy október elején, közepén. - Ilyen hamar? – bukott ki a hitetlenkedő csodálkozás Zsolt szájából. - Igen, ha csak valami váratlan dolog nem jön közbe. A természetben is három, négy hónaposan már önállósodnak. Két nappal később a menyétek már Gábor nem messzire Tiszafüredtől található tanyáján voltak. Természetesen Zsolt is velük utazott, aztán naponta tartották egymással a kapcsolatot. A kicsik szépen nőttek, szerencsére semmi sem árnyalta be a fejlődésüket. És október elején, egy szép napsütéses napon visszakapták a szabadságukat. Amikor Zsolt megvált a menyétektől, tudta, hogy azzal még nem múlt el a feje fölül a gyanakvás vészterhes felhője. Figyelték, szemmel tartották. Amikor rákérdeztek, hogy hol vannak a menyétek, azt felelte, felhozta Pestre, és odaadta őket egy állatvédő alapítványnak. Ezt Zsolt barátai is ezt híresztelték, kiállva cimborájuk mellett, és bár eleinte nemigen hittek nekik, de később már belátták, hogy Zsoltnál valóban nincsenek a menyétek. BORZ TÖRTÉNET Mottó: (…). Tápláléka nyáron át gyökerekből, gyümölcsökből, csigák, kukaczok, egerekből és madártojásokból áll. Őszön makkot, vadgyümölcsöt, répát eszik, melyekből, lyukába is hord készletet. Télre meghízik, s néha 6-7 font zsiradék kerül ki belőle. Állítják, hogy élő állatokat, nyulat, foglyot ragadozna, de ez bajosan hihető, mert e végre a természet nem látta el képességekkel.(…). Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere (Franklin-Társulat, Budapest, 1896, negyedik átdolgozott és bővített kiadás) BEVEZETŐ GONDOLATOK A borz, hazánk legnagyobb termetű menyétféléje. Ma már szinte a teljes ország területén

121

megtalálható, és emiatt, de legfőképpen igazi haspók természetéből adódóan vadászható is. Mégpedig – amit én sajnálatosnak tartok – egész évben. Elfogadom, sőt, önmagától értetődőnek tartom, hogy napjainkban a vadgazdálkodásvadászat egyes esetekben szoros szövetségese a természetvédelemnek. Azt azonban nem, amit egyes vadászkörök rendre felemlítenek, hogy a leghatékonyabb, legsikeresebb természetvédelem maga a vadászat. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy egy állatfajra, akkor is érvényes a kilövési engedély, amikor a kölykeit neveli. A kisborzok többnyire február és május között jönnek világra, önállósodásuk zömében 5-6 hónapos korukba történik. A legfőbb ellenérv az ekkori vadászata mellett az, hogy ebben az időszakban okozza a legtöbb kárt a mezőgazdasági táblákban. Ez tagadhatatlan. Mégis, nem tudom elhinni, hogy csak a vadászat az egyedüli igazán üdvözítő mód, főleg a kölyöknevelés ideje alatt. BORZAS MEGMENTÉSE 2010-et írtunk, nemrégiben estem át a második műtéten. Igazi izzasztó nyári augusztusi nap volt államalapításunk ünnepnapján, olyan, amelynek rendre nagy viharok vetnek véget. És csakugyan, alig néhány nappal később, országos szélvihar és felhőszakadás zúdult az országra. Két nappal később, reggel kilenc óra tájban bekapcsoltam a számítógépet és megnéztem a beérkező e-mail üzeneteket. Nehezen ment, mert nagyon friss volt még műtéti sebem, ezrért csak állva tudtam dolgozni, ami pedig igen kényelmetlen volt. Az egyik e-mail azonnal felhívta magára a figyelmet, mert írója ezt a címet adta neki: segítségkérés bozneveléshez. T. Sándor arról tájékoztatott, hogy előző nap kora estéjén, amikor kint cserkelt Pécsvárad határában a Zengő-várnál két borzkölyköt talált, becslése szerint, talán három-négy hónaposak lehetnek. Nem voltak eszméletlenek, csak nagyon legyengültek, csatakosak, ezért, amikor sikerült megfelelő szállítóalkalmatosságot szerezni, nem volt könnyű berakni őket, mert ami az erejükből telt, azt bizony nem palástolták, védekeztek, haraptak veszettül. Fényképeket is mellékelt, és bár magam még nemigen láttam borzkölyköket, miután utánanéztem a rendelkezésemre álló szakirodalomban, egyet kellett vele értenem. T. Sándor a levelében azt kérdezte, mit tegyen, de azt is hozzátette, hogy nagyon nem lenne kedvére való állatkertbe vinni őket, ahol az életük végéig rabságban élnének. Megadott egy telefonszámot, azonnal felhívtam. Hálás volt, hogy megkerestem. És bár írásban már tájékozatott, ennek ellenére ismét elmeséltettem vele a kölykök megtalálásának a történetét, majd az iránt érdeklődtem, hogy mivel eteti őket. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem adott tehéntejet nekik, hanem kecsketejet, de vizet is, persze külön-külön tálkában, és darált pulykahúst, amelybe beleütött két tojást, szeletelt bele almát, körtét, szilvát és sárgarépát, ezt a masszát összekeverve kínálta tápláléknak. Igaz, tette hozzá, még nem nyúltak hozzá, de ez remélhetően csak annak köszönhető, hogy félnek, nem pedig annak, hogy valami kórság van bennük. Elmagyaráztam neki, hogy a borz nem védett állat ugyan, így nem törvénytelen hatósági engedély nélkül magánál tartania őket, ha azt meg tudja oldani, valamint vállalni tudja az állatok felnevelésének, és ha szükséges, gyógykezelésének a költségeit. Kijelentette, hogy nem okoz problémát sem neki, sem a társainak a kölykök nevelése, ami pedig a költségeket illeti, azt természetesen vállalni tudják. És bár ő nem vadász, csak lelkes természetjáró, egyébiránt pedig egy autószerelő műhelyt vezet Pécsett, baráti körében viszont többen vadászok, akik nagyon segítőkészek, megértők. Egyébként, tette hozzá az egyik vadásztól kapta meg az e-mail címemet, aki már több alkalommal küldött nekem adatokat vidráról. Megkérdeztem, hogy hol tervezi felnevelni a borzokat? Azt válaszolta, hogy az egyik

122

cimborájának van egy kis tanyája nem messze Pécstől, annál jobb helyet elképzelni sem lehet, és ráadásul a barátja szívesen befogadja az árva borzkölyköket, igaz, a nevelésüket nem tudja elvállalni, mert még életében egyáltalán nem nevelt állatot. De a kis baráti társaságban, amelynek tagja T. Sándor, a vadászokon kívül akad biológus tanár, erdész, sőt állatorvos is, a fiának pedig, aki tizenöt éves, vadásztanonc Sopronban, mindene az állatok világa. Tapasztalata is van, nevelt már kutyát, görényt, rókát, de egyszer még egy nyestet is, és számos madárfiókát. Elmondtam neki, hogy ha a borzok éhkoppra fogják magukat, ami nagyon elképzelhető, akkor elkerülhetetlenné válhat az állatorvosi segítség. Tartsák nyugodt, csendes helyen őket, és ha lehet, minél kevesebbszer zavarják meg a nyugalmukat, hadd szokják meg az ismeretlen helyet. Ebben maradtunk. Este nyolc óra felé megszólalt a mobiltelefonom. T. Sándor hívott, és alig ismertem a hangjára. Reszketeg volt, olyan, mint aki félelmében beszél, és csak suttogva, dadogva tudja kibuktatni száján a szavakat. Megtudtam, hogy baj van: délután az egyik borzkölyök rosszul lett, egyszer csak elvágódott, az egész testében reszketett, miközben olyan szaporán vette a levegőt, mint aki nem kap levegőt. Értesítette az állatorvos barátját, aki adott ugyan valamiféle injekciókat a betegnek, de vakarta a fejét, mert borzkölyköt még életében nem gyógyított. A borz az injekció hatására valamivel jobban lett, de csak ideig-óráig, mert alig fél órával ezelőtt, elpusztult. Azt is megemlítette, hogy legutóbb, amikor ránézett – úgy másfél órával azelőtt, hogy kiszenvedve megtalálta –, éppen azon ügyetlenkedett, hogy felálljon, de nem sikerült neki, minduntalan az oldalára bucskázott. Megkérdeztem, hogy a másik kölyöknél is lát-e valami rendellenességet. Azt nem, válaszolta nagy sietve, csak még mindig kuksol, nem iszik, nem eszik. Mi legyen most, kérdezte? Ha én azt tudnám, sóhajtottam fel. Nem elég, hogy életemben nem neveltem még borzkölyköt, úgy kell tanácsot adnom, hogy nem láthatom az állatot. Ekkor eszembe jutott D. Feri bácsi. Évtizedes barátság fűz a volt erdészhez, és tudtam arról, hogy ő a pályafutása során nevelt borzkölyköket, mégpedig nem is keveset. Elmondtam ezt T. Sándornak, azzal az ígérettel zárva a beszélgetést, hogy mihelyst sikerül elérnem Feri bácsit, azonnal visszahívom. De addig is, tettem hozzá, hagyjon nyugtot az egyedül maradt borzkölyöknek. Erre ígértet kaptam. Késő volt már ugyan, de igazából lázba jöttem, magamat is felelősnek tartottam azért, hogy az egyke életben maradjon. Szerencsére Feri bácsi ébren volt, nem vette zokon a váratlan esti megkeresést. Töviről-hegyire mindent elmeséltem neki, ő anélkül, hogy közbekérdezett volna, végighallgatott. - Hát, Palikám, egyszer nekem is volt egy ehhez hasonló esetem – jelentette ki, miután elhallgattam. – Van annak már vagy huszonöt, vagy harminc éve is. Bekerült a két borz az erdészházhoz, azok is olyan két-három hónaposak lehettek. Megkapták a tejet, a vizet és az ennivalót, de nem ettek, azonban nem látszott rajtuk, hogy lenne bennük nyavalya. Hanem két napra rá, hogy a gondjaink alá kerültek, az egyikük kísértetiesen ehhez a mostanihoz hasonló módon kiszenvedett. A másik utána továbbra sem volt hajlandó enni, már félő volt hogy ő is elpusztul, de aztán váratlanul mégis elfogadta a kecsketejet, a vizet és az ennivalót. Egyik napról a másikra. Alig akartunk hinni a szemünknek. Attól kezdve nem volt semmi gond, szépen felnőtt, aztán mehetett az útjára. - De mégis, mi lehet ez, Feri bácsi? – Vagy egy percig csend volt, csak az öreg szuszogását hallottam. - Hát azt nem tudom, fiam. Azt viszont biztosa tudom, hogy ha az életben maradt kéthárom napon belül nem iszik, nem eszik, akkor menthetetlenül elveszik. Én azt javaslom, hogy mielőbb keressetek olyan állatorvot, aki vadállatokat gyógyít, mondjuk Pécsett, az állatkertben. Ő bizonyára tapasztaltabb nálunk.

123

- Rendben, Feri bácsi, köszönöm a tanácsát. - Várj még, fiam, nem hajt a tatár. Rendkívül fontos, hogy a borzdisznó nagyon-nagy nyugalomban, biztonságban érezze magát. Makacs egy jószág, de még ilyen korban, mint most van roppant félénk. Sokszor tapasztaltam ezt, bizony, sokkal macerásabb borzkölyköt nevelni, mint nyusztot, vidrát vagy görényt. Tán a kisragadozók közül a legnehezebb. Magának való, zárkózott, és csak úgy lehet valamelyest rávenni a nyugalomra, ha nem retteg. Ha ez nem sikerül, akkor elveszik. Itt egy kis kitérőt teszek. Feri bácsi fentebb borzdisznónak nevezte a borzot. Országjáráskor sokszor hallottam, hogy egy-egy madár- és emlősfajt a megszokott elnevezésétől eltérően említenek meg. Ezért gondoltam egyet és a szakirodalomban utánanéztem annak, hogy vajon a menyétféléinket milyen névvel illeték elődeink, és milyen névvel említik még ma is egyes helyeken, annak ellenére, hogy az ma már egyáltalán nem szokványos. Íme: Eurázsiai menyét: menetke, menétke Házi (közönséges) görény: büdösgörény Molnárgörény (mezei görény): pusztai görény, kesegörény Nyuszt: fanyest, erdőnyest, bokornyest, fenyőnyest, aranytorkú, nemesnyest Nyest: kőnyest, kövinyest, fehértorkú nyest (Csak így zárójelben teszem hozzá, az érdekessége kedvéért: a középkori Horvátország egyes területein a nyestbőr volt az adózás egyik elfogadott fizetőeszköze. Többek között ezért is lett a függetlenségét 1993-ban kiharcoló Horvátország hivatalos pénznemének a neve kuna, vagyis, magyarul: nyest). Európai borz: ebiborz, borzdisznó, borzkutya Hermelin: hölgymenyét, menyétasszony, nagymenyét (Ismét egy zárójeles megjegyzés: van egy Tolna-megyei nagyközségünk, Hőgyész, amely a nevét hermelinvadászokról kapta, akiket hölgymenyétvadászoknak, röviden hőgyészeknek hívtak. De, nem csak a nagyközség neve utal a hermelinre, hanem a címere is, amelyen egy fehér bundás, fekete farokvégű hermelin is látható). Közönséges vidra: halfarkas Európai nyérc: vidranyest, vidramenyét, mocsári vidra, rákvidra, kövi kutya Ezek után vissza Borzas történetéhez. Sebtiben visszahívtam T. Sándort. A készüléke alig csörgött ki, máris fogadta a hívást, és sürgető, izgatott hangon ezt hadarta: - Sikerült valamit megtudnia, Gera úr? – Elmeséltem a Feri bácsival való beszélgetést, tolmácsoltam, hogy mielőbb jobb lenne tapasztalt állatorvosnak megmutatni. Azzal váltunk el egymástól, hogy reggel megint felhív telefonon, én meg arra kértem, hogy még egyszer nézzen rá a megmaradt borzkölyökre, legyen előtte tej, víz, élelem, és reggelig senki ne háborgassa. Másnap, alig múlt reggel hét óra, már telefonált. Levert volt, mert a borz megvan ugyan, sőt már széklete is volt, az első, amióta emberkézbe került, de sem nem evett, sem nem ivott. Megkértem, hogy továbbra is legyen előtte friss tej, víz és élelem, és délig senki se háborgassa. Tudtam jól, hogy a kisragadozóink, ha váratlanul valami miatt fogságba esnek, képesek napokig emészteni magukat, de azt is többször tapasztaltam a több évtizedes állatkerti állatápolói munkám során, hogy ez nagyon sokszor akkor változik meg, amikor a szervezetük teljesen kiürül. Vagyis, ami még mielőtt fogságba estek volna, ettek és ittak, nem távozik a szervezetükből, és nem éreznek éhségérzetet, szomjúságot, addig képesek az önmarcangolásra. Feltételeztem – vagyis inkább reméltem –, most is ez lehet a vízválasztó időszak, ezután a borznak, ha egészséges ennie és innia kell. De délig sem nyúlt semmihez, és estig sem. Abban maradtunk T. Sándorral, ha éjszaka sem eszik, sem iszik, akkor beviszi az állatot a pécsi állatkertbe. Nyomasztó éjszakám volt, folytonosan csak a borzkölyökre tudtam gondolni, álom is

124

alig jött a szememre, forgolódtam egész éjszaka, és már hajnali három órakor kikeltem az ágyból. Nem találtam a helyemet, fel és alá sétáltam, bekapcsoltam a rádiót és a televíziót, de nem tudott semmi sem lekötni. Aztán végre alig fél hét után néhány perccel megszólalt a telefonom. - Gera úr megtörtént – kurjantotta T. Sándor. – Evett, ivott, és most alszik. – Mázsás kő esett le a szívemről. Még ezen a délelőttön felhívott Feri bácsi is. Mindent elmeséltem neki, mire kijelentette, ha csak nincs valami kórság a borzban, akkor ettől kezdve minden rendben van. Inni és főleg enni fog, mert – Feri bácsi szavaival élve – a borz eleve egy kielégíthetetlen zabagép, ha bizton tudja magát, akkor csak bírni kell ellátni őt élelemmel. És csakugyan, ettől kezdve semmi baj nem adódott. A szállását elfogadta, belakta, visszatért az étvágya és a menyétfélékre oly jellemző kandi természete is szárba szökkent. Teltek a hetek és a hónapok. Szenteste napja volt, reggel hét óra. Amikor meghallottam a hírt, megdermedtem - Gera úr, Borzas váratlanul megbetegedett – mesélte halk, kedélytelen hangon T. Sándor. – Előző este még semmi nem látszott rajta, de ma hajnalban, amikor kimentem hozzá, nem akartam hinni a szememnek. Borzas a hasán fekszik, fájdalmasan nyögdécsel, a szemei pedig csukva. Sose szerette, ha bárki is hozzáért, most azonban bátran megfoghattuk. Mi történhetett? - Állatorvosnak szólt már? – kérdeztem, kitérve az egyenes válasz elől, mert hát csak azt mondhattam volna: fogalmam sincs, mi okozhatta ennyire váratlanul Borzas betegségét. - Igen, persze. Hamarosan itt kell lennie, azt ígérte, nagyon siet. - Az éjszaka evett és ivott a borz? - Hát enni valami keveset ehetett, de az itatóstál alján alig maradt valamennyi víz. Egyébként napközben igen jó étvágya volt, teljesen normálisan viselkedett, semmi jel sem mutatott arra, hogy beteg lenne. - Értem. Kérem, ha a doki megnézte a borzot, hívjon vissza. - Ez magától értetődik. Hát, mondanom sem kell, lehangolódtam magam is. Törtem a fejem, kutattam az emlékezetemben, hogy hátha a múltban valamelyik általam nevelt kisragadozóval megtörténhetett-e hasonló esett, és ha igen, akkor a naplóimból kiolvashatom, hogy miképpen jártunk el az állatkertben. De semmi sem jutott az eszembe. Egy jó órával később hívott vissza T. Sándor. - Sajnos az állatorvos cimborám is tanácstalan. Megmérte a lázát, azt mondta, szinte forr a teste. Adott injekciókat neki, attól nemsokára jobban kellene lennie, majd adott valami porszerű gyógyszert, amit az ivóvizébe elkeverve kell odaadni Borzasnak. Már ha eszméletére tér. Többet nem tehetett – szegény jó ember, itt már palástalanul sírt. Vigasztaltam, majd megállapodtunk abban, hogy délután még egyszer beszélünk egymással. Öt órakor, amikor felhívtam, megtudtam, hogy az injekciótól valóban jobban lett a borz, de levert, étvágytalan, ha feláll a lábaira, dülöngél, alig bír lépkedni, viszont feltűnően sokat iszik. Ez jó hír volt számomra, ugyanis magam is sokszor tapasztaltam, ha valamiféle betegségből, főleg maga lázzal járó kórságból lábadozik egy kisragadozó, annak egyik biztos jele, hogy a szokottnál több vizet vesz magához. Még három napig koplalt, nagyon sokat feküdt, rengeteget ivott, viszont mind többször felállt, a dülöngélése is elmaradt, sétálgatott, túrta a földet, szaglászott. És a negyedik napon megint evett, igaz csak majszolgatott valamit, de már evett valamennyit. És ettől kezdve napról napra visszatért a régi egészséges énje. Sosem tudtuk meg, mi lehetett a baja, de könnyen feledtük, mert hamarosan megint a régi önmagához hasonlított. Elérkezett január közepe. Borzas ugyan nem tartott az embertől, meg sem szelídült, olyan félvad jószággá növekedett. Ez jó volt. A vidránál bevált eljárást választottuk a teljes

125

elvadulásához, amit T. Sándor, és mindazok, akik személyes átélői voltak Borzas nevelésének nehezen fogadtak el. Más út azonban nem volt, mert fogságban tartani nem akarták, ezért nem adták oda az állatkertnek. Így hát Borzas elkerült egy távolabbi vadásztanyára, ahol ismeretlenek vették körül. Napokig, ahogy az várható volt, itt sem igen evett, de ez már nem aggasztott senkit sem. Három hónappal később, hogy szállást és nevelőszülőket váltott, visszakapta a szabadságát. Gondoltam, felhívom a vadászembert, aki az elvadításban játszott döntő szerepet, megkérem, mesélje el részletesen, hogyan történt Borzas szabadulása. 2011. április derekán jártunk, napokkal korábban hoztam nyilvánosságra egy olyan levelet, amelyben a vadászok több védett madár és emlősfaj vadászhatóvá tételét kezdeményezték a szakminiszternél. Mindezt titokban, megkerülve a megkerülhetetlen szakmai egyeztetéseket a természetvédőkkel. Óriási botrány lett belőle, és én a vadásztársadalom egy részének szemében maga voltam a patás Ördög. A vadászember, akivel nem ismertük egymást, de még csak telefonon sem beszéltünk soha – T. Sándor tartotta vele a kapcsolatot –, amikor meghallotta a hangomat, indulatosan felkiáltott: - Maga az a Gera, aki nyilvánosságra hozta S. úr levelét? - Igen, én vagyok – válaszoltam, és nem értettem a heves kitörését. Pillanatokig csak szuszogott, aztán sistergő gyűlölettel a hangjában, ennyit mondott: - Maga aljas gazember, megérdemelné, hogy alaposan megbűnhődjön azért a szemétségért, amit tett – ezt követően bontotta a vonalat.

126

NYUSZTOS TÖRTÉNET Mottó: (…) Kegyetlenségben, gyilkolásvágyban, ravaszságban és alattomosságban a nyuszt azonban az összes fajrokonait felülmúlja. (…). Diezel Carl Emil: Az apróvad vadászata. Fordította, és a hazai viszonyokra megfelelően átdolgozta: dr. Mika Károly. (Atheneaum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat Kiadása, Budapest, 1911) BEVEZETŐ GONDOLATOK A nyuszt ma még védett ugyan, de ki tudja meddig? Mert bizony a vadászoknak nagyon fűlik rá a foguk, olyannyira, hogy már nem egyszer akarták vadászhatóvá tenni. Még oly módon is, hogy megkerülték a természetvédőkkel a szakmai egyeztetést. Mert hát, minek az, kérdik. Ezt azzal indokolják, hogy szapora, és olyan országrészeken is felbukkant már és területet foglalt, ahol ez eddig nem volt megszokott. Leginkább az erdősített alföldi országrészekről van szó. Azt persze elhallgatják, hogy ennek mi, emberek vagyunk az okai, hiszen olyannyira átalakítottuk természetes környezetünket, hogy az állatvilág számára nem marad más lehetőség: vagy alkalmazkodik, vagy kipusztul. Nos, a nyuszt alkalmazkodott, de hogy ezért vadászni lehessen rá, morálisan és józan szakmai értékítélet mellett is elfogadhatatlan. KERREGŐ A VÉRENGZŐ 2013. március közepén az ország nyugati és középső területein élőknek nem várt, komoly kihívással kellett szembenézniük. Egy nap alatt akkora mennyiségű hó hullott, hogy nagyon sok helyen az országban teljesen ellehetetlenült az élet, rengetegen rekedtek az utakon, egyáltalán nem lehetett utazni, és nagyon sok települést elzárt a külvilágtól a rég nem látott tavaszi hótömeg. Magam is bajba kerültem Budapesten, mert egy állásinterjúra voltam hivatalos, de nem tudtam odautazni, mert a tömegközlekedés teljesen megbénult. Szinte az egész országban elmaradtak a március 15-én szokásos szabadtéri megemlékezések. Aztán végül is jött az enyhülés, és alig két héttel később az egész história csak rossz emlékű történet maradt. Ekkor az enyhülés napjaiban keresett meg telefonon, S. István, nagyon kedves veszprémi barátom. Elmesélte, hogy ismerősei mihelyst az időjárás lehetővé tette, rokonlátogatáson voltak a zala-megyei Pusztaszentlászlón, és ha már ott voltak, kirándultak egyet a közeli Tompa-hegyen. És ott találtak két nyusztkölyköt, akik még vakok, magatehetetlenek voltak. Magukhoz vették, és S. Pista ismerőse, aki hivatásos vadász, a tőle telhető módon, ellátta őket. Úgy tűnik, nem fáztak meg, elevenek, és szerencsére a tejet is elfogadták. Szeretné felnevelni őket, de ehhez segítségre lenne szüksége. Pista ekkor megkérdezte tőlem, hogy megadhatja-e az elérhetőségeimet. Boldogan mondtam igent, bár még jószerivel újszülött nyusztkölykök sosem láttam, sosem neveltem; milyen érdekes, azt követően, hogy 2006 nyarától lépésről-lépésre kiestem a mindennapi munkámból, érkeztek a különösebbnél különösebb megkeresések. De neveltem vidrát, nem is egyet, egyszer még nyestet is, igaz annak már vagy harminc éve. Jó lenne megtalálnom az akkori naplóimat, mégpedig valamennyit, sóhajtottam fel. Mert már akkor, évtizedekkel ezelőtt is konok naplóíró voltam, esténként szertartásosan összefoglaltam írásban mindent, ami aznap történt. De hát hol lehetnek az akkori naplók, amelyek valamikor elkallódtak? Tudtam, valahol megvannak, csak éppen nem találtam meg őket. Egy órával később hívott fel Cs. József, ő volt S. Pista barátja. - Hát, Gera úr, nemigen örülök, hogy beszélnem kell magával, ezt jó, ha előre tisztázzuk – jelentette ki a legnagyobb megdöbbenésemre, miután bemutatkoztunk

127

egymásnak. - Én sem ragaszkodom hozzá – válaszoltam aztán. - Jó, jó – sietett a válasszal –, csak azt akartam a tudtára adni, hogy amit ellenünk, vadászok ellen tesz, azzal nagyon megutáltatta magát. - Hát akkor, maradjunk ennyiben – akartam elbúcsúzni, de sebtiben közbevágott: - Nem, kérem, attól tartok, szükségem lenne a tanácsaira. - Rendben, hallgatom – feleltem, bár szívem szerint azonnal bontottam volna a vonalat. Cs. József végül is elmesélte, hogy kirándulásuk során egy, az elmúlt hetekben a szeles, havas, jégesős időjárás miatt alaposan megtépázott erdőszélhez értek nem messze a Tompa-hegytől, és a kutyája, Mókás (rövidszőrű foxterrier), fedezte fel a dzsumbujban a kölyköket. Azonnal magukhoz vették, meleg helyre siettek velük, aztán kecsketejjel megitatták őket. Eleinte nem akarták elfogadni a számukra életfontosságú italt, de kicsivel később már szép lassan inni kezdtek. Hogyan tovább? – hangzott a kérdés. Igaz, ennek előtte kijelentette, hogy ő szeretné felnevelni nyusztfiókákat a fiaival, a lányával és a nejével együtt. Helye is van a számukra, tapasztalata is van, hiszen a több évtizedes vadőri pályája során akadt már dolga több jószággal is, bár – amint fogalmazott – bébinyuszttal még nem. - És nyesttel? – kérdeztem. Erre felnevetett: - Ajjaj, nem is egyel, csakhogy azok mind nagyobbak voltak, ha jól emlékszem a legkisebbnek is már nyitva volt a szeme, amikor hozzám került. Ezek pedig talán még egy hetesek sincsenek, vagy legfeljebb tíznaposak ezért lenne jó, ha segíteni tudnál – tért át tegeződésre. Hosszasan elbeszélgettünk, kértem, hogy melegben tartsák a kicsiket, ez nem volt gond, mert a vadászportán akadt infralámpás doboz, háromóránként itassák meg őket, de ha egyszer-egyszer nem akarnak inni, ne erőltessék. A nyuszt, akárcsak a nyest gyorsan nő, olyannyira, hogy három-négy hónapos koruk után már önállósodnak. Kértem, hogy, amint észreveszik a fogzást, már akkor tegyenek be hozzájuk nyers húst, hadd érezzék a szagát, és hadd nyalogassák. A nyusztanya is így tesz, a még jószerivel vak kölykei elé rendre cipel zsákmányt, és hagyja, hogy azok a kedvükre azt tegyenek velük, amit akarnak. De hát itt még nem tartottunk. Ezután megkérdeztem, hogy mit akar velük kezdeni. Szinte magától értetődően jött a válasz: ha felnőnek, és ha egészségesek, akkor mehetnek arra, amerre akarnak, vagyis augusztusban vagy szeptemberben valahol szabadon engedné őket. Ebben maradtunk. Naponta beszéltünk egymással – miközben első beszélgetésünk legelején kiérzett engesztelhetetlen ellenszenve teljesen elpárolgott –, és úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, mígnem öt nappal később az egyik nyusztfióka váratlanul elpusztult. - Egy órával korábban itatta meg a nejem tejjel. Ivott is, ürített is, semmi jel nem mutatott arra, hogy valami baja lenne. Aztán most, amikor megnéztem őket, már nem élt. Mi történhetett? - Fogalmam nincs. A másik jól van? - Hát, annak látszik. Hogy valójában mi történhetett, nem tudhattam, minthogy ma sem tudom. Azt viszont igen, hogy az ilyen aprókorban emberkézbe került kisragadozók körében nem ritka a váratlan elpusztulás. Valóban így van, magam és a kollégáim is nemegyszer jártunk így. Egyszer például egy már éppen a szemkinyílás előtt álló vidrahímet neveltem, cca. 25-30 napos lehetett. Szépen ivott, ürített, miután visszatettem a fészkébe. Elmostam a cuclit, és gondoltam, mielőtt magára hagyom, megnézem. Már nem élt, holott percekkel azelőtt még egészségesen nyeldeste a tejet. Nem tudtam tanácsot adni, ami rossz érzés volt. De hát nem volt zsebemben a bölcsek

128

köve, ezért tehetetlen voltam. A másik nyuszt, aki a gyerekektől a Kerregő nevet kapta, azonban szépen növekedett, elérkezett a szemkinyílás, majd a húsételre történő teljes átszoktatás ideje. Gyorsan nőt, virgonc jószággá serdült, egyedül a kutya, Mókás, Cs. József hűséges társa és kísérője volt ellenére. Ahányszor meglátta, mérgesen kerregett felé, de ez Mókást egyáltalán nem érdekelte, ügyet sem vetett rá. Ezzel még jobban magára haragította a nyusztot. (A portán akadtak más kutyák is, két vizsla és egy jagdterrier, no meg két macska is, de ezek sosem váltottak ki a nyusztból olyan gyűlölködést, mint a kis foxi. Vajon ennek mi lehetett az oka?) Kerregő eltűrte, hogy az addig megismert emberek megérintsék, de ha idegen akarta megsimogatni vagy erőszakosan prüszkölt, vagy harapott. És hamarosan Cs. József családtagjai is megismerhették erős állkapcsét és hegyes fogazatát, napról napra kiszámíthatatlanabb lett, így felhagytak azzal, hogy megpróbálják megérinteni. De ez így is volt jó, vaduljon csak el teljesen, ha már ilyen vérszomjas, kikapós természettel adományozta meg a sors. Szeptember közepén járt az idő, alkonyodott, amikor Cs. József hazatért. Kerregő nem igényelt sok törődést, elsajátította már a vadászat fortélyait is, mégpedig úgy, hogy a vadőr vitt neki élvefogó csapdával megfogott jobb sorsra érdemes rágcsálókat, sőt észrevehetően hozzálátott a fészekrakáshoz is. Igazából semmi értelme nem volt továbbra is bezárva tartani, a napokban lett volna esedékes a szabadon engedése. Cs. József bement a vadászházba, de még hozzá sem láthatott a kabátja levételéhez, amikor iszonyatos erejű visítás, sikítás hallatszott az udvarból, amelyhez egy erőteljes, szinte dühöngően őrjöngő rikácsolás párosult. Kiderült, Kerregő valahogy kiszabadult, bár Zsóka, József felesége határozottan állította, hogy negyedórával azelőtt még békésen feküdt a fészkében. Akárhogy is, most ott volt az udvarban és tépte, szaggatta a védekezésre képtelen kutyát, és ez a többi kutyát és a macskát is olyannyira megrémítette, hogy pánikszerűen kerestek maguknak rejtekhelyet. Cs. József felemelt egy vaskosabb faágat, hogy elkergesse az eszét veszetten őrjöngő nyusztot, erre azonban az rikácsolva feléje ugrált, és úgy tűnt, azonnal a férfira ugrik. Szerencsére ez nem történt meg, az utolsó pillanatban felszaladt az egyik közeli fára és elviharzott, be az erdőbe. Mókás rettenetes állapotban volt, az életét csak nagy nehezen tudták megmenteni, de hátralévő éveiben sánta marad, mert a jobb mellső lába részlegesen lebénult. Kerregő pedig azóta – legalábbis e kézirat október közepén történő lezártáig – nem adott magáról életjelet.

129

A HAZAI MENYÉTFÉLÉK NYOMJELEINEK RÖVID ÖSSZEFOGLALÁSA KEDVES OLVASÓ! Ha netalán kedvet kapott volna arra, hogy ha valahol az országban kirándulva megpróbáljon olyan nyomokat keresni, amelyeket valamelyik, hazánkban élő nyolc kisragadozó egyike hagyott hátra, kérem, fogadja barátsággal ezt a rövid összeállítást. Alább valóban csak nagyon röviden összefoglalom azokat az általam megfigyelt és remélhetően nem tévesen ismert nyomjeleket, amelyeket a menyétféléink után kutatva érdemes keresni. Igaz, belátom, nem egy esetben igencsak foghíjas és talán emiatt is nem kielégítően megfogalmazott nyomismertetőket közlök, amely a tagadhatatlanul hiányos személyes gyakorlati tapasztalatomnak köszönhető. Ennek ellenére talán mindazok segítségére lehetnek, akik úgy döntenek, hozzálátnak, hogy valamelyik menyétfélénk nyomait felkutassák a határban. Kérem azonban, ha így határoznak, előtte más, nálam jártasabb, értsd alatta: felkészültebb és hozzáértőbb szerzők által készített ismertetőket is tanulmányozzák; napjainkban már a világhálón is számos hasznos fogódzót fel lehet lelni. A menyét és a hermelin nyomjelei Lábnyom: Könnyű összetéveszteni őket egymással. Tapasztalatom szerint a hermelin nyomhossza cirka 15-20 mm, vagy valamivel nagyobb, míg a menyété 10-15 mm. Nyomszélességük: a hermeliné többnyire 10-15 mm, lépés, illetve ugrótávolsága: 30-75 cm; a menyété 8-12 mm, ugrótávolság 20-55 cm. A lábnyomaik alakja ovális; mind az öt ujjpárna, valamint valamennyi karom lenyomata kirajzolódik az iszapban, vagy a puha porhóban. Fontos azonban: a két középső lábujjuk azonos hosszúságú, vagyis nem olyan, mint pl. görényé, amelyiknek középső lábujja jól kivehetően hosszabb a többinél! A kisujjuk lenyomata sem vehető ki minden alkalommal; ilyenkor csak négy ujjlenyomat marad hátra. Többnyire rövid ugrásokkal haladnak, ilyenkor előbb három, majd kettő, azt követően szintén három talplenyomat található az útvonalukon, mintha egyszer három lábon ugráltak volna, majd pedig kettőn. Amennyiben futnak, a nyomképük ettől eltér: csupán egymástól távolabb eső páros nyomok vehetők ki, vagyis egymás mellett hagyják hátra a lábnyomaikat; de az is megtörténhet, hogy olyan szaporán rakják a lábaikat, hogy azok egymás előtt szinte katonás – bár meg kell hagyni: kissé dülöngélős – sorrendben sorakoznak. Bélsár: Hengeres, hosszúkás és mindkét vége hegyes, többnyire sötét barna színezetű, bár pl. béka vagy hal elfogyasztása után sötétzöld is lehet, akárcsak a vidráé. Menyétféle szokás szerint szeretik kiálló pontokra elhelyezni: kövekre, fákra, a földből kidomborodó fűcsomóra, halastó gátján és kisvízfolyás melletti töltésen. Bizonyára területhatárt is kifejeznek vele, valamint egyéb üzeneteket is közvetíthetnek így, pl. párzási időben a nőstény fogadókészségét stb. Táplálékmaradvány: Áldozatuknak elsősorban a koponya és/vagy a toroktájékát harapdálják össze – nem egyszer lefejezik az áldozatukat, ami szintén menyétféle sajátosság, mert így tesznek a görények, de alkalmanként a nyest és a nyuszt is. A beleket kiszakítják, és úgy esznek belőlük, vagyis nem csak felbontják a hasfalat, majd úgy nyúlnak a belekhez, hanem szó szerint kitépik az üregből a belső szerveket. Jobbára a megrágott fejet, a végtagokat, a farkat, és ha madár szerepelt az étlapon a tollakat, valamint a bőrt visszahagyják. A békát szabályosan és szó szerint megnyúzzák, kifordítják a bőréből és a hasát, valamint a végtagok húsosabb felületét eszik meg, akárcsak a vidra vagy a patkány. A madarakat pedig alaposan megszabadítják 130

tollruhájuktól, és szintén az “ízletesebb” falatokat falják be. Előfordulhat, hogy az áldozatuk szinte sértetlenül marad hátra, mert annak csak a “meglékelt” koponyájából ittak, jobban mondva: ettek, mégpedig az agyvelőt, bár vannak, akik úgy vélik, a vért szívják csak ki, és az agyvelőhöz nem nyúlnak. Ugyanígy tesznek a görények is. Ez számukra állítólag szükségszerű, hiszen az anyagcseréjük rendkívül élénk, és az agyvelő (vagy csak a friss vér?) olyan tömény koncentrátum, ami számukra akár életszükségletnek is mondható. És nagyon jellegzetes az, ahogyan kiszívják a tojást. Mert nem feltörik, és úgy nyalják fel a tartalmát, mint, pl. a róka, hanem valamelyik végénél kis lyukat harapnak a tojáshéjba, és azon keresztül szürcsölik ki a tartalmát. A vidra nyomjelei Lábnyom: A vidra elülső lábai rövidebbek a hátsóknál, lábujjait úszóhártya köti össze. Talpának érdekes formája van: talppárnája nagy, míg az ujjpárnái viszonylag kicsik, és ujjai legyezőszerűen ölelik körül a talppárnát, így a lábnyomata olyannak tűnik, mintha szabályos kör alakú lenne. Az úszóhártya lenyomata csak friss porhóban vagy nagyon puha talajon vehető ki. Bélsár: Ez a leggyakrabban szem elé kerülő, egyben a legkönnyebben felismerhető nyomjele. A friss vidrapiszok maszatos, zöldszínű massza, amiben jól kivehetők a halpikkelyek és szálkák maradványai, és a szaga is jellegzetes: édeskés pézsmaillatú. A bélsár idővel megszárad, olyankor színezete sötétzöldre, esetleg barnás-zöldre változik Zsákmánymaradvány: A vidrára árulkodó jel, ha pl. olyan haltetem fekszik a parton, amelyiknek a feje van összeharapdálva és a tarkója kikezdve; minden más emlősfaj: patkány, róka, macska stb. a hal lágyrészeit, értsd alatta: a hasát kezdi ki. Csúszásnyomok: A vidra előszeretettel kutakodik a puha porhóban, fejével túrva szét útja során a friss havat, ezáltal jellegzetes árkot váj maga után. De pl. a meredekebb patakparti lejtőknél külön csúszdát is kikoptat magának, ahol önfeledten játszik. A házi- és a molnárgörény nyomjelei Lábnyom: Tulajdonképpen egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen lehet megkülönböztetni őket egymástól. Külalakra nagyon hasonlítanak a hermelinére, de annál nagyobbak, a nyomuk hossza 20-30 mm is lehet. Az ujjpárnákon és a talppárnán nincs szőr, ezért a nyomképek tisztán kivehetők. Középső ujjuk a leghosszabb, a két szélső ujj távol áll a középsőtől. (Emlékezzünk, pl. a hermelinnél elől két azonos hosszúságú ujj van). További különbség még, hogy a görényeknél a mutatóujj jóval előbbre áll a kisujjnál, míg a hermelinnél ez nem ennyire kifejezett különbség. Bélsár: Alakra nagyon hasonlít a menyétére és a hermelinére, de azokétól nagyobb és hosszúkásabb, és valamivel hengeresebb. Ha megvizsgáljuk, akkor – értelemszerűen – azoknak a fajoknak visszamaradt testrészeit találjuk meg bennük, amelyet e fajok előszeretettel zsákmányolnak. Táplálékmaradvány: szinte mindenben megegyezik a hermelin és menyét által hátrahagyott prédával. A nyest és a nyuszt nyomjelei Lábnyom: A talp- és ujjpárnák a kifejlett nyusztnál szőrrel borítottak, míg a nyestnél egyfelől nem mindig, másfelől, ha mégis, sokkal ritkásabban. Nyomuknál mind az öt lábujj rajzolata jól kivehető, sőt, ha a nyom puha talajon van, akkor még a karmok rajzolata is kivehető.

131

Nyomhosszuk 30-40 mm. Könnyű összetéveszteni a görényekével, de különbség, hogy a hüvelykujjuk a nyom méreteihez képest kisebb azokénál, a köröm hegye épphogy eléri a következő ujj párnájának a magasságát. A nyuszt szeret úgy haladni, hogy lemászik a fáról, ugorva halad néhány métert, majd ismét a fákon tornázik előre, utána ismét a talajon. Bélsár: Hosszúkás, hurka alakú, mindkét végén elvékonyodó. Szaga nagyon csípős. Táplálékmaradvány: szinte mindenben megegyezik az eddig tárgyalt menyétfélékkel (kivéve a vidrát). A borz nyomjelei Lábnyom: Igen jellegzetes talpa van. A mellső lábain a karmok hosszúak, meghaladhatják a három centimétert is (többnyire 2 centiméter körüliek). A hátsó lábak karmai is viszonylagosan hosszúak, de alig fele akkorák, mint a mellső lábaké. A talpa szinte teljesen csupasz, így a széles talppárnák és a tömzsi ujjpárnák lenyomata jól kivehető. Nyár végére, ősz elejére olyannyira “elhízik” a rengeteg elfogyasztott, magas kalóriatartalmú növényzettől (kukorica, gabonafélék stb.), hogy a két lábnyomata között a dagadt hasával szinte felsúrolja földet, ami alapján szintén könnyen azonosítható. Bélsár: Hasonít valamelyest a nyestére, de attól nagyobb, tömörebb és “szagosabb”. Egyébiránt a fészke környékén fellelhetőek az ürítővackai, ezek 15-20 centiméteres kaparások, ide helyezi a bélsarát, majd befedi azt. Táplálékmaradvány: Állatáldozatait nem jellegzetes menyétféle-mód öli meg, hanem egyszerűen torkon ragadja, és szőröstül-bőröstül befalja, így a maradékot többnyire a bélsarában fedezhetjük fel, amiben főleg nyáron és ősszel nagyon sok növényi maradékot is találhatunk.

132

A VADÁSZOK ÉS ÉN: VAJON MIÉRT NEM KEDVELJÜK EGYMÁST? Fentebb, a kisragadozókról szóló történeteknél többször is elhangzott, hogy vadászati körökben nagyon népszerűtlen vagyok, sőt vannak, akik egyenesen halálos ellenségükként gyűlölnek. Érzem is, átélem is ezt, szinte napról napra. Hogy miért van és miképpen alakult ez így? Amikor 1995-ben megalakítottuk az „Alapítvány a vidrákért” szervezetet, amelynek 2007-es inaktívvá válásáig az ügyvezető elnöke voltam, nagyon szoros, mondhatni baráti kapcsolat alakult ki köztünk és a vadászok között. Sokat, nagyon sokat segítettek nekünk a munkáink során, nélkülük sokkal, de sokkal kevesebb sikerrel tudtuk volna azokat az eredményeket felmutatni, amelyeket elértünk. Annak ellenére kimondottan harmonikus volt a kapcsolatom a vadászokkal, hogy újságcikkekben, szakmai fórumokon több mindenben vitában álltam velük. Ezt a legtöbben elfogadták, vitapartnerként tekintettek rám, de persze akadtak olyanok is, akik már ekkor is leplezetlen gyűlölséggel figyelték ebbéli ténykedésemet. Velük különösebben nem foglalkoztam. De aztán váratlanul történt valami, ami mindent a feje tetejére állított, mégpedig nem várt lavinát indítva el, és amely bizony mind a természetvédelmi, mind a vadgazdálkodási szakmai társadalmat alaposan megrendítette. Váratlanul 2011 tavaszán felvetődött a vadászható fajok kérdéskörének áttekintése hazánkban. Ebben semmi rendkívüli nincs, meghatározott időszakonként az államigazgatásban dolgozó illetékes hivatalnokok, valamint felkért külsős szakértők áttekintik ezt, és a rendelkezésükre álló információk alapján döntenek arról, hogy mely fajok legyenek vadászhatóak, ezekre meghatározzák a megfelelőnek tartott vadászati időszakot, de azt is eldöntik, hogy mely fajok maradjanak, vagy kerüljenek fel a védett állatfajok listájára. Ennek ellenére az történt, hogy az Országos Magyar Vadászati Védegylet (OMVV) újdonsült elnöke dr. S. Zsolt – aki a 2010 tavasza óta regnáló kormány miniszterelnök-helyettese is – 2011. januárjában, egy levélben megkereste a vidékfejlesztési minisztert, amelyben többek között azt is indítványozta, hogy mely védett madár- és emlősfajok legyenek vadászhatóak jövőre. Tette mindezt titokban, vagyis megkerülve azokat az egyébként elvártan kötelező szakmai fórumokat, ahol az ilyen lépésekről rendre egyeztetnek a vadászok és a természetvédők, és amelyeken meghozzák a végső határozatot, amint arról fentebb írtam. Íme e levél: Dr. F. Sándor úrnak miniszter Vidékfejlesztési Minisztérium Budapest Tisztelt Miniszter Úr! Az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnökeként tájékoztatlak, hogy a magyar vadgazdálkodás és vadászat a mezőgazdaság többi ágazatához hasonlóan súlyos problémákkal küszködik, melyből a kivezető utat mielőbb meg kell találnunk. Az elmúlt év szélsőséges időjárása, a folyamatos árvizek, belvizek az apróvadas területek vadállományát szinte teljesen tönkretették, az apróvadállománnyal tehát mennyiségi, a nagyvadállománnyal pedig minőségi gondok vannak. A közel 1400 vadgazdálkodási egység többsége veszteséggel gazdálkodik, az ágazat fenntartásához az 56.000 magyar vadász jelentős közösségi munkája és anyagi erőforrása nagyban hozzájárul. Amennyiben a magyar vadgazdálkodás és vadászat nemzetközileg kivívott és elismert jó hírnevét meg akarjuk őrizni, úgy haladéktalanul meg kell kezdenünk az

133

ágazat gondjainak megoldását. Ehhez felajánljuk szakmai együttműködésünket és segítségünket, egyúttal javaslatot teszünk a halaszthatatlan intézkedésekre. - Elengedhetetlennek tartjuk egy Nemzeti Vadgazdálkodási Program kidolgozását és a Kormány részéről történő elfogadását (több éve várat magára). A programot a szakmai minisztérium és az érdekképviseletek együttesen dolgozzák ki magasan kvalifikált szakemberek közreműködésével. - Vissza kell állítani a Vadgazdálkodási Alapot, meg kell teremteni hozzá a forrásokat. Ehhez legalább 650 millió forint szükséges a tárca költségvetésén belül. Korábban közel egymilliárd forint volt ez az összeg. A vadvédelmi hozzájárulás megszüntetésével 800 millióra csökkent. 2005-től kezdődően tovább csökkent és 2010-ben már csupán 10 millió forint állt rendelkezésre az Országos Vadgazdálkodási Adattár működtetéséhez. A vadgazdálkodás bevételeiből évente mintegy 650 millió forintot kellene a vadgazdálkodás támogatására fordítani, ennek elsődleges célja az apróvadállomány fejlesztése, konkrétan kidolgozott pályázati rendszeren keresztül. (…) - Felül kell vizsgálni a vadászható és nem vadászható fajok listáját. A nemzeti sajátosságokra hivatkozva, az erdei szalonka tradicionális tavaszi vadászatát vissza kell állítani. A jelenleg folyó monitoring vizsgálatok eredményeit felhasználva kell meggyőzni az EU szakbizottságát arról, hogy a Magyarországon évente elejtésre kerülő 2000 db szalonka nem befolyásolja az európai állomány létszámát. Vadászhatóvá kell tenni azokat a fajokat, amelyek létszáma azt lehetővé teszi, ugyanakkor a 79/409. Tanácsi Irányelv II/1. nem tiltja (nyári lúd, kanadai lúd, barátréce, menyét, nyuszt, stb.) - Monitoring program keretében fel kell mérni a fenyőrigó, a vadgerle és a fürj állományát, melynek eredményei alapján átértékelhető lenne ezen fajok vadászhatóvá tétele is. A monitoring program keretein belül korlátozott hasznosításra is sor kerülhetne a zöldhatóságokkal történő egyeztetés után. Ezen fajok vadászhatóvá tétele jelentős gazdasági hozadékkal is bírna a vadászati túrizmus fejlesztése során. Megnövekedne a külföldi vadászok érdeklődése, mely szálláshelyek, éttermek, vadászatszervező irodák részére is bevételt jelentene. - Ragadozó madarak gyérítése. Több mint két évtizede védelmet élvező ragadozóállomány oly mértékben elszaporodott, hogy az apróvadállomány minimális szintre történő csökkenésében egyik fő okként szerepel, de ugyanakkor a védett énekesmadarak létszámának csökkenésében is jelentős szerepet játszanak (egerészölyv, galambászhéja, barna rétihéja, holló). E tekintetben a gyérítésüket illetően javasoljuk az osztrák mintát alkalmazni. - Szükségesnek tartjuk az EU illetékes szakbizottságaiban a nemzetközi egyezmények meghozatalában történő állandó magyar képviselet megteremtését. - Felül kell vizsgálni a Washingtoni Egyezményből adódó feladatokat., illetve az ezzel kapcsolatban született hazai rendelkezéseket, mely a külföldön elejtett vadak trófeáinak behozatalát szabályozza. Fel kell oldani, illetve, ha szükséges módosítani kell az ezzel kapcsolatos jogszabályokat. A jogszerűen elejtett vad egyedére és trófeájára a 348/2006. (XII. 23.) Korm. rendeletben foglaltak ne vonatkozzanak. A jogszerű elejtést dokumentáló külföldi igazolással történő, a határátlépéssel egyidejű bejelentés legyen elegendő a behozatalhoz. - Szükséges a jelenleg hatályos SzMSz megváltoztatása. A nemzeti park igazgatóságok vadászatra jogosultsága alatt álló vadászterületeken (21 saját, 3 bérbe adott) folytatott vadgazdálkodás ellenőrzésével és felügyeletével kapcsolatos feladatokat is az Erdészeti, Halászati és Vadászati Főosztály hatáskörébe kell utalni

134

az egységes szakmai irányítás megvalósítása, valamint a párhuzamosság megszüntetése érdekében. Ezt a feladatot jelenleg a Nemzeti Parki és Tájvédelmi Főosztály látja el. - Több szempontból szükséges az 1996-ban elfogadott vadászati törvény módosítása, elsősorban a gyakorlat által felvetett problémák, illetve azok megoldása és az életszerűség érdekében. Megfontolandó a vadfarm fogalmának megszüntetése, a nagyvadállomány minőségének javítása érdekében a trófeásvad szakszerűtlen elejtésének újraszabályozása, a földtulajdonosi közösség működésével összefüggő kérdések szabályozása, valamint a vadkár és a vad-gépjármű ütközés felelősségi szabályozása. - A vadászbalesetek megelőzése érdekében szükségesnek tartjuk a vadászvizsgákra történő felkészítő tanfolyamok kötelezővé tételét, a gyakorlati képzés előtérbe helyezését és a vadászvizsgák szigorítását. Ennek érdekében készül el március végére az új tananyag, melyhez Miniszteri Rendeletben szükséges szabályozni a vadászvizsgák tartalmi feltételeit és a vadászvizsgát. Tisztelt Miniszter Úr! A teljesség igénye nélkül a fentiekben vázoltuk azokat a legsürgősebb, legszükségesebb és legfontosabb feladatokat, témaköröket, amelyek a következő fél évben, illetőleg folyamatosan megoldásra várnak. Mindehhez kérjük megértő támogatásodat, ugyanakkor az érdekképviseletek részéről mindent megteszünk annak érdekében, hogy közösen olyan szakmai, gazdasági és az 56. 000 vadász számára közérzetjavító intézkedéseket hozzunk, mely egyúttal javítja és visszaállítja a magyar vadgazdálkodás és vadászat jó hírnevét. Budapest, 2011. január 18. Köszönettel: Dr. S. Zsolt Elnök A levél azonban egy internetes szakmai levelezőlistán eljutott hozzám, no és persze még másokhoz is. Hüledezve olvastam, és még aznap, amikor valaki felrakta az említett levelezőlistára a levelet, arról is értesültem, hogy a vadászok és a minisztérium „suba alatt” már megállapodott abban, hogy már májusban kihirdetik az új vadászati szabályokat, mégpedig annak megfelelően, amelyet az OMVV elnöke kért, vagy rossz nyelvek szerint kötelezően elvárt. Még a szakminisztériumban dolgozó, a természetvédelmi döntéseket véleményező, előkészítő kollégáikat sem vonták be, nem beszélve a nem miniszteriális szakértői műhelyekről. Nem maradt más választásom, a nyilvánossághoz fordultam. Éreztem és tudtam, hogy csak ez lehet valós védernyő azon madár- és emlősfajok felett, amelyet a vadászok pusztítani akarnak. És sejtettem, hogy ezzel, ha sikert érek, hatalmas polémiát indítok útjára. Írtam hát egy nyílt levelet, amelyet megküldtem több internetes portálnak, bízva abban, hogy közlésre alkalmasnak tartják, és szerencsém volt, többen le is közölték. Alább ismertetem a levelet.

135

Dr. S. Zsolt Elnök Országos Magyar Vadászati Védegylet 1027 – Budapest Medve u. 34-40 Tárgy: kérelem indítvány azonnali visszavonására Tisztelt Elnök Úr! Magyar állampolgárként fordulok Önhöz nyílt levelemmel. Teszem ezt évtizedekig tartó közvetve és közvetlenül a természetvédelemben eltöltött aktivistaként, aki viszont ma már visszahúzódó szemlélőként figyeli mindazt, ami az élővilág oltalma érdekében történik hazánkban. Kedvtelve fogadtam, amikor a nemzeti konzultáció keretén belül kikérték az emberek véleményét arról, szerepeljen-e az új alkotmányban az, hogy kötelességünk megőrizni a Kárpát-medence élővilágát, annak sokszínűségét. A visszaérkezett válaszok döntő többsége támogatta ezt, így minden bizonnyal benne lesz az alaptörvényben. Ez valóban előremutató, a körülöttünk élő növény- és állatfajok, valamint azok élőhelyeinek valós megőrzését segítő akarat kinyilvánítása. Mindezek után a napokban internetes fórumokon nyilvánosságra került az Ön levele, amely ez év január 18-án kelt, és amelyet dr. Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszternek írt. Olvasva bizony döbbenten szembesültem olyan felvetésekkel, indítványokkal, amelyek messze nincsenek köszönőviszonyban a tervezett új alkotmány fent nevezett tételével, vagyis az élővilág elkötelezett megvédésével. Miközben az emberek válaszaikat fogalmazták, kormánypárti politikusok különféle sajtóorgánumokban rendre az új alkotmány szükségességéről, szelleméről és komolyságáról győzködték a publikumot, Ön madár- és emlősfajok pusztítására (vadászhatóvá tételére) tett írásbeli javaslatot. Ez tisztelt Elnök Úr mindazoknak az arculcsapása, akik komolyan vették az alkotmányozási folyamatot, akik évtizedeken keresztül annak érdekében dolgoztak, hogy minél többet megőrizzünk hazánk élővilágának sokféleségéből, de annak a közel hatvanezer vadásztársasági vadásznak is semmibe vétele, akik nevében megtette nyilatkozatát. Kizárólag egy szűk önérdekű, üzleti akaratból érvelő elit kiszolgálására fogalmazta meg a levelét és nem azon vadászok szempontjai alapján, akik vadász létükre nem a lövöldözést, a pusztítást tartják a legfontosabbnak. Miről van szó? Felveti az erdei szalonka tavaszi vadászatára vonatkozó hatályos előírások módosítását, vagyis azt, hogy minél tovább lehessen e kedves hosszúcsőrű madarunkra lövöldözni. Nem véletlen, hogy az Európai Unió illetékes szervei tiltják a tavaszi erdei szalonka vadászatot, ellenben az őszi időszakival, de amit idehaza elegánsan semmibe veszünk. A hazánkban hatályos tavaszi szalonkavadászat időszaka egy nem is olyan régen igen parázs szakmai vita kompromisszumos eredménye. Javaslatával Ön felrúgta ezt, és borítékolni lehet, ezzel újabb értelmetlen vitát generált, szakmai közösségeket “ugrasztott” egymásnak. Tisztelt Elnök Úr! Ezt követően ezt írja: “Vadászhatóvá kell tenni azokat a fajokat, amelyek létszáma azt lehetővé teszi, ugyanakkor a 79/409. Tanácsi Irányelv II/1. nem tiltja (nyári lúd, kanadai lúd, barátréce, menyét, nyuszt, stb.). Monitoring program keretében fel kell mérni a fenyőrigó, a vadgerle és a fürj állományát, melynek eredményei alapján átértékelhető lenne ezen fajok vadászhatóvá tétele is. A monitoring program keretein belül korlátozott hasznosításra is sor kerülhetne a zöldhatóságokkal történő egyeztetés után.” Eddig az idézet. Tisztelt Elnök Úr!

136

Mi alapján jelenti ki, hogy a nyári lúd, a kanadai lúd, a barátréce, a menyét, a nyuszt, stb. létszáma lehetővé teszi a vadászhatóságukat? Ki, hol, mikor és milyen szakmai paraméterek alapján vizsgálta ezt? Különben is miért kell vadászhatóvá tenni őket? A két említett menyétfélére vonatkozóan az elmúlt egy évben több tanulmány, kezdeményezés is született (a többi menyétfélével egyetemben), és azokra egyetlen alkalommal sem válaszolt az Országos Magyar Vadászati Védegylet, de még az Országos Magyar Vadászati Kamara sem, holott az indítványokat rendre megkapták. Ezek után, miközben komoly szakmai grémium dolgozott és dolgozik e ragadozó emlőseink minél alaposabb megismerésén bosszantó az Önök eljárása. Kérem, avasson be a titokba, amit oly sokan – igaz nem avatott vadászok – nem tudunk: mi indokolja e menyétfélék pusztíthatóságát? Én csak egyetlen válaszra tudok gondolni: a tudatlanságból táplálkozó félelem tőlük, a megvetésük és az irántuk érzett tehetetlen gyűlölet inspirálja az irthatóságukat (élek a gyanúperrel: esetükben egyértelműen az irtás a valós cél). A felsorolás végén mit ért azon, hogy stb.? Gondolom azt, hogy vannak még a “pakliban” olyan fajok, amelyeket illendőnek tartana lőhetőnek nyilvánítani, gazdagítva ezzel a vadásztársadalom szórakozási lehetőségét. Valóban csak a vadászok lődühének ilyetén kiszolgálása a célja Elnök Úr! Tisztelettel kérem, nevezze meg azon fajokat, amelyeket az “stb.” takar! Felveti, hogy monitoring program keretében fel kell mérni a fenyőrigó, a vadgerle és a fürj állományát. Milyen monitoring programra gondol? Az egyszeri természetjáró, a szakmai történéseket figyelemmel kísérő egyetlen választ tud erre az értelmetlen javaslatra megfogalmazni: ez kizárólag üzenet akar lenni, ha e madárfajok valamiféle korlátozások mentén vadászhatókká válnak, az nem mást szolgál majd, mint a mindig mindenre kapható olasz vadászpiac, valamint az engedélyezett vízivad vadászat iránt vágyat érző hazai Nimródjaink kielégíthetetlen lődühének a kiszolgálását. Ismert, hogy évről évre kevesebb külföldi vendégvadász érkezik hazánkba és a vadásztársaságok, szövetségek mindent igyekeznek megtenni annak érdekében, hogy ezt a tendenciát megállítsák. De ilyen áron, Elnök Úr? Csak azért pusztuljanak majd e madaraink, ki tudja hány és hány a jövőben, hogy a vadásztársaságok növelhessék a profitjukat? (És ugye nem felejti el közben, hogy mi szerepel az alkotmány-tervezetben az élővilág megóvására való hivatkozással)? Mindezek után ezeket olvashatjuk a levelében Elnök Úr: “Ragadozó madarak gyérítése. Több mint két évtizede védelmet élvező ragadozóállomány oly mértékben elszaporodott, hogy az apróvadállomány minimális szintre történő csökkenésében egyik fő okként szerepel, de ugyanakkor a védett énekesmadarak létszámának csökkenésében is jelentős szerepet játszanak (egerészölyv galambászhéja, barna rétihéja, holló). E tekintetben a gyérítésüket illetően javasoljuk az osztrák mintát alkalmazni.” Eddig az idézet. Tisztelt Elnök Úr! Önt vagy nagyon megvezették a vadászszövetség potentátjai, vagy a rendelkezésére álló ilyetén adatokból rossz következtetést von le, vagy – és kérem, ne sértődjön meg – fogalma sincs, miről van szó. Mi alapján, milyen adatok, adatsorok, információk, mely szakmai műhelyek felmérései, tanulmányai birtokában jelenti ki, hogy a ragadozóállomány olyan mértékben elszaporodott, hogy az apróvadállomány létszámcsökkenésének ez is az oka? Egészen biztos benne, hogy ez is oka az említett létszámcsökkenésnek, vagy csak erről tájékoztatták “szakértők”? Nem gondolja, hogy sokkal összetettebb az élővilágot ért kedvezőtlen hatások és ezek együttesen okozzák a tapasztalható nem kívánt jelenségeket? Miért kell azonnal bűnöst kiáltani, és a pusztulásukat (netalán burkoltan az irtásukat) követelni? Az énekesmadarakra való hivatkozás, “fedőkabát” a valós szándék leplezésére, talán azt akarja az olvasó tudtára adni, hogy aggódik ezen apró teremtményeinkért. De a lepel rosszul fed, Elnök Úr! Nem arról van-e szó, hogy egyfelől a vadászokban még a mai napig is élő ragadozógyűlölet kielégítése, valamint külföldi vadászok becsalása a cél, akiket újabb

137

sehol másutt nem vadászható kurrens fajokkal akarnak becsábítani, szintén csak a vadászati érdekek elsődlegességét tekintve szem előtt? Az hogy közben pótolhatatlan természeti értékeinket pusztítják (irtják?) majd, ezzel akár visszafordíthatatlan kárt okozva állományaikban, tönkretéve több évtizedes természetvédelmi törekvéseket, egyszerűen – nagyon úgy tűnik – Önöknek nem számít. Végül is tudjuk jól: Pénzisten hatalma óriási. Tisztelt Elnök Úr! Ez úton tisztelettel arra kérem Önt, hogy azonnali hatállyal vonja vissza az említett levelében fentebb citált felvetéseit, javaslatait. Kérem, legyen párbeszéd az eltérő értékrendű szakmai közösségek képviselői között, ne diktátumok szülessenek. Ugyanis, ha Ön nem vonja vissza az indítványát, és nem segíti hozzá a téma iránt érdeklődő szakmai publikumot a valós párbeszédhez, ha kierőszakolja, hogy csak és kizárólag az Ön által írottak érvényesülhessenek, akkor semmi másra nem lehet gondolni, minthogy elkötelezte magát a vadásztársadalom azon csoportjai mellett, akik kizárólag az anyagi hasznot, egyes állatfajok gyűlöletét és kielégíthetetlen lődühük kielégítését tartják szem előtt. Ha viszont így van Elnök Úr, kérem, akkor az új alaptörvény élővilág védelemre vonatkozó megfogalmazás legvégét egészítsék ki azzal, hogy: a Kárpát-medencében élő/előforduló állatfajok megóvására vállalt kötelezettség a vadászati érdekekre hivatkozva bármikor felülírható. Kelt: Budapesten, 2011. április 8-án A válaszát várva, barátsággal üdvözli: Gera Pál sk. A sejtésem beigazolódott, óriási botrányt kelt lábra. Idehaza és külföldön is ismertették a levelet, a vadászok és a szakminisztérium vezetői kényszeredetten meghátráltak és szánalomra méltó módon azt bizonygatták: ők semmiféle szakmai egyeztetést nem akartak megkerülni. A levelemmel azonban nagyon sok ellenséget szereztem magamnak, olyanokat, akik elhatározták, hogy a szakmai munkámban, de emberi tisztességemben is ellehetetlenítenek. Holott addig sem voltam túlságosan népszerű, de ezt követően közkedveltségem a vadászok körében szinte a teljes mélypontjára zuhant. Tisztelet persze a kivételnek, mert a vadászok között is sokan akadtak, akik – pestiesen szólva – felháborodtak S. Zsolt levelén és a vadászati szervezet, valamint a szaktárca siralmas szerecsenmosdatásán. Tucatjával kaptam a névtelen, nem egyszer fenyegető telefonokat, az ismeretlen, kinyomozhatatlan helyről megküldött e-maileket, de olyanokat is, amelyekben az írójuk vállalta ugyan magát, de kitartó gyűlöletét irántam így is közölni akarta velem. Többükkel megpróbáltam szót érteni. Hasztalan. Ugyanakkor igen élénk levélváltás is kísérte a nyílt levelemet, valamint kialakult egy szakértői kör, aminek én lettem a koordinátora, és amely 2011. júliusára kidolgozott egy részletes javaslatot a hazai kisragadozók kutatására, valamint, amennyiben valóban elkerülhetetlennek tűnik, a vadászidényük meghatározására. Ezt megküldtük minden érintettnek, de sehonnét sem kaptunk választ. Terveztünk egy szakmai konferenciát is, mert úgy véltük, ott, általunk szervezetten mindenki, akit érint és érdekel a témakör, elmondhatja a véleményét, érvek és ellenérvek ütközhetnek egymásnak. Csakhogy sem a szaktárca, sem a vadászati szervezetek nem fogadták el a felkérést, így annak megtartása okafogyottá vált. Ennek egyetlen oka volt, amit bár nyíltan nem vállaltak, de mind a tárcától, mind a vadászati szervezetektől kiszivárgott hírek szerint: végelegesen nemkívánatos lettem, akivel a jövőben semmilyen módon nem kívánnak kommunikálni. De több természetvédelmi szervezet is ódzkodott, számukra a velem és mellettem való kiállás bizonytalanná tehette jövőbeli egzisztenciájukat, hiszen működésük

138

jelentős része a szaktárca pályázatai során elnyert vissza nem térítendő támogatásokból állt és áll a mai napig is. És a függés, mint tudjuk, kényszerítően nagy úr! Alább a fentebb ismertetett levél nyilvánosságra hozatala utáni hozzám érkezett levelekből nyújtok át egy csokrot. A reagálások sokszínűsége, valamint a szakmai párbeszédre törekvés rögös útja is mutatja, hogy hányféle hozzáállás és vélemény felhőzi be a témakört. A leveleket kommentár, és megjegyzés nélkül közlöm. Kedves Pál barátom! (...) Tehát S. levele valóban inkorrekt, de nem azért, mert felvet dolgokat, hanem mert olyan módon és stílusban (uram-bátyám) teszi, ahogy. Ettől azonban még igaza lehet! És nagyon is elképzelhető, hogy megérett egy alapos átgondolásra a védett madár- és emlősfajaink listája, horribile dictu: egyes érintett, de ma még védelem alatt álló fajok vadászhatóvá nyilvánítása. (...) A baj az, hogy az Ön levele eleve támadó és érzelem-ittasan félrevezető. Megértem azonban magát is! Igaz, ismerjük is egymást vagy jó húsz éve, számomra az ön vérbő felbuzdulása nem meglepő. De! Ezzel lehet, sőt, megkockáztatom: biztosan többet árt, mint használ. Leginkább saját magának, szakmai elfogadottságának. (...) Borítékolom, hogy a levele stílusa, jobban mondva fogalomhasználata miatt a vadászok még akkor is összezárják a soraikat, ha egyébként őket is derült égből villámcsapásként érte a s-i-levél tartalma. Mert abban egészen biztos vagyok, hogy közülük sokan nem tudtak arról, mit főznek a vadászpotentátok a budapesti Medve utcai központjukban, hiszen ők csak “gyalogvadászok”, mondhatni: “szükségszerű töltelékemberek”, nem főemberek, nem VALAKIK, akiknek fontos – mert fontos kell, legyen – a véleménye. Ők a testetlen, arctalan tömeg, akikre, ha muszáj hivatkozni lehet, mint összetartozó értékközösségre, egyébként pedig... De amit most gondolok, azt inkább nem írom le. Pál barátom! Higgadjon le, számoljon el tízig, de akár százig is. Lehet, igaza van, és útját kell állni az említett levélben felemlítetteknek, de csak józanul, megfontoltan. Ebben akár a társa, segítője is leszek, ha úgy véli, szüksége van egy olyan vén csatalóra, mint magam vagyok. (...) Kelt: Hódmezővásárhelyen, 2011. április 10-én Barátsággal: Dr. S. Balázs Gera Úr! (...) Mit képzel hát magáról? Hogy meri leírni azt, hogy mi, vadászok lemészárolunk, kiirtunk, elpusztítunk bármit is? Eszénél van? (...) Arról a levelében nem ír, hogy mit javasol, igaz azt írja, hogy beszéljünk egymással. Jó van. Beszéljünk. Magával? Vagy kire, másra gondol? Egyébként is, kicsoda maga? (...) Tudja maga egyáltalán, hogy mi, vadászok mit teszünk azért, hogy a határban azt láthassák, amit manapság? Mert ezt nekünk köszönhetik ám, nem a távcsővel úrifiúként sétálgató városi madárvédőknek, akik napos vasárnap délelőttönként idekint töltenek el egykét órát, majd ezerrel osszák az észt, hogy mit és hogyan is kellene tenni. (...) Elragadott az indulat, de erről maga tehet. Ha mégis bántó lettem volna, ne haragudjon. (...) Tudja mit, megírom minden elérhetőségemet, jöjjön el hozzánk, kimegyünk a határba, összetrombitálok cimborákat is, és akár egy esti borozgatás közben ki is vesézhessük a dolgokat. Indulatok nélkül, barátokként. No, ehhez mit szól? Kelt: Kéthelyen, 2011. április 11-én Várom a válaszát: B. Sándor (vadász és természetvédő)

139

Tisztelt Uram! (...) Összefoglalva: maga rettenetes ellenszenvvel viseltetik a magyar vadászok és vadászat iránt. Nem ismerem magát, így hát az okait, indokait sem ismerhetem. (...) Egy azonban biztos: felületes a látásmódja, megbélyegző, ami engem, mint vadászembert mélyen sért. Árulja már el nekem, kérem magát tisztelettel, a magyar vadászok mit irtottak ki idehaza az elmúlt évtizedek során? Csak egyetlen madarat, emlőst említsen a nevén! (...) Jó, azt elismerem, hogy a fürj, a vadgerle, a fenyőrigó és a holló még ötlet szintjén is akkora marhaság, hogy az magától sikolt, igazán nem is értem, ezt ki, hol és miért vette komolyan, és hogy miképp kerülhetett bele a maga által olyan hevesen kritizált levélbe. De bizony tetszik ez magának vagy sem a barna rétihéja, az egerészölyv és a galambászhéja állománya mostanára igenis indokolja, nagyon is indokolja, hogy történjen valami. (...) A menyétről és a nyusztról nem tudok véleményt mondani, bevallom, nagy bajban lennék, ha fel kellene ismernem őket. (...) Gera Úr! Történt, ami történt, most az kellene legyen, hogy mindazok, akik a téma szakértői, leüljenek egymással, tárgyaljanak és megállapodjanak. De látva az internetes portálokat – én magam több vadászati levelezőlistára is regisztráltattam magam –, igen felkorbácsolódtak az érzelmek, félek, nehezen csillapodnak majd le a kedélyek. (...) Kelt: Sopronban, 2011. április 12-én Minden jót kívánva magának: T. József Tisztelt Gera Pál! (...) Így hát engedje meg nekem, hogy kizárólag a szalonkáról írjak magának. (...) Igazán nem ismeretlen előttem a maga szemlélete, jól emlékszem még a kilencvenes évek elejére-közepére, amikor még fiatal pártfunkcionáriusként kardoskodott vadászati ügyekben, és többek között már akkor a tollára vette a tavaszi szalonkavadászat betiltásának elrendelését, minthogy azt sem feledem, hogy szószólója volt annak is, hogy a muflont és a dámot irtsuk ki a hazai erdeinkből. (...) Tehát nem csak szakmailag megalapozatlan, hanem mélyen bántó is ránk, magyar szalonkavadászokra nézve a tavaszi szalonkavadászat betiltása. Mondja meg, de őszintén: maga tudja, hogy mi, akik alig kettő, vagy alig két és félezer madarat lőttünk évente, miben és miért veszélyeztettük a szalonka állományát, míg a franciák, akik továbbra is vadászhatnak tavasszal rá, tízezer-szám ejtik el. Ez az Unió igazsága? Maga szerint valóban jó ez így? És maga szerint mennyivel humánusabb lenne, ha ősszel lőhetnénk a szalonkát? Egyáltalán tudja, ez mit jelentene? Nem, de nem is érdekes, gondolom. Csak az számít, hogy a maga és elvbarátai igazsága érvényesülhessen, megalázva ezzel sok-sok tízezer magyar embert. A maga helyébe erre nem lennék büszke! (...) Kelt: Monoron, 2011. április 12-én Üdvözli: G. Imre Gerappa barátom! Gratulálok, csak így tovább! Én és a többiek mindenben támogatunk, ne lankadj akkor sem, ha netán most majd akár a személyedben is kikezdenek. Mert hogy neked esnek, abban biztos lehetsz, váratlanul nagy nyakast osztottál ki nekik, és ők ezt nem szokták. (...). Persze ez csak tanács a részünkről: fogd vissza a heves természetedet, mert a S-nek írt leveledből is érezni, hogy nagyon pipa vagy. Ez pedig nem jó, meggondolatlanságot és sok-sok sértődöttséget hozhat magával; lásd a leveledre érkezett vadászati szervezetek – Védegylet, Kamara – sajtóközleményét. (...) Természetesen a menyét és a nyuszt esetében mindig és mindenben számíthatsz ránk, elképzelhetetlen, hogy ezeket is a görényhez, borzhoz és nyesthez hasonlóan lőhessék. Ezt meg kell akadályozni, legyen annak bármi is az ára! (...) Látod, engem is elkapott a hév, abba

140

is hagytam az írást, amíg úgy nem éreztem, kellően lehiggadtam. Jótanács: te is így tégy, ha felszalad a koleszterin-szinted, ne hagyd, hogy az indulataid vezessenek. Akkor hagyd abba az írást, igyál egy fröccsöt, és amikor úgy érzed, kellően megnyugodtál, folytasd. (...). A még nem vadászható kisrangozóinkat pedig, higgy nekem, kérlek, megvédjük, azokat csak a maguk szórakoztatása vagy az irántuk érzett gyűlöletük miatt nem fogják lövöldözni a vadászok. Isten engem úgy segéljen! (...) Kelt: Gyöngyösön, 2011. április 13-án Üdv: K. Béla Tisztelt Uram! Olvastam dr. S. Zsolt miniszterelnök-helyettes úrnak címzett levelét, és mi tagadás, nagyon felháborított (én közel harminc éve vadászok és meggyőződésem, hogy S. úr levelében megemlített madár- és emlősfajokra – minimum!!! – igenis vadászni kell a jövőben). Az egyértelmű, hogy Ön politikailag nem egy táborban van S. úrral és a nemzethez közeli, annak elkötelezett politikai oldalával, ami legalábbis sajnálatos, de hát demokráciában élünk és a gondolatait, politikai, társadalmi értékrendjét egyelőre ki-ki még szabadon választhatja meg. (....) Lehet, hogy a maga számára nem igazán érthető, de tudja az a helyzet, hogy át kell, mégpedig alaposan át kell gondolni mindazt, ami természetvédelem címen az elmúlt nyolc évben idehaza történt. Mert hogy sok-sok minden nem egészen tiszta, akarom mondani: nem tűnik törvényesnek (lásd a Natura 2000-es területek kijelölését), abban biztos vagyok. (...) No, ami a lényeg: igenis, ha másért nem, hát azért, hogy tudjuk, látassuk, a letűnt garnitúra mit is hagyott örökül nekünk, tételesen meg kell vizsgálni valamennyi védelem alatt álló madár és emlősfajt is, mert félő, több közülük érdemtelenül kapott oltalmat miközben a nemzetgazdaság szempontjából kárt – akár elképzelhetetlen mértékű kárt – okoztak és okoznak a gazdatársadalomnak, köztük a vadászoknak is. Ugyanígy kell eljárni minden védelem alatt álló élőhellyel is, mert ezek esetében is félő, hogy sok közülük csak álcából lett védett, de még az is lehet, hogy pusztán azért, hogy megakadályozzák a vidéken élő gazdatársadalmat a fejlődésben. Gera úr, tudja, ezt hívják nemzetrontásnak, hazaárulásnak! (...) A maga nyafogása pedig nem más, tisztelt uram, mint egy sajnálatraméltó, szánalmas nyekergés, olyan valami, ami a múlt szégyenteljes foltjait igyekszik elfedni, takarva a valóságot, és megakadályozni az egyetemes igaz magyarságot abban, hogy rátaláljon arra az útra, amely biztosítja számára a biztos jövőt. (...) Kelt: Simontornyán, 2011. április 13-án Szebb jövőt!: Z. Zoltán

Kedves Pali! Megint fejest ugrottál valamibe, amiről fogalmad nincs, valójában mi is. De hát ez vagy Te! (...) A menyét és a nyuszt, akár az összes kisragadozónk esetében, mint eddig is, a jövőben is számíthatsz ránk. Megdöbbentett S. javaslata, fogalmam nincs ki, miért rakta a fülébe a bogarat azért, hogy ezt a förmedvényt aláírja. Mert gondolom azzal Te is tisztában vagy, hogy S. csak szignózott, a levelet mások írták helyette! (Csak így zárójelben: élek a gyanúperrel, hogy a Védegylet és a Kamara vezetői a “tettesek”, ezért is reagáltak olyan oltári indulattal a leveledre a sajtón keresztül). (...) Tudnod kell azonban, hogy mindez mögött szakértők, vagy legalábbis annak mondott szakemberek és közösségek is állnak. Tehát a menyét és a nyuszt is súgott dolog a vadász uraimék felé, akik ettől függetlenül tapsikolva fogadhatták az egész történetet. Valakik

141

számára fontos, hogy statisztikákat gyártsanak, fontoskodhassanak a szakmai fórumokon, ők lehessenek a megkerülhetetlen szakmai etalon. Nem lepődnék meg, ha egyszer valamikor kiderülne, hogy a vadászathoz szorosan kötődő, egyébként “függetlennek” mondott kutatók lelhetők fel a háttérben. Mindez persze a részükről nem önzetlen cselekedett, átgondolt, egzisztenciális perspektívákat is felvető, előre eltervezett cselszövés, de beadható, keresztülvihető. Az élővilág, mint olyan nem számít, de a pusztításuk az már igen, értékén kezelhető, forintosítható “áru”, kereskedni lehet vele. (...) Ezért vagy vesztes helyzetben és ezért fogsz veszteni. Hidd el, így lesz, persze én és a többiek veled vagyunk, de minden olyan kilátástalan, minden olyan egyértelműen látható, hogy az már vakító. (...) Te és én, meg a hozzánk hasonló széplelkek világa leáldozott. Igaz, vagyunk még, küzdünk is a magunk módján, de ahogy azt mondani szoktad: Pénzisten hatalma óriási, és hát nagy az Isten állatkertje, sok benne az elbarmult, ostoba személyiség. (...) Kelt: Szentendrén, 2011. szeptember 14-én Azért ne add fel, veled vagyunk! F. Péter Gera Úr! (...) Árulja már el, tulajdonképpen ki maga? Ki maga, aki a miniszterelnök-helyettes úrnak szemtelen hangvételű levelet merészel írni, mégpedig úgy, hogy azt milliók is olvashatják, majd gúny tárgyává téve pellengérre állíthatják S. doktort? (...) Ha tetszik magának, ha nem, az élővilág védelme csak úgy teljes, ha abban a vadászat is szerepet kap. Igazából az egész természetvédelmi micsoda felesleges, nem is értem, miért tartják fenn? Így van, semmi szükség rá, a vadászat, az erdészet, a halászat és minden olyan művelődés, ami a földhöz kapcsolódik, megőrzi azokat az élőlényeket, amelyekre szüksége van. A többiekre pedig mi szükség? Ugye nem tudja a választ? (...) Felszólítom hát, hagyjon békét a miniszterelnök-helyettes úrnak, hagyjon békét minden becsületes vadászembernek, forduljon magába, gondolkodjék el, és az a legkevesebb, ha mielőbb, a nyilvánosság előtt persze megkövet minden tisztességes, hazáját szerető igaz magyart (a kiemelés az eredeti levélben szerepelt így – GP megjegyzése), akit az ocsmány intrikájával besározott, megsértett. (...) Kelt: Vajszlón, 2011. április 14-én Bízva a józan eszében, üdvözlöm: S. P. (Ennyi volt feltüntetve a levélben, így az utónevet sem tudom megadni – GP megjegyzése) Szervusz Pali! Magánemberként írok Neked az itthoni gépről, mert nemzeti parkosként nem biztos, hogy anélkül megtehetném, hogy nem ütném meg a bokám. Bizony, itt tartunk, már a barátoktól, a faltól is félünk, mindent és mindent átsző a gyanakvás és a félelem. Ma már az is elég az elbocsátáshoz, ha a kezedben nemszeretem napilapot vesznek észre! (...) Itt a Nemzeti Parknál hatalmas meglepetést okozott a leveled, persze a S féle javaslat még nagyobb megütközést keltett. Tudnod kell, mi itt mind Veled vagyunk, akkor is, ha “hivatalosan” nem állhatunk Veled szóba. Mert ez az igazság! Igaz azt mondják, fontosak a civilek, tegyünk meg mindent azért, hogy jobb legyen velük a kapcsolat, de azt is figyelik, hogy ezek a civilek kifélék, mifélék. És hát Te egyelőre úgy vagy “elkönyvelve”, mint elvakult zöld, akiről nem tudható, valójában mit is gondol a világ folyásáról, és leginkább a kormányzatról. (...) Ha adatok kellenek a ragadozó madarakról vagy a nyusztról, értesíts, de csak ezen az e-mail címen, ne a munkahelyin, “fű alatt” megküldöm. Nem engedhető meg, hogy vadásszák a védett madarakat, reméljük is, hogy az MME sikerrel megakasztja ezt a próbálkozást, és persze Te meg a menyét és a nyuszt esetében jársz eredménnyel. (...) Kelt: 2011. április 15-én

142

Barátsággal: (Engedelemmel, a Kolléga és munkatársai félelmére sem a helyiséget sem a levélíró monogramját nem közlöm – GP megjegyzése). Tisztelt “uram”! (...) Utálhatja maga a vadászokat, szíve rajta, de attól még azt nem vitathatja el, hogy jogukban áll javaslatot tenni, annak ellenére is, hogy ez magát és a magához hasonlatos zöldlelkeket messzemenően sérti. Egyáltalán mikor volt kint legutóbb a határban, mikor lépkedett ki pipiskedve az irodájából, hogy egyáltalán körülnézzen? Mikor beszélt vadászati szakemberekkel utoljára? Igazából, kicsoda maga? (...) Egyet azért elismerek: dr. S. Zsolt úr levelének nem egyszer utasításnak tűnő hangvétele nem szerencsés. Ez igaz. De ez ennek ellenére is csak belemagyarázás, mert abban biztos vagyok, hogy ő csak javasolni akart, nem pedig utasítani. A fogalmazvány szerencsétlen szóhasználata miatt alakulhatott ki az a kép, hogy erővel akarja érvényesíteni az akaratát. (...) Maga azt írja, hogy legyen társadalmi, szakmai párbeszéd. Jó, legyen! De kik között? Az olyan elvakult dilettáns sötétzöldekkel, mint maga ugyan mit lehetne, sőt, tovább megyek, mit kellene egyeztetni? (...) Kelt: Makón, 2011. április 17-én. Üdvözlettel: PAPA (Ez volt a levél végén aláírásként olvasható – GP megjegyzése) Gera Úr! (...) Nehéz hát indulatok nélkül írnom magának, mégis igyekszem egyfajta kordában tartani azokat az érzelmeimet, gondolataimat, amelyet akkor törtek felszínre, amikor elolvastam a S-nek írt primitív és provokatív nyílt levelét. (...) Jó, azt elismerem, hogy szerencsésebb lett volna, ha a Védegylet a levél megfogalmazása előtt akár egy szakmai fórumot is egyberánt, vagy akár maga teszi ezt meg, mielőtt ordibálni kezdett ország-világ előtt. Akkor is jó lett volna egy ilyen kezdeményezés, ha előre láthatóan borítékolható lett volna a sikertelenség, de mégis csak más lenne a leányzó fekvése! (...) Tudom és tudom jól, nagyon is: mára egyszerűen olyan mély lett az árok az eltérő oldalon álló szakmai csoportok között, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi az érdemi, tartami vitát egymással. Persze, a nyilvánosság előtt mindezt mindenki, minden rendelkezésére álló fórumon cáfolja, de aki bentről látja a dolgokat, tudja az igazságot. Mint magam is, igaz, egyre kevesebb rálátással. (...) A szalonka vadászatának 2008-ban elrendelt betiltása számunkra nagyon fáj. Elfogadhatatlan, és ha van még olyan európai fórum, ahol fel lehet ellene lépni, akkor ezt meg kell tenni. A mi tavaszi zsákmányolásunk olyan kevés, hogy azt állítani arról, veszélyezteti az állományát, a fészkelését és a szaporodását dörgedelmes baromság. (...) A nyári lúd, mint hallom igen tetemes gazdasági kárt okoz, így lehet, okosabb lenne engedélyezni a vadászatát. A kanadai lúd s a barátréce esetében nem tudok hozzászólni. (....) Nem tagadom, a holló engem is nem csak meglepett, hanem fel is zaklatott. Normális dolog ez? Ellenben az egerészölyv, a galambászhéja, a barna rétihéja vadászhatóvá tételével egyetértek, várnám az ellenérveket, amit maga, Gera úr és a barátai mondani tudnak! (...) A fenyőrigó, a vadgerle és a fürj...., hát nem tudom. Ennek még kollégák körében utána kell néznem, de amint hallom, nagy az értetlenkedés. A menyét s a nyuszt viszont számomra ismeretlen terep, ami tudom, maga számára akár bántó is lehet, de kérem, ne haragudjon meg. Egyszerűen sosem éreztem úgy, hogy komolyabban foglalkoznom kellene velük. Persze ezt is, azt is hallok róluk, de állást foglalni ennek ellenére, vagy éppen ezért nem fogok. Nem is akarok, még tájékozódnom kell. (...) Remélem sikerült valamiféle hasznosat is írnom, bár, mint előbb megjegyeztem,

143

nehezemre esik magának békés hangnemben levelet küldeni. Kérem hát, gondolkodjon el mindazon, amit írtam, kérem, járjon utána a dolgoknak, és ne indulatoktól vezérelve tülkölje tele a hazai sajtót. Ha így tesz, sokat nő a szemembe, ha nem, akkor... (...) Kelt: Kazincbarcikán, 2011. április 16-án Barátsággal üdvözli: G. Bálint (harmincöt évig vadásztársasági tag) Tisztelt Gera úr! Sokat gondolkodtam azon, írjak-e magának. Végül úgy határoztam, megteszem, remélve, annak ellenére szívesen fogadja, hogy alapjában kritikus leszek. (...) A vadászatot eleve úgy beállítani, mint káros, csak és kizárólag az állatok leölésére koncentráló “szenvedélyt”, több mint bűn, hiba! Vagy pedig tudatos csúsztatás, amelynek szándéka egy társadalmi célcsoport lejáratása, megbélyegzése! (...) Abban egyetértek Önnel, hogy szükséges és megkerülhetetlen a szakmai egyeztetés, párbeszéd, ezért is háborított fel dr. S. Zsolt levele, no és annak pattogó utasításoktól zsongó, ellentmondást nem tűrő stílusa. Mert nem kell hozzáértőnek lenni, de nem ám: az ügyeletes vadászelnök úr (főpolitikus) ukázt adott a beosztottjának (percpolitikus), teljesítendő parancsot. De ez nagyon helytelen, akkor is, ha az általa említett madár- és emlősfajok közül egyikre-másikra talán mégis elkerülhetetlen lesz a jövőben vadászati időszak meghatározása. Ami, és ez ismét Önnek szól, Gera úr, nem mészárlás, nem pusztítás, nem kiirtás; nem, egyik sem, ezek a fogalmak az Ön hagymázas elmeszüleményei. (...) Azt javaslom hát, ha már botrányt kavart, Gera úr, ne hagyja, hogy sodródjanak az események, legyen mozgatóerő, olyasvalaki, aki az ügy élére áll és mindaddig veri a vasat, amíg meg nem születik a végleges megállapodás. Vesse fel, hogy elégtelen az, ha a sajtón keresztül üzengetnek egymásnak az érintett szakmai táborok, ami egyébként sajnálatosan szégyenteljes. Személyes találkozó kell, szakmai rendezvény, fórum, ahol mindenki elmondhatja a véleményét, ahol – és ez nagyon fontos ám! – jegyzőkönyv és hangfelvétel készül! És ahol ott kell lennie mindenkinek, aki így vagy úgy érintett, majd annak tudatában, ami elhangzott, egy szakértői grémium levonhatja a szükséges konzekvenciákat. Csak és kizárólag ez az egyetlen megoldás, Gera úr! (...) Kelt: Pétervásárán, 2011. április 20-án Tisztelettel üdvözli: Dr. K. Sándor Szia Gerappa! (...) Tehát a lényeg: van ez a mostani helyzet, a leveled miatt mosakodnak a vadászok és a minisztérium is. De ennyi, semmi több! És ez kevés! Miért? Azért mert jegelik az ügyet, faképpel azt harsogják a médiában, nem téma a vadászható fajok listája, közben pedig dehogynem! Ha nem lenne téma, kérdem, akkor mért írt olyan hosszan róluk, konkrét fajokat megnevezve a S? Nem, Pali, a téma igenis aktuális, de a felháborodás miatt nem tehettek mást, visszakoztak. Ez azonban csak trükk, kivárnak, akár hónapokig is hallgatni fognak, majd amikor úgy látják, eljött az idő, ismét előszedik. És gyanítom nem lesz semmiféle fórum a témáról, a dolog eldőlt, csak az a kérdés, hogy mikor teszik meg. (...) Úgy látom, csak egyet tehetünk, ha folyamatosan figyeljük őket, ha nem hagyunk nekik békét, ha addig járunk a sarkukban, amíg meg nem unják, és amíg le nem ülnek velünk tárgyalni. (....) Kelt: Mosonszentmiklóson, 2011. április 20-án Barátod: Z. Tibor

Gera Úr!

144

Nagyon feldühített a S. úrnak írt nyílt levele, de az még inkább bosszant, hogy a vadászok meg a madarászok és zöldek a sajtón keresztül üzengetnek egymásnak. No és a minisztérium idétlen hozzáállásáról még nem is szóltam. (...) Tehát nem értek egyet magával, nagyon bánt az, hogy a vadászokat olyan jelzőkkel illette, mint “mészárosok”, meg hogy bármit is ki akarnának irtani. Baromság ez Gera úr, szédületes marhaság! (...) Gera úr! Ha már így alakult, legyen folytatása. Egyértelmű, hogy a témában szükség van egy, de akár több szakmai rendezvényre is. Beszélnünk kell egymással, egyeztetni, ebben magának tökéletesen igaza van! De ebbe minél többeket be kell vonni! Az nem megy, hogy például a vadászokat egy szűk baráti társaság, a jelenlegi vadászati szervezetek felső vezetőinek szintjén leledző ki tudni kicsodák képviseljék, vagy a nekik valami miatt elkötelezett, kiszolgáltatott egyetemi tanszékek, esetleg szakemberek. Persze az sem mindegy, hogy például a madarászokat, a zöldeket ki képviseli. Felelős és hozzáértő szakemberek kellenek, nem vérbő hőzöngők! Ezt erőszakolja ki Gera úr, ezt, hogy ne aludjon el a dolog, hanem, ha már ügy lett a s-i levélből, akkor annak a botrányon túl legyen kézzelfogható eredménye is. Szakmai megállapodást! (...) Kelt: Bicskén, 2011. április 21-én Tisztelettel: G. Viktor (sportvadász) Tisztelt Gera Úr! (...) Vagyis vadász létemre egyáltalán nem azonosulok a S. úr által javasoltakkal. (...) Szerintem a levelet ő csak olvasatlanul aláírta, megbízva annak összeállítóinak a szakmai elkötelezettségében. És őszinteségében! Ha így van, akkor a helyében elgondolkodnék azon, érdemes-e a nevemet, titulusomat adni, amikor a vak előtt is világos, hogy csak kihasználnak. De nem fogja ezt belátni, mert makacs ember, nyakas magyar, ahogy mondani szokás. De lesz majd rácsodálkozás a részéről, amikor leáldozik az ideje, és a vadászati elnöki székből kipenderítik, mint tették eddig mindig a bukott oldal politikusaival. Akkor már senki lesz, akinek még visszaköszönni is csak foghegyről fognak a fővadász urak! (...) Ne feledje, többoldalnyi hosszúságú dokumentumról van szó, hiszen az ominózus oldalak “3. mellékletként” vannak feltüntetve. Azt azonban érdemes lenne tudni, hogy kik is írták a levelet, milyen apropó kapcsán nevezték nevén azokat a madarakat és emlősöket, amelyeket megemlítenek? Biztos, hogy nem csak úgy egyszerűen rájuk böktek, vagyis lennie kell az egész mögött szakmai indoklásnak, de hogy mi, az még homályban van. Nos, ezt kellene megtudni, azt kellene elérni, hogy terítsék ki a kártyáikat. Meg persze a természetvédők is, mert ugye kettőn áll a vásár! Úgy látom azonban, hogy ők is csúsztatgathatnak itt és ott csak azért, hogy bizonyítsák az igazukat. (...) Egyet nem szabad hagyni, mégpedig azt, hogy az ügy elhalljon, amire nagyon nagy esély van. (...) Kelt: Taksonyban, 2011. április 23-án Tisztelettel üdvözli: P. Zsolt Kedves Gera úr! (...) Arra szeretném hát felhívni a figyelmét, hogy a vadászható fajokon túl a S. levelének van egy, a természetvédelem számára sokkal súlyosabb következménnyel járó bekezdése is. A nemzeti parkokat illetően gyakorlatilag megszüntetné azokat a hatósági lehetőségeket, amelyekkel kordában lehet tartani a vadászok féktelen lődühét. Ez felháborító, és ez nem más, mint az igazi szándékuk bizonyítéka. (...) Kelt: Tokodon, 2011. árpilis 24-én Szorítok magának, ne adja fel! N-né K. Erzsébet Kedves Pali!

145

Gratulálok a legújabb akciódhoz! Önzetlen, közérdeket szolgáló, hozzáértő, tisztességes, felelősségteljes, öntudatos, bátor hozzáállás egy "nehéz" ügyhöz. Olyan, amelyet már közel 20 esztendővel ezelőtt is volt szerencsém tisztelni benned. Tettre-készen kísérem figyelemmel a fejleményeket. Kelt: Egerben, 2011. április 26-án A régi harcostársi barátsággal üdvözöl: V. Béla Tisztelt Gera Pál Úr! A közelmúltban napvilágot látott, az Országos Magyar Vadászati Védegylet által jegyzett, bizonyos emlős- és madárfajok vadászhatóvá tételével foglalkozó levél kapcsán tett megkeresésére hivatkozva az alábbiakról tájékoztatom. A vadászattal, vadgazdálkodással kapcsolatos jogszabályok módosítását – különös tekintettel a vadászható fajok listájára – minden esetben komoly szakmai egyeztetés előzi meg, amelyen a közigazgatás érintett szereplői mellett részt vesznek a természetvédelmi, vadászati társadalmi és érdekvédelmi szervezetek, valamint a tudományos műhelyek egyaránt. Álláspontunk szerint csak olyan faj vadászati hasznosítása engedhető meg, amelynek európai, illetve hazai állománynagysága azt lehetővé teszi, azaz védelmi helyzete sem európai, sem európai uniós, sem hazai szinten nem kedvezőtlen. Emellett fontosnak, támogatandónak tartunk minden olyan kutatást, mely korszerű módszerekkel, az egyedek elpusztítása nélkül segít abban, hogy minél jobban megérthessük az egyes fajok ökológiai, illetve ökonómiai (például vadgazdálkodási) szerepét is. Mindezek mellett az egyes fajok vadászati hasznosítási lehetőségének vizsgálatához figyelembe kell venni az Európai Unió vonatkozó irányelveiből fakadó hazai jogalkotási, jogalkalmazási kötelezettségeinket is. Az elmúlt időszakban a vadászható fajok száma csökkent és a Vidékfejlesztési Minisztériumnál jelenleg nincs napirenden természetvédelmi oltalom alatt álló állatfajok vadászhatóvá tétele. Szakterületünk mindent el fog követni azért, hogy a vadászható fajok listája csak abban az esetben bővülhessen, amikor mind az adott faj populációnagysága és változásai, mind az európai uniós normáknak valós megfelelés azt lehetővé teszi. Kelt: Budapesten, 2011. április 29-én Dr. I. Zoltán, Környezetügyért felelős államtitkár Szervusz Vidrapali! (...) Egyelőre ennyit a hermelinről. De még valamit szeretnék megírni. A vadászok és közted kialakult hát nem éppen baráti viszonyról. (...) Idővel azonban az indulatok lecsillapodnak, és ez így is van rendjén. De itt nem állhat meg a dolog, tovább kell vinni. Képes vagy rá? Van hozzá erőd? El tudod-e esetleg érni, hogy akár szakmai fórum legyen a témában? Egy vagy több, annyi amennyi szükséges! (...) Azt is sajnálom, hogy a természetvédők hallgatnak, igaz kiadtak egy sajtóközleményt, jobban mondva egy levelet, amelyet az Orbánnak címeztek, de ez kevés, nagyon kevés. Arra már holnap senki nem fog emlékezni. Nem gondolhatják komolyan, hogy az Orbán foglalkozni fog ezzel! (...) Egyetlen megoldás van: valakinek – és ez a valaki Te vagy – vinnie kell tovább a dolgot, elérni, hogy valóban legyen párbeszéd. (...) Nyakunkon a nyár, jön az üdülési és szabadságolási szezon. Hónapok. Sokan erre játszanak, arra, hogy ezalatt minden feledésbe merül. Nem szabad hagyni, tenni kell ellene! Ehhez szorítok Neked. Kelt: Deszken, 2011. május 3-án Barátod: Tom Kedves Gera úr!

146

Bátor ember maga, de azt is írhatnám, meggondolatlan. Gondolkodtam azon, mit írjak magának a szokásoson túl, mert ahogy eddig, eztán is tájékoztatom majd a vidra és hermelin megfigyeléseimről. (...) Tehát, ha valódi vitát akar, akkor úgy is viselkedjék, úgy beszéljen, hogy elsősorban az érződjön, beszélni, egyeztetni akar, nem pedig kioktatni és sértegetni. Mert azok a fogalmak, amelyeket a levelében használt, és valamelyik nap az elmúlt hetekben hallottam egy rádióinterjúját is, kirekesztők. Ezekkel saját maga előtt emel sorompót, mert ezért nem fognak magával leülni, nem pedig azért – és ezt is felhasználják majd maga ellen – mert nincs diplomája, mert alig dolgozott a vadászatban, mert most éppen inaktív. (...) Higgadjon hát le Pál, és mielőtt bármit is tesz, vagy tenni akar, mérlegeljen. Indulattól mentes tiszta fejjel, felelősen, átgondoltan! (...) Kelt: Bősárkányban, 2011. május 7-én. Sok barátsággal: Sz. Lajos Komám! (...) Vadászember vagyok hát, és lehet emiatt is, másképpen látom a világot, mint te. Ez azonban szerintem így butaság, mert kérdem tőled, miért kellene másképpen látnunk bármit is csak azért, mert az egyikünk vadász a másikunk pedig természetvédő? Az egyik miért zárja ki a másikat? (...) A ragadozó madarak igenis komoly problémát jelentenek, ma már nem megengedhető, hogy parancsszóval kizárólag a védelmüket tartsák elfogadhatónak. Ez így nem megy komám! Egy-egy védelem alatt álló madárfaj védelme sem lehet örökéletűen kőbe vésett igazság, minthogy egy-egy vadászható állatfaj is csak addig vadászható, amíg azt az állománya, elterjedése megengedi! (...) Nem csak arról kell beszélni, hogy éppen hol, mikor és miben korlátozzanak bennünket, vadászokat, hanem arról is, ami a mi gazdálkodásunkat, mindennapjainkat érinti. Éspedig a ragadozó madarak egyike-másika bizony túlszaporodott, nagyon komoly problémát jelent a számunkra, elsősorban a héja és az ölyv. Semmi számottevő veszteség nem érné az állományukat, ha megszabott időszakban lőhetnénk őket, de nekünk, vadgazdáknak megkönnyítené az életünket. (...) Ha az egyoldalú, kizárólag a védelmet elfogadó és azt minden áron erőltető döntés születik, borítékolom, hogy a ragadozó madarak további szaporodása miatt az apróvadállomány jövője akár meg is pecsételődhet. Mégpedig véglegesen. A fogolyban egészen biztos vagyok. És ezt ugye te sem akarod komám? (...) Kelt: Sarkadon, 2011. május 7-én Minden jót komám: B. Zoltán Pali barátom! Ne hagyd magad félrevezetni! Sokat olvasok a ragadozó madarakról, amit vadászemberek írnak, és tegnap azt írtad nekem, hogy te is kaptál ilyen levelet. Semmi mást nem akarnak tőled, csak megvezetni. Ugyanis egyetlen ragadozó madarunk sincs olyan állománynagyságban, amit úgymond túlszaporodottnak mondhatnánk. (...) Ne feledd, a vadásznak egyetlen héja is sok, főleg ott, ahol fácántelep van, mint ahogy a halásznak is sok lehet egyetlen vidra. Ami ragadozóból van, az sokak számára alapjárásban káros, elpusztítandó! Ezt sose felejtsd el!!! Kelt: Siklóson, 2011. május 9-én. Barátod: Zs. Viktor Tisztelt uram!

147

Maga elszántan, szinte vallási fanatizmussal védi a hazai ragadozókat. Főleg a vidrát meg a hermelint, de ahogy olvasom a honlapját, hallgatom a magával készült interjúkat, valamennyi menyétfélénket. (...) Összefoglalva: nem az a probléma, hogy védjük e fajokat, hanem az, hogy a véleményem szerint nincs korlátja a védelemnek. Pedig kellene, és igenis, ha úgy fordul a dolog, hogy valamelyikük állománya túlszaporodottnak nevezhető, engedni kell a vadászatukat. Mégpedig tervszerű, időhatárok által megkötött vadászati idénnyel. A vadászat ilyen értelemben nem hogy ellentétje, hanem szerves kiegészítője a természetvédelemnek. (...) Olvasom a honlapján az írásait. Nekem úgy tűnik, felkészült és tapasztalt szakember, olyasvalaki, aki képes objektíven nézni és tárgyalni a problémákat. Remélem, nem tévedek! Ezért ha javasolhatom, valóban legyen úttörője annak, hogy áttekintsük a hazai kisragadozók helyzetét, bevonva minden olyan szakembert, akiket szükséges, és tegyünk javaslatot az illetékesek asztalára arra vonatkozóan, hogy mi legyen e fajok “sorsa” a jövőben (T. Zoli cimborámtól tudom, hogy mostanság a maga javaslatára elkezdődött valamilyen munka ez irányban, ha így van, kérem, tájékoztasson, szívesen részt vennék benne). Ehhez persze az is elengedhetetlen, hogy maga és a többi zöld elfogadja azt az alapvetést, amiről már szóltam: a vadászat a természetvédelem elválaszthatatlan, szerves része, ma már egyik sem létezhet a másik nélkül. Kelt: Diósjenőn, 2011. május 9-én. Tisztelettel üdvözli: D. József Kedves Pali barátom! Megint nehéz fába vágtad a fejszédet, amikor azt írod a legutóbbi e-mailedben, hogy a vadászható vadfajok ügyében kirobbant botrány farvizén szeretnél egy olyan szakértői vitát lefolytatni, amely a hazai menyétféléink helyzetét tekintené át. Nos, ha ezt eléred, vagyis azt, hogy – egyik kedvenc szófordulatoddal élve – az eltérő értékrendű szakértői közösségeket valóságos párbeszédre hívj, máris sokat tettél. (...) Persze a legszebb az lenne, ha sikerülne olyan fogalmazványt letenni az asztalra, amelyben valamennyi szakértői oldal egyetért. Példaértékű lenne, bizonyítaná, hogy igenis lehet együtt dolgozni. A régi mondás jutott hirtelen az eszembe: nem akarásnak nyögés a vége! Kelt: Veszprémben, 2011. május 15-én Barátod: Pista Tisztelt Gera úr! (...) Sok mindent hallani hát egyetem szerte, megosztott a közösség, mert vannak, akik egyetértenek a vadászható madár- és emlősfajok listájának bővítésével, mások még azt is sokallják, amire még szabad vadászni. El nem tudja képzelni, milyen parázs viták alakultak ki! (...) De voltam vadászokkal s horgászokkal is az elmúlt napokban, és őket is foglalkoztatja a dolog. Egyrészt mérgesek a S-féle levél miatt, vannak, akik úgy érzik – főleg vadászok –, hogy azzal őket is megsértették, mert az úgy, ahogy volt nem kerülhetett volna a miniszterhez. Azt sérelmezik leginkább, hogy átnéznek rajtuk, senkinek tekintik őket. Tehát nem az a bajuk, hogy azok a madár- és emlősfajok lettek megnevezve, amelyek, hanem az eljárás módja irritálja őket. (...) Mások más véleményen vannak. Szerintük semmi gond a levéllel, az eljárással sem, úgy vélik, ha lassan is, de eljönnek majd a szokásos vadásznapi rendezvények országszerte, és azokon, de lehet még azt megelőzően is, tematikus fórumok keretében mindenki elmondhatja majd a véleményét. Különben is, az internet korában annyiféle lehetőség kínálkozik azoknak, akik hozzá akarnak szólni a témához, hogy az megszámlálhatatlan (sok-sok olyan levelezőlista van, no meg a facebook, amely erre kiváló alkalom). (...) Én szeretnék itt Debrecenben egy ilyen fórumot, körbejárok, érdeklődöm, hogy a

148

nemzeti parkosok, a vadászok, az egyetemi oktatók, civil, és gazdaszervezetek hogyan állnak hozzá a dologhoz. Ha úgy látom érdemes belekezdeni, megszervezem. Ebben az esetben Gera úr elvállalna egy előadást a témakörben? Kelt: Debrecenben, 2011. május 19-én. Tisztelettel: G. Péter Tisztelt uram! Arra irányuló buzgalmát, hogy vadászok, természetvédők és mindenki más érdeklődő közösen, lehetőleg egyhangúlag fogadjon el egy javaslatot a menyétféléink jövőjét illetően, dicséretes. Magam is úgy voltam vele, amikor a hírét vettem, jelentkezem, de aztán meggondoltam magam. (...) Maga uram a S. Zsoltnak írt levelével, főleg annak stílusával, sugalmazott vádjaival és egyértelműen a magyar vadásztársadalom iránt érzett leplezetlen gyűlöletével nem érdemes arra, hogy bárki is komolyan vegye szakmailag. Igen, így van, magát el kellene szeparálni a szakemberektől, soha, sehol sem lenne szabad megengedni magának, hogy előadást tartson, cikket írjon. Így kellene magát megbüntetni, mert megérdemli. (...) Bevallom, reméltem, hogy a kisragozóink iránti elkötelezettsége, legalábbis a most annyira erőltetett “szakmai párbeszéd” a vadászok részéről nem talál kedvező fogadtatásra. Nem tudom, kik vesznek részt ebben a munkában, talán vadászok is, amit sajnálok, de mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy kivel, mikor és hol áll szóba. És csak utána szabad tükörbe néznie! (...) Kelt: Szécsényben, 2011. május 25-én Üdvözlettel: K. Imre Kedves Pál! Örülök annak, hogy a menyétféléink jövőbeni sorsát alaposan körbe akarja járni, szakértői testületet hoz létre – még ha csak a neten is, de ez a lényege –, és azt tervezi konszenzusos eredményt ér el. Szorítok önnek, de a munkában, felkérése ellenére nem veszek részt. Ez a kritikám ön felé, az elmúlt hónapokban felénk, vadászok felé történő viselkedése miatt. (...) Mindenesetre egyvalamit meg kell jegyeznem: nem semmi vastag bőr van a maga orcáján, hiszen előbb rettenetes nagyot belemar a vadásztársadalomban, majd úgy tesz, semmi nem történt és a segítségüket kéri. Ügyes, de mondja csak, az üres óráiban nem szokott elgondolkodni azon, hogy valóban mindent úgy kellett és kell tenni, ahogy tette vagy amint tervezi tenni? Kelt: Pécsváradon, 2011. május 30-án Maradok őszinte barátja! Dr. Z. Sándor Kedves Pali! Beigazolódni látszik a félelmünk, az áprilisi nagy fellángolás után a vadászok és a minisztériumi szakik, amilyen mélyre csak tehették, elásták a vadászható vadfajok ügyét, és megtehetik, mert senki nincs – legalább érdembeli, szervezett tömeg nincs –, aki ne hagyna nekik békét. Te törheted magad, írhatod a leveleidet, adhatsz interjúkat, kilincselhetsz fontos helyeken, felsülsz, senki nem vesz komolyan. (...) A zöldmozgalom hatalmas csalódás számomra. Ordítaniuk kellett volna, nem pedig az ügyet egy a miniszterelnöknek írt levéllel letudni. Ki emlékszik már erre? (...) Így hát fel lehetünk készülve a legrosszabbra, ami történhet: nélkülünk, mindenféle egyeztetés nélkül hozzák majd meg a döntést, és akkor – emlékezzél majd a mostani szavaimra! –, lesz ám sikoltozás, rikácsolás, dühödt ökölrázás a zöldek részéről. Hú de fogják majd akkor szeretni az élővilágot! De akkor már elveszett a fejsze nyele. Ez az igazság, idő kérdése csak, mikor

149

lepnek meg bennünket az új vadászati fajlistával. Kelt: Nagyatádon, 2011. május 30-án. Barátsággal üdvözöl: Zoli Palikám! Ne csüggedj, tedd, amit tenned kell. Persze, hogy akadnak, akik átnéznek rajtad, senkinek tekintenek és minden rendelkezésükre álló csatornán a rossz híredet keltik. Mégis mit gondoltál, mit fognak tenni? De ezzel te ne foglalkozz. Magam is hallom a vadászkollégáktól, hogy milyen véleménnyel vannak rólad, hát az igaz, hogy sok-sok becsületsértő megjegyzés hangzott már el e tekintetben, de ha felveszed a kesztyűt, butaságot csinálsz. Tégy úgy, hogy ezek a dolgok nem léteznek, mondjanak, írjanak is bármit a vadászok! Egyébként pedig légy büszke: még soha, senkiről nem emlékeztek meg olyan sokszor és emlékeznek majd még meg hosszú időn keresztül, mint rólad, aki akkorát rúgott beléjük, hogy még most is sajog az ülepük! A Gera név számukra egyenlő lett a patás ördöggel! Megérdemelték a leckét, végre egy kicsit be kellett húzniuk a farkukat, fülüket, ami számukra nagyon szokatlan valami. Állam az államban ők, legalábbis így hiszik. De kiderült, hogy sebezhetők. És ez így van rendjén! Ne hagyd abba, csak tovább előre. Kelt: Tatán, 2011. június 5-én. Ölel: Jani Tisztelt Gera úr! (...) Így vadászemberként is a párbeszéd híve vagyok. Már csak azért is, mert ismerem a még tavasszal írt MME-s közleményt (meg is van kinyomtatva), és abban ők úgymond tételesen számba és védelmükbe veszik a S. levelében megemlített madarakat. Szép dolog ez, látszik a szakértelem, a felkészültség, de ennek ellenére bujkál bennem a kisördög. Már csak azért is, mert több állításukat csak tamáskodva tudom tudomásul venni (pl. a ragadozó madarak, a fürj, a nyári lúd, a barátréce), így hát szívesen részt vennék olyan konzultáción, ahol erről esne szó. (...) A menyétfélékhez nem tudok hozzászólni, bevallom, nemigen ismerem őket. Azt viszont tudom, hogy ön sokat dolgozik értük, és megnéztem a honlapját is, sőt azt is tudom, hogy szeretne egy vadászok és természetvédők által együttesen összeállított javaslatot eljuttatni a minisztériumba. Remélem, sikerrel jár, igaz, nehéz lehet mindazok után, ahogy az elmúlt hetekben és hónapokban a vadászokról és a vadászatról beszélt és írt (és ennyi kritikát fogadjon el tőlem). (...) Kelt: Csanytelken, 2011. június 11-én Tisztelettel: Zs. Károly Tisztelt Gera úr! Több hónap eltelt már a S-féle levél nyilvánosságra kerülése óta. Kérdem magát: azóta mi történt? Van-e valamilyen előrehaladás? Én csak érdeklődő vagyok, sem vadász, sem természetvédő, de az élővilágért aggódó, így egyértelműen azon az oldalon álló, aki úgy véli: bár a vadászat nem az ördögtől való, azt hogy mely madár és emlősfajt lehessen puskázni, nagyon komoly kutatásnak (pl. állományfelmérésnek, elterjedés kutatásnak stb.) és szakértői egyeztetésnek kell megelőznie. (...) Itt nálunk, a megyében a vadászok körében manapság maga nem mondató népszerűnek, igaz a természetvédőket sem tartják nagyon rokonszenvesnek. De egyvalami mégis megváltozott április óta: annak ellenére, hogy a vadászok egy zárt, önmagukban lévő társadalmi csoport, akik úgy vélik, ők a világ legintelligensebb szakemberei, egyre többet beszélnek arról (még ha csak egymás között is, mint hallom), hogy nem jó ez, ahogy van. Azt

150

mondják, fontos lenne a vadászható állatfajok listájának a megváltoztatása, de most már (és ez a lényeg, Gera úr: most már!!!) hozzáteszik, hogy előbb le kell ülni, beszélni erről a zöldekkel. Nagyon komoly dolog ám ez Gera úr, mert láss csodát: a tekintetes urak hajlandók leereszkedni az eddig megvetett pórnép közé. (...) Gera úr! Most kell megragadni az alkalmat, most kell elérni, hogy legyen tárgyalás. Most és most. Ugye maga tud tenni ennek az érdekében? (...) Kelt: Hajdúnánáson, 2011. június 20-án. Tisztelettel üdvözli: Cs. Pál Kedves Gera úr! (...) Eltelt hát már jó három hónap S. levelének nyilvánosságra kerülése óta. Eleinte mindenki, ki-ki a látásmódja, vérmérséklete szerint elmondta a véleményét, aztán az élet haladt tovább és ma már kíváncsi lennék, vannak e még olyanok – tisztelet a kivételnek –, akik emlékezek az akkor történtekre. (...) Hogyan tovább Gera úr? Van-e értelme folytatnia? Egyáltalán: szóba állnak önnel, mint egy-személyben működő kérlelhetetlen kritikusukkal? Van-e elképzelése arról, hogy mit tervez a jövőben, ha igen, kérem, írja meg: mikor és mit szándékozik cselekedni? Érdekel ugyanis, mert bár aktívan nem tudok a segítségére lenni, de együtt érzek magával, és azt szeretném, ha ebben az egész ügyben úgy alakulnának végül a dolgok, ahogy azt ön akarja. (...) Kelt: Kecskeméten, 2011. június 22-én Őszinte öleléssel: N. Judit Tisztel uram! A honlapját olvasva látom, hogy igen sokat foglalkozik a menyétfélékkel, alaposan utánanéz a dolgoknak és óvatosan, kellő körültekintéssel foglal állást bármiben is. (...) Több irományában azt mondja, hogy nagyon fontosnak tartja a szakmai párbeszédet az – magát idézem – “eltérő értékrendű szakértői közösségek között”. Ez így rendjén való is, igazából az élet minden területén az lenne a dolgok rendje, hogy az érintett szakmai közösségek egyeztessenek egymással. (...) Mindenesetre érdekelne, hogy például a tavasszal ön által gerjesztett műbotrány után akad-e vadászember, aki még szóba áll magával? Hogyan képzeli el az együttműködést azok után, amit tett? Valóban komolyan hiszi, hogy a tette, amivel tízezreket sértett meg, egyik napról a másikra kitörlődik az emberek, legfőképpen a vadászok emlékezetéből? (...) Én is vadász vagyok, immár több mint negyven éve. Magam is úgy vélem, de ezt már írtam, fontos a párbeszéd. De ahhoz, hogy ez megtörténjen a felek között, meg kell történnie valaminek. Mert anélkül nem fog menni a dolog. Gera úr, magának el kell tűnnie, mintha a világon sem lenne (a kiemelés a levél írójától való – GP megjegyzése). Soha, sehol sem szabad ezután megjelennie, véleményt mondania. Csak a maga belátásán múlik, hogy hátrébb lép-e, mert ha nem, akkor tudnia kell: az igazi akadály egy valódi párbeszéd előtt a maga személye. Kérem, mérlegelje ezt! Kelt: Baján, 2011. július 1-én Üdvözlettel: K. Károly Tisztelt Gera úr! Több hónapja már annak, hogy kitört ez a vadászati botrány. Hírhedt ember lett, legalábbis a mi köreinkben. Hallom, hogy azóta sem nyugszik, holott ha belegondol abba, amit még annak idején a Védegylet és a Kamara vezetői írtak a sajtóban megjelent reagálásaikban, visszafogná magát. (...)

151

Én, akárcsak általam ismert vadászcimborák is az elmúlt sok évben támogattam magát a téli hónapok folyamán, nem egy vidraészlelésről írtam, amit mindig udvariasan megköszönt. Az álmomban sem gondoltam volna, hogy mindezek után ezt teszi. Mire volt ez jó? Miért nem kereste meg a vadászszervezetek vezetőit, kérve őket, üljenek le tárgyalni. Nem, maga e helyett kiborogatta a szennyest! Úton-útfélen azt hangoztatja, hogy semmiféle politikai motiváció nem vezérelte, ami már magában is nevetséges. Magát igenis politikai ellenszenv vezette, S. miniszterelnök-helyettes urat a politikusi mivoltában akarta kikezdeni, lejáratni őt ország-világ előtt. (...) De tudja mit, spongyát mindarra, ami történt. Hallom valamiféle megbeszélés-félét tervezget, hát legyen, kérem, értesítsen majd mikor, és hol kerül rá sor. Ott aztán, ha valóban lehetőség lesz rá, érvelhetünk a magunk igaza mellett. De, ahhoz, hogy ez így legyen, magának abba kell hagynia a sajtóban történő, bennünket vegzáló nyilatkozatait. Döntenie kell hát: vagy párbeszéd, korrekt feltételekkel, vagy ingyen cirkusz, de akkor nélkülünk. (...) Kelt: Komlón, 2011. július 9-én. Tisztelettel: T. Béla Gera úr! Megkaptam a levelét a tervezett szakmai fórumról. Azon azonban nem vagyok hajlandó megjelenni, tekintettel arra, ahogy maga az utóbbi hónapokban a magyar vadászokról, vadgazdálkodásról beszélt és írt. Ettől kezdve én magával soha, sehol, semmikor nem vagyok hajlandó kommunikálni, de még, ha esetleg valahol találkozunk, még köszönni sem fogok. Kelt: Nagyhalászon, 2011. július 15-én Kérem a levelemben írtak tudomásul vételét! H. Péter Palikám! (...) Én a fórumra szívesen elmegyek, tudod, sok mindenben ugyanúgy gondolkodok, mint Te. Csakhogy egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy lesz is belőle valami. Úgy hallom, a vadászok tüntetőleg távol tartják magukat – állítólag meghatározó vezetőik utasítására, hogy meggátoljanak az esetleges eredményben. Igaz ez csak “pletyi”. (...) Nagyon megsértetted őket, és hát ezt Neked is tudnod kell, ezért igen meredek elképzelés volt a részedről az, hogy a történtek után a személyed vezetése mellett bármiféle sikeres szakmai konzultációra is sor kerülhet. (...) Kelt: Egerben, 2011. július 16-án Barátsággal: N. Gyula Tisztelt Gera Pál úr! Olvastam a honlapján a menyétfélékre kidolgozott javaslatokat. Korrekt és támogatható mindaz, amit összefoglaltak, gratulálok! Nagyon remélem, hogy lesz foganatja, igaz, nálunk itt a megyében a vadászok soraiban az Ön neve vörös posztó. Így félő, hogy az lesz, hogy csak azért is betartanak majd, igyekeznek megmutatni, hogy nekik senki, sehol és semmiben nem dirigálhat. (...) Ha így történik, akkor az azok szegénységi bizonyítványa lesz, akik ehhez majd a nevüket adják. De nagyon úgy néz ki, hogy a “csak azért is” mentalitás minden józan értékítéletet felülír, mert nagyon dühösek magára. Sajnálom! Kelt: Sajószentpéteren, 2011. augusztus 12-én Barátsággal üdvözli: P. Mihály Tisztelt uram! (...) Így azt kell, hogy írjam, a honlapjáról letölthető dolgozat a menyétfélék jövőbeli

152

vadgazdálkodási-vadászati és természetvédelmi-ökológiai megítéléséről annak ellenére, hogy olyan szakanyag, amire mindenkinek büszkének kellene lennie, egyelőre hatástalan marad. (...) Tetszik vagy sem, önt a vadászok már csak gyűlöletből sem fogják figyelembe venni. Persze csak a nyilvánosság előtt. Csodálkoznék ugyanis, ha ők nem látnák a dokumentum pótolhatatlan és egyedülálló értékét, azt, amit csokorba szedtek, de mindazt, ami majd átmegy belőle az ön neve, és munkássága felemlítése nélkül hajtják majd végre. Tudja, hogy csinálják ezt? Fazonírozzák egy kicsit a szöveget, aztán várnak egy-két-három hónapot, majd valaki vagy valakik neve és hangzatos titulusa (pl.: dr.) mellett terjesztik elő. Pestiesen mondva: ezerrel lenyúlják majd Önt senkinek és semminek tekintve, így alázva meg a manapság legutáltabb ellenfelüket. (...) Kelt: Kisvárdán, 2011. augusztus 19-én Tisztelettel üdvözli: Cs. Attila A barátaimmal, ismerőseimmel nehezen fogadtuk el, hogy a szakmai kezdeményezéseink holtvágányra futottak. Reméltük, hogy mind a szaktárcánál, mind a vadászati szervezeteknél lesznek annyira tisztességesek, hogy elfogadják egy szakmai fórumon történő közös fellépésünket, valamint hogy a még júliusban összeállított javaslat-csomagunkra is érdembeli választ küldenek számunkra. De nem ez történt. Ezért szeptember 4-én az alábbi levelet küldtem: Dr. S. Zsolt Elnök Országos Magyar Vadászati Védegylet Budapest – Medve u. 34-40 Dr. F. Sándor Miniszter Vidékfejlesztési Minisztérium Budapest – Kossuth Lajos tér 11. Tárgy: állampolgári felhívás szakmai egyeztetésre Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Miniszter Úr! Kérem, nézzék el nekem, hogy a nyilvánosság előtt keresem meg Önöket, egyszerű sem pártokhoz, sem társadalmi szervezetekhez nem tartozó magyar állampolgárként. Egy mindkettőjükhöz címzett nyílt levél erejéig fordulok most Önökhöz, mégpedig azért, mert hónapokon keresztül más módon hiába igyekeztünk – mind magam, mind általam ismert szakemberek, szakmai közösségek – felvenni Önökkel, valamint közvetlen munkatársaikkal a kapcsolatot annak érdekében, hogy szakmai párbeszéd keretében egyeztessünk a jövőben vadászhatóvá nyilvánított madár- és emlősfajok ügyében. Senkit sem méltattak válasszal, ami hát, tisztelettel legyen szólva, tekintettel a nemzeti együttműködésre, nem egészen elegáns hozzáállást. Így hát más lehetőség nem kínálkozik annak érdekében, hogy megnyerjem az egyetértésüket egy kizárólagosan szakmai, vagyis aktuálpolitikától teljesen független párbeszéd lefolytatásához, mint egy nyílt levél. Őszintén remélve, erre az Önök részéről is meglesz a hajlandóság és végre nem térnek ki a szükséges, egyébiránt működő demokráciában megkerülhetetlen szakmai párbeszéd elől és eredeti szándékuk szerint nem

153

hoznak/hozatnak olyan döntést/döntéseket, amelyek a hazai élővilágunkra nézve visszafordíthatatlan következményekkel járnának. Ami már csak a jövő év januárjában hatályba lépő új nemzeti alkotmányunk szelleme jegyében is arcpirítóan szégyenteljes lenne, hiszen abban hitet tesznek a bennünket körülvevő élővilág és azok élőhelyeinek védelme érdekében. Ami különben nagyon szép eszmei mondanivaló, szívhez szólóan negédes is, kurucosan magyaros, csakhogy! Ismeretes, hogy Elnök Úr még ez év januárjában egy nem kimondottan a nyilvánosságnak szánt levelet címzett a Miniszter Úrnak, amelyben többek között, az érvényben lévő vadászható madár- és emlősfajok vadászati idényeit szabályozó rendelet példanélküli átértékelését vetette fel, olymódon, hogy megkerülve minden, önmagától is kötelezően elvárható szakmai/társadalmi egyeztetést, kizárólagosan egyoldalú elhatározás alapján további madár- és emlősfajokat javasolt e listára felvetetni. Ez a levél, szerencsére áprilisban publicitást kapott, hiszen csak így lehetett megakadályozni azt, hogy már idén sort kerítsenek egyes Önök által megvetett vagy finomabban szólva nemszeretem – főleg ragadozó – fajok pusztítására, ne adj’ Isten: irtására, lévén, úgy szólt a szóbeszéd, hogy azt már májustól megkezdték volna, annyira “sürgette Önöket az idő”. (Egyébként ez igaz?) Mindezeket követően július elején-közepén felvetődött a gondolata annak, hogy ősszel kerítsünk sort egy olyan szakmai megbeszélésre Budapesten valamikor szeptember közepe és/vagy október első fele közötti időszakban, amelyen kizárólag az elhíresült levélben is megnevezett hazai kisragadozóink jövőbeli vadgazdálkodási-vadászati, valamint természetvédelmi-ökológiai megítélését "veséznénk ki". Mégpedig azért: lássék, milyen érvek-ellenérvek vannak e fajok vadászhatósága, valamint védelme mellett/ellen. Ez ugyanis, a vélelmünk szerint igazából így lenne tisztességes. Az eltérő értékrendű szakmai műhelyek meglepően élénk érdeklődéssel fogadták a kezdeményezést, pedig egy viszonylag kis létszámú és igazából alig-alig ismert jószág-csoportról van szó. Egyébiránt hazánkban jelenleg csupán 8 emlősfajt sorolnak a menyétfélék családjába, melyből napjainkra, háromra már kedvük szerint lődözhetnek honi Nimródjaink: ezek a házi görény, az európai borz és a nyest; az Országos Vadgazdálkodási Adattár statisztikája szerint a legutóbb feldolgozott, idén tavasszal publikált 2009/2010-es vadászati idényben 802 házi görényt, 5527 borzot és 1058 nyestet lőttek agyon. Magyarán sokak kíváncsiságát felkeltette a felvetődött szakmai párbeszéd lehetősége, amit alátámaszt, hogy az elmúlt bő másfél hónap során, amikoris meghirdettük a tervezett szakmai fórumot 51 (ötvenegy) válaszlevél érkezett arra az e-mail címre, amelyre a visszajelzéseket vártuk. A szórás igen széles skálájú szakmai kört ölel fel: természetvédőket (egyesületeket, magánszemélyeket, nemzeti parkokat), vadásztársaságokat, "egyszeri" vadászembereket, erdőgazdaságokat, halászati gazdaságokat, állattenyésztőket, horgász egyesületeket, főiskolákat, egyetemeket, kutatóműhelyeket, no és persze "egyszeri érdeklődőket". Csak hát az ember tervez, a Sors végez! Mára egyértelműen kiderült, hogy a rendezvény további szervezését, vagyis a szakmai párbeszéd erőltetését nincs értelme tovább forszírozni, az egész kezdeményezés, úgy ahogy volt és van zátonyra futott. Miért? Elsősorban azért, mert bár a szaktárca, legalábbis a természetvédelmi "oldal" jelezte részvételi szándékát (köszönet érte), azt azonban nem vállalta, hogy a kérdéskörben ismerteti a véleményét; kérdés: vajon miért? Ugyanakkor a vadgazdálkodást-vadászatot felügyelő főosztály még csak azt sem tartotta fontosnak, hogy megtiszteljen bennünket a válaszával. Másfelől az érintett vadászati szakmai és érdekvédelmi szervezetek sem érzeték úgy, hogy jó lenne a felkérést komolyan venniük mind a részvételre, mind egy előadás megtartására vonatkozóan. Úgymond mind hírlik, számukra ma már egy ilyen szakmai fórum nem éri el azt a minimális nívót sem, amelyet komolyan kellene venniük, sőt hát, mint bizton hangoztatják a rendezvényeiken, a dolog végleg eldőlt, ha nem is most, amint eredetileg tervezték, de jövőre minden kívánságuk teljesülni fog, így számukra

154

semmiféle egyeztetési kötelezettség nincs. Egyébiránt, a minisztériumból mind gyakrabban kiszivárgó hírek alapján úgy tűnik, ez az állítás fedheti a valóságot, vagyis az ominózus levélben megnevezett madár és emlősfajokra, még ha egyelőre teljesen titokban is, alig egy-két, úgymond megbízható kolléga bevonásával, de elkezdték kidolgoztatni a jövőbeli vadászati idényeket. Ezt, vélhetően jövő év tavaszától szándékoznak hatályba léptetni, mindazonáltal a szóbeszéd szerint még vérszemet is kaptak, olymódon, hogy legalább további két madárfajjal bővítették e dicstelen listát: a seregéllyel és a daruval, amelyeket jövő évtől szintén szabadon lehetne lődözni. Csak emlékeztetőül, az eredeti levélben a következő madárfajok szerepeltek: erdei szalonka, nyári lúd, kanadai lúd, barátréce, fenyőrigó, vadgerle, fürj, egerészölyv, galambászhéja, barna rétihéja, holló. Ha ez igaz (és nagyon úgy tűnik), akkor ez egyébiránt a hazai természetvédelem számára az elmúlt évtizedek során elszenvedett legnagyobb megalázóan szégyellni való kudarca lesz. Miért? Azért mert egyszerre 14 ma még védett madár- és 2 emlősfajjal "gazdagodik" a vadászható fajok listája, ami példanélküli nem csak Európában, hanem az egész Földön is (az emlősök közül a nyuszt védett, a menyét jelenleg sem nem vadászható, sem nem védett hazánkban). Évtizedek óta ilyen pusztításra gyakorlatilag a Föld egyetlen államában sem fogalmazódott meg “kérvény”, mondhatni, becstelen úttörők lettünk/leszünk. Kérdésemre, hogy a menyét és a nyuszt vadászhatóságát valójában mi indokolja, csak annyi választ kaptam: bizonyítottan hiteles egyetemi kutatók cáfolhatatlan érvei támasszák alá, hogy e fajokat szabadon lehessen pusztítani a jövőben. Mely egyetem kutatói ezek? Nos, ez úgymond egyelőre nem publikus. Tisztelt Uraim! Április óta igen élénk szakmai, társadalmi vita folyt és folyik elsősorban a kisragadozóink vonatkozásában az eltérő értékrendű szakemberek, szakértői közösségek között, melynek rezüméjét, mint e vita koordinátora a közelmúltban nyilvánosságra hoztam; lásd a fejlécen feltüntetett honlapon a tanulmányok menüpont alatt. Reméltük, olyan szakmai dokumentumot sikerült összeállítanunk, amelyet Önök és az Önök által felügyelt/irányított szakértők megtisztelnek azzal, hogy figyelembe veszik, lévén a személyes találkozást leplezetlen módon, rangon alulinak találták. De nem így van! Itt és most kizárólag egy dolog tűnik egyre inkább valószínűnek: jövő év tavaszától rég nem látott méretű élővilágirtás veszi/veheti kezdetét Magyarországon – amire Európában még soha sehol nem volt példa a második világháború vége óta –, csak azért, mert a hazai vadászati potentátok és a holdudvaruk így akarja és ezt Önök, alázatosan teljesítik is. Uraim! Jól van ez így Önök szerint? Valóban csak és kizárólag a hazai élővilág szégyenteljes pusztítása (netán egyes ragadozó emlősfajok könyörtelen és végleges kiirtása?) az, ami az Önök számára elfogadható? Ha igen, árulják el a nagy titkot: miért? Uraim! Tisztelettel kérem Önöket, álljanak szóba a lesajnált közzel, hagyjanak fel a “haragszomrád”, valamint az “észt csak én oszthatom” hozzáállással. Kérem, fogadják el a társadalmi kezdeményezéseket, valós, ellenőrizhető érvekkel támasszák alá a látásmódjukat és fogadják el azt a kompromisszumot, amely e kívánatos és nagyon-nagyon szükséges szakmai/társadalmi párbeszéd végén, remélhetően kialakul – bár igaz, ami igaz, tudom jól, tavasszal igen nagy taslit kaptak, melyet egyébiránt megtetszettek érdemelni, és amit bizonyára nehéz feledniük. Uraim! A vadászat nem az ördögtől való, de bármily fájdalmas igazság is az Önök számára, meg kell – kellene – indokolni, mely madár és/vagy emlősfajt miért is kelljen/lehessen puskacső elé állítani. Csupán erről van szó! A félreértések elkerülése végett: a vadászat nem egyenlő a természetvédelemmel, amint azt Önök közül oly’ sokan szeretik harsogni, ezzel igazolva a tervbe vett mészárlásokat, pusztításokat, hiszen ha bárki úgy véli a huszonegyedik században, hogy az élővilág megóvásának egyedüli és kizárólagosan elfogadható útja a fékezhetetlen puskadurrogtatás és vérontás, az – engedelemmel a

155

cinizmusért –, már klinikai eset. Uraim! Ez úton arra kérem Önöket, tájékoztassák a nyilvánosságot a következőkről: - Igaz-e, hogy újabb madárfajokkal akarják kiegészíteni a lőhető madarak listáját, ha igen, mi indokolja ezt, és mely madárfajokról van szó? - Igaz-e, hogy titokban elkezdték kidolgoztatni a minisztériumban az Elnök Úr levelében felvetett, majd később azt állítólag kiegészített madár- és emlősfajok vonatkozásában a vadászati idényeket? Ha igen, miért tették ezt, illetve miért titkolják? - Kérem azt is, szintén tudassák a “pórnéppel”, hogy van-e még más emlősfaj a tarsolyukban a menyéten és a nyuszton kívül, ha igen, melyek ezek, és mi indokolná a pusztításukat (netán kiirtásukat?)? - Kérem, tájékoztassák a közvéleményt arról, miért nem fogadták el a kisragadozóinkra vonatkozó szakmai és társadalmi indítványt, miért tértek ki e szakmai vita elől megsértve ezzel több tucat – természetvédelemben, vadgazdálkodásban, erdőgazdálkodásban, halászatban, tudományos életben dolgozó – Kollégát? - Kérem, azt is tegyék publikussá – már csak a tisztánlátás miatt –: egyáltalán hajlandók-e egyáltalán szakmai/társadalmi párbeszédben részt venni, vagy sem; hajlandók-e a saját maguk véleményén kívül másokét meghallani/meghallgatni, és alkalmasint el is fogadni? Kelt: Budapesten, 2011. szeptember 4-én A válaszukat várva, barátsággal: Gera Pál s.k. Választ nem kaptam. A történet azonban még mindig nem zárult itt le. A minisztériumban végül is létrehoztak egy szakértőkből álló grémiumot, amelynek feladatául adták, hogy tekintsék át a jövőbeni vadászható vadfajok listáját, és erre tegyenek le egy javaslatcsomagot a miniszter asztalára. Csakhogy még 2011 őszén hírét vettem annak, ezek a szakmai köntösbe burkolt megbeszélések már előre eldöntöttek, vagyis, csupán látszatfórumokról van szó. Ezt alátámasztotta az is, hogy mind a tárcánál, mind a vadászati szervezeteknél dolgozó néhány velem rokonszenvező ismerősöm is ilyen tartalmú információt juttatott el hozzám. (Örök hálával tartozok nekik, főleg a bátorságukért, mert ha kiderült volna, hogy mit cselekszenek, bizony nem maradt volna el a büntetés). Tisztában voltam azzal, hogy újra lépnem kell, ezért írtam egy petíciót, annak reményében, hogy azt sok zöldszervezet, magánember, kutatóműhely támogatni fogja azáltal, hogy csatlakozik hozzá. Íme a petíció szövege: FELHÍVÁS A HAZAI ÉLŐVILÁG VÉDELMÉÉRT Ne hagyjuk, hogy társadalmi-, szakmai párbeszéd nélkül át- és felülírhassák a még jelen hatályos vadászati szabályozást hazánkban! A KEZDEMÉNYEZÉS Április 8-án hoztam nyilvánosságra dr. S. Zsoltnak az Országos Magyar Vadászati Védegylet (OMVV) elnökének azt a levelét, amelyben a ma még zömében védett madár- és emlősfajok jövőbeli vadászhatóságának elrendelésére tett javaslatot. Tettem ezt azért, mert fontosnak tartottam az elképzeléseiről, illetve a mögötte álló vadászati szakmai közösségek vezető testületeinek a szándékáról tájékoztatni a témakör iránt érdeklődőket.

156

Most ismét a nyilvánossághoz fordulok – semmiféle társadalmi, politikai szervezethez nem tartozó magyar állampolgárként. Teszem ezt azért, mert mást már nem tehetek, de bízom a megértésben, a rokonszenvben és a támogatásban. Azt kérem, hogy megakadályozandó a kizárólagos üzleti szándékoktól és egyoldalú vadászati érdekekből táplálkozó elképzelések valóra váltását, lépjünk fel hazánk élővilágának – a januárban életbe lépő új Alaptörvényünk Nemzeti Hitvallásában is rögzített – megvédéséért. (Alább az “indoklás” fejezetben lásd az érveimet). Kérem hát: - Az elektronikus és írott sajtót – politikai elkötelezettségüktől függetlenül –, hogy e felhívásnak a lehetőségeik határai mentén és terjedelemben adjanak helyet, hogy minél szélesebb körben megismerhessék, és ha az Olvasók úgy vélik, egyetértenek, akkor támogató lépéseket tudjanak tenni. - A társadalmi, szakmai szervezeteket, magánembereket hogy forduljanak levéllel egyfelől a regnáló vidékfejlesztési miniszterhez, másfelől az OMVV elnökéhez. Mindezeken túl az Országgyűlés Agrár- és Fenntartható Fejlődés Bizottságainak tagjaihoz, a Magyar Tudományos Akadémia agrár- és természetvédelmi szakbizottságaihoz, a szakegyetemek rektoraihoz, a tudományos és társadalmi közélet “nagyjaihoz”, arra kérve őket, hogy amíg még nem késő legalább az alábbi témákban segítsék elő a társadalmi, szakmai párbeszédet: Elsősorban dr. S. Zsoltot az OMVV elnökét kérjék fel arra, hogy az említett levelében írt szakmailag teljesen megalapozatlan kezdeményezését azonnali hatállyal vonja vissza. Miért? Azért, mert amíg ez nem történik meg félő, hogy komolyan vehető egyeztető tárgyalásokra nem kerülhet sor. Csupán üres látszatmegbeszélésre, ahol a résztvevők csak biodíszletnek kellenek majd, mert ez esetben biztosra vehető, hogy egyáltalán nem hajlandók mások véleményére odafigyelni, azt meghallgatni és – ez a fontosabb! – meghallani. A ma még védett és elsősorban a legvitatottabb madár- és emlősfajok esetében közösen elvégzendő, legalább 3-5 évet felölelő – csőre töltött vadászpuskát egyáltalán nem igénylő – terepi monitoring programokról kezdődjenek szakmai egyeztetések. (Gyanítható, hogy ezek a fajok javarészben a ragadozó madarak és emlősök lesznek). A hazánkban élő nyolc menyétféle kisragadozóra a közelmúltban egy spontán megszerveződött szakértői közösség elkészített egy nagyon részletes – 15 oldal terjedelmű – tanulmányt, amelyben javaslatokat fogalmaztunk meg, és amelyet megküldtünk valamennyi érintettnek. (Ennek a munkának én voltam a koordinátora – GP. megjegyzése). Sajnos válaszra sem a minisztérium, sem a vadászati szervezetek nem tartottak bennünket méltónak. Holott olyan javaslatcsomagról van szó, amelyet vadászok, természetvédők együtt dolgoztak ki, megmutatva: igenis van párbeszéd közöttünk és valamennyiünk által felvállalható szakmai közös nevezőt sem nehéz találni. Csak akarni kell! A jelenleg vadászható madár-és emlősfajok vadászati idényeinek, valamint vadászhatóvá nyilvánításának áttekintésére is kerüljön sor; pl. a fogoly állományának a létszáma országszerte – igaz, eltérő mértékben, de – rohamosan csökken. Ennek az okai rendkívül sokrétűek, a vadászat azonban jelentékeny módon ebből is kiveszi a részét. Talán három-öt éves időszakra vadászati tilalmat lehetne életbe léptetni. A legutóbbi, ez év tavaszán az Országos Vadgazdálkodási Adattár (OVA) által publikált jelentés szerint 2010 tavaszán 32 435 fogoly élt hazánk területén, ami 11,3%-kal kevesebb a 2009-es évihez képest (36 585 példány). Mindeközben 2009-ben 3815 példányt lőttek – az pedig különösen pikáns érdekesség, hogy a vadászok a vadászatot nem tartják állománycsökkentő tevékenységnek, de a ragadozó madarak és egyes kisragadozók zsákmányolását – egyébiránt zömében teljesen alaptalanul – kategorikusan ide sorolják. - A Nemzeti Park Igazgatóságok jövőbeli, a vadászati tevékenységeket felügyelő, azokat elvenni és/vagy csorbítani szándékozott jogosítványairól is beszélnünk kell. - Valamint a Washingtoni Egyezmény közelmúltban történő hazai szabályozásainak egyoldalú, drasztikus megváltoztatásáról és elkerülhetetlen korrigálásáról sem hallgathatunk.

157

- Szintén a társadalmi, szakmai szervezeteket, valamint a kezdeményezéssel egyetértő állampolgárokat kérem, hogy forduljanak levéllel országgyűlési képviselőjükhöz, az általuk ismert külföldi szakmai közösségekhez – esetleg uniós szakbizottságokhoz, képviselőkhöz –, tájékoztatva őket a kialakult helyzetről és kérjék a támogatásukat arra nézvést, hogy a rendelkezésükre álló nyomásgyakorlási- illetve jogi eszközökkel igyekezzenek rávenni a hazai illetékeseket a mielőbbi komolyan vehető társadalmi-szakmai párbeszéd lefolytatására. AZ INDOKLÁS Baj van, nagy baj. Olyan, amire nemhogy a rendszerváltás óta, de még az azt megelőző hosszú-hosszú évtizedekben – az ún. Horthy- és/vagy Kádár-érában – sem volt példa, legutóbb talán az 1800-as évek utolsó éveiben. - Napjainkban, amikor ökológiai rendszereit tekintve sosem látott bajban van a Föld; amikor számos nemzetközi szabályozás, megállapodás, koncepció etc.; amikor szintén soksok nemzeti törvény, rendelet, stratégia stb. kívánja megakadályozni a további élőhelyek elvesztését és az élővilág elszegényedését, netán (ki)pusztulását; amikor mindezek megvalósítása érdekében a Földön milliók, idehaza is sok ezren, ha nem tízezrek dolgoznak: - Nos, akkor hazánkban létezik egy zárt szakmai közösség (Országos Magyar Vadászati Védegylet és Országos Magyar Vadászkamara /OMVK/), amelyik eldöntötte, hogy önhatalmúlag és radikálisan át- és felülírja azt a hatályos vadászati szabályozást, amely a vadászható madár-, és emlősfajok listáját tartalmazza. A tavaly decemberben megválasztott új OMVV elnök, dr. S. Zsolt ez év január 18-án levelet írt a regnáló vidékfejlesztési miniszternek, dr. F. Sándornak. Többek között e levélben felveti - az erdei szalonka, a nyári lúd, a kanadai lúd, a barátréce, a fenyőrigó, a vadgerle, a fürj, az egerészölyv, a galambászhéja, a barna rétihéja, a holló, a menyét és a nyuszt vadászhatóvá nyilvánítását. Miért? Azért, mert azt feltételezi, hogy ezek túlszaporodott hazai állományai (sic!) “megértek” a vadászati-listára való felkerülésre (a tisztesség kedvéért: a szalonkát egészen más miatt szeretné ismét lőhetővé tenni tavaszonként – a múlt ködébe vesző hagyományra hivatkozik). Külön felháborító, hogy az énekesmadarak (!!!) esetében egyértelmű a szándék és a cél: nyitni az olasz vadászpiac felé, amely, ismerve tagjainak indulatos vérmérsékletét és vonzódását az énekesmadarak nagybani pusztítására vélelmezhetően igencsak zsíros üzletet sejtet. A hab a tortán azonban mégis az alig-alig kutatott és nemigen ismert emlős kisragadozóinkat “megbélyegzőn sújtó”, szakmai indokokkal alá nem támasztott, ex cathedra vélemény, ami – alaposan ismerve a témakör mélységeit és részleteit – egyenlő e fajok egyedeinek módszeres üldözésével és (ki)irtásával. Döbbenet! Mindezeken felül – az említett levélben írt vadászelnöki kívánság beteljesüléseként – mára elérték, hogy nagymértékben enyhüljenek azok az indokolt szakmai követelmények és előírások, amelyek az ún.: A vadon élő állatok és növények kereskedelmét szabályozó Washingtoni Egyezményből adódóan, mint tagországra kötelezőek ránk, magyarokra nézve. Mára teljesítve az OMVV elnökének óhaját, a VM illetékes osztályának az az ellenőrző és engedélyező jogosítványokat magában foglaló kompetenciája, amely valós szakmai kontrollt jelentett a vadászati termékek, pl. külföldön szerzett trófeák átutaztatásához hazánk területén és/vagy behozatalához és megtartásához Magyarországon, gyakorlatilag teljesen szolgaszintre alacsonyodott. Miért? Kizárólag a kikényszeríttet értelmetlen, csak üzleti és vadászati érdekeket szem előtt tartó változtatásoknak köszönhetően. Következnek a Nemzeti Park Igazgatóságok (NPI), amelyek ma még a hatályos előírások szerint védett természetvédelmi területeken szakhatóságként felügyelhetik a vadgazdálkodásivadászati tevékenység teljes skáláját. De már nem sokáig! Gyanítható, sok-sok jel mutat erre,

158

és ezek egyre kevésbé félreérthetetlenek. A lényeg: az NPI-k minden ilyen jellegű jogosítványait véglegesen vagy elvonják (!!!), vagy jelentősen lecsupaszítják majd. Biztosra vehető, hogy ez esetben is teljes sikert érnek, a Washingtoni Egyezményt megalázó drasztikus átszervezés ehhez is kikövezte már az utat. Csak az ideje nem ismert még! Fentebb szó volt azokról a madár- és emlősfajokról, amelyekre a jövő év tavaszától vadászni szándékoznak – és a dolgok jelen állása szerint, fognak is! Nos, mint hallani, igaz egyelőre csak kósza szóbeszédként, bár mind gyakrabban, napjainkra újabb, legalább két madárfaj neve is célkeresztbe került: a seregélyről és a daruról van szó. A daru esetében a fő “szakmai érv” a madár vadászhatóságának romantikájában rejlik, vonzaná ugyanis a vastag pénztárcájú, Európa-szerte daruvadászatra csak nálunk engedélyt szerezhető tehetős kül- és belföldi vadászokat – és ez valakik számára valóban komolyan elérendő és támogatandó cél lehet a XXI. század Magyarországán? Vajon mi lehet az igazság? A vadászati szakmai szervezetek vezető testületei, akárcsak a VM illetékesei is elzárkóznak minden érdemi szakmai- és/vagy társadalmi párbeszédtől, arra egyáltalán nem hajlandók. Úgymond a Parlament valamikor a közeljövőben tárgysorozatba veszi a Nemzeti Vadgazdálkodási Stratégiát (NVS) és ennek keretében dolgozzák majd ki a részletes szabályozásokat, ami rendjén is való, hiszen ennek ez a hivatalos ügymenete. De az ezt megelőző társadalmi és/vagy szakmai vita elől miért térnek ki? Legutóbb dr. S. Zsolt egy vadásznapi rendezvényen kijelentette, hogy nem hagyja vegzálni a hazai vadásztársadalmat, ami – tisztelettel szólván, de – megmosolyogtatóan “bohó” érvelés. Miért? Mert ha az értelmezése szerint társadalmi és/vagy szakmai vitára, egyeztetésre szóló megkeresés is már vegzálás, akkor nagyon komoly definiálási problémák, vagy valóban elfedni vélt valós okok és célok húzódhatnak meg a háttérben, pl. egyáltalán nincsenek arra vonatkozó szakmai érveik, amelyekkel alátámaszthatnák abbéli kívánságukat, hogy jelentős mértékben bővüljön a vadászható madár- és emlősfajok listája. És vajon mi a vegzálás abban, ha eltérő értékrendű szakemberek önszorgalomból egy részletes tanulmányt tesznek le az asztalra a menyétféléink jövőjét illetően, kérve az abban írt szakmai érveket és információkat vegyék figyelembe, sőt, a témában legyen egy egyeztető fórum? Mindezidáig szakmai, társadalmi szervezetek, szakemberek ilyen “magas lóról” történő lekezelése, áttetsző levegőnek tekintése elképzelhetetlen volt, mint történik napjainkban – merem ezt kijelenteni több évtizedes szakmai múlttal a hátam mögött: 1983 óta vettem részt egészen 2007-ig aktívan, akkortól kezdve pedig 2009-ig pedig már valamelyest visszafogottabban a különféle hazai természetvédelmi programokban, nem egynek magam voltam a kezdeményezője is! Éppen ezért szükséges összefogni – és most még mindig nem késő! Pártállástól, politikai nézetektől, valamint szakmai értékrendektől függetlenül elérni, hogy az említett vadászati szervezetek vezető testületei kizárólagosan önmagukban semmilyen formában se hozhassanak a jövőre kiható, alkalmasint visszafordíthatatlan következményekkel is járó döntéseket! (Borítékolható, ha újabb ragadozó madarak és/vagy emlősök lesznek vadászhatónak titulálva, az esetükben valóban visszafordíthatatlan kihatással fog járni!). Az élővilág olyan természeti kincs, amit nem sajátíthat ki saját magának egy-egy szakértői, esetünkben vadászati közösség vezetőgarnitúrája és a hozzá valamilyen formában kötődő tudományos műhelyek, valamint üzleti vállalkozások és politikai szövetségesek érdeke sem! A végén egy nagyon fontos megjegyzés: az országban élő közel 60 000 sport- és hivatásos vadász polgártársunk nem azonos a vadászati szervezetek szűk-értékrendű, zárt vezetőközösségével! Kelt: Budapesten, 2011. október 9-én

159

Gera Pál s.k. A petícióhoz alig csatlakozott néhány szervezet. Ez elkeserített, bár már jól tudtam az okát, mégis élt bennem a remény, hogy akadnak talán, akik képesek lesznek áttörni a félelem lélekromboló falát. Néhány nappal később találkoztam több kollégával, akik vagy természetvédelmi szervezetnél, vagy állatvédelmi alapítványnál dolgoznak. Rákérdeztem arra, hogy miért nem álltak mögém. Kiderült – amint azt tudtam már, de az ő szájukból akartam hallani –, hogy kizárólagosan a félelmük vezetett a hallgatáshoz. Amikor most, személyesen beszéltem velük, támogatásukról biztosítottak, mindenben igazat adtak nekem, de, ha szégyenlősen is, hozzátoldották: szervezeteik jövője, így az ő személyes egzisztenciájuk is a regnáló hatalomtól függ, ezért nem engedhetik meg maguknak, hogy szembemenjenek a vadászokkal, akiknek az elsőszámú vezetője pillanatnyilag hazánk egyik miniszterelnök-helyettese. És különben is mindenki előtt ismert, aki a témakört szemmel követi, hogy a személyem nagyon nem kívánatos egyes, úgymond „illetékes” helyeken. Ha nehezen is, de el kellett fogadnom a tagadhatatlan tényt: szinte teljesen egymagamra maradtam, mert közben többen, akik addig kitartottak mellettem, elköszöntek. Maradtunk ugyan néhányan, de igazából ettől kezdve a csörte már csak köztem, a vadászok és a szaktárca között folytatódott. És ekkor újabb, nem várt esemény tört felszínre. 2011. október 21-én több szakmai portálra valaki feltöltött egy 17 oldalas megállapodás-tervezetet, amelyben az volt olvasható, hogy a szaktárca által létrehozott bizottság, milyen elvek, és irányok mentén kívánja rendezni a jövőben vadászhatóvá tett fajok kérdéskörét. Nem kellett vájtszeműnek lenni ahhoz, hogy a sorokat olvasva az ember felfogja a lényeget: a vadászok alaposan megalázták a természetvédelmet, gyakorlatilag, amint azt eredetileg tervezték is, korlátlan hatalom birtokosaivá váltak. Igaz, a dokumentumot még nem írták alá, de napokon belül tervezik, hiszen számításaik szerint már november 1.-vel hatályba lépne. Éreztem, ismételten tennem kell valamit. Először is, ha már valamiért, valaki által nyilvánosságra került a dokumentum (később megtudtam, hogy óriási pánikot és vádaskodások, személyeskedések, belső vizsgálódások sorát okozva a beavatottak körében), véleményeztem, és azt megküldtem valamennyi érdekeltnek. De tisztában voltam azzal is, hogy ez nem elegendő. Mert bár megkapják az általam írt kritikát és javaslatot, azzal legfeljebb addig foglalkoznak majd, amíg elolvassák. Aztán beteszik a süllyesztőbe. Így hát ismét a nyilvánossághoz fordultam. Írtam egy cikket a Népszabadság fórum rovatába, ami 2011. november 3-án jelent meg. Íme a cikk: Levadászták a természetvédelmet Október 21-én került fel valahonnét, valakitől (valakiktől) a Megállapodás a természetvédelmi és a vadgazdálkodási ágazat között című dokumentum több internetes szakmai olvasólistára. Döbbenetes olvasmány, bizonyítéka annak, hogy a Vidékfejlesztési Minisztérium háza táján másfél év alatt nagyot fordult a világ: eldőlni látszik, hogy a magyarországi vadászat-természetvédelem kapcsolatrendszerében, a jövőben csak és kizárólag a vadászati érdekek prioritása érvényesülhet. Tavasszal már megismertük azt a vadászati elképzelést, ami Európában egészen az 1800-as évek közepéig rendelkezésre álló dokumentumokból kiolvashatóan eddig nem látott mértékben kíván számos, ma még zömében védett madár- és emlősfajjal kiegészíteni a vadászható vadfajokról rendelkező miniszteri rendeletet. Akkor a társadalmi felháborodás miatt átmenetileg lekerült a napirendről a témakör, de mint most kiderült „fű alatt” olyan formában kívánják felmelegíteni, hogy az szakmai és

160

társadalmi párbeszéd konszenzusaként tűnjék fel. Ez pedig szemenszedett hazugság. A 17 oldalas dokumentumot egy szakmai bizottság írta. Ennek tagjai: Országos Magyar Vadászkamara; Országos Magyar Vadászati Védegylet; Szent István Tudományegyetem; Nyugat-magyarországi Egyetem; Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület; Magyar Tudományos Akadémia; Vidékfejlesztési Minisztérium. Vagyis két vadászati szervezet, két kizárólag a vadászatban érdekelt kutatóműhely, és mindössze egyetlen természetvédelmi egyesület, továbbá nem egészen világosan értelmezhetően az Akadémia ás a VM szakemberei – nem tudjuk, ez utóbbiak kik. Sajnos az nem derül ki, hogy a szakmai egyeztetést mely állami, egyetemi, kutatóközösségi és/vagy társadalmi szervezet kezdeményezte és fogta össze, mert azt sehol nem tüntették fel a szövegben. Mint ahogy az sem tudható meg (csak sejthető), miért csupán az említettek lehettek részesei a dokumentum szövegezésének. Ki és milyen szakmai paraméterek alapján választotta ki a szereplőket? Pl. az Akadémia valóban a nevét adja e dokumentumhoz, vagy esetleg arról van szó, hogy csak egy-egy szakbizottsága vett/vesz részt e munkában (ami persze így sem válik dicséretükre)? Nem mindegy! Mint ahogy az sem, a minisztériumot ki/kik, milyen ukázokkal felvértezetten képviselték a tárgyalásokon? Az sem világos, miért tartják titokban, és miért döntöttek a november 1-jei hatálybalépésről? Ki hatalmazta fel erre a dokumentum összeállítóit? Hol marad a szakmai, társadalmi egyeztetés, a csapból is folyó nemzeti együttműködés? Terveznek egyáltalán ilyet, vagy már ex cathedra eldőlt a dolog: mindazok, akik érdeklődnek a témakör iránt, de „kívül rekedtek a beavatottak köréből”, egyetérthetnek-e azzal, hogy csendben maradhatnak? A dokumentumban felvetett javaslatok, kezdeményezések zöme minden érintett fél számára tárgyalási alapul szolgálhat – de csak alapul! –, félő viszont, olyan kizárólag (vadászati) üzleti célokat kiszolgáló faunahamisítási, ritkuló létszámú madárfajokra kivetített vadászati program (fürj, fogoly) is „becsomagolásra kerül”, ami egyszerűen nem történhet meg. Elfogadhatatlan, hogy a dokumentum legvégén olvasható „lapelosztás” szerint például a ragadozó emlősökről csak és kizárólag a vadászatban érdekelt szakmai műhelyek véleménye alapján döntenek. Gyomorforgató cirkusz! Ez nem igazán nemzeti együttműködés. Éppen ezért magyar állampolgárként azzal a javaslattal fordultam a dokumentum összeállítóihoz, hogy a szöveget mielőbb tegyék publikussá, és a megvitatás idejét legalább két hónappal (2012. január 1-ig) tolják el. Ezen időszak alatt legyen egy – lehetőleg a VM szervezésében – minden érdeklődő számára elérhető szakmai fórum (pl. az interneten elérhető véleményezési lehetőség). Csak ezt követően kerüljön sor a dokumentum szövegének véglegesítésére, de nem kizárólag a mostani összeállítók részvételével. Néhány „gyöngyszemet” kiemeltem a megállapodás szövegéből: A ragadozó madarak és emlősök közül nem egy vadászható már ma is hazánkban. A dokumentumban aszerint osztályozzák a bennünket körülvevő élővilágot, hogy mi egészséges táplálék, és mi nem az. Ha nem finomak és egészségesek, akkor kérdés: minek kell tekinteni őket? Visszatérünk talán a dúvad vagy a káros vad fogalmához? A dokumentumban ez olvasható: „Jól látható, hogy azok az apróvadvadászatok, melyeken több apróvadfaj együttes vadászatára is lehetőség nyílik, jobb áron értékesíthetők. Ezért a vadászható apróvadfajok körét ki lehet egészíteni olyan, hazánkban nem őshonos fajokkal, melyek esetében az a veszély, hogy inváziós fajokká

161

válnak, nem fenyeget. E fajok: vadpulyka, királyfácán, vörös fogoly, szirti fogoly. Meg kell vizsgálni, hogy egyéb faj ebbe a körbe bevonható-e.” Magyarán: olyan faunahamisítás venné a kezdetét, amire még soha nem volt példa! Rendben, a vadgazdálkodási-vadászati üzleti szempontok miatt logikusnak tűnik a javaslat. De valóban ilyen okkal-indokkal beszennyezhető hazánk természetvédelmi-ökológiai rendszere? Később, miután megállapítják, hogy a hazai fürjállomány létszáma radikálisan csökken, szemérmetlenül hozzáteszik: „Azonban tény, hogy a fürj vadászata kapcsán nagy érdeklődés tapasztalható a hazai vadásztársadalomban, amely indokolhatja a faj jövőbeni hasznosítási lehetőségeit.” Valóban szűk szempontú vadgazdálkodási-vadászati érdeknek kell ez esetben is előnyt élveznie? Úgy vélem nem, mert az semmikor nem írhat felül természetvédelmi-ökológiai értékirányokat, még ha „hú de nagy” érdeklődés is van iránta Nimródjaink körében. A veszélyeztetett állat- és növényfajok kereskedelmét szabályozó washingtoni egyezmény magyarországi értelmezését olyannyira átszövegeznék, hogy azzal az unióban egyedülálló, mondhatni történelmi módon degradálnák az egyezmény lényegét, azt üres kirakattá fokoznák le. Nem a természeti értékek megvédése, hanem csak a vadászati, üzleti szempontból fontos elvárások érvényesülhetnének. Itt tartunk hát! Természeti értékeink, elsősorban madár- és emlősfaunánk a vadászati normáknak és érdekeknek lesz alárendelve. Szégyen! Mondanom sem kell, ez ismételten indulatokat gerjesztett, olyannyira, hogy a két, a cikkben megnevezett neves egyetemünk is válaszra méltatta, valamint a vadászati portálokat is hihetetlen dühkitöréses, már-már eszement hisztériát sugalló kommentek sokasága árasztotta el. Vadászati rendezvényeken, fórumokon is elsőszámú téma lett, igaz ott azért felfeslettek a kívülálló előtt mindig elfedett, letagadott ellentétek is, hiszen még a vadászok körében is sokan neheztelték, hogy egy ilyen fajsúlyos kérdésben nem kérik ki a véleményüket. Mert bizony a köreikben is nagyon sokakat kizártak a véleménynyilvánításból. Mindenesetre valami miatt a megállapodást nem írták alá a tervezett időben, így az nem léphetett hatályba. Ennek láttán az alábbi nyílt levelet írtam a regnáló vidékfejlesztési miniszternek, amelyben az említett egyetemek kritikáira is válaszoltam. Dr. F. Sándor Miniszter Vidékfejlesztési Minisztérium 1055 - Budapest Kossuth Lajos tér 1. Tárgy: Kirekesztettség helyett őszinte párbeszédet a hazai kisragadozókról Tisztelt Miniszter Úr! November 16.-tól kezdődően több internetes szakmai portálon olvasható a gödöllői Szent István Egyetem, Vadvilág Megőrzési Intézet, valamint a soproni Nyugat-magyarországi Egyetem, Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézet munkatársai által közzétett közös nyilatkozat – ami vélhetően időközben Önhöz / Önökhöz is eljutott a Minisztériumba. Ezt az általam november 3.-án kelt, a Népszabadság című napilap fórum rovatában publikált "Levadásszák a természetvédelmet" című cikkemre szánták válasznak.

162

Ebben személyeskedésektől, vádaskodásoktól nem mentesen, közismert tényeket alapvetően eltorzítva, azokat félreérthetetlenül önérdektől vezettetve, hamis színben feltüntetve, hangzatos, de ettől még zavaros érvekkel, fogalomhasználattal "példálódzva" igyekeznek megvédeni vélt igazukat. Levelük sajátos és sajnálatos kordokumentum, morálisan jellembeli és szakmai szegénységi bizonyítvány, egyértelmű bizonyítéka az értelmetlen és nevetséges "haragszomrád" tragikomédiának, valamint a leplezetlen önkényeskedési hajlam elhatalmasodásának. Magyarán: a közös nyilatkozat összeállítói úgy vélik, a csak általuk vallott egyetlen igaz, helyes és útmutató szakmai nézetrendszer megvalósulásának van létjogosultsága; ti: aki nem úgy gondolkodik, mint ők, az nem szakember. Nevezett deklarációjukban – lekezelően kihangsúlyozva szerény személyem e körben végzett több évtizedes munkásságát – külön kitérnek a hazai kisragadozóinkra, ezért fordulok most Önhöz, Kollégáihoz és a szakmai nyilvánossághoz, mert egyszerűen elképzelhetetlen, hogy olyan elvakultan vaskalapos megvalósulás kapjon a jövőben érvényesülési lehetőséget, amelyet e témakörben a nevezett levélírók imamalomszerűen, mármár vallási fanatizmussal hangoztatnak. Elfogadhatatlan, hogy átgondolt, kiérlelt érvrendszereket, adatokat, adatsorokat és információk tömkelegét, következtetések és ajánlások sokaságát is magukban foglaló nyilvános, a fejlécen jelzett szakmai honlapról bármikor letölthető és leellenőrizhető szakmai javaslatcsomagokról úgy mondhassanak faragatlanul durva elmarasztaló véleményt, hogy ellenérveik nem ismerhetők meg, gyakorlatilag a részükről csalatkozhatatlan kinyilatkoztatás történik. Elképesztő, hogy szakemberek, szakmai közösségek által a hazai kisragadozók jövőbeni vadgazdálkodási-vadászati, valamint természetvédelmi-ökológiai megítélése tekintetében asztalra tett tartalmas dolgozatokat önhatalmúan semmisnek tekintsenek, csak azért, mert azok nem az ő szakmai, ködös múltba vesző megcsontosodott nézetrendszerük igazolásának mindenhatósága mellett törnek lándzsát - pl. lásd: A menyétféléinkről őszintén – konkrét javaslatok + Ragadozógazdálkodási-modell helyett + egyéb kapcsolódó dokumentumokat, a fejlécen található honlap tanulmányok menüpontja alatt. Különösen felhívnám a figyelmét/figyelmüket “A ragadozógazdálkodási-modell helyett” című dolgozatra, ami nevezett Urak számára a legelfogadhatatlanabb kezdeményezés; bizony az a rideg valóság, hogy annak eddig még soha, senki áltan hitelesen nem cáfolt, de számtalanszor már megalapozottnak tűnő, vagyis bizonyított igazságtartalma végett számukra maga a kénköves Pokol! Abban a sajnálatos esetben, ha a közös nyilatkozatukban publikált elmarasztaló véleményük maradéktalanul érvényesül és így kizárólagosan az általuk vallott, és zengzetesen hirdetett szakmai sorvezetők kapnak létjogosultságot a vadászható-védett állatfajaink kérdéskörében, úgy beigazolódik az a vélelem, hogy a témakörben, eltagadhatatlanul és szégyenszemre komolyabb szakmai/társadalmi egyeztető fórumra nem kerül sor, lett légyen rá bármilyen igény is. Magyarán: a dolgok már eleve eldöntettek, mind a programok, mind a résztvevő szakemberek, szakértői műhelyek voltát illetően. Vagyis, szóképpel élve: a gombot már kiválasztották, tisztára csiszolták, közben pedig a cérnát is kisimították, és tűbe fűzték, és most varrják hozzá a kabátot. Kérem, Miniszter Úr, ehhez se Ön, se a Kollégái ne adják a nevüket! Kérem, ne engedje/engedjék, hogy csak egy nagyon zárt, baráti-szakmai közösség tagjai, illetve ezek és holdudvaraik által alkotott szakmai műhely(ek) lehessenek érdembeli részesei e nagyon fontos és sok-sok vitát kiváltó, nagyon sok egyeztető fórumot, számos terepi kutatóprogramot igénylő témakör jövőbeli megoldásának. Olyan szakértői közösségek is kapjanak helyet a leendő vadgazdálkodási-vadászati és természetvédelmi-ökológiai programok lebonyolítása során, amelyeket, és akiket jelenleg e tisztelet az Önök részéről

163

(ki tudja miért, de) még nem illet meg. Higgyen nekem, kérem, a Kollégák közül nagyon, nagyon sokan szeretnének véleményt formálni, pl. horribile dictu: nem vadászathoz kötődő, attól függő főiskolák, egyetemek, szakmai műhelyek, "szekértáborokhoz" nem tartozó szakemberek is (vagyis a hozzá nem értők). És ezek a Kollégák bizony jelenleg nehezen élik meg a teljes kirekesztettség érzetét (azt, hogy másodrendű állampolgárokká fokozták le őket, alkalmasint a saját szakmájukban, vagy jelenlegi munkakörükben). Ismételten tisztelettel kérem Önt és a Kollégáit, ne engedjék, hogy túlnyomórészt csak egy szűk, beavatott szakmai réteg, illetve kiszolgálóik véleménye érvényesülhessen! Az élővilágunk védelme ennél többet érdemel! Ennek lehetséges megoldására foglaltam össze az alábbi javaslat-csomagot, remélve meghallgatásra és elfogadásra talál az Önök részéről Először is magát az alapdokumentumot, kérem, ne akarják még az idei évben elfogadni, amint azt tervezik (Címe: Megállapodás a természetvédelem és a vadgazdálkodási ágazat között). Nem hajt a tatár, kérem, hallgassák meg a javaslatomat: 1. Előbb legyen egy valóban széles körű interneten lebonyolított szakmai, társadalmi párbeszéd, amire január elejéig-közepéig (végéig) adjanak még határidőt; 2. ezt pedig egy összegző szakmai konferencia követhetné, lehetőleg a VM szervezésében; 3. majd csak azt követően nevezzék ki azt a - mostaninál sokkal szélesebb szakmai közösséget magában foglaló - bizottságot, amely már a végleges változatot megfogalmazza és leteszi az Ön asztalára! (Úgy tudom, ha minden jól megy, márciusban kerül Ön elé a Vadászszövetségek által addigra kidolgozott Nemzeti Vadgazdálkodási Program. Talán ehhez lehetne igazítani e témakör lezárását). És még néhány külön szót a hazai kisragadozóinkról Ha a menyétféléink esetében kizárólag a közös nyilatkozatot megfogalmazó Urak által felvetett vadászati értékrendek prioritását kihangsúlyozó ragadozógazdálkodásimodell megvalósulása mellett teszik le a voksukat, az maga lenne a legrosszabb, mondhatni a legátgondolatlanabb megoldás. Annak ellenére, hogy kiötölten dagályos érvekbe burkoltan, úgymond tudományosan alátámasztott indokokkal is "igazoltan" kívánják annak komolyságára, megkerülhetetlenségére felhívni a figyelmet. Képtelenség! (Pl. jelenleg most azt tervezik – lásd az alapdokumentumban –, hogy zavaros érvrendszerbe csomagoltan egész évben a "vadászati-étlapra" terelik a nyestet, ahelyett, hogy megtartanák a fajra ma hatályos, évek óta eredménnyel járó vadászati idényt, amely minden szakértői közösség számára megértett és elfogadott. Ez lenne az okszerű, fenntartható ragadozógazdálkodási-modell? Csak a vak nem látja, hogy egyértelműen szakmai – finanszírozási, esetleg egzisztenciálisan fontos? – "műprogramról" van szó. És éppen ezért figyelmeztető jel ez, Miniszter Úr! Most kell alaposan odafigyelni, mert ha nem tesszük, egy szép napon arra ébredünk, hogy – értelemszerűen nagyon tudományos adatokkal igazoltan – valamennyi még nem vadászható menyétfélénk elveszíti védett státuszát. Ez nem megengedhető, ez gyalázatos, felvállalhatatlan jövőkép, ezért nem lehetünk most meggondolatlanok, és ezért kell most a sarkunkra állni! Ne legyenek kétségei, ha így akarják, a közigazgatási egyeztetéseken is játszi módon túlesnek majd, láthatóan könnyedén túlteszik magukat az ilyesféle kötelezettségeken). De van más rugalmasabb, komplettebb, kiérleltebb szakmai nézőpont, megközelítés is, amely egyszerre magában öleli a vadgazdálkodási-vadászati és a természetvédelmi-ökológiai szempontokat is! A közös nyilatkozat összeállítói kompromisszumképtelen hozzáállásukkal, egyébiránt nem véletlenül szánalomra méltó elvakultsággal ezt igyekeztek beledöngölni a padlóba sarkos(nak tűnő, de könnyen cáfolható) állításaikkal, következtetéseikkel.

164

Sajnálatos, hogy napjainkban ilyesmikkel kelljen szembesülni szakmai párbeszéd során! Ők kizárólagosan, vitát nem tűrve a vadgazdálkodási-vadászati elsődlegességeket szem előtt tartó ragadozógazdálkodási-modellt látják elfogadhatónak, ami jelen pillanatban, a dolgok sajátos állását tekintve nem más, mint a magyarországi természetvédelem-ökológia leplezetlen lenézése, megcsúfolása, eredményeinek, ajánlatainak, jövőbeli terveinek, szakmai közösségeinek a semmibe vétele, vagyis az elválasztó-árkok továbbásása. De program, amelynek ugyanolyan jogosultsága van, mert ez a rendjén való, mint más hasonló programoknak. Azonban nincs, mert nem lehet alá és fölérendeltség, és ez az, amit, a közös nyilatkozatot megfogalmazó Urak nem hajlandók elfogadni! Képtelenek a megegyezésre. Ennél nyilvánvalóbb egyirányú elfogult és erőszakos érdekérvényesülésre nehéz lenne példát mondani, mondjuk a rendszerváltás óta, ti.: ha megvalósulást nyer, akkor igenis elmondható, hogy igazolást kap az indulatos vitát kavart újságcikkbeli állításom: hazánkban levadászták a természetvédelmet! Miniszter Úr, az alábbiakra kérem Önt és a Kollégáit: 1. Adjon/adjanak lehetőséget arra, hogy a vadászati érdekektől teljesen független, fent megnevezett dokumentumokban olvasható szakmai megközelítések is egyenértékű létjogosultságot, vitajogot kapjanak jövőben a hazai kisragadozóink vadgazdálkodásivadászati, valamint természetvédelmi-ökológiai megítélése során a különböző szakmai fórumokon. 2. Kérem, ne zárjanak ki szakembereket, szakközösségeket csak azért, mert azok nézetei egyes – igaz komoly befolyással bíró – Vadászurak számára Ördögtől valók. Különben is, úgy vélem: minél szélesebb spektrumú szakközösség vesz/vehet részt egy témakör "kivesézésében", annál tartalmasabb és valamennyi szakműhely által felvállalhatóbb végeredmény születik/születhet. 3. Kérem, ne engedjen/engedjenek a most - szó szerint "dübörgő" - elvakult lejárató, jól megszervezett suttogó, önérdektől vezettetett, mégis csak egy behatárolhatóan kislétszámú érdekcsoport által terjesztett és gerjesztett vadászati (legalábbis a vadászok nevében fellépő) propaganda-csoportnak. Ezeknek kizárólagos célja nem más, minthogy a témakörben a meghatározott programokat, határozatokat disputa nélkül, a saját felfogásuk és igényük alapján valósítsák meg, kiszorítva azokból mindenki mást, illetve, hogy a témakörben érintett szakértői közösségek közötti ellentéteket még tovább feszítsék. 4. Kérem, állítson/állítsanak fel egy szakbizottságot, amely jogosultságot kaphat arra, hogy Egyfelől koordinálja a témakörben ténykedő különböző szakmai közösségek munkáját. Másfelől pedig azok eredményeinek fényében meghatározná, hogy mely szakmai elképzelések érvényesülhessenek a jövőben a magyarországi menyétféléink vadgazdálkodásivadászati, valamint természetvédelmi-ökológiai megítélését illetően. Miniszter Úr! Kérem, minden érdeklődőt segítsen/segítsenek hozzá az őszinte párbeszédhez! Ne legyen, ne lehessen kirekesztettség! Nagyon köszönöm! Kelt: Budapesten, 2011. november 20-án. Barátsággal: Gera Pál s.k. A levelem, amelyet több szakportál is feltett a honlapjára, a minisztérium részéről válasz nélkül maradt. De megtudtam, hogy igencsak nagy pánikot keltett, és nem csak szaktárcánál, hanem a vadászati szervezetek körében is, amit már az is jól bizonyított, hogy a két egyetem példa nélküli módon reagált az újságcikkemre. A nyílt levelemre is ki akartak adni egy közös nyilatkozatot – a dühük immár fékezhetetlen volt, mint megtudtam –, valami miatt azonban

165

visszakoztak, és a tervezett megállapodást is fektették. Ellenben ismételten kaptam telefonokat és lenyomozhatatlan címről nekem küldött e-maileket. Ez utóbbiból kettőt ismertetek: Te Gera nevű senkiházi! Hagyj fel azonnal a vadászok elleni uszítással, mert ha nem, pórul jársz, te szerencsétlen agyatlan senkiházi! Kelt: 2011. november 22-én. Gera Úr! (…) Maga megint csak átlépett egy határvonalat. Mit képzel magáról? Felszólítom, hogy azonnal hagyjon fel a vadászat elleni mocskos kampányával, és ha nem teszi, gondoskodni fogunk arról, hogy megtegye. Ez az utolsó figyelmezetés. Kelt: 2011. november 27-én Végül is 2012. február 16-án aláírták azt az általuk „történelminek” megállapodást, amely 2017-ig meghatározza, hogy a hazai kisragadozó-állomány kutatását kizárólag vadászati érdekeltségű szakműhely, és a vadászok végezhetik el. Szomorú ez, nagyon szomorú. És semmit sem lehet tenni ellene, ha csak nem jön gyökeres fordulat az államigazgatás irányításának szervezetében. Egész munkásságom alatt – amint azt már többször is kihangsúlyoztam – az egyik legfontosabb célomnak tartottam, hogy a különböző értékrendű és ebből adódóan eltérő felfogású szakmai közösségek között legyen egy valós, egymást segíteni akaró és megértő párbeszéd. Sokat tettem ezért, több-kevesebb sikerrel. Lehet azonban, hogy túlságosan is elfogult voltam a magam által vallott nézetek mellett, amit egyébként sokan megfogalmaztak már, amikor elmondották bírálatukat velem szemben, mégis mindig egyvalami vezérelt: a hazai ragadozók – elsősorban a menyétféléink – védelmének kihangsúlyozása. Itt azonban akarva-akaratlan szembekerültem a vadászokkal, akik közül sokan értetlenül nézték ügyködésemet. Az ő szemükben a kisragadozók oltalma bizony nem elsőrendű szempont, hiszen a felfogásukban e fajok jelenléte nagyban akadályozza a sikeres vadgazdálkodást. Egyik-másik menyétfélénk esetében ez tagadhatatlan, és e fajok vadászhatók is, mégpedig a természetvédők jóváhagyásával is. Mindazonáltal nincs egyezség, még több ragadozót kívánnak puskázni különféle, nem egyszer megmosolyogtatóan naiv, másszor pedig gyomorszorítóan taszító érvekbe burkoltan. 2013 áprilisában Magyarországon tartotta soros közgyűlését a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács. Az erről tudósító sajtóorgánumok jelentős része hangzatos címekkel adott tájékoztatót erről, többek között az egyik közszolgálati média hírportálja is. Ebben többek között megtudhattuk, hogy a rendezvény résztvevői úgy vélik: veszélyes ragadozók tértek vissza a térségbe, valamint hogy a vadászat nem más, mint a fenntartható természetvédelem legfontosabb eszköze. Mi tagadás, feldühítettek ezek az állítások, mert hiszem és vallom, hogy a vadászat csak egyik eszköze a sikeres természetvédelemnek, és egyáltalán nem a legfontosabb, no és az, hogy bizonyítottan megjelent hazánkban a hiúz, a farkas és a medve, nem azt jelenti, hogy veszélyes ragadozók bukkantak fel. Írtam hát egy újabb cikket a Népszabadság fórum rovatába, amit a lap május 4-én leközölt. A cikk a következő:

166

Veszélyes ragadozók? A hirado.hu április 29-én „Elszaporodtak: veszélyes ragadozók tértek vissza a térségbe” címmel számolt be a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) budapesti közgyűléséről. Többek között ezt írták az ott elhangzottakról: „Úgy fogalmaztak: a vadászat a fenntartható természetvédelem legfontosabb eszköze”. Napjainkban aligha a vadászat jelenti a fenntartható természetvédelem számára a legfontosabb eszközt. Sőt, soha nem jelentette azt. Ez a kijelentés nem más, mint cinikus lesajnálása és visszaszorítása mindazon természetvédelmi és ökológiai törekvéseknek, amelyek arra hivatottak, hogy mentsék még a menthetőt – mégpedig állatfajok pusztítása, gyilkolása nélkül. Emlékezhetünk: még 2011 januárjában dr. S. Zsolt az Országos Magyar Vadászati Védegylet (OMVV) elnöke egy olyan levelet adott át a regnáló vidékfejlesztési miniszternek, amelyben számos védett madár- és emlősfaj vadászatát kezdeményezte mindenféle szakmai és társadalmi vita nélkül. Szerencsére ez a levél, hatalmas vihart kavarva még az év áprilisában nyilvánosságot kapott, így elkerülhetetlen volt az egyeztető megbeszélések életre hívása a vadászok és a természetvédők között. Ennek során azonban – mint az menet közben kiderült – a tárca hallgatólagos jóváhagyása mellett a bevont vadászati szervezetek előre megállapodtak már a jövőbeli teendőkről, no meg arról, hogy mely állatfajcsoportok kutatása kit, kiket illessen. Pestiesen szólva: előre lezsíroztak mindent, és úgy ültek le a tárgyalóasztalhoz. A hazai emlős ragadozók esetében kizárólag elkötelezett vadászati érdekeltségű és értékrendű kutatóműhely kapott megbízást, így jelenleg 2013 és 2017 között kizárólagos jogosítványuk lett az érintett állatfajcsoportok kutatása. Pikantériája a dolognak az, hogy az OMVV elnökének elhíresült levelében felvetett két menyétfélénk (a menyét és a nyuszt) vadászhatóságát – szakmai körökben elterjedt hír szerint – éppen ők kezdeményezték. És bár ez most nem sikerült nekik: szerencsére, ha nem is egykönnyen, de sikerült megakadályozni, mert a nyuszt védett maradt, míg a menyét, amely addig sem védett, sem vadászható nem volt, természetvélelmi oltalmat kapott. Mégis felsejlik a leplezetlen szándék: a vadászati szervezeteken túl ez évtől másnak nem lehet beleszólása abba, hogy akár már ma vagy holnap, tárgyilagos szakmai kutatásokra hivatkozva e fajok is növeljék a vadászati statisztikákat, bizonyítván: lám, milyen sok van belőlük, és hogy vadászattal milyen eredményesen lehet szabályozni a létszámukat. Ki is találtak már erre egy – szintén cinikusan lenéző – fogalmat: ragadozó-gazdálkodási modell. Vagyis már előre tudják, hogy vadászatilag gazdálkodni kell majd e fajokkal. Vajon honnan? Sajnálatos, egyben szégyenletes: a rendszerváltás óta először megtörténhetett hazánkban, mégpedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerén belül, hogy egy nagy vihart kavart ügy során az illetékes minisztérium a nevét adta ahhoz, hogy nem vadászati elkötelezettségű szakmai és társadalmi szervezetek teljes kizárásával lehessen véleményt formálni és kutatást folytatni a ragadozó emlőseinkről. Mindezek mögött leginkább gazdasági szándék húzódik meg – vagyis nem az úgynevezett fenntartható természetvédelmet erősítő vadászat, ami egyszerűen képmutató fogalom –, hiszen e fajokkal kiegészítve a vadászható vadfajaink listáját, Magyarország még vonzóbbá válhat a belföldi és a külföldi vadászok számára. Hiszen olyan ritka, és még napjainkba is alig ismert állatfajokat lehet majd lelőni és trófeaként hazavinni, amelyeket jobbadán csak egyedül hazánkban puskázhatnak le. És ez bizony jelentős haszonnal is jár, megéri a belefektetett energiát, főleg ha azt jelentős kormányzati és államigazgatási hátszél is támogatja. Pedig volt kezdeményezés arra, nem is egy, hogy legyen egy valós párbeszéd a vadászok és a természetvédők között, amivel a minisztérium bizonyíthatta volna, hogy elkötelezett a társadalmi és szakmai párbeszéd mellett, és hogy komolyan veszi a Nemzeti

167

Együttműködés Rendszerét. Többek között magam is írtam a témakörben a vidékfejlesztési miniszternek, válaszra azonban hiába vártam. Egyszerűen eldöntötték, hogy ki kaphat szerepet, és kik azok, akiknek semmiféle beleszólása nem lehet. A Vidékfejlesztési Minisztérium a vadászok érdekeinek hűséges kiszolgálója lett, bizonyítja ezt az is, hogy a 2010-es kormányváltás óta mindazon törvények, rendeletek, amelyek a vadászokra nézve addig tabukat és tilalmakat fogalmaztak meg, mára szinte mind megszűntek. Ma már kedvükre kereskedhetnek a védett állatfajok trófeáival (ez az úgynevezett Washingtoni Egyezmény arculcsapása), kedvükre változtatták meg a hatályos fegyvertörvényt, és szintén a maguk szándékának rendelték alá azt, hogy egyedüli és kizárólagos elbírálói legyenek a ragadozó emlőseink megítélésének. És még nincs vége, hiszen hamarosan a Parlament elé kerül az új vadászati törvény tervezete, ami pedig az eddig kiszivárgott részletek alapján valóban felteszi majd a koronát a vadászok és kiszolgálóik fejére. A Parlament nem is olyan rég az új Alaptörvényben deklarálta elkötelezettségét a Kárpát-medence és hazánk élővilágának megőrzése mellett. Látható azonban, hogy ez az ő olvasatukban egy politikailag és gazdaságilag befolyásos érdekcsoport kizárólagos kiszolgálását jelenti. Igaz, megszokhattuk már, hogy jelentős üzletekbe, szerződésekbe, esetleg kutatásokba csak a kormánypártokhoz közelállók kaphatnak szerepet. Sajnálatos ez, nagy botrány, mondhatni: a Nemzeti Kirekesztő és Megkülönböztető Rendszer valós arca. A cikk nem várt felháborodást kavart. Azt tudtam, hogy sokakat dühíteni fog – mint a legtöbb e témakörben a múltan már publikált írásaim –, arra a hisztérikus reakcióra azonban nem számoltam, amit a következő napok során átéltem. Névtelen, lenyomozhatatlan számokról érkezett telefonok alpári stílusú személyeskedése, fenyegetőzése váratlanul ért, akárcsak e-mailek és postai úton küldött, barátinak éppen nem nevezhető levelek sokasága. Néhány kiragadott szemelvény, kommentár nélkül önmagukért beszélnek: Olvastam a mocskolódó, vádaskodó cikkedet te silány pesti szeméttermék. Meddig mocskolod még a vadászokat és a kormányt, a minisztériumot? Ha nem tetszik a REND, akkor takarodj ki ebből az országból, amíg még megteheted. (E-mail, érkezett május 5-én, sem megszólítás, sem név nem volt feltüntetve – GP megjegyzése). Gera Úr! Olvastam a cikkét a Népszabadságban. Megdöbbentett. Tulajdonképpen mit akar maga? Az világos, hogy nem barátja a nemzeti kormánynak (a sivár liberális lelke rajta), de hogy ennek örvén megszólja a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanácsot, a Vidékfejlesztési Minisztériumot, és azt a sokrétű szakmai munkát, amelyet vadászok és természetvédők közösen dolgoztak ki és hajtanak végre, már mindennek a teteje. (…) A történtek után egyet tehet: végleg elhallgat, és örül annak, hogy ennyivel megúszhatja. Ha azonban továbbra is azt teszi, amit eddig, számíthat rá, hogy lesz olyan vérmes vadász, aki a megfelelő módon (amit nagyon is megérdemelne) vesz elégtételt magán. (…) (Ismeretlen címről küldött e-mail, érkezett 2013. május 5-én) Idefigyelj te városi sötétzöld! (…) Fogd be végre a mocskos pofád, ne lázítsál, mert már nagyon elegünk van belőled. Ha csak arra vagy képes, hogy alantas vádakat írj a vadászokról, nincs semmi keresnivalód sehol, sem újságokban, sem máshol. Remélem, ezt végre felfogod azzal a

168

sötétzöld tompa agyaddal! (…) (Ismeretlen címről küldött e-mail, érkezett 2013. május 6-án) Uram! Ön ismét megsértette a magyar vadászokat a múlt heti cikkével, amit volt „szerencsém” elolvasni a Népszabadságban. A múltban már sokszor sértegetett, vádolt bennünket. Senki nincs ebben az országban, aki olyan sokszor pocskondiázott bennünket, mint maga. Végre elárulhatná már, hogy tulajdonképpen miért utál maga ennyire bennünket? Hogyan tudja elérni, hogy a förtelmes cikkeit közöljék? Bár az, hogy most is a Népszabadságban jelent meg a förvedménye világossá teszi, hogy a kormány ellen agitál, tehát politikai oka van annak, hogy megírta a cikket. Lehet kormányellenes, joga van hozzá, de miért bennünket, vadászokat használ fel ürügyként, hogy a kénye-kedve szerint agitáljon a kormány ellen? Olyasvalaki, aki nagyon haragszik magára! (Postai úton érkezett levél, dátum, helyiség nem volt feltüntetve. Érkezett 2013. május 10-én) Gera úr! (…) A cikke után nagyon nehéz nyugodtnak maradni és tárgyilagosan szóba állni magával. Igazából nem is szükséges beszélni magával, hiszen az eddigi cikkeivel, amire a mostani tette fel a koronát, végleg kizárta magát a szakemberek táborából. Eddig sem volt valami népszerű, de most már átlépett egy olyan határt, ahonnét, ha akarna se, tudna visszafordulni. Talán többre lett volna érdemes, de most már egyetlen elfogulatlan szakember sem vesz magáról tudomást. (…) Mondja csak, de őszintén: valóban megérte ez magának? Valóban jól érzi magát kiközösítve, megvetve és utálva? Üdvözli: D. Gábor (E-mail, kelt: Nyíregyházán, 2013. május 10-én) Gera! (…) Olyan programokat tart kétesnek, vagy ahogyan írta: előre lezsírozottnak, amelyek sok-sok szakembernek (vadásznak, természetvédőknek) ad munkát. Hihetetlennek tartom, hogy mindazt lemerte írni, amit. A szakmai célját nem értem (ha volt egyáltalán valami ilyesmi), a politikai motivációját azonban érteni vélem: összemosva a gyűlöletét, amit a kormány és a vadászok ellen érez, fröcskölő vádakkal agitáljon ellenünk. Sajnálatos ez, és gondolom, az esze ágában sincs abbahagyni. De ha folytatja, nem tart attól, hogy nagyon megütheti a bokáját? (…) T. Balázs (E-mail, kelt: Szolnokon, 2013. május 12-én) Uram! (…) Nagyon gyalázatos ez az írása. Nem csak, hogy alaptalan állítások, és vádaskodások sorát puffogtatja, hanem azt is bizonyítja, hogy maga becstelen jellemsenki. Meddig akar még elmenni? (…) Az lenne a legjobb, ha eltakarodna a semmibe, és soha az életben nem írna többé. Hagyjon békét nekünk, ne folytasson gyűlöletkampányt a nemzeti kormány ellen. Kotródjon el az országból! (Postai úton érkezett levél, dátum, helyiség nem volt feltüntetve. Érkezett 2013. május 14-én)

169

Még május 4-én a cikkem megjelenése napjának délutánján csöngött a mobiltelefonom, fogadtam a hívást - Gera Pál vagyok, tessék? – szóltam a készülékbe. - Beszélni akarok magával – hangzott egy erősen basszus, mély férfihang. - Parancsoljon velem, kérem. Kihez van szerencsém? - Az nem érdekes. A cikke miatt hívom – csend, csak a halk szuszogását hallottam. Nem szóltam semmit, úgy gondoltam, a hívó csakhamar beleun a némaságba, és elárulja, hogy miért keresett meg. Talán fél perc telt el, amikor ismét megszólalt: - Maga nagyon megsértett bennünket – ismét elhallgatott. - Igen, és kiket, mivel? – kérdeztem, remélve, hogy ettől kezdve pörgősebbé válik a társalgásunk. - Hát a vadászokat sértette meg a cikkével. Mondja, miért jó ez magának? - Micsoda? – kérdeztem megint, mert valóban nem tudtam, hová akar kilyukadni. - Az, hogy mindig sérteget bennünket. Tudja, már a múltban is sokszor vádaskodott, de ez a mai cikke a Népszabadságban mindennél ocsmányabb. - Értem, kérem. Tekintse úgy, hogy a cikkem is csak egy vélemény a sok közül, hiszen amiről írtam nagyon sokaknak sokféle megítélésük van. - Nem, nem, ez nem igaz. Maga nem véleményt mondott, hanem alaptalanul vádaskodott, egyetlen érvet sem írt le. Általánosságokat, hazugságokat írt. - Köszönöm, hogy felhívott és mindezt elmondta. Akkor talán el is köszönhetnénk egymástól. - Igen, ez lesz a legjobb. De előtte, hadd kérdezzek még valamit. - Tessék, kérem? - Nem fél? – ez meglepett, olyasmire számítottam, hogy mit akarok elérni, mi vezérel, de hogy nem félek-e, nem jutott az eszembe. - Miért kellene félnem? - Talán azért, mert akadhatnak, akik… – elhallgatott, ismét vagy fél percig csak a szuszogása hallatszott. Végül megszólalt: – Mindegy. Az a lényeg, hogy ne csodálkozzon azon, ha esetleg valamikor valahol valakik megleckéztetik magát – és ezzel bontotta a vonalat. Két nappal később megint felhívott valaki. Fogadtam a hívást, bemutatkoztam, és vártam, hogy megtudjam, ki és miért keres. Ehelyett csak azt hallhattam: - Te rohadt senkiházi, kitöröd a nyakad az aljas cikkeid miatt. Ne legyél nyugodt, tudjuk, hol laksz, és nemsoká meglátogatunk. Bontotta a vonalat. Visszahívni nem tudtam, mert a hívás rejtett számról érkezett. Alig kér órával később, ismét kerestek, megint csak rejtett számról. Persze nem tudhattam meg, ki a hívó. - Te gané, mit képzelsz magadról? Azt hiszed, hogy bennünket bárhol, bármikor mocskolhatsz? Hát nem, te rohadék, most aztán vége, elfogyott a türelmünk. Hamarosan találkozunk, erre mérget vehetsz, te undorító hitvány féreg. Mindezek után 2013. május 21-én a Vidékfejlesztési Minisztérium Sajtóirodája is válaszolt a Népszabadságban. Mégpedig ezt írták: A ragadozóknál csak a tudatlanság veszélyesebb Nem tudni, hogy a Gera Pál néven publikáló személy ismeri-e Cervantes világhírű regényét, a Don Quijote de la Mancha-t, mindenesetre a Vidékfejlesztési Minisztérium az erényes lovag szerepében évek óta cáfolni kénytelen az említett személy rendre fel-felbukkanó, tárcát érintő hamis megnyilatkozásait. Mint ahogyan a spanyol irodalmi alak a reménytelen küzdelmek

170

allegóriájaként foglalja el méltó helyét a halhatatlan irodalmi hősök táborában, úgy tűnik, a természetvédelemmel és vadgazdálkodással foglalkozók szélmalomharcot kell, hogy folytassanak a munkájukat ért folyamatos vádak ellen. Legutóbb május 4-én, a Népszabadság Fórum rovatában, valamint a nol.hu internetes oldalon is olvasható volt a „Veszélyes ragadozók? című publikáció, amelyre – a szerző valóságtól ismét nem zavartatott, igaztalan vádjaira - szükséges reagálni. Az olvasói levélíró már másfél évtizede folytat szakmai köntösbe bújtatott véleménycserét, három éve a Vidékfejlesztési Minisztériumot is folyamatosan bombázza minden alapot nélkülöző, összeesküvést emlegető, sértett hangvételű írásaival, amelyekre rendre választ is kap. Legutóbb a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) 60. jubileumi közgyűlése kapcsán adott hangot felháborodásának, holott az említett nemzetközi szakmai rendezvényen a szakterület jeles gyakorlati és tudományos képviselői tartottak előadásokat és pódiumbeszélgetéseket. Ezen az eseményen olyan elismert szaktekintélyek vettek részt, akiket nem a magyar vadászok, hanem a Világ Természetvédelmi Unió (IUCN) egyik tagszervezete, a vadvédelem és a vadászat reprezentatív szakmai szervezete kért fel arra, hogy országaik tapasztalatait a nemzetközi közvéleménnyel megosszák. A Népszabadságban megjelent olvasói levél szerzője egy olyan nemzetközi összejövetelről mond sommás véleményt, emleget összeesküvést, amelyen ott sem volt. Magyarországon rajta kívül senki sem beszél a jelenleg védett nagyragadozók (barnamedve, farkas, hiúz), illetve további emlős fajok vadászhatóvá tételéről. Ezt a véleményt sem a szaktárca, sem a vadászati érdekképviseleti, de a civil szervezetek sem osztják. A levélíró szerint a szakmai szervezetek hazudnak, adataik hamisítványok, és kizárólagos céljuk, hogy minél több faj vadászható, trófeái eladhatóak legyenek. Vélhetően a fő probléma az, hogy az említett úr nem tartozik egyik szakmai szervezet tagjai közé sem, vele semmilyen tudományos párbeszédet nem folytat senki. Mert, ha így lenne, tudná, hogy hazánkban a ragadozó fajok vadászata alapvetően nem jelent bérvadászati bevételt, csak a legritkább esetben szerepelnek e fajok a vadászati árlistákon. Kistestű menyétfélék pedig sohasem. Az az állítása sem igaz, hogy a 2012 februárjában megkötött természetvédelmi és vadgazdálkodási ágazati szereplők közötti megállapodást nem széleskörű szakmai egyeztetés előzte meg. Annak aláírói között a szaktárca mellett szerepel mások mellett a WWF Magyarország, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, valamint az alapvető jogok biztosának a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó helyettese is. A vadászati és természetvédelmi szakterület közötti megállapodás szakmai konszenzuson alapul, amely természetvédelmi szempontból is egyértelműen előnyös. A böjti réce és a barátréce után a csörgő réce, a kerceréce és a menyét is felkerült a védett fajok listájára. Alaptalannak bizonyultak azok a félelmek, amelyek a vadászható állatfajok körének bővítését vetítették előre. A széles körű szakmai egyeztetési, véleményezési folyamatba, a nemzetközi és hazai szakmai és társadalmi megbecsülésnek örvendő tudósok körébe nem tartozik Gera Pál, akinek hatásvadász, szakmai hozzáértést nélkülöző, a vadgazdálkodással kapcsolatos folyamatokban tájékozatlan írásai arról árulkodnak, hogy nincs a tudomány, az elismert nemzetközi kutatások eredményeinek birtokában. Kellő szakmai felkészültséggel nem állítaná ugyanis, hogy Magyarországon kedvére kereskedhet bárki a washingtoni egyezmény különböző pontjainak szabályozása alá tartozó trófeákkal. Vagy például nem kürtölné világgá azt a valótlanságot, hogy: „hamarosan a parlament elé kerül az új vadászati törvény tervezete, ami pedig az eddig kiszivárgott részletek alapján felteszi a koronát a vadászok és kiszolgálóik fejére.” Ezzel szemben a Vidékfejlesztési Minisztérium munkatervében ilyen jellegű jogszabály-előkészítési feladat nem szerepel és a tárca nem is kapott erre felkérést. Komolytalan továbbá az olvasói levél írójának azon állítása is, hogy a Vidékfejlesztési Minisztérium több szakmai főosztályához intézett kérdéseire, felvetéseire nem kapott választ.

171

Igazolható, hogy beadványaira több esetben elektronikus úton, máskor pedig levélben kapott tájékoztatást. Alaptalan vádaskodásai, mint a szélmalmok lapátjai, nem legyőzhetetlenek. Ezúttal a szakmai tudás, a valós társadalmi érdekek, a tudományos megalapozottság teríti le az öncélú páváskodót. Lehetőséget kaptam arra, hogy válaszoljak, mégpedig ugyanaznap, közvetlenül a tárca sajtónyilatkozata után. Ezt írtam: Válasz a VM-nek A publikációimat azért Gera Pál néven jegyzem, mert egész egyszerűen így hívnak, ha ez a tárcánál netalán értetlenséget is vált ki. Ugyanakkor nem értem, hogy milyen a tárcát érintő hamis megnyilatkozásokat vetnek a szememre, mert erre a közlemény nem tér ki. Vajon miért? Tény, hogy a kormányváltás óta több levelet is címeztem a minisztériumba (mint tettem ezt a szakmai munkám során a rendszerváltás óta regnáló minisztériumi illetékeseknek, függetlenül attól, hogy ki kormányzott hazánkban), de egyszer sem vádaskodtam, nem szőttem összeesküvéselméleteket, hanem felvetettem, illetve kezdeményeztem szakmai programokat. Választ 2010 tavasza óta mindössze kétszer kaptam, egyet elektronikus levél formájában, egyet postai úton, és mindkét levélben arról értesítettek, hogy egyetértenek az általam írottakkal, de a legtöbb megkeresésem valóban válasz nélkül maradt. A CIC közgyűlését nem illettem nemtelen szavakkal, hanem egy a tanácskozásról beszámoló hír kapcsán cáfoltam azt, hogy a vadászat elsőszámú eszköze a fenntartható természetvédelemnek. Ez egyszerűen bántóan hamis állítás, és hogy sértő az a kijelentésem, miszerint idehaza bizony a kisragadozóinkat a jövőben vadászni kívánják, érthető. Túlságosan is egyértelmű a tendencia, hiszen már úgynevezett ragadozó-gazdálkodási modell keretében kutatják e fajokat. Vajon miért és honnét tudják már most, hogy gazdálkodni kell az állományukkal, mégpedig vadászatilag? És miért a vadgazdálkodás-vadászat iránt elkötelezett kutatóműhely vizsgálhatja csak e fajokat? Erre a tárca nem válaszolt, ami szintén érthető. Való igaz, ma már nem tartozom egyetlen szakmai közösséghez sem, tudományos fokozatom sincs, sőt még idegen nyelvet sem beszélek, de múltbéli aktív, és a mostanában már inkább inaktív tevékenységem, a végzettségem és a sok évtizedes tapasztalatom talán elégséges ahhoz, hogy véleményt mondjak. Bizonyítja ezt az is, hogy a szakmai honlapomon megtalálható tanulmányokat, könyveket mindezidáig nagyon sokan megnézték, letöltötték. És bizonyítja az is, hogy amíg az Alapítvány a vidrákért szervezet ügyvezető elnöke voltam, számtalan minisztériumi megbízást kaptunk, számtalan szakmai tanácskozást kezdeményeztem, amelyeken a minisztérium mindig képviseltette magát. Ha valóban nem vagyok szakmailag elfogadható, akkor mindezeket minek köszönhettem? A tárca személyeskedhet, vádaskodhat, ezzel önmagáról állít ki szegénységi bizonyítványt, de ettől a tények még tények maradnak: a vadászat, köszönhetően politikai és gazdasági érdekcsoportok összefogásának hazánkban másodrendűvé degradálta a természetvédelmet. No ez a levélbeli pengeváltás ismételten olaj volt a tűzre. Igaz, fenyegető telefonokat nem kaptam, de napokon keresztül „különös hangvételű” e-maileket igen. És láss csodát: újra csak lenyomozhatatlan címekről. Fogalmam nincs, ez hogyan lehetséges, bár bevallom, hogy az elektronikához, számítástechnikához vajmi keveset értek, megelégszem azzal, hogy – tagadhatatlanul nagy nehézségek árán – a legalapvetőbb ismereteket elsajátíthattam. Néhány szemelvény:

172

Gera, Te ocsmány barom, hát csak azért sem hagyod abba? Hogy mersz megint írni, mégpedig úgy, hogy kioktasd a minisztériumot? Hagyd abba, mert most már végleg elég belőled, te szemétláda. Érkezett: 2013. május 21-én Uram! Szánalmas egy alak maga! Szégyen, hogy bátran irogathat, igaz csak a szennyes vörös újságban. Ez sokat elárul a jelleméről! Vegye már tudomásul, hogy magát senki nem tartja szakembernek. Mert nem az, hanem egy tolakodó, önfejű senkiházi. De ez így jó, azért, mert tudhassa mindenki, hogy a vadászatba csak hozzáértők mondhatnak véleményt. Maga pedig egyet tehet, azt, hogy eltűnik végre a balfenéken! Érkezett: 2013. május 21-én Gera úr! Maga hihetetlenül makacs, csak azt nem értem, miért? Sokan, nagyon sokan elutasítják a magával való találkozást, beszélgetést. Maga egyszerűen egy kiközösített valaki, akit megvetnek a természetvédők és a vadászok is. Szóval mindenki. És joggal! Ezek után még van képe arra, hogy folytassa a rágalomhadjáratát? Adok egy jó tanácsot: szívódjon fel, húzza meg magát, mert nagyon pórul járhat, ha továbbra is kekeckedik, vádaskodik. Érkezett: 2013. május 24-én Te baromarcú senkiházi, hát csak azért is pofázol, irogatsz? Kész, tudd meg, véged van, teszünk róla, hogy felhagyj a mocskolódásaiddal! Érkezett: 2013. május 25-én Amikor a fentebb ismertetett Népszabadság-beli cikkem, majd a Vidékfejlesztési Minisztérium sajtóirodájának közleményére válaszként írt írásom megjelent, felhívott az egyik nemzeti parknál dolgozó nagyon kedves ismerősöm. Elbeszélgettünk egymással, és mielőtt elbúcsúztunk volna, megjegyezte: - Tudod, Pali, ha nem is értek mindenben egyet veled, azt meg kell mondanom, hogy nagyon gyalázatos világban élünk. Nekem még arra is figyelnem kell, hogy milyen újságokat olvasok, milyen tévéadókat vagy internetes portálokat nézek, mert ha kiderül, hogy valamelyikük mostanság nemszeretem a hatalom számára, akkor pillanatokon belül az utcán találhatom magam. Ez év szeptember végén vadászati szervezetek, szaklapok honlapjára felkerült egy felhívás. Végleg egyértelművé vált, hogy a hazai ragadozók kutatásában kizárólag vadászok vehetnek részt, még az államigazgatásban dolgozó természetvédők, és a különböző kutatóműhelyekben dolgozó szakemberek sem szólhatnak bele. Sőt, most már nyíltan lenézik mindazokat, akik nem úgy gondolkodnak, mint ők, de még a sajátjaik közül is sokakat lesajnálnak. Ilyen nyíltan a rendszerváltás óta nem kezelték le a természetvédelmet, látszik, hogy biztosan és nyugodtan ülnek azon a bizonyos lovon. Ezt a felhívást nem hagyhattam szó nélkül. Írtam a miniszterhez egy újabb nyílt levelet:

173

Dr. F. Sándor Miniszter Vidékfejlesztési Minisztérium 1055 – Budapest Kossuth Lajos tér 11. Tárgy: nyílt levél korrekt kutatáshoz a hazai ragadozó emlősfajaink érdekében Tisztelt Miniszter Úr! Alulírott Gera Pál magyar állampolgár, elkötelezettséget érezve a hazai élővilág sikeres jövőbeni megóvása érdekében, az alábbi levelet teszem közzé a nyilvánosság előtt, remélve, sikerül a támogatását megszereznem (bár a közelmúltban Önhöz írt hasonló leveleimet rendre válasz nélkül hagyta). Mint arról a sajtóból értesülhettünk, 2012. február 16-án a budapesti FEHOVA rendezvényen Önnel együtt, vadászati- és természetvédelmi szervezetek képviselői aláírtak egy olyan dokumentumot, amely „A MEGÁLLAPODÁS a természetvédelmi és a vadgazdálkodási ágazat képviselői között a vadászható fajok körét és az apróvadfajok vadászati idényét, valamint egyes trófeák behozatalát illetően” címet viseli. Előzménye ennek az inkorrekt megállapodásnak még 2011-re nyúlik vissza, amikor az év januárjában az Országos Magyar Vadászati Védegylet (OMVV) újsütetű elnöke, dr. S. Zsolt egy olyan – nem a nyilvánosságnak szánt – vadászati javaslatcsomagot írt Önnek, amelyben kizárólagos vadászati érdekeket szem előtt tartva kezdeményezte védett madár- és kisragadozó-fajok vadászhatóvá tételét. Akkor (miután az év áprilisában a nyilvánossághoz fordultam, elérhetővé és elolvashatóvá téve ezt a levelet), a társadalom felháborodása és a javaslat elől elzárt szakértői közösségek megbotránkozása, arra késztette mind a vadászokat, mind az illetékes tárca illetékeseit (vagyis Önöket), hogy a kezdeményezésről, eredeti szándékuktól eltérően szakmai vitát rendezzenek. Amelybe viszont valami miatt nagyon szűk és zömében vadászati érdekeltségű szakmai műhelyek kaptak lehetőséget. Ekkor is kértem, hogy változtasson ezen, de Ön erre sem reagált. A napokban került fel a vadászati szervezetek honlapjaira egy felhívás, amely már valóban egyértelművé teszi, hogy a hazai ragadozó emlőseink kutatásában – legyenek azok vadászhatóak vagy védettek – kizárólagosan vadászati szempontokat vesznek figyelembe, teljesen figyelmen kívül hagyva a természetvédelmi szakembereket, szakmai műhelyeket, valamint azok véleményét. Íme a levél (kiemelések tőlem): „Tisztelt Vadászatra Jogosult Képviselők, Hivatásos Vadászok! Az elmúlt hetekben a jogosultak székhelyére felkérő levél érkezett a Szent István Egyetem VadVilág Megőrzési Intézetétől, a hazai ragadozó fajok előfordulásának felmérése kapcsán. A fajok elterjedésének, valamint egyedszámuk sűrűségének országos feltérképezéséhez elengedhetetlen, hogy a megfigyeléseken (terítéken) alapuló információk első kézből, a vadászterületekről érkezzenek a kutatókhoz. (…) Kérem tehát a Tisztelt Képviselőket, hogy a szakma letéteményeseiként a területen legtöbbet tartózkodó hivatásos vadászok megfigyeléseit és véleményét is figyelembe véve - a kérdőíveket maradéktalanul juttassák el a megadott címek valamelyikére, segítve ezzel az egyetemek kutatóinak eredményes munkáját” Ez legalább világos beszéd! Elsősorban a – valóban csak nagy szakmai tiszteletet érdemlő – hivatásos vadászok a szakma letéteményesei. Mondjuk a természetvédelmi őrök, a természetvédelmi szervezetek elkötelezett munkatársai, tagjai, nem vadászati elkötelezettségű egyetemi kutatók, stb. nem azok? És hogy e fajok előfordulásának a megfigyelése kizárólag vadászterületről érkezhetnek, mondjuk: védett, fokozottan védett, vagy éppen Natura 2000-es

174

területekről nem? Miért degradálják le a nem vadászterületeket, ott talán nem élnek ragadozók? Tisztelt Miniszter Úr! Ezekkel a kijelentésekkel ismét nagyon sok nem vadászati elkötelezettségű szakembert sértettek meg, de a nem hivatásos vadászok (sportvadászok) tízezreinek a tudását is leplezetlenül kétségbe vonják. Valóban komolyan gondolják ezt? Valóban ez az igazi nemzeti együttműködés? Tudja, 2007-ben az egyetlen fokozottan védett menyétfélénket, a vidrát már megpróbálták kizárólag vadászati szempontok alapján megítéltetni (amihez nem kell nagy szakértelem, hogy tudjuk: valójában mit jelent), de ezt akkor sikerült megakadályozni. Most valamennyi ragadozónkat szintén csak vadászati értékek, csak vadászok beszámolói, megfontolásai mentén fogják a kutatási idő végén megítélni, és ez bizony – ismerve a s-i levélben írtakat – semmi jót nem ígér. Tisztelt Miniszter Úr! Még nem késő – hiszen még csak most vette kezdetét a kutatási időszak –, lehet változtatni a kutatás szemléletén és a bevonandók körén. Ezt Ön, mint az illetékes tárca vezetője bármikor megteheti. Ez csak elhatározás kérdése lehet, amit esetleges gazdasági vagy politikai érdekcsoportok kierőszakolt akarata és elvárása nem írhat felül. Elvileg nem, de hát, ahogy kinéz, megteszik, annak ellenére, hogy az új alaptörvényünk megszavazásakor Ön is hitet tett a Kárpát-medence élővilága sokszínűségének megőrzése mellett. A vadgazdálkodásnak-vadászatnak ebben valóban nagy szerepe van, de kizárólagossága nem lehet. Főleg nem olyan módon, ahogy azt eredetileg tervezték, és most kendőzetlenül végrehajtani készülnek. Tisztelt Miniszter Úr! Azért fordulok Önhöz ezzel a nyílt levéllel, hogy ismét megkérjem arra, akadályozza meg azt, hogy Lutra és társai korlátlanul áldozatául eshessenek a vadászok és a mögöttük állók érdekeinek, aminek egyébként már nevet is adtak. Úgy hívják: ragadozógazdálkodási modell. Ami eleve felháborító, hiszen már e modell – vagyis a vadászhatóvá tétel – képezi az elsőrendű szempontot, ma még természetvédelmi oltalom alatt álló ragadozó fajok esetében is. Vagyis az ítélet már most megszületett, amit nem is tagadnak. De akkor mire ez a nagy komédia? Egy biztos: ez Európában csak nálunk valósulhat meg. Kérem Miniszter Úr, tegyen ellene! Kelt: Budapesten, 2013. szeptember 27-én Barátsággal üdvözli: Gera Pál s.k. Természetesen nem kaptam hivatalos választ. Nem is tudom, mit reméltem, de egyszerűen bosszant, hogy mindez megtörténhet napjaink Magyarországán. Hanem nem hivatalos válasz mégis a tudomásomra jutott. Történt, hogy október 8-án a már megszokott, de ennek ellenére szavakkal leírhatatlanul utált, orvosi ellenőrző vizsgálatok egyikére kellett mennem. Éppen végeztem a betegirányítónál, ahol mindig jelentkezni kell, mielőtt felmegyek az orvoshoz. Elindultam hát, amikor szembetaláltam magam egy, a minisztériumban dolgozó ismerősömmel. Köszöntünk egymásnak, érdeklődtünk egymás felől, majd búcsúzkodtam, mert mennem kellett, hiszen vészes gyorsasággal közeledett az időpont, amikor a vizsgálószoba előtt kellett lennem. Az ismerősöm azonban utánam szólt: - Gera úr, még egy pillanatra, ha kérhetem. - Parancsoljon.

175

- Olvastuk a legutóbbi nyílt levelét, amit a miniszterhez írt. - Még nem kaptam választ – mondottam, mire felnevetett. - Választ? Gera úr, fogadjon meg egy jó tanácsot: ne strapálja magát. Irogathat annyi levelet, amennyit csak akar, a grafomán hajlama megvan hozzá, de az igazság az, hogy senki nem törődik magával. Kérem, ne sértődjön meg, de maga a minisztériumban olyasvalaki, akivel senki, sehol nem beszélhet – ránéztem és megkérdeztem: - Ez hivatalos ukáz? – beszélgetőtársam ismét felnevetett. - Maga mondta – ezzel elköszönt. Bár tisztában voltam ezzel, hiszen már mások is közölték ezt velem, de ismerősöm hangjából egyértelműen kiéreztem a kirekesztettség nyers valóságát. 2013. január közepén történt. Teljesen váratlanul találkoztunk egy budapesti bevásárlóközpontban. Régi, kedves ismerősömről van szó, aki éppen a Vidékfejlesztési Minisztériumban dolgozik. Megörültem, amikor megláttam, ő háttal állva nekem nem vett észre, ezért sebtiben odatrappoltam hozzá, megveregettem a vállát. Kíváncsian nézett hátra. Amikor meglátott, elsápadt, majd egy félreérthetetlen ellenszenvvel teli sápatag rezgéshullám suhant át az arcán. Hátralépett és hűvösen köszöntött: - Szia, Pali – rebegte. Kezet nyújtottam, de nem viszonozta. Megdöbbenve néztem rá. Ő felfogta az értetlenségemet, és reszketegen így szólt: – Ne haragudj, de attól tartok, hogy nekünk nincs semmi beszélnivalónk egymással. Szó nélkül magamra hagyott. Ott álltam leforrázva, csak néztem utána, miközben az elmúlt évtizedek sok közös beszélgetése villant át az agyamon, szinte egy légvételnyi idő alatt. Olyanok is felvillantak, amelyeket már teljesen elfelejtettem, és most olyan élesen láttam magam előtt őket, mintha abban a pillanatban történtek volna meg. És milyen kegyetlen is tud lenni az élet. Mert amint elindultam hazafelé, egyszer csak egy másik rég nem látott ismerősöm bukkant fel. Ő az egyik zöldhatóságnál hivatalnokoskodik, de előtte hosszú időn keresztül nemzeti parkban dolgozott. Egyszerre vettük észre egymást. Kezet fogtunk, feltettünk néhány udvariaskodó kérdést, majd mintha semmi több mondanivalónk nem lenne egymásnak, elhallgattunk. És ebből megéreztem, hogy baj van, hiszen olyan cimbora ő, akinek folyton pörög a nyelve. - Baj van? – kérdeztem. Rám nézett, szomorúan, és csak bólintott. – És mi a baj? – nem válaszolt, elfordította a fejét, úgy tett, mintha keresne valamit. Végül megint rám nézett, és ezt mondta: - Régi cimborái vagyunk egymásnak, Pali. Tudod, hogy mindig becsültelek, és ez most sincs másként, de… – elhallgatott, kereste a szavakat. – Arról van szó, hogy nem tanácsos veled mutatkozni – bökte ki végül, de olyan indulatos lendülettel, mint akiből szó szerint kiszakadnak a szavak. - Miért? - Miért? – kérdezett vissza csodálkozva. – Pali, te belerúgtál ezekbe, és még azt kérded tőlem, a köztisztviselőtől, hogy miért? Mit mondhattam volna? Megszorítottam a vállát, és szó nélkül magára hagytam. Napjainkban már mindazoknak lehetősége adódik arra, hogy szakmai honlapot állítsanak össze és feltöltsék tartalommal, akik erre igényt tartanak. Én 2010-ig nem törődtem ezzel, ha publikáltam valamit, akkor arról értesítettem azokat a szakmai közösségeket, akikkel kapcsolatban álltam, és ha visszajelezték, hogy érdeklődésükre számot tart az éppen aktuális dokumentum, megküldtem a részükre. Végül is 2010 nyarán S. Attila szolnoki barátom jóvoltából nekem is elkészült a szakmai honlapom. Nagy-nagy pedantériával állítottam össze a tartalmát, igyekeztem a legfontosabb, a múltban a legtöbb érdeklődést kiváltó tanulmányok és könyvek sorát feltölteni. És ettől kezdve, ha újabb dolgozatot vagy könyvet állítottam össze, akkor már csak

176

annak elkészültéről küldtem értesítőleveleket azoknak, akikről úgy véltem, érdekelhet. Bevallom őszintén, büszke voltam arra, hogy már a legelső napokban, hetekben is igen élénk forgalmat regisztrálhattunk, és hogy idővel ezek a gyakori érdeklődések cseppet sem lanyhultak. Még az ezt megelőző időkben is sokan figyelemmel kísérték az írásaimat, és mindig megkértem az érdeklődőket, hogy azokat ne csak olvassák, hanem véleményezzék is. Elszánt hittel vallottam, hogy magam is csak úgy léphetek tovább a szakmai munkámban, ha az általam közölt publikációkat baráti vagy éppen elmarasztaló kritika éri, amelyeket összegeztem, feldolgoztam, és a jövőben igyekeztem azokat figyelembe venni. Ennek során számos előadásra is meghívást kaptam: főiskolákra, egyetemekre, különféle szakmai szervezetek vitafórumaira és még számtalan más helyre. Ezek tovább erősítették bennem a késztetést: dolgozni, minél hatékonyabban, céltudatosabban. A 2006-ban jelentkező betegségeim azonban ezt is derékba törték, azonban ennek ellenére még mindig igen élénk levélváltást folytatok kollégákkal, és ez teszi számomra lehetővé, hogy ha terepre kimenve már nem tudok tevékenyek részt venni a kutatómunkában, mégis naprakész információkkal rendelkezzek. Persze nem kerülhettem el, hogy azok a bírálóim, akik eleve ellenszenvvel viseltettek irántam, ne kezdjenek ki. De mindig ügyeltem arra, hogy ne vegyem fel a kesztyűt, pedig előfordult, hogy az egyik kaposvári ismerősöm – tudományos doktorforma –, minden fórumon, ahol arra lehetősége adódott, bizony nem egy esetben dicstelen szavakkal emlékezett meg rólam. Fájt neki nagyon, hogy amikor még úgy volt, lesz idehaza a vidrára kidolgozott fajmegőrzési-terv, akkor a szakmai vita hevülete miatt azt végül is a minisztérium parkolópályára tette. Egyes egyedül engem tett ezért felelősé, és ez a mélyen szántó, kiélhetetlen öndüh olyan lelki traumát okozott neki, hogy immár sok éve egyáltalán nem beszélünk egymással, és bár már nem is foglalkozom tevőlegesen vidravédelemmel – ebben a betegségeim megakadályoznak –, ennek ellenére tovább folytatja nemtelen bírálatát. De azért odafigyel rám, szakmai rendezvényeken és publikációiban rendre elszólja magát, hogy olvassa a tanulmányaimat, azt azonban igen mélyen elhallgatja, hogy azokból bizony szerző és annak műve megjelenítése nélkül akár egész hasábokat is átvesz a saját tanulmányaiba. Eleinte bántott a dolog, mert sértőnek találtam, aztán csak legyintettem rá: ha ez így jó neki, akkor legyen. Végtére is, azzal, amit művel, a munkámat szemmel követő szakmai közösségek előtt önmagáról állít ki szegénységi bizonyítványt. Ráadásul átlépett egy nagyon komoly, mondhatni, érzékeny morális és etikai határt, amely mindenki számára, aki rendelkezik a legalapvetőbb empátia érzésével, annak áthághatatlan sorompó: napjainkban már nem csak azért tart szakmailag alkalmatlannak, mert iskolázatlanabb vagyok nála – ami tény –, hanem amiatt is, mert a betegségeim leszázalékoláshoz vezettek. Harsogja: megrokkantan inkább az egészségemmel foglalkozzam, mintsem vadgazdálkodási-vadászati és természetvédelmi témakörökkel. (Csak így zárójelben: bár nagy összetűzésben állok a vadászokkal, vitapartnereim közül, még azok is, akik egyáltalán nem kedvelnek, az elmúlt évek során sokan megkerestek és együttérzésükről biztosítottak). Ugyanígy voltam és vagyok egy gödöllői, szintén tudományos doktorforma ismerősömmel is. Ő, mielőtt elkészült volna a honlapom, vagy a tanítványaival, vagy a barátaival szereztette meg a publikációimat – úgy tett, mint akit, azok egyáltalán nem érdekelnek –, velük elemeztette ki, de végül maga is elmélyedt bennük, és láss csodát, akárcsak a kaposvári esetben, az általa összeállított publikációkban is felbukkantak az általam papírra vetett gondolatok, javaslatok és kezdeményezések. Mindeközben persze, ahol módjában áll, ott még manapság is kifejti, hogy önkinevezett szakértő vagyok, akinek sem diplomája nincs, és még idegen nyelvet sem beszél. Az ő történetük persze csak kivételes arcátlanságoknak mondhatók, de hűen jelezik,

177

hogy még az egyébként valóban magasan jegyzett, szakmailag maximálisan elismert kutatók is – mert mindketten azok – képesek a nemtelen elhajlásra, ha az egyedüli tanácsadójuk a csillapíthatatlan utálat szintjére lezüllesztett harag. A munkám iránt érdeklődők zöme azonban, még azok is, akikkel szakmai vitában állok, egyenesen állnak az írásaimhoz, érvelnek mellettem, ellenem, újabb javaslatokat vetnek fel, kezdeményezéseket fogalmaznak meg. És ez így rendjén is való. Én meg, amikor tehetem – bár ezt már megemlítettem –, újabb tanulmányokat állítok össze, hiszen az a megtisztelés ér, hogy mind a mai napig számos adatot, hírt kapok a vidráról, a hermelinről és a többi kisragadozónkról, így cirka félévente, évente mindig szerét ejthetem, hogy a legújabb információkat megosszam a szakmai közösségekkel a honlapomon. Egyvalami azonban nagyon bosszant. Mégpedig az, hogy a 2010-es kormányváltás óta napjainkra olyan feszültséggel és félelemmel teli közhangulat alakult ki hazánkban, hogy még az ilyen egyszerű szakmai párbeszéd során is egyre többen kérik a névtelenséget. Nem merik vállalni önmagukat, mert attól rettegnek, csúnya árat fizethetnek azért, ha esetleg olyan tanulmányban, levélben megjelenik a nevük, amely összeállítójának a neve a regnáló hatalom és kiszolgáló holdudvaruk számára nemtetszést válthat ki. És ami a mai napig nem fordult még egyetlen egyszer sem elő a rendszerváltás óta: a nemzeti parkokban, zöldhatóságoknál, minisztériumi háttérintézményeknél, kutatóhelyeknél szolgáló ismerősök, kollégák csak úgy mernek szóba állni velem, hogy nem a munkahelyi, hanem az otthoni számítógépükről vagy esetleg a privát mobiltelefonjukról teszik azt, külön kérve, hogy azokról még véletlenül se szóljam el magam. A szakmai körökben közismert, hogy készülődik az új vadászati törvény kidolgozása és az első tervezet, amelyet a minisztériumban állítanak össze, szakmai vitája. Mivel a vadászat érinti a természetvédelmet is, úgy gondoltam magam is javaslatot teszek az új jogszabályhoz. Igaz, nem tudhattam, a tárcánál kiket vontak be a szövegezésbe, mert nyílván több szakmai fórum is részese a kodifikációnak, ezért a javaslat-csomagomat előbb 2012. június 25-én, majd 2013. július 14-én megküldtem a minisztériumba és vadászati, természetvédelmi szervezetekhez és kutatóműhelyekhez. Címe: A vadgazdálkodás-vadászat lehetséges természetvédelmi szempontjai Magyarországon (javaslatcsomag, vitairat), terjedelme 15 oldal. Természetesen a tárcától és a vadászoktól nem érkezett semmiféle vélemény, mégis, a különböző vadászati és kutatóműhelyi, egyetemi szakmai portálokon visszaköszönnek az általam írtak. Persze forrásmegjelölés nélkül. De ezt már megszoktam. Éppen a napokban futottam össze egy olyan ismerősömmel, akivel anno sokat kutattunk közösen vidra után, és akit a jó-szerencséje fontos tisztségbe repített az egyik megyei vadászkamaránál. Megkérdeztem tőle, ismeri-e az általam írt dokumentumot, mire habozás nélkül rávágta: igen, hogyne, nálunk a megyei kamaránál alaposan ki is vesézték. Erre kibukott belőlem: - És nekem miért nem írtátok meg a véleményeteket? – Meghökkenve nézett rám. - Neked? – Úgy kérdezett vissza, mintha egy teljesen magától értetődő dologra csodálkoznék rá. Bólintottam. Nagy levegőt vett, aztán lassan, kimérten ezt mondta: – Pali, te kiírtad magad a szakmából. Mégpedig végérvényesen. - Értem – feleltem. – De ettől függetlenül, milyennek találtátok a javaslataimat? - Hát tagadhatatlan, hogy vannak érdekes felvetéseid, és még az is megtörténhet, hogy egyik-másik ajánlásod bekerül majd a törvény-tervezetbe. Persze ezt te nem tudhatod. - Akkor végül is nem dolgoztam hiába. Egyébként több szakmai portálon már visszaolvastam a soraim – megcsóválta a fejét, nagy levegőt vett. - Sajnálom, hogy az a helyzet, ami. Te jó szakember vagy, csakhogy manapság senki nem teheti meg… – elhallgatott. Újabb nagy légvétel, és ismét megszólalt: – Ismered azt a mondást, hogy a kidőlt keresztnek senki sem köszön?

178

– Igen ismerem – feleltem, mert ezt már egy barátom is mondotta, amikor arról panaszkodtam neki, hogy a betegségem miatt milyen sok ismerősöm magamra hagyott. – Akkor jó. Ha megérted, hogy ez mit jelent, tudhatod a valóságot. – A vállamra tette a kezét. – Pali, te mindazok után, amit az elmúlt években tettél, egyszerűen nem létezel számunkra. Tehetsz, amit akarsz, te senki vagy. AZ ÁLLATI JOGOK SZERZŐDÉSE Sajnos Földünk természeti kincseinek a kizsákmányolása: állat- és növényfajaink mészárlása, megsemmisítése és kiirtása, természetes élőhelyeik elpusztítása, felélése napjainkban sosem látott méreteket ölt. Sok-sok társadalmi, gazdasági és politikai oka van ennek, amelyre itt tételesen nem térek ki, hiszen azok taglalása nem e könyv célja. De, aki újságot olvas, televíziót néz, rádiót hallgat, vagy éppen az Interneten tájékozódik, maga is tisztában lehet vele, ha érdeklődéssel viseltetik e témakör iránt. E folyamatok további növekedésének megakadályozása, ha másért nem, hát éppen az emberiség megmaradása miatt valamennyiünk érdekében kellene álljon, függetlenül attól, hol élünk, mely etnikum, vallás, vallások, kultúra keretében születtünk, valamint hogy milyen gazdasági, politikai környezetben töltjük a napjainkat. Persze, tudom jól, ez nem ilyen egyszerű, átláthatatlanul bonyolult, nem könnyen megoldható, hiszen annyi konfliktus, nehézség nehezedik ránk a Kék Bolygó szerte, hogy az jószerivel átláthatatlan. Mégis, mindenki, akinek lehetősége adódik rá, tehet ennek érdekében, vallástól és kultúrától, politikai nézetektől, gazdasági függőségtől függetlenül összefoghatnak hasonló értékszemléletet valló emberek, csoportok. Azért, hogy mielőtt valóban visszafordíthatatlan események nehezítenék a mindennapjainkat, amelyeknek sokak szerint a küszöbén állunk, tegyenek valami érdemlegeset, hasznosat, hogy – tűnjék bármennyire is elcsépelt közhelynek – legalább azt megőrizzük, és az utódainkra hagyományozzuk, ami még napjainkban megmaradt számunkra. Nehéz küzdelem ez, emberpróbáló, kínkeserves viaskodás. Az élővilág kizsákmányolása sosem látott méreteket öltött, jól szervezett, minden modern technikai készlettel felszerelt, összehangoltan működő érdekcsoportok működnek ellen, akiket semmi más nem foglalkoztat, mint a birtoklásvágy és a haszonszerzés. Nekik nem számít az élet és létezés visszaadhatatlan értéke, csak és kizárólag az általuk végzett tevékenységből nyerhető, kiszámolható személyes előnyök és anyagi haszonvétel. Sokan vannak, nagyon sokan, a kiszolgálóik száma sem elhanyagolható, sőt, elszomorítóan seregnyi tömeget képeznek, bár közülük nem egyet a kényszerűség, a kizsákmányolhatóság, maguk és családtagjaik ingatag talajon álló megélhetésének biztosítása vezet ehhez a kétes úthoz. Az érdek és legfőképpen a szükség nagy-nagy úr ám, amely olyan levetkőzhetetlen mozgatóerővel bír, amit mondjuk Európa, vagy Amerika nagyvárosaiban sokan el sem tudunk képzelni. Hazánk a rendszerváltozás után, jórészben a délszláv polgárháború idején, majd attól kezdve napjainkig az európai állatcsempészés egyik központi útvonalává vált. Főleg most van ennek nagy jelentősége, amikor a határaink egy része, európai uniós tagságunknak köszönhetően nyitottá, szabaddá vált. De belföldön sem nyugszanak azok, akiket a nyereségvágy, a megszerezhető profit hajt, legjobb bizonysága ennek a napjainkban tapasztalható szemellenzős vadászati érdekek érvényesülésének mielőbbi kierőszakolására tett kísérlet. Van hát mit tenni. Ez azonban nem könnyű vállalás, nehézségekkel és konfliktusokkal terhelt út, amely bizony nem könnyen vállalható. Tapasztaltam ezt a fent elmesélt történetek idején, de azoktól függetlenül a vidravédelemben eltöltött hosszú évek során is. Erősnek kell lenni, kitartónak, mert ha valaki meginog, elbizonytalanodik, álmai és céljai rögvest porba hullanak.

179

De mindennek ellenére Földünk élővilágának megóvása mind többeket cselekvésre késztet, ami bizakodásra adhat okot. Ennek egyik fő-fő szónoka a világhírű etológus, Desmond Morris, aki több hatalmas sikert kiváltott könyvével váltott ki maga számára elismerést és népszerűséget. Ő volt, aki 1990-ben „Az állati jogok szerződése” címmel megjelentett egy nagyon tanulságos, figyelemfelkeltő könyvet, és aminek a végén összefoglalta azokat a szempontokat, amelyek elkerülhetetlenek ahhoz, hogy megőrizzük Bolygónk állatvilágának a sokszínűségét; ezt a könyvét világszerte kiadták, magyarul 1995ben jelent meg. Ha úgy tetszik, mind a mai napig ez egyike a természetvédelmi és állatvédelmi csoportok egyik elsőszámú útmutatásának. Ezért, e könyv legvégén szöveghűen ismertetem az általa papírra vetett alapelveket és legfontosabb prioritásokat. Teszem ezt annak érdekében, hogy a reményeim szerint minél többen megértik az azokban összefoglalt tennivalók értelmét és elkerülhetetlen szükségszerűségét. Tehát, az állati jogok szerződésének legfontosabb ismérvei a következők: 1 Állatot nem szabad fölruházni képzeletbeli jó és rossz tulajdonságokkal, hogy tápot adjunk saját babonás hiedelmeinknek vagy vallásos előítéleteinknek. 2. Állatot nem szabad az ember szórakoztatására leigázni vagy lealázni. 3. Állatot nem szabad fogságban tartani, csak ha megfelelő fizikai és társas környezetet tudunk neki nyújtani. 4. Állatot nem szabad társként tartani, csak ha képes könnyen alkalmazkodni gazdája életstílusához. 5. Állatfajt közvetlen üldözéssel vagy az emberi népesség további növekedésével nem szabad kipusztulásba kergetni. 6. Állatnak emberi sport céljából nem szabad fájdalmat vagy szorongást okozni. 7. Állatnak szükségtelen kísérletek céljából nem szabad testi vagy lelki gyötrelmet okozni. 8. Gazdasági állatot nem szabad nyomorúságos környezetben tartani, hogy élelemmel és más termékekkel lásson el bennünket. 9. Állatot nem szabad kihasználni a prémjéért, a bőréért, az elefántcsontért vagy bármi más luxustermékért. 10. Munkavégző állatot nem szabad nehéz feladatok végzésére kényszeríteni, ami stresszt és fájdalmat okoz neki. Ennyi. Lehet, ezek nagy szavaknak, elérhetetlen, megvalósulhatatlan vágyálmoknak tűnnek, de talán arra érdemesek, hogy merengésre, számvetésre, adj’ Isten cselekvésre késztessenek. ZÁRÓ GONDOLATOK A ragadozó emlősök megítélése az emberi történelem során, szinte valamennyi ma is ismert társadalomban és kultúrában elítélő és megbélyegző volt – tisztelet a kevés kivételnek. Elsősorban az életmódjukból adódóan félelmet keltettek, egyben konkurenciát is jelentettek. Ugyanakkor eleve nem vagy nem eléggé ismerték (félreismerték) az életüket, így ezért is tartottak tőlük. Így kialakult egy sajátos kapcsolatrendszer, amely aztán az idők során rendkívül eseménydús átalakulások sorozatával változott így vagy úgy. Nálunk itt Közép-Kelet-Európában sem történt másképpen. Hosszú lenne áttekinteni, mondjuk az államalapítástól napjainkig azt a sokszínű folyamatot, amely e nézetek vargabetűs fordulatokban igencsak gazdag tárházát jellemezte; legalábbis, amelyekről hiteles írásos emlék maradt fenn, és mindazokat az “ítéleteket”, amelyek az adott korban regnáló uralkodók alkottak e “kegyelemre érdemtelen, könyörtelen gyilkosok, kíméletlen fészekrablók és irgalmatlan vérszívók” üldözésére és elpusztítására. Elég, ha visszamegyünk a XIX. század elejéig.

180

Közbevetőleg, jegyzem csak meg, a téma érdekessége és a ma már sajnálatos módon és érdemtelenül szinte a teljes ismeretlenségbe vesző sorsa miatt: hazánk legelső részletes vadászati jogszabálya III. Károly nevéhez kötődik. Az 1729-ben kiadott dekrétumának 22. cikkelye rögzítette behatóan a vadászat rendjét. Addig csupán néhány, egymástól független rendelkezés volt hatályban, amelyek főként a tiltott vadászati-időszakokra és helyekre, valamint a vadászat módjaira vonatkoztak. No, ennyi kitérő után vissza a ragadozó emlősökhöz! Az 1802. évi, vadászatról szóló III. dekrétum alapján a ragadozókra úgynevezett törvényhatósági vadászatokat kellett tartani. Az 1872. évi VI. (vadászati) törvény pedig a következőket fogalmazta meg: “A ragadozó vagy kártékony állatokat, úgymint: a medvét, farkast, rókát, hiúzt, vadmacskát, nyestet, vaddisznót, borzot, tengeri nyulat, hörcsököt, ürgét, görényt, menyétet, nyusztot és vidrát saját területén bármikor elpusztítani mindenkinek szabad azon esetben is, ha a vadászat bérbe volna adva”. Az 1883. évi XX. vadászati törvény a “ragadozó vagy kártékony” állatok által okozott károk megtérítését már nem tette lehetővé, viszont módot adott arra, hogy a földbirtokos elejtse az említett állatokat, vagy bármikor kérhette az akkori szakhatóság részéről a hivatalból történő ragadozóirtást. Ugyanakkor, bármily ellentmondásos, mégis ez a jogszabály nevezhető hazánk első természetvédelmi törvényének, ami sajnálatos módon szintén kezd teljesen kikopni a szakmai-történelmi emlékezetünkből. Ugyanis teljes vadászati tilalmat rendelt el “az éneklőmadarak, illetve a siket- és nyírfajdtyúkok” számára, valamint az ország teljes területén megtiltotta a zergegidára való vadászatot is, és elsőként állapított meg tilalmi időt szaporodási időszakban a gím- és dámaszarvas, az őz és a mezei nyúl esetében. Az ezt követő 1894. évi XII. törvény már elrendelte a denevér (népies nevén: szárnyas egér, púpdenevér stb.) valamennyi ismert fajának egész éves, a vakondok részleges, a cickányok, kivéve a vízi cickányt, és a sün (népies nevén sündisznó, töviskes disznó, tövisdisznó, töviskes kutya, szőrdisznó stb.) védelmét. Az 1901-es újabb törvény megerősítette ezt a határozatot, igaz, a fajokat ekkor még nem természetvédelmi értékük miatt vették védelem alá, hiszen e fogalom még ismeretlen volt, hanem a mezőgazdaság számára hasznot nyújtó életmódjuk miatt. A ragadozók emlősök azonban sehogy sem fértek bele a védendők sorába, még a részleges oltalomban részesítendők körébe sem, sőt elsősorban az üldözésükre és pusztításukra hívták fel a figyelmet. Dúvadként, kártevőként, vérszívóként és fészekrablóként tartották nyilván, nevezték meg őket. E fogalmak olyannyira beívódtak a vadgazdálkodásivadászati szaknyelvbe, hogy bár ma már jócskán túlhaladottnak tartjuk őket, azért igen gyakran megesik, hogy valamelyik ragadozó emlősünket még mindig így nevezik szakmai fórumokon, vagy egy-egy publikációban; a szintén üldözött és megvetett ragadozó madarak esetében pedig időnként még az orvmadár kifejezés is visszaköszön. Minthogy a káros és hasznos vadfaj kategorizálás sem elfogadott ma már, hiszen ezen is túllépett az idő, de aligalig van olyan vadászati, sőt még, bármily hihetetlen is természetvédelmi fórum, ahol ne találkoznánk velük. Egyébként e zavaros fogalmakat felcserélték a napjainkban alkalmazott újabb és újszerűbb képtelen szótalálmányok, és hogy ezek mennyire időállók azt az élet fogja eldönteni, mondjuk néhány évtized múlva, már az utódaink korában. Így van ez rendjén, hiszen az anno használatos szakzsargon felett mi mondtunk és mondunk ítéletet. Eszerint – maradjunk meg a kisragozóinknál – egyes fajok ma már a “vadgazdálkodási-vadászati értékorientáció szempontjából közömbösek vagy érintettek”, illetve a vadászható vadfajok esetében “tudatos és tartamos állománygazdálkodás”, valamint ebből adódóan “átgondolt vadgazdálkodási-vadászati hasznosítás” történik. A vadlelövések így már nem az elejtést, értsd alatta: az agyonlövést és/vagy agyonlövetést jelentik, hanem az adott faj egyedeinek a hasznosítását. Képzeljük el a követezőket: jelenti a vadőr a vadásztársasági elnöknek, hogy: elnök úr,

181

kérem, ma hajnalban is kint voltam a határba és észrevettem két rókát, akik illegálisan, így minden bizonnyal rossz szándékkal a fácánnevelő környékén ólálkodtak, de akiket aztán végül sikeresen becserkésztem és a vadgazdálkodási-vadászati előírásoknak megfelelően hasznosítottam! (És tudják mi a vicc: az hogy mindez nem vicc, hanem a valós élet!). Amúgy, mint említettem a fészekrabló jelzőt már szakmai műhelyek múltba vesző megmosolyogtató és múzeumokba űzött, teljes elfeledtetésre ítélt szakzsargonnak tartják. Ellenben! Megalkották helyette a komolyan modern és tudományosan elfogadott fészekpredátor (?) fogalmát. Hogy ez az egyszerű suta idétlenségén és demagógiáján kívül mennyivel “elegánsabb”, “korszerűbb”, azt a Kedves Olvasó ítéletére bízom. De hogy a napjainkbeli “fészkeket feldúló és elpusztító szőrmés kártevők” miért predátorok és miért nem ragadozók, azt sem nem tudom, sem nem értem. Bevallom, én eddig egyszerűen bárhogyan is igyekeztem, képtelen voltam megfejteni e talányt. Kérdem tisztelettel: talán szégyelljük az anyanyelvünket – egyébiránt nincs miért, sőt! –, vagy a nagyon-nagyon avatott szakmai körökben még mindig elegánsabb az olyannyira divatos, holt- és élő idegen nyelvekkel operáló fennkölt sznobizmus hangoztatása a tudományos köntösbe burkolt közlemények publikálásakor? Ha így van, akkor a fészek vajon miért fészek és nem más, hiszen így zagyva e megfogalmazás, félig a megvetett és lenézett anyanyelven félig a felmagasztalt idegen nyelven; nem igaz? De ha már újszerű fogalmak, van itt még több más gyönyörűség is. A kisragadozók esetében nagyon gyakran hallani illetékes helyeken ügyintéző hivatalnokoktól azt a kérdést: a természetvédelem szempontjából ez és ez a faj vajon hasznos-e vagy káros, esetleg közömbös; azt azonban nem tudni, hogy az értelmezésük során mihez is kell viszonyulni, vagyis, pl. egy természetvédelmi oltalom alatt álló állatfaj mikortól hasznos, mikortól káros és mikortól közömbös természetvédelmi nézőpontból. Egyáltalán mit, milyen szakmai paramétereket fed a “természetvédelmi nézőpont” fogalma? Vagyis már a természetvédelem, mindenesetre az ügyintézőinek, leginkább a fiatalabb generációk egy része is merev fogalomkörökben kezd gondolkodni, amit az is egyértelművé tesz, hogy rendre újabb és újabb talányos szókölteményekkel bővítik e kategóriák dicséretesnek egyáltalán nem nevezhető busás fogalomtárát – ilyenkor vajon hová tűnik az oly sokat emlegetett holisztikus értékszemlélet? Mire gondolok? Néhány kiragadott példa: mennyi az adott élőhelyen előfordulható/fészkelhető kisragadozó elfogadható/elfogadhatatlan létszáma; mekkora egy-egy élőhelytípus kisragadozó eltartó-képessége; egy adott élőhelyen megállapítható-e, hogy ott a kisragadozó fajok közül, már ha több is előfordul, melyikükből mennyinek van “joga” (!!!) ott lenni: kor és nem szerint, és melyikük jelenléte nem tűrhető el, stb. Bizony így van ez, Kedves Olvasó, és mindez, amit olvashattak nem hagymázas fantáziaköltemény és nem szárnyaló barokkos túlzásba burkolt lejárató szándéktól vezetett nemtelen kritika. Nem, nem, egyik sem az, hanem maga a nagybetűs mai valóságos ÉLET. Olyan kérdések, fogalomszörnyek, amelyekkel, ha jól emlékszem bő tíz évvel találkoztam először. No, de vissza az eredeti témához! A hazai menyétféléink közül elsőként a nyest és a nyuszt vadászatát tiltották meg 1949 és 1958 között. Igaz ez csupán jelképes, mondhatni szimbolikus határozat volt, magyarán e kisragadozók ekkor nem szerepeltek a hatályos vadászati jogszabályban felsorolt vadászható vadfajok listáján. Ettől azonban még ugyanúgy vadásztak rájuk, senkit nem büntettek meg azért, ha így tett; lásd erről, például az akkori vadászati szaksajtót, esetleg a fellelhető szakmai fórumok részletes vagy összefoglaló jegyzőkönyveit, amelyekben megtörtént, hogy hírt adtak sikeres nyest és nyusztvadászatokról, valamint még tanácsokat is közöltek, amelyekkel könnyebbé és eredményesebbé tehették e két kisragadozónk üldözését és elpusztítását. Ennek is köszönhető, hogy 1958 után mindkét említett fajt egész évben vadászhatóvá

182

nyilvánították, és e határozatott hébe-hóba ilyen-olyan módosításokkal aztán alkalmanként, megváltoztatták: 1961-ben, 1969-ben, 1970-ben, 1971-ben és 1972-ben. Mígnem aztán, nem kis szakmai felháborodást kiváltva 1973-ban a természetes vizeinknél megtiltották a vidra vadászatát, majd egy évre rá teljes oltalomban részesítették. És ekkor, vagyis 1974-ben nyilvánították védetté a legtöbb menyétfélénket is. És újabb mérföldkőhöz érkeztünk a hazai természetvédelem eredményeinek sorában, mert a következő évben napvilágot látott a 3/1975 (TK.21.) OTvH utasítás, amelyik meghatározta a védett fajok természetvédelmi értékét. A menyét és a hermelin 300 forintot “ért” – egyébként ez volt az alsó határ –, míg a vidra és a nyuszt ekkor 50 000 forint eszmei értéket képviselt: ez pedig az akkor megállapítható legmagasabb összeget jelentette. Ez a lépés vadász-, erdész- és mezőgazdászkörökben igencsak kiverte a biztosítékot; akit érdekel az említett szakmai közösségek hozzáállása, álláspontja kitűnően tájékozódhat az akkori szaksajtóban napvilágot látott kommentárokból, vagy nyilvános szakmai rendezvények összefoglaló jegyzőkönyveiből. Valóban érdekes olvasmányok, egyben nagyon tanulságos kordokumentumok is! A legközelebbi változásra hét évet kellett várni, ugyanis ekkor látott napvilágot az 1/1982 (III. 15.) OKTH rendelet. A vidrát fokozott védelemben részesítette, de ennek ellenére a halastavaknál úgynevezett indokolt esetekben ezután sem tiltotta meg a vadászatát (eszmei értéke változatlanul 50 000 forint maradt), míg a szárnyasvadtenyésztő telepeken továbbra is engedélyezte a menyétfélék elejtését. Vagyis úgy védett, hogy igyekezett az érintett érdekcsoportokkal egyfajta konszenzuson alapuló, józan, vagy legalábbis annak tekinthető értékítélet mellett szót érteni, pl. halászokkal, horgászokkal, vadászokkal, erdészekkel, szárnyasvadtenyésztőkkel stb. Ugyanakkor ez a rendelet elsőként kimondta az európai nyérc védelmét is hazánk területén, azon vélelemre alapozva, hogy valószínűleg a Dunántúlon és az Északi-középhegységben talán még fellelhető néhány példány; az úgynevezett eszmei értékét 10 000 forintban állapították meg. 1988-ban a nyest védelmét feloldották, 1993-ban az európai nyércet fokozott védelembe részesítették, 2001-ben megszüntették a borz és a menyét védelmét, sőt, a borzot vadászható vadfajjá nyilvánították, valamint a nyércet bizonytalan státuszú fajnak aposztrofálták és kiemelték a legszigorúbb oltalmi státuszból – lásd a 13/2001. (V. 9.) KöM rendeletet. Aztán elérkeztünk a mához, 2012-ben megjelent a legújabb rendelkezés. Mint ismert a közönséges görény, a borz és a nyest vadászható jelenleg, a menyétet sikerült természetvédelmi oltalomban részesítetni, így a hermelinnel, a vidrával, a nyuszttal és a mezei görénnyel együtt védett. De vajh’ meddig? A fentebb írtak tükrében egyáltalán nem lehet meglepő az sem, ha különböző vadászati érdekek “kóstolgatják” egyetlen fokozott kisragadozónkat: a vidrát. A kétezres évek közepén úgy tűnt sikerül egy hosszú távú fajmegőrzési tervet kidolgozni hazánkban e kecses menyétfélénkre. Csakhogy, hamar kiderült, vannak, akik ezt úgy képzelik, hogy a vidrát vadgazdálkodási egységekhez kapcsolják, magyarán, kizárólag vadgazdálkodási-vadászati hasznosítás (értsd: lelövés) szempontjából figyelnek rá, és ennek érdekében meg is alkottak négy hangzatos szakfogalmat, úgymint, a vidra előfordulása – jobban mondva megtűrhetősége szempontjából: “fontos hely”, “kevésbé fontos hely”, “közömbös hely, “elhanyagolható hely”. Innét már csak egy lépés kellett volna ahhoz, hogy az utóbbi három helyen megállapíthassák azt, hogy a vidra jelenléte “nem indokolt”, illetve “nem kívánatos”, valamint “nem támogatandó”. És ugyan hogyan és miképpen lehetne e nézetnek tényleg érvényt szerezni? Úgy, ha az ott élő jószágokat vadászhatóvá, vagyis: vadgazdálkodásivadászati szempontból hasznosíthatóvá nyilvánítják, magyarán és egyszerűbben: engedélyezik a megadott területeken az agyonlövetésüket. No és ki döntené el, hogy melyik élőhely melyik hagymázas kategóriába tartozzék,

183

vagyis, hogy Magyarország területén hol van “joga” a vidrának tartózkodnia és honnét kell “kitakarítani”? Ugye nem kell leírnom a választ, ha minden a vidra vadgazdálkodási-vadászati szemszögből történő megítélése, vagyis: hasznosítása mentén történne? Ennyire egyszerű ez kérem, és bár ez a vidrára vonatkozó elképzelés jelen könyv elkészültéig még nem kapott hatósági engedélyt, közel sem biztos, hogy esetleg valamikor a nem is olyan távoli jövőben mégis valóságot nyerhet. Összefoglalva hát: nagyon nem könnyű fellépni, ráadásul sikereket is elérni a kisragadozóink védelme érdekében. Ezért szívmelengető, hogy vannak körülöttünk olyan polgártársak, akik ha tenni kell valamit – megmenteni egy bajba jutott menyétfélénk életét –, akkor nem haboznak. Akkor sem, ha tettükkel jelen állás szerint bajt hozhatnak magukra, alkalmasint nem is kicsit. Dicsérem és csodálom érte őket. Csak a köszönet szavával lehet szólni róluk és hozzájuk!

184

GERA PÁL EDDIG MEGJELENT KÖNYVEI Vidrás történetek, kiadó: Föld Napja Alapítvány, Budapest – 1996. Szabadnak születtek, szabadon élhessenek (Tájékoztató a Budapesti Állatkert európai vidráinak az életéről), kiadó: Alapítvány a Vidrákért, Budapest – 1998. Állatkerti történetek (Egy állatápoló emlékei), kiadó: Hungarovox Kiadó, Budapest – 1998. Vidrasors, kiadó: Nimród Vadászújság – 1999. Vidrák és emberek, kiadó: Hungarovox Kiadó – 1999. Ciánméreg és vidravédelem (dokumentumkönyv), kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2000. Állatkerti regény, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2000. Állatmesék gyerekeknek-felnőtteknek, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2000. Vízparton, erdőben, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2001. Állatmesék2, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2001. Állatkerti történetek2, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2001. A megmérgezett folyó, kiadó: Accordia Kiadó – 2001. Vidrakaland, kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2001. Egy kis vidrológia: vajon hogyan élnek a vidrák? (vidraetológia és ökológia), kiadó: Nimród Vadászújság – 2002. Kalandos természetvédelem, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2002. Slambuc, avagy pláza a magyar pusztán, kiadó: Accordia Kiadó – 2003. Az ismeretlen állatkert – Élet a mentőhelyen, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2003. Kutyasors, kiadó: Paktum Nyomdaipari Társaság – 2003. Vidrakönyv, kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2004. Vidranyomon országszerte, kiadó: Hungarovox Kiadó – 2005. Nemszeretem ragadozó emlőseink: hazánk menyétféléi (szakirodalmi tallózás), kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2006. A vidráról és a vidráért – levelek halászoktól, horgászoktól, vadászoktól és természetjáróktól, kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2006. Vidraetológia és vidravédelem, kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2006. Emberek és vidrák, kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2008. Hermelinnyomon Magyarországon: Ismerjük meg e kecses menyétféle ragadozónkat (hermelinetológia), kiadó: Alapítvány a Vidrákért – 2010. A SZERZŐ SZAKMAI HONLAPJÁRÓL LETÖLTHETŐ TANULMÁNYOK ÉS KÖNYVEK TANULMÁNYOK        

Összehasonlító adatok a közönséges vidra (Lutra lutra Linneaus, 1758) és a hermelin (Mustela Erminea Linneaus, 1758) magyarországi elterjedéséről a 2012. augusztus 20 - a és a 2013 február 1-e közötti időszak alatt Összehasonlító adatok: vidra-hermelin 2012 Hermelin elterjedési adatok 2012-ig Összefoglaló adatok a hermelin és a közönséges vidra magyarországi elterjedéséről Hermelin és vidra előfordulási adatok 2012 Újabb levelek hermelin és vidra megfigyelésekről Hozzászólások a ragadozó-gazdálkodási modell helyett című dolgozathoz Lutra és társai (átdolgozott, bővített kiadás) 185

          

Menyétféléinkről őszintén, konkrét javaslatok Menyétféléinkről őszintén Hermelin és vidra adatok Vidra fajmegőrzési terv Ragadozók Menyétfélék Hermelin könyv Lutra és társai Utolsó jelentés Vidra etológia Vidra 2010-1

KÖNYVEK  Vidranyomon országszerte: emberek és vidrák  Állatmesék  Állatkerti könyv2

186