DANIEL C. DENNETT
Darwin veszélyes ideája TYPOTEX Budapest, 1998 Test és Lélek sorozat Sorozatszerkesztő: Pléh Csaba A mű eredeti címe: Darwin's dangerous idea E felsőoktatási tankönyv a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított felsőoktatási tankönyvtámogatási program keretében jelent meg. A könyvet a Soros Alapítvány Olvasóbarát programja is támogatta. ©Copyright 1995 by Daniel C. Dennett ©Hungárián translation: Kampis György, Kavetzky Péter, Typotex, 1998 ISBN 963 9132 15 2 ISSN 1417 6793 VAN
QUINE-nek, tanáromnak és barátomnak
Tartalomjegyzék Előszó II I. rész 15 KEZDJÜK A KÖZEPÉN 1. fejezet 17 Mondd, miért? 17 1. Hát már semmi sem szent? 23 2. Mit, hol, mikor, miért - és hogyan? 26 3. Locke „bizonyítása” az elme elsőbbségéről 29 4. Hume közel volt ( 2. fejezet 36 Egy eszme megszületik 36 1. Mi olyan különleges a fajokban? 41 2. Természetes szelekció - a képzelet próbája 44 3. Megmagyarázta-e Darwin a fajok eredetét? 50 4. A természetes szelekció mint algoritmikus folyamat 55 5. Folyamatok mint algoritmusok 3. fejezet 65 Az univerzális sav 65 1. A kezdeti reakciók 68 2,. Darwin a kozmikus piramis ellen 73 3 • A kumulatív tervszerűség elve 78 4. A K + F eszközei: daruk vagy égi fogantyúk? 87 5. Ki fél a redukcionizmustól? 4. fejezet 91 Az élet fája 91 1. Hogyan ábrázoljuk az élet fáját? g8 2. Színkódok alkalmazása egy faj megjelölésére 102 3. Utólagos dicsőség: mitokondriális Éva és a láthatatlan kezdetek 107 4. Mintázatok, túlegyszerűsítés, magyarázat 5. fejezet 111 A lehetséges és a tényleges ni 1. A lehetőség fokozatai? 114 2. A mendeli könyvtár 121 3. A genom és az organizmus közötti komplex viszony 126 4. Természetes lehetőségek 6. fejezet 134 A létezés szálai a tervezési térben 134 1. Sodródás és emelkedés
138 144
2. Kényszerlépések a tervezési játékban 3. A tervezési tér egysége
II. RÉSZ
I59
A DARWINI GONDOLKODÁS A BIOLÓGIÁBAN
7. fejezet 161 A darwini szivattyú feltöltése 161 1. Vissza a darwini frontvonalak mögé 168 2. Molekuláris evolúció 177 3. Az életjáték törvényei 196 4. Örökös visszatérés - élet alapok nélkül? 8. fejezet 202 A biológia mint mérnöki tudomány 202 1. A mesterséges dolgok tudománya 205 2. Darwin halott - éljen Darwini 211 3. Funkció és specifikáció 216 4. Az eredendő bűn és a jelentés születése 224 5. A számítógép, amely megtanult dámajátékot játszani 230 6. A műtermékek hermeneutikája, avagy a tervvisszafejtés 238 7. Stuart Kauffman, a metamérnök 9. fejezet 248 A minőség keresése 248 1. Az adaptácionista gondolkodás ereje 258 2. A Leibniz-i paradigma 273 3. Játék a kényszerfeltételekkel 10. fejezet 285 Éljen a Brontosaurus! 285 1. A fiú, aki farkast kiáltott? 290 2. A ívmező Hüvelykujja 306 3. A szaggatott egyensúly: egy reményteljes szörnyeteg 325 4. Tinker-től Evers-en át Chance-ig: A Burgess-pala kettős-játék misztériuma 11. fejezet 339 A viták foglalata 339 1. Az ártalmatlan eretnekségek megragadása 346 2. Három vesztes: Teilhard, Lamarck, és az irányított mutáció 350 3. Cui Bono? III. RÉSZ
359
Az ELME, AZ ÉRTELEM, A'MATEMATIKA ÉS AZ ERKÖLCS
12. fejezet 361 A kultúra darui 361 1. A majom nagybácsija találkozik a mémmel 368 2. A megszállók inváziója 379 3. Létezhet-e a memetika tudománya? 388 4. a mémek filozófiai jelentősége 13. fejezet . 398 Eszünket vesztjük Darwinért 398 1. A nyelv szerepe az intelligenciában 413 2. Chomsky kontra Darwin: négy epizód 423 3. Derekas próbálkozások 14. fejezet 431 A jelentés evolúciója 431 1. Az igazi jelentés keresése 443 2. Két fekete doboz 450 3. A vészkijáratok lezárása 453 4. Biztos út a jövőbe 15. fejezet 460 A Császár új elméje és más mesék 460 1. Kard a kőben 469 2. Toshiba könyvtára 477 3. A fantom kvantumgravitációs számítógép: Leckék Lappföldről 16. fejezet 487 Az erkölcsiség eredetéről 487 1. E Pluribus Unum?
495 2. Friedrich Nietzsche így-van-ez-és-kész történetei 502 3. A mohó etikai redukcionizmus néhány változata 518 4. Szociobiológia: jó és rossz, jó és gonosz 9 17. fejezet 532 Az erkölcsiség újratervezése 532 1. Naturalizálható-e az etika? 540 2. A pályázat elbírálása 545 3. Az Erkölcsi Elsősegély Kézikönyv 18. fejezet 551 Egy eszme jövője 551 1. Az élet sokszínűségének dicsérete 561 2. Univerzális sav: bánjunk vele óvatosan 563 Irodalomjegyzék 593 Név- és tárgymutató
Előszó Darwin evolúcióelmélete engem személy szerint mindig is magával ragadott, de az évek során meglepően sok olyan gondolkodóval találkoztam, akik nem tudták véka alá rejteni e nagyszerű gondolattal szembeni ellenérzésüket, amely a zsörtölődő szkepticizmustól egészen a nyílt utálatig terjedt. Nemcsak laikusokat és vallásos gondolkodókat, de világi filozófusokat, pszichológusokat, fizikusokat, sőt biológusokat is találtam, akik, úgy tűnik, jobban szeretnék, ha Darwin tévedett volna. Ez a könyv arról szól, hogy Darwin gondolata miért olyan erőteljes mégis, és miért ígéri azt, hogy az életről vallott legdédelgetettebb vízióinkat új alapokra kell helyeznünk. Néhány szót a módszerről. Ez a könyv nagyjából és egészében a tudományról szól, maga azonban nem tudományos munka. A tudományt nem úgy csináljuk, hogy hírességeket idézgetünk, legyenek azok egyébként bármilyen kiválóak és ékesszólóak, aztán pedig szépen kielemezzük az érveiket. Itt pedig épp ez fog történni. A tudósok ugyanakkor nagyon jól teszik, hogy népszerű és nem olyan népszerű könyveikben és esszéikben olyan ékesszólóan adják elő a mondanivalójukat, amikor bemutatják a laboratóriumban és a terepen végzett munkájuk értelmezéseit, és megpróbálják befolyásolni tudós kollégáikat. Amikor idézem őket, a retorikájukkal és mindezzel együtt, ugyanazt teszem, amit ők - gyakorlom a meggyőzés művészetét. Nem létezik persze olyan, hogy híres ember megdönthetetlen érve. A hírességek mégis gyakran meggyőzőek lehetnek, néha okkal, néha ok nélkül. Megpróbálok válogatni mindezek között, és noha magam nem értem mindazt, ami az általam tárgyalt elméletekkel kapcsolatban jelentőséggel bír, mégis megnyugtat, hogy ugyanígy vannak ezzel maguk a tudósok is (talán néhány polihisztor kivételével). Az interdiszciplináris munkának persze megvannak a maga veszélyei. Remélem, elég mélyen belementem a különböző tudományos kérdések részleteibe, hogy a tájékozatlan olvasónak megmutassam, miről is van szó, és hogy megmagyarázzam, miért pont azt az értelmezést kötöm ezekhez a dolgokhoz, amit előterjesztek. És rengeteg hivatkozást is nyújtok. A dátumokkal ellátott nevek a könyv végén található irodalomjegyzék hivatkozásaira utalnak. Ahelyett, hogy a technikai kifejezések szószedetét nyújtanám, az első alkalommal, amikor használom, röviden definiálom az ilyesmiket, hogy aztán a későbbi diszkusszióban gyakran közelebbről is megvilágítsam az értelmüket. Ezért aztán egy nagyon kiterjedt mutató egészíti ki a könyvet, amely az olvasó segítségére lesz, hogy a könyvben fellelhető bármely kifejezés vagy gondolat valamennyi előfordulását megkereshesse. A lábjegyzetek pedig az olyan elkalandozások céljára vannak, melyeket számos olvasó (ha nem is mindenki) igényel és értékel. Megpróbáltam ezzel a könyvvel lehetővé tenni Önnek, hogy maga is elolvassa azt a tudományos irodalmat, amelyet idézek. A terület egységes szemléletét nyújtom, a felmerülő vitás kérdések jelentőségére vagy jelentéktelenségére vonatkozó észrevételeimmel együtt. Egyes vitákat merészen eldöntök, másokat nyitva hagyok, ugyanakkor olyan keretbe
helyezem őket, amelyben az olvasó láthatja, mi is a dolog lényege, és hogy vajon számít-e mármint az olvasónak -, hogy hogyan dől el a kérdés. Remélem, el fogják olvasni ezt az idézett irodalmat, mert tele van csodálatos gondolatokkal. Az általam idézett könyvek némelyike a legnehezebbek között van, melyeket valaha is olvastam. Például Stuart Kauffman és Roger Penrose könyveire gondolok. Ugyanakkor ezek haladott témájukhoz képest pedagógiai erőmutatványok, amelyek bárki által olvashatók és olvasandók, aki tájékozott véleménnyel akar rendelkezni a bennük felvetett fontos kérdésekről. Más könyvek kevésbé veszik igénybe az olvasót - vagyis világosak, informatívak, hamar megérik az erőfeszítést -, megint mások pedig nemcsak, hogy könnyű olvasmányt nyújtanak, de nagyfokú élvezetet is - ezek a tudomány szolgálatába állított művészet remek példái. Mivel Ön most ezt a könyvet olvassa, valószínűleg néhányat már olvasott az ilyenek közül, így épp elég lesz itt ajánlásként egy csokorba foglalnom néhányat: Graham Cairns-Smith, Bill Calvin, Richard Dawkins, Jared Diamond, Manfred Eigen, Steve Gould, John Maynard Smith, Steve Pinker, Mark Ridley és Matt Ridley könyveiről van szó. A tudomány egyetlen területét sem szolgálták jobban a szerzői, mint éppen az evolúció elméletét. Az erősen technikai jellegű filozófiai érvelés, melyet sok filozófus kedvel, hiányzik ebben a könyvben. Azért van ez így, mert nekem már előzőleg is volt némi gondom az ilyesmivel. Megtanultam, hogy az érvek, bármilyen kiválóak legyenek, gyakran süket fülekre találnak. Magam is olyan érvek szerzője vagyok, melyeket én szigorúnak és cáfolhatatlannak tekintek, de azt találom, hogy gyakrabban veszik egyszerűen semmibe őket, minthogy cáfolják, vagy elutasítsák. Nem panaszkodom az igazságtalanság miatt - mindannyian arra kényszerülünk, hogy egyes érveket semmibe vegyünk. És nem vitás, hogy mindannyian semmibe vesszük azokat az érveket, amelyeket a történelem tanúsága szerint leginkább komolyan kellett volna vennünk. Inkább valamiféle közvetlenebb szerepet szeretnék játszani annak a meghatározásában, hogy ki mit ignorálhat. El akarom érni, hogy más tudományágak gondolkodói komolyan vegyék az evolúciós gondolkodást, meg akarom mutatni, hogy alábecsülték azt. És rá akarom vezetni őket, hogy miért hallgattak a hamis szirénekre. E célból művészibb módszereket kell használnom. Egy összefüggő történetet kell elmesélnem. Vagy nem akarja, hogy egy történettel untassák? Nos, én tudom, hogy egy formális érvelés nem untatná Önt - a formális érvelést ugyanis meg sem hallgatná. Úgyhogy azt teszem, amit tennem kell. A történet, amelyet elmesélek, nagyjából új, ugyanakkor kisebb-nagyobb darabokat felhasznál számos más elemzésből, melyeket az elmúlt 25 évben írtam, és amelyek különféle vitákra vagy dilemmákra vonatkoznak. E darabok némelyikét, ha javításokkal is, majdnem egészében beemeltem ebbe a könyvbe, másokra csak utalás történik. Amit itt megmutatok a jéghegy csúcsából, remélem elegendő, hogy tájékoztassam és rögtön meg is győzzem az újoncokat, és határozott állásfoglalásra késztessem szakértő bírálóimat. Megpróbáltam a nagyvonalú elhanyagolások Szküllája és a darálósán részletezett belharcok Karübdisza között navigálni. Valahányszor hamar elsiklok egy probléma mellett, figyelmeztetem az olvasót, hogy így teszek, és megadom a hivatkozásokat az ellenkező véleményekre. A bibliográfia könnyen kétszer ekkora is lehetett volna, de azon az alapon válogattam, hogy a komoly olvasónak csak egy vagy két belépési pontra van szüksége, a többit onnan már maga megtalálja. Jody Azzouni kollégám csodálatos új könyvének elején [Metaphysical Myths, Mathematical Practices: The Ontology and Epistemology of the Exact Sciences, Cambridge University Press, Cambridge 1994) köszönetet mond a Tufts Egyetem filozófia tanszékének azért, hogy majdnem tökéletes környezetet nyújt a filozófia műveléséhez. Meg akarom ismételni mind ezt a köszönetet, mind pedig az értékelést. A filozófiát számos egyetemen tanulmányozzák ugyan, de nem csinálják - úgymond, a filozófia élvezetével foglalkoznak - míg sok másik egyetemen a filozófiai kutatás valamiféle misztikus tevékenységként jelenik meg, amely a diákok látóhatárán kívül folyik, talán a legeredményesebb doktoranduszok kivételével. A Tufts Egyetemen mi valóban csináljuk a filozófiát, mind a tanteremben, mind a kollégáink között, és az eredmények, úgy gondolom, azt mutatják, hogy Azzouni értékelése helyes. A Tufts egyetem kiváló diákokat és kollégákat adott nekem, és ideális környezetet biztosított a velük való munkához. Az elmúlt években egy alsóbbéveseknek szóló szemináriumot
tartottam Darwin és a filozófia kapcsolatáról, amelyben e könyv legtöbb gondolata kikovácsolódott. Az utolsó előtti verziót a diákok egy különösen erős csoportja elemezte, bírálta és javította: Karen Bailey, Pascal Buckley, John Cabral, Brian Cavoto, Tim Chambers, Shiraz Cupala, Jennifer Fox, Angéla Giles, Patrick Hawley, Dien Ho, Matthew Kessler, Chris Lerner, Kristin McGuire, Michael Ridge, John Roberts, Lee Rosenberg, Stacey Schmidt, Rhett Smith, Laura Spiliataku, és Scott Tacona, akiknek a segítségéért igen hálás vagyok. E szemináriumot gyakori látogatók is gazdagították: Marcel Kinsbourne, Bo Dahlbom, David Haig, Cynthia Schossberger, Jeff McConnell, David Stipp. Szeretnék köszönetet mondani kollégáimnak is a sokféle értékes javaslatukért, különösen Hugo Bedau-nak, George Smith-nek, és Stephen White-nak. Külön köszönetet kell mondanom a Kognitív Tudományok Központja titkárnőjének, Alicia Smith-nek, akinek az utalások megtalálásában, a tények ellenőrzésében, az engedélyek megszerzésében, az újabb és újabb változatok elkészítésében és kinyomtatásában, és az egész tervezet általános koordinálásában nyújtott virtuóz teljesítménye szárnyakat adott nekem. Ugyancsak hasznosítottam azoknak a részletes megjegyzéseit, akik a legtöbb, vagy az összes fejezetet átolvasták (Bo Dahlbom, Richard Dawkins, Dávid Haig, Doug Hofstadter, Nick Humphrey, Ray Jackendoff, Philipp Kitcher, Justin Leiber, Ernst Mayr, Jeff McConnell, Steve Pinker, Sue Stafford, és Kim Sterelny); mint rendesen, ők nem felelősek azokért a hibákért, amelyekről nem tudtak lebeszélni. (És ha valaki még a szerkesztők e csodálatos csoportjának segítségével sem tud jó könyvet írni az evolúcióról, jobb, ha föl is adja.) Sokan mások segítettek azzal, hogy lényegbe vágó kérdéseket válaszoltak meg, és beszélgetések tucatjain keresztül járultak hozzá gondolkodásom letisztulásához: Ron Amundsen, Robert Axelrod, Jonathan Bennett, Rbert Brandon, Madeline Caviness, Tim Clutton-Brock, Leda Cosmides, Heléna Cronin, Arthur Danto, Mark De Voto, Marc Feldman, Murray Gell-Mann, Peter Godfrey-Smith, Steve Gould, Danny Hillis, John Holland, Alastair Houston, David Hoy, Bredo Johnsen, Stu Kauffman, Chris Langton, Dick Lewontin, John Maynard Smith, Jim Moore, Roger Penrose, Joanne Philips, Robert Richards, Mark és Matt (a Ridley-k), Dick Schacht, Jeff Schank, Elliot Sober, John Tooby, Robert Trivers, Péter van Inwagen, George Williams, David Sloan Wilson, Edward O. Wilson, és Bilé Wimsatt. Köszönetet szeretnék mondani az ügynökömnek, John Brockman-nek, hogy ezt a hatalmas vállalkozást elkormányozta a számos leselkedő zátony mellett, és segített megtalálnom azon módokat, ahogyan ezt a könyvet jobbá tehettem. Köszönet Terry Zaroffnak, akinek szakértő nyelvi lektorálása számos elírást és következetlenséget derített fel, számos ponton pedig világosabbá, egységesebbé tette a megfogalmazást. És Havenil Subbiahnak, aki az ábrákat rajzolta, a 10.3 ábra és a 10.4 ábra kivételével, melyeket Marc McConnell készített egy Hewlett-Packard Apollo munkaállomáson, az I-dea program használatával. Végül a legfontosabb: köszönetemet és szeretetemet tolmácsolom feleségemnek, Susannak a tanácsaiért, szeretetéért és támogatásáért. Daniel Dennett 1994 szeptemberében
I. RÉSZ
Kezdjük a közepén Neurath a tudományt egy olyan hajóhoz hasonlította, amelyet, ha újra kell építenünk, deszkánként kell megtegyük, miközben benne ülünk és a hajónak nem szabad elsüllyednie. A filozófus és a tudós ugyanabban a hajóban utazik... Elemezzük az elmélet-alkotást ahogy csak akarjuk, mindig középen kell kezdenünk. Első fogalmaink közepes méretű, közepes távolságra levő objektumokra vonatkoznak, és velük való megismerkedésünk az emberi faj kulturális evolúciójának közepén történik. E szellemi táplálék elsajátításakor nem sokkal jobban vagyunk tudatában a felhasználás és az újdonság, a tartalom és a forma, az utalás és a fogalomalkotás közötti megkülönböztetésnek, mint a napi táplálékunkban lévő fehérjék és szénhidrátok közötti különbségnek. Visszamenőlegesen megkísérelhetjük megkülönböztetni az elmélet-alkotás egyes komponenseit, mint ahogy a fehérjéket és szénhidrátokat is
megkülönböztetjük, amikor létfenntartásunkat már biztosítottuk velük. - WILLARD VAN ORMAN QUINE 1960; 4-6. old. I. FEJEZET
Mondd, miért? 1. Hát már semmi sem szent? AMIKOR GYEREK VOLTAM, rengeteget énekeltünk a tábortűz mellett, az iskolában és a vasárnapi iskolában, vagy otthon a zongora körül összegyűlve. Egyik kedvenc dalom a „Mondd miért?” volt. (Azok kedvéért, akiknek emlékezete már nem őrzi ezt a kis gyöngyszemet, a zenét a Függelék tartalmazza. Ez az egyszerű dallam és könnyű harmónia meglepően szépen hangzik.) Tell me why the stars do shine, Tell me why the ivy twines, Tell me why the sky's so blue. Then I will tell you just why I love you. Becasue God made the stars to shine, Because God made the ivy twine, Because God made the sky so blue. Because God made you, that's why I love you. Ettől a nyílt, szentimentális szövegtől még mindig gombóc lesz a torkomban - az élet olyan édes, olyan ártatlan, olyan megnyugtató víziója ez. Aztán jön Darwin, és elrontja az egész ünnepséget. De vajon csakugyan elrontja-e? Ez könyvem témája. Charles Darwin alapvető gondolata A fajok eredeté-nek 1859-ben való publikálásának pillanatától fogva heves reakciókat váltott ki, amelyek a bősz elutasítástól a vallásos lelkesedéssel egyenértékű extatikus követésig terjedtek. Darwin elméletét barát és ellenség egyaránt tévesen ábrázolta és egyaránt visszaélt vele. Eltulajdonították a célból, hogy tudományos színezetet kölcsönözzenek egyes ijesztő és megdöbbentő politikai és társadalmi doktrínáknak, ugyanakkor a karikatúra pellengérére állították ellenzői, akik közül egyesek ezt az elméletet gyermekeink iskoláiban a „teremtés tudományával” versenyeztették, ami nem más, mint a vallásos áltudományok patetikus zagyvaléka1. Szinte senkit sem hagy közömbösen Darwin, és ne is hagyjon. A darwini elmélet tudományos elmélet, méghozzá egy nagyszabású tudományos elmélet, de ez nem minden. A kreácionistáknak, akik olyan keserűen szembeszállnak vele, egy dologban igazuk van: Darwin veszedelmes gondolata sokkal mélyebbre vág legalapvetőbb hiedelmeink szövedékébe, mint azt sok méltatója akár önmagának is kész bevallani. A dal édes, egyszerű látomását, ha szó szerint vesszük, legtöbbünk már kinőtte, bármennyire kedvvel emlékezünk rá. A jóságos Isten, aki szeretettel, egyenként formált meg mindannyiunkat (valamennyi élőlényt, kicsit és nagyot), és az eget a mi szórakoztatásunkra teleszórta ragyogó csillagokkal - ez az Isten, akárcsak a Mikulás, a gyerekkor mítosza; nem olyasmi, amiben egy józan felnőtt szó szerint hihetne. Ennek a Jóistennek valami sokkal kevésbé konkrét dolog szimbólumává kell átalakulnia, vagy pedig egészében el kell tűnnie. Nem minden tudományos kutató és filozófus ateista, és a hívők közül is sokan azt mondják, hogy Istenről alkotott képzetük békés együttélésben létezhet, vagy akár támogatást is kaphat a darwini eszmerendszertől. Az ő Istenük nem antropomorf kézműves, mégis olyan Isten, aki számukra imádatra méltó, aki képes vigasztalást és értelmet nyújtani az életüknek. Mások végső problémáikat teljesen evilági filozófiák alapján szemlélik, és az élet értelmére vonatkozó olyan nézeteket alkotnak, amelyek elűzik a kétségbeesést mindenféle legfelsőbb lényre utaló fogalom nélkül - van valami, az Univerzumon kívüli, ami szent ezeknek a gondolkodóknak is, de ők nem hívják Istennek; talán Életnek, vagy Szeretetnek, vagy Jóságnak, vagy Intelligenciának, Szépségnek, Emberiességnek hívják. Ami közös mindkét csoportban, a legmélyebb hitvallásukban meglévő különbségek ellenére, az a meggyőződés, hogy az életnek van értelme, és hogy a jóság számít. De vajon fenntartható-e a darwinizmus fényében e praktikus és egyben csodálatos attitűd bármiféle verziója is? Kezdettől fogva voltak, akik úgy gondolták, hogy Darwin a legrosszabb 1E könyvben nem szánok helyet arra, hogy a kreacionizmus mély hibáit felsoroljam, vagy hogy alátámasszam, miért is vetem el azt. Abból indulok ki, hogy ezt a munkát már csodá-latraméltóan elvégezték, például Kitcher (1982), Futuyma (1983), Gilkey (1985) és mások.
fajta szellemet eresztette ki a palackból: a nihilizmust. Úgy gondolták, hogy ha Darwinnak igaza van, akkor annak az lesz a következménye, hogy semmi sem lehet szent. Nyersen szólva, hogy minden értelmetlen lesz. Vagy túlzott ez a reakció? Mik vajon a darwini gondolat valóságos következményei? És egyáltalán be van-e az egész dolog tudományosan bizonyítva, vagy még mindig „csak egy elmélet”? Azt gondolhatnánk, hogy esetleg meg lehetne tenni egy hasznos felosztást: vannak a darwini gondolatnak olyan részei, amelyek valóban felül állnak bármely értelmes kételyen, és aztán vannak a tudományosan kevésbé ellenálló, spekulatív kiterjesztések. Ebben az esetben - ha szerencsénk van - esetleg a sziklaszilárd tudományos tényeknek nem lesznek megdöbbentő következményeik a vallásra, az emberi természetre, vagy az élet értelmére nézve, miközben a darwini gondolat azon részei, melyek az embereket felkavarják, karanténba lennének helyezhetők, mint a tudományosan ellenálló részek ellentmondásos kiterjesztései, vagy puszta értelmezései. Ez így igen megnyugtató megoldás volna. Hanem, kimondani is szörnyű, a helyzet majdnem fordított. Igaz, hogy kavarognak az evolúcióelméletben ellentmondások, de azok, akik fenyegetve érzik magukat a darwinizmustól, nem kell örüljenek ennek. Az ellentmondások legtöbbje - valószínűleg mindegyik - olyan kérdésekre vonatkozik, amelyek „csak tudományosak”; vagyis akármelyik oldal is nyer, a kimenetel nem fogja megsemmisíteni az alapvető darwini gondolatot. Ennek a gondolatnak pedig, amely nagyjából épp annyira bizonyos, mint bármi más a tudományban, valóban messze nyúló következményei vannak arra nézve, hogy az élet értelme micsoda, vagy mi kellene, hogy legyen. 1543-ban Kopernikusz felvetette, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, hanem valójában a Nap körül forog. Több mint száz évébe került ennek az eszmének, hogy egy fokozatos és lényegében fájdalommentes átalakulás révén megtapadjon. (Philipp Melanchthon vallásreformátor, Luther Márton harcostársa azt a véleményt hangoztatta, hogy „valamely keresztény herceg” meg kellene, hogy állítsa ezt az őrültet, de néhány ilyen fenntartást leszámítva, a világot nem különösebben rázta meg Kopernikusz személye.) A kopernikuszi forradalom utóbb mégis világra szólót durrant Galilei munkájában, csakhogy ezt meg nem publikálták 1632 előtt, amikorra a kérdés már nem volt olyan vitatott a tudósok között. Galilei e lövedéke ugyanakkor hírhedett ellenreakciót váltott ki a római katolikus egyház részéről, olyan lökéshullámot indítva el, amelynek újabb és újabb visszaverődései csak mostanra csillapodtak le. De ezen eposzi konfrontáció drámája ellenére, az a gondolat, hogy bolygónk nem a teremtés középpontja, viszonylag mellékes helyet foglalt el az emberek gondolkodásában. Ma minden iskolás gyerek elfogadja ezt mint egyszerű tényt, kényszerítés és könnyek nélkül. A megfelelő időben a darwini forradalom egy hasonlóan szilárd és problémamentes helyet fog elfoglalni a földgolyó minden iskolázott emberének elméjében és szívében, de ma, több mint száz évvel Darwin halála után, még mindig nem tudunk zöldágra vergődni annak észtbontó következményeivel. A kopernikuszi forradalommal ellentétben, amely mindaddig nem váltotta ki a széles nyilvánosság figyelmét, míg a tudományos részleteket nagyjából el nem rendezték, a darwini forradalom mindig is nyugtalan, laikus szemlélőkkel és szurkolókórussal rendelkezett, akik kezdettől fogva állást foglaltak, a résztvevők köpenyét húzogatva, és bátorítva a karzatnak szóló kiszólásokat. A tudósokat magukat is ugyanezen remények és félelmek mozgatták, úgyhogy nem meglepő, hogy az elméletalkotók közötti viszonylag helyi konfliktusok gyakran nemcsak aránytalanul fel lettek fújva, de a folyamat során súlyosan el is torzultak. Mindenki látta, legalábbis halványan, hogy komoly tétről van szó. Továbbá, habár Darwin monumentálisan fogalmazta meg elméletét, és annak erejét számos tudományos kutató és más kortárs gondolkodó azonnal felfedezte, valóban volt néhány nagy ugrás ebben az elméletben, és ezeket csak nemrégen kezdték meg megfelelően áthidalni. Visszatekintve, a legnagyobb ugrás majdhogynem nevetségesnek tűnik. Minden brilliáns tűnődése közepette Darwin sosem jött rá a legfontosabb fogalomra, amely nélkül az evolúció elmélete reménytelen: a gén fogalmára. Darwinnak nem állt rendelkezésére megfelelő öröklési egység, úgyhogy a természetes szelekcióról szóló beszámolóját megkeserítették azok a kétségek, hogy vajon működik-e az egész. Darwin azt tételezte fel, hogy az utódok szüleik
tulajdonságainak mindig valamiféle keverékét vagy átlagát mutatják. Vajon az ilyen „kevert öröklődés” nem egyszerűen kiátlagolna minden meglévő különbséget, az egészet egységes szürkévé változtatva? Hogyan élheti túl a sokféleség az ilyen könyörtelen kiátlagolást? Darwin felismerte e kérdés komolyságát, de sem ő, sem nagyszámú szenvedélyes támogatója nem tudta megválaszolni azt az öröklődés valamilyen meggyőző és jól dokumentált mechanizmusának leírásával - egy olyan öröklődésével, amely a szülők tulajdonságait kombinálni tudná egy alapvetően változatlan identitás fenntartása mellett. Amire szükség volt, ott volt kéznél, felfedezve (hogy „megfogalmazva”, az túl erős állítás lenne) Gregor Mendel szerzetes által. Közzé is tette 1865-ben egy viszonylag obskúrus osztrák (morva) folyóiratban, de a tudománytörténet legpikánsabb iróniájaként ott feküdt észrevétlenül, míg a jelentőségét 1900 körül észre nem vették (akkor is eleinte halványan). Győzedelmes bevonulása a „modern szintézis” kellős közepébe (amely valójában Mendel és Darwin szintézise) az 1940-es években történt meg Theodosius Dobzhansky, Julián Huxley, Ernst Mayr és mások munkájának köszönhetően. Egy újabb fél évszázadra volt szükség ahhoz, hogy ebből az új szövetből kivasalják a ráncokat. A jelenlegi darwinizmus alapvető magja, a DNS alapú reprodukció és evolúció, ma vitán felül áll a tudósok között. Erejét mindennap megmutatja, alapvetően járulva hozzá a geológia és a meteorológia globális léptékű tényeinek magyarázatához, az ökológia és az agronómia közepes skálán elhelyezkedő jelenségein át, le egészen a génsebészet legújabb mikroszkopikus tényeiig. Ez az elmélet az egész biológiát és bolygónk történetét egyetlen nagyívű történetben egyesíti. Akárcsak a Liliputban lekötözött Gulliver, mozdíthatatlan, de nem egy vagy két hatalmas érveléslánc miatt, amelyek esetleg - még ha nem is hiszünk ebben - valóban rendelkezhetnek gyenge szemekkel, hanem a bizonyítékok fonalainak százezrei révén, amelyek ezt az elméletet az emberi tudás szinte valamennyi területéhez kötik. Újabb felfedezések vezethetnek drámai, akár „forradalmi” eltolódásokhoz a darwini elméleten belül, de az a remény, hogy az elméletet „megcáfolják” valamilyen világrengető áttörés révén, körülbelül annyira megalapozott, mint az, hogy vissza fogunk térni a geocentrikus világképhez és elhajítjuk Kopernikuszt. Mégis, az elmélet meglepően izzó vitákba keveredett. A szenvedélyek egyik oka az, hogy a tudományos ügyekről folyó viták rendszerint eltorzulnak attól a félelemtől, hogy egy „rossz” válasz tűrhetetlen morális következményekkel járna. Oly nagyok ezek a félelmek, hogy megfogalmazatlanul hagyják őket, kivonva a figyelem előteréből a cáfolatok és ellencáfolatok számos rétege révén. A vitázó felek állandóan kissé csúsztatnak, megváltoztatják a tárgyat, a mumust szép kényelmesen az árnyékban hagyva. Elsősorban ez felelős annak a napnak a kitolódásáért, amikor majd mindannyian éppoly kényelmesen élünk együtt az új biológiai perspektívánkkal, mint ahogy azt a Kopernikusz által nekünk adott asztronómiai perspektívával tesszük. Amikor csak szóba kerül a darwinizmus, a hőmérséklet érezhetően megemelkedik, mert többről van szó, mint pusztán empirikus tényekről, mondjuk arról, hogy hogyan fejlődött a földi élet, és többről, mint egy elmélet korrekt logikájáról, amely számot adhat az ilyen tényekről. Az egyik fontos dolog, amiről a dolog szól, azzal kapcsolatos, hogy mit jelent feltenni és megválaszolni egy „miért” típusú kérdést. A Darwin által adott új perspektíva számos hagyományos feltételezést a feje tetejére állít, aláásva bevett eszméinket arról, hogy mi számíthat kielégítő válasznak ezen ősi és megkerülhetetlen kérdésre. Itt a tudomány és a filozófia tökéletesen összefonódik. A tudósok néha azzal csapják be magukat, hogy a filozófiai eszméket legjobb esetben pusztán dekorációnak, vagy élősködő kommentárnak tekintik, amelyek a tudomány kemény, objektív győzelmeihez kapcsolódnak, és hogy azt hiszik, ők maguk immunisak az olyan konfúziókkal szemben, amelyek feloldásának a filozófusok az életüket szentelik. Csakhogy nem lehetséges filozófiától mentes tudomány, csak olyan tudomány, amelynek filozófiai csomagját ellenőrzés nélkül csempésztük fel a repülőgép fedélzetére. A darwini forradalom mind tudományos, mind filozófiai forradalom, és egyik sem létezhetne a másik nélkül. Mint látni fogjuk, inkább a tudósok filozófiai előítéletei, mint a tudományos evidencia hiánya akadályozta meg, hogy megpillantsák, hogyan működik ténylegesen az elmélet, ám azok a filozófiai előítéletek, amelyeket itt el kellene vetni, túlságosan mélyen
gyökereznek ahhoz, hogy puszta filozófiai érvekkel kilakoltathatók legyenek. A nehezen megszerzett tudományos tények ellenállhatatlan felvonultatására volt szükség, hogy a tudósok a Darwin által javasolt furcsa, új perspektívát komolyan venni kényszerüljenek. Azok, akik még mindig kevéssé ismerősek ezzel a nagyszerű sorozattal, bocsánatos módon folytatják a Darwin előtti eszmékhez való ragaszkodásukat. És az ütközetnek még nincs vége; még a tudósok között is ott vannak az ellenállás gócai. Hadd játsszak nyílt kártyákkal. Ha díjat kellene adnom a legjobb egyedi gondolatért, amely valaha bárkinek is eszébe jutott, Darwinnak adnám Newton, Einstein és mindenki más előtt. A természetes kiválasztás révén előre haladó evolúció gondolata egyetlen ecsetvonással egyesíti az élet, az értelem és a cél birodalmát a tér és az idő, az ok és az okozat birodalmával, valamint a mechanizmusok és a fizikai törvények birodalmával. De nemcsak nagyszerű tudományos eszme ez. Több annál, egy veszélyes eszme. Darwin nagyszerű gondolata iránti csodálatom szinte határtalan, de én is dédelgetek számos olyan ideát és ideált, amelyekhez kérdőjelet illeszt, és én is meg akarom védeni ezeket. Például, meg akarom védeni a tábortűz melletti dalt, és azt, ami szép és igaz benne, kis unokám és barátai számára, és az ő gyerekeiknek, ha felnőnek. Úgy tűnik, sok más, nagyszerű eszme is van, melyet Darwin gondolata veszélyeztet, és ezek is védelemre szorulhatnak. Az egyetlen jó módszer, amellyel ez megtehető - vagyis az egyetlen olyan módszer, amelynek hosszú távon esélye van -, átvágni magunkat a füstfüggönyön, és magát az eszmét olyan érzéketlenül és olyan szenvedélymentesen szemügyre venni, ahogyan csak lehetséges. Ez alkalommal nem fogunk megelégedni azzal a szemlélettel, hogy „nyugi, nyugi, a végén úgyis minden rendben lesz”. A mi vizsgálódásunkhoz bizonyos mértékig jó idegek szükségesek. Egyes magánérzések is megsérülhetnek. Az evolúcióról író szerzők rendszerint messziről elkerülik az összecsapást a tudomány és a vallás között. Ahogy Alexander Pope mondta, ahol az angyalok félnek járni, oda tódulnak a bolondok. Akar engem követni? Akarja valóban tudni, hogy mi az, ami túléli a konfrontációt? Mi van például akkor, ha az derül ki, hogy az az édes látomás - vagy egy még annál is jobb - sértetlenül, megerősödve és elmélyülve kerül ki a találkozásból? Nem volna-e szégyen elszalasztani az alkalmat egy erősebb, megújított hitvallás kialakítására, ahelyett a törékeny, betegeskedő hit helyett, amelyről esetleg tévesen úgy gondolta, hogy nem kellene bolygatni? A szent mítoszoknak nem lehet jövőjük. Hogy miért nem? A kíváncsiságunk miatt. Azért, mert (ahogy a dal is emlékeztet rá), tudni akarjuk, hogy miért. Lehet, hogy kinőttünk már a dal által nyújtott válaszból, de sohasem fogjuk kinőni magát a kérdést. Bármit tartsunk is értékesnek, nem tudjuk majd megvédeni a kíváncsiságunktól, mert mi már csak olyan lények vagyunk, hogy az általunk értékesnek tartott dolgok egyike nem más, mint az igazság. Az igazság iránti szeretetünk biztosan központi szerepet játszik, ha életünk értelmét keressük. Akárhogy is, az a gondolat, hogy az élet értelmét csak saját magunk becsapása árán őrizhetjük meg, pesszimistább, nihilistább annál, amit én a magam részéről meg tudnék emészteni. Ha ez lenne a legjobb, amit tehetnénk, akkor arra a következtetésre jutnék, hogy végül is minden tökmindegy. Ez a könyv tehát azok számára íródott, akik egyetértenek azzal az állítással, hogy az élet értelme, mely megéri, hogy foglalkozzunk vele, olyasmi kell legyen, ami kibírja a megvizsgálására tett erőfeszítéseket is. A többieknek azt tanácsolom, csukják be most gyorsan a könyvet, és tipegjenek arrébb. Azoknak, akik itt maradtak, íme a terv. A könyv első része a darwini forradalmat a dolgok tágabb keretei között helyezi el, megmutatva, hogyan változtathatja meg a részletek ismerőinek világszemléletét. Az első fejezet ismerteti azoknak a filozófiai eszméknek a hátterét, amelyek gondolkodásunkat Darwin előtt uralták. A második fejezet bevezeti Darwin fő gondolatát, némileg új alakban mutatva be azt, egy olyan felfogásban, amely az evolúciót algoritmikus folyamatnak tekinti - tisztázunk továbbá néhány ezzel kapcsolatos félreértést. A harmadik fejezet azt mutatja meg, hogy ez a gondolat hogyan buktatja meg az első fejezetben bemutatott Darwin előtti hagyományt. A negyedik és ötödik fejezet felderíti azon megdöbbentő és nyugtalanító távlatok némelyikét, amelyeket a darwini gondolkodásmód nyit meg a számunkra. A második rész a darwini gondolattal szembeni olyan kihívásokat vizsgálja meg, amelyek
magán a biológián belül bukkantak fel, és megmutatja, hogy szemben azzal, amit egyes ellenzői kinyilatkoztattak, a darwini gondolat nemcsak hogy érintetlenül, hanem megerősödve kerül ki ezekből a polémiákból. A harmadik rész azután megmutatja, mi történik, ha ugyanezt a gondolkodást arra a biológiai fajra is kiterjesztjük, amellyel a legjobban törődünk, tudniillik a Homo sapiensre. Darwin tökéletesen világosan látta, hogy sokaknak ez lesz az a pont, ahol megakadnak, és megtett minden tőle telhetőt, hogy a hírt megfelelően csomagolja. Több mint egy évszázaddal később még mindig vannak, akik árkot akarnak ásni, hogy az elválasszon bennünket az összes borzasztó következménytől, amit a darwinizmusban látnak. A harmadik rész megmutatja, hogy e stratégia hibás; Darwin veszedelmes gondolata nemcsak, hogy közvetlenül is számos szinten alkalmazható ránk magunkra, de a darwini gondolkodásnak az emberi kérdésekre - a szellem, a nyelv, a tudás, az etika kérdéseire - való alkalmazása ezeket oly módon világítja meg, amely mindig elkerülte a hagyományos megközelítések figyelmét, ezzel újrafogalmazva régi problémákat, és megmutatva azok megoldását is. Végül megnézhetjük, mit nyerünk, ha a Darwin előtti gondolkodást a darwinira cseréljük. Azonosítjuk majd az utóbbinak mind a helyes, mind a helytelen felhasználásait, és megmutatjuk, hogyan lehetséges, hogy mindezen keresztülragyog az, ami valóban számít nekünk - és kell is, hogy számítson -, átalakulva, és a darwini forradalmon túl vivő útja során felerősödve. 2. Mit, hol, mikor, miért - és hogyan? A dolgok iránti érdeklődésünk különféle formákat ölt, mint azt Arisztotelész az emberi tudomány hajnalán megjegyezte. E formák osztályozására tett úttörő erőfeszítése máig is értelmes. Négy olyan alapkérdést azonosított, amelyeket bármivel kapcsolatban megkérdezhetünk. A rájuk adott válaszokat a négy aitiának nevezte, egy teljesen lefordíthatatlan görög kifejezéssel, amelyet hagyományosan, de félresikerülten a négy „okként” fordítanak. (i) Kíváncsiak lehetünk arra, hogy miből van valami, vagyis az anyagára, másnéven anyagi okára. (2) Kíváncsiak lehetünk arra a formára (vagy szerkezetre, vagy körvonalra), amelyet az az anyag felvesz, ez lesz a formális ok. (3) Kíváncsiak lehetünk a dolog kezdetére, arra, hogy hogyan lett, vagyis a ható okra. (4) Kíváncsiak lehetünk a céljára, melyet Arisztotelész télosznak nevezett, és néha, eléggé rosszul, „végső oknak” fordítanak. Némi csűrés-csavarást igényel, hogy ezt a négy arisztotelészi aitiát, mint a szokásos magyar nyelvű „mit, hol, mikor és miért” kérdésekre adott válaszokat foghassuk fel. Az efféle illesztés csak görcsösen hozható létre. A „miérttel” kezdődő kérdések azonban rendszerint Arisztotelész negyedik „okára”, a dolog téloszára kérdeznek rá. Miért van ez a dolog? kérdezzük. Mire való? Ahogy a franciák mondják, mi a raison d'étre-je, vagyis létének értelme? Évszázadokon keresztül olyan problémásnak tűntek ezek a „miért” kérdések a filozófusok és tudósok számára, hogy az általuk felvetett téma saját nevet érdemelt ki: ez a teleológia. A teleológiai magyarázat valaminek a létezését vagy előfordulását a dolog által szolgált célra, vagy az általa elért végállapotra való hivatkozással magyarázza. Az ember által alkotott tárgyak nyújtják a legnyilvánvalóbb példákat; egy tárgy célja az a funkció, amelynek betöltésére alkotója tervezte. Nincs semmi probléma egy kalapács téloszával: a kalapács kalapálásra való. A komplikáltabb tárgyak, mint például a videókamerák, nyerges vontatók vagy komputertomográfok télosza, ha ez egyáltalán lehetséges, még nyilvánvalóbb. De még az ilyen egyszerű esetekben is láthatunk egy problémát derengeni a háttérben. Lássuk csak: - Miért fűrészeled azt a deszkát? - Hogy ajtót csináljak. - Hát az ajtó mire való ? - Hogy biztonságossá tegyem a házamat. - És miért akarsz biztonságos házat? - Hogy nyugodtan aludhassak az éjjel. - És miért akarsz nyugodtan aludni ?
- Na, most már menj valahová, és ne kérdezz ilyen hülyeségeket. Ez a párbeszéd felfedi a teleológiával kapcsolatos egyik alapvető gondot: hol lesz az egésznek vége? Milyen utolsó ok idézhető fel, amely a magyarázatok hierarchiáját lezárja? Arisztotelésznek erre is volt válasza: Isten ez az első mozgató, a végső azért - mert kapcsolat, amely véget vet az összes azért -mertnek. Az alapgondolat, melyet a keresztény, zsidó és iszlám hagyományok is magukévá tettek, az volt, hogy a mi céljaink végső soron Isten céljai. Ez a feltevés minden bizonnyal célszerű és vonzó. Ha egy karórára nézünk és elgondolkodunk, miért van egy átlátszó üveg a tetején, a válasz nyilvánvalóan visszautal az órák használóinak igényeire és kívánságaira, akik tudni akarják, hány óra van, amikor azon az átlátszó védőüvegen keresztül a kezükre néznek, és így tovább. Ha nem lennének ezek a tények, amelyek mind mirólunk szólnak, akik számára az órát készítették, nem volna magyarázata az üveglapra vonatkozó „miértnek”. Ha mármost a világegyetemet Isten teremtette Isten céljaira, akkor mindaz a célszerűség, amelyet fellelhetünk benne, végső soron Isten céljainak köszönhető. Igenám, de vajon mik Isten céljai? Ez némileg misztikus dolog. Az egyik módja annak, hogy csökkentsük e misztériummal kapcsolatos kellemetlen érzésünket, ha egy picit témát váltunk. Ahelyett, hogy a „miért” kérdést egy „mert”-típusú válasszal válaszolnák meg (vagyis azzal a fajta válasszal, melyet a kérdés kikövetelni látszik), az emberek gyakran egy „hogyan” kérdést feltételeznek a „miért” kérdések helyén, és megpróbálják azt egy történet elmesélésével megválaszolni. A történet arról szól, hogyan lett az, hogy Isten megteremtett minket és az Univerzum többi részét. Ez anélkül is megválaszolható, hogy túl sokat rágódnánk azon, Isten vajon miért akarhatta ezt. A „hogyan” kérdés nem kap önálló helyet Arisztotelész listáján, de tudjuk, hogy népszerű kérdés volt már sokkal azelőtt, hogy Arisztotelész a saját elemzésébe fogott. A legátfogóbb „hogyan” kérdésekre vonatkozó válaszokat kozmogóníá-nak hívják. Ezek a válaszok arról szóló történetek, hogyan jött létre a kozmosz, vagyis a világmindenség, az összes lakójával együtt. A Genezis Könyve egy ilyen kozmogónia, de vannak mások is. Az ősrobbanás hipotézisét vizsgáló és a fekete lyukakról vagy szuperhúrokról spekuláló kozmológusok a kozmogóniák mai teremtői. Nem minden ősi kozmogónia követi a tárgykészítő Isten gon-dolatmintáját. Némelyikük egy „világtojást” tételez fel, amelyet egy misztikus madár tojt bele „a Mélységbe”, más elképzelések a magok vetésével és a föld művelésével kapcsolatosak. Az emberi képzelet csak néhány forráshoz fordulhat, amikor egy ilyen észbontó kérdéssel találkozik. Az egyik korai teremtésmítosz egy „önmaga által létező Úrról” beszél, aki „egy gondolatával teremtette a vizeket, és elhelyezett bennük egy magot, amely arany tojássá vált, ebből született ő maga drahmaként, a világok ősatyjaként” (Muir 1972, IV. kötet, 26. oldal). Mi értelme van mindennek a tojásrakásnak meg ültetésnek meg világépítésnek? Vagy, ha már itt tartunk, mi értelme van az ősrobbanásnak? A mai kozmológusok a történelem során létezett számos elődjükhöz hasonlóan egy szórakoztató történetet mesélnek el, de szeretik megkerülni a teleológia „miért” kérdéseit. Vajon valamilyen oknál fogva létezik-e a világ? Vajon az okok értelmes szerepet játszanak-e a kozmosz magyarázataiban? Létezhet-e valami egy olyan oknál fogva, amely nem valakinek a célja, vagy pedig az okok - Arisztotelész négyes típusú okai - csak az emberek és más racionális lények munkáinak és cselekedeteinek nyújthatják megfelelő magyarázatát? Ha Isten nem egy személy, egy racionális lény, egy intelligens mesterember, akkor milyen értelme lehet a lehetséges legnagyobb „miért” kérdésnek? És ha ennek a legnagyobb „miértnek” nincsen értelme, akkor hogyan lehetne értelme a kisebb, provinciálisabb „miért”-eknek? Darwin egyik legalapvetőbb hozzájárulása ehhez a dologhoz az volt, hogy új módot mutatott arra, hogyan tegyük értelmessé a „miért” kérdéseket. Akár szeretjük, akár nem, a darwini gondolat igenis utat mutat - méghozzá egy világos, meggyőző és meglepően rugalmas utat ezeknek a régi nyavalyáknak a megoldására. Némi hozzászokást igényel persze, és gyakran még leghűségesebb barátai is tévesen alkalmazzák. E gondolkodásmód bemutatása és tisztázása lesz jelen könyv legnagyobb feladata. A darwini gondolkodást gondosan meg kell különböztetni bizonyos túlegyszerűsített és túlságosan népszerű szélhámos elméletektől, és ez némi technikai bonyodalmakhoz fog vezetni, de megéri. A jutalom az lesz, hogy most az első alkalommal rendelkezhetünk majd egy olyan stabil magyarázati rendszerrel, amely nem forog körbe-körbe, vagy egy spirál mentén, a misztériumok végtelen sorait követve. Vannak, akik
sokkal jobban szeretik a misztériumok ilyen végtelen sorozatait, de manapság ennek túl nagy az ára: be kell csapnod magadat. Vagy te magad csapod be magadat, vagy másokra hagyod ezt a piszkos munkát, mindenestre nincs intellektuálisan megvédhető módja annak, hogy újra felépítsük a Darwin által egyszer már szétrombolt, és a megértést akadályozó hatalmas gátakat. Az első lépés ahhoz, hogy Darwin elméletének ezen aspektusát értékelni tudjuk, az lesz, ha szemügyre vesszük a világot azelőtt, hogy Darwin a feje tetejére állította. Két honfitársa, John Locke és David Hume szemével nézve világos képet kaphatunk egy alternatív szemléletről, amely számos vonatkozásban még mindig velünk él, de amelyet Darwin avíttá tett. 3. Locke „bizonyítása” az elme elsőbbségéről John Locke találta ki a józan észt, és azóta is csak az angoloknak jutott belőle. - BERTRAND RUSSELL2 -
John Locke, a „senki máshoz nem hasonlítható Mr. Newton” kortársa, az angol empirizmus egyik megalapítója volt, és mint jó empiristához illik, nem nagyon adott a racionalista típusú deduktív érvelésekre. Ennek ellenére a „bizonyítások” területére való egyik, őrá tehát éppenséggel nem jellemző behatolása megérdemli, hogy teljes részletességgel idézzük, mert tökéletesen illusztrálja a képzeletnek azt a gátlását, amely a darwini forradalom előtt uralkodott. Maga a spekulatív érvelés a modern szellem számára különösnek és erőltetettnek tűnhet, de bírjuk ki türelemmel - tekintsük annak jeleként, hogy milyen messzire jutottunk azóta. Locke maga azt gondolta, hogy érvelésével mindössze emlékezteti az embereket valamire, ami nyilvánvaló! Az Értekezés az emberi értelemről (Dienes Valéria fordítása, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964) IV. könyvének X. fejezetéből származó alábbi részletben Locke be akart bizonyítani valamit, amiről úgy gondolta, a szíve mélyén mindenki tudja: mégpedig azt, hogy „kezdetben vala” az elme. Először is azt a kérdést teszi fel, milyen dolgok lehetnek örökkévalóak: Ha tehát lennie kell valami örökkévalónak, lássuk, miféle lénynek kell lennie. Az ész számára azonnal szembeszökő, hogy gondolkodó lénynek kell lennie. Mert éppoly lehetetlen felfogni azt, hogy a puszta és nem gondolkodó anyag gondolkodó értelmes lényt hozzon létre, mint azt, hogy a semmi önmagából anyagot hozzon létre. (10. §) Locke azzal kezdi bizonyítását, hogy hivatkozik a filozófia egyik legrégebbi és leggyakrabban használt maximájára: ex nihilo nihil fit, semmi nem jöhet létre a semmiből. Mivel itt egy deduktív érvelésről lesz szó, Locke igencsak magasra kell emelje a tekintetét: állítása szerint nemcsak valószínűtlen, implauzibilis, vagy nehezen hihető, hanem egyenesen lehetetlen elgondolni, hogy a „puszta és nem gondolkodó anyag gondolkodó értelmes lényt hozzon létre”. Az érvelés egy sor egymásra épülő lépésből áll: Tegyük fel, hogy valamely anyagdarab, akár nagy, akár kicsi, de örökkévaló; azt találjuk, hogy magában véve nem képes semmit sem létrehozni ... Az anyag saját erejéből még csak mozgást sem tud önmagában kelteni. Mozgásának vagy szintén öröktől fogva benne kell lennie, vagy pedig annak valami más, az anyagnál hatalmasabb lénytől kell erednie és az anyaghoz hozzáadódnia. De tegyük fel, hogy a mozgás is örökkévaló. Azonban az anyag nem-gondolkodó anyag és mozgás -, bármilyen alakbeli és térfogatbeli változásokat okozhat is, sohasem hozhat létre gondolatot. A tudás még mindig olyan messze lesz attól, amit az anyag és a mozgás létrehozhat, mint amilyen távol van az anyag attól, amit a semmi vagy a nem-valóság hozhat létre. És mindenkinek saját gondolkodására hivatkozom, vajon nem ugyanolyan könnyű-e felfognia a semmiből keletkező anyagot, mint a tisztán anyagból akkor 22. Gilbert Ryle mesélte el nekem ezt a tipikus Russell-i hiperbolát. Annak ellenére, hogy Ryle maga is figyelemre méltó karriert futott be, és Oxfordban a filozófia Waynflete professzora lett, ő és Russell ritkán találkoztak, leginkább azért, mondta, mert Russell a második világháború után kivonult a hivatásos filozófiából. Egyszer azonban Russell-lal egy közös vasúti kocsiban találta magát egy unalmas vonat-úton. Világhírű útitársával kétségbeesetten beszélgetni próbálván, Ryle megkérdezte tőle, miért gondolja, hogy Locke, aki sem olyan eredeti gondolkodó, sem olyan jó író nem volt, mint Berkeley, Hume vagy Reid, az előbbieknél sokkal nagyobb befolyást gyakorolt az angol nyelvű filozófiai világra. Ez volt Russell válasza, és egyben a kezdete annak az egyetlen igazi beszélgetésnek (mondta Ryle), amelyet Bertrand Russell-lal valaha is folytatott.
keletkező gondolatot amikor még előzőleg nem volt olyasmi, mint a gondolat vagy értelmes lény? Érdekes megjegyezni, hogy Locke úgy dönt, nyugodtan hivatkozhat „mindenkinek a saját gondolkodására”, hogy „konklúzióját” bebiztosítsa. Biztos volt benne, hogy az ő „józan esze” valóban a józan ész volt. Hát nem látjuk, milyen nyilvánvaló, hogy míg az anyag és a mozgás az „alakbeli és térfogatbeli változásokat” hozhatja létre, sohasem eredményezhet „gondolatot”? De vajon nem zárná-e ez ki a robotok lehetőségét - vagy legalábbis az olyan robotokét, amelyek azt állítják magukról, hogy az anyagi természetű fejükben végbemenő mozgások között valódi gondolatok jelennek meg? Biztos, hogy Locke korában - amely egyben Descartes kora is volt - a mesterséges intelligencia puszta gondolata is oly elképzelhetetlen volt, hogy a szerző nyugodtan várhatta a hallgatóság osztatlan beleegyezését, noha egy ilyen felhívás ma köznevetség tárgyává válna3. Mint látni fogjuk, a mesterséges intelligencia területe a darwini gondolat meglehetősen közvetlen leszármazottja. Születése, melyet Darwin egyáltalán nem látott előre, a természetes szelekció erejének első valóban impresszív bemutatásával esett egybe (Art Samuel legendás dámajáték programjáról van szó, melyet később részletesen ismertetünk), és az is igaz, hogy mind az evolúció, mind a mesterséges intelligencia ugyanazt az utálkozást váltja ki számos emberből, akik egyiket sem ismerik eléggé. De térjünk vissza Locke konklúziójához: Ha tehát semmit sem tételezünk fel legelsőnek vagy örökkévalónak, az anyag soha el nem kezdődhetik. Ha mozgás nélküli puszta anyagot tételezünk örökkévalónak, a mozgás sohasem kezdődhet meg. Ha anyagot és mozgást tételezünk fel elsőnek vagy örökkévalónak, a gondolat nem kezdődhet el soha. Mert az felfoghatatlan, hogy az anyag akár mozgással, akár anélkül, eredetileg önmagában és önmagától érzéket, észrevevést és tudást tartalmazzon, amint ebből evidens, hogy akkor az érzék, észrevevés és tudás az anyagtól és annak minden részecskéjétől öröktől fogva elválaszthatatlan sajátosság volna. Úgyhogy, ha Locke-nak igaza van, az elme kellett legyen az első létező, nem jöhetett létre valamilyen későbbi időpontban, szerényebb, elme-mentes jelenségek kombinációiból. Ez a gondolatmenet a zsidó-keresztény (és iszlám) kozmogónia egyik központi tételének teljesen evilági logikán alapuló - szinte azt mondhatnánk, matematikai - birtokba vétele próbál lenni: kezdetben volt valami, aminek elméje volt - „egy gondolkodó lény”, ahogy Locke mondja. Arra a hagyományos elképzelésre, hogy Isten racionálisan gondolkodó hatóerő, aki egyben a világ szervezője és építője, itt tehát a tudományos jóváhagyás pecsétje kerül: akárcsak egy matematikai tétel esetén, amelynek tagadását feltehetjük, hogy még elgondolni is lehetetlen. És ez valóban így is tűnt Darwin előtt számos brilliáns és szkeptikus gondolkodónak. Majdnem száz évvel Locke után egy másik nagy angol empirista, David Hume vette aztán újra elő e kérdést a természetes vallásról szóló dialógusaiban, amely a nyugati filozófia egyik mesterműve. 4. Hume közel volt A természetes vallás Hume idején olyan vallást jelentett, amelyet a természettudományok is támogatnak, szemben a „kinyilatkoztatott” vallással, amely pusztán valamilyen kinyilatkoztatástól függ - misztikus tapasztalaton, vagy a meggyőzés valamilyen más, ellenőrizhetetlen forrásán. Ha tehát a vallásos hited egyetlen alapja az, hogy „Isten azt mondta nekem álmomban”, akkor a vallásod nem természetes vallás. E különbségtételnek nem sok értelme lett volna a modern tudomány 17. századi hajnala előtt, amikor a tudomány egy új, versenyképes szabványt hozott létre mindenféle vélekedés számára. Azt a kérdést tette fel: Lehet-e valamilyen tudományos érvet mondani a vallásos hit igazolására? Számos vallásos gondolkodó, aki felmérte, hogy a tudományos gondolkodás presztízse olyan cél, amelyért érdemes küzdeni, felvette a kesztyűt. Miért akarna bárki is elmenekülni saját hitének tudományos igazolása elől, ha az valóban megkapható? A vallásos konklúziók levonására szánt, céljukat tekintve tudományos érvelések toronymagas favoritja (akkor is, 3 Descartes problémáját, hogy a gondolkodást mozgásban lévő anyagként fogja fel, részletesen elemzem A megmagyarázott tudat című könyvemben (1991a). John Haugeland jól megválasztott című könyve, Mesterséges intelligencia: maga a gondolat (1985) remek bevezetőjét nyújtja azon filozófiai utaknak, amelyek a szóbanforgó szemléletet elgondolhatóvá tették.
most is) a tervszerűségre vonatkozó érv valamilyen verziója volt: eszerint a világban objektíve megfigyelhető hatások között számos olyan található, amely nem puszta véletlen műve (mert különféle okoknál fogva nem lehet az); e hatások tehát meg kellett legyenek tervezve; terv viszont nem lehetséges tervező nélkül, ennélfogva mindezen csodálatos hatások forrásaként egy tervező Istennek kell (vagy kellett) léteznie. Az effajta érvet a Locke konklúziójához vezető alternatív útnak lehet tekinteni, olyan útnak, amely némileg tapasztalatibb részleteken visz keresztül, ahelyett, hogy olyan nyíltan és közvetlenül arra hivatkozna, amit eleve elképzelhetetlennek gondolunk. Például a megfigyelt szerkezetek tényleges jellemzőit elemzésnek vethetjük alá annak érdekében, hogy alapunk legyen a tervező bölcsességének dicséretére, és azon meggyőződésünk kialakítására, hogy a puszta véletlen nem tehető felelőssé az ilyesféle csodákért. Hume Dialógusaiban három fiktív szereplő vitatkozik, nagy lendülettel és leleményességgel. Cleantes a tervezési érvet védi, és annak egyik legékesszólóbb megfogalmazását nyújtja.4 Így kezdődik: Nézz körül a világban: Vedd szemügyre az egészet és valamennyi részét: Azt fogod találni, hogy nem egyéb, mint nagyszabású gép, amely végtelen számú kisebb gépre oszlik, s ezek oly mértékben tovább oszthatók, ami túlmegy mindazon, amit emberi érzékek és képességek követni vagy magyarázni tudnak. E különféle gépek, még legkisebb részeik is, olyan pontossággal illeszkednek egymáshoz, ami magával ragad mindenkit, aki valaha is elmélkedett erről. A céloknak és eszközöknek az egész természetben meglévő különös illeszkedése hajszálpontosan emlékeztet az emberi találékonyság - az emberi tervezés, gondolkodás, bölcsesség, és intelligencia - termékeire, csak messze túlhaladja azokat. Miután az okozatok ilyeténképpen hasonlítanak egymásra, ez arra vezet bennünket, hogy az analógia szabályai révén az okok hasonlóságára következtessünk, és arra is, hogy a természet Alkotója némileg az ember elméjéhez hasonló kell legyen, csak sokkal nagyobb képességek birtokosa, amelyek arányban állnak az általa véghezvitt munka nagyszerűségével. Ezen a posteriori érv alapján, és egyedül ezen érv alapján, egyszerre bizonyíthatjuk egy Istenség létét, valamint az emberi elméhez és intelligenciához való hasonlatosságát. (Pt. II.) Philo, Cleantes szkeptikus ellenfele, tovább alakítja az érvet, hogy alkalmasabbá tegye a szétrombolásra. Elébe vágva Paley híres példájának, megjegyzi: „Hordj össze egy csomó alak vagy forma nélküli vasdarabot; sohasem fognak úgy elrendeződni, hogy óra legyen belőle.” 5 Így folytatja: „A kő, a habarcs és a fa az építész nélkül soha nem épít házat. De az emberi elme eszméi, amint látjuk, valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan hatóelv révén úgy rendeződnek el, hogy egy óra vagy ház tervrajzát alkossák. A tapasztalat ennélfogva azt bizonyítja, hogy a rend eredeti alapelve az elmében, nem pedig az anyagban létezik.” (Pt. II.) Vegyük észre, hogy a tervezési érv egyfajta induktív következtetésen múlik: ahol füst van, ott tűz is van; ahol terv van, ott elme is van. De, mint Philo észreveszi, ez kétséges következtetés: az emberi intelligencia... ...nem több, mint az univerzum forrásainak és alapelveinek egyike, akárcsak a meleg és a hideg, a vonzás és taszítás, vagy száz másik, amit naponta megfigyelhetünk. ... De átvihető-e egy következtetés a részekről az egészre? ... Egy hajszál növekedésének megfigyeléséből tanulhatunk-e bármit az ember létrejöttéről? ... Miféle furcsa elsőbbséget élvez az agy e kis izgalma, melyet gondolatnak nevezünk, hogy ilymódon az egész univerzum mintájává kell tennünk? ... Csodálatraméltó végkövetkeztetés! A kő, a fa, a tégla, a vas, a réz e parányi földgolyón jelenleg nem rendelkezik semmilyen rendezettséggel vagy elrendezéssel az emberi bölcselet és találékonyság nélkül: Ennélfogva, az univerzum eredetileg nem nyerhette el rendezettségét és elrendezését valami az emberi bölcsességhez hasonló dolog nélkül. (Pt. II.) Emellett, jegyzi meg Philo, ha az elmét tesszük az első okká, „ismeretlen, 4. William Paley a tervezésről szóló érvet sokkal nagyobb részletességgel dolgozta ki 1803-as Natural Theology című könyvében, számos további cikornyát hozzátéve. Paley e nagyhatású munkája adta az inspirációt Darwin későbbi cáfolatához (és vált annak céltáblájává], Hume Cleantese azonban már megjeleníti az ottani érvelés teljes logikai és retorikai erejét. 5. Mint Gjertsen rámutatott, Cicero már kétezer évvel ezelőtt használta ugyanezt a példát, és ugyanerre a célra: „Ha egy napórát vagy vízórát látsz, látod, hogy az időt terv és nem véletlen alapján mondja meg. Hogy képzelhetnéd ezután, hogy a világ egésze mentes a céltól és értelemtől, ha egyszer az mindent átfog, beleértve magukat ezeket a tárgyakat és készítőiket?” (Gjertsen 1989, 199. old.]
megmagyarázhatatlan hatóelvével” együtt, ez csak odébb tolja a valódi problémát: Arra kényszerülünk, hogy még magasabbra hágjunk, és megtaláljuk az okát ennek az oknak is, amit te már kielégítőnek és perdöntőnek gondoltál. ... Akkor hát hogyan elégedjünk meg e Lény létezésének okát illetően, akit te a természet Alkotójának feltételezel, vagy (emberközpontú rendszered szerint) az ideális világénak, amelyre az anyagit visszaveze-ted? Nincs-e ugyanolyan okunk ezt az ideális világot egy további ideális világra vagy másik intelligens alapelvre visszavezetni? Ám ha megállunk, és nem megyünk tovább; miért menjünk el akár eddig is? Miért ne állnánk meg az anyagi világnál? Hogyan elégedhetnénk meg anélkül, hogy in infinitum folytatjuk? És, végülis, mi kielégítő van egy végtelen haladványban? (Pt. IV.) Cleantes nem tud elfogadható választ adni ezekre a költői kérdésekre; és a java még hátra van. Cleantes azt állítja, hogy Isten elméje olyan, mint az emberé - sőt egyetért, amikor Philo hozzáteszi: „minél hasonlóbb, annál jobb”. De akkor, erőlteti Philo, vajon Isten elméje tökéletes-e, igaz-e, hogy „vállalkozásai minden hibától, tévedéstől, vagy következetlenségtől mentesek” (Pt. V.)? Itt egy rivális hipotézissel kell leszámolni: És micsoda meglepetés vár ránk, amikor ostoba gépészként pillantjuk meg őt, aki másokat utánzott, egy olyan bölcsességet másolva, amely egymás utáni korszakok hosszú láncolatán keresztül, próbák, tévedések, javítások, meggondolások és viták során, fokozatosan fejlődött? Számos világot kontárkodhatott és fércelhetett össze az örökkévalóság során, mielőtt ez a világ szárba szökkent: Egy csomó elvesztegetett munka: Számos meddő próbálkozás: És lassú, de folytonos javulás a világteremtés végtelen korszakai alatt. (Pt. V.) Amikor Philo bemutatja ezt a hóbortos elképzelést, amely lélegzetelállítóan előrevetíti Darwin elgondolását, nem veszi komolyan az egészet, csak mint vitaeszközt használja a gondolatot Cleantes határtalanul bölcs alkotót feltételező víziójával szemben. Hume pedig arra használja mindezt, hogy egy megjegyzést tehessen tudásunk korlátairól: „Ilyen témában ki mondhatja meg, merre az igazság; vagy ki sejtheti, melyik valószínű a nagyszámú felvethető és még nagyobb számú elképzelhető hipotézis közül.” (Pt. V.) A képzelet ezután végképp elszabadul. Termékeny gondolatvirágai segítségével Philo gúzsba köti Cleantest, annak hipotéziseit furcsa és komikus variációkban mutatva be, mind tovább űzve vitapartnerét. „Miért ne egyesülhetne számos Istenség a világ kiagyalására és megszerkesztésére? ... És miért ne legyünk egészen emberközpontúak? Miért ne állíthatnánk, hogy az Istenség vagy Istenségek testtel és szemekkel, orral, szájjal, fülekkel, etc. rendelkeznek?” (Pt. V.) Egy ponton Philo még a Gaia-hipotézist is anticipálja: a világegyetem nagyfokú hasonlóságot mutat egy állathoz vagy szervezett testhez, és úgy tűnik, hasonló életés mozgáselv működteti. Az anyag folyamatos áramlása nem hoz létre rendezetlenséget benne. ... A világ tehát, arra következtetek, egy állat, és az Istenség a világ LELKE, amely azt működteti, maga pedig annak révén működik. (Pt. VI.) Vagy talán tényleg nem inkább növényre, mint állatra hasonlít a világ? Hasonlóan ahhoz, ahogy a fa magjait a környező földeken szórja szét, és más fákat hoz létre; úgy a nagy növény, a világ, vagy a bolygórendszerünk is bizonyos magvakat hoz létre magában, amelyek a környező káoszban szétszóródva új világokká növekszenek. Egy üstökös például egy világ magja...(Pt. VII.) Vagy itt egy még vadabb lehetőség: A brahminok azt állítják, hogy a világ egy végtelen nagy pókból keletkezett, amely az egész bonyolult tömeget a zsigereiből szőtte, és később az egészet vagy annak bármely részét meg is semmisíti, újra befogadva és saját lényegévé visszaalakítva azt. Ez egy olyan kozmogónia, amely nekünk nevetségesnek tűnik; merthogy a pók némileg megvetésre méltó állat, amelynek a tevékenységét nem valószínű, hogy valaha is az egész univerzum modelljévé tesszük. De mégis ez egy újfajta analógia, még a mi glóbuszunkon is. És ha lenne olyan bolygó, amelyet egészében pókok laknának (ami nagyonis lehetséges), ez a következtetés ott éppolyan természetesnek és kétségbevonhatatlannak tűnne, mint az, amely a mi bolygónkon minden dolgok eredetét a tervszerűségnek és intelligenciának tulajdonítja, ahogy Cleanthes elmagyarázta. Hogy egy rendezett rendszer miért ne származhatna éppúgy a hasból, mint az agyból, nehéz lesz ennek kielégítő okát adnia. (Pt. VII.) Cleantes derekasan ellenáll ezeknek a kirohanásoknak, de Philo a cleantesi érvek minden
egyes változatában végzetes hibákra mutat rá. A dialógusok legvégén Philo mégis azzal lep meg bennünket, hogy egyetért Cleantesszel: ... a helyes következtetés az, hogy ... ha nem elégszünk meg azzal, hogy az első és legfőbb okot Istennek vagy Istenségnek nevezzük, hanem váltogatni akarjuk a kifejezéseket, akkor mi másnak nevezhetnénk őt, mint Elmének vagy Gondolatnak, amihez való hasonlatosságot joggal feltehető, hogy hordoz magában. (Pt. XII.) Philo nyilvánvalóan Hume szócsövét játssza a dialógusokban. Miért adja be végül a derekát? A társadalom részéről várható szankciók iránti félelmében? Nem. Hume tudta, hogy sikerült megmutatnia, a tervezési érv helyrehozhatatlanul megsérült kapcsot jelent a tudomány és a vallás között. Úgy intézte, hogy a dialógusokat csak halála után, 1776-ban publikálják, pontosan azért, hogy megmeneküljön az üldöztetéstől. Azért adta fel mégis, mert egész egyszerűen nem tudott elképzelni semmilyen másféle magyarázatot a természetben megnyilvánuló tervszerűség eredetére. Hume maga sem tudta elképzelni, hogyan lehetne a véletlen műve a „célok és eszközök különös alkalmassága az egész természetben” - ha pedig nem a véletlené, hát akkor mié? Mi más adhatna számot erről a magas fokú tervszerűségről, ha nem egy intelligens Isten? Philo minden idők filozófiai vitáinak egyik legötletesebb és leggondolatgazdagabb versenyzője, legyenek e viták akár valóságosak, akár képzeletbeliek; a lehetséges megoldásokra vadászva néhány csodálatos kardvágást ejt a sötétben. A nyolcadik részben megálmodik néhány olyan spekulatív tézist, melyek kínzóan közel kerülnek ahhoz, hogy majdnem egy évszázaddal korábban elorozzák a dicsőséget Darwin (és néhány újabbkori követője) elől. Ahelyett, hogy az anyagot végtelennek tételeznénk fel, mint Epikurosz tette, tegyük fel, hogy véges. Véges számú részecske csak véges változásra alkalmas: És végtelen időtartam alatt az kell történjen, hogy minden lehetséges rend vagy helyzet végtelen sokszor kipróbálásra kerül...Van-e olyan rendszer, vagy rend, a dolgok hatóelve, amelynek révén az anyag megőrzi ezt az állandó mozgást, amely lényegéhez tartozónak tűnik, és mégis fenntartja az általa létrehozott formák állandóságát? Egész biztosan van ilyen hatóelv: Mert ez a tényleges helyzet a jelen világban. Az anyag folyamatos mozgása tehát, a végtelennél kisebb változások esetén ilyen hatóelvet vagy rendet kell létrehozzon; és ez a rend, ha egyszer létrejött, saját természete révén korokon keresztül, ha nem éppen az örökkévalóságig, fenntartja magát. De valahányszor az anyag olymódon kiegyensúlyozott, elrendezett és beállított, hogy folytassa örökös mozgását, és mégis megőrizze a formák állandóságát, akkor e helyzetben szükségképpen a bölcsesség és találékonyság ugyanazon jegyeit mutatja, mint amelyeket jelenleg megfigyelhetünk... E részletek bármelyikének hiánya elpusztítja a formát; az anyag, amelyből képződött, újra szabaddá válik, és szabálytalan mozgásokba és erjedésekbe sodródik, mígnem valami másik szabályos formában egyesíti magát... Tegyük fel ..., hogy az anyag egy vak, irányítatlan erő révén valamilyen helyzetbe sodródik; nyilvánvaló, hogy ez az első helyzet minden valószínűség szerint az elképzelhető legzavarosabb és legrendezetlenebb lesz, az emberi találékonyság termékeire való minden hasonlatosság nélkül, mely utóbbiak a részek szimmetriája mellett a célok és eszközök illeszkedését és az önfenntartás hajlamát mutatják... Tegyük fel, hogy a mozgató erő, bármi is legyen az, továbbra is jelen van az anyagban... Akkor az univerzum számos korszakon keresztül a káosz és rendezetlenség folyamatos egymásutániságában lesz. De nem lehetségese, hogy végül megállapodik? ... Nem reménykedhetünk-e egy ilyen helyzetben, vagy még inkább nem lehetünk-e biztosak benne az irányítatlan anyag örökös körforgása alapján, és nem adhat-e ez számot mindazon látszólagos bölcsességről és találékonyságról, ami az univerzumban megmutatkozik? Hm, úgy fest, hogy valami ilyen akár működőképes is lehetne... De Hume valószínűleg nem vehette egészen komolyan Philo bátor előrenyomulását. Végső ítélete ugyanis ez: „Az ítélet teljes felfüggesztése az egyetlen értelmes lehetőségünk.” (Pt. VIII.) Néhány évvel korábban Denis Diderot ugyancsak leírt néhány olyan spekulációt, amelyek alaposan előrevetítették Darwint: „Állíthatom önnek, hogy ...a szörnyek fokozatosan semmisítették meg egymást, hogy az anyag minden káros kombinációja eltűnt s csak olyan kombinációk maradtak, melyekben a gépezet nem tartalmazott semmiféle jelentős ellentmodást s amelyek önmaguktól fennmaradhattak és magukat megörökíthették”
(Diderot 1749, magyarul: Akadémiai, Budapest, 1983, fordította: Győri János). Az evolúcióról szóló ügyes ötletek évezredeken keresztül itt lebegtek körülöttünk, de csak úgy, mint a legtöbb más filozófiai eszme: annak ellenére, hogy úgy tűnt, egyfajta megoldást kínálnak az éppen kéznél levő problémákra, nem nyújtották a továbbhaladás ígéretét. Nem vezettek új vizsgálatokhoz, nem hoztak létre meglepő jóslatokat, amelyek ellenőrizhetők lettek volna; és nem magyaráztak meg egyetlen olyan tényt sem, amelynek a magyarázatára ne lettek volna eleve kitalálva. Az evolúciós forradalomnak várnia kellett mindaddig, amíg Charles Darwin meg nem látta, hogyan szőhető az evolúciós hipotézis egy olyan magyarázat-szövetté, amelyet a természetről szóló, nehezen megszerzett és gyakran meglepő tények ezreiből szőttek. Darwin se nem maga találta ki ezt a csodálatos eszmét, se meg nem értette teljes egészében, még ha ő is fogalmazta meg. De az eszme tisztázásában olyan monumentális munkát végzett, hogy ha valaki, hát ő megérdemli az elismerést. A következő fejezet az ő alapvető eredményét tekinti át. ELSŐ FEJEZET - Darwin előtt az elme elsőbbségét hirdető szemlélet vetélytárs nélkül uralkodott; egy intelligens Istent tekintettek minden tervszerűség végső forrásának, egyben a „miért” kérdések bármely láncolatára adandó végső válasznak. Még David Hume, aki egy látomásában ügyesen exponálta a megoldhatatlan problémákat, és megpillantotta a darwini alternatívát, sem láthatta meg, hogyan lehetne azt komolyan venni. MÁSODIK FEJEZET - Darwin, aki csak a fajok eredetére vonatkozó viszonylag szerény kérdést akarta megválaszolni, leírt egy általa természetes szelekciónak elnevezett, elme és cél feltételezése nélküli, mechanikus folyamatot. Ki fog derülni, hogy ez egy válasz alapja lehet arra a sokkal nagyobb szabású kérdésre is, hogy hogyan jön létre a tervszerűség.
2. FEJEZET
Egy eszme megszületik I. Mi olyan különleges a fajokban?
DARWIN NEM AZZAL INDULT NEKI, hogy John Locke szellemi bénultságára ellenmérget kotyvasszon, vagy hogy szilárd lábakra állítsa azt a nagy kozmológiai elképzelést, amely éppencsak elkerülte Hume figyelmét. Amikor a nagyszerű gondolatnak már a birtokában volt, ő is meglátta, hogy annak valóban ilyen forradalmi következményei lehetnek, de kezdetben egyáltalán nem akarta megmagyarázni az élet értelmét, vagy akár csak az élet eredetét. Célja némileg szerényebb volt: mindössze a fajok eredetét akarta megmagyarázni. Az ő idejére a természetkutatók az élő dolgokra vonatkozó kínzó tények hegyeit hordták össze, és sikerült is már számos tengely mentén rendszerezniük ezeket a tényeket. Kétféle csodálatos eredmény is származott ebből a munkából (Mayr, 1982). Először is, ott voltak az organizmusok adaptációiról szóló felfedezések, amelyek annyira lebilincselték Hume Cleanthes-ét: „E különféle gépek, még legkisebb részeik is, olyan pontossággal illeszkednek egymáshoz, ami magával ragad mindenkit, aki valaha is elmélkedett erről” (Pt. II.). Másodszor, feltűnt az élő dolgok kiterjedt sokfélesége - a szó szerint milliónyi fajta különböző növény és állat léte. Vajon miért vannak olyan sokan? Az organizmusok felépítésének sokfélesége bizonyos tekintetben éppolyan meglepő volt, mint e szerkezetek tökéletessége, és még ennél is meglepőbbek voltak azok a mintázatok, amelyek ezen a sokféleségen belül megfigyelhetők voltak. Az organizmusok közötti variációk és fokozatok ezrei voltak megfigyelhetők. Ugyanakkor azonban voltak hatalmas ugrások is közöttük. Voltak madarak és emlősök, amelyek halként úsztak, de egyiknek sem volt uszonya: voltak aztán kutyák sokféle méretben és alakban, de nem voltak macska vagy tehén alakú kutyák, és nem voltak szárnyas kutyák sem. A megfigyelhető mintázatok valamilyen osztályozásért kiáltottak, és Darwin idejére a nagy taxonómusok (akik Arisztotelész ősi osztályozásainak átvételével és javítgatásával kezdték) a két nagy világ (a növények és az állatok világa) részletes hierarchiaját hozták létre. Az egyes világok törzsekre, majd tovább osztályokra, rendekre, családokra, nemzetségekre, és végül fajokra oszlottak. A fajokat természetesen tovább lehetett osztani alfajokra és variánsokra - a pincsi és a dán dog például egyetlen faj különböző alakjai: a kutyáé, a Canis familiaris-é.
Hányféle különböző organizmus van? Mivel nincs két pontosan egyforma egyed - még az egypetéjű ikrek sem egészen azok -, annyi különböző fajta organizmus van, ahány élőlény létezik. Ugyanakkor az is nyilvánvalónak tűnt, hogy a különbségek fokozatokba, a kis és nagy eltérések osztályaiba, vagyis a véletlenszerű, vagy mellékes és az ezzel szembeállítható lényeges különbségek osztályaiba sorolhatók. így tanította legalábbis Arisztotelész, és ez a filozófia egy olyan töredéke, amely mindenkinek a gondolkodását áthatotta, az érsektől a vegyészen át a piaci kofáig. Minden dolognak - nemcsak az élőknek - kétfajta tulajdonsága volt: lényegi tulajdonságok, amik nélkül a dolgok nem lennének azok, amik voltak, és véletlenszerű tulajdonságok, amelyek az adott fajtán belül szabadon változhattak. Egy darab arany tetszés szerint változtathatta a formáját és mégis arany maradt; ami arannyá tette, azok a lényegi tulajdonságai voltak, és nem az esetlegesek. Minden fajtához tartozott egy ilyen lényeg. A lényegek jól meghatározottak voltak, és mint ilyenek, időtlenek, változatlanok, minden-vagy-semmi típusúak. Egy dolog nem lehetett inkább ezüst, vagy majdnem arany, vagy félig emlősállat. Arisztotelész a lényegekre vonatkozó elméletét Platon idea-tanának továbbfejlesztése céljából alakította ki. Platon szerint minden földi dolog az eszmék (isten által kormányzott) platoni birodalmában időtlenül létező ideális mintapéldány vagy forma valamilyen tökéletlen másolata vagy visszatükröződése lenne. Az absztrakciók e platonikus mennyországa természetesen nem volt látható, ám a deduktív gondolkodás révén mégis elérhető volt az elme számára. A geométerek például a kör és a háromszög formáiról, vagy ideáiról gondolkodtak és azokról bizonyították tételeiket. Mivel a sasnak és az elefántnak ugyancsak volt formája, a természet deduktív tudománya is megért egy próbálkozást. De mint ahogy egyetlen valóságos kör sem lehet ténylegesen az euklideszi geometria tökéletes köreinek egyike, bármilyen gondosan is rajzoljuk meg körzővel vagy alakítsuk ki a fazekas korongján, éppúgy egyetlen konkrét sas sem tudja tökéletesen megtestesíteni a „sasság” lényegét, habár minden sas ezt próbálja. E felfogásban minden létezőnek volt egy isteni specifikációja, amely megragadta a lényegét. Az élőlényeknek Darwin által örökölt taxonómiája tehát Arisztotelészen keresztül Platon esszencializmusának közvetlen leszármazottja volt. Valójában a „faj” (species) szó egy időben Platonnak a formára vagy ideára használt görög szavának, az eidosznak szokásos fordítása volt. Mi, akik Darwin után élünk, az élet különféle formáival kapcsolatban any-nyira hozzászoktunk a történeti terminusokban való gondolkodáshoz, hogy külön erőfeszítésbe kerül emlékeztetnünk magunkat arra, hogy Darwin idejében az organizmusok által alkotott fajokat épp olyan időtlennek tekintették, mint az euklidészi geometria tökéletes háromszögeit és köreit. Egyedi példányok jöttek és mentek, de a faj maga változatlan és változtathatatlan maradt. Ez része volt egy meghatározott filozófiai örökségnek, de maga nem volt merev, vagy rossz szándékú dogma. A modern tudomány győzelmei Kopernikusztól és Keplertől, Descartes-tól és Newtontól kezdve mind az anyagi világra alkalmazott precíz matematika használatán alapultak, és ez nyilvánvalóan azt igényelte, hogy titkos matematikai lényegüket megtalálandó elvonatkoztassunk a dolgok mosdatlan, esetleges tulajdonságaitól. Teljesen mindegy, milyen színű vagy alakú egy tárgy, amikor arról van szó, hogyan követi Newtonnak a gravitációs vonzásra vonatkozó fordított négyzetes törvényét. Az egyetlen, ami számít, az a tömege. Ehhez hasonlóan, az alkímia akkor adta át a helyét a kémiának, amikor a kémikusok lehorgonyoztak amellett az alapvető hit mellett, hogy véges számú változatlan elem létezik, mint például a szén, oxigén, hidrogén vagy vas. Ezek összekeverhetők és az idő során végtelen számú kombinációkban egyesíthetők, de az alapvető építőelemek a változatlan lényegi tulajdonságaikon keresztül továbbra is azonosíthatók maradnak. A lényegek doktrínája, úgy tűnt, számos területen hatékony rendező elve a világ jelenségeinek, de vajon alkalmazható-e minden olyan osztályozási sémára, amit csak kitalálhatunk? Vajon vannak-e lényegi különbségek a hegyek és dombok között, a hó és a hókása között, a villák és a paloták között, a hegedűk és a brácsák között? John Locke és mások részletesen kidolgozott doktrínákat fejlesztettek ki a valódi lényegeknek a nominális lényegektől való megkülönböztetésére; utóbbiak egyszerűen az általunk választott szavaknak köszönhették létüket. Néha olyan osztályozási sémát használunk, amilyent akarunk; például egy kennel klub megszavazhatja azoknak a szükséges feltételeknek a definiáló listáját,
amelyek egy kutyát valódi spániellé tesznek, de ez csak nominális lényeg lesz, nem pedig valódi lényeg. A valódi lényegek a dolgok belső természetébe vezető tudományos vizsgálatokkal fedezhetők fel, ahol a lényeges és az esetleges tulajdonságok bizonyos princípiumok segítségével különböztethetők meg. Azt nehezen lehetett megmondani, hogy vajon micsodák lennének a principális princípiumok (az alapvető alapelvek, vagy mik), de mivel a kémia és fizika olyan szépen illeszkedett ehhez a vonalhoz, egyszerűen a józan ész követésének tűnt azt feltenni, hogy kell legyenek az élőlények „valódi lényegének” is definiáló jegyei. Az élőlények hierarchiájára vonatkozó e jólfejlett és igen rendszeres látomás perspektívájából szemlélve, számos furcsa és talányos ténybe ütközünk. Ezek a nyilvánvaló kivételek majdnem annyi gondot okoztak a természetkutatóknak, mint egy olyan háromszög felfedezése lett volna a geométereknek, amelynek a szögei nem egészen 180 fokot adnak összegül. Noha számos taxonómiai határ éles és láthatóan kivételektől mentes volt, ott volt ugyanakkor egy csomó nehezen osztályozható közbülső teremtmény, amelyek úgy tűnt, hogy többféle lényeget tartalmaznak különféle arányokban. Aztán ott voltak a közös és nem-közös ismertetőjegyek különös magasabb szintű mintázatai: miért a csontok azok, amelyekben a halak és a madarak hasonlóak, miért nem a tollak? És az olyan kifejezések, mint „szemmel rendelkező lény” vagy „húsevő”, miért nem olyan fontos osztályozók, mint az, hogy „melegvérű lény”? Habár a taxonómia tág körvonala és a legtöbb konkrét szabálya vitán felül állt (és természetesen mind a mai napig úgy is maradt), számos forró vita volt a problémás esetekről. Vajon az összes gyík ugyanannak a fajnak a tagja volt-e, vagy számos különböző fajé? Milyen osztályozási elv az, ami „számít”? Platon híres képét felhasználva: melyik rendszer találja meg „a természet ízületeit”? Darwin előtt ezek a viták alapvetően parttalanok voltak, és nem vezethettek egy stabil, jól alátámasztott válaszhoz, mivelhogy semmilyen háttérelmélet nem volt arra nézve, hogy mitől is számítana egy osztályozási séma az ízesülési pontokat helyesen megadónak - olyannak, ami úgy vágja szét a dolgokat, amilyenek azok valójában. Ma a könyvesboltoknak ugyanezzel a rosszul meghatározott problémával kell szembenézniük: hogyan helyezzék el a következő kategóriákat: bestsellerek, tudományos-fantasztikus könyvek, horror, kertészet, életrajzok, regények, gyűjteményes művek, sportkönyvek, illusztrált könyvek. Ha a horror az irodalom (fiction) nemzetsége, akkor a horror igaz történetei komoly problémát jelentenek. Vajon minden regény irodalom-e? Akkor a könyvesbolt tulajdonosa nem örülne Truman Capote saját leírásának, amelyben a Hidegvérrel-t (1965) nonfiction regénynek nevezi, de a könyv nem ülne kényelmesen az életrajzok és a történelemkönyvek között sem. Ez a könyv, amit Ön most olvas, a könyvesbolt melyik részlegében kell a polcra kerüljön? Nyilvánvalóan nemcsak egyetlen helyes módja van a könyvek kategorizálásának - ebben a tartományban kizárólag nominális lényegeket találhatunk. De számos naturalista elvi okból meg volt győződve, hogy vannak valódi lényegek, amelyeket az élőlények természetes rendszerének kategóriáiban meg lehet találni. Ahogy Darwin megfogalmazta: „Úgy vélik, hogy ez tárja fel a Teremtő elgondolását; de amíg pontosan meg nem mondják, hogy a Teremtő terve időben vagy térben, vagy mind a kettőben való rendet jelent-e, vagy akármi mást, addig - úgy gondolom - tudásunk semmivel sem gyarapszik.” (A fajok eredete 509. old). A tudomány problémáit néha könnyebbé tesszük, ha komplikációkat adunk hozzájuk. A geológia tudományának fejlődése és az egészen biztosan kihalt fajok maradványainak felfedezése a taxonómusoknak további furcsaságokat nyújtott, hogy összezavarja őket. De ugyanezek a furcsaságok voltak annak a kirakós játéknak a darabjai is, amely lehetővé tette, hogy Darwin, más tudósok százaival párhuzamosan dolgozva, felfedezze a megoldás kulcsát: a fajok nem örökkévalók és változatlanok, hanem az idő során alakultak ki. A szénatomokkal ellentétben, amelyek, amennyire tudni lehet, mindig itt voltak körülöttünk pontosan abban a formában, amellyel most rendelkeznek, a fajok az időben születnek, az idővel megváltozhatnak, és még újabb fajok keletkezéséhez járulhatnak hozzá. Maga e gondolat nem volt új; számos változatát komolyan tárgyalták a régi görögökig visszamenően. De mindig volt egy erőteljes platonikus elfogultság vele szemben: a lényegek nem változtak, és egy dolog nem változtathatta meg a lényegét, továbbá: új lényegek nem jöhettek létre - leszámítva természetesen, hogyha mindez a teremtés epizódjai során Isten parancsára történt. A hüllők
éppolyan kevéssé tudtak madárrá alakulni, mint ahogy a réz alakulhatna arannyá. Ma nem könnyű szimpatizálni ezzel a meggyőződéssel, de az ebbéli erőfeszítés némi fantáziával segíthető: gondoljunk csak arra, hogy mit szólnánk egy olyan elmélethez, amelynek a célja azt kimutatni, hogy a hetes szám valaha, nagyon-nagyon régen, páros volt. És aztán fokozatosan nyerte el páratlanságát, egy olyan elrendezésnek köszönhetően, amelynek a révén kicserélte egyes tulajdonságait a tízes szám őseivel (amelyek valaha prímszámok voltak). Az ilyesmi természetesen felfoghatatlan, vagyis teljes értelmetlenség. Darwin tudta, hogy egy ezzel párhuzamos attitűd mélyen bele volt ágyazva kortársainak a gondolkodásába, és hogy hatalmas munkát kell elvégeznie ennek legyőzéséhez. Valóban, többé-kevésbé belátta, hogy korának idősebb tekintélyei éppolyan megváltoztathatatlanok lesznek, mint azok fajok, amelyekben hittek, úgyhogy könyvének befejező részében egyenesen addig ment, hogy fiatalabb olvasóinak támogatásáért esedezett: „Aki hajlik arra a feltevésre, hogy a fajok változékonyak, jó munkát fog végezni, ha meggyőződését lekiismeretesen kifejezésre juttatja, mert csak így távolítható el az előítéletek tömege, amely erre a kérdésre nehezedik.” (A fajok eredete 576.old.) Az esszencializmus Darwin által való megdöntését még ma sem emésztették meg teljesen. Számos diszkusszió van például ma is a filozófiában a „természeti fajtákról”, egy olyan ősi terminusról, amelyet Quine (1969) nagyon óvatosan támasztott fel újra, a jó tudományos kategóriáknak a rosszaktól való megkülönböztetésére korlátozva azt. De más filozófusok írásaiban a „természeti fajta” gyakran a valódi lényeg báránybőrbe bújt farkasát jelenti. Az esszencialista késztetés még mindig itt van velünk, és nem mindig ok nélkül. A tudomány igenis arra vágyik, hogy a természetet saját ízületeinél fogva ragadja meg, és gyakran úgy tűnik, ahhoz, hogy ezt megtehessük, „lényegekre” van szükségünk, vagy valami olyanra, ami arra hasonlít. Ezen az egy ponton a filozófiai gondolkodás két nagy királysága, a platonikus és az arisztoteliánus egyetért. De mint látni fogjuk, a darwini változat, amely először csak a biológiai fajtákról való gondolkodás új módjának tűnt, más jelenségekre és más tudományágakra is kiterjedhet. Mind a biológián belül, mind azon kívül számos olyan csökönyös probléma van, ami azonnal megoldódik, ha a darwini perspektívát alkalmazzuk annak megmondására, hogy mi tesz egy dolgot azzá, ami. Mégis, az ezzel az eszmével szembeni hagyományos ellenállás éppilyen csökönyösen igyekszik fennmaradni. 2.. Természetes szelekció - a képzelet próbája Próbára teszi a képzeletet elhinni, hogy a páva farka ekképp alakult ki; de mivel én elhiszem, ezért hiszek ugyanebben az elvben, némileg módosítva, az emberre alkalmazva is. - CHARLES DARWIN egy levele, idézi Desmond és Moore (1991) Darvin vállalkozása A fajok eredetében két részre osztható: azt bebizonyítani, hogy a modern fajok a korábbi fajok módosult leszármazottai - vagyis, hogy a fajok fejlődtek -, és azt megmutatni, hogyan ment végbe a „módosulással való leszármazás” e folyamata. Ha Darwinnak nem lett volna látomásos képe arról a mechanizmusról, tudniillik a természetes szelekcióról, amelynek révén ez a jócskán elképzelhetetlen történeti transzformáció végbemehetett, valószínűleg nem lett volna elegendő motivációja ahhoz sem, hogy összegyűjtse mindazt a körülmények által nyújtott bizonyítékot, ami arra utalt, hogy e folyamat ténylegesen végbement. Ma elég könnyen el tudjuk képzelni, hogyan kell bizonyítani Darwin első állítását, a módosulással való leszármazás csupasz történeti tényét teljesen függetlenül a természetes szelekcióra vonatkozó bármiféle megfontolástól, vagy bármilyen más mechanizmustól, amely e csupasz tényeket létrehozhatja. Darwin számára azonban egy ilyen mechanizmus gondolata egyszerre volt szilárd útmutató a felteendő helyes kérdésekhez, és az a vadászati engedély, amelyre munkájához szüksége volt6. Maga a természetes szelekció gondolata nem volt Darwin valami csodálatosan új alkotása. Olyan korábbi gondolatok utóda ez, amelyeket komoly formában tárgyaltak éveken, sőt 6 Az ilyesmi gyakran megtörténik a tudományban. Például: sok éven keresztül hevert szanaszét számos arra vonatkozó bizonyíték, amely a kontinens-vándorlás hipotézisét erősítette - vagyis, hogy Afrika és Dél-Amerika valaha érintkeztek és csak később váltak szét - de mindaddig, amíg a lemeztektonika mechanizmusát meg nem fogalmazták, nehéz volt komolyan venni egy ilyen hipotézist.
generációkon keresztül [ennek az eszmetörténetnek egy kiváló tárgyalását lásd Richard [1987] munkájában). E felmenő eszmék legfontosabbika egy olyan belátás volt, amelyre Darwin egy bizonyos Thomas Malthus 1798-as Tanulmány a populációk alapelveiről című tanulmányának olvastán jutott. Ez azt állította, hogy az emberi lények túlzott termékenysége következtében a populációk robbanása és az éhség elkerülhetetlen, hacsak drasztikus intézkedéseket nem hoznak. Azon társadalmi és politikai erők kegyetlen víziója, amelyek az emberi túlnépesedést megállíthatnák, erősen színesíthette Darwin gondolkodását (és minden kétségen túlmenően élesítette a számos antidarwinista részéről indított politikai támadást). De amire Darwinnak Malthustól szüksége volt, az egy tisztán logikai természetű eszme. A világon semmi köze sincs a politikai ideológiához, és kifejezhető igen elvont és általános terminusokban. Képzeljünk el egy világot, amelyben az organizmusoknak számos utóda születik. Mivel az utódoknak maguknak is számos utóda lesz, a populáció nőni és nőni fog (mégpedig mértani haladvány szerint), mígnem elkerülhetetlenül előbb-utóbb - ténylegesen meglepően hamar túl naggyá nő az elérhető erőforrásokhoz képest (az élelemhez, a térhez vagy bármi egyébhez képest, amire az organizmusoknak szükségük van ahhoz, hogy elég hosszú ideig életben maradjanak a szaporodáshoz). Ezen a ponton, bármikor is érik el, már nem minden organizmusnak lesznek utódai. Számosan gyermektelenül halnak meg. Malthus volt az, aki kimutatta egy ilyen katasztrófa matematikai szükségszerűségét a hosszú távon szaporodó organizmusok tetszőleges populációjában - ilyenek az emberek, az állatok, a növények (vagy, ami azt illeti, a Marsbéli biológiai automaták is, nem mintha Malthus ilyen hóbortos lehetőségekkel is foglalkozott volna). Azok a populációk, amelyek a szülők helyettesítéséhez szükséges sebességnél lassabban szaporodnak, a kihalás felé haladnak, hacsak meg nem tudják fordítani ezt a tendenciát. Azon populációk pedig, amelyek hosszú időn keresztül stabilak maradnak, ezt annak révén érik el, hogy az utódok egy bizonyos mértékű túltermelését vezetik be, és ez ellensúlyozza a felmerülő viszontagságokat. Lehet, hogy ez amúgyis nyilvánvaló a házilégy és más tüneményes szaporodási képességekkel rendelkező állatok esetén, de Darwin azzal szerezte meg a pontot, hogy újfajta számításokat végzett 7: „Valamennyi ismert állat közül az elefántot tartják a leglassabban szaporodónak. Nem sajnáltam a fáradságot, hogy kiszámítsam az elefánt természetes szaporodásának valószínű minimális értékét. ... ötszáz esztendő elmúltával körülbelül tizenöt-milló utódja lenne egyetlen elefántpárnak” (158. old). Mivel az elefántok évmilliók óta itt vannak körülöttünk, biztosak lehetünk abban, hogy a bármely időszakban született elefántok közül csak egy pici töredéknek vannak saját leszármazottai. Úgyhogy, bármiféle reprodukáló lény számára a dolgok normális állása az, hogy minden generációban több utód jön létre, mint amennyi a következőben szaporodni fog. Más szóval, majdnem mindig válság van8. Egy ilyen válságos helyzetben a lehetséges szülők közül ki fog „nyerni”? Vajon ez egy igazságos lottójáték-e, amelyben minden organizmusnak egyenlő esélye lehet azon kevesek közé kerülni, akik reprodukálódnak? A politikai kontextusban ez az a pont, ahol szégyenletes témák lépnek be, amelyek a hatalomról, az előjogokról, az igazságtalanságról, a csalásról, az osztályharcról és hasonlókról szólnak, de kiemelhetjük ezt a megfigyelést a politikai szülőhelyéről, és megpróbálhatjuk egy teljesen absztrakt formában tekinteni, ahogy ezt Darwin is tette, azt kérdezve, hogy mi történne - hogy minek kell történnie - a természetben. Darwin két további logikai lépést tett hozzá ahhoz, amit Malthusnál megtalált. Az első az volt, hogy a válság idején, ha a versenyzők között elegendő sokféleség mutatkozik, akkor tetszőleges előny, amelyet a versengők bármelyike élvez, szükségképpen eltolja azt a 7 A szám, ahogy az első kiadásban megjelent, hibás volt. Amikor erre rámutattak, Darwin a későbbi kiadások kedvéért kijavította a számítást, ám mindez nem érinti az általános elv érvényességét. 8 A Malthus-féle szabály alkalmazására vonatkozó közismert példa a friss kenyértésztába, vagy mustba helyezett élesztő villámgyors expanziója. A cukor és más tápanyagok bőségének köszönhetően populációs robbanás következik be, amely néhány órán keresztül tart a kenyér esetén, illetve néhány hétig a mustnál, de mindkét esetben az élesztő-populációk nagyon hamar beleütköznek a malthusi mennyezetbe, aztán saját falánkságuk és a salakanyagaik felgyülemlése révén gyorsan kikészülnek - a salakanyagok, vagyis a széndioxid (ami a kenyér felemelkedéséért felelős buborékokat hozza létre, és amitől a pezsgő gyöngyözik) és az alkohol az a két dolog, amit mi, az élesztő hasznosítói az egészből becsülünk.
mintavételt, amely a ténylegesen reprodukáló organizmusokat kiválasztja. Bármilyen kicsi is a szóban forgó előny, ha valóban előny (és nem teljesen láthatatlan a természet számára), akkor azoknak kedvező módon tolja el az arányokat, akik ezt az előnyt birtokolják. A második logikai lépés az volt, hogy ha egy „erős öröklődési elvet” feltételezünk - vagyis, ha az utódok általában jobban hasonlítanak szüleikre, mint szüleik kortársaira - akkor az előnyök által létrehozott eltolódás, legyen bármilyen kicsi is, az idő során erősödni fog, olyan tendenciákat hozva létre, amelyek minden határon túl folytatódnak. „Több egyed születik, mint amennyi megélhet. A mérleg serpenyőjén egy szemernyi súly eldöntheti, hogy mely egyedek maradnak életben, melyeknek kell elpusztulniok, hogy melyik változat vagy faj fog szaporodni, és melyiknek csökken a száma, illetve pusztul ki véglegesen”. (A fajok eredete 562. old.) Darwin meglátása az volt, hogy ha az ember a folyamatos válság körülményeire vonatkozó e néhány feltevést megfogalmazza - és olyan feltevések voltak ezek, amelyekre bőséges bizonyítékokat tudott szolgáltatni -, akkor az eredményül adódó folyamat szükségszerűen a jövőbeli generációk olyan egyedei felé vezet, akik általában az elődeiknél jobban fel vannak szerelve azon erőforrás-korlátok problémájával való megküzdéshez, amellyel szüleik generációi találták szemben magukat. Ez az alapvető eszme - Darwin veszedelmes gondolata, mely nemcsak új eredményekhez, de kavarodáshoz, zavarhoz és kétséghez is vezet - ily módon valójában egészen egyszerűnek bizonyul. Darwin két hosszú mondatban foglalja össze A fajok eredete negyedik fejezetének végén: Ha változó körülmények között a szerves lények egyéni különbségeket mutatnak fel struktúrájuknak csaknem minden részében - ami nem vonható kétségbe; s ha mértani haladvány szerint történő szaporodásuk következtében valamely korban, évszakban vagy évben kemény küzdelmet kell folytatniok a létért, ami ugyancsak nem vitatható; akkor tekintettel arra, hogy valamennyi szerves lény egymással és életfeltételeivel végtelen bonyolult kapcsolatban van, és ennek következtében felépítésük, alkatuk és szokásaik számtalan különfélesége előnyükre válik - teljességgel hihetetlen lenne, ha nem bukkannának fel néha olyan változások, amelyek az egyes lények boldogulása szempontjából éppúgy hasznosak, mint ahogyan felbukkan köztük sok olyan változás, amely az embereknek hasznos. De ha egyáltalán fellépnek változások, amelyek valamely szerves lénynek hasznára válnak, akkor bizonyos, hogy az ezeket felmutató egyedeknek lesz legtöbb kilátásuk arra, hogy a létért való küzdelemben fennmaradjanak; és ezek az öröklődés erős elvének megfelelően arra fognak törekedni, hogy hasonló jellegű utódokat hozzanak létre. A fennmaradásnak ezt az elvét, vagy a legalkalmasabbak fennmaradását neveztem én természetes kiválasztásnak. (216. old) Ez hát Darwin nagyszerű gondolata - nem egyszerűen az evolúció gondolata, hanem a természetes szelekció révén működő evolúcióé, egy olyan gondolat, melyet Darwin maga nem volt képes elegendő szigorral és részletességgel megfogalmazni ahhoz, hogy be is bizonyíthassa, noha kétségtelenül brilliánsan képviselte az ügyet. A következő két részben Darwin idézett összefoglaló állításának sajátságos és alapvető jellegzetességeire összpontosítunk. 3. Megmagyarázta-e Darwin a fajok eredetét? Darwin valóban győzedelmesen és brilliánsan birkózott meg az adaptáció problémájával, de csak korlátozott sikere volt a diverzitás kérdésében - még akkor is, ha könyvének címéül épp azt választotta, ami e viszonylagos kudarcra utal: a fajok eredetét. – STEPHEN JAY GOULD 1992a, 54. old. Véleményem szerint így válik érthetővé az a nagy fontosságú tény, hogy a szerves lények természetesen egymás alá rendelt csoportokba sorolhatók. Ez éppen azért, mert megszoktuk, nem mindig lep meg bennünket. - DARWIN : A fajok eredete, 508. old. Vegyük észre, hogy Darwin már említett összefoglaló mondatai egyáltalán nem is említik a fajképződést. Teljes egészében az organizmusok adaptációjáról szólnak, tervrajzuk
tökéletességéről, nem pedig sokféleségéről. Továbbá, legalábbis a felszínen, ez az összefoglaló a fajok sokféleségét mint már kéznél lévő feltételezést használja fel: „valamennyi szerves lény egymással és életfeltételeivel végtelen [sic] bonyolult kapcsolatban van”. Ezt a döbbenetes (ha nem is ténylegesen végtelen) komplexitást az egyazon időpontban jelenlévő (és ugyanazon életcélért versengő) nagyszámú eltérő életforma képviseli, amelynek sokféle eltérő igénye és stratégiája van. Darwin nem is próbálkozik azzal, hogy magyarázatot nyújtson az első fajok eredetére, vagyis az életre magára; a közepén kezdi, már feltételezve számos különböző faj létezését, amelyek különböző tulajdonságokkal rendelkeznek, és azt állítja, hogy egy ilyen közbülső pontról elindulva az általa leírt folyamat szükségképpen kiélezi és diverzifikálja a már meglévő fajok tulajdonságait. De hogy fog-e ez a folyamat még újabb fajokat eredményezni? Az idézett összefoglalás hallgat erről a kérdésről - de maga a könyv nem. Valójában Darwin úgy látta, alapvető gondolata a csodák mindkét nagy forrását egyetlen dobással képes megmagyarázni. Az alkalmazkodás és a sokféleség eredete egyetlen összetett jelenség eltérő aspektusai lennének, ahol az egyesítő elv, szerinte, a természetes szelekció. A természetes szelekció, mint ezt az idézett összefoglaló világossá teszi, kikerülhetetlenül adaptációt, más szóval alkalmazkodást hoz létre, és a felgyülemlett adaptáció a megfelelő körülmények között (legalábbis így érvelt Darwin) fajképződést fog eredményezni. Darwin nagyon jól tudta, hogy a variációk magyarázata nem azonos a fajképződés magyarázatával. Az állattenyésztők, akiket ő olyan élénken pumpolt újabb és újabb ismeretekért, tudták, hogyan kell sokféleséget létrehozni egyazon fajon belül. De, legalábbis látszólag, sohasem hoztak létre új fajokat, és szórakoztak azon az ötleten, hogy az ő különféle állataiknak valaha közös őse lehetett. „Kérdezd meg úgy, mint én megkérdeztem a herefordi-szarvasmarha valamelyik tenyésztőjétől, vajon szarvasmarhája nem származhatott-e a hosszúszarvú marháktól, vagy mindkettőnek nem lehetett-e közös ősalakja; a kérdésre gúnyos nevetés lesz a válasz.” Miért? Mert „...bárha jól tudják, hogy minden fajta változik kis mértékben, hiszen éppen efféle csekély különbségek kiválasztásával nyertek díjakat, mégsem vesznek tudomást semmiféle általános érvről és vonakodnak elméjükben összegezni azokat a csekély különbségeket, amelyek sok egymást követő nemzedék során felhalmozódtak.” (123124.o). A fajokat létrehozó további diverzifikáció Darwin szerint azért megy végbe, mert ha egy adott faj adott populációjában az örökletes készségek és szerkezetek sokfélesége figyelhető meg, akkor a populáció különféle alcsoportjai számára ez eltérő sikerességet jelent, ennélfogva ezek a részpopulációk általában szétválnak, mindegyik a maga kedvenc módján törekedve a tökéletességre, míg végül az utak teljesen elágaznak. Darwin azt kérdezte magától: miért vezet e divergencia a variációk különválásához és újracsomósodásához ahelyett, hogy a faj továbbra is a kis eltérések változatlan, többé-kevésbé folytonos spektrumát mutatná? Válaszának egyik része az egyszerű földrajzi elkülönülésre utalt; ha egy populáció valamely nagyobb geológiai vagy éghajlati esemény révén kettéosztódik, vagy pedig egy izolált területre, mint például egy szigetre történő véletlenszerű kivándorlás révén megoszlik, a környezet egy ilyen ugrásszerű változásának végül a két populációban megfigyelhető hasznosítható sokféleség diszkontinuitásában kell tükröződnie. Ha pedig a diszkontinuitás megvetette a lábát, akkor önmagát megerősítő lesz, egészen a különvált fajok létrejöttéig. Darwin egy másik, ettől meglehetősen eltérő gondolata az volt, hogy a fajon belüli belharcban egy „minden a győztesé” elv működésére lehet számítani: Nem szabad elfelejtenünk, hogy a verseny rendszerint azok között a formák között a leghevesebb, amelyek a legközelebb állnak egymáshoz szokások, alkat és felépítés tekintetében. Ezért lesznek hajlamosak a kipusztulásra a korábbi és későbbi, vagy ami ugyanaz, a kevésbé és jobban tökéletesedett formák közötti átmeneti alakok valamint maga a szülő faj is. (207. old) Darwin számos más ötletes és kézenfekvő spekulációt is megfogalmazott arra nézve, hogy a természetes szelekció kérlelhetetlen selejtező hatása hogyan és miért hoz létre fajok közti határokat, ám ezek a mai napig spekulációk maradtak. Egy évszázadnyi további munkára volt szükség ahhoz, hogy Darwin brilliáns, de önmagában nem meggyőző tűnődései olyan beszámolóknak adják át helyüket, melyek legalább bizonyos fokig demonstrálható
jelenségekre vonatkoznak. A fajképződés mechanizmusaira és elveire vonatkozó ellentmondások még mindig léteznek, úgyhogy egy bizonyos értelemben sem Darwin, sem egyetlen későbbi darwinista nem magyarázta meg a fajok eredetét. Mint azt a genetikus Steve Jones (1993) megjegyezte, ha Darwin a mesterművét ugyanezzel a címmel ma jelentette volna meg, „gondba került volna a kereskedelmi etikai kódexszel, mert ha van valami, amiről A fajok eredete nem szól, az éppen a fajok eredete. Darwin semmit sem tudott a genetikáról. Mi most sok mindent tudunk, és bár az a mód, ahogyan egy faj útjára indul, még mindig misztérium, most már legalább olyan misztérium, amelynek a részletei ki vannak töltve.” De a fajképződés ténye maga megdönthetetlen, mint azt Darwin a maga ellenállhatatlan álláspontjának kidolgozásakor gondosan megvizsgált és szigorúan feldolgozott esetek százait felhasználva kimutatta. Így keletkeznek hát a fajok: korábbi fajokból, módosulással történő leszármazással keletkeznek - nem pedig teremtéssel. Úgyhogy egy másfajta értelemben Darwin csakugyan kétségbevonhatatlanul megmagyarázta a fajok eredetét. Bármilyenek is a mechanizmusok, amelyek a gépezetet működtetik, bizonyosan a fajon belüli sokféleség keletkezésével indulnak, és amikor a módosulások felgyűltek, egy új leszármazott faj születésével zárulnak. Ami előbb csak „jól jellegzett változat” volt, fokozatosan elkülönül, „...csak azt kell feltételeznünk, hogy a módosulás folyamatában a fokozatok nagyobb számúak vagy jelentősebbek, s akkor a szóban forgó ...[formák] előbb kétséges [alfajokká], majd végül jól elhatárolt fajjá alakulnak] át” (206. old). Vegyük észre, hogy Darwin nagyon gondosan fogalmaz, amikor a végső kimenetelt mint egy „jól definiált” faj létrejöttét jellemzi. Végül is, mondja, a divergencia olyan naggyá válik, hogy egyszerűen nincs ok nem azt mondani, hogy itt két eltérő fajról van szó, nem csupán két eltérő változatról. De elutasítja, hogy azt a hagyományos játékot játssza, amely a „lényegi” különbség megfogalmazására vonatkozik. ... látható tehát, hogy én a faj kifejezést önkényes kifejezésnek tartom, amelyet csak kényelem kedvéért alkalmazunk egymáshoz nagyon hasonló egyedek csoportjára. Véleményem szerint ez a kifejezés nem különbözik lényegesen a változat kifejezéstől, amelyet kevésbé eltérő és ingadozóbb formákra alkamazunk. (148. old) A fajok közötti különbség egyik szokásos jegye, mint Darwin tökéletesen felismerte, a reproduktív izoláció - vagyis, hogy nincs szaporodási keveredés. A szaporodással járó keveredés az, ami a szétválni készülő csoportokat újra egyesíti, ezzel összekutyulva a génjeiket és „frusztrálva” a fajképződés folyamatát. Nem arról van szó persze, hogy bármi is akarná a fajképződés megtörténtét (Dawkins, 1986a, 237. oldal), de a fajképződést jelölő irreverzibilis szétválást meg kell előzze egyfajta próbaidőszak, amelyben a szaporodási keveredés ilyen vagy olyan oknál fogva megszűnik, úgyhogy a szétválófélben lévő csoportok még jobban eltávolodhatnak. A reproduktív izoláció kritériuma a szélső tartományokban eléggé homályos. Vajon az organizmusok akkor tartoznak különböző fajokhoz, ha nem tudnak keveredni, vagy akkor is, ha egyszerűen csak nem keverednek! A farkas, a prérifarkas és a kutya három különböző fajnak számít, mégis előfordul köztük a keveredés, és ellentétben az öszvérrel, azaz a ló és szamár utódával - utódaik általában nem sterilek. A tacskót és az ír szettert egyazon fajnak tartják, de hacsak gazdáik nem nyújtanak meglehetősen természetellenes segítséget, szaporodásilag körülbelül annyira különváltak, mint a denevérek a delfinektől. A Maine államban élő szarvas ténylegesen nem keveredik a Massachusettsben élő szarvassal, mivel egyikük sem utazik olyan messzire, de odaszállítás esetén minden bizonnyal tudnának egymással szaporodni, és természetesen egyazon faj példányainak számítanak. És végül - mint egy olyan hús-vér példát, melyet mintha csak a filozófus rendelésére készítettek volna -, tekintsük az északi féltekén élő ezüstsirályokat, melyeknek az élőhelye széles gyűrűt alkot az Északi Sark körül. Ha az ezüstsirályokat Nagy-Britannia felől Észak-Amerika felé haladva megvizsgáljuk, látunk olyanokat, amelyek jól felismerhetően e faj tagjai, habár egy kissé eltérnek brit alakjuktól. Követhetjük őket nyugatra, ahogy megjelenésük fokozatosan megváltozik, egészen Szibériáig. Körülbelül ezen a helyen a sirályunk már jobban hasonlít egy olyan alakra, amelyet Nagybritanniában feketehátú sirálynak neveznek. Szibériától Oroszországon
keresztül Észak-Európáig a madár újra fokozatosan megváltozik, hogy mind jobban és jobban hasonlítson a brit feketehátú sirályra. Végül Európában a gyűrű bezárul, a két, földrajzilag elkülönült alak találkozik, hogy két tökéletesen jól meghatározott fajt alkosson. Az európai ezüstsirály és a feketehátú sirály megjelenésre is jól megkülönböztethető, és természetes körülmények között nem keveredik. (Mark Ridley, 1985.5. o.) „Jól definiált” fajok minden bizonnyal léteznek - Darwin könyvének éppen az a célja, hogy eredetüket megmagyarázza - de ugyanő eltántorít attól, hogy megpróbáljunk „elvi” definíciót adni a faj fogalmára. A különböző formák, mint Darwin folytonosan hangoztatja, pusztán „kezdődő fajok”, és ami normális körülmények között két változatot két fajjá tesz, az nem valaminek (például egy új „lényegnek”) a jelenléte, hanem valaminek a hiánya: két jól definiált faj esetén a közbülső esetek, amelyek két véletlenszerű alak esetén ott szoktak lenni és amelyek, mondhatnánk, szükséges lépcsőfokok voltak - végül kihalnak, két olyan csoportot hagyva hátra, amelyek a szaporodás szempontjából ténylegesen elkülönültek, és jellemzőikben is eltérnek. A fajok eredete elsöprően meggyőző érvelést mutat be Darwin első tézisével kapcsolatosan mármint azzal kapcsolatban, hogy az evolúció történeti ténye egyben a fajok eredetének az oka - és egy kínzóan befejezetlen érvelést a második tézisre vonatkozóan - vagyis arra nézve, hogy a „módosulással való leszármazásért” felelős alapvető mechanizmus a természetes kiválasztódás9. A könyv megfontolt olvasóinak egyszerűen nem lehetett többé kétsége afelett, hogy a fajok az idők folyamán keletkeztek, úgy, ahogy azt Darwin állította. De a természetes szelekció általa javasolt mechanizmusának hatékonyságára vonatkozó alapvető szkepticizmust sokkal nehezebb legyőzni. Az azóta eltelt évek mindkét esetben megnövelték a bizonyosság szintjét, de nem tüntették el a kettő közötti különbséget (Ellegard (1958) jó beszámolót nyújt erről a történetről). Az evolúcióra vonatkozó bizonyítékok sorra ömlenek, nemcsak a geológiából, az őslénytanból, a bioföldrajzból és az anatómiából (amelyek Darwin fő forrásai is voltak), de természetesen a molekuláris biológiából is, és az élettudományok minden más ágából. Nyersen, de azért igazságosan fogalmazva, bárki, aki ma kétségbe vonja, hogy bolygónkon az élet sokféleségét az evolúció folyamata hozta létre, egyszerűen tudatlan mégpedig megbocsáthatatlanul tudatlan egy olyan világban, ahol az emberek háromnegyede tud írni és olvasni. Az olyan kétségek azonban, amelyek a természetes szelekció darwini eszméjének erejére vonatkoznak, és azt vitatják, hogy az képes-e megmagyarázni az evolúciós folyamatot, ma is intellektuálisan tiszteletben tarthatók, habár az ilyen szkepticizmust hangoztató álláspont, mint később látni fogjuk, a bizonyításkényszer helyzetébe került. Úgyhogy annak ellenére, hogy Darwin erősen függött a természetes szelekció mechanizmusára vonatkozó saját gondolatától, hogy az evolúcióra vonatkozó egész kutatását inspirálja és vezesse, a végeredmény megfordította ezt a függőségi viszonyt: oly meggyőzően mutatta be az állítást, hogy a fajoknak fejlődnie kellett, hogy aztán felhasználhatta e gondolatot a radikálisabb eszme, a természetes szelekció megtámogatására. Leírt egy olyan mechanizmust, vagy folyamatot, amely (az ő érvelése szerint) valóban produkálhatta mindezeket az eredményeket. A szkeptikusokat pedig az alábbi feladat elé állította: meg tudják-e mutatni, hogy ezek az érvek tévesek? Ki tudják-e mutatni, hogy a természetes szelekció képtelen a szóban forgó hatások kiváltására10? Vagy meg tudnak-e nevezni ezek a 9 Mint gyakran rámutatnak, Darwin sohasem állította, hogy a természetes szelekció mindent megmagyarázna: „a természetes kiválasztás volt a módosulásnak legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze (104. old). 10 Néha azt állítják, hogy Darwin elmélete nem cáfolható módszeresen (és ennélfogva tudományosan üres), Darwin azonban nyíltan megmondja, hogy miféle bizonyítékokra volna szükség a cáfolathoz. „Ámbár a természet hosszú korszakokat engedélyez a természetes kiválasztás munkája számára, végtelen hosszú időt mégsem engedélyez” (191. old.), vagyis, ha a geológiai bizonyítékok arra mutatnának, hogy nem múlt el elegendő idő, ez az egész elmélet cáfolata lenne. Ez persze egy időszakos kibúvót is hagyott, mivel az elmélet nem volt elegendően szigorúan megfogalmazható ahhoz, hogy megmondjuk, pontosan hány millió év is az evolúcióhoz minimális szükséges mennyiség. E kibúvónak azonban volt értelme, mivel addig legalább a szóban forgó időszak méretére vonatkozó egyes becslések függetlenül ellenőrizhetők voltak. (Kitcher tárgyalja (1985a 162-165. old.) azon érvelési finomságokat, amelyek miatt a darwini elmélet nem közvetlenül megerősíthető vagy elvethető.) Egy másik nevezetes példa: „Ha be lehetne bizonyítani, hogy van olyan bonyolult szerv, amely nem képződhetett számos, egymásra következő, csekély módosulás révén, akkor az én elméletem feltétlenül megdőlne.” (A fajok eredete, 266. old.) Sokan vették fel ezt a kesztyűt, de amint a 11. fejezetben látni fogjuk, megvan a jó oka annak,
szkeptikusok egy másik folyamatot, amely ugyanezen eredményeket produkálná? Mi más tudna számot adni az evolúcióról, ha nem a Darwin által leírt mechanizmus? Ez a kérdésfeltevés megfordította a problémát, amellyel Hume viaskodott. Hume azért dobta be a törülközőt, mert nem tudta elképzelni, hogyan lehetne bármi más, mint egy intelligens teremtő a mindenki által megfigyelhető adaptációk oka. Vagyis, pontosabban, Hume Philója számos eltérő alternatívát képzelt el, de Hume semmiképpen nem vehette ezeket komolyan. Darwin azt írta le, hogyan hozhatja létre ezeket az adaptációkat egy nem intelligens teremtő is, ha elegendő ideje van, és bizonyította, hogy az általa felvetett folyamathoz szükséges közbülső állapotok sokasága valóban létezett. A képzelet elé állított feladat most megfordult: a Darwin által felfedezett történeti folyamat beszédes jeleit - mondhatnánk, a művész ecsetvonásait - adottnak tekintve, el tudja-e képzelni bárki is, hogyan hozhatja létre mindezeket az eredményeket bármilyen más folyamat, mint a természetes szelekció? A bizonyításkényszer ilyetén megfordulása olyan teljes mérvű, hogy a tudósok gyakran a Hume-i probléma tükörképével találják szemben magukat, amikor egy első ránézésre erőteljes és nem egykönnyen félresöpörhető kifogást hallanak a természetes szelekcióval szemben (ezek közül a legerősebbeket a maga idején meg fogjuk vizsgálni). Ez a következő okfejtéshez vezeti őket: nem tudom (egyelőre még), hogy hogyan cáfoljam ezt vagy azt a kifogást, vagy hogyan tegyem magam túl az adott nehézségen, de mivel nem tudom elképzelni, hogyan lehetne bármi más, mint a természetes szelekció a szóban forgó hatások oka, fel kell tételeznem, hogy a kifogás helytelen; a természetes szelekció valahogyan elegendő kell legyen az okok magyarázatára. Mielőtt bárki ráveti magát erre a mondatra, és kijelenti, hogy én éppen most vallottam be: a darwinizmus éppolyan bizonyíthatatlan hit, mint a természetes vallás, jusson eszünkbe, hogy van egy alapvető különbség. Miután kinyilatkoztatják a természetes szelekció gondolatával való szövetségüket, ezek a tudósok tovább is mennek és magukra vállalják a bizonyítás terhét, megmutatandó, hogyan győzhetők le az ő nézetükkel a nehézségek. Mindeddig újra meg újra sikerrel vették ezt az akadályt. E folyamatban Darwinnak a természetes szelekcióra vonatkozó alapvető gondolata egyre pontosabb megfogalmazásra került, kiterjedt, világosabbá vált és kvantitatív jelleget öltött. Minden egyes alkalommal, amikor szembenézett egy kihívással, egyben el is mélyült, közben mind erősebbé és erősebbé vált. Természetes ezért, hogy minden ilyen sikerrel növekszik a tudósok azon meggyőződése, hogy a helyes úton járnak. Ésszerű feltételezni, hogy egy olyan gondolat, amely végülis hamis, mostanra már biztosan megadta volna magát a támadások lankadatlan áradatának. Mindez természetesen nem akar meggyőző bizonyíték lenni, csupán egy figyelembe vehető érv. E könyv egyik célja megmagyarázni, miért tűnik a természetes szelekció gondolata a nyilvánvaló győztesnek, még ha vannak is lezáratlan viták arról, hogyan kezelhet egyes jelenségeket. 4. A természetes szelekció mint algoritmikus folyamat Milyen határt szabhatunk annak az erőnek, amely hosszú korszakokon keresztül működik és szigorúan megvizsgálja minden teremtmény alkatát, felépítését és szokásait, - a hasznosat pártfogásába veszi és a károsat elveti? Én nem látom, hogy korlátja lenne ennek az erőnek, mely minden formát lassan és tökéletesen idomít hozzá az élet legbonyolultabb viszonyaihoz. - DARWIN: A fajok eredete, 564. old. A másik dolog, amit észre kell vennünk Darwin összefoglalójában, az, hogy a szelekció alapelvét mint egy formális érvelés révén levezethető princípiumot mutatja be - azt mondja, hogy ha a megfelelő körülmények fennállnak, egy bizonyos kimenetel biztosított11. Itt van ez hogy miért nem jártak sikerrel. 11 A deduktív (vagy „nomologikus-deduktív”) tudomány ideálja, mely a newtoni vagy galilei-féle fizika modelljén alapul, egészen a legutóbbi időkig általános volt a tudományfilozófiában, ezért nem meglepő, hogy számos erőfeszítést szenteltek a darwini elmélet axiomatizációinak elkészítésére és bírálatára - mivel azt tételezték fel, hogy ilyen formalizációval lehetséges a tudományos igazolás. Az a gondolat, amelyet e részben vezetünk be, hogy ugyanis Darwint inkább úgy kell látni, mint aki az evolúciót egy algoritmikus folyamatként tételezi fel, lehetővé teszi, hogy igazságosan bánjunk Darwin gondolkodásának tagadhatatlan apriori jellegzetességeivel, anélkül, hogy egy nomologikus-deduktív modell idejétmúlt Prokrusztész-ágyába szorítanánk (lásd Sober 1984a és Kitcher 1985a).
az összefoglalás még egyszer, néhány kulcsszót kiemelve. Ha változó körülmények között a szerves lények egyéni különbségeket mutatnak fel struktúrájuknak csaknem minden részében - ami nem vonható kétségbe; s ha mértani haladvány szerint történő szaporodásuk következtében valamely korban, évszakban vagy évben kemény küzdelmet kell folytatniok a létért, ami ugyancsak nem vitatható; akkor tekintettel arra, hogy valamennyi szerves lény egymással és életfeltételeivel végtelen bonyolult kapcsolatban van, és ennek következtében felépítésük, alkatuk és szokásaik számtalan különfélesége előnyükre válik - teljességgel hihetetlen lenne, ha nem bukkannának fel néha olyan változások, amelyek az egyes lények boldogulása szempontjából éppúgy hasznosak, mint ahogyan felbukkan köztük sok olyan változás, amely az embereknek hasznos. De ha egyáltalán fellépnek változások, amelyek valamely szerves lénynek hasznára válnak, akkor bizonyos, hogy az ezeket felmutató egyedeknek lesz legtöbb kilátásuk arra, hogy a létért való küzdelemben fennmaradjanak; és ezek az öröklődés erős elvének megfelelően arra fognak törekedni, hogy hasonló jellegű utódokat hozzanak létre. A fennmaradásnak ezt az elvét, vagy a legalkalmasabbak fennmaradását neveztem én természetes kiválasztásnak. (216. old) Az alapvető deduktív érvelés rövid és aranyos, mégis Darwin maga A fajok eredetét mint „egyetlen hosszú érvelést” jellemezte. Azért van ez így, mert a könyv kétféle demonstrációval foglalkozik: annak logikai igazolásával, hogy egy bizonyos fajta folyamat szükségképpen egy bizonyos fajta kimenetelhez vezet, és annak empirikus kimutatásával, hogy az említett folyamat szükséges körülményei ténylegesen fennálltak a természetben. A logikai demonstrációt gondolatkísérletekkel párnázza ki - „képzeletbeli esetekkel” -, amelyek azt mutatják, hogy a megfelelő feltételek fennállása hogyan adhat ténylegesen számot azokról a hatásokról, amelyeket meg kíván magyarázni. De ez az egész érvelés végül könyv hosszúságú lesz, mert a nehezen megszerzett empirikus bizonyítékok sokaságát mutatja be, hogy meggyőzze az olvasót: ezek a feltételek újra és újra ténylegesen fennálltak. Steven Jay Gould (1985) elegánsan mutatja meg a darwini érvelés ezen oldalának jelentőségét egy Patrick Matthew skót természetkutatóról szóló anekdota révén, aki (különös történeti tény ez) sok évvel megelőzte Darwinnak a természetes szelekcióról szóló beszámolóját - az 1831ben írott könyvének (Naval Timber and Arboriculture) utószavában. Amikor Darwin hírneve növekedni kezdett, Matthew egy levelet közölt (a Kertészeti Hírmondóban12!), hogy elsőségét kinyilvánítsa, amit Darwin udvariasan el is ismert, elnézést kérve tudatlanságáért, ám annak megjegyzésével, hogy Matthew eléggé obskúrus helyet választott a publikálásra. Darwin e nyilvános mentegetődzésére válaszként Matthew a következőt írta: Én e természeti törvény koncepciójához intuitíve, mint önmagában nyilvánvaló tényhez jutottam, szinte a koncentrált gondolkodás bármiféle erőfeszítése nélkül. Darwin úr, úgy tűnik, több érdemet szerzett a felfedezésben mint én, mert nekem ez nem tűnt felfedezésnek. Úgy tűnik, ő egy induktív okfejtés révén dolgozta ki azt, lassan és megfelelő óvatossággal haladva, hogy tényről tényre lépve szintetikusan építse ki útját; számomra ez a természet sémájára vetett általános pillantás volt, amelynek révén a fajok kiválasztásos keletkezését mint a priori felismerhető tényt becsültem fel - mint axiómát, amelyet csak ki kell nyomtatni ahhoz, hogy a kellő felfogással rendelkező, előítélet-mentes elmék elfogadják. (idézi Gould 1985, 345-346. old) Az előítéletmentes elmék azonban egyfajta jól megalapozott konzervativizmusból kifolyólag igencsak ellenállhatnak az új eszmének. A deduktív érvek jellegzetesen csalókák; ami „józan észnek” tűnik, megcsalható egy rejtett részlet segítségével. Darwin felmérte, hogy csak az általa posztulált történeti folyamatra vonatkozó bizonyítékok kíméletlenül részletes felmérése tudhatja - és kell tudja - meggyőzni a tudósokat arról, hogy elvessék hagyományos meggyőződéseiket, és magukévá tegyék az ő forradalmi látomását - még akkor is, ha az valójában „első elvekből levezethető”. Kezdettől fogva voltak, akik az agyonrészletezett naturalizmus és a természeti folyamatokról szóló igen absztrakt következtetések Darwin által nyújtott keverékét kétes értékű és életképtelen hibridnek tartották. A kézenfekvőség levegője hatotta át, de így van ez számos 12 Gardener's Chronicle 1860 április 7. További részletek: (Hardin 1964).
gyors meggazdagodást ígérő módszerrel is, amelyekről kiderül, hogy üres trükkök. Hasonlítsuk csak ezt a következő tőzsdei elvhez: vásárolj olcsón, add el drágán. Ez garantáltan gazdaggá tesz. Nem ússzuk meg, hogy gazdagok ne legyünk, ha ezt a tanácsot követjük. Nos, miért nem működik akkor? Hát működik, működik - mindazok számára, akik elég szerencsések, hogy eszerint is tudnak cselekedni. De, borzalom, sehogy sem lehet megállapítani, hogy a megfelelő viszonyok fennállnak-e, mígcsak túl késő nem lesz, hogy eszerint cselekedjünk. Darwin azonban egy szkeptikus világszemléletet nyújtott, amelyet a „gazdagodj meg lassan” sémának nevezhetünk. E séma tervszerűséget teremt a káoszból, az elme segítsége nélkül. Darwin absztrakt sémájának elméleti ereje az elmélet számos olyan jellemzőjéből fakad, amelyeket Darwin maga is határozottan azonosított, és amelyek fontosságát jobban felmérte, mint sok támogatója, de híján volt a terminológiának, hogy mindezt megfelelően leírhassa. Ma ezeket a jellemzőket egyetlen szóval foglalnánk össze. Darwin egy algoritmus erejét fedezte fel. Egy algoritmus egyfajta formális folyamat, amelynél - logikai értelemben számíthatunk arra, hogy valahányszor „futtatják”, vagy alkalmazzák, egy bizonyos típusú eredményt produkál. Az algoritmusok nem újak és nem voltak újak Darwin idején sem. Számos ismerős számtani eljárás, mint például a folyószámla egyenlegének kiszámítása, szintén algoritmus. Ugyanígy algoritmusok azok a döntési módszerek is, amelyekkel eredményesen játszhatunk „amőbát” a kockás papíron, de algoritmusok azok az eljárások is, amelyekkel a szavakat ábécé-sorrendbe rendezzük. Ami viszonylag új - és lehetővé teszi, hogy értékes utólagos bölcsességgel tekinthessünk Darwin felfedezésére - az a matematikusok és logikusok által elvégzett elméleti reflexió az általában vett algoritmusok természetére és erejére vonatkozóan, egy olyan 20. századi fejlemény, amely a számítógép megszületéséhez vezetett, ez pedig természetesen az algoritmusok még mélyebb és még élettelibb megértéséhez. Az algoritmus szó a latin algorismuson keresztül egy perzsa matematikus, Muusa AlKhwarizmi nevéből származik, akinek az aritmetikai eljárásokról szóló könyvét, mely időszámításunk szerint 835 körül íródott, a 12. században fordította le latinra Bath-i Adelard vagy Chesteri Robert. Az a gondolat, hogy egy algoritmus valamiféle tökéletes és némileg mechanikus eljárás, évszázadokon keresztül jelen volt, de Alan Turing, Kurt Gödel és Alonso Church úttörő munkája volt az az 1930-as években, amely az e fogalomra vonatkozó jelenlegi elképzeléseinket többé vagy kevésbé rögzítette. Az algoritmusok három fontos jellemzője lesz fontos számunkra, noha mindegyiket némileg nehéz meghatározni. Ezen túlmenően, mindegyikük különféle félreértésekhez és kétségekhez vezetett, amelyek továbbra is szorongatni képesek Darwin forradalmi felfedezésére vonatkozó gondolatainkat. Úgyhogy az alábbi bevezető állításokat többször újra meg kell majd vizsgálnunk és számos alkalommal kell módosítanunk, mielőtt a dolog végére érünk. 1. Hordozósemlegesség. A maradékos osztás eljárása éppolyan jól működik ceruzával és tollal, papírra vagy pergamenre írva, neonreklámon vagy repülőgéppel rajzolt füstjelek segítségével, olyan szimbólumrendszert használva, amilyent csak akarunk. Az eljárás ereje a logikai szerkezetében rejlik, nem a megvalósítására felhasznált anyagok oksági tulajdonságaiban, mindaddig, amíg ezek a tulajdonságok lehetővé teszik, hogy az előre megadott lépéseket pontosan kövessük. 2. Alapvető butaság. Annak ellenére, hogy egy eljárás átfogó terve brilliáns lehet és brilliáns eredményeket produkálhat, az azt alkotó minden egyes lépés, a lépések közötti átmenetekkel együtt, végzetesen egyszerű. Hogy menynyire? Elég egyszerű ahhoz, hogy egy szorgalmas idióta vagy egy egyszerű szerkezetű mechanikai gép végrehajthassa. A szokásos tankönyvi analógia itt azt mondja, hogy az algoritmusok valamifajta receptek, amelyeket a kezdő szakács számára készítettek. Egy mesterszakács számára írt receptkönyv olyan kijelentéseket tartalmazhat, mint „párold a halad hozzá illő borban, amíg majdnem át nem sül”, míg az erre a folyamatra vonatkozó algoritmus valahogy úgy kezdődne: „válassz egy fehér bort, amelynek a „száraz” szó szerepel a címkéjén, vedd elő a dugóhúzót és nyisd ki a palackot, önts a borból két centit egy edény aljára, gyújtsd meg a gázlángot és tekerd maximális erősségűre...” - ez a folyamat aprólékos feltördelése pofonegyszerű lépésekre, amelyek a recept olvasójától nem igényelnek bölcs döntéseket vagy kényes ítéleteket.
3. Garantált eredmény. Bármi is legyen az, amit egy algoritmus csinál, mindig ugyanúgy csinálja, ha hiba nélkül hajtjuk végre. Az algoritmus tévedhetetlen recept. Könnyű meglátni, hogy hogyan tették lehetővé e tulajdonságok a számítógépek építését. Minden számítógép-program egy algoritmus, vagyis végső soron egyszerű lépésekből áll, amelyeket valamiféle egyszerű mechanizmus hajthat végre, döbbenetes megbízhatósággal. Rendszerint elektronikus áramköröket választanak, de a számítógépek képességei (a sebességet kivéve) semmit sem köszönhetnek a szilícium lapkákon rohangáló elektronok sajátos tulajdonságainak. Egy és ugyanaz az algoritmus végrehajtható (sőt még gyorsabban végrehajtható) olyan eszközökkel, amelyek fotonokat irányítanak az üvegszálakban, vagy (sokkal, sokkal lassabban) emberek csapataival, akik papírt és ceruzát használnak. Mint látni fogjuk, a számítógépek azon képessége, hogy az algoritmusokat hatalmas sebességgel és nagy megbízhatósággal hajtsák végre, most lehetővé teszi az elméletalkotóknak, hogy Darwin veszedelmes gondolatát olyan módokon derítsék fel, amelyek eddig elképzelhetetlenek voltak. Amit Darwin felfedezett, az igazából nem egyetlen algoritmus volt, hanem sokkal inkább az egymással kapcsolatban álló olyan algoritmusok tág osztálya, amelyeket nem tudott tisztán megkülönböztetni. Alapvető gondolatát most a következőképpen fogalmazhatjuk újra: A földi élet minden formája évmilliárdok alatt keletkezett egy algoritmikus folyamatban, egyetlen elágazó fát - az élet fáját - létrehozva. Hogy ez az állítás pontosan mit jelent, az apránként válik majd világossá, amikor végigmegyünk azokon módokon, ahogy megpróbálták kifejezni. Egyes változataiban kifejezetten üres és tartalmatlan; másokban kifejezetten hamis. A kettő között helyezkednek el azok a verziók, amelyek valóban megmagyarázzák a fajok eredetét, és emellett sok minden mást is megpróbálnak magyarázni. Ezek a változatok egyre világosabbá válnak azok elszánt kritikájának köszönhetően, akik őszintén gyűlölik az evolúció algoritmusként való felfogását, de köszönhetően ugyanannyira azok ellenérveinek is, akik szeretik ezt az elméletet. 5. Folyamatok mint algoritmusok Amikor az elméletalkotók algoritmusokról beszélnek, nagyon gyakran olyasféle algoritmusokra gondolnak, amelyek nem osztják azon algoritmusok tulajdonságait, amelyekkel mi fogunk foglalkozni. Amikor például a matematikusok az algoritmusokra gondolnak, rendszerint olyan eljárások járnak az eszükben, amelyekről bebizonyítható, hogy számukra érdekes, speciális matematikai függvényeket számítanak ki. Egyszerű példa erre egy szám törzstényezőkre bontása. (Ez az eljárás a titkosírások egzotikus világában vonja magára a figyelmet.) Csakhogy a minket érdeklő algoritmusoknak nem különösebben sok köze van a számrendszerhez vagy más matematikai objektumokhoz; a mieink a rendezés, a rostálás és dolgok létrehozásának algoritmusai13. Mivel az algoritmusokról szóló legtöbb matematikai tárgyalás azok garantált, vagyis matematikailag bizonyítható teljesítőképességére összpontosít, az emberek gyakran elkövetik azt az elemi hibát, hogy úgy gondolják, egy folyamat, amely a véletlenszerűség révén működik, nem lehet algoritmikus. Csakhogy még az olyan egyszerű eljárás, mint a maradékos osztás is hasznát veheti a véletlennek.
Vajon az osztó hatszor, hétszer, vagy nyolcszor fér bele az osztandóba? Ki tudja. Ki törődik vele? Nem kell tudnunk; az ismételt osztáshoz nem kell ész vagy ítélőképesség. Az 13 A számítógéptudósok az algoritmus szót gyakran olyan programok jellemzésére tartják fönt, amelyekről bebizonyítható, hogy végül megállnak - hogy például nincsenek bennük végtelen ciklusok. De ez a speciális felfogás, bármilyen értékes is valamiféle matematikai célokra, nem sok hasznot hoz nekünk. Valójában a szerte a világban használt számítógép-programok közül kevesen volnának ebben a korlátozott értelemben algoritmusnak minősíthetők; legtöbbjüket éppen arra tervezték, hogy az idők végezetéig működjenek, türelmesen várva az utasításokat (beleértve az „állj” utasítást, amely nélkül továbbműködnek). Szubrutinjaik azonban az előbb említett precíz értelemben is algoritmusok - kivéve, ahol még fel nem derített hibák várakoznak, amelyek hatására a program „elszállhat”.
algoritmus egyszerűen azt mondja, hogy válassz egy számjegyet - ha úgy tetszik, véletlenszerűen - és nézd meg az eredményt. Ha a választott szám túl kicsi, növeld meg eggyel és kezdd elölről; ha túl nagy, akkor csökkentsd. A maradékos osztásnak megvan az a jó tulajdonsága, hogy végül mindig működik, még akkor is, ha a lehető legostobább módon hozzuk meg első döntésünket. Csak ebben az esetben egy kicsivel tovább tart. Nehéz feladatok megoldásában sikert elérni, a kimondott ostobaság ellenére - ez az, ami a kompjútereket mágikus színben tünteti fel. Hogyan lehet képes valami, ami olyan eszetlen, mint egy gép, valami ilyen furmányos dolgot csinálni? Ezek után nem meglepő, hogy a „rafináltan ostobának tettetés” taktikája, vagyis egy variáns véletlenszerű létrehozása és kipróbálása az érdekes algoritmusok általános jellemzője. Nemcsak, hogy nem zavarja meg ezek bizonyítható hatékonyságát; gyakran éppen ez a kulcs a hatékonysághoz (lásd Dennett, 1984, 149-152. o., Michael Rabin véletlenszerű algoritmusainak különösen érdekes teljesítményére vonatkozóan). Megpróbálhatunk az evolúciós algoritmusok családjához úgy közelebb jutni, hogy olyan mindennapi algoritmusokat vizsgálunk, amelyek előbbiekkel közös fontos jellemzőkkel rendelkeznek. Darwin a versengés és kiválasztás ismétlődő hullámaira hívja fel a figyelmünket. Úgyhogy most nézzük meg a kieséses sportversenyek szervezésének szokásos algoritmusát. Ilyen például egy teniszverseny, amelynek a végén a negyeddöntő, az elődöntő és végül a döntő áll, amely az egyedüli nyertest meghatározza. Vegyük észre, hogy ez az eljárás kielégíti a mondott három feltevést. Ugyanaz az eljárás marad, akár krétával rajzoljuk meg egy táblán, akár egy számítógép file-ban ábrázoljuk, akár pedig - különös lehetőségként - sehol sem írjuk le, hanem egyszerűen végrehajtjuk úgy, hogy elkerített teniszpályák hatalmas rendszerét hozzuk létre, ahol mindegyik pálya két bejárati kapuval és egy kijárati kapuval rendelkezik, amely a győztest arra az új pályára bocsátja, ahol a következő mérkőzést kell játszania (a veszteseket lelövik és a helyszínen eltemetik). Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy keresztülhajtsuk a versenyzőket egy ilyen rendszeren, minden mérkőzés után kitöltve a táblázatban az üres helyeket (illetve azonosítva és lelőve a veszteseket). És ez mindig működni fog. De vajon mit csinál ez az algoritmus? Versenyzők egy halmazát veszi bemenetként, és garantálja az eredményt, vagyis az egyedüli nyertes azonosítását. De mit jelent az, hogy nyertes? Hát, az a versenytől függ. Tegyük fel, hogy a szóban forgó rendezvény tárgya nem a tenisz, hanem a pénzfeldobás. Az egyik versenyző feldob egy érmét és a másik tippel, a győztes jut tovább. E torna győztese az az egyetlen játékos lesz, aki n darab egymás utáni pénzfeldobást nyert meg egyetlen vereség nélkül, attól függően többet vagy kevesebbet, hogy hány kört kell teljesíteni a torna befejezéséhez. Van valami furcsa és mégis nyilvánvaló dolog ezzel a tornával kapcsolatban, de vajon mi az? A nyertes csakugyan valamilyen figyelemre méltó tulajdonsággal rendelkezik. Vagy milyen gyakran találkoztunk bárkivel is, aki mondjuk tíz egymás utáni érmefeldobást tudott megnyerni egyetlen vereség nélkül? Valószínűleg még sohasem láttunk ilyet. Hatalmas esély áll azzal szemben, hogy valaki éppen egy ilyen személy legyen, és az események normál menetében ez biztosan így is van. Ha valaki fogadást ajánlana 10:1-hez, hogy idehoz egy embert, aki a saját szemed láttára egy szabályos érmével tíz egymás utáni pénzfeldobást meg fog nyerni, hajlanál arra, hogy úgy gondold, ez egy jó fogadás. Ha viszont így gondolod, jobb, ha egyben abban is reménykedsz, hogy a fogadást ajánlónak nincs 1024 segítője (nem kell, hogy csaljanak, egészen szabályosan is játszhatnak). Mindössze ennyire van szükség (210 versenyzőre) egy tíz fordulóból álló torna szervezéséhez. A fogadónak a torna kezdetekor még fogalma sem lenne, melyik személy végzi be majd főmutatványként, hogy az ő nyereségét garantálja, de a torna algoritmusa teljes bizonyossággal produkál egy ilyen személyt úgyhogy nekünk elég nagy balekság lenne a fogadásba belemenni, mert biztos nyereséget jelent a fogadást ajánlónak. (Nem vállalok felelősséget azokért a sérülésekért, amelyeket Ön akkor szenvedhet, ha a gyakorlati filozófia e kis nyalánkságát hasznosítva próbál meggazdagodni). Egyszóval bármely kieséses verseny mindig produkál egy győztest, aki „automatikusan” rendelkezik azzal a bizonyos tulajdonsággal, bármi is legyen egyébként e tulajdonság, ami az
egyes fordulókon való túljutáshoz szükséges. De mint a pénzfeldobásos torna mutatja, a kérdéses tulajdonság esetleg „pusztán történeti” jellegű is lehet - vagyis egy olyan nyilvánvaló tényt jelent a versenyző múltbeli történetéről, aminek a világon semmiféle jelentősége sincs a jövőbeli kilátásaival kapcsolatban. Teszem azt, az ENSZ elhatározná, hogy minden jövőbeni nemzetközi konfliktust pénzfeldobással dönt el, amire minden nemzet elküldi egy képviselőjét (ha több mint egyetlen nemzet vesz részt a konfliktusban, akkor valamiféle tornát kell rendezni). Kit jelöljünk nemzeti képviselőként? Nos, nyilvánvalóan az ország legjobb pénzfeldobóját. Tegyük fel, hogy e célból hazánk minden férfiját, asszonyát és gyerekét egy hatalmas kieséses versenyben tesszük próbára. Valaki ezt biztosan meg fogja nyerni, és az a személy addigra 28 egymás utáni pénzfeldobást nyert meg egyetlen vereség nélkül! (Ez a szám az USÁ-ra vonatkozik - a ford.) Ez egy cáfolhatatlan történeti tényt jelentene a szóbanforgó személlyel kapcsolatban, de mivel a pénzfeldobásnál a választás csupán szerencse dolga, abszolúte semmi okunk nincs azt hinni, hogy egy ilyen torna győztese majd bármivel jobban szerepelne a nemzetközi versenyben, mint akárki más, aki a torna egy korábbi fordulójában vereséget szenvedett. Egyszóval, a szerencsének nincs emlékezete. Aki egy győztes lottószelvénnyel rendelkezik, az biztosan szerencsés volt, és az éppen nyert millióknak köszönhetően többé már nem is lesz szüksége arra, hogy újra szerencsés legyen - ami rendben is van, mivel semmi ok nincs azt hinni, hogy ő majd másoknál nagyobb eséllyel nyerne a következő alkalommal is, vagy hogy megnyerhetne egy pénzfeldobási tornát. (Azon ténynek a figyelmen kívül hagyását, hogy a szerencsének nincs emlékezete, a szerencsejátékos szo-fizmájának hívják - gambler's fallacy -; meglepően népszerű elképzelés ez, olyan népszerű, hogy valószínűleg hangsúlyozni kell: valóban minden kételyen vagy vitán felül állóan egy szofizmával, vagyis hibás okoskodással van dolgunk). A puszta szerencsén alapuló tornákkal ellentétben (mint amilyen a pénzfeldobásos volt) vannak olyan tornák, amelyek ügyességet igényelnek, például a teniszversenyek. Ilyenkor van okunk hinni, hogy a későbbi fordulókba tovább jutott versenyzők ismét jobban szerepelnének, ha meg kellene mérkőzniük a korábbi fordulókban kiesettekkel. Van ok rá azt hinni - ha garancia nincs is -, hogy egy ilyen torna győztese valamennyi közül a legjobb játékos, és nemcsak ma az, hanem holnap is az lesz. Mégis, habár minden megfelelően szervezett torna garantáltan produkál győztest, valóban nincs garancia arra, hogy egy ügyességet igénylő torna a legjobb játékost fogja győztesként kihozni. Ezért mondják azt néha a megnyitó ünnepségeken: „győzzön a legjobb!” - minthogy ezt nem garantálja az eljárás. A legjobb játékos tudniillik - vagyis az, aki „mérnöki” szempontból a legjobb (akinek a legmegbízhatóbb a fonákja, a leggyorsabban szervál, a legkitartóbb stb.) - szabadnapos is lehetett, megrándíthatta a bokáját vagy akár belecsaphatott a villám. Ez a versenyző nyilvánvalóan győztesként kerülne ki egy olyan játékossal szemben, aki valójában nem olyan jó. De senki sem fáradna tornák szervezésével és a rajtuk való részvétellel, ha nem az volna a helyzet, hogy az ügyességi tornákat, legalábbis hosszú távon nézve, a legjobb játékosok nyerik. Ezt az ügyességi torna definíciója maga biztosítja; ha nem volna a felénél nagyobb valószínűsége annak, hogy minden egyes fordulót a jobb játékosok nyerik, akkor puszta szerencsén alapuló, nem pedig ügyességi tornával lenne dolgunk. Az ügyesség és a szerencse kikerülhetetlenül összekeveredik minden valóságos versenyben, de arányaik tág határok között változhatnak. Egy nagyon egyenetlen talajon játszott tenisztorna megnövelné a szerencse arányát, és ugyancsak ezt tenné egy olyan újítás, amely szerint a játékosoknak az első szett után orosz rulettet kell játszaniuk egy töltött revolverrel a kezükben. De még egy ilyen versenyben is, a jobb játékosok statisztikailag nézve általában nagyobb arányban kerülnének a későbbi fordulókba. Egy tornának azt a képességét, hogy az ügyességben mutatkozó eltéréseket megkülönböztesse, csökkenthetik a vak katasztrófák, de általában nem tüntetik el egészen. E tény, mely éppolyan igaz a természetben talált evolúciós algoritmusokra, mint a kieséses sportversenyekre, néha elkerüli az evolúció kommentátorainak figyelmét. Az ügyesség a szerencsével ellentétben a jövő felé kivetíthető; azonos, vagy hasonló körülmények között megismételt teljesítményre számíthatunk. A körülményektől való függőség azonban egy további olyan módra mutat rá, ahogy egy torna bizarr alakot ölthet. Mi van akkor, ha a verseny körülményei folyamatosan változnak (mint a krokettjáték esetén az
Alice csodaországban című könyvben)? Ha teniszt kell játszani az első fordulóban, sakkot a másodikban, golfot a harmadikban és billiárdot a negyedikben, nincs ok feltételezni, hogy a végső győztes az egész mezőnyhöz hasonlítva különösebben jó lenne ezen területek bármelyikén - az összes jó golfozó kieshet sakkban, és sose kapja meg az esélyt, hogy képességeit bebizonyíthassa. Még ha a szerencse esetleg nem is játszik szerepet a negyedik fordulóbeli billiárd-döntőben, a győztesről kiderülhet, hogy ő a második legrosszabb billiárdjátékos az egész mezőnyben. Úgyhogy a verseny körülményeinek bizonyos fokú egyformasága szükséges ahhoz, hogy egy tornának bármiféle érdekes kimenetele lehessen. De muszáj-e, hogy egy torna - vagy egy algoritmus - valami érdekeset csináljon? Nem. Azok az algoritmusok, amelyekről beszélni szoktunk, majdnem mindig valami érdekeset csinálnak ezért is keltik fel a figyelmünket. De egy eljárás attól még algoritmus marad, ha nincs semmi elképzelhető haszna vagy értéke bárki számára. Nézzük például a kieséses verseny algoritmusának egy olyan változatát, amelyben az elődöntők vesztesei játsszák a döntőt. Ez egy ostoba szabály, amely az egész verseny értelmét teszi tönkre, de a torna szabálya attól még mindig egy algoritmus maradna. Egy algoritmusnak nem kell célja vagy értelme legyen. A szavak ábécé sorrendbe állítására szolgáló hasznos algoritmusok mellett milliárdnyi olyan algoritmus van, amely a szavakat téves ábécé sorrendbe rendezi, és ugyanolyan megbízhatóan működik mint az igazi (nem mintha bárki is törődne ezzel). Ahogy van olyan algoritmus (valójában sok ilyen van), amely egy szám négyzetgyökét találja meg, ugyanúgy vannak olyan algoritmusok is, amelyek megtalálják minden szám négyzetgyökét, kivéve mondjuk a 18-ét vagy a 703-ét. Egyes algoritmusok olyan unalmasan szabálytalan és értelmetlen dolgokat csinálnak, hogy nem is lehet szabatosan megmondani, mire valók. Egyszerűen azt csinálják, amit csinálnak, és azt mindig újra, változatlanul csinálják. Most rámutathatunk a darwinizmusra vonatkozó valószínűleg leggyakoribb közkeletű félreértésre: arra az elképzelésre, miszerint Darwin azt mutatta volna meg, hogy a természetes szelekció révén működő evolúció olyan eljárás, ami a mi létrehozásunkra való. Amióta csak Darwin felvetette az elméletét, az emberek gyakran tévesen úgy próbálták azt értelmezni, mint ami minket jelöl meg az egész versengés és rostálás céljának, és hogy a torna puszta megtartása már biztosítéka a mi megjelenésünknek a színen. Ezt a konfúziót az evolúció barátai és ellenségei egyaránt istápolják, és ez párhuzamba állítható a pénz-feldobásos torna győztesének tévedésével, aki abban a félreértett dicsőségben fürdik, hogy mivel a tornának kell legyen győztese, és mivel ő a győztes, a torna őt kellett kihozza győztesnek. Az evolúció lehet algoritmus, és az evolúció létrehozhatott bennünket egy algoritmikus folyamatban anélkül, hogy igaz lenne, hogy az evolúció olyan algoritmus, amely bennünket hoz létre. Steven J. Gould könyvének (1989a) fő következtetése az, hogy „ha visszacsévélnénk az élet szalagját” és újra meg újra lejátszanánk, akkor annak valószínűsége, hogy az evolúciós imamalmot használó bármely másik próbálkozás terméke ismét mi lennénk, végtelenül kicsiny. Ez minden kétséget túlmenően igaz (mármint ha „mi” alatt a Homo sapienst, e különleges fajtát értjük: szőrtelen és felegyenesedett, ötujjú és kétkezű, angolul és franciául beszél, teniszezik és sakkozik stb.). Az evolúció nem a mi létrehozásunkra tervezett folyamat, de ebből nem következik az, hogy az evolúció ne lehetne egy olyan algoritmikus folyamat, amely ténylegesen bennünket hozott létre. (A tizedik fejezet ezt a kérdést részletesebben fel fogja deríteni.) Az evolúciós algoritmusok kifejezetten érdekes algoritmusok - legalábbis számunkra érdekesek -, de nem azért, merthogy amit konkrétan csinálnak, az volna számunkra érdekes, hanem azért, mert amit csinálni szoktak, annak van valamilyen érdekessége. Ebben a tekintetben pont olyanok, mint az ügyességi torna. Egy olyan algoritmus ereje, amely valami érdekeset vagy értékeset produkál, egyáltalán nem korlátozódik arra, amiről matematikailag bebizonyítható, hogy minden körülmények között létrejön, és ez különösen igaz az evolúciós algoritmusokra. A darwinizmusról szóló viták legtöbbje, mint látni fogjuk, az arra vonatkozó véleménykülönbségekre vezethető vissza, hogy milyen erővel rendelkeznek egyes posztulált evolúciós folyamatok - ténylegesen meg-tehették-e ezt vagy azt, a rendelkezésükre álló idő alatt. Ezek tipikusan olyasfajta vizsgálatok, amelyek azzal foglalkoznak, hogy egy evolúciós algoritmus mit produkál/tat, vagy mit valószínű hogy produkál, és csak közvetett módon vonatkoznak arra, hogy mi az, amit egy ilyen algoritmus kikerülhetetlenül létrehoz. Darwin
maga adja meg az alaphangot összefoglalásának szövegében: az állítás arról beszél, aminek létrehozására a természetes szelekció folyamata „minden kétséget kizáróan”... „hajlik”. Jó: minden algoritmus garantált módon csinálja, akármit is csinál, de ez nem kell, hogy bármi érdekes dolog legyen; egyes algoritmusok ezenfelül garantáltan arra hajlanak (valamilyen p valószínűséggel), hogy valamit csináljanak - ami aztán lehet vagy érdekes, vagy nem. De ha az, amit egy algoritmus garantáltan csinál, nem kell, hogy „érdekes” legyen, hogyan fogjuk megkülönböztetni az algoritmusokat más folyamatoktól? Nem lesz-e bármely folyamat egy algoritmus? Algoritmikus folyamat-e a tengerparti kavicsok képződése? Algoritmikus folyamat-e az, amikor a kiszáradt folyóágy agyagát süti a nap? A válasz az, hogy lehetnek olyan jellemzői ezeknek a folyamatoknak, amelyeket valóban akkor ragadunk meg legjobban, ha ezeket algoritmusoknak tekintjük! Tekintsük például azt a kérdést, hogy a tengerparti homok szemcséi miért olyan egyforma méretűek. Ez egy természetes rendezési folyamatnak köszönhető, amely azáltal megy végbe, hogy a hullámok ismétlődően mozgásba hozzák a szemcséket, méretük szerint ábécé sorrendbe rakva őket, csak nagyban, mondhatnánk. A nap által sütött agyagban megjelenő repedések mintázatát pedig a legjobban úgy lehet megmagyarázni, ha olyan események láncolatait tekintjük, amelyek sokmindenben hasonlítanak egy torna egymás utáni fordulóira. Vagy vegyük szemügyre azt a folyamatot, amikor egy darab fémet hűtünk edzés céljából. Mi lehetne ennél fizikaibb, vagy kevésbé „komputációs” folyamat? A kovács ismételten felizzítja a fémet, aztán lehűti, és ebben a folyamatban a fém valahogy sokkal erősebbé válik. Hogyan? Milyen magyarázatot adhatunk erre a mágikus átalakulásra? A hő speciális keménységi atomokat produkál vajon, amelyek beborítják a felszínt? Vagy az izzítás szubatomi méretekben működő ragasztót szív ki az atmoszférából, ami a vas atomjait összeköti? Nem, semmi ilyesmi sem történik. A magyarázat megfelelő szintje az algoritmikus szint: ahogy a fém olvadt állapotából lehűl, a megszilárdulás számos különböző ponton indul meg egyszerre, és olyan kristályokat eredményez, amelyek összenőnek, míg az egész szilárd nem lesz. De amikor ez először történik, az egyedi kristálystruktúrák elrendezése szuboptimális - ez gyengén összetartott szemcséket eredményez, számos belső feszültséggel és húzódással. Az óvatos - nem egészen az olvadáspontig történő - újrafelmelegítés részlegesen feltöri ezeket a struktúrákat, úgyhogy amikor újra lehűlhetnek, a feltört darabkák újfajta elrendezésben kapcsolódnak a még mindig szilárd társaikhoz. Matematikailag bebizonyítható, hogy ezek az átrendezések egyre jobbak és jobbak lesznek, megközelítvén a legerősebb struktúra optimumát, feltéve, hogy a melegítés és hűtés tartománya a megfelelő paraméterekkel rendelkezik. Olyan hatékony ez az optimalizálási eljárás, hogy ez adta az ötletet a számítástechnikában egy egészen általános problémamegoldási technika kidolgozásához amelyet „szimulált lágyításnak” neveznek. Ennek semmi köze a fémekhez vagy a meleghez, egyszerűen egy módja annak, ahogyan egy számítógép-program létrehozhat, szétbonthat és újraépíthet egy adott szerkezetet (mint például egy másik programot), újra és újra vakon tapogatózva egy jobb - valójában optimális - verzió felé. (Kirkpatrick, Gelatt és Vecchi, 1983) Ez volt az egyik nagy eredmény, amely a „Boltzmann gépek” és a „Hopfieldhálók” kifejlesztéséhez vezetett, és azokhoz a sémákhoz, amelyek a konnekcionista vagy „ideghálózati” architektúrák alapjául szolgálnak a mesterséges intelligenciában. (Áttekintést nyújt erről Smolensky 1983, Rumelhart 1989, Churchland és Sejnowski 1992, filozófiai szinten pedig Dennett 1987a, Paul Churchland 1989.) Ha mélyen meg akarjuk érteni, hogyan működik a lágyítás a fémfeldolgozásban, természetesen meg kell tanulni az atomi szinten működő összes erő fizikáját, de vegyük észre, hogy az alapvető gondolat, ami arról szól, hogy hogyan működik a lágyítás (és főleg, hogy miért működik), kiemelhető ezen részletek közül - végül is éppen most magyaráztam el az egészet, egyszerű laikus kifejezésekkel (és én valóban nem tudom a fizikát!). A lágyítás magyarázata hordozósemleges terminológiába tehető át: egy bizonyos fajta optimalizáció megjelenését várhatjuk minden olyan „anyagban”, amelynek a komponenseit egy bizonyos fajta építő folyamat segítségével rakjuk össze, és amely újra széttördelhető egy globális paraméter megváltoztatásával, és így tovább. Ez az, ami közös az izzó acélrúdban és a zümmögő szuperkompjúterben végbemenő folyamatok között. Darwinnak a természetes szelekció erejére vonatkozó gondolatai szintén kiemelhetők a
biológiában lévő támaszpontjukról. Valóban, mint már meg is jegyeztük, Darwin legfeljebb némi gyanúval rendelkezett (és később az is tévesnek bizonyult) arra vonatkozóan, hogyan mennek végbe a genetikai öröklődés mikroszkópikus folyamatai. Nem ismerve a fizikai hordozó egyetlen részletét sem, mindazonáltal felismerte, hogy ha bizonyos feltételek valahogy teljesülnek, akkor bizonyos jól meghatározott fejlemények következnek be. Ez a hordozósemlegesség középponti szerepet játszott annak lehetővé tételében, hogy a darwini gondolatok a rákövetkező viták hullámain túljussanak. Darwin, mint az előző fejezetben már megjegyeztük, soha nem talált rá a gén eszméjére, de már jött is Mendel felfogása, amely éppen a megfelelő alapot nyújtotta ahhoz, hogy az öröklődésnek matematikai értelme legyen (és hogy megoldja Darwinnak a kevert öröklődésre vonatkozó undok problémáját). És aztán amikor a DNS-t a gének tényleges fizikai hordozóiként azonosították, eleinte úgy nézett ki (és számos résztvevő számára még mindig úgy néz ki), mintha Mendel génjei egyszerűen a DNS egyes blokkjaival lennének azonosíthatók. Később azonban bonyolult problémák kezdtek előjönni; minél többet tudtak meg a tudósok a gén molekuláris biológiájáról és a reprodukcióban játszott szerepéről, annál világosabbá vált, hogy a mendeli történet a legjobb esetben is vaskos túlegyszerűsítés. Egyesek olyan messzire mennek, hogy azt mondják, mostanában megtudtuk, hogy egyáltalán nincsenek mendeli gének! Miután felmásztunk Mendel létráján, most el kell azt dobjuk. De persze senki nem akar eldobni egy ilyen értékes eszközt, amely még mindig naponta bizonyítja a hasznát a tudományos és orvosi alkalmazások százaiban. A megoldás az, hogy Mendelt egy szinttel feljebb kell lendíteni és ki kell jelenteni, hogy ő, akárcsak Darwin, az öröklődésre vonatkozó valamilyen elvont igazságot fogalmazott meg. Ha akarunk, beszélhetünk virtuális génekről, amelyeket úgy tekinthetünk, hogy anyaguk eloszlik a DNS konkrét darabjai fölött. (Sok mondanivalónk lesz e lehetőség megtámogatása érdekében, amit az ötödik és tizenkettedik fejezetben fogok tovább tárgyalni). Hanem akkor, hogy visszatérjünk az előzőleg feltett kérdésre, van-e egyáltalán bármiféle korlátja annak, hogy mi tekinthető algoritmikus folyamatnak? Azt hiszem, a válasz NEM; ha akarjuk, bármely folyamatot algoritmikus folyamatnak tekinthetünk egy absztrakt szinten. Na és? Mindössze, egyes folyamatok produkálnak érdekes eredményeket, ha algoritmusnak tekintjük őket, mások pedig nem, de nem hiszem, hogy meg kell próbálnunk az „algoritmus” fogalmát oly módon meghatároznunk, hogy csak az érdekeseket foglalja magába. Ez a probléma önmagát oldja meg, mivel senki nem fogja az idejét arra vesztegetni, hogy olyan algoritmusokat vizsgáljon, amelyek ilyen vagy olyan szempontból ne lennének érdekesek. Ez mind attól függ, mi az, ami magyarázatra szorul. Ha a homokszemcsék egyformasága, vagy a penge szilárdsága az amit rejtélyesnek tartasz, akkor egy algoritmikus magyarázat fogja a kíváncsiságodat kielégíti - és akkor ez lesz a tudományos igazság. Ugyanezeknek a jelenségeknek más érdekes vonásai viszont lehet, hogy nem kínálkoznak ilyen algoritmikus megközelítésre. Itt van mostmár Darwin veszélyes gondolata: az algoritmikus szint az a szint, amely a legjobban számot tud adni az antilop sebességéről, a sas szárnyáról, az orchidea formájáról, a fajok sokféleségéről és a természet világában található összes többi csodáról. Nehéz elhinni, hogy egy olyan esztelen és mechanikus valami, mint egy algoritmus, ilyen nagyszerű dolgokat hozhat létre. Akármilyen impresszívek is egy algoritmus termékei, az alapjául szolgáló folyamat minden esetben pusztán egyedileg értelmetlen lépések halmazából áll, amelyek egymást mindenféle intelligens felügyelet nélkül követik; definíció szerint „automatikusak”: egyszóval egy automata működései. Egymásból vagy a vakvéletlenből táplálkoznak - pénzfeldobásokból, ha úgy tetszik -, és semmi másból. A legtöbb általunk ismert algoritmus meglehetősen szerény termékeket hoz létre: maradékos osztást végez, vagy listákat rendez ábécébe, vagy kiszámítja az átlagos adófizető jövedelmét. Elegánsabb algoritmusok káprázatos számítógépes animációkat generálnak, amelyeket napról napra látunk a televízióban, arcokat transzformálnak, korcsolyázó jegesmedvék képzeletbeli hordáit teremtik meg, korábban sosem látott és soha el nem képzelt entitások virtuális világait szimulálják. De a valóságos bioszféra még ennél is több nagyságrenddel elegánsabb dolog. Valóban lehetséges lenne, hogy pusztán a véletlenből táplálkozó algoritmikus folyamatok kaszkádjának kimeneteléről van szó? És ha így van, ki tervezte ezt a kaszkádot? Senki. Maga is egy vak algoritmikus folyamat terméke. Mint Darwin maga mondta a geológus Charles
Lyell-hez írott levelében röviddel A fajok eredetének publikációja után: „Magam sem tartanám semmire a természetes szelekció elméletét, ha a leszármazás bármely stádiumánál csodálatos bővítéseket igényelne... Ha meggyőződnék arról, hogy a természetes szelekció elméleténél ilyen bővítésekre szorulok, mint szemetet dobnám el azt...” (F. Darwin, 1911, 2. kötet, 6-7. o.). Darwin szerint tehát az evolúció egy algoritmikus folyamat. Ezt azért még mindig problémás így kimondani. Az evolúcióbiológiában zajló egyik „húzd meg-ereszd meg” játék két olyan csoport között folyik, amelyek közül az egyiknek a tagjai fáradhatatlanul szorítják a gondolkodást egy algoritmikus megközelítés felé, azokkal szemben, akik különféle rejtett okoknál fogva ellenállnak e tendenciának. Ez leginkább olyasmire hasonlít, mintha fémtechnológusok vennének körül, akik csalódottak a lágyítás algoritmikus magyarázata miatt. „Úgy érti, ennyi az egész? Nincs semmiféle szubmikroszkopikus szuperragasztó, amit a felmelegítés és a hűtés hozna létre?” Darwin meggyőzött minden tudóst, hogy az evolúció, akárcsak a lágyítás, működik. Radikális látomása, mely megmagyarázza, hogyan és miért működik, némileg még csatározások tárgya, nagyrészt mivel azok, akik ellenállnak neki, halványan látják, hogy csatározásuk egy sokkal nagyobb kampány része. Mert ha a dolog elveszett az evolúcióbiológiában, hol lesz ennek az egésznek vége? MÁSODIK FEJEZET - Darwin perdöntően igazolta, hogy az ősi hagyományokkal ellentétben a fajok nem örökkévalók és nem változatlanok, hanem fejlődnek. Az új fajok eredetét a „módosulással való leszármazás” eredményeként mutatta be. Bevezetett egy kevésbé perdöntő gondolatot arra vonatkozóan is, hogy hogyan megy végbe ez az evolúciós folyamat: egy lelketlen, mechanikus - algoritmikus - folyamat révén, amelyet ő „természetes szelekciónak” nevezett. Ez a gondolat, vagyis, hogy az evolúció valamennyi gyümölcse egy algoritmikus folyamat eredményeként magyarázható, Darwin veszélyes gondolata. HARMADIK FEJEZET - Sokan, Darwint is beleértve, halványan meglátták, hogy a természetes szelekció gondolata forradalmi lehetőségekkel rendelkezik, de vajon mi az, aminek a megdöntését e forradalom ígéri? Darwin gondolata arra használható fel, hogy részeire szedjük és aztán újraépítsünk a nyugati gondolkodás egy hagyományos struktúráját, amelyet én a „kozmikus piramisnak” nevezek. Az új kozmikus piramis a világegyetemben mutatkozó összes tervszerűség eredetének fokozatos akkumuláció révén történő új magyarázatát nyújtja. Darwin óta mindig is bizonyos szkepticizmus irányult arra a rejtett állításra, hogy a természetes szelekció különféle folyamatai az alapjukul szolgáló egyszerűség ellenére elegendő erővel rendelkeznek ahhoz, hogy minden tervezési munkát elvégezzenek, aminek eredménye a világban megnyilvánul.
3. FEJEZET
Az univerzális sav 1. A kezdeti reakciók Az ember származását most igazoltuk - A metafizika virágozni fog - Aki megérti a páviánokat, többet halad előre a metafizika felé, mint Locke. - CHARLES DARWIN publikációra nem szánt naplójából Közli T.H. Barrett és mások (1987) D26, M84. Az általa választott tárgy „a fajok eredete”, nem pedig az organizáció eredete; és úgy tűnik, szükségtelen szerencsétlenség volt az utóbbi spekulációt egyáltalán felvetni. - HERRIETT MARTINEAU, Darwin egyik barátja Fannie Wedgoodnak írt egyik levelében 1860. március 13-án, idézi Desmond és Moore 1991, 486. oldal.
DARWIN
A MAGA MAGYARÁZATÁT
a közepén kezdte, vagy még inkább azt mondhatnánk, hogy a
végén: az életnek azokkal a formáival, amelyeket jelenleg látunk, megmutatva, hogyan magyarázhatók meg a jelenlegi bioszféra mintázatai olyanokként, amik a természetes szelekció folyamata révén egy tegnapi bioszféra mintáiból keletkeztek, és így tovább, egészen a távoli múltig. Olyan tényekkel kezdte, amelyeket mindenki ismer: minden mai élőlény valamilyen szülők leszármazottja, akik nagyszülők utódai és így tovább, vagyis minden, ami ma él, egy családfa ága, amely maga egy nagyobb klánhoz tartozik. Továbbmenve azt fejtegette, hogy ha elég messzire visszamegyünk az időben, azt találjuk, hogy az összes család ágai végül közös ősi főágakból indulnak, és hogy végülis egyetlen életfa van, amelyben az összes ág és gally a módosulással való leszármazás révén egyesül. Az a tény, hogy ez az unikális fa elágazó szerveződésével rendelkezik, alapvető jelentőségű a szóban forgó magyarázatok szempontjából, mivel egy ilyen fa létrehozható egy automatikus, rekurzív folyamattal. Először hozz létre egy X-et, aztán módosítsd X leszármazottait, aztán módosítsd ezeket a módosulásokat, aztán módosítsd a módosulások módosulásait. ... Ha az élet egy fának felel meg, akkor az egész egy kérlelhetetlenül automatikus újraépítő folyamatból származhatott, amelyben az idők folyamán a tervszerűség elemei felgyülemlenek. A visszafelé haladás, amely egy folyamat „végénél” vagy annak közelében indul, és megoldja az utolsó előtti lépést, mielőtt azt kérdezné, hogy odáig hogyan jutottunk el, kipróbált és megbízható módszere a számítógépprogramozóknak. Főleg akkor használják, amikor rekurziót használó programokat hoznak létre. Ez rendszerint egyszerűen szerénység dolga: ha nem akarunk többet markolni, mint amit fogni tudunk, akkor a megfelelő markolás, amivel elindulhatunk, gyakran a legutolsó, már feltéve, hogy meg tudjuk találni. Darwin megtalálta a magáét, és azután nagyon körültekintően felépítette a hátrafelé vezető utat, kerülgetve azt a számos nagy kérdést, amelyet vizsgálatai felkavartak. Privát naplójában eltűnődött fölöttük, de publikációjukat vég nélkül halasztotta (például szándékosan megkerülte az emberi evolúció diszkusszióját A fajok eredetében; lásd R. J. Richards 1987-es könyvét, 160 old.). De nagyon jól látta, hogy mindez hova vezet. Annak ellenére, hogy majdnem teljesen hallgatott ezekről a gyötrő extrapolációkról, így volt ezzel számos olvasója is. Volt, aki szerette amit látni vélt, mások gyűlölték azt. Marx Károly ujjongott: „Nemcsak, hogy most először mérnek halálos csapást a „teleológiára” a természettudományokban, de utóbbiak racionális jelentése is empirikus magyarázatot nyer” (idézi Rachels, 1991, 110. old). Friedrich Nietzsche - a minden angol dologra vonatkozó megvetésének ködein keresztül - egy még kozmikusabb üzenetet látott Darwinban: hogy Isten halott. Ha Nietzsche az egzisztencializmus atyja, akkor talán Darwint illeti a nagyapa címe. Mások kevésbé voltak lenyűgözve attól a gondolattól, hogy Darwin nézetei kimondottan romboló hatásúak lehetnek a szent hagyományokra nézve. Samuel Wilberforce, Oxford érseke, akinek Thomas Huxley-val 1860 júniusában folytatott vitája a darwinizmus és a vallásos establishment közötti egyik legnagyobb port felvert konfrontáció volt (lásd 12. fejezet), így írt egy anonim írásában: Az ember által megszerzett felsőbbrendűség a Földön; az ember képessége az artikulált beszédre; az ember adottsága a gondolkodásra; az ember szabad akarata és felelőssége... egyaránt összebékíthetetlenek az Isten hasonmására teremtett ember közönséges származására vonatkozó lealacsonyító nézettel... (Wilberforce, 1860). Amikor a nézeteinek ilyen kiterjesztésére vonatkozó spekulációk megjelentek, Darwin bölcsen az alaptáborba való visszahúzódást választotta, visszavonult ahhoz a nagyszerűen előkészített és megvédett tézishez, amely a dolgok közepén kezdi a történetet, amikor is az élet már a színen van, és ahol „pusztán” azt kell megmutatni, hogy ha a tervszerűség növekedése eddig is haladt a maga útján, akkor tovább is tud haladni, mindenféle eszes lényektől származó intervenció nélkül. Hanem, mint azt számosan felmérték, bármilyen megnyugtatónak is tűnt ez a szerény felelősségelhárítás, valójában nem nyújtott stabil pihenőhelyet. Hallott-e már az olvasó valaha az univerzális savról? Annak idején ez a fantázia többször is elszórakoztatott engem és néhány iskolatársamat - fogalmam sincs, vajon mi találtuk-e ki, vagy már úgy örököltük a spanyol léggyel és más egyebekkel együtt, az underground fiatal kultúra részeként. Az univerzális sav egy olyan maró folyadék, amely mindenen keresztülrágja magát! A probléma az, miben tartsuk. Az üvegtartályokat és a rozsdamentes
acéltartókat éppolyan gyorsan oldja fel, mint a papírzacskót. Mi van, ha valahogy találsz, vagy csinálsz egy adag univerzális savat? Elpusztítja-e az egész Földet? És mi marad a nyomában? Miután az univerzális savval való találkozás következtében már minden átalakult, hogyan néz majd ki a világ? Kevéssé volt fogalmam arról, hogy néhány év múlva egy olyan eszmével fogok találkozni, Darwin eszméjével, amely az univerzális savval való megtévesztő hasonlóság jegyeit viseli magán: bármely hagyományos fogalmon keresztülrágja magát, és nyomában egy forradalmian új világszemléletet hagy, ahol a régi útjelzők többsége még felismerhető, de alapvetően átalakult. Darwin alapvető gondolata a biológia kérdéseire adott válaszként született meg, de azzal fenyegetett, hogy kiszivárog és a kozmológia (hogy az egyik irányban haladjunk) vagy a pszichológia (egy egészen más irány) kérdéseire is, kérve vagy kéretlenül, válaszokat nyújt. Ha a dolgok áttervezése egy gondolat nélküli algoritmikus evolúciós folyamat eredménye lehet, miért ne lehetne az egész folyamat maga is az evolúció terméke, és így tovább, egész legvégigl És ha a lelketlen evolúció számot adhat a bioszféra lélegzetelállítóan ügyes gépezeteiről, hogyan lehetnének mentesek saját elménk termékei az evolúciós magyarázattól? Darwin gondolata így aztán azzal is fenyegetett, hogy nemcsak visszafelé, hanem előre is végighalad a maga útján, eloszlatva például értelmi szerzőségünk illúzióját, a kreativitás és a megértés képességének isteni szikrájába vetett hitünket. A Darwin gondolatát körülvevő vita jórészt egy olyan sikertelen kampány részeként fogható fel, amelyben Darwin gondolatát megpróbálták egy elfogadhatóan „biztonságos” és megnyugtatóan részleges helyi forradalom határain belül semlegesíteni. Engedd át Darwinnak a modern biológia egy részét, vagy mit bánom én, az egészet, de ott aztán húzzuk meg a határt! Tartsuk távol a darwini gondolkodást a kozmológiától, a pszichológiától, az emberi kultúrától, az etikától, a politikától és a vallástól! Ezekben a kampányokban számos ütközetet nyertek meg az efféle semlegesítés erői: a Darwin előtti hagyományok bajnokai sorban feltárták és megfosztották hitelétől a darwini gondolat téves alkalmazásait. Ugyanakkor egymás után jönnek a darwini gondolkodás új hullámai. Ezek a javított verziók már nem voltak sebezhetők azokkal a cáfolatokkal, amelyek elődeik vereségét okozták. Egyre szilárdabb kiterjesztéseit jelentik egy megkérdőjelezhetetlenül stabil központi darwini eszmének - vagy esetleg annak perverz kicsavarásai lehetnek? Még virulensebbek, még veszélyesebbek, mint a már megcáfolt visszaélések? A terjeszkedés ellenzői élesen eltérő véleményeket képviselnek a követendő taktikát illetően. Vajon hova kell a védőgátakat építeni? Nem kell-e megpróbálnunk az eszmét magán a biológián belül valamilyen poszt-darwini ellenforradalommal semlegesíteni? Azok között, akik ezt a taktikát választották, találjuk Steven J. Gouldot, aki a semlegesítés számos radikálisan új módszerét javasolta. Vagy távolabbra kell helyezzük az akadályokat? Hogy tudjuk, mihez tartsuk magunkat e kampányokkal kapcsolatban, a Darwin előtti táj elnagyolt térképével kell kezdjük. Mint látni fogjuk, ezt újra és újra módosítani kell, hogy férőhelyet csináljunk, ahogy a védelmében folyó különféle csatározások vereséggel végződnek. 2. Darwin a kozmikus piramis ellen A Darwin előtti világképek uralkodó sajátossága a dolgok fentről lefelé haladó szemlélete volt. Gyakran létraként szokták megjeleníteni; Isten van a tetején, az emberi lények egy vagy két fokkal lejjebb (attól függően, vajon az angyalokat is beleszámítjuk, vagy sem). A létra alján a Semmi van, vagy esetleg a Káosz, netán Locke élettelen, mozdulatlan Anyaga. Másként megjelenítve, e fokozatok egy tornyot alkotnak, vagy a szellemtörténetíró Arthur Lovejoy emlékezetes kifejezését használva (1936) a létezők nagy láncolatát, melyet számos láncszem alkot. John Locke érvelése már felhívta a figyelmünket e hierarchia egy elvont
formájára, amelyet a kozmikus piramisnak fogok nevezni, és így néz ki: (Figyelmeztetés: a piramis minden kifejezését régimódi, Darwin előtti értelemben kell felfogni!) Minden megtalálja a maga helyét e kozmikus piramis egyik vagy másik szintjén, még az üres semmi, a dolgok végső alapja is. Például, nem minden anyag rendezett, egy része a káosz állapotában van; a rendezett anyagnak csak egy része utal tervszerűségre; csak bizonyos tervszerű dolgoknak van elméje,
és természetesen csak egyetlen elme azonos Istenével. Isten, az Első Elme, az alatta lévő összes dolog magyarázatának forrása. (Mivel így aztán minden Istentől függ, valószínűleg inkább azt kellene mondanunk, hogy ez egy csillár, amely Istenről lóg, mintsem piramis, amely őt támogatja, dehát mindegy.) Mi a különbség a rendezettség és tervszerűség között? Első megközelítésként azt mondhatjuk, hogy a rendezettség puszta szabályszerűséget, vagyis mintázatot jelent; a tervszerűség pedig Arisztotelész théloszát, vagyis a rendnek egy adott cél szempontjából való felhasználását, amint az ügyesen tervezett tárgyakban látjuk. A naprendszer rendkívüli rendezettséget mutat, de (látszólag) nincsen célja - nem valamire van. A szem ezzel szemben a látásra való. Darwin előtt e megkülönböztetést nem jelölték meg világosan. Valójában inkább összekeverték a dolgokat: A 13. században Aquinói Tamás azt a nézetet fogalmazta meg, hogy a természetes testek (mint például a bolygók, az esőcseppek és a vulkánok) úgy működnek, mintha egy meghatározott cél vagy végállapot felé irányulnának „a legjobb eredmény érdekében”. A céloknak és eszközöknek ez az összeillesztése Tamás szerint egy szándék meglétét vonja maga után. De, minthogy a természetes testek híján vannak a tudatnak, ők maguk nem képesek ezt a szándékot szolgáltatni. „Ennélfogva létezik valamilyen intelligens lény, akinek a révén a természetes dolgok a végállapotukra tudnak irányulni; és ezt a lényt hívjuk Istennek”. (Davies, 1992, 200. old.) Hume Cleanthes-e e hagyományt követve az élővilág alkalmazkodási csodáit az égi szabályszerűségekkel egyazon csokorba köti - számára az egész olyan, mint valami nagyszerű óramű. Darwin egy megosztást javasol: adj nekem rendezettséget, mondja, és időt, és én adni fogok neked tervszerűséget. Hadd kezdjem a szabályszerűséggel - a csupasz, céltalan, esztelen fizikai szabályszerűséggel - és mutatni fogok egy folyamatot, amely végül nemcsak ilyen szabályszerűséget, de célirányos tervszerűséget felmutató termékeket fog létrehozni. (Pontosan ez az, amit Marx Károly megpillantani vélt, amikor kijelentette, hogy Darwin halálos csapást mért a teleológiára: Darwin a teleológiát a teleológiamentességre, vagyis a tervszerűséget a rendezettségre redukálta.) Darwin előtt a rendezettség és tervszerűség között a különbség nem tűnt túl nagynak, mert mindkettő úgyis Istentől származott. Az egész világegyetem őáltala alkotott tárgy volt, az ő intelligenciájának, az ő elméjének terméke. Amikor Darwin felborította ezt a dolgot, választ ajánlva a kínzó kérdésre, hogy hogyan származhat tervszerűség a puszta rendezettségből, a kozmikus piramis egészét is veszély kezdte fenyegetni. Tegyük fel, hogy elfogadjuk: Darwin megmagyarázta a növények és állatok testének tervszerűségét (köztük a saját testünkét - be kell vallani, hogy Darwin bennünket szilárdan az állatok országában helyezett el). Ha odaadjuk Darwinnak a testünket, meg tudjuk-e akadályozni, hogy felfelé pillantva megszerezze az elménket is? (E kérdés számos formájával a harmadik részben fogunk foglalkozni.) Lefelé nézve Darwin ugyanazt kéri tőlünk. Adjuk neki a rendezettséget kiindulásként, de vajon megakadályozhatja-e őt bármi is abban, hogy egy szinttel lejjebb lépjen, és a rendezettségnek a puszta káoszból való keletkezésére is hasonló algoritmikus magyarázatot adjon? (E kérdéssel a hatodik fejezetben foglalkozunk.)
Az a könnyű szédülés és gyomorkavarodás, amelyet e kilátások sokakban keltenek, pontos kifejezést nyert egy Darwin elleni korai támadásban, melyet név nélkül publikáltak 1868-ban: az elméletben, amellyel itt foglalkoznunk kell, a Teljes Ignorancia a tervező mester; úgyhogy kijelenthetjük, hogy az egész rendszer alapelve ez: AHHOZ, HOGY EGY TÖKÉLETES ÉS GYÖNYÖRŰ GÉPET HOZHASSUNK LÉTRE, NEM SZÜKSÉGES TUDNUNK, HOGYAN KELL AZT MEGCSINÁLNI. Ha alaposan megvizsgáljuk ezt a felvetést, ez fejezi
ki sűrített formában az elmélet lényegi tartalmát, és néhány szóban mondja el mindazt, amire Darwin gondol; aki is a gondolkodás egy furcsa megfordításával azt tűnik képzelni, hogy az Abszolút Ignorancia rendelkezik mindazon képességekkel, amelyek ahhoz kellenek, hogy az Abszolút Bölcsességet a kreatív alkotóerő valamennyi termékében helyettesíthesse. (MacKenzie, 1868). Pontosan erről van szó! Darwinnál a „gondolkodás furcsa megfordítása” valójában egy új és csodálatos gondolkodásmódot jelent, mely teljesen feje tetejére állítja az elme elsőbbségéről vallott felfogást, amit John Locke „bebizonyított” és amit David Hume nem tudott megkerülni. John Dewey nagyon szépen írja le ezt a fordulatot néhány évvel később a Darwin hatása a filozófiára című okos könyvében: „Az érdeklődés áttevődik... a dolgokat örök időkre létrehozó intelligenciáról azokra az egyedi intelligenciákra, amelyeket a dolgok még ma is folyamatosan alakítanak” (Dewey, 1910, 15. old.). De az a gondolat, hogy az elmét következménynek, nem pedig Első Oknak tekintsük, egyesek számára túl forradalmi „próbára teszi a képzeletet”; olyan elmecsavar, amelyet az elméjük nem tud kényelmesen befogadni. Ez éppúgy igaz ma, mint igaz volt 1860-ban, és mindvégig ugyanúgy vonatkozott az evolúció legjobb barátainak és legádázabb ellenfeleinek egyikére-másikára. Például a fizikus Paul Davies nemrégen megjelent könyvében (Isten gondolatai) kijelenti, hogy az emberi elme reflektív ereje „nem lehet lényegtelen részlet, valamilyen céltalan, esztelen erők aprócska mellékterméke” (Davies, 1992, 232. old.). Ez igen árulkodó módja a már jól ismert tagadás kifejezésének, mert egy át nem gondolt előítéletről tanúskodik. Ugyan miért volna triviális az elme attól, hogy esztelen, céltalan erők mellékterméke, kérdezhetnénk Davies-tól? Miért ne lehetne a világ legfontosabb dolga olyasvalami, ami lényegtelen dolgokból jött létre? Miért kellene bárminek a fontossága vagy kitűnősége odafentről származzon, valami fontosabbtól? Miért kell Isten ajándéka legyen? A Darwin által javasolt megfordítás azt ajánlja, hogy vessük el az ilyen előfeltevéseket, és elménkben olyasfajta, értelmes és értékes kiválóságot keressünk, amely magától jelenhet meg az „esztelen, céltalan erők” közül előbugyogva. Alfred Russel Wallace, akinek a természetes szelekcióval haladó evolúcióra vonatkozó írása már megérkezett Darwin asztalára, amikor utóbbi A fajok eredetének publikációját még mindig halogatta, és akit Darwin az evolúciós alapelv társfelfedezőjeként kezelt, sohasem értette meg ezt igazán14. Habár kezdetben Wallace sokkal bátrabban haladt előre az emberi elme evolúciójának tárgyában, mint arra Darwin hajlandóságot mutatott, és kezdetben szilárdan állította, hogy az emberi elme sem volt kivétel azon szabály alól, amely szerint az élőlények valamennyi sajátossága az evolúció terméke, nem volt képes meglátni a „gondolatmenet furcsa megfordítását”, ami a nagy eszme nagyságához való kulcsnak bizonyult. John Locke-ot visszhangozva Wallace kinyilatkoztatta, hogy „Az anyagot irányító, ha nem is ténylegesen alkotó erők csodálatos komplexitása az elme terméke, és nem is lehet más” (Gould 1985, 397. old.). Amikor életének későbbi szakaszában Wallace áttért a spiritualizmusra, és az emberi tudatot egészében kivonta az evolúció vasszabálya alól, Darwin észrevette, hogy tágul a repedés, és azt írta neki: „Remélem, nem gyilkolta meg egészen a közös gyermekünket” (Desmond és Moore, 1991, 569. old.). 14 Kettejük izgalmas, sőt gyötrelmes történetét már számos alkalommal elmondták, de a viták még mindig tombolnak. Először is, miért halogatta Darwin a publikációt? Wallace-szal kapcsolatos eljárása nagyvonalú volt-e, vagy szörnyen igazságtalan? Darwin és Wallace tisztázatlan viszonya nem egyszerűen Darwin azzal kapcsolatos rossz lelkiismeretével függ össze, ahogy Wallace elsőbbségi igényét kezelte; mint itt is látni fogjuk, kettejüket a külön-külön felfedezett eszméhez való hozzáállás és az éleslátás hatalmas különbségei is elválasztják. Különösen jó beszámolót ad erről Desmond és Moore (1991), vagy Richards (1987,159-161. old.).
De vajon valóban olyan szükségszerű volt-e, hogy Darwin eszméje ilyen forradalomhoz és felforduláshoz vezessen? „Nyilvánvaló, hogy a kritikusok semmit sem akartak érteni, és bizonyos mértékig Darwin maga is támogatta a vágygondolkodásukat” (Ellegárd, 1956). Wallace azt akarta kérdezni, hogy mi lehet a természetes szelekció célja, és noha utólag ez a kérdés az ő és Darwin által megtalált vagyon elherdálásának tűnhet, ezzel a gondolattal kapcsolatban Darwin maga is gyakran kinyilvánította szimpátiáját. Ahelyett, hogy a teleológiát, az utat egészen végigjárva, a céltalan rendezettségre redukálnánk, miért ne redukálhatnánk minden világi célszerűséget egy másik célra: Isten céljára? Nem nyilvánvaló és hívogató gondolat ez, hogy a gáton betömjük a réseket? Darwin a maga részéről bizonyos volt abban, hogy azok az örökletes variációk, amelyektől a természetes szelekció folyamata függött, eredendően tervezetlenek és tervszerűtlenek kell legyenek, de maga a folyamat ettől még rendelkezhet céllal, nem igaz? Az Asa Gray amerikai természetbúvárhoz, korai támogatójához 1860-ban írott egyik levelében Darwin a következőt veti papírra: „Hajlamos vagyok mindent tervszerű törvényekből származónak tekinteni [utólagos kielemés], ahol a részletek, legyenek jók vagy rosszak, a véletlennek nevezhető erő általi kidolgozásra maradnak” (F. Darwin, 1911, 2. kötet, 105. old.). Az automatikus folyamatok gyakran brilliáns alkotások. A ma bölcsességével felfegyverkezve láthatjuk, hogy az automatikus erőátvitel vagy az automatikus ajtónyitó feltalálói nem voltak idióták, és zsenialitásuk abban állt, hogy meglátták, hogyan lehet valami olyant létrehozni, ami „ügyes” dolgokat tud csinálni anélkül, hogy magának gondolkodnia kellene rajta. Vállalva az anakronizmust, azt mondhatnánk, hogy valamilyen Darwin korabeli megfigyelőnek úgy tűnhetett volna, Darwin nyitva hagyta annak lehetőségét, hogy Isten éppen ilyen barkácsmunkát végzett, egy automatikus tervszerűség-gyártó mechanizmust tervezve meg. A Genezis Könyvének első fejezete leírja a teremtés egymás utáni hullámait, és mindegyik azzal a refrénnek zárul: „És látá Isten, hogy jó”. Darwin felfedezte egy módját annak, hogyan lehet az intelligens ipari minőségbiztosítás ilyetén alkalmazásait elkerülni; a természetes szelekció gondoskodik az egésznek a működéséről Isten további intervenciója nélkül is. (A 17. században élt filozófus, Gottfried Willhelm Leibniz szintén a teremtő Isten hasonló, „el a kezekkel” típusú látomását fogalmazta meg.) Ahogy Henry Ward Beecher mondta: „Az egészben való tervezés nagyvonalúbb, mint a részletekbe menő tervezés” (Rachels 1991, 99. old.). Asa Gray, akit magával ragadott Darwin új gondolata, de aki megpróbált ebből a saját hagyományos vallásos hitével annyit összebékíteni, amennyit csak lehetett, a következő érdekházasság javaslatával állt elő: a „variációk folyama” Isten szándéka szerint való, aki előre látta, hogy az általa lefektetett természeti törvények az idők során hogyan tisztítják majd meg ezt a folyamot a hordaléktól. Ahogy John Dewey később találóan megjegyezte, egy újabb kereskedelmi metaforát idézve fel (Dewey, 1910, 12. old.): „Gray ahhoz tartotta magát, amit úgy lehet nevezni: egy részletfizetési terv.” Az evolúciós magyarázatokban nem ritkán találunk olyan metaforákat, melyek a kapitalizmus illatát árasztják. E példákat ujjongva mesélik Darwin olyan kritikusai és interpretálói, akik e nyelvezetet megvilágosítónak - vagy mondjuk inkább árulkodónak - tartják arra a szociális és politikai környezetre nézve, amelyben Darwin a gondolatait megfogalmazta. Ezzel (valahogy) diszkreditálják e gondolatoknak a tudományos objektivitásra vonatkozó igényét. Bizonnyal igaz, hogy Darwin, közönséges halandó lévén, olyan fogalmak, kifejezésmódok, attitűdök, elfogultságok és látomások örököse volt, amelyek életének kocsiját kísérték (ahogy egy viktoriánus angol mondhatná). De az is igaz, hogy a közgazdasági hasonlatok, amelyek olyan természetesen jutnak az eszünkbe, amikor az evolúcióról gondolkodunk, erejüket valóban Darwin felfedezésének egyik legmélyebb vonásától kölcsönzik. 3. A kumulatív tervszerűség elve Darwin eredményeinek megértéséhez a kulcs a tervszerűségi érv premisszáinak elfogadása. Milyen következtetést kellene levonnia az embernek, ha találna egy zsebórát, pusztán a vadonban? Mint Paley (és előtte Hume Clean-thes-e) felhívták rá a figyelmünket, egy óra komoly mennyiségű elvégzett munkát jelképez. A zsebórák és más megtervezett tárgyak
nemcsak úgy maguktól lesznek; egy olyan folyamat termékei kell legyenek, amit a modern ipar „K + F”-nek nevez (kutatás és fejlesztés), és a K + F, mind időben, mind energiában kifejezve, igen költséges dolog. Darwin előtt az Intelligens Teremtő volt az egyetlen modellünk az olyan folyamatokra, amelyekkel az efféle K + F munkát el lehetett végezni. Darwin azt vette észre, hogy ugyanezt a munkát elvileg egy másfajta folyamattal is el lehet végeztetni, amely a munkát időben elosztja, takarékosan megőrizve mindazt a tervszerűséget, amely valamely stádiumban létrejött, úgy, hogy az ahhoz szükséges munkát már ne kelljen újra elvégezni. Darwin arra jött rá, amit mi a tervszerűség akkumulációs elvének nevezhetünk. A világban lévő dolgok (mint a zsebórák, az organizmusok, és ki tudja, még mi minden más] úgy tekinthetők, mint egy bizonyos mennyiségű tervszerűséget megtestesítő termékek, és így vagy úgy, ez a tervszerűség egy K + F folyamatban kell létrejöjjön. A kifejezett tervszerűtlenség - egy régi vágású értelemben, a tiszta káosz - ennek a nullpontja, vagy kiindulópontja. A képet segíti tisztázni, ha a tervszerűség és a rendezettség közötti különbség - és egyben szoros kapcsolat - egy újabb keletű eszméjét idézzük fel. Arról a felvetésről van szó, melyet elsőként a fizikus Ervin Schrödinger népszerűsített (1967), és amely szerint az életet a termodinamika második főtételének fogalmaival lehet definiálni. A fizikában a rendezettség vagy szervezettség a tér-idő tartományok közötti hőenergia különbségek segítségével mérhető; az entrópia egyszerűen rendezetlenséget, tehát a rendezettség ellentétét jelenti, és a második főtétel szerint bármely, a környezetétől elszigetelt rendszer entrópiája az időben növekszik. Más szavakkal, a dolgok kikerülhetetlenül tönkremennek. A második főtétel szerint a világegyetem egy rendezettebb állapotból halad egy végső rendezetlen állapot felé, amelyet az univerzum hőhalálaként ismerünk15. Mik akkor az élőlények? Olyan dolgok, amelyek, legalábbis egy ideig, ellenállnak e porrá válásnak, annak révén, hogy nem elszigeteltek - vagyis, hogy beszerzik a környezetükből azt, ami az egyben maradásukhoz szükséges. A pszichológus Richard Gregory tömören foglalja össze ezt az alábbiakban: Az idő nyila, ahogy az entrópia meghatározza - a szerveződés és a hőmérsékleti különbségek eltűnése - statisztikus természetű, és kismértékű helyi eltéréseket enged meg. A legmeglepőbb dolog: az élet az entrópia szisztematikus megfordítása, és az intelligencia a fizikai univerzumnak az entrópia fokozásán keresztül történő feltételezett fokozatos „halálával” szemben struktúrákat és energiakülönbségeket hoz létre. (Gregory, 1981, 136. old.) Gregory tovább is megy. Darwinnak tulajdonítja az alapvető gondolatot, mely mindezt lehetővé teszi: „A természetes szelekció fogalmával összefüggő valamiféle mérték az, amely a biológiai idő előrehaladtával az organizmusok komplexitásában és rendezettségében növekszik.” Most aztán nemcsak az egyedi organizmusok, hanem az őket létrehozó egész evolúciós folyamat is olyan alapvető fizikai jelenségként fogható fel, amely a kozmikus idő nagyobb tendenciájával szemben megy végbe. E jellemvonást ragadja meg William Calvinnak az evolúció és a kozmológia viszonyát felderítő klasszikus könyve címének egyik jelentése: A folyó, amely fölfelé folyik: utazás az ősrobbanástól az ősagyig (1986). Egy tervezett dolog így aztán vagy egy élőlény, vagy egy élőlény része, vagy egy élőlény által létrehozott tárgy kell legyen, de mindegyik esetben a rendezetlenség elleni küzdelem érdekében szerveződik. Nem lehetetlen ezek szerint szembefordulni a második főtétel tendenciáival, de költséges. Nézzük például a vasat. A vas nagyon hasznos elem, lényeges a testi egészségünk szempontjából, és ugyancsak értékes az acél, e csodálatos építőanyag fő alkotórészeként. Bolygónknak korábban hatalmas vasérc tartalékai voltak, de ezek fokozatosan kimerülnek. Azt jelenti-e ez, hogy a Föld szép lassan kifogy a vasból? Aligha. Leszámítva azt a pár tonnát mint triviális kivételt, amelyet nemrégen lőttek ki a Föld hatásos gravitációs mezejéből egy űrrakéta formájában, pontosan annyi vas van a Földön, mint valaha is volt. A gond csak az, hogy egyre több van ebből szétszórva, rozsda (vagyis vasoxid molekulák) és más, alacsony értékű, alacsony koncentrációjú anyagok formájában. Elvileg ez 15 Honnan származott vajon az eredeti rendezettség? E jó kérdés legjobb megtárgyalását Penrose 1980,-es könyvének hetedik fejezetében találtam: „Kozmológia és az idő nyila”.
mind visszaszerezhető lenne, de ez hatalmas mennyiségű energiába kerülne, amelyet a vas kinyerésének és újrakoncentrálásának speciális tervezetére kellene szakértő módon összpontosítani. Pontosan ilyen bonyolult folyamatok szervezése az, ami az élet megkülönböztető jegyét alkotja. Gregory egy felejthetetlen példával illusztrálja ezt. A termodinamika második főtételének szokásos tankönyvi illusztációja az az állítás, hogy a rántottából nem tudunk tojást csinálni. Nos, nem arról van szó, hogy egyáltalán ne lehetne, hanem hogy nagyon költséges lenne, és hogy ez egy bonyolult feladat. Végig hegynek fölfelé kell menni, a második főtétel hatásával szemben. Vegyük csak ezt: mennyi pénzbe kerülne egy olyan eszközt készíteni, ami tojásrántottát venne be inputként, és egész tojásokat szolgáltatna outputként? Csakhogy van egy kész megoldás is: tegyünk egy élő tyúkot a dobozba! Etessük tojásrántottával, és képes lesz tojásokat csinálni nekünk - legalábbis egy darabig. A tyúkokra rendszerint nem mint a lehetséges legcsodálatosabb létezőkre gondolunk, de itt van egy dolog, amit egy tyúk, hála az őt belülről szervező tervszerűségnek, meg tud csinálni, és ami messze túl van az emberi mérnökök által eddig létrehozott eszközök teljesítőképességén. Minél több tervszerűséget mutat egy dolog, annál több K + F munkát kell elvégezni a létrehozásához. Mint minden rendes forradalmár, Darwin is olyan sokat használ fel a régi rendszerből, amennyit csak lehet: a kozmikus piramis függőleges dimenzióját megtartja, és ez a tengely annak a mértékévé válik, hogy mennyi tervszerűség jelenik meg az adott szinten elhelyezkedő dolgokban. Darwin sémájában, akárcsak a hagyományos piramis esetén, az elme a legtetejéhez közel helyezkedik el, ott, ahol a leginkább tervezett létezők vannak (részben azért is, mert ezek önmagukat újratervező dolgok, mint a 13. fejezetben látni fogjuk.) De ez azt jelenti, hogy az elme és társai a legfejlettebb (mai) evolúciós következmények között vannak, amelyek a kreatív folyamat során létrejöttek, nem pedig - mint a régi verzióban okai, vagy forrásai annak. Az elme termékei aztán - az ember alkotta tárgyak, amelyek a tervszerűségre vonatkozó első modellünkként szolgáltak - még annál is inkább tervezettnek kell számítsanak. Ez első pillantásra intuíciónkkal ellenkezni látszik. Mondjuk Keats egy ódája még csak jogot formálhat arra, hogy nagyobb K + F értéket rendeljünk hozzá, mint egy pacsirtához - vagy legalábbis így tűnhet egy olyan költőnek, akit nem érdekel a biológia -, de mi a helyzet az iratkapoccsal? Az iratkapocs bizonyára triviális tervezési termék bármelyik élőlénnyel összehasonlítva, legyen az utóbbi bármilyen kezdetleges is. Egy nyilvánvaló értelemben helytálló lehet ez az összehasonlítás, de gondolkozzunk csak el egy pillanatra. Vegyük fel Paley cipőjét, de most sétáljunk vele mondjunk egy idegen bolygó látszólag sivatagos talaján. Melyik felfedezés izgatna fel jobban: egy tintahal, vagy egy üveg tinta? Mielőtt a bolygó egy üveg tintát produkálhatna, egy tintásüveg-gyártót kell produkáljon, és ez sokkal több tervszerűséget felmutató dolog kell legyen, mint a tintahal. Csak egy a Darwinéhoz hasonló logikai formát öltő elmélet magyarázhatja meg, hogyan jöttek létre a tervezett dolgok, mivel minden másféle magyarázat szükségképpen hibás körhöz vagy végtelen sorhoz vezetne (Dennett 1975). A régi módszer, Locke-nak az elme elsőbbségét hangsúlyozó módszere azt az elvet alkalmazta, hogy az intelligencia előállításához intelligenciára van szükség. Ez a gondolat bizonyára mindig önmagától nyilvánvalónak tűnt őseink, a tárgykészítő emberek számára, visszamenően a Homo habilisig, az „ügyes” emberig, akitől a Homo sapiens, az „értelmes ember” származik. Sose láttuk a fordítottját, vagyis hogy a lándzsa készítené a vadászt. A gyerekek azt éneklik „it takes one to know one”, de úgy tűnik, még meggyőzőbb lenne az a szlogen, hogy „egy nagyobbra van szükség egy kisebb létrehozásához”. Ha azonban ebből a szlogenből merítünk inspirációt, akkor, mint azt már Hume megjegyezte, rögvest egy zavarba ejtő kérdéssel kell szembenéznünk: ha Isten teremtette és tervezte mindezen csodálatos dolgokat, akkor vajon ki teremtette Istent? Valamilyen szuper-Isten? És ki teremtette a szuper-Istent? Egy hiper-szuper-Isten? Vagy Isten netán önmagát teremtette? És tessék mondani, nehéz volt? Sokáig tartott? Szóval inkább ne kérdezzünk ilyeneket. Nos, akkor viszont azt kell megkérdezni helyette, hogy vajon a misztériumok efféle felkarolása bármivel is jobbnak tűnik-e az „intelligencia intelligenciából lesz” alapelv megtagadásánál? Darwin olyan magyarázati utat javasolt, amely valójában tiszteletben tartja Paley megérzését: az élet órájának a tervezésébe valódi munka van fektetve. Semmi sincs ingyen.
Mennyi tervszerűséget mutat fel egy dolog? Még senki nem javasolt olyan módszert a tervszerűség mérésére, ami valamennyi igényünket kielégíti. Számos tudományágban folyik ugyanakkor elméleti munka, amely ezzel az érdekes kérdéssel kapcsolatos16, és a hatodik fejezetben egy olyan természetes mértékkel fogunk foglalkozni, amely kellemes megoldást nyújt egyes speciális esetekben - de a tervszerűség eltéréseire vonatkozóan addig is rendelkezünk egy erőteljes intuitív érzékkel. Az autók több tervszerűséget tartalmaznak, mint a biciklik, a cápák többet, mint az amőbák, és még egy rövid vers is több tervszerűséget tartalmaz, mint egy „fűre lépni tilos” tábla. (Már hallom is, amint a szkeptikus olvasó megszólal, „Hűha! Várjunk csak! Azt gondolja, hogy ezzel nincs semmi probléma?” Távolról sem. A maga idejében meg fogom próbálni megindokolni ezeket az állításokat, e pillanatban csak fel akarom hívni a figyelmet néhány ismerős - de bevallottan megbízhatatlan - intuícióra, és építeni szeretnék rájuk). A szabadalmi törvények és a szerzői jogi törvény a kérdésre vonatkozó gyakorlati ismeretek remek forrásai. Mennyi újdonság elegendő ahhoz, hogy valami szabadalomként legyen elfogadható? Mennyit kölcsönözhetünk mások szellemi termékeiből ennek feltüntetése, vagy fizetség nélkül? Ezek csúszós ügyek, amelyekkel kapcsolatban kénytelenek voltunk kialakítani bizonyos meglehetősen önkényes álláspontokat, ezzel olyan állításokat kodifikálva, amelyek egyébként végeérhetetlen disputa tárgyai lennének. A kulcspont ezekben a vitákban azzal az intuitív érzéssel kapcsolatos, hogy mennyi tervszerűség az, ami túl sok ahhoz, hogy puszta egybeesés legyen. Intuícióink itt igen erősek, és ígérem, meg fogom mutatni, szilárdak, megalapozottak is. Tegyük fel, hogy egy szerzőt plágiummal vádolnak, és a bizonyíték, mondjuk, egyetlen paragrafus, amely majdnem azonos egy paragrafussal a feltételezett forrásból. Lehet ez pusztán a véletlen műve? Ez lényegesen függ attól, hogy mennyire közönséges a paragrafus, de a legtöbb bekezdésnyi hosszúságú szövegrészlet igenis eléggé „speciális” ahhoz (egy olyan értelemben, amellyel hamarosan foglalkozni fogunk), hogy azonos formában való független létrehozását erősen valószínűtlennek tartsuk. Egyetlen értelmes bíróság sem követelné, hogy a felperes ügyvédje mutassa be a pontos oksági kapcsolatot, amelynek során az állítólagos másolás végbement. Minden kétséget kizáróan az alperesnek kellene bizonyítania, hogy munkája független tevékenység eredménye, nem pedig a már elvégzett munka másolása. Hasonló bizonyításkényszerben van az alperes az ipari kémkedési ügyekben: ha az alperes új szerkentyűjének belseje gyanúsan hasonlóan néz ki a panaszos hasonló szerkentyűjéhez, vajon a tervek konvergens evolúciójának ártatlan esetéről van-e szó? Igazából az egyetlen módszer, amivel be tudod bizonyítani az ártatlanságodat egy ilyen esetben, ha világos bizonyítékát adod, hogy ténylegesen elvégezted a szükséges K+F munkát (vagyis vannak régi tervrajzaid és durva vázlataid, készültek korai modellek és makettek, vagy belső feljegyzések a felmerült problémákról stb.). Ilyesmi híján, még ha hiányzik is bárminemű fizikai bizonyíték a kémkedési tevékenységre, simán elítélnének - és joggal! Ilyen mértékű kozmikus egybeesések ugyanis egyszerűen nem fordulnak elő. Darwinnak köszönhetően, ugyanez a bizonyításkényszer uralkodik ma a biológiában. Amit én a tervszerűség akkumulációs elvének nevezek, nem igényli logikailag, hogy (ezen a bolygón) minden tervszerűség egyik vagy másik ágon keresztül egyetlen törzsből (vagy gyökérből, vagy magból) származzon, azt viszont kimondja, hogy mivel minden újonnan megjelenő, tervszerű dolog a származástörténete során valamely ponton nagy mennyiségű tervezési befektetést igényelt, a legolcsóbb hipotézis mindig is az lesz, hogy a tervezetet nagyjából korábbi tervezetekből másolták, amelyeket még korábbiakból, és így tovább, úgy, hogy a tényleges K + F innovációt mindig minimalizálják. Tényszerűen tudjuk természetesen, hogy számos tervezetet számos alkalommal függetlenül újrafelfedeztek - a szemeket például vagy egy tucatszor - de a konvergens evolúció minden ilyen esetét egy olyan háttér előtt kell bizonyítani, amelyben a tervezetek java része másolva lett. Logikailag lehetséges, hogy DélAmerika valamennyi élő formája a világ élővilágának többi részétől függetlenül fejlődött ki, de ez egy vadul extravagáns hipotézis, amelyet lépésről lépésre kellene igazolni. Tegyük fel, hogy valamilyen távoli szigeten felfedezünk egy új madárfajt. Ha még nem is rendelkezünk 16 Ezek egy részének könnyen olvasható áttekintését nyújtja Pagels (1988), Stewart és Golu-bitsky (1992), valamint Langton et al. (1992).
közvetlen megerősítő bizonyítékkal arra nézve, hogy az a madár kapcsolatban áll a világ összes többi madarával, Darwint követve mégis ez lesz a mi elsöprően biztos alapfeltevésünk, mivel a madarak mindannyian egy nagyonis speciális tervszerűséggel rendelkeznek17. Úgyhogy az a tény, hogy az organizmusok - meg a kompjúterek, a könyvek és más tárgyak nagyon speciális oksági láncok termékei, Darwin után nem csupán egy megbízható általánosítás, hanem egy mély tény, amelyre elméletet építhetünk. Hume már felfedezte ezt „Hordj össze egy csomó alak vagy forma nélküli vasdarabot; sohasem fognak úgy elrendeződni, hogy óra legyen belőle” - de ő és más korábbi gondolkodók azt hitték, hogy ezt a mély tényt az elmével kell megalapozniuk. Darwin meglátta, hogyan osztható szét a feladat az elme-nélküliség tágas tereiben, egy olyan felismerésnek köszönhetően, amely az innovációk megőrzésére és reprodukciójára, ennélfogva a tervszerűség felgyülemlésére vonatkozik. Az az elgondolás, hogy a tervszerűség olyasmi, aminek a létrehozása munkát igényel, és ennek megfelelően, hogy legalább ebben az értelemben értéke van, és hogy a tervszerűség olyasmi, ami megőrizhető (és aztán ellopható vagy eladható), robosztus kifejezést kap a közgazdasági fogalmakon keresztül. Ha Darwin nem rendelkezett volna azzal az előnnyel, hogy egy merkantilis világba született, amely már létrehozta a maga Adam Smith-jét és Thomas Malthus-át, nem lett volna abban a helyzetben, hogy előregyártott darabokat találjon, amelyeket egy új, nagyobb értékű termékké rakhat össze. (íme, a gondolat önmagára is szépen alkalmazható). A tervszerűség különféle forrásai, amelyek Darwin nagyszerű gondolatában helyet kaptak, fontos információt nyújtanak számunkra magáról erről a gondolatról, de nem csökkentik jobban az értékét, vagy nem veszélyeztetik jobban az objektivitását, mint amennyire a metán szerény származása csökkenti a kalóriaértékét, amikor tüzelőanyagként hasznosítjuk. 4. A K + F eszközei: daruk vagy égi fogantyúk? A K + F munka nem olyan, mint a szénlapátolás. Azzal szemben valahogy „intellektuális” munka. Ez a tény a metaforák egy másik családjának alapjául szolgál, amely csábító és egyben felkavaró, megvilágosító és ugyanakkor összezavaró hatású volt azokra a gondolkodókra, akik szembekerültek Darwin „gondolatmenetének furcsa megfordításával”. Ez az intelligencia látszólagos szerepéről szól a természetes szelekció folyamatában, miközben utóbbiról Darwin ugyanakkor azt állította, hogy nem igényel intelligenciát. Nem volt-e szerencsétlen dolog valójában, hogy Darwin az evolúciós alapelvnek a „természetes kiválasztás” nevet választotta, ennek valamennyi antropomorf zöngéjével? Nem lett volna-e jobb, mint Asa Gray javasolta, a „természet irányító kezére” vonatkozó képzeteket az élet versenyének megnyerésére alkalmas különféle utak elemzésével helyettesíteni (Desmond és Moore, 1991, 458. old.)? Sokan egyszerűen nem értették, miről van szó, és Darwin hajlott arra, hogy saját magát hibáztassa: „Nagyon rossz magyarázó lehetek”, mondta, beismerve: „azt hiszem, a természetes szelekció rossz kifejezés volt” (Desmond és Moore, 1991, 492. old.). Az már igaz, hogy ez a Janus-arcú kifejezés több mint egy évszázadnyi izzó vitát táplált. Darwin egy újabb ellenzője így összegzi a helyzetet: A földi életet, amelyről kezdetben azt gondoltuk, hogy a teremtő létezésének egyfajta prima facie bizonyítékát nyújtja, Darwin gondolatának eredményeként mint pusztán egy folyamat eredményét fogják fel, méghozzá egy olyan folyamaténak, amely Dobzhansky szerint „vak, mechanikus, automatikus, és személytelen” és DeBeer szerint „pazarló, vak és kétbalkezes”. De miközben ezekkel a jelzőkkel illetik a természetes szelekciót, a „vak folyamatot” magát egy költőhöz, egy komponistához, egy szobrászhoz, Shakespearehez hasonlítják - vagyis a kreativitás valóságos fogalmához nyúlnak, amelyet a természetes szelekció eredetileg helyettesített. Azt hiszem, világos, hogy ezzel az elgondolással valami nagyon-nagyon nagy baj van. (Bethel, 1976) 17 Vegyük észre egyébként, hogyha azt találnánk, hogy e madár DNS-e majdnem azonos szekvenciájú más madarakéval, akkor sem következne ebből logikailag, hogy a madár a többi madár rokona! „Csak egybeesés, nem plágium” - ez volna egy másik logikai lehetőség, de ezt senki sem venné komolyan.
Vagy éppenhogy nagyon-nagyon rendben van minden. Úgy tűnik, hogy a Bethelhez hasonló szkeptikusok számára valami eredendően paradox van abban, ha az evolúció folyamatát a „vak órásmesternek” (Dawkins, 1986a) nevezik, mert ez a vak szóval elveszi azt a megkülönböztetést, célt és előrelátást, amit a másik fele, az órásmester kifejezés nyújt. De mások úgy látják - és látni fogjuk, hogy ez nemcsak általános, hanem megkerülhetetlen is a kortárs biológiában -, hogy ez a beszédmód éppen a megfelelő módja annak, hogy azt a milliárdnyi apró felfedezést tömören kifejezzük, amelyeket a darwini elmélet felderíteni segített. Senki sem tagadja ugyanis a természetben megtalálható tervszerűség lélegzetelállító brillianciáját. Amikor a biológusok zavarba jönnek valamilyen látszólag ügyetlen, vagy szerencsétlen, rossznak látszó élő szerkezettel kapcsolatban, végül újra meg újra rájönnek, hogy alábecsülték az anyatermészet teremtményeiben felfedezhető ötletességet, brillianciát, és gondolatgazdagságot. Francis Crick e jelenséget rosszindulatúan kollégájáról, Leslie Orgelről nevezte el: „Orgel második törvénye: az evolúció ügyesebb, mint te vagy” (vagy más megfogalmazásban: az evolúció ügyesebb, mint Leslie Orgell). Darwin megmutatja, hogyan kapaszkodhatunk fel az „Abszolút Ignoranciá-tól” (ahogy felháborodott kritikusa mondta) a kreatív géniuszhoz anélkül, hogy bármilyen kérdést a szőnyeg alá söpörnénk. De mint látni fogjuk, nagyon óvatosan kell majd haladnunk. A körülöttünk örvénylő viták közül a legtöbb, sőt talán mindegyik Darwin azon állításának méricskélésével kapcsolatos, hogy a természetes szelekció onnan (a kimondott tervszerűtlenség kaotikus világából) a rendelkezésére álló idő alatt ide (az általunk lakott csodálatos világba) hoz bennünket, anélkül, hogy a Darwin által megfogalmazott algoritmikus folyamat lélektelen mechanikusságán túlmenően bármi mást igénybe kellene vennünk. Mivel a hagyományos kozmikus piramis függőleges tengelyét megőriztük mint az (intuitív) tervszerűség mértékét, a feladatot a folklórból vett egy másik fantáziaelem segítségével drámaian újrafogalmazhatjuk. Égi fogantyú (skyhook): képzeletbeli szerkezet, amelyet az égre rögzítenek; az égről való függeszkedés képzeletbeli módja (Oxford English Dictionary). A kifejezés első használata, amelyet a szótár említ, 1915-ből való: „Egy repülőgép pilótája, aki azt a parancsot kapta, hogy maradjon még egy órát a levegőben, azt válaszolta: „A gép nincs felszerelve égi fogantyúval”. Az égi fogantyú gondolata talán a régi görög dramaturgia deus ex machina fogalmának leszármazottja. Amikor a másodrendű drámaírók úgy látták, hogy hőseiket megoldhatatlan nehézségek közé viszik, gyakran csábítást éreztek, hogy lehozzanak egy istent a színre, mint valamiféle Superman-t, hogy a helyzetet természetfeletti eszközökkel mentsék meg. Az égi fogantyú azonban a konvergens folklór-evolúció független terméke is lehet. Egy égi fogantyú remek dolog lenne, nagyszerűen lehetne használni ormótlan tárgyak kiemelésére nehéz körülmények között, és felgyorsítana mindenféle építkezést. Szomorú szívvel kell azonban mondanunk, hogy az ilyesmi lehetetlen18. Ott vannak viszont a daruk. A daruk is képesek az emelésre, vagyis arra, amire a képzeletbeli égi fogantyúink szolgálnának, és ezt ráadásul becsületes módon teszik. Ellenben nagyon költségesek. Meg kell őket tervezni és meg kell őket építeni, olyan részekből, amelyek már a rendelkezésünkre állnak, és aztán szilárd alapra is kell őket helyezni. Az égi fogantyúk csodás emelőszerkezetek, amelyeket nem támogat semmi, és nem is támogathat. A daruk mint emelőszerkezetek viszont nem kevésbé csodálatosak, és megvan az a döntő előnyük, hogy léteznek. Bárki, aki hozzám hasonlóan az építkezések szüntelen csodálója, némi elégedettséggel vehette észre, hogy gyakran egy külön kis daru kell ahhoz, hogy egy nagy darut megépítsünk. És bizonyára már sok más bámészkodónak is feltűnt, hogy ez a nagy daru elvileg felhasználható lenne egy még nagyobb, látványosabb daru felépítésének a 18 Illetve, nem teljesen lehetetlen. A geostacionáris műholdak, amelyek a Föld forgásával szinkronban keringenek, egyféle valóságos égi fogantyúk. Ami olyan értékessé - és pénzügyileg szilárd befektetéssé - teszi őket, az az, hogy mi gyakran valóban nagyon szeretnénk valamit fölragasztani az égre (mint például egy antennát, egy kamerát, vagy egy teleszkópot). Sajnos azonban e műholdak nem használhatók tárgyak felemelésére, merthogy olyan magasan vannak az égen. Ezt a dolgot nagyon gondosan megvizsgálták már. Kiderült, hogy a ma ismert legerősebb mesterséges szálból készült kötél pusztán a saját súlyának felfüggesztéséhez a tetejénél több mint 100 méter átmérőjű kellene legyen - hogy aztán alig látható horgász-damillá vékonyodjon, ahogy megyünk lefelé -, és akkor még nem beszéltünk semmilyen teherről. Még ha lehetne is ilyen kábelt csinálni, nemigen szeretnénk, ha pályájáról leesne az alatta lévő városra!
meggyorsítására vagy egyáltalán lehetővé tételére. A daruk kaszkádba kötése olyan taktika, amelyet talán sosem alkalmaznak egynél többször a valóságos építkezéseken, de elvileg nincs határa a daruk számának, amelyek ilyen sorozatba szervezhetők annak érdekében, hogy valamilyen rejtélyes célt érjenek el. Most képzeljük el mindazt az „emelőmunkát”, amelyet a tervezési térben el kell végezni ahhoz, hogy létrehozzuk a nagyszerű organizmusokat és más tárgyakat, amelyekkel a mi világunkban találkozunk. Hatalmas távolságokat kellett megtenni az élet hajnala óta, amikor a legkorábbi, legegyszerűbb önreplikáló entitások elkezdtek kifelé (a sokféleség felé) és fölfelé (a tökéletesség felé) terjeszkedni. Darwin az elképzelhető legdurvább, legkezdetlegesebb, legostobább emelőmunka példáját állította elénk - a természetes szelekció rostájáét. Ez a folyamat, noha a lehetséges legapróbb lépésekkel halad, az idők során szép fokozatosan hatalmas távolságokat tehet meg. Legalábbis így állítja Darwin. Egyetlen ponton sincs szükség semmi csodálatos, felülről jövő segítségre. Minden lépés egy durva, mechanikus, algoritmikus kúszás-mászás révén kerül végrehajtásra, arról az alapról kiindulva, amelyet a korábbi mászások erőfeszítései már létrehoztak. Mindez hihetetlenül hangzik. Vajon megtörténhetett-e a valóságban is? Vagy esetleg a folyamat mégis néha-néha (esetleg csak a legelején) „belenyúlást” igényel valamilyen égi fogantyú részéről? A szkeptikusok több mint egy évszázadon keresztül próbáltak arra utaló bizonyítékot keresni, hogy Darwin gondolata egyszerűen nem működhet, legalábbis nem teljes egészében. Égi fogantyúkban reménykedtek, ezekre vadásztak, ilyenekért imádkoztak, mert ezek kivételt jelentettek volna az alól, amit ők a darwini algoritmus zakatolásának sivár víziójaként tekintenek. És e kritikusok újra meg újra valóban érdekes problémákat vetettek fel - ugrásokat és hézagokat, és más csodákat fedeztek fel, amelyek első látásra valóban égi fogantyúkat igényelnek. De aztán mindig jöttek a daruk, amelyeket számos esetben maguk azok a szkeptikusok fedeztek fel, akik egy égi fogantyút reméltek megtalálni. Itt az ideje most, hogy néhány körültekintőbb definíciót vezessünk be. Értsük mostantól úgy, hogy egy égi fogantyú az elmén alapuló valamilyen erő vagy folyamat, ami kivételnek felel meg az alól az alapelv alól, hogy minden valódi vagy látszólagos tervszerűség végső soron gondolat nélküli, céltalan mechanikusság eredménye. Egy daru ezzel szemben a tervezési folyamat egy olyan részfolyamatára vagy olyan speciális jellemzőjére utal, amelyről megmutatható, hogy fel képes gyorsítani a természetes szelekció lassú folyamatát, és ezzel együtt kimutatható róla az is, hogy saját maga is az alapvető folyamat egy megjósolható (vagy legalább utólag megmagyarázható) terméke. Egyes daruk nyilvánvalóak és nem képezik vita tárgyát; másokról még mindig nagyon gyümölcsöző vitákat folytatnak. Hogy a fogalom terjedelméről és alkalmazhatóságáról általános képet nyújtsunk, hadd mutassak rá három igen eltérő példára. Ma általános egyetértés van az evolúciókutatók között, hogy a szexualitás egy ilyen darunak felel meg. Azok a fajok, amelyek ivaros szaporodásra képesek, gyorsabban mozognak a tervezési téren keresztül, mint az ivartalanul reprodukáló organizmusok számára elérhető legnagyobb sebesség. Továbbá, előbbiek „észrevesznek” olyan hasznos változtatásokat is, amelyek „láthatatlanok” maradnak az utóbbiak számára (Holland, 1975). Ez azonban nem lehet a szex létezésének az alapja. Az evolúció nem lát előre az úton. Bármi, amit létrehoz, közvetlen haszonnal kell járjon, hogy ellensúlyozza a költségeket. Mint mostanában több kutató hangsúlyozta, a szexuális reprodukció „választása” hatalmas közvetlen költséggel jár: az organizmusok mindössze génjeik 50 százalékát küldik be bármely tranzakcióba (és akkor még nem szóltunk semmit arról az erőfeszítésről és kockázatról, amely magának a tranzakciónak a biztosításához szükséges). Úgyhogy az újratervezési folyamat hosszútávon megnövekedett hatékonysága, erőteljessége és sebessége - tehát azok a jellemzők, amelyek a szexet nagyszerű emelődaruvá teszik - semmisek annak a rövidlátó lokális versengésnek a fényében, amely meghatározza, mely organizmusok jutnak előnyhöz a következő generációban. Valamilyen más, rövidtávú haszon kellett fenntartsa a pozitív szelekciós nyomást, amely ahhoz volt szükséges, hogy a szexuális reprodukciót olyan ajánlattá tegye, amelynek kevés faj tud ellenállni. Számos lenyűgöző és egymással versenyben álló hipotézis ismert, amely megoldhatja ezt a rejtvényt, melyet először John Maynard Smith angol biológus fogalmazott meg (1978). A játék jelenlegi állására vonatkozó világos bevezetés Matt Ridley
(1993). (Többet erről később.) A szex példája azt tanítja meg nekünk, hogy nagyerejű emelődaruk létezhetnek, amelyeket nem abból a célból hoztak létre, hogy az emelőerőt jelhasználjuk, hanem valamilyen más célokra keletkeztek, ugyanakkor daruként való felhasználásukkor felmutatott erejük segít megmagyarázni, hogy miért maradtak fent mindazóta. Egy olyan daru, amelyet egészen nyilvánvalóan darunak is terveztek, a genetic engineering, a génsebészet. Vitathatatlan, hogy a „génsebészek” - azok az emberi lények, akik a rekombináns DNS bütykölésével foglalkoznak - hatalmas lépéseket tehetnek a tervezési térben, olyan organizmusokat hozva létre, amelyek sohasem fejlődtek volna ki „közönséges” módon. Ez nem csoda - feltéve, hogy a génsebészek (és azok a tárgyak, amelyeket ők használnak) maguk is teljes egészében korábbi, lassúbb evolúciós folyamatok termékei. Ha a kreácionistáknak igazuk lenne abban, hogy az emberiség egy isteni, magánvaló faj, amely a durva darwini utakon keresztül hozzáférhetetlen, akkor a génsebészet egyáltalán nem számítana darunak, mivel egy nagy égi fogantyú segítségével jött létre, és akkor e fogantyú meghosszabbítása lenne. Nem tudom elképzelni, hogy egyetlen génsebész is így gondoljon magára, de ez egy logikailag lehetséges álláspont, bármilyen ingatag is. Kevésbé nyilvánvalóan tűnik hülyeségnek a következő ötlet: ha a génsebészek teste az evolúció terméke, de az elméjük olyan kreatív dolgokat képes csinálni, amelyek megmásíthatatlanul nem-algoritmikusak és ezért nem érhetők el algoritmikus utakon, akkor a génsebészet ugrásai egy égi fogantyút használnának fel. E lehetőség vizsgálata lesz a 15. fejezet fő témája. Egy különösen érdekes történetű emelődarut képez a Baldwin-effektus, amelyet egyik felfedezőjéről, James Mark Baldwinról neveztek el (1896), de amelyet többé vagy kevésbé egyszerre megfogalmazott két másik korai darwinista is, Conwy Lloyd Morgan (aki Morgan kánonja révén lett híres, erre nézve lásd Dennett, 1983) és H.F. Osborn. Baldwin lelkes darwinista volt, de nyomasztotta az a kilátás, hogy Darwin elmélete az elmét nem elegendően fontos és kezdeményező szerepben mutatja be az organizmusok tervezésében és újratervezésében. Úgyhogy arra vállalkozott, hogy demonstrálja: az állatok a világban végzett tevékenységük révén siettethetik vagy irányíthatják a saját fajuk további evolúcióját. A következőt kérdezte: hogyan volna lehetséges, hogy az állatok egyedei azáltal, hogy saját életidejük alatt megoldanak bizonyos problémákat, úgy változtassák meg tulajdon utódaik számára a versengési feltételeket, hogy ezeket a problémákat nekik a jövőben könnyebb legyen megoldaniuk? És rájött arra, hogy ez ténylegesen lehetséges, legalábbis bizonyos feltételek mellett, amit egy egyszerű példán fogunk illusztrálni. (Ez módosításokkal Dennett 1991a-ból származik.) Tekintsük egy faj olyan populációját, amelyben tekintélyes születéskori variáció van az agy huzalozási mintázataira nézve. Tegyük fel, hogy ezen huzalozási módok egyike felruházza a hordozóját egy jó trükk képességével - egy olyan viselkedési tehetséggel, amely megvédi a szóbanforgó egyedet, vagy annak túlélési esélyeit drámai módon megnöveli. A populáció egyedi tagjainak alkalmasságában mutatkozó ilyen különbségek ábrázolásának szokásos módja „adaptív tájképként” vagy „alkalmassági tájképként” ismert (S. Wriht, 1931). Egy ilyen diagramban a magasság az alkalmasság, a fitness értékét jelöli (ami minél magasabb, annál jobb), míg a szélesség és a hosszúság az egyedi tervrajz valamifajta tényezőit jelenti ebben az esetben az agy huzalozásának jellemzőit. Az agy behuzalozásának minden egyes eltérő módját egy függőleges rúd jelképezi, és ezek sokasága alkotja a tájképet - minden egyes rúd egy eltérő genotípust jelent. Azt, hogy a jellemzők kombinációi közül csak egyetlenegy hoz bármilyen hasznot, azzal ábrázoljuk, hogy az a rúd kiemelkedik, mint telefonpózna a sivatagban. Mint a 3.1. ábra világossá teszi, most csak egyféle huzalozás részesül előnyben; a többiek fitness értékei egyenlőek, mindegy, hogy milyen „közel” vannak a jó huzalozáshoz. így aztán egy ilyen izolált csúcs valójában tű a szénakazalban: gyakorlatilag láthatatlan lesz a természetes szelekció számára. Az a néhány egyed a populációban, amely elég szerencsés, hogy a jó trükk lehetőségét nyújtó genotípussal rendelkezzen, általában nehézségekkel találkozik szembe,
ha tovább akarja adni ezt az előnyt az utódainak, mivel a legtöbb esetben elenyészően csekély annak az esélye, hogy olyan partnert találhatnak, aki ugyanezzel a genotípussal rendelkezik, az eltévesztés esélye pedig óriási. De most vezessünk be egy „kicsi” változást: tegyük fel, hogy habár az egyedi organizmusok eltérő agyi huzalozással indulnak (bármi is legyen az, amint a genotípusok vagy genetikai utasítások rendelik) - és ahogy az adaptív tájképen való elszórt elhelyezkedésük mutatja -, ugyanakkor rendelkeznek azzal a képességgel, hogy megváltoztassák vagy beszabályozzák ezt a huzalozást, függően attól, hogy mivel találkoznak életük során. (Az evolúcióelmélet nyelvével élve ez azt jelenti, hogy bizonyos „plasztikussággal” rendelkezik a fenotípusuk. A fenotípus az a végső testforma, beleértve a belső szerkezet vonásait is, amelyet a genotípus a környezettel való kölcsönhatásban hoz létre. A különböző környezetekben felnevelt egypetéjű ikrek azonos genotípussal rendelkeznek, de lényegesen eltérő lehet a fenotípusuk.) Most tegyük fel azt is, hogy ezek az organizmusok környezetük felderítése után végül olyan huzalozással fognak rendelkezni, amely eltér attól, amellyel születtek. Feltehetjük, hogy a felderítés véletlenszerűen megy végbe, de azt is, hogy az organizmusok rendelkeznek egy veleszületett képességgel a jó trükkök felismerésére (és megtartására), ha véletlenül belebotlanak egy ilyenbe. Ekkor azok az egyedek, amelyek életüket a „jó trükk” genotípushoz közelebbi genotípussal kezdik - azaz csak néhány módosulási lépésnyire vannak tőle nagyobb eséllyel jutnak el hozzá és maradnak annál, mint azok, amelyek messze eső alapszerkezettel rendelkeznek. Az ilyesfajta jó rajtolás az áttervezési versenyben előnyt biztosít a malthusi mókuskeréknél legalábbis ha az a jó trükk olyan jó, hogy azok, akik sohasem tanulják meg, vagy akik „túl későn” jutnak el hozzá, súlyos hátrányt szenvednek. Az efféle fenotípusos plaszticitással rendelkező populációkban a kissé elhibázott találat sokkal jobb, mint egy távoli kísérlet. Az ilyen populációk esetén a sivatagban álló telefonoszlopból egy fokozatosan emelkedő domb csúcsa lesz, amint a 3.2 ábrán látjuk; a csúcs közelében gubbasztók, noha olyan alapszerkezettel indulnak, amely semmivel nem szolgálja őket jobban másoknál, általában rövid úton felfedezik a csúcsnak megfelelő szerkezetet. Hosszú távon a természetes szelekció - vagyis a genotípus szintjén való módosulás - általában követi és megerősíti azokat az irányokat, amelyeket az
egyedi organizmusok sikeres felderítő tevékenysége - vagyis az egyedi, fenotípusos szintű módosulás - jelöl ki. Ahogy most leírtam a Baldwin-effektust, az biztosan a minimális szinten tartja az elmére való hivatkozás szükségességét, vagy egészen szükségtelenné teszi azt; mindaz, amire szükségünk van, csak valamilyen nyers, mechanikus képesség, hogy a véletlenszerű bolyongást megállítsuk, amikor belebotlunk a jó dologba, továbbá egy minimális képesség, hogy „felismerjünk” egy-egy kis haladási lépést, vagyis hogy pusztán próba és szerencse útján „megtanuljunk” valamit. Valójában ezt az egész magyarázatot behaviorista módon fogalmaztam meg. Baldwin arra jött rá, hogy a „megerősítéses tanulásra” képes teremtmények
nemcsak egyénileg szerepelnek jobban azoknál, amelyek teljes egészében „előrehuzalozottak”; mint faj gyorsabb evolúcióra is képesek a funkcionálisan közeli, előnyös szerkezetek felfedezésére vonatkozó jobb képességüknek köszönhetően19. Baldwin maga nem így írta le a jelenséget. Az ő gondolkodásmódja messze esett a behaviorizmustól. Ahogy Richards megjegyzi: E mechanizmus megfelelt az ultradarwini feltételezéseknek, ugyanakkor megengedte a tudat és intelligencia szerepét az evolúció irányításában. Filozófiai meggyőződése és elfogultsága alapján Baldwin spiritualista metafizikus volt. Az Univerzumban a tudat szívverését érezte; ott lüktetett ez a szerves élet valamennyi szintjén. Ugyanakkor megértette a mechanisztikus magyarázatok erejét is. [R.J. Richards, 1987 480. oldal]20 A Baldwin-effektust sokféle névvel illették és számos módon írták le, védték vagy tiltották be az évek során, majd az utóbbi években még néhányszor függetlenül újrafelfedezték (például Hinton és Nowland, 1987). Noha a biológiatankönyvek rendszeresen elismerik jelentőségét, az óvatoskodó gondolkodók tipikusan kikerülik, mivel úgy gondolják, az egésznek van egy lamarcki jellegű eretnekséghez vezető mellékíze (ami a szerzett jegyek feltételezett örökölhetőségével kapcsolatos - lásd a 11. fejezetet). Ez az elutasítás részben ironikus, mivel mint Richards megjegyzi, Baldwin szándéka szerint - és a valóságban is - mindez a lamarcki mechanizmusok egy elfogadható helyettesítője. Ez az elv, úgy tűnik, megadta a kegyelemdöfést a lamarckizmusnak, miközben képes volt azt a pozitív evolúciós tényezőt nyújtani, amely után még a hűséges darwinisták, mint Lloyd Morgan is vágyakoztak, és a metafizikai étvággyal rendelkezőknek megmutatta, hogy a darwini természet csörgő, mechanikus ruházata alatt az elme található. [R.J. Richards, 1987, 487. oldal] Nos, ha nem is az elme - mármint ha ez alatt egy teljes értékű, eredeti, égi fogantyú típusú elmét értünk -, de legalább egy ügyes, mechanisztikus, behaviorisztikus, „daru” típusú elme. Ez azonban még mind semmi; Baldwin egy olyan effektust fedezett fel, amely valóban helyileg - megnöveli a természetes szelekció mögött meghúzódó folyamat erejét, bárhol is működjön az. Megmutatja, hogyan lehet az egyedi organizmusok kismértékű „előrelátása” a természetes szelekció „vak” folyamatának tettestársa, amely olyan alkalmasságbeli különbségeket hoz létre, melyeken aztán a természetes szelekció dolgozhat. Ez egy szívesen látott komplikáció, az evolúcióelmélet egy homlokránca, amely felold egy értelmes és sürgető kételyt, és kitágítja a darwini eszme erejéről kialakult képünket, különösen, ha többszörös egymásba ágyazott alkalmazásait tekintjük. És ez tipikusan igaz más kutatások és viták kimenetére is, amelyeket fel fogunk derítem: a motiváció, az a szenvedély, amely a kutatást előre hajtotta, mindannyiszor valamilyen égi fogantyú megtalálásának reménye volt; a győzelem pedig annak megtalálása, hogyan végezhető el ugyanez a munka egy daruval. 5. Ki fél a redukcionizmustól? A redukcionizmus ma főbenjáró bűn, divatba jött az „én holisztikusabb vagyok, mint te” hangsúlyú melldöngetés. – RICHARD DAWKINS, 1989, 164. oldal. – 19 Schull (1990) dolgozta ki azt a perspektívát, amelynek alapján a fajokra úgy tekinthetünk, mint amelyek a fenotípusok felderítésére vonatkozó eltérő képességeik révén eltérő mértékben képesek „látni” a szerkezetjavulási lépéseket (erre vonatkozó megjegyzéseimet lásd Dennett, 1990a). 20 Robert Richardsnak a Baldwin-effektusról szóló történeti beszámolója (1987, különösen a 480-503 oldalak és az ezt követő diszkusszió) az ebben a könyvben bemutatott gondolataim egyik fő kiváltója és irányítója volt. Különösen azt találtam értékesnek (mint azt szemlémben hangsúlyoztam is, Dennett, 1989a), hogy Richards nemcsak osztja Baldwin és számos más darwinista sóvárgását az égi fogantyúk iránt - vagy legalábbis egyfajta zsigeri elégedetlenséget a daruk mellett kardoskodó elméletekkel szemben -, de rendelkezik a szükséges intellektuális bátorsággal és őszinteséggel is ahhoz, hogy feltárja és megvizsgálja saját kényelmetlen érzését az általa „ultradarwinizmusnak” nevezett elméleti iránnyal kapcsolatban. Richards szíve nyilvánvalóan baldwini, de nem engedi, hogy kitombolja magát, vagy hogy tapétacsíkokkal fedje le a repedéseket, amelyeket az univerzális sav ellen mások által fölállítani próbált gátakon megpillantott.
Az a kifejezés, amit ezekben a konfliktusokban leggyakrabban egymás fejéhez vágnak, rendszerint mint valamilyen visszaélésre utaló kifejezést, a „redukcionizmus”. Akik égi fogantyúkra vágyakoznak, „redukcionistának” nevezik azokat, akik buzgón a darukat választják, és ezek a redukcionizmust gyakran szűklátókörűnek és szívtelennek, ha nem egyenesen gonosznak állítják be. De mint a visszaélésekre vonatkozó legtöbb kifejezésnek, a „redukcionizmusnak” sincs rögzített jelentése. Az alapképlet az, hogy valaki azt állítja: az egyik tudomány a másikra „redukálható” (visszavezethető) -, hogy a kémia visszavezethető a fizikára, hogy a biológia visszavezethető a kémiára, vagy hogy például a társadalomtudományok visszavezethetők a biológiára. A probléma csak az, hogy minden ilyen állításnak vannak jóindulatú és vannak esztelen olvasatai. A jóindulatú olvasatok szerint ez azt jelenti, hogy lehetséges (és kívánatos) a kémia és fizika, a biológia és kémia, és igen, még a társadalomtudományok és a biológia egyesítése is. Végül is a társadalmakat emberi lények alkotják, akik mint emlősök a biológia elvei alá esnek, amelyek valamennyi emlősre egyaránt vonatkoznak. Tovább aztán, az emlősök molekulákból állnak, amelyek a kémia törvényeit követik, ezek pedig ismét az alattuk meghúzódó fizika szabályszerűségeire felelnek. Egyetlen józan tudós sem vitatja ezt a jóindulatú olvasatot; a Legfelsőbb Bíróság összegyűlt bírái éppúgy kötve vannak a gravitációs törvény által, mint a lavina, mivel végső soron ők szintén fizikai tárgyak gyűjteményei. Az esztelen olvasat szerint a redukcionisták el akarják vetni a magasabb szintű tudományok alapelveit, elméleteit, szótárát és törvényeit az alsóbb szintű kifejezések kedvéért. A redukcionista álma egy ilyen rosszmájú olvasat szerint az lehet, hogy megírják „Keats és Shelley összehasonlítása molekuláris nézőpontból”, vagy „Az oxigénatomok szerepe a közellátás gazdaságtanában”, vagy „A legfelsőbb bíróság döntéseinek magyarázata az entrópia-fluktuációk segítségével” című műveket. Valószínűleg senki sem redukcionista ebben az esztelen értelemben, és mindenki redukcionista kellene legyen a jóindulatú értelemben, úgyhogy a redukcionizmus „vádja” túl bizonytalan ahhoz, hogy válaszolni lehessen rá. Ha valaki azt mondja neked „de hát ez olyan redukcionisztikus”, jól teszed, ha ezt válaszolod „ez meg olyan régimódi kifogás! Mi a csodára gondolsz?” Boldogan jelenthetem, hogy az utóbbi években az általam legjobban csodált gondolkodók közül többen egy gondosan körülírt módon vett redukcionizmus egyik vagy másik verziójának védelmére keltek. Douglas Hofstadter, a kognitív tudós, Gödel, Escher, Bach című művében komponált egy „Prelúdium … hangya-fúga” című részt (Hofstadter, 1998, 275-336. oldalakig), amely a megfelelő helyen alkalmazott redukcionizmus erényének analitikus himnusza. George C. Williams, korunk egyik legjelesebb evolúciókutatója „Az evolúcióbiológiai redukcionizmus védelmében” címmel könyvet publikált (1985). Richard Dawkins zoológus megkülönböztette az általa hierarchikus vagy fokozatos redukcionizmusnak nevezett dolgot a szakadék típusú redukcionizmustól; ő is csupán ezt a szakadék típusú verziót utasítja el (Dawkins, 1986b, 74. oldal) 21. Legújabban Steven Weinberg fizikus az „Egy végső elmélet álmai” (1992) című könyvében írt egy fejezetet „Kétszeres hurrá a redukcionizmusnak” címmel, amelyben megkülönbözteti a kompromisszumképtelen redukcionizmust (ami rossz dolog) a kompromisszumképes redukcionizmustól (amelyet harsányan támogat). És itt van az én saját verzióm. Meg kell különböztessük a redukcionizmust, ami általában véve jó dolog, a mohó redukcionizmustól, ami nem az. A különbség Darwin elméletének öszefüggésében szemlélve egyszerű: a mohó redukcionisták azt gondolják, hogy minden megmagyarázható daruk nélkül; a jó redukcionisták azt gondolják, minden megmagyarázható égi fogantyúk nélkül. Amit én jó redukcionizmusnak nevezek, azzal kapcsolatban már nem kell további kompromisszumképességet mutassunk. Ez mindössze a kérdéseket nem a szőnyeg alá söprő tudományhoz való kötődést jelent, amely mentes attól a csalástól, hogy már kiindulásakor misztériumokat és csodákat öleljen magához (ugyanezt más perspektívában lásd Dennett, 1991a, 33-39. old.). Háromszoros hurrá tehát az efféle redukcionizmusnak - biztos vagyok benne, hogy Weinberg egyetértene ezzel. De a siker iránti mohó vágyukban és abbeli lelkesedésükben, hogy minél többet minél gyorsabban magyarázzanak, a tudósok és 21 Lásd Dawkins diszkusszióját Lewontin, Rose és Kamin (1984) idioszinkrotikus redukcionizmusával kapcsolatban - Dawkins helyesen nevezi ezt az ő „privát mumusuknak” - ld. az Önző gén második kiadását (1989a), 331 oldal.
filozófusok gyakran alábecsülik a kérdések bonyolultságát, megpróbálva átugrani egész rétegeket, vagy az elmélet szintjeit, miközben szaladnak mindent szilárdan és szépen az alapokhoz rögzíteni. Ez a mohó redukcionizmus bűne, de vegyük észre, hogy ezt csak akkor kell elvetnünk, amikor a túlbuzgóság a jelenségek megmásításához vezet. Magában a visszavezetés, az egyesítés iránti vágy, az hogy mindent egyetlen nagy átfogó elméletben magyarázzunk, nem elvetendőbb és nem immorálisabb, mint a vele szemben álló késztetés, amely Baldwint a felfedezéséhez vezette. Semmi baj nincs abban, ha egyszerű elméletekre vágyakozunk, vagy ha olyan jelenségek iránt sóvárgunk, amelyeket semmilyen (egyszerű vagy bonyolult) elmélet sem lesz képes soha megmagyarázni; amivel baj van, az a buzgó tévedés mindkét irányban. Darwin veszélyes gondolata maga a megtestesült redukcionizmus22, amely azt ígéri, hogy mindent egy hatalmas látomásban egyesíthetünk és magyarázhatunk meg. Az, hogy egy algoritmikus folyamat eszméje, még hatékonyabbá, erőteljesebbé teszi, mert az ezáltal szerzett hordozósemlegesség lehetővé teszi, hogy egyszerűen bármire alkalmazzuk. Nem tartja tiszteletben az anyagi határokat. Ez az elmélet, amint már kezdtük is látni, még önmagára is alkalmazható. A leggyakoribb aggodalom Darwin elképzelésével kapcsolatban az, hogy nemcsak megmagyarázza, hanem a magyarázattal száműzi is az elmét, a célt és az értelmet, amit mindannyian drágának tartunk. Az emberek attól félnek, hogy amikor ez az univerzális sav keresztülrágta magát az általunk tisztelt emlékműveken, ezek meg fognak szűnni létezni, feloldódnak a tudományos rombolás felismerhetetlen és szerethetetlen iszapjában. De ez nem lehet megalapozott félelem; ezeknek a jelenségeknek a megfelelő redukcionista magyarázata állva hagyja a szobrokat, csak demisztifikálja, egyesíti és biztosabb alapokra helyezi őket. Ennek során valóban megtanulhatunk ezekről az értékeinkről néhány meglepő, vagy akár megrázó dolgot, de hacsak e dolgok tisztelete nem mindvégig konfúzión vagy téves azonosításon alapult, hogyan is csökkenthetné szemünkben értéküket a jobb megértés23? Egy sokkal értelmesebb és realisztikusabb félelem az, hogy a darwini érvelés mohó túlhajtása a valóságos szintek, a valós komplexitás, a valós jelenségek létezésének tagadásához vezethet bennünket. Saját téves erőfeszítéseink eredményeként valóban oda juthatunk, hogy elpusztítunk vagy eldobunk valami értékeset. Kemény munkát igényel, hogy ezt a kétfajta félelmet különtartsuk, és azzal kezdhetjük ezt, ha beismerjük azt a nyomást, amely rendszerint a kérdések eltorzítása irányában hat. Például az evolúcióelmélettel szembenállók között van egy erős tendencia arra, hogy a tudósok közti nézetkülönbségeket eltúlozzák („ó, ez csak egy elmélet, és annyi elismert tudós van, aki nem fogadja el”), nekem viszont meg kell próbálnom nem túlhangsúlyozni az ezzel szemben álló oldalon azt, amit „a tudomány már megmutatott”. Utunk során a valódi folyamatos tudományos nézetkülönbség számos példájával fogunk találkozni, és ténybeli eldöntetlen kérdésekkel is. Semmi okom nincs alábecsülni vagy elrejteni ezeket a gondokat, mert mindegy, hogy mi lesz a végkifejletük, bizonyos mértékű korróziót már elvégzett Darwin veszedelmes gondolata, és ezt soha nem lehet visszacsinálni. Egy ilyen eredménnyel kapcsolatban máris egyetértésre kell tudjunk jutni. Még ha Darwinnak a fajok eredetére vonatkozó viszonylag szerény gondolatát el is utasítaná a tudomány - igen, kifejezetten elvetné és valami sokkal erőteljesebb (és jelenleg elképzelhetetlen) látomással helyettesítené - e gondolat akkor is gyógyíthatatlanul aláásná a Locke-i hagyomány bármely gondolkodni képes védelmezőjének a meggyőződését. Egyszerűen azzal éri el ezt, hogy a képzelet új lehetőségeit nyitja fel, és így megsemmisíti azt az illúziót, amellyel bárki rendelkezhetett egy olyasféle érv szilárdságával kapcsolatban, mint amilyen Locke a priori bizonyítása volt az elme nélküli tervezhetőség elképzelhetetlen voltáról. Darwin előtt ez valóban elképzelhetetlen is volt, abban a pejoratív értelemben, hogy senki nem tudta, hogyan is lehetne egy ilyen hipotézist komolyan venni. A hipotézis bizonyítása megint más kérdés. 22 Igenis, megtestesült. Vagy gondoljunk csak bele: azt mondanánk-e inkább, hogy a redukcionizmus szelleme? 23 Mindenki tudja, hogyan kell ezt a retorikai kérdést egy másikkal megválaszolni: „Szereted-e annyira az igazságot, hogy meg akarnád-e tudni, ha a kedvesed hűtlen lett hozzád?” Visszajutottunk oda, ahonnan kiindultunk. Ami pedig engem illet, azt válaszolom, hogy szeretem annyira a világot, hogy biztos vagyok benne, meg akarom tudni róla az igazat.
De a bizonyítékok tényleg gyülekeznek, és ezt komolyan kell vennünk. Úgyhogy bármit is gondolunk most Locke érveléséről, az ma éppúgy idejétmúlt, mint a lúdtoll, amellyel írták. Egy izgalmas múzeumi darab, olyan különlegesség, amely a ma szellemi világában nem használható valódi munkára. HARMADIK FEJEZET - Darwin veszélyes gondolata az, hogy a tervszerűség létrejöhet a puszta rendezettségből, egy olyan algoritmikus folyamat segítségével, amely nem használ semmiféle korábban létező elmét. A szkeptikusok megpróbálták megmutatni, hogy valahol ebben a folyamatban egy segítő kéz (vagy pontosabban: egy segítő elme) kellett, hogy megjelenjen egy égi fogantyú, amely az emelő munka egy részét végzi. Abbéli próbálkozásukban azonban, hogy az égi fogantyúk szerepét bizonyítsák, gyakran darukat fedeztek fel: olyan korábbi algoritmikus folyamatok termékeit, amelyek az alapvető darwini algoritmus erejét megsokszorozzák, a folyamatot csodák igénybevétele nélkül helyileg gyorsabbá és hatékonyabbá téve. A jó értelemben vett redukcionisták azt tételezik fel, hogy minden tervszerűség megmagyarázható égi fogantyúk nélkül; a mohó redukcionisták pedig azt, hogy minden megmagyarázható daruk nélkül. NEGYEDIK FEJEZET - Hogyan hozta létre az evolúció folyamata az élet fáját? Hogy megértsük a természetes szelekció erejére vonatkozó vitákat, először azt kell megtanuljuk, hogyan lehet az élet fáját szemléletesen ábrázolni, tisztáznunk kell alakjának néhány könnyen félreérthető sajátosságát, és történetének egyes kulcsfontosságú momentumait.
4. FEJEZET
Az élet fája 1. Hogyan ábrázoljuk az élet fáját? A kipusztulás csupán elhatárolta a csoportokat, de semmiképpen sem teremtette meg őket; mert ha minden forma, amely valaha itt élt e Földön, hirtelen újra megjelenne - bár teljesen lehetetlen volna olyan meghatározásokat adni, amelyek alapján az egyes csoportokat megkülönböztethetnénk -, a természetes osztályozás vagy legalábbis valamely természetes elrendezés lehetséges volna. - DARWIN : A fajok eredete 526.old Az ELŐZŐ FEJEZETBEN csak úgy röptében vezettük be annak a K+F munkának a gondolatát, amelyet analógiába hoztunk az általam tervezési térnek nevezett közegben való vándorlással, anélkül azonban, hogy a részletekre, vagy a kifejezések definíciójára megfelelő figyelmet fordítottunk volna. Hogy a nagyobb képet felvázolhassuk, néhány problémás állítást vettem igénybe, azt ígérve, hogy később majd megvédem őket. Mivel a tervezési cél gondolatát erőteljes használatba fogjuk venni, most le akarom rögzíteni e gondolatot. Darwin példáját követve, a dolgot megint a közepén kezdjük, megtekintve egypár viszonylag jól felderített tér tényleges mintázatait. Ezek útmutatóul fognak szolgálni a következő fejezethez, a lehetséges mintázatokra vonatkozó általános perspektívához, valamint annak megtárgyalásához, ahogy bizonyos fajta folyamatok a lehetőségeket valósággá fordítják. Nézzük az élet fáját, azt a rajzot, amely az ezen a bolygón valaha élt összes lény időbeni pályáját mutatja meg - vagy más szóval, valamennyi utód sorsát. A rajz elkészítésének szabályai egyszerűek. Egy organizmus idővonala akkor indul, amikor megszületik, és akkor áll meg, amikor elpusztul, és vagy indulnak belőle az utódoknak megfelelő vonalak, vagy nem. Egy organizmus utódvonalai - ha vannak - közeli vizsgálat alapján számos ténytől függően eltérő megjelenést kell mutassanak: hogy vajon az organizmus sarjadzással vagy párzással szaporodik-e, tojást rak-e vagy élő utódot hoz létre, és hogy vajon a szülő organizmus tovább él-e egy darabig, utódjával koegzisztálva. De az ábra ilyen részletei ezúttal nem fognak bennünket érdekelni. Kevés vita van afölött a tény fölött, hogy a bolygónkon valaha létezett összes diverzitás ebből az egyetlen rajzból keletkezik; vita abban van, hogyan
kell felfedezni és általános síkon leírni azokat az erőket, alapelveket, kényszerfeltételeket stb., amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy ennek a sokféleségnek és mintázatainak tudományos magyarázatát adjuk. A Föld körülbelül 4,5 milliárd éves, és az első életformák egészen „hamar” megjelentek; a legegyszerűbb egysejtű organizmusok - a prokarióták - legalább 3,5 milliárd évvel ezelőtt már ott voltak, és még legalább 2 milliárd évig ennyi volt minden, ami életnek nevezhető: baktériumok, kék-zöld algák és ehhez hasonló egyszerű rokonaik. Aztán körülbelül 1,4 milliárd évvel ezelőtt egy nagy forradalom ment végbe: ezen legegyszerűbb életformák közül egyesek szó szerint egyesítették erejüket, amikor is bizonyos baktériumszerű prokarióták megtámadták más prokarióták membránjait, létrehozva ezzel az eukariótákat - a sejtmaggal és más specializált belső sejtszervecskékkel rendelkező sejteket (Margulis, 1981). Ezek a belső szervecskék, amelyeket organellumoknak vagy plasztiszoknak neveznek, azok a kulcsfontosságú tervezési újítások, amelyek a tervezési tér ma belakott régióinak megnyitásához vezetett. A növényekben található kloroplasztiszok felelősek a fotoszintézisért. A mitokondriumok, amelyek minden növény, állat vagy gomba belsejében - azaz minden sejtmaggal rendelkező sejtekből felépülő organizmus belsejében -, annak minden egyes sejtjében megtalálhatók, az alapvető oxigénfeldolgozó energiagyárakat jelentik, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy a termodinamika második főtételét a körülöttünk lévő anyag és energia kihasználásával kivédjük. Az „eu” előtag görögül „jót” jelent, és a mi nézőpontunkból az eukarióták valóban javulást hoztak, mert belső bonyolultságuknak köszönhetően specializálódhattak, és végső soron ez tette lehetővé a hozzánk hasonló soksejtű organizmusok létrejöttét. A második forradalom - az első többsejtű organizmus keletkezése - körülbelül 700 millió évet kellett várjon. Mihelyst a soksejtű organizmusok a színre kerültek, a sebesség megnövekedett. A növények és állatok létrejötte, a páfrányoktól és virágoktól a rovarokig, hüllőkig, madarakig és emlősökig, különböző fajok millióival népesítette be a mai világot. E folyamatban fajok milliói keletkeztek és tűntek el. Egészen biztos, hogy sokkal több faj halt ki, mint amennyi ma létezik - lehet, hogy minden egyes létező fajra száz kihalt faj is jut. Milyen az alakja ennek a hatalmas életfának, amelynek ágai három és fél milliárd évet fognak át? Hogy nézne ki ez a fa, ha Isten szemével tekintenénk rá, az egész időtartamot egy térbeli dimenzió mentén kiterítve? A tudományos ábrázolás szokásos gyakorlata az időt a horizontális tengelyen ábrázolja, ahol a korábbi balra van és a későbbi jobbra, de az evolúciós diagramok mindig kivételt jelentettek, ahol az időt rendszerint a függőleges dimenzióban ábrázolták. Még furcsább az, hogy hozzászoktattuk magunkat a vertikális tengely címkézésének két eltérő konvenciójához, és e konvenciókkal járó metaforákhoz. Csinálhatjuk azt, hogy a korábbit helyezzük fölülre, és a későbbit alulra, mely esetben diagramunk az ősöket és leszármazottaikat mutatja. Darwin ezt a konvenciót alkalmazta, amikor a fajképződésről mint leszármazással való módosulásról beszélt. És természetesen az emberi evolúcióról szóló munkájának címében (Az ember származása és az ivari kiválás, 1906) is ez jelent meg. Avagy rajzolhatunk egy normális orientációjú fát, ami fának is néz ki, és ahol a későbbi „leszármazottak” azokat a gallyakat és ágakat alkotják, amelyek az idő során a törzsből és a gyökerekből kinőnek. Darwin ezt a konvenciót is alkalmazta, például A fajok keletkezése egyetlen diagramja ilyen, és mindenki máshoz hasonlóan ugyancsak használta az olyan kifejezések használatakor is, amelyek a magasabbat a későbbivel rendelik egy sorba. A két metafora-csoport a mai biológia nyelvezetében és diagramjaiban kevés gondot okozva létezik együtt (a pongyola képalkotás iránti tolerancia nem korlátozódik a biológiára. „Családfákat” gyakrabban rajzolnak az ősökkel a tetején, mint megfordítva, és a generatív nyelvészek levezetési fájukat szintén fejjel lefelé rajzolják, a „gyökérrel” a lap tetején). Mivel én azt javasoltam, hogy a tervezési tér vertikális dimenzióját a tervszerűség mértékének tekintsük, úgy, hogy a magasabb az tervszerűbbet jelent, fontos megjegyeznünk, hogy az élet fájában (ha az ágakkal fölfelé rajzoljuk, ahogyan én javaslom) a magasabb egyszerűen későbbit jelent (és semmi mást). Ez pedig nem szükségképpen jelent tervszerűbbet. Mi a kapcsolat hát az idő és a tervszerűség között, illetve mi lehet e kapcsolat lényege? Jöhettek-e létre tervszerűbb dolgok kezdetben, amelyek fokozatosan vesztettek tervszerűségükből? Vane olyan lehetséges világ, amelyben a baktériumok az emlősök leszármazottai, és nem
fordítva? Az ilyen lehetőségekre vonatkozó kérdéseket könnyebb lesz megválaszolnunk, ha először kicsit közelebbről megnézzük, mi az, ami ténylegesen megtörtént bolygónkon. Úgyhogy egyelőre mondjuk ki világosan, hogy a diagramok függőleges tengelye az időt jelenti, és semmi mást, ahol a korábbi van alul és a későbbi felül. A szokásos gyakorlatot követve, a bal-jobb irány a sokféleség keresztmetszetét nyújtja. Minden egyedi organizmusnak meg kell legyen a maga idővonala, amely különbözik másokétól, úgyhogy még ha két organizmus atomról atomra vett duplikátuma is egymásnak, legjobb esetben egymás mellett fognak megjelenni. Hogy azonban hogyan rendezzük őket sorba, az az egyedi testalkatok eltérésének mértékétől, vagy ilyen mértékek valamilyen családjától függ - a morfológiától, hogy a technikai szakkifejezést használjuk. Szóval, visszatérve kérdésünkhöz, hogyan nézne ki a teljes életfa, ha egyetlen pillantással átfoghatnánk? Vajon nem olyasmi lenne-e, mint egy pálmafa, ahogy a 4.1 ábrán látjuk? Ez a rajz azon fák vagy dendogrammok legelső példánya lesz, amelyet megvizsgálunk. A nyomdatechnika korlátozott felbontóképessége természetesen a különálló vonalak millióit mossa össze. A fa „gyökerét” egyelőre szándékosan határozatlan körvonalúnak és bizonytalannak hagytam. Most a középső részt vizsgáljuk, a végső kezdeteket egy későbbi fejezetre hagyva. Ha képzeletbeli kameránkkal ráközelítenénk e fa törzsére és megtekintenénk annak bármely keresztmetszetét - egy „időpillanatot” -, az egysejtű organizmusok milliárdjait és milliárdjait látnánk, amelyeknek egy kis töredéke rendelkezne csak olyan vonalakkal, melyek a fa törzsén kicsivel följebb elhelyezkedő utódokhoz vezetnek. (E korai napokban a reprodukció osztódással vagy sarjadzással történt; valamivel később kifejlődött egyféle egysejtű szex, de a tojásrakásra és a szélfújta pollen-felhőkre, és a miránk jellemző szexuális reprodukció más jelenségeire a fa későbbi ágain végbement többsejtű forradalomig kell várni.) Megfigyelhető a diverzitás és a szerkezetek időbeni átalakulásának bizonyos foka, úgyhogy valószínűleg az egész törzset mint jobbra vagy balra elhajlót kellene ábrázolni, vagy jobban szétterülőnek, mint ahogy én mutattam. Vajon csak ábrázolásunk nemtörődömsége az, ami megakadályozza, hogy az egysejtű sokféleség „fatörzsét” különálló folyamokra válasszuk szét? Lehet, hogy úgy
kellene rajzolnunk, mint ami különféle, elég nagy, és látható zsákutcában végződő ágakat hoz, mint a 4.2 ábrán, egyes alternatív egysejtű szerkezetekre vonatkozó százmillió éves kísérleteket jelölvén, amelyek végül mind kihalással értek véget. Sikertelen kísérletek milliárdjai kellett végbemenjenek, de talán ezek egyike sem távolodott el messzire valamiféle egysejtű alapnormától. Akárhogy is, ha mélyen behatolnánk a fa
belsejébe, az újabb és újabb nagyításokban a rövid életű alternatívák luxuriózus sokaságát pillantanánk meg, mint a 4.3 ábrán, olyasmit, ami láthatatlanná válik a fenntartó replikáció tömeges háttere előtt. Miért lehetünk ebben biztosak? Azért, mert mint látni fogjuk, az esélyek erősen az ellen szólnak, hogy valamely mutáció életképesebb legyen, mint az alaptéma, amelynek variációját jelenti. Míg a szexuális reprodukciót az evolúció fel nem fedezte magának, majdnem valamennyi ág, amit bármilyen nagyítás mellett megfigyelhetünk, széttartónak mutatkozik. A kivételek azonban figyelemre méltóak. Az eukarióta forradalom idején, ha épp a megfelelő helyen nézzük, azt látjuk, hogy egy baktérium behatol valamilyen más prokarióta kezdetleges testébe, hogy az első eukariótát létrehozza. Utódai valamennyien kettős öröklődést mutatnak két teljesen független DNS sorozattal rendelkeznek, az egyik a gazdasejté, és a másik a „parazitáé”, amelynek közös a sorsa a gazdáéval, és amely leszármazottainak sorsát (amelyek éppen úton vannak ahhoz, hogy nyájas mitokondriu-
mokká váljanak) az általuk lakott sejtek sorsához köti, más szóval az elsőként megtámadott sejt utódaihoz. Ez az élet fáján tanulmányozható mikroszkopikus geometria csodálatos vonása: mitokondriumok, pici önálló élőlények egész leszármazási sorozatai láthatók itt, olyan organizmusoké, amelyek egész életüket nagyobb organizmusok sejtfalán belül élik le, miközben ezek ugyanakkor más leszármazási vonalakat alkotnak. Elvileg az inváziónak csak egyetlenegyszer kellett megtörténnie, de feltehetjük, hogy az ilyesfajta radikális szimbiózis számos kísérlete ment végbe (Margulis, 1981; a kérdés összefoglalását lásd Margulis és Sagan, 1986, 1987). Amikor sokmillió évvel később, fent életfánk lombozatában kialakul a szexuális reprodukció (és a szex látszólag sok független alkalommal alakult ki, habár ezzel kapcsolatban viták vannak) ha zoomolunk és az egyedi organizmusok projektóriáit közelről szemügyre vesszük, az egyedek között egy furcsa összekapcsolódást látunk - nevezetesen a párzást - az eredményül keletkező utódok csillagszerű kitöréseivel. A „mikroszkópon keresztül” át láthatjuk a 4.4 ábrán, hogy az eukariótákat létrehozó egyesüléssel szemben, ahol mindkét DNS sorozat egészében különálló marad az utódok testében, a szexuális szaporodásnál minden egyes utód saját egyedi DNS szekvenciáját kapja, amelyet egy olyan folyamat csomóz össze, mely 50 százalékot vesz az egyik szülő DNS-éből, és 50 százalékot a másikéból. Természetesen minden utód sejtjei szintén tartalmaznak mitokondriumokat, és ezek mindig egyetlen szülőtől, az anyától származnak (ha Ön férfi, a sejtjeiben lévő összes mitokondrium egy evolúciós zsákutcában van; egyetlen utódjának sem lesznek továbbadva, ezek ugyanis összes mitokondriumukat anyjuktól kapják). Most lépjünk egy picit vissza a párzás és utódnemzés közelképétől, és vegyük észre (a 4.4 ábrán), hogy az utódok vonalainak legtöbbike párzás, vagy legalábbis saját utód létrehozása nélkül ér véget. Ez hát a malthusi gépezet. Akárhova csak nézünk, az ágakat és gallyakat a rövid, terminális szakaszok borítják, amelyek további esemény nélküli születés-halál vonalaknak felelnek meg. Lehetetlen volna az élet teljes fájának valamennyi csatlakozási és elágazási pontját három és fél milliárd évet átfogva egyszerre szemügyre venni, de ha messze magunk mögött hagyjuk a részleteket és valamilyen nagyobb léptékű formákat keresünk, észrevehetünk néhány ismerős útjelzőt. A körülbelül 700 millió évvel ezelőtt kezdődött többsejtű burjánzás kezdetén láthatjuk azokat az elágazásokat, amelyek két hatalmas ágat hoztak létre - a növények és állatok országát - és egy harmadikat is, ami a gombáké, ez az egysejtű organizmusoknak megfelelő fatörzsből indul el. És ha közelebb mennénk, látnánk, hogy mihelyst ezek
valamennyire különváltak, az őket alkotó egyedek trajektóriáit többé nem egyesítik újra a párzás csomópontjai. Ekkorra a csoportok reproduktív izolációt alakítottak ki, és a távolság egyre nagyobb és nagyobb lett24. További elágazások hozták létre aztán a többsejtűek törzseit, osztályait, családjait, nemzetségeit és fajait.
2. Színkódok alkalmazása egy faj megjelölésére Hogyan néz ki egy faj ezen a fán? Minthogy azok a kérdések, hogy mi egy faj, és hogyan indul az útjára, továbbra is vitatottak, hasznát vehetjük a már felvillantott madártávlati képnek, hogy most az élet fáját jobban szemügyre vegyük, és lássuk, mi történne, ha megpróbálnánk egy fajt színkóddal ellátni. Egy dolog biztos: bármilyen tartományt színezünk is ki, ez egyetlen, összefüggő tartomány lesz. Az organizmusok semmiféle elkülönült csoportjai nem tekinthetők egyetlen faj egyedeinek, bármilyen hasonlóak legyenek is megjelenésük vagy morfológiájuk tekintetében, ha még leszármazással kell majd egyesíteni őket. A következő, amit észre kell vennünk, hogy amíg a szexuális reprodukció meg nem jelenik a színen, a reproduktív izoláció ezen kritériumának egyáltalán nincs értelme. Ennek a kényelmesen használható lehatárolásnak nincs megfelelője az aszexuális világban. Az életfa azon ősi és mai részein, amelyek aszexuálisan reprodukálódnak, ilyen vagy olyan csoportosítások szintén számos jó oknál fogva érdekelhetnek bennünket - például a közös morfológia vagy viselkedés, vagy genetikai hasonlóság alapján való csoportosítás hasznos lehet - és az így keletkező csoportot akarhatjuk fajnak nevezni, de nagyon is meglehet, hogy nem lesznek olyan elméletileg is fontos éles határvonalaink, amelyek egy ilyen faj terjedelmét megvonnák. Összpontosítsunk tehát a szexuálisan reprodukáló fajokra, amelyek valamennyien a fa többsejtű lombozatában helyezkednek el. Hogyan csinálnánk azt, hogyha egy faj összes egyedének életvonalát mondjuk pirosra akarnánk festeni? Elkezdhetjük az egyedeket véletlenszerűen nézegetni, míg nem találunk egyet, amelynek egy jó csomó leszármazottja van. Nevezzük őt Lulunak és fessük pirosra (a pirosat a 4.5 ábra vastag vonalai jelzik). Most haladjunk lépésenként fölfelé a fán, Lulu valamennyi leszármazottját pirosra színezve; ezek mind egyazon faj tagjai lesznek, hacsak azt nem találjuk, hogy piros tintánk két elkülönülő ágba fut szét, amelyeknek egy idő után egyetlen tagja sem kapcsolódik össze a másikéval a köztük lévő üres területen keresztül. Ha ez történik, akkor tudjuk, hogy fajképződés ment végbe. Ilyenkor vissza kell lépjünk és számos döntést kell hozzunk. Először is el kell döntenünk, hogy az ágak egyikét megtartjuk-e pirosnak (a „szülő” faj pirosan folytatódik, és a másik ág tekinthető az utód fajnak), vagy pedig abbahagyjuk a pirosozást, mihelyst az elágazás megtörténik (a „szülő” faj kihal, két utód fajra hasadva). 24 Volt azonban néhány figyelemre méltó szimbiotikus újraegyesülés, amelyben a különböző országokba tartozó organizmusok vettek részt. A Convoluta roscoffensis nevű laposféregnek nincs szája és sohasem kell ennie, mert meg van töltve algákkal, amelyek fotoszintézissel állítják elő az ő táplálékát (Margulis és Sagan, 1986)!
Ha mondjuk a bal oldali ágban lévő minden organizmus meglehetősen ugyanúgy néz ki külalakra, felszereltségre és szokásaira nézve, mint Lulu kortársai, míg ellenben a jobb oldali ágban elhelyezkedő organizmusok új szarvakat, úszólábas lábat, vagy csíkokat viselnek, akkor elég nyilvánvaló, hogy a bal oldali ágat a folytatódó szülő faj jelével kell jelöljük, és a jobboldali lesz az új fejlemény. Ha mindkét ág nagy változásokat mutat, a színkódolásra vonatkozó döntés nem olyan egyszerű. Nincsenek titkos tények, amelyek megmondhat-
nák nekünk, melyik választás helyes, melyik követi a természet izületeit, hiszen most éppen azokat a helyeket nézzük, ahol az ízületeknek lenniük kellene, és nincsenek. Semmi többet nem jelent fajnak lenni, mint az egymással szaporodási közösségben álló organizmusok egy ilyen ágát alkotni, és semmi mást nem jelent valamilyen más organizmus (kortárs vagy nem) fajtársának lenni, mint ugyanahhoz az ághoz tartozni. Választásunk így aztán pragmatikus vagy esztétikai megfontolásokon múlik: inkább előnyös vagy előnytelen-e megtartani ugyanazt a címkét egy adott ágra, mint a szülői törzsre? Vajon félrevezető volna-e ezért vagy azért azt mondani, hogy a jobb oldali és nem a bal oldali az új faj25? Ugyanez a slamasztika vár ránk, ha a faj színkódolását úgy akarjuk folytatni, hogy a fán lefelé haladunk, pirosra színezve Lulu őseit. Nem fogunk találkozni ugrásokkal vagy „ízületekkel” ezen a lefelé vezető úton sem, ami elvisz egészen a prokariótákig és a fa aljáig, ha elég kitartóak vagyunk. De ha lefelé menet oldalirányban is színezünk, kiszínezve Lulut és őseit, unokatestvéreit, nagy nénjeit és nagybátyjait is, s aztán fölfelé folytatjuk ezeknél az elágazásoknál, akkor végülis egy egész hatalmas ágat ki fogunk színezni, amelyiken Lulu ül, le egész addig a pontig, ahol az alacsonyabb (korábbi) pontok (mint például a 4.6 ábra a) pontja) már olyan „szivárgást” okoznak a szomszéd ágak felé, amelyek nyilvánvalóan más fajokhoz tartoznak. Ha itt meg is állunk, biztosak lehetünk, hogy kizárólag Lulu fajához tartozó egyedeket 25 A kladisták (akiknek a nézeteit később röviden ismertetjük) a rendszertan olyan iskoláját képviselik, amely különböző okoknál fogva elutasítja azt a gondolatot, hogy egy „szülő” faj fennmaradhat. Az ő felfogásukban minden fajképződési esemény két új fajt eredményez, és egyben a közös ős kihalását, bármilyen közelről is hasonlítson az egyik túlélő ág a szülőhöz, a másikhoz viszonyítva.
festettünk pirosra. Amellett viszont lehet érvelni, hogy kihagytunk egyeseket, amelyek megérdemelnék, hogy kiszínezzük őket, de ez csak egy érv, nem több, mert hát ismétcsak nincsenek rejtett tények, vagy olyan „lényegek”, amelyek e kérdést eldönthetnék. Mint Darwin kimutatta, ha nem
volna időbeli szeparáció és nem tapasztalnánk a közbeeső lépcsőfokok kihalását, akkor, noha az élet különböző formáit továbbra is egy „természetes elrendezésbe” (egy leszármazási rendbe) rendezhetnénk, nem tudnánk létrehozni „természetes osztályozást” - egyszóval az ilyen osztályok „határainak” létrehozásakor szükségünk van a ma létező formák közötti nagyobbacska távolságokra. A Darwin elméletét megelőző fajfogalom két alapgondolaton nyugodott: hogy különböző fajok tagjainak különböző lényegük van, és hogy „ennélfogva” ezek nem párosodnak és nem párosodhatnak. Később rájöttünk, hogy elvileg lehetnének olyan részpopulációk, amelyek kizárólag abban térnek el egymástól, hogy utódaik egy pici genetikai inkompatibilitás következtében sterilek lennének. Vajon akkor ezek különböző fajhoz tartozóak is lennének? Ezek egyformán nézhetnek ki, egyformán táplálkozhatnak, együtt élhetnek ugyanabban az ökológiai niche-ben, genetikailag lehetnek nagyon-nagyon hasonlóak, mégis reproduktíve izoláltak. Nem volnának eléggé eltérőek ahhoz sem, hogy értelmes alfajoknak tekintsük őket, mégis teljesítenék az alapfeltételét annak, hogy két egészen különböző faj legyenek. Valóban vannak olyan „titkos ikerfajok”, amelyek ezt az extrém helyzetet közelítik. Mint már jeleztük, a másik szélsőséget a kutyák alkotják, melyeket az avatatlan szem is rögtön morfológiai típusokra tud osztani, ezek az állatok nagymértékben eltérő környezetekhez adaptálódtak, de nem jött létre reproduktív izoláció. Hol kell meghúzni a vonalat? Darwin azt mutatta meg, hogy nem kell esszencialista módon meghúznunk a vonalat ahhoz, hogy előrehaladhassunk ezzel a tudománnyal. Minden feltétel adott, hogy észrevegyük, ezek az extremitások valószínűtlenek: általában, ahol van genetikai speciáció, ott van észrevehető morfológiai különbség is, vagy észrevehető különbség van a földrajzi elterjedésben, vagy (legvalószínűbben) mindkettő. Ha ez az általánosítás nem volna nagyjából igaz, a faj fogalma nem is
volna fontos. Azt azonban nem kell megkérdeznünk, hogy pontosan mennyi különbség lényeges (a reproduktív izoláció mellett) ahhoz, hogy valós fajkülönbségről beszéljünk26. Darwin megmutatja, hogy az olyasféle kérdések: „mi a különbség egy alfaj és egy faj között?” pontosan olyanok, mint az a kérdés, „mi a különbség egy félsziget és egy sziget között27?” Tegyük fel, hogy a parttól egy kilométernyire dagály idején látunk egy szigetet. Ha apálykor oda lehet sétálni anélkül, hogy vizes lenne a lábunk, akkor is szigetnek számít? Ha hidat vezetünk hozzá, akkor többé nem sziget? Mi van, ha egy szilárd töltést építünk? Ha csatornát vágunk egy félszigetbe (mint amilyen a Cape Cod csatorna), ettől vajon sziget lesz-e belőle? Mi van, ha egy hurrikán végzi el ezt a munkát? Az effajta érdeklődés ismerős a filozófus számára. Ez a definíciógyártás vagy lényegvadászat szokratikus tevékenysége: amikor az X-nek levés „szükséges és elégséges feltételeit” keressük. Van, amikor majdnem mindenki látja a keresés értelmetlenségét - a szigeteknek nyilvánvalóan nincsen reális lényege, legfeljebb nominális lehet. Máskor úgy tűnik, mintha egy komoly tudományos kérdésről lenne szó, amely válaszra vár. Több mint egy évszázaddal Darwin után még mindig komoly viták vannak a biológusok (és még inkább a biológia filozófusai) között arról, hogy hogyan kell definiálni a fajokat. Vagy talán nem kell, hogy a tudósok definiálják a szavaikat? Igen, persze, de csak egy bizonyos pontig. Kiderül, hogy a biológiában különböző fajfogalmak vannak, amelyek különböző használati módokkal rendelkeznek - ami működik a paleontológusoknak, nem sok hasznot hoz például az ökológusoknak - és nincs sima módja ezek egyesítésének vagy fontosság szerinti sorbarendezésüknek, nincs olyan mód, ami egyiküket (mint legfontosabbat), a faj fogalmaként megkoronázná. Úgyhogy arra hajlok, hogy e kitartó vitákat sokkal inkább a csökevényes arisztoteliánus rendszeresség, mintsem a hasznos tudományos kérdésfeltevés következményének tartsam. (Ez az egész egy jócskán vitatható kérdés, de lásd Kitcher, 1984 és G.C. Williams, 1992-t ezzel párhuzamos támogató érveit, és a téma nemrégen megjelent antológiáját R.S. Eshki, 1992, valamint Sterelny, 1994-et, amely az előbbi antológiának egy számos okos megállapítást nyújtó szemléje). 3. Utólagos dicsőség: mitokondriális Éva és a láthatatlan kezdetek Amikor meg akartuk nézni, hogy vajon Lulu leszármazottai több fajjá alakulnak-e, előre kellett tekintenünk, hogy megvizsgáljuk, megjelentek-e nagy ágak, és aztán megint vissza, hogyha úgy döntöttünk, hogy útközben valahol fajképződési eseménynek kellett történnie. Nem foglalkoztunk azzal a feltehetően fontos kérdéssel, hogy pontosan mikor kell azt mondani, hogy a fajképződés megtörtént. A fajképződés most a természet egy olyan jelenségének tűnik, mely furcsa tulajdonsággal rendelkezik: nem tudjuk megmondani, hogy éppen történik, amikor történik! Csak sokkal később lehet megállapítani, hogy végbement, utólag megkoronázva az eseményt, akkor, amikor felfedezzük, hogy a következményei rendelkeznek egy bizonyos tulajdonsággal. Ez nem az ismeretelméleti korlátainkra vonatkozó észrevétel - mintha mondjuk akkor meg volnánk képesek állapítani a fajképződés időpontját, ha jobb mikroszkópjaink lennének, vagy ha beülhetnénk egy időgépbe és visszamehetnénk az időben, hogy a megfelelő pillanatokat megfigyeljük. Nem; ez az észrevétel a fajképződési események egy objektív tulajdonságára vonatkozik. Más fogalmak hasonló furcsaságokat mutatnak. Egyszer olvastam egy mulatságosan rossz történelmi regényt, amelyben egy francia doktor 1802 egy estéjén hazajött vacsorázni, és azt mondta a feleségének: „Találd ki, mit csináltam ma! Segédkeztem Victor Hugo születésénél!" Mi a baja ennek a történetnek? Vagy vegyük például az özvegység tulajdonságát. Egy New York Cityben lakó asszony hirtelen beszerezheti ezt a tulajdonságot egy olyan hatás következtében, amelyet egy revolvergolyó éppen abban a pillanatban fejt ki egy férfi agyán Dodge városában, ezer mérfölddel odább (a vadnyugati időkben volt egy revolver, amelynek özvegycsináló volt a neve. Hogy egy konkrét revolver egy adott alkalommal megszolgálta-e a 26 Ezeket a dolgokat tovább bonyolítja a hibridizáció jelensége - amikor két különböző faj tagjainak szaporodóképes utódai vannak -, olyan jelenség ez, amely számos, az általunk felderítésre váró ösvényről letérítő érdekes kérdést vetne fel. 27 A pszichológus és evolúciós ismeretelmélet-kutató, Donald Campbell volt a darwini örökség ezen oldalával legkérlelhetetlenebbül foglalkozó kutató.
becenevét, az olyan tény lehet, amely tehát nem eldönthető hatásainak lokális tér-időbeli vizsgálatával). Ez az ügy azt a furcsaságát, hogy térben és időben ugrál, a házasság konvenció jellegű természetéből nyeri, amelyben egy múltbeli történeti esemény, az esküvő, egy permanens viszonyt - egy formális viszonyt - hoz létre, amely későbbi utazások és konkrét balszerencsék ellenére fennmarad (ilyen balszerencse lehet például a jegygyűrű esetleges elvesztése, vagy a házassági okirat megsemmisülése). A genetikai reprodukció rendszeressége ugyan nem konvencionális, hanem természetes alapú, de ugyanez a rendszeresség lehetővé teszi, hogy formálisan gondolkodjunk az évmilliókra átnyúló kauzális láncok fölött, olyan kauzális láncok fölött, amelyeket másként szinte lehetetlen volna megjelölni vagy követni. Lehetővé teszi, hogy érdeklődjünk olyan dolgok iránt és szigorú következtetéseket vonhassunk le róluk, amelyek még távolibbak, és helyileg még kevésbé láthatóak, mint a házasság formális kapcsolata. A fajképződés, akárcsak a házasság, olyan fogalom, amely zárt, formálisan definiálható gondolatrendszerben nyert lehorgonyzást, de a házassággal ellentétben nincsenek olyan konvencionális kísérőjegyei - esküvő, gyűrű, okirat - amelynek révén megfigyelhető. A fajképződés e sajátosságát jobban megpillanthatjuk, ha az utólagos megkoronázás egy másik esetét vesszük szemügyre, Mitokondriális Éva címének adományozását. Mitokondriális Eva az az asszony, aki anyai ágon a legkorábbi közvetlen őse minden ma élő emberi lénynek. Sokan nehéznek találják a róla való gondolkodást, úgyhogy tekintsük át gyorsan az érvelést. Nézzük az A halmazt, a ma élő összes embert. Mindegyikük egy és csak egy anyától született, úgyhogy most nézzük a B halmazt, mindazoknak az anyját, akik ma élnek. B szükségképpen kisebb mint A, mivel senkinek nincs több, mint egy anyja, és vannak anyák, akiknek több gyerekük van. Folytassuk a C halmazzal, a B halmazbeli anyák anyáival. Ez még kisebb lesz. Folytassuk a D és E halmazokkal, és így tovább. Ezek a halmazok szükségképpen zsugorodnak, ahogy megyünk vissza a generációkban. Vegyük észre, hogy ahogy megyünk vissza az éveken át, minden egyes halmaz megfogalmazásakor kizárunk számos más asszonyt, akik fajtársai voltak a halmazbelieknek. Ezek között a kizárt asszonyok között vannak azok, akik vagy gyermektelenül éltek és haltak meg, vagy akiknek a női utódai voltak ilyenek. Végül ez a halmaz le kell szűküljön egy elemre - arra az asszonyra, aki a legközelebbi közvetlen női őse mindenkinek, aki ma a Földön él. Ő a Mitokondriális Éva, nevét arról kapta (Cand és mások, 1987 által), hogy mivel a sejtjeinkben lévő mitokondriumok egyedül az anyai ágon öröklődnek, a ma élő összes ember összes sejtjének összes mitokondriuma az ő sejtjeiben élt mitokondriumok közvetlen leszármazottja! Ugyanez a logikai érvelés megállapítja azt is, hogy volt - kellett, hogy legyen - egy Ádám is: a ma élő valamennyi ember legközelebbi közvetlen férfi őse. Őt Az Y kromoszóma Ádámjának nevezhetnénk, mivel valamennyi Y kromoszómánk egyedül az apai vonalon öröklődik, éppúgy, mint ahogy a mitokondriumok az anyain28. Az Y kromoszóma Ádámja vajon Mitokondriális Éva férje vagy szeretője volt-e? Majdnem bizonyosan nem. Csak egészen piciny valószínűsége van annak, hogy ez a két egyed ugyanabban az időben élt. (Mivel az apaság sokkal kevésbé idő- és energiarabló ügylet, mint az anyaság, logikailag lehetséges, hogy ez az Ádám egészen mostanában élt, és igen-igen elfoglalt volt a hálószobában - Errol Flynn-t messze elhomályosítva (Errol Flynn legendás hollywoodi sztár volt a 20-30-as években, kalandfilmek férfiideálja - a ford.). Elvileg mindannyiunk ükapja is lehetne. De ez éppolyan valószínűtlen, mint az lenne, hogy Az Y kromoszóma Ádámja és Mitokondriális Éva egy pár volt.) Mitokondriális Éva mostanában sokat szerepelt a hírekben, mert a tudósok, akik nevet adtak neki, úgy gondolják, hogy ki tudják elemezni a mitokondriális DNS mintázatait a ma élő különböző emberekben, és abból ki tudják következtetni, milyen régen élt mitokondriális Éva, sőt azt is, hogy hol élt. Eredeti számításaik szerint Mitokondriális Éva Afrikában élt, egészen a közelmúltban - kevesebb, mint háromszázezer évvel ezelőtt, és lehet, hogy ennek a felénél is korábban. Ezek az elemző módszerek azonban vitatottak, és az afrikai Éva hipotézis 28 Jegyezzünk meg egy fontos különbséget Mitokondriális Éva és Az Y kromoszóma Ádámjának öröksége között: mindannyiunknak, férfiaknak és nőknek vannak mitokondriumjaink a sejtjeinkben, és ezek mind anyáinktól származnak; és ha Ön férfi, Önnek csakugyan van egy Y kromoszómája, és azt csakugyan az apjától kapta, de a legtöbb nőnek - majdnem mindegyiknek, ha valóban nem is mindegyiknek - egyáltalán nincs Y kromoszómája.
teljesen hibás is lehet. A hol és a mikor kikövetkeztetése sokkal trükkösebb feladat, mint arra rájönni, hogy volt egy ilyen Mitokondriális Éva, amit senki sem tagad. Nézzünk néhány olyan dolgot, amit már tudunk Mitokondriális Éváról, félretéve az újabb keletű vitákat. Tudjuk, hogy legalább két olyan lánya volt, akiknek fennmaradó gyerekei voltak (ha csak egy lánya lett volna, akkor az viselné Mitokondriális Éva koronáját). Hogy megkülönböztessük a címét a valódi nevétől, hívjuk őt Amynak. Amy tehát Mitokondriális Éva kitüntető címét hordozza; de ha hordozza, nem automatikusan az övé, más szóval ő csak a körülmények egybejátszása folytán lett a mai emberek sokaságának anyai őse29. Fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy minden egyéb tekintetben nézve valószínűleg semmi figyelemreméltó vagy semmi különös nem volt Mitokondriális Évában; biztosan nem ő volt az első emberasszony, a Homo sapiens faj alapítója. Számos korábbi asszony létezett, aki minden kétséget kizárólag a mi fajunkhoz tartozott, de (Mitokondriális Éván kívül - a ford.) történetesen nincsenek olyan közvetlen női leszármazottaik, akik a ma élő emberekhez vezetnek. Még az is igaz, hogy Mitokondriális Éva valószínűleg nem volt erősebb, gyorsabb, szebb vagy termékenyebb napjainak más asszonyainál. Hogy rájöjjünk, mennyire semmi különös nincs Mitokondriális Évában - azaz Amy-ben -, tételezzük fel, hogy holnap, generációk ezreivel később, egy különösen fertőző új vírus terjed el a földön, néhány év alatt kitörölve az emberi faj 99 százalékát. A túlélők, azon szerencsések, akik a vírussal szemben valamilyen örökletes rezisztenciával rendelkeznek, valószínűleg egészen közeli rokonok lennének. Az ő legközelebbi közös közvetlen női ősük hívjuk őt Bettynek - egy olyan asszony volna, aki generációk százaival vagy ezreivel Amy után élt, és Mitokondriális Éva koronája retroaktív módon most őrá szállna át. Ő lenne a forrása annak a mutációnak, amely évszázadokkal később mint fajunk megmentője lépne fel, csakhogy ez neki magának semmi hasznára nem válna, mivel a vírus, amelyet e mutáció legyőz, ekkor még nem létezett. Egyszóval Mitokondriális Éva csak visszamenőleg koronázható meg. Ez a történelmi vezető szerep nemcsak Amy saját életidejének véletlen eseményei által lesz meghatározva, a későbbi idők véletlenjei is beleszámítanak. Ez aztán a körülmények egybeesése! Ha Amy nagybátyja nem mentette volna meg őt a vízbefulladástól hároméves korában, akkor egyikünk sem létezhetne (na mármint azokkal a konkrét mitokondriális DNS-ekkel, amelyeket végül Amy-nek köszönhetünk)! Ha Amy unokái mind éhen haltak volna gyerekkorukban (mint az sok gyermekkel megtörtént azokban a napokban), ugyanez a feledés lenne a mi osztályrészünk. Mitokondriális Éva koronájának a hölgy élete során való különös láthatatlansága könnyebben megérthető és elfogadható, mint az a majdnem láthatatlanság, amellyel minden faj kezdetét jelenti. Ha a fajok nem örökkévalók, akkor az idő valahogy felosztható olyan tartamokra, melyek egy adott faj létezése előtt vannak, és a későbbiekre. De mi kellett, hogy történjen az érintkezési ponton? Itt megint segít, ha egy hasonló rejtvényre gondolunk, amely számos embert zavarba ejtett. Elgondolkodott már azon, egy új viccet hallva, hogy honnan jöhetett ez? Ha Ön is olyan, mint majdnem mindenki, akit valaha ismertem vagy akiről hallottam, akkor sohasem talál ki magától vicceket, csak továbbmeséli őket, esetleg némi „javításokkal” fűszerezve azokat, melyeket valakitől hallott, aki szintén valakitől hallotta - és így tovább. Mármost tudjuk, hogy a folyamat nem tarthat örökké. Egy Clinton elnökről szóló vicc például nem lehet pár évnél régebbi. Úgyhogy ki találja ki a vicceket? A viccek szerzői (szemben a terjesztőikkel) láthatatlanok30. Úgy tűnik, soha senki nem kapja el őket viccírás közben. Van is egy hagyomány - „városi folklór” -, amely szerint ezeket a vicceket mind börtönben gyártják a rabok, e veszélyes és természetellenes népek, akik többségünkkel ellentétben, és nem lévén jobb dolguk, titkos földalatti viccműhelyeikben vicceket találnak ki. Hülyeség. Nehéz elhinni - de igaz kell legyen -, hogy a viccek, amelyeket hallunk és továbbadunk, korábbi 29 A filozófusok gyakran foglalkoznak olyan egyedek furcsa példáival, akiket csak megadott leírásaikról ismerünk. Ebbéli figyelmüket azonban többnyire olyan unalmas - már amennyire egyáltalán valóságos - egyedekre fordították, mint a legalacsonyabb kém. (Kell, hogy legyen ilyen. Nem igaz?) Szerintem Mitokondriális Éva egy sokkal ízletesebb példa, annál is inkább, mivel az elméleti biológiában valódi elméleti érdekesség fűződik hozzá. 30 Ott vannak persze a hivatásos írók, akik abból élnek, hogy a televíziós komikusoknak mulatságos szövegeket írnak, és a komikusok maguk, akik az anyaguk jó részét maguk állítják elő, de néhány elhanyagolható kivételtől eltekintve ezek az emberek nem azoknak a vicceknek a kitalálói, amelyek mindenfelé körbejárnak („Hallottad azt, amikor egy fickó a vonaton...?”).
történetekből fejlődtek ki, módosulásokat és frissítéseket felvéve, amikor átadódnak. Egy viccnek tipikusan nem egy szerzője van; szerzősége viccmesélők tucatjai, százai vagy ezrei között oszlik el. Egy vicc kis időre megszilárdulva létezik valamilyen különösen aktuális és szórakoztató alakban, mielőtt szunnyadni térne, mint azok az ősök, amelyekből kinőtt. A fajképződést éppilyen nehéz elkapni, és ugyanazon oknál fogva. Mikor történt e fajképződés? Számos esetben (talán a legtöbb esetben, vagy talán majdnem mindegyik esetben - a biológusok még vitáznak azon, mennyire fontosak a kivételek) a fajképződés jelensége egy olyan földrajzi szétváláson múlik, amelyben egy kis csoport esetleg csak egyetlen szaporodó pár - kivonul és egy olyan leszármazási vonalat indít meg, amely reproduktív szempontból elszigetelt lesz. Ez az allopatrikus fajképződés, szemben a szim-patrikus fajképződéssel, amelynél nincs szó földrajzi gátról. Tegyük fel, hogy figyelemmel követjük az alapító csoport elindulását, és az általuk végrehajtott benépesítést. Az idő múlik, számos generáció jön és megy. Végbement már a fajképződés? Még biztosan nem. Csak számos generációval később fogjuk megtudni, vajon ezek az egyedek egy faj kezdeményezőiként koronázandók-e meg. Nincs és nem is lehet semmi sajátos benső jegye azoknak az egyedeknek -legyenek azok akár a környezetükhöz való alkalmazkodásukon keresztül nézett egyedek -, amiből az következne, hogy ezek lesznek egy új faj alapítói, ahogy aztán később kiderül. Elképzelhetünk, ha akarunk, egy olyan extrém (és valószínűtlen) esetet, amelyben egyetlen mutáció garantálja a következő generációban a reproduktív izolációt, de természetesen az, hogy vajon az ezzel a mutációval rendelkező egyed egy faj alapítójának, vagy egyszerűen a természet egy torzszülött teremtményének számít, egyáltalán nem függ az illető egyedi felépítésétől és életmenetétől, kizárólag attól, hogy mi történik az utódainak következő generációival, ha lesznek. Darwin A fajok eredetében a természetes szelekcióval végbemenő fajképződés egyetlen esetét sem volt képes bemutatni. Stratégiája az volt, hogy részletesen bemutatta annak bizonyítékait, hogy a kutya- és galambtenyésztők által végzett mesterséges szelekció fokozatos változások sorozataként nagy különbségeket tud létrehozni. Ezután rámutatott, hogy az állatok gazdái részéről való szándékos kiválasztás lényegtelen volt; az alom vakarékai általában értéktelenek voltak, és ezért általában nem szaporodtak annyit, mint értékesebb testvéreik, úgyhogy a szaporítás bármilyen tudatos stratégiája nélkül is, az állattartók öntudatlanul igénybe vették a szerkezetmódosítás spontán folyamatát. Darwin a következő példán mutatta be a jelenséget: „Okunk van azt hinni, hogy Károly király spánielje ennek az uralkodónak az ideje óta, öntudatlan módon nagymértékben módosult” - amint az a Károly király különböző portréin látható kutyák gondos vizsgálatával valóban megerősíthető. Darwin az ilyen eseteket az emberi háziasítás által véghezvitt „öntudatlan szelekciónak” nevezte, és meggyőző hídnak használta azt, hogy a személytelen környezet által véghezvitt még öntudatlanabb szelekció hipotéziséhez vezesse olvasóit. De ha kérdőre vonták, be kellett vallja, hogy nem tudott egyetlen példát sem mutatni, amikor az állattenyésztők új fajt hoztak volna létre. Az ilyesfajta tenyésztés biztosan különböző fajtákat hozott létre, de egyetlen új fajt sem. A tacskó és a bernáthegyi nem különböző faj, bármennyire különböző legyen is a kinézetük. Ennyit Darwin is elismert, de egészen nyugodtan folytathatta volna azzal, hogy egyszerűen túl korán van ahhoz, hogy az ember megmondja, vajon a mesterséges szelekció által véghezvitt fajképzés eseteivel van-e dolgunk. Bármelyik hölgy ölebéről valamilyen későbbi időpontban kiderülhet, hogy egy másik faj alapító tagja volt, amely levált a Canis familiarisról. Ugyanez az észjárás alkalmazható természetesen az új nemzetségek, családok, sőt országok keletkezésére is. Az a hatalmas elágazás, amelyet utólagosan a növényeknek az állatoktól való különválásaként koronázunk meg, két génkészlet szegregációjaként kezdődött, amely éppolyan észrevehetetlen volt a maga idejében, mint egy populáció tagjainak bármely más időleges elsodródása. 4. Mintázatok, túlegyszerűsítés, magyarázat Annál, hogyan húzzuk meg a fajok határait, sokkal érdekesebbek mindazok a kérdések, amelyek az ágak formáira vonatkoznak - és még ennél is érdekesebbek azok, amelyek az ágak között elhelyezkedő üres területek formáit illetik. Milyen tendenciák, erők, alapelvek - vagy
milyen történeti események - hatására alakultak ki e formák, vagy mi tette őket egyáltalán lehetővé? A szemek a leszármazási vonalak tucatjaiban fejlődtek ki egymástól függetlenül, de tollak valószínűleg csak egyszer. Amint John Maynard Smith megfigyelte, az emlősök oda vannak a szarvakért, de a madarak nem. „Miért kell, hogy a variációk mintázata ilyen módon korlátozott legyen? A rövid válasz erre az, hogy nem tudjuk.” (Maynard Smith, 1986, 41. oldal). Nem tudjuk visszatekerni az élet magnószalagját és nem tudjuk újra lejátszani, hogy meglássuk mi történik legközelebb, úgyhogy az ilyen hatalmas és kísérletileg hozzáférhetetlen mintázatokra vonatkozó kérdések megválaszolásának egyetlen módja az, bátran beleugrani a semmibe, a szándékos túlegyszerűsítés kockázatos taktikáját alkalmazva. Ez a taktika a tudományban hosszú és tiszteletreméltó történettel rendelkezik, de problémákat is szokott okozni, mert a tudósok eltérő küszöbökkel rendelkeznek abban a tekintetben, hogy mikor lesznek idegesek a csökönyös részletekkel való nagyvonalú játszadozástól. A newtoni fizikát megdöntötte Einstein, ám az mégis jó közelítést jelent majdnem minden célra. Egyetlen fizikus sem kifogásolja, ha a NASA a newtoni fizikát alkalmazza a felszálláshoz szükséges erő és az űrsikló orbitális pályája számításához, de szigorúan véve, ez egy hamis elmélet használata a célból, hogy a számításokat kényelmesebbé tegyük. Ugyanebben a szellemben, az élettan kutatók, akik mondjuk az anyagcsere sebesség változásait vizsgálják, általában megpróbálják elkerülni a szubatomikus kvantumfizika bizarr bonyolultságát, abban a reményben, hogy minden kvantumjelenség végül úgyis kiesik, vagy más módon az értékelési küszöb alá kerül a modelljeikben. E taktika általában csinos eredményt hoz, de az ember sohasem lehet benne biztos, mikor fog az egyik tudós kukacos komplikációja arra a szintre emelkedni, hogy megadja egy másik tudós számára a kulcsot a misztériumhoz. És éppígy működhet a dolog a fordított irányban is: a kulcsot gyakran akkor fedezik fel, ha kimásznak a lövészárokból és a panorámát próbálják látni. Egyszer vitába keveredtem Francis Crick-kel a konnekcionizmus hasznáról és káráról - arról a kognitív tudományban megjelent mozgalomról, amely a pszichológiai jelenségeket csomópontok közötti kapcsolaterősségek mintázatainak felépítésével modellálja, nagyon kevéssé realisztikus és nagyon túlegyszerűsített „ideghálózatokban”, amelyeket számítógépen szimulálnak. „Lehet, hogy ezek az emberek jó mérnökök”, berzenkedett Crick (amennyire emlékezem), „de amit csinálnak, az tudománynak borzalmas! Ezek az emberek szándékosan hátat fordítanak annak, amit már tudunk az idegsejtek működéséről, úgyhogy modelljeik kifejezetten haszontalanok az agyműködés megértése szempontjából.” Ez a bírálat némileg meglepett, mivel Crick híres a DNS szerkezetének felderítésekor mutatott brilliáns opportunizmusáról; míg mások a bizonyítékból kiinduló szigorú konstruálás keskeny és meredek útján araszoltak fölfelé, ő és Watson néhány bátor és optimista oldallépést tettek, elégtételt nyújtó eredménnyel. Mindenesetre kíváncsi voltam, milyen messzire megy a vádaskodásában. Vajon ugyanezt mondaná-e a populáció-genetikusokról? Egyes modelljeikre a „babzsák genetika” lekicsinylő kifejezést használják, mert ezek azt állítják, hogy a gének olyanok, mint a gyöngysorba fűzött színes babok (amit génnek neveznek, pontosabban allélnek egy lokuszon), mindez csak távoli hasonlatossággal rendelkezik a DNS molekulák kódon sorozatait érintő bonyolult gépezettel. De éppen ezeknek a szándékos egyszerűsítéseknek köszönhetően e modellek számítástechnikailag kezelhetők, lehetővé téve a génáramlás számos olyan nagyléptékű mintázatának felfedezését és bizonyítását, amelyek egyébként láthatatlanok maradnának. A komplikációk hozzáadása ezt a kutatást lehetetlenné tenné, eltömve a fogaskerekeket. Vajon ez a kutatás jó tudomány? Crick azt felelte, hogy ő maga is gondolt erre az összehasonlításra és azt kell, hogy mondja, a populációgenetika szintén nem tudomány! Az én tudományos ízlésem elnézőbb, amint azt egy filozófustól talán várnánk is, de jó okom van rá: azt hiszem, erősen megalapozott állítás, hogy a „túl” egyszerűsített modellek számos esetben nemcsak megmagyarázzák, amit meg kell magyarázni, de ugyanakkor egyetlen komplikáltabb modell sem lenne képes ugyanerre. Amikor az érdeklődésünket a jelenségek nagy mintázatai keltik fel, a megfelelő szintű magyarázatra van szükségünk. Számos esetben ez nyilvánvaló. Ha tudni akarjuk, miért keletkeznek forgalmi dugók minden nap egy bizonyos órájában, akkor továbbra is bizonytalanságban maradnánk, miután aprólékosan rekonstruáltuk
a vezetők ezreinek kormányzási, fékezési és gyorsítási műveleteit, akiknek a különböző útpályája összeadódva együttesen ezeket a forgalmi dugókat hozza létre. Vagy képzeljük el, amint végigkövetjük az elektronokat egy kézi számológépen, amint az éppen két számot szoroz össze, és megadja a helyes választ. Száz százalékig biztosak lehetünk benne, hogy helyesen értjük a kauzális mikrolépések millióinak mindegyikét ebben a folyamatban, és mégis kifejezetten zavarban lehetünk, hogy miért és hogyan kapjuk mindig a helyes választ arra a kérdésre, amit feltettünk. Ha ez nem nyilvánvaló, képzeljük el, hogy valaki - mint egyféle költséges tréfát - olyan kalkulátort készített, amely rendszerint rossz választ ad! Ez pontosan ugyanazokat a fizikai törvényeket követné, mint a jó kalkulátor, és ugyanolyan fajta mikrofolyamatokon keresztül működne. Tökéletes magyarázatokkal rendelkeznénk arról, hogyan működik mindkét kalkulátor az elektronikus szinten, és mégis kimondottan képtelenek lennénk megmagyarázni azt a feszítően érdekes tényt, hogy az egyik a helyes választ adja, és a másik a rosszat. Ez az a fajta eset, ami megmutatja, mi a butaság a redukcionizmus szűkkeblű formájában; természetes, hogy pusztán a fizika (vagy a kémia, vagy bármi más) szintjén nem magyarázható meg mindaz, ami bennünket érdekel. Ez tagadhatatlanul igaz az olyan evilági és cseppet sem rejtélyes jelenségekre, mint a közlekedési dugók és a zsebkalkulátorok; azt várhatjuk, hogy igaz lesz a biológiai jelenségekre is (többet erről Dennett, 1991d-ben). Most nézzünk egy ezzel párhuzamos kérdést a biológiában, egy szokásos tankönyvi problémát: miért van a zsiráfnak hosszú nyaka? Van egyféle válasz, ami elvileg leolvasható lenne az élet fájáról, ha ténylegesen rendelkeznénk vele: minden zsiráfnak olyan hosszú nyaka van, amilyen, mert a szüleinek akkora nyaka volt, amekkora, és így tovább, a generációkon keresztül. Ha leellenőrizzük őket egyesével, látni fogjuk, hogy minden ma élő zsiráf hosszú nyaka visszavezethető hosszúnyakú ősökön keresztül végig... olyan ősökre, akiknek még nyakuk sem volt. No, hát ez az, ahogyan a zsiráfok a hosszú nyakukat szerezték. Magyarázat vége. (És ha ez valakit nem elégít ki, jegyezzük meg, hogy az még kevésbé lenne kielégítő, ha a válasz bedobná mindazt a részletet, ami minden egyes, a leszármazási vonalban szereplő zsiráf fejlődési és táplálkozási történetére vonatkozik.) Ha ennél értelmesebbre vágyunk, akkor az élet fáján megfigyelt valamennyi mintázat magyarázatának kontrasztívnak, szembeállítónak kell lennie: miért látjuk ezt vagy azt a tényleges mintázatot egy másikkal szemben - vagy miért látunk mintázatot egyáltalán? Melyek a tekintetbe veendő, meg nem valósult alternatívák, és hogyan szerveződnek? Hogy az ilyen kérdéseket megválaszolhassuk, az szükséges, hogy tudjunk a lehetőségekről is beszélni, amellett, ami ténylegesen megvalósult. NEGYEDIK FEJEZET - Az elképzelhetetlenül részletes életfában olyan mintázatok vannak, melyek fontos eseményeket jelölnek, amelyek a fa későbbi burjánzását lehetővé tették. Az eukarióta forradalom és a többsejtű forradalom ezek legfontosabbika, ezt a fajképződési események követik. Ezek láthatatlanok a maguk idején, később kitűnik, hogy még az olyan nagy szétválásokat, mint ami a növények és állatok között végbement, is ilyenek jelölik. Ha a tudomány feladata az, hogy a bonyolult képben megjelenő észrevehető mintázatokat megmagyarázza, a mikroszkopikus szintről egy másik szintre kell emelkedjen, olyan idealizációkat végezve, amelyek szükségesek ahhoz, hogy lássuk is a fától az erdőt. ÖTÖDIK FEJEZET : A tényleges és a lehetséges közötti kontraszt alapvető jelentőségű minden biológiai magyarázat számára. Ügy tűnik, meg kell különböztessük a lehetőség különböző fokozatait. Darwin a biológiai lehetőségek közös kezelésének egy átfogó keretét nyújtja, a „mendeli könyvtár”, az összes genom tere alapján értelmezett elérhetőségi viszonyok alapján. Hogy e hasznos idealizációt megalkothassuk, a genom és az életképes organizmus közötti viszonnyal kapcsolatban meg kell ismerjünk és aztán félre kell tennünk néhány komplikációt. 5. FEJEZET
A lehetséges és a tényleges 1. A lehetőség fokozatai? ...bármily számos is az élők létformája, bizonyos, hogy a halottaké - vagy inkább a nem élőké -
összehasonlíthatatlanul nagyobb. - RICHARD DAWKINS 1994, 15. old Bármely nem létező életforma két ok egyikének köszönheti a hiányát. Az egyik a negatív szelekció. A másik, hogy a szükséges mutációk sohasem következtek be. - MARK RIDLEY, 1985, 56. oldal. Vegyük például a lehetséges kövér embert abban az ajtóban; aztán a lehetséges kopasz embert abban az ajtóban. Ez ugyanaz a lehetséges ember kétszer, vagy két lehetséges ember? Hogyan döntjük el? Hány lehetséges ember van egyáltalán abban az ajtóban? Többen vannak-e a lehetséges soványak, mint a lehetséges kövérek? Hányan egyformák közülük? Vagy az, hogy egyformák, azonosakká is teszi őket? Esetleg nem lehet két lehetséges dolog egyforma? Ez ugyanaz-e, mintha azt mondjuk, hogy két dolog nem lehet egyforma? Vagy az azonosság fogalma alkalmazhatatlan lenne a meg nem valósult lehetőségekre? — WILLARD VAN ORMAN QUINE 1953, 4. oldal -
A LEHETŐSÉGEKNEK legalább négy különböző fajtája vagy fokozata van: logikai, fizikai, biológiai és történeti, ebben a sorrendben egymásba ágyazva. A legenyhébb a puszta logikai lehetőség, amely a filozófiai tradíció szerint egyszerűen annak kérdése, hogy valami ellentmondás nélkül leírható legyen. Superman, aki gyorsabban repül a fénysebességnél, logikailag lehetséges, de Duperman, aki gyorsabban repül a fény sebességénél anélkül, hogy mozogna, még logikailag sem az. Superman azonban fizikailag nem lehetséges, mivel a fizika törvényei szerint semmi sem mozoghat gyorsabban a fénynél. E látszólag nyilvánvaló megkülönböztetés nincs híján a nehézségeknek. Hogyan különböztetjük meg az alapvető fizikai törvényeket a logikai törvényektől? Időben visszafelé utazni például fizikailag, vagy logikailag lehetetlen? Honnan tudhatnánk biztosan, hogy egy olyan leírás, amely látszólag koherens - mint például a Vissza a jövőbe című film története - finom önellentmondást rejt-e, vagy csupán egy igen alapvető (de logikailag nem szükségszerű) fizikai feltevést tagad? Ugyancsak nem vagyunk híján az e nehézségekkel foglalkozó filozófiai munkáknak, úgyhogy most csak bólintunk feléjük, és máris továbbmegyünk a következő fokozatra. Superman pusztán azáltal repül, hogy felugrik a levegőbe és elegáns pózt vesz fel. E tehetség nyilván fizikailag lehetetlen képességeken alapul. Lehetséges-e fizikailag egy repülő ló? A mitológia standard alakja sohasem emelkedne fel a földről - ez fizikai (aerodinamikai), nem pedig biológiai tény - de egy megfelelő szárnyterpesszel rendelkező ló feltehetően csakugyan a levegőben maradna. Kis lónak kellene lennie, amint azt a repülőmérnökök ki is tudnák számítani a súly-erő arányok, a levegő sűrűsége és a többi vizsgálatából. De ezzel leereszkedünk a lehetőségek harmadik fokozatára, a biológiai lehetőségek világába, mert amikor elkezdjük a csontok erejét és az izmok, valamint a hasznos teher követelményeit figyelembe venni, hogy a csapkodó masinéria a levegőben maradhasson, akkor az egyedfejlődéssel és növekedéssel, az anyagcserével és más, világosan biológiai jelenségekkel találjuk szemben magunkat. Látszólag az lehet az ítélet, hogy a repülő lovak biológiailag természetesen lehetségesek, mivel denevérek tényleg vannak. Lehet, hogy teljes méretű repülő lovak is lehetségesek, mivel valamikor voltak pteranodonok és más repülő teremtmények, amelyek e mérethez közelítettek. A ténylegeset pedig semmi sem veri, legyen jelen vagy múlt, ha a lehetőségek megragadásáról van szó. Minden, ami ténylegesen van vagy volt, nyilván lehetséges is. De vajon valóban így áll-e a kérdés? Az aktualitás tanulságait nehéz levonni. Életképesek lennének-e a repülő lovak? Esetleg ragadozók kellene legyenek, hogy elegendő energiát tárolhassanak és vihessenek magukkal a levegőbe? Lehet, hogy - szemben egy gyümölcsevő denevérrel - csak egy ragadozó ló volna képes felemelkedni a földről. Lehetséges-e mármost egy ragadozó ló? Lehet, hogy biológiailag lehetséges lenne egy ragadozó ló, ha létre tudna jönni, de vajon végbevihető-e egy ilyen táplálkozási váltás onnan kiindulva, ahonnan a lovaknak indulniuk kellene? És radikális sebészeti beavatkozás nélkül rendelkezhetne-e a lovak valamely leszármazottja mind elülső lábakkal, mind pedig szárnyakkal? A denevérek végül is a kezükből csináltak szárnyat. Létezik-e a csontváz transzformációjának olyan lehetséges evolúciós története, amely hatlábú emlőst hozna létre?
Ez a negyedik fokozathoz, a történeti lehetőséghez visz bennünket. Valamikor a távoli múltban lehetett olyan idő, amikor a hatlábú emlősök lehetősége még nem volt kizárt a Földön. De éppígy az is igaz lehet, hogy mihelyst a négy uszonnyal rendelkező halszerű őseink kiválasztódtak a szárazföldön való mozgásra, az alapvető négylábú architektúra olyan mélyen lehorgonyzódott fejlődési szubrutinjainkban, hogy ma ennek megváltoztatása többet már nem lehetséges. De még ez a megkülönböztetés sem biztos, hogy eléggé éles. Teljesen lehetetlen, vagy csak erősen valószínűtlen-e egy ilyen változtatás az alapvető felépítési tervben? Esetleg olyan nehezen elérhető, hogy csak a szelektív robbanások csillagászati mértékben valószínűtlen sorozata tudná valóságossá tenni? Úgy tűnik, a biológiai lehetetlenségnek két fokozata lehet: egy biológiai természettörvény megsértése (ha egyáltalán vannak ilyenek), vagy pedig „csupán” fuvarlevél a feledésbe. A történeti lehetetlenség egyszerűen az elszalasztott lehetőségek kérdése. Volt idő, amikor sokan aggódtunk Barry Goldwater elnökké választásának lehetőségétől, de ez nem következett be, és 1964 után annak esélye, hogy ilyesmi valaha is megtörténik, megnyugtatóan csökkent. Mikor a lottószelvényeket elkezdik árusítani, ez egy lehetőséget teremt a számunkra: úgy dönthetünk, hogy veszünk egyet, feltéve, hogy egy bizonyos időpontig tesszük azt. Ha tényleg veszünk, ez egy további lehetőséget nyit - mármint a nyerés esélyét -, de ez is hamar a múltba csúszik át, és többé máris nem lehetséges megnyerni azokat a dollármilliókat. A lehetőségekre - a valóságos lehetőségekre - vonatkozó mindennapi felfogásunk egy illúzió lenne? Milyen értelemben nyerhettünk volna? Jelent-e különbséget, ha a nyertes lottószámot azután választják ki, hogy megvettük a jegyet, vagy akkor is van-e valóságos esélyünk nyerni, ha a nyerőszámot lepecsételik és egy pincébe zárják, mielőtt a jegyeket árusítani kezdik (Dennett, 1984)? Egyáltalán, valaha is van-e valós esély? Történhetne-e bármi más is, mint ami ténylegesen történik? Az az ijesztő hipotézis, hogy kizárólag a tényleges dolgok lehetségesek, az aktualizmus nevet viseli (Ayers, 1968). Ezt a felfogást általában figyelmen kívül hagyják, és jó okkal, de ezeket az okokat ritkán tárgyalják (Dennett, 1984 és Lewis, 1986, a 36-38. oldalon jó okokat nyújt az aktualizmus elutasítására). A lehetőségekről szóló fenti, ismerős és prima facie megbízható eszmék egy kis diagramban foglalhatók össze, ám ennek valamennyi határa ütközetek tárgya. Amint Quine kérdése utal rá, van valami gyanús a lehetséges objektumok alkalmi kategóriáiban, de mivel a tudomány anélkül, hogy ilyen distinkciókat vonna, meg sem fogalmazhatja - nemhogy igazolná - azokat a magyarázatokat, amelyekre vágyunk, kevés esélye van annak, hogy egyszerűen megtagadhatjuk az összes ilyenfajta beszédet. Amikor a biológusok azon gondolkodnak, hogy vajon lehetséges-e szarvval rendelkező madár - vagy akár csíkos zsiráf a pöty-työs helyett - az általuk vizsgált kérdések számunkra annak kivonatát jelentik, aminek a felfedezését a
biológiától várjuk. Mivel Quine felkészített bennünket, meglepődhetünk Richard Dawkins azon állításának kétséges metafizikai következményein, hogy sokkal többféleképpen lehet halottnak, mint élőnek lenni, noha itt egészen bizonyosan valami fontos dologról beszél. Meg kell találjuk a módját az ilyen állítások metafizikalag szerényebb és kevésbé vitás keretek között történő újrafogalmazásának - és az, ahogy Darwin a közepén kezdte a dolgokat, éppen lehetővé teszi, hogy megvessük a lábunkat. Először foglalkozhatunk a történeti és biológiai lehetőség közötti viszonnyal, és ez talán sejtetni fog bizonyos módokat, ahogy a nagyobb kérdéseket megközelíthetjük31. 2. A mendeli könyvtár Az argentin költőt, Jorge Luis Borgest általában nem tartják filozófusnak, noha novellái a filozófia legértékesebb gondolatkísérletei közé tartoznak. Legtöbbjüket A labirintus (1962) című fejbekólintó gyűjtemény tartalmazza. A legjobbak között van az a fantáziakép valójában inkább filozófiai tűnődés, mint történet -, amely a bábeli könyvtár leírását tartalmazza. Számunkra a bábeli könyvtár kályhaszerű kiindulópont lesz a biológiai lehetőségek által átfogott területről szóló nehéz kérdések megválaszolásánál, úgyhogy itt most megállunk, hogy e labirintust bizonyos mélységben felderítsük. Borges olyan emberek reménytelen vizsgálatairól és spekulációiról beszél, akik egy hatalmas könyvraktárban élnek, amely méhsejtekhez hasonló szerkezetű, hatszögletű légaknák ezreiből (vagy millióiból, esetleg milliárdjaiból) áll, ezeket az aknákat pedig könyvespolcokkal teli erkélyek veszik körül. A korlátnál állva és lefelé vagy fölfelé nézve, az ember nem látja az aknák alját és tetejét. Senki sem talált még olyan aknát, amelyet ne vett volna körül hat szomszédos akna. Azon gondolkodnak: végtelen-e a raktár? Végül arra a döntésre jutnak, hogy nem, noha az is lehetne, mivel úgy tűnik, hogy polcain - csak sajnos rendezetlenül - megtalálható minden lehetséges könyv. Tegyük fel, hogy minden könyv ötszáz oldal hosszú, és minden oldal negyven olyan sorból áll, amely ötven betűt tartalmaz, úgyhogy 2000 betű van oldalanként. Minden betűhely vagy üres, vagy az ábécé egy alakja van rányomtatva, melyet egy száz tagú készletből választunk (az angol nagy- és kisbetűk, más európai nyelvek jelei, plusz az üres jel és a központozási jelek)32.Valahol a bábeli könyvtárban van egy kötet, amely kizárólag üres oldalakból áll, és egy másik, amely csupán kérdőjelekből, de a nagy többség tipográfiai nonszensz; semmi helyesírás vagy nyelvtan nincsen bennük, értelemről nem is beszélve. Semmi nem akadályozza meg bármely kötetnek a gyűjteménybe való felvételét. Ötszáz oldal szorozva kétezer karakterrel oldalanként, az könyvenként egymillió karakterhelyet jelent, úgyhogy a bábeli könyvtárban 100^1000000 darab könyv lehetséges. Mivel az a becslés járja33, hogy mindössze 100^40 részecske (proton, neutron és elektron) van összesen az Univerzumnak abban a tartományában, amelyet megfigyelhetünk (és most mondd, ha valamivel több vagy kevesebb), a bábeli könyvtár távolról sem tekinthető egy fizikailag lehetséges objektumnak, ám hála azoknak a szigorú szabályoknak, amelyekkel Borges a képzeletében felépítette, 31 Még 1982-ben Francois Jacob, a Nobel-díjas biológus megjelentetett egy könyvet A lehetséges és a tényleges valóság címmel, és én rohantam elolvasni, azt várván, hogy szememet felnyitó esszé lesz arról, ahogy a biológusoknak a lehetőségekkel kapcsolatos talányokról gondolkodniuk kell. Legnagyobb csalódásomra a könyvnek erről nem sok mondanivalója volt. Nagyon jó könyv, és óriási címe van, de szerény véleményem szerint a kettő nem illik egymáshoz. Azt a könyvet, amit olvasni szerettem volna, láthatólag nem írták még meg, úgyhogy egy részét magamnak kell megírnom ebben a fejezetben. 32 Borges némileg eltérő számokat választott: négyszáztíz oldal hosszú könyveket, nyolcvan karakterből álló sorokkal, negyven sort oldalanként. A könyvenkénti összes betűhely száma elég közel van az enyémhez ahhoz (egymillió-háromszáztizenkétezer az egy millióval szemben), hogy a különbség lényegtelen legyen. Én az egyszerűbb számokat a könnyebb kezelhetőség érdekében választottam. Borges egy mindössze 25 tagból álló karakterkészletet választott, ami elegendő a nagybetűs spanyol íráshoz (az üres jel, a vessző és a pont, mint központozás alkalmazásával), ám nem elég az angolhoz. Azért választottam a terjedelmesebb százas készletet, hogy minden kételyt kizáróan legyen elegendő hely a kis- és nagybetűk, és a római ábécét használó valamennyi nyelv központozása számára. 33 Stephen Hawking (1988, 129. oldal) ragaszkodik hozzá, hogy ezt a következő módon mondjuk: „Körülbelül tízmillószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor millió (egy egyes és utána nyolcvan nulla) részecske van a világegyetem általunk megfigyelhető részében.” Denton (1985) becslése szerint 10^70 atom van a megfigyelhető univerzumban. Eigen (1992, 10. oldal) az univerzum térfogatát 10^84 köbcentiméternek számolja.
mégis világosan gondolkodhatunk róla. Először is, valóban ez az összes lehetséges könyv halmaza? Nyilvánvalóan nem - mivel ezeket most korlátozza, hogy „mindössze” száz különböző jelből állhatnak, kizárva ezzel a görög, az orosz, kínai, japán és arab írásjeleket, és számításon kívül hagyva a legfontosabb ténylegesen létező könyvek jelentős részét. Természetesen a könyvtár ugyanakkor nagyonis tartalmazza ezeknek a ténylegesen létező könyveknek nagyszerű angol, francia, német, olasz... fordításait, valamint minden egyes könyv megszámlálhatatlanul sok, valójában milliárdnyi csapnivaló fordítását. A több mint ötszáz oldalra rúgó könyvek szintén ott vannak a bábeli könyvtárban, ezek az egyik kötetben kezdődnek, és valamelyik másik kötetben, vagy kötetekben folytatódnak. Szórakoztató elgondolkodni néhány sajátos kötetről, amely valahol meg kell legyen a bábeli könyvtárban. Ezek egyike a lehető legjobb, legpontosabb, ötszáz oldalas életrajz terólad, születésed pillanatától halálodig. E könyv megtalálása azonban jócskán lehetetlen (megint ez a csúszós szó), mivel a könyvtár ugyancsak tartalmazza olyan kötetek milliárdjait is, amelyek csodálatosan pontos életrajzodat közlik a tizedik, huszadik, harmincadik, negyvenedik... stb. születésnapodig, és aztán tökéletesen hamisak életed minden későbbi eseményével kapcsolatban - milliárdnyi különböző és szerteágazó módon. De ebben a hatalmas raktárban egyetlen olvasható kötet megtalálása is szörnyen valószínűtlen. Szükségünk van valamilyen szavakra, hogy a szóban forgó nagy számokat jellemezhessük. A bábeli könyvtár nem végtelen, úgyhogy annak esélye, hogy valami érdekeset találunk benne, igazából nem infinitezimálisan kicsi34. Az ilyen szavak nagyon is ismerős módon túloznak rajtakaptuk Darwint, amint összefoglalójában szintén e bűnbe esett, amikor megengedett magának egy jogtalan „végtelenül”-t -, és ha lehet, el kell kerüljük őket. Sajnos, a szokásos metaforák - „asztronómikusan nagy”, „mint gombostű a szénakazalban”, „vízcsepp az óceánban” - mulatságosan alkalmatlanok. Egyetlen tényleges asztronómiai mennyiség (mint például az Univerzumban található elemi részecskék száma, vagy az ősrobbanás óta eltelt idő nanoszekundumokban mérve) sem lenne egyáltalán látható e hatalmas, de mégis véges számok hátteréhez képest. Ha ebben a könyvtárban egy olvasható kötetet olyan könnyű volna megtalálni, mint egy adott vízcseppet az óceánban, rajta volnánk! Ha véletlenszerűen bedobnak a könyvtárba, akkor annak esélye, hogy valaha is találkozol egy olyan kötettel, amelyben akár egyetlenegy nyelvtanilag jól formált mondat is található, olyan elenyészően csekély, hogy jól tesszük, ha ezt nagybetűvel írjuk - „Elenyészően kicsi” - és rögtön a párját is megalkotjuk: „Hatalmas”, ezt ahelyett írjuk, hogy „sokkal-sokkal több vagy nagyobb, mint csillagászatian sok vagy nagy”35. Természetesen a Moby Dick is megvan a bábeli könyvtárban, de megvan az a százmillió mutáns imposztor is, amelyek a szokásos Moby Dicktől mindössze egyetlen nyomdahibában térnek el. Ez még nem egy Hatalmas szám, de az összeg gyorsan nő, ha hozzáadjuk azokat a variánsokat is, amelyek kettő, vagy tíz, vagy ezer hibában térnek el. Még egy olyan kötet is, amely ezer helyesírási hibát tartalmaz - oldalanként átlag kettőt - eltéveszthetetlenül a Moby Dick-ként lenne felismerhető, és ezekből már Hatalmas mennyiség van. Mindegy volna, melyiket találod meg, csak megtalálnád valamelyiket. Majdnem mindegyikük éppolyan csodálatos olvasmány lenne, és ugyanazt a történetet mesélnék el, leszámítva néhány valóban figyelmen kívül hagyható - majdhogynem észrevehetetlen - különbséget. Nem minden mutáns ilyen jóindulatú azonban. Néha egyetlen elütés végzetes lehet, ha fontos helyen történik. Peter 34 A bábeli könyvtár véges, de falain belül furcsa módon mégis tartalmazza az összes jól formált angol mondatot. De hát ez egy végtelen halmaz, és a könyvtár véges! Mégis, az angol nyelv minden mondata, legyen bármilyen hosszú, felbontható legfeljebb ötszáz oldalas blokkokra, amelyek mindegyike valahol megvan a könyvtárban! Hogyan lehetséges ez? Egyes könyveket több mint egyszer használhatunk. A legcsúnyább példát a legkönnyebb megérteni: mivel vannak kötetek, amelyek mindegyike egyetlen betűt tartalmaz és egyébként üres, e száz kötet ismételt felhasználása bármilyen hosszú szöveget képes létrehozni. Ahogy Quine fogalmazza informatív és szórakoztató esszéjében, a „Universal Library”-ban (Quine, 1987) ha igénybe vesszük a kötetek újrafelhasználásának stratégiáját, és mindent abba az ASCII-kódba fordítunk, amelyet a szövegszerkesztőnk használ, az egész bábeli könyvtár eltárolható két különösen sovány kötetben, amelyek egyikében egy nulla, és a másikban egy egyes szerepel! (Quine arra is rámutatott, hogy Theodor Fechner pszichológus az univerzális könyvtár fantáziaképét már jóval Borges előtt felvetette.) 35 Quine (1987) a „hiper-asztronómikus” kifejezést használja ugyanerre a célra.
De Vries (egy másik filozófiai hajlamú író) egyik regénye így kezdődik36: „Call me, Ishmael.” Ó, mire képes itt egyetlen vessző! [A Moby Dick kezdőmondata ugyanis: „Call me Ishmael.” (a ford.)]Vagy vegyük azt a számos mutánst, amely így kezdődik: „Ball me Ishmael...” A borgesi történetben a könyvek a polcokon nem valamilyen rendszer szerint helyezkednek el, de még ha aprólékos gonddal ábécébe rendezve találnánk is őket, megoldhatatlan problémákkal néznénk szembe egy adott könyv (például a Moby Dick „eredeti” verziója) megkeresésekor. Képzeljük el, hogy a bábeli könyvtár Moby Dick galaxisán űrhajóval utazunk keresztül. Ez a galaxis önmagában is sokkal nagyobb, mint az egész fizikai Univerzum, úgyhogy mindegy, milyen irányban haladunk, akárhány évszázadon keresztül; még ha a fény sebességével utazunk is, mindössze a Moby Dick egymástól lényegében megkülönböztethetetlen példányait látnánk és semmi mást - sohasem fogunk így eljutni semmihez, ami kicsit is másként nézne ki. A Copperfield David e térben elképzelhetetlenül távol helyezkedik el, még ha tudjuk is, hogy van olyan út - van egy legrövidebb út, eltekintve most a többiek milliárdjaitól -, amely az egyik híres könyvtől pusztán az egyes betűk változtatásán keresztül a másikhoz vezet (ha ezen az úton lennénk is, majdnem lehetetlen volna helyi vizsgálat alapján megmondani, melyik irányban kell a Copperfield David felé haladni, még akkor is, ha mindkét szóban forgó könyv példányait a kezünkben is tartanánk). Más szavakkal, ez a logikai tér olyan Hatalmas, hogy a helyekről való szokásos képzeteink, vagy a keresés-megtalálás és más hétköznapi tevékenységek közvetlenül nem alkalmazhatók rá. Borges a könyveket véletlenszerűen helyezte el a polcokon, és ez jó húzás volt, amelynek révén számos élvezetes következtetést bontott ki, de nézzük meg azokat a problémákat, amelyeket önmagának okozott volna, ha a könyveket ábécé sorrendben próbálta volna elhelyezni a méhsejt szerkezetben. Mivel (feltételezésünk szerint) csak száz különböző jel van, ezek valamilyen sorozatát az ábécéjüknek tekinthetjük - például: a, A, b, B, c, C..., z, Z, kérdőjel, pontosvessző, vessző, pont, felkiáltójel, %, ... á, í, é...). Rakhatjuk az azonos betűvel kezdődő könyveket ugyanarra az emeletre. Ekkor a könyvtár csak száz emeletes lesz, alacsonyabb, mint a World Trade Center. Minden emeletet száz folyosóra oszthatunk, amelyek mindegyikében azokat a könyveket sorakoztatjuk fel, amelyeknek a második betűje megegyezik, folyosónként egy betűt véve, ábécé sorrendben. Minden folyosóra tehetünk száz polcot, minden harmadik betűhelynek egyet. így az összes olyan könyv, amely az „Aba Sámuel szereti Mozartot” szavakkal kezdődik - és mennyien vannak1. - az első polcra kerül a második emelet harmadik folyosóján (vagyis az „a” polcra). De ez egy meglehetősen hosszú polc lesz, úgyhogy jobban tesszük, ha a könyveket fiókokban helyezzük el, amelyek merőlegesek a polcokra, minden negyedik betűhelynek egy fiókot megfeleltetve. Ily módon mindegyik polc mondjuk 30 méter hosszú lesz. De ezek a fiókok borzalmasan mélyek lesznek, és össze fognak ütközni a szomszéd folyosón lévő fiókokkal, úgyhogy... Igen ám, de kifogytunk az újabb dimenziókból, amelyekben a könyveket elhelyezhetnénk. Az összes könyv helyes elhelyezéséhez egy egymillió dimenziós térre volna szükségünk, és mi mindössze három dimenzióval rendelkezünk: fel-le, jobbra-balra és előre-hátra. Úgyhogy legfeljebb azt mondhatjuk, hogy elképzelünk egy multidimenzionális teret, ahol minden dimenzió „derékszögben” fut az összes többihez képest. El tudunk gondolni ilyen hipertereket, ahogy ezeket nevezik, még ha ábrázolni nem is tudjuk őket. A tudósok állandóan használnak ilyeneket elméleteik kifejezésére. Az ilyen terek geometriája (függetlenül attól, hogy pusztán képzeletbelinek számítanak-e) igen jól viselkedik, és jól ismert a matematikusok számára. Teljes biztonsággal beszélhetünk e logikai terekben helyekről, utakról, trajektóriákról, térfogatokról (hipertérfogatokról), távolságokról és irányokról. Most már készen állunk arra, hogy a Borges-i téma egy variációját szemügyre vegyük, amelyet a mendeli könyvtárnak fogok nevezni. Ez a könyvtár az „összes lehetséges 36 A nevetés völgye (1953) (így folytatódik: „Feel absolutely free to. Call me any hour of the day or night...”). Lehet, hogy De Vries találta ki azt a játékot, melynek lényege azt kipróbálni, hogy milyen óriási hatást (rombolót vagy másfélét) lehet elérni egyetlen tipográfiai változtatással. [A magyar olvasó természetesen az egyébként sokkal régebbi „A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mind beleegyeztek én nem ellenzem” mondat különféle helyekre rakható vesszőire gondol (a ford.).]
génállományt” - DNS szekvenciát - tartalmazza. Richard Dawkins A vak órásmester (1994) című könyvében leír egy hasonló teret, amelyet ő „Biomorfországnak” nevez. Az általa bemutatott tárgyalás inspirálta az enyémet, és e két beszámoló teljesen kompatibilis egymással, de én néhány olyan dolgot akarok hangsúlyozni, ami fölött ő könnyedén átsiklott. Ha a mendeli könyvtárt úgy tekintjük, mint ami génállományok leírásaiból áll, akkor ez egész egyszerűen a bábeli könyvtár egy része lesz. A DNS leírására használt standard kód mindössze négy betűből áll, A, C, G és T (amelyek adenint, citozint, guanint és timint jelölnek, azt a négyféle nukleotidot, amelyek a DNS ábécé betűit alkotják). E négy betű valamennyi ötszáz oldalas permutációja szintén megvan már a bábeli könyvtárban. A tipikus genomok azonban sokkal hosszabbak, mint a közönséges könyvek. Az emberi genomra jelenleg adott becslést, 3 X 109 nukleotidot alapul véve egyetlen egy emberi genom - mint például az én sajátom - kimerítő leírására hozzávetőleg 3000 darab ötszáz oldalas kötet lenne szükséges a bábeli könyvtárban (a nyomtatási méretet változatlanul tartva)37. Egy ló (akár repül, akár nem), egy káposzta, vagy egy polip genomjának leírása ugyanazokból a betűkből áll (A, C, G és T), és biztosan nem sokkal hosszabb, mint a miénk, úgyhogy némileg önkényesen feltehetjük, hogy a mendeli könyvtár a kizárólag ebből a négy betűből álló 3000 kötetes gyűjteményes művek összessége. Ez elég jól megragadja a „lehetséges” genomok fogalmát ahhoz, hogy komoly elméleti célra is használhassuk. Persze, némileg túloztam, amikor azt mondtam, hogy a mendeli könyvtár „minden lehetséges” genomot tartalmaz. Ahogy a bábeli könyvtár megfeledkezett az orosz és a kínai nyelvről, ugyanúgy a mendeli könyvtár sem veszi figyelembe az alternatív genetikai ábécék lehetőségét - amelyek például eltérő kémiai alkotórészeken alapulnak. Kezdjük mégis itt a közepén, hogy mielőtt hálónkat szélesebben vetjük ki, biztosak legyünk benne, megértjük a mai helyi, földi viszonyokat. Ennélfogva azok a következtetések, amelyekre azzal kapcsolatban jutunk, hogy mi lehetséges a mendeli könyvtárhoz képest, újabb átgondolást igényelnek, ha megpróbáljuk a lehetőségek valamilyen tágabb felfogására alkalmazni. Ez inkább erőssége, mint gyengéje a taktikánknak, mivel végig észben tarthatjuk, milyen jól körülírt lehetőségekről beszélünk. A DNS fontos tulajdonságainak egyike, hogy az adenin, citozin, guanin és timin sorozatok valamennyi permutációja kémiai szempontból körülbelül egyformán stabil. Genetikai laboratóriumban elvileg valamennyi ilyen szekvencia előállítható, és ha ezt megtettük, meghatározatlan élettartammal rendelkezik, akárcsak egy könyv a könyvtárban. De a mendeli könyvtár nem minden egyes sorozata felel meg egy életképes organizmusnak. A legtöbb DNS sorozat - a hatalmas többség - biztosan zagyvalék, semmiféle élőnek nem a receptje. Természetesen erre gondol Dawkins, amikor azt mondja, hogy sokkal több módon lehet halottnak (vagyis nem-élőnek) lenni, mint megfordítva. De miféle tény ez, és miért kell, hogy 37 Az emberi genomnak a Moby Dick galaxis köteteivel való összehasonlítása rögtön megmagyaráz valamit, ami alkalmanként megtéveszt egyeseket a humán genom programmal kapcsolatban. Hogyan beszélhetnek a tudósok az emberi genom szekvenálásáról (lemásolásáról), ha minden egyes emberi genom különbözik mindegyik másiktól, és nemcsak egy, hanem száz vagy ezer helyen (lokuszon, a genetika nyelvezetével szólva)? Akárcsak a közmondásos hó-kristályok vagy ujjlenyomatok esetén nincs pontos egybeesés, nincs két tényleges emberi genom sem, amely egzaktul egyforma lenne, még az egypetéjű ikreké sem (mindig van esély arra, hogy helyesírási hibák csúsznak be, még egyetlen egyed sejtjei esetében is). Ugyanakkor az emberi DNS azonnal megkülönböztethető bármely más faj DNS-étől, még a csimpánzétól is, amely valamennyi lokuszon több mint 90 százalékban megegyezik a miénkkel. Az összes tényleges emberi genom, amely valaha létezett, a lehetséges emberi genomok galaxisában helyezkedik el, amely hatalmas távolságra van más fajok genomjainak galaxisaitól, noha egy galaxison belül rengeteg hely van arra, hogy két emberi genom különbözhessen. Valamennyi génünk két változatban van meg, az egyik az anyától, és a másik az apától származik. Szüleink saját génjeiknek pontosan a felét adták tovább, véletlenszerűen választva azok közül, amelyeket a szüleiktől, a mi nagyszüleinktől kaptak, de mivel a nagyszüleink szintén a Homo sapiens tagjai voltak, genomjaik majdnem valamennyi lokuszon megegyeznek, úgyhogy legtöbbször nem számít, melyik génünket melyik nagyszülőnktől kapjuk. E genomok mindazonáltal több ezer lokuszon térhetnek el, és e helyeken az, hogy melyik gént örököljük, a véletlenen múlik egyféle pénzfeldobáson, amely beépült a mi DNS-ünkben megjelenő szülői hozzájárulást kialakító gépezetbe. Továbbmenve, a mutációk körülbelül 100/genom sebességgel akkumulálódnak generációnként az emlősökben, „azaz, a gyerekeid génjei körülbelül száz eltérést hordoznak tőled és a feleségedtől, olyan véletlenszerű másolási hibák következtében, amelyekért a te enzimjeid felelősek, vagy amelyek a kozmikus sugarak révén a te petefészkedben, illetve a herezacskódban okozott mutációk következményei” (Matt Ridley, 1993, 45. oldal).
így legyen? 3. A genom és az organizmus közötti komplex viszony Noha egy bátor túlegyszerűsítés révén szeretnénk előrejutni, azért emlékeztetni kell magunkat azon nehézségek némelyikére, amelyeket időlegesen félreteszünk. Ezeknek három fő fajtáját látom, amit meg kell említenünk, és amin menet közben még akkor is rajta kell tartanunk a szemünket, ha alapos megbeszélésüket ismét csak későbbre halasztjuk. Az első a „recept” „elolvasásával” függ össze. A bábeli könyvtár olvasókat is feltételez: azokat az embereket, akik a könyvtárban laknak. Nélkülük a gyűjtemény egész gondolata teljesen értelmetlen lenne; a kötetek oldalai éppígy össze lehetnének kenve lekvárral vagy valami rosszabbal is. Ha a mendeli könyvtárból bármi értelmet akarunk kihámozni, ugyancsak valami olvasóhoz hasonlatost kell feltételeznünk, ami nélkül a DNS sorozatok egyszerűen semmit sem specifikálnak - se kék szemeket, se szárnyakat, se bármi mást. A dekonstruktivisták azt mondják, hogy egy szövegnek nincs két olyan olvasója, aki ugyanazt az olvasatot állítaná elő, és minden bizonnyal valami hasonló igaz, ha a genom és az embrionikus környezet viszonyát vesszük szemügyre - a kémiai mikrokörnyezetet, valamint az életet támogató környező közeget - amelyben a genom információs hatása kifejtődhet. A DNS „olvasásának” közvetlen hatása számos különböző fehérjének az aminosavakból való létrehozását jelenti egy új organizmus létrejötte során (az aminosavaknak természetesen már kéznél kell lenniük a közelben, arra várva, hogy összekapcsolják őket). Hatalmas mennyiségű lehetséges fehérje (protein) van, de hogy ezek közül melyek valósulnak meg ténylegesen, az a DNS szövegen múlik. Ezek a fehérjék meghatározott sorozattal rendelkeznek, és a DNS „szavai” - nukleotid hármasai - által meghatározott mennyiségekben jönnek létre, ahogy e szavakat „elolvassák”. Vagyis ahhoz, hogy egy DNS sorozat azt specifikálja, amit specifikálnia kell, szükség van egy bonyolult olvasó-konstruáló szerkezetre, amely előzőleg jól feltankolt aminosavakból álló építőkövekkel38. De mindez a folyamatnak csak egy kis része. Ha a proteineket már létrehozták, megfelelő relációba is kell kerülniük egymással. E folyamat egyetlen megtermékenyített sejttel kezdődik, amely két utódsejtre osztódik, majd ezek újból osztódnak és így tovább (és természetesen valamennyiben ott van az éppen olvasás alatt álló DNS saját másolata). Ez az újonnan létrejött sokféle sejt (melyeknek típusa attól függ, melyik fehérjét hova raktuk és milyen sorrendben) ezután a megfelelő helyre kell kerüljön az embrióban, amely eközben az ismételt osztódások révén növekszik, épül, újraépül, módosul, kiterjed, egyes részei megismétlődnek és így tovább. Ezt a folyamatot csak részben irányítja a DNS, amely valójában előfeltételezi (és ennélfogva maga nem specifikálja) az olvasóját és az olvasási folyamatot. Hasonlítsuk össze a genomokat a zenei kottákkal. Vajon Beethoven V. Szimfóniájának kottája specifikálja-e a szóban forgó zenedarabot? Marslakók számára nem, merthogy előfeltételezi hegedűk, csellók, klarinétok, trombiták és a többi létezését. Tegyük fel, hogy vesszük a kottát és hozzácsatolunk egy leírást, amely az összes hangszer előállításának (és a rajtuk való játszásnak) az utasításait és tervrajzait tartalmazza, és ezt az egész csomagot elküldjük a Marsra. Ez már közelebb van egy olyan csomaghoz, amely elvileg használható lenne arra, hogy Beethoven zenéjét reprodukálja a Marson. De a marsbéliek még ekkor is maguktól képesek kell legyenek dekódolni az előírásokat, elkészíteni a hangszereket és aztán az utasításoknak, valamint a kottának megfelelően játszani rajtuk. Épp ez az, ami Michael Crichton regényét, a Jurassic Parkot (1990) - és a belőle készült Steven Spielberg-filmet - puszta fantazmagóriává teszi: még egy tökéletesen hibátlan dinoszaurusz DNS sem lenne képes létrehozni egy dinoszauruszt a megfelelő dinoszauruszDNS-olvasó segítsége nélkül, és ez utóbbiak épp annyira kihaltak, mint a dinoszauruszok (ezek ugyanis a dinoszauruszok petefészkei). Ha rendelkezünk egy (élő) dinoszaurusz petefészekkel, akkor ez a dinoszaurusz DNS-sel együtt egy másik dinoszauruszt specifikálhat, ezzel egy további dinoszaurusz petefészkét és így tovább, vég nélkül, de még a teljes egészében fennmaradt dinoszaurusz-DNS is mindössze a fele (vagy attól függően hogyan számoljuk, lehet, hogy kevesebb mint a fele) a dolognak. Azt mondhatjuk, hogy minden faj, 38 Mindez túlegyszerűsítés, amely kihagyja a hírvivő (messenger) RNS szerepét és más komplikációkat.
amely valaha ezen a bolygón létezett, rendelkezett a DNS-olvasás saját dialektusával. Mégis, e dialektusoknak jelentős közös része van. A DNS-olvasás alapelvei végül is látszólag változatlanok a fajok között. Ez teszi lehetővé a géntechnológiát. A DNS egy speciális permutációjának az organizmusra gyakorolt hatása gyakran valóban előre megjósolható. Úgyhogy az az ötlet, hogy visszatornásszuk magunkat egy dinoszaurusz-DNS-olvasóhoz, bármilyen valószínűtlen is, de koherens elképzelés. A film készítői némi költői szabadsággal azt mondhatnák, hogy a megfelelő kiolvasó rendszer elfogadható helyettesítőit használták (tegyük bele a dinoszaurusz-DNS szöveget egy béka DNS-olvasójába, és reméljük a legjobbakat)39. Ha óvatosan is, mi is meg fogunk magunknak engedni némi költői szabadságot. Vegyük úgy, mintha a mendeli könyvtár fel lenne szerelve egy szabványos DNS-olvasóval, amely éppúgy produkálhat répát, mint tigrist, annak függvényében, hogy mi áll azon a recepten, amelyet a megfelelő kötetekben talál. Ez durva túlegyszerűsítés, ám később majd újra felvethetjük a fejlődési és embriológiai komplikációk kérdését40. Bármilyen szabványos DNS-olvasót is választunk, ehhez képest a DNS sorozatok hatalmas többsége kifejezett zagyvaság lesz. Bármilyen kísérlet, hogy egy ilyen utasítást „végrehajtsunk” egy életképes organizmus előállítása céljából, rövid úton abszurd végeredményhez vezet. Ezt a képet nem változtatná meg észrevehetően, ha ehelyett azt képzelnénk el, hogy a DNS-olvasók különböző dialektusainak millióival rendelkezünk, a bábeli könyvtárban képviselt tényleges nyelvek esetéhez hasonlóan. Ez utóbbi könyvtárban az angol könyvek zagyvaságnak tűnhetnek a lengyel olvasóknak és viszont, de az összes könyv túlnyomó többsége zagyvaság valamennyi olvasó szempontjából. Válasszuk ki bármelyik kötetet véletlenszerűen, és nem vitás, hogy elképzelhetjük, hogy az valamely nyelven íródott, mondjuk bábeliül, és ezen a nyelven egy csodálatos történetet mond el (a képzelet olcsó, ha nem kell törődnünk a részletekkel). De ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy a valós nyelveknek kompakt és gyakorlatias dolgoknak kell lenniük, rövid, könnyen olvasható mondatokkal, amelyek valamilyen rendszeren alapulnak, hogy kifejezhessék az értelmet, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a könyvtárban található szövegek hatalmas sokféleségével szemben a lehetséges nyelvek elenyészően kevesen vannak. Ezen az alapon azt is mondhatnánk egyelőre, hogy egyetlen nyelv van, és csak egyfajta olvasó létezik. A második nehézség, amelyet megemlítünk és későbbre halasztunk, az életképességgel kapcsolatos. Egy tigris most életképes, bolygónkon létező bizonyos mai körülmények között, de nem lett volna az a legtöbb múltbeli időpontban, és életképtelenné válhat a jövőben (akárcsak az egész földi élet, ami azt illeti). Az életképesség ahhoz a környezethez képest relatív, amelyben az organizmusnak élnie kell. Belélegezhető atmoszféra és ehető préda nélkül - hogy csak a legnyilvánvalóbb feltételeket vegyük - haszontalanok lennének azok az organizmikus jellemzők, amelyek a tigrist ma életképessé teszik,. És mivel a környezetet nagy mértékben a jelen lévő más organizmusok alkotják, az életképesség állandóan változó tulajdonság, mozgó célpont, nem pedig rögzített feltételrendszer. Ezt a problémát minimalizálni tudjuk, ha csatlakozunk Darwinhoz abban, hogy a történetet a közepén kezdjük, a jelenleg létező környezetekkel indulva, hogy aztán óvatosan extrapoláljunk a korábbi és későbbi lehetőségek irányába. Még későbbre halaszthatjuk annak a kezdeti folyamatnak a vizsgálatát, amely történetileg végbemehetett (vagy végbe kellett menjen) annak érdekében, hogy mozgásba hozza az organizmusok és környezeteik együttes 39 A filmkészítők valójában sohasem foglalkoztak a DNS-olvasó problémájával, és a béka DNS-ét csak arra használják, hogy a dinoszaurusz DNS hiányzó részeit pótolják. David Haig hívta fel a figyelmemet arra, hogy mikor a film készítői a békát választották, egy érdekes hibát követtek el - amely szerinte az élet nagy láncolata gondolatmenet tévedését ismétli meg. „Valójában az emberek közelebbi rokonai a dinoszauruszoknak, mint ezek bármelyike a békáknak. Az emberi DNS jobb lett volna, mint a béka-DNS. Madár-DNS még jobb lett volna.” 40 Az evolúciókutatók köreiben gyakran hallható beszédtéma, hogy napjaink többé-kevésbé általános „géncentrizmusa” túl messzire ment. E panasz szerint az ortodoxia jócskán eltúlozza annak mértékét, hogy a DNS mennyiben tekinthető olyan receptnek, amelyet gének alkotnak, és egy organizmus fenotípusát írja elő. Akik ezzel az állítással hozakodnak elő, a biológia dekonstrukcionistái, akik a szöveg lefokozásával beemelik az olvasót a hatalomba. Hasznos gondolat ez a túlegyszerűsített géncentrizmus ellensúlyozására, de túl nagy adagban bevéve éppolyan ostobaság, mint az irodalomelméleti dekonstruktivizmus. E kérdésre több figyelmet fogunk fordítani a II. fejezetben.
evolúcióját. A harmadik nehézség az életképes organizmusokat meghatározó genomok szövegei és az ezen organizmusok által mutatott jellemzők viszonyát érinti. Ahogy már többször érintőleg említettük, nem létezik egyszerű leképezés a nukleotid „szavak” és a mendeli gének között, amik egyik vagy másik jellemző specifikációjának feltételezett hordozói lennének. Egyszerűen nem igaz, hogy lenne olyan nukleotid szekvencia, amely a „kék szem”, az „úszóhártyás láb”, vagy a „homoszexuális” jelentéssel bírna bármely genetikai leíró nyelvben. És a „kemény” vagy „ízletes” sem fordítható le a paradicsom DNS-nyelvére - noha a nukleotidszekvencia nagyon is módosítható azon a nyelven úgy, hogy annak hatására keményebb, ízletesebb paradicsomot kapunk. Amikor ezt a nehézséget említik, rendszerint rámutatnak, hogy a genomok nem mint valamilyen késztermékek leírásai vagy tervrajzai képzelhetők el, hanem sokkal inkább, mint ilyenek felépítésének receptjei. Ez nem azt jelenti, mint ahogy egyes fizikusok mondják, hogy mindig - vagy akár bármikor is - tévedés lenne ennek vagy annak a tulajdonságnak a génjéről beszélni. Egy receptben valamely utasítás megléte vagy annak hiánya tipikus és fontos különbséget jelenthet, és amit e különbség jelent, azt helyesen írja le az arra történő hivatkozás, amire az utasítás - a gén - „való”. Ezt a pontot olyan gyakran és olyan komoly következményekkel járó módon tévesztik el a kritikusok, hogy érdemes itt megállni, hogy a kínálkozó hibát kimutassuk. Richard Dawkins egy olyan példát mesél el ezzel kapcsolatban, ami annyira jó, hogy érdemes teljes egészében idézni. (E példa egyben másodikként említett nehézségünk fontosságára, az életképességnek a környezethez való képes viszonylagosságára is rámutat) : Az olvasás rendkívül összetett képesség, ám ez az összetettség önmagában nem lehet ok arra, hogy nem tételezhessünk fel egy olvasásért felelős gént. E gén létezésének bizonyításához mindössze arra van szükség, hogy találjunk egy olvasni nem tudásért felelős gént, mondjuk egy olyan gént, amely egyfajta diszlexiával járó agyi elváltozást okoz. Egy ilyen típusú diszlexiában szenvedő beteg minden szempontból normális és intelligens lehet, pusztán olvasni nem tud. Egyetlen genetikus sem lenne különösebben meglepve, ha kiderülne, hogy az effajta diszlexia a mendeli szabályok szerint öröklődik; az illető gén persze csak abban az esetben fejthetné ki hatását, ha a hordozó személy normális nevelésben és oktatásban részesül. A történelem előtti időkben egy ilyen gén semmilyen észrevehető hatást nem fejthetett volna ki, vagy hatása legalábbis másképp jelentkezett volna - a barlanglakó genetikusok mondjuk az „állatok nyomainak olvasására való képtelenség” génjének nevezték volna el. A mi társadalmunkban azonban ezt a gént joggal nevezhetnénk a diszlexiáért „felelős” génnek, lévén legszembeötlőbb hatása a diszlexia. Egy olyan gén, amely teljes vakságot okoz, szintén lehetetlenné teszi az olvasást, de nem volna sok értelme, hogy ezt a gént is az olvasni nem tudás génjének tekintsük, ugyanis a legnyilvánvalóbb, illetve legsúlyosabb hatása nem abban áll, hogy lehetetlenné teszi az olvasást. (Richard Dawkins: A hódító gén, 41.old., ld. még Dawkins 1989a, 281-282. old, valamint Sterelny és Kitcher 1988J A közvetett mód, ahogyan a kodonok csoportjai - DNS nukleotidhármasai - a felépítési folyamatot irányítják, ezek után nem akadályoz meg bennünket abban, hogy az X vagy Y tulajdonságért felelős génekről beszéljünk, a genetikusok szokásos rövidítéseit használva, és észben tartva, hogy mit is csinálunk. Azt viszont nagyon is jelenti e közvetettség, hogy alapvető eltérések lehetnek a genomok tere és a „lehetséges organizmusok” tere között. Az, hogy mi képesek vagyunk egy készterméket konziszentesen leírni - mondjuk egy zsiráfot barna foltok helyett zöld csíkokkal - nem garantálja, hogy van is olyan DNS recept, amely ennek az előállítására szolgál. Lehetséges, hogy az egyedfejlődés sajátos követelményei folytán a DNS-ben egyszerűen nincs olyan kiinduló pont, amelynek végállapota egy ilyen zsiráf lenne. Csakhogy ez nem túl kézenfekvően hangzik. Mi volna lehetetlen egy zöldcsíkos zsiráfban? A zebrának csíkjai vannak, a vadkacsának zöld tollak vannak a fején - semmi biológiailag lehetetlen nincs abban, hogy ezekről az izolált tulajdonságokról beszéljünk, és hát persze, hogy ezek összerakhatók egy zsiráfban! Hiszed te. De ne várd, hogy így is lesz. Biztos azt is hinnéd, hogy egy pöttyösfarkú csíkos állat is lehetséges, de nagyon úgy néz ki, hogy nem. James Murray (1989) olyan matematikai modelleket fejlesztett ki, amelyek megmutatják,
hogy a színeknek az állatok bőrfelszínén való eloszlását szabályozó egyedfejlődési folyamat könnyűszerrel létrehozhat pettyes állatot csíkos farokkal, de megfordítva nem. Mindez igen impresszív, de önmagában - mint egyesek sietve észrevették - nem szigorú bizonyítéka a dolog lehetetlenségének. Bárki, aki megtanulta, hogyan építsen meg egy kishajót egy üvegben - meglehetősen nehéz trükk -, azt gondolhatná, hogy az már egyszerűen lehetetlen, hogy egy egész körtét helyezzünk egy keskenynyakú üvegbe, csakhogy nem így áll a dolog; gondoljunk a Vilmos körte pálinkára. Hogyan csinálják? Lehet-e olvadt üveget fújni valahogy a körte köré, anélkül, hogy megperzselnénk? Nem. Az üvegeket tavasszal felakasztják a fára, úgy, hogy a körték a belsejükben növekedjenek. Az, hogy nincs egyszerű módja annak, hogy a biológiában valamilyen trükköt elérjünk, sohasem a dolog lehetetlenségének bizonyítéka. Emlékezzünk csak Orgel második törvényére! A biomorfok földjéről szóló beszámolójában Dawkins azt hangsúlyozza, hogy a genotípusban (a receptben) végbemenő apró - valójában minimális - változás meglepően nagy változást eredményezhet a fenotípusban (vagyis az eredményül adódó egyedi organizmusban). De ennek egyik fontos következményét rendszerint elhallgatja: ha egyetlen lépés a genotípusban hatalmas lépést produkálhat a fenotípusban, az adott szabályok mellett a közepes lépések a fenotípus szintjén egyszerűen lehetetlennek bizonyulhatnak. Szándékosan extrém és hóbortos példát választva, azt hihetnénk, hogy ha valamilyen vadállatnak lehet 20 centiméteres agyara és lehet 40 centiméteres agyara, akkor logikusan hangzik, hogy lehet 30 centiméteres agyara is, de a receptet kezelő rendszer agyargyártásra vonatkozó szabályai esetleg ezt nem engedik meg. A szóban forgó fajnak lehet, hogy 10 centiméterrel „túl rövid” és 10 centiméterrel „túl hosszú” agyarak között „kell választania”. Ez azt is jelenti, hogy az olyan érveléseknek, amelyek az optimális vagy legjobb tervrajzokról szóló mérnöki feltételezésekből indulnak ki, nagyon óvatosnak kell lenniük, amikor azt feltételezik, hogy ami intuitíve elérhető vagy lehetségesnek tűnik, az valójában rendelkezésre is áll az organizmus felépítési terében, figyelembe véve azt a módot, ahogyan a recepteket olvassák. (Ez a 8., 9. és 10. fejezetben a fő témák egyike lesz.) 4. Természetes lehetőségek A mendeli könyvtár segítségével most megoldhatjuk - vagy legalábbis egy átfogó perspektívában egyesíthetjük - a „biológiai törvényekről” szóló kínzó kérdések némelyikét, valamint azt a kérdést, hogy mi lehetséges, lehetetlen és szükségszerű a világban. Emlékezzünk, azért kell tisztába kerüljünk ezekkel a kérdésekkel, mert ha meg akarjuk magyarázni a dolgok valós állását, ez egy olyan háttér előtt kell történjen, amely azt fejezi ki, a dolgok milyenek lehettek volna, milyenek kell legyenek vagy milyenek nem lehetnek. Megfogalmazhatjuk most már a biológiai lehetőségek egy korlátolt hatókörű fogalmát: X akkor és csak akkor biológiailag lehetséges, ha X valamely hozzáférhető genom megvalósulása, vagy egy ilyen genom fenotípusos termékeinek jellemzője. Hozzáférhető, de honnan nézve? Milyen folyamat révén? Aha, ez itt a bökkenő. Specifikálnunk kell egy kiindulópontot a mendeli könyvtárban, és egy „utazási” módot. Tegyük fel, hogy a mai helyzetből indulnánk ki. Akkor először arról fogunk beszélni, hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló haladási módokat használva mi lehetséges most - vagyis a közeljövőben. Ekkor lehetségesnek fogunk tekinteni minden tényleges, velünk egyidejű fajt és azok valamennyi jellemzőjét - beleértve azokat is, amelyek más fajokkal és azok jellemzőivel való kölcsönhatásaik révén állnak elő - plusz bármit, ami erről a széles határvonalról elindulva akár „a természet révén” - emberi manipuláció nélkül - akár olyan mesterséges daruk segítségével, mint a hagyományos állatnemesítés technikái (és ha már itt tartunk, a sebészet), vagy a génsebészet elegáns új eszközei révén nyerhető. Végülis mi emberi lények valamennyi trükkös eljárásunkkal együtt szintén a jelenlegi bioszféra termékei vagyunk. Más szóval, biológiailag akkor és csak akkor lehetséges számunkra pulykasültet enni 2001 karácsony estéjén, ha egy megvalósult pulyka genom a vacsora idejére a szükséges fenotípusos hatásokat valósította meg. Biológiailag akkor és csak akkor lehetséges számunkra egy pteranodonon lovagolni halálunk előtt, ha egy Jurassic Park-szerű technológia idejekorán lehetővé teszi annak a fajta genomnak a kifejeződését. Akárhogy is állítjuk be ezeket az „utazási” paramétereket, az eredményül adódó biológiai
lehetőség-fogalomnak lesz egy fontos tulajdonsága: egyes dolgok „lehetségesebbek” lesznek, mint mások - vagyis a kiindulóponthoz közelebb állnak a multidimenzionális keresési térben, ezért jobban hozzáférhetők, „könnyebb odajutni” hozzájuk. Számos olyan dolog van, ami még néhány évvel ezelőtt is biológiai lehetetlenségnek tűnt volna - mint például a sötétben világító növények, amelyek a szentjánosbogarak génjeit használják. Ma nemcsak, hogy lehetségesek, de ténylegesen meg is valósultak. Lehetségesek-e dinoszauruszok a 21. században? Nos, az innen odajutáshoz szükséges eszközök már vannak annyira fejlettek, hogy legalábbis egy jól csengő történetet építhetünk rájuk - olyan történetet, ami ugyanakkor figyelemreméltóan kevés költői szabadságot igényel. (Ez esetben az „ott” a mendeli könyvtár egy olyan részlege, amelyen keresztül az élet fája már körülbelül 60 millió éve nem tekereg tovább.) Milyen szabályok irányítják az ebben a térben való utazást? Milyen szabályok vagy törvények szabályozzák a genomok és fenotípusos termékeik között fennálló relációkat? Eddig mindaz, amiről beszéltünk, csak logikai vagy matematikai szükségszerűségeket jelentett egyfelől, és a fizika törvényeit másfelől. Azaz, úgy tettünk, mintha tudnánk, hogy mit jelentenek mind a logikai, mind a (puszta) fizikai lehetőségek. Ezek nehéz és vitatott kérdések, de mi rögzítettnek vehetjük őket: egyszerűen feltételezzük a lehetőség és a szükségszerűség e formáinak valamilyen adott változatát, és aztán ennek segítségével alakítjuk ki a biológiai lehetőségekre alkalmazott korlátozott lehetőségfogalmunkat. A nagy számok törvénye és a gravitációs törvény például egyaránt feltétel nélkül, és időtől függetlenül érvényes. A fizikai törvények rögzítése lehetővé teszi, hogy egész egyszerűen azt mondjuk például, hogy valamennyi különböző genom fizikailag lehetséges - mivel a kémia azt mondja, hogy ha találkozunk velük, mind stabilak lesznek. A logika, a fizika és a kémia lerögzítése mellett választhatnánk különböző kiinduló pontokat is. Lehetne ez a kiindulópont valamely ötmilliárd évvel ezelőtti pillanat a Földön, és megnézhetnénk, mi volt akkor biológiailag lehetséges. Nem túl sok minden, mivel mielőtt a tigrisek lehetségessé váltak volna a Földön, az eukariótáknak és aztán az atmoszférikus oxigént nagy mennyiségben termelő növényeknek, és egy csomó más dolognak kellett valóságossá válniuk. Utólagos bölcsességgel azt mondhatjuk, hogy a tigrisek valójában mindvégig lehetségesek voltak, ha csak távoli és szélsőségesen valószínűtlen formában is. A lehetőségekről való gondolkodás ilyen formájának egyik erőssége, hogy valószínűségekkel erősíti fel magát, ezáltal lehetővé téve, hogy a lehetőségről szóló sima „minden vagy semmi” típusú állításokat a relatív távolságokról szóló állításokra cseréljük, és úgyis ezek azok, amelyek a legtöbb esetben számítanak. (A biológiai lehetőségről szóló „minden vagy semmi” típusú állítások eldöntése amúgy is lehetetlen volt [hm, megint ez a szó], úgyhogy nem ér bennünket veszteség.) Amint ezt a bábeli könyvtár felderítésekor láttuk, nem sokat számít, hogy vajon ítéletünk mi lesz azzal kapcsolatban, hogy „elvileg” lehetséges-e egy adott kötetet megtalálni abban a hatalmas térben. Az számít, ami gyakorlatilag lehetséges, a „gyakorlatinak” ilyen vagy olyan értelmében - tessék választani. Mindez a lehetőségeknek nem valami szokásos definíciója, sőt nem is szokásos jellegű definíció. Az a gondolat, hogy egyes dolgok „lehetségesebbek” legyenek másoknál (vagy lehetségesebbek legyenek innen, mint onnan nézve), szemben áll a fogalomról alkotott egyik szokásos értelmezéssel, és egyes filozófiai kritikusok azt mondhatják, hogy ez egyszerűen nem a lehetőség (posszibilitás) definíciója, bármi legyen is az utóbbi. Más filozófusok az összehasonlító lehetőségtan különféle nézeteit védelmezik (lásd különösen Lewis, 1986, 10. oldal). De én nem akarok ezügyben harcolni. Ha mindez nem ad számot a lehetőségek fogalmáról, hát úgy legyen. Akkor ez a lehetőség definíciójának általam javasolt helyettesítésére szolgál. Lehet, hogy végül is nincs is szükségünk a biológiai lehetőségek fogalmára (a megkívánt „minden vagy semmi” értelemben) egyetlen komoly vizsgálati célból sem. Lehet, hogy a mendeli könyvtárban értelmezett elérhetőségi fokozatok mértéke mindaz, amire szükségünk van, és ez valójában sokkal jobb fogalom, mint bármilyen „minden vagy semmi” változat lehetne. Jó dolog volna például a következők valamilyen rangsorolása a biológiai lehetőség skáláján: ötkilós paradicsom, víz alatt élő kutya, repülő ló, repülő fa. Mindez nem lesz elegendő számos filozófus meggyőzésére, és kifogásaik nagyon komolyak. Ha röviden áttekintjük ezeket, az legalább világosabbá fogja tenni, mit állítok, és mit nem.
Először is, nem lehet-e, hogy valami ördögi kör áll fenn, ha a lehetőségeket a hozzáférhetőség segítségével értelmezzük? (Utóbbi nem csempészi-e vissza az előzőt a szóvégi végződésben, miközben definiálatlanul hagyja?) Hát, nem igazán. Ez a meghatározás valóban félbehagy bizonyos dolgokat, amiket én egyszerűen tudomásul veszek, mielőtt továbbhaladnék. Feltételeztük, hogy a fizikai lehetőségek valamilyen fogalmát legalábbis ideiglenesen rögzítettnek tekintjük; a mi hozzáférhetőség fogalmunk azt feltételezi, hogy bármi is legyen ez a fizikai lehetőség, valamennyi mozgásteret hagy nekünk - az utaknak valamiféle nyitottságát biztosítja (és nemcsak egyetlen utat). Más szavakkal, azzal a feltételezéssel élünk, hogy semmi akadálya nincs a fizika részéről nyitva hagyott utak bármelyikét követni41. Quine kérdései (lásd e fejezet elején) arra vezettek bennünket, hogy komolyan aggódjunk a nem ténylegesen létező lehetséges objektumok létezésével kapcsolatban. A biológiai lehetőségek általunk javasolt kezelésének egyik előnye, hogy „önkényes” formális rendszerének köszönhetően - annak a rendszernek köszönhetően, amelyet a természet önkényesen, legalábbis itt erre mifelénk, ránk kényszerít - megszámlálhatjuk az eltérő, de aktuálisan nem létező lehetséges genomokat; ezeknek a száma hatalmas, de véges, és nincs közöttük két pontosan egyforma. (Definíció szerint: a genomok eltérőek, hogyha sok milliárd locusuk bármelyikén eltérés van egy adott nukleotidban). Milyen értelemben lehetségesek valóban a nem aktuális genomok? Csakis ebben az értelemben: ha létrejönnének, stabilak lennének. De hogy az események valamilyen titokzatos összjátéka vezethet-e egyáltalán az ő létrejöttükhöz, az más kérdés, amely az egyik vagy másik helyről való hozzáférhetőség kapcsán vizsgálandó. A stabil lehetőségek ezen halmazában megadott genomok legtöbbike soha sem fog létrejönni. Biztosak lehetünk ebben, mivel az Univerzum hőhalála át fogja venni az uralmat az ezeket létrehozó folyamat fölött, mielőtt az az absztrakt tér egy mérhető részét lefedte volna. A biológiai lehetőségekre vonatkozó felvetés ellen két további kifogás emelhető. Először is, nem vérlázítóan „géncentrikus”-e, amennyiben is a biológiai lehetőség vizsgálatát egyes géneknek a mendeli könyvtárban való hozzáférhetőségével horgonyozza le? Ez a tárgyalás egyszerűen semmibe veszi (és így implicite lehetetlenné teszi) olyan „lények” létezését, amelyek nem a minket mai helyzetünkbe hozott életfa valamely ágának végződésein foglalnak helyet. De hát éppen ebben áll a biológiának az a nagyszabású egyesítése, amelyet Darwin felfedezett! Hacsak nem dédelgetünk fantáziákat az újabb életformák spontán teremtéséről, valamifajta „második teremtés”, vagy (a filozófusoknak megfelelő formában mondva) „kozmikus véletlen” révén, akkor el kell fogadni, hogy a bioszféra valamennyi vonása az élet fájának egyik vagy másik gyümölcse (vagy ha nem a mi életfánké, akkor valamilyen más életfáé, amely a maga saját hozzáférhetőségi relációival rendelkezik). Senki sem lehet sziget, mint John Donne állítja, és Charles Darwin ehhez azt teszi hozzá, hogy egy kagyló vagy egy tulipán sem lehet az - minden lehetséges élőlényt a leszármazás földnyelvei kötik össze minden más élőlénnyel, figyeljük meg, hogy ez a doktrína csodálatosképpen eleve figyelembe veszi mindazokat a technikákat, amelyeket a technológia a jövőben létrehozhat, 41 Ez a mozgástér gondolat olyasvalami, amit mindenféleképpen fel kell tételeznünk, mert ez a legenyhébb tagadása az aktualizmusnak, annak a doktrínának, amely szerint csak a tényleges lehetséges. David Hume a Tanulmány az emberi természetről (1739] című művében egyfajta „lazaságról” beszélt, amelynek világunkban való létezésére számítunk. Ez a lazaság az, ami megakadályozza, hogy a lehetséges szorosan a tényleges köré zsugorodjon. E lazaságot a „lehet” szó bármely használata előfeltételezi - ez pedig olyan szó, amely nélkül aligha lehetünk meg? Egyesek azt gondolták, ha igaz a determinizmus, akkor az aktualizmusnak is igaznak kell lenne vagy megfordítva, ha az aktualizmus hamis, az indeterminizmus eszméje kell igaz legyen - de ez erősen kétséges. A szóban forgó determinizmus elleni érv meghökkentően egyszerű: az oxigénatom vegyértéke kettő; ennélfogva két hidrogénatommal egyesülhet, hogy egy vízmolekulát alkossanak (megteheti ezt bármikor, függetlenül attól, hogy megteszi-e); ennélfogva van olyan, ami lehetséges, de nem tényleges, tehát a determinizmus hamis. A fizikában vannak olyan impresszív érvelések, amelyek ahhoz a konklúzióhoz vezetnek, hogy a determinizmus téves - de ez nem azok egyike. Kész vagyok feltételezni, hogy az aktualizmus eszméje téves (és hogy ez a feltételezés független a determinizmus/indeterminizmus kérdéstől), noha nem állítom, hogy be tudom bizonyítani, már csak azért is, mert ennek az alternatívája az egész ügy feladása lenne, és akkor mehetünk golfozni vagy bármi mást csinálni. Az aktualizmus egy valamivel teljesebb tárgyalását lásd Elbow Room (1984) című könyvemben, különösen a 6. fejezetben: „Másként is tehetett volna”, amelyből e lábjegyzet anyaga származik. Lásd továbbá David Lewis (1986, 17. fejezet) párhuzamos szálon futó érvelését arról, hogy az indeterminizmus kérdése miért irreleváns azzal kapcsolatban, hogy a jövő „nyitott”-e.
feltéve, ha - amint már megjegyeztük - maguk a technológusok az eszközeikkel és módszereikkel egyetemben szintén az élet fájához tartoznak. Csak egy kis további lépés lenne a világűrben levő életformák figyelembe vétele, feltéve, hogy ezek is az élet valamely fájának termékei, amely, akárcsak a mi sajátunk, valamilyen csodáktól mentes fizikai alapban gyökeredzik. (Ezt a témát a 7. fejezetben fogjuk felderíteni.) Másodszor, miért kell a biológiai lehetőségeket annyira eltérően tárgyalnunk a fizikaiaktól? Ha feltesszük, hogy a „fizika törvényei” rögzítik a fizikai lehetőségek korlátait, miért ne kellene megpróbálnunk a biológiai lehetőségeket a „biológia törvényei” segítségével definiálnunk? (A fizikai törvények és a fizikai szükségszerűség tárgyalását a 7. fejezetben fogjuk megkísérelni, de a különbség addig is nagynak tűnik.) Számos biológus és tudományfilozófus állította, hogy vannak biológiai törvények. Javasolt definíciónk nem zárjae ki ezeket? Vagy talán fölöslegesnek nyilvánítja őket? Nem, nem zárja ki ezeket. Megengedi, hogy valaki a mendeli könyvtár tere fölött uralkodó valamilyen biológiai törvény létezése mellett érveljen, de nagyon is bizonyításkényszerbe hoz bárkit, aki azt gondolja, hogy vannak olyan biológiai törvények, amelyek a matematika és fizika törvényei fölött helyezkednek el. Vegyük például „Dollo törvényét”. Dollo törvénye szerint az evolúció visszafordíthatatlan folyamat...[De] Semmi ok nincs azt feltételezni, hogy ne lehetnének visszafordítható általános tendenciák is az evolúció során. Ha az evolúció során a szarvasagancsok mérete növekszik, ugyanúgy bekövetkezhet olyan tendencia is, hogy az agancsok ismét egyre kisebbek lesznek. Dollo törvénye pusztán annak statisztikai valószínűtlenségét fejezi ki, hogy kétszer egymás után ugyanazon (illetve valójában bármely konkrét) evolúciós útvonalat járhatjuk be, bármelyik irányban. Egy adott mutációs lépés könnyen visszafordítható, ha azonban ezek száma növekszik ...a lehetséges útvonalak matematikai tere olyan óriási lesz, hogy szinte a lehetetlenséggel határos annak esélye, hogy két útvonal ugyanoda érkezik. ..Dollo törvényében nincs semmi misztikus vagy rejtélyes, s arra sincs szükség, hogy ezzel kapcsolatban bármit „kipróbáljunk” a természetben. Ez pusztán a valószínűség alapvető törvényeiből következik. (Richard Dawkins: A vak órásmester, 90. old) Nem vagyunk szűkében az „irreducibilis biológiai törvények” szerepét játszani akaró jelölteknek. Sokan mondták például, hogy vannak valamiféle „fejlődési törvények”, vagy „formatörvények”, amelyek korlátozzák a genotípus és fenotípus közötti viszonyt. A maga idején foglalkozni fogunk ezek státuszával, ám már most is azonosíthatjuk a biológiai lehetőségekre vonatkozó legfeltűnőbb korlátok némelyikét, ha nem is mint valamiféle „biológiai törvényeket”, hanem egyszerűen mint a tervezési tér geometriájának kikerülhetetlen sajátosságait (mint például a Dollo törvényt, vagy a géngyakoriságokra vonatkozó Hardy-Weinberg-törvényt, amely a valószínűségelmélet egy másik egyszerű és világos, tiszta alkalmazása). Vegyük a madarak szarvának esetét. Mint Maynard Smith megjegyzi, a madaraknak nincsen szarvuk, de nem tudjuk, miért nincs. Lehet, hogy azért, mert valamilyen biológiai törvény zárja ki? A madarak szarva egyszerűen lehetetlen lenne? Az ilyen élőlények esetleg életképtelenek lennének bármilyen lehetséges környezetben? Vagy egyszerűen nincs átvezető út „innen oda”, a gén-kiolvasási folyamat belső korlátai miatt? Mint már megjegyeztük, az e folyamatban található korlátok valóban igen meglepőek, de azért nem kell, hogy egészen magukkal ragadjanak. E korlátok nem szükségképpen univerzális jellegűek, hanem időlegesek és a térben helyiek, ahhoz hasonlóak, mint amit Seymour Papert a számítógépek és billentyűzeteik világának QWERTY-jelenségének nevezett42. Egy közönséges írógép billentyűinek felső betűsora a QWERTY-nal kezdődik. Számomra ez annak a szimbóluma, hogy a technika nagyon sokszor nem a haladás szolgálatában áll, hanem arra való, hogy minden változatlanul maradjon. A QWERTY elrendezésnek nincs ésszerű magyarázata, csupán történeti okokra vezethető vissza: az írógép hőskorának egyik problémáját akarták orvosolni. Arról van szó ugyanis, hogy a billentyűk gyakran összeakadtak. E probléma enyhítésére megpróbálták elválasztani azokat a billenytűket, amelyek leggyakrabban következnek egymás után. ... Miután egyszer elfogadták, sokmillió 42 Mások is elemezték a QWERTY jelenséget, hogy hasonló következtetéseket vonjanak le: David (1985), Gould (iggia).
írógép készült ennek alapján, és ... a változtatás társadalmi költsége... kamatosan nőtt azáltal, hogy egyre több kéz szokott hozzá a QWERTY billentyűzethez. A QWERTY velünk marad annak ellenére, hogy vannak „racionálisabb” rendszerek is. (S. Papert: Észrengés, 1988, 31. old.) A mendeli könyvtáron belül látható, ellentmondást nem tűrő korlátok a mi rövidlátó perspektívánkból egyetemes természetű törvényeknek tűnhetnek, egy eltérő nézőpontból pedig pusztán helyi feltételeknek, amelyeknek történeti magyarázatuk van43. Ha ez így van, akkor a biológiai lehetőségek egy korlátozott érvényességű fogalmon alapuló megközelítése az a fajta dolog, amit mi akarunk; a biológiai lehetőség fogalmának univerzális eszménye tévesnek bizonyul. De mint azt már megengedően megjegyeztem, ez nem zárja ki a biológiai törvények lehetőségét; mindössze azt hozza bizonyításkényszerbe, aki ilyeneket akar javasolni. Mindeközben e lehetőségfogalom megfelelő keretet nyújt számunkra a saját bioszféránkban felfedezett mintázatok szabályszerűségei fontos osztályainak a leírására. ÖTÖDIK FEJEZET - A biológiai lehetőségeket legjobb a mendeli könyvtárban, valamennyi genom logikai terében (valamilyen előre rögzített helyzethez képest) megadott hozzáférhetőségek segítségével meghatározni. A lehetőség e fogalma az élet fáján belüli kapcsolatokat a biológia egy alapvető jellegzetességeként kezeli, miközben nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy olyan biológiai törvények létezzenek, amelyek e hozzáférhetőséget ugyancsak korlátozzák. HATODIK FEJEZET - A lehetőségek Hatalmas terében létező aktuális trajektóriák létrehozása során a természetes szelekció által kifejtett K+F (kutató és fejlesztő) munka bizonyos mértékig mérhető. A keresési tér fontos jellemzői között megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek időtlenül előnyösek, és ennélfogva, akárcsak a sakkjátszma kikényszerített húzásai, megjósolhatók. Ez megmagyarázza az eredetiséggel, fefedezőkészséggel és találékonysággal kapcsolatos intuícióink egy részét, és egyben a múltra vonatkozó darwini következtetések logikáját is tisztázza. Egyetlen egyesített tervezési tér létezik, amelyben mind a biológiai, mind az emberi kreativitás folyamatai az útjukat járják, hasonló módszereket alkalmazva. 6. FEJEZET
A létezés szálai a tervezési térben 1. Sodródás és emelkedés Azok az állatok, amelyek eddig éltek (és ma élnek) Földünkön, elenyésző töredékét alkotják azon elméleti állatoknak, amelyek élhettek volna. Ezen hús-vér állatok a genetikai téren átvezető igen csekély számú evolúciós pálya termékei. Ezen elméleti útvonalak túlnyomó többsége életképtelen szörnyekhez vezet. A valódi állatok itt-ott felbukkannak ezen elméleti szörnyek körül, amelyek mindegyike saját, kizárólagos helyén található ebben a genetikai hipertérben. Minden egyes valódi állatot szomszédai kicsiny halmaza vesz körül, amelyek többsége sohasem létezett, néhányan közülük azonban a szóban forgó állat ősei, utódai és unokatestvérei. - RICHARD DAWKINS: A vak órásmester 72. old. A VALAHA LÉTEZETT tényleges genomok a kombinatorikusan lehetséges geno-mok Elenyészően kicsiny halmazát alkotják, éppúgy, mint ahogy a világ könyvtáraiban megtalálható valóságos könyvek a képzeletbeli bábeli könyvtár Elenyészően kis részhalmazát jelentik. Ha megpróbáljuk áttekinteni a bábeli könyvtárat, meglephet annak a nehézsége, hogy a könyvek 43 George Williams (1985, 20. oldal) így fejezi ki ezt: „Valaha azt állítottam, hogy..... a fizika törvényei plusz a természetes szelekció bármely biológiai jelenség teljes magyarázatát képesek nyújtani” [Williams, 1966, 6-7. oldal]. Ma azt kívánom, bárcsak kevésbé extrém nézőpontot foglaltam volna el, és bár ne neveztem volna a természetes szelekciót az egyetlen olyan elméletnek, amelyre a biológusnak a fizikusok által megfogalmazottakon kívül szüksége van. Mind a biológusnak, mind a fizikusnak számolnia kell történeti örökségekkel, hogy a valós világ jelenségeit megmagyarázzák”.
egy olyan kategóriáját határozzuk meg, amelyhez nem Hatalmas számú egyed tartozik, bármilyen Elenyészően kicsi legyen is ez az egészhez viszonyítva. A kizárólag nyelvtanilag helyes angol mondatokat tartalmazó könyvek halmaza egy Hatalmas, de Elenyészően kicsiny részhalmaz, és az olvasható értelmes könyvek halmaza ennek ismét Hatalmas, de Elenyészően kicsiny részhalmaza. Ezen a részhalmazon belül is Elenyészően kicsiny a Charles nevű emberekről szóló könyvek Hatalmas halmaza, amelyben (ha Elenyészően kicsiny is, és ezért roppant nehéz megtalálni), ott van azon könyvek Hatalmas halmaza, amelyek Charles Darwinról akarják elmondani az igazságot, és ez utóbbiaknak egy Hatalmas, de Elenyészően kicsiny részhalmaza olyan könyvekből áll, amelyeket vidám versekben (limerick-ekben) fogalmaztak meg. így megy ez. A Charles Darwinról szóló tényleges könyvek száma igen nagy, de ez mégsem Hatalmas szám, és a bábeli könyvtárban való keresést soha sem tudjuk erre a halmazra szűkíteni (legyen ez akár a mai helyzetnek, akár a háromezredik évnek megfelelő halmaz) pusztán azzal, hogy korlátozó mellékneveket halmozunk egymásra a fenti módon. Hogy a ténylegesen létező könyvekhez jussunk, azzal a történeti folyamattal kell foglalkozzunk, amely létrehozta azokat, figyelembe véve e folyamat nehézkes esetlegességeit. Ugyanez igaz a tényleges organizmusokra, és azok tényleges genomjára. Nincs szükségünk külön biológiai törvényekre ahhoz, hogy „megakadályozzuk” a legtöbb fizikai lehetőség aktuálissá válását; legtöbbjükről számot ad magának a lehetőségnek a hiánya. Annak egyetlen „oka”, hogy soha egyetlen ténylegesen nem létező nénikéd és bácsikád sem jött létre, az, hogy nagyszüleidnek nem volt elég idejük vagy energiájuk (nem is szólva a hajlandóságukról), hogy még több hozzájuk hasonló genomot hozzanak létre. A számos nem aktualizált lehetőség közül egyesek „lehetségesebbek, mint mások” - vagy ilyenek voltak: azaz, megjelenésük valószínűbb volt mint másoké, egyszerűen, mert ezek a tényleges genomok szomszédai voltak, csak néhány választási pontnyira helyezkedtek el abban a véletlenszerű folyamatban, amely a szülői vázlatokból egy új DNS-kötetet állít össze, vagy csak néhány véletlenszerű helyesírási hibányira a nagy másolási folyamatban. Miért nem következett be a többi? Nem kell, hogy oka legyen; egyszerűen úgy esett, hogy így esett. És aztán ahogy a megvalósult genomok, amelyek történetesen létrejöttek, elkezdtek a tervezési tér eredeti helyeitől távolodni, annak a valószínűsége, hogy abban az eredeti szomszédságban valaha még megtörténik valami, egyre kisebb lett. Oly közel voltak ezek a lehetőségek ahhoz, hogy valóságossá váljanak, de aztán elmúlt az ő pillanatuk! Lesz-e még újabb esélyük? Ez lehetséges, de nagyon valószínűtlen, figyelembe véve az általuk elfoglalt tér hatalmas méretét. De miféle erők térítik el a megvalósult lehetőségek útját egyre messzebb és messzebb a kiinduló ponttól, ha vannak egyáltalán ilyen erők? Az a mozgás, amely mindenféle erő jelenléte nélkül megy végbe, a véletlenszerű genetikai sodródás nevet viseli. Azt gondolhatnánk, hogy a sodródás, lévén, hogy véletlenszerű, mindig kiátlagolódik, az útvonalat a szelektív erők hiányában mindig ugyanazon genomokhoz visszavezetve, de az a puszta tény, hogy a genomok hatalmas absztrakt terében (amely, emlékezzünk, egymillió dimenziós!) csak igen korlátozott mintákkal van dolgunk, szükségképpen az aktualizált genomok közötti „távolság” felgyülemléséhez vezet (ami a „Dollo-törvény” eredménye). Darwin fő állítása az, hogy ha e random bolyongásra a természetes szelekció erejét alkalmazzák, a sodródás mellett emelkedés is lesz tapasztalható. A tervezési térben bármely mozgás mérhető, de a véletlenszerű sodródás intuitíve oldalirányban történik; nem visz bennünket semmilyen fontos irányba. Ha kutató-fejlesztő (K+F) munkának tekintjük, üresjáratban van, éppen hogy a tipografikus változások felgyülemléséhez vezet, és nem a tervszerűségéhez. Valójában a helyzet még rosszabb, mivel a legtöbb mutáció - vagyis helyesírási hiba - semleges lesz, azoknak legtöbbike pedig, ami nem ilyen, egyenesen káros. Természetes szelekció híján a sodródás kikerülhetetlenül befelé vezet a tervezési térbe. így aztán a Mendeli könyvtárban a helyzet egész pontosan olyan, mint a bábeli könyvtárban. A Moby Dick legtöbb helyesírási hibájáról feltételezhetjük, hogy gyakorlatilag semleges hatású lényegében észrevehetetlen a legtöbb olvasó számára; az a néhány, ami számít, legtöbbször rongálja a szöveget, rosszabbá, kevésbé koherenssé, kevésbé érthető történetté téve azt. Gyakorlatképpen azonban gondoljunk Peter De Vries játékának egy verziójára, amelyben a
cél az lenne, hogy pusztán egy betű cseréjével javítsunk a szövegen. Ez nem lehetetlen, de egy cseppet sem könnyű! Ezek a lényeges helyekre jutásról, a tervszerűség növekedéséről, a tervezési térben való emelkedésről szóló intuíciók igen erőteljesek és ismerősek, de vajon megbízhatóak-e? Vagy talán csak a tervszerűség darwiniánus látomásának zavarbaejtő örökségét jelentik, egy olyan tervszerűségét, amely egy kézműves Istentől származik? Mi az összefüggés a tervszerűség és a haladás fogalmai között? Efölött nincs teljes egyetértés az evolúciókutatók köreiben. Egyes biológusok finnyásak, és mindent elkövetnek, hogy saját munkájukban elkerüljék a tervszerűségre vagy a funkciókra való utalást, míg mások egész karrierjüket ennek vagy annak (például egy szervnek, az élelmiszergyűjtés mintáinak, reproduktív „stratégiáknak” stb.) a funkcionális analízisének szentelik. Egyes biológusok úgy gondolják, anélkül beszélhetünk a tervszerűségről vagy funkciókról, hogy elköteleznénk magunkat a haladásról szóló bármilyen kétséges értékű doktrína mellett. Mások nem olyan biztosak ebben. Valóban halálos csapást mért-e Darwin a teleológiára, ahogy Marx állította, vagy azt mutatta-e meg, hogy a természettudományok „racionális jelentése” hogyan magyarázható empirikusan (ahogy Marx ugyancsak mondta), ezáltal biztonságos otthont készítve elő a tudományon belül a funkcionális és teleologikus tárgyalások számára? Mérhető-e a tervszerűség, még ha közvetetten és tökéletlenül is? Elég furcsa módon az e kilátással kapcsolatos szkepticizmus valójában aláaknázza a darwinizmussal szembeni szkepticizmusok legerősebb forrását. Mint a 3. fejezetben rámutattam, a darwinizmussal szembeni legerőteljesebb kihívások mindig a következő kérdés formáját öltötték: a darwini mechanizmusok elég erősek-e, elég hatékonyak-e, hogy ezt az egész munkát a rendelkezésre álló idő alatt elvégezzék? Nos, micsoda egész munkát? Ha a kérdés csak a lehetséges genomok tipográfiai terében való oldalirányú sodródásra vonatkozik, a válasz nyilvánvaló és egyértelmű: igen. Jóval több, mint elegendő idő volt erre. Kiszámítható annak a sebessége, ahogy a random sodródás növeli a tipográfiai távolságot. Ez egyfajta kitáblázott sebességkorlátot nyújt számunkra, és mind az elmélet, mind a megfigyelés egyetért abban, hogy a tényleges evolúció ennél sokkal lassabban történik44. A „produktumok” azonban, amelyek olyan impresszívnek tűnnek a szkeptikusok számára, nem maguk a különféle DNS füzérek, hanem a meglepően összetett, bonyolult és jól tervezett organizmusok, amelyeknek genomjait ezek a füzérek alkotják. Az organizmusokat alkotó genomok semmilyen izolált körülmények között való elemzése sem szolgáltathatja azt a dimenziót, amit itt keresünk. Olyasmi ez, mintha egy jó regény és egy csodálatos regény közötti különbséget a bennük lévő alfabetikus jelek relatív gyakoriságai segítségével próbálnánk meghatározni. Ahhoz, hogy a kérdéssel kapcsolatban bármit mondhassunk, az egész organizmust kell figyelembe vennünk annak eredeti környezetében. Ahogy William Paley meglátta, ami igazán lenyűgöző, az az élő dolgokat alkotó anyag megdöbbentően eredeti és finoman működő elrendezéseinek bősége. És ha az egész organizmus vizsgálatához fordulunk, megint csak azt találjuk, hogy az alkotóelemek semmilyen puszta felsorolása nem nyújtja azt, amit mi akarunk. Mi lehet a komplexitás és a tervszerűség mennyisége közötti összefüggés? „A kevesebb több”, mondta a híres építész, Ludwig Mies van der Rohe. Vegyük a híres British Seagull csónakmotort, az egyszerűség diadalát, amely annak az elvnek a győzelmét hirdeti, hogy ami nincs ott, az nem is fog elromlani. Képesek akarunk lenni arra, hogy megállapítsuk - és meg is mérjük, ha lehetséges - a megfelelő fajta egyszerűségben megnyilvánuló tervezési erényeket. De mit jelent az, hogy megfelelő fajta? Vagy mi a megfelelő alkalom az egyszerűség használatára? Nem minden alkalom ilyen. Van, amikor a több igenis több, és persze a British Seagullt az teszi olyan csodálatossá, hogy a bonyolultság és egyszerűség elegáns házasságát jelenti; senki sem tartja ugyanilyen nagy becsben az evezőt, és jó okkal. Akkor kezdünk tisztán látni ebben az ügyben, ha a konvergens evolúcióra és előfordulási alkalmaira gondolunk. Mint oly gyakran, az extrém - és képzeletbeli - példák választása a 44 Lásd például Dawkins Vak órásmester-ének erre vonatkozó sorait, amelyek így végződnek: „...fordítva gondolhatnánk megbocsátó módon -, az erős 'szelekciós nyomásnak' gyors fejlődéshez kellene vezetnie. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy a természetes szelekciónak fékező hatása van az evolúcióra. Az evolúció alapsebessége a természetes szelekció nélkül lehetséges maximális sebesség. Ez azonos a mutációs sebességgel” (117. oldal).
megfelelő mód arra, hogy arra összpontosítsunk, ami számít. Ebben az esetben egy extrém favorit a földönkívüli élet, és hát persze egy napon ez fantáziából valósággá válhat, ha a SETI (a földönkívüli intelligencia kutatási projektje) talál valamit. Ha a földi élet masszívan véletlenszerű eseményeken alapul - szóval ha annak bármilyen formában való puszta léte egy szerencsés baleset következménye - akkor mit mondhatunk a más bolygókon létező életről? Bizonyos feltételeket ekkor is lerögzíthetünk, méghozzá a bizonyosságot közelítő biztonsággal. Ezek, úgy tűnik, két egymással szembeállítható csoportot alkotnak: egyfelől szükségszerűségeket, másfelől olyasmit amit „nyilvánvaló” optimalitásnak nevezhetünk. Nézzünk először egy szükségszerűséget. Az akárhol is létrejövő élőlények autonóm anyagcserét folytató entitásokból állnak. Egyesek azt mondanák, ez „definíció szerint igaz”. Az életnek ilyetén módon való meghatározásával kizárják a vírusokat mint élőlényeket, megtartva a varázslatos körben a baktériumokat. Jó okok lehetnek egy ilyen definíciós mód használatára, de én azt hiszem, hogy jobban megértjük az önálló anyagcsere fontosságát, ha azt mély, vagy akár szükséges feltételnek tekintjük arra a fajta komplexitásra, amely a termodinamika második törvényének marcangoló hatását kivédeni szükséges. Az idővel minden komplex makromolekuláris szerkezet tönkremegy, úgyhogy hacsak nem egy nyitott rendszer része, amely képes friss anyagokat felvenni és önmagát megújítani, általában rövid karriert fog élvezni. Az a kérdés, hogy „miből táplálkozik?” a különböző bolygókon különböző válaszokat kaphat, de nem árulkodik „geocentrikus” - vagy még inkább „antropocentrikus” előfeltevésről. Mi van a látással? Tudjuk, hogy a szemek számos alkalommal egymástól függetlenül fejlődtek ki, mégis a látás biztosan nem szükségszerűség a földön, mivel a növények jól megvannak nélküle. Az az erős érv fogalmazható meg azonban, hogy ha egy organizmus az anyagcseréjét helyváltoztatással biztosítja, és ha az a közeg, amelyben a helyváltoztató mozgás végbemegy átlátszó vagy áttetsző, és környezeti fénnyel bőségesen ellátott, akkor mivel a helyváltoztatás sokkal jobban működik (az önvédelmi, anyagcsere jellegű és reproduktív célok szolgálatában), ha a mozgó objektumot távoli tárgyakról való információ irányítja, és mivel ilyen információt olcsó, Hi-fi minőségben lehet szerezni a látás révén, ezért a látás nagyon jó megoldás. Úgyhogy nem volnánk meglepve, ha azt találnánk, hogy a más bolygókon található helyváltoztató organizmusok (olyan bolygókon, amelyeknek átlátszó atmoszférájuk van) szemekkel rendelkeznének. A szemek egy nagyon általános probléma nyilvánvalóan jó megoldását jelentik, és ezzel a problémával a mozgó anyagcsere-gépek gyakran találják szemben magukat. A szemek természetesen nem mindig lehetnek „hozzáférhetők” a QWERTY jellegű okok miatt, de egy meglehetősen absztrakt tervezési probléma nyilvánvalóan racionális megoldásait jelentik. 2. Kényszerlépések a tervezési játékban Most, hogy találkoztunk olyan esetekkel, amikor valamilyen általános körülmények között egy nyilvánvalóan racionális stratégiához folyamodik a természet, visszafordulhatunk, hogy rájöjjünk, a szükségszerűségre vonatkozó fejtegetéseink egy autonóm anyagcsere birtokában, mint az életet érintő legáltalánosabb tervezési probléma egyedüli elfogadható megoldásai fogalmazhatók meg. Ha élni akarsz, enni kő. A sakkban, ha csak egyetlen módja van a katasztrófa elhárításának, ezt kényszerlépésnek nevezik. Az ilyen lépést nem a sakk szabályai kényszerítik ki, és biztosan nem a fizika törvényei (bármikor felrúghatod az asztalt és elszaladhatsz), hanem az, amit Hume a „józan ész parancsának” nevezhetne. Egyszerűen ilyenkor teljesen nyilvánvaló, hogy egy és csak egy megoldás van, mint azt egy csipetnyi ésszel bárki azonnal belátja. Minden más alternatíva azonnali öngyilkosságot jelentene. Amellett, hogy önálló anyagcserét folytat, minden organizmusnak rendelkeznie kell egy többé vagy kevésbé meghatározott határvonallal, amely minden mástól megkülönbözteti önmagát. Ez a feltétel is nyilvánvaló és meggyőző racionáléval rendelkezik: „mihelyst valami az önfenntartás iparágával kezd foglalkozni, a határvonalak fontossá válnak, mert ha arra vállalkozol, hogy önmagadat megőrizd, nem akarsz erőfeszítést pazarolni arra, hogy az egész világgal tedd ugyanezt: meghúzod a vonalat” (Dennett, 1991a, 174. oldal). A helyváltoztatásra képes organizmusokat egy idegen bolygón is jól meghatározott határokkal rendelkezőknek várnánk, akárcsak a földi organizmusokat. Miért? Ha a költségek nem
számítanának, nem sokra becsülnénk a viszonylag sűrű közegben, mint például a vízben mozgó organizmusok áramvonalasítását. De a költségek mindig számítanak - a termodinamika második tétele garantálja ezt. Úgyhogy legalább néhány „biológiai szükségszerűség” átfogalmazható, mint a legáltalánosabb problémák nyilvánvaló megoldása, azaz, mint a tervezési térben való kényszerlépés. Ezek olyan esetek, ahol ilyen vagy olyan oknál fogva a dolgokat csak egyféle módon lehet csinálni. De az ilyen okok lehetnek mélyek vagy sekélyesek. A mély okok a fizika törvényei által felállított korlátok - mint például a termodinamika második törvénye, vagy a matematikai és logikai törvények45. A sekély okok egyszerűen történetiek. Mondjuk, hogy volt egy adott probléma megoldásának két vagy több módja, de most, hogy valamilyen korábbi történeti véletlen lelökött minket egy rögzített útra, közel s távol csak ez az egy út áll rendelkezésre; ez „virtuális szükségszerűséggé” vált, olyan szükségszerűséggé, amely, bármiféle gyakorlati szempontból is nézzük, a kártyák adott kiosztása mellett fennáll. A többi opció többé nem igazán opció. A véletlen és szükségszerűség házassága a biológiai szabályszerűségek megkülönböztető jegye. Az ember gyakran ezt akarja kérdezni: „Vajon pusztán esetleges tény-e, hogy a körülmények olyanok, amilyenek, vagy beléjük láthatunk-e valamilyen mély szükségszerűséget?” A válasz majdnem mindig: is-is. De vegyük észre, hogy ez a fajta szükségszerűség, mely olyan jól illeszkedik a random vak keletkezés véletlenszerűségéhez, nem más, mint az ész szükségszerűsége. A szükségszerűségnek egy megkerülhetetlenül teleológiai formája az a parancs, amelyet Arisztotelész gyakorlati észnek nevezett, Kant pedig hipotetikus imperatívusznak: Ha el akarod érni a C célt, ez és ez amit az adott körülmények esetén tenned kell. Minél egyetemesebbek a körülmények, annál egyetemesebb a szükségszerűség. Ezért nem volnánk meglepve, ha azt találnánk, hogy a más bolygókon található élőlények a helyváltoztatás képességével és szemekkel rendelkeznének, és ez az, amiért több mint meglepve lennénk - szó szerint elképednénk, ha olyan élő dolgokat találnánk, amelyek különböző ügyekben sürgölődnének, de hiányoznának az anyagcsere folyamataik. De most nézzük a különbségeket azok között a hasonlóságok között, amelyek meglepnének bennünket, és amelyek nem. Tegyük fel, hogy a SETI beletrafálna, és tényleges kommunikációt hozna létre egy másik bolygón lévő intelligens lényekkel. Nem volnánk meglepve, ha azt találnánk, hogy ők ugyanazt az aritmetikát használják és értik, mint mi. Miért nem? Mert az aritmetika így helyes. Nem lehetségesek-e eltérő fajta aritmetika-szerű rendszerek, melyek mind egyformán jók? Marvin Minsky, a mesterséges intelligencia egyik alapítója foglalkozott ezzel a különös kérdéssel, és eredeti érveléssel alátámasztott válasza a „Miért lesznek érthetőek az értelmes idegenek” című írásában számos okot szolgáltat arra, hogy elfogadjuk az általa takarékossági elvnek nevezett gondolatot: Takarékossági elv: amikor két viszonylag egyszerű folyamatnak hasonló termékei vannak, e termékek valószínűleg teljesen azonosak! [Minsky 1985a, 119. oldal, eredeti felkiáltójel] Vegyük az összes lehetséges folyamat halmazát, amelyet Minsky a bábeli könyvtár módjára úgy értelmez, mint az összes lehetséges számítógép valamennyi permutációját (bármely számítógép absztrakt módon, mint valamely „Turing-gép” azonosítható, és ezekhez egyedi azonosító számok rendelhetők, melyek aztán számsorrendbe rendezhetők, akárcsak a bábeli könyvtár ábécé-sorendje). Elenyészően csekély számot kivéve ezen folyamatok Hatalmas többsége „alig csinál bármit is”, úgyhogy ha találunk kettőt, amelyek valami hasonlót csinálnak (és méltók arra, hogy észrevegyük őket), az elemzés valamilyen szintjén egy és ugyanazon folyamat kell legyenek. Minsky (122. oldalon) ugyanezt az elvet az aritmetikára is alkalmazza: 45 Mélyek-e vagy sekélyek a tiszta logika által felállított korlátok? Melyik hogy, gondolom, attól függően, mennyire nyilvánvalóak. Az adaptacionista gondolkodás finom paródiája Normann Ellestrand „Miért kisebbek a gyerekek szüleiknél?” című írása (1983), amely a JSS (Juvenile Small Size) jelenséggel kapcsolatban hősiesen rezzenéstelen arccal vizsgálja végig a „stratégiai” okok sokaságát. A jövőbeli kutatás felé való bátor kitekintéssel zárul: „egy másik ifjúkori jellegzetesség, amely még elterjedtebb, mint a JSS, és komoly elméleti figyelmet igényel, az a tény, hogy az ifjak mindig fiatalabbnak tűnnek szüleiknél”.
Mindebből azt a következtetést vonom le, hogy bármely létező, amely a legegyszerűbb folyamatok terében végez keresést, rövidesen olyan töredékekbe botlik, amelyek nem egyszerűen hasonlítanak az aritmetikára, de maguk jelentik az aritmetikát. Ez nem a képzelőerő kérdése, hanem a számítások univerzumának geográfiájában létező tény, egy olyan világban létezik, amely sokkal több korláttal rendelkezik, mint a valós dolgoké. A dolog nyilván nem korlátozódik az aritmetikára, hanem kiterjeszthető minden „szükségszerű igazságra” - arra, amit Platon óta a filozófusok a priori tudásnak neveznek. Ahogy Minsky mondja (119. oldal) „Joggal várhatjuk azt, hogy bizonyos 'a priori' struktúrák majdnem mindig megjelennek, amikor a lehetséges folyamatok univerzumából a szelekció révén egy komputációs rendszer fejlődik ki”. Gyakran rámutattak, hogy Platonnak a reinkarnációra és re-minisztenciára vonatkozó különös elmélete, amelyet a priori tudásunk forrásának magyarázataként fogalmazott meg, meghökkentő hasonlatosságot mutat Darwin elméletével, és ez a hasonlatosság különösen hangsúlyos a jelen kilátópontunkról nézve. Híres tény, hogy Darwin maga utalt e hasonlatosságra, naplójegyzeteinek egyik megjegyzésében. Azt az állítást kommentálva, mely szerint Platon úgy gondolta, a „szükségszerű ideák” a lélek preegzisztenciájából, vagyis korábbi létéből származnak, Darwin ezt írta: „Értsd a majmokat a pre-egzisztencia alatt.” (Desmond és Moore, 1991, 263. oldal). Nem lennénk meglepve ezután, ha azt találnánk, hogy a földönkívüliek a „2 + 2 = 4”-et és társait ugyanolyan megdönthetetlen igazságnak tartanák, mint mi, de ugye meg volnánk lepve, ha azt látnánk, hogy a tízes számrendszert használják az aritmetika igazságainak kifejezésére. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a tizes számrendszer iránti szeretetünk valamiféle történeti véletlen, amely a két ötujjú kezünkkel való számlálásból ered. De tegyük fel, hogy nekik is két kezük van, mindegyiken öt részegységgel. Az a „megoldás”, hogy használjuk az akármijeinket, hogy számoljunk velük, meglehetősen nyilvánvalóan kínálkozik, ha nem is egészen a kényszerlépés kategóriájába tartozik46. Nem lenne különösebben meglepő azt találni, hogy a mi idegenjeinknek egy pár kapaszkodó farokszerű kinövésük van, figyelembe véve a testi szimmetriára való jó okokat, és azon problémák gyakoriságát, melyek azt igénylik, hogy egy dolgot egy másikhoz képest manipuláljunk. De hogy mindegyik kinövésed öt alegységből álljon, az úgy néz ki, mint egy QWERTY-jelenség, amely a százmillió évekkel ezelőtti időkben gyökeredzik - puszta történeti esetlegesség, amely a mi lehetőségeinket korlátozta, de azt azért nem várnánk, hogy az övéket is. De lehet, hogy alábecsüljük az öt alegységgel rendelkezés racionalitását, megfelelő voltát. Olyan okoknál fogva, amiket még nem is sejtünk, az öt ujj jó ötlet lehet általában is, és nemcsak valami olyan, aminél megragadtunk. Akkor aztán nem volna furcsa, ha végül is azt találnánk, hogy űrbeli beszélgető társaink evolúciója ugyanehhez a jó ötlethez konvergált, és hogy ők is tizesekkel, százasokkal és ezresekkel számolnak. Attól azonban már igazán leesne az állunk, ha azt látnánk, hogy ugyanazokat a szimbólumokat használják, mint mi, az úgynevezett arab számjegyeket: 1, 2, 3... Tudjuk, hogy csak itt a Földön is tökéletesen jól működő alternatívák vannak, mint például a valóságos arab számjegyek (amit az arabok használnak), és aztán vannak nem olyan nagyon életképes alternatívák is, mint például a római számjegyek, I, II, III, IV... Ha azt találnánk, hogy egy másik bolygó lakói a mi arab számjegyeinket használják, egészen biztosak lennénk benne, hogy az nem egybeesés - kellett legyen történeti kapcsolat. Miért? Mert a lehetséges számformák tere, amelyben semmi ok nincs az egyiket választani másokkal szemben, egy Hatalmas tér; annak valószínűsége, hogy két független „keresés” ugyanazon a helyen lyukadjon ki, Elenyészően csekély. 46 Seymour Papert (1993, 90. oldal) leírja megfigyeléseit egy „tanulásképtelen” fiúval kapcsolatban egy olyan osztályban, ahol az ujjakkal való számolás tilos volt: „Ahogy ott ült, láttam, hogy annyira akart machinálni az ujjaival, hogy szinte viszketett neki. De tudta, hogy nem lehet. Láttam, hogy körülnéz, valami mást keresve, amivel számolhatna. Semmi sem volt kéznél. Láttam, amint növekszik a csalódottsága. Mit tehetnék?... És akkor jött a sugallat! Mintegy véletlenül odamentem a fiúhoz és hangosan ezt mondtam: „Gondoltál a fogaidra?” Rögtön láttam az arcán, hogy érti a dolgot, és a tanár arcán, hogy ő viszont nem. „Tanulásképtelenség, valóban!” mondtam magamban. A fiú az összeadásait egy félmosoly kíséretében végezte, nyilvánvalóan szórakoztatta a felforgató gondolat.” (Amikor arra gondolunk, hogy az akármijeink használata egy lehetséges kényszerlépés, érdemes felidézni, hogy a Föld nem minden népe használ decimális rendszert; a mayák például húszas alapú számrendszert használtak.)
A diákoknak gyakran nehezére esik megkülönböztetni a számokat és a számjegyeket. A számok azok az absztrakt „platóni” objektumok, amelyeknek a számjegyek a neveik. A 4-es arab számjegy, és a római IV számjegy egyszerűen ugyanannak a dolognak - a 4-es számnak a különböző nevei. (Ugyanakkor nem tudok semmivel beszélni valamely számról anélkül, hogy így vagy úgy meg ne nevezném, mint ahogy Clinton elnökről sem tudok beszélni anélkül, hogy valamilyen szót vagy szavakat ne használnék az őrá való utalásra. Bill Clinton egy ember, nem pedig egy szó, és a számok sem szimbólumok - a számjegyek viszont igen). Itt van egy remek módja a számok és számjegyek közötti különbség fontosságának megértésére; épp most vettük észre, hogy nem volna meglepő, ha a földönkívüliek ugyanazokat a számokat használnák mint mi, de egyszerűen hihetetlen volna, ha ugyanazokat a számjegyeket használnák. A lehetőségek valamely Hatalmas terében két függetlenül választott elem közötti hasonlóság esélye elenyészően kicsiny, hacsak a dolognak nincs valami oka. Van ilyen ok a számok esetén (mert az aritmetika igaz, az aritmetika variánsai pedig nem), míg nincs ilyen ok a számjegyekre nézve (a 4-et követő szám neveként a $ pontosan olyan jól működne, mint az „5” szimbólumjel). Tegyük fel, hogy azt látnánk, a földönkívüliek, akárcsak mi, a legtöbb informális célra a decimális rendszert használják, de bináris aritmetikára térnek át, amikor mechanikus protéziseik (a számítógépek) segítségével végzett számításokat végeznek. Az, hogy a 0-át és 1-et használják a számítógépeikben (feltéve, hogy feltalálták a számítógépet!), nem lepne meg bennünket, mert a bináris rendszer adoptálásának jó mérnöki okai vannak, és ha ezek az okok nem is egészen nyilvánvalóak, azért valószínűleg látótávolságon belül vannak az átlagos típusú gondolkodók számára. Nem kell professzornak lenni ahhoz, hogy a 2-es számrendszer előnyét megértsük. Általában azt várnánk, hogy ők is felfedezték azokat a különféle módokat, ahogy a dolgokat jól lehet csinálni. Valahányszor olyasmiről van szó, amit mindenki másképp csinál, és ezen alternatív módok egyike sem sokkal jobb a többinél, akkor ha mégis azt látjuk, hogy valakik a mi általunk választott módot követik, a meglepődésünk azzal arányos lesz, hogy hány különböző módot hiszünk lehetségesnek. Vegyük észre, hogy még hogyha Hatalmas számú ekvivalens módot képzelünk is el, egy értékítélet akkor is megbújik emögött. Ahhoz, hogy e módokat, mint egy ilyen Hatalmas halmazba beleeső dolgokat ismerjük fel, valamilyen Xfunkció végzése szempontjából egyformán jó megközelítéseknek kell tekintenünk őket. Az efféle vizsgálatnál a funkcionalista gondolkodás egyszerűen megkerülhetetlen; még csak fel sem sorolhatjuk a lehetőségeket anélkül, hogy a funkcionalitás egy felfogását fel ne tételeznénk. (Most már láthatjuk, hogy még a mendeli könyvtárra adott, szándékunk szerint vízhatlan megfogalmazás is ilyen funkcionális előfeltevéseket vett igénybe; képtelenség valamit lehetséges genomként azonosítani anélkül, hogy a genomokra olyan dolgokként ne gondolnánk, amelyek egy reproduktív rendszeren belül egy adott célt szolgálhatnak.) A gyakorlati ész használatának általános elvei nyilvánulnak meg itt (a gyakorlati észbe beleértve a modernebb formában megfogalmazott költség-nyereség elemzést is), és számíthatunk arra, hogy ezek az akárhol létező valamennyi életformára rákényszerítik magukat. Vitatkozhatunk egyes esetekről, de nem lehet vita a fenti elvek általában vett alkalmazhatóságáról. Az olyan sajátosságok, mint a helyváltoztató mozgást végző organizmusok kétoldali szimmetriája, vagy az, hogy a száj az állat elején van, mint történeti véletlenek vagy mint a gyakorlati bölcsesség esetei magyarázandók-e inkább? Az egyetlen vizsgálni való kérdés ezek relatív hozzájárulására vonatkozik, na meg arra a történeti sorrendre, amelyben e hozzájárulások megtörténtek. (Emlékezzünk, hogy az igazi QWERTYjelenségnél volt egy tökéletesen megfelelő mérnöki ok az eredeti választásra - csakhogy ez egy olyan ok volt, amelynek támogató körülményei azóta már rég megváltoztak.) A tervezési munka - az emelő munka - most a „felmerülő problémák” megoldásának jó útjait felfedezni hivatott munkaként fogható fel. Egyes problémák rögtön a kezdetben, bármely környezetben, bármely körülmények között adottak valamennyi faj számára. Egyes további problémákat később maguk a kezdeti „megoldási kísérletek” hoznak létre, amelyeket az első problémákkal szembenéző különböző fajok mutatnak be. E járulékos problémák némelyikét az organizmusok más fajai okozzák (akiknek szintén élniük kell valahogy), megint más
problémákat az adott faj saját problémáira adott saját megoldásai hozzák elő. Például, ha az ember - esetleg egy pénzfeldobással - már eldöntötte, hogy a megoldásokat egy adott területen keresi, akkor az ember az A probléma helyett a B problémánál ragad meg, ami aztán a P, Q és R alproblémákat veti fel az X, Y, és Z alproblémák helyett, és így tovább. Személyesítsük-e meg a fajokat ezen a módon, és tekintsük-e őket a gyakorlati észt használó ágensnek (Shull, 1990, Dennett, 1990a)? Vagy pedig választhatjuk azt, hogy a fajokat tökéletesen esztelen entitásokként gondoljuk el, és a racionálét magába a természetes szelekció folyamatába helyezzük át (amelyet esetleg joviálisan meg is személyesíthetünk Anyatermészet néven). Emlékezzünk Francis Crick csípős megjegyzésére arról, hogy az evolúció okosabb, mint mi vagyunk. Vagy választhatjuk azt, hogy teljes egészében tartózkodunk mindezektől az élénk kifejezésmódoktól. Bármelyik esetben is, az általunk végzett elemzések ugyanazzal a logikával fognak rendelkezni. Ez húzódik meg amögött az intuíciónk mögött, hogy a tervezési munka valahogyan szellemi munka. A tervezési munka csak akkor észrevehető (a változó genomok egyébként interpretálatlan tipográfiájában), ha értelmet kezdünk rá vetíteni (korábbi munkámban ezeket „szabadon lebegő racionálékként” jellemeztem, és e kifejezés láthatólag borzalmat és émelygést váltott ki sok egyébként pozitív hozzáállású olvasómból. Maradjanak velem; hamarosan elfogadhatóbb szavakat fogok használni ugyanezen gondolatok megfogalmazására.) Úgyhogy Paleynak nemcsak abban volt igaza, hogy a tervszerűség magyarázatra váró dolog, hanem abban is, hogy a tervszerűség intelligenciát tételez fel. Amit ő nem vett észre - de Darwin igen -, az a gondolat volt, hogy ez az intelligencia olyan kicsi és önmagában véve ostoba elemekre bontható le, hogy azok már nem is számítanak intelligensnek, és aztán térben és időben elosztva az algoritmikus folyamatok egy gigászi, összekapcsolt hálózatát hozzák létre. A munkát muszáj elvégezni, de hogy pontosan milyen munka végződik el, az nagyjából és egészében a véletlen műve, mert a véletlen segít meghatározni, hogy mely problémák (és részproblémák és rész-részproblémák) „foglalkoztatják” a gépezetet. Valahányszor egy megoldott problémába ütközünk, megkérdezhetjük: ki vagy mi végezte el ezt a munkát? Hol és mikor? Vajon a megoldás itt helyben született-e, vagy hosszú idővel ezelőtt? Vagy pedig valahogyan kölcsönvették (vagy ellopták) az élet fájának valamely másik ágáról? Ha egy megoldás olyan sajátosságokat mutat, amelyek kizárólag a tervezési térben növő fa egy látszólag távoli ágán felmerülő részproblémák megoldásakor jöhettek létre, akkor (nem számítva a csodát vagy az olyan véletlen egybeesést, ami túlságosan kozmikus méretű ahhoz, hogy hihető legyen) valamiféle másolási esemény kellett végbemenjen, hogy azt a bizonyos befejezett megoldást új helyére illessze. A tervezési térben nincs olyan magaslat, amelyhez minden mást mérhetnénk, és nincs olyan lépcsőház vagy létra sem, amelynek kalibrált fokai lennének, így aztán nem várhatjuk, hogy megfelelő mérési skálát találhatunk a távoli, egymástól függetlenül fejlődő ágakon megnyilvánuló tervezési munka mennyiségének összehasonlítására. Az alkalmazott módszerek hóbortosságának és elkalandozásainak köszönhetően előfordulhat, hogy ami egy bizonyos értelemben egyetlen probléma, az mind nehéz, mind pedig könnyű megoldásokkal rendelkezzen, amelyek több vagy kevesebb erőfeszítést igényelnek. Van egy híres történet Neumann Jánosról, a matematikusról és fizikusról (és egyben a számítógép egyik feltalálójáról), aki legendás képességekkel rendelkezett a fejben végzett számítások villámgyors elvégzésére. (Mint a legtöbb híres történetnek, ennek is számos változata létezik, amelyek közül azt választottam, amely az általam illusztrálni kívánt gondolatot a legjobban kifejezi.) Egy napon egy kollégája olyan rejtvényt adott fel neki, amely két megoldási úttal rendelkezett, egy fáradságos, bonyolult számítást igénylő és egy elegáns, aha-típusú megoldással. Ennek a kollégának volt egy elképzelése: az ilyen esetben a matematikusok a fáradságos megoldást dolgozzák ki, míg a (lustább, de okosabb) fizikusok megállnak egy pillanatra, és megtalálják a gyors és könnyű megoldást. Vajon melyik megoldást választaná Neumann? Ismerjük az efféle rejtvényeket: két vonat megy egymással szemben, kezdetben 100 mérföldnyire vannak egymástól. Egyazon sínen közelednek egymás felé, az egyik 30 mérföldes, a másik 20 mérföldes óránkénti sebességgel. Amikor a vonatok még 100 mérföldnyire vannak, egy 120 mérföldes óránkénti sebességgel repülő madár elindul az A
vonattól, a B vonathoz repül, ott azonnal megfordul és visszarepül a közeledő A vonathoz, és így tovább, mindaddig, amíg a vonatok össze nem ütköznek. Mennyi utat tett meg a madár az összeütközés pillanatáig? „240 mérföldet” válaszolt Neumann majdnem azonnal. „A fenébe!”, válaszolta a kollégája. „Lefogadtam volna, hogy maga a nehezebb módon fogja megcsinálni”. „Jé!”, kiáltott Neumann zavartan, homlokát vakarva. „Tényleg van egy egyszerű mód is!” (Útmutatás: mennyi idő telik el, amíg a vonatok összeütköznek?) A szemek szolgáltatják a szabványos példát az olyan problémára, amelyet az evolúció során számos alkalommal oldottak meg, ám olyan szemek, amelyek egészen egyformának látszhatnak (és ugyanazt is látják) egészen különböző K+F projektek révén voltak elérhetők, amelyek különböző mennyiségű munka elvégzését igényelték, az útközben található nehézségek eltérő történeti sajátosságainak köszönhetően. Azok a lények, amelyek egyáltalán nem rendelkeznek szemekkel, se nem jobbak, se nem rosszabbak valamilyen abszolút tervszerűségi skálán nézve; az ő leszármazási vonalaik egyszerűen soha nem találkoztak ezzel a problémával. A szerencsének ugyanezen változatossága teszi lehetetlenné azt, hogy egy jól meghatározott archimédeszi pontot definiáljunk, amelyről kiindulva a globális haladás mérhető lenne. Vajon haladás-e az, ha különmunkát kell vállaljál, hogy megfizethesd az elegáns autószerelőt, akit igénybe kell vegyél amikor az autód elromlik, mert túl bonyolult már a számodra ahhoz, hogy azon a módon javítsd meg, ahogyan a régi tragacsodat szoktad? Ki mondaná meg? Egyes fejlődési vonalak olyan csapdába esnek (vagy szerencsés módon abba az állapotba jutnak - tessék választani), ahol a komplexitás komplexitást hoz létre, a kompetitív design-ok fegyverkezési versenyében. Mások olyan szerencsések (vagy olyan szerencsétlenek - ismét tessék választani), hogy az élet problémáira rögtön az elején egy viszonylag egyszerű megoldást találnak, és mivel ezt egymilliárd évvel ezelőtt csípték el, azóta sem kellett sokmindent csináljanak, már ami a tervezési munkát illeti. Mi, emberi lények, amilyen komplikált lények vagyunk, általában a komplexitást értékeljük, de lehet, hogy ez csak a mi leszármazási vonalunkkal együttjáró esztétikai preferencia; más vonalak a maguk egyszerűségével olyan boldogok lehetnek, akárcsak a puhatestűek. 3. A tervezési tér egysége Nyilván nem kerülte el az olvasó figyelmét, hogy az e fejezetben bemutatott példáim az organizmusok vagy biológiai szervezetek és az emberi alkotások - könyvek, megoldott problémák, mérnöki győzelmek - között ingadoztak oda-vissza. Ez természetesen tervszerűség, és nem véletlen eredménye. Szerepe az volt, hogy előkészítse a terepet egy középponti állítás számára: csak egyetlen tervezési tér létezik, és minden, ami ebben található, minden mással egységet alkot. És aligha kell hozzátennem, hogy Darwin volt az, aki ezt megtanította nekünk, akár értette ő maga, akár nem. Most vissza akarok menni az általunk bejárt területre, hogy a fenti állítás melletti bizonyítékokat hangsúlyozzam, és néhány további következményt, valamint az állítás elfogadásának alapjául szolgáló további okokat fogalmazzak meg. A hasonlóság és a folytonosság, úgy gondolom, óriási jelentőségű, de a későbbi fejezetekben néhány lényeges eltérést is ki fogok mutatni a tervezett világ ember alkotta részei, és azon részek között, amelyek az olyan helyileg koncentrált előrelátó intelligencia híján jöttek létre, melyet mi emberi tervezők a problémák megoldásában alkalmazunk. Már korábban megjegyeztük, hogy a mendeli könyvtár (vagyis az A, C, G, T betűkből összeállított kötetek) a bábeli könyvtár részét alkotja, de most azt is észre kell vennünk, hogy a bábeli könyvtárnak legalábbis egy igen nagy része (hogy melyik része? Lásd a 15. fejezetet) ugyanakkor szintén „benne van” a mendeli könyvtárban, minthogy mi magunk benne vagyunk (a genomjaink ugyanis benne vannak, csakúgy, mint mindazon életformák genomjai, amelyeken a mi életünk múlik). A bábeli könyvtár a mi „kiterjesztett fenotípusunk” egy nézőpontját írja le (Dawkins, 1982). Másszóval: ahogy a pókok hálót szőnek, a hódok pedig gátakat építenek, mi (többek között) könyveket írunk. Nem lehet a pók genomját az életképesség szempontjából értékelni anélkül, hogy a hálót, amely a pók normális működésének részét alkotja, figyelembe ne vennénk, és ugyanúgy nem lehet a mi genomjaink életképességét megítélni anélkül, hogy figyelembe ne vennénk: mi egy kultúrát alkotó faj vagyunk, és e kultúra egy igen reprezentatív része a könyvek formájában jelenik meg. Minket
nemcsak megterveztek az evolúció során, mi magunk is tervezőkké váltunk. Csakhogy a mi tervezői képességünk, valamint annak termékei úgy kellett megjelenjenek, valamiféle darwini mechanizmus vak, mechanikus folyamatai révén, hogy csodákra közben ne legyen szükség. Vajon hány egymás tetején álló daru kellett ahhoz, hogy a prokarióta vonalak korai erőfeszítéseitől az oxfordi professzorok matematikai vizsgálataihoz jussunk? Ez az a kérdés, amelyet a darwini gondolkodás felvet. Az ellenállás pedig azok felől jön, akik úgy gondolják, hogy a prokariótákat és a könyvtáraink legértékesebb kincseit összekötő nagy történetben kellett legyen valahol egy diszkontinuitás, valamilyen égi fogantyú, isteni beavatkozás, vagy másféle csoda. Ki tudja, lehet, hogy volt is ilyesmi? - olyan kérdés ez, melyet a könyv hátralevő részében számos különböző módon fogunk megvizsgálni. De már láttunk nagyszámú mély párhuzamot, láttunk olyan eseteket, amelyekben ugyanazon elvek, az elemzés és következtetés egyazon stratégiái voltak alkalmazhatók mindkét tartományban. És ahonnan ezek a példák jöttek, ott több is van. Vegyük csak azt az úttörő módot, ahogyan Darwin a történeti következtetések egy bizonyos fajtáját használta. Ahogy Stephen Jay Gould hangsúlyozta (például 1977a, 1980a), éppen a tökéletlenségek, az egyébként hibátlannak tűnő tervezet különös problémái azok, amelyek a módosulással való leszármazás történeti folyamatának legjobb bizonyítékát adják; ezek ugyanis egyben a kérdéses tervezetek másolásának a legjobb bizonyítékai, a dolgok független újrafelfedezésével szemben vagy ahelyett. Most már ugye látjuk, miért olyan jó bizonyíték ez. Annak az esélye, hogy két független folyamat a tervezési tér ugyanazon régiójába érkezzen, Elenyésző - hacsak a kérdéses elem nem a tervezési tér kényszerlépésének eredménye. A tökéletes megoldásokat függetlenül találja meg az evolúció újra és újra, különösen, hogyha azok nyilvánvalóak. A majdnem-tökéletesség idioszinkrotikus variánsai azok, ahol a másolás árulkodó jegyeit kereshetjük. Az evolúcióelméletben az ilyen jegyeket homológiáknak nevezik: olyan jegyek ezek, amelyek nem valamely működési oknál fogva kell hasonlók legyenek, hanem a másolás miatt egyszerűen csak hasonlónak adódnak. A biológus Mark Ridley meg is állapítja: „Az evolúcióra vonatkozó, gyakran függetlenként bemutatott érvek közül egy sereg a homológia érv általános formájára redukálódik”. Majd végigköveti ezt az érvet egészen annak magjáig: Az emlősök fülében lévő csontocskák a homológia kitűnő példái. Ezek a hüllők állkapocscsontjainak homológ szervei. Az emlősök hallócsontjainak nem kellene ugyanazokból a csontokból állnia, mint a hüllők állkapcsának; ténylegesen mégis így van. ... Az a tény, hogy a fajok között homológia áll fenn, az evolúció melletti érv, mert ha a fajok külön-külön jöttek volna létre, nem volna olyan ok [kiemelés tőlem, D.D.], ami miatt ezeket a homológ hasonlóságokat kellene mutatniuk (Mark Ridley, 1985, 9. old.). Így van ez a bioszférában, és így van ez a plágiumok kulturális szférájában is, az ipari kémkedésben és a szövegelsajátítás becsületes munkájában is. Íme egy furcsa történeti egybeesés: miközben Darwin a következtetés jellegzetesen darwini módjának kidolgozásával küszködött, viktoriánus barátainak egyike-másika Angliában és különösen Németországban ugyanezt a bátor, eredeti történeti következtetési stratégiát már tökéletességre is vitte a paleográfia vagy klasszika-filológia területén. Számos alkalommal idéztem Platon munkáit e könyvben, de az „kész csoda”, hogy Platon munkája egyáltalán fennmaradt, és hogy mi valamilyen formában olvashatjuk. Dialógusainak egész szövege több mint ezer éven keresztül lényegében elveszettnek volt tekinthető. Amikor a reneszánsz hajnalán e szövegek újra megjelentek, a csoda tudja, honnan származó másolatok másolatainak másolatából származó, maszatos, kétes eredetű, részleges példányok formájában, az ötszáz évnyi fáradságos kutatómunkát hozott lendületbe, amelynek célja a „szövegek megtisztítása”, és az eredeti forrásokkal való információs kapcsolat helyreállítása volt. Ez az eredeti forrás természetesen Platon saját keze lett volna, vagy az a kéz, akinek ő diktált. Az eredeti példányok feltehetően rég szétporladtak (ma ismerünk néhány papírusztöredéket, amelyen Platón szövegek vannak, és e töredékek nagyjából egykorúak lehetnek magával Platonnal, de ezek nem játszottak fontos szerepet a történetben, mivel csak nemrégiben fedezték fel őket). A tudósok előtt álló feladat félelmetes volt. Nyilvánvaló, hogy a különféle fennmaradt
példányokban (amelyeket „tanúsítványoknak” neveztek) számos „szövegromlás” volt található, és e tévesztések, hibák vagy hamisítások mind kijavításra vártak, ugyanakkor ott volt számos további rejtélyes - vagy izgalmas - szövegrészlet is, amelynek eredetisége kérdéses volt, ám egyik esetben sem lehetett megkérdezni a szerzőt, hogy melyik micsoda. Hogyan lehetett a búzát az ocsútól szétválasztani? Nos, a szövegromlásokat többé-kevésbé rangsorrendbe lehetett állítani a súlyosságuk fokozatai szerint: (1) helyesírási hibák, (2) nyelvtani hibák, (3) ostobaságok vagy más módon zavarbaejtő kifejezések, illetve (4) olyan töredékek, amelyek egyszerűen stilárisan vagy doktrínálisan nem úgy néztek ki, mint a platóni szövegek általában. Darwin korára a filológusok, akik egész szakmai életüket tanúsítványaik származástanának kidolgozására fordították, nemcsak részletes és - addigra meglehetősen szigorú összehasonlítási módszereket fejlesztettek ki, hanem a másolatok másolatainak egész leszármazási sorait vizsgálták meg sikerrel, és számos különös tényt következtettek ki az ezek születésével, reprodukciójával és végül pusztulásával kapcsolatos történeti körülményekről. A közös és nem közös hibák mintázatainak elemzése révén (amely munkát az oxfordi Bodleian Könyvtár, a bécsi Na-tionalbibliothek, a Vatikán és más helyek gondosan megőrzött pergamenkincsei alapján végezték) képesek voltak arra vonatkozó hipotéziseket megfogalmazni, hogy körülbelül hány egymásutáni másolás kellett történjen, hogy nagyjából mikor és hol készült ezek egyike-másika, és hogy mely tanúsítványok rendelkeznek időben viszonylag közeli közös ősökkel, melyek pedig nem. Az ő munkájuk deduktív bátorsága néha azonos mérvű Darwinéval. A kézirathibák egyes csoportjai, amelyeket nem javítottak ki, és egy adott leszármazási vonal valamennyi utódkéziratába bemásoltak, majdnem biztosan annak a ténynek köszönhetően jelentek meg, hogy az írnok, aki a diktálást követte, nem ugyanazzal a görög kiejtéssel rendelkezett, mint az olvasó, és ennek következtében következetesen félrehallott egy adott fonémát! Az ilyen utalások a görög nyelv történetére vonatkozó, más forrásokból származó bizonyítékokkal együtt még arra vonatkozó feltevések megfogalmazását is lehetővé tették, hogy melyik görög szigeten vagy hegycsúcson lévő mely kolostor lehetett a mutációk egy adott halmazának forrása, és melyik évszázadban - noha az ott és akkor létrehozott konkrét pergamendarab már rég behódolt a termodinamika második törvényének, és szépen szétporladt47. Tanult-e valamit Darwin a filológusoktól? Rájött-e valamelyik filológus, hogy Darwin újra felfedezte a langyos vizet? Nietzsche például a régi szövegek egyik elképesztően nagy műveltségű ismerője volt, és azon német gondolkodók egyike, akit magával ragadott a darwini robbanás, de amennyire tudom, sohasem vette észre a rokonságot Darwin és a saját kollégái módszerei között. Darwin maga később meglepődött a saját érvei és a nyelvek leszármazástanát tanulmányozó filológusok gondolatai közötti különös hasonlóságtól. Az ember származásában (1906) expliciten rámutatott a homológiák és a konvergens evolúciónak feltehetően köszönhető analógiák közötti megkülönböztetés hasonló alkalmazására: „A különböző nyelvekben feltűnő homológiákat találunk, amelyek közös származásnak és analógiákat, amelyek a hasonló fejlődési folyamatnak a következményei.” (77. oldal, Seress László fordítása) A tökéletlenségek vagy hibák az olyan jegyek speciális eseteit jelentik, melyek harsogóan - és ráadásul intuitíve is érthető módon - beszélnek egy közös előtörténet létezéséről. A véletlen, amely a tervezési munka során követett út számos fordulóját meghatározza, ugyanezt a hatást érheti el. Egy illusztráció ehhez: Otto Neugebauer, a csillagászat történetének nagyszerű kutatója 1988-ban egy görög papirusz töredékének fényképét kapta kézhez, amelyen egy oszlopba írt néhány szám állt. A feladónak, egy ókor-tudósnak fogalma sem volt e papírusztöredék jelentéséről, és azt akarta tudni, vajon Neugebauernek van-e valamilyen ötlete. A 89 éves tudós kiszámította a szomszédos sorokban lévő számok közötti különbséget, 47 A tudomány azóta még tovább fejlődött. A számítógépek segítségével az újabb kutatók még azt is megmutatták, „hogy a Platón-kézirataink keletkezésére és leszármazástörténetére vonatkozó 19. századi modell annyira túlegyszerűsített, hogy egyszerűen rossznak kell nevezni. Ez a modell eredeti formájában azt tételezte fel, hogy valamennyi fennmaradt kézirat közvetlen vagy közvetett másolata a három legrégibb fennmaradt kézirat egyikének vagy közülük többnek; az újabb kéziratokban fellelhető variációkat pedig íráshibákként vagy önkényes szövegjavításokként kellett magyarázni, amelyek száma minden új másolat előállításával csak növekedhet...” (Gombaugh és Wells, 1968, 2. oldal; ez a bevezetés jó képet nyújt arról, hogyan játsszák ma a játékot).
megkereste ezek maximális és minimális értékét, és arra a következtetésre jutott, hogy e papirusz egy babiloni ékírásos tábla „G oszlopa” egy részének fordítása kell legyen, amelyen egy babiloni „B típusú” lunáris ephemerisz állt! (az ephemerisz, akárcsak a hajózási évkönyv, egyféle táblázatrendszer az égitestek egy adott időszakban felvett helyzeteinek kiszámítására). Hogyan juthatott Neugebauer e Sherlock Holmes-i következtetésre? Elemi dolog: a görög írást (amely sexagezimális, nem pedig decimális számok sorozata) a babiloniak által a Hold helyzetének kiszámítására alkalmazott igen pontos számítások részleteként - G oszlopaként ismerte fel. Namármost, számos különböző módja van egy csillagászati táblázat készítésének, és Neugebauer tudta, hogy aki az ephemeriszt másoktól függetlenül, a saját rendszerét használva dolgozza ki, nem fogja pontosan ugyanazokat a számokat kapni, mint mindenki más, noha a számok lehetnek közeliek. A babiloni B-rendszer igen kiváló volt, úgyhogy az azonos eredményhez a finom részleteket is meg kellett őrizni. A számok pontos egyezése miatt tehát fordításról van szó (Neugebauer, 1989)48. Neugebauer nagyszerű tudós volt, de az ő lábnyomát követve valószínűleg az olvasó is képes egy hasonló dedukciós hőstettet véghezvinni. Tegyük fel, hogy az alábbi szöveg fényképét kapjuk meg, és hozzá ugyanazokat a kérdéseket: Mit jelent? Honnan származhat? Mielőtt tovább olvasnánk, próbáljuk csak meg. Valószínűleg rá lehet jönni akkor is, ha valaki nem igazán olvassa a gót betűket - sőt akkor is, ha nem is tudunk németül! Nézzük csak közelebbről. Megvan? Bámulatos mutatvány! Lehet, hogy Neugebaueré a dicsőség a babiloni G oszlopért. De az olvasó is hamar rájött, nem igaz? Ez a részlet egy Erzsébet kori dráma néhány sorának német fordítása kell legyen (hogy pontosak legyünk, Shakespeare: Julius Caesar, III. felv. 2. jelenet, 79-80 sor). Ha belegondolunk, megértjük, hogy aligha lehetne bármi más! Annak esélye, hogy a német betűk e különös sorozata bármilyen körülmények között egymás mellé kerüljön, elenyésző. De miért? Milyen különös tulajdonság jelöli ki az ilyen szimbólumfüzéreket? Nicholas Humphrey (1987) e kérdés még érdekesebb és drasztikusabb változatát fogalmazta meg. Ha Önt arra kényszerítenék, hogy egy döntésével az alábbi mesterművek egyikét „a feledésnek adja át”, melyiket választaná: Newton Principiáját, Chaucer Canterbury Tales-ét, Mozart Don Giovanniját vagy az Eiffel-tornyot? „Ha muszáj volna választani” - válaszolja Humphrey - Kevés kétségem van, melyik kellene az legyen: a Principiának kellene mennie. Hogyhogy? Mert mindezek közül Newtoné volt az egyetlen, amely helyettesíthető. Egészen egyszerűen: ha Newton nem írta volna meg, akkor megírta volna valaki más - valószínűleg néhány éven belül ... A Principia az emberi intellektus dicsőséges alkotása volt, az Eiffel-torony pedig a romantikus mérnöki felfogás viszonylag csekély értékű diadala; mégis az a helyzet, hogy míg Eiffel a dolgot a maga módján csinálta, addig Newton egyszerűen Isten útját követte. Newton és Leibniz közismert vitát folytatott arról, ki dolgozta ki elsőként a kalkulust. Rögtön el tudjuk képzelni Newtont, amint egy másik kortársával pedig arról vitázik, kié legyen az elsőbbség a gravitációs törvény felfedezéséért. De ha például Shakespeare sohasem élt volna, senki más nem írta volna meg a színdarabjait és verseit. C.P. Snow, A két kultúra című művében a tudomány nagy felfedezéseit mint „tudományos Shakespeare-műveket” magasztalta. De egy bizonyos értelemben alapvetően tévedett. Shakespeare drámái Shakespeare drámái és nem máséi. A tudományos felfedezések ezzel szemben - végső soron - senkinek a tulajdonát sem képezik” (Humphrey, 1987). A szemléletes különbség persze a felfedezés és a létrehozás közötti eltérésben áll, de mi már tudjuk, hogy mindezt jobban is meg lehet fogalmazni. Egyfelől ott van az a fajta tervezési munka, amely egy kényszerlépés vagy egy olyan legjobb lépés megtalálásának felel meg, amelynek eredménye (legalábbis visszatekintve) a tervezési tér egyedülálló, kiválasztott, kedvező helyének tekinthető, egy olyan helynek, amelyet sok kiindulópontból, számos eltérő úton is el lehet érni; másfelől pedig ott áll az a tervezési munka, amelynek a minősége sokkal jobban függ a sorsát formáló történet számos esetlegességének kihasználásától és felerősítésétől. 48 Köszönetet mondok Noel Swerdlownak, aki e történetet „The Origin of Ptolemy's Planetary Theory” című előadását követő diszkusszió során 1993. október 1.-én a Tufts filozófia kollokvium keretében elmesélte, és később elküldte nekem Neugebauer cikkét, a lényeges pontjait érintő magyarázattal együtt.
Láttuk a 2. fejezetben, hogy még a maradékos osztás algoritmusa is igénybe vehet véletlenszerű vagy önkényes elemeket - válassz egy számjegyet véletlenszerűen (vagy válaszd a kedvenc számodat) és nézd meg, hogy ez a „helyes” megoldás-e. De ahogy előrehaladsz, a ténylegesen idioszinkratikus választások végül is kiesnek, a végső válaszban, a csakugyan helyes válaszban nyomuk sem marad. Más algoritmusok a véletlenszerű választásokat végtermékeikben is megjeleníthetik. Gondoljunk egy versíró algoritmusra vagy inkább fűzfarím-író algoritmusra, ha úgy tetszik - amely így indul: „Végy egy tetszőleges főnevet a szótárból ...”. Az efféle tervezési folyamat aztán létrehozhat olyasmit is, ami garantált minőségellenőrzés - vagyis szelekciós nyomás - alatt áll, de ami ugyanakkor az alkotás egyedi történetének félreismerhetetlen jegyeit is magán hordozza. A Humphrey által megfogalmazott kontraszt igen éles, de elevensége ugyanakkor félrevezető is lehet. A művészettel szemben a tudomány határozott céllal rendelkező utazásokban időnként inkább versenyfutásokban - érintett: ezek a tervezési tér specifikus problémáinak megoldásai. De a tudósok éppen annyira érdeklődnek a választott utak iránt, mint a művészek, és ennélfogva elborzadnának a gondolattól, hogy Newton munkáját eldobjuk, és pusztán annak célját őrizzük meg (azt, amihez végül valaki más mindenképpen elvezetett volna bennünket). Nagyon is törődnek az aktuális útvonalakkal, mert az út megtétele során alkalmazott módszerek újra felhasználhatók lehetnek más utazásoknál; a jó módszerek daruként működnek, amelyek illő köszönetnyilvánítással kölcsönvehetők és a tervezési tér más részein való emelőmunkára felhasználhatók. Extrém esetben, egy tudós által kifejlesztett daru sokkal értékesebb lehet, mint az a konkrét emelőmunka, vagyis az elért cél, aminek az érdekében létrehozta. Például egy triviális eredmény bizonyítása ugyanakkor egy új értékes matematikai módszer felé vezető áttörést jelenthet. A matematikusok nagy becsben tartják az egyszerűbb, elegánsabb bizonyítások megalkotását az olyasmikre, amiket máshogy már bizonyítottak - vagyis nagy becsben tartják a hatékonyabb darukat. Ebben az összefüggésben a filozófia a tudomány és a művészetek között félúton fekvőnek tűnik. Ludwig Wittgenstein emlékezetes módon azt hangsúlyozta, hogy a filozófiában maga a folyamat - az érvelés és az elemzés - fontosabb, mint a termék - vagyis az elért következtetés, a megvédett elmélet. Ezt ugyan számos filozófus, aki valódi problémákat akar megoldani - és nemcsak a véget nem érő beszédjavítás fényűzésében lubickol -, hevesen (és véleményem szerint igen jogosan) vitatja, de azt még ők is beismernék, hogy Descartes híres „Cogito ergo sum” gondolatkísérletét sohasem akarnák átadni a feledésnek, még ha senki nem is fogadja el annak következtetéseit; egyszerűen túl szellemes intuíció-ugrás ahhoz, még akkor is, ha mindaz, amit szolgáltat, hamis (Dennett, 1984, 18. oldal). Miért nem lehet szabadalmat kapni két szám sikeres összeszorzásának műveletére? Azért, mert bárki meg tudja csinálni. Ez egy tervezési kényszerlépés. Ugyanez igaz minden olyan egyszerű tényre, amelynek a felfedezéséhez nem kell zseninek lenni. De akkor hogyan védik magukat a táblázatok és más rutinszerű (de sok munkát igénylő) adattömegek létrehozói a gátlástalan másolók ellen? Időnként csapdákat állítanak. Valaki azt mesélte nekem például, hogy a Ki kicsoda? kiadói egyszerűen úgy akadályozták meg, hogy a versenytársak ellopják a nehezen megszerzett adataikat és saját életrajzi enciklopédiáikban megjelentessék azokat, hogy csendben néhány teljesen hamis tételt is szerepeltettek. Biztosak lehetünk benne, hogyha ezek egyike megjelenik egy versenytárs kiadványának oldalain, az nem puszta, egybeesés! A teljes tervezési tér tágabb perspektívájában a plágium bűnét mint egy daru ellopását definiálhatjuk. Ilyenkor valaki vagy valami már elvégzett egy bizonyos tervezési munkát, olyasmit létrehozva, ami a későbbi tervezési munkákban hasznos lesz, és ennélfogva bárki vagy bármi számára, aki vagy ami egy tervezési projekten dolgozik, értékkel bír. A mi kultúránk világában, ahol a tervezeteknek ágenstől ágenshez való eljuttatását a kommunikáció számos közege teszi lehetővé, a más „műhelyekben” kifejlesztett tervezetek megszerzése köznapi esemény, majdhogynem a kulturális evolúció definiáló jegye. (Ez a 12. fejezet témája lesz.) A biológusok általában (egészen a génsebészet hajnaláig) azt tételezték fel, hogy az ilyen tranzakciók a genetika világában lehetetlenek. Azt is mondhatnánk, hogy ez volt a hivatalos dogma. Az újabb felfedezések ezt másképp láttatják - noha a kérdést majd az idő fogja eldönteni; egyetlen dogma sem múlt még ki küzdelem nélkül. Például Marylin Houck (Houck és mások, 1991) bizonyítékot talált arra, hogy körülbelül negyven évvel ezelőtt
Floridában vagy Közép-Amerikában egy aprócska atka, amely a gyümölcslegyeken él, a Drosophila willistoni légyfaj egy petéjét kilyukasztotta, és ennek során magával vitte e faj jellegzetes DNS-ének egy darabját, amelyet aztán véletlenül átvitt egy (vad) Drosophila melanogaster légy petéjébe! Ez magyarázhatja a vadon élő populációkban egy speciális DNSelem hirtelen robbanásszerű elterjedését, amely gyakori a D. willistoninál, de korábban sohasem volt nyoma a D. melanogaster populációiban. Houck hozzátehette volna: ugyan mi más is magyarázhatná ezt? Úgy néz ki a dolog, ez bizony fajok közötti plágium. Más kutatók más feltevéseket is vizsgálnak a természetes genetika világában való gyors előrehaladással kapcsolatban. Ha megtalálják ezeket az utazási eszközöket, akkor azok izgalmas - de kétségtelenül ritka - kivételeket fognak jelenteni az alól az ortodox szabály alól, hogy genetikai transzmisszió csak a közvetlen leszármazás láncain keresztül lehetséges49. Amint éppen megjegyeztük, hajlamosak vagyunk ezt a dolgot élesen szembeállítani azzal, amit a kulturális evolúció szabadon gördülő világában találunk, de még ott is megtalálhatjuk a szerencse és a másolás kombinációjától való nagyfokú függést. Vegyük például a bábeli könyvtárban lévő csodálatos könyveket, amelyek többségét soha nem fogják megírni, noha az őket létrehozó folyamat a természeti törvényeket nem sértené és nem kurtítaná meg. Vegyük például azt a néhány kötetet, amelyet te magad meg szeretnél írni - és csakis te írhatsz meg -, például gyermekkorod költőien fogalmazott önéletrajzi történetét, amely minden olvasót megríkat és megnevettet. Tudjuk, hogy a bábeli könyvtárban Hatalmas számú könyv rendelkezik pont ezekkel a jellemzőkkel, és hogy mindegyiket egymillió billentyű lenyomásával lehet létrehozni. Még egy piszmogó 500 leütés/napos sebesség mellett is az egész dolog nem tarthat sokkal tovább hat évnél, a hosszú vakációkat is beleszámítva. No, mi akadálya van? Ott az ujjad, és a számítógép billentyűi is szépen, egymástól függetlenül nyomogathatók. Semmi akadálya nincsen. Vagyis, nem kell, hogy legyen bármilyen azonosítható erő vagy fizikai törvény, olyan biológiai vagy pszichológiai gát, vagy más feltűnő akadály, amelyet jól azonosítható körülmények hoznak létre (mint például a fejedből kiálló fejsze, vagy egy elég hitelesnek látszó fenyegető alak által rád szegezett pisztoly). Rengeteg könyv van, amit sohasem fogsz megírni (és ennek nincs semmi külön oka). Életed útjának kanyargásai miatt egyszerűen úgy adódik, hogy nem vagy a legalkalmasabb ezeknek a billentyűsorozatoknak a létrehozására. Ha némi távlatot is szeretnénk nyerni - bármilyen korlátoltat is - azzal kapcsolatban, hogy milyen mintázatok játszanak szerepet szerzői hajlamaid kialakításában, tekintetbe kell vegyük a tervszerűségnek az általad olvasott könyvekről terád magadra való átvitelét. Azok a könyvek, amelyek ténylegesen létrejöttek és a világ könyvtáraiban megtalálhatók, bizony vaskosan függnek nemcsak szerzőik biológiai képességeitől, hanem mindazoktól az egyéb könyvektől is, amelyek korábban léteztek. Ezt a függőséget minden egyes fordulóponton egybeesések és véletlenek alakítják. Csak nézzük meg az én műveim jegyzékét, hogy e könyv származási vonalait felfedezhessük. Az evolúcióról alsóbbéves korom óta olvastam és írtam, de ha Doug Hofstadter nem bátorított volna 1980-ban, hogy olvassam el Dawkins Önző génjét, valószínűleg sohasem kezdtem volna egymáshoz közelíteni azokat az érdeklődéseimet és olvasási szokásaimat, amelyek e könyv alapjának fő formálói voltak. És ha Hofstadtert nem kérte volna meg a New York Review of Books, hogy Brainstorms (1978) című könyvemet szemlézze, valószínűleg sosem jutott volna arra a remek ötletre, hogy felvesse egy könyvön való együttműködésünket (The Mind's I (1981)), és akkor nem lett volna alkalmunk arra sem, hogy kölcsönösen könyveket ajánljunk egymásnak, ami engem Dawkinshoz vezetett, és így tovább. De még ha ugyanezeket a könyveket és folyóiratcikkeket olvastam is volna, más utakat követve, más sorrendben, akkor sem gyakorolta volna pontosan ugyanazt a befolyást rám ez az olvasás, és ennélfogva valószínűtlen lett volna, hogy éppen ezt a szimbólumsorozatot hozzam létre, amelyet Ön most olvas. Mérhető-e a tervszerűségnek a kultúrában való ilyetén átadása? Vannak-e a kulturális transzmisszónak a biológiai evolúció génjeihez hasonló egységei? Dawkins (1976) azt vetette fel, hogy vannak, és a mém nevet adta nekik. Akárcsak a gének, a mémek is replikátorokként 49 A Drosophila esetén átvitt genetikai elemek „intragenom paraziták”, és gazdaegyedeik adaptív tulajdonságaira nézve valószínűleg negatív hatással rendelkeznek, úgyhogy ne legyenek vérmes reményeink. Lásd Engels (1992).
vannak elképzelve, csak egy eltérő közegben léteznek, nagyjából ugyanazon evolúciós alapelveknek engedelmeskedve, mint a gének. Az a gondolat, hogy lehetséges egy tudományos elmélet, a memetika, amely határozott párhuzamban áll a genetikával, számos gondolkodót abszurdként és meglepőként érintett, de szkepticizmusuknak legalábbis egy jó része félreértésen alapul. A háttérben egy olyan problémás gondolatról van szó, amelyet a 12. fejezetben gondos vizsgálat tárgyává teszünk, de addig is félretehetjük a vitákat és egyszerűen úgy használhatjuk a mém kifejezést, mint egy ügyes szót, ami egy feltűnő (memorizálható) kulturális elemre vonatkozik, valami olyasmire, ami elegendő tervszerűséget hordoz magában ahhoz, hogy érdemes legyen eltenni - vagy ellopni, illetve lemásolni. A mendeli könyvtár (és ikertestvére, a bábeli könyvtár, ezek végülis egymáson belül foglalnak helyet) olyan jó közelítő modelljét adja az univerzális tervezési térnek, amilyet csak valaha is el akarunk gondolni. Az elmúlt nagyjából négymilliárd évben az élet fája e hatalmas multidimenzionális térben azon cikk-cakkban keresztülhaladva növekedett, szinte elképzelhetetlen termékenységgel virágozva és ugyanakkor sokfelé ágazva, mindazonáltal a Lehetségesnek a Ténylegesen Létezővel mindössze egy elenyészően kis részét megtöltve50. Darwin veszedelmes gondolata szerint a tervezési tér minden egyes lehetséges bejárása összefügg egymással. Nemcsak a te gyerekeid és a te gyerekeid gyerekei, de az elméd gyermekei és elméd gyermekeinek elme-gyermekei is az elemek közös tárházából kell származzanak, a génekből és a mémekből, amelyeket a kikerülhetetlen erővel működő, fölfelé hajtó algoritmusok gyűjtöttek össze és őriztek meg, a lejtők és a daruk, valamint a daruk tetejére állított daruk, amelyek a természetes szelekciót és annak termékeit jelentik. Ha ez így van, akkor az emberi kultúra eredményei - a nyelv, a művészet, a vallás, az etika, a tudomány maga - maguk is ugyanannak az alapvető folyamatnak a műtermékei (vagyis műtermékek műtermékei ...), amelyek a baktériumokat, az emlősöket és a Homo sapienst létrehozták. Nincsen külön teremtése a nyelvnek, és sem a művészet, sem a vallás nem rendelkezik betű szerint értve isteni inspirációkkal. Ha egy égi madár létrehozásához nincs szükség égi fogantyúra, akkor nem kellenek égi fogantyúk a pacsirtához írt óda megírásához sem. Egyetlen mém sem önmagában álló sziget. Az élet és annak minden dicsősége így egyetlen hatalmas perspektívában egyesül, ám egyesek e látomást gyűlöletesnek, meddőnek vagy felháborítónak találják, tiltakozni akarnak ellene és mindenek felett nagyszabású kivételeket akarnak találni vele szemben. Úgy gondolják, ha mások nem is, ők maguk Isten által és Isten hasonlatosságára lettek létrehozva, vagy ha nem vallásosak, akkor maguk akarnak égi fogantyúk lenni. Valahogy az értelem és a tervszerűség belső forrásaivá akarnak válni, nem pedig ugyane folyamatnak, amely a bioszféra többi részét automatikus úton létrehozta, a „puszta” műtermékeivé. Úgyhogy nagyon sok minden forog itt kockán. Mielőtt a III. részben az univerzális savnak az emberi kultúrán keresztül fölfelé való terjedésének részleteit megvizsgáljuk, meg kell erősítenünk az alaptáborunkat azzal, hogy szemügyre vesszük a darwini gondolkodással szembeni, a biológián belülről származó mély felvetések sokféleségét. E folyamatban a darwini eszmék erejére és összetettségére vonatkozó látomásunk további megerősítést fog nyerni. HATODIK FEJEZET - Csak egyetlen tervezési tér létezik, és ebben az élet fája egy olyan ágat növesztett, amely csak az utóbbi időben kezdte saját felderítő nyúlványait az ember alkotta tárgyak formájában a térbe kinyújtani. A kényszerlépések és más jó ötletek olyanok, mint jelzőfények a tervezési térben, amelyeket a természetes szelekció és az emberi kutatás végső fokon algoritmikus keresési folyamatai révén újra meg újra felfedeznek. Mint Darwin megállapította, a leszármazás történeti tényét utólagosan bárhol detektálhatjuk a tervezési térben, ha olyan közös jellemzőket találunk, amelyek együttlétezése leszármazási kapcsolat nélkül Elenyészően valószínűtlen lenne. Az evolúcióról való történeti gondolkodás ezért Paley premisszájának elfogadásán alapul: a világ tele van tervszerűséggel, amelynek a létrehozása 50 „Bevallom, azt hiszem, hogy a fenotípusos tér ürességét piros hó tölti ki ... Azt a nullhipotézist alapul véve, hogy egyáltalán nincsenek korlátok, a folyamat által bejárt elágazó útvonalak egy random sétát jelentenek a sokdimenziós térben. A sokdimenziós terekben tett ilyen séták tipikus tulajdonsága pedig az, hogy a tér legnagyobb részét üresen hagyják” (Kauffmann, 1993, 19. oldal).
valóságos munkát igényelt. Ezzel befejeztük Darwin veszedelmes gondolatának bevezető bemutatását. Most a II. részben ki kell építenünk a biológián belüli alaptábort, mielőtt megvizsgáljuk a darwini gondolat azon vonásait, amelyek az emberi világra vonatkozó felfogásunkatt a III. részben majd alapvetően átalakítják. HETEDIK FEJEZET - Hogyan indult növekedésnek az élet fája? A szkeptikusok úgy gondolták, hogy a készen teremtés - egy égi fogantyú - indító lökése szükséges az evolúciós folyamat elindításához. Van azonban egy darwini válasz erre a kérdésre, amely megmutatja Darwin univerzális savjának erejét, amint az a kozmikus piramis legalsó szintjeiig átrágja magát, megmutatva, hogyan keletkezhetnek még a fizika törvényei is a káoszból vagy a semmiből, egy speciális teremtő vagy törvényadó lény feltételezése nélkül. Ez a szédítő távlat a veszedelmes darwini gondolat egyik legfélelmetesebb aspektusa, ám a félelem alaptalan.
II. RÉSZ
A darwini gondolkodás a biológiában Az evolúció a nevesincs semmilyen mindegyformaságból induló folytonos összekapcsolódás és valami-mássá-válás. - WILLIAM JAMES (1880) A biológiában semminek nincs értelme, ha nem az evolúció fényében nézzük. - THEODOSIUS DOBZHANSKY (1973) 7. FEJEZET
A darwini szivattyú feltöltése 1. Vissza a darwini frontvonalak mögé Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó. - BIBLIA (Mózes I., A teremtésről: 11-12, Károli Gáspár ford.) -
MIFÉLE MAGBÓL nőhetett ki az élet fája? Hogy minden földi élet egy ilyen elágazó folyamat során jött létre, az mostmár minden ésszerű kételyt meghaladó módon megállapítást nyert. Jórészt Darwinnak köszönhetően, ez most éppolyan biztonságos példája a tudományos tényeknek, mint az, hogy a Föld gömbölyű. De vajon hogyan indult el ez a folyamat? Ahogy a harmadik fejezetben láttuk, Darwin nemcsak hogy a közepén kezdte a történetet, hanem igen óvatosan visszatartotta magát legalábbis nyilvánosságra hozott gondolatainak a kezdetekhez való továbbvitelétől is - más szóval, távol tartotta magát az élet és az élet előfeltételeinek végső eredetétől. Amikor beszélgetőtársai sarokba szorították, még magánbeszélgetésben sem mondott sokkal többet. Egyik híres levelében azt feltételezte, hogy nagyon is lehetséges: az élet egy „kis meleg pocsolyában” kezdődött, de nem tudott részletekkel szolgálni az ősi preor-ganikus leves valószínű receptjével kapcsolatban. És Asa Graynak adott válaszában, mint láttuk, nyitva hagyta azt a lehetőséget, hogy a törvények, melyek az egész Földet megrázkódtató lépést irányították, maguk is tervszerűek és feltehetően Isten által - tervezettek voltak. Az ebben az ügyben való szűkszavúság több oknál fogva is bölcs dolognak bizonyult. Először is, senki sem tudta őnála jobban, milyen fontos, hogy egy forradalmi elmélet az empirikus tények sziklaágyába legyen lehorgonyozva, és tudta azt is, hogy itt csak spekulálni tudna, csupán távoli reménnyel arra, hogy még a maga idejében bármilyen érdemi visszajelzést kapjon. Végül is, mint láttuk, Darwin még a gének mendeli fogalmával sem rendelkezett, nemhogy az annak alapjául szolgáló molekuláris masinéria ismeretével. Darwin vakmerő következtetésekre volt képes, de azt is tudta, hogy mikor nincs elegendő premisszája a továbblépéshez. Meg aztán ott volt szeretett felesége, Emma iránti aggódása, aki elszántan ragaszkodott vallásos hitéhez, és aki már látta a férjének munkájában fenyegető veszélyt.
Vonakodása, hogy e veszélyes területen mélyebbre hatoljon, legalábbis a nyilvánosság előtt mégis túlment a felesége érzései iránti tiszteletnél. Egy tágabb értelmű etikai megfontolásról volt szó, amelyet Darwin világosan látott. Sokmindent írtak már azokról a morális dilemmákról, amelyekkel a tudósok szembenéznek, amikor egy potenciálisan veszélyes tény felfedezése szembeállítja az igazság iránti szeretetüket a mások boldogulása iránti felelősséggel. Milyen feltételek mellett köteles az ember az igazság elrejtésére, és egyáltalán vannak-e ilyen feltételek? Ez lehet valóságos dilemma is, ahol erős és teljes mélységében nehezen megérthető érvek állnak mindkét oldalon. Azzal kapcsolatban azonban nincs vita, hogy mi egy tudós (vagy filozófus) morális kötelezettsége a saját spekulációit illetően. A tudomány gyakran nem a demonstrálható tények módszeres egymásra sorakoztatásával halad előre; a „frontvonalat” majdnem mindig számos rivális front alkotja, amelyek kiélezett versenyben állnak, és mind vadul spekulatívak. Számos ilyen spekuláció, bármilyen vonzó is kezdetben, hamarosan tévesnek bizonyul, és a tudományos vizsgálódások ilyen szükségszerű melléktermékeit potenciálisan éppolyan veszélyesnek kell tekinteni, mint bármilyen más laboratóriumi szemetet, figyelembe kell venni a környezeti hatásait. Ha a nyilvánosság részéről való félreértelmezés alkalmas lehet arra, hogy szenvedést okozzon - azáltal, hogy embereket veszélyes cselekedetekre késztet, vagy azáltal, hogy aláássa valamilyen társadalmilag kívánatos alapelv vagy hit melletti elkötelezettségüket -, akkor a tudósok különösen óvatos módon kell eljárjanak, aggodalmasan figyelve arra, hogy a spekulációkat annak nevezzék, amik, a meggyőzés retorikáját pedig megfelelőbb tárgyakra tartogassák. Csakhogy az eszméket, nem úgy, mint a toxikus gázokat vagy a kémiai hulladékokat, majdnem lehetetlen tartályba zárni, különösen, ha olyan témákra vonatkoznak, amelyeket tartós emberi érdeklődés övez. Így aztán, noha a felelősség kérdéséről nincs vita, nemigen van egyetértés afölött, hogy hogyan kell neki megfelelni. Darwin megtette amit tudott: spekulációit leginkább megtartotta saját magának. Mi viszont tudunk ennél jobbat is. Az élet fizikáját és kémiáját most elképesztő részletességgel értjük, úgyhogy ma sokkal több következtetés vonható le az élet szükségszerű és (talán) elégséges feltételeiről. A nagy kérdésekre adott válaszok még mindig jó adag spekulációt tartalmaznak, de e spekulációkat, mint ilyeneket azonosíthatjuk, és hozzátehetjük ismereteinket arról, hogyan lehet megerősíteni vagy elvetni azokat. Nem volna értelme többé megpróbálni Darwin hallgatagságának példáját követni; ahhoz túlságosan kiszabadult már a dzsinn a palackból. Lehet, hogy nem tudjuk még pontosan, hogyan kell komolyan venni ezeket a gondolatokat, de a biológiában kiépített biztonságos darwini hídfőállásnak köszönhetően tudjuk, hogy képesek vagyunk rá, és tudjuk, hogy ezt kell tennünk. Valóságos csoda, hogy Darwin nem jött rá az öröklődés valamilyen alkalmas mechanizmusára. Vajon mi lett volna a véleménye egy olyan spekulációról, amely azt állítja, hogy testének minden sejtjében egy olyan utasításkészlet másolata rejlik, amelyet óriási makromolekulákra írtak kettős spirálok formájában, szorosan 46 kromoszómává összecsomózva? Egy emberi tesben lévő DNS kibontva és összefűzve többször - tízszer vagy százszor is - elérne a Napig és vissza. Darwin volt az, aki fáradhatatlan munkával feltérképezte az örvös-ludak, orchideák és giliszták testének és életének nagyszámú, lélegzetállítóan komplex részletét, és nyilvánvalóan kéjes élvezettel írta le őket. Ha 1859-ben valamilyen profetikus álma lett volna a DNS csodáiról, akkor minden bizonnyal ellubickolt volna ebben is, de meglepne, ha képes lett volna komoly arccal elmesélni az egészet. Még számunkra is, akik a számítógépes korszak „mérnöki csodáihoz” vagyunk szokva, nehéz megemészteni a tényeket. A sejtben nemcsak molekula méretű másológépek, hanem a hibákat korrigáló javító enzimek is dolgoznak, méghozzá szédítő sebességgel, amelynek nagyságrendjét a szuperszámítógépek még meg sem közelítik. „A biológiai makromolekulák olyan tárolókapacitással rendelkeznek, amely a legjobb mai információtárolókat számos nagyságrenddel haladja meg. Például az E. coli genomjában az információsűrűség körülbelül 10^27 bit/m^3” (Küppers, 1990, 180. oldal). Az ötödik fejezetben eljutottunk a biológiai lehetőségek darwini definíciójához, ami a mendeli könyvtárban való elérhetőségi viszonyokon keresztül értelmezhető, de e könyvtár létezésének előfeltétele, mint megjegyeztük, az elképesztő bonyolultságú és hatékonyságú
genetikai mechanizmusok létezése volt. William Paley-t magával ragadta volna a csodálat és csodálkozás az életet lehetővé tevő atomi szintű bonyolultságtól. Hogyan jöhettek létre ezek a szerkezetek, hogyha egyben a darwini evolúció előfeltételei is? Az evolúcióval szembenálló szkeptikusok amellett érvelnek, hogy ez a darwinizmusban rejlő fatális fogyatékosság. Mint láttuk, a darwini eszme ereje abból származik, ahogyan a tervezési munka hatalmas feladatát el tudja osztani hosszú időtartamok és nagy léptékű terek fölött, előrehaladása során megőrizve a résztermékeket. Evolution: A Theory in Crisis (Evolúció: egy elmélet válságban) című könyvében Michael Danton ezt így fejezi ki: A darwinista feltételezi, „hogy a működőképesség szigetei gyakoriak, könnyen megtalálhatók és könnyű szigetről-szigetre jutni a funkcionális, működőképes formákon keresztül” (Danton, 1985, 317. oldal). Ez majdnem így is van, de nem egészen. Valóban, a darwinizmus központi állítása az, hogy az élet fája kinyújtja ágait, a „működőképesség szigeteit” a közbülső formák földnyelveivel kötve össze, de senki nem mondta, hogy az átjutás „könnyű” lenne, vagy hogy a biztonságos megállóhelyek „gyakoriak”. A darwinizmus csak egy olyan erőltetett értelemben kötelezi el magát a földnyelveken való „könnyű” átjutás mellett, hogy mivel minden élő dolog egy másik élő dolog leszármazottja, ezért hosszú út áll mögötte; gyártási receptjének legapróbb részletei is garantáltan az idő próbáját kiálló életképességgel rendelkeznek. A leszármazási vonalak valóban életvonalak; a darwinizmus szerint az egyetlen remény, hogy a szemét és törmelék kozmikus labirintusába belépve életben maradhassunk, az, hogyha a földnyelveken maradunk. De hogyan indulhatott ez a folyamat? Danton (323. old.) viszonylag hosszasan foglalkozik azzal, hogy kiszámítsa egy ilyen indulás valószínűtlenségét, és meglehetősen agyzsibbasztó számokat kap eredményül. Hogy egy élő sejtet a véletlen révén állítsunk elő, azt feltételezi, hogy legalább száz funkcionális proteint kell egyszerre egy helyre vonni. Ez
száz szimultán eseményt jelent, amelynek mindegyike egy olyan független valószínűséggel rendelkezik, ami alig lehet több, mint 10^-20, és ez maximális együttes valószínűségnek 10^2000-et eredményez. Ez a valószínűség valóban Elenyésző - majdhogynem lehetetlent jelent. És első látásra úgy néz ki, mintha a szokásos darwini válasz itt egy logikai oknál fogva nem segítene nekünk, mivel sikerének előfeltétele - egy szaporodásra képes és variációkat előállító rendszer léte pontosan az, amit most ennek révén akarunk megmagyarázni. Úgy tűnik, mintha az evolúcióelmélet egy mély gödörbe ásta volna be magát, amelyből nem tud megmenekülni.
Biztos, hogy az egyetlen dolog, ami megmenthetné, egy égi fogantyú! Ez volt legalábbis Asa Gray szilárd reménye, és minél többet tudtunk meg a DNS-replikáció bonyolult részleteiről, annál kecsegtetőbbnek tűnt ez a gondolat azok számára is, akik a mágikus helyet keresték, ahol a vallás egy kis segítségével megszabadulhatnak a tudománytól. Azt is mondhatnók, hogy ez sokaknak égből pottyant ajándéknak tűnhetett. Csakhogy, felejtsd el a dolgot, mondja Richárd Dawkins: Lehetséges, érvelnek, hogy a teremtő nem irányítja az evolúciós események nap nap utáni sorát; lehet, hogy nem formázta meg a tigrist és a bárányt, lehet, hogy nem készített fát, de felállította a másolás eredeti gépezetét és a másolóerőt, a DNS és a fehérje eredeti gépezetét, amely az összegződő szelekciót, s ennélfogva az egész evolúciót lehetővé tette. Ez áttetszően gyenge érvelés, sőt nyilvánvalóan önmagát semmisíti meg. A szervezett bonyolultság az, aminek magyarázatával nehézségeink vannak. Ha egyszer már lehetőségünk van egyszerűen feltételezni a szervezett bonyolultságot, még ha csak a DNS-másoló/fehérje másoló gép szervezett bonyolultságát, akkor viszonylag könnyű hozzá mint a még szervezettebb bonyolultság létrehozójához folyamodni... De természetesen annak az Istennek, amelyik képes intelligensen megtervezni egy olyan bonyolult dolgot, mint a DNSmásoló/fehérje másoló rendszer, legalábbis ugyanolyan bonyolultnak és szervezettnek kell lennie, mint magának a gépnek. (A vak órásmester, 130-131.old.) És amint Dawkins tovább folytatja, „Az evolúciót egyebek között éppen az teszi olyan áttetsző szerkezetű elméletté, hogy megmagyarázza, miként keletkezett a szervezett komplexitás az ős egyszerűségből” (285. old.) Ez a darwini gondolat egyik alapvető erőssége, és az alternatívák alapvető gyengesége. Valójában, ahogy egyszer kifejtettem, valószínűtlen, hogy bármely más elmélet rendelkezhetne ugyanezzel az erővel: Darwin a cél-okokat és a teleológiai törvények világát egy olyan alapelvvel magyarázza, amely mechanisztikus ugyan, de - egy sokkal alapvetőbb módon - kifejezetten független az „értelemtől” vagy a „célszerűségtől”. Egy olyan világot tételez fel, amely abszurd, a kifejezés egzisztencialista értelmében: nem groteszk, hanem értelmetlen, és e feltételezés szükségszerű feltétele annak, hogy a célszerűség olyan magyarázatát nyújthassuk, amely nem söpri a kérdést a szőnyeg alá. Kétséges az, hogy vajon el tudunk-e egyáltalán képzelni egy nem mechanisztikus, de ugyanakkor a kérdést nem félresöprő alapelvet a biológiai világban található tervszerűség magyarázatára; csábító a kérdéseket nem félresöprő beszámolók iránti elkötelezettséget egyenlőnek tekinteni a mechanisztikus materializmus iránti elkötelezettséggel, noha ezen elkötelezettségek prioritása világos. ... így érvelünk: Darwin materialista elmélete nem biztos, hogy az egyetlen, a kérdéseket nem félresöprő elmélete ezeknek az ügyeknek, de ez ilyen elmélet, s az egyetlen, amellyel jelenleg rendelkezünk, és ez épp elég jó ok a materializmus támogatására (Dennett, 1975, 171-172. oldal). Vajon fair vagy egyáltalán megfelelő kritikája-e ez a vallásos alternatíváknak? E fejezet valamelyik korábbi változatának egy olvasója ezen a ponton azért panaszkodott, mert szerinte Dawkins és én Isten hipotézisét mint egyszerűen a tudományos hipotézisek egyikét kezelve, vagyis mint a tudomány mércéi szerint és általában a racionális gondolkodás mércéje szerint értékelendő valamit tekintve, egyszerűen semmibe vesszük azt az istenhívők részéről igen elterjedt állítást, hogy az ő hitük túlmegy a racionalitáson, és nem olyan ügy, amire az efféle világi módszerek, mint a tesztelés, alkalmazhatóak volnának. Nem egyszerűen ellenszenves, mondta, hanem egyenesen alaptalan azt feltételeznem, hogy a tudományos módszer változatlan erővel alkalmazható a hit tartományában is. Na jó, nézzük ezt a kifogást. Kétlem persze, hogy a vallás védelmezője vonzónak fogja találni, ha jobban szemügyre vesszük. A filozófus Ronald de Sousa egy alkalommal igen emlékezetes módon úgy jellemezte a filozófiai teológiát, hogy az „intellektuális tenisz háló nélkül”, és én kész vagyok megengedni, hogy mostanáig valóban minden további megjegyzés vagy kérdés nélkül feltételeztem, hogy a racionális ítélőerő hálója a helyén volt. De le is ereszthetjük, ha igazán akarjátok. Tessék szerválni. Akármit szerválsz, durván visszaütöm a következő módon: „Amit mondasz, abból az következik, hogy Isten sonkás szendvics alufóliában. Nem valami csodálatraméltó Isten!” Ha meg ekkor röptézel, azt kérdezve, hogyan tudom logikailag igazolni, hogy a te szervádnak ilyen esztelen következménye volna,
akkor ezt fogom válaszolni: „Ó, szóval azt akarod, hogy amikor én visszaütöm a labdát, fönt legyen a háló, de amikor te szerválsz, akkor lent? Nos, a háló vagy fönnmarad, vagy lenn. Ha a háló lent van, akkor nincsenek szabályok - bárki bármit mondjon, ha valami, hát akkor ez hülyéknek való játék. Én csak neked akartam adni azon feltételezés előnyét, hogy nem fogod a saját idődet meg az én időmet azzal vesztegetni, hogy leeresztett hálóval játsszunk.” Ha most érdemben gondolkodni akarunk a hitről, és a hitnek mint a vélekedések egy olyan extra kategóriájának megalapozását akarjuk nyújtani, amely különleges kezelést igényel, kész vagyok a játékra. Természetesen elfogadom a hit jelenségének létezését; szeretnék viszont érdemi alapot látni arra, hogy a hitet komolyan vegyük mint az igazság elérésének módszerét, és nemcsak mondjuk mint olyasféle eszközt, amellyel az emberek önmagukat vagy egymást vigasztalják (ez is egy érdemes cél persze, amelyet a maga területén nagyon is komolyan veszek). Senki ne várja tőlem azt, hogy követem majd a hit, mint igazsághoz vezető út védelmezésében, hogyha bármely ponton tényként lehet hivatkozni a Gondviselés adományára, amelyet feltehetőleg éppen most akarunk igazolni. Mielőtt valaki a hitre hivatkozik, amikor az ész sarokba szorította, gondoljon arra, hogy vajon akkor is el akarja-e dobni az észt, amikor az az ő oldalán van. Mondjuk utazást teszel egy idegen országban valakivel, akit szeretsz, és a szemed láttára brutálisan meggyilkolják. A bíróságon kiderül, hogy ebben az országban a gyanúsított barátai a védelem tanúiként szerepelhetnek, kinyilvánítva barátjuk ártatlanságába vetett hitüket. Nézed a párás szemű barátok felvonulását, akik nyilvánvalóan őszinték, és büszkén nyilatkoztatják ki soha nem szűnő hitüket annak az embernek az ártatlanságában, aki a szemed láttára követte el a szörnyű tettet. A bíró feszülten és tisztelettel figyel, láthatóan jobban megindítja ez az ömlengés, mint a vád által prezentált összes bizonyíték. Hát nem lidércnyomás ez? Hajlandó lennél egy ilyen országban élni? Vagy hajlandó lennél-e megengedni, hogy egy olyan sebész operáljon, aki azt mondja neked, hogy valahányszor ott belül egy kis hang arra szólítja fel, hogy vegye semmibe az orvosi tanulmányait, akkor erre a kis hangra hallgat? Tudom, hogy a jó társaságban is megengedett a kettős erkölcs, és a legtöbb esetben teljes szívemmel együttműködök ezzel a felállással. De itt most komolyan az igazság lényegéhez szeretnénk eljutni, és hogyha azt gondolod, hogy a hittel kapcsolatos gyakori, de ki nem mondott feltételezés valami más, mint társadalmilag hasznos ködösítés a célból, hogy elkerüljük a kölcsönös zavarbaesést és megszégyenülést, akkor vagy sokkal mélyebben látsz ezekben az ügyekben, mint bármely filozófus valaha is tudott (mert soha egyikük sem tudta megvédeni ezt az álláspontot), vagy pedig magadat csapod be (és a labda most a te térfeleden van). Dawkins viszontválasza annak az elméletalkotónak, aki Isten segítségét hívná arra, hogy az evolúciós folyamatot elindítsa, egy cáfolhatatlan cáfolat, amely éppolyan megsemmisítő hatású ma, mint amikor Philo használta azt Cleantes földbe döngölésére Hume Dialógusaiban két évszázaddal ezelőtt. Az égi fogantyú a legjobb esetben egyszerűen elhalasztaná a probléma megoldását, és Hume nem gondolhatott semmiféle darukra, úgyhogy feladta. Darwin viszont remek darukat hozott magával, hogy a középső sávban elvégezze az emelőmunkát, de vajon ezek az elvek, amelyek egyszer már olyan jól működtek, újra alkalmazhatók lesznek-e arra, hogy Darwin daruinak génjét felemelje a földről és a helyére illessze? Nos: igen. Épp amikor úgy tűnhet, hogy a darwini eszme erőforrásainak végére jutott, akkor kecsesen lejjebb ugrik egy szinttel, és folytatja a menetelést. A darwini eszme mostmár nemcsak egyetlen gondolat, hanem több gondolat együttese, és ezek úgy szaporodnak, mint a varázsló kalapjában a nyulak. Ha meg akarjuk érteni ezt a trükköt, amely első pillantásra elképzelhetetlennek tűnik, akkor meg kell birkóznunk néhány nehéz gondolattal, és egy csomó részlettel, mind matematikai, mind molekuláris értelemben. Ez nem az a könyv, és én nem vagyok az a szerző, amelyhez vagy akihez az olvasó e részletek iránti felvilágosításért fordulhat, és mivel semmi más, mint a részletek ismerete nem biztosítja a megfelelő megértést, a következőkhöz az alábbi figyelmeztetés jár: noha meg fogom próbálni, hogy megismertessem ezeket a gondolatokat, az olvasó mindaddig nem fog valódi tudással rendelkezni, míg át nem tanulmányozza az elsődleges irodalmat (saját magam egy amatőr szintjén állok). A lehetőségek ötletes elméleti és kísérleti felderítésén jelenleg olyan sok különböző kutató dolgozik, hogy itt gyakorlatilag egy külön tudományról van szó a biológia és fizika határán. Mivel nem remélhetem, hogy a
gondolatok érvényességét demonstráljam - és nem kell, hogy az olvasó csak azért higgyen nekem, mert én mondom - nos, akkor miért mutatom be ezeket? Azért, mert célom filozófiai: meg akarok törni egy előítéletet, meg akarom törni azt a meggyőződést, hogy egy bizonyos fajta elmélet nem működhet. Láttuk, hogyan térült el Hume filozófiai útvonala amiatt, mert képtelen volt komolyan venni a falban keletkezett nyílást, amelyet halványan megpillantott. Azt gondolta, hogy tudja, nincs értelme tovább menni abban az irányban. Amint Szokratész rámutatott: a filozófiai bénultság fő oka az, ha úgy gondoljuk, hogy tudunk valamit, amikor valójában nem is tudjuk. Ha meg tudom mutatni, hogy elképzelhető, hogy a darwini eszme „egész végig” keresztülvihető, ez elébe vághat a nagyszájú és túlságosan is ismerős elutasítások egy családjának, és elménket felnyithatja más lehetőségek számára. 2. Molekuláris evolúció Az élő sejt legkisebb katalikusan aktív fehérjemolekulái legalább száz aminosavból állnak. Még egy ilyen rövid molekula esetén is a húsz alapvető monomernek 20^100, vagyis közelítőleg 10^130 alternatív elrendezése létezik. Ez azt mutatja, hogy már a bonyolultság legalacsonyabb szintjén is, vagyis a biológiai makromolekulákén, a struktúrák majdnem korlátlan sokfélesége lehetséges. - BERND-OLAF KÜPPERS 1990, 11. oldal. A mi feladatunk megtalálni egy algoritmust, egy természeti törvényt, mely elvezet az információ eredetéhez. – MANFRED EIGEN (1992, 12. oldal) –
Mikor az előző részben a darwinizmus központi állításainak erejét elemeztem, egy enyhe (!) túlzást engedtem meg magamnak: azt mondtam, hogy minden élő dolog más élő dolgok leszármazottja. Ez így nem lehet igaz, hiszen az élő dolgok végtelen halmaza következne belőle, egy olyan halmaz, amelynek nincs első eleme. Mivel tudjuk, hogy (a Földön mostanáig létezett) élő dolgok teljes száma igen nagy, de véges, ezért logikailag nézve úgy tűnik, hogy kötelesek vagyunk azonosítani egy első elemet - egy Ádámot, vagy egy protobaktériumot, ha úgy tetszik. De hogyan jöhetett létre egy ilyen első elem? Egy teljes baktérium sokkal komplikáltabb annál, mint hogy valamilyen kozmikus véletlen révén pottyanjon bele a létezésbe. Egy olyan baktérium, mint az E. coli DNS-e körülbelül négymillió nukleotiddal rendelkezik, és majdnem mindegyikük precízen egy megadott helyen ül. Egészen nyilvánvaló továbbá, hogy egy baktérium nem is tudna sokkal kevesebbel működni. Úgyhogy van itt egy slamasz-tika: mivel az élő dolgok csak véges ideje léteznek, kellett, hogy legyen közöttük első, de mivel minden élőlény komplett egészt alkot, ezért nem lehetett köztük első! Csak egyféle megoldás lehetséges, és ennek a körvonalait jól ismerjük: mielőtt létrejöttek volna a baktériumok, amelyek önálló anyagcserével rendelkeznek, voltak már sokkal egyszerűbb kvázi-élőlények, mint a vírusok, de ezeknek a vírusoktól eltérően nem álltak (még) a rendelkezésükre más élőlények, amelyeken élősködhettek volna. A vegyész nézőpontjából tekintve, a vírusok „mindössze” hatalmas komplex kristályok, komplexitásuknak köszönhetően azonban nem maradnak nyugton; folyton „csinálnak” is mindenfélét. Például különféle változatokban reprodukálják vagy replikálják magukat. Egy vírus könnyű csomaggal utazik, nem csomagol be az anyagcseréhez szükséges gépezetet, úgyhogy vagy az önreplikációhoz és az önjavításhoz szükséges energia és anyagok kihasználásával él, vagy végül megadja magát a termodinamika második főtételének és szétesik. Manapság az élő sejtek koncentrált raktárakat hoznak létre a vírusok számára, és a vírusok úgy alakultak át, hogy kihasználhassák ezeket, de az első időkben az újabb másolatok előállításához a potyázásnak csak kevésbé hatékony módszerei álltak rendelkezésre. A mai vírusok nem mind használnak kettős szálú DNS-t; egyesek egy ősi nyelvet alkalmaznak, amelyet egyetlen szálból álló RNS alkot (ami természetesen a gének kifejezése során még mindig szerepet játszik a mi reproduktív rendszerünkben is, mint közvetítő, „üzenetvivő” rendszer). Ha a szokásos gyakorlatot követjük, és a vírus szót egy parazitikus makromolekulára tartjuk fenn, akkor új névre van szükségünk e legkorábbi ősök számára. A számítógép-programozók egy adott feladatot elvégző kódolt instrukciók összetákolt fragmentumát „makrónak” nevezik, úgyhogy azt javaslom, nevezzük ezeket az úttörőket makróknak, hogy hangsúlyozzuk: habár
ezek „csupán” hatalmas makromolekulák, ugyanakkor programok vagy algoritmusok töredékei is, csupasz, minimális ön-reprodukáló mechanizmusok - figyelemreméltóan hasonlóak azokhoz a számítógép-vírusokhoz, amelyek nemrég jelentek meg, hogy izgalomba hozzanak és felbosszantsanak bennünket (Ray 1992, Dawkins 1992)51. Mivel ezek az úttörő makrók képesek voltak reprodukálódni, megfeleltek a darwini evolúció szükséges feltételének, és ma már világosan tudjuk, hogy pármilliárd év nagyobbik részét azzal töltötték, hogy szépen fejlődgettek a Földön, mielőtt bármilyen igazi élőlény létrejött volna. Még a legegyszerűbb önreplikáló makró sem igazán egyszerű azonban, hanem részek százmillióinak kompozíciója, attól függően, hogyan számítjuk a nyersanyagokat, amelyek alkotják. Az ábécé betűi az adenin, citozin, guanin, timin és uracil, olyan bázisok, amelyek nem túl komplexek ahhoz, hogy normális prebiotikus körülmények között létrejöjjenek (az RNS, amely időben a DNS előtt jött, uracillal rendelkezik, míg a DNS timint használ). A szakértők véleménye azonban eltér abban, hogy vajon ezek a blokkok képesek voltak-e véletlenszerű egybeesések sorozata révén valami olyan bonyolult dologgá szintetizálni önmagukat, mint egy önreplikáló molekula. A kémikus Graham Cairns-Smith (1982, 1985) Paley érvének egy újabb változatát mutatja be a molekuláris szinten. A DNS-fragmentumok szintetizálásának folyamata még a modern szerves kémikusok fejlett módszereinek segítségével is igen bonyolult, és ez azt mutatja, hogy véletlenszerű létrejöttük éppolyan valószínűtlen, mint Paley órája a szélviharban. „A nukleotidok túl költségesek” (Cairns-Smith 1985, 45-49. oldal) A DNS túl sok tervezési munka eredményét jelenti ahhoz, hogy pusztán a véletlen terméke legyen, mondja Cairns-Smith, de aztán továbbmegy, hogy egy eredeti - noha spekulatív és vitatott - eljárást mutasson be arra nézve, hogy hogyan lehetett elvégezni ezt a munkát. Akár megerősítik végül Cairns-Smith elméletét, akár nem, érdemes megbeszélni, egyszerűen mivel olyan tökéletesen példázza az alapvető darwini stratégiát52. Egy jó darwiniánus, aki megintcsak egy tű megtalálásának problémájával szembesül a tervezési tér szénakazlában, körülszaglászna egy még egyszerűbb replikátor formát keresve, amely valahogy időszakos állványzatul szolgálhatna, hogy a protein részeket vagy nukleotid bázisokat a helyükön tartsa, amíg az egész protein vagy makró összeállítható. Bámulatos, de van is egy jelölt, épp a megfelelő tulajdonságokkal, és ami még bámulatosabb, e jelölt pont az, amit a Biblia is használ: az agyag! Cairns-Smith megmutatja, hogy a szén alapú önreplikáló DNS és RNS kristályok mellett vannak sokkal egyszerűbb, szilícium alapú önreplikáló kristályok, és ezek a szilikátok, ahogy nevezik őket, maguk is egy evolúciós folyamat termékei lehetnek. Ezek alkotják az agyag ultrafinom részecskéit, afféléket, mint amik az erős áramlások és a folyók kavargó örvényeinek külső oldalán felgyülemlenek. Az egyedi kristályok a molekuláris struktúra szintjén finoman különböznek, oly módon, ami továbbadódik, amikor elindul a kristályosodási folyamat, amely replikációjukat bevégzi. Cairns-Smith bonyolult érvelést fejlesztett ki annak céljából, hogy megmutassa: a fehérje- és RNS-fragmentumok, amelyek természetes módon tapadnak e kristályok felületére, mint a bolhák a kutyára, végül hogyan kerülhetnek használatbavételre a szilikát kristályok által, mint olyan „eszközök”, amelyek saját replikációs folyamataikat segítik elő. E hipotézis szerint (amely, mint minden igazán termékeny eszme, számos szomszédos variációval rendelkezik, amelyek bármelyike a későbbi győztesnek bizonyulhat) az élet építőkövei a karrierjüket mint 51 Figyelmeztetés: a biológusok használják a makroevolúció kifejezést, szemben a mikroevolúcióval, hogy nagyléptékű evolúciós jelenségeket jelöljenek vele - a fajképződés és kihalás mintázatait például, szemben a szárnyak finomításával, vagy a mérgező anyagoknak való ellenállás egy adott fajon belüli változásaival. Amit én a makrók evolúciójának nevezek, annak semmi köze a makroevolúcióhoz, ebben az említett értelemben. A makró kifejezés azonban olyan jól alkalmazható az én céljaimra, hogy úgy döntöttem, ennél maradok, és hátrányait ezzel a jegyzettel próbálom kiegyenlíteni - olyan taktika ez, amelyet az Anyatermészet is gyakran alkalmaz. 52 Ugyanezen oknál fogva Richard Dawkins szintén tárgyalja és részletesen ki is dolgozza Cairns-Smith gondolatát A vak órásmester című könyvében. Mivel mindkét beszámoló jó olvasmányt jelent a laikusok számára, csak utalok az ínyenc részleteikre, és itt csak ahhoz nyújtok elegendő összefoglalást, hogy az étvágyat felgerjesszem, hozzátéve azt a figyelmeztetést, hogy Cairns-Smith hipotézisével vannak azért problémák. Hogy e figyelmeztetést ellensúlyozzam, azt a megnyugtató állítást teszem, hogy még ha e hipotézisek végül mind elvetésre kerülnek is - ami egyelőre nyitott kérdés -, vannak más, kevésbé könnyen érthető alternatívák, melyek a helyükre léphetnek.
a replikáló agyagrészecskékhez tapadó egyféle kvázi-élősködők kezdték, miközben komplexitásuk az agyagrészecskék „igényei” kielégítésének érdekében addig növekedett, mígnem elérték azt a pontot, amikor már gondoskodni tudtak magukról. Nem égi fogantyú csupán egy létra, amely, mint Wittgenstein egyszer egy másik kontextusban mondta, miután felmásztunk rá, eldobható. De ez még messze nem lehet az egész történet, még ha mindez igaz is. Tegyük fel, hogy e primitív folyamatban az RNS rövid önreprodukáló füzérei jönnek létre. Cairns-Smith e teljesen magukba fordult replikátorokat „meztelen géneknek” nevezi, mivel ezek semmi másra nem valók, mint saját replikációjukra, amit külső segítség nélkül végeznek. De még mindig maradt egy nagy probléma: hogyan lesznek ezek a meztelen gének valaha is felöltöztetve? Hogyan történt az, hogy ezek a szolipszista, önmagukba forduló replikátorok egyszercsak a fehérjék specifikációjára tértek át, vagyis azoknak a kis enzimgépeknek az előállítására, amelyek a jól ismert hatalmas testeket építik fel, hogy a mai géneket generációról generációra átadják? A kérdés azonban még ennél is sokkal rosszabbul áll, mert ezek a fehérjék nemcsak testeket építenek; szükség van rájuk az önreplikáció folyamatának segítéséhez is, mihelyst egy RNS vagy DNS füzér túl hosszúvá válik. Habár az RNS rövid szakaszai enzimatikus segédlet nélkül is képesek lemásolni magukat, a hosszabb füzéreknek a segítők egész sleppjére van szüksége, és ezek specifikálása aztán egy igazán hosszú szakaszt igényel - hosszabbat, mint ami elegendő hűséggel reprodukálható, mielőtt épp ezek az enzimek megjelentek volna. Úgy tűnik, megint egy paradoxonnal állunk szemben, egy ördögi körrel, amelyet John Maynard Smith tömören így jellemzett: „Nem lehetséges pontos replikáció egy mondjuk kétezer bázispárból álló RNS nélkül, és nem létezhet ilyen sok RNS az akkurátus replikáció nélkül (Maynard Smith, 1979, 475. oldal). Az evolúciós történet e korai periódusának egyik vezető kutatója, Manfréd Eigen, elegáns kis könyvében, melynek a Steps Towards Life (Lépések az élet felé, 1992) címet adta - és ez a könyv jó hely a minket foglalkoztató gondolatok tanulmányozásának folytatására megmutatja, hogyan építhettek fel a makrók fokozatosan valamit, amit ő „molekuláris szerszámkészletnek” nevez, amit az élő sejtek arra használnak, hogy önmagukat újraalkossák, miközben maguk körül azokat a struktúrákat is felépítik, amelyek a megfelelő időben az első prokarióta sejtek védelmező membránjai lettek. A sejt előtti evolúció e hosszú periódusa nem hagyott fosszilis nyomokat maga után, maga után hagyta viszont történetének számos árulkodó jegyét azokban a „szövegekben”, amelyeket a leszármazottak, köztük természetesen a körülöttünk jelenleg is nyüzsgő vírusok közvetítettek felénk. A tényleges fennmaradó szövegek (vagyis a magasabb organizmusok esetén a DNS-beli specifikus A, C, G és T sorozatok és a nekik megfelelő RNS képletekben az A, C, G és U sorozatok) tanulmányozása révén a kutatók egy sereg következtetést tudnak levonni a legkorábbi önreplikáló szövegek azonosságáról, ugyanannak a taktikának a finomított verzióit használva, mint amellyel a filológusok rekonstruálták a Platon által leírt szavakat. Saját DNS-ünkben egyes részszekvenciák valóban ősiek, sőt egyenesen olyan sorozatokra vezethetők vissza (a korábbi RNS nyelvre való visszafordításon keresztül), amelyek a makrók evolúciójának legkorábbi napjaiban kerültek megfogalmazásra! Menjünk most vissza abba az időbe, amikor a nukleotid bázisok (A, C, G, T és U) itt-ott már jelen voltak, alkalmanként különböző mennyiségben, esetleg valamiféle Cairns-Smith-féle agyagkristályok körül csoportosulva. A húsz különböző aminosav, valamennyi fehérje építőköve, az élettelen feltételek egy széles tartományában szintén bizonyos gyakorisággal megjelenik, úgyhogy ezekhez is könnyen hozzájuthatunk. Továbbá, Sidney Fox megmutatta (Fox és Dose, 1972), hogy az egyedi aminosavak „proteinoidokká” kondenzálódhatnak, azaz protein-szerű részecskékké, amelyek szerény katalitikus képességgel rendelkeznek (Eigen, 1992, 32. oldal). Ez egy kicsi, de fontos lépést jelent fölfelé, mivel a katalitikus képesség - az a képesség, hogy egy kémiai reakciót elősegítsenek - minden fehérje alapvető tehetsége. Most tegyük fel, hogy a bázisok némelyike összepárosodik, a C a G-vel, az A az U-val, és kis komplementer RNS sorozatokat hoznak létre - amelyek kevesebb mint száz párból állnak -, és tegyük fel, hogy ezek durván, enzimatikus segítők nélkül képesek replikálni. A bábeli könyvtár fogalmaival kifejezve, most egy nyomdát és egy könyvkötészetet kaptunk. De e könyvek túl rövidek ahhoz, hogy bármi másra jók legyenek, mint saját maguk
megtöbbszörözésére, megtűzdelve számtalan nyomdai hibával. És nem szólnak semmiről. Úgy tűnik, mintha visszajutottunk volna oda, ahonnan indultunk - vagy még rosszabb lenne a helyzet. Amikor a molekuláris építőkövek szintjén a szemétbe ütközünk, egy olyan tervezési problémával állunk szemben, amely sokkal inkább a Lego-ból való építkezéshez, mint az agyaggal való fokozatos szobrászathoz hasonlít. A fizika merev szabályai szerint az atomok vagy összeugranak egy stabil mintázatba, vagy nem. Szerencsénkre - valójában, valamennyi élőlény szerencséjére - a lehetséges proteinek hatalmas terében elszórva történetesen vannak olyan protein konstrukciók, amelyek - ha megtaláljuk őket - lehetővé teszik, hogy az élet továbbterjedjen. De hogyan lehetne megtalálni ezeket? Valahogy össze kell hozzuk ezeket a fehérjéket a fehérjékre vadászó molekulákkal, az önreplikáló nukleotid füzérek töredékeivel, amelyek végső soron majd az előbbieket fogják „specifikálni” az általuk felépített szubrutinokban. Eigen megmutatta, hogyan oldható fel ez az ördögi kör, ha egy olyan „hiperciklussá” terjesztjük ki, amelynek több mint két eleme van (Eigen és Schuster, 1977). Egy nehéz technikai fogalomról van szó, de a mögötte meghúzódó gondolat elég világos: képzeljünk el olyan körülményeket, amelyek között az A típusú fragmentumok a B típusú darabok esélyeit javítják, melyek aztán a C-k morzsáinak jólétéről gondoskodnak, ezek pedig, bezárva a kört, további A típusú fragmentumok replikációját teszik lehetővé, és így tovább, az elemek egy egymást kölcsönösen megerősítő közösségében, mígnem elérjük azt a pontot, ahol az egész folyamat elszáll, olyan környezeteket hozva létre, amelyek a genetikai anyag mind hosszabb és hosszabb füzéreinek replikálására szolgálnak (Maynard Smith, 1979, jó segítséget nyújt a hiperciklus gondolat megértéséhez; lásd még Eigen, 1983). De még ha mindez elvileg lehetséges is, hogyan indulhatott el? Ha az összes lehetséges protein és az összes lehetséges nukleotid „szöveg” valóban egyformán valószínű lenne, akkor valóban nehéz volna megérteni, hogyan indulhat el egyáltalán egy ilyen folyamat. Az alkotórészek teljesen összekevert konfettije valahogy egy ráépülő struktúrára kell szert tegyen, néhány „jó eséllyel induló” jelöltre koncentrálva, ezáltal még valószínűbbé téve, hogy azok sikerrel járnak. Emlékszünk a második fejezet pénzfeldobó versenyére? Valakinek nyernie kell, de a győztes nemlétező erények révén diadalmaskodik, egyszerűen a történeti véletlen révén. A győztes se nem nagyobb, se nem erősebb vagy jobb, mint vetélytársai, mégis ő a győztes. Úgy tűnik, valami hasonló történik az élet előtti molekuláris evolúcióban, még ha egy darwini csavarral is: a győztesek a következő körre önmaguk további másolatait készíthetik el, úgyhogy bármilyen külön szelekció nélkül is a vitéz replikátorok dinasztiái kezdenek megjelenni. Ha az önreplikáló töredékek halmazából vett tisztán véletlenszerű versenyzőválasztékkal indulunk, akkor még ha replikatív sikerük szempontjából kezdetben nem is megkülönböztethetők azok a versenyzők, amelyek a korai fordulókban történetesen nyernek, mégis a pályák nagyobb részét fogják elfoglalni, a későbbiekben elárasztva a teret egymáshoz igen hasonló (bár rövid) szövegek sokaságával, ugyanakkor a tér hatalmas tartományait kifejezetten üresen és hozzáférhetetlenül hagyva. Tehát megjelenhetnek a korai élet kezdeti csírái, még mielőtt bármiféle különbség lenne e csírák „ügyességében”, olyan aktualitást hozva létre, amelyből növekedésnek indulhat az élet fája, az ügyességi verseny egymásutáni fordulóinak köszönhetően. Ahogy Eigen kollégája, Bernd-Olaf Küppers (1990, 150. oldal) megfogalmazza: „az elmélet megjósolja, hogy léteznie kell biológiai struktúráknak, de nem mondja meg, hogy mely struktúrák lesznek ezek”53. Mindez elegendő 53 Küppers (1990, 137-146. oldal) kölcsönveszi Eigen (1976) egyik példáját, hogy az alapvető gondolatot bemutassa: egy „nem-darwini szelekciós játékot” elemez, amelyet a dámajáték tábláján lehet játszani, különböző színű golyókkal. Kezdetben helyezzünk véletlenszerűen golyókat az összes négyzetre, egy kezdeti konfetti effektust hozva létre. Most dobjunk két (nyolclapú!) kockával, hogy kiválasszunk egy négyzetet (például az 5. oszlopot, és 7. sort), amellyel dolgozni fogunk. Távolítsuk el az ezen lévő golyót. Dobjunk újra a kockával; menjünk a megnevezett négyzethez és jegyezzük meg az ezen lévő golyó színét, majd helyezzünk egy ilyen színű golyót az előbb üressé tett mezőre (ez lesz a „reprodukció” a golyók világában). Ismételjük a folyamatot újra és újra. Végül így megszüntetjük a színek kezdeti eloszlásának véletlenszerűségét, úgyhogy egy szín fog „nyerni”, noha ennek semmiféle oka nincsen - pusztán a történeti szerencse. Küppers azért nevezi ezt „nem-darwini szelekciónak”, mert ez a szelekció a színeket kitüntető ok hiányában megy végbe; adaptáció nélküli szelekció talán ismerősebben csengene. A folyamat csak abban az értelemben nem-darwini, hogy Darwin nem látta meg ennek a jelentőségét, nem pedig abban az értelemben, hogy Darwin (vagy a darwinizmus) ne tudná befogadni azt. Nagyon is be tudja.
ahhoz, hogy a valószínűségi térben egy jó adag irányultság épüljön ki. Látjuk már, hogy a lehetséges makrók (szubrutinok) némelyike szükségképpen valószínűbb lesz, mint mások - vagyis több eséllyel ütközünk beléjük a lehetőségek hatalmas terében. Melyek ezek? Vajon biológiailag „alkalmasabbak”-e ezek? Nos, csak abban a tautologikus értelemben azok, hogy megegyeznek (vagy majdnem megegyeznek) bizonyos korábbi „győztesekkel”, amelyek általában szintén majdnem azonosak a még korábbi „győztesekkel”. Figyelem: a sokmillió dimenziós mendeli könyvtárban azok a szekvenciák, amelyek egyetlen helyen különböznek egymástól, „egymás mellett” helyezkednek el a polcon valamilyen tengely mentén; bármely kötetnek bármely másiktól mért távolsága technikailag a Hamming távolságként ismert. A megbeszélt folyamat a „győzteseket” egy tetszőleges kiindulópontból fokozatosan szétteríti a könyvtár minden egyes helye irányába, kis Hamming távolságú ugrásokat téve. Ez a legegyszerűbb olyan helyzet, amikor „a gazdag még gazdagabb lesz”, és mivel egy füzér sikeressége semmiféle olyan magyarázattal nem rendelkezik, amely túlmutatna magán a füzéren, és annak hasonlatosságán az őt létrehozó szülői füzérhez, mindez az alkalmasság tisztán szintaktikus definícióját eredményezi, szemben az alkalmasság szemantikai definíciójával (Küppers 1990, 140. oldal). Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy meghatározzuk az alkalmasságát, nem kell figyelembe vegyük, hogy mit jelent az adott fűzér. Láttuk a hatodik fejezetben, hogy a puszta tipográfiai változások soha nem képesek megmagyarázni azt a tervszerűséget, amely magyarázatra vár - nem jobban, mint ahogy két kiválasztott könyv minősége között a különbséget megmagyarázhatnánk azzal, hogy az ábécé betűinek relatív gyakoriságait összehasonlítjuk bennük. Mielőtt értelmes önreplikáló kódokat nyerünk, kell már rendelkezzünk olyan önreplikáló kódokkal, amelyek nem jelentenek semmit; egyetlen „funkciójuk” önmaguk replikálása. Ahogy Eigen (1992, 15. oldal) mondja: „A molekula szerkezeti stabilitása semmit nem mond az általa hordozott szemantikus információról, mely nem fejeződik ki mindaddig, amíg a genetikai transzláció termékei meg nem jelennek”. Ez tehát a végső QWERTY-jelenség születésének története, de ellentétben azzal a kulturális példával, amelynek nevét köszönheti, ez már kezdetben sem volt egészen céltalan. A tökéletesen egyenlő valószínűségek, mint láttuk, egy tisztán véletlen folyamat révén monopóliummá alakulhatnak. De tökéletesen egyenlő esélyeket nehéz biztosítani a természetben, és e szöveggenerálási folyamat kezdetén máris jelen volt egy kis irányítottság. A négy bázisból - A, C, G és T - G és C szerkezetileg a legstabilabb: „A szükséges kötési energiák számítása, a kötések kialakítására és a molekulaszintézisre vonatkozó kísérletek eredményével egyezően azt mutatja, hogy a G-ben és C-ben gazdag szekvenciák a legjobbak az olyan önreplikációban, amely az enzimek segítsége nélkül, templát instrukcióval megy végbe.” (Eigen, 1992, 34. oldal) Azt mondhatnánk, ez egyfajta természetes vagy fizikai aszimmetria a dolgok kibetűzésénél. Az angolban az „E” és a „T” gyakrabban szerepel, mint mondjuk az „U” vagy a „J”, de nem azért, mert az „E”-ket és a „T”-ket nehezebb lenne kiradírozni vagy könnyebb fénymásolni, vagy könnyebb lenne leírni. (Valójában természetesen a magyarázat pont fordítva megy; általában a legkönnyebben írható és olvasható szimbólumokat használjuk a leggyakrabban alkalmazott betűkre; a Morse kódban például az „E” mindössze egyetlen pont, és „T” egyetlen vonás.) Az RNS és a DNS esetén e magyarázat ismét megfordul: G és C azért részesül előnyben, mert ezek bizonyulnak a legstabilabbnak a másolás során, nem pedig azért, mert ezek szerepelnének leggyakrabban a genetikai „szavakban”. Ez az ábécé-beli aszimmetria kezdetben pusztán „szintaktikai”, de aztán egyesül egy szemantikaival: A genetikai kód vizsgálata [a „filológiai módszerrel” való vizsgálat] ... jelzéseket nyújt arra, hogy az első kodonok G-ben és C-ben gazdagok voltak. A GGC és GCC sorozatok a glicin és alanin nevű aminosavakat kódolják, és kémiai egyszerűségük folytán ezek hatalmas mennyiségben keletkeztek ... [a prebiotikus világban]. Ez az állítás, hogy az evolúció folyamata az első kódszavakat a leggyakoribb aminosavakhoz rendelte [kiemelés tőlem, DCD] felettébb plauzibilis és aláhúzza azt a tényt, hogy a kódolási séma logikája fizikai és kémiai törvényekből, és ezeknek a természetben való érvényesüléséből ered. [Eigen, 1992, 34. oldal] Ez a bizonyos „érvényesülés” egy algoritmikus rendezési folyamatot jelent, amely a fizika alapvető törvényeinek köszönhető eltérő valószínűségeket olyan struktúrákká alakítja,
amelyek máskülönben vadul valószínűtlenek lennének. Mint Eigen mondja, az eredményül adódó séma egy sajátos logikával rendelkezik; nem egyszerűen két dolog összehozása ez, hanem egy „hozzárendelés”, egy olyan rendszer, amely értelmet fog nyerni, éspedig azért és csak azért fog értelmet nyerni, mert működik. Ezek a legelső „szemantikai” kapcsolatok természetesen olyan egyszerűek és annyira helyiek, hogy alig számíthatók egyáltalán szemantikainak, mégis megpillanthatjuk bennük a vonatkoztatás halvány fényét: itt van egy nukleotid füzér darabkájának egy protein fragmentummal való előre nem látott házassága, amely közvetve vagy közvetlenül éppen azt reprodukálja. A kör bezárul; és ha egyszer ez a „szemantikai” hozzárendelési rendszer a helyén van, minden felgyorsul. Most már egy kódfüzér töredéke valaminek a kódja lehet - egy fehérjéé. Ez a kiértékelés új dimenzióját hozza létre, mivel a katalitikus aktivitás létrehozásában, és különösen a replikációs folyamat segítésében egyes fehérjék jobbak, mint mások. Ettől a tétek is megemelkednek. Amíg kezdetben a makró füzérek csak az önreplikáció magába forduló képességének fokozataiban különbözhettek, eltérésüket most megnövelhetik más, nagyobb szerkezetek létrehozásával - és sorsuknak ezekhez való kapcsolásával. Ha ez a visszacsatolási hurok létrejött, fegyverkezési verseny indul meg: mind nagyobb és nagyobb szubrutinok versenyeznek a hozzáférhető építőelemekért, hogy mind nagyobb, gyorsabb és hatékonyabb - ugyanakkor költségesebb - önreplikáló rendszereket építsenek. A puszta szerencsére alapozott céltalan pénzfeldobó versenyünk magától ügyességi versennyé alakult. Ennek már van értelme, mert most van valami olyan dolog, amiben a győztesek sorozata jobbnak mutatkozik, nem úgy, mint a triviális pénzfeldobási versenynél. Hát még hogyan működik az új verseny! A fehérjék között hatalmas „ügyességi” különbségek vannak, úgyhogy a korai proteinoidok picurka katalitikus képességéhez képest rengeteg lehetőség van a javulásra. „Az enzimatikus katalízis egy reakciót gyakran az egymillió és egymilliárd közötti faktorral gyorsít. Valahányszor csak az ilyen enzimmechanizmusokat kvantitatívan elemezték, az eredmény mindig ugyanaz lett: az enzimek optimális katalizátorok” (Eigen, 1992, 22. oldal). Az elvégzett katalitikus munka új álláshelyeket teremt, úgyhogy a visszacsatolási hurkok kiterjednek, vagy a fejlődés cizelláltabb lehetőségeit fogják át. „Bármilyen feladatra is szelektálódott egy sejt, azt optimális hatékonysággal végzi. A kékeszöld alga, ami az evolúció nagyon korai terméke, a fényt a tökéletest közelítő hatékonysággal alakítja kémiai energiává” (Eigen, 1992, 16. oldal). Az ilyen optimalitás nem lehet a véletlen műve; a javítások fokozatosan konvergáló folyamatának eredménye kell legyen. így aztán az építőkövek kezdeti valószínűségeinek és képességeinek kicsi különbségeiből egy hólabdaszerűen előregördülő öntökéletesítő folyamat indul el. 3. Az életjáték törvényei A Nap, a bolygók és az üstökösök e mindennél gyönyörűbb rendszere csak egy intelligens és hatalmas lény uralmából és bölcsességéből származhat. - ISAAC NEWTON 1726 -Idézi Ellegárd 1956, 176. oldal Minél többet vizsgálom az univerzumot és tanulmányozom architektúrájának részleteit, annál több bizonyítékot találok arra, hogy az Univerzumnak bizonyos értelemben tudnia kellett, hogy mi jönni fogunk. - FREEMAN DYSON 1979. 250. oldal. Könnyű elképzelni egy olyan világot, amely, noha rendezett, ugyanakkor nem rendelkezik a megjelelő fajta erőkkel vagy feltételekkel ahhoz, hogy benne egy lényeges mélység kialakuljon. - PAUL DAVIES 1992. -
Szerencsénkre a fizika törvényei kegyesen megengedik, hogy a lehetséges fehérjék hatalmas terében olyan lélegzetelállító katalitikus virtuózitással rendelkező makromolekulák létezhessenek, hogy ezek a komplex élet aktív építőköveiként szolgáljanak. És ugyanilyen szerencsés módon ugyanezen fizikai törvények az egyensúlytól elegendően távoli körülményeket hoznak létre a világban, úgyhogy az algoritmikus folyamatok rajtot vehetnek, végül felfedezvén azokat a bizonyos makromolekulákat, a kísérletezés és felfedezés egy újabb hulláma számára szolgáló szerszámokká alakítva őket. Istennek hála ezekért a törvényekért! Miért? Nem kellene megköszönni? Ha a törvények egy kicsit is különböznének, akkor, mint éppen láttuk, az élet fája esetleg sohasem szökkent volna szárba. Lehet, hogy kiokoskodtunk
egy módot arra, hogy Istent megszabadítsuk a replikációs gépezet tervezésének munkájától (hiszen, mint láttuk, ez automatikusan képes megtervezni önmagát, legalábbis hogyha az előző részben említett elméletek helyesek, vagy legalábbis jó úton járnak), de még ha ezt meg is engedjük, akkor is ott van az a megdöbbentő tény, hogy a természeti törvények megengedik mindezen csodálatos dolog megtörténtét, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy számosakat arra a feltételezésre vezessen: a Teremtő intelligenciája voltaképpen egy Törvényalkotó bölcsessége, nem egy Mérnök találékonysága. Amikor Darwin azzal a gondolattal játszik, hogy a természet törvényeit Isten tervezte, jó társaságban van, akár a múltat, akár a jelent nézzük. Newton amellett volt, hogy a világegyetem kezdeti elrendezése „puszta természeti okok” révén megmagyarázhatatlan. Einstein a természet törvényeiről mint „az Öreg titkairól” beszélt, és emlékezetes módon fejezte ki hitetlenségét a véletlennek a kvantummechanikában játszott szerepével kapcsolatban, azt állítva, „Gott würfelt nicht” - vagyis, hogy Isten nem kockajátékos. Nemrégen az asztronómus Fred Hoyle ezt mondta: „Nem hiszem, hogy bármely tudós, aki a bizonyítékokat megvizsgálta, elmulasztana arra a következtetésre jutni: a nukleáris fizika törvényeit szándékosan tervezték azoknak a következmények az érdekében, amelyeket a csillagok belsejében produkálnak” (idézi Barrow és Tipler, 1988, 22. oldal). A fizikus és kozmológus Freeman Dyson e pontot sokkal óvatosabban járja körül: „Nem állítom, hogy a világegyetem felépítése Isten létének bizonyítéka. Csak azt állítom, hogy a világegyetem felépítése konzisztens azzal a hipotézissel, hogy az elme lényeges szerepet játszik a működtetésében” (Dyson, 1979, 251. oldal). Darwin maga kész lett volna fegyverszünetet kötni ezen a ponton, de a darwini gondolkodás megy tovább a maga útján, olyan lendület hajtja előre, amelyet korábbi alkalmazásainak más kontextusokban felmutatott sikere hozott létre. Ahogy mind többet és többet tudunk meg a világegyetem ősrobbanás óta végbement fejlődéséről, és azokról a feltételekről, amelyek megengedték a galaxisok, a csillagok, és azon nehéz elemek létrejöttét, amelyekből bolygók alakulhatnak ki, a fizikusokat és kozmológusokat mind jobban és jobban meglepi a természeti törvények különleges érzékenysége. A fény sebessége hozzávetőleg 300 000 kilométer másodpercenként. Mi lenne, ha csak 299 000 kilométer lenne másodpercenként, vagy 301 000 kilométer/másodperc? Változtatna ez bármin is? Mi volna, ha a gravitációs erő egy százalékkal több vagy kevesebb volna, mint amennyi? A fizika alapvető állandói - a fénysebesség, a gravitációs vonzás konstansa, a szubatomikus kölcsönhatás gyenge és erős erői, a Planck-állandó - mind olyan értékekkel rendelkeznek, amelyek, természetesen, megengedik a világegyetem ténylegesen végbement fejlődését, ahogy azt mi ismerjük. De kiderül, hogy ha képzeletben akár a legcsekélyebb mértékben is megváltoztatjuk ezen értékek bármelyikét, ezáltal egy olyan univerzumot posztulálunk, amelyben az általunk ismert dolgok egyike sem történhetett volna meg, és amelyben, úgy tűnik, semmiféle életszerű dolog nem jöhetett volna létre: egyáltalán nem lennének bolygók, atmoszféra, szilárd testek, nem lenne semmiféle elem a hidrogénen és a héliumon kívül, vagy talán nem lennének azok sem - csak valami forró, megformálatlan anyag unalmas plazmája létezne, vagy az éppolyan unalmas Semmi. Úgyhogy nem csodálatos dolog-e ez, hogy a törvények éppen jók a mi létezésünk számára? Az embernek szinte kedve lenne hozzátenni: húha, majdnem elhibáztuk! Olyasvalami-e ez a csodálatos tény, ami magyarázatra szorul, és ha igen, miféle magyarázatot kaphat? Az antropikus elv szerint jogunk van sajátos következtetéseket levonni a világegyetemmel és annak törvényeivel kapcsolatban, abból a vitathatatlan tényből kiindulva, hogy mi (antropoid, emberi lények) itt vagyunk, ezen a világon. Az antropikus elv számos változatban létezik. (Az erről szóló hasznos könyvek Barrow és Tipler, 1988, és Breuer 1991. Lásd még Pagels, 1985, Gardner, 1986.) Az antropikus elv „gyenge formájában” az elemi logika szilárd, ártalmatlan és adott esetben hasznos alkalmazásáról van szó: ha X az Y létezésének szükséges feltétele, és Y létezik, akkor X is létezik. Ha a tudat komplex fizikai struktúrák függvénye és a komplex struktúrák nagy molekuláktól függenek, amelyeket a hidrogénnál és héliumnál nehezebb elemek építenek fel, akkor, mivel mi tudattal rendelkezünk, a világ kell, hogy tartalmazzon ilyen elemeket, kész. De vegyük észre, hogy az előző mondatban egy csapda van elrejtve, a „kell” szócska. A
köznapi nyelv gyakorlatát követtem, amikor egy szükségszerűségi állítást technikailag inkorrekt módon fogalmaztam meg. Mint azt minden diák hamar megtanulja a logika órán, amit igazából írnom kellett volna, az valahogy így fest: Szükségszerű, hogy: ha a tudat ennek és ennek a függvénye, akkor mivel mi tudatosak vagyunk, a világ tartalmaz ilyen elemeket. Az érvényesen levonható következtetés az, hogy a világ tartalmaz ilyen elemeket, nem pedig, hogy ilyen elemeket kell tartalmazzon. Azt feltehetjük, hogy ahhoz, hogy mi létezhessünk, ilyen elemeket kell is tartalmazzon, viszont az is megtörténhetett volna, hogy nem tartalmaz ilyen elemeket, és ha ez lett volna a helyzet, akkor mi most nem lennénk itt, hogy ezen fanyalogjunk. Ilyen egyszerű ez. Az antropikus elv „erős formájának” megfogalmazására és védelmezésére vonatkozó bizonyos kísérletek azon vannak, hogy a „kell” kifejezést ne mint oksági leírást értelmezzék, hanem mint következményt azzal kapcsolatban, hogy a világnak szükségképpen milyennek kell lennie. Bevallom, nehezen hihetőnek találom, hogy ilyen sok zavar és vita kelthető egy egyszerű logikai tévedés révén, de elég jó bizonyítékaink vannak arra, hogy ténylegesen ez történik, és nemcsak az antropikus elv diszkussziójánál. Vegyük például a darwini érvelést általában körülvevő konfúziót. Darwin arra következtet, hogy az emberi lényeknek a csimpánzzal közös ősből kellett kifejlődniük, vagy hogy az egész élet egyetlen kezdetből kellett létrejöjjön, és egyesek teljesen megmagyarázhatatlanul ezeket a következtetéseket olyan állításnak tekintik, hogy akkor az emberi lények valahogy az evolúció szükségszerű termékei, vagy hogy az élet bolygónk szükségszerű vonása, miközben, ha megfelelően fogalmazzuk meg őket, semmi ilyesmi nem következik a darwini dedukciókból. Nem az a szükségszerű, hogy mi itt vagyunk, hanem az szükségszerűen igaz, hogy mivel mi itt vagyunk, mi a főemlősökből fejlődtünk ki. Tegyük fel, hogy John agglegény. Akkor szükségképpen nőtlen, igaz? (Ez egy logikai igazság.) Szegény John - hát akkor soha nem nősülhet meg! A tévedés ebben az esetben nyilvánvaló, és érdemes megtartanunk emlékezetünk szögletében olyan mintaként, amellyel más érveléseket összehasonlíthatunk. Az antropikus elv erős verzióinak hívei azt hiszik, hogy valami csodálatos és meglepő dolgot következtethetnek ki abból a tényből, hogy mi, tudatos megfigyelők, itt vagyunk a világon például olyasmit, hogy valamilyen értelemben a világegyetem a mi számunkra létezik, vagy talán, hogy mivel mi létezünk, így aztán az egész univerzum is létezik, vagy akár hogy Isten azért teremtette olyannak a világot, hogy mindez lehetséges legyen. Ekként megfogalmazva, e felvetések kísérletek arra, hogy visszaállítsák Paley tervezési érvét, átirányítva azt a világegyetem legalapvetőbb fizikai törvényeinek tervezésére, szemben azokkal a speciális konstrukciókkal, amelyeket e törvények lehetővé tesznek. Itt megint csak darwini ellenlépések lehetségesek. Ezek mélyvizek, és a legtöbb tárgyalás úszik a technikai részletekben, de a darwini válaszok logikai ereje egy sokkal egyszerűbb ügy megvizsgálásával is felmutatható. Először is, be kell mutassam az életjátékot, egy ötletes agyfertőzést, amelynek eredeti szerzője a matematikus John Horton Conway (ezt az értékes gondolati eszközt még többször is fogom használni, ahogy előrehaladunk. Ez a játék remekül használható arra, hogy vegyünk egy komplikált ügyet, és tükrözzük vissza a legegyszerűbb lényegét vagy csontvázát, amely azonnal érthető és értékelhető lesz). Az életjátékot egy kétdimenziós rácson, mint például a dáma tábláján játsz-szák, egyszerű segédeszközökkel, mondjuk kavicsokkal vagy pénzdarabokkal -vagy ha a fejlett technológiát kedveljük, játszhatjuk a számítógép képernyőjén is. Ez nem olyan játék, amelyben nyerni lehet; ha egyáltalán játéknak nevezhető, akkor olyan, mint a passziánsz54. A rács a teret négyzetes cellákra osztja és minden cella minden pillanatban BE vagy KI állapotban van. (Ha BE-állapotban van, tegyünk egy pénzdarabot a négyzetre, ha KI-ben van, hagyjuk üresen.) Vegyük észre a 7.2. ábrán, hogy minden cella nyolc szomszéddal 54 Ezt a leírást egy korábbi ismertetőmből vettem (1991b). A szélesebb közönséggel Martin Gardner ismertette meg az életjátékot a Scíentific Americanben általa vezetett „Mathematical Games” c. rovat két írásában, 1970 októberében és 1971 februárjában. Poundstone (1985) kitűnő feldolgozását nyújtja ennek a játéknak és filozófiai implikációinak.
rendelkezik: a négy közvetlen szomszéddal - észak, dél, kelet és nyugat - és a négy átlós szomszéddal - északkelet, délkelet, délnyugat, északnyugat. Az életjáték világában az idő diszkrét, nem pedig folytonos; óraütésekkel halad előre, és a világ állapota bármely két óraütés között a következő szabály szerint változik: Az életjáték fizikája: Minden egyes sejtnél számoljuk meg, hogy a nyolc szomszédja közül hány van az adott pillanatban BE állapotban. Ha a válasz pontosan kettő, a sejtcella a következő pillanatban is a jelenlegi állapotában marad (BE vagy KI). Ha a válasz pontosan három, a cella a következő pillanatban BE állapotban lesz, bármi is volt a jelen állapota. Minden más esetben a cella KI állapotba kerül. Ennyi az egész - ez a játék egyetlen szabálya. Most már mindent tudunk ahhoz, hogy az életjátékot játszhassuk. A játékvilág teljes fizikáját ez az egyetlen szabály képviseli, amely alól nincsen kivétel. Ámbár ez egy alapvető fizikai törvény ebben a világban, segít abban, hogy ezt a különös fizikát biológiai módon fogjuk föl: gondoljunk a BE állapotba kerülő sejtekre mint születésekre, a KI állapotba kerülő sejtekre mint halálozási eseményekre, az egymás után következő időpillanatokra pedig mint egymás utáni generációkra. Mind a túlnépesedés (több mint három szomszéd), mind az izoláció (kevesebb, mint két szomszéd) pusztuláshoz vezet. Nézzünk néhány egyszerű esetet.
A 7.3. ábra konfigurációjában csak a D és F cellák rendelkeznek pontosan három szomszéddal, úgyhogy ezekben lesz születés a következő generációban. A B-nek és H-nak csak egy szomszédja van, úgyhogy ezek a következő generációban elpusztulnak. Az E cella két szomszéddal rendelkezik, úgyhogy bekapcsolva marad. így a következő pillanatban a 7.4. ábra konfigurációja lesz érvényes. Nyilvánvaló, hogy ez a konfiguráció a következő pillanatban vissza fog váltani az előzőre, és ez a kis mintázat az idők végezetéig fog előrehátra flipp-floppozni, hacsak új BE állapotú cellákat nem hozunk bele a képbe valahogy. Ezt a konfigurációt villogónak vagy közlekedési lámpának hívják. Mi történik viszont a 7.5. ábra konfigurációjával?
Semmi. Minden BE cella három BE állapotú szomszéddal rendelkezik, úgyhogy újjászületik jelenlegi állapotában. Egyetlen KI cella sem rendelkezik három BE szomszéddal, úgyhogy ezen felül nem lesznek születések. Ezt a konfigurációt csendéletnek nevezik. A rendelkezésünkre álló egyetlen törvény aggodalmasan pontos alkalmazásával tökéletes pontossággal megjósolható bármely KI és BE cellákból álló konfiguráció következő állapota, így az azt követő állapot is, és így tovább. Más szavakkal, az életjáték világa olyan játékvilág, amely a Laplace által híressé tett determinizmus eszméjét tökéletesen megvalósítja: ha adott a világ állapotleírása egy pillanatban, mi megfigyelők a fizika törvényének egyszerű alkalmazásával tökéletesen megjósolhatjuk a következő jövőbeli pillanatokat. Vagy azokkal a szavakkal mondva, melyeket korábbi írásaimban használtam (1971, 1978, 1987b), ha a fizikai alapállást választjuk e világ konfigurációival kapcsolatban, predikciós erőnk korlátlan: nincs zaj, nincs bizonytalanság, nincsenek egynél kisebb valószínűségek. Továbbá, az életjáték kétdimenziós voltából az következik, hogy semmi sincs eltakarva a szemünk elől. Nincs színpad mögötti rész; nincsenek rejtett változók; az életjáték világában az objektumok fizikájának viselkedése közvetlenül és teljes mértékben megfigyelhető. Ha valaki a szabály követését unalmas gyakorlatnak tartja, rendelkezésre állnak számítógépes szimulációk, amelyekben tetszőleges konfigurációkat állíthatunk fel a képernyőn, és a számítógépre bízhatjuk az algoritmus végrehajtását, amely a konfigurációt újra és újra megváltoztatja a mondott egyszerű szabálynak megfelelően. A legjobb szimulációknál az ember mind az idő- mind a térbeli skálát változtathatja, váltakozva a közelképek és a madártávlat között. Egy kellemes apróság, amelyet egyes színes verziókhoz hozzáadtak, hogy a BE cellák (melyeket gyakran pixelnek is neveznek) életkoruk szerint színkóddal vannak ellátva; mondjuk kéken születnek, és aztán minden generációban színt váltanak, a zöldön és a sárgán keresztül narancssárgára és pirosra, majd feketére, hogy aztán végig feketék
maradjanak, míg el nem pusztulnak. Ez lehetővé teszi, hogy egyetlen pillantással felmérjük egyes mintázatok életkorát, és megállapítsuk, mely cellák származnak ugyanabból a generációból, hol mennek végbe a születések, és így tovább55.
Az ember hamar észreveszi, hogy egyes egyszerű konfigurációk érdekesebbek, mint mások. Vegyünk például egy átlós vonaldarabot, mint amilyen a 7.6. ábrán látható. Ez nem egy villogó; minden egyes generációban a két végén lévő BE cellák elpusztulnak az izoláció következtében, és nincsenek születési események. Az egész szakasz hamarosan felszívódik. A soha nem változó konfigurációk - a csendéletek - és a teljesen felszívódók, mint például az átlós vonalszakasz - mellett léteznek konfigurációk mindenféle periodicitással. A villogó, mint láttuk, kétgenerációs ciklussal rendelkezik, amely ad infinitum folytatódik, hacsak valamilyen más konfiguráció be nem tolakodik. A betolakodás az, ami az életjátékot érdekessé teszi: a periodikus konfigurációk között vannak, amelyek amőbaszerűen úsznak keresztül a síkon. Ezek közül a legegyszerűbb a fecske (glider), egy öt pixelből álló konfiguráció, amelyet a 7.7. ábrán láthatunk, amint egy lépést tesz délkeleti irányban.
55 Poundstone (1985) egyszerű Basic és IBM PC Assembly nyelvű szimulációkat nyújt, amelyeket otthoni számítógépünkre másolhatunk, és leír néhány további érdekes variációt.
Aztán vannak még a zabálók, tehervonatok, űrgereblyék és hasonlók, és van még egy csomó más szellemesen elnevezett lakója is a játékvilágnak, amelyek egy magasabb szinten felismerhető objektumként jelennek meg. (E szint analóg azzal, amelyet korábbi munkáimban a tervezeti szintnek neveztem.) Ennek a szintnek megvan a maga saját nyelve, amely a fizikai szinten adható unalmas leírásoknak áttetsző rövidítését nyújtja. Például: Egy zabáló négy generáció alatt meg tud enni egy fecskét. Bármit is fogyaszt azonban, az alapvető folyamat ugyanaz. Egy híd alakul ki a zabáló és zsákmánya között. A következő generációban a híd régiója kipusztul a túlnépesedéstől, magával ragadva egy darabot mind a zabálóból, mind a prédából. A zabáló ezután helyreállítja magát. A préda rendszerint nem. Ha az áldozat maradéka magától kihal, mint például a fecske esetében, a zsákmány már el is lett fogyasztva. [Poundstone, 1985, 38. oldal]. Vegyük észre, hogy ahogy a szintek között mozgunk, valami furcsa dolog történik a mi „ontológiánkkal” - annak katalógusával, hogy mi létezik. A fizikai szinten nincsen mozgás, csak BE és KI van, és az egyedüli individuális létezők, a cellák, a rögzített térbeli helyzetük által meghatározottak. A tervszerűségnek megfelelő szinten viszont hirtelen viszonylag állandó objektumok mozgásával találkozunk; egy és ugyanaz a fecske az (noha minden generációban más sejtek alkotják), amely délkeletre ment a 7.6-os ábrán, az alakját mozgás közben változtatva; és eggyel kevesebb fecske van a világban, miután a zabáló felfalta azt a 7.8. ábrán. Vegyük észre azt is, hogy míg a fizikai szinten egyáltalán nincsenek kivételek az általános törvény alól, addig ezen az újabb szinten az általánosításainkat körbe kell bástyázni: ki kell egészíteni „rendszerint” vagy „feltéve, hogy semmi be nem hatol” tagokkal. A korábbi események szétszóródott hulladéka „kettétörhet” vagy „megölhet” egy objektumot ezen a szinten. Az objektumok valós dolgok képében való megjelenésének feltételei többnyire adottak, de nem garantáltak. Ha azt mondjuk, hogy bizonyos mértékig kiugranak környezetükből, az annyi, mint hogy e tervszerűségi szintre emelkedve és annak ontológiáját adoptálva az ember viszonylag kis kockázattal - noha vázlatosan - megjósolhatja a nagyobb konfigurációk vagy konfigurációk rendszereinek viselkedését anélkül, hogy a fizikai szint kiszámításával bajlódna. Például azt a feladatot adhatjuk magunknak, hogy tervezzünk valamilyen érdekes szuperrendszert azokból a „részekből”, melyeket a tervezési szint biztosít a számunkra.
Épp ez az a feladat, amire Conway és diákjai vállalkoztak, és fenséges sikerrel jártak. Megterveztek egy önreprodukáló rendszert, amely kizárólag az életjáték celláiból áll, és ugyanakkor univerzális Turing-gépként képes viselkedni, továbbá bebizonyították ennek életképességét - egy kétdimenziós számítógép ez, amely elvileg bármely kiszámítható függvényt képes kiszámítani! Mi a csoda vezette Conwayt és diákjait, hogy először is ezt a világot létrehozzák, és aztán pedig megtervezzék annak szóbanforgó csodálatos lakóját? Az, hogy nagyon absztrakt szinten megpróbálták megválaszolni az egyik központi kérdést,
melyekkel e fejezetben foglalkoztunk: mi az a minimális komplexitás, amellyel egy önreprodukáló dolognak rendelkeznie kell? Neumann János brilliáns korai spekulációit követték, aki e kérdésen dolgozott 1957-ben bekövetkezett halála idején. Francis Crick és James Watson 1953-ban fedezték fel a DNS-t, de hogy az hogyan működött, évekig misztérium volt. Neumann bizonyos részletességgel kidolgozta egy lebegő robot elképzelését, amely a hányódó törmelék darabjait fölszedi, és önmaga másolatának felépítéséhez felhasználja, hogy aztán e folyamatot megismételhesse. Neumann arról szóló leírása (melyet halála után tettek közzé, 1966-ban), hogy hogyan olvashatja egy automata a saját tervrajzát és hogyan másolhatja azt az általa létrehozott új termékre, lenyűgöző részletességgel megjósolta a DNS kifejezési és replikációs mechanizmusaira vonatkozó számos későbbi felfedezést. Ahhoz, hogy az önreprodukáló automaták lehetőségére vonatkozó bizonyítást matematikailag szigorúvá és kezelhetővé tegye, Neumann kénytelen volt egyszerű kétdimenziós absztrakciókat választani, amelyeket ma sejtautomatának nevezünk. Conway életjáték cellái e sejtautomaták egy különösen kellemes példáját nyújtják. Conway és diákjai meg akarták erősíteni Neumann bizonyítását azáltal, hogy ténylegesen létrehoznak egy kétdimenziós világot annak egyszerű fizikájával, amelyben egy ilyen önreplikáló szerkezet egy stabil működő struktúra lehet. Neumannhoz hasonlóan válaszukat olyan általánosan akarták megfogalmazni, ahogyan csak lehet, és ennélfogva a lehetőségekhez képest az aktuális (Földi? helyi?) fizikától és kémiától függetlenül. Valami halálosan egyszerűt akartak, amit könnyű vizualizálni, és könnyű kiszámítani, úgyhogy nemcsak visszavonultak a három dimenzióból kettőre; „digitalizálták” is a teret és az időt minden időpont és távolság, mint láttuk, „pillanatok” és „cellák” egész számait jelenti. Neumann volt az, aki Alan Turingnak a mechanikus számítógépről kialakított absztrakt koncepcióját (amit ma „Turing gépnek” nevezünk) egy általános célú, tárolt programmal dolgozó, szekvenciális számítást végző kompjúter tervévé alakította (amelyet ma „Neumanngépnek” neveznek); az ilyen számítógép térbeli és szerkezeti követelményeire vonatkozó brilliáns vizsgálatai során felismerte - és bizonyította -, hogy egy univerzális Turing gép (vagyis egy olyan Turing gép, amely bármilyen egyáltalán kiszámítható függvényt képes kiszámítani) elvileg „felépíthető” egy kétdimenziós világban is56. Conway és diákjai ezt akarták megerősíteni a kétdimenziós tervezésben bemutatott saját tornagyakorlatukkal57. Mindez egyáltalán nem ment könnyen, mégis megmutatták, hogyan lehet egy működő számítógépet egyszerűbb életjáték mintákból felépíteni. A fecskék folyama képviseli például a ki- és bemeneti „szalagot”, a szalagolvasó pedig zabálók, fecskék és más szörnyek hatalmas gyülekezete. Hogy néz ki ez a gép? Poundstone kiszámította, hogy a teljes konstrukció nagyságrendileg 10^13 cellából vagy pixelből állna. Egy 10^13 pixelből álló mintázat kirajzolása akkora képernyőt igényelne, amely keresztirányban legalább 3 millió pixelből (képpontból) áll. Tegyük fel, hogy a pixelek 1 négyzetmilliméteresek (ami igen nagy felbontásnak számít az otthoni számítógépek körülményei között). Ekkor a képernyő 3 km átmérőjű lenne. Területe körülbelül hatszor nagyobb lenne Monacoénál. A madártávlat az önreprodukáló mintázat pixeljeit a láthatatlanságig zsugorítaná. Ha elég messzire mentünk ahhoz, hogy az egész mintázatot kényelmesen áttekinthessük, a pixelek (sőt a fecskék, a zabálók és az ágyúk is) túl kicsik lennének, hogy kivehessük őket. Egy önreprodukáló mintázat valamilyen ködös alakzat lenne, mint egy galaxis. [Poundstone, 1985, 227-228. oldal] Más szavakkal, mire elegendő számú darabot építettünk össze, hogy létrehozzunk valamit ami (egy kétdimenziós világban) reprodukálni képes önmagát, az körülbelül annyival nagyobb a legkisebb alkotórészénél, mint amennyivel egy organizmus nagyobb az atomoknál. Valószínűleg az egészet nem is lehet megcsinálni sokkal kevésbé komplikáltan, habár ezt nem bizonyították még be. A gyanú, amellyel ezt a fejezetet kezdtük, drámai támogatást kap: egy jó nagy adag tervezési munkára van szükség ahhoz (ez az a munka, amelyet Conway és 56 Lásd Dennett (1987b, 9. fejezet), ahol több szó esik a tér és idő közötti kölcsönviszony elméleti következményeiről. 57 A kétdimenziós fizika és tervezés egy teljesen eltérő perspektíváját lásd A.K. Dewney The Planiverse (1984) című művében, amely Abbott Flatland (Síkföld) 1884 című munkájának nagyban javított változata.
diákjai elvégeztek), hogy a hozzáférhető darabokat egy önreplikáló rendszerré változtassuk; az önreplikáló dolgok nem ugranak csak úgy össze maguktól valamilyen kozmikus koincidencia révén; ahhoz túl nagyok és túl költségesek. Az életjáték számos fontos alapelv illusztrációjára alkalmas, és sok különböző érvelésre vagy gondolatkísérletre használható fel, de én e helyütt, mielőtt fő mondanivalómhoz fordulok, mindössze két olyan pontot fogok megemlíteni, amelyek különösen relevánsak gondolatmenetünk jelenlegi állapotában. (Az életjátékra és annak következményeire vonatkozó további vizsgálatokat lásd Dennett 1991d-ben) Először is, vegyük észre, hogyan tűnik el a rendezettség és a tervszerűség közötti megkülönböztetés itt éppúgy, mint ahogy elveszett Hume számára. Conway volt az, aki az egész életjátékot megtervezte - vagyis ő fogalmazta meg azt a rendet, amely egy bizonyos módon működik. De vajon a fecskék tervezett dolognak számítanak-e például, vagy pedig egyszerűen természeti objektumnak, mint az atomok vagy a molekulák? Nyilvánvaló, hogy a szalagolvasó, amelyet Conway és diákjai fecskékből és hasonlókból bütyköltek össze, egy tervezett objektum, de úgy tűnik, hogy a legegyszerűbb fecske „automatikusan” kipotyog az életjáték világának alapvető fizikájából - senki nem kellett, hogy megtervezze vagy feltalálja a fecskét; mindössze felfedezték, hogy léte következik a világ fizikájából. De ez természetesen mindenre igaz ebben a világban. Semmi nem megy végbe benne, ami ne következne szigorúan - azaz ne lenne logikailag kikövetkeztethető egyszerű tételbizonyítás révén - az alapjául szolgáló fizikából és a cellák kezdeti konfigurációjából. Mindössze az e világban lévő dolgok némelyike csodálatosabb és váratlanabb (számunka, a mi satnya intelligenciánkkal), mint mások. Egy bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy a Conway-féle önreprodukáló pixel-galaxis „mindössze” csak egy olyan jó öreg makromolekula az életjátékban, amelynek a viselkedése igen hosszú és komplikált periodicitást mutat. Mi lenne, ha az ilyen önreprodukálók hatalmas hordáját hoznánk működésbe és hagynánk, hogy az erőforrásokért küzdjenek? És tegyük fel, hogy evolúcióképesek is lennének - azaz utódaik nem lennének egzakt duplikátumok. A leszármazottak több joggal állíthatnák-e, hogy tervezés eredményei? Talán igen. De nincs pontosan meghúzható határvonal a pusztán rendezett és a tervezett dolgok között. A mérnök valamiféle kéznél levő objektumokkal, talált tárgyakkal kezdi a munkáját, melyek a nagyobb konstrukciókban kihasználható tulajdonságokkal rendelkeznek, ám a megtervezett és elkészített szög, a szétfűrészelt deszka és egy kőtömb közötti különbség nem „elvi”. A sirályok szárnya nagyszerűen alkalmas a levegőbe emelkedésre, a haemoglobin molekulák csodálatos szállítógépek, a glukóz molekulák igen jól működő energiacsomagok, a szénatomok pedig kiváló általános célú ragasztó- és kötőeszközök. A másik mondanivalóm, hogy az életjáték kiváló illusztrációja a tudományos kérdésekre alkalmazott számítógépes szimulációk erejének - és egy vele együttjáró gyengeségének. Régen az úgy volt, hogy az ember a nagyon absztrakt általánosításokkal kapcsolatban egyedül ezek szigorú bizonyításával győzhette meg magát az éppen kéznél levő valamilyen elméletek alapelveiből vagy axiómáiból kiindulva: a matematikából, a fizikából, a kémiából, a közgazdaságtanból. E század folyamán hamar világossá vált, hogy sok elméleti számítás, amelyet ezekben a tudományokban el szerettünk volna végezni, egyszerűen túl van az emberi képességen - „kezelhetetlen”. Ekkor jött a computer, hogy az ilyen kérdések kezelésének új
módját nyújtsa: a masszív szimulációkat. Az időjárás szimulációja mindannyiunk számára ismerős példa a tévé-meteorológiából, de a számítógépes szimuláció forradalmasítja azt is, ahogy a tudományt számos más területen űzik, és a pontos időmérő eszközök feltalálása óta ez a legfontosabb ismeretelméleti előrehaladás a tudományos módszerben. Az evolúcióelméletben a mesterséges élet nevű új diszciplína jött létre, amely nevet és fedezéket nyújt a legkülönfélébb szinteken működő kutatók aranylázban égő csapatának, akik a szubmolekuláristól az ökológiai jelenségekig sokmindennel foglalkoznak. Még azok a kutatók is, akik nem tűzték ki a mesterséges élet zászlaját, általánosan elismerik, hogy az evolúcióra vonatkozó legtöbb elméleti kutatásuk - például a legtöbb e könyvben megbeszélt új munka - egyszerűen elgondolhatatlan lett volna a tesztelésre alkalmas számítógépes szimulációk nélkül, amelyek megerősítik vagy elvetik az elméletalkotók intuícióit. Valóban, mint láttuk, az egész gondolat, hogy az evolúció egy algoritmikus folyamat, mindaddig nem lett volna megfogalmazható és értékelhető, míg lehetővé nem vált a korábbi elméletalkotók vadul túlegyszerűsítő modelljei helyett a hatalmas, komplikált algoritmikus modellek tesztelése. Mármost, egyes tudományos problémák nem alkalmasak szimulációval való megoldásra, míg mások valószínűleg kizárólag szimulációval kezelhetők, de e két véglet között olyan problémák helyezkednek el, amelyek elvileg két eltérő módon közelíthetők meg. Ezek a Neumannak adott vonatos probléma két különböző megoldására emlékeztetnek: van egy „mély” út, mely az elméleten át halad, és egy „sekélyes” út, ami nyers erőn alapuló szimulációt és megfigyelést jelent. Nagy baj volna, ha a szimulált világok tagadhatatlan vonzereje megfojtaná azt a vágyakozásunkat, hogy a vizsgált jelenségeket az elmélet mélyebb eszközeivel értsük meg. Egyszer beszéltem Conway-jal az Életjáték létrehozásának körülményeiről, és ő eltűnődött azon a tényen, hogy az Életjátékban folyó vizsgálatok ma majdnem kizárólag „empirikus” módszerekkel folynak -vagyis úgy, hogy az érdekesnek tűnő variációkat felállítják a számítógépen, és aztán uccu, nekieresztik, hogy lássák, mi történik. Nemcsak arról van szó, hogy ez rendszerint megfosztja az embert annak lehetőségétől, hogy szigorú bizonyítást adjon a megpillantott dolgok előfordulására. Mint Conway észrevette, a számítógépes szimulációkat alkalmazó kutatók tipikusan nem is elég türelmesek; kipróbálnak néhány kombinációt, és aztán nézik az eredményt 15 vagy 20 percen keresztül. És ha ezalatt semmi érdekes nem történt, akkor elvetik az egészet, mint egy már felderített és meddő útirányt. Ez a rövidlátó felderítési stílus azzal a kockázattal jár, hogy túl korán zárja ki a kutatás fontos irányait. Ez mindenféle számítógépes szimuláció szakmai ártalma, egyszerűen a filozófusok egy alapvető gyenge pontjának újabb, high-tech változata: nevezetesen a képzelet hiányának valamiféle szükségszerűséggel való összekeverése. A protézissel megnövelt képzelet is tévedhet tehát, főleg, ha nem elég szigorúan alkalmazzák. Mostmár itt az ideje, hogy fő mondanivalómra térjek. Amikor Conway és diákjai elindultak, hogy olyan kétdimenziós világot hozzanak létre, amelyben majd érdekes dolgok fognak történni, először azt találták, hogy semmi sem működik. Több mint egy évébe került ennek a szorgalmas és találékony csoportnak, hogy megtalálják a megfelelő Életjáték szabályt a lehetséges egyszerű szabályok Hatalmas terében. Az összes kézenfekvő variáció ugyanis reménytelenül rossznak bizonyult. Hogy némi fogalmat alkothassunk erről, próbáljuk meg megváltoztatni a születés és halál „konstansait” - változtassuk a születési szabályt 3-ról 4-re és nézzük meg, mi történik. Azok a világok, amelyeket ilyen szabályvariánsok irányítanak, vagy egy pillanat alatt szilárd tömbbé fagynak, vagy ugyanilyen hamar semmivé porladnak. Conway és diákjai egy olyan világot akartak, amelyben a növekedés lehetséges, de nem túl robbanékony; amelyben a „dolgok” - a cellák magasabb mintázatai - megváltozhatnak, de ugyanakkor megtarthatják identitásukat az idő során. Természetesen ez olyan világ is kellett legyen, amelyben a struktúrák érdekes dolgokat csinálhatnak (mint például az „evés”, az „útépítés” vagy a dolgok „eltaszítása”). Az összes elképzelhető kétdimenziós világ közül, amennyire Conway tudja, csak egyetlenegy van, amely ezeket a kívánalmakat kielégíti: az általunk ismert Életjáték. Azok a variációk, amelyeket a későbbi években kipróbáltak, érdekességükben, egyszerűségükben, termékenységükben, eleganciájukban soha a közelébe sem jutottak Conway e rendszerének. Az életjáték világa lehet, hogy valóban a lehetséges
(kétdimenziós) világok legjobbika58. Most tegyük fel, hogy az életjátékban létező valamiféle önreprodukáló univerzális Turinggépek elbeszélgetnek a világról, ahogy azt maguk körül találták, annak csodálatosan egyszerű fizikájával együtt - mely egyetlen mondatban kifejezhető, és minden esetlegességet lefed. E beszélgető számítógépek nagy baklövést követnének el, ha úgy érvelnének, hogy mivel ők léteznek, az életjáték a maga különleges fizikájával együtt szintén kell, hogy létezzen - mivel végül is Conway vízvezetékszerelőnek is mehetett volna, vagy bridzsezhetett is volna ahelyett, hogy ezt az absztrakt világot kutassa. De mi lenne, ha e gépek arra következtetnének, hogy az ő világuk egyszerűen túl csodálatos a maga elegáns, (mesterséges) életet fenntartó fizikájával ahhoz, hogy egy intelligens teremtő nélkül jöhetett volna létre? Nos, ha fejest ugranának abba a következtetésbe, hogy létüket egy bölcs törvényalkotó tevékenységének köszönhetik, igazuk volna! Ennek a világnak csakugyan van istene, és az ő neve John Horton Conway. De attól ez még továbbra is fejesugrás lenne a következtetésben. Egy olyan univerzum létezése, mely törvények adott halmazát követi, legyenek ezek bár éppolyan elegánsak, mint az életjáték törvényei (vagy akár saját fizikai törvényeink), logikailag soha nem igényli egy intelligens törvényalkotó feltételezését. Először is, vegyük észre, hogy az életjáték történetében hogyan oszlik két részre a szükséges szellemi munka. Egyfelől ott volt a kezdeti felderítő munka, amely a törvényalkotó által életbe léptetett fizikai törvényekhez vezetett, másfelől ott volt a törvényeket kihasználók, azaz a kézművesek mérnöki munkája. Mindez csakugyan végbemehet ebben az időbeni sorrendben (vagyis először Conway az ihletett géniusz egy felvillanásában kihirdeti az életjáték világának fizikáját, aztán ő és a diákjai megtervezik és megépítik e világ csodálatos lakóit, a már lefektetett törvényeknek megfelelően). De valójában a két feladat reménytelenül összekeveredik; az a számos próbaszerencse forduló, amelynek során munkatársai „dolgokat” próbáltak létrehozni, nyújtotta a vezérfonalat Conway törvénykereső munkájához. Másodszor, vegyük észre azt is, hogy az imént posztulált munkamegosztás egy alapvető darwini téma illusztrációja lehetne az előző fejezetből. A bölcs Isten feladata, aki ahhoz szükséges, hogy világát mozgásba hozza, felfedezési, nem pedig teremtési feladat, Newtonnak, nem Shakespearenak való. Amit Newton talált - és Conway is talált - azok öröktől fogva létező platoni fix pontok, amelyeket elvileg bárki más is felfedezhetett volna, nem pedig idioszinkratikus, magánjellegű konstrukciók, amelyek valamilyen módon szerzőik elméjének sajátos vonásain múlnának. Ha Conway sohasem vette volna a fáradságot, hogy sejtautomata világokat tervezzen - vagy ha Conway sohasem létezett volna - egy másik matematikus nagyonis megtalálhatta volna pontosan ezt az Életjátékot, amelyért most Conwayt ünneplik. Úgyhogy, amikor a darwinistát ezen az úton követjük, a teremtő Isten a törvényadó Istenné alakul, aki most szemünk előtt egyesül egy másik, a törvényt megtaláló Istennel. Isten feltételezett hozzájárulása ezáltal kevésbé személyessé válik - és ennélfogva valami olyanná, ami kitartó, de elme nélküli munkával létrehozható! Noha általánosságban már Hume megmutatta, hogyan megy ez az érvelés, mi most egy számunkra ismerősebb területről származó tapasztalattal alátámasztva felvetíthetünk egy konkrét, pozitív darwini alternatívát azzal a hipotézissel szemben, hogy törvényeink Isten ajándékai. Milyennek kell lennie egy ilyen darwini alternatívának? Ezt az utat követve azt kell mondanunk, hogy világok (egész Univerzumok) evolúciója ment végbe, és hogy az a világ, amelyben magunkat találjuk, csupán egy a megszámlálatlanul sok közül, amely az örökkévalóságtól fogva létezett. Két alapvetően különböző módon lehet a törvények evolúciójáról gondolkozni, az egyik erősebb, „darwinibb”, amennyiben is a természetes szelekcióhoz hasonló valamit foglal magába. Lehetséges lenne, hogy a világegyetemek egyfajta differenciális szaporodása ment volna végbe, ahol egyes variánsoknak több „utódja” 58 John McCarthy éveken keresztül vizsgálta azt az elméleti kérdést, hogy milyen minimális életvilágbeli konfiguráció képes megtanulni saját világának fizikáját, és megpróbálta bevonni barátait és kollégáit is a keresésbe. Egy ilyen bizonyítás lehetőségétől mindig is összefutott a nyál a számban, de a hozzávezető utak számomra teljesen elérhetetlenek. Amennyire én tudom, semmi lényegeset nem publikáltak még erről a borzasztóan érdekes ismeretelméleti kérdésről, de bátorítanék másokat, hogy foglalkozzanak vele. Ugyanezt a gondolatkísérletet függetlenül felveti Steward és Golubisky is (1992, 261-262. old).
volt, mint másoknak? Hume Philo-ja már eljátszott ezzel a gondolattal, mint azt az 1. fejezetben láttuk: És micsoda meglepetés vár ránk, amikor ostoba gépészként pillantjuk meg őt, aki másokat utánzott, egy olyan bölcsességet másolva, amely egymás utáni korszakok hosszú láncolatán keresztül, próbák, tévedések, javítások, meggondolások és viták során, fokozatosan fejlődött? Számos világot kontárkodhatott és fércelhetett össze az örökkévalóság során, mielőtt ez a világ szárba szökkent: Egy csomó elvesztegetett munka: Számos meddő próbálkozás: lassú, de folytonos javulás a világteremtés végtelen korszakai alatt. (Pt. V.) Hume a „folyamatos javulást” egy „gondolattalan mechanizmus” minimális szelektív irányultságának tudja be, mi azonban ezt a gondolattalan mechanizmust helyettesíthetjük valami még annál is ostobább dologgal, anélkül, hogy közben elvesztenénk a felhajtó erőt, a világok kipróbálásának tisztán algoritmikus, darwini folyamatát. Habár Hume nyilvánvalóan nem gondolta, hogy más is lehetne ez a gondolat, mint egyféle szórakoztató filozófiai fantázia, az ötletet azonban nemrégiben részletesen is kidolgozta a fizikus Lee Smolin (1992). Az alapötlet az, hogy a fekete lyuk néven ismert szingularitások valójában utód-univerzumok születési helyei, amelyekben az alapvető fizikai konstansok csekély mértékben, véletlenszerű módon különböznek a szülő univerzum fizikai konstansaitól. így Smolin hipotézise szerint mind differenciális reprodukcióval, mind pedig mutációval rendelkezünk, vagyis a darwini szelekciós algoritmus lényegi jellemzői a birtokunkban vannak. Azok az univerzumok, amelyek olyan fizikai konstansokkal rendelkeznek, melyek a lyukak létrejöttét elősegítik, ipso facto több utóddal rendelkeznek, ezek ismét több utóddal, és így tovább - íme a szelekciós lépés. Jegyezzük meg, hogy ebben az elképzelésben nincs szó a „nagy kaszásról”; a világegyetemek a maguk módján „élnek” és „halnak” meg, mindössze arról van szó, hogy egyeseknek több utódja lesz. E szerint a gondolat szerint tehát nem csupán egy érdekes egybeesésről van szó akkor, amikor megállapítjuk, hogy olyan univerzumban élünk, amelyben vannak fekete lyukak, ám ez nem is abszolút logikai szükségszerűség. Ehelyett olyasféle feltételes, majdnem-szükségszerűséggel van dolgunk, mint amilyenekkel az evolúciós beszámolókban általában találkozhatunk. A kapocs Smolin állítása szerint a szén, amely mind a gázfelhők összeomlásában (vagy más szavakkal, a csillagok születésében, ami a fekete lyukak születésének előfutára), mind pedig, természetesen, saját molekuláris folyamatainkban szerepet játszik. Igaz lehet-e vajon ez az elmélet? Smolin megfogalmaz néhány olyan előrejelzést, amelyek, ha hamisnak bizonyulnak, megsemmisítenék az ő elképzelését: az elképzelés megköveteli, hogy a fizikai konstansoknak a mi általunk ismert értékektől való „közeli” eltérései olyan univerzumokat kell eredményezzenek, amelyekben a fekete lyukak kevésbé valószínűek, vagy kevésbé gyakoriak, mint a saját világunkban. Röviden, Smolin azt gondolja, hogy a mi világunk legalább egy lokális, ha nem is globális optimumot képvisel a „fekete lyuk-készítő versenyben”. A gond csak az, hogy amennyire én látom, túl kevés korlát van azzal kapcsolatban, hogy vajon mi számít „közeli” variációnak. De talán az elmélet későbbi kidolgozása majd tisztázza ezt. Szükségtelen mondani: nehezen tudható egyelőre, mit ér ez az elképzelés, de bármi is lesz a tudósok végső ítélete, a gondolat máris felhasználható egy filozófiai állítás lerögzítésére. Freeman Dyson és Fred Hoyle többek között azt gondolják, hogy a fizika törvényeiben csodálatos mintázat látható; ha ők vagy bárki más elkövetnék azt a taktikai hibát, hogy feltennék a retorikai kérdést: „Mi más, mint Isten léte magyarázhatná ezt?”, hát Smolin egy jócskán lelohasztó válasszal rendelkezne. (Azt szoktam tanácsolni filozófus diákjaimnak, hogy fejlesszenek ki hiperérzékenységet a filozófia hasonló retorikai kérdéseivel kapcsolatban. Az ilyesmik az érvelések repedéseit elfedni hivatott tapéták.) De tegyük fel, pusztán az érvelés kedvéért, hogy Smolin spekulációi mind tévesek; tegyük fel, hogy a világegyetemek szelekciója egyáltalán nem működik. Akkor is van egy gyengébb, még mindig félig darwini spekuláció, amely ugyancsak ügyesen meg tudja válaszolni azt a bizonyos retorikai kérdést. Hume, mint már észrevettük, ezzel a gyengébb gondolattal is eljátszott dialógusainak nyolcadik részében: Ahelyett, hogy az anyagot végtelennek tételeznénk fel, mint Epikurosz tette, tegyük fel, hogy véges. Véges számú részecske csak véges változásra alkalmas: És végtelen időtartam alatt az kell történjen, hogy minden lehetséges rend vagy helyzet végtelen sokszor kipróbálásra
kerül... Tegyük fel ... hogy az anyag egy vak, irányítatlan erő révén valamilyen helyzetbe sodródik; nyilvánvaló, hogy ez az első helyzet minden valószínűség szerint az elképzelhető legzavarosabb és legrendezetlenebb lesz, az emberi találékonyság termékeire való minden hasonlatosság nélkül, mely utóbbiak a részek szimmetriája mellett a célok és eszközök illeszkedését és az önfenntartás hajlamát mutatják... Tegyük fel, hogy a mozgató erő, bármi is legyen az, továbbra is jelen van az anyagban... Akkor az univerzum számos korszakon keresztül a káosz és rendezetlenség folyamatos egymásutániságában lesz. De nem lehetséges-e, hogy végül megállapodik? ... Nem reménykedhetünk-e egy ilyen helyzetben, vagy még inkább nem lehetünk-e biztosak benne az irányítatlan anyag örökös körforgása alapján, és nem adhat-e ez számot mindazon látszólagos bölcsességről és találékonyságról, ami az univerzumban megmutatkozik? Itt nincsen szó semmiféle szelekcióról, e gondolat mindössze arra a tényre hívja fel a figyelmet, hogy az örökkévalósággal állunk szemben. Ebben az esetben nincs az az 5 millárd éves határidő, amivel a földi élet evolúciója rendelkezett. Mint azt a bábeli és mendeli könyvtárakra vonatkozó vizsgálódásainkban láttuk, szükségünk van reprodukcióra és szelekcióra, hogyha Hatalmas tereket velük össze nem mérhetően kis időtartamok alatt akarunk átszelni, ám ha az idő többé nem lesz figyelembe veendő korlát, akkor a szelekció sem lesz többé feltétel. Az örökkévalóság alatt mindenhová el lehet menni a bábeli könyvtárban és a mendeli könyvtárban egyaránt - vagy akár az einsteini könyvtárban (amelyet a fizikai konstansok összes lehetséges értéke alkot) - feltéve, hogy mindig mozgásban vagyunk. (Hume egy külön erőt képzel el, amely a folyamatot életben tartja, és ez Locke-nak a mozgásnélküli anyagról szóló érvelésére emlékeztet, de azzal ellentétben nem feltételezi, hogy a szóbanforgó erő bármiféle intelligenciával rendelkezne.) Valójában, ha az örökkévalóság során valamennyi lehetőségen végigcsoszogunk, e Hatalmas (de véges) terekben minden lehetséges helyen nemcsak egyszer, hanem végtelen sokszor keresztül kell menjünk! E spekuláció számos verzióját komolyan számításba vették a fizikusok és a kozmológusok. John Archibald Wheeler (1974) például azt vetette fel, hogy a világegyetem örökké előrehátra oszcillál: egy ősrobbanást expanzió követ, amelyet a nagy összeroppanáshoz vezető összehúzódás, majd ismét ősrobbanás, és így tovább, mindörökké, minden egyes oszcillációs lépésnél véletlenszerű variációkkal az alapvető állandókban és más fontos paraméterekben. Minden lehetséges beállítást végtelen sokszor próbál ki a folyamat, és így minden téma minden lehetséges variációja megvalósul, mind az „értelmesek”, mind az abszurdok, és nemcsak egyszer, de végtelen sokszor. Nehéz elképzelni, hogy ez a gondolat bármilyen értelmes módon empirikusan tesztelhető lenne, de azért várjunk még az ítélettel. E téma különböző variációi és kidolgozásai talán mégis rendelkeznek olyan implikációkkal, amelyek megerősíthetők vagy elvethetők. Mindeközben azt is érdemes észrevenni, hogy a hipotézisek e családja rendelkezik azzal az erénnyel, hogy a magyarázati elveket azokból a tartományokból terjeszti ki, ahol már olyan jól működnek. Mellette szól a konzisztencia és az egyszerűség is. És ez megintcsak biztosan elegendő ahhoz, hogy tompítsa a hagyományos alternatíva vonzerejét59. Bárki, aki egy pénzfeldobó versenyt megnyer, csábítást érezhet, hogy azt gondolja, mágikus hatalmak áldását élvezi, különösen, hogyha nem rendelkezik közvetlen információval a többi játékosról. Tegyük fel, hogy egy tízfordulós pénzfeldobó versenyt kell létrehoznunk anélkül, hogy megengednénk az 1024 „versenyzőnek”, hogy rájöjjön, ő egy ilyen versenyben vesz részt. Mindegyiknek azt mondjuk, amikor megközelítjük: „Gratulálok barátom, Mefisztó vagyok, és nagy hatalmat fogok rád ruházni. Velem az oldaladon tíz egymás utáni pénzfeldobást fogsz megnyerni!” Ezután párosával összehozzuk a lóvá tett urakat, míg meg nincs a végső győztes. (Persze nem engedjük meg, hogy a versenyzők megbeszéljék velünk 59 E kérdések részletesebb elemzését és egy „neo-platonista” közbülső megoldás kifejtését lásd J. Leslie (1989) munkájában. (Mint a legtöbb köztes megoldás, ez sem valószínű, hogy elnyerné akár a rajongó, akár a szkeptikus tetszését, de legalább leleményes kísérlet a kompromisszum megtalálására.) Van Inwagen (1993a, 7. és 8. fejezet) az érvek tiszta, világos és könyörtelen elemzését nyújtja - nemcsak Leshlie-ét, de azokét az érvekét is, amelyeket itt bemutattam -, mindezt egy szokatlanul semleges pozícióból. Aki nincs megelégedve az én problémakezelésemmel, ehhez a forráshoz forduljon elsőként.
való viszonyukat, és simán kirúgjuk az 1023 vesztest, némi sotto voce megjegyzéssel, hogy meglehetősen hiszékenyek voltak, ha elhitték azt az állításunkat, hogy mi vagyunk Mefisztó!) A győztes - és tudjuk, kell, hogy legyen ilyen - elég bizonyítékot kapott arra, hogy csakugyan kiválasztottnak érezze magát, viszont ha bedől ennek, akkor egy olyan illúzió áldozata, amelyet visszatekintő rövidlátásnak nevezhetünk. A győztes egyszerűen nem látja, hogy a helyzetet úgy szervezték meg, hogy valaki biztosan szerencsés lesz - és egyszerűen csak annyi történt, hogy ő lett ez a valaki. Ha mármost a világegyetem olyan módon lenne megalkotva, hogy végtelen sok különböző „fizikai törvény” kerülne kipróbálásra az idők teljessége során, akkor mi sem tudnánk ellenállni ugyanennek a kísértésnek az olyan alkalmakkor, amikor valamilyen következtetést kellene levonnunk a természet törvényeiről - melyeket, úgy tűnik, külön a mi számunkra terveztek. Ez azonban nem olyan érv, mely ahhoz a konklúzióhoz vezethet, hogy a világegyetem valóban így struktúrált, vagy hogy így struktúrált kell legyen. Pusztán az a sokkal szerényebb konklúzió következik, hogy a megfigyelhető „természeti törvények” egyetlen vonása sem volna sebezhetetlen egy ilyen alternatív, csüggesztő értelmezéssel szemben. Ahogy ezek a mind spekulatívabb, mind soványabb darwini hipotézisek megfogalmazásra kerülnek, arra használhatók fel - a klasszikus darwini módon - hogy kis lépésekkel csökkentsük az előttünk álló feladatot. Ami ezen a ponton még egyáltalán magyarázatra vár, az már csak a megfigyelt fizikai törvények eleganciája. Ha valaki kétségbe vonja, hogy a variáns világegyetemek végtelen sokaságáról szóló hipotézis ténylegesen megmagyarázhatja ezt az eleganciát, annak azt kell válaszolni, hogy ez a felvetés legalább annyira állíthatja magáról, hogy a kérdést tisztességesen kezelő magyarázat, mint bármely hagyományos alternatíva; amikor Istent annyira elszemélytelenítettük, hogy szépség és jóság valamilyen elvont és időtlen alapelvévé válik, nehéz látni, hogy Isten léte hogyan magyarázhatna bármit is. Mit állítana egy olyan „magyarázat”, amely nincs benne a megmagyarázandó csodálatos jelenség leírásában? Darwin a közepén kezdte a kozmikus piramis elleni támadását: add nekem a rendezettséget és adj időt, és én meg fogom magyarázni a tervszerűséget. Most láttuk, hogyan vezet az „univerzális sav” lefelé vezető útja: adjunk neki káoszt (persze a régivágású értelemben, vagyis tiszta, értelmetlen véletlenszerűséget) és adjuk neki az örökkévalóságot, és meg fogja magyarázni a rendezettséget - azt a rendezettséget, amely szükséges a tervszerűség értelmezéséhez. Vajon maga a káosz igényel-e valamilyen magyarázatot? Mi van még, amit magyarázni lehetne? Nos, van, aki azt gondolja, valóban maradt még egy további „miért” kérdés: miért létezik inkább a valami, mint a semmi? Eltérő vélemények vannak arról, hogy vajon ez a kérdés egyáltalán értelmes-e60. Ha van értelme az egész kérdésnek, akkor az a válasz, hogy „Mert Isten létezik” valószínűleg éppolyan jó, mint bármi más, de nézzük csak meg ezt a vetélytársát: „Csak”. 4. Örökös visszatérés - élet alapok nélkül? A tudomány remekül működik a metafizikai válaszok lerombolásakor, de képtelen helyette másikakat nyújtani. A tudomány elveszi az alapokat, anélkül, hogy helyette valamit adna. Akarjuk vagy sem, a tudomány abba a helyzetbe hozott bennünket, hogy alapok nélkül kell élnünk. Megrázó volt, amikor Nietzsche ezt mondta, de ma mindez közhely; a mi történelmi pozíciónk - és nem látjuk még ennek a végét - az, hogy „alapok” nélkül kell filozofálni. - HILARY PUTNAM I987, 29. oldal -
Hogy a világegyetem értelme elpárolgott, úgy tűnik, elkerülte azok figyelmét, akik Darwint az emberiség jótevőjeként üdvözölték. Nietzsche az evolúciót a világ helyes képének tekintette, de egy vészterhes képnek. Filozófiája kísérlet volt arra, hogy egy új világképet hozzon létre, amely a darwinizmust figyelembe veszi, de nem semmisül meg általa. 60 A kérdés magával ragadó vizsgálatát lásd Robert Nozick Philosophical Explanations-ának 2. fejezetében. Nozick számos eltérő válaszvázlatot nyújt, amelyek mind bevallottan bizarrak, de utána lefegyverzően hozzáteszi: „Ez a kérdés olyan mélyreható, hogy minden, a válasz esélyével rendelkező megközelítés extrém mértékben szokatlanul fog kinézni. Aki nem szokatlan választ javasol, ezzel azt mutatja, hogy nem is értette a kérdést” (Nozick, 1981, 116. oldal).
- R. J. HOLLINGDALE (1965, 90. old.) -
Darwin A fajok eredete című könyvének publikálása nyomán Friedrich Nietzsche újra felfedezte, amivel Hume már eljátszadozott: azt a gondolatot, hogy egy vak, értelmetlen variáció örökös visszatérése - az anyag és a törvények kaotikus, értelmetlen kavargása szükségképpen olyan világokat okád ki magából, amelyek időbeni evolúciója a mi életünk látszólag értelmes történeteit eredményezi. Az örökös visszatérés ezen gondolata Nietzsche nihilizmusának sarokkövévé vált, és ezáltal mindannak az alapjává, amiből az egzisztencializmus kialakult. Az a gondolat, hogy ami most történik, mind megtörtént már korábban, éppoly régi lehet, mint a déja-vu jelenség, mely e gondolat babonás változatait inspirálja. Az emberi kultúrák katalógusában gyakoriak a ciklikus kozmogóniák. De amikor Nietzsche beletrafált Hume - és John Archibald Wheeler - látomásának egy változatába, többnek tekintette azt, mint pusztán szórakoztató gondolatkísérletnek, vagy régi babonák feldolgozásának. Azt gondolta - legalábbis egy ideig azt gondolta -, hogy a legnagyobb fontossággal rendelkező, tudományos bizonyításba botlott61. Gyanítom, hogy Nietzschét az bátorította a dolog komolyan vételére, hogy a darwini gondolkodás hatalmas erejét csak haloványan mérte fel. Nietzsche Darwinra való hivatkozásai majdnem mind ellenségesek, ugyanakkor jó sok van belőlük. És ez már önmagában is támogatja Walter Kaufmann állítását (1950, Előszó), hogy Nietzsche „nem volt darwinista, Darwin mindössze felébresztette őt dogmatikus szendergéséből, ahogy Kantot egy évszázaddal korábban Hume.” Nietzsche Darwinra való hivatkozásai azt is felfedik, hogy Darwin eszméinek ismeretét az ő esetében félreértések és tévedések veszik körül, úgyhogy valószínűleg Darwint elsődlegesen a számos németországi népszerűsítő lelkes beszámolójából „ismerte”. Azon a néhány ponton, ahol konkrét kritikára vállalkozik, kifejezetten tévesen értelmezi Darwint, arról panaszkodva például, hogy Darwin nem gondolt a „nem tudatos szelekció” lehetőségére, miközben éppen ez volt Darwin legfontosabb gondolata. Mások azonban általában éppen Nietzschét tekintették darwinistának - „Más tudós barmok darwinizmussal vádoltak” (Nietzsche: Ecce Homo, Horváth Géza ford., Budapest 1994, Göncöl Kiadó, 58. oldal) - olyan címke ez, amelyet az 1887-ben írt A morál genealógiája című művében kicsúfolt, ez egyike az első és a mai napig legérzékenyebben megírt darwiniánus vizsgálatoknak, amelyek az etika evolúciójára vonatkoznak. E témára visszatérünk a 16. fejezetben. Nietzsche az örök visszatérésre vonatkozó érvelést az élet abszurditásának vagy értelmetlenségének bizonyítékaként tekintette, bizonyítékául annak, hogy onnan a magasból nem adtak értelmet az életnek. És vitathatatlan, hogy éppen ez a Darwinnal való találkozáskor megjelenő félelmek gyökere. Vegyük hát szemügyre a dolgot Nietzsche verziójában, ami olyan extrém formát ölt, amilyet csak lehet. Tulajdonképpen miért tenné az örök visszatérés az életet értelmetlenné? Vagy egy nyilvánvalóan igaz dologról van szó? Hogy lenne, ha egy nap vagy éjjel utánad sompolyogna egy daemon legmagánosabb magánosságodba s így szólna hozzád: „Ezt az életet, ahogyan most éled és élted, még egyszer és még számtalanszor kell majd élned; s nem lesz benne semmi új, hanem életed minden jajja és öröme és minden gondolata és sóhajtása és minden mondhatatlanul apraja és nagyja mind, kell, hogy visszatérjen és minden ugyanabban a sorban és rendben... Vajjon nem vetnéd-e magad a földre, nem csikorgatnád-e a fogad és nem átkoznád-e a daemont, aki imigyen 61 E „legtudományosabb hipotézis” Nietzschére egyébként nem jellemzően óvatoskodó levezetésének világos rekonstrukcióját adja Danto (1965), a 201-209. oldalakon. Nietzsche rögeszmés gondolata, az örök visszatérés különböző értelmezéseit diszkutálja Nehamas (1980). Utóbbi mű amellett érvel, hogy „tudományos” alatt Nietzsche pontosabban „nem teleológiait” értett. Nietzsche örök visszatérés gondolatának értékelésével kapcsolatban egy visszatérő - de, legalábbis eddig, nem örökösen visszatérő - probléma az, hogy Wheelerrel ellentétben Nietzsche azt tűnik gondolni, hogy ugyanez az élet fog újra megismétlődni. Nem azért, mert az élet és annak lehetséges variációi újra és újra megtörténnek, hanem mert csak egyetlen lehetséges variáns van - éppen ez az egy -, és ez valósul meg újra és újra. Röviden, úgy tűnik, Nietzsche az aktualizmusban hitt. Úgy gondolom, mindez lényegtelen azoknak a morális következtetéseknek a megítélése szempontjából, amelyekről Nietzsche úgy gondolta, hogy levezethetők a szóbanforgó gondolatból, és valószínűleg lényegtelen a Nietzsche kutatás szempontjából is (bár mit tudom én?).
beszél? Avagy megéltél-e egyszer egy percet, amelyben így feleltél neki: „istenség vagy és még soha nem hallottam istenibbet!” [Freidrich Nietzsche: Vidám tudomány, Wildner Ödön ford., Budapest 1923, Világirodalom Könyvkiadó, 240. old.] Megszabadít-e vagy elborzaszt ez az üzenet? Úgy fest, Nietzsche maga sem döntötte el a dolgot, talán mivel gyakran választotta azt a módszert, hogy „legtudományosabb hipotéziseinek” következményeit meglehetősen misztikus formába öltöztesse. Egy kis friss levegőhöz juthatunk, ha szemügyre vesszük Pon Robbins kellemetes paródiáját az Even cow girls get the blues-ból (a könyvből készült filmet Magyarországon is játszották „Néha a lányok is úgy vannak vele” címmel [a ford.]): Az év karácsonyán Julian egy miniatür tiroli falut ajándékozott Sissynek. Csodálatos munka volt. Volt ott egy pici katedrális, amelynek ólomüveg ablakai gyümölcssalátává változtatták a napfényt. Volt egy főtér is, és egy sörkert. A sörkert szombat esténként nagyon zajos volt. Volt ott egy pékség, amely forró kenyér és friss rétes szagát árasztotta. Volt egy városháza és egy rendőrség, melynek egy része metszetben volt látható, és ezen át láthattuk a szokásos mértékű aktatologatást és korrupciót. Voltak kis tiroliak, bonyolultan megvarrt bőrnadrágban, a nadrág alatt éppolyan finom munkával elkészített nemiszervekkel. Sísáncok is voltak, és sok más érdekes dolog, köztük egy árvaház. Az árvaházat úgy tervezték, hogy minden karácsony este fogjon tüzet és égjen le. Az árvák ilyenkor lángoló hálóingükben kivetik magukat a hóba. Borzalmas látvány. Január második hete körül aztán jön egy tűzrendészeti felügyelő egy kicsit matatni a romok között, azt mormogva: „ha hallgattak volna rám, ezek a gyerekek mind életben lennének”. [Robbins, 1976, 191-192. old.] Ez a bekezdés is csodálatos munka. Az árvaház drámájának évről-évre való megismétlődése, úgy tűnik, megfosztja e kis világot minden értelmétől. De miért? Miért van az, hogy a tűzrendészeti felügyelő tűnődésének megismétlése olyan üresen kongóvá teszi azt? Talán ha megfigyeljük, mi következik mindebből, rájöhetünk a kis csalásra, ami a bekezdést „működővé” teszi. A kis tiroliak maguk építik-e újjá az árvaházat, vagy a miniatűr falunak van egy RESET gombja? Hogy mi a különbség? Nos, hát honnan jönnek az új árvák? A „halottak” térnek vissza? (Dennett, 1984, 9-10 old.)? figyeljük meg, amikor Robbins azt mondja, hogy az árvaházat úgy tervezték, hogy minden karácsony este fogjon tüzet és égjen le. E miniatűr világ alkotója nyilvánvalóan csúfot űz velünk, nevetségessé téve azt a komolyságot, amellyel életünk problémáit kezeljük. Az üzenet világos: ha e dráma értelme valahonnan föntről származik, valamiféle Teremtőtől, akkor obszcén tréfa ez, a világ lakói által vívott küzdelmek eljelentéktelenítése. De mi van akkor, ha a dologban rejlő értelem valahogy maguknak a lakosoknak a létrehozása volt, amely minden egyes megtestesüléskor magától megy végbe, ahelyett, hogy a föntiek ajándéka lenne? Ez egy olyan, értelemmel bíró élet lehetőségét villantja fel, amelyet nem fenyeget az ismétlődés. Éppen ez az egzisztencializmus különböző fajtáinak meghatározó témája: az egyetlen lehetséges értelem az, amelyet az ember (valahogy) saját maga számára hoz létre. Hogy ezt a trükköt hogyan lehet megcsinálni, mindig valamifajta misztériumnak számított az egzisztencialisták között, de, mint hamarosan látni fogjuk, a darwinizmus a demisztifikáció lehetőségét ajánlja fel. A kulcs megintcsak John Locke-nak az elme elsőbbségét hirdető látomásának elvetése, és helyettesítése egy olyan látomással, amelyben a jelentőség maga, akárcsak minden más, amit értékkel bírónak tartunk, fokozatosan fejlődik ki a semmiből. Mielőtt e részletekre térnénk, megállhatunk, hogy szemügyre vegyük, utazásunk hova vitt el eddig bennünket. Egy antropomorf, kézműves Isten némileg gyerekes elképzelésével indultunk, és rájöttünk, hogy ez, ha szó szerint vesszük, egy kihalásra ítélt gondolat. Amikor Darwin szemével egy pillantást vetettünk azokra a tényleges tervezési folyamatokra, amelyeknek a természet más csodáival együtt mi magunk vagyunk az eredményei, akkor azt találtuk, hogy Paley-nak azért igaza volt, amikor ezeket jó adag tervezési munka eredményének tekintette, de mi egy csodáktól mentes magyarázatot találtunk minderre: az algoritmikus tervezés és kipróbálás masszívan párhuzamos és ennélfogva bőkezűen pazarló folyamatát, amelyben azonban a tervszerűség apró növekedése mindig takarékosan gazdálkodik, lemásolja és az évmilliárdok folyamán újra felhasználja, amit lehet. A teremtés csodálatos különlegessége és egyedisége nem egy Shakespeare-i inventív lángelmének,
hanem a véletlen szüntelen hozzájárulásainak köszönhető, olyan eseményeknek, amelyek egymásra épülő sorozatát Crick (1968) „befagyott véletleneknek” nevezte. A kreatív folyamat ilyetén felfogása látszólag még mindig hagyott helyet istennek, mint egyféle törvényalkotónak, de ez aztán átadta a helyét a törvénytaláló newtoni szerepének, sőt, mint legutóbb láttuk, még ez is elpárolgott, nem hagyva maga után semmiféle intelligens hatóerő szükségességét. Csak az marad, amit a folyamat az örökkévalóságon keresztülcsoszogva automatikusan megtalál (már ha egyáltalán megtalál bármit): a rendezettség egy időtlen, platoni lehetősége. Ez valóban valami csodálatos szépségű dolog, mint azt a matematikusok nem győzik magyarázni, ugyanakkor önmagában nem intelligens, csupán, csodák csodája értelemmel bíró. Minthogy absztrakt természetű és kívül esik az időn, nem olyasmi, aminek magyarázatra váró kezdete vagy születése lenne62. Aminek a kezdete magyarázatot igényel, az maga a Világegyetem, s amint Hume Philója már sok évszázaddal ezelőtt megkérdezte: miért ne állnánk meg itt, az anyagi világnál? A világ, mint láttuk, képes végrehajtani a nagy trükköt, Münchausenként kihúzni magát a mocsárból; önmagát létrehozni a semmiből, ex nihilo, vagy legalábbis valami olyasmiből, amit mi nemigen tudunk megkülönböztetni a semmitől. Az önmagát teremtő Isten rejtélyesen misztikus ötletével ellentétben ez az önteremtés semmiféle csodát nem igénylő dublőr trükk, amelynek számos nyomát látjuk magunk körül. És lévén, hogy ez nem egyszerűen csak konkrét dolog, hanem egy különleges, egyedi történeti folyamat terméke, ezért egyben a sajátosság létrejöttéért is felelőssé tehető. Az egyediség olyan teremtése ez, amely magában foglalja és eltörpíti a művészek által alkotott valamennyi regényt, festményt és szimfóniát - a lehetőségek hiperterében egy olyan helyzetet foglal el, amely minden másiktól különbözik. Benedictus Spinoza a 17. században egyenlőségjelet tett Isten és a természet közé, azt állítva, hogy a tudományos kutatás a teológia igazi útja. Ezért az eretnek nézetért üldöztetés lett az osztályrésze. Spinoza eretnek látomásában, a Deus sive Naturában van valamilyen gyötrő (vagy egyeseknek csábító), gyanús arcú vonás: a tudományos egyszerűsítéseket javasolva vajon a természetet ruházza-e fel személyiséggel, vagy Istent személyteleníti el? Természetesen nincs válasz; Darwin generatívabb felfogása nyújtja először azt a struktúrát, amelyben valóban megpillanthatjuk az anyatermészet intelligenciáját (vagy csak látszólagos intelligencia ez?), egy önmagát létrehozó világ csodáktól és misztériumoktól mentes - és ezért annál csodálatosabb – tulajdonságát. HETEDIK FEJEZET - Kellett, hogy legyen első élőlény, de ugyanakkor nem lehetett - a legegyszerűbb élő dolog is túl komplex, túl sok tervszerűséget hordoz ahhoz, hogy puszta véletlen révén jöjjön létre. Ezt a dilemmát nem az égi fogantyúk, hanem darwini folyamatok sorozatai oldják fel: az önreprikáló szubrutinok, amelyeket talán önreplikáló agyagkristályok előztek meg, vagy kísértek, amelyek néhány milliárd év alatt áttértek a puszta szerencsén alapuló versenyről az ügyességi versenyre. És azok a fizikai szabályszerűségek, amelyektől ezek az emelődaruk működnek, maguk is egy vak, nemtörődöm folyamat eredményei lehetnek, amely a káosz révén bolyong. Vagyis a világ, amelyet ismerünk és szeretünk, a majdnem semmiből hozta létre önmagát. NYOLCADIK FEJEZET - A természetes szelekció által végzett munka K + F befektetés, így aztán a biológia alapvetően a mérnöki tudományokhoz hasonlít. E következtetéssel szemben igen erős az ellenállás az attól való téves félelemből kiindulva, ami mindezekből következhet. Valójában azonban legmélyebb talányaink némelyikére vetül így fény. Ha a mérnöki perspektívát választjuk, a funkció alapvető jelentőségű biológiai fogalma és a jelentés alapvető filozófiai fogalma megmagyarázható és egyesíthető lesz. Mivel azon képességünk, hogy jelentésekre reagáljunk és ilyeneket hozzunk létre - vagyis az intelligenciánk - a darwini folyamatok termékeként való létezésünkön alapul, ezért a természetes és mesterséges intelligencia közti különbség eltűnik. Ugyanakkor vannak fontos különbségek az emberi mérnöki munka és az evolúció termékei között, az ezeket létrehozó folyamatok belső eltérései miatt. Még csak most 62 Descartes felvetette azt a kérdést, hogy vajon a matematika igazságait Isten hozta-e létre. Követője, Nicolas Malebranche (1638-1715) határozottan megfogalmazta, hogy ezeknek az igazságoknak nincs szüksége fogantatásra, lévén, hogy olyan örökkévalóak, amilyenek csak lehetnek.
kezdjük az evolúció nagyszabású folyamatait a vizsgálat középpontjába állítani, saját technológiánk termékeit, a komputereket, a még rendezetlen kérdések vizsgálatára használva. 8. FEJEZET
A biológia mint mérnöki tudomány 1. A mesterséges dolgok tudománya A második világháború óta a világot alapvetően megváltoztató felfedezéseket nem annyira az elméleti fizikusok fennhéjázó csarnokaiban, mint a mérnökök és a kísérleti fizikusok kevésbé elegáns laboratóriumaiban tették. A tiszta és az alkalmazott tudományok szerepe megcserélődött; többé már egyikük sem az, ami a fizika aranykorában volt, Einstein, Schrödinger, Fermi és Dirac idején... A tudománytörténészek valamiért úgy látták helyesnek, ha figyelmen kívül hagyják az alkalmazott fizika, a mérnöki tudományok és a számítógéptudomány nagy felfedezéseinek történetét, noha éppen ezek azok a területek, ahol manapság a valódi tudományos haladás történik. Különösen a számítógéptudomány az, ami a világ arculatát alaposabban és drasztikusabban változtatta meg és változtatja még mindig, mint az elméleti fizika bármely nagy felfedezése. - NICHOLAS METROPOLIS 1992. E FEJEZETBEN a darwini forradalom egyik központi - merem mondani, hogy a központi jellemzőjéből fakadó következményeknek akarom végigkövetni a nyomát: a biológia és a mérnöki tudomány Darwint követő házasságának. Célom e fejezetben a biológia mérnöki felfogásának pozitív oldalát elmondani. A későbbi fejezetek fognak foglalkozni a különféle támadásokkal és kihívásokkal, amelyekkel e képnek szembe kell néznie, de még mielőtt ezek elrabolják előlünk a napfényt, világossá akarom tenni az álláspontomat, amely szerint a biológiában a mérnöki perspektíva nemcsak alkalmilag hasznos, nem pusztán egy érdekes lehetőség, hanem mindenféle darwini gondolkodás obligát szervező elve, és e gondolkodás erejének elsődleges forrása. Jó adag érzelmi ellenállást várok ezzel az állítással kapcsolatban. Most őszintén: nem vált ki e fejezet címe negatív reakciót az olvasóban? Azon az alapon, hogy „jaj ne, micsoda kopár, korlátolt, redukcionista állítás! A biológia sokkal több, mint mérnöki tudomány!”? Hogy az élő formák tanulmányozása legalábbis közeli rokona a mérnöki tudományoknak, olyan gondolat, amely Arisztotelésznek az organizmusokra vonatkozó úttörő vizsgálatai óta mindig is jelen volt, de csak Darwin után került az érdeklődés előterébe. Közvetlenül megnyilvánul ez a tervszerűségi érvben, mely arra hívja fel a megfigyelőt, hogy megcsodálja a részek ravasz összjátékát, az elegáns tervezést és a kézműves finom mestermunkáját. De a mérnöki tudományok a szellemi világban mindig másodosztályú státusszal rendelkeztek. A zseniális mérnököt Leonardo da Vincitől Charles Babbage-en át Thomas Edisonig mindig megünnepelték, mindazonáltal a tudomány és a művészetek mandarin elitje bizonyos mértékű leereszkedéssel kezelte. Arisztotelész nem javított a helyzeten azzal, hogy egy olyan megkülönböztetést javasolt, melyet a középkoriak átvettek, szétválasztva azt, ami secundum naturam, a természet szerinti, és ami contra naturam, a természettel szemben való, mesterséges. A gépezetek - de az organizmusok nem - contra naturam voltak. Aztán ott voltak még azok a dolgok, amelyek praeter naturam, azaz természetellenesek voltak (a szörnyek és a mutánsok), és azon dolgok, amelyek super naturam állnak, vagyis természetfölöttiek, csodák (Gabbey, 1993). Hogyan tudhatott volna a természet ellen való dolgok tanulmányozása fényt vetni a természet dicsőségére - vagy akár a szörnyekre és csodákra? E negatív attitűd fosszilis nyomai mindenütt fellelhetők kultúránkban. Például saját szeretett szakmámban, a filozófiában. A tudományfilozófia néven ismert aldiszciplína hosszú és tiszteletreméltó történettel rendelkezik; a legkiválóbb és legbefolyásosabb mai filozófusok közül számosan tudományfilozófiával foglalkoznak. Vannak kiváló fizika-filozófusok, biológia-filozófusok, matematika-filozófusok, sőt vannak a társadalomtudományok filozófusai. De még nem hallottam senkiről, akit a mérnöki tudományok filozófusaként jellemeztek - mintha nem lenne elég tanulmányozásra érdemes fogalmi kérdés ezen a területen ahhoz, hogy egy filozófus erre specializálódjon. De ez a helyzet változik, ahogy mind
több és több filozófus jön rá, hogy a mérnöki tudományokban találjuk meg a valaha is véghez vitt gondolati munka legmélyebb, leggyönyörűbb és legfontosabb példáinak némelyikét (jelen alfejezet címét például Herbert Simonnak az ezekről a kérdésekről szóló nagyhatású könyvéből vettük [1969]). Darwin nagyszerű felfedezése az volt, hogy a bioszférában található összes tervszerűség olyan folyamatok terméke lehet, melyek éppolyan türelmesek, mint amilyen ostobák; „automatikus” és fokozatos emelő munkát végeznek a tervezési térben. Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy Darwin aligha láthatta előre eszméjének azokat a finomításait és kiterjesztéseit, amelyek lehetővé tették, hogy a későbbi darwinisták túllépjenek az ő óvatos agnoszticizmusán, például az élet eredetével kapcsolatban, sőt a fizikai rendezettségben megmutatkozó „tervszerűség” vonatkozásában is, amit az ő elképzelése egyszerűen előfeltételezett. Nem volt jobb helyzetben ahhoz, hogy ezt a rendet elemezze, mint amilyenben az öröklődés mechanizmusának korlátaival és erejének leírásával kapcsolatban; mindössze annyit tudott, hogy kell legyen ilyen mechanizmus, és az a rendezettséget kell hasznosítsa, bármi legyen is ez utóbbi, ami a „módosulással való leszármazást” nemcsak lehetségessé, hanem gyümölcsözővé is teszi. Darwin nagyszerű eszméjének az ezután következő több mint száz évben bekövetkezett pontosítását és kiterjesztését különféle viták szakították meg, szépen illusztrálva egyébként e gondolatnak önmagára való reflexív kiterjeszthetőségét: az evolúcióra vonatkozó darwini mérnek evolúciója nemcsak eszmék versengésével járt együtt, de e kompetíciót jócskán fel is gyorsította. És amint az organizmusokra vonatkoztatva Darwin megsejtette: „...a verseny rendszerint azok között a formák között a leghevesebb, amelyek a legközelebb állnak egymáshoz..... (Darwin: A fajok eredete, 207. old.) A biológusok maguk sem voltak persze immunisak a mérnöki dolgokkal szembeni negatív beállítódás örökségével szemben. Mi más lenne az égi fogantyúk iránti sóvárgás végülis, mint abba vetett remény, hogy egy csoda majd valahogy felemel bennünket az olajszagú daruk szintje fölé? Az alapvető darwini gondolattal szembeni tudatalatti ellenállás fokozta a viták hevességét, akadályozta a megértést és eltorzította a gondolat kifejezését - ugyanakkor a darwinizmussal szembeni legfontosabb kihívások hajtóereje volt. Ezekben a csatározásokban a darwini eszme azonban jelentősen megerősödött. Ma már látjuk, hogy nemcsak Arisztotelész felosztását, de a tudomány más szeretve dédelgetett kompartmentalizációit is fenyegeti a területére történő behatolás. A németek természettudományt (Naturwischenschaften) és szellemtudományt (Geisteswissenschaften) különböztetnek meg, de az ilyen éles felosztás C.P. Snow két kultúrájának (1963) unokatestvére - az a kilátás fenyegeti, hogy a biológiából kiindulva egy mérnöki perspektíva fog elterjedni a humán tudományokban és a művészetekben is. Ha csak egyetlen szervezési tér van végül is, amelyben testünk és szellemünk gyermekei egyesülnek a K+F folyamatok egyetlen tágas halmazában, akkor e tradicionális falak egyszer le kell, hogy omoljanak. Mielőtt továbbmennék, szembe akarok nézni egy gyanúval. Mivel egyszerűen adottnak vettem, hogy Darwin maga nem mért fel számos olyan kérdést, amivel - ha azt akarjuk, hogy a természetes szelekció révén haladó evolúció elmélete fennmaradjon - foglalkozni kell, szóval nincs-e valami triviális vagy tautologikus az én állításomban, hogy a darwini eszme túléli mindezen kihívásokat? Nem csoda, hogy mindinkább elterjed, hiszen mindinkább megváltozik az új kihívásokra adott válaszként! Ha szándékom az volna, hogy Darwint mint szerzőt és hőst koronázzam meg, akkor volna alapja ennek a gyanúnak. De természetesen ez a könyv nem elsősorban ilyen szellemtörténeti gyakorlat. Fő állításom szempontjából nem igazán fontos, hogy vajon Darwin maga egyáltalán létezett-e! Felőlem akár létezhetett úgy is, mint az átlagos adófizetők, valamiféle mitikus képzeletbeli szerzőként (egyes szakértők szerint Homérosz is ebbe a kategóriába esik). Darwin, a tényleges történeti ember valóban izgat engem; kíváncsisága, szellemi integritása és kitartása inspiráló hatással van rám; félelmei és hibái szeretetreméltóvá teszik. De ő valamiképpen mégis mellékes. Szerencséje volt, hogy bábája lehetett egy olyan gondolatnak, amely önálló élettel rendelkezik, éppen azért, mert növekszik és változik. Ez a legtöbb gondolattal nem történik meg. Jó csomó szónoklatot tartottak mindkét fél gerillái arról, hogy vajon Darwin maga - Szent
Károlynak is hívhatnánk - gradualista, adaptácionista, katasztrófahívő, kapitalista, feminista volt-e. Az e kérdésekre adott válaszok a maguk jogán történeti érdekességgel rendelkeznek, és ha gondosan megkülönböztetik őket a végső igazolás kérdéseitől, még segíthetnek is abban, hogy lássuk, mik is a valódi tudományos kérdések. Amit a különféle gondolkodók tenni vélnek - megmenteni a világot egyik vagy másik izmustól, helyet találni Istennek a tudományban, vagy harcolni a babona ellen - gyakran alapvetően eltérőnek bizonyul annak a tényleges hozzájárulásnak az irányához képest, amit erőfeszítéseiknek elérni sikerül. Már láttunk néhány példát erre, és még többet fogunk. Valószínűleg a tudományos kutatás egyetlen területét sem vezérli több rejtett szándék, mint az evolúcióelméletet, és az biztosan jó, ha segítünk azokat felfedni, de pusztán annak a ténynek, hogy egyesek - akár tudják, akár nem - kétségbeesetten próbálnak valami gonoszat megvédeni, vagy valami gonoszat elpusztítani, semmiféle közvetlen folyománya nincsen. Az emberek néha beletalálnak a dolgokba annak ellenére, hogy a legkevésbé sem nyilvánosságra hozható vágyak irányítják őket. Darwin az volt, aki volt, és azt gondolta, amit gondolt, bibircsókjaival meg mindezzel együtt. Most pedig halott. A darwinizmusnak azonban több mint kilenc élete van, sőt fogadjunk, hogy halhatatlan. 2. Darwin halott - éljen Darwin! E rész címét abból az összefoglalóból vettem, amellyel Manfred Eigen 1992-es könyvét befejezi. Eigen gondolkodása rendelkezik egy félreismerhetetlen mérnöki vonással. Az általa végzett kutatás megfogalmazott és megoldott biológiai konstrukciós problémák sorozatát jelenti: hogyan hordhatók össze az anyagok az építkezés helyén, hogyan dől el a terv és milyen sorrendben kell a különböző részeket összerakni, hogy szét ne essenek, mielőtt az egész struktúra elkészül? Azt állítja, hogy ugyan az általa képviselt ideák forradalmiak, de e forradalom után a darwinizmus nemcsak, hogy él és virul, hanem erősebb lett. E témát részletesebben szeretném felderíteni, mert számos olyan verziójával találkozunk, amelyek közel sem olyan világosan megfogalmazottak, mint Eigené. Mit tekintenek olyan forradalminak Eigen munkájában? A 3. fejezetben megtekintettünk egy egyetlen csúccsal rendelkező adaptív tájképet és láttuk, hogyan képes a Baldwin-effektus egy szinte láthatatlan telefonoszlopot a Fuji heggyé alakítani, melyet folyamatosan emelkedő meredek lejtő határol, úgy, hogy bárhol indulsz a térben, végül a csúcson fogsz kikötni, hogyha egyszerűen követed az alábbi helyi szabályt: Sose menj lefelé; amikor csak lehet, menj fölfelé. Az adaptív tájkép gondolata Sewall Wright-tól származik (1932) és mára az evolúcióelmélet kutatóinak megszokott gondolkodási segédeszközévé vált. Értékét alkalmazások ezreiben mutatta meg, melyek közül számosan az evolúcióelméleten kívülre esnek. A problémamegoldás hegymászáson (vagy másnéven „gradiens keresésen”) alapuló modellje megérdemelt népszerűségnek örvend a mesterséges intelligenciában, a közgazdaságtanban és számos más problémamegoldási területen. Elég népszerű volt ahhoz is, hogy az elméletalkotókat arra motiválja, számítsák ki a határait, melyekből jó sok van. Bizonyos problémaosztályokra - vagy más szavakkal a tájképek bizonyos típusaira - az egyszerű hegymászás teljesen alkalmatlan, egy szemléletesen is nyilvánvaló oknál fogva: a mászók helyi, másodosztályú csúcsokon ragadnak, ahelyett, hogy utat találnának a legnagyobb csúcshoz, a tökéletes problémamegoldás Mount Everestjéhez. (Ugyanezen korlátok terhelik a szimulált hűtés módszerét is.) A fent idézett lokális szabály alapvető fontosságú a darwinizmus számára; egyenértékű azzal a követelménnyel, hogy nem lehetséges intelligens (vagy „előrelátó”) módszer a tervezési folyamatban, csak a szerencsésen utunkba kerülő emelkedési lehetőségek végső soron ostoba, opportunista kihasználása. Eigen azt mutatta meg, hogy a legegyszerűbb darwini modell, egy fitness lejtőn való folyamatos fölfelé hatolás a tökély optimális csúcsára, egyszerűen nem alkalmas arra, hogy leírja, mi megy végbe a molekuláris vagy vírus-evolúció során. Vírusoknál (de a baktériumoknál és más patogéneknél is) az adaptáció sebessége mérhetően gyorsabb, mint amit a „klasszikus” modellek megjósolnak - olyan gyors, hogy azt vélnénk, illegális „előrelátást” alkalmaznak a hegymászók. Azt jelenti ez, hogy a darwinizmust el kell vetni? Egyáltalán nem, mivel az, hogy mi számít helyinek, (nem túl meglepő módon) attól függ, milyen skálát
használunk. Eigen arra a tényre hívja föl figyelmünket, hogy amikor a vírusok evolválnak, nem magányos vándorok; majdnem azonos variánsok hatalmas hordáiban utaznak a mendeli könyvtár egy bizonytalan körvonalú felhőjének bensejében, amelyet Eigen „kvázi-fajnak” nevez. Már volt alkalmunk látni a Moby Dick variánsok elképzelhetetlenül nagy felhőjét a bábeli könyvtárban, és tudjuk, hogy ebből a könyvből bármely valóságos könyvtár is több mint egy vagy két különböző kiadással rendelkezik. Egy olyan valóban népszerű könyv esetén, mint a Moby Dick, valószínűleg ugyanannak a kiadásnak is több példánya van meg. A Moby Dick gyűjteményekhez hasonlatosan a vírusok felhői is többszörös azonos példányokat, ugyanakkor apró tipográfiai eltérésekkel rendelkező variánsok többszörös példányait is tartalmazzák, és Eigen szerint ennek a ténynek bizonyos következményei vannak, amelyet a „klasszikus” darwinisták nem vettek figyelembe. A variánsok felhőjének alakja lesz az, amely a molekuláris evolúció megnövelt sebességének kulcsát hordozza. A genetikusok egymás között egy adott faj kanonikus verzióját (amely hasonlatos a Moby Dick kanonikus szövegéhez) a vad típusnak nevezik. A biológusok gyakran azt feltételezték, hogy egy populációban a meglévő számos eltérő genotípus közül a tiszta vad típus uralkodik. Ez ahhoz az állításhoz hasonlít, hogy bármely könyvtárban, amely a Moby Dickkel rendelkezik, a legtöbb példány a hivatalos vagy kanonikus kiadásból lesz - már feltéve, hogy egyáltalán megvan a könyv! De ez az organizmusokra épp annyira nem kell igaz legyen, mint amennyire a könyvtárak könyveire. Valójában a vad típus igazából csak egy absztrakció, mint az átlagos adófizető, és egy adott populáció esetleg egyáltalán nem rendelkezik egyetlen olyan egyeddel sem, amely pontosan „a” vad típus genomját hordozza. (Természetesen ugyanez igaz a könyvekre - a tudósok éveken át vitatkozhatnak egy adott szövegben egy adott szó tisztaságáról, és amíg az ilyen viták meg nem oldódnak, senki sem tudja megmondani biztosan, mi a szóban forgó munkának a kanonikus vagy vad típusú szövege. Ennek ellenére a munka identitása aligha van veszélyben. James Joyce Ulysses-e jó példa erre.) Eigen kimutatta, hogy egy faj „lényegének” majdnem azonos hordozók sokasága fölötti ilyetén elosztása e lényeget sokkal mozgékonyabbá, sokkal nagyobb adaptív képességgel rendelkezővé teszi, különösen a „gyűrt” adaptív tájképeken, ahol túl sok csúcs van, és kevés a sima lejtő. Lehetővé teszi, hogy a faj hatékony cserkészcsapatokat küldjön a környező hegyekre és gerincekre, nem törődve a völgyek felderítésével, ezáltal nagy mértékben megnövelve saját képességét arra, hogy magasabb csúcsokat, jobb optimumokat találjon, esetleg távol attól a középponttól, ahol a (képzeletbeli) vad típus ül63. Hogy ez miért működik, azt Eigen így foglalja össze: A funkcionálisan kompetens mutánsok, amelyeknek szelektív értéke közel van a vad típuséhoz (habár alatta marad), sokkal nagyobb populáció-méreteket érnek el, mint azok, amelyek funkcionálisan működésképtelenek. A mutánsok egy aszimmetrikus spektruma épül ki, amelyben a vad típustól távolabb eső mutánsok fokozatosan keletkeznek a közbülső termékekből. A mutánsok egy ilyen láncolatának populációját döntő mértékben befolyásolja az adaptív tájkép szerkezete. Az adaptív tájkép egymáshoz csatlakozó síkságokból, dombokból és hegységekből áll. A hegységek területén a mutáns spektrum erősen szétszóródik, és a gerincek mentén még a vad típus távoli rokonai is véges [azaz nem infinitezimálisan kicsiny] gyakorisággal jelennek meg. Pontosan a hegységek területe az, ahol további, a szelekció szempontjából felsőbbrendű mutánsok megjelenésével lehet számolni. Amint ezek egyike megjelenik a mutációs spektrum perifériáján, a fennálló populáció összeomlik. A szuperiorális mutáns körül új populáció épül ki, amely így átveszi a vad típus szerepét. ... E kauzális láncolat egyféle „tömeghatást” eredményez, amelynek révén az előnyösebb mutánsok nagyobb valószínűséggel kerülnek tesztelésre, mint az előnytelenek, 63 A hasonlatosság e témák és a között, amit A megmagyarázott tudat (1990a) című könyvemben a karteziánus színház részekre tördelésének szükségességéről írok, valamint arról, hogy ennek intelligens munkáját sokféle periférikus ágens között kell szétosztani, természetesen nem a véletlen műve. A párhuzam azonban, már amennyire meg tudom állapítani, főleg konvergens evolúció eredménye. Mikor azt a könyvet írtam, még nem olvastam Eigen egyetlen munkáját sem, habár ezek minden bizonnyal inspiráló hatással lettek volna rám. A molekulákról beszélő Eigen és a tudatról beszélő jómagam között egy hasznos kapcsot nyújt Schull (1990), aki a fajok intelligenciájáról értekezik. Lásd még ezzel kapcsolatos kommentáromat, Dennett 1990a.
akkor is, ha utóbbiak a vad típustól azonos távolságra vannak. [Eigen, 1992, 25. old.] Ennek megfelelően szoros kapcsolat van az adaptív tájkép alakja és az azt elfoglaló populáció között, ami visszacsatolási hurkok sorozatát eredményezi és - rendszerint - egyik időlegesen stabil problémamegoldási helyzettől a másikhoz vezet át. Mire felmászol egy csúcsra, az egész tájkép megváltozik, süllyed és tornyosul, új hegységet alakítva ki, és kezdheted a mászást elölről. A táj valójában folytonosan változik a lábad alatt (mármint, ha a vírusok egy kvázi-faja vagy). Namármost, ez valójában nem is olyan forradalmi, mint Eigen állítja. Sewall Wright az „eltolódó egyensúly elméletében” maga is megpróbálta megmagyarázni, hogyan válhatnak bejárhatóvá a többszörös csúcsok és változó tájképek a vad típus példányaitól eltérő organizmusok révén, illetve a variánsok különböző méretű populációi révén. Ernst Mayr már sok éve hangoztatja, hogy a „populációs gondolkodás” a darwinizmus lényegéhez tartozik, és ez olyasmi, ami felett a genetikusok - saját kockázatukra - átsiklottak. Úgyhogy Eigen valójában nem forradalmasította a darwinizmust, hanem - és ez sem kevés - olyan elméleti újítást vezetett be, amely az évek során mindvégig kéznél lévő, tökéletlenül megfogalmazott eszméket segített tisztázni és megerősíteni. Amikor Eigen azt mondja (1992, 125. old.), „az evolúció ilymódon létrejövő (mennyiségi) felgyorsulása olyan nagymérvű, hogy a biológusnak mint meglepő új minőségnek tűnik fel, a szelekció látszólagos 'előrelátási' képességének, olyasvalaminek, amit a klasszikus darwinisták tiszta eretnekségnek tartanának!”, akkor a túldramatizálás egy jól ismert formájára ragadtatja magát, elfeledkezve arról a számos biológusról, aki legalábbis előre megsejtette, sőt, talán elő is segítette az ő „forradalmát”. Végülis, amikor a hagyománykövető darwinista elméletalkotók adaptív tájképeket posztulálnak, azután ezeken véletlenszerűen genotípusokat szórnak szét, abból a célból, hogy kiszámítsák mindazt, ami az elmélet szerint történni fog velük, jól tudják, hogy a természet nem szórja szét véletlenszerűen a genotípusokat a világ már korábban megvolt részeibe. Egy időben lezajló folyamat minden modellje valamifajta önkényes „pillanatban” kell kezdődjön; felmegy a függöny, és a modell szépen felrajzolja, mi következik ezután. Ha megnézünk egy ilyen modellt és azt látjuk, hogy „kezdetben” egy csomó organizmust mutat lent a völgyekben, eléggé biztosak lehetünk benne, hogy a kutató rájön, ezek nem voltak „mindig” odalent - akármit is jelentsen ez! Akárhol csak organizmusokat találunk az adaptív tájképen egy adott pillanatban, ott biztosan csúcsok voltak korábban, vagy e jelöltek nem lennének ott, úgyhogy ezek a völgyek, amelyeket a jelöltek elfoglalnak, viszonylag újak kell legyenek, az evolúció által előállított újabb kellemetlenségek. Ez a feltételezés igazolhatja a jelölteknek a völgybe helyezését. Eigen eredménye megerősíti azt a sejtést, hogy az efféle komplikációkat hozzá kell adnunk a modellhez, ha azt akarjuk, hogy tényleg képesek legyenek mindarra, amit a darwinisták feltételezése szerint már az egyszerűbb modellek is elvégeznek. Biztos nem véletlen, hogy e sokkal komplikáltabb modellek szükségességének felismerése időben egybeesik (majdnem hónapra, és az évet illetően biztosan) azzal az új képességgel, hogy az ilyen modelleket a meglévő számítógépeken építsük meg és vizsgáljuk. A mind erősebb komputerek épp akkor váltak hozzáférhetővé, amikor segítségükkel felfedezhettük, hogy az evolúció komplexebb modelljei nemcsak lehetségesek, de kifejezetten szükségesek is, ha valóban meg akarjuk magyarázni mindazt, amiről a darwinizmus mindig is állította, hogy meg képes magyarázni. Darwin gondolata, amely szerint az evolúció egy algoritmikus folyamat, most a hipotézisek mind gazdagabb családjává teljesedik ki, amelyben a számára megnyíló új környezeteknek köszönhetően egy saját populációs robbanás megy végbe. A mesterséges intelligenciában nagy becsben tartott stratégia az érdeklődésre számot tartó jelenségek szándékosan egyszerűsített verzióival való munka. Ezeket, elbájolóan, „játékproblémáknak” nevezik. A molekuláris biológia építőkocka világában az alapvető darwini jelenségek legegyszerűbb változatait működésben figyelhetjük meg, de ezek valóban játékproblémák! E legalsóbb szintű darwini elmélet viszonylagos egyszerűségének és tisztaságának vehetjük hasznát annak érdekében, hogy bemutassuk és bevezessük azon témák némelyikét, amelyeket az evolúció magasabb szintjein fogunk a későbbi fejezetekben végigkövetni.
Az evolúciókutatók például mindig az alkalmasságról, az optimalitásról és a komplexitás növekedéséről szóló meredek állításokat engedtek meg maguknak, és ezeket az állításokat mind maguk az állítástevők, mind pedig kritikusaik a legjobb esetben is csak komoly túlegyszerűsítéseknek tekintették. A molekuláris evolúció világában ilyen mentegetődzésre nincs szükség. Amikor Eigen optimalitásról beszél, pontosan meghatározza, mire gondol, és milyen kísérletekre támaszkodhat, amelyek kutatói becsületességét fenntartják. Az ő adaptív tájképei és sikermércéi se nem szubjektívek, se nem alkalmiak. A molekuláris komplexitás számos egymást támogató és objektív módon mérhető, és nincs költői szabadságra szükség Eigen „algoritmus” szavának használatakor. Amikor például elképzelünk egy javító enzimet, amely egy DNS spirál páron pöfög végig, elvégezve az ellenőrzéseket, javításokat és másolásokat, és aztán egy lépéssel továbbhalad, hogy a folyamatot megismételje, aligha lehet kétségünk, hogy egy mikroszkopikus automatát látunk működés közben, és a legjobb szimulációk a megfigyelt tényeknek olyan pontosan megfelelnek, hogy nagyon biztosak lehetünk benne, nincsenek se mágikus segítők, sem égi fogantyúk, melyek e vidéken tanyáznának. A molekulák világában a darwini gondolkodás alkalmazása különösen tiszta és hamisítatlan. Valóban, ha ezt a kiindulópontot vesszük fel, kész csodának tűnik, hogy a darwini elmélet, amely a molekulákon oly gyönyörűen működik, egyáltalán működőképes lehet az olyan idomtalan - ehhez képest galaxis méretű - sejtkonglomerátumokra is, mint a madarak, az orchideák és az emlősök. (Nem várjuk, hogy a periódusos rendszer felvilágosítást nyújtson számunkra a nagyvállalatokról vagy a nemzetekről, úgyhogy akkor miért várnánk, hogy a darwini elmélet az olyan bonyolultságokkal is képes legyen valamit kezdeni, mint egy ökoszisztéma, vagy az emlősök leszármazási vonalai?!) A makroszkopikus biológiában - a hétköznapi méretű organizmusok biológiájában, mint amilyenek a hangyák, elefántok és cédrusfenyők - minden fésületlen. A mutációra és a szelekcióra rendszerint csak közvetve és tökéletlenül lehet következtetni, a körülmények adta komplikációk észbontó sokasága miatt. A molekuláris világban a mutáció és szelekció eseményei közvetlenül mérhetők és manipulálhatók, és a vírusok generációs ideje oly rövid, hogy nagyléptékű darwini effektusok tanulmányozhatók. A fertőző vírusok azon rémítő képessége, hogy a modern orvostudománnyal halálos ütközetben állva mutálódjanak, olyan tényező, ami ezt a kutatást hajtja és erőforrásait biztosítja. (Az AIDS vírus az elmúlt évtizedben olyan sok mutáción ment keresztül, hogy az e periódusban mutatott története nagyobb genetikai diverzitást mutat - kodon változásokban mérve - mint a főemlősök evolúciójának egész történetei). Eigen és mások százainak kutatásai jól meghatározott gyakorlati alkalmazásokkal rendelkeznek mindannyiunk számára. Helyénvaló tehát megjegyezni, hogy ez a fontos munka a darwinizmus, a redukcionizmus, a mechanizmus, a materializmus győzelmének példáját nyújtja. Ugyanakkor azonban olyan messze van a mohó redukcionizmustól, ahogy csak lehet. Az egymásra épülő szintek lélekzetelállító kaszkádja az, ahol minden szinten új jelenségek és a magyarázat új alapelvei jelennek meg, felfedve, hogy az a remény, hogy „mindent” valamilyen alsóbb szinten magyarázzunk, félrevezető. Itt következik Eigen saját összefoglalója arra vonatkozóan, hogy az ő munkája mit mutat meg; észre fogjuk venni, hogy úgy van megírva, hogy a redukcionizmus legelszántabb kritikusa számára is szimpatikus legyen: A szelekció inkább egy különösen finomkezű démonra hasonlít, amely eredetileg az élethez vezető különféle lépéseken működött, ma pedig az élet más és más szintjein operál, igen eredeti trükkök rendszerét használva. Mindenekelőtt pedig igen aktív démon, amelyet egy belső visszacsatolási mechanizmus hajt, ami igen diszkriminatív módon keresi az optimális teljesítményhez vezető legjobb utat, de nem azért, mintha bármilyen előre meghatározott cél felé vezető belső késztetéssel rendelkezne, hanem egyszerűen belső nem-lineáris mechanizmusának köszönhetően, amelynek révén számunkra célirányosnak tűnik. [Eigen, 1992, 123. old.] 3. Funkció és specifikáció A makromolekulák világában az alak maga a sors. Az aminosavak egydimenziós sorozata (vagy az őket kódoló nukleotidok sorozata) teljesen meghatározza ugyan egy fehérje
identitását, de a sorozat maga csak részben felelős azért, ahogyan ez az egydimenziós fehérjefűzér önmagát feltekeri. Jellemzően a lehetséges alakjainak egyikét veszi fel, egy idioszinkratikus formát öltő csomót, amelyet az adott sorozattípus a leggyakrabban preferál. E háromdimenziós alak a fehérje erejének titka, ez a kulcs a katalizátorként való működési képességnek - mint struktúrák építőjének, vagy antigének elleni harcosnak, vagy az egyedfejlődés szabályozójának - a keletkezéséhez. A makromolekula egy gépezet, és e gép működése végső soron részei alakjának nagyon szigorúan meghatározott függvénye. A háromdimenziós alak sokkal fontosabb a funkcionális működés szempontjából, mint az azért felelős egydimenziós szekvencia. A lizozim nevű fontos fehérje például egy különleges formájú molekuláris gép, amelyet számos eltérő változatban gyártanak - több mint száz különböző aminosav sorozatot találtak a természetben, amely ugyanazzá a funkcionális alakká csavarodik össze - és természetesen az ezen aminosav sorozatokban lévő eltérések mint „filológiai” kulcsok használhatók a lizozimtermelés és -használás evolúciós történetének rekonstrukciójakor. Van itt egy rejtvény, amelyet először Walter Elsasser (1958, 1966) vett észre, de amelyet Jacques Monod egészen perdöntően megoldott (1971). Igen absztrakt módon felfogva, az a tény, hogy egy egydimenziós kód egy háromdimenziós struktúrát határozhat meg, azt jelenti, hogy információ adódik hozzá. Valóban értéktöbblet keletkezik itt. Az egyedi aminosavaknak (azáltal, hogy a fehérje funkcionális képességéhez hozzájárulnak) nemcsak az egydimenziós sorozatban elfoglalt helyük révén van értéke, hanem annak révén is, hogy milyen helyet foglalnak el a háromdimenziós térben, miután a füzér feltekeredett. Így aztán egy látszólagos ellentmondás van aközött az állítás között, hogy a genom „teljesen definiálja” a fehérje funkcióját, és a tény között, hogy ez a funkció egy háromdimenziós szerkezethez kapcsolódik, amelynek adattartalma gazdagabb, mint az az direkt hozzájárulás, amely a genom részéről történik. [Monod, 1971, 94. old.] Mint Küppers (1990, 120. old.) kimutatja, Monod megoldása nyilvánvaló: „A látszólag irreducibilis vagy hozzáadódó információt a fehérje környezetének specifikus körülményei tartalmazzák, és a genetikai információ csak ezekkel együtt képes a fehérje molekula szerkezét és így funkcióját is egyértelműen meghatározni.” Monod maga (1971, 94. old.) így fogalmazza meg ezt: A lehetséges szerkezetek közül csak egy valósul meg ténylegesen. A kezdeti feltételek így aztán megjelennek a szerkezetbe végül is bekerülő információ elemek között. Anélkül, hogy specifikálnák azt, hozzájárulnak az egyedi forma létrejöttéhez, azzal, hogy minden alternatív szerkezetet kizárnak, ezen a módon egy potenciálisan többértelmű üzenet egyértelmű interpretációját javasolva - vagy inkább kikényszerítve azt64. Mit jelent ez? Ez azt jelenti - nem meglepő módon -, hogy a DNS nyelve és a „kiolvasók” nyelve együtt kell fejlődjön; egyik sem működhet magában. Amikor a dekonstrukcionisták azt mondják, hogy az olvasó valamit hozzáad a szöveghez, olyasmit mondanak, ami éppannyira igaz a DNS-re, mint a költészetre; az a valami, amit az olvasó hozzátesz, legáltalánosabb és legelvontabb módon információként jellemezhető, és csak a kód és a kódkiolvasó környezet információinak kombinációja elegendő ahhoz, hogy egy organizmust létrehozzon65. Mint az 5. fejezetben észrevettük, egyes kritikusok ráharaptak e tényre, mint hogyha az valahogy a „géncentrizmus” cáfolata lenne, azé a doktrínáé, amely szerint a DNS az öröklődés egyedüli információtárolója, ám ez az elképzelés mindig csupán egy ügyes 64 Biztos vagyok benne, hogy a filozófusok észre fogják venni: Monod ilyeténképpen mind felvetette, mind meg is oldotta Putnam (1975) Ikerföld problémáját, legalábbis a molekuláris evolúció „játékproblémáinak” kontextusában. A jelentés „nincs a fejben”, mint azt Putnam híresen észrevette, és nincs (egészen) a DNS-ben sem. Az Ikerföldet, melyet egyébként a tág versus szűk jelentés problémájaként ismernek, röviden bolygatni fogjuk a 14. fejezetben, hogy a megfelelő darwini temetést biztosíthassuk neki. 65 David Haig (személyes közlés) hívta fel a figyelmemet a tekervényes fehérjék tekervényes történetének egy új kanyarjára: a molekuláris gardedámok létezésére. „A gardedámok par excellence molekuláris daruk. Ezek olyan fehérjék, amelyekkel egy aminosav lánc feltekeredés közben összekapcsolódik, és amelyek lehetővé teszik, hogy a lánc olyan konformációt vegyen fel, amely nem volna lehetséges e gardedám távollétében. A kész protein aztán eldobja magától a gardedámot. E molekulák igen tartósak... A molekuláris gardedámokat az elsőbálos leányzók kísérőinek funkciójára hasonlító szerepükről nevezték el: az ilyen hölgyek szerepe az volt, hogy bizonyos kölcsönhatásokat bátorítsanak, másokat pedig eltanácsoljanak.” Újabb részletekért lásd Martin et al. (1993), Ellis és van der Vies (1991)-et.
túlegyszerűsítés volt. Noha a könyvtárakra rendszerint mint információraktárakra gondolnak, a könyvtárak és az olvasók természetesen együtt őrzik és tárolják az információt. Mivel a könyvtárak - legalábbis a mai napig - a köteteikben nem tartalmazták azt az információt, amelynek révén több olvasót lehet előállítani, a hatékony információtárolásra vonatkozó képességük más információtároló rendszerek lététől függ - mégpedig az emberi genetikai rendszertől, amelynek a DNS az alapvető médiuma. Amikor ugyanezt a gondolatmenetet a DNS-re magára alkalmazzuk, látjuk, hogy az is olyan „olvasók” folytonos ellátására van utalva, amelyeket ő maga nem határoz meg egészen. Honnan jön az információ többi része, hogy ezen olvasókat specifikálja? A rövid válasz az, hogy a környezet körülményeiből jön - a szükséges nyersanyagok (és félkész anyagok) tartós rendelkezésre állásából, és azokból a körülményekből, amelyek között ezek felhasználhatók. Valahányszor biztosítjuk, hogy a törlőrongy megfelelően kiszáradjon az egyes használatok között, megszakítjuk a környezeti folytonosság láncolatát (pl. a nedvesség tekintetében), amely része egy információs háttérnek, amelyet a törlőrongyban élő baktériumok előfeltételeznek. Itt egy igen általános elv speciális esetét látjuk: bármely működő szerkezet implicit információt hordoz arról a környezetről, amelyben ez a funkció „működik”. A sirály szárnyai nagyszerűen testesítik meg az aerodinamikai tervezés elveit, és ennélfogva az is következik belőlük, hogy az a lény, amelynek ezek a szárnyai, kiválóan alkalmazkodott a repüléshez egy olyan közegben, amely a földi atmoszféra fajlagos sűrűségével és viszkozitásával rendelkezik a föld felszínétől számított mintegy ezer méteren belül. Emlékezzünk vissza az 5. fejezetből, amikor Beethoven 5. szimfóniáját a Marsra küldtük. Tegyük fel, hogy gondosan konzerváljuk egy sirály testét és kiküldjük az űrbe (mindennemű kísérő magyarázat nélkül), hogy a marslakók felfedezzék. Ha azt az alapvető feltételezést tennék, hogy a szárnyak működő egységek, és hogy működésük célja a repülés volt (ami nekik nem biztos, hogy olyan nyilvánvaló, mint nekünk, akik, gondolom, mindannyian láttuk a sirályokat repülés közben), akkor felhasználhatnák ezt a feltételezést, hogy „kiolvassák” a benne rejlő implicit információt egy olyan környezetről, amelyben ezek a szárnyak jól tervezettnek számítanának. Tegyük fel ezután, hogy megkérdeznék, hogyan jelent meg ez az aerodinamikai elmélet implicit módon a szerkezetben, vagy más szavakkal: hogyan került mindez az információ azokba a szárnyakba? A válasz ez kell legyen: a környezet és a sirály ősei közötti kölcsönhatás révén (Dawkins, 1983a tanulmányozza részletesebben ezeket a kérdéseket). Ugyanez az alapelv alkalmazható a legalsó szinten is, ahol a funkció maga a specifikáció, az a funkció, amelyen minden más funkció múlik. Amikor Monoddal együtt eltűnődtünk azon, hogyan rögzül a fehérjék háromdimenziós formája annak ellenére, hogy a genomban lévő információ szükségképpen alulspecifikálja azt, látjuk, hogy csak a nem-funkcionális (vagy kevésbé funkcionális) verziók nyesegetése magyarázhatja az ilyesmit. így az, hogy egy molekula egy partikuláris formát ölt, történeti véletlenek és „fontos igazságok felfedezése” keverékéből kell álljon. A molekuláris „gépek” tervezési folyamata kezdettől fogva mutatja mindkét jellegzetességet az emberi mérnöki tevékenységben. Eigen (1992, 34. old.) jó példáját nyújtja ennek a DNSkód szerkezetére vonatkozó észrevételeiben. „Megkérdezhetnénk, a természet miért használ négy szimbólumot, mikor kettő is elég lenne”. Tényleg, miért? Vegyük észre, hogy milyen természetesen és kikerülhetetlenül jelenik itt meg ezen a ponton egy „miért” kérdés, és vegyük észre azt is, hogy egy „mérnöki” választ vár. A válasz az, hogy vagy nincs ilyen ok ekkor egy történeti véletlenről van szó, ami tiszta és egyszerű dolog -, vagy pedig van egy ok: ez azt jelenti, hogy egy olyan feltétel jelent meg vagy van jelen ma is, amely a jelen állapotot a fennálló körülmények között a kódolási rendszer tervezésének egy jó vagy a legjobb útjává teszi66. A molekuláris tervszerűség valamennyi legmélyebb vonása szemügyre vehető mérnöki perspektívából. Tekintsük egyfelől azt a tényt, hogy a makromolekulák két alapvető formakategóriának felelhetnek meg: szimmetrikus vagy kiralitással rendelkező (amikor balkezes és jobbkezes verziók különböztethetők meg). Létezik egy ok, amely miatt oly 66 Eigen azt állítja, hogy valóban van egy bizonyos ok, ami miatt négy betű van és nem kettő, de ezt nem fogom elmesélni. Lehet, hogy az olvasó maga is rájön, mi lehet az ok, mielőtt megnézné, Eigen mit mond. Az ehhez szükséges mérnöki alapelveknek már a birtokában vagyunk.
sokuknak szimmetrikusnak kell lenni: Egy szimmetrikus komplexben a szelektív előnyt valamennyi alegység élvezi, míg egy aszimmetrikus komplexben egy előny csak arra az alegységre hat, amelyben a mutáció fellép. Ennél az oknál fogva találunk oly sok szimmetrikus szerkezetet a biológiában „mert ezek tudták az előnyöket a legjobban hasznosítani, és így - a posteriori - megnyerték a szelekciós versenyt; ez azonban nem azért volt, mert a szimmetria - a priori - egy funkcionális cél teljesítésének elengedhetetlen feltétele lenne”. [Küppers, 1990, 119. old., Eigen és WinklerOswatitsch, 1975 egy idézetét foglalja magában] Mi a helyzet az aszimmetrikus vagy másnéven királis formákkal? Van-e annak is oka, hogy miért inkább az egyik félék - mondjuk a balkezesek -, gyakoriak, mint a másikak? Nem, valószínűleg nincs ilyen ok, de: „még ha nincs is a priori fizikai magyarázata a döntésnek, még ha csak egy rövid fluktuáció is volt az, amely az egyik vagy másik ekvivalens lehetőségnek pillanatnyi előnyt biztosított, a szelekció önmagát megerősítő jellege ezt a random döntést egy nagy és állandó szimmetriatöréssé változtatná. Az ok ebben az esetben tisztán 'történeti' jellegű” (Eigen, 1992, 35. old.)67. A szerves molekulák közös kiralitása (az univerzum általunk lakott részén) így aztán valószínűleg egy másik tiszta QWERTY-jelenség volt, vagy olyasmi, amit Crick (1968) „befagyott véletlennek” nevezett. De még egy ilyen QWERTY-jelenség esetén is, ha a feltételek éppen megfelelők és az alkalom megvan, és ennélfogva a „nyomás” elegendően nagy, az asztal felborulhat és új standard alakulhat ki. Úgy tűnik, éppen ez történt akkor, amikor a DNS-nyelv kiszorította az RNS-nyelvet, mint a komplex organizmusok kódolásának lingua francáját. Az új módszer felsőbbrendűségének okai nyilvánvalóak: mivel kétszálú, a DNS-nyelv megengedi a hibajavító enzimek rendszerének működését, amelyek a másolási hibákat az egyik spirálban a másikra való hivatkozás alapján kijavíthatják. Ez lehetővé teszi a hosszabb, komplikáltabb genomok létrehozását (Eigen, 1992, 36. old.). Vegyük észre, hogy ez a következtetés nem vezet arra a konklúzióra, hogy a kétszálú DNSnek ki kell fejlődnie, mivel az anyatermészetnek nincs előzetes szándéka a többsejtű élet létrehozására. Az okfejtés csak azt fedi fel, hogy ha a kétszálú DNS történetesen elkezd kifejlődni, az olyan lehetőségeket nyit meg, amelyek már tőle függnek. Így a lehetséges életformák terében azon példányok számára szükségessé válik, amelyek a hasznát veszik, és ha ezek az életformák fölébe kerekednek azoknak, amelyek nem használják, akkor ez a DNSnyelv létezési alapjának, raison d'étréjének visszamenő jóváhagyását jelenti. Az evolúció mindig ezen a módon fedezi fel az okokat: utólagos jóváhagyással. 4. Az eredendő bűn és a jelentés születése The road to wisdom? Well it's plain and simple to express: Err and err and err again but less and less and less. - PIET HEIN Az élet problémájának megoldását e probléma eltűnése jelenti. - LUDWIG WITTGENSTEIN: Logikai-filozófiai értekezés, 6.521 Egyszer volt, hol nem volt, nem volt még elme, nem volt jelentés és nem volt tévedés, nem volt funkció és nem volt értelem sem, és nem volt élet. Ma mindezen csodálatos dolgok léteznek. El kell tudnunk mondani annak történetét, hogy hogyan jöttek létre, és ez a történet finom lépésekben kell haladjon, olyan elemektől elindulva, amelyek kifejezetten híján vannak még e csodálatos tulajdonságoknak, olyan elemekig, amelyek már kifejezetten rendelkeznek 67 Danni Hillis, a „connection machine” megalkotója egyszer elmesélt nekem egy történetet bizonyos számítógéptudósokról, akik egy katonai alkalmazás számára terveztek valamilyen elektronikai alkatrészt. (Úgy emlékszem, a repülőgépek irányító rendszerének egyik részéről volt szó.) A prototípus két áramköri lappal rendelkezett és a fölső állandóan lelógott, úgyhogy egy gyors megoldást keresve megpillantottak a laborban egy réz ajtókilincset, amely épp a megfelelő vastagságú volt. Leszedték az ajtóról és beszorították a két áramköri lap közé a prototípusba. Valamivel később e mérnökök egyikét hívták, hogy nézzen meg egy problémát, amivel a katonaság a ténylegesen gyártott rendszerben találkozott. Meglepetéssel tapasztalta, hogy valamennyi áramköri egységben az áramköri lapok között az eredeti ajtókilincs pontosan gyártott réz másolata volt található. Ez egy ősi történet, amely számos jól ismert variációval rendelkezik mind mérnöki körökben, mind az evolúció-biológusok között. Például lásd Primo Levy szórakoztató beszámolóját a lakkozás misztériumáról A periódusos táblában (1984).
velük. Közbül lesznek aztán a vitatott, vagy egyszerűen csak osztályozhatatlan átmeneti formák félszigetei. Mindeme csodálatos tulajdonságok fokozatosan kellett létrejöjjenek, olyan lépések révén, amelyek visszamenőleg is alig megkülönböztethetők. Emlékezzünk, az előző fejezetben nyilvánvalónak tűnt, sőt talán logikai igazságnak, hogy vagy volt egy első élőlény, vagy az élőlények végtelen sorával van dolgunk. A problémát természetesen egyik szarvánál sem lehetett megragadni, és a sztenderd darwini megoldás, amelyet újra és újra látni fogunk, ez volt: az eredeti probléma helyett egy véges regresszust írunk le, amelyben a keresett csodálatos tulajdonság (ebben az esetben az élet) kis, esetleg érzékelhetetlen változások vagy növekmények révén érhető el. Íme tehát a darwini magyarázat sémájának legáltalánosabb formája. Azt a feladatot, hogy egy korábbi időből, ahol nem volt még egy bizonyos X tulajdonság, a későbbi időig, ahol X bőségben van, lépések véges sorozatával teljesítjük, amelyben egyre kevésbé világos, hogy valóban „még mindig nincs itt semmiféle X”, „vitatható” lépések egy sorozatán keresztül haladunk, míg végül olyan lépcsőfokokon találjuk magunkat, ahol valóban egészen nyilvánvaló, hogy „természetesen itt az X, egy csomó van belőle”. De sose húzzuk meg a határvonalakat. Vegyük észre, mi történne az élet eredetének esetén, ha meghúznánk egy ilyen vonalat. Egy csomó olyan igazság van - nem vitás, hogy részleteiben számunkra nagyrészt ismeretlenek -, amelyek mindegyikét, ha akarnánk, „elvileg” azonosíthatnánk, mint például azt az igazságot, amely a proto-bakteriális Ádám azonosságát állapítja meg. finomíthatnánk annak feltételét, ahogy akarnánk, hogy valami az első élőlény legyen, de ha aztán beülnénk az időgépünkbe és visszamennénk, hogy tanúi legyünk a pillanatnak, azt találjuk, hogy a proto-bakteriális Ádám, mindegy, hogy hogyan határoztuk meg, valószínűleg éppannyira jellegtelen, mint mitokondriális Éva volt. Logikai tényként tudjuk, hogy volt legalább egy olyan rajt, aminek mi vagyunk a folytatása, de volt valószínűleg számos téves rajt is, és ezek semmilyen érdekes vagy lényeges módon nem különböztek attól, amely végül a győztes sorozatot útjára bocsátotta. Ádám kitüntető címe tehát ismét csak visszamenőleges dicsőség, és alapvető okoskodási hibát követünk el, ha azt kérdezzük, milyen lényeges különbség révén vált ez az élet kezdetévé? Egyáltalán nem kell, hogy különbség legyen Ádám és Bádám között, aki Ádámnak atomról atomra vett duplikátuma, mindössze történetesen semmi érdemlegesnek nem volt a megalapítója. Ez nem probléma a darwini elmélet számára; inkább erejének egyik forrása. Ahogy Küppers fogalmazza (1990, 133. old.) „Az a tény, hogy nyilvánvalóan nem vagyunk olyan helyzetben, hogy az 'élet' jelenségének világos definícióját adhassuk, az életjelenségek teljesen fizikai jellegű magyarázatának nem ellene szól, hanem valójában mellette”. Ugyanezzel a problémával néz szembe bárki, aki arra vágyva, hogy valami az élethez hasonlóan bonyolult dolgot definiáljon, elhatározza, hogy a funkció vagy teleológia látszólag egyszerűbb fogalmait határozza meg. Vajon pontosan melyik ponton jelenik meg a funkció először? Rendelkeztek-e már az első nukleotidok funkcióval, vagy csak oksági képességük volt? Cairns-Smith agyagkristályai vajon eredeti teleológiai tulajdonságokat mutattak-e, vagy csak „mintha” jellegűeket? Az életjáték világában a fecskék vajon rendelkeznek-e a helyváltoztatás funkciójával, vagy egyszerűen csak mozognak? Teljesen mindegy, milyen válasz mellett döntünk, a funkcionális mechanizmusok érdekfeszítő világa olyan mechanizmusokkal kellett induljon, amelyek „túl vannak a vonalon”, és bármennyire vissza is tesszük a vonalat, lesznek olyan előfutárok, amelyekről azt állíthatjuk, hogy semmilyen lényeges módon nem különböznek a mai felkent példányoktól68. Egyetlen olyan dolog sem rendelkezhet olyan lényeggel, amely elég komplikált ahhoz, hogy érdekes legyen69. Ezt az antiesszencialista témát Darwin saját tudományának valóban forra68 Lásd Bedau, 1991-et e pont egy olyan magyarázatáért, amely egy némileg különböző végkövetkeztetéshez jut el, és Unger 1990-et olyan érvekért, amelyek teljesen szemben állnak vele. Unger azt állítja, hogy olyan konvencióink vannak, amelyek szerint (logikai okoknál fogva) kellenek legyenek párok ilyen körülmények között is, úgy, hogy az egyik egy olyan sorozat utolsó eleme, amely még nem rendelkezik X-szel, és a második az X-et birtokló sorozat első tagja. De mint van Inwagen (1993b) megfigyeli, egy sokkal csábítóbb következtetés az, hogy annál rosszabb ezeknek a konvencióknak. 69 Ezek harcos szavak bizonyos filozófusok számára. Világos kísérlet arra, hogy a lényegek formális logikáját
dalmi ismeretelméleti vagy metafizikai kísérőjeként ismerte fel; ne legyünk meglepve azon, milyen nehéz sokaknak elfogadni. Amióta csak Szókratész azt tanította Platonnak (és valamennyiünknek), hogyan játsszuk a szükséges és elégséges feltételek megállapítására szolgáló játékot, úgy látjuk, hogy a „határozd meg szavaidat” mindenféle komoly vizsgálat megfelelő bevezetője, és ez a lényegek keresésének soha véget nem érő harcába vetett minket70. Mi vonalakat akarunk húzni; gyakran kell is, hogy vonalakat húzzunk - hogy időben befejezzük vagy megelőzzük a steril vizsgálatokat. Még érzékelő rendszereink is genetikailag arra tervezettek lehetnek, hogy az észlelés bizonytalan jelöltjeit egyik vagy másik osztályozási sémába kényszerítsék (Jackendoff, 1993) - Ez egy jó trükk, de nem kényszerlépés. Darwin azt mutatja meg, hogy az evolúciónak nincs arra szüksége, amire nekünk; a valós világ nagyon is jól elvan az idők során szép lassan bekövetkező de facto szétválásokkal, amelyek a tényleges dolgok csomói között egy adag ürességet hagynak. Épp most pillantottuk meg e jellemzően darwini magyarázati séma egy különösen fontos esetét, és meg kell állnunk, hogy regisztráljuk ezt a tényt. A molekuláris biológia mikroszkópján keresztül tanúi vagyunk az ágensek születésének az első makro molekulák képében, amelyek elegendő komplexitással rendelkezzenek ahhoz, hogy „dolgokat csináljanak”. Ezek még nem teljes fegyverzettel rendelkező ágensek - nincs echte intencionális akció, a refleksziók, tudatos döntések, szándékok és okok reprezentációjával -, de ez az egyetlen lehetséges alap, amelyből az intencionális cselekvés szárba szökkenhet. Van valami furcsa és bizonytalanul taszító ezekben a kvázi-ágensekben, melyeket e szinten fedezünk fel - itt van az egész célirányos tevés-vevés, és mégis „senki sincs otthon”. A molekuláris gépek bemutatják meglepő trükkjeiket, melyek láthatóan kiválóan megtervezettek, és közben éppolyan nyilvánvalóan fogalmuk sincs arról, amit csinálnak. Vegyük például az RNS-fág, egy replikáló vírus működéséről szóló következő beszámolót: Először is a vírusnak szüksége van valamilyen anyagra, amelyben lerakhatja és megóvhatja saját genetikai információját. Másodszor, szüksége van egy módszerre, hogy ezt az információt a gazdasejtbe juttassa. Harmadszor, egy mechanizmusra van szüksége ennek az információnak a specifikus replikációja számára, amely a gazdasejt RNS-ének túlnyomó többsége mellett is működőképes. Végül intézkednie kell ezen információ megsokszorozásáról és elterjesztéséről egy olyan folyamatban, amely rendszerint a gazdasejt tönkretételéhez vezet... A vírus még arra is ráveszi a sejtet, hogy a replikációját elvégezze; ehhez az egyetlen saját hozzájárulása egy fehérje faktor, amely speciálisan adaptálódott a vírus RNS-hez. Ez az enzim addig nem aktiválódik, amíg a vírus RNS egy „password”-jét meg nem pillanatja. Ekkor azonban nagy hatékonysággal reprodukálja a vírus RNS-t, miközben figyelmen kívül hagyja a gazdasejt RNS molekuláit, amelyek sokkal nagyobb számban léteznek. Következésképpen, a sejtet hamarosan elárasztják a vírus RNS-ek. Ezt aztán becsomagolják a vírus védő fehérjéjébe, amely szintén nagy mennyiségben szintetizálódik, és végül a sejt szétrobban, és az utód vírus részecskék nagy tömegét teszi szabaddá. Ez az egész egy olyan program, amely automatikusan bonyolódik le, és a legkisebb részletéig gondosan begyakorolt. [Eigen, 1992, 40. old.] Szeretjük vagy nem, az ehhez hasonló jelenségek mutatják meg a darwini eszme erejének lényegét. Egy személytelen, reflektálatlan, robotikus, gondolattalan molekuláris gépezet mindenfajta ágens végső alapja, és ennélfogva a világegyetemben található jelentésé, és ennek megmentsék, amely különösen a műtermékek és organizmusok bonyolultsága révén megjelenő problémákkal foglakozik, Forbes (1983, 1984). Forbes munkájából én azt a következtetést vonom le, hogy pirruszi győzelmet arat Quine lényegekre vonatkozó biztonságos szkepticizmusa felett, de ebben a folyamatban csak megerősíti a háttérben álló saját figyelmeztetését: szemben azzal, amit az ember gondolhatna, semmi természetes nincsen az esszencialista gondolkodásban; és egyáltalán nem teszi könnyűvé az életet, ha a világot esszencialista szemüveggel nézzük. 70 A német filozófus, Martin Heidegger egyik fő témája az volt, hogy Szókratész a felelős a filozófiában létező problémák java részéért, mert azt tanította, hogy keressünk szükséges és elégséges feltételeket. Darwin és Heidegger valószínűleg nem gyakran támogatják kölcsönösen egymást, úgyhogy ezt a mostani alkalmat érdemes megjegyeznünk. Hubert Dreyfus már régen észrevette (pl. 1972, 1979), hogy a mesterséges intelligencia alapjául Heidegger Szókratész kritikájának elutasítása áll, és noha ez igaz lehet az AI bizonyos oldalaira, nem igaz magára a területre általában, amely szilárdan Darwinnal tart. Ezt az állítást e fejezet későbbi részében meg fogom védelmezni, majd még részletesebben a 13. és 15. fejezetekben.
okán a tudaté is. Hogy valamit csináljunk, annak az első pillanattól fogva az a kockázat az ára, hogy rosszul csináljuk, hogy hibát követünk el. A jelszó ez lehetne: csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. A valaha elkövetett első hiba egy helyesírási hiba volt, egyszerű másolási hiba, ami aztán egy új környezet (vagy adaptív tájkép) létrehozásának alapjává vált, és ezzel a helyes és rossz, jobb és rosszabb új kritériumává. Egy másolási hiba csak azért „számít” hibának, mert ára van annak, ha rosszul csinálják: legrosszabb esetben a reproduktív vonal megszakadása, vagy a reproduktív képesség csökkenése. Ezek mind objektív ügyek, olyan különbségek, amelyek ott vannak, attól függetlenül, hogy látjuk-e őket vagy nem, vagy törődünk-e velük egyáltalán, de egy új perspektívát hoznak magukkal. Ez előtt a pillanat előtt nem volt lehetőség a hibázásra. Akárhogy is mentek a dolgok, nem mentek se jól, se rosszul. E pillanat előtt nem volt olyan stabil megjósolható mód, aminek alapján egy perspektíva volt felvehető, amelyből a hibák észrevehetők; és minden hiba, amelyet bárki vagy bármi azóta elkövetett, ennek az eredeti hibázásra képes folyamatnak a függvénye. Valójában erős szelekciós nyomás van arra nézve, hogy a genetikai másolási folyamat olyan pontosan menjen végbe, ahogyan csak lehetséges, minimalizálva a hiba valószínűségét. Szerencsére azonban nem érheti el a tökéletes perfekciót, mert ha ezt tenné, az evolúció megállna. Ez az eredendő bűn, tudományosan elfogadható változatban. Akárcsak a bibliai párja, célja valamit megmagyarázni: bizonyos tulajdonságokkal rendelkező jelenségek egy új szintjének a megjelenését (az értelemét az egyik esetben, a bűnét a másikban). A bibliai párjával ellentétben azonban ez olyan magyarázatot nyújt, aminek értelme van; nem nyilatkoztatja ki magát misztikus tényként, amit el kell hinni, és ugyancsak azzal ellentétben vannak ellenőrizhető következményei. Annak a perspektívának, amiből a hiba észrevehető, az egyik első gyümölcse a faj fogalmának a megvilágítása. Ha figyelembe vesszük az összes tényleges genom szövegét, amely a másolás folyamatában - az alkalmi mutációk során - keletkezik, akkor eredendően semmi sem tűnik bármilyen dolog kanonikus verziójának. Azaz, noha a mutációkat azonosítani tudjuk, ha egyszerűen összehasonlítjuk az „előtte” sorozatot az „utána” sorozattal, nincs belsőleg meghatározott módja azt megmondani, hogy a ki nem javított helyesírási hibák melyike volna szerkesztői javításnak tekinthető71. A legtöbb mutáció olyasmi, amit a mérnökök „ne törődj vele” típusúnak neveznének, ezek olyan variációk, amelyek nem okoznak észlelhető életképességbeli eltérést, de ahogy a szelekció fokozatosan megszedi a maga vámját, a jobb változatok mégis csomósodni kezdenek. Csak egy „vad típushoz” képest (ami valójában egy ilyen csomósodás gravitációs központja) azonosíthatunk egy verziót hibás változatként, és még akkor is ott van egy lehetőség - ami elvileg állandóan jelen van, noha gyakorlatilag távoli -, hogy ami egy vad típus perspektívájából tévedésnek tűnik, az egy éppen kialakulóban lévő új vad típus, egy új faj szempontjából brilliáns javulás. És ahogy az adaptív tájkép csúcsaiként vagy fókuszaiként új vad típusok jelennek meg, a hibajavítás állandó nyomásának iránya meg is változhat, visszafordulhat a tervezési tér bármely környékén. Amikor az egymáshoz hasonló szövegek egy családja többé nem állandó „javítások” tárgya egy elmúló vagy meghaladott normához képest, akkor szabaddá válik, hogy egy új norma magához vonzó területére vándoroljon72. A reproduktív izoláció így mind oka, mind következménye a fenotípusok terében észlelhető csomósságnak. Valahányszor csak egymással versengő hibajavító területeket találunk, az egyikük nyerni fog, és ezért a versenyzők közötti félsziget általában felszívódik, a tervezési tér lakott zónái között üres helyet hagyva hátra. Így aztán, mint ahogy a kiejtés és a szóhasználat normái a beszélők közösségeiben megerősítik a hasonló csoportok képződését 71 Figyeljük meg itt a párhuzamot azzal a tárgyalással, amit az orwelli és sztálini tudatmodellek hamis dichotómiájával kapcsolatban mutattam be A megmagyarázott tudat című könyvemben (1991a). Ebben az esetben éppúgy nincs belső jegye a kanonikus változatnak. 72 Itt megint láthatjuk a különféle himi-humi képzetek iránti toleranciát a tudományban. Egyes elméletalkotók vonzási medencékről beszélnek, amit a hegyről legördülő labda metaforája sugall, amely egy helyi minimumot keres ahelyett, hogy hegynek felfelé egy helyi maximumhoz jutna el. Egyszerűen fordítsuk ki az adaptív tájképet, és a hegycsúcsok medencékké válnak, a gerincekből kanyonok lesznek, és a „gravitáció” válik a szelekciós nyomás analogonjává. Teljesen mindegy, hogy a „fentet” vagy a „lentet” választjuk kitüntetett iránynak, mindaddig, amíg konzisztensen tesszük. Itt egy pillanatra a rivális perspektívába csúsztam át, csak azért, hogy ezt a megjegyzést tehessem.
(ez egy olyan elméletileg fontos észrevétel, amelyet Quine 1960-ban tett a nyelvi normák és hibák kialakulásával kapcsolatban), ugyanúgy adják a genetikai kifejezés normái a fajképződés végső alapját. Ugyanezen a molekuláris szintű mikroszkópon keresztül láthatjuk a jelentés születését, amikor a nukleotid szekvenciák „szemantikát”, vagyis tartalmat nyernek, noha eredetileg puszta szintaktikai objektumok voltak. Ez egy lényeges lépés abban a darwini projektben, amelynek célja John Locke-nak az elme elsőbbségét hirdető elméletét megdönteni. A filozófusok általában jó okkal egyetértenek abban, hogy a jelentés és az elme egymástól nem szétválaszthatók, hogy nem lehet ott jelentés, ahol nincs értelem, és nem lehet értelem, ahol nincs jelentés. A filozófusok szakszava az intencionalitás erre a fajta jelentésre; arról a „valamiről szólásról” szól, ami egyik dolgot a másikhoz kapcsolhat - egy nevet a hordozójához, egy riasztócsengő megszólalását ahhoz a veszélyhez, amely kiváltotta, egy szót a jelöletéhez, egy gondolatot a tárgyához73. Az univerzumban csak bizonyos dolgok rendelkeznek intencionalitással. Egy könyv vagy egy festmény szólhat egy hegyről, de egy hegy önmagában nem szól semmiről. Egy térkép, vagy egy jel, egy álom vagy egy dal vonatkozhat Párizsra, de Párizs nem vonatkozik semmire. Az intencionalitást számos filozófus a mentális dolgok egyedüli megkülönböztető jegyének tartja. Honnan származik az intencionalitás? Az elmékből, természetesen. De ez a gondolat akármilyen tökéletesen jó a maga módján, misztérium és zavar forrásává válik, ha metafizikai elvként alkalmazzuk ahelyett, hogy természettörténeti tényként kezelnénk. Arisztotelész istent a mozdulatlan mozgatónak nevezte, a világegyetemben lévő valamennyi mozgás forrásának, és az arisztoteliánus doktrína Locke-i verziója, mint láttuk, ezt az istent az elmével azonosítja, a mozdulatlan mozgatót így a jelentésnélküli jelentésadóvá változtatva, amely minden intencionalitás forrása. Locke azt gondolta magáról, hogy deduktíve bebizonyította, amit ez a hagyomány már magától értetődőnek gondolt korábban is: nevezetesen, hogy az eredendő intencionalitás isten elméjéből ugrik elő; mi pedig isten teremtményei vagyunk, és intencionalitásunkat tőle származtatjuk és nyerjük. Darwin e doktrínát a feje tetejére állította: az intencionalitás nem fölülről származik; lentről szivárog felfelé, az eredetileg gondolattalan és értelmetlen algoritmikus folyamatoktól, amelyek fokozatosan nyernek jelentést és intelligenciát a fejlődésük során. És a darwini gondolkodás mintáit hűségesen követve azt is látjuk, hogy az első jelentés még nem teljesen kifejlett jelentés; bizonyosan nem mutatja még a valódi jelentés összes „lényegi” tulajdonságát (akármilyen megkülönböztető tulajdonságra gondoljunk is). Ez pusztán kvázi-jelentés, vagy, nos hát, szemi-szemantika. Az a fajta dolog, amit John Searle (1985, 1991) „mintha intencionalitásként” becsült le és szembeállított azzal, amit „eredeti intencionalitásnak” nevezett. De valahol csak el kell indulni, és az a tény, hogy a helyes irányba megtett első lépés alig észlelhető a jelentés felé tett lépésként, pontosan olyasmi, amit várnunk kell. Kétféle út lehetséges az intencionalitás felé. A darwini út diakronikus vagy történeti, és valamifajta tervszerűség évmilliárdok során való fokozatos felgyülemlését érinti - a funkcionalitásét és a célirányosságét -, olyan tervszerűségét, ami az organizmusok tevékenységének (az „ágensek” cselekedeteinek) intencionális értelmezését támogathatja. Mielőtt az intencionalitás teljesen kifejletté válhat, keresztül kell menjen a majdnemintencionalitás szabados, csúnya periódusán. A szinkronikus út a mesterséges intelligenciáé. Egy valódi intelligenciával és intencionalitással rendelkező organizmus - mint amilyenek mi vagyunk - számos részből épül fel, és ezen részek némelyike maga is egyfajta majdnemintencionalitással rendelkezik, vagy „mintha” típusú intencionalitással, netán pszeudointencionalitással - nevezzük, aminek akarjuk - és a mi eredeti jól fejlett intencionalitásunk valójában (további csodálatos alkotórészek hozzáadása nélkül) az összes majdnem értelmes, félig értelmes, és értelmetlen darabka együttes tevékenységének a terméke (ez a középponti állítása Dennett 1987b, 1991a-nak). Pontosan ettől elme az elme - nem csodagép, hanem kisebb gépek hatalmas, félig megtervezett, önújratervező amalgámja, melyek mindegyike 73 Az intencionalitás témájáról a legkülönbözőbb hagyományokat követő filozófusok igen kiterjedten írtak az elmúlt években. Áttekintés és általános meghatározások céljára lásd az Intentionality című cikkemet (amelyet John Haugelanddal együtt írtam) a (Gregory 1987)-ben. Részletesebb elemzések céljára pedig lásd korábbi könyveimet (1969, 1978, 1987b).
saját tervtörténettel rendelkezik, és mindegyik a maga saját szerepét játsza a „lélek rendszerében” (Platonnak, mint rendszerint, igaza volt, mikor a Köztársaság és egy személy között mély analógiát látott - de természetesen egy túlságosan is egyszerű vízióval rendelkezett arról, hogy ez a hasonlóság miben állhat.) Az intencionalitáshoz vezető szinkronikus és diakronikus utak között mély kapcsolat van. E kapcsolat megjelenítésének egyik módja egy ősrégi anti-darwiniánus paródián keresztül halad: a majom nagybátyján. Akarnád-e, hogy a lányod egy robothoz menjen feleségül? Nos, ha Darwinnak igaza van, akkor az ük-ük...ük-nagymamád igenis egy robot volt. Valójában egy makró. Ez az előző fejezetek elkerülhetetlen következménye. És nem elég, hogy ilyen makrók leszármazottja vagy; magad is ilyenekből állsz. A hemoglobin molekuláink, az antitestjeink, az idegsejtjeink, a reflex mechanizmusaink - egyszóval az elemzés valamennyi szintjén olyan gépezeteket találunk, amelyek ostobán hajtanak végre egy-egy csodálatos, elegánsan tervezett feladatot. Talán kevésbé fog el bennünket remegés a vírusok és baktériumok egy hasonló tudományos víziója hallatán, mely arról szól, hogy milyen szorgalmasan és gondolattalanul hajtják végre romboló tevékenységüket - az utálatos kis masinák, akik gonosz céljaikat követik. De ne higgyük, hogy vigasztalást találhatunk abban a gondolatban, hogy ezek idegen hódítók, és így alapvetően mások, mint a rokon szövetek, amelyek bennünket alkotnak. Mi magunk is ugyanolyan jellegű automatákból állunk, mint amelyek inváziójának áldozatai vagyunk - az élan vital semmilyen ködfelhője nem különbözteti meg antitestjeinket az antigénektől, amelyek ellen küzdenek; ők egyszerűen csak ahhoz a klubhoz tartoznak, amely bennünket alkot, és így a mi képviseletünkben harcolnak. Lehetséges volna, hogyha ezekből az ostoba humunkuluszokból eleget rakunk össze, akkor egy valódi tudatos személyt kapjunk? A darwiniánus azt mondja, hogy nem is lehet ennek más módja. Namost, persze abból a tényből, hogy robotok leszármazottjai vagyunk, semmiképpen nem következik, hogy mi magunk is robotok lennénk. Végül is bizonyos halak leszármazottjainak is tekinthetjük magunkat, de nem vagyunk halak; bizonyos baktériumok utódjai is vagyunk és nem vagyunk baktériumok. De hacsak a dualizmus vagy a vitalizmus nem igaz (mely esetben van bennünk valamilyen extra titkos alkotórész), akkor igenis robotok alkotnak bennünket - vagy, ami végülis ugyanezt jelenti, makromolekuláris gépezetek ezermilliárdjai. Ezek mindegyike végső soron az eredeti makrók leszármazottja. Úgyhogy valami, amit robotok alkotnak, igenis mutathat eredeti tudatosságot, vagy eredeti intencionalitást, mivel ha egyáltalán valaki, hát mi aztán éppen ezt tesszük. Nem csoda tehát, hogy mind a darwini gondolkodást, mind a mesterséges intelligenciát olyan sok vita veszi körül. Együtt alapvető csapást képesek mérni arra az utolsó menedékre, ahová egyesek a kopernikuszi forradalom fényében visszavonultak: az elmére, mint olyan belső szentélyre, ahova a tudomány nem érhet el (lásd Mazlish, 1993). A molekuláktól hosszú és kanyargós út vezet az elméig, és számos látvány tereli el figyelmünket az úton - ezek legérdekesebbjeinél meg fogunk pihenni a következő fejezetekben - de most van az ideje, hogy a szokásosnál közelebbről vegyük szemügyre a mesterséges intelligencia darwini kezdeteit. 5. A számítógép, amely megtanult dámajátékot játszani Alan Turing és Neumann János a század legnagyobb tudósai közé tartoztak. Ha egyáltalán mondhatjuk, hogy valaki feltalálta a számítógépet, hát ők voltak azok, és az ő elméjük gyermekét ma mind a mérnöki tudományok diadalaként, mind pedig mint a tiszta tudomány legelvontabb birodalmainak felderítésére szolgáló intellektuális eszközt ismerik el. Mindkét gondolkodó ugyanakkor fenséges elméletalkotó, és egyben mélyen gyakorlatias is volt, sűrítményét nyújtva egy olyan intellektuális stílusnak, amely a második világháború óta egyre növekvő szerepet játszik a tudományban. A számítógép megalkotása mellett mind Turing, mind Neumann alapvető eredményeket ért el az elméleti biológiában is. Neumann, mint már megjegyeztük, brilliáns elméjét élete végén az önreprodukció elvont problémájának szentelte, Turing pedig (1952) úttörő munkát végzett az embriológia vagy morfogenezis legalapvetőbb elméleti problémáival kapcsolatban: hogy hogyan keletkezhet egy organizmus komplex topológiája - vagyis az alakja - egyetlen megtermékenyített sejtből, abból, amelyikből kinőtt. A folyamat, mint minden középiskolás tudja, egy olyan eseménnyel veszi kezdetét, mely egészen szimmetrikus osztódással jár (ahogy Francois Jacob mondta: minden sejt álma az,
hogy kettő lehessen). A két sejtből aztán négy lesz és a négyből nyolc, majd a nyolcból tizenhat; hogyan indul el a szív, a máj, a lábak és az agy növekedése ilyen körülmények között74? Turing látta a folyamatosságot az ilyen molekuláris szintű problémák és aközött, hogy hogyan ír verset egy költő. A számítógépek korai napjaitól fogva mindazoknak az ambíciója, akik ugyancsak meglátták azt, amit Turing, az volt, hogy e csodálatos gépet a gondolkodás misztériumainak a felderítésére alkalmazzák75. Turing profetikus esszéjét „Computing Machinery and Intelligence” címmel a Mind című filozófiai újságban publikálta 1950-ben. Ez biztosan a leggyakrabban idézett publikáció, ami valaha is megjelent ebben az újságban. Abban az időben, amikor írta, nem voltak még mesterséges intelligencia programok - valójában mindössze két működő számítógép volt a világon -, de néhány éven belül elegendő számítógép volt körös-körül, amelyek napi 24 órában működtek, úgyhogy Arthur Samuel, az IBM egy kutató tudósa az egyébként passzív késő éjszakai időt a korai óriások egyikén egy olyan program tevékenységével tölthette ki, amely a lehetséges legjobb jelölt „a mesterséges intelligencia Ádámjának” visszamenőleges címére. Samuel programja dámajátékot játszott, és mind jobb és jobb lett annak révén, hogy önmaga ellen játszott ezekben az éjszakai órákban, áttervezve magát azáltal, hogy eldobta a korábbi változatokat, amelyek nem teljesítettek jól az éjjeli tornákon, új mutációkat kipróbálva, amelyeket egy gondolattalan mechanizmussal hozott létre. Végül is sokkal jobb dámajátékossá vált, mint Samuel maga, első világos ellenpéldáját nyújtva annak a némileg hisztérikus mítosznak, hogy „egy számítógép valójában csak azt tudja csinálni, amit a programozója megmond neki.” A mi perspektívánkból láthatjuk, hogy ez az ismerős, de téves eszme nem más, mint Locke gyanújának egy más formában való kifejezése, hogy tudniillik csak az elme képes tervezni, vagyis ugyanannak az ex nihilo nihil fit-nek az alkalmazása, amelyet Darwin olyan világosan megcáfolt. Ráadásul az a mód, ahogy Samuel programja túlhaladta teremtőjét, éppen a darwini evolúció megdöbbentően klasszikus folyamata volt. Samuel legendás programja így aztán nemcsak egy intellektuális speciesnek, a mesterséges intelligenciának az ősszülője, de az abból kinőtt újabb fejleménynek, a „mesterséges életnek” is. Bármilyen legendás is e program, ma mindössze néhány ember ismerős figyelemre méltó részleteivel, amelyek közül számos pedig széleskörű figyelmet érdemelne76. Samuel első 74 Turing morfogenezisre vonatkozó munkájáról két könnyen hozzáférhető beszámoló Hodges (1983, 7. fejezet), valamint Stewart és Golubitsky (1992), melyek a területen végzett újabb elméleti vizsgálatokkal való kapcsolatokat is tárgyalják. Bármilyen gyönyörűek is Turing gondolatai, valószínűleg a legjobb esetben is igen sovány alkalmazással rendelkeznek a valós biológiai rendszerekre. John Maynard Smith (személyes közlés) úgy emlékszik, hogy megmámorosodott Turing 1952-es cikkétől (amelyet témavezetője, J.B.S. Haldane mutatott meg neki), és éveken keresztül meg volt győződve, hogy „ujjaim Turing hullámok kell legyenek; a gerincem Turing hullámokból kell álljon” - de végül csalódottan rá kellett jöjjön arra, hogy ez az egész nem lehet ilyen egyszerű és ilyen gyönyörű. 75 Valójában a számítógépek és az evolúció közötti híd még tovább nyúlik vissza, Charles Babbage-ig, akinek a „Difference engine”-ről való 1834-es elmélkedése általános vélemény szerint a számítógépek előtörténetének elindítója volt. Babbage hírhedett írása, a Ninth Bridgewater Treatise (1838) a számító masina szóban forgó elméleti modelljét arra alkalmazta, hogy matematikai bizonyítását nyújtsa annak az elgondolásnak, mely szerint Isten valójában a természetet arra programozta, hogy a fajokat előállítsa! „Babbage okos gépén a számok bármely sorozata be volt programozható, bármilyen sokáig is futott már egy másik sorozat. Analóg módon, Isten a teremtéskor az állatok és növények új halmazait vezette be, hogy azok a történelem során óraműszerűen megjelenjenek - megalkotta azokat a törvényeket, melyek létrehozták őket, ahelyett, hogy közvetlenül maga tette volna meg ez utóbbit” (Desmond és Moore, 1991, 213. old.). Darwin ismerte Babbaget és az ő Treatise-ét, sőt résztvett hősünk londoni fogadásain. Desmond és Moore (212-218. old.) kínzó bepillantást engednek az eszmék áramlásába, amelyek ezen a hídon áthaladhattak. Több mint egy évszázaddal később, a hasonló gondolkodók egy másik londoni társasága, a Ratio Club újabb keletű eszmék melegágyául szolgált. Jonathan Miller hívta fel figyelmemet a Ratio Clubra, és sürgetett, hogy nézzek utána történetének, míg ezt a könyvet írom. De a mai napig nem sokat haladtam előre. Gyötrődöm azonban a tagság 1951-ben készült fotója miatt, akik A.M. Uttley: Information Transmission in the Nervous System (1979) című könyvének elején pózolnak: Alan Turing a pázsiton ül a neurobiológus, Horace Barlow mellett (aki egyébként Darwin közvetlen leszármazottja); mögöttük áll Ross Ashby, Donald McKay, és a később kognitív tudománnyá vált terület legkorábbi napjainak más vezető alakjai. Kicsi a világ. 76 Samuel 1959-es cikkét újra kinyomtatták a mesterséges intelligencia első antológiájában, Feigenbaum és Feldmann klasszikusában, a Computers and Thought (1964) című könyvben. Noha, amikor megjelent, olvastam ezt a cikket a Feigenbaum és Feldmann kötetben, a legtöbb olvasóhoz hasonlóan átugrottam a részletek legtöbbjét, hogy a poént megízlelhessem: egy 1962-es mérkőzést a „felnőtt” program és Robert Nealey, a dámajáték bajnoka között. Nealey nagyvonalú vesztes volt: „a végjátékban egyetlen emberi lény sem volt ilyen versenytársam 1954
dámajátszó programja 1952-ben íródott az IBM 701-esre, de a tanuló változat nem lett kész 1955 előtt, és egy IBM 704-esen futott; egy még későbbi változat pedig az IBM 7090-esen. Samuel egy elegáns módját találta ki annak, hogy a dámajáték bármely állapotát négy darab 36 bit hosszúságú „szóval” kódolja, bármely lépést pedig az ezeken a szavakon végzett egyszerű aritmetikai művelettel (a mai csodálatosan pazarló számítógép-programokkal összehasonlítva, amelyek megabájtokat igényelnek, Sámuel alapvető programja a méretét tekintve mikroszkopikus volt - valóban „low tech” genom, kevesebb mint 6000 sornyi kód de cserébe gépi kódban kellett megírja; ez még azon napok előtt volt, amikor a számítógépnyelveket megalkották). Miután megoldotta a dámajáték szabályos lépéseinek ábrázolási problémáját, az egész kérdés valóban legnehezebb részével kellett szembenéznie: hogyan lehet elérni azt, hogy a számítógép-program automatikusan kiértékelje a lépéseket, hogy amikor csak lehetséges, kiválaszthassa a legjobbat közülük (vagy legalábbis a jobb fajta lépések egyikét). Milyen egy jó kiértékelő függvény? Egyes triviális játékok, mint a tic-tac-toe, rendelkeznek ésszerű algoritmikus megoldással. Garantált győzelem vagy döntetlen érhető el az egyik játékos számára, és ez a legjobb stratégia realisztikus idő alatt ki is számolható. A dámajáték azonban nem ilyen. Sámuel (72. old.) kimutatta, hogy a lehetséges dámajátékok tere 10^40 nagyságrendű választási ponttal rendelkezik, „aminek a számításba vétele millimikroszekundumonként három választást alapulvéve még mindig 10^21 évszázadot igényelne. Noha a mai számítógépek többmilliószor gyorsabbak, mint Samuel napjainak döcögő óriásai, mégse mennének sokra a problémával, ha a kimerítő keresés „nyers erő” alapú megközelítését használnák. A keresési tér Hatalmas, úgyhogy a keresési módszer „heurisztikus” kell legyen más szóval a lehetséges húzások elágazó fája kíméletlenül meg kell legyen nyesve, valamilyen fél-intelligens, rövidlátó démonok segítségével; ez az eljárás az egész tér egy pici részadagjának kockázatos, a véletlen által vezérelt felderítéséhez vezet. A heurisztikus keresés a mesterséges intelligencia alapjául szolgáló egyik legfontosabb gondolat. A mesterséges intelligencia területének alapvető feladatát akár úgy is meghatározhatjuk, hogy az a heurisztikus algoritmusok létrehozása és vizsgálata. Sajnos azonban van egy olyan hagyomány is a számítógéptudományban és a matematikában, hogy a heurisztikus módszereket az algoritmikus módszerekkel szembeállítsák. A heurisztikus módszerek kockázatosak, nem garantáltan vezetnek eredményre, míg az algoritmusok garancialevéllel rendelkeznek. Hogyan oldjuk fel ezt az „ellentmondást”? Egyáltalán nincs semmilyen ellentmondás. A heurisztikus algoritmusok az összes többi algoritmushoz hasonló mechanikus eljárások, amelyek garantáltan csinálják azt, amit tesznek, de ezek éppenhogy azt teszik, hogy kockázatos keresést végeznek! Az nem garantált, hogy meg is találnak bármit vagy legalábbis nem garantált, hogy megtalálják a keresett specifikus dolgot a rendelkezésre álló időtartam alatt. De akárcsak a jól szervezett ügyességi tornák, a jó heurisztikus algoritmusok is általában valami érdekes, megbízható eredményt állítanak elő értelmes mennyiségű idő alatt. Kockázatosak ugyan, de jóféle kockázatot vállalnak. Rájuk bízhatnánk az életünket (Dennett, 1989b). Azon tény figyelmen kívül hagyása, hogy az algoritmusok heurisztikus eljárások lehetnek, a mesterséges intelligencia több kritikusát félrevezette. Különösen félrevezette Roger Penrose-t, akinek nézeteit a 15. fejezet tárgyalja. Samuel belátta, hogy a dámajáték Hatalmas keresési tere csupán ésszerű mértékben, ám nem teljesen deríthető fel egy olyan folyamat révén, amely a keresési fát kockázatos módon megnyesegeti. De hogy hozzuk létre azokat a nyesegető és válogató démonokat, amelyek e munkát elvégzik? Miféle könnyen programozható „ne keress tovább” szabályok és kiértékelő függvények rendelkeznek a véletlenszerűnél nagyobb eséllyel arra, hogy a keresési fát jó irányokba növesszék? Samuel tehát egy jó algoritmikus keresési módszert keresett. Empirikusan haladt előre, azzal kezdve, hogy mindenféle ad hoc szabályt, amire csak gondolni tudott, mechanizált és kipróbált. Hétszer mérj, egyszer vágj! És tanulj a tévedéseidből is, úgyhogy a rendszernek memóriával is kell majd rendelkeznie, amelyben a múltbeli tapasztalatokat tárolhatja. Az efféle „magolás” révén a prototípus elég messzire óta, amikor az utolsó játékot vesztettem”. George Smith kollégám egy a számítógéptudományról szóló bevezető kurzusában tartott remekbe szabott előadására volt szükség ahhoz, hogy újra felkeltse érdeklődésemet Samuel cikkének részletei iránt, amelyekben én mindig találok valami újat és értékeset, valahányszor újra elolvasom.
jutott, egyszerűen eltárolva a már megtapasztalt játékpozíciók ezreit, amelyek gyümölcseit már láthatta. De a gépies magolás csak eddig juttathat el, és nem tovább; Samuel programjának gyorsan csökkenő nyereséggel kellett szembenéznie, amikor már egymillió szónyi múltbeli tapasztalatot tárolt, és indexelési és felidézési problémákkal kellett megküzdenie. Ha nagyobb vagy hajlékonyabb teljesítményre van igény, egy másfajta tervezési stratégia kell beugorjon: ez pedig a generalizáció. Ahelyett, hogy megpróbálta volna maga megtalálni a megfelelő keresési eljárást, Samuel megpróbálta rábírni a számítógépet erre. Azt akarta, hogy a számítógép maga tervezze meg a saját kiértékelő függvényét, egy olyan matematikai formulát - konkrétan egy polinomiális kifejezést -, ami egy számot ad eredményül, pozitívat vagy negatívat, mégpedig minden megvizsgált lépés esetén úgy, hogy általában minél nagyobb ez a szám, annál jobb lesz az adott lépés. A polinomiális függvényt egy csomó kis darabból kell összerakni, melyek mindegyike pozitív vagy negatív hozzájárulással rendelkezhet, és ilyen vagy olyan együtthatóval szorzódik, de Samuelnek fogalma nem volt, hogy miféle összerakási módszer működne jól. 38 különböző részsémával rendelkezett, és bedobta őket egy „tartályba”. A sémák egy része szemléletes értelemben véve hasznos és értelmes volt, mint például azok, amelyek a megnövekedett mozgékonyságért vagy a potenciális elfogásokért adtak pontokat, mások azonban többé-kevésbé légből kapottak voltak - mint például ez: „ DYKE: a paraméter 1 értéket vesz fel minden olyan passzív figurasorozatra, amelynek tagjai három szomszédos átlós négyzetet foglalnak el”. E kifejezések közül minden időpillanatban 16 az aktív polinomiális kifejezésbe, a „munkagenomba” került, a többi pedig nyugalomban volt. Egy jó csomó inspiratív találgatás, és még több hangolás és barkácsolás révén Samuel különféle kizárási szabályokat fogalmazott meg, és megtalálta a módját annak, hogy a löttyöt kavargásban tartsa, úgyhogy a próba-szerencse folyamat igen valószínűen beleütközött a kifejezések és együtthatók jó kombinációiba, és észre is tudta venni, amikor éppen ezt tette. A program „Alfa” és „Béta” részekre volt osztva, ahol Alfa egy gyorsan mutáló úttörő vagy felderítő, Béta pedig egy konzervatív ellenfél szerepét játszotta. Ezt a szerepet az a verzió képviselte, amely a legutóbbi játékot nyerte. „Alfa minden lépés után általánosítja a tapasztalatát, kiértékelő polinomiálisának együtthatóit megváltoztatva és az alkalmatlannak tűnő kifejezéseket új paraméterekkel helyettesítve, amelyek a tartaléklistáról származnak” (Samuel, 1964, 83. old.). Induláskor véletlenszerűen kiválasztottunk 16 kifejezést, és minden kifejezéshez egyforma súlyt rendeltünk... A [korai fordulók] alatt összesen 29 eltérő kifejezést dobott el és helyettesített a rendszer, ezek többségét két különböző alkalommal is... A játék minősége elképesztően gyenge volt. A következő hét játék során legalább nyolc változás történt, amely öt különböző kifejezést érintett... A játék minősége folytonosan javult, de a gép még mindig meglehetősen rosszul játszott... Néhány meglehetősen jó amatőr játékos, aki ebben a periódusban játszott a géppel [további hét játék után] egyetértett abban, hogy „trükkös, de megverhető”. [Samuel, 1964, 89. old.] Samuel megjegyezte (89. old.), hogy noha a tanulás ebben a korai fázisban meglepően gyorsan történt, ugyanakkor „egészen szaggatott volt és egyáltalán nem stabilis”. Felfedezte, hogy a felderítés alatt álló problématér egy gyűrt adaptív tájkép, amelyen a hagyományos hegymászó technikákat alkalmazó program általában csapdákba, instabilitásokba és lidércnyomásos hurkokba került, ahonnan tervezőjének egy-két segítő lökése nélkül nem is tudott kimászni. Samuel fel tudta ismerni a rendszerében rejlő „hibákat”, amelyek ezekért az instabilitásokért felelősek voltak, és ki tudta javítani őket. A végső rendszer - az, amely megverte Nealey-t - gépies magolás, kludge77 és az önújratervezési termékek amalgámja volt, 77 Egy kludge (úgy ejtjük ki, hogy a „stooge” szóra rímeljen) egy a kísérletező által bevezetett ad hoc javítás vagy szoftver fejlesztés. A puristák ezt a szlengszót „kluge”-nak ejtik, felhíva a figyelmet annak (valószínű) etimológiájára, amely a német klug(e) szó szándékosan téves ejtésében gyökerezik, ez „okosat” jelent; de a New Hacker's Dictionary szerint (Raymond, 1993) a kifejezésnek korábbi őse lehetett, amely a Kluge papíradagolóból eredeztethető, a „mechanikai nyomdagépek egy kiegészítőjéből”, amelyet 1935-ben már használtak. Korábbi értelmében a szó egy „komplex és rejtélyes műterméket jelentett, amelynek triviális funkciója van”. A megbecsülés és megvetés keveréke, amelyet a hackerek a kluge-k felé mutatnak („hogy lehet egy ilyen hülye dolog ilyen okos!”) pontos mása a biológusok attitűdjének, amikor elcsodálkoznak az anyatermészet által oly gyakran felfedezett, perverzen bonyolult megoldásokon.
olyan massza, amelyet maga Samuel sem volt képes többé áttekinteni. Nem meglepő, hogy Samuel programja hatalmas szenzációt okozott és nagymértékben bátorította a mesterséges intelligencia korai látnokait, ám az ilyen tanuló algoritmusok iránti lelkesedés hamar elenyészett. Minél inkább megpróbálták a kutatók Samuel módszereit komplexebb problémákra is kiterjeszteni - például a sakkra, hogy ne is beszéljünk a valós világbeli problémákról - annál inkább úgy tűnt, hogy Samuel darwini tanulógépének sikere inkább a dámajáték viszonylagos egyszerűségének tulajdonítható, mint a gépi mechanizmus mögött meghúzódó tanulási képességnek. Ez lett volna a darwini mesterséges intelligencia vége? Természetesen nem. Csupán téli álmot kellett aludjon egy ideig, míg a számítógépek és számítógéptudósok néhány komplexitási szinttel feljebb léphettek. Samuel programjának utódjai ma igen gyorsan sokszorozódnak, legalább három új folyóiratot alapítottak az elmúlt egy-két évben, hogy megfelelő fórumot biztosítsanak a számukra: Evolutionary Computation, Artifical Life, és Adaptive Behavior. Ezek közül az első hagyományos mérnöki problémákkal foglalkozik, és a szimulált evolúciónak olyan módszerként való használatát hangsúlyozza, amelynek célja a szoftvermérnökök és programozók gyakorlati erejének megnövelése. A John Holland által létrehozott „genetikai algoritmusok” (Holland egyébként Art Samuellel dolgozott az IBM-nél a dámajáték programon) erejüket a valós, „nem tréfa és nem talány” világban, a szoftverfejlesztés világában is bebizonyították, és időközben az algoritmikus variációk egy egész családjává mutáltak. A másik két újság biológiaibb ízű, jobban kutatással foglalkozik, ahol az evolúciós folyamatok szimulációja valóban először engedi meg számunkra a történelem során, hogy a biológiai tervezési folyamatot annak manipulálásával tanulmányozhassuk - vagy inkább nagyléptékű szimulációinak manipulálásával. Mint Holland mondta, a mesterséges élet-programok igenis lehetővé teszik számunkra, hogy „visszacsévéljük az élet szalagját” és számos variációban újra meg újra lejátsszuk. 6. A műtermékek hermeneutikája, avagy a tervvisszafejtés Az a stratégia, hogy az organizmusokat úgy interpretáljuk, mintha ember által létrehozott tárgyak, vagyis műtermékek lennének, sok közös ponttal rendelkezik egy másikkal, amelyet a mérnökök tervvisszafejtésként ismernek (Dennett, 1996a). Amikor a Raytheon egy elektronikus ketyerét akar csinálni, hogy a General Electric ketyeréjével versenyezzen, vesznek egy csomó GE ketyerét és elkezdik elemezni azokat: nos, ez a tervviszzafejtés. Bekapcsolják őket, tesztelik minden funkciójukat, röntgennel átvilágítják, szétszedik, és minden részt értelmező elemzés tárgyává tesznek: miért csinálta a GE ezeket a vezetékeket olyan vastagra? Mire valók ezek a fölös ROM regiszterek? Ez vajon tényleg kettős szigetelés-e, és ha igen, miért vesződtek vele a GE-nél? Vegyük észre, hogy az uralkodó feltételezés szerint mindezen „miért” kérdésekre válasz is van. Mindennek megvan a maga értelme; GE semmit nem tesz hiába. Persze ha a tervvisszafejtők bölcsessége egy egészséges adag önismeretet is tartalmaz, akkor rájönnek, hogy ez a betudott optimalitási feltevés túlságosan is erős: a mérnökök néha értelmetlen vagy ostoba dolgokat tesznek bele a tervbe, néha elfelejtenek kiszedni belőle dolgokat, amiknek többé nincsen funkciójuk, máskor meg elnéznek utólag nyilvánvaló rövidítő utakat. Mégis, az optimalitás kell legyen az alapvető feltételezés: ha a tervvisszafejtők nem tételezhetik fel, hogy a megfigyelt jellemzők létezésének megfelelő racionáléja van, akkor hozzá sem tudnak kezdeni az elemzéshez78. 78 E ténynek jól hasznát veszik az ellen-tervvisszafejtők, erre egy példát Dennett 1978-ban diszkutálok (279. old.): Van egy könyv arról, hogyan ismerjük fel a hamis antik tárgyakat (ami egyben kikerülhetetlenül arról szóló könyv is, hogy hogyan csináljunk hamis antik tárgyakat), ez a következő agyafúrt tanácsot adja azoknak, akik meg akarják téveszteni a „szakértő vásárlót”: amikor elkészítetted azt az asztalt vagy akármit (a szokásos módokat felhasználva, hogy a kort és az elhasználtságot szimuláljuk), vegyél egy modern elektromos fúrót és fúrj egy lyukat a darabba valamely szembeszökő, de rejtélyes helyen. A leendő vevő így fog okoskodni: senki nem fúrna egy ilyen elcsúfító lyukat megfelelő ok nélkül, úgyhogy az a lyuk kellett, hogy valami célt szolgáljon, ami azt jelenti, hogy ez az asztal valakinek az otthonában állt és használták; mivel pedig ez valakinek az otthonában volt használatban, ezért nem kifejezetten azért gyártották, hogy ebben az antikvitás boltban eladhassák. Így tehát eredeti darabról van szó. Noha ez a „konklúzió” hagy még helyet a tétova kétely számára, a vevő annyira el lesz foglalva azzal, hogy elképzelje azon lyuk korábbi használatát, hogy hónapok fognak eltelni, mielőtt ezek a kétségek a felszínre jutnak.
A darwini forradalom nem teszi fölöslegessé a tervvisszafejtés eszméjét, inkább csak megengedi annak átfogalmazását. Ahelyett, hogy megpróbálnánk kitalálni Isten szándékát, megpróbálunk arra rájönni, milyen okból „különböztette meg” az anyatermészet - más szóval a természetes szelekció révén haladó evolúció folyamata - a dolgok egyik módon való csinálását a másiktól, mármint ha egyáltalán volt ilyen ok. Igaz, egyes biológusok és filozófusok igen kényelmetlenül érzik magukat, amikor efféle beszédet hallanak az anyatermészet okairól és szándékairól. Úgy vélik, ez egy lépés visszafelé, értelmetlen engedmény a Darwin előtti gondolkodási szokásoknak, legjobb esetben is egy csalóka metafora. Úgyhogy arra hajlanak, hogy egyetértsenek a darwinizmus egyik újabb kritikusával, Tom Bethell-lel, aki azt gondolja, hogy valami bűzlik efelől a kettős sztenderd felől (lásd a 73. oldalt). Én azonban azt állítom, hogy ez a beszédmód nemcsak értelmes, hanem különlegesen gyümölcsöző, és valójában elkerülhetetlen is. Mint már láttuk, még a molekuláris szinten sem lehet úgy csinálni a biológiát, hogy a tervvisszafejtést nélkülözzük, és tervvisszafejtést nem csinálhatunk anélkül, hogy megkérdeznénk, milyen ok miatt van ott, bármi is az, amit tanulmányozunk. Szükségképpen „miért” kérdéseket kell feltegyünk. Darwin nem azt mutatta meg, hogy nem kell ilyesmit kérdeznünk; hanem azt, hogy hogyan válaszoljuk meg ezeket (Kitcher, 1985a). Mivel a következő fejezetet annak szenteljük, hogy megvédjük ezt az állítást annak bemutatása révén, hogy hogyan működik a természetes szelekcióval haladó evolúció folyamata ügyes mérnökként, most fontos, hogy először azonosítsunk két tényezőt, aminek tekintetében az evolúció nem hasonlít ügyes mérnökre. Amikor mi emberek egy új gépet tervezünk, rendszerint a gép egy meglehetősen jó változata már kéznél van: egy korábbi modell, vagy egy „makett”, kicsinyített hasonmás, amelyet megépítettünk. Gondosan megvizsgáljuk ezeket és számos változtatást próbálunk ki: „kicsit felhajlítjuk ezt a fület, valahogy így, és ezt a kapcsot belebújtatjuk egy vezetőkarikába, és akkor még jobb lesz”. Csakhogy az evolúció nem így működik. Ez különösen világosan megmutatkozik a molekuláris szinten. Egy adott molekulának olyan alakja van, amilyen, és nem sok hajlítgatást vagy újraformázást tűr el. Az evolúciónak, amikor a molekuláris tervrajzot javítgatja, egy másik molekulát kell létrehoznia - amely majdnem olyan, mint amelyik nem működött annyira jól -, a régit pedig egyszerűen el kell dobnia. Azt tanácsolják, hogy az ember sose változtasson menetközben, de az evolúció mindig menetközben változtat. Nem tud megjavítani semmit, csak szelektálás és elhajítás révén cserélni. Úgyhogy minden evolúciós folyamatban - és ennélfogva minden valódi evolúciós magyarázatban - mindig ott van a csalódottság enyhe, de zavaró illata. Ezt a jelenséget beetetéses váltásnak fogom nevezni, az után a gyanús gyakorlat után, amikor a vevőket valami izének a leértékelt áron való hirdetésével csalogatják be, aztán ha már az üzletben vannak, megpróbálnak eladni nekik valami mást. Ezzel szemben az evolúciós beetetéses váltás nem igazán becstelenség; csak annak tűnik, mert nem azt magyarázza meg, amiről először azt hittük, hogy meg akarjuk magyarázni. Finoman témát vált, csúsztat. A beetetéses váltás vészjósló árnyékát a legtisztább formájában a 2. fejezetben láttuk, annál a különös fogadásnál, amely szerint tudok mutatni valakit, aki tíz egymás utáni pénzfeldobásos versenyt nyer meg egyetlen vereség nélkül. Nem tudom előre, hogy ki lesz ez a valaki; csak azt tudom, hogy ez a kabát valakire passzolni fog - egy algoritmikus szükségszerűség folytán passzolnia kell -, amennyiben a megfelelő algoritmust hajtom végre. Ha valaki nem veszi észre ezt a trükkös lehetőséget, és elfogadja a balekoknak ajánlott fogadást, az azért van, mert túlságosan hozzá vagyunk szokva ahhoz az emberi gyakorlathoz, hogy az embereket és cselekedeteiket úgy követjük végig, hogy azonosított egyedekkel és azoknak jövőbeli kilátásaival van dolgunk. Láttuk már, ha e torna győztese úgy gondolja, kell legyen magyarázata annak, miért éppen ő nyert, téved: egyáltalán nincs oka annak, hogy miért éppen ő nyert; csak annak van, hogy miért nyert egyáltalán valaki. De mivel emberek vagyunk, a Azt mondják (hogy mennyire igaz, azt nem tudom), hogy Bobby Fischer ugyanezt a stratégiát alkalmazta, hogy megverje ellenfeleit sakkban, főleg amikor kezdtek kifutni az időből: csinálj egy szándékosan légbőlkapott húzást és lesd az ellenfeledet, amint drága idejét azzal vesztegeti, hogy megpróbálja kitalálni a dolog értelmét.
győztes biztos azt fogja hinni, hogy mégis kell legyen olyan ok, ami miatt ő lett a győztes: „ha az evolúciós beszámolód nem tudja ezt megmagyarázni, akkor valami fontos dologról feledkezel el!” Amire az evolucionista szelíden ezt kell válaszolja: „uram, jól tudom, hogy ez az, mit akarni méltóztatik, de hadd mutassak Önnek valami kicsit elérhetőbbet, kevésbé elbizakodottat, jobban felvállalhatót”. Gondolt már valaha arra, hogy milyen szerencsés, hogy egyáltalán él? A valaha élt lények több mint 99 százaléka utód nélkül halt meg, de az Ön őseinek egyike sem esik ebbe a csoportba! Hogy Ön a győztesek micsoda királyi vonalából származik! (Persze ugyanez áll minden kagylóra, minden fűszálra és minden házilégyre is.) De a dolog még ennél is hátborzongatóbb. Megtanultuk, hogy az evolúció az alkalmatlanok kirostálásával működik, nem igaz? Tervrajzaik hibáinak köszönhetően e vesztesek rendelkeznek azzal a „fennkölt, de hasznos tendenciával, hogy elpusztulnak, mielőtt a maguk fajtáját reprodukálnák” (Quine, 1969, 126. old.) Ez a darwini evolúció masinériája. Ha azonban csőlátást öltve visszatekintünk most az Ön családfájára, számos különféle élőlényt fogunk látni, különféle erényekkel és gyengeségekkel, de furcsa módon az ő gyengeségük egyiküket sem vezette a korai kimúlásba! Úgyhogy ebből a nézőpontból úgy néz ki, mintha az evolúció egyetlen olyan jellegzetességet sem magyarázhatna meg, amelyet Ön őseitől örökölt! Nézzünk vissza az Ön őseinek legyezőszerűen szétterülő családfájára. Először is vegyük észre, hogy végül ez a fa abbahagyja a legyezőszerű szétterülést és elkezd belül többszöröződni; aki ma él, többszörösen közös ősökkel rendelkezik minden más ma élő emberrel, és ezért saját őseinek is többszörös rokona. Ha az egész fát az idő függvényében szemügyre vesszük, akkor ugyan azt látjuk, hogy a későbbi, hozzánk közelebb álló ősök olyan előnyös tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek a korábbiaknak nem voltak meg, de az összes lényeges esemény szelekciós esemény - a színpadon kívül történt: az Ön ősei közül, egészen a baktériumokig visszamenőleg, egyetlen egy sem esett áldozatul vagy zsákmányul a szaporodás előtt, vagy vesztett el egy nemzőtársért folytatott versengést. Természetesen az evolúció valójában igenis megmagyarázza mindazon vonásokat, amelyet őseinktől örököltünk, de ezt nem teheti annak révén, hogy azt is megmagyarázná, Ön miért olyan szerencsés, hogy ezekkel rendelkezik. Azt magyarázza meg tehát, hogy a mai győztesek miért olyanok, amilyenek, és nem azt, hogy ezek az egyedek miért rendelkeznek éppen e vonásokkal79. Vegyük ezt: ön megrendel egy új autót és kiköti, hogy zöld legyen. A megbeszélt napon odamegy a szalonba és ott van a kicsike, zöld és csillog. Melyik kérdés a helyes: „Miért zöld ez az autó?”, vagy „Miért van ez a (zöld) autó itt?” (A későbbi fejezetekben a beetetéses váltás módszerének további következményeit fogjuk szemügyre venni.) A másik lényeges különbség, ami a természetes szelekció és a mérnöki tevékenység folyamatát - és ennélfogva termékeit - érinti, a természetes szelekció azon vonásával függ össze, amely a legtöbb ember számára leginkább paradoxnak tűnik: az előrelátás teljes mértékű hiányával. Mikor egy emberi mérnök megtervez valamit (előrehaladó tervezés révén), akkor védekeznie kell egy csökönyös probléma: az előre nem látott mellékhatások ellen. Ha két vagy több rendszert, amelyet külön jól megterveztek, összeépítenek egy szuperrendszerré, ez gyakran olyan kölcsönhatásokat eredményez, amelyek nemcsak hogy nem voltak részei a szándékolt tervnek, hanem kifejezetten veszélyesek lesznek; az egyik rendszer tevékenysége véletlenül, pestiesen szólva, belebarmol a másikéba. Az egyetlen gyakorlati mód, ahogyan az előre nem látott mellékhatások ellen védekezhetünk, mivel ezeknek alaptermészete, hogy nem előreláthatóak azok számára, akiknek a pillantása szükségképpen csak a tervezés alatt álló egyik alrendszerre korlátozódik, az, hogy az alrendszereket olyan viszonylag áthatolhatatlan fizikai határokkal tervezik meg, amelyek létrehozóik ilyetén ismerethatáraival esnek egybe. Az emberi mérnökök jellemző módon megpróbálják az alrendszereket egymástól elszigetelni és olyan átfogó tervet megkövetelni, amelyben minden alrendszer az egészen belül egyetlen, jól definiált funkcióval rendelkezik. Az ezzel az alapvető absztrakt architektúrával rendelkező szuperrendszerek halmaza természetesen Hatalmas és érdekes, mégis nem sokat foglal magába azok közül, melyeket a 79 Ez nem annyit tesz, mint megmagyarázni, hogy miért vannak például összehúzódó vakuólumok bizonyos protozoákban, hanem azt megmagyarázni, hogy miért jelennek meg azok a fajta protozoák, amelyek összehúzódó vakuólomokkal rendelkeznek” (Cummins, 1975, Sober, 1984b-ben, 394-395. old.).
természetes szelekció tervezett! Az evolúció folyamata híján van bármi előrelátásnak. Minthogy egyáltalán nem lát előre, mit sem érdeklik az előre nem látott vagy előre nem látható mellékhatások; az emberi mérnököktől eltérően azzal a tékozló módszerrel halad, hogy viszonylag rosszul szigetelt részek hatalmas mennyiségét hozza létre, amelyek többsége reménytelenül hibás lesz a saját magát tönkretevő mellékhatások miatt, de a vakszerencse révén közülük néhány megmenekülhet ettől a megszégyenlítő sorstól. Továbbá: ez a látszólag kevéssé hatékony tervezési filozófia egy hatalmas előnnyel rendelkezik, ami viszonylag kevéssé áll az emberi mérnöki tervezés hatékonyabb, felülről lefelé haladó folyamatának rendelkezésére: mivel nincs előítélete az ismeretlen mellékhatásokkal szemben, kihasználhatja azon ritka esetek előnyét, amikor a vakszerencse révén jóindulatú mellékhatások jelennek meg. Más szóval, néha olyan szerkezetek jönnek létre, amelyben a részrendszerek úgy hatnak kölcsön, hogy többet hoznak létre, mint amiről szó volt. Például (bár nemcsak ilyesmi lehetséges), e rendszerekben olyan elemeket találunk, amelyek több funkcióval rendelkeznek. A multifunkcionális elemek természetesen nem ismeretlenek az emberi mérnöki tevékenység számára sem, de viszonylagos ritkaságukat mutatja, hogy felcsillan a szemünk, valahányszor egy újabbal találkozunk. (Az egyik kedvencem a Diconix hordozható nyomtatóban található. Ez az optimálisan kicsiny nyomtató eléggé nagyocska újratölthető akkumulátorokkal működik, amiket valahol tárolni is kell; nos, kényelmesen elférnek a nyomtató hengerében.) Ha közelebbről megtekintjük, láthatjuk, hogy a többszörös funkció ilyetén esetei a mérnökök számára a megbeszélt higiénikus viszonyok között is episztemikusan elérhetők, de azt is láthatjuk, hogy a tervezési problémák ilyen megoldásai nagyjából és egészében kivételek kell legyenek a funkcionális elemek szigorú izolációjának tengerében. A biológiában szintén találkozunk a funkciók egészen merev anatómiai szétválasztásával és elszigetelésével is. (A vese teljesen különálló szerv a szívhez képest; az idegek és a véredények különálló vezetékrendszerek, amelyek a testet behálózzák és így tovább.) Enélkül a rögtön észrevehető izoláció nélkül a tervvisszafejtés a biológiában minden bizonnyal emberileg lehetetlen volna. Ugyanakkor látjuk a funkciók olyan egymásraépüléseit is, ami látszólag minden szinten áthatol. Nagyon-nagyon nehéz olyan entitásokról gondolkodni, amelyekben az elemek az egymásra épülő alrendszerekben többszörös, átfedő szereppel rendelkeznek, ahol az elemek kölcsönhatásakor fellépő legfeltűnőbb megfigyelhető hatások egyáltalán nem biztos, hogy funkciók, hanem esetleg pusztán az általuk szolgált többszörös funkcók melléktermékei lehetnek80. Nem sokkal ezelőttig azok a biológusok, akik tervvisszafejtőkké akartak válni, arra kellett koncentráljanak, hogy a „végtermékek” - azaz a kész organizmusok - tervszerű vonásait találják ki. Ezeket a végtermékeket százezrével gyűjthettek, tanulmányozhatták a variációikat, szétszedhették őket, és szabadon manipulálhatták őket. Sokkal nehezebb volt bármit is megtudni a fejlődési vagy építkezési folyamatról, amelyben egy genotípus egy teljesen kifejlett fenotípusként „kifejeződik”. Azok a tervezési folyamatok, amelyek a „végtermékeket” előállító fejlődési folyamatokat körvonalazták, nagyjából és egészében hozzáférhetetlenek voltak minden olyasfajta, betolakodással járó megfigyelés és manpuláció számára, amelyen a jó tudomány (vagy a jó tervvisszafejtés) alapszik. Megtekinthettük ugyan a vázlatos történeti fejlődést és lejátszhattuk gyorsított felvétellel (ilyenek a növények növekedéséről, az időjárás változásáról stb. készített látványos felvételek - ez ügyes módja a mintázatok láthatóvá tételének), de nem tudtuk „visszacsévélni a szalagot”, hogy a kezdeti feltételek variációit kipróbálhassuk. Csak a számítógépes szimulációknak köszönhetően lehetséges a mindig is a darwini látomás középpontjában állt tervezési folyamatra vonatkozó hipotéziseket tanulmányozni. Nem meglepő, hogy ezek a folyamatok bonyolultabbnak bizonyulnak, és maguk is komplikáltabb tervet képviselnek, mint azt gondoltuk. Mihelyst a K+F és a konstrukció folyamatai kezdenek a középpontba kerülni, láthatjuk, hogy a rövidlátás nyomorúsága, ami gyakran tévútra vezette az emberi műtermékek interpretálóit, a biológiában többszörösen megjelenik. Amikor a műtermékek hermeneutikájában elmerülünk annak érdekében, hogy megpróbáljuk dekódolni a régészek által felfedezett tárgyakat, vagy hogy régi emlékművek megfelelő interpretációját felfedezzük, hajlamosak vagyunk elfeled80 Az előző három paragrafus kis változtatásokkal Dennett 1994a-ból származik.
kezni egy alapvetően másfajta lehetőségről, arról, hogy az általunk rejtélyesnek talált vonások egyike-másika talán egyáltalán nem is rendelkezik funkcióval magában a késztermékben, és csupán a terméket létrehozó folyamatban volt valamilyen fontos funkcionális szerepe. A katedrálisok például számos különös építészeti vonással rendelkeznek, amelyek szertelen fantáziákat hívtak életre és tüzes vitákat provokáltak a művészettörténészek között. A szóbanforgó vonások némelyikének meglehetősen nyilvánvaló a funkciója. Számos csigalépcső, ami az oszlopokban és falakban tekereg fölfelé, hasznos utakat biztosít a gondnokok számára, hogy az épület távoli részeit megközelíthessék: például a tetőt, vagy a tető és a boltívek közötti részt, ahol az a gépezet rejtőzik, amely a csillárokat a földre eresztheti, hogy a gyertyákat kicseréljék. De számos csigalépcső akkor is ott lenne, hogyha a későbbi hozzáférésre nem gondoltak volna az építők; egyszerűen ez volt a legjobb, vagy talán az egyetlen módja annak, hogy az építők a munkásokat és az anyagokat a rendeltetési helyükre juttassák az építkezés ideje alatt. Más, a falakon belüli gyalogutak, amelyek sehova sem vezetnek, valószínűleg azért vannak ott, hogy a falak belső részébe friss levegőt juttassanak (Fitsen, 1961). A középkori habarcsnak hosszú időre - egyes esetekben évekre - volt szüksége, hogy megkössön, és kötéskor összezsugorodott, úgyhogy gondot fordítottak arra, hogy a falak vastagságát minimálisan tartsák, úgy, hogy a torzítás minél kisebb legyen, amikor az egész épület megköt. (Ez azt jelenti, hogy ezek az utak hasonló funkcióval rendelkeznek, mint az autók motorházának hőelvezető „szárnyai”, kivéve, hogy előbbiek funkciója megszűnt, amikor az épület készen lett.) Ezen túlmenően, számos olyasmi, amiben semmi figyelemreméltó nem lesz, ha egy katedrálisra egyszerűen késztermékként tekintünk, mélyen rejtélyessé válik, mihelyst elkezdünk arra vonatkozó kérdéseket feltenni, hogy hogyan építhették meg. Számos „tyúk és tojás” problémával találkozhatunk ilyenkor. Ha a külső támműveket előbb építjük meg, mint a központi boltívet, akkor bedöntik a falakat; ha a boltívet építjük meg először, az szétnyomja őket, még mielőtt a pillérek a helyükre kerülnek; ha egyszerre próbáljuk őket építeni, valószínűnek tűnik, hogy az egyiknek az állványzata útban lesz a másiknak. A problémának biztos van megoldása - valószínűleg számos különböző is van -, de ezeket kitalálni, és aztán megkeresni az ezeket megerősítő vagy elvető bizonyítékokat, komoly kihívás. Egy visszatérő stratégia az, amit már Cairns-Smith agyagkristály hipotézisében is láttunk működés közben. Biztosan voltak az állványzatnak olyan részei, amelyek eltűntek, amelyek csak az építési folyamat alatt működtek. Az ilyen szerkezetek azonban gyakran otthagyják korábbi jelenlétük nyomait. Ezek közül a konzolgerendák számára készített fanyílások a legnyilvánvalóbbak. A konzolgerendának nevezett nehéz farönköket ideiglenesen a falakhoz rögzítették, hogy a fölöttük lévő állványzat súlyát viseljék. A gótikus építészet számos dekoratív eleme, mint például a boltívek bordázatának bonyolult mintázata, valójában szerkezetileg működő rész - de csak az építési folyamat alatt. E bordákat azelőtt kellett fölállítani, mielőtt a boltívek medencéit kitöltötték közöttük. Ezek merevítették a viszonylag kényes, fából készült állványzatot, amely különben valószínűleg meghajolt és deformálódott volna a még csak részben megépült boltívek ideiglenesen egyenlőtlen súlya alatt. Súlyos korlátok álltak fenn a középkori anyagok és módszerek felhasználása mellett nagy magasságokban megépíthető és biztonságosan a helyén tartható állványzatok hordképességével kapcsolatban is. E korlátok diktálták a befejezett templom „díszítő” részleteinek jelentős hányadát. Másképpen mondva ugyanezt: rengeteg elképzelhető készterméket egyszerűen nem lehetett megépíteni, ha az építkezési folyamat korlátait is figyelembe vesszük, és a létező épületek számos, látszólag nem funkcionális jellemzője valójában puszta segítőeszköz, ami nélkül a végtermék nem létezhetne. A daruk (mármint a valódi daruk) feltalálása az építészeti lehetőségek univerzumának olyan altereit nyitotta meg, amelyek korábban nem voltak hozzáférhetők81.
81 E kérdések klasszikussá vált magyarázatát az alábbi könyvekben találjuk: John Fitchen The Construction of Gothic Cathedrals-a, amely a detektívtörténetekhez hasonlóan olvastatja magát, Fitchen Building Construction Before Mechanízation-ja (1986), W.B. Parcons-tól az Engineers and Engineering in the Renaissance (1939, újra kiadta az MIT Press 1967-ben), valamint Bertrand Gille könyve, az Engineers of the Renaissance (1966).
A tanulság egyszerű, de messzire ható: ha bármire vontakozóan funkcionális kérdéseket teszünk fel - legyen az egy organizmus vagy egy műtermék - akkor emlékeznünk kell arra, hogy jelenlegi vagy végső alakját egy olyan folyamat révén nyerte el, amelynek saját követelményei vannak, és ezek éppúgy a funkcionális elemzés tárgyává tehetők, mint a végállapot bármely jellemzője. Semmilyen csengő nem jelzi az építési folyamat végét és a működés kezdetét (vesd össze Fodor, 1987, 103. oldallal). Az a követelmény, hogy egy organizmus életének minden fázisában működőképes kell legyen, acélkemény korlátokat jelent a későbbi vonásaival kapcsolatban. D'Arcy Thompson (1917) azt a híres kijelentést tette, hogy minden azért olyan, amilyen, mert úgy alakult ki, ahogy. Az egyedfejlődés történeti folyamataira vonatkozó reflexiói vezettek
híres „formatörvényei” kihirdetéséhez, amelyeket gyakran idéznek a fizikai törvényekre nem redukálható biológiai törvények példáiként. Nos persze, a fejlődési folyamatok rekonstrukciójának és a fejlődés implikációinak vizsgálata nem tagadható fontosságú, de az egész kérdés sokszor tévesen jelent meg azokban a vitákban, amelyek az efféle fejlődési kényszerpályákat a funkcionális elemzéssel szembe akarják állítani. Egyetlen alapos funkcionális elemzés sem lehet ugyanis teljes, amíg meg nem erősítették (már amennyire az ilyesmit egyáltalán meg lehet erősíteni) egy építési út megjelölésével. Ha egyes biológusok figyelmen kívül hagyták ezt a követelményt, akkor ugyanazt a hibát követték el, mint a rossz művészettörténészek, akik az emlékművek építési folyamatáról feledkeztek meg. Szó sincs arról, hogy túlságosan mérnöki mentalitás hatalma alá kerültek volna; éppenhogy nem vették eléggé komolyan a mérnöki kérdéseket. 7. Stuart Kauffman, a metamérnök Darwin óta az organizmusokra összebarkácsolt szerkentyűkként kell gondoljunk, a szelekcióra pedig, mint a rend egyetlen forrására. De Darwin még nem gyaníthatta az önszerveződés erejét. A komplex rendszerekben az adaptációs elveket újonnan kell megtalálnunk. - STUART KAUFFMAN -Idézi Rothen 1993, 138. old. A történelem gyakran ismétli önmagát. Ma mindannyian úgy gondoljuk, hogy a Mendeltörvények újrafelfedezése és velük a gén fogalmáé, mint az öröklődés egységéé, a darwini gondolkodás megmentője volt, de a maga korában ez nem így tűnt. Mint Maynard Smith megjegyzi (1982, 33. old.) „A mendelizmusnak az evolúció-biológiára gyakorolt első hatása kifejezetten furcsa volt. A korai mendeliánusok anti-darwiniánusnak tekintették magukat”. Ez csak egyike volt az úgynevezett anti-darwiniánus forradalmaknak, amelyekről kiderült, hogy valójában pro-darwiniánus reformációk, amelyek Darwin veszedelmes gondolatát kirángatják egyik vagy másik betegágyából és visszahelyezik azt a normális működésbe. Egy hasonló folyamat, ami ma a szemünk láttára zajlik le, az evolúciós gondolkodás új irányát jelöli ki, amelynek zászlóvivője Stuart Kauffman és kollégái a Santa Fé intézetben. Mint minden jó mutatványos kocsira, erre is egy jelmondat van festve: evolúció a káosz szélén. Kauffman új könyve (The Origins of Order: Self-Organization and Selection in Evolution, 1993) összefoglalja és továbbgondolja azt a kutatást, amelyet évtizedek óta végzett, és első alkalommal enged számunkra bepillantást abba, ahogy ő maga saját gondolatait a terület történetének kontextusában elhelyezi. Sokan Darwin gyilkosának kiáltották ki, aki végre elűzte a darwinizmus nyomasztó jelenlétét, és ezt ráadásul egy vadonatúj tudomány lángoló kardjával tette: a káoszelmélettel és komplexitás-elmélettel, a különös attraktorokkal és a fraktálokkal. A múltban ő maga is hajlott erre a nézetre (Lewin, 1992, 40-43. old.), de a mostani könyv tele van figyelmeztetésekkel, elhárítva az anti-darwiniánusok ölelését. Könyvének előszavát (VII. old.) azzal kezdi, hogy munkája „kísérlet a darwinizmusnak egy szélesebb kontextusban való elhelyezésére”: Feladatunk azonban nemcsak a rendezettség azon forrásainak felderítése, amelyek az evolúció számára hozzáférhetők lehetnek. Ezt a tudást integrálnunk is kell a Darwin által nyújtott alapvető felismeréssel. A természetes szelekció, bármennyire is kételkedhetünk benne egyes konkrét esetekben, biztosan az evolúció egyik legfontosabb ereje. Ezért, hogy az önszerveződés és a szelekció témáit kombináljuk, ki kell terjesztenünk az evolúcióelméletet úgy, hogy szélesebb alapokra helyezzük és erre új építményt emelünk. [Kauffman, 1993. XIV. old.] Azért idézem ilyen hosszasan magát Kauffmant ezzel a kérdéssel kapcsolatban, mert én magam is éreztem saját olvasóim és kritikusaim körében az anti-darwiniánus érzelmek erős fuvallatát, és tudom, hogy erősen szeretnék azt gyanítani, hogy én csak eltorzítom Kauffman nézeteit, hogy azok saját elfogult felfogásomhoz illeszkedjenek! Nem, saját munkáját ő önmaga - akár számít ez, akár nem - most a darwinizmus elmélyítéseként, nem pedig megdöntéseként látja. De akkor mit jelensen ez az egész szöveg, a „spontán önszerveződésről” mint a „rendezettség forrásáról”, ha nem annak egyszerű, sima tagadását, hogy a szelekció a rendezettség végső forrása? Most, hogy valóban komplex evolúciós helyzeteket építhetünk fel a számítógépekben, a
szalagot újra és újra visszacsévélve, észrevehetünk olyan mintázatokat is, amelyek elkerülték a korábbi darwinisták figyelmét. Amit látunk, Kauffman szerint az, hogy a rend a szelekció ellenére, nem pedig annak következtében „ragyog keresztül”. Ahelyett, hogy annak lennénk tanúi, hogy a szerveződés a kumulatív szelekció állandó nyomásának hatására fokozatosan felgyűlik, azt figyelhetjük meg, hogy a szelektív nyomás, amely a szimulációkban gondosan manipulálható és megfigyelhető, képtelen a kérdéses populációk arra irányuló belső tendenciáját legyőzni, hogy rendezett mintázatokba alakuljanak. Úgyhogy ez első pillantásra megdöbbentő demonstrációját nyújtja annak, hogy a természetes szelekció végül is nem lehet a rendezettség és a szerveződés forrása - ami valóban a darwini eszme bukását jelentené. De az egész ügyre egy másik módon is lehet tekinteni, mint már láttuk. Milyen feltételekre is van szükség ahhoz, hogy a természetes szelekcióval működő evolúció végbemenjen? A szavak, amiket Darwin számába adtam, ezek voltak: adj nekem rendezettséget és időt, és én adok neked tervszerűséget. De később megtanultuk, hogy a rendezettség nem minden formája elegendő az evolúcióképességhez. Amint Conway életjátékán illusztrálva láttuk, egy megfelelő fajtájú rendre van szükségünk ahhoz, hogy érdekes dolgok történjenek egyáltalán, egy olyan rendre, amely szabadság és kényszerek, növekedés és bomlás, merevség és hajlékonyság megfelelő kevercsét tartalmazza. Csak akkor kapunk evolúciót, mint a Santa Fé-i mottó hirdeti, ha a káosz szélén mozgunk, a lehetséges törvények egy határzónájában, a merev rendezettség és a mindent elpusztító káosz közötti hibrid zónában. Szerencsénkre a világegyetem általunk ismert része pontosan egy ilyen zónában egyensúlyoz, amelyben az evolúcióképesség feltételei éppen megfelelően behangoltak. És honnan származnak ezek az egészséges feltételek? Ezek „elvileg” egy Conwayhoz hasonló tervező bölcsességéből és előrelátásból származhatnának, vagy pedig egy előző evolúciós folyamatból, akár olyanból, amiben van szelekció, akár olyanból, amiben nincs. Valójában, és azt hiszem, ez a magja Kauffman látomásának, ahhoz, hogy itt lehessünk, az evolúcióképesség nemcsak, hogy evolúciós eredetű kell legyen, de nagyon is valószínű, hogy magának is fejlődnie kell, sőt majdnem biztos, hogy fejlődik, mert ez egy kényszerlépést jelent a tervezési játékban82. Vagy megtaláljuk az evolúcióképességhez vezető utat, vagy nem megyünk sehova, de az evolúcióképesség útjának megtalálása nem nagy ügy; egyszerűen „nyilvánvaló”. Azok a tervezési alapelvek, amelyek a biológiai evolúciót lehetővé teszik, újra és újra megtalálódnak, akárhányszor visszacsévéljük a szalagot. „Minden várakozásunkkal szemben, úgy gondolom, a válasz az, hogy ez meglepően könnyű.” (Kauffman, 1993, XVI.) Amikor a 6. fejezetben a tervezési tér kényszerlépéseit vizsgáltuk, a végtermékek olyan jellemzőiről gondolkodtunk, amelyek annyira „jók” voltak, hogy nem lennénk meglepve, hogyha függetlenül jelennének meg - mint az aritmetika az idegen intelligenciáknál, és a szemek bárhol, ahol egy átlátszó közegben való helyváltoztató mozgásról van szó. De mi a helyzet az ilyen termékeket létrehozó folyamat sajátosságaival? Ha vannak alapszabályok arra vonatkozóan, hogy hogyan kell dolgokat tervezni, vagy arra a belső rendre nézve, amely szerint a tervezési innovációk létrehozhatók, illetve a tervezési stratégiákra nézve, amelyek éppen működnek vagy elbuknak, akkor az evolúció ezeket éppolyan biztosan becserkészi és megtalálja, mint a végtermékek optimális vonásait. Amit Kauffman felfedezett, annak véleményem szerint nem annyira a formák törvényeihez, mint a tervezés szabályaihoz van köze: ezek a metamérnökség imperatívuszai. Kauffmannak számos beszédes megfigyelése van az olyan metamérnöki alapelvekkel kapcsolatban, amelyek azt a folyamat irányítják, melynek révén az új tervek a gyakorlatban létrehozhatók. Ezeket az egész evolúció jelenségének a folyamat által már fölfedezett vonásaiként tekinthetjük, amelyek már rögzültek a világegyetem általunk lakott részén. (Nem leszünk mégsem meglepve, hogyha az univerzumban másutt is megtaláljuk ezeket, ahol tervszerű dolgok vannak, mert ez az egyetlen módja annak, hogy a tervszerű dolgok létrejöjjenek.) Az adaptív evolúció egy keresési folyamat a rögzített vagy módosuló adaptív tájképek fölött, amelyet mutáció, rekombináció és szelekció irányít. Egy adaptációt végző populáció ezen erők hatására keresztüláramlik a tájképen. Az ilyen tájképek szerkezete, legyen sima vagy 82 Az evolúcióképesség evolúciója egy (utólagosan!) nyilvánvaló húzás a darwiniánusok részéről - azt is mondhatnánk, hogy daruk valószínű forrása - és már számos gondolkodó foglalkozott vele. Egy korai diszkussziót lásd (Wimsatt 1981)-ben, a kérdés egy másik megközelítését (Dawkins 1989b) nyújtja.
rücskös, mind a populációk evolúcióképességét, mind pedig ezek tagjainak fenntartott alkalmasságát meghatározza. Az adaptív tájképek szerkezete szükségképpen korlátokat nyújt az adaptív keresés számára. [Kauffman, 1993, 118. old.] Vegyük észre, hogy mindez tiszta darwinizmus - minden morzsája elfogadható és cseppet sem forradalmi, ugyanakkor jelentős hangsúlyeltolódást jelent az adaptív tájkép topológiájának szerepe javára, amely, mint Kaufmann mondja, jelentős hatással bír arra a sebességre nézve, amellyel az innovációk felfedezhetők, és arra a rendezettségre vonatkozóan, amelynek alapján a tervezési véletlenek felgyülemelhetnek. Aki valaha is próbált már szonettet írni, találkozott azzal az alapvető tervezési problémával, amelyet Kauffman modelljei vizsgálnak: az „episztázissal”, vagyis a gének közötti kölcsönhatással. Mint a reménybeli költő hamar rájön, szonettet írni nem is egyszerű! Hogy a szonettforma merev kényszerfeltételei között valami értelmeset - nemhogy szépet - mondjunk, reménytelen feladatnak tűnik. Mihelyst nagyjából rendbe hozol egy sort, egy sereg másikat meg kell változtass, és ez arra kényszerít, hogy eldobj néhány nehezen megszerzett remek mondatot, és így tovább, körbe-körbe, a teljes illeszkedést - vagy azt is mondhatnánk, a teljes alkalmasságot (fit-nesst) keresve. A matematikus Stanislaw Ulam úgy látta, hogy a költészet kényszerfeltételei a kreativitás forrásai lehetnek, nem pedig akadályok. Ugyanez a gondolat az evolúció kreativitására is alkalmazható, éspedig ugyanazon oknál fogva: Amikor kisfiú voltam, úgy éreztem, hogy a rím szerepe a költészetben arra hajtja az embert, hogy ne nyilvánvaló dolgokat találjon ki, azon szükségszerűség révén, hogy egy rímelő szót találjunk. Ez új asszociációkat kényszerít ki, és majdnem hogy garantálja a rutinszerű gondolatláncoktól való elhajlást. Paradox módon ez az eredetiség egyféle automatikus mechanizmusává válik. [Ulam, 1976, 180. old.] Kauffman előtt a biológusok általában figyelmen kívül hagyták azt a lehetőséget, hogy az evolúció az ilyen tovaterjedő kölcsönhatásokkal találkozhat, mert nem volt világos módja ezek tanulmányozásának. Az ő munkája megmutatja, hogy egy életképes genom létrehozása jobban hasonlít egy jó vers megírásához, mint mondjuk egy bevásárló cetli lefirkantásához. Minthogy az adaptív tájképek szerkezete fontosabb, mint korábban (az egyszerűbb, Fuji hegytípusú hegymászó modelljeink birtokában) gondoltuk, korlátok jelennek meg az organizmusok felépítésének javítását célzó módszereken, amelyek a mérnöki projekteket a siker keskenyebb útjaira szorítják, mint azt képzeltük. Az evolúcióképesség, az a képesség, hogy a tér egy értelmes töredékét keressük végig, optimalizálható azzal, hogy az adaptív tájkép szerkezetét, a mutációs rátát és a populációméretet úgy hangoljuk, hogy a populációk épp hogy megkezdjenek „kiolvadni” a tér helyi tartományaiból. [Kauffman, 1993, 95. old.] A biológiai evolúció egy egyedülálló tulajdonsága, amelyre Kauffman koncentrált, az az elv, hogy a „helyi szabályok globális rendezettséget teremtenek”. Ez az elv nem olyan, mint amelyek az emberi mérnöki tevékenységet vezetik. A piramisokat ugyan természetesen mindig alulról fölfelé építik, de az építési folyamat szerveződése a fáraók napjai óta fölülről lefelé halad, egy autokratától kiindulva, aki az egész projekt világos és szó szerint értve parancsoló látomásával rendelkezik, és akinek valószínűleg némileg homályos elképzelései vannak arra nézve, hogy hogyan kell a helyi részleteket kivitelezni. A fölülről jövő globális irányítás a helyi projektek hierarchikus kaszkádját hozza mozgásba. Ez annyira közös jellemzője a nagyléptékű emberi projekteknek, hogy nehéz bármiféle alternatívát elképzelnünk (Papert, 1993, Dennett, 1993a}. Minthogy a Kauffman által felismert alapelvet nem tekinthetjük az emberi mérnöki tevékenységből ismerősnek, lehet, hogy egyáltalán nem vagyunk hajlamosak mérnöki alapelvnek látni, de én azt mondom, hogy mégis az. Kissé átfogalmazva így néz ki. Amíg az evolúció során nem vagy képes egymással kommunikáló, nagy mérnöki szervezeteket létrehozó organizmusokat kifejleszteni, kénytelen vagy a következő „Korai Tervezési Elvet” követni: minden globális rendezettség helyi szabályok által kell termelődjön. Úgyhogy, az összes korai termék, egészen a homo sapiens szervező tehetségével rendelkező valaminek a létrejöttéig, abból a „menedzseri döntésből” következő korlátokat kénytelen követni, hogy minden rendezettség helyi szabályok következménye. Bármilyen, az élő formák létrehozására vonatkozó „kísérlet”, amely ezt az előírást megszegné közvetlen kudarchoz vezet - vagy, pontosabban el sem fog elég jól indulni ahhoz, hogy
kísérletként legyen felismerhető. Ha, mint mondtuk, nem jelzi csengő azt a pillanatot, amikor a K+F folyamat véget ér és a „késztermékek” saját élete megkezdődik, akkor legalábbis néha nehéz kell legyen megmondani, hogy vajon egy szóbanforgó tervezési elv mérnöki vagy metamérnöki elv-e. Egy példa Kauffman (1993, 75. old.) javasolt módszere „von Baer törvényének” újraszármaztatására. Az állatok embrióinak egyik legfeltűnőbb tulajdonsága abban a tényben fejeződik ki, hogy mindannyian olyan hasonlóan indulnak. Vagyis, a korai halak, békák, csirkék és emberi embriók feltűnően hasonlóak. ... Ezekre a törvényekre a közismert magyarázat az, hogy a mutánsok [azt hiszem Kauffman itt „mutációkat” gondol], amelyek a korai egyedfejlődést érintik, ártalmasabbak, mint azok a mutánsok, amelyek a későbbit befolyásolják. Így a korai fejlődést módosító mutánsok kevésbé valószínűen gyűlnek fel, és így a korai embriók az organizmusok egyik családjától a másikig hasonlóbbak maradnak, mint a későbbiek. Vajon valóban olyan kézenfekvő ez a plauzibilis érvelés? [Kauffman, 1993, 70. old.] Kauffman olvasata szerint a hagyományos darwinista von Baer törvényeiért a felelősséget egy „speciális mechanizmusba” helyezi, amelyet közvetlenül az organizmusokba építenek bele. Miért nem látunk olyan sok készterméket, amelyekhez feltűnően különböző korai embriók tartoznak? Nos, azért, mert a módosító parancsok, amelyek a folyamat korai részeit illetik, általában rombolóbb hatásúak a végtermékre nézve, mint azok a módosító parancsok, amelyek a folyamat későbbi részeit érintik. Az anyatermészet egy speciális fejlődési mechanizmust hozott létre, hogy az ilyen kísérletezés ellen védekezzen. (Ez hasonló volna ahhoz, mint ahogy az IBM megtiltja számítógéptudósainak, hogy a központi egység alternatív architektúráit tanulmányozzák - ez a változásnak való betervezett ellenállást jelent). És milyen magyarázatot nyújt ezzel szemben Kauffman? Ugyanazzal a gondolattal indít, de egy másik irányban fejleszti azt: A korai egyedfejlődés bezáródása, és ennélfogva von Baer törvényei nem a fejlődési kanalizáció valamilyen speciális mechanizmusát képviselik, aminek a szokásos értelme a fenotípus valamilyen bufferelése lenne a genetikai változások ellen..., a korai fejlődés bezáródása annak a ténynek a közvetlen tükröződése, hogy azoknak az eltérő módoknak a száma, ahogy az organizmusokat a korai ontogenezissel javítani lehet, sokkal hamarabb kimeríthető, mint azon utaké, amelyekkel a késői fejlődés változtatható. [Kauffman, 1993, 77. old., lásd Wimsatt, 1986-ot is] Gondoljunk csak erre a problémára egy pillanatra az emberi mérnöki tevékenység szempontjából. Miért van az, hogy a templomok alapkövei jobban hasonlítanak, mint felsőbb emeleteik? Nos, mondja egy hagyományos darwinista, először ezeket kell megépíteni, és bármelyik okos építési vállalkozó megmondhatja nekünk, hogy ha már muszáj valamit barkácsolnod a tervrajzzal, akkor tedd ezt a torony díszítésével vagy az ablakokkal. Kevésbé valószínű, hogy az épület összeomlik, minthogyha megpróbálsz egy új módszert kitalálni az alapok elkészítésére. Nem meglepő, hogy a templomok mind úgy indulnak, hogy többékevésbé hasonlóan néznek ki, és a nagy különbségek az építési folyamat későbbi részleteiben jelennek meg. De valójában, mondja Kauffman, nincs is annyi különböző megoldása az alapkő problémának, mint a későbbi építési problémáknak. Még az ostoba építési vállalkozók, akik fejjel mennének a falnak, sem tudnának az alap terveinek túl sok változatával előállni. Ez a hangsúlybeli különbség kicsinek tűnhet, de vannak bizonyos fontos következményei. Kauffman azt mondja, nem kell keressünk egy mechanizmust e tény magyarázatához; az magáról gondoskodik. De van egy alapvető egyetértés is Kauffman és az általa kiegészíteni kívánt tradíció között: a kiinduló kényszerfeltételek figyelembe vételével csak ennyi jó módja van a dolgok megépítésének, és az evolúció ezeket újra és újra megtalálja. Ezeknek a választásoknak a nem-optimális volta az, amit Kauffman hangsúlyozni akar, és így ő és kollégája, Brian Goodwin (pl. 1986) különösen vágynak arra, hogy lejárassák azt az erőteljes képet, amelyet először a nagy francia biológusok, Jacques Monod és Francois Jacob népszerűsítettek az anyatermészetről, mint „barkácsolóról”, aki abban a fajta barkácsolásban vesz részt, amit a franciák bricolage-nak neveznek. Ezt a kifejezést először az antropológus Claude Lévy Strauss tette ismertté (1966). Egy barkácsoló vagy bricoleur a ketyerék opportunista készítője, egy „megelégedő” (Simon, 1957), aki mindig hajlandó a középszerűségnél
maradni, hogyha az elég olcsó. Egy barkácsoló nem mély gondolkodó. A klasszikus darwinizmus két eleme, amelyre Monod és Jacob koncentrál, egyfelől a véletlen, másfelől az órásmester rövidlátása (vagy vaksága). De, mondja Kauffman, „az evolúció nemcsak „a röptében elkapott véletlen”. Nem csak szerkentyűk alkalmi barkácsolása. Emergens rend, amelyet a szelekció irányít és jutalmaz (Kauffman, 1993, 644. old.). Nem azt mondja éppen, hogy az órásmester mégsem vak? Természetesen nem. De hát akkor mit mond? Azt, hogy vannak a rendezettségnek olyan belső elvei, amelyek a tervezési folyamatot befolyásolják, és ez kényszerítően vezeti a barkácsoló kezét. Még egy vak barkácsoló is meg fogja találni a kényszerlépéseket; nem kell hozzá professzornak lenni, ahogy mondják. Az a barkácsoló, aki nem jön rá a kényszerlépésekre, fabatkát sem ér, és soha nem fog semmit megtervezni. Kauffman és kollégái egy csomó érdekes felfedezést tettek, de a barkácsoló árnyképére összpontosított támadás, úgy gondolom, nagyrészt célját tévesztett. A barkácsoló, mondja Lévy Strauss, hajlandó engedni, hogy az anyag természete vezesse, míg a mérnök az anyagot tökéletesen alakíthatónak kívánja látni - mint a betont, amelyet annyira szerettek a Bauhaus építészei. Úgyhogy egy barkácsoló lehet, hogy végül is mégiscsak mély gondolkodó, aki a kényszerekhez alkalmazkodik, nem pedig küzd ellenük. Az igazán okos mérnök nem contra naturam, hanem secundum naturam dolgozik. A kauffmani támadás egyik erénye, hogy felhívja a figyelmet egy alábecsült lehetőségre, amelyet az emberi mérnöki tevékenységből vett képzeletbeli példával jeleníthetünk meg. Tegyük fel, hogy az Akme Kalapácsgyár felfedezi, hogy riválisa, a Bulldog Kalapács Kft által készített új kalapácsok műanyag nyéllel rendelkeznek, amelyeken pontosan ugyanaz a bonyolult színes spirálminta áll, mint az új Zeta nevű Akme modellen. „Lopás!” kiáltják jogi képviselőik. „Lemásolták a mi terveinket!” Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak egyféle módja van annak, hogy elég erős műanyag nyeleket gyártsanak, és ez azzal jár, hogy különféle műanyagokat valahogy össze kell keverni, amitől az egész így néz ki. Az eredmény ekkor kétségkívül a spirális örvényminták egy jól megkülönböztethető mintázata. Majdnem lehetetlen lenne egy működőképes műanyag kalapácsnyelet készíteni, amely nem rendelkezik ezekkel a mintákkal, és e tény felfedezése olyasmi lehet, ami előbb-utóbb mindenkivel megtörténik, aki valaha megpróbált műanyag kalapácsnyelet készíteni. Ez megmagyarázhatja az egyébként gyanús hasonlóságot a leszármazás vagy másolás bármilyen feltételezése nélkül. No most lehet, hogy a Bulldog mérnökei igenis lemásolták az Akme terveit, de amúgy is rájöttek volna előbb vagy utóbb. Kauffman arra mutat rá, hogy a biológusok hajlamosak elfelejteni ezt a fajta lehetőséget, amikor a leszármazásra vonatkozó következtetéseiket levonják, és felhívja a figyelmünket a biológiai világban létező számos lenyűgöző esetre, ahol a mintázatok hasonlóságának semmi köze a leszármazáshoz. (Az általa megbeszélt legmeglepőbb eseteket Turingnak a morfogenezis térbeli mintái matematikai elemzéséről szóló 1952-es munkája világítja meg.) Egy olyan világban, ahol nincsenek felfedezendő tervezési elvek, minden hasonlóság gyanús valószínű, hogy másolás (plágium vagy leszármazás) következménye. Ma úgy gondolunk a szelekcióra, mint a biológiai világban létező rendezettség lényegében egyetlen forrására. Még ha ez az „egyetlen” némi túlzás is, akkor is biztosan helyes azt állítani, hogy a szelekciót a biológiai világban létező rendezettség uralkodó forrásának tekintjük. Ebből következik az, hogy jelenlegi nézőpontunk szerint az organizmusok többékevésbé a tervezési problémák ad hoc megoldásai, amelyeket a szelekció tákolt össze. Kövekezik, hogy a legtöbb tulajdonság, amely széles körben elterjed az organizmusok körében, egy összebarkácsolt közös őstől való leszármazás révén lesz ilyen elterjedt, a hasznos barkácsmegoldások szelektív fenntartása mellett. Következik az is, hogy az organizmust, mint túlnyomóan esetleges történeti véletlenek eredményét kezeljük, amelyeknek az organizmust felépítő tervszerűség csupán a tettestársa. [Kauffman, 1993, 26. old.] Kauffman ezzel azt akarja hangsúlyozni, hogy a biológiai világ sokkal inkább a newtoni felfedezések világa (mint például Turing felfedezéséé), mint a Shakespeare-i alkotásoké, és valóban talált jónéhány kiváló illusztrációt állításának megtámogatására. De attól tartok, hogy a barkácsoló metaforája elleni támadása azok ásítását táplálja, akik nem mérik fel Darwin veszedelmes gondolatának erejét; azt a hamis reményt nyújtja nekik, hogy nem a barkácsoló
kényszer vezette kezét, hanem Isten magasztos kezét látják a természet munkálkodásaiban. Kauffman a saját munkáját a „biológia fizikája” keresésének nevezte (Lewin, 1992 43. old.), és ez nem igazán áll konfliktusban azzal, aminek én hívom: a metamérnökséggel. Utóbbi azoknak a legáltalánosabb kényszerfeltételeknek a vizsgálatát jelenti, amelyek a tervszerű dolgok létrehozásához és reprodukciójához vezető folyamatokat irányítják. De amikor ezt a kutatást „törvények” keresésének nyilvánítja ki, épp azt a mérnök-ellenes előítéletet táplálja (ezt „fizika-utálatnak” is nevezhetjük), ami a biológiáról való filozófiai gondolkodás olyan nagy részét eltorzítja. Feltételezi-e valaki, hogy vannak táplálkozási törvények? Helyváltoztatási törvények? Létezik mindenféle nehezen megváltoztatható határfeltétel mind a táplálkozás, mind a helyváltoztatás környékén, az alapvető fizikai törvényeknek köszönhetően, és van egy csomó szabályszerűség, ökölszabály és hasonló, amelyet minden táplálkozási vagy helyváltoztató mechanizmus esetén megtalálunk. De ezek nem törvények. Ezek olyasmik, mint az autógyártás robosztus szabályszerűségei. Vegyük azt a szabályszerűséget, hogy (ceteris paribus) a gyújtás csak akkor és azáltal következik be, hogyha a slusszkulcsot elfordítjuk. Ennek természetesen jó oka van, és ez az automobilok elképzelt értékével függ össze, a lopásra való érzékenységükkel, azokkal a viszonylag olcsó (de nem tökéletesen biztonságos) módszerekkel, amelyet a jelenlegi zárkészítés technológiája nyújt, és így tovább. Ha az ember megérti a költség-nyereség csereviszonyok milliárdjait, amelyek az atomobilok létrehozásában megjelenő tervezési döntésekben megjelennek, akkor értjük ezt a szabályszerűséget. Ez nem valamifajta törvény; csak egy olyan szabályszerűség, ami egymással versenyben álló kívánalmak (másként mondva, normák) komplex halmazát elrendezi. Ezek a nagyon megbízható, normakövető generalizációk nem az autógyártás törvényei, mint ahogy biológiai párjaik sem lesznek a lokomóció vagy a táplálkozás törvényei. Az, hogy a helyváltoztató organizmusnak a szája az elején és nem a végén van (megint csak, ceteris paribus - mert azért vannak kivételek!) egy mély szabályszerűség, de miért hívnánk törvénynek? Értjük, hogy miért kell így legyen, mert látjuk, hogy a szájak - és a zárak és a kulcsok - mire valók, és látjuk, hogy miért bizonyos módok a legjobbak e célok elérésére. NYOLCADIK FEJEZET - A biológia nem egyszerűen olyan, mint a mérnöki tevékenység; hanem maga a mérnöki tevékenység. Nem más, mint a funkcionális mechanizmusoknak, azok tervezetének, konstrukciójának és működésének a tanulmányozása. Ebből a nézőpontból megmagyarázhatjuk a funkciók fokozatos keletkezését, és a jelentés, vagy intencionalitás ezzel párhuzamos születését. Olyan eredmények, amelyek első pillantásra nézve vagy betű szerint értve csodálatosnak tűnnek (mint például a receptolvasók létrehozása ott, ahol korábban nem voltak), vagy legalábbis eredendően az elmétől függőnek látszanak (mint például az, hogy megtanuljunk a dámajátékban nyerni), mind egyre kisebb részeredményekre tördelhetők fel, amelyek mind kisebb és ostobább mechanizmusokra épülnek. Most elkezdtünk figyelmet fordítani magára a tervezési folyamatra, nemcsak annak termékeire, és ez az új kutatási irány elmélyíti Darwin veszedelmes gondolatát ahelyett, hogy megdöntené azt. KILENCEDIK FEJEZET - A tervvisszafejtés feladata a biológiában az a próbálkozás, hogy kitaláljuk, „mire gondolt az anyatermészet”. Ez a stratégia, amelyet adaptácionizmusként ismernek, egy meglepően sikeres módszer, a következtetés számos, látványos ugrását nyújtja, amelyek később megerősítést nyertek - néhány olyannal együtt természetesen, ami nem. Az adaptácionizmus ismert bírálata Stephen Jay Gould és Richard Lewontin révén figyelmét azokra a gyanúkra összpontosítja, amelyet az emberek az adaptácionizmussal szemben dédelgettek, de lényegében célját téveszti. A játékelmélet alkalmazásai az adaptácionizmusban különösen gyümölcsözők, de óvatosnak kell lennünk: több rejtett korlát bukkanhat fel, mint azt az elméletalkotók általában feltételezik.
9. FEJEZET
A minőség keresése 1. Az adaptácionista gondolkodás ereje „A természet szándéka szerint meztelenül” a korai nudista mozgalom meggyőző szlogenje volt. Csakhogy a természet eredeti szándéka az volt, hogy minden emlős bőre be legyen fedve. - ELAINE MORGAN, 1990, oldal 66. Egy vers megítélése olyan, mint egy puding vagy egy gép megítélése. Azt követeljük tőle, hogy működjön. Csak egy műtermék működéséből tudjuk kikövetkeztetni előállítójának szándékát. - W. WIMSATT és N. BEARDSLEY, 1954, 4. old. -
HA TUDUNK VALAMIT egy műtermék tervéről, megjósolhatjuk annak működését anélkül, hogy aggódnunk kellene részeinek fizikája miatt. Még a kisgyerekek is azonnal megtanulják, hogyan kell az olyan bonyolult dolgokat kezelni, mint egy videómagnó, anélkül, hogy fogalmuk lenne arról, miként működik; csak azt tudják, mi fog történni, ha megnyomnak egy sor gombot, mert tudják, hogy minek a megtörténtére készítették ezeket. Eközben azt használják fel, amit én a tervezési alapállásnak nevezek. A videomagnó szerelője sokkal többet tud a magnó tervrajzáról, és durván azt is tudja, hogyan működnek együtt a belső részek annak érdekében, hogy a helyes vagy a helytelen működést létrehozzák, miközben az e folyamatok alapjául szolgáló fizika esetleg eszébe sem jut. Csak a magnó tervezői kell értsenek a fizikához; ők azok, akiknek le kell ereszkedni ahhoz, amit én a fizikai alapállásnak nevezek, hogy kitalálják, a terv miféle módosításai javíthatják a képminőséget, csökkenthetik a szalag elhasználódását, vagy csökkenthetik a termék teljesítményfelvételét. De amikor tervvisszafejtést végeznek - valamilyen más gyártó videomagnóján például -, akkor nemcsak a fizikai alapállást veszik igénybe, hanem azt is, amit az intencionális alapállásnak nevezek vagyis megpróbálják kitalálni, hogy az eredeti tervezők mire gondolhattak. A vizsgálat alatt álló műterméket értelmes fejlesztő munka folyamatának eredményeként kezelik, alternatívák közötti választások sorozatának, amiben olyan döntések jelennek meg, melyeket a tervezők a legjobbnak ítéltek. A részek megkívánt funkciójáról gondolkodni annyi, mint feltételezéseket tenni jelenlétük értelméről, és ez gyakran lehetővé teszi, hogy az ember óriási gondolati ugrásokat tegyen, ami ravaszul elrejti a mögötte álló fizikával kapcsolatos tudatlanságunkat, vagy a tárgy alacsonyabb szintű részeire vonatkozó ismerethiányunkat. A régészek és a történészek gyakran találkoznak olyan műtermékekkel, amelyeknek a jelentése - a funkciója vagy célja - különösen homályos. Tanulságos röviden megtekinteni az ilyen műtermékek hermeneutikájának néhány példáját, hogy lássuk, az ilyen esetben hogyan gondolkodik az ember83. Az Antikythera gépezet, amelyet 1800-ban fedeztek fel egy hajóroncsban, és a régi Görögország idejéből származik, bronz fogaskerekek megdöbbentően összetett együtteséből áll. Vajon mire való volt? Talán egy óra lehetett? Vagy olyan gépezet volt-e, amely egy automatikus szobrot működtetett, mint Vaucanson csodái a 18. században? Nos, majdnem biztos, hogy egy régi típusú planetárium volt, és ennek az a bizonyítéka, hogy jó planetárium lenne belőle. Azaz, a kerekek rotációs ciklusának kiszámítása egy olyan értelmezéshez vezet, ami e készüléket az annak idején ismert bolygómozgások pontos ábrázolásává (mármint pontos ptolemaioszi ábrázolásává) tenné. A nagyszerű építészettörténész, Viollet-le-Duc egy olyan tárgyat írt le, amelyet cerce-nek hívnak, és amelyet a katedrálisok boltíveinek építésénél használtak valahogy. Viollet-le-Duc hipotézise szerint ez egy mozgatható állványzat volt, amelyet a befejezetlen boltívmedencék időszakos alátámasztására használtak, de egy későbbi értelmező, John Fitchen (1961) amellett érvelt, hogy ez nem lehetett a valódi funkció. Egyrészt kinyitott helyzetében a cerce nem lett volna elég erős, másrészt, mint a 9.2 ábra mutatja, használata a boltívek kitöltéseiben bizonyos szabálytalanságokat okozott volna, aminek azonban semmi nyoma. Fitchen hosszadalmas és részletes értelmezése arra a következtetésre jut, hogy a cerce nem volt több egyfajta állítható öntőmintánál, és ezt a következtetést azzal támasztja alá, hogy sokkal elegánsabb és hajlékonyabb megoldást talál ki a köztes ívek időszakos alátámasz83 E kérdések részletes elemzését nyújtja Dennett (1990b).
tásának problémájára. Viollet-le-Duc cerce nevű eszköze, mint az egyes közti elemek tartója a boltív építése során. A kisebb léptékű rajz egy cerce-t mutat Viollet-le-Duc ábrái és leírása alapján. Nyitott helyzetében világosan látható, hogy az egyik csúszólap hogyan fed át a másikkal. A boltív köveinek időlegesen felerősített támasztékaként látható azonban (a részletes ábrán), hogy egyetlen ív kövei sem helyezkednének el egyenletesen: azok, amelyek a távolabbi lapra támaszkodnak (amelyet a nézeti rajz mutat) sokkal jobban megdőlnek, mint azok, amelyek a közelebbire (satírozott kép). Minthogy a boltívek köveinek elrendezésében nem láthatók ilyen törések, nyilvánvaló, hogy a cerce nevű eszközt nem ezen a módon használták, annak ellenére, hogy Viollet-le-Duc így hitte (Fitchen, 1961, 101. old.).
Ezekben az érvelésekben a lényeges lépés optimalitási kérdéseken alapul; ha mondjuk valamiről kimutatható, hogy rossz cseresznyemagozó lenne, akkor ez az ellen a hipotézis ellen szól, hogy valóban cseresznyemagozó is. Egyes esetekben a műtermékek elvesztik eredeti funkciójukat és újakat vesznek fel. Az ember ma nem azért vásárol régimódi szenes vasalót, hogy a ruháit kivasalja vele, hanem hogy könyvtámasznak, vagy az ajtó kitámasztására használja; egy csinos lekvárosüvegből ceruzatartó lehet, a rákfogó csapdák pedig kerti palántázóként használhatók fel újra. Az a helyzet, hogy a szenes vasalók csakugyan sokkal jobbak könyvtámasznak, mint vasalónak - ha a mai versenytársakkal összehasonlítjuk. Egy Dec-10-es nagy számítógép ma kiválóan alkalmas lenne a nagy hajók kikötésekor használatos nehéz horgonynak. Egyetlen műtermék sem mentes az ilyen felhasználásoktól, és bármilyen világosan kiolvasható is eredeti célja a jelenlegi formájából, az új cél ehhez az eredeti célhoz esetleg puszta történeti véletlen révén kapcsolódik - mondjuk, a fickónak, aki az idejétmúlt nagy számítógép tulajdonosa volt, nagyon kellett egy horgony, s a gépet megalkuvó módon e szolgálatba kényszerítette.
Az ilyen történeti folyamatokra utaló jelzések egyáltalán nem lennének megfejthetők az optimalitásra vonatkozó feltételezés nélkül. Vegyük az úgynevezett elektronikus szövegszerkesztőt - azt az olcsó, hordozható, remek írógépet, amely lemezes tárolót és elektronikus monitort használ, de nem alkalmazható általános célú számítógépként. Ha kinyitunk egy ilyen eszközt, azt találjuk, hogy egy általános célú központi egység vezérli, mint például egy 8088as chip - vagyis egy teljes értékű számítógép, amely sokkal erősebb, gyorsabb és hajlékonyabb, mint a legnagyobb számítógép, amelyet Alan Turing valaha is látott - egy komoly számítógép tehát, amelyet alantas munkára kényszerítettek, és az általa elvégezhető feladatok pici töredékét látja el. Miért van akkor itt ez a nagy csomó fölösleges funkcionalitás? A marsbéli tervvisszafejtők talán csodálkozhatnának, de mi tudjuk, hogy természetesen van itt egy roppant egyszerű történeti magyarázat: a számítógépek fejlődése a mikrochipek előállítási költségét fokozatosan csökkentette, egészen addig a pontig, ahol sokkal olcsóbb volt már egy teljes számítógépet beleépíteni egy adott eszközbe, mint valamilyen speciális célú vezérlő áramkört megépíteni. Vegyük észre, hogy ez a magyarázat ugyan történeti, ám ugyanakkor kikerülhetetlenül az intencionális alapállásból indul ki. Okos dolog volt ugyanis az elektronikus szövegszerkesztőket így megtervezni, ha már egyszer a költség-nyereség elemzés azt mutatta, hogy a probléma megoldásának ez a legjobb, legolcsóbb módja. A legmeglepőbb az, hogy milyen hatékony ez az intencionális alapállás a tervvisszafejtésben, és nemcsak az emberi műtermékek, hanem az organizmusok esetén is. A 6. fejezetben láttuk, hogy mi volt a gyakorlati észjárás szerepe - a költség-nyereség elemzésé különösen -, amikor a kényszerlépéseket meg akartuk különböztetni attól, amit szabad vagy ad lib lépéseknek nevezhetünk, és láttuk azt is, hogyan jósolható meg az, hogy az anyatermészet a kényszerlépéseket minduntalan, újra és újra „felfedezi”. Az a gondolat, hogy ilyen „szabadon lebegő racionálékat” rendelhetünk a természetes szelekció gondolattalan folyamatához, szédítő, de nem tagadja meg a darwini stratégia gyümölcseit. A 7. és 8. fejezetekben láttuk, hogy a mérnöki perspektíva hogyan hatja át a biológiai kutatás minden szintjét, a molekuláktól felfelé, és hogy ez a perspektíva mindig a jobbnak a rosszabbtól való megkülönböztetésével jár együtt, valamint azoknak az okoknak az azonosításával, amelyeket az anyatermészet e megkülönböztetés alkalmazására talált. Az intencionális alapállás így aztán a legfontosabb fogantyúvá válik bármilyen olyan kísérletben, ami a biológiai múlt rekonstrukciójára vonatkozik. Az Archeopteryx, ez a kihalt, madárszerű lény, amelyet egyesek szárnyas dinoszaurusznak neveztek, vajon valaha is fel tudott-e szállni a földről? Semmi sem lehet illanóbb, és kevésbé valószínű, hogy fosszilis nyomot hagyjon, mint a levegőn keresztül való repülés, de hogyha az állat karmait mérnöki szempontból elemezzük, kiderül róluk, hogy kiváló
adaptációk a fák ágain való megkapaszkodáshoz, alkalmatlanok viszont a szaladáshoz. A karmok formájának elemzése, kiegészítve az Archeopteryx szárnyszerkezetének analízisével, egészen nyilvánvalóvá teszi, hogy e teremtmény jól tervezettnek számított a repülésre (Feducia, 1993). Úgyhogy majdnem biztos, hogy repült is - vagy legalább olyan ősei voltak, akik repültek. (Ne feledkezzünk meg ugyanis a fölösleges funkcionalitás fennmaradásának lehetőségéről, akárcsak az elektronikus szövegszerkesztő komputere esetén.) Az a hipotézis, hogy az Archeopteryx repült, még nem nyert tökéletes megerősítést, amely minden szakértőt meggyőzne, és ez számos további kérdés feltételét teszi lehetővé, amelyet a fosszilis maradványoknak szegezhetünk. Amikor ezeket a kérdéseket vizsgálják, a bizonyítékok vagy a hipotézis alátámasztása, vagy annak elvetése irányában fognak gyülekezni. Más szóval, a hipotézis tesztelhető. A tervvisszafejtés emeltyűje nemcsak arra való, hogy a történelem titkait kiimádkozzuk; látványosabb szolgálatot tehet a jelen még el nem képzelt csodáinak megjóslására. Miért vannak színek? A színkódok alkalmazását általában újabbkori mérnöki találmánynak tekintik, pedig nem az. Az anyatermészet már sokkal korábban felfedezte (a részleteket lásd Dennett 1991a-ban, 375-383. old.). Olyan kutatási irányoknak köszönhetően tudjuk ezt, amelyeket Karl von Frisch nyitott meg, és mint Richard Dawkins kimutatja, von Frisch a kezdő lépés megtételére a tervvisszafejtés egy igen bátor példáját használta. Von Frisch, von Hess tekintélyével és maradiságával harcba szállva, ellenőrző kísérletei révén kimutatta, hogy a halak és méhek képesek a színlátásra. E kísérleteibe egyébként többek között azért kezdett, mert nem volt hajlandó elhinni, hogy a virágok színe minden célszerűséget nélkülöz, legfeljebb az emberi szem gyönyörködtetését szolgálja. [Dawkins: A hódító gén, 52-53. old.] Hasonló következtetési út vezetett az endorfinoknak, azoknak a morfinszerű anyagoknak a felfedezéséhez, amelyek saját testünkben termelődnek, ha elegendően nagy stressz vagy fájdalom ér bennünket - ezek felelősek például az atléták mámoros érzéséért. Az okfejtés itt az ellenkező irányban haladt, mint von Frisché. A tudósok olyan receptorokat találtak az agyban, amelyek igen specifikusan reagáltak a hatékony fájdalomcsillapító hatású morfinra. A tervvisszafejtés logikája azt állítja, hogy ha valahol van egy különös formájú zár, ott kell legyen egy abba illeszkedő különös formájú kulcs is. Miért vannak itt ezek a receptorok? (Az anyatermészet nem láthatta előre a morfin kifejlesztését!) Kell, hogy legyenek valamilyen belsőleg előállított molekulák, amelyek bizonyos feltételek mellett megjelennek. Ők az eredeti kulcsok, amelyek számára e zárak meg lettek tervezve. Keress egy olyan molekulát, amely e receptorhoz illeszkedik, és olyan körülmények között termelődik, amikor egy morfin injekció jótékony hatású lenne. Heuréka! Endogén módon előállított morfin - endorfin - máris fel lett fedezve. Ennél sokkal kanyargósabb Sherlock Holmes-i bakugrásokra is van példa. Itt van például a következő misztérium: „Miért változtatják egyes gének a kifejezési mintájukat attól függően, hogy anyailag vagy apailag öröklődnek?” (Haig és Graham 1991, 1045. old.). Azt a jelenséget - amelyben a genomot olvasó gépezet több figyelmet fordít az apai vagy az anyai szövegre genomikus inprinting-ként ismerik (általános ismertetését lásd Haig, 1992-ben) és számos esetben megerősítették az előfordulását. Mi a közös ezekben a speciális esetekben? Haig és Westoby (1989) egy olyan modellt fejlesztettek ki, melynek célja e misztérium megoldása annak megjóslása révén, hogy a genomikus inprintinget csak olyan organizmusokban fogjuk megtalálni „ahol a nőstények több mint egy hím utódját hordják ki az élettartamuk alatt, és ahol a szülői gondoskodás olyan rendszerével találkozunk, amelyben az utódok a megtermékenyítés utáni táplálékuk nagyobbik részét egyetlen szülőtől kapják (rendszerint az anyától), és így versengenek a más hímek által nemzett utódokkal”. Ilyen körülmények között, okoskodtak, konfliktus kell legyen az apai és anyai gének között - az apai génnek általában az kedvez, hogy az anyai testet annyira kihasználja, amennyire csak lehetséges, de az anyai gének ezt majdnem öngyilkosságnak „tekintenék” - és az eredmény az kell legyen, hogy a szóbanforgó releváns gének el kell döntsék e huzavonában, hogy melyik oldalra állnak. Ennek eredménye lesz a genomikus inprinting (Haig és Graham, 1991,1046. old.). Lássuk a modell működését. Van egy fehérje, „az inzulin-szerű II. számú növekedési faktor” (1GF2), amely, mint neve is mutatja, a növekedést segíti. Nem meglepő módon, számos faj
genetikai receptje ad utasítást nagy mennyiségű IGF2 előállítására az embrionális fejlődés során. De, mint minden működő gépnek, az IGF2-nek is a megfelelő támogató környezetre van szüksége ahhoz, hogy működhessen. Ebben az esetben bizonyos segítő molekulákra van szükség, amelyek „egyes típusú receptorokként” ismertek. Idáig ez a sztori ugyanúgy megy, mint az endorfin-történet: van egyfajta kulcsunk (az IGF2), és egyfajta zárunk (az egyes típusú receptorok), amelybe a kulcs illeszkedik, hogy egy nyilvánvalóan fontos szerepet végre tudjon hajtani. De az egerekben például van egy másfajta zár is (kettes típusú receptor), amelybe e kulcs szintén illeszkedik. Mire szolgálnak ezek a másodlagos zárak? Úgy tűnik, semmire; olyan molekulák leszármazottai, amelyek más fajokban (a varangyokban például) a sejtek „szemétkidobó rendszereiben” játszanak szerepet, ám ezek nem csinálnak semmi ilyesmit, amikor az IGF2-t az egerekben megkötik. Akkor meg minek vannak ott? Jó, természetesen mert „parancsot” kaptak a genetikai recepttől egy egér előállítására, de itt jön a beszédes csavar: miközben a kromoszóma mind anyai, mind apai részei ilyen előállító utasításokat tartalmaznak, ezek az utasítások inkább az anyai kromoszómában kerülnek kifejeződésre. Miért? Azért, hogy ellene hassanak a receptben lévő azon utasításnak, amely túl sok növekedést segítő fehérje előállítását idézi elő. A kettes típusú receptorok csak azért vannak ott, hogy felszippantsák - elfogják és kémialiag lebontsák - az összes fölösleges növekedési faktort, amelyet az apai kromoszóma pumpálna a magzatba, ha tudna. Mivel az egér olyan faj, ahol a nőstény rendszerint több mint egy hímmel párzik, a hímek valójában versenyben állnak, hogy az egyes nőstények erőforrásait kihasználhassák. Egy olyan verseny szereplői, amelytől a nőstényeknek védeniük kell magukat (és a saját genetikai hozzájárulásukat). Haig és Westoby modellje azt jósolja, hogy az egerekben olyan gének fejlődnek ki, amelyek a nőstényeket az ilyen kizsákmányolástól védelmezik, és ezt az imprintingek meg is erősítették. Továbbmenően, modelljük azt jósolja, hogy a kettes típusú receptorok nem működhetnek ezen a módon az olyan fajokban, amelyekben nincs mód az efféle genetikai konfliktus megjelenésére. Nem működhetnek így a csirkéknél, mert itt az utódok nem befolyásolhatják, hogy az őket tartalmazó tojásba mennyi tojássárgája kerüljön, úgyhogy a kötélhúzás el sem indulhat. Elég biztosak lehetünk benne, hogy a kettes típusú receptorok a csirkékben nem kötik meg az IGF2-t. Bertrand Russell egyszer úgy jellemzett egy bizonyos illegális érvelési formát, mint ami a becsületes gürcöléssel szemben a lopás összes előnyével rendelkezik, és az ember most empátiát érezhet a güriző kétkezi molekuláris biológussal, aki bizonyos irigységgel reagál, ha valaki, mint Haig betoppan és azt mondja „Nézd csak meg - fogadjunk, hogy ez alatt a kő alatt találsz egy ilyen és ilyen formájú kincset!” Márpedig pontosan erre volt képes Haig, megjósolta, mi lesz az anyatermészet húzása az emlősök tervezésének száz millió évet átfogó játékában. Meglátta, hogy jó ok van az összes lehetséges húzás közül ezt a húzást választani, és ezért valóban ezt fogjuk találni. Legjobban úgy érezhetjük meg egy ilyen következtetés által lehetővé tett gondolati ugrás nagyságát, ha összehasonlítjuk egy másik ugrással, amelyet az életjátékban tehetünk. Emlékezzünk, hogy az életjáték világának egyik lehetséges lakója egy univerzális Turing-gép, amelyet pixelek ezermilliárdjai alkotnak. Mivel egy univerzális Turing-gép minden kiszámítható függvényt ki tud számítani, így akár sakkot is játszhat - egyszerűen bármely általunk kedvelt sakkjátszó számítógép programjának utánzása révén. Tegyük fel ezek után, hogy most egy olyan entitás foglalja el az életjáték terét, amely önmaga ellen sakkot játszik azon a módon, ahogy Samuel számítógépe dámát játszott önmaga ellen. Az e csodálatos eredményt lehetővé tévő konfiguráció pöttyeinek nézése bizonnyal nem túl tanulságos annak, akinek fogalma sincs arról, hogy egy ilyen teljesítményekre képes konfiguráció létezhet. De annak a perspektívájából, aki rendelkezik egy hipotézissel, hogy a fekete pontok e hatalmas tömbje valójában sakkot játszó számítógép, a konfiguráció jövőjének megjóslására roppant hatékony módok válnak hozzáférhetővé. Gondoljunk csak az így elérhető megtakarításra. Az első esetben egy olyan képernyővel találnánk szembe magunkat, ahol pixelek milliárdjai villognak. Minthogy jól ismerjük az életjáték fizikáját alkotó egyetlen szabályt, fáradságos munkával, ha akarnánk, kiszámolhatnánk minden egyes pötty viselkedését a képernyőn, de ez roppant sok időt venne igénybe. Első költségcsökkentő lépésként átválthatunk az egyedi pixelekben való gondolkodásról a
fecskékben, zabálókban és csendéletekben való gondolkodásra, és így tovább. Ahányszor csak látjuk, hogy egy fecske megközelít egy zabálót, egyszerűen megjósolnánk, hogy „megeszi négy generáció alatt” anélkül, hogy a pixel-szintű számításokkal törődnénk. Második lépésként átválthatunk egy olyan gondolkodásra, ahol a fecskéket egy gigantikus Turing gép „szalagjának” szimbólumaiként fogjuk fel, és akkor a konfigurációval szemben felvett új, magasabb szintű tervezési alapállás alkalmazásával megjósolhatjuk a rendszer, mint Turing gép jövőjét. Ezen a szinten a sakkot játszó számítógépprogram „gépi kódjának” kézzel végzett szimulációját végeznénk, ami még mindig eléggé gyötrelmes módja a jövőbeli lépések előre jelzésének, de nagyságrendekkel hatékonyabb, mint a fizikai részleteken dolgozni. Harmadik, és még hatékonyabb lépésként eltekinthetünk magának a sakkjátszó programnak a részleteitől, és egyszerűen feltételezhetjük, hogy bármik is ezek, jók arra a célra! Vagyis, feltételezhetjük, hogy a Turing-gépen futó sakkjátszó program, amelyet fecskék és zabálók alkotnak, nemcsak legális, szabályos sakkjátékot játszik, hanem jó sakkjátékot - vagyis hogy jól tervezett a megfelelő lépések megtételére (vagy hogy esetleg önmagát tervezte meg, Samuel dámajáték programjához hasonlóan). Ez lehetővé teszi, hogy a sakktáblabeli helyzetekre, és a lehetséges sakkbeli lépésekre és azok értékelésének alapjára helyezzük át gondolkodásunkat - más szóval, hogy átváltsunk a dolog értelméről való gondolkodásra. Az intencionális hozzáállás alkalmazásával megjósolhatjuk a konfiguráció, mint olyan sakkjátékos jövőjét, amely intencionális cselekedeteket hajt végre - tudniillik sakklépéseket tesz és megpróbál mattot adni. Először ki kell találnunk az interpretációs sémát, ami lehetővé teszi, hogy megmondjuk, a pixelek milyen konfigurációi mely szimbólumoknak felelnek meg: melyik fecskemintázat képezi mondjuk a „QxBch” sorozatot (királynő üti a bástyát; sakk), és melyek a sakklépések egyéb szimbólumait. Azután ezt az interpretációs sémát felhasználhatjuk például annak megjóslására, hogy az e galaxisban keletkező következő konfiguráció egy ilyen és ilyen fecske-sorozat lesz - mondjuk az „RxQ” szimbólumok (a futó leüti a királynőt). Ebben némi kockázat van, mert a Turing gépen futó sakkprogram esetleg távolról sem racionálisan viselkedik, vagy egy másik szinten nézve, mondjuk hulladék is megjelenhet a színen és „megtörheti” a Turing gép konfigurációját, mielőtt az befejezi a játékot. De ha minden jól megy, mint ahogy általában feltehetjük, és ha helyes interpretációt adtunk, akkor meglephetjük barátainkat azzal, hogy ilyesmit mondunk „Az a jóslatom, hogy a következő fecske-sorozat az ilyen és ilyen helyen fog keletkezni ebben az életjáték galaxisban, és méghozzá a következő mintázatot mutatja: egy egyedülálló fecske, amelyet három fecskéből álló csoport követ, majd egy újabb egyedüli fecske jön...”. Hogy a csudába voltunk képesek megjósolni, hogy ez a speciális „molekuláris” mintázat fog megjelenni84? Más szavakkal, valóságos, de (esetleg) zajos mintázatok sokasága jelenik meg az Életjáték egy ilyen konfigurációjában, mintázatok, amik arra várnak, hogy észrevegyük őket, ha elég szerencsések vagy okosak vagyunk ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő perspektívát. Ezek azonban nem vizuális mintázatok, hanem, azt is mondhatnánk, intellektuálisak. A bandzsítás vagy fejünk forgatása a számítógép képernyője előtt tehát nem a megfelelő segítség, az elegáns interpretációk megfogalmazása révén (amit Quine „analitikus hipotéziseknek” nevezne) viszont egy aranybányát fedezhetünk fel. A lehetőségek, amelyekkel egy ilyen életjáték megfigyelője találkozik, analógok azzal, amellyel egy titkosírás új darabkáját bámuló kriptográfus találja szemben magát, vagy azzal a lehetőséggel, amellyel a marslakók találkoznak, amikor egy távcsövön keresztül a baseballdöntőt nézik. Ha a marslakó rájön az intencionális hozzáállásra, mint a mintázatok keresésének helyes szintjére - amit más néven népi pszichológiának85 ismernek -, akkor az emberi részecskék és a csapatok molekuláinak lökdösődéséből álló zajos mintázaton keresztül a viselkedés mintázatai rögtön meg fognak 84 Ha valaki kérdené, hát úgy képzeltem, hogy „RxQ” Morse kódban íródik, az „R” Morse kódja .-. és három fecskéből álló csoport számít vonásnak. 85 A népi pszichológia kifejezést 1978-ban vezettem be (Dennett, 1981, 1987b), mint annak a természetes, esetleg részben öröklött emberi képességnek a nevét, amellyel az emberi lények az intencionális alapállás felvételére rendelkeznek. Lásd Baron-Cohen, 1995-öt, a játék jelenlegi állásához való izgalmas új hozzájárulásért. A filozófusok és pszichológusok között több egyetértés van e képesség létezése tekintetében, mint az általam adott elemzés fölött. Lásd például a témáról megjelent újabb antológiákat - Greenwood 1991, és Christensen és Turner, 1993. Saját álláspontomra nézve lásd Dennett, 1987b, 1990d, és 1991b-t.
jelenni előtte. Az adattömörítés mértéke, ha az intencionális alapállást választjuk a kétdimenziós sakkjátékot játszó számítógép-galaxis elemzésére, döbbenetes: az a különbség ez, amely fehér legvalószínűbb (legjobb) sakklépésének fejünkben való kitalálása és aközött van, hogy néhány ezermilliárd pixel következő állapotát néhány százezer generáción keresztül kiszámítsuk. De a nyereség léptéke az Életjáték világában valójában nem nagyobb, mint a sajátunkban. Azt megjósolni, hogy valaki el fogja kapni a fejét, ha egy téglát dobunk feléje, roppant egyszerű az intencionális vagy népi pszichológiai alapállásból; az viszont kezelhetetlen és mindig is az lesz, hogy elemezzük a fotonok útját a téglából a szemgolyóhoz, a neurotranszmitterekét a látóidegtől a mozgató idegig és így tovább. Ilyen hatalmas számításbeli nyereség mellett az ember fel lehet készülve arra, hogy meredek árat kell fizetni a hibák terén, de az intencionális alapállás, ha helyesen alkalmazzák, valójában olyan leírási rendszert nyújt, amely nemcsak az intelligens emberi viselkedésnek, hanem az organizmusokat megtervező spontán folyamat „intelligens viselkedésének” is különlegesen megbízható jóslatait teszi lehetővé. Mindez igencsak melengetné William Paley szívét. A következő egyszerű érvvel hozhatjuk a szkeptikusokat bizonyításkényszer helyzetébe: ha nem lenne tervszerűség a bioszférában, akkor hogyan lehetséges, hogy az intencionális alapállás működik? A bioszférában megjelenő tervszerűségnek még egy egyszerű mértékét is megkaphatjuk, hogyha a legalsóbb szintű fizikai alapállás felvételével tett jóslások költségét (amikor is semmilyen tervszerűséget nem tételezünk fel - vagy, nos, majdnem semmilyen tervszerűséget, attól függően, hogy hogyan kezeljük a világok evolúciójának kérdését) annak költségével vetjük össze, hogy a magasabb alapállásokból végzünk predikciót: a tervezési alapállásból és az intencionális alapállásból. A hozzáadódó predikcióbeli nyereség, a bizonytalanság csökkenése, a Hatalmas keresési térnek néhány optimális vagy közel optimális úttá szűkülése lesz annak a tervszerűségnek a mértéke, amely a világban megfigyelhető. A biológusok szava erre a következtetési stílusra az adaptácionizmus. Egyik legjelesebb kritikusa úgy határozza meg, mint „az evolúció-biológiában megfigyelhető, egyre inkább elterjedő tendenciát, hogy az evolúciós eseményeket azon feltételezés alapján rekonstruálják vagy jósolják meg, hogy az evolúcióban minden tulajdonság a legjobban adaptált állapotra vonatkozó, közvetlenül ható természetes szelekció révén jelenik meg, vagyis hogy arról az állapotról van szó, amely a környezet által felvetett „probléma” optimális „megoldását” jelenti” (Lewontin, 1983). Ezek a kritikusok azt állítják, hogy noha az adaptácionizmus bizonyos jelentős szerepet játszik a biológiában, valójában nem olyan középponti vagy megkerülhetetlen - és hogy valójában meg kell próbálnunk egyensúlyba hozni másfajta gondolkodási módokkal. Megmutattam azonban, hogy az adaptácionizmus igenis központi szerepet játszik minden biológiai esemény elemzésében, mégpedig valamennyi nagyságrendben, az első önreplikáló makromolekulák létrejöttétől, egészen fölfelé. Ha feladnánk az adaptácionista gondolkodást, föl kellene például adnunk a legjobb tankönyvi érvet, ami az evolúció létezésére egyáltalán vonatkozik (erre vonatkozóan idéztem Mark Ridley verzióját a 136. oldalon): fel kellene adnunk nevezetesen azt, hogy a homológiák kiterjedt létezéséről beszélhessünk, azokról a gyanús tervezésbeli hasonlóságokról, amelyek funkcionálisan nem szükségszerűek. Az adaptácionista gondolkodás nem szabadon választható; az evolúció-biológia valódi szíve és lelke. Noha kiegészíthető mással, és hibáit ki kell javítani, azt gondolnunk, hogy elmozdítható lesz a biológiában elfoglalt középponti helyéről, ugyanaz, mint nemcsak a darwinizmus bukását, hanem a modern biokémia és az összes élettudomány és orvoslás bukását és összeomlását elgondolni. Úgyhogy kicsit meglepő azt látni, hogy pontosan ez az az interpretáció, amelyet sok olvasó az adaptácionizmus leghíresebb és legbefolyásosabb kritikájával kapcsolatban adott. Stephen Jay Gould és Richard Lewontin gyakran újranyomott, de hatalmasan félreértett klasszikusáról van szó: „The Spandrels of San Marco and the Panglossian Paradigm: A Critique of the Adaptationist Programme” (1979).
2. A Leibniz-i paradigma Ha az összes lehetséges világ közül egyik sem lett volna jobb a többinél, Isten sohasem hozott volna létre egyet sem. - GOTTFRIED WlLHELM LEIBNIZ 1710 Az adaptáció tanulmányozása nem a természettörténet izgalmas töredékeivel való, szabadon választható foglalkozás, hanem a biológia tanulmányozásának legbelső magvát alkotja. COLLÍN PITTENDRIGH 1958, 395. old. Leibniz azt a hírhedt állítást tette, hogy a miénk a lehetséges világok legjobbika, ami kellő távolságból szemlélve abszurdnak tűnhet, de, mint láttuk, kiderül, hogy érdekes fényt vet azokra a mély kérdésekre, hogy mit jelent lehetséges világnak lenni, és arra is, hogy mit következtethetünk ki a tényleges világról, pusztán ténylegességének tényéből. A Candide-ban Voltaire Leibniz híressé vált karikatúráját rajzolta meg, Pangloss doktort, a tanult idiótát, aki minden kalamitást vagy torzságot képes volt racionalizálni - a lisszaboni földrengéstől a nemibetegségekig - és kimutatta, hogy mindez kétségkívül így a lehetséges legjobb. Elvileg semmi nem bizonyíthatja be, hogy ne ez volna a lehetséges világok legjobbika. Gould és Lewontin az adaptácionizmus túlzásait, mint sokan emlékeznek rá, a „panglossi paradigmának” keresztelték, s megpróbálták nevetségessé tenni a komoly tudomány pulpitusáról. Nem ők voltak az elsők, akik a „panglossi” kifejezést az evolúcióelmélet kritikájában felhasználták. A híres evolúcióbiológusnak, J.V.S. Haldane-nek volt egy nevezetes listája, amelyen három, hibás tudományos érvelésen alapuló „tétel” állt: a Bellman tétel („amit háromszor mondok neked, az igaz”; a „Hunting of the Snark”-ból, Lewis Carrolltól), Jobisca néni tétele (”hát ezt az egész világ tudja”; Edwar Lear: „The Pobble Who Had No Toes”-ból) és Pangloss tétele (”minden dolog a lehető legjobban áll a lehetséges világok e legjobbikában”; a Candide-ból). John Maynard Smith használta a legutóbbit, hogy nevet adjon „a régi panglossi szofizmának, hogy a természetes szelekció olyan adaptációknak kedvez, amelyek jók a faj egészének, ahelyett, hogy az egyed szintjén működne”. És később hozzátette, „ironikus, hogy a 'Pangloss tétele' kifejezést először egy evolúcióról szóló vitában használták (nyomtatásban azt hiszem én magam először, de Haldane egy megjegyzéséből kölcsönözve), noha nem az adaptív magyarázatok kritikájára, hanem specifikusan a „csoportszelekcionista”, átlagos alkalmasságot maximalizáló érvelések kritikájaként” (Maynard Smith, 1988, 88. old.). De Maynard Smith láthatólag téved. Gould újabban felhívta a figyelmemet a kifejezésnek egy biológus által történt még korábbi használatára (William Bateson, 1909), amiről ő, Gould nem tudott, amikor a kifejezést választotta. Mint Gould mondja (1993a, 312. old.) „ez a konvergencia aligha lehet meglepő, mivel Pangloss doktor az effajta nevetségessé tétel sztenderd sinecdoché-ja”. Mint a 6. fejezetben láttuk, minél jobb egy gondolat, annál valószínűbb, hogy egymástól függetlenül többször is megjelenik (vagy kölcsönvevődik). Voltaire Panglosst Leibniz paródiájaként hozta létre, és erősen túloz és igazságtalan Leibnizel szemben - bármilyen jó paródia is egyébként. Gould és Lewontin hasonlóan karikírozták az adaptácionizmust az azt támadó cikkükben, úgyhogy az okfejtés párhuzamossága azt sejteti, hogy ha helyre akarjuk hozni a kárt, amit ez a karikatúra okozott, és az adaptácionizmust pontosan és konstruktívan akarjuk leírni, akkor van is kéznél egy megfelelő címünk: a helyesen felfogott adaptácionizmust a „Leibniz-i paradigmának” nevezhetjük. A Gould és Lewontin cikk sajátságos hatással rendelkezett a tudományos világra. A filozófusok és más bölcsészek, akik hallottak róla, vagy akár olvasták is, általában az adaptácionizmus valamiféle cáfolatának tekintik. Valóban, én először a filozófus és pszichológus Jerry Fodortól hallottam róla, aki az intencionális alapállásról szóló véleményem örökös kritikusa, s aki rámutatott, hogy amit én mondok, az színtiszta adaptácionizmus (ebben persze igaza volt), de tovább is ment, hogy megismertessen engem valamivel, amit a beavatottak már mind tudtak: hogy a Gould és Lewontin cikk megmutatta, az adaptácionizmus „teljesen csődbe ment” (Fodor nézetét nyomtatásban a Fodor, 1990, 70. oldalon láthatjuk). Amikor belenéztem, én másképp láttam. 1983-ban publikáltam egy cikket a Behavioral and Brain Sciences-ben „Intentional Systems in Cognitive Ethology” címmel, s mivel írásom szégyentelenül adaptácionista gondolkodásmódot követett, hozzácsatoltam egy befejező részt
a panglossi paradigma védelmében, amelyben mind Gould és Lewontin cikkét, mind pedig némileg specifikusabban - azt a bizarr mítoszt kritizáltam, amely körülötte kinőtt a földből. (Magyarul Dennett, 1998.) Az eredmény igen izgalmas volt. Minden cikket, ami a BBS-ben megjelenik, több tucat kommentár követ, amelyet a releváns területek szakértői írnak, és az én kis darabom az evolúcióbiológusok, a pszichológusok, az etológusok és a filozófusok össztüzét vonzotta magára. A reakciók többsége barátságos volt, de néhány emlékezetesen, sőt feltűnően ellenséges. Egy dolog világos volt: nem egyszerűen bizonyos filozófusokról és pszichológusokról volt szó, akik kényelmetlenül érezték magukat az adaptácionista gondolkodásban. Az evolúciókutatók mellett, akik lelkesen szálltak be a ringbe az én oldalamon (Dawkins, 1983b, Maynard Smith, 1983) s azokon kívül, akik ellentámadásba mentek át (Lewontin, 1983) ott voltak még, akik, noha egyetértettek velem abban, hogy Gould és Lewontin nem cáfolták meg az adaptácionizmust, lelkesen becsmérelték az optimalitási feltételezések szokásos használatát, amelyről én azt állítottam, hogy mindenfajta evolúciós gondolkodás lényegi alkotórésze. Niles Eldredge (1983, 361. old.) ekként tárgyalja a funkcionális morfológusok tervvisszafejtő tevékenységét: „A forgáspontok, erővektorok és hasonlók józan elemzéseit fogjuk találni: az anatómiának élő gépként való felfogását. Ennek az anyagnak egy része nagyon jó, egy másik része viszont borzalmas”. Aztán tovább megy, hogy a jó tervvisszafejtés példájaként idézze Dan Fisher munkáját (1975), aki a modern patkórákok és jura kori őseik összehasonlítását végezte: Csupán azt az egyet feltételezve, hogy a jura-beli patkórákok szintén a hátukon úsztak, Fisher megmutatta, hogy 0 és 10 fok közötti szögben kellett, hogy ússzanak (vagyis laposan a hátukon), és egy némileg nagyobb, 15-20 cm/sec-os sebességgel. Így a modern patkórákok és 150 millió éves rokonaik közötti kis anatómiai eltérések „adaptív jelentősége” kis mértékben eltérő úszásképességük részeként fordítódik le (egészen őszintén, azt is meg kell mondanom, hogy Fisher az optimalitás elvét használja ebben az érvelésben: ha a két faj közötti különbséget egyfajta csere viszonyként fogjuk fel, ahol a kissé hatékonyabb jura-beli úszók, úgy tűnik, ugyanazokat az anatómiai darabokat másként használták, hogy aztán ennek következtében valamivel kevésbé hatékony ásók legyenek, mint mai rokonaik). Akárhogy is, Fisher munkája mint a funkcionális morfológiai elemzés igazán jó példája áll előttünk. Az adaptáció fogalma nem más, mint szellemi állványzat - aminek szerepe lehetett a kutatás motiválásában, de nem volt létfontosságú magában a kutatásban (Eldredge, 1983, 362. old.). Csakhogy valójában az optimalitási feltételezések szerepe Fisher munkájában - túl azon az explicit szerepen, amelyet Eldredge bevallott - olyan „létfontosságú', és valóban mindenütt megjelenő, hogy Eldredge figyelme teljességgel elsiklott fölötte. Például Fisher azon figyelmeztetése, hogy a jura-beli rákok 15-20 cm/sec-mal úsztak, rejtett előfeltételként magában foglalja, hogy azok a rákok a felépítésük adta optimális sebességgel úsztak. (Vagy honnan tudta, hogy egyáltalán úsztak? Lehet, hogy csak ott feküdtek, megfeledkezve a testük ezen fölösleges funkcionalitásáról.) Enélkül a rejtett (és természetesen igen nyilvánvaló) premissza nélkül egyáltalán semmilyen következtetés nem vonható le arról, hogy mi volt a jura típusok úszási sebessége. Michael Ghiselin (1983, 363. old.) még őszintébben tagadta ezt a nem nyilvánvaló, ám mégis nyilvánvaló függőséget: A panglossziánizmus azért rossz, mert a rossz kérdést teszi fel, nevezetesen azt, hogy mi a jó?... Az alternatíva az ilyen teleológia egészben való elvetése. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, mi a jó?, azt kérdezzük, mi történt? Az új kérdés mindarra képes, amit a régitől vártunk, és amellett még egy csomó minden másra. Ez azonban csak önbecsapás. Aligha van egyetlen válasz is arra a kérdésre, hogy „mi történt (a bioszférában)?”, amely ne függene perdöntően az arról tett feltételezésektől, hogy mi számít funkcionálisan jónak86. Mint éppen megjegyeztük, még a homológia fogalmához sem 86 Vajon az én állításom nem arculcsapása-e azon kladisták kijelentéseinek, akiknek a célja a történelmet a közös és nem közös „jellegek” statisztikai elemzéseiből kikövetkeztetni? (Egy filozófiai áttekintést és tárgyalást nyújt Sober 1988). De, azt gondolom, hogy igen, és érveikre adott áttekintésem (amely nagyjából Sober elemzését követi) azt mutatja meg, hogy a nehézségek, amelyeket maguknak okoznak, leginkább, vagy teljes egészében
jutunk hozzá az adaptácionizmus, vagyis végső soron az intencionális alapállás feltételezése nélkül.
Úgyhogy mi a probléma? A valódi probléma az, hogyan különböztessük meg a jó elengedhetetlen - adaptácionizmust a rossz adaptácionizmustól, hogyan különböztessük meg Leibniz-t Panglosstól87. Hogy Gould és Lewontin cikke (a nem evolúciókutatók között) olyan különlegesen nagy hatást gyakorolt, annak bizonyosan abban rejlik az egyik oka, hogy számos szép retorikai cikornya segítségével éppen azt fejezte ki, amit Eldredge a biológusok körében az adaptácionizmus fogalma elleni visszahatásnak nevezett. Mi ellen volt ez a visszahatás? Leginkább egyfajta lustaság ellen: az adaptácionista, aki egy igazán csinos magyarázatot talál arra, hogy egy adott körülmény miért kell uralkodóvá váljon, aztán gyakran nem veszi a fáradságot, hogy letesztelje - mert feltehetően túl jó a történet ahhoz, hogy ne legyen igaz. Egy másik irodalmi címet kölcsönvéve, ezúttal Rodyard Kiplingtől (1912), Gould és Lewontin az ilyen magyarázatokat „csak-úgy-történetek”-nek nevezi (just so stories). Elragadó történeti érdekesség, hogy Kipling a maga „csak-úgy-történeteit” egy olyan időben írta, amikor a darwini magyarázatok elleni ilyetén kifogások már évtizedek óta örvénylettek88. Egyes formáit már Darwin legkorábbi kritikusai felvetették (Kitcher, 1985a, 156. old.). Vajon ez a vita inspirálólag hatott-e Kiplingre? Akárhogy is, just so stories-nak nevezni azt, amikor az adaptácionisták képzelete elszabadul, aligha szolgáltat nekik igazságot; amilyen mulatságosnak találtam mindig Kipling fantáziáit arról, hogy hogyan kapta az elefánt az ormányát, és a leopárd a pöttyeit, ezek egészen egyszerű és kevés meglepetést hordozó történetek, összehasonlítva azokkal a meglepő hipotézisekkel, melyeket az adaptácionisták fogalmaztak meg. Vegyünk például egy különös afrikai madarat, az indicator indicatort, amely furcsa nevét annak a tehetségének köszönheti, hogy az emberi lényeket a vadméheknek az őserdőben annak köszönhetők, hogy olyan szorgosan keresik a nem adptácionista módjait olyan szilárd következtetések levonásának, amelyek tökéletesen nyilvánvalóak az adaptácionisták számára. Például, azok a kladisták, akik megtartóztatják magukat az adaptációs beszédtől, nem jutnak hozzá ahhoz a nyilvánvaló tényhez, hogy az úszóhártyás láb egy nagyon jó „jelleg” és osztályozási alap, míg mondjuk a piszkos láb (ha közelebbről megvizsgáljuk) nem az. Akárcsak a behavioristák, akik azt állították, hogy képesek megmagyarázni és megjósolni a „viselkedést”, amelyet a testrészek geográfiai trajektóriáinak interpretálatlan nyelvén értelmeztek, ahelyett, hogy a keresés, levés, rejtezés, üldözés stb. gazdag funkcionalista nyelvét használnák, az önmegtartóztató kladisták a bonyolult elméletalkotás fenséges építményeit hozzák létre, amelyek különösen meglepőek, ha figyelembe vesszük, hogy egyik kezüket a hátuk mögé kötve építik meg őket, de egyben furcsák is, figyelembe véve, hogy egyáltalán nem kellene felépíteniük, ha nem ragaszkodnának ahhoz, hogy az egyik kezüket a hátuk mögé kössék. (Lásd Dawkins, 1986a, 10. fejezetet, és Mark Ridley, 1985, 6. fejezetet is.) 87 Azt a mítoszt, hogy a Gould és Lewontin cikk célja az adaptácionizmus elpusztítása volt, nem pedig túlkapásainak kiigazítása, a cikk hangvétele táplálta, de ez részben visszaütött magára Gouldra és Lewontinre, mivel az adaptácionisták maguk is hajlamosak voltak több figyelmet fordítani a retorikára, mint az érvekre: „Gould és Lewontin kritikája kevés hatással volt a gyakorló kutatókra, talán azért is, mert annyira ellenségesnek tekintették az egész vállalkozásukra, és nemcsak annak pontatlan gyakorlására nézve.” (Maynard Smith, 1988, 89. old.) 88 Kipling a történeteket 1897-ben kezdte közölni.
rejtőző méhkasaihoz vezeti. Amikor a Kenyában lakó borán törzs lakói mézet akarnak találni, egy faragott csigaházból különféle füttyöket fújva hívják a madarat. Mikor a madár megérkezik, körülöttük repked, egy speciális dalt énekelve - a „kövess” jelzését. Követni kezdik a madarat, ahogy nekilendül, és aztán újra megvárja őket, mindig biztosítva, hogy lássák, merre megy. Amikor a madár eléri a méhkast, megváltoztatja a hangját, az „itt vagyunk” kiáltást hallatva. Mikor a boranok megtalálják a méhkast a fán és feltörik, akkor elviszik a mézet, a viaszt és a lárvákat a madárnak hagyva. Vajon nem epedünk-e vágyni, hogy ez a csodálatos partneri kapcsolat a valóságban is létezzen, és a leírt okos, funkcionális tulajdonságokkal rendelkezzen? Vagy nem akarjuk-e hinni, hogy az ilyen csoda kifejlődhetett a szelekciós nyomás és a lehetőségek valamilyen elképzelt kombinációja hatására? Én biztosan szeretném. A kutatás valóban megerősíti a történetet, ráadásul, miközben ezt teszi, jópofa további kis ecsetvonásokat ad hozzá. Az újabb, ellenőrzött tesztek például megmutatták, hogy a boran mézvadászoknak sokkal hosszabb időbe telik megtalálni a méhkasokat a madár segítsége nélkül, és a tanulmányozás ideje alatt talált 186 méhkas 96 százalékában azok olyan módon voltak a fákra erősítve, ami hozzáférhetetlenné tette volna őket a madarak számára az emberi segítség nélkül (Isack és Reyer, 1989). Egy másik izgalmas sztori, ami közelebbről érint bennünket, az a hipotézis, hogy a mi fajunk, a homo sapiens a korábbi főemlősökből egy olyan közbülső fajon keresztül származik, amely a vízben élt (Hardy, 1960, Morgan, 1982, 1990)! Ezeknek a vízimajmoknak egy olyan sziget partjain kellett volna élniük, amelyet a ma Etiópiaként ismert terület elárasztása hozott létre a késő miocénben, körülbelül hétmillió évvel ezelőtt. Az áradás révén elvágva az afrikai kontinensen élő unokatestvéreiktől, az éghajlat és a jövedelemforrások viszonylag hirtelen változása okozta kihívás következtében áttértek a kagylókkal való táplálkozásra és egy egymillió éves vagy ahhoz hasonló periódus során megkezdték a tengerbe való visszatérés evolúciós folyamatát, amelyről tudjuk, hogy korábban a bálnák, delfinek, fókák és vidrák esetén például valóban végbement. A folyamat már javában úton volt, egy sereg különös jelleg rögzüléséhez vezetve, amelyeket különben kizárólag a víziemlősökben találunk meg és semmilyen más főemlősben nem -, amikor a körülmények ismét megváltoztak, és ezek a félig kész vízimajmok visszatértek a szárazföldi életre (egy tó, tenger vagy folyó partján). Ott azt találták, hogy az általuk kifejlesztett adaptációk jelentős része, amelyeket a kagylógyűjtő napjaikban hoztak létre, nemcsak hogy nem értékesek, hanem kifejezetten akadályt jelentenek. Hamarosan e fogyatékosságoknak is megtalálták a hasznát, vagy legalábbis kompenzációkat találtak rájuk: felegyenesedett, két lábú pozíciójuk, szubkután zsírrétegük, szőrtelenségük, az izzadásra való képességük, könnyeik, a képtelenségük, hogy a sóelvonásra a szokásos emlős módokon válaszoljanak, és természetesen a búvárreflex - ami még az újszülött emberi csecsemőknek is lehetővé teszi, hogy a vízbe való hirtelen bemerítést mindenféle károsodást okozó hatás nélkül túléljék, e részletek - és sok-sok van még - olyan eredetiek és az egész vízimajom elmélet olyan meghökkentően establishment-ellenes, hogy én a magam részéről imádnám igazolva látni. Ez persze még nem teszi igazzá. Az a tény, hogy a hipotézis fő képviselője nemcsak nő, Elaine Morgan, de ráadásul amatőr is, tudományos újságíró, aki kiterjedt kutatásai ellenére nem rendelkezik hivatalos minősítéssel, az igazolás lehetőségét még sokkal igézőbbé teszi89. Az establishment meglehetősen bőszülten válaszolt a hölgy kihívásaira, leginkább észre sem próbálva venni azokat, alkalmanként azonban megsemmisítő cáfolat tárgyává téve a felvetést90. Ez nem szükségképpen patológiás reakció. A tudományos „forradalmak” legtöbb 89 Sir Alister Hardy ellenben, aki Oxfordban a zoológia Linacre professzora, és eredetileg az elméletet felvetette, aligha lehetett volna a tudományos establishment biztosabb tagja. 90 A vízimajom-elmélet meg sincs említve, nemhogy cáfolva lenne, két újabbkeletű, közkézen forgó könyvben, amely az emberi evolúcióról szóló fejezeteket tartalmaz. Philip Whitfield „From So Simple a Beginning: The Book of Evolution”-ja (1993) néhány paragrafust nyújt a kétlábon járás közismert szavanna elméletéről. A Peter Andrews és Cristopher Stringer által írt The Primates' Progress egy sokkal hosszabb esszé a hominidák evolúciójáról a The Book of Life című műben (Stephen Jay Gould, szerkesztő 1993b), de ez sem beszél a vízimajom elméletről - vagyis az AAT-ról (Aquatic Ape Theory). Sértéssel súlyosbítja a feledést az AAT szörnyűségesen mulatságos paródiája Donald Symonstól (1983), amely azt a radikális hipotézist járja körül, hogy őseink repülni szoktak - a „The flying on air theory” - betűszóval FLOAT [ami persze vízben lebegést jelent (a ford.)]. A reakciók áttekintését lásd G. Richard (1991) munkájában.
mellőzött kezdeményezője valójában fantaszta, akire csakugyan nem érdemes semmi figyelmet fordítani. Nagy számban ostromolnak bennünket, és az élet egyszerűen túl rövid ahhoz, hogy minden kéretlen hipotézis megkaphassa a kellő figyelmet. De ebben az esetben csodálkozom; az ellene szóló érvek jó része borzasztóan soványkának és alkalminak tűnik. Az elmúlt néhány év során, amikor jeles biológusok, evolúciókutatók, paleoantropológusok és más szakértők társaságában találtam magamat, gyakran megkértem őket, hogy mondják már meg nekem kérem, pontosan mi a baj Elaine Morgan vízimajom-elméletével. Egyetlen említésre méltó választ sem hallottam, kivéve azokat, akik felcsillanó szemmel bevallották, hogy maguk is gyakran eltűnődtek ugyanezen. Úgy tűnik, semmi eredendően lehetetlen nincs az ötletben; végül is más emlősök is beugrottak a vízbe. Miért ne indulhattak volna vissza őseink az óceánba, hogy aztán onnan is visszavonuljanak, a történetről tanúskodó néhány beszédes sebhelyet viselve? Morgan azzal még vádolható, hogy „egy jó történetet mond el” - és idáig ez persze igaz azzal azonban nem, hogy ne lenne hajlandósága ellenőrizni azt. Épp ellenkezőleg, a történetet arra használta, hogy a legkülönbözőbb területeken tett meglepő jóslatok sokaságát csalogassa elő, s hajlandó volt elméletét módosítani, amikor az eredmények ezt követelték. Másfelől azonban igen harcosan képviselte nézeteit és partizánakcióinak vehemenciája a nézetei ellen indított támadásokra csábított. Mint az ilyen szembenállásoknál oly gyakran megtörténik, a mindkét oldalon tapasztalható kérlelhetetlenségnek előbb-utóbb meg kellett fizetni az árát, olyan eredményt létrehozva, ami aztán mindenkit elbátortalanít, aki egyszerűen csak tudni akarja az igazságot. Morgan legutóbbi könyve e témáról (1990) azonban csodálatra méltó világossággal válaszolt az idáig felvetett kifogásokra, s a vízimajom elmélet erejét és gyengeségeit ügyesen állította szembe az establishment által kedvelt történetekkel. És még újabban megjelent egy másik könyv, amely szakértők sokaságának összegyűjtött esszéit tartalmazza a vízimajom elmélet oldalán és ellene: Roede et al. 1991. A könyv alapjául szolgáló 1987-es konferencia szervezőinek tapogatódzó ítélete (324. old.) az, hogy „noha nagyszámú érv szól az AAT mellett, ezek nem elég meggyőzőek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a vele szembenállókat”. Ez a józan, bár kissé lebecsülő észrevétel biztosítja, hogy a vita folytatódni fog, esetleg kevesebb gyűlölködéssel; érdekes lesz megnézni, mi sül ki az egészből. Célom a vízimajom elmélet felemlegetésével nem az, hogy megvédjem az uralkodó nézettel szemben, hanem hogy egy mélyebb aggály illusztrációjaként használjam. Sok biológus azt szeretné mondani: „dögöljön meg a szomszéd tehene is”. Morgan (1990) ügyesen mutatja be azt a kézzel-lábbal való magyarázást és vágy-irányította gondolkodást, ami az uralkodó történetben megtalálható arról, hogy a homo sapiens hogyan - és miért - a szavannán, nem pedig a tengerparton fejlesztette ki a kétlábon járást, az izzadást és a szőrtelenséget. Ezek a történetek lehet, hogy nem olyan rázósak, mint Morganéi, de egyikük-másikuk meglehetősen erőltetett; minden morzsájukban éppolyan spekulatívak és (megkockáztatom az állítást) semmivel nincsenek jobban megerősítve. Ami főleg mellettük szól, amennyire én látom, az, hogy elfoglalták a tankönyvek előkelő helyeit, mielőtt Hardy és Morgan megpróbálták volna kilakoltatni őket. Egyik oldal sem tagadja meg magától az adaptácionista just so stories-ek élvezetét, de csak mivel egyik vagy másik történet végül igaz kell legyen, nem szabad, hogy arra a következtetésre jussunk: megtaláltuk a megfelelő történetet, pusztán azért, mert találtunk egy történetet, amely illeszkedni látszik a tényekhez. Ha az adaptácionisták nem eléggé energikusak saját történeteik további megerősítését (vagy rettegett cáfolatait) keresni, ez minden bizonnyal olyan mértéktelenség, amely rászolgál a kritikára91. 91 A genetikus Steve Jones (1993, 20. old.) egy másik példával szolgál. Több mint háromszáz fajta meglepően eltérő alakú szájköltő hal él a Viktória tóban. Annyira különbözőek; hogyan kerültek oda? „A szokásos nézet az, hogy a Viktória tó valamikor ki kellett, hogy száradjon, sok kis tóvá alakulva, ami a számos kis faj kialakulását lehetővé tette. Magukon a halakon kívül semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy ez valaha is megtörtént.” Az adaptácionista történeteket azonban igenis meg lehet cáfolni és el lehet vetni. Kedvenc példám az a ma már megcáfolt magyarázat, hogy bizonyos tengeri teknősök miért vándorolnak keresztül az Atlanti Óceánon Afrika és Dél-Amerika között, az egyik oldalon táplálkozva, a másik oldalon pedig szaporodva. A túlságosan is kézenfekvő régi történet szerint a szokás akkor alakult ki, amikor Afrika és Dél-Amerika éppen elkezdtek szétválni; ebben az időben a teknősöknek csak egy kis öblöt kellett átúszniuk, hogy szaporodjanak; a távolság észrevehetetlenül növekedett a korszakok során, míg végül az eredeti teknősök leszármazottjai kötelességtudóan át nem úszták az
Mielőtt ennyiben hagynánk a dolgot, rá akarok mutatni, hogy számos olyan adaptácionista történet létezik, amellyel mindenki boldog és elégedett, noha sohasem volt „megfelelően ellenőrizve”, egyszerűen azért, mert túlságosan nyilvánvalóan igaz ahhoz, hogy további tesztelése érdemes lenne. Van-e valaki, aki komolyan kételkedik abban, hogy a szemhéjak a szem védelmére fejlődtek ki? Persze éppen ez a nyilvánvalóság egyes jó tudományos kérdéseket elrejthet előlünk. Mint George Williams rámutat, az ilyen nyilvánvaló tények mögött elrejtőzve olyanok húzódhatnak meg, amelyek nagyon is érdemesek a további vizsgálatra: Az emberi szem egy pillantása körülbelül 50 msec-ot vesz igénybe. Ez azt jelenti, hogy amikor normálisan használjuk szemeinket, az idő körülbelül öt százalékában vakok vagyunk. Sok fontos esemény történhet 50 msec alatt, úgyhogy ezekről esetleg egészen lemaradunk. Egy erős ellenség által dobott kő vagy dárda több mint egy métert tehet meg 50 msec alatt, és az ilyen mozgásokat fontos lehet olyan pontosan észlelni, ahogy csak lehetséges. Miért pislogunk mindkét szemünkkel egyszerre? Miért nem felváltva tesszük, a vizuális figyelem 95 százalékát a 100 százalékkal helyettesítve? Valamifajta csereviszony egyensúlyaként tudom elképzelni a választ. A mindkét szemet érintő pislantási mechanizmus sokkal egyszerűbb és olcsóbb lehet, mint egy olyan, amely szabályosan váltakozik. [G. Williams, 1992, 152-153. old.] Williams maga még nem próbált meg megerősíteni vagy elvetni egyetlen hipotézist sem, amely az adaptácionista problémafelvetés e tipikus példájából következik, de lehetővé tette ezt a kutatást a kérdés feltételével. A válasz megadása az elképzelhető legtisztább tervvisszafejtési gyakorlat lenne. Annak komoly vizsgálata, hogy a természetes szelekció miért engedi meg a szimultán szempillantást, olyan belátásokat tehet lehetővé, amik egyébként megfoghatatlanok a számunkra. Milyen mechanizmusbeli változásra lenne szükség, hogy az elképzelt adaptív váltakozást vagy egy független időzítés felé vezető első lépést létrehozzák? Hogyan lehet egy ilyen változást az egyedfejlődés során elérni? Milyen más változásokat várnánk egy olyan mutációtól, amely az egyik szem pillantásában késést hozna létre? Hogyan hatna a szelekció egy ilyen mutációra? [G. Williams, 1992, 153. old.] Gould maga szentesítette a legmerészebb és legélvezetesebb adaptácionista történetek némelyikét, mint például Lloyd és Dybas (1966) érvét, amellyel megmagyarázzák, hogy a kabócaféléknek (lásd: sáskajárás) miért vannak olyan reproduktív ciklusaik, amelyek prímszámnyi évből állnak - 13 évből vagy 17-ből, de például sosem 15 vagy 16 évből. „Evolúciókutatóként” mondja Gould „a miért kérdésre keresünk választ. Elsősorban is miért jelenik meg az ilyen meglepő szinkronicitás, és miért kell ilyen hosszú legyen szexuális reprodukciók epizódjai közötti periódus?” (Gould, 1977a, 99. old.) 92 A válasz - ami visszatekintve csodálatosan értelmes - az, hogy ha az egyes generációk megjelenése között egy nagy prímszámnyi év telik el, a kabócák ezzel minimalizálják annak az esélyét, hogy megjósolható lakomaként felfedezik és később megtalálják őket az olyan ragadozók, amelyek maguk két, vagy három, vagy öt évenként jelennek meg. Ha mondjuk a sáskák 16 évnyi periódikussággal rendelkeznének, akkor szó szerint ritka élvezetet jelentenének az olyan ragadozóknak, amelyek évente mutatkoznak, de megbízhatóbb élelmiszerforrásai lennének azoknak, amelyek minden két vagy négy évben jelennek meg, azok a ragadozók pedig pénzüknél lennének, akik egy nyolcéves menetrend alapján egy fázisba kerülnek velük. Ha azonban a periódusuk hossza egyetlen kisebb számnak sem többszöröse, akkor minden olyan faj számára igen ritka csemegét jelentenek - vagyis nem érdemes „megpróbálni” becserkészni egész óceánt, hogy oda jussanak, ahol az ösztöneik még mindig azt mondták nekik, hogy szaporodni kell. Ha azonban jól értem, a Gondwana-föld feltöredezésének időtáblázatáról kiderül, hogy nem illeszkedik a teknősök evolúciós fejlődésének időtáblázatához. Ez roppant szomorú, de hát nem volt ügyes ötlet? 92 Gould a saját antiadaptácionizmusát mostanában (1993a, 318. old.) az „áttértek hitbuzgalmaként” írta le. Máshol pedig (1991b, 13. old.) bevallja: „Néha azt szeretném, hogy az Ever since Darwin című könyvem valamennyi példánya elpusztítaná magát”. Úgyhogy lehet, hogy ma már megtagadná ezeket a szavakat, amiért kár lenne, mert ékesszóló megfogalmazását nyújtják az adaptácionizmus racionális alapjának. Gouldnak az adaptácionizmussal szembeni hozzáállására azonban nem olyan könnyű rájönni. A The Book of Life (1993b) tele van az adaptácionista gondolkodásmód példáival, amelyek túljutottak az ő szerkesztői piros ceruzáján, és így feltehetően bírják a jóváhagyását.
őket -, amely nem elég szerencsés ahhoz, hogy pontosan ezzel a periodicitással rendelkezzen. (Vagy ennek valamilyen többszörösével - egy 22 évente elszaporodó sáskafaló degeszre zabálhatná magát.) Nem tudom, hogy vajon Lloyd és Dybas adaptív történetét már megfelelően megerősítették-e, de nem gondolom, hogy Gould a panglossziánizmus bűnébe esik azzal, hogy igazoltnak tekinti, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. És ha valóban „miért” kérdéseket akar feltenni és megválaszolni, akkor nincs is más választása, mint adaptácionistának lenni. Az általa és Lewontin által észrevett probléma az, hogy nincsenek szabványos módszerek annak megállapítására, amikor az adaptácionista észjárás valamilyen egyedi darabkája túl messzire megy. Vajon mennyire komoly egyáltalán ez a probléma, még ha valóban nincs is alapvető „megoldása”? Darwin azt tanította nekünk, hogy ne keressünk esszenciákat, határvonalakat az eredeti értelemben vett funkció vagy valóságos intencionalitás és az alakulóban lévő funkció vagy intencionalitás között. Alapvető hibát követünk el, hogyha azt gondoljuk, hogy ahhoz, hogy az adaptácionista gondolkodás előnyeit élvezhessük, engedélyre van szükségünk, s az egyetlen engedély egy eredeti értelemben vett adaptáció szigorú definíciója vagy meghatározásának kritériuma lehet. Vannak jó ökölszabályok, amit a jövendőbeli tervvisszafejtők sikerrel alkalmazhatnak, és amelyeket évekkel ezelőtt George Williams (1966) fogalmazott meg. (1) Ne hívjuk segítségül az adaptációt, ha más, alacsonyabb szintű magyarázatokkal rendelkezünk (mint például fizikaiakkal). Nem kell megkérdezzük, hogy milyen haszna keletkezik a juharfának, ami megmagyarázza azt a tendenciát, hogy levelei általában lefelé esnek, éppúgy, ahogy Raytheon tervvisszafejtői se kell vadásszák annak okait, hogy a GE mérnökei miért készítették ketyeréiket olyanra, hogy azonnal elolvadnak a tűzkemencében. (2) Ne hívjuk segítségül az adaptációt, ha a jelleg valamilyen általános fejlődési követelmény következménye. Nem kell tehát a megnövekedett alkalmasság különleges okára hivatkoznunk, hogy megmagyarázzuk azon tényt, hogy a fejek mindig hozzá vannak kapcsolva a testekhez, vagy hogy a lábak mindig párosan jönnek, mint ahogy, megintcsak, a Raytheon mérnökei sem kell megmagyarázzák, hogy a GE ketyeréiben lévő részeknek miért van olyan sok derékszögű éle és sarka. (3) Ne hívjuk segítségül az adaptációt, ha egy jelleg egy másik adaptáció mellékterméke. Nem kell adaptácionista magyarázatot adnunk a madár csőrének arra a képességére, hogy vele a madár tollait tisztíthassa (mivel a csőr adott jellegzetességei már szorongatóbb okok miatt ott vannak). GE ketyeréje azon képességének magyarázatára sincs szükség speciális ötletre, hogy a készülék háza a belső részeket az ultraibolya sugaraktól leárnyékolja. A készülékházak egyszerűen ilyenek. De az olvasó már észrevette, hogy ezeket az ad hoc szabályokat minden egyes esetben félresöpörheti egy ambíciózusabb feltevés. Tegyük fel, hogy valaki, aki New Englandban a ragyogó őszi levélzetet bámulja, azt kérdezi, hogy miért van októberben olyan élénk színük a juharfa leveleknek. Nem az adaptácionizmus ámokfutása ez? Dr. Pangloss szellemét idézi! A leveleknek egyszerűen azért van olyan színük, amilyen, mert vége van a nyári energiahasznosítási szezonnak, a klorofill eltűnik a levelekből, az ottmaradó molekulák pedig olyan fényvisszaverő tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek történetesen az élénk színeket határozzák meg - ez a kémia vagy fizika szintjén lévő magyarázat, nem a biológiai célokén. De azért várjunk csak. Noha egészen mostanáig ez lehetett az egyetlen igaz magyarázat, ma az is igaz, hogy az emberi lények annyira nagyra értékelik az őszi levélzetet (ez évente több millió turistadollárt hoz New Englandbe), hogy külön védelemben részesítik azokat a fákat, amelyek ősszel a legélénkebb színűek. Biztosak lehetünk benne, hogy ha az életünkért küzdő fa vagyunk New Englandben, most szelektív előnyt jelent nekünk élénk őszi levélzettel rendelkezni. Lehet, hogy ez az előny roppant kicsi és lehet, hogy hosszú távon nem sokat számít (mert igazán hosszú távon lehet, hogy ilyen vagy olyan oknál fogva egyáltalán nem lesznek fák New Englandben), de íme, ez az a mód, ahogy az adaptációk végül is útjukra indulnak, mint olyan váratlan effektusok, amelyeket a környezet szelektív erői opportunisztikusan felragadnak. És természetesen annak is van adaptácionista magyarázata, hogy miért uralkodnak a derékszögek a gyárban előállított termékeken, és miért uralkodik a szimmetria a szerves lábkészítő gyárakban. Ezek a dolgok rögzült hagyományokká válhatnak, amelyeket majdnem lehetetlen az innováció révén megváltoztatni, de az okok, ami miatt ezek
a hagyományok elsődlegesen ott vannak, könnyen megtalálhatók. Az adaptácionista kutatás mindig megválaszolatlan kérdéseket hagy hátra a következő kör számára. Vegyük a bőrhátú tengeri teknőst és annak tojásait: A tojásrakás vége felé a teknős változó számú, kicsi, gyakran torz formájú tojást rak, amely sem embriót, sem tojássárgáját nem tartalmaz (csak albumint). Ezeknek a célját nem értjük jól, de mindenesetre ezek kiszáradnak a keltetés során, és esetleg a nedvességtartalmat szabályozhatják a keltető kamra légtérfogatában (az is lehetséges, hogy nincs funkciójuk, vagy valamely számunkra ma nem látható múltbeli mechanizmus nyomai). [Eckert, 1992, 30. old.] De hova vezet mindez? Az ilyen véget nem érő adaptácionista érdeklődés számos kutató számára láthatóan idegesítő, akik azt szeretnék, hogy szigorúbb viselkedési szabályok uralkodjanak a tudomány ezen részén. Sokan, akik azt remélték, hogy hozzájárulhatnak az adaptácionizmus és ellenhatásai vitájának megoldásához, kudarcot vallottak azon vállalkozásukban, hogy ilyen szabályokat találjanak, miután rengeteg energiát fordítottak különféle határvonalak megrajzolására vagy bírálatára. Ők egyszerűen nem eléggé darwiniánus módon gondolkodnak. A jobb adaptácionista gondolkodás hamar kiűzi riválisait normális csatornákon keresztül, mint ahogy a másodrendű tervvisszafejtés is előbb vagy utóbb megcsalja magát. Az eszkimó arc, amelyet valaha „a hidegre tervezettként” írtak le (Coon és mások, 1950-ben), olyan adaptáció, amely nagy rágóerő kifejtésére és annak való ellenállásra képes (Chea, 1977). Mi nem támadjuk ezeket az újabb értelmezéseket; mind helyesek lehetnek. Nagyon is elcsodálkozunk azonban, hogy vajon egy adaptív magyarázat hibája mindig egy másik iránti kutatást kell-e inspiráljon ugyanabban az általános formában, ahelyett, hogy annak az állításnak az alternatíváit kutatnánk, hogy minden rész „valamilyen specifikus célra van”. [Gould és Lewontin, 1979, 152. old.] Vajon az egymást követő adaptív magyarázatok felemelkedése és bukása az egészséges tudomány jele-e, amely állandóan javítja a saját világképét, vagy pedig olyan, mint amikor a megrögzött hazudozó állandóan az egyik történetről a másikra vált? Ha Gould és Lewontin tudott volna komoly alternatívát nyújtani az adaptácionizmussal szemben, az utóbbi ítélet meggyőzőbb lenne, de noha ők és mások energikusan keresték és gyakran támogatták ezeket az alternatívákat, azok egyike sem eresztett gyökeret. Az adaptácionizmus, vagyis az a paradigma, amely az organizmust komplex adaptív gépezetként tekinti, amelynek részei az egész szerkezet alkalmasságfenntartó funkciója mellett adaptív funkciókkal rendelkeznek, körülbelül annyira alapvető a biológiában, mint az atomelmélet a kémiában, és körülbelül annyira vitatott is, vagyis semennyire. Az explicite adaptácionista megközelítések azért lettek beemelve az ökológia, az etológia és az evolúció tudományaiba, mert a felfedezésekhez kulcsfontosságúnak bizonyultak; ha valaki vitatja ezt az állítást, csak nyisson ki egy újságot. Gould és Lewontin felhívása az alternatív paradigmák megtalálására nem győzte meg a gyakorló biológusokat, mind azért, mert az adaptácionizmus jól megalapozott és sikeres, mind pedig azért, mert bírálói nem rendelkeznek alternatív kutatási programmal. Évről évre látjuk az olyan új újságok indulását, amelyek a funkcionális biológia, vagy a viselkedés-ökológia kutatásával foglalkoznak. Arra a kutatásra, amely a Dialektikus Biológia c. újság első számát megtölthetné, még várnunk kell. [Daly, 1991, 219. old.] Ami Gouldot és Lewontint különösen dühíti, az eszkimó arcról szóló bekezdés tanulsága szerint, az a vidám magabiztosság, amellyel az adaptácionisták a tervvisszafejtő tevékenységükbe fognak, mindig biztosan abban, hogy előbb vagy utóbb meg fogják találni az okát, hogy miért olyanok a dolgok, amilyenek, még hogyha eddig nem is sikerült. Itt következik egy példa, ami Richard Dawkins-nak a lepényhalak különleges esetére vonatkozó tárgyalásából származik (ilyen hal például a nyelvhal). Ezek születésükkor még függőleges halak, akárcsak a hering vagy a naphal, de a koponyájuk furcsa csavarodó transzformáción megy keresztül, amely az egyik szemet a másik oldalra viszi át, ami aztán a fenéklakó hal tetejévé válik. Miért nem úgy fejlődtek ki ezek, mint más fenéklakók, például a ráják, amelyek nem az oldalukon, hanem a hasukon fekszenek, „olyan cápákra hasonlítanak, amiket laposra nyomott az úthenger” (Dawkins: A vak órásmester, 87. old.)? Elképzel egy forgatókönyvet (88-89. old):
...bár a ráják megoldása végső fokon a legjobb konstrukció lehetett volna a csontos halak esetében is, azok a majdani átmeneti alakzatok, amelyek az evolúciónak ezt az útját választották, rövid távon rosszabbul jártak, mint az oldalra dőlő vetélytársaik. Ez utóbbiak rövid távon annyival is előnyösebb helyzetben voltak, hogy beleolvadtak a tengerfenékbe. A genetikai hipertérben sima út köti össze a szabadon úszó csontos őshalat az oldalára dőlő laposhallal (amelynek kicsavarodott a koponyája). Ezzel szemben nem vezet sima út ezen csontos őshalaktól a hasukon fekvő laposhalakhoz. Elméletileg létezik ilyen útvonal, ez azonban olyan átmeneti alakzatokon vezet keresztül, amelyek rövid távon (és ez a lényeg) sikertelenek lettek volna, ha egyáltalán létrejönnek. Vajon Dawkins csakugyan tudja mindezt? Tudja azt, hogy a posztulált közbülső formák kevésbé voltak alkalmasak? Abból biztosan nem tudhatja, hogy a fosszilis maradványokból származó bármilyen adatot látott volna. Ez egy teljesen elméleti magyarázat, amelyet a priori fogalmaz meg abból a feltételezésből kiindulva, hogy a természetes szelekció a bioszféra minden furcsa vonásának igaz történetét mondja el. Kifogásolható ez? Igaz, hogy „szőnyeg alá söpri a kérdést” - de micsoda kérdést? Feltételezi, hogy a darwinizmus alapvetően a helyes úton jár. Kifogásolható-e az, amikor a meteorológusok azt mondják, a természetfölötti erőkre vonatkozó kérdést szintén a szőnyeg alá söpörve, hogy a hurrikánok születésének pusztán fizikai magyarázatai kell legyenek, még akkor is, hogyha idáig számos részlet nem volt felderíthető? Vegyük azt is észre, hogy ebben az esetben Dawkins magyarázata majdnem biztosan helyes - nincs semmi különösen bátor ebben a konkrét spekulációban. Továbbá, mindez természetesen pontosan annak a fajta gondolkodásnak a példáját nyújtja, amit a jó tervvisszafejtőnek követnie kell. „Milyen nyilvánvalónak tűnik, hogy ennek a General Electric ketyerének a házát két darabból kellett volna csinálni, nem pedig háromból. Mégis háromból csinálták, ami egyrészt pazarlás, másrészt így könnyebben szivárog. Úgyhogy fejünket rá, hogy a három részt valaki jobbnak látta a kettőnél, még hogyha rövidlátó is volt. Nosza keressünk tovább!” A biológia filozófusa, Kim Sterelny A vak órásmester c. könyv szemléjében így fogalmazta meg ezt a pontot: Dawkins bevallottan csak forgatókönyveket ad nekünk: azt mutatja meg, hogy elképzelhető, hogy például a szárnyak fokozatosan jelentek meg a természetes szelekció során. Még ha így is van, az ember csűrheti, csavarhatja a dolgot. Tényleg igaz-e, hogy a természetes szelekció olyan finom részletekkel is törődik, hogy például egy sétapálcára hasonlítani akaró rovarnak 5 százaléknyira sétapálcaként kinézni jobb, mint 4 százaléknyira? (82, 83. old.) Az ilyesfajta aggodalom különösen azért szorító, mert Dawkins adaptív forgatókönyvei semmilyen említést nem tesznek az állítólagos adaptív változások költségeiről. A mimikri a potenciális párzótársakat éppúgy becsaphatja, mint a potenciális ragadozókat... Mégis azt gondolom, hogy ez a fajta kifogás csak csűrés-csavarás, mivel lényegében egyetértek azzal, hogy a természetes szelekció a komplex adaptációk egyetlen lehetséges magyarázata. Úgyhogy valami ahhoz hasonlónak, mint Dawkins történetei, igaznak kell lennie. [Sterelny, 1988. 424. old.]93 3. Játék a kényszerfeltételekkel Éppolyan marhaság azon panaszkodni, hogy az emberek önzők és álnokok, mint azt kifogásolni, hogy a mágneses tér nem növekszik, amíg az elektromos tér görbülettel nem rendelkezik. - NEUMANN JÁNOS Idézi William Poundstone (1992, 235. old.) Általános szabályként: ha ma egy biológus azt látja, hogy egy állat olyasmit csinál, ami egy másiknak hasznára van, akkor azt tételezi fel, azt vagy az a másik egyed manipulálja, vagy a 93 Dawkins nincs megelégedve azzal, hogy Sterelny saját kifogásait „szócsavarásokként” veti el, mivel, mint kimutatja (személyes közlés) ezek egy gyakran félreértett fontos pontra utalnak: „Ez nem azon múlik, hogy a Sterelnyhez hasonló személyek kifejezik-e saját józan eszükön múló szkepticizmusukat azzal az állítással szemben, hogy egy botra 5 százaléknyira hasonlítani lényegesen jobb annál, mintha csak 4 százaléknyira hasonlítanánk. Nagyon könnyű retorikai fogás itt azt mondani: ugyan, tényleg azt próbálod mondani nekem, hogy egy botra 5 százaléknyira hasonlítani valóban számít, mint hogyha 4 százaléknyira hasonlítjuk? Ez a retorika gyakran meggyőzi a laikust, de a populációgenetikai számítások (pl. Haldane révén) a józan észt egy izgalmas és megvilágosító módon meghazudtolják: mivel a természetes szelekció számos egyed fölött elosztott géneken, és sok millió éves időtartamokon dolgozik, az emberi statisztikai intuíciókat el kell vetni”.
dolog finoman önző. - GEORGE WILLIAMS (1988, 391. old.) Az ember mindazonáltal elég ideges lehet a színtiszta, béklyóktól elfordult képzelet mértéke miatt, amint az az adaptácionista gondolkodásban megjelenik. Hogy nézne ki egy pillangó egy kis géppisztollyal, hogy megvédje magát? Ezt a fantasztikus példát gyakran olyasfajta lehetőségként idézik, mint ami minden további részletes elemzés nélkül elvethető az adaptácionisták szemszögéből, akik a pillangók lehetséges adaptációit próbálják leírni, melyek közül az anyatermészet mindent egybevetve a legjobbat választotta ki. Ez az ötlet a tervezési tér egyszerűen egy túl távoli lehetősége ahhoz, hogy komolyan vegyék. De, mint Richard Lewontin (1987, 156. old.) helyesen megjegyzi „úgy gondolom, hogyha sohasem láttunk volna gombatenyésztő hangyákat, azt a feltételezést, hogy ez a hangyák evolúciójának egy valóságos lehetősége, mindenki hülyeségnek tartotta volna”. Az adaptácionisták az utólagos racionalizálás mesterei, akárcsak az a sakkjátékos, aki, miután megtette a lépést, akkor jön csak rá, hogy ez két lépésen belül matthoz vezet. „Milyen zseniális - magam is majdnem gondoltam rá!” De mielőtt úgy döntünk, hogy ez az adaptácionista jellem vagy módszer beépített fogyatékossága, emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy a zsenialitás ilyen utólagos láttamozása éppen az a mód, ahogy az anyatermészet maga mindig is működik. Az adaptácionistákat aligha hibáztathatjuk azért, hogy nem képesek megjósolni azokat a zseniális húzásokat, amelyekről az anyatermészet is megfeledkezett mindaddig, míg beléjük nem botlott. A stratégiai játékok perspektívája mindenütt jelen van az adaptácionizmusban, és a matematikai játékelméletnek John Maynard Smith (1972-1974) révén az evolúcióelméletbe történt bevezetése óta egyre növekvő szerepet játszik94. A játékelmélet Neumann Jánosnak a 20. századi gondolkodáshoz való, újabb alapvető hozzájárulása95. Neumann a játékelméletet a közgazdász Oskar Morgensternnel együttműködve fejlesztette ki, és az egész abból az észrevételükből nőtt ki, hogy az ágensek jelenléte a világ komplexitásában egy alapvető változást hoz létre96. Míg egy egyedülálló, „Robinson Crusoe” típusú ágens minden problémát a stabil maximumok kereséseként foghat fel - a Fuji hegyen való hegymászásként, ha úgy tetszik - mihelyst más (szintén maximumkereső) ágensek is megjelennek a környezetben, az elemzés megdöbbentően új módszerei válnak szükségessé : Nem fogalmazható meg semmilyen alapelv annak a követelménynek az alapján, hogy két (vagy több) függvényt maximalizáljunk egyszerre... Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy ezt meg lehet kerülni... pusztán a valószínűségelmélet eszközeihez fordulva. Minden résztvevő meg tudja határozni azokat a változókat, amelyek a saját akcióit írják le, de a másokét nem. Mindazonáltal ezek az „idegen” változók az ő nézőpontjából nem írhatók le statisztikai feltételezésekként. Éspedig azért nem, mert másokat, éppúgy, mint önmagát, racionális alapelvek vezérlik - bármit is jelentsen ez -, és egyetlen olyan modus procedendi sem lehet helyes, amely nem kísérli meg ezen alapelvek és kölcsönhatásaik valamennyi résztvevő konfliktusban álló érdekeit figyelembe vevő megértését. [Neumann és Morgenstern, 1944, 11. old.] 94 Maynard Smith az evolúcióra való játékelméleti alkalmazásait a Fisher (1930) által már lerakott alapokon fejlesztette ki. Maynard Smith egy újabb eredménye az volt, hogy megmutatta Stuart Kauffman-nak: ő végül is darwiniánus, nem pedig anti-darwiniánus (lásd Lewin, 1992, 42-43. old.). 95 Néha azon gondolkodom, van-e olyan fontos előrelépés a század második felének gondolkodásában, amelynek nem Neumann a szülőatyja. A számítógép, az önreplikáció modellje, a játékelmélet - és ha ez nem lenne elég, Neumann alapvető hozzájárulásokkal gazdagította a kvantum-fizikát is. Bármennyit is ér azonban a következő észrevétel, azt gyanítom, hogy a kvantummechanikai mérésprobléma megfogalmazása az egyetlen rossz ötlete volt, a tudatos megfigyelés egy alapvetően kartéziánus modelljének csalárd jóváhagyása, ami a kvantummechanikát azóta is megbabonázta. Egy diákom, Turhan Canli ezt a kaput először diákkorában írt cikkében tárta ki számomra, ebben Schrödinger macskájával foglalkozott és a kvantumfizika egy alternatív megfogalmazását dolgozta ki, ahol az idő kvantumos természetű. Ha valaha is meg fogom érteni a dolog fizikáját (ami, sajnos, egy igen távoli lehetőség), utána fogok járni ennek a gyanúnak, ami vadul ambiciózus kiterjesztésekkel rendelkezhet saját tudatelméletemben (1991a); sokkal valószínűbb azonban az a lehetőség, hogy ennek a fejlődésnek, akárhova is vezet, félig értő, de lelkes szemlélője maradok. 96 A játékelmélet történetének és a nukleáris lefegyverzéssel való kapcsolatának izgalmas történetét William Pounsdone 1992-es könyve meséli el: Prisoner's Dilemma: John von Neumann, Game Theory, and the Puzzle of the Bomb.
Az alapvető gondolat, amely a játékelméletet és az evolúcióelméletet egyesíti, az, hogy a „racionális alapelvek - bármit is jelentsenek ezek” - amelyek a kompetícióban álló ágenseket „vezérlik”, a hatásukat az olyan öntudatlan, nem reflektív, majdnem-ágenseken is kifejthetik, mint a vírusok, a fák és a rovarok, mert a versengésben rejlő tétek és nyerési lehetőségek meghatározzák, hogy mely játékstratégiák segíthetnek a nyerésben vagy vesztésben, ha alkalmazásra kerülnek, mindegy, hogy mennyire gondolattalanul alkalmazzák ezeket. A játékelmélet legjobban ismert példája a fogoly-dilemma, egy egyszerű kétszemélyes „játék”, amely mind nyilvánvaló, mind pedig meglepő módokon vet fényt a világunkban létező számos különböző körülményre. Alapvetően a következőről van szó (kiváló részletes tárgyalásokat nyújt Poundstone 1992, és Dawkins 1989a). Az olvasót és egy társát bebörtönzik, és a tárgyalásra vár (mondjuk egy koholt vád alapján), ekkor a vád képviselője mindegyiküknek külön-külön ugyanazt az üzletet ajánlja: ha mindketten keménykednek, és se maguk nem tesznek vallomást, se a másikat nem mártják be, akkor mindketten rövid börtönbüntetést kapnak (mert annyira azért nem erős az ellenük szóló bizonyíték), míg ha Ön vallomást tesz és a másikat magával rántja, de ő kemény marad és tagad, akkor Önt szabadlábra helyezik, a másik pedig életfogytiglant kap; ha mindketten vallanak és egymást is belekeverik, akkor mindketten közepesen hosszú büntetést kapnak. Természetesen, ha Ön marad kemény és a másik személy tesz vallomást, akkor ő távozik szabadon és Ön kap életfogytiglant. Mit fog tenni? Ha mindketten kitartanak, dacolva a vádlóval, ez mindkettejüknek sokkal jobb lesz, mintha mindketten vallomást tesznek, úgyhogy miért ne ígérhetnék meg egymásnak, hogy ezt keresztülviszik? (A fogoly-dilemma szokásos zsargonjában a kölcsönös kitartás lehetőségét kooperálásnak nevezik.) Ezt csakugyan meg is ígérhetik egymásnak, hanem aztán mindketten érezni fogják a kísértést - akár engednek neki, akár nem -, hogy cserben hagyják a partnerüket, mivel ezzel Ön megmenekülhet, a balekot bizony nagy bajban hagyva. Mivel azonban a játék szimmetrikus, a másik személy természetesen ugyanezzel a kísértéssel találkozik, hogy Önből csináljon balekot. Megkockáztathatunk-e egy életfogytiglant azért, mert bízunk abban, hogy a másik személy megtartja az ígéretét? Talán biztonságosabb dolog a cserbenhagyás, nem igaz? Ezen a módon biztosan elkerülhetjük a lehető legrosszabb kimenetelt, és az is lehet, hogy megússzuk az egészet. Természetesen a másik fickó ezt is ki fogja találni, mert ez annyira remek ötlet, s ebben az esetben biztonsági játékot fog játszani, és ő is cserben hagyja Önt, amikoris Önnek most már muszáj szintén a cserbenhagyást választani, hogy a várható kalamitást elkerülje - hacsak Ön nem olyan jámbor, hogy nem bánja az életfogytiglant a börtönben, csak hogy megmentsen valakit, aki megszegi az ígéretét! - így aztán mindketten közepesen hosszú ítélettel fogják végezni. Bárcsak ennél okosabban gondolkodtak volna, és együttműködtek volna! Itt csak a játék logikai szerkezete számít, nem pedig a konkrét helyzet, ami persze egy hasznos, élénk képzeletserkentő. A börtönbüntetéseket pozitív kimenetekkel is helyettesíthetjük (különböző mennyiségű pénz nyerésével, például) mindaddig, amíg a kimenetelek szimmetrikusak és úgy vannak elrendezve, hogy egyetlen cserbenhagyás többet fizet, mint a kölcsönös kooperáció, ami viszont mindkét félnek többet fizet, mint a kölcsönös cserbenhagyás, ami ismét jobban jön ki, mint a balek nyeresége, amit akkor kap, ha a másik az egyedüli cserbenhagyó (a formális megfogalmazásban egy további feltételt is kikötünk: a balek és a kölcsönös cserbenhagyás nyereségeinek átlaga nem lehet nagyobb, mint a kölcsönös kooperáció nyeresége). Valahányszor ez a struktúra a világban megvalósul, egy fogoly-dilemmával állunk szemben. Játékelméleti vizsgálatokat számos területen végeztek, a filozófiától és pszichológiától a közgazdaságtanig és biológiáig. Az evolúcióelméletben megjelenő játékelméleti alkalmazások közül a legnagyobb hatású Maynard Smith evolúciósan stabil stratégia fogalma, vagyis az ESS, ami egy olyan stratégiát jelent, amely, noha lehet, hogy valamilyen olimpiai (vagy a Fuji hegyről nézett) szempontból nem a „legjobb”, de az adott körülmények között nem lehet nála jobbal helyettesíteni, és ezért nem legyőzhető. Maynard Smith (1988, különösen 21. és 22. fejezet) az evolúcióra vonatkoztatott játékelmélet kitűnő bevezetőjét adja. Richard Dawkins Önző génjének (1989a) módosított kiadása az ESS gondolkodás elmúlt évtizedben mutatott fejlődésének különösen jó beszámolója, egy olyan időszakot tekint át,
amikor a különböző játékelméleti modellek nagyléptékű számítógépes szimulációja számos komplikációt fedett fel, amiken a korábbi, kevésbé realisztikus verziók alkalmazása mellett elsiklott a figyelem . Az ESS lényegi gondolatát most a következő módon szeretném kifejezni. Az ESS olyan stratégiát jelent, amely jól alkalmazható önmaga más példányai ellen. Az e mögött álló okoskodás a következő: sikeres stratégia az, amely egy populációban uralkodni tud. Ennélfogva általában saját maga további példányaival találkozik. Vagyis nem lesz sokáig sikeres, ha nem működik eredményesen a saját példányai ellen. Ez a meghatározás matematikailag nem olyan pontos, mint Maynard Smith-é, és nem helyettesítheti az ő meghatározását, mivel valójában hiányos. De megvan az az erénye, hogy intuitíve megragadja az alapvető ESS gondolatot. [Dawkins 1989a, 282. old.] Nem lehet kétségünk afelett, hogy a játékelméleti elemzések jól működnek az evolúcióelméletben. Például, miért olyan magasak a fák az erdőben? Ugyanannál az oknál fogva, amiért rikító reklámok hatalmas tömegei versenyeznek a figyelmünkért, bárhova utazunk! Minden fának magáról kell gondoskodnia, és megpróbál annyi napfényt kapni, amennyit lehet. Bárcsak a fenyők összegyűlhetnének és megállapodhatnának valamilyen értelmes korlátozásban, hogy abbahagyják az egymással való versengést a napfényért, és akkor elkerülhetnék azoknak a hatalmas, nevetséges és költséges törzseknek a megépítését, alacsony, szép és takarékos cserjék maradhatnának, és éppannyi napfényt kapnának, mint eddig! [Dennett, 1990b, 132- old.] De nem tudnak összegyűlni; ilyen körülmények között bármilyen kooperatív „megállapodás” cserbenhagyása szükségképpen kifizetődő. Úgyhogy a fák „a közlekedők tragédiája” (Hardin, 1968) logikájánál lennének kénytelenek ragadni, ha a napsugárzásnak nem lenne egy lényegében kimeríthetetlen forrása. A közlekedők tragédiája akkor következik be, amikor egy véges, „közös” vagy megosztottan kezelt erőforrással rendelkezünk, ahol az egyének csábítást fognak érezni, hogy arányos részüknél többet hasznosítsanak - például többet halásszanak az óceán ehető halaiból. Hacsak valami nagyon specifikus és végrehajtható egyetértésre nem jutnak, az eredmény az erőforrás elpusztítása lesz. Számos faj találja szembe magát különféle fogoly-dilemmákkal, és mi emberi lények mind tudatosan, mind öntudatlanul ugyancsak ilyesmikbe botlunk - néha olyan módokon, amelyeket az adaptácionista gondolkodás nélkül soha el sem képzelhettünk volna. A homo sapiens nem mentes attól a fajta konfliktustól, amelyet David Haig posztulált, hogy a genomi imprintinget magyarázza; egy fontos új közleményében (1993) különféle olyan ellenérdekeltségi viszonyokat elemez, amelyek egy terhes nő és az általa hordozott magzat génjei között állnak fenn. Természetesen a magzat érdeke az, hogy az anya erős és egészséges maradjon, mivel saját túlélése nemcsak azon múlik, hogy az anya sikerrel fejezze be a terhességet, hanem azon is, hogy gondozni is képes legyen az újszülöttjét. Az anya azonban, abbéli próbálkozásában, hogy az őt próbára tevő körülmények között egészséges maradjon ilyen nehezítő körülmény lehet például az éhség, amely az emberi létezés legtöbb generációja alatt közönséges körülménynek kellett számítson - egyes esetekben le kell zárja a magzatja számára nyújtott táplálék ellátást, és egy bizonyos ponton ez a magzat túlélését jobban fenyegeti, mint ennek alternatívája, egy legyengült anya. Ha a magzatnak lenne esélye, hogy válasszon a korai terhesség során bekövetkező spontán abortusz vagy a halvaszületés, illetve az alacsony súllyal való születés között, szemben azzal, hogy normális testsúllyal szülessen egy gyenge vagy esetleg haldokló anyától, mit diktálna az (önző) ész? Azt diktálná, hogy megtegyünk minden lehetséges lépést annak biztosítására, hogy az anya ne lépje át a vonalat (megpróbálhat például később egy másik gyermeket kihordani, amikor az éhségnek vége). Pontosan ez az, amit az embrió tesz. Mind az embrió, mind az anya teljesen öntudatlanul vislekedhet a konfliktussal kapcsolatban - ugyanolyan tudatlanul, mint a fák, amelyek egymással versengve nőnek az erdőben. A konfliktus a génekben és az őáltaluk kontrollált hormonokban játszódik le, nem a magzat és az anya agyában -; ugyanolyan fajta konfliktus, mint amit az egér anyai és apai génjei között láttunk. Áradnak a hormonok; a magzat egy olyan hormont produkál, amely saját növekedését az anya táplálékigénye költségére fokozza; az anya teste egy antagonista hormonnal válaszol, amellyel megpróbálja az első hatását semlegesíteni; és így tovább, egy olyan kiterjedő
láncban, amely a szokásosnál sokszorosan magasabb hormonszinteket produkálhat. Ez a kötélhúzás rendszerint csak kölcsönösen részlegesen kielégítő egyensúly létrejöttével ér véget, de egy sereg mellékterméket hoz létre, amelyek kifejezetten ámulatbaejtők és értelmetlenek lennének, hogyha nem volnának az ilyen konfliktusok megjósolható mellékhatásai. Haig egy alapvető játékelméleti eredmény alkalmazásával zárja gondolatmenetét: „az anya és a magzat génjeit egyaránt előnyösen érintené, ha az erőforrások adott átvitele alacsonyabb hormon produkció és kevesebb anyai ellenállás mellett menne végbe, de egy ilyen megállapodás evolúciósan végrehajthatatlan és betarthatatlan” (Haig, 1993, 518. old.). Ezek számos tekintetben rossz hírek. Neumannak az emberi önzés elkerülhetetlenségéről kissé túl könnyen tett megjegyzése sűrítményét nyújtja a darwiniánus beállítódásnak, amit sokan undorral szemlélnek, és nem nehéz megérteni, hogy miért. Attól tartanak, hogy a darwini „survival of the fittest”-ből, a legalkalmasabb túléléséből az következne, hogy az emberek undokok és önzők lesznek. Hát nem éppen ez az, amit Neumann mond? Nem. Illetve nem egészen. Ő azt mondja, hogy valóban következik a darwinizmusból, hogy a kooperáció erénye általában „evolúciósan betarthatatlan” és ezért ritkán találkozunk vele. Ha létezhet kooperáció vagy más önzetlen vonás, akkor annak tervezettnek kell lennie - nem jön csak úgy ingyen. Speciális körülmények között valóban végbe is mehet ez a tervezési folyamat (lásd például Ashel 1984, 1955 és Haig és Graffen 1991 publikációit). Végül is az eukarióta forradalom, amely lehetővé tette a többsejtű organizmusok létrejöttét, olyan forradalom volt, amely azzal kezdődött, hogy valahogyan egy betartható fegyverszünet jött létre bizonyos prokarióta sejtek és az azokat támadó baktériumok között. Megtalálták a módját, hogy erőiket egyesítsék és önző érdekeiket elfojtsák. A kooperáció és a többi erény általában ritka és különleges tulajdonság, amely csak különleges és igen összetett K+F körülmények között jelenhet meg. Szembeállíthatjuk tehát a panglossiánus paradigmát a „pollyanniai” paradigmával, amely Polliannához hasonlóan azt tételezi fel, hogy az anyatermészet jóságos97. Általában az anyatermészet nem olyan jóságos - de ez még nem a világ vége. Még a jelen esetünkben is azt láthatjuk, hogy különféle nézőpontokat lehet felvenni. Valójában például nem vagyunk-e inkább szerencsések, hogy a fák olyan leküzdhetetlenül önzők? A gyönyörű erdők, hogy ne is beszéljünk a gyönyörű fa vitorláshajókról és a tiszta fehér papírról, amelyre verseinket írjuk - mindez nem létezhetne, ha a fák nem volnának önzők. Mint mondom, nem lehet kétség afölött, hogy a játékelméleti elemzések alkalmasint működnek az evolúcióelméletben, de vajon minden esetben működnek-e? Milyen körülmények között alkalmazhatók, és hogyan állapíthatjuk meg, amikor túllépjük a határt? A játékelméleti számítások mindig azt tételezik fel, hogy a „lehetséges” lépések egy bizonyos spektrumával rendelkezünk, amelyekből az alapértelmezés szerint önző versengők választhatnak. A választási lehetőség léte vajon általában mennyire realisztikus? Csak azért, mert egy lépés, egy adott környezetben, az adott körülmények között, éppen az a lépés lesz, amelyet a józan ész diktál, vajon az anyatermészet mindig ezt fogja-e választani? Vajon nem panglosszi optimizmus-e ebben reménykedni? (Mint már láttuk, ez néha inkább panglosszi pesszimizmusnak tűnik: „a fenébe -, az organizmusok „túl okosak” ahhoz, hogy együttműködjenek!”98) A játékelmélet szokásos feltételezése szerint mindig lesznek mutációk, amelyek a „megfelelő” fenotípusos hatással rendelkeznek, hogy felnőjenek az alkalomhoz, de mi van, ha a megfelelő lépés egyszerűen nem jut eszébe az anyatermészetnek? Lehetséges, vagy valószínű ez? Tudunk olyan esetekről, amikor az anyatermészet kétségkívül megteszi a kellő lépést, létrehozza például az erdőket. Vajon sok olyan eset van-e, ahol valamifajta rejtett korlát megakadályozza, hogy mindez megtörténjen? Nagyon is lehet, hogy igen, de minden egyes ilyen esetben az adaptácionisták a végsőkig ki fognak tartani. A következő kérdést 97 A pollyannai paradigma egy erős ellenmérgét lásd G. Williams (1988-ban). [A „pollyannai paradigma” Eleanor Porter amerikai ifjúsági író azonos nevű hősnőjének nevéből származó gúnyos kifejezés. A kislány örök optimista, mindenben a jót látja és keresi (a ford.)] 98 A panglossi pesszimista azt mondja: „hát nem szégyen, hogy végül is ez a lehetséges legjobb világ?” Képzeljünk el egy sörreklámot, ahogy a nap lemegy a hegyek mögött, a tábortűz körül üldögélő egyik kemény fickó azt mondja: „ennél nem is lehetne szebb az egész!”, ekkor gyönyörű társnője könnyekben tör ki: „ó nem! remélem, ez nem igaz”. Ezzel nem sok sört lehetne eladni.
teszik fel: vajon megvan-e a jó oka annak, hogy az anyatermészet miért nem teszi meg a szükséges lépést, vagy pedig ez tényleg egy durván ésszerűtlen korlát az anyatermészet racionális játékmesterségére nézve? Gould amellett érvelt, hogy az adaptácionista gondolkodás alapvető hibája az a feltételezés, hogy minden adaptív tájképen az út világosan látszik a különböző csúcsok felé, miközben lehetnek váratlan akadályok, mondjuk a tájképen keresztülhúzódó vasúti sínek. „Az öröklött formák és fejlődési útvonalak korlátai bármilyen változást adott mederbe terelhetnek. Még ha a szelekció a megengedett utakon lefelé vezető mozgást vált is ki, maga a csatorna képviseli az evolúciós irány alapvető meghatározottságát” (Gould, 1982a, 383. old.). A populációk ekkor nem tudnak szabadon elterjedni a területen, és arra kényszerülnek, hogy a síneken maradjanak, mint a 9.4 ábrán. Tegyük fel, hogy ez mind igaz. De mármost akkor hogyan találjuk meg az ilyesféle rejtett korlátokat? Nagyon jól teszi Gould és Lewontin, hogy rámutat a rejtett korlátok lehetőségére minden adaptácionista elismeri ezeket, mint mindenütt jelenlévő lehetőséget -, de azzal is foglalkoznunk kell, hogy milyen módszer lehet alkalmas ezek felfedezésére. Vegyük a sakkban követett szokásos gyakorlatot, illetve annak egy különleges variációját. Ha egy erősebb játékos egy barátságos mérkőzésen gyengébb ellenféllel kerül szembe, gyakran önként hendikepet vállal, hogy a játékot kiegyenlítettebbé és izgalmasabbá tegye. A szokásos hendikep egy vagy két figura feláldozása - a bajnok csak egy bástyával vagy egy futóval kezd játszani, vagy, hogy valóban extrém példát vegyünk, királynő nélkül. De van egy másik rendszer is, amely szintén érdekes eredményekhez vezethet. A mérkőzés előtt az erősebb játékos leír egy rejtett korlátot (vagy többet) egy darab papírra. Ezek mellett vállalja a játékot, ám elrejti a papírt a sakktábla alatt. Mi a különbség egy korlát és egy kényszerlépés között? Az ésszerűség kényszerlépéseket diktál - és mindig az adott lépést fogja diktálni, újra meg újra -, míg a történet valamilyen befagyott darabkája egy kényszerfeltételt, függetlenül attól, hogy volt-e értelme a születésének, vagy hogy felhozható-e mellette vagy vele szemben valamilyen ésszerű érv. Itt van néhány lehetséges kényszerpálya:
Hacsak a sakkszabályok nem kényszerítenek arra, hogy azt tegyem (mert például sakkban vagyok, és ekkor köteles vagyok bármilyen legális lépéssel abból kimenekülni), akkor: 1. Soha nem mozdíthatom ugyanazt a bábut egymás után kétszer.
2. Nem sáncolhatok. 3. Gyaloggal az egész játék során legfeljebb háromszor üthetek. 4. A királynőm csak bástyaként mozoghat, átlósan sohasem. Képzeljük el a gyengébb játékos kínos ismeretelméleti helyzetét, aki tudja, hogy ellenfele rejtett kényszerek alatt játszik, de nem tudja, hogy mik ezek. Mit kell tennie? A válasz egészen nyilvánvaló, úgy kell játszani, mintha minden látszólag lehetséges lépés - vagyis minden legális lépés - az ellenfél rendelkezésére állna, és ezt a stratégiáját csak akkor kell megváltoztatni, ha elkezd gyülekezni a bizonyíték arra nézve, hogy az ellenfél valójában kénytelen elkerülni az egyébként nyilvánvalóan legjobb lépést. Az ilyen bizonyítékokat egyáltalán nem könnyű összegyűjteni. Ha azt gondoljuk, hogy ellenfelünk nem léphet a királynővel átlósan, ezt a hipotézist azzal a kockázatos taktikával lehet letesztelni, hogy a királynőnek egy szabad ütést ajánlunk fel valamelyik átlón. Ha a királynő ezt visszautasítja, ez hipotézisünk mellett szól - hacsak nincs egy mélyebb (e pillanatban számunkra még el sem gondolható) stratégiai ok az ütésről való lemondásra (emlékezzünk Orgell második törvényére, az evolúció ügyesebb, mint mi vagyunk). Természetesen a sakktábla mellett a rejtett kényszerfeltételek megismerésének másik módja az lehet, hogy odakukucskáljunk a papírra, és az ember azt gondolná, hogy Gould és Lewontin tényleg azt tanácsolja, hogy az adaptácionisták egyszerűen vessék el a szokásos játékukat, és az igazságot a molekuláris bizonyítékok közvetlenebb vizsgálatával keressék. Sajnos azonban ez az analógia téves. Az biztos, hogy a tudomány játékában szabad bármilyen adatgyűjtési trükköt használnunk, de hogyha a molekulákra kukucskálunk, ott csak még több gépszerűséget, még több tervszerűséget (vagy látszólagos tervszerűséget) találunk, ami további tervvisszafejtést és további adaptációs gondolkodást igényel. Az anyatermészetben sehol sincsenek leírva a rejtett korlátok úgy, hogy az a műtermékek hermeneutikájának értelmező szabályai segítsége nélkül kiolvasható lenne (Dennett, 1990b). A DNS mélyebb szintjére való leereszkedés például valóban értékes módja annak, hogy az ember a vizsgálóképességét növelje - noha általában azon a kibírhatatlan áron, hogy megfulladunk a túl sok adatban -, de akárhogy is, ez az adaptácionizmusnak nem alternatívája, csupán kiterjesztése. A rejtett korlátokkal való sakkjáték példája láttatni enged egy fontos különbséget az anyatermészet és az emberi sakkjátékosok között, amelynek, úgy gondolom, nagyon is vannak implikációi az adaptácionista gondolkodás egy széles körben mutatkozó gyengeségével kapcsolatban. Ha mi rejtett korlátok szerint játszó sakkjátékosok volnánk, stratégiánkat ennek megfelelően módosítanánk. Tudván, hogy titokban megígértük, hogy nem lépünk átlósan a királynővel, feltételezhető, hogy valószínűleg ellenállnánk minden kísértésnek, hogy a szokatlan korlátozás következtében a királynőt a leütés veszélyének tegyük ki habár természetesen meg lehet próbálni a szerencsét, abban reménykedve, hogy gyenge ellenfelünk nem fogja észrevenni a kínálkozó lehetőséget. De mi rendelkezünk a rejtett korlátok ismeretével és rendelkezünk előrelátással. Az anyatermészet nem. Az anyatermészetnek nincs oka elkerülni a kockázatos játékot; minden kockázatot vállal, és legfeljebb megrántja a vállát, ha mindenütt veszít. Ez a gondolat a következőképpen alkalmazható az evolúcióelméletre. Tegyük fel, hogy észrevesszük, egy adott pillangó védőszínekkel a szárnyain rendelkezik, amelyek rejtélyes módon utánozzák az erdő aljának színeit, ahol él. Feljegyezzük ezt a tényt, mint egy finom adaptációt, mint az álcázási képesség bizonyítékát, és kétségtelen, hogy ez az is. Ez a pillangó sikeresebb lesz az unokatestvéreinél, mivel színezése olyan tökéletesen reprodukálja az erdő aljának színezését. De van egy kísértés, aminek rendszerint engedni szoktunk, hogy implicite vagy explicite hozzátegyük: „és továbbá, ha az erdő aljának bármilyen más színmintázata lenne, a pillangó akkor meg azt a mintázatot követné ehelyett!” Ez egy hívatlan állítás. Nagyon is lehet, hogy nem igaz. Határesetben még az is lehetséges, hogy ez az egyetlen olyanfajta erdei mintázat, amelyet a pillangók adott leszármazási vonala sikerrel utánozhat; ha az erdei talaj jelentősen eltérő lenne, ez a vonal egyszerűen nem lenne itt - sose feledkezzünk el a beetetéses váltás jelentőségéről az evolúcióban. Mi fog történni, ha megváltozik az erdő aljazata? A pillangó automatikusan adaptálódni fog? Csak annyit mondhatunk, hogy vagy adaptálódni fog, álcázását megváltoztatva, vagy pedig nem! Ha nem, akkor pedig vagy talál
magának valamilyen más adaptációt a lehetséges lépéseinek korlátozott készletéből, vagy pedig hamarosan eltűnik. A határeset, amelyben mindig csak pontosan egy út van nyitva a felderítés számára, a végzet aktualizmusának jól ismert példája: ekkor csak a tényleges lehetséges. A (látszólagos) lehetőségek terének ilyen kényszerzubbonyos felderítése nem kizárható, de ez kivétel kell legyen, nem pedig a szabály. Ha ez lenne a szabály, akkor a darwinizmus funkcióját vesztené, és képtelen lenne a bioszférában megmutatkozó (látszólagos) tervszerűség magyarázatára. Olyan lenne, mint hogyha írnánk egy sakkot játszó számítógép-programot, amely csak egyetlen játékot tud játszani (mondjuk Aljehin lépéseit a híres Lamberg-Aljehin mérkőzésről, amely Mannheimben volt, 1914-ben) és mirabile dictu, rendszeresen nyerne minden ellenféllel szemben! Ez csodával határos Leibniz-i előre elrendezett harmónia volna, megcsúfolása annak a darwiniánus állításnak, amely szerint megmagyarázható, hogyan találják meg a „nyertes” lépéseket. Ugyanakkor az, hogy elvetjük az aktualizmust, nem kell arra csábítson bennünket, hogy a másik irányban tévedjünk, azt feltételezve, hogy a valós lehetőségek tere sokkal sűrőbben lakott, mint valójában. Ha a fenotípusos variációkról gondolkodunk, a kísértés az, hogy olyan taktikát alkalmazzunk, amely feltételezi, hogy az általunk elképzelhető variációk ténylegesen lehetségesek. Végletekig víve, ez a taktika mindig hatalmasan - Hatalmasan - túlbecsüli, hogy mi az, ami ténylegesen lehetséges. Ha a tényleges életfa elenyészően keskeny fonalakat foglal el a mendeli könyvtárban, akkor a ténylegesen lehetséges életfa a látszólag lehetségesnek valamilyen bozontos, de a sűrűtől még igen messze lévő, részleges kitöltését jelenti. Láttuk már, hogy az összes elképzelhető fenotípus hatalmas tere kétségkívül olyan óriási területeket is magában foglal, amelyek elérésére nincsen recept a mendeli könyvtárban. De még az olyan utak mentén is, amelyeken az életfa tekereg, nem rendelkezünk garanciával, hogy az elképzelhető fenotípusok terének szomszédos régiói ténylegesen mind elérhetők lennének99. Ha valamilyen rejtett korlátok garantálják, hogy a látszólagos lehetőségek terében létezik a labirintusfalak - vagy felőlem: csatornák, vagy vasúti sínek - nagyrészt láthatatlan halmaza, akkor az, hogy (mint a viccben) „innen nem lehet odajutni” sokkal gyakrabban igaz, mint el tudnánk képzelni. De még ha ez így is van, továbbra sem tehetünk jobbat a lehetőségek felderítésekor, mint minden alkalommal, minden egyes szinten, az adaptív tervvisszafejtő stratégiáinkat alkalmazni. Fontos, hogy eközben ne becsüljük túl a tényleges lehetőségeket, de még ennél is fontosabb, hogy ne becsüljük alá őket, ami éppolyan gyakori gyengeség, noha nem éppen az, amelyet tipikusan az adaptácionisták mutatnának. Számos adaptácionista érv „ha lehetséges, akkor meg is fog történni” típusú: csalók fognak megjelenni, hogy kiszorítsák a jámborokat; vagy pedig fegyverkezési verseny következik, míg egy ilyen és ilyen adaptív stabilitást el nem ér a rendszer, és így tovább. Ezek az érvek előfeltételezik, hogy a lehetőségek terének elegendő része „lakható” ahhoz, hogy a folyamat az alkalmazott játékelméleti modellt közelítse. De vajon ezek a feltételezések mindig megfelelőek-e? A baktériumok egy adott populációja olyan formában fog-e mutálódni, amely rezisztens az új oltóanyagok ellen? Ha szerencsénk van, nem, de jobb mégis feltételeznünk a legrosszabbat - nevezetesen azt, hogy igen; hogy abban a térben, amely ezeknek a baktériumoknak ténylegesen hozzáférhető, vannak ellenlépéseik a fegyverkezési versenyben, amelyet a mi orvosi fejlesztésünk hozott mozgásba (Williams és Nesse, 1991)KILENCEDIK FEJEZET - Az adaptácionizmus erőteljes és mindent áthat a biológiában. Mint bármilyen más eszmével, ezzel is vissza lehet élni, de nem téves eszme: a darwini gondolkodás semmi mással nem helyettesíthető magvát képezi. Gouldnak és Lewontin-nak az adaptácionizmusra adott hírhedt cáfolata puszta illúzió, de legalább mindenki lelkiismeretét felnyitották az óvatlan gondolkodás kockázataira. A jó adaptácionista gondolkodás mindig 99 Gould szeret rámutatni arra a hibára, amikor az ember visszanéz az időben és „leszármazási vonalakat” lát ott, ahol „bozótot” kellene látni - amely magában foglalja mindazokat a hibás variációkat, melyeknek nem voltak leszármazottaik. Én egy ellenkező fajta hibára mutatok rá: a nem aktualizálódott lehetőségek sűrű bozótját elképzelni ott, ahol valójában csak meglehetősen ritka ágacskák lehetnek, amelyek a látszólagos lehetőségek Hatalmas terének viszonylag izolált, távoli állomáshelyeihez vezető utakat jelölnek ki.
keresi a rejtett korlátokat, és egyben a legjobb módszert is nyújtja azok felfedezésére. TIZEDIK FEJEZET - A könyvünkben e pontig bemutatott darwini gondolkodás visszatérő kihívásoknak lett kitéve Steven Jay Gould részéről, akinek befolyásos írásai az evolúcióbiológia súlyosan eltorzított képéhez vezettek, mind a laikusok és a filozófusok, mind pedig más területek kutatói között. Gould az ortodox darwinizmus számos különböző „forradalmi” megnyirbálását jelentette be, ám ezek mind hamis riadónak bizonyultak. Egyfajta csökönyös mintázat fedezhető fel ezekben az erőfeszítésekben: Gould, mint annyi jeles evolúciókutató előtte, égi fogantyúkat keresett, hogy ezzel csökkentse Darwin veszedelmes gondolatának erejét. IO. FEJEZET
Éljen a Brontosaurus! 1. A fiú, aki farkast kiáltott? Mi, tudósok hatalommal rendelkezünk a fegyelmezettségünkből fakadó megbecsülésnél fogva. Ezért súlyos kísértésnek lehetünk kitéve, hogy ezt a hatalmat rosszul használjuk fel, előmozdítván egy személyes előítéletet vagy társadalmi célt - miért is ne bocsássuk rendelkezésre ezt a rendkívüli vonzerőt azzal, hogy kiterjesztjük a tudomány védernyőjét az etika vagy a politika területére vonatkozó személyes preferenciákra? De ezt nem tehetjük meg, nehogy elveszítsük azt az igazi megbecsülést, amely bennünket elsősorban erre a pályára csábított, - STEPHEN JAY GOULD 1991b, 429-30. o. SOK ÉVVEL EZELŐTT láttam egy műsort a brit televízióban, amelyben kisgyerekeket kérdeztek II. Erzsébet királynőről. Magabiztos válaszaik elbűvölőek voltak: a királynő, úgy tűnik, a nap jórészét a Buckingham palota porszívózásával tölti - természetesen koronájával a fején. Amikor nem az államügyekkel foglalkozik, akkor a tévéhez cipeli a trónját, és mosogatás közben a hermelin talárja fölött kötényt hord. Akkor rájöttem, hogy e gyerekek nagyrészt képzeletbeli II. Erzsébet királynője (amit a filozófusok intencionális tárgyuknak neveznének) bizonyos tekintetben érdekesebb tárgyként létezik a világban, mint a valódi. Az intencionális tárgyak a vélekedések teremtményei, és ennélfogva közvetlenebb szerepet játszanak az emberek viselkedésének irányításában (vagy félrevezetésében), mint a velük azonosnak tartott valódi tárgyak. A Fort Knox-i arany például kevésbé fontos, mint azt hiszik, és Albert Einstein mítosza, miképp a Mikulásé, sokkal ismertebb, mint azé az emlékezetben viszonylag elmosódott történelmi alaké, aki a mítosz elsődleges forrása volt. E fejezet egy másik mítoszról szól - Stephen Jay Gouldról, az ortodox darwinizmus messzeföldön híres cáfolójáról. Az évek során Gould különböző oldalakról a támadások egész sorát intézte korunk neodarwinizmusa ellen, és bár a legjobb esetben sem bizonyult egyik sem jobbnak, mint az ortodoxia gyenge javítgatása, retorikájuk erőteljes és egyben torzító hatást gyakorolt a világra. Ez olyan problémát vet fel számomra, amelyet nem hagyhatok figyelmen kívül, s megválaszolását sem odázhatom el. Az évek során munkáimban gyakran használtam fel evolúciós szempontokat, és majdnem minden alkalommal az ellenállás különös falába ütköztem: filozófusok, pszichológusok, nyelvészek, antropológusok kereken elutasították a darwini érvelés felhasználását, mondván, az elavult, hitelét vesztett tudomány. Mások pedig jókedvűen arról tájékoztattak, hogy biológiai szemléletem úgy, ahogy van rossz: nem csináltam meg a házifeladatomat, mivel Steve Gould megmutatta, hogy a darwinizmus tulajdonképpen nincs igazán jó formában. Sőt, valójában kihalófélben van. Ez noha mítosz, s még a tudomány berkeiben is nagyon hatásosnak bizonyul, mégis csak mítosz. E könyvben megpróbálom az evolúciós gondolkodást pontosan bemutatni, úgy, hogy az olvasót felvértezem a közkeletű félreértésekkel szemben, és az elméletet megvédem a rosszul megalapozott ellenvetésektől. Mivel sok szakértői segítséget és tanácsot kaptam, így biztos vagyok abban, hogy sikerrel járok. A darwini gondolkodásról alkotott szemléletem azonban igencsak eltér attól, amivel Gould ismertetett meg sokakat. Vajon ennélfogva e szemléletre teljes biztonsággal rásüthető, hogy elhibázott? Elvégre, ki is ismeri jobban Darwint és a darwinizmust, mint Gould?
Az amerikaiak hírhedten tájékozatlanok az evolúcióval kapcsolatban. Egy mostani Gallup felmérés (1993 június) kimutatta, hogy a felnőtt amerikaiak 47%-a azt hiszi, hogy a Homo sapiens az Isten által kevesebb, mint tízezer évvel ezelőtt teremtett faj. Amit azonban egyáltalán tudnak erről a témáról, az valószínűleg inkább Gouldnak köszönhető, mint bárki másnak. Ama csaták során, melyek akörül zajlanak, hogy a „teremtéstudományt” tanítsák-e az iskolákban vagy sem, az evolúció védelmének kulcsfigurájának számít az amerikai oktatást folyamatosan kínzó törvényszéki tárgyalásokon. Húsz év óta, a Natural History „This View of Life” című havi rovatában a szakmabeli és az amatőr biológusokkal érdekes meglátásokat, lenyűgöző tényeket és gondolkodásmódjuk számára roppant mód szükséges kiigazításokat közöl. Ezen esszéi a következő gyűjteményes kötetekben jelentek meg: az Ever Since Darwin (1977a Darwin óta), The Panda's Thumb (1980a; magyarul: A panda hüvelykujja Európa, Budapest 1990; válogatás), Hen's Teeth and Horse's Toes (1983b; A tyúk fogai és a ló lábujjai; magyarul: A panda hüvelykujja c. kötetben), The Flamingo's Smile (A flamingó mosolya 1985), Bully for Brontosaurus (Éljen a Brontosaurus 1991b), Eight little Piggies (A nyolc kis malac 1993d). Továbbá a csigákról, illetve a paleontológiáról szóló szakmai művein kívül írt egy fontos elméleti könyvet az Ontogeny and Philogeny (Ontogenezis és filogenezis 1977b) címmel; támadta az IQ mérést The Mismeasure of Man (Az ember tévmértéke 1981) című könyvében. Ezen kívül újraértelmezte a Burgess agyagpala faunáját a Wonderful Life (A csodálatos élet 1989a) című művében; és számos más cikket írt Bachtól a baseballig, az idő természetétől a Jurassic Park kissé kompromisszumnak tűnő témájáig. Legtöbbjük egyszerűen lenyűgöző: elképesztően művelt, annak a tudósnak a mintaképe, aki felismeri, amint azt egyszer a középiskolai fizika tanárom mondta, hogy a helyesen művelt természettudomány egyike a humán tudományoknak. Gould havi rovatának címe Darwintól származik, A fajok eredetének záró mondata. Nagyszerűség van ebben a felfogásban, amely szerint a Teremtő az életet a maga különböző erőivel eredetileg csak néhány vagy csak egyetlen formába lehelte bele; és mialatt bolygónk a nehézkedés megmásíthatatlan törvénye szerint keringett, ebből az egyszerű kezdetből végtelen sok szépség és csodálatos forma bontakozott ki s bontakozik ki még most is. Aki olyan termékeny és energikus, mint Gould, minden bizonnyal van egy küldetése azon túl is, hogy embertársait egyszerűen okítja és megörvendezteti a darwini életszemlélettel. Valójában nem egy, hanem számos küldetése van. Keményen küzd az előítélet ellen, különösen azokkal szemben, akik a tudományos kutatással (és tudományos presztízzsel) úgy élnek vissza, hogy politikai ideológiáikat a tudomány tiszteletre méltó köntösébe bújtatják. Fontos annak a felismerése, hogy a darwinizmus mindig is rendelkezett azzal a szerencsétlen vonzerővel, amivel a legkevésbé sem kívánt rajongókat vonzotta magához. Demagógok, pszichopaták, mizantrópok és más hasonszőrű elemek éltek vissza Darwin veszedelmes gondolatával. Gould tucatnyi mesében leplezte le e szomorú történetet, mely a szociáldarwinistákról, a minősíthetetlen rasszistákról, és azokról az alapvetően derék emberekről szól, akiknek a fejét megzavarta - elcsábította és elhagyta - egyik vagy másik darwinista szirén. Túlságosan is könnyű lazán lelépni a darwinista gondolkodás valamiféle szegényesen megértett változatával, és Gould életművének nagyobb részét annak szentelte, hogy megvédje hősét az eféle visszaéléstől. Ironikus, hogy néha visszafelé sül el a darwinizmus védelmében tett eme kitartó erőfeszítése. Gould a saját darwinizmusát védelmezi, de buzgón ellenzi azt, amit „ultradarwinizmus”-nak vagy „hiperdarwinizmus”-nak hív. Milyen különbség rejlik e kettő között? Az általam képviselt megalkuvást nem ismerő, „égi fogantyú mentes” darwinizmus Gould szemében hiperdarwinizmus-nak, megdöntésre szoruló szélsőséges nézetnek minősül. Mivel valójában, amint már említettem, az én nézetem igen csak ortodox neodarwinizmus, Gould hadjáratának forradalommá kellett növekednie. Gould szájhős módjára megállás nélkül hirdeti szószékéről elbűvölt rajongóinak, hogy a neodarwinizmus halott, mivel legyőzte egy - még mindig darwinista, de az uralkodó nézetet megdöntő - forradalmian új nézet. Azonban ez egyáltalán nem következett be. Amint azt Simon Conway Morris, Gould Csodálatos életének egyik hőse mondta, „Nézetei még úgy is sok mindent felkavartak az uralkodó ortodoxiában, hogy amikor a felkavart por leülepszik, az evolúció elméletének építménye kismértékben változott csak meg” (Conway Morris 1991, 6. o.).
Gould nem az egyetlen evolucionista, aki átadja magát a túldramatizálás ellenállhatatlan vágyának. Manfréed Eigen és Stuart Kauffman - továbbá mások, akiket most itt nem említünk - szintén radikális eretnekeknek nevezik magukat. Van-e olyasvalaki, aki ne szeretne igazán forradalmi módon közreműködni? De, amíg Eigen és Kauffman - mint azt láttuk - idővel mérséklik retorikájukat, addig Gould forradalmat forradalomra halmoz. Annak ellenére, hogy forradalmi kinyilatkoztatásai mind a mai napig kivétel nélkül téves riasztások, nem adta fel a harcot, dacolván Aesopus azon meséjének tanulságával, amelyben a fiú farkast kiáltott. Ez nemcsak (a tudósvilág berkeiben) vezetett hitelességi problémához, de saját munkatársaiban is ellenséges indulatokat keltett, mert méltánytalan nyilvános megbélyegzésnek tartották befolyásos hadjáratát. Robert Wright (1990, 30. 0.) írja, hogy Gould „Amerika evolucionista babérkoszorúsa. Ha rendszeresen félrevezeti az amerikaikat, hogy mi is az evolúció és mit jelent, akkor az jelentős intellektuális károkat okoz.” Valóban ezt teszi ? Nézzük a következőket. Ha az Olvasó azt hiszi: (1) hogy az adaptácionizmust elutasítják vagy kisebb szerepet osztanak rá az evolúciós biológiában, vagy (2) hogy mivel az adaptácionizmus a „szociobiológia központi intellektuális gyengéje” (Gould 1993a, 319. o.), ezért a szociobiológia teljesen hitelét vesztette, mint tudományos diszciplína, vagy (3) hogy Gould és Eldredge szaggatott egyensúly hipotézise megdöntötte az ortodox neodarwinizmust, vagy (4) hogy Gould megmutatta, miszerint a tömeges kihalás ténye cáfolja az „extrapolacionizmust”, ami az ortodox neodarwinizmus Achilles ina, akkor téved. Ha ezen állítások bármelyikét is elhiszi, akkor mindenképpen mennyiségében és intellektuálisan nagyon jó, megkülönböztetett társaságban van. Quine egyszer egyik munkájának megfontolatlan kritikusára azt mondta: „felszínesen olvas”. Mindannyian hajlamosak vagyunk erre, különösen akkor, amikor megkíséreljük egyszerű nyelven megfogalmazni szakterületünkön kívüli munkák könnyen fogyasztható üzenetét. Hajlunk arra, hogy felszínes olvasással azt lássuk, amit akarunk. A fenti négy állítás mindegyike olyan ítéletet fejez ki, ami sokkal radikálisabb és élesebb, mint ahogy Gouldnak szándékában állhatott, de együttesen olyan üzenetet alkotnak, amely számos helyen megfogalmazódik. Én másképp vélekedem, így nekem jut a mítosz lerombolása. Ez nem mondható könnyű feladatnak, mivel gondosan el kell választanom a retorikát a valóságtól úgy, hogy folyamatos magyarázkodással - partvonalon kívülre helyezem azt a teljesen ésszerű feltételezést, miszerint egy Gould formátumú evolucionista nem tévedhet akkorát ítéleteiben. Vagy igen? Azt mondhatom: igen is, meg nem is. Az igazi Gould nagy mértékben hozzájárult az evolúciós gondolkodáshoz azzal, hogy számos komoly és széleskörű félreértést tisztázott, de a mitikus Gouldot a Darwintól iszonyodók sokaságának sóvárgása hozta létre, akik Gould érzelmileg túlfűtött szavaiból élnek, és ez arra bátorította Gouldot, hogy kísérletet tegyen az „ultradarwinizmus” megdöntésére, így jutott el néhány szerencsétlen állításhoz. Ha Gould farkast óbégat, akkor ezt vajon miért is teszi? Tézisem szerint Gould azon kiváló gondolkodók egész sorának a követője, akik égi fogantyút kerestek - és darukkal álltak elő. Mivel az evolúciós elmélet sokat fejlődött az utóbbi években, nehezebbé vált az égi fogantyúknak helyet szorítani, ami következésképpen magasabbra emelte a lécet minden olyan gondolkodó számára, aki néhány szerencsés kivételt akar találni. Gould témáinak és azok változatainak ismétlődését követve ki fogok mutatni egy mintát: minden egyes elhibázott kísérlete egy kis töredékét rajzolja körül áldozata árnyékának, míg végül világosan körvonalazódik a Gouldot vezérlő rossz közérzet forrása. Gould végső célja maga Darwin veszedelmes gondolata: ellenzi azt az eredeti elképzelést, miszerint az evolúció végső soron csak egy algoritmikus folyamat. Érdekes lenne felvetni azt a további kérdést, hogy miért is van ellenére ennyire ez a gondolat. Ez azonban valóban egy következő és talán egy másik tollforgató feladata. Gould maga mutatja meg, miképp kell megvalósítani egy ilyen célt: magától Darwintól kezdve, Alfréd Binet-n az IQ teszt feltalálóján át, Charles Walcottig, a Burgess-pala (téves) osztályozójáig csakhogy a három legjobban ismert esettörténetét említsem - vizsgálja meg a korábbi tudósok feltételezéseit, félelmeit és reményeit. És - tehetjük fel a kérdést - miféle rejtett erkölcsi,
politikai, vallásos küldetések vezérlik magát Gouldot? Habár a kérdés roppant vonzó, ellenállok ama kísértésnek, hogy megpróbáljak választ adni rá, noha a megfelelő időben szükség szerint röviden szemügyre veszem a javasolt versengő hipotéziseket. Részemről elegendő éppen csak megvédeni ama kétségkívül riasztó állítást, miszerint Gould elhibázott forradalmainak jellegzetes mintázata leleplezi, hogy Amerika evolucionista babérkoszorúsát mindig is nyugtalanította a darwinizmus központi magja. Évekkel ezelőtt valóban zavarba ejtett az a darwinizmussal szembeni kissé nehezen körvonalazódó ellenségesség, amivel sok akadémiai munkatársamnál találkoztam. És noha tekintélyként idézték Gouldot, azt gondoltam, éppen hogy vágyteljesítésként olvassák félre, továbbá mivel a tömegkommunikáció felől megerősítések érkeztek, úgy mindig is égtek a vágytól, hogy az árnyalatnyi finomságokat mellőzzék és minden apró ellentmondást hatalmas méretűvé dagasszák. Valóban nem jutott az eszembe, hogy Gould gyakran a másik oldaIon harcol, mivel ennek az ellenségességnek gyakran ő maga is áldozatul esett. Maynard Smith csak egyetlen példát említ: Senki sem töltheti az életét az evolúciós elméleten dolgozva anélkül, hogy rá ne jönne, miszerint a legtöbb ember, aki nem ezen a területen dolgozik - illetve néhányan azok közül is - nagyon szeretné azt hinni, hogy a darwini elmélet téves. Mostanában ennek akkor ébredtem a tudatára, amikor Stephen Gould barátom, aki éppoly meggyőződéses darwinista, mint én, ott találta magát a Guardian vezércikkében a darwinizmus halálát hirdetve, amit kiterjedt szerkesztőségi levelezés követett ugyanerről a témáról, pusztán azért, mert kimutatott néhány olyan nehézséget, amivel az elmélet még mindig szembenéz. [Maynard Smith 1981, 221. o., utánnyomva Maynard Smith 1988.] Ugyanakkor miért kellene Gouldnak, aki oly „meggyőződéses darwinista”, állandóan bajba kerülnie azzal, hogy hozzájárul ahhoz a közkeletű félreértéshez, miszerint a darwinizmus halott? Nincs elkötelezettebb és zseniálisabb adaptácionista, mint John Maynard Smith, de szerintem itt a mestert szundikálni látjuk: nem teszi fel magának ezt a „miért”-et. Miután elkezdtem felismerni, hogy az evolúciós elmélet legfontosabb meglátásainak jórésze olyan gondolkodók felől érkezett, akik alapvetően zavarban voltak Darwin nagyszerű meglátásától, komolyan tudtam venni azt a hipotézist, miszerint Gould közéjük tartozik. E hipotézis bizonyításához türelemre és kemény munkára van szükség, ami mostanára elkerülhetetlenné vált. Az a mitológia, hogy Gould mit mutatott ki és mit nem, annyira elterjedt, hogy elhomályosít előttünk minden más kérdést, hacsak nem lépem meg azokat a lépéseket, melyek szükségesek e homály eloszlatásához. 1. A Ívmező Hüvelykujja Szerintem ismerem az evolúciós elmélet hibáját, ami nem más, mint a modern szintézis szigorú építménye, a mindent átható adaptációba és a fokozatosságba vetett hitével egyetemben, továbbá azzal, hogy hisz abban, miszerint a helyi populációkbeli változás okai egyenletes folyamatossággal terjeszthetőek ki az élet történetének főbb irányvonalaira és átmeneteire. - STEPHEN JAY GOULD 1980b A szóban forgó kérdés nem az az általános elképzelés, miszerint a természetes szelekció kreatív erőként működhet; elvileg az alapvető érvelés hibátlan. A fő kétely a másodlagos állításokra összpontosul: a fokozatosságra és az adaptácionista programra. - STEPHEN JAY GOULD 1982a Gould sokat tett annak érdekében, hogy közismertté tegye a darwinizmus központi tárgyát, vagyis azt, hogy a tervezés állítólagos tökéletessége az anatómia néhány valószínűtlen töredékére épülő kompromisszumos tákolmány. Ezen esszék némelyike azonban olyan utalásokat is tartalmaz, melyek szerint a darwini magyarázat valahogy csak részben helytálló. De komoly-e ez a támadás? Ha közelebbről szemügyre vesszük, nem az. - SIMON CONWAY MORRIS 1991 Gould (1980b, 1982a) két fő problémát lát a modern szintézisben: a „mindent átható adaptáció”-t és a „fokozatosság”-ot, melyek szerinte egymásra épülnek. Arra a kérdésre, hogy ez miként is van, az évek során némileg különböző válaszokat adott. Nézzük a „mindent
átható adaptáció”-t. Azért, hogy értsük a problémát, vissza kell térnünk Gould és Lewontin 1979-es írásához. A cím önmagáért beszél: „A San Marco ívmezői és a panglossi paradigma: az adaptácionista program kritikája”. A „panglossi” fogalmának újraértelmezése mellett egy másik terminust is bevezetnek, a „ívmező”-t, ami bizonyos értelemben nagyon sikeres szóalkotásnak bizonyult: az evolúciós biológiában s azon túl is elterjedt. Egy újabb retrospektív esszéjében Gould így fogalmazza meg: Tíz évvel később Dave Raup barátom...azt mondta nekem: „Mindannyian elívmezősödtünk”. Amikor példád általánossá és a szóhasználat egyedi részévé válik, akkor nyertél. Azok a San Marco ívmezők egy sorba léptek a „Kleenex”-szel (papírzsebkendő), a „Jell-0”-val (dzsem), és a legkevésbé sem metaforikus „Band Aid”-del (gyorstapasz). [Gould 1993a, 325. o.] Gould és Lewontin óta az evolucionisták (és sokan mások) az ívmezőket emlegetik, azt gondolván, hogy tudják miről beszélnek. De mik is azok az ív-mezők? Ez jó kérdés. Gould arról akar meggyőzni minket, hogy az adaptáció nem „mindent átható”, ezért szüksége van egy fogalomra ama (feltehetően sok) biológiai jellemző számára, amely(ek) nem adaptáció(k). így hát, ott vannak az „ívmezők”. Szóval az ívmezők olyan dolgok, amelyek nem adaptációk, akármik is legyenek. Gould és Lewontin pedig megmutatták, hogy az ívmezők a bioszférában mindenütt megtalálhatóak, nemdebár? Hát, nem igazán. Amint egyszer a fogalom jelentésével kapcsolatos zűrzavartól megszabadulunk, vagy azt fogjuk látni, hogy az ívmezők egyáltalán nem találhatóak meg mindenütt, vagy pedig azt, hogy az adaptáció szokványos kiindulópontjai, és ennélfogva egyáltalán nem számítanak a „mindent átható adaptáció” megkurtításainak. Gould és Lewontin írása két híres építészeti példával kezdődik, és mivel az elején egy lényeges balfogást követnek el, ezért közelebbről szemügyre kell vennünk a szöveget. (A klasszikus szövegek egyik hatása az, hogy az emberek
rosszul emlékeznek rá, mivel sietősen csak egyszer olvasták el. Még hogyha ismerős is e
gyakran idézett bekezdés, arra buzdítalak Olvasóm, hogy olvasd el ismét, lassan, hogy lásd miképp jön létre a balfogás a szemed láttára.) A velencei Szent Márk katedrális nagy kupolájában a mozaik részletes ikonográfiában ábrázolja a keresztény hit fő támaszait. Krisztus központi képéből a figurák három köre áramlik ki: az angyalok, a tanítványok, és az erények. Mindegyik kör kvadránsokra van osztva, habár maga a kupola szerkezete sugarasan szimmetrikus. Mindegyik kvadráns találkozik a négy ívmező egyikével a kupola alatti boltívben. A ívmezők - a derékszögben találkozó két lekerekített boltív kereszteződése által formált elvékonyodó háromszög alakú terek (10. 1. ábra) - szükséges építészeti mel-
léktermékei a lekerekített boltívekre emelt kupolának. Mindegyik ívmező az elvékonyodó részébe csodálatosan illeszkedő mintából áll. ... A minta oly kifinomult, harmonikus és céltudatos, hogy hajlunk bármilyen elemzés kiindulópontjának tenni, illetve úgy tekinteni, mint ami valamilyen értelemben a környező építmények oka. De ez megfordítaná az elemzés helyes útját. A rendszer egy építészeti korláttal kezdődik: a szükséges négy ívmezővel és az elvékonyodó háromszög formával. Olyan teret formálnak, amelyben a mozaikkészítők
dolgoztak; ezek alapozzák meg a fenti kupola négykaréjos szimmetriáját... Minden boltozatos legyezőmennyezetnek a nyitott terek olyan sorával kell rendelkeznie a boltozat középvonalánál, ahol a legyezők oldalai az oszlopok között kereszteződnek (10. 2 ábra). Mivel e tereknek létezniük kell, gyakran ötletesen díszítették azokat. A cambridge-i King's College kápolnában például ezek a terek hol Tudor rózsákkal, hol pedig csapórácsokkal díszített reliefeket tartalmaznak. Bizonyos értelemben ez a minta egyfajta 'adaptáció't képvisel, de nyilvánvalóan az építészeti korlátok az elsődlegesek. A terek a legyező boltozat szükséges melléktermékeiként jönnek létre: a megfelelő kihasználtságuk másodlagos hatás. Bárki, aki úgy próbált meg érvelni, hogy ez a szerkezet azért létezik mert a rózsa és a csapórács egy Tudor kápolnában oly sok jelentőséggel bír, ugyanolyan nevetségessé válna, mint amilyenné Voltaire tette Dr. Panglosst ... Még az evolucionista biológusok is - azon hajlamuknál fogva, hogy kizárólag a helyi feltételekhez történő közvetlen alkalmazkodásra összpontosítják figyelmüket - hajlanak az építészeti korlátok mellőzésére, illetve arra, hogy a magyarázat pontosan ilyen megfordítását mutassák be. [Gould 1993a, 147-149. o.] Először is vegyük észre, hogy Gould és Lewontin kezdettől fogva az adaptácionizmus és az építészeti „kényszerűség” vagy „korlátok” szembeállítására ösztönöz minket - mintha az ilyen korlátok felfedezése nem lenne egy (jó) adaptácionista érvelés szerves része, amint azt az utolsó két fejezetben kifejtettem. Most talán pont itt kellene megállnunk és figyelembe vennünk annak a lehetőségét, hogy Gouldot és Lewontint jócskán félreértettük. Ez a bevezető rész visszafelé elsülő retorikájának köszönhető, amit a fent idézett utolsó mondatban némileg még kijavítanak. Talán Gould és Lewontin 1979-ben arra világítottak rá, hogy mindannyiunknak jobb adaptácionistáknak kell lennünk, s ki kellene tágítanunk a tervvisszafejtő szemszögünket a K+F folyamatokra, illetve az embriológiai fejlődésre, ahelyett, hogy figyelmünket „kizárólag a helyi feltételekhez történő közvetlen adaptációra” fordítanánk. Végül is ez az utolsó két fejezet legfőbb tanulságainak egyike, és Gould és Lewontin érdeméül szolgálhat az, hogy felhívták erre az evolucionisták figyelmét. Majdnem minden más azonban, amit Gould és Lewontin állítottak, éppen eme értelme-
zés ellen szól: szembe szándékoznak szállni az adaptácionizmussal, nem pedig síkra szállni mellette. Az evolúciós biológián belüli „pluralizmus”-ra szólítanak fel, melynek az adaptácionizmus csak egy eleme kell hogy legyen, más elemek csökkentik a hatását, vagy egyenesen teljes egészében elnyomják. A San Marco ívmezői, miképp az mondva vagyon, „szükséges építészeti melléktermékei a lekerekített boltívekre emelt kupolának”. Milyen értelemben szükséges? A biológusok közötti általános feltételezés az, hogy ez valahogy geometriai szükségszerűség, és ily módon semmi köze nincs az adaptácionista költség-haszon számításokhoz, mivel egyszerűen nincs
választási lehetőség! Amint azt Gould és Lewontin (161. o.) írják, „A ívmezőknek létezniük kell, amint egy tervrajz meghatározza, hogy a kupola lekerekített boltíveken fog nyugodni”. Vajon igaznak mondható-e ez? Úgy tűnhet elsőre, mintha a kupola és a négy lekerekített boltív közti egyenletes, elvékonyodó háromszög alakú felületeknek nem lennének alternatívái. Valójában azonban meghatározatlanul sok módja van annak, ahogy azokat a tereket olyan kőművesmunkával ki lehet tölteni, melyek mindegyike szerkezetileg megközelítőleg azonos mértékben tartós, és könnyen kivitelezhető. íme a San Marco sémája (bal oldalt) és két változat. A változatok csúnyák (szándékosan csináltam így), de ettől még nem lehetetlenek. Mindenekelőtt most felhívnám a figyelmet arra a terminológiai zavarra, mely komolyan hátráltatja a vitát. Nézzük csak meg, hogy mit is ábrázol a 10. 3. ábra: három másfajta ívmezőt, vagy pedig egy, a bal oldalon levő ívmezőt, annak két csúnya változatával? Más szakértőkhöz hasonlóan a művészettörténészek is gyakran megengedik maguknak terminusaik mind szűkebb, mind pedig tágabb értelemben történő használatát. Szigorúan véve, az elvékonyodást, a 10. 1-es ábrán bemutatott nagyjából gömbölyű felületet, illetve a 10. 3-ason látható baloldali felületfajtát boltfészeknek, és nem ívmezőnek hívják. Továbbá, a ívmező a fal azon része, ami a boltívvel történő átütése után a falból marad, amint az a 10. 4 ábrán látszik. (De, még ez a definíció is alkalmat ad a félreértésre. Vajon a 10. 4-es ábrán a baloldalon ívmezőket látunk, és valami mást a jobboldalon, vagy pedig az átlyukasztott ívmezők szigorúan véve ívmezőknek számítanak? Nem tudom.). Tágabb értelemben a ívmezők helyfüggőek, és ebben az esetben a 10. 3 ábra három változata mind az ívmező változatainak számít. A ívmező másik változata (abban az értelemben) sarokboltozat lenne, amint az a 10. 5-ös ábrán látható. Néha azonban a művészettörténészek akkor is ívmezőket említenek, amikor kifejezetten boltfészkekről (10. 3. ábra baloldala) beszélnek. Ebben az értelemben a sarokboltozatok nem ívmezőtípusok, hanem azok vetélytársai. Miért is érdekes mindez? Azért, mert amikor Gould és Lewontin azt állítják, hogy a ívmezők „szükségszerű építészeti melléktermékek”, akkor állításuk az esetben téves, ha az „ívmező”t a szűkebb értelmében („boltfészek”-kel rokonértelemben) használják, és csak akkor igaz, ha a szót a tágabb, az összes esetet magába foglaló értelemben értjük. De ebben az értelemben az ívmezők tervezési problémák, nem jellemzők, amelyeket tervezni (adaptáció) lehet, meg nem is. A tágabb értelemben vett ívmezők egy szempontból valóban „geometriailag szükségszerűek”: ha egy kupolát négy boltívre helyezünk, akkor azt kapjuk, amit kötelező tervezési lehetőségnek hívhatnánk. Vagyis, valamit oda kell tenni, hogy megtartsa a kupolát - ilyen vagy olyan formát, tőlünk függ melyiket. Ha azonban az ívmezőket egyik vagy másik adaptáció kötelező helyeiként értelmezzük, akkor aligha tekinthetjük az adaptácionizmus megkérdőjelezésének.
Vajon létezik-e ezen kívül más módja annak, hogy a szűk értelemben vett ívmezők (a boltfészkek) ténylegesen a San Marco szabadon nem megválasztható jellemzői legyenek? Úgy tűnik, ennek létezését állítja Gould és Lewontin, de ez esetben tévednek. A boltfészkek nemcsak a sok elképzelhető, hanem a már rendelkezésre álló lehetőségeknek is csak az egyik változatát adják. A sarokboltozatok a boltívek feletti kupola problémájának jólismert megoldásainak számítottak a bizánci építészetben körülbelül a tizenhetedik századtól fogva.100 A San Marco ívmezőinek valódi tervezése - vagyis a boltfészek - főképp két dologra utal. Először is, ez (megközelítőleg) a „minimális energia” felület (amit akkor kapnánk, ha egy szappanhártyát terítenénk szét a sarok drótból készült modelljén), és így ez megközelíti a felület minimális területét (és ennélfogva optimális megoldásnak lehetne tekinteni, ha mondjuk a sok drága mozaiklapból a minimális mennyiséget kellene felhasználni!). Másodszor, ez a sima felület ideális a mozaikképek felrakására - és ezért építették a San Marco bazilikáját: a mozaikképek tárolását szolgálandó. Elkerülhetetlen a következtetés: a San Marco ívmezői még Gould kiterjesztett értelmezésében sem ívmezők, hanem adaptációk, amelyeket nagyrészt esztétikai okokból azonos súlyú lehetőségek készletéből választottak ki. Arra tervezték azokat, hogy olyan formájuk legyen, amilyen, pontosan azért, hogy megfelelő felületeket biztosítsanak a keresztény ikonográfia bemutatására. Mindenesetre a San Marco nem hombár, hanem templom (noha nem katedrális). Kupoláinak és boltozatainak elsődleges funkciója soha nem az volt, hogy védelmet nyújtson az esővel szemben - ennek kevésbé drága módozatai voltak a tizenegyedik században, amikor ezeket a kupolákat építették - hanem az, hogy a hit szimbólumainak tárolását biztosítsák. A helyszínen egy korábbi templom leégett és 976-ban újraépítették, de a későbbiekben a mozaikdíszítés bizánci stílusa a hatalmas velenceiek csodálatát vívta ki, akik meg akarták teremteni ennek helyi mását. Otto Demus (1984), a San Marco mozaikjainak nagy szakértője, négy pazar kötetben mutatja be, hogy a mozaikok a San Marco egészének, és ennélfogva építészeti részleteinek is, raison d'étre-jei. Más szavakkal, egy ilyen boltfészek sem lenne Velencében, ha nem vetődött volna fel a keresztény ikonográfia bizánci mozaikképei kiállításának „környezeti problémája” és nem ezt a megoldást találták volna rá. Ha közelebbről szemügyre veszszük a boltíveket (ez felfedezhető a 10. 1. ábrán, de mindenképpen félreérthetetlen, ha a valóságos boltívekre vetünk egy pillantást, amint azt egy mostani velencei utazáson tettem), azt látjuk, hogy gondosan ügyeltek a boltozatok és az ezeket összekapcsoló tulajdonképpeni boltív átmenetének legömbölyítésére azért, hogy a mozaikok felhelyezésének folyamatos felületet biztosítsanak. Gould és Lewontin az építészetből vett másik példájukat szintén rosszul választották meg, mivel egyszerűen nem tudjuk, hogy a King's College rózsát és csapórácsot váltogató reliefjei vajon a legyezőboltozat raison d'étre-jei avagy fordítva. Azt viszont tudjuk, hogy a 100 „Akármi is a sarokboltozaton nyugvó kupola eredete, nekem úgy tűnik, hogy a kérdés fontosságát mérhetetlenül túlhangsúlyozzák. A sarokboltozat majdnem mindenfajta szerkezetbe beépíthető elemek” (Krautheimer 1981, 359. o.)
legyezőboltozat nem a kápolna eredeti tervének a része, hanem egy későbbi átdolgozásnak számít. Ismeretlen okokból évekkel az építkezés megkezdése után az építészeti rendet megváltoztatták (Fitchen 1961, 248. o.). A korai gótikus boltív bordáinak metszéspontjainál levő nagyon nehéz (és alaposan megfaragott) zárókövek használata egyfajta kényszerlépés az egykori építők részéről - amint azt a 8. fejezetben megjegyeztem -, mivel szükségük volt a zárókő különleges súlyára, hogy különösen az építési fázisban ellensúlyozzák a csúcsíves boltív emelő hatását, amikor a részlegesen befejezett szerkezetek torzulása megoldandó problémaként merült fel. A King's College-típusú kései legyező boltozatnál azonban a reliefek célja valószínűleg teljes mértékben a díszítések középpontba állítása volt. De vajon mindenképpen ott kellett lenniük a reliefeknek? Nem, mivel mérnöki szempontból lehettek volna a helyükben nagyszerű kerek lyukak, „lámpások”, melyek fentről nappali fényt engednek be, ha az már nem a tető feladata. Talán a legyezőboltozatot az építők választották úgy, hogy a mennyezeten Tudor szimbólumok lehessenek! Így a San Marco legendás ívmezői végül is nem ívmezők, hanem adaptációk.101 Ez különös, gondolhatnánk, elméletileg azonban nem fontos, mert, amint maga Gould is gyakran felhívta a figyelmünket rá, Darwin egyik alapvető üzenete az, hogy a készítmények új funkciókkal újra felhasználódnak -„exaptáció”, hogy Gould és Vrba szóalkotását használjam (1981). A panda hüvelykujja nem igazán egy hüvelykujj, de meglehetősen jó annak kivitelezésre, amit csinál. Vajon nem értékes eszköz-e Gould és Lewontin ívmező koncepciója az evolúciós gondolkodásban, mégha születése, hogy egy másik híres kifejezést exaptáljak, a történelem fagyott véletlene is? Nos, mi az „ívmező” fogalmának funkciója az evolúciós gondolkodásban? Ahogy én tudom, Gould soha nem adott a fogalomnak (a biológiában történő alkalmazásának) hivatalos definíciót, és mivel azok a példák, amikre azért hagyatkozott, hogy bemutassák az általa szándékolt jelentést, a legjobb esetben is félrevezetőek, ezért saját eszközeinkre hagyatkozunk: meg kellene próbálnunk megtalálni szövegeinek a legjobb, és legkegyesebb értelmezését. Amikor e feladatra rátérünk, akkor egy valami tisztán kiviláglik a szövegből: akármi is egy ívmező, állítólag a nemadaptáció esete. Mi lenne az ívmező jó építészeti példája (sensu Gould)? Ha az adaptációk egy (jó és rafinált) tervezet megvalósulásai, akkor talán az ívmező egy „agyatlan” valami - semmiféle tervezési rafináltságot sem mutató tulajdonság. Egy ajtónyílás - csak egy durva nyílás - léte egy épületben lehet a példa, mivel különösképp nem nyűgözne le minket azon építő bölcsessége, aki a házát ilyen sajátos vonással látja el. Mindenesetre azonban nagyon jó oka van annak, hogy a lakóházak ajtónyílásokkal rendelkeznek. Ha az ívmezők a tervezési problémákra teljesen nyilvánvalóan jó megoldások, amelyek ennélfogva az építkezés viszonylag meggondolatlan hagyományának részévé válnak, akkor hemzsegnének az ívmezők. Akárhogyis, ebben az esetben nem az adaptáció alternatívái lennének, hanem az adaptáció par excellence példái - akár kényszerlépések vagy pedig olyan lépések, melyeket bolondok lennénk nem figyelembe venni. Egy jobb példa ezután az lehetne, amit a mérnökök időnként „nemtörődöm”-nek hívnak: valaminek vagy így vagy úgy kell lennie, de semmitől sem lesz jobb az egyik vagy a másik. Ha az ajtót az ajtónyílásba tesszük, az ajtóhoz szükség lesz sarokvasakra, de jobb vagy baloldalra kerüljenek-e? Meglehet, ez senkit nem izgat úgyhogy feldobnak egy érmét, és a sarokvasak balra kerülnek. Ha más építők gondolkodás nélkül lemásolják, és így létrehoznak egy helyi hagyományt (amit megerősítenek a zárkészítők, akik csak a balsarokva101 Mostanában fedeztem fel, hogy nem én vagyok az első, aki észrevette ezeket az apró hibákat Gould művészettörténetben tett kirándulásában. Ezt már néhány évvel ezelőtt két evolucionista biológus megtette: Alasdair Houston (1990) az ívmezőkkel, a boltfészkekkel és sarokboltozatokkal kapcsolatos kérdésekre hívta fel a figyelmet, míg Tim Clutton-Brock egy harvardi előadása során Gouldnak a King's College legyezőmennyezetéről szóló értelmezését kérdőjelezte meg. Érdekes, hogy mindazon dekonstrukcionista és retorikus figyelmen kívül hagyta e kérdéseket, akik esszékkel járultak hozzá ahhoz a nemrégiben megjelent könyvhöz (Selzer 1993), amely teljes mértékben Gould és Lewontin esszéjének retorikájának foglalkozik. Az Olvasó feltételezhetné, hogy e tizenhat humanistából álló kis csapat észrevette volna az esszé alapvető retorikai eszközeiben rejlő tényekkel kapcsolatos problémákat, de nem szabad elfelejtenünk, hogy e kifinomult elméket a „dekonstruktív tudás” érdekli - ami azt jelenti, hogy meghaladták a tény és fikció között létező nehezen emészthető, jó öreg dichotómiát, és következésképpen szakmailag nem kíváncsiak arra, hogy amit olvasnak az igaz-e!
sas ajtókhoz készítenek zárakat), akkor az ívmező úgy szerepelne, mintha adaptáció volna. „Miért van minden ajtó ebben a faluban a baloldalon felfüggesztve?” egy klasszikus adaptácionista kérdés lenne, amelyre a következő választ lehetne adni: „Nincs semmi oka. Ez csak történelmi véletlen.” Szóval jó építészeti példája-e ez az ívmezőnek? Talán igen, de, amint arra az előző fejezet őszi levelek példája rámutatott, soha nem hiba megkérdezni az adaptácionista „miért”-et, még akkor sem, ha a helyes válasz az, hogy nincs oka. Vajon sok ok nélkül létező tulajdonság van-e a bioszférában? Minden attól függ, hogy mi számít tulajdonságnak. Közhely, hogy meghatározatlanul sok tulajdonság létezik (pl.: az elefánt azon tulajdonsága, hogy több lába van, mint szeme, vagy a margaréta rugalmassága stb.), amelyek maguk nem adaptációk, de ezt egy adaptácionista sem tagadná. Gould és Lewontin feltételezhetően egy érdekesebb tan feladására buzdít minket. Namost, mi is a „mindent átható adaptáció” tana, amiről Gould feltételezi, hogy azt az ívmezők ilyen széleskörű elterjedtségének az elismerése megdöntené? Vizsgáljuk meg a panglossi adaptácionizmus elképzelhető legszélsőségesebb formáját - azt a nézetet, miszerint minden tervezett dolog optimálisan van megtervezve. Ha pillantást vetünk az emberi tervezésre, akkor az meg fogja mutatni, hogy még ez a szemlélet is, nemcsak hogy megengedi, de meg is követeli számos nem megtervezett anyag létezését. Képzeljük el az emberi tervezés remekművét: a tökéletesen megtervezett, energiatakarékos, maximális teljesítményű, minimális költségekkel működő szerkentyűgyárat, mely a legnagyobb mértékben biztosít emberi körülményeket az ott dolgozók számára, így egyszerűen nem fejleszthető tovább semmilyen dimenzióban. A papírhulladékgyűjtő rendszer például az újrafeldolgozást olyan hulladékpapír típussal végzi, ami maximálisan megfelelő és kényelmes az alkalmazottaknak, minimális energiabefektetést igényel, és így tovább. Panglossi győzelem, úgy tűnik. De álljunk csak meg - mire való a hulladékpapír? Semmire. Egyéb folyamatok mellékterméke, és a hulladékpapírgyűjtő rendszer ennek kezelésére van. Nem adhatjuk meg adaptácionista magyarázatát annak, hogy a hasznosítás/újrafeldolgozás rendszer miért optimális, annak feltételezése nélkül, hogy a papírhulladék csak... hulladék! Természetesen tovább mehetünk és megkérdezhetjük, hogy „papírmentessé” lehet-e tenni a számítógépek jobb kihasználásával az irodai munkákat, de ha úgy adódik, hogy ez valamilyen ok miatt nem megy, még mindig marad kezelendő papírhulladék, és más hulladék, illetve melléktermék, úgyhogy egy maximálisan jól tervezett rendszerben mindig is lesz számos nem-megtervezett jellemző. Semmilyen adaptácionista sem lehet annyira „mindent átható” adaptácionista, hogy tagadja ezt. Az a tétel, hogy az élővilágban az összes létező minden jellemzőjének minden tulajdonsága adaptáció, nem olyan tan, amelyet valaha valaki is komolyan vett, amennyire én azt tudom. Lehet, hogy tévedek, és létezik néhány bolond, de Gould egyet sem mutatott nekünk. Időnként mégis úgy tűnik, hogy azt gondolja, e szemléletet kell megtámadni. Úgy jellemzi az adaptácionizmust, mint „tiszta adaptácionizmus” és „pán-adaptácionizmus” - vagyis nyilvánvalóan olyan szemléletként igyekszik beállítani, amely szerint minden organizmus minden tulajdonságát adaptációként kell magyarázni. Helena Cronin biológiafilozófus The Ant and the Peacock (A hangya és a páva) című új könyvében különös éleslátással diagnosztizálja ezt a megközelítést (Cronin, 66-110. o.). Gouldot pontosan akkor csípi fülön, amikor e félreértelmezésbe csúszik át: ... Stephen Gould arról beszél, hogy „mi lehet az evolúciós elmélet legalapvetőbb kérdése”, és ezután jelentőségteljesen nem egy, hanem két kérdést emel ki: „Mennyire egyedülálló a természetes szelekció, mint az evolúciós változás hatótényezője? Adaptációknak kell-e tekinteni az organizmusok minden tulajdonságát?” (Gould 1980[a], 49. o.; kiemelés tőlem). A természetes szelekció azonban anélkül lehet az adaptáció egyetlen igazi kialakítója, hogy az összes tulajdonságot ez okozná. Lehet azt mondani, hogy az összes adaptív tulajdonság a természetes szelekció eredménye, annak állítása nélkül, hogy az összes tulajdonság adaptív lenne. [Cronin 1991, 86. o.] A természetes szelekció mégis lehet az evolúciós változás „egyedülálló hatótényezője”, noha az organizmusok számos tulajdonsága nem adaptáció. Az adaptácionisták mindig árgus szemekkel lesnek az adaptív magyarázatokra - és így is kell tenniük -, bármilyen tulajdonság is ragadja meg a figyelmüket. E stratégia használatától viszont még nem kell hogy elköteleződjenek ama karikatúra mellett, amit Gould „panadaptácionizmus”-nak hív.
Talán világosabb lesz, hogy mivel is száll szembe Gould, ha megnézzük mit javasol helyette. Az adaptácionizmus milyen alternatíváit ajánlja Gould és Lewontin az általuk indítványozott pluralizmus komponenseiként? A legfőbb közülük egy, a német építészetből származó fogalom, a Bauplan gondolata, amelyet bizonyos kontinentális biológusok tettek magukévá. Angolra rendszerint úgy fordítják, mint „alaprajz” vagy „vázrajz” - egy szerkezet fentről látható vázlata. Különös, hogy egy építészeti fogalom kiemelt szerepet kap az adaptácionizmus ellenes hadjáratban, de egy kevés szikrányi értelem bujkál benne, amikor megnézzük, hogy az eredeti Bauplan teoretikusok miképp reklámozták azt: „Az evolúció fontos lépéseinek, magának a Bauplan szerkezete és a Bauplane közti átmenetnek, néhány más ismeretlen, és talán 'belső' mechanizmust kell magukba foglalniuk” (Gould és Lewontin 1979, 159. o.). Az alaprajzot nem az evolúció tervezi, hanem az csak valahogy adott? Ez kissé bűzlik, nem? Vajon a kontinensről vette-e át Gould és Lewontin ezt a radikális gondolatot? Nem, egy pillanatra sem. Sietve feltették (159. o.), hogy az angol biológusok helyesen jártak el „amikor elutasították ezt az erős megfogalmazást, mint ami közel áll a miszticizmus felé forduláshoz”. De amint egyszer szándékosan elkerülik a Bauplane misztikus változatát, akkor mi marad? A mi régi barátunk: az az állítás, hogy a jó tervvisszafejtés számításba veszi az építkezési folyamatot. Gould és Lewontin szerint (160. o.) szemléletmódjuk „nem tagadja, hogy a bekövetkező változást a természetes szelekció közvetítheti, azt viszont állítja, hogy a korlátok oly erősen behatárolják a lehetséges utakat és a változás módozatait, hogy maguk a korlátok válnak az evolúció legérdekesebb aspektusává”. Legérdekesebb-e vagy sem, annyi bizonyos, hogy fontosak, amint azt láttuk. Meglehet, az adaptácionisták figyelmét (a művészettörténészekhez hasonlóan) ismételten fel kell hívni erre a kérdésre. Amikor Dawkins (egy boltívadaptácionista, ha valaha is létezett ilyen) azt mondja: „Vannak olyan formák, melyeket bizonyos embriológiai fajták nem képesek kibontani” (Dawkins 1989b, 216. o.), akkor hasonló nézőpontot fejt ki a Bauplan korlátjáról, és állítása szerint ennek felismerése egyfajta reveláció volt számára. Saját számítógépes evolúció szimulációja ébresztette azonban ennek tudatára, nem pedig a Gould és Lewontin írás, akik persze nyugodtan közbevethetik: „Hát mi szóltunk neked!” Gould és Lewontin az adaptáció más alternatíváit is tárgyalják. Ezek szintén olyan témák, amelyekkel már találkoztunk az ortodox darwinizmusban: a gének véletlenszerű rögzülése (a történeti véletlen szerepe és ennek felerősödése), a gének megnyilvánulási útjának tulajdonítható fejlődési korlátok, és a „többszörös adaptív csúcsok”-kal rendelkező fitnesz területhez való hozzájutás problémái. Ez mind létező jelenség, és, mint általában, az evolucionisták közti vita nem is a létezésükről szól, hanem arról, hogy mily mértékben fontosak. Az ezeket magukba foglaló elméletek valóban jelentős szerepet játszottak a neodarwinista szintézis növekvő kifinomultságában, ezek azonban reformok vagy bonyodalmak, nem pedig forradalmak. Így néhány evolucionista békés szellemben úgy fogadta Gould és Lewontin pluralizmusát, mint felhívást az adaptácionizmus fejlesztésére, semmint elvetésére. Amint azt Maynard Smith (1991, 6. o.) kifejti, „A Gould és Lewontin írás hatása figyelemre méltó, és egészében véve üdvözlendő. Kétlem, hogy sokan felhagytak volna az adaptív történetek elmesélésére tett kísérletezéssel. Minden bizonnyal én sem vagyok kivétel.” Gould és Lewontin írásának tehát örvendetes hatása volt, de egyik melléktermékének korántsem lehet ennyire örülni. A gyújtó hatású retorika, amely azt sugallja, hogy e némiképp mellőzött témák az adaptácionizmus főbb alternatíváját alkotják, megnyitotta a zsilipeket a Darwintól iszonyodók vágyteljesítő gondolkodása előtt, akik azt szeretnék, hogy egyik vagy másik értékes jelenségnek ne legyen adaptácionista magyarázata. Mi lenne a homályosan elképzelt változatuk? Vagy a „belső szükségszerűség”, amit maga Gould és Lewontin a miszticizmushoz való fordulásként utasít el, vagy az abszolút kozmikus véletlenszerűség - ami ugyanilyen mértékben a miszticizmus előszobája. Sem Gould, sem pedig Lewontin nem járult hozzá nyíltan az adaptáció vad alternatívájához, de ezt figyelmen kívül hagyták azok, akik e kiváló, Darwint bíráló személyiségek tekintélyétől szerettek volna elkápráztatva lenni. Továbbá, Gould annak ellenére, hogy közös írásukban a pluralizmushoz fordultak, kitartott amellett, hogy ezt az adaptácionizmus kritikájaként fogalmazza meg (pl.: 1993a), és ennek
központi fogalma, az ívmező „nem-darwinista” értelmezése mellett állt ki. Most úgy tűnhet, hogy elfeledkezem a ívmezők egy nyilvánvaló értelmezéséről: talán ezek csak a QWERTYjelenségek körébe tartoznak. A QWERTY-jelenségek - ha emlékszünk - korlátok, de adaptív történettel bírnak, és így adaptácionista magyarázatok.102 Gould röviden említette ezt a lehetőséget (1982a, 383. o.): „Ha a csatornákat [amelyek a jelen lehetőségeit megszabják] a múltbeli adaptáció hozta létre, akkor a szelekció kiemelkedő tényező marad, mivel minden főbb struktúra vagy a közvetlen szelekció kifejeződése, vagy pedig az előző szelekció filogenetikus öröksége irányítása alatt áll”. Szép kereken fogalmazta meg, de azon az alapon, hogy ez darwini szemlélet (bizonyosan az) rögtön el is utasította. Majd rögvest javasolt egy alternatív „nem darwini változatot”, melyről azt írta, hogy „noha potenciálisan alapvető, széleskörűen mégsem méltányolják”. A ívmezők - elképzelése szerint (383. o.) - nem az előző adaptációk által létrehozott befagyott korlátok, hanem exaptációk. Vajon miféle különbség kimutatásával is próbálkozott? Szerintem azt a különbséget látta meg, ami az előzetesen megtervezett dolog, illetve az eredetileg nem megtervezett dolog felhasználása között van, és azt állította, hogy ez lényeges különbség. Lehetséges. Íme néhány közvetett bizonyíték ehhez az olvasathoz. A Boston Globe nemrégiben megjelent cikke idézi az MIT nyelvészét, Samuel Jay Keysert: „Igencsak lehetséges, hogy a nyelv az elme ívmezeje”, állítja Keyser, majd türelmesen várakozik, míg a kérdezője kikeresi a szótárban az „ívmező”-t. ... Keyser szerint az első építő, aki a kupolákat boltívekkel támasztotta alá, véletlenül alkotta meg az ívmezőket, és az építők először nem szenteltek figyelmet az ívmezőknek, csak a boltíveket díszítették. Pár évszázaddal később azonban az építők figyelmét felkeltették az ívmezők és díszíteni kezdték azokat. Hasonlóképpen, állítja Keyser, a nyelv - vagyis ama képesség, hogy beszéd útján információkat közöljünk - olyan gondolkodási és kommunikációs „ívmező” lehetett, amelyet néhány kulturális „boltív” kifejlődése hozott létre. ...”A nyelv nagy valószínűséggel az elme valamilyen evolúciós csavarának véletlen műterméke.” [Robb 1991.] Lehet, hogy Keysert rosszul idézték - mindig óvatosan kezelem az újságírók mások kijelentéseivel kapcsolatos beszámolóit, mivel jómagam is ráfáztam egyszer - ha azonban az idézet pontos, akkor Keyser számára az ívmezők eredetileg a véletlenek, a nem szándékoltak, vagy a QWERTY-jelenség, nem pedig szükségszerűségek körébe tartoznak. Amikor egyszer Rómában egy bronzöntödében dolgoztam, a töltés közben robbanás történt az öntőben; az olvadt bronz kiloccsant a földre. Egy része fantasztikus csipkés mintába szilárdult, amit hamar magamhoz vettem és szoborrá formáltam. Ívmezőt exaptáltam-e? (A dadaista Marcel Duchamp ezzel ellentétben nem exaptálhatott ívmezőt, amikor egy éjjeli edényt a saját objet trouvé-jeként használt fel, mivel az éjjeli edénynek előzőleg volt funkciója.) Gould maga (1993a, 31. o.) helyeslően idézte ezt az újságcikket, és nem vette észre, hogy Keyser rosszul értelmezi a művészettörténetet, és nem fejezte ki egyet nem értését Keyser azon definíciójával, amely az ívmezőt, mint véletlent határozza meg. Keysernek talán igaza van a fogalom jelentésével kapcsolatban: az ívmezők csak az exaptáció rendelkezésére álló véletlenek. Gould 1982-ben Elizabeth Vrba-val közösen írt cikkében vezette be az „exaptáció”-t, Exaptation: A Missing Term in the Science of Form című dolgozatában (Exaptáció: a forma tudományának hiányzó fogalma). Az volt a szándékuk, hogy szembeállítsák az exaptációt az adaptációval. Fő kifogásuk egy meglepően szerencsétlen kifejezés volt, amely valamelyest elterjedt az evolúcióval foglalkozó tankönyvekben: preadaptáció. 102 Az eredeti QWERTY jelenség elemzése során Gould hasznos megjegyzést tesz (1991a, 71. o.), de amennyire tudom, azt nem fejti ki jobban: a sztenderd QWERTY írógép billentyűzete általános átvételéhez vezető események különös menete miatt a „versengő változatok egész sorát, amelyek a QWERTY-et tesztelték volna, nem vették figyelembe”. Vagyis, egyszerűen irreleváns azt a kérdést feltenni, miszerint a QWERTY jobb tervezés-e, mint az X, Y, Z változatok, mivel ezeket soha nem versenyeztették a QWERTY-tyel a piacon vagy a tervezési kiállításokon. Egyszerűen nem merültek fel abban az időben, amikor különbséget jelenthettek volna. Az adaptacionistáknak ügyelniük kell arra a tényre, hogy habár a természetben mindent kivétel nélkül az „összes jövevénnyel szemben tesztelve” látunk, az elképzelhető versengésnek csak egy elenyészően kicsi (és részrehajló) részhalmaza történt meg. Az összes valódi viadal szükségszerűen helyi jellege azt jelenti, hogy a győztesek erényeinek jellemzésében óvatosan kell eljárni. Egy régi Downeast-i vicc ezt sokkal tömörebben fogalmazza meg: „Jó reggelt Edna!”, „Jó reggelt Bessie!” „Hogy van a férjed?” „Mihez képest?” [Ez persze túlegyszerűsítés. A magyar billentyűzet például QWERTZ. A szerkesztő megjegyzése]
A preadaptáció úgy tűnik magába foglalja azt, hogy a proto-szárny, míg valami mást csinált a kezdeti időkben, tudta merre tart - predesztinálva volt a repülésre való későbbi átalakulásra. A tankönyvek általában bevezetik e kifejezést, majd gyorsan letagadják az eleve elrendeltetés szagát. (Egy név azonban nyilvánvalóan szerencsétlenül van megválasztva, ha nem lehet a szószerinti jelentésének letagadása nélkül használni.) [Gould 1991b, 144n. o.] A „preadaptáció” szörnyű kifejezésnek számított, pontosan a Gould által megadott okok miatt, de vegyük észre, hogy nem állítja azt, miszerint kritikájának célpontjai elkövették azt a fő hibát, hogy a természetes szelekciónak előrelátást tulajdonítottak, noha elismeri, hogy „gyorsan letagadták” ezt az eretnekséget a fogalom bevezetése során. Elkövették azt a kisebb hibát is, hogy a természetellenes használattal valószínűleg táplálták e zavart. A „preadaptáció”-ról az „ exaptáció”-ra való átállás a szóhasználat bölcs reformjaként igencsak jól látható, s így jobban megfelelt az adaptácionisták ortodox látásmódjának kiemelésére. Mégis, Gould elutasította eme reformista értelmezést. Az exaptációtól, és az ívmezőktől azt várta, hogy egy „potenciálisan alapvető” és „nem darwinista” alternatívát nyújtanak. Elizabeth Vrba és én azt javasoltuk, hogy a korlátozó és zavaró „preadaptáció” szót vessük el a sokkal teljesebb „exaptáció” kifejezés kedvéért - mivel bármelyik szerv, ami nem a természetes szelekció nyomása alatt fejlődött ki jelen használatára - akár azért, mert az ősöknél más funkciót szolgált (klasszikus preadaptáció) vagy azért, mert egy, a későbbi felhasználás számára hozzáférhető nem-funkcionális részt képviselt. [Gould 1991b, 144n. o.] Az ortodox darwinizmus szerint azonban minden adaptáció ilyen vagy olyan exaptáció - ez magától értetődő, mivel semmilyen funkció sem örökéletű. Ha elég messze megyünk vissza, akkor azt fogjuk találni, hogy minden adaptáció az elődök struktúráiból fejlődött ki, melyek mindegyikének vagy volt valamilyen más felhasználása, vagy egyáltalán nem volt semmilyen. Gould exaptációs forradalma csak azokat a jelenségeket zárná ki, amelyeket az ortodox darwinizmus minden esetben „gyorsan” kizárt: az előre tervezett preadaptációkat. Az ívmező forradalom (szemben a pánadaptácionizmussal) és az exaptációs forradalom (szemben a preadaptácionizmussal) közelebbről szemügyre véve elillan, mivel mind a pánadaptácionizmust, mind a preadaptácionizmust a darwinisták magától Darwintól kezdve szándékosan kerülik. Ezek a forradalmaknak nem nevezhető események nemcsak, hogy semmilyen darwini tan számára sem jelentenek kihívást, hanem valószínűleg éppen az általuk bevezetett új szóalkotások bizonyulnak annyira zavartkeltőnek, mint az általuk helyettesítendő kifejezések. Nehéz forradalminak lenni, ha valakit az establishment a tagjaként tart számon. Gould gyakran panaszkodik, hogy a célpontja - a neodarwinizmus - elismeri azokat az erős kivételeket, amelyeket ellenvetéssé akar formálni, „és ez nagy frusztrációnak tesz ki bárkit, aki a kritika céljából jellemezné a modern szintézist” (Gould 1980b, 130. o.). A modern szintézist néha olyan tágan fogalmazzák meg - általában azon védelmezői, akik úgy szeretnék ezt látni, mint ami a jelen kritikáknak megfelel és azokat önmagába is olvasztja -, hogy ezáltal minden jelentését elveszíti... Stebbins és Ayala [két eminens védelmező] újradefiniálás útján megpróbáltak kidolgozni egy érvet. A modern szintézis lényegének a darwini magnak kell lennie. [Gould 1982a, 382. o.] Meglepő úgy látni egy darwinístát, mint aki bárminek is a lényegét nyújtja, de szemügyre vehetjük Gould mondandóját, ha nem is nyelvezetét: van valami a modern szintézisben, amit meg akar dönteni, és mielőtt valaki valamit meg tud dönteni, előtte meg kell azt fogalmaznia. Néha azt állítja (pl.: 1983a), hogy látja, amint a modern szintézis neki dolgozik, mivel olyan rideg ortodoxiává „keményedik”, amit könnyebb támadni. Ó, bárcsak úgy lenne! Valójában, alighogy felvette a kesztyűt, a modern szintézis máris megmutatta rugalmasságát, és Gould frusztrációjára készenáll ütéseinek elnyelésére. Azt gondolom, hogy igaza van abban, miszerint a modern szintézisnek van egy „darwini magja”, továbbá azt gondolom, hogy igaza van abban is, miszerint ez az ő célpontja; éppen csak nem tapintott rá a lényegére. Ha a „mindent átható adaptáció” elleni per megszűnik, akkor mi a helyzet a gradualizmus, a fokozatosság elleni perrel, ami egy másik fő eleme ama modern szintézisnek, amelyet Gould „összeomlani” lát? Gouldnak a gradualizmus ellen megkísérelt forradalma valójában az első kísérletnek számított; ez 1972-ben egy díszlövéssel indult el, mely egy másik híres szóalkotást vezetett be az evolucionisták és a kívülállók szótárába: a szaggatott egyensúlyt.
3. A szaggatott egyensúly: egy reményteljes szörnyeteg A szaggatott egyensúly elmélete végül félreérthetetlenül nagykorúvá vált - vagyis most 21 éves. Mi, szülői büszkeséggel (és így lehetséges részrehajlással) hisszük, hogy az eleinte jelentkező ellenkezés általános megértésbe ment át, és, hogy a szaggatott egyensúlyt legtöbb kollégánk (a többség konvencionálisabb típusa) az evolúciós elmélethez való értékes hozzájárulásként fogadta el. - STEPHEN JAY GOULD és NILES ELDREDGE 1993, 223. o. Arra van szükség, hogy hangosan és világosan kimondjuk az igazságot: a szaggatott egyensúly elmélete szilárd neodarwinista alapokon nyugszik. Mindig is ott volt. Időre lesz szükség, hogy helyrehozzuk a kárt, amit a túlhajtott retorika idézett elő, de helyre fogjuk hozni. - RICHARD DAWKINS 1994, 228-229. o. -
Niles Eldredge és Gould közösen írták azt a művet, amely bevezette a kifejezést, Punctuated Equilibria: An Alternative To Phyletic Gradualism (1972) (A szaggatott egyensúly: a törzsfejlődési fokozatosság alternatívája). Míg szerintük az ortodox darwinisták hajlamosak fokozatosnak látni minden evolúciós változást, ők ezzel ellentétben azt állítják, hogy az ugrásszerűen halad: a változatlanság hosszú időszakaszait vagy sztázist - az egyensúlyt - a gyors változás hirtelen és drámaian rövid időszakaszai szakítják meg: ez a szaggatottság. Az alapgondolatot gyakran egy életfapár szembeállításával illusztrálják (10. 6. ábra). Feltételezhetjük, hogy a horizontális dimenzió jelzi a fenotípusos variácó vagy testterv néhány aspektusát - természetesen egy többdimenziós térre lenne szükség az összes bemutatására. Az ortodox elképzelés a baloldalon úgy van megrajzolva, mint amely azt ábrázolja, hogy a tervezési téren keresztül történő minden mozgás (vagyis a diagramon balra, vagy jobbra) többé-kevésbé állandó tempójú. A szaggatott egyensúly ezzel ellentétben a változatlan tervek hosszú periódusait mutatja (a vertikális vonalmetszetek), amelyeket a tervezési térben „pillanatnyi” oldalirányú ugrások (a horizontális metszetek) szakítanak meg. Hogy lássuk elméletük központi állítását, kövessük nyomon a fajok evolúciós történetét mindegyik kép K pontjánál. Az ortodox kép egy többé-kevésbé állandó jobbra tolódó trendet mutat a diagram Ádám fajaitól, az A-tól.
A javasolt alternatívájuk azt állítja, hogy a K az A leszármazottja, és, hogy ugyanazt a jobbra tolódó trendet valósítja meg a tervezési térben ugyanannyi idő alatt, de rohamszerű kezdetekkel, nem pedig állandó emelkedéssel. (Cseles lehet elgondolkodni ezeken a diagramokon; a szembeállítás lényege a feljáró és a lépcső közti különbség, de a nagy lépések az oldalirányú mozgások, nem a vertikális egységek, melyek kizárólag az időbeni „mozgás”ok unalmas periódusai, anélkül, hogy a tervezési térben bekövetkező mozgások lennének.) Egy állítólagosan radikális hipotézisre a tudósok jellemzően háromféleképpen válaszolnak:
(a) „Neked elment az eszed!”, (b) „Mi ebben az új? Ezt mindenki tudja!”, és, (c) később - ha a hipotézis még mindig áll - „Hm. Lehet, hogy mondasz valamit!” Ezen lépések kibontakozásához néha évekre van szükség, de én láttam ezeket közel egyidejűleg felbukkanni egy előadáson kialakult félórás heves vita során. A szaggatott egyensúly hipotézise esetében ezen fázisok különösen kidomborodnak, nagyrészt azért, mert Gould számos alkalommal meggondolta magát azzal kapcsolatosan, hogy mit is állítanak Elderidge-dzsel. Első formájában a szaggatott egyensúly tézise egyáltalán nem forradalmi kihívásként jelentkezett, hanem egy olyan illúzió konzervatív kiigazításaként, aminek az ortodox darwinisták nem tudtak ellenállni: a paleontológusok egyszerűen tévednek ha azt gondolják, hogy a darwini természetes szelekciónak számos átmeneti formát mutató fosszilis nyomokat kellene hagynia.103 Az első írásban semmiféle említés nem történt a fajkialakulás vagy mutáció bármilyen radikális elméletének. 1980 környékén azonban Gould úgy döntött, hogy a szaggatott egyensúly mindenképpen forradalmi gondolat - nem a fosszilis nyomokban hiányzó gradualizmus magyarázata, hanem magának a darwini gradualizmusnak az elutasítása. Eme állítást forradalminak állították be - és tényleg az is volt. Túlságosan is forradalmi volt, és ugyanazzal a kegyetlenséggel pisszegték le, mint amit az establishment tart fenn az Elaine Morgan-hez hasonló eretnekek számára. Gould alaposan visszatáncolt, és állandóan visszatérő cáfolatát nyújtotta annak, hogy valaha is ilyen megbotránkoztató dologra gondolt volna. Ebben az esetben, szólt az establishment, semmi új sincs abban, amit mondasz. De álljunk csak meg. Lehet, hogy a hipotézisnek van még egy másik olyan olvasata, amely szerint az egyszerre igaz is és új is? Lehetséges. A harmadik fázis még folyamatban van, és az esküdtszék úton van, miközben számos más különböző - de nem forradalmi - változatot fontolgat. Vissza felé kell majd mennünk a fázisokon, hogy lássuk, miről is szól ez az általános méltatlankodás. Amint azt Gould és Eldredge maguk is kimutatták, van egy nyilvánvaló léptékbeli probléma az olyan diagramokon, mint ami a 10.6. ábrán látható. Ha ráközelítünk az ortodox képre, akkor elegendő méretűre felnagyítva a következőt találjuk:
A nagyítás egy bizonyos szintjén bármelyik evolúciós feljáró lépcsőként kell kinézzen. Vajon a szaggatott egyensúly képét mutatja-e a 10. 7. ábra? Ha igen, akkor az ortodox darwinizmus már a szaggatott egyensúly elmélete volt. Még a legszélsőségesebb gradualista is 1034. „Az utóbbi harminc év során a fajkialakulás allopatrikus elmélete népszerűségében odáig nőtt, hogy a legtöbb biológus számára a fajkialakulásnak az elmélete lett” (Eldredge és Gould 1972, 92. o.). Ezen ortodox elméletnek van néhány meglepő következménye: „Az allopatrikus (vagy geográfiai) fajkialakulás elmélete a paleontológiai adatok más értelmezését sugallja. Ha az új fajok kicsi, periférikusán elzárt helyi populációkban nagy sebességgel bukkannak fel, akkor az észrevehetetlen fokozatosságú fosszilis szakaszokkal kapcsolatos átlagon felüli várakozás tárgya egy kiméra” (Eldredge és Gould 1972, 82. o.)
megengedheti, hogy az evolúció tarthat egy kis szünetet úgy, hogy a függőleges vonalak az időben határozatlan ideig terjedhetnek mindaddig, amíg valamilyen új szelekciós nyomás nem bukkan fel. A sztázis ideje alatt a szelekciós nyomás konzervatív lehet úgy, hogy a tervet szigorúan változatlanul tartja azzal, hogy minden felbukkanó kísérleti változatot gyorsan kiküszöböl. Az öreg szerelő szavaival, „Ne javítsd meg azt, ami nincs elromolva!”. Akármikor is bukkan fel egy új szelekciós nyomás, a fokozott evolúció „hirtelen” válaszát látnánk, az egyensúly megszakítását. Rendelkezett-e valóban a Gould és Eldredge javasolta ellenvélemény forradalmi vonással, vagy pusztán érdekes megfigyelést tettek az evolúciós folyamatok ütemének változatosságáról és ezeknek a fosszilis leletekre gyakorolt bejósolható hatásairól? A szaggatottság hívei forradalmi diagramjuk megszakításait tipikus módon teljes mértékben vízszintesen húzzák meg (hogy szembeszökően nyilvánvaló legyen, miszerint az ortodoxia mértéktelenül apró lépéseket hirdető szemléletének igazi alternatíváját nyújtják). így olybá tűnik, mintha mindegyik feltüntetett tervfelülvizsgálat egy szemvillanás alatt következne be. De ez az alkalmazott nagyléptékű függőleges skála félrevezető mellékterméke, amelyen egy centi millió éveket jelent. Az oldalirányú mozgások valójában nem ilyen gyorsak. Kizárólag „geológiailag tartanak pillanatokig.” Egy elzárt populációnak évezredekbe telhet a speciáció (fajkialakulás), és átalakulása így nagyon lassúnak tűnhet, ha személyes életünk irreleváns mércéjével mérjük. De a geológiai léptékben a pontosan mért évezredek csak egy elemezhetetlen pillanatot jelentenek - vagyis általában egy egyszerű [kövületet rejtő] kőzetrétegben maradnak fenn - a gyakran évmilliókig sztázisban élő fajok élettartamában. [Gould 1992a, 12-14. o.-] Tételezzük fel, hogy az egyik ilyen évezrednyi pillanatot górcső alá vonjuk az idődimenzió függőleges skálájának néhány nagyságrenddel történő megváltoztatásával, hogy lássuk mi is történik ott valójában (10.8). A t és t' időpontok közötti vízszintes lépést ki kell majd valahogy nyújtani, és át kell alakítanunk viszonylag nagy vagy kicsi vagy apró, esetleg ezek kombinációjából álló lépésekké. Mondhatjuk-e bármelyikre is, hogy forradalmi? Mit is állított pontosan Eldredge és Gould? Itt saját elképzeléseik némiképp eltértek a másikétól, legalábbis egy ideig. Gould szerint nézete azért volt forradalmi, mert azt állította, hogy a szaggatottság nem a szokásos, mindennapi evolúció, nem csak fokozatos változásokból áll. Ugye emlékszünk arra a régi viccre a részegről, aki leesik a liftaknába és azt mondja: „Vigyázz az első lépcsőre - baromi nagy!” Egy ideig Gould azt javasolta, hogy bármely új faj kialakulásában az első lépés baromi nagy a darwini gondolattal ellentétes szaltáció - ugrásszerű átalakulás volt (a „szaltó”-nak ugyanez a latin eredete):
Egy faj kialakulása nem mindig a fokozatos, adaptív allélcsere nagyobb hatású kiterjedése, hanem amint Goldschmidt állította, a genetikai változás különböző módját jelentheti - a genom, talán nem adaptív újraszerveződését.[Gould 1980b, 119. o.] Ebből a szempontból egy faj kialakulása önmagában nem a felhalmozódott adaptációk hatása, amely a populációkat fokozatosan szétválasztja, hanem inkább önmagában rejlő oka adja a darwini magyarázattól eltérő mivoltát: De az ugrásszerű, kromoszómális változás során a reproduktív izoláció az elsődleges és semmiképp nem tekinthető adaptációnak... Valójában megfordíthatjuk a hagyományos nézetet és azt mondhatjuk, hogy a fajkialakulás az új létezők véletlenszerű kialakításával alapanyagot szolgáltat a szelekció számára [Gould 1980b, 124. o.]. E javaslatot, amit Gould ugrásának nevezek, a 10. 8. ábra jobboldali grafikonja szemlélteti. Gould szerint csak a folyamat vége számít darwini értelemben fokozatosnak, tisztogatónak: Ha egy központi tulajdonság ugrásszerű kialakulását követő adaptív lépcsőzetesség során új Bauplane gyakran bukkan fel, akkor a folyamat egy része szakaszos és adaptív, és ennélfogva darwini; a kezdeti lépés azonban nem, mivel a szelekció nem játszik kreatív szerepet a központi tulajdonság kialakulásában. [Gould 1982a, 383. o.] Ennek a szelekción kívüli valaminek a „kreatív szerepe” az, ami megragadta Gould munkatársainak szkeptikus figyelmét. Hogy tisztába jöjjünk azzal, hogy mi okozta a tiltakozást, figyelembe kell vennünk azt, hogy a 10. 8. ábra diagramja valójában nem képes különbséget tenni számos alapvetően eltérő hipotézis között. A diagram problémája az, hogy több dimenzióra van szüksége ahhoz, hogy össze tudjuk hasonlítani a genotípus terében bekövetkező változásokat (Mendel könyvtárában tett tipográfiai lépéseket) a fenotípus terében létrejött változásokkal, és, hogy ezek után értékelni tudjuk e különbségeket egy rátermettségi mezőn. Amint azt láttuk, a recept és az eredmény közötti kapcsolat összetett, és sok lehetőséget lehet ábrázolni. Láttuk az 5. fejezetben, hogy a genombeli apró tipográfiai változás elvileg nagy hatással lehet a kifejezésre jutó fenotípusra. Azt is láttuk a 8. fejezetben, hogy a genombeli tipográfiai változásnak semmilyen hatása sincs a fenotípusra - például több mint százféleképpen lehet a lysozyme-ot „leírni”, és így több, mint száz egyenértékű módon lehet előírni a lysozyme DNS kódszótárbeli szórendjét. Ennélfogva most tudjuk, hogy az egyik véglet szerint létezhetnek formailag a megkülönböztethetetlenségig hasonló organizmusok, noha DNS-ük nagyon különbözik: például Ön és az, akivel gyakran összekeverik (a Doppelganger-e - ugyebár semmilyen filozófiakönyv sem lenne teljes a doppelgángerek említése nélkül). A másik véglet szerint létezhetnek olyan organizmusok, amelyek megjelené-
sükben groteszk módon különböznek, genetikailag azonban majdnem azonosak. Egy éppen a rossz helyen bekövetkező egyszerű mutáció szörnyeteget hozhat létre, mely torzszülött orvosi neve terata (görög és latin szó a „szörnyetegek”-re). Továbbá, létezhetnek olyan organizmusok is, amelyek megjelenésükben és struktúrájukban, illetve DNS-ükben majdnem azonosak, de drámai módon különböznek a rátermettségben: például a kétpetéjű ikrek egyikének történetesen olyan génje van, amely vagy immunitást ad vagy hajlamosít valamilyen betegségre. E három tér bármelyikében bekövetkező nagy ugrást, vagy ugrásszerű változást makromutációnak. is lehetne hívni (ami nagy mutációt jelent, nemcsak egy olyan mutációt, amelyben egy makro-t, egy makromolekuláris alrendszert hívtam le a programba). 104 Amint azt Ernst Mayr (1960) megjegyezte, három különböző okból hívhatnánk nagynak egy mutációt: vagy nagy lépés Mendel könyvtárában; vagy gyökeres eltéréseket eredményez a fenotípusban (szörnyeteg); vagy pedig erőteljes növekedést hoz létre (ilyen vagy olyan módon) a rátermettségben - ezek nagymérvű emelkedést jelentenek, amit metaforánkban a tervezésbeli változások által jól elvégzett munkára használunk. A molekuláris replikatív gépezet számára lehetséges, hogy nagy lépéseket tegyen Mendel könyvtárában - vannak olyan esetek, amelyek során szövegek egészen nagy részei cserélődnek fel, helyeződnek át vagy törlődnek egyszerű másolási „hiba” folytán. A tipográfiai különbségeknél az is előfordulhat, hogy hosszú időn át lassan (és általában véletlenszerűen) felgyülemlenek a DNS nagy részében, melyek soha nem fejeződnek ki, és ha ezek a felhalmozódott változások hirtelen jutnak érvényre valamilyen felcserélődési hibának köszönhetően, akkor óriási fenotipikus megnyilvánulás várható. De csak abban az esetben tudjuk tisztázni, hogy mi is tűnt radikálisnak Gould javaslatában, ha a makromutáció harmadik jelentése felé fordulunk - a rátermettségbeli nagy különbségekhez. Az „ugrásszerű változás” és a „makromutáció” fogalmai egy sikeres, kreatív lépés leírására irányulnak, melynek során egyetlen generáción belül az utódok a tervezési tér egyik régiójából a másikba csúsznak és végül is jól élnek és szaporodnak. Ezt az elképzelést Richard Goldschmidt (1933, 1940) vezette be, és szlogenjével felejthetetlenné tette: ők a „reményteljes szörnyetegek”. Munkája attól vált hírhedtté, hogy állítása szerint az ilyen ugrások szükségesek voltak a speciáció bekövetkezéséhez. A neodarwinista ortodoxia az általunk már ismert okok miatt kereken elutasította ezt a javaslatot. Még Darwin előtt a biológusok bevett bölcsessége volt az, amit Linnaeus fogalmazott meg klasszikus taxonómiai művében (1751): „Natura non facit saltus” - vagyis a természet nem végez ugrásokat. Ez volt az egyik maxima, amit Darwin nemcsak hogy érintetlenül hagyott, hanem rendkívüli mértékben alá is támasztotta. A nagy oldalirányú ugrások a rátermettség mezőben szinte soha sem szolgálják a javunkat; akárhol is találjuk magunkat, ott vagyunk, ahol vagyunk, mert az őseink számára a tervezési térnek ezen része jó területnek számított. Egyfajta csúcs közelében vagyunk a térben, úgyhogy minél nagyobbat lépünk (természetesen véletlenszerűen ugrálva), annál valószínűbb, hogy leugrunk egy szikláról - mindenesetre alacsonyan fekvő tájékra érkezünk (Dawkins 1986a, 9. fejezet). E mértékadó érvelés szerint nem véletlen, hogy a szörnyetegek létrejötte gyakorlatilag mindig reménytelen. Ez tette Goldschmidt nézeteit eretnekké; tudta és elfogadta, hogy ez általában igaz, de azt javasolta, hogy az evolúció fő felhajtó erőit mégis e szabály rendkívül ritka kivételei adják. Gould híres védelmezője az alárendelteknek és kitaszítottaknak, és sajnálkozott azon a „ritualisztikus gúnyűzés”-en (Gould 1982b, xv. o.), amelynek az ortodoxia Goldschmidt-et alávetette. Vajon azzal próbálkozott-e Gould, hogy rehabilitálja Goldschmidt-et? Igen is, meg nem is. A reményteljes szörnyeteg visszatér című írásában (Gould 1980a, 188. o.) Gould azt panaszolta, hogy „a szintetikus elmélet védelmezői karikatúrát csináltak Goldschmidt gondolataiból, mialatt bűnbakukká kiáltották ki.” Számos biológusnak úgy tűnt tehát, hogy Gould amellett érvelt, hogy a szaggatott egyensúly a makromutáción keresztül történő goldschmidti fajkialakulás elmélete. Úgy tűnt számukra, hogy Gould megkísérelte meglengetni csodálatos történelmi fényceruzáját Goldschmidt elhomályosult hírneve körül, és ezzel együtt arra is kísérletet tett, hogy elképzeléseit is újból divatba hozza. Itt a mitikus Gould, az 104 A fogalom értelmezéséhez lásd Dietrich Makromutáció című esszéjét a kitűnő forrásmunkában, a Keller és Lloyd (1992) által kiadott Keywords ín Evolutionary Biology (Az evolúciós biológia kulcsszavai) című kötetben.
Ortodoxia Cáfolója, komoly mértékben útjába állt az igazi Gouldnak úgy, hogy még a munkatársai is engedtek annak a kísértésnek, hogy elolvassák azt, amit felszínesen írt. Hitetlenkedve gúnyolták, és akkor, amikor tagadta, hogy jóváhagyta Goldschmidt szaltacionizmusát - jóváhagyta-e is valaha - még jobban gúnyolták. Ők csak tudták, hogy mit is mondott. De valóban tudták-e ? El kell ismernem, hogy mindaddig azt gondoltam, hogy tudják, míg Steve Gould azt nem követelte tőlem, hogy nézzem át az összes különböző publikációját, és vegyem csak észre, hogy ellenfelei karikatúrát csináltak belőle. Érzékeny ponton érintett; senki sem tudja jobban nálam, milyen frusztráló az, ha a szkeptikusok egy bárdolatlan, de kényelmes címkét akasztanak valakinek a kifinomult nézeteire. (Én vagyok az a fickó, aki állítólag tagadja, hogy az emberek átélik a színeket és a fájdalmakat, és aki szerint a termosztátok gondolkodnak - csak a kritikusaimat kell megkérdezni.) Szóval átnéztem. Azt választotta, hogy a gradualizmus tagadását „Goldschmidt baki”-nak nevezte el (Gould 1980b), és komoly - szentesítés nélküli - átgondolásra javasolt néhány radikális goldschmidti elképzelést, de ugyanabban az írásban óvatosan azt mondta: „Ma már nem fogadjuk el a változás természetével kapcsolatos összes érvét.” 1982-ben világossá tette, hogy Goldschmidt nézetének egyetlen oldala, amit elfogadott, az a gondolat volt, miszerint „apró genetikai változások a fejlődés ütemének megváltoztatásával erőteljes hatásokat fejtenek ki” (Gould 1982d, 338. o.), és Goldschmidt hírhedt könyvének újbóli kiadásához írt előszavában kifejtette ezen véleményét: A darwinisták, a gradualizmus és a folytonosság hagyományos előnyben részesítésével, lehet, hogy nem hozsannáznak az apró genetikai, a korai fejlődést befolyásoló változások által gyorsan indukált nagy fenotípusos eltolódásokért; a darwini elméletben azonban semmi nem zárja ki az ilyen eseményeket, mivel az apró genetikai változások alapvető folytonossága megmarad. [Gould 1982b, xix. o.] Ebben nincs semmi forradalmi, más szavakkal: Bárkinek megbocsátható, ha így vág vissza: „mi ebben egyáltalán az új?” Tagadta-e ezt valaha is bármelyik biológus? De ... a tudomány fejlődése gyakran megköveteli az ősi igazságok újra felfedezését és új utakon történő kifejtését. [Gould 1982d, 343-44. o.] De azért mégsem tudott ellenállni annak a kényszernek, hogy úgy fogalmazza meg a fejlődés eme valószínűleg alulértékelt tényét, mint ami az evolúció nem-darwini kreatív ereje, „mert azok a korlátok, amelyeket ez a fenotipikus változás természetére rákényszerít, biztosítják azt, hogy az apró és folytonos darwini változás nem minden evolúciós folyamat nyersanyaga,” mivel „a szelekciót negatív szerepbe száműzi (az alkalmatlan kiválasztása) és magát a változást tulajdonítja az evolúció fő kreatív aspektusának” (Gould 1982d, 340. o.). Még mindig nem világos, hogy elviekben mekkora fontosságot tulajdonít ennek a lehetőségnek, de, akármi történjék is, Gould nem ment tovább: „A szaggatott egyensúly nem a makromutáció elmélete” (Gould 1982c, 88. o.). Még mindig nagy a zűrzavar a szóban forgó kérdés körül, és Gouldnak továbbra is vitatkoznia kell ellenfeleivel: „Elméletünk nem von maga után semmilyen új vagy erőszakos mechanizmust, hanem kizárólag a közönséges eseményeknek a geológiai idő mérhetetlen terjedelmébe való pontos besorolását jelenti” (Gould 1992b, 12. o.) Vagyis egy tévesriasztás alapján tört ki a forradalom, mely javarészt vagy teljesen csak a szemlélők fejében létezett. De ebben az esetben, az a nézet, amiről úgy találjuk, hogy Gould és Eldredge fenntart, amint egyszer a geológiai diagramjuk félrevezető időprése mögé hatolunk, semmiképpen sem a 10. 8. ábra legjobboldalibb baromi nagy lépése, hanem egyike az ott ábrázolt többi, fokozatos, nem-erőszakos útvonalaknak. Amint azt Dawkins megjegyezte, az a mód, ahogy Eldredge és Gould kihívást intézett a „gradualizmus” ellen, az végül is nem valamilyen izgalmas új dolognak a megalapozása volt - valami olyannak, ami nem gradualizmus. Ők inkább azt állították, hogy az evolúció valójában fokozatosan történik de legtöbbször mégsem az; a folyamat hirtelen megszakad. A 10. 6. ábra baloldali diagramja az ortodoxiát van hivatott képviselni, de elméletük nem a gradualista vonását vonta kétségbe amint helyesen fogjuk fel a skálát, ők maguk is gradualisták. Az általuk megkérdőjelezett jellegzetesség az volt, amit Dawkins (1986a, 244. o.) „állandó sebességizmus ”-nak nevezett. Namost, elköteleződött-e valaha is a neodarwinista ortodoxia az „állandó sebességizmus”nak? Eredeti írásukban Eldredge és Gould azt állították, hogy a paleontológusok tévedtek,
amikor azt gondolták, hogy az ortodoxia megkívánja az állandó sebességizmus-t. Állandó sebességista volt-e maga Darwin? Darwin gyakran, és helyesen, az unalomig ismételgette, hogy az evolúció kizárólag graduális lehet (a legjobb esetben, tehetnénk hozzá). Amint Dawkins (1994, 226. o.) mondja, „Darwin számára az olyan evolúció, amelyet Istennek kell átsegítenie a zökkenőkön, egyáltalán nem evolúció. Ezzel az evolúció lényege válik értelmetlenné. Ennek fényében könnyű belátni, miért ismételgette állandóan Darwin az evolúció fokozatosságát”. Írásos bizonyítékot azonban annak alátámasztására, hogy az állandó sebességizmus elkötelezettje lett volna nemcsak nehéz találni, hanem ráadásul van egy híres mondata is, amelyben Darwin világosan kifejti azt az ellenkező álláspontot, amit - két szóban - szaggatott egyensúlynak lehetne nevezni: Számos egyszer már kialakult faj soha nem megy át további változáson...; és azok az időszakok, melyek során a fajok módosulásokon mennek át, habár években mérve soknak tűnnek, ha összehasonlítjuk azon időszakokkal, melyek során formájukat megtartották, akkor azok az idők rövidnek számítanak. [A fajok eredete, Bp., Akadémiai Kiadó, 432. o. ford.: Dr. Mikes Lajos.] Ironikus az, hogy Darwin csak egy diagramot tett A fajok eredetébe., és ez történetesen folyamatos emelkedőket ábrázol. Steven Stanley, a szaggatott egyensúly egy másik fő képviselője, ezt a diagramot saját könyvében is megjelentette (Stanley 1981, 36. o.) és a kép kísérő szövegében nyíltan megfogalmazza a következtetést.
Az ilyen kijelentések egyik hatása az, hogy manapság kétségtelenül létezik egy olyan hagyomány, amely akár Darwinnak magának, akár pedig a neodarwinista ortodoxiának az állandó sebességizmust tulajdonítja. Például, Colin Tudge, egy jónevű tudományos újságíró, Elizabeth Vrba az evolúció üteméről szóló legújabb állításaival kapcsolatos írásában rámutat az impalák és leopárdok evolúciójának kutatásainak az ortodoxiára vonatkozó feltételezett következményeire: A hagyományos darwinizmus az impala 3 millió év alatti egyenletes változását jósolná, még a klíma változás nélkül is, mivel most is le kell hagynia a leopárdokat. Ténylegesen azonban sem a leopárdok, sem az impalák nem nagyon változtak. Mindkettő igencsak sokoldalú
ahhoz, hogy a klimatikus változások ne zavarják, és fajtársaik, illetve egymás közti versengésük nem nyújt - ellentétben azzal, ahogy Darwin javasolta - elégséges szelekciós nyomást ahhoz, hogy változásukat előidézzék. [Tudge 1993, 35. o.] Elég bevett Tudge azon feltételezése, hogy az impala és a leopárd három millió éves sztázisának felfedezése felforgatná Darwint. Ugyanakkor a Darwin-féle (és más ortodox) diagramok emelkedői egy sajátos erőltetett olvasatának, közvetlen vagy közvetett, műterméke. Gould kihirdette a gradualizmus halálát, de most akkor végül is ő maga gradualista-e (de nem állandó sebességista)? Annak tagadása, hogy saját elmélete bármilyen „erőszakos mechanizmus”-t is indítványoz, azt sugallja, hogy az. De nehéz ezt kimondani, mivel ugyanazon az oldalon, a szaggatott egyensúly elméletével összhangban ezt mondja: a változás általában nem a teljes faj észrevétlenül fokozatos módosulásával következik be, hanem inkább [kiemelés tőlem] kisebb populációk izolációja, illetve azok geológiailag rövid idő alatt történő új fajokká való átalakulásuk útján. [Gould 1992a, 12. o.] Ezen sorok arra ösztönöznek minket, hogy azt higgyük, az evolúciós változás nem következhet be mind „geológiailag rövid idő alatt” és ugyanakkor nem lehet „észrevétlenül fokozatos” is. Az evolúciós változásnak azonban éppen ilyennek kell lennie, amikor nincsenek ugrások. Dawkins erősen hangsúlyozza ezt a kérdést azzal, hogy végig veszi az evolucionista G. Ledyard Stebbins megvilágító erejű gondolatkísérletét, aki elképzel egy egérméretű emlőst, amelyiknél feltételezi, hogy olyan kicsi a szelekciós nyomás a nagyobb testméret irányába, hogy az állatot tanulmányozó biológusok számára nem lenne mérhető a méretbeli növekedés: Az evolúciót a terepen tanulmányozó tudós nézőpontjából tehát ezek az állatok egyáltalán nem fejlődnek. Azért persze fejlődnek, nagyon lassan, a Stebbins matematikai feltevése által megadott ütemben, és ezzel a lassú ütemmel is végül elérik az elefántok méretét. Mennyi időbe telik ez? Emberi léptékkel nyilvánvalóan hosszú időbe, ám az emberi léptékek nem lényegesek. Földtörténeti időben gondolkozunk. Stebbins számításai szerint az általa feltételezett nagyon lassú evolúciós sebességgel az állatoknak körülbelül 12 000 nemzedékre van szükségük, hogy a 40 grammos átlagtömegből (egér méret) az átlagos 6 000 000 grammra (elefánt méret) növekedjenek. Ha nemzedékenként 5 évet veszünk, ami hosszabb egy egérnemzedéknél, de rövidebb az elefántnemzedéknél, akkor a 12 000 nemzedék körülbelül 60 000 évet tenne ki. A 60 000 év túlságosan rövid ahhoz, hogy az őskori leletek kormeghatározásához használt közönséges geológiai módszerekkel mérhető legyen. Stebbins szavaival: „Ha egy új állatfaj 100 ezer év vagy annál rövidebb idő alatt alakul ki, akkor azt a paleontológusok hirtelennek vagy pillanatszerűnek tekintik.” [Dawkins 1994, 220. o.] Gould minden bizonnyal nem nevezné az ilyen, az egérből elefánttá történő lokálisan észrevehetetlen átalakulást a gradualizmus megsértésének, de ebben az esetben a gradualizmussal való szembenállását egyáltalán nem támasztják alá a fosszilis leletek. Valójában ezt elismeri (1982a, 383. o.) - az egyetlen bizonyíték, amit saját területe, vagyis a paleontológia a gradualizmussal szemben nyújtani képes, célt téveszt. Gould vágyódhat az ilyen - vagy olyan fajta forradalmi felgyorsulás bizonyítékáért, a fosszilis leletek azonban csak a sztázis időszakait mutatják, ami azt sugallja, hogy az evolúció gyakran nem éppen fokozatos. De talán ezt a kínos tényt jól fel lehet használni: talán az ortodoxiával való szembeszállásnak nem arról kell szólnia, hogy az nem tud elszámolni az ugrásokkal, hanem, hogy nem tud mit kezdeni az egyensúllyal! Gould modern szintézissel való szembeszegülésének talán annak kellene lennie, hogy ez végül is elköteleződött az állandó sebességizmusnak: hogy, habár Darwin kifejezetten nem tagadta az egyensúlyt (csakugyan, állítása szerint létezik), valójában nem tudja megmagyarázni azt, amikor bekövetkezik, és lehetne azzal érvelni, hogy az ilyen egyensúly vagy sztázis a világ egyik magyarázatra szoruló főbb törvényszerűsége. Valóban, Gould ebbe az irányba fordította a modern szintézis elleni támadását. Miképp állíthatjuk, hogy ismerjük az evolúciót, ha csak az élet történetét alkotó jelenségek elenyésző hányadát vizsgáljuk és a sűrű bozótos óriási területét - legtöbbször a legtöbb leszármazási vonali vonal történetét - a konceptuális feledés homályában hagyjuk? [Gould 1993c, 16. o.] De problémákkal terhes ez az út. Először is, óvakodnunk kell attól, nehogy elkövessük Gould
pánadaptácionizmussal kapcsolatos hibájának a tükörképét. Nem szabad beleesnünk a „panequilibrianizmus” hibájába sem. Akármennyire is szembeszökőnek vagy „mindent áthatónak” mutatkozik a sztázis törvényszerűsége, előzetesen azt tudjuk, hogy a legtöbb leszármazási vonal nem mutat sztázist. Sőt, távol áll ettől. Emlékszünk a 4. fejezetbeli Lulu és fajtársai kiszínezésének nehézségeire? A legtöbb leszármazási vonal hamarosan kihal, anélkül, hogy lenne idő a sztázis létrejöttére; csak olyan fajt fogunk „látni”, ahol a leletekben van valami kiugró és állandó. Annak felfedezése, hogy az idők nagy részében az összes faj sztázist mutat, hasonlatos annak felfedezéséhez, hogy minden aszály tovább tart egy hétnél. Nem vennénk észre, hogy szárazság volt, ha nem hosszú ideig tartó jelenség lett volna. így, mivel egy kevés sztázis előfeltétele egy faj azonosításának, az a tény, hogy minden faj mutatja a sztázis valamilyen fokát, csupán a definícióból következően is igaz. Mindazonáltal, a sztázis jelensége magyarázatra szoruló dolog. Nem azt kellene kérdeznünk hogy a fajok miért mutatnak stabilitást (ez már definíció szerint igaz), hanem, hogy miért léteznek kiugró, azonosítható fajok – vagyis, egyáltalán miért válnak állandóvá a leszármazási vonalak. De még itt is, a neodarwinizmus számos nyilvánvaló adaptácionista magyarázattal szolgál arra nézve, hogy a sztázisnak miért kellene gyakran megjelennie egy leszármazási vonalban. Számos alkalommal talákoztunk az elsődleges magyarázattal: minden faj egy jól menő vállalkozás - annak kell lennie -, továbbá a jól menő vállalkozásoknak konzervatívnak kell lenniük, mivel a kihalás gyorsan megbünteti az idők próbáját kiálló hagyománytól való legtöbb eltérést. Maga Eldredge (1989) azt javasolta, hogy a sztázis egyik oka a „lakóhely keresés.” Sterelny (1992, 45. o.) a következőképpen írja le: A környezet változására az organizmus a régi lakóhely követésével válaszolhat. A klíma lehűlésével észak felé mehetnek, ahelyett, hogy adaptációkat fejlesztenének ki a hideggel szemben. [Ez nem tévedés - Sterelny a biológia déli féltekei filozófusai] A szelekció általában a vándorlást fogja elindítani. A lakóhelyüket követő vándorlók (egyedekként vagy reproduktív szóródással) tipikusan rátermettebbek lesznek, mint a populáció azon töredéke, amelynek nem sikerült elvándorolnia, mivel az eredeti lakóhelyen maradtak kevésbé fognak jól alkalmazkodni az új környezethez és új kihívásokkal kerülnek szembe a régi lakóhelyüket követő más vándorlók részéről. Vegyük észre, hogy a lakóhely követése legalább annyira a növények „stratégiá”-ja, mint az állatoké. Valóban, a speciáció legtisztább esetei ezt a jelenséget idézik. Amint a jégréteg visszahúzódik egy jégkorszak után, néhány északázsiai növény évről évre észak felé terjed, „követi” a jeget, keleti és nyugati irányba is terjed keresztül a Bering-szoroson, és talán még a Földet is körbeveszi a sirályhoz hasonlóan. Azután, ahogy a jég a következő jégkorszak során dél felé nyomul, megszűnik a család ázsiai és az észak-amerikai részei közötti kapcsolat, kialakul két izolált osztály, amelyek aztán természetesen különálló fajokká alakulnak, de mivel mindkettő a saját féltekéjén déli irányba mozog, továbbra is nagyon hasonlóan néznek ki, mert a nekik megfelelő klimatikus viszonyokat követik, ahelyett, hogy mozdulatlanok maradnának és további téli adaptációkra készülnének.105 A szaggatott egyensúly egy másik lehetséges magyarázata tisztán elméleti. Stuart Kauffman és munkatársai számítógépes modelleket készítettek, amelyek olyan viselkedéseket írtak le, amelyekben a viszonylag hosszú sztázist a változások olyan rövid időszakai szakították meg, melyeket nem „külső” behatás indított el, így ez a minta az evolúciós algoritmusok bizonyos fajtáinak endogén vagy belső működési jellegzetességének tűnik. (Megvitatását lásd Bak, 105 George Williams (1992, 130. o.) vitatja a lakóhelykövetés sztázisban játszott szerepét, megjegyezvén, hogy a paraziták, a „napfénynek való évszakonkénti kitettség amplitúdója” (a napfény mennyisége), és sok más környezeti hatás mindig különböző lesz egy földrajzi helyváltoztatás után úgy, hogy a populációk soha nem lesznek képesek pontosan ugyanabban a szelektív környezetben maradni, és így a helyváltoztatás ellenére szelekciós nyomásnak lesznek kitéve. Nekem azonban úgy tűnik, hogy ezekhez a szelekciós nyomásokhoz történő alkalmazkodások nagy része, ha nem is az egésze, a paleontológia számára láthatatlan maradhat, ami a fosszilis leletben megőrződött változásokat csak a formák kemény részeiben tudja látni. A lakóhelykövetés lehet felelős a paleontológiailag megfigyelhető sztázis (és milyen más sztázist ismerünk?) nagy részéért, még ha Williamsnek igaza is van abban, hogy ennek a testterv sztázisnak el kell fednie az egyidejű nem-sztázisokat a legtöbb, ha nem is az összes terv szintjén, válaszul a sok környezetbeli változásra, ami bármiféle hosszútávú lakóhelykövetéssel együttjár. És hacsaknem mozgott egyszerre sok faj a lakóhelykövetés során, nem lehetne egyáltalán semmilyen lakóhelykövetés sem, mivel a többi faj éppoly döntő elem egy faj szelektív környezetében.
Flyvbjerg, és Sneppen 1994) Ekkor elég nyilvánvaló, hogy a neodarwinizmus számára az egyensúly éppúgy nem probléma többé, mint a szaggatottság; meg lehet indokolni, és akár előre is lehet jelezni. Gould azonban még egy másik forradalmat is lát lappangani a szaggatott egyensúlyban. Lehetséges, hogy a punktuációk horizontális lépései nemcsak a Tervezési Térben tett (viszonylag) gyors lépéseket jelentik, hanem fontos lehet az, hogy ezek a speciáció lépései. Ez miért nem mindegy? Nézzük a 10. 10. ábrát. A K pontba futó leszármazási vonal mindkét esetben az egyensúlyok és megszakítások pontosan ugyanolyan sorrendjén át jutott el, de a baloldalon egy egyedüli faj esetét látjuk, amely a változás gyors periódusain megy át és a sztázis hosszú időszakai kísérik. A speciáció nélküli ilyen változás anagenezis-ként ismert. A jobboldalon ábrázolt eset a kladogenezis példája, amely a speciáció útján történő változás. Gould azt állítja, hogy a két esetben a jobbirányú trendnek eltérő magyarázata lenne. Miként lehet ez igaz? Idézzük csak vissza, mit is tanultunk a 4. fejezetben: a speciáció olyan esemény, amely kizárólag retrospektív módon azonosítható. Semmi, ami az oldalirányú mozgás során történik, sem képes megkülönböztetni egy anagenetikus folyamatot egy kladogenetikus folyamattól. Csak akkor van speciáció, ha a különálló ágakban később fellendülés következik be, amely elég hosszú ideig él ahhoz, hogy külön fajként lehessen azonosítani.
Nem lehetségesek-e speciális folyamatok, amelyeket reményteljes - vagy kezdődő speciációnak hívhatnánk? Vegyük csak azt az esetet, amelyben bekövetkezik a speciáció. Az A szülőfajok B és C utódfajokra szakadnak. Most tekerjük vissza a szalagot időben épp elég messze ahhoz, hogy ledobjunk egy bombát (aszteroidát, árhullámot, aszályt, mérget) a B faj legkorábbi tagjaira, amint az a középső diagramon látható. Így válik az, ami a speciáció esete volt, megkülönböztethetetlenné az anagenezis esetétől (jobboldal). Az a tény, hogy a bomba megakadályozza azokat, akiknek az utódait megöli, hogy valaha is nagyszülőkké váljanak, aligha számít abban, ahogy kortársaikat a szelekciós nyomás kialakította. Ehhez valamilyenfajta időben visszaható okozásra lenne szükség. Valóban igaz ez? Gondolhatnák, hogy igaz lenne, ha egy földrajzi hasadás kezdte el, mely így biztosítja a két csoport teljes oki elszigeteltségét (allopatrikus speciáció), de mi van ha a speciáció egy olyan populáción belül ment végbe, amely két, szaporodás szempontjából össze nem kapcsolódó alcsoportot alakított ki, melyek közvetlenül egymással versengtek (a szümpatrikus speciáció formájában)? Darwin azt javasolta, amint azt megjegyeztük (lásd 43. o.), hogy az egymáshoz szorosan kapcsolódó formák közti versengés a speciáció egy hajtóereje lenne, így jelenléte - vagy nem-hiánya - annak, ami retrospektíve úgy azonosítható, mint a rivális faj első generációja, valóban nagyon fontos lehet a speciáció számára. Az a tény azonban, hogy ezek a riválisok lesznek egy új faj megalapozói, nem játszhat szerepet a verseny intenzitásában vagy más jellegzetességében következésképpen a Tervezési Térbeli vízszintes irányú mozgás sebességében vagy irányában sem. Jó okunk van feltételezni, hogy a viszonylagosan gyors morfológiai változás (oldalirányú mozgás) rendszerint a speciáció szükséges feltétele. A változás gyorsaságát döntően
befolyásolja a génkészlet mérete; a nagy génkészletek konzervatívok és hajlamosak nyom nélkül elnyelni az újítási kísérleteket. Egy nagy génkészlet kicsivé változtatásának egyik módja annak két részre osztása, és ez valóban a kicsinyítés leggyakoribb formája lehet, ezek után azonban nem számít, hogy a természet kiselejtezi-e vagy sem a felek egyikét (amint a 10. 11. ábra középső grafikonján látható). A megosztott génkészlet szűk keresztmetszete az; ami megengedi a gyors mozgást, nem pedig a kettő vagy több különböző keresztmetszetek jelenléte. Ha van speciáció, akkor két teljes faj csúszik át a megfelelő keresztmetszeten; ha nincs speciáció, akkor egy teljes faj préselődik át egyetlen keresztmetszeten. Így a kladogenezis nem tartalmazhat olyan folyamatot a punktuációs periódus során, amely eltér az anagenezisben előforduló folyamattól, mivel a kladogenezis és az anagenezis közti különbség kizárólag a posztpunktuációs következmény fényében adható meg. Gould néha úgy beszél, mintha a speciáció különbséget tenne. Gould és Eldredge (1993, 225. o.) például „az ősök elágazás utáni túlélésének döntő fontosságú követelményé”-t emlegetik (a 10. 11. ábra baloldala), de Eldredge szerint (személyes közlés) ez csak a teoretikus számára döntő fontosságú ismeretelméleti követelmény, akinek szüksége van az „ősök túlélésére”, mint a leszármazási vonal bizonyítékára. A magyarázata érdekes. A fosszilis leletek bővelkednek olyan esetekben, amelyekben egy forma hirtelen megszűnik és egy másik, igen különböző, váratlanul feltűnik „annak helyén.” Ezek közül melyek az evolúció gyors oldalirányú ugrásainak esetei, és melyek egy igazán távoli rokon hirtelen vándorlásának tulajdonítható egyszerű eltolódás esetei? Nem tudjuk megmondani. Csak akkor lehetünk biztosak afelől, hogy létezik egy közvetlen út a korábbi formától a későbbi formáig, ha be tudjuk bizonyítani, hogy a szülői faj együtt létezett azokkal, melyeket az utódainak tekintünk. Ismeretelméleti kérdésként ez teljesen aláássa azt az állítást, amit Gould szeretne tenni: a leggyorsabb evolúciós változást a speciáció viszi véghez. Mivel ha, amint azt Eldredge állítja, a fosszilis lelet általában mindenféle „ősök elágazás utáni túlélése” nélkül mutat gyors elmozdulásokat, és ha nem lehet megmondani, hogy ezek közül melyek a szaggatott anagenetikus változás esetei (szemben a vándorlási jelenségekkel), akkor semmiképpen nem lehet megmondani a fosszilis leletekből, hogy a speciáció nagyon gyakori vagy nagyon ritka kísérője a gyors morfológiai változásoknak.106 Még mindig van egy másik útja annak, hogy miként értelmezzük Gould azon állítását, miszerint a speciáció, nem pedig a puszta adaptáció hozza létre az evolúcióban a nagy különbségeket. Mi van, ha kiderül, hogy néhány leszármazási vonal számos punktuáción megy keresztül (és a folyamat során sok utódfajt hoz létre) míg más leszármazási vonalak nem, és amelyekkel ez történik, hajlamosak kihalni? A neodarwinisták általában feltételezik, hogy az adaptációk bizonyos leszármazási vonalak organizmusainak fokozatos átalakulása által következnek be, de „ha a leszármazási vonalak nem változnak az átalakulás útján, akkor a leszármazási vonalakban meglevő hosszútávú trendek aligha lehetnek a lassú átalakulásuk eredményei” (Sterelny 1992, 48. o.). Ezt sokáig érdekes lehetőségként tartották számon (eredeti írásukban, Eldredge és Gould ezt röviden megvitatják, és egyik forrásként Sewall Wright-ot 1967 tüntetik fel). E gondolat Gould-féle változata (pl.: 1982a) az, hogy az egész faj nem kerül egyedenkénti felülvizsgálatra; a fajok inkább rideg, változatlan dolgok; a tervezési térbeli eltolódások (nagyrészt? gyakran? mindig? ) a fajok kihalása és születése miatt következnek be. Eme gondolatot Gould és Eldredge (1993, 224. o.) „magasabb szintű kiválasztás”-nak hívta. Ezt időnként úgy ismerik, mint fajszelekció, vagy kládszelekció. Nehéz erről megbizonyosodni, de már fel vagyunk szerelkezve, hogy tisztázzuk ezt a központi kérdést. Emlékszünk a beetetéses váltásra? Gould valóban egy új felhasználását javasolja eme alapvető darwini gondolatnak: ne gondoljuk, hogy az evolúció alkalmazkodásokat hoz létre a már létező leszármazási vonalakhoz; az evolúció egész leszármazási vonalakat dob félre, és másokat, különbözőket enged virágozni. Úgy tűnik, mintha az idők során alkalmazkodások lennének az eredethez, de ami valójában történik az a beetetéses váltás a fajok szintjén. Az evolúciós irányok keresésének a helyes szintje, mondhatná ekkor, nem a 106 Gould hasonló kritikáját lásd: Ayala 1982. Továbbá, G. Williams 1992, 53-54. o. Williams, aki a kladogenezist bármely génállomány, akár tiszavirágéletű, izolációjaként határozza meg, arra is rámutat, hogy rövididejű kladogenezis jelentéktelen az evolúciós elméletre nézve (98-100. 0.).
gén, vagy az organizmus, hanem a faj vagy a klád szintje. Ahelyett, hogy bizonyos géneknek a génállományból való eltűnését, vagy bizonyos genotípusoknak egy populáción belüli differenciális halálát vizsgálnánk, nézzük csak egész fajok differenciális kihalási és „születési” rátáját - azt az arányt, amelynél egy leszármazási vonal utódfajjá speciálódhat.
Ez érdekes elképzelés, de nem annak az ortodox állításnak a tagadása, aminek az első pillantásra tűnhet, miszerint az egész faj „filetikus gradualizmus” útján alakul át. Legyen igaz, miképp Gould javasolja, hogy néhány leszármazási vonal sok, mások pedig nem sok utódfajt nemzenek, és, hogy az előbbiek hajlamosak tovább élni, mint az utóbbiak. Nézzük meg mindegyik túlélő fajnak a Tervezési Téren átívelő röppályáját. Legyen a faj bármely időszakban, sztázisban vagy menjen át ugrásszerű változáson, de maga a változás végül is „egy leszármazási vonal lassú átalakulása”. Igaz lehet, hogy a hosszútávú mak-roevolúciós változások megfigyelésének legjobb módja a „leszármazási vonali termékenység ”-beli különbségek keresése, nem pedig az egyedi leszármazási vonalak átalakulásainak vizsgálata. Ez erőteljes, komolyan veendő javaslat, de sem nem cáfolja, sem nem támogatja a gradualizmust; erre épít.107 (A Gould javasolta szintcsúszás engem a számítástudománybeli hardware és software közti szintcsúszásra emlékeztet; bizonyos nagyléptékű kérdések megválaszolásának helyes szintje a software, de ez nem vonja kétségbe ugyanazon jelenségek hardware szinten történő magyarázatainak az igazságát. Butaság lenne bárkinek a részéről, ha a WordPerfect és a Microsoft Word közti látható különbségeket hardware szinten igyekezne megmagyarázni, és talán ugyanilyen butaság lenne, ha a bioszféra sokfélesége látható mintáinak egy részére a különféle leszármazási vonalak lassú átalakulásainak előtérbe helyezésével próbálna magyarázatot találni. De ez nem azt jelenti, hogy nem mentek át lassú átalakulásokon, különféle punktuációs pontokon a történetük folyamán.) A Gould-féle fajszelekció viszonylagos fontossága még nincs meghatározva. És az világos, hogy bármilyen nagy szerepet is kap a fajszelekció a neodarwinizmus legutóbbi változataiban, nem égi fogantyú. Mindenesetre, az új leszármazási vonalak, mint a fajszelekció jelöltjei a szokványos gradualista mikromutáció útján lépnek a színre hacsaknem akar Gould reményteljes szörnyetegeket magához ölelni. Tehát, ha valóban kiderül, hogy az új daru, akkor lehetséges, hogy Gould hozzájárult a speciáció ezidáig felfedezetlen vagy nem értékelt mechanizmusának leírásához, amely a szokásos ortodox mechanizmusokból áll. Mivel a diagnózisom az, hogy ő mindvégig égi fogantyúkban, nem pedig darukban reménykedett, azt kell jósoljam, továbbra is keresgélni fog. Elképzelhető, hogy van valami egyéb a speciáció környékén, ami oly különleges, hogy a neodarwinizmus nem képes kezelni? Darwin leírása a speciációról, mint már idéztük, a közeli rokonok közti 107 Gould elképzelését a „magasabb szintű fajszelekció”-ról meg kell különböztetni néhány kinézetre hasonló szomszédtól: a csoportszelekcióról és a populációszelekcióról alkotott elképzelések az evolucionisták körében mostanság intenzív és ellentmondásos kutatások tárgyát képezik. Ezeket az nézeteket a következő fejezetben vitatjuk meg.
versengést idézi. Az új fajok általában nyílt versengés során mások elűzésével nyerik el helyüket (e folyamatot Darwin gyakran „beékelődés”-nek nevezte jegyzetfüzeteiben). Eme állandó harc és hódítás a haladás ésszerű alapját adja, mivel a győztesek általában biztosíthatják sikerüket tervezésük általános fölényével. [Gould 1989b, 8. o.] Gould nem kedveli a beékelődés ezen képét. Mi a baja vele? Szóval, (szerinte) a beékelődés táptalaját nyújtja a haladásba vetett hitnek. Már azonban láttuk, hogy ezt a kihívást a neodarwinizmus ugyanolyan könnyedén utasítja vissza, mint maga Darwin tette, aki tagadta a globális, hosszútávú fejlődést. Ez egyenértékű azzal a nézettel, miszerint a dolgok általában a bioszférában egyre jobbak, jobbak és jobbak lesznek, és habár a kívülállók ezt gyakran az evolúció egy implikációjaként képzelik, ez egyszerűen tévedés - olyan tévedés, amelyet egyetlen ortodox darwinista sem követ el. Mi baj lehet még a beékelődéssel? Gould ugyanabban a cikkében (15. o.) ír a „beékelődés vesződségesen unalmas bejósolhatóság”-áról, és azt állítom, hogy pontosan ez zavarja: a gradualizmus emelkedőjéhez hasonlóan, ez is egyfajta bejósolható, értelmetlen ballagást sugall a tervezési tér emelkedőin felfelé (lásd, pl.: Gould 1993d, 21. fej.). A beékelődéssel egyszerű ez a gond: nem égi fogantyú. 4. Tinker-től Evers-en át Chance-ig: A Burgess-pala kettős-játék misztériuma108 Még ma is igazán sok remek elme képtelen elfogadni vagy akár csak megérteni, hogy egy zajforrásból a természetes szelekció önmagában és segítség nélkül tudta a bioszféra teljes zenéjét kiszűrni. Valójában a természetes szelekció a véletlen termékein végzi működését és sehol másutt nem jut nyersanyaghoz; ugyanakkor nagy igényeket támasztó feltételek birodalmában működik, melyből a véletlen ki van zárva. - JACQUES MONOD 1971, 118. o. A modern punktualizmus azonban - különösen az emberi történelem szeszélyességére alkalmazva - az esetlegesség koncepciójára helyezi a hangsúlyt, vagyis a jövőbeni egyensúly természetének bejósolhatatlanságát hangsúlyozza, illetve azt, hogy korunk eseményei és személyiségei befolyásolják a milliónyi lehetőség közötti tényleges út kialakítását és irányítását. - STEPHEN JAY GOULD 1992b, 21. o Gould itt nemcsak a bejósolhatatlanságról beszél, hanem a jelen eseményeinek és személyiségeinek azon hatalmáról, hogy „alakítsák és irányítsák” az evolúció „tényleges ösvényét”. Ez pontosan azt a reményt tükrözi, ami James Mark Baldwint arra vezette, hogy felfedezze a róla elnevezett effektust: valahogy vissza kell csempésznünk az emberi személyiséget - tudatosságot, intelligenciát, ágenseket - az irányító szerepbe. Ha lehet egy kis esetlegességünk - radikális esetlegességünk - akkor ez ad némi mozgásteret a tudat számára, így az cselekedhet, és felelős lehet a saját sorsáért, ahelyett, hogy a mechanikus folyamatok értelmetlen özönének puszta eredménye lenne! Szerintem e következtetés levonása Gould végső célja, amire akkor derül fény, ha szemügyre vesszük az általa mostanában kutatott területeket. A 2. fejezetben említettem, hogy Gould Wonderful Life: The Burgess Shale and the Nature of History című könyvének (Csodálatos élet: A Burgess-pala és a történelem természete) fő következtetése az, hogy ha az élet filmszalagját visszatekernénk és újból és újból lejátszanánk, akkor rettentő karcsú lenne az esélye annak, hogy mi valaha is újból megjelennénk. E következtetésben három dolog ejtette zavarba a könyv ismertetőit. Először is, miért gondolja, hogy ez oly fontos? (A borító szerint, „E mestermunkában Gould elmagyarázza, hogy a Burgess-pala sokszínűsége miért játszik fontos szerepet múltunk e filmszalagjának megértésében és miként járul hozzá annak formálásához, ahogy létezésünk rejtélyén és az emberi evolúció lenyűgöző valószínűtlenségén elmélkedünk.”) Másodszor, mire is lyukad ki - pontosan kit ért a „mi” alatt? Harmadszor, szerinte miként következik ez a 108 „Tinker-től Evers-en át Chance-ig” egy baseball mém, amely halhatatlanná teszi a Dicsőség Csarnokában helyet foglaló három játékos, Joe Tinker, Johnny (Rák) Evers, és Frank Chance kettősjáték kombinációját. 1903-tól 1912-ig játszottak együtt a Nemzeti Ligában, a Chicago csapatában. 1980-ban egyik bevezető filozófia kurzusomon Richárd Stern elsőéves írt egy kitűnő esszét, Hume Dialógusai-nak modernizált változatáról, ami ez alkalommal egy darwinista (természetesen Tinker), egy istenhívő (természetesen Evers), és találóan Chance között folyt. Ama cím többszörösen szerencsés egybeesése, Gould enciklopédikus tudása és baseball szeretete miatt, egyszerűen lenyűgöző. (Magyarul természetesen visszaadhatatlan a cím ötletessége; tinker magyarul barkácsolót jelent, evers utalás az örökéletre, a chance-nek véletlen a jelentése.
konklúzió a Burgess-pala elbűvölő leírásából, amelyhez úgy tűnik majdnem semmi köze? Alaposan fontolóra vesszük ezeket a kérdéseket úgy, hogy a harmadiktól indulunk el, a másodikkal folytatjuk, és az elsővel fejezzük be.109 Gould könyvének köszönhetően az eddig csak a paleontológusok által ismert brit kolumbiai hegyoldalban levő kőbánya, a Burgess-pala, most már a tudomány nemzetközi szentélyévé magasztosult. Ez a szülőhelye... hát szóval, egy nagybetűs igazán fontos valaminek. Az ott talált leletek a kambriumi robbanásként ismert időszakból származnak, kb. hatszázmillió évvel ezelőttiről, amikor a többsejtű organizmusok tényleg nekilendültek, s létrehozták a 4. 1. ábra életfájának pálmaágait. A különlegesen szerencsés körülmények miatt, a Burgess-pala halhatatlanná lett leletei sokkal összetettebbek és jóval inkább megőrizték térbeli formájukat, mint általában a fosszíliák, így Charles Walcott kora századelőn végzett osztályozása a fosszíliák némelyikének szószerinti feldarabolásán alapult. Az ott talált élőlények változatos formáit a hagyományos törzsekbe gyömöszölte be, és a dolgok (durván) így maradtak Harry Whitting-ton, Derek Briggs, és Simon Conway Morris 1970-es és 80-as évekbeli újraértelmezéséig, akik azt állították, hogy e teremtményeket - melyek meglepő módon idegenek és furcsák - tévesen osztályozták. Azok valójában olyan törzsekhez tartoznak, amelyeknek egyáltalán nincsenek modern leszármazottaik, és melyeket addig soha mégcsak el sem tudtak képzelni. Ez elbűvölő ugyan, de vajon forradalmi-e? Gould szerint (1989a, 136. o.) minden bizonnyal az: „Azt hiszem, hogy az Opabinia 1975-ös Whittington-féle rekonstrukciója az emberi tudás történetében a nagy bizonyítékok egyikeként fog fennmaradni.” Három hőse nem így gondolta (lásd, pl.: Conway Morris 1989), és figyelmeztetésük próféciának bizonyult. A későbbi elemzések mindenesetre mérsékelték legradikálisabb újrarendszerezéseik egy részét (Briggs és mtsai 1989, Foote 1992, Gee 1992, Conway Morris 1992). Ha Gould nem emelte volna piedesztálra hőseit, akkor most nem tűnne úgy, hogy nagyot zuhantak - az első óriási lépés volt, noha ők egyáltalán nem tettek lépéseket ebbe az irányba. Mindenesetre, mi volt az a forradalmi kérdés, amit Gould szerint az alapozott meg, amit ezekről a kambriumi teremtményekről megtudhatunk? A Burgess fauna hirtelen jelent meg (emlékezzünk arra, hogy mit is jelent ez egy geológus számára), és nagy részük ugyanilyen hirtelen tűnt is el. Gould állítása szerint ez a fokozatosnak egyáltalán nem mondható hirtelen megjelenés és az ugyanolyan gyors eltűnés szemlélteti annak a megtévesztő mivoltát, amit a „növekvő sokféleség tölcséré”-nek hív. Ezen állítását egy figyelemre méltó életfapárral illusztrálja.
109 Igen, tudom, Joe Tinker a rövidfutó posztján játszott, és nem a harmadik ponton, de engedjék meg nekem ezt a lazaságot!
E képről sok minden elmondható, és Gould számos ábrával újra és újra hangsúlyozza még a szakértőt is félrevezető ikonográfia erejét. A 10. 12. ábrán egy másik példával áll elő, melynek felső részén szerinte a régi téves nézet, a „növekvő sokféleség tölcsére”, az alsó részén a megtizedelődés és a változatosság továbbfejlesztett változata látható. De vegyük észre, hogy az alsó képet át lehet alakítani a növekvő sokféleség tölcsérévé a függőleges lépték egyszerű megnyújtásával. (Vagy a felső képet is át lehet alakítani az alsóvá a függőleges lépték összenyomásával, a szabványos szaggatott egyensúly diagramok stílusában - pl.: 10. 6. ábra jobboldala.) Mivel a függőleges skála önkényes, Gould diagramja semmilyen különbséget nem szemléltet. Az alsó diagram alsó fele tökéletes példája egy „növekvő sokféleség tölcsér”-nek, és ki tudja, hogy a felső diagram következő fázisa a megtizedelődés lenne-e, ami az alsó diagram másolatába fordul át. A növekvő sokféleség tölcsére nyilvánvalóan nem tévedés, ha a sokféleséget a különböző fajok száma alapján mérjük. Mielőtt száz faj lett volna, volt tíz, és mielőtt tíz lett volna, volt kettő, és így is kell lennie az életfa minden ágán. Fajok mindig halnak ki, és mára talán a valaha élt fajok 99%-a kipusztult, így a sokféleség kiegyensúlyozására számos megtizedelő tényezőnek kell léteznie. A Burgess-pala virágzása és pusztulása más előző vagy későbbi faunákhoz képest lehet, hogy kevésbé volt fokozatos, de ez semmi gyökeresen mást nem mond az életfa alakjáról. Bárki mondhatja, hogy ez mellétrafál Gould álláspontjának: „A Burgess-pala látványos sokszínűségében az különös, hogy ezek nem csak új fajok, hanem teljesen új törzsek voltak! Ezek gyökeresen új formák!” Remélem ez soha nem volt Gould álláspontja, mert ha az volt, akkor ez a retrospektív elemzés betetőzésének kínos tévedése. Amint már láttuk, minden új törzsnek - sőt, az új birodalmaknak is! - egyszerű új alfajokként kell indulniuk és azután válnak új fajokká. Az a tény, hogy a mai előnyös, rálátást nyújtó helyzetünkből egy új törzs korai tagjainak tűnnek, önmagában még egyáltalán nem teszi őket különlegessé. Nem azért
lehetnek mégiscsak különlegesek, mert egy új törzs alapítóivá kezdtek „válni”, hanem azért, mert morfológiailag szembeszökően változatosak voltak. Dawkins (1990) szerint e hipotézis ellenőrzésének útja Gould számára az lenne, hogy „mércéjét magukhoz az állatokhoz igazítja úgy, hogy az 'alapvető testtervek' modern prekoncepciói és azok osztályozása nem homályosítják el. Az igazi mutatója annak, hogy két állat mennyire különböző az, hogy ténylegesen mennyire különböznek!” Az eddig elvégzett vizsgálatok mégiscsak azt sugallják, hogy valójában a Burgess-pala faunája, minden különössége ellenére, semmilyen megmagyarázhatatlan vagy forradalmi sokszínűséget sem mutat (pl.: Conway Morris 1992, Gee 1992, McShea 1993). Tételezzük fel (ez nem igazán alátámasztott), hogy a Burgess-pala faunáját a Földet ért egyik időszakos tömeges kihalás tüntette el. A dinoszauruszok - mint azt mindannyian tudjuk - egy későbbinek, a krétakori pusztulásnak (amit másképpen úgy ismernek, mint a K-T határon bekövetkezett kihalást) estek áldozatául, melyet valószínűleg egy körülbelül hatvanöt millió évvel ezelőtti hatalmas aszteroida hatása idézhetett elő. Gould számára e tömeges kihalás egyszerre jelent valami nagyon fontosat, illetve a neodarwinizmusnak szóló kihívás gyanánt a szemét is szúrja: „Ha a szaggatott egyensúly felborítja a hagyományos elvárásokat (mint azt mindig is tette!), akkor a tömeges pusztulás sokkal rosszabbat jelent” (Gould 1985, 242. 0.). Nocsak, vajon miért? Gould szerint az ortodoxia az „extrapolacionizmus”-t követeli meg, azt a doktrínát, miszerint minden evolúciós változás fokozatos és bejósolható: „De ha a tömeges kihalások a folyamatosságban bekövetkező valódi törések, ha az adaptáció lassú, szokványos időszakokon belüli építkezése nem terjed ki a tömeges kipusztulások határain túlra terjedő megjósolt sikerre, akkor az extrapolacionizmus meghiúsul és az adaptácionizmus elbukik” (Gould 1992a, 53. o.). Ez egyszerűen tévedés, amint azt kimutattam: Nem értem miért lenne bármelyik adaptácionista is annyira bolond, hogy jóváhagyja az „extrapolacionizmus” oly mértékben „tiszta” formáját, hogy az tagadja a lehetőségét vagy akárcsak a valószínűségét is annak, hogy a tömeges kihalás főbb szerepet játszhatna az életfa megnyirbálásában, amint azt Gould állítja. Mindig nyilvánvaló volt, hogy a legtökéletesebb dinoszaurusz is elpusztul, ha az összes eddigi hidrogénbombánál százszorta erősebb üstökös becsapódik az otthonába. [Dennett 1993b, 43. o.] Gould (1993c) magától Darwintól vett idézettel válaszolt, mely nyilvánvalóan extrapolacionista nézeteket fejt ki. Vajon így az adaptácionizmus (manapság) e reménytelen következtetés mellett kötelezi el magát? Itt egy példája annak, amikor Charles Darwin válik szalmabábbá, most, amikor a neodarwinizmus továbblépett. Az igaz, hogy Darwin hajlamos volt rövidlátóan ragaszkodni a kihalás fokozatos természetéhez, de a neodarwinisták régóta felismerték, hogy ez azon buzgalmának köszönhető, hogy nézeteit elkülönítse a katasztrófatan változataitól, melyek gátolták a természetes szelekció elméletének elfogadását. Ne felejtsük el, hogy Darwin idejében a csodák és a bibliai árvízhez hasonló csapások voltak a darwini gondolkodás fő riválisai. Nincs mit csodálkozni azon, hogy hajlamos volt bármit szándékosan kizárni, ami gyanúsan gyorsnak és kényelmesnek tűnt. Mindenesetre Gould számára kevésbé fontos az a tény (ha ez az), hogy a Burgess fauna egy tömeges pusztulás során tizedelődött meg. Fontosabbnak tart egy olyan következtetést, amit a sorsukból szándékszik levonni: azt állítja (1989a, 47. o.), hogy pusztulásuk véletlenszerű volt. Az ortodox álláspont szerint, „A túlélőknek okuk van a győzelemre”, de Gould szerint (48. o.), „Talán az anatómiai tervek komor kaszása csak az álruhába bújt Szerencse Istennője volt.” Valóban csak egy szerencsejáték határozta volna meg a teljes sorsukat? Ez aztán lenyűgöző - és határozottan forradalmi - állítás lenne, különösen, ha Gould általánosításként még ki is terjesztette volna. Egy ilyen erős állításhoz azonban nincs bizonyítéka, így visszakozik (50. o.): Hajlandó vagyok elismerni, hogy néhány csoport élvezhetett némi előnyt (habár nincs elképzelésünk arról, miképp azonosítsuk vagy határozzuk meg azokat), de azt gyanítom, hogy [a Szerencse Istennője hipotézis] egy, az evolúcióval kapcsolatos központi igazságot ragad meg. A Burgess-pala, azzal, hogy a filmszalag hipotetikus kísérletével ezt az értelmezést érthetővé teszi, az evolúciós utak és a bejósolhatóság radikális szemléletét segíti elő. Ezek szerint Gould javaslata nem az, hogy bizonyítani tudja a Szerencse Istennője hipotézist, hanem az, hogy a Burgess-pala legalábbis érthetővé teszi azt. Amint Darwin a kezdetektől
ragaszkodott hozzá, csak némi „előny”-nyel rendelkező „néhány csoport” szükségeltetik ahhoz, hogy a versengés „élessé” váljon. így hát csak azt állítja-e Gould, hogy a versengés legnagyobb része (illetve a legnagyobb, legfontosabb hatótényezőkkel folyó verseny) igazi szerencsejáték volt? Ez az, amit ő „gyanít.” Mi a bizonyítéka eme gyanúhoz? Egyáltalán nem áll elő semmivel. Kizárólag azt veti fel, hogy ha ő rátekint ezekre az elbűvölő lényekre, elképzelni sem tudja, miért lenne néhányuk jobban megtervezve, mint mások. Egyformán bizarrnak és esetlennek tűnnek a szemében. Az nem jó bizonyíték, hogy valójában saját sanyarú sorsukat tekintve nem különböztek drámaian tervezetük minőségében. Ha még csak meg sem próbálunk belevágni a tervrajz-visszafejtésbe, akkor nem is kerülünk abba a helyzetbe, hogy azt a következtetést vonjuk le, miszerint nincs felfedezendő tervrajz-visszafejtő magyarázat. Gould egy fogadást ajánl (188. o.): „Bármelyik paleontológussal vitába szállok afelől, hogy ha az utólagos éleslátás adománya nélkül visszamehetett volna a Burgess tengerekhez, akkor kiválaszthatta volna a Naroia-t, a Canadaspis-t, az Aysheaia-t, és a Sanctaris-t mint olyanokat, melyek sikeresek lesznek, miközben a Marrella-t, az Odaraia-t, a Sidneyia-t, és a Leonchoilia-t a komor kaszás kaszájára érettként azonosította volna.” Ez igazán biztos potya fogadás, mivel az összes paleontológusnak a fosszilis leletekben látható szervek körvonalaira kellene támaszkodnia. A fogadást azonban mégiscsak el lehet veszteni. Valamikor néhány igazán elmés tervrajzvisszafejtő képes lehet egy szörnyen meggyőző történetet előadni arról, hogy miért is győztek a győzők és miért is vesztettek a vesztesek. Ki tudja? Egy dolgot azonban mindannyian tudunk: nem csinálhatunk egy majdnem tesztelhetetlen sejtelemből tudományos forradalmat. (E témával kapcsolatban lásd még Gould, 1989a, 238-238. o., és Dawkins 1990.) Így mi még mindig nem vagyunk túl a rejtélyen, mely Gould szerint valami egészen különleges dologról árulkodik ezen elbűvölő teremtmények páratlan virágzásával és bukásával kapcsolatban. Gyanút ébresztettek benne, de vajon miért? íme itt egy kulcs: Gould azon beszédének részlete, melyet A Tudomány és Technológia Edinburghi Nemzetközi Fesztiválján tartott „The Individual in Darwin's World” (Az egyén Darwin világában) címmel (1990, 12. o.) Valójában az élőlények szinte minden fontosabb anatómiai terve egy, a hatszáz millió évvel ezelőtti kambriumi robbanásnak nevezett, nagy huss-ban jelenik meg. Nyilván belátják, hogy egy efféle hussnak vagy robbanásnak geológiai mércével mérve nagyon hosszú gyújtózsinórja van. Egypár millió évet jelenthet, de egypár millió év a milliárdok sorában semmit sem jelent. És a szükségszerű, bejósolható fejlődés világának nem így kellene kinéznie [kiemelés tőlem]. Igazán? Nézzünk csak egy párhuzamot. Ott ücsörgünk Wyomingban egy sziklán és egy lyukat bámulunk a földön. Nem sok minden történik tíz, húsz, harminc percig, aztán hirtelen – huss! - forró vízsugár lövell több, mint harminc méter magasba. Ennek néhány másodperc múlva vége, és aztán megint nem sok minden történik - és várunk egy órát, és még mindig nem sok minden történik. Na, ez volt az élményünk: másfél óra unalomból néhány másodpercig tartó egyedi, lenyűgöző kitörés. Talán megkísértene minket az a gondolat, hogy „Ennek minden bizonnyal egyedi és megismételhetetlen eseménynek kell lennie!” így hát akkor miért hívják az Öreg Hűségesnek? Ez a gejzír valójában évről évre átlagban minden hatvanötödik percben kitör. A kambriumi robbanás „kinézete” - „hirtelen” kezdete és ugyanolyan „hirtelen” vége - egyáltalán nem bizonyítja a „radikális esetlegesség” tételét. Bár úgy tűnik, hogy Gould ezt képzeli110. Szerinte ha visszatekerjük az élet szalagját, akkor nem jutunk el még egy „kambriumi” robbanáshoz sem a következő alkalommal, sem azután. Habár ez igaz lehet, de még nem állt elő egyetlen darabka bizonyítékkal sem. Honnan származhatna ilyen bizonyíték? A mesterséges élet számítógépes szimulációjából például, amely lehetővé teszi számunkra, hogy újra és újra visszatekerjük a szalagot. Gould meglepő módon átsiklik azon, hogy a mesterséges élet kutatási területének áttekintése során találhatna némi bizonyítékot a fő következtetése mellett (vagy ellen). E lehetőséget azonban soha nem említi. Vajon miért nem? Nem tudom, de azt tudom, hogy Gould nem szereti a számítógépeket, és mind a mai napig még szövegszerkesztésre sem használja azokat, és ennek 110 Gould (1989a, 230. o.) Conway Morris ellenvetésére válaszul ezt állítja: „A kambriumi robbanás túl nagy, túlságosan is eltérő és kizárólagos volt.” Lásd még a cikkcakkos röppályák megjósolhatatlanságához fűzött megjegyzéseket (Gould 1989b).
lehet némi köze ehhez. Kétségtelenül sokkal fontosabb kulcs az a tény, hogy amikor újrafuttatjuk az élet szalagját, akkor az ismétlés mindenféle bizonyítékát találjuk. Természetesen ezt már tudtuk, mert a szalag újrajátszásában a természet saját útja a konvergens evolúció. Amint azt Maynard Smith mondja: Gould „kambriumi visszajátszás” gondolatkísérletéből azt jósolnám, hogy sok állatnál fejlődnének ki szemek, mert a szemek valójában sokszor, sokféle állatnál kialakultak. Fogadnék, hogy néhánynál kifejlődne a repülés képessége, mivel a repülés négy alkalommal, két különböző törzsnél alakult ki; de bizonyos nem lennék ebben, mert lehet, hogy az állatok soha nem kerülnének ki a szárazföldre. Abban viszont egyetértek Gould-dal, hogy senki sem tudja megjósolni, mely törzsek lennének túlélők és örökölnék a földet. [Maynard Smith 1992, 34. o.] Maynard Smith utolsó érve elég ravasz: ha a konvergens evolúció uralkodik, akkor nem számít, mely törzsek öröklik a földet, még hozzá a beetetéses váltás miatt! A beetetéses váltást a konvergens evolúcióval vegyítve ahhoz az ortodox következtetésre jutunk, hogy akármelyik leszármazási vonallal esik meg a túlélés, az vonzódni fog a tervezési térben bekövetkező jó lépésekhez, és az eredményt nehezen tudjuk megkülönböztetni attól a győztestől, mely akkor lenne jelen, ha valamilyen eltérő leszármazási vonalat követett volna a fejlődés. Nézzük csak a kiwit például. Új-Zélandon alakult ki, ahol nem volt semmilyen emlős vetélytársa, és elképesztő számú emlős tulajdonság futott össze nála - alapjában véve egy madár, amelyik úgy tesz, mintha emlős lenne. Gould maga is írt a kiwiről és figyelemre méltóan nagy tojásáról (1991b), de amint azt Conway Morris kritikájában (1991, 6. o.) kimutatja: … van valami a kiwivel kapcsolatban, amit csak érintőlegesen említ, és az a kiwik és az emlősök közti rendkívüli konvergencia... Biztos vagyok abban, hogy Gould lenne az utolsó, aki tagadná a konvergenciát, de ez kétségtelenül aláássa az esetlegesség tézisének nagy részét. Gould nem tagadja a konvergenciát - hogy is tehetné? - hajlamos azonban figyelmen kívül hagyni. Miért? Talán azért, mert, ahogy azt Conway Morris állítja, ez a végzetes gyengesége az esetlegességre hozott példájának. (Lásd még Maynard Smith 1992, Dawkins 1990, Bickerton 1993.) Ezek szerint a harmadik kérdésünkre válaszoltunk. A Burgess-pala faunája fellelkesítette Gouldot, mert tévesen azt gondolta, hogy bizonyítékot szolgáltat a „radikális esetlegesség” hipotézisére. E fauna szemléltetheti a tételt – de mindaddig nem tudunk róla semmit, míg el nem végezzük azt a fajta kutatást, amelyet maga Gould figyelmen kívül hagy. Elérkeztünk a második ponthoz. Mit is mond Gould az esetlegességről? Állítása szerint (1990, 3. o.) „az evolúció legközönségesebb félreértése, legalábbis a laikus kultúrában” az a gondolat, hogy „a végső megjelenésünk valahogy az evolúcióból fakadóan szükségszerű és az elmélet korlátain belül bejósolható.” A mi megjelenésünk? Ez mit jelent? Gould mellőzi elhelyezni egy mozgóskálán a szalag visszajátszásáról alkotott véleményét. Ha „rajtunk” valami nagyon egyedit ért - mondjuk Steve Gould-ot és Dan Dennett-et - akkor nem lenne szükségünk a tömeges kihalás hipotézisére ahhoz, hogy meggyőzzük magunkat, milyen szerencsések is vagyunk, hogy élünk. Ha a két mamánk soha nem találkozott volna apáinkkal, az elegendő lenne ahhoz, hogy mindketten a Soha-földjére kerüljünk, és természetesen ugyanaz a kontrafaktuális igaz minden ma élő emberre. Mégha ilyen szomorú balszerencse is következett volna be, az nem jelentené azt, hogy a harvardi és tuftsi szobáink üresen állnának. Meglepne, ha a harvardi kolléga neve e kontrafaktuális körülmények között „Gould” lenne, és nem fogadnék arra, hogy a lakója törzsvendége lenne bowlingpályáknak és a Fenway parknak, arra azonban fogadnék, hogy sokat tudna a paleontológiáról, előadásokat tartana és cikkeket írna, illetve rengeteg időt töltene az állatvilág tanulmányozásával (és nem a növényvilágéval, mivel Gould szobája az Összehasonlító Zoológia Múzeumában van). Ha, a másik véglet esetében, Gould valami nagyon általánosat ért „rajtunk”, mint például „levegőt belélegző, földön élő gerincesek”-et, valószínűleg tévedne a Maynard Smith említette okok miatt. így igazán feltételezhetjük, hogy valamilyen közbülsőt értett ez alatt, mint például „intelligens, nyelvhasználó, a technológiát feltaláló, kultúrát megteremtő lények.” Ez érdekes hipotézis. Ha igaz, akkor ellentétben azzal, amit számos gondolkodó szokásos módon feltételez, a földönkívüli intelligencia kutatása éppoly fantasztikus, eleve reménytelen vállalkozás, mint a
földönkívüli kenguruk keresése - egyszer megtörtént, de valószínűleg soha többé nem fog bekövetkezni. A Wonderful Life azonban semmilyen bizonyítékkal nem támasztja ezt alá (Wright 1990); még ha a Burgess-pala állatvilága véletlenszerűen is tizedelődött volna meg, történetesen akármelyik leszármazási vonal élte volna is túl, a szokványos neodarwinista elmélet szerint az továbbra is vaktában tapogatózna a tervezési térbeli jó trükkök irányába. Második kérdésünket is megválaszoltuk. Végül készen állunk megbirkózni az első ponttal: miért lenne eme tétel oly nagy jelentőségű, akármilyen módon is végződne? Gould szerint a „radikális esetlegesség” hipotézise fel fogja borítani kiegyensúlyozottságunkat, de vajon miért? Az „egysejtűtől az emberig való menetelés”-ről (ismét a régi nyelvezeten) beszélünk, mintha az evolúció töretlen leszármazási vonalak mentén a fejlődés folyamatos ösvényeit követné. Semmi sem állhat távolabb a valóságtól. [Gould 1989b, 14. o.] Mi nem állhat távolabb a valóságtól? Elsőre úgy tűnhet, mintha Gould itt azt mondaná, hogy nincsen folyamatos, töretlen leszármazási vonal az „egysejtűek” és köztünk. De bizony van. Darwin nagyszerű gondolatának ennél nincs is biztosabb következménye. A 8. fejezetben kifejtettem, hogy nem rejlik ellentmondás abban, hogy mi mindannyian makrók - vagy egysejtűek - ilyen vagy olyan név alatt futó egyszerű precelluláris replikátorok egyenes leszármazottai vagyunk. Szóval, mit is mondhat itt Gould? Talán a hangsúlyt a „fejlődés ösvényei”-re kellene fektetnünk - arra a fejlődésbe vetett hitre, amely oly távol áll a valóságtól. Rendben van, az ösvények folyamatos, töretlen leszármazási vonalak, de nem a globális fejlődés leszármazási vonalai. Ez igaz, de akkor mi van? Nincsenek a fejlődésnek globális útvonalai, de szüntelen helyi javítgatások vannak. A javítgatás a legjobb tervet kutatja fel, oly nagy megbízhatósággal, hogy adaptácionista következtetéssel gyakran bejósolható. Játsszuk vissza a szalagot ezerszer is, és a jó trükköket egyik vagy másik leszármazási vonal mentén mindig meg fogjuk lelni. A konvergens evolúció nem a globális fejlődés bizonyítéka, de túlnyomórészt jó bizonyíték a természetes szelekció folyamatainak erejére. Ez a háttérben meghúzódó, mindvégig értelem nélküli algoritmusok ereje, de az út során általa épített daruknak köszönhetően csodálatos képességét mutatja a felfedezésnek, felismerésnek, és bölcs döntésnek. Nincs helye a égi fogantyúknak, és nincs is rájuk szükség. Lehetséges, hogy Gould szerint a radikális esetlegesség tétele megcáfolná azt a központi darwini gondolatot, miszerint az evolúció algoritmikus folyamat? Ez az én próbaképpen felvetett következtetésem. Az algoritmusok a népszerű elképzelés szerint egy bizonyos eredmény kidolgozásásáért vannak. Amint a 2. fejezetben mondottam, az evolúció lehet egy algoritmus, és az evolúció létrehozhatott minket algoritmikus folyamattal, anélkül, hogy az igaz lenne, miszerint az evolúció a létrehozásunkért létrejött algoritmus. De ha ezt nem értettük meg, akkor ezt gondolhatnánk: Ha nem az evolúció bejósolható eredményei vagyunk, akkor az evolúció nem lehet algoritmikus folyamat. És ekkor erős késztetést éreznénk arra, hogy bebizonyítsuk a „radikális esetlegesség”-et, ha meg akarnánk mutatni, hogy az evolúció nemcsak egy algoritmikus folyamat. Lehet, hogy nem lennének benne felismerhető égi fogantyúk, de azt legalábbis tudnánk, hogy nem kizárólag darukkal készült el. Lehetséges-e, hogy Gould össze van zavarodva az algoritmusok természetével kapcsolatban? Amint azt majd a 15. fejezetben látni fogjuk, Roger Penrose, a világ egyik legkiemelkedőbb matematikusa írt egy könyvet (1993) a Turing-gépekről, az algoritmusokról, és a mesterséges intelligencia lehetetlenségéről, és az egész könyve ezen a zavaron alapszik. Ez nem annyira valószínűtlen hiba egyik gondolkodó részéről sem. Az az ember, aki nem igazán szereti Darwin veszedelmes gondolatát, gyakran úgy találja, hogy nehéz ezt a gondolatot a középpontba állítania. Ezzel lezárul a saját így-van-ez-és-kész-történetem, amely arról szól, miképp vált Stephen Jay Gould a farkast kiáltó fiúvá. Egy jó adaptácionista mégsem pihenhet meg elégedetten babérjain csak azért, mert elmesélt egy jól hangzó történetet. Legvégső sorban erőfeszítést kell tennie alternatív hipotézisek figyelembe vételére, és kizárására. Amint azt az elején mondtam, sokkal jobban érdekelnek azok az okok, amelyek összetartják a mítoszt, mint a valóságos
ember valóságos motívumai. Kissé azonban álnak tűnhet az, hogy mégcsak nem is említem a nyilvánvalóan figyelmet érdemlő kézenfekvő „versengő” magyarázatokat: a politikát és a vallást. (Nagyon is lehetséges, hogy politikai vagy vallási motiváció áll az általam neki tulajdonított égi fogantyúkért való sóvárgása mögött, de ez nem versengő hipotézis, hanem az értelmezésem nem ide illő bővebb kifejtése lenne, melyet máskor teszek majd meg. Itt most röviden előzetesen mérlegelni fogom, hogy ezek - a vallás és a politika - közül az egyik egyszerűbb, tisztább értelmezését adja-e mozgalmának. Gould számos bírálója így gondolja; szerintem kihagyják az érdekesebb lehetőséget.) Gould soha nem csinált titkot a politikai nézeteiből. Elmondása szerint apjától tanulta a marxizmust, és mostanáig nagyon hangos és aktív volt a baloldali politizálásban. Bizonyos tudósok és a tudományos gondolkodás bizonyos iskolái ellen vezetett hadjáratát nyíltan politikai - valójában nyíltan marxista - nyelvezettel folytatta, és a célpontjai gyakran jobboldali gondolkodók voltak. Semmi meglepő nincs abban, hogy ellenfelei és kritikusai gyakran feltételezték, miszerint punktualizmusa csak a biológiában lejátszódó reformmal kapcsolatos marxista ellenszenvének kifejeződése volt. A reformerek, mint azt mindannyian tudjuk, a forradalmárok legrosszabb ellenségei. Szerintem azonban mindez Gould indítékainak csak egy felszínesen elfogadható olvasata. Elvégre is Maynard Smith, aki az evolúciós vitákban az ellenkező pólust képviseli, éppoly gazdag és aktív marxista háttérrel rendelkezik mint Gould, és vannak más baloldali szimpatizánsok, akiket Gould támadott meg. (És akkor ott vannak az ACLU [American Civil Liberties Union] liberálisok, mint jómagam, bár kétlem, hogy tisztában lenne ezzel vagy akár törődne is vele.) Oroszországi látogatásából visszatérve, Gould (1992b) felhívta a figyelmet, mint ezt előtte is gyakran tette, a reform fokozatossága és a forradalom váratlansága közti különbségre. Ebben az érdekes írásában Gould (14. o.) az oroszországi tapasztalatokon, és a marxizmus ottani bukásán tűnődik - „Igen, az orosz valóság megfosztott a hitelétől egy sajátos marxista közgazdaságtant” - de továbbra is azt állítja, hogy Marxnak bizonyítottan igaza van „a szaggatott változás nagyobb modelljének érvényességét illetően.” Ez nem azt jelenti, hogy Marx gazdasági és társadalmi elmélete soha nem volt lényeges Gould számára, de nem nehéz elhinni, hogy fenntartja az evolúcióval kapcsolatos nézeteit, miközben megszabadul néhány politikai ballaszttól, amely túlélte igazi szíves fogadtatását. A vallási motivációval kapcsolatos értelmezésem egy fontos értelemben hipotézis Gould vallásos vágyakozásairól. Darwin veszedelmes gondolatával szembeni ellenszenvét alapvetően az iránti vágyának tekintem, hogy megvédje vagy visszaállítsa John Locke látomását az elme elsőbbségéről s a felülről-lefelé építkezésről - legalábbis, hogy egy égi fogantyúval biztosítsa a világegyetemben elfoglalt helyünket. (Némelyek számára a világi humanizmus is vallás, és néha azt gondolják, hogy az emberiség nem lehet eléggé különleges, ha pusztán algoritmikus folyamatok terméke. Ezt a kérdést későbbi fejezetekben tárgyalom.) Gould kétségkívül mérhetetlenül nagy horderejűnek látta feladatát, olyasvalaminek, ami kiváltképpen a Wonderful Life-ban a Burgess palával kapcsolatos kinyilatkoztatásokban válik világossá. Egy fontos szempontból ez teszi világszemléletét vallási kérdéssé, attól függetlenül, hogy közvetlen elődei között ott van-e vallásos örökségének hivatalos hitvallása - vagy valamilyen más szervezett vallás. Gould gyakran idéz a Bibliából havi rovatában, és néha feltűnő a retorikai hatás. Kétségkívül, gondolhatná bárki, e következő felütéssel kezdődő cikket vallásos ember írta: „Miképp az Úr tartja az egész világot a kezeiben, úgy vágyódunk arra, hogy egy teljes dolgot egy szellemes epigrammába foglaljunk” (Gould 1993e, 4. o.). Gould gyakran jelentette ki, hogy nincsen ellentmondás az evolúciós elmélet és a vallás között. A munkatársaimnak hacsak legalább a fele nem tökfilkó, akkor nem lehet a tudomány és a vallás között a legkeményebb és legempirikusabb alapokon sem ellentmondás. Tudósok százait ismerem, akik meg vannak győződve az evolúció tényéről, és azt azonos módon tanítják is. Ezen emberek között a vallásos attitűd összes árnyalatát - a mindennap buzgón imádkozótól, és templombajárótól az elszánt ateistáig - figyeltem meg. Vagy nincsen összefüggés a vallásos hit és az evolúcióba vetett meggyőződés között - vagy ezen emberek fele bolond. [Gould 1987, 68. o.] Valószerűbb lehetőségnek tűnik az, hogy azok az evolucionisták, akik semmilyen ellent-
mondást nem látnak az evolúció és a vallásos hitük között, óvatosan nem vették oly közelről szemügyre, mint mi tettük, vagy olyan vallásos szemléletük van, amely Istennek pusztán szertartásosnak nevezhető szerepet oszt ki (erről többet a 18. fejezetben). Vagy talán Goulddal együtt óvatoskodnak körülhatárolni a tudomány és a vallás feltételezett szerepét. Az az összeegyeztethetőség, amelyet Gould a tudomány és a vallás között lát csak odáig tart, amíg a tudomány a helyén marad és lemond a nagy kérdések megválaszolásáról. „A tudomány nem foglalkozik a végső eredet kérdéseivel” (Gould 1991b, 459. o.). Gouldnak az évek során a biológia területén tett hadjáratainak egyik értelmezése az lehet, hogy megkísérelte egy tisztességesen mértékletes feladatra korlátozni az evolúciós elméletet, létrehozván egy cordon sanitaire-t a vallás és közte. Azt írja például: Valójában az evolúciós elmélet egyáltalán nem a kezdetek tanulmányozásával foglalkozik. Még a földi élet eredetével kapcsolatos legkorlátozottabb (és tudományosan megengedhető) kérdésfeltevés is hatáskörén kívül marad. (Ez az érdekes probléma úgy sejtem, hogy elsősorban a kémia és az önszervező rendszerek fizikájának tárgyköréhez tartozik.) Az evolúciós elmélet az élet kezdetét követő organikus változások útjait és mechanizmusait vizsgálja. [Gould 1991b, 455. o.] E szemlélet az egész 7. fejezet tárgyát az evolúciós elmélet határain túlra száműzné, amint azonban azt láttuk, az a darwini elmélet valódi alapjává vált. Úgy tűnik, hogy Gould azt képzeli, miszerint munkatársait el kell riasztania attól, hogy munkájukból messzemenő filozófiai következtetéseket vonjanak le. Ha azonban ez így van, akkor másoktól azt próbálja megtagadni, amit magának megenged. A Wonderful Life (1989a, 323. o.) záró soraiban Gould készenáll arra, hogy egy igazán sajátos vallásos következtetést vonjon le a paleontológia implikációinak mérlegeléséből: Mi a történelem ivadékai vagyunk, és magunknak kell megalkotni utunkat ebben az elképzelhető világok legsokszínűbb és legérdekesebbikjében, amely közömbös szenvedésünkre, s mely így nyújtja a legnagyobb szabadságot - a boldoguláshoz vagy a bukáshoz - a saját magunk választotta úton. Elég különös módon ez nekem úgy tűnik, mint Darwin veszedelmes gondolatának remek megfogalmazása, mely egyáltalán nincs ellentmondásban azzal a gondolattal, miszerint az evolúció algoritmikus folyamat. Kétségtelenül olyan vélemény, melyet teljes szívvel osztok. Mégis úgy tűnik, hogy Gould szerint az a szemlélet, melyet oly erőteljesen ostromol, determinisztikus és ahisztorikus, és ellentétben áll a szabadság eme hitvallásával. Gould mumusa a „hiper-darwinizmus” egyszerűen az az állítás, hogy egy pillanatra sincs szükség égi fogantyúkra ahhoz, hogy megmagyarázzuk az életfa ágainak felfelé irányuló tendenciáit. Mint előtte mások, Gould megpróbálta kimutatni az ugrások, felgyorsulások, vagy más olyan röppályák jelenlétét, melyek a „hiperdarwinizmus” eszközeivel megmagyarázhatatlanok. De bármennyire is „radikálisan esetlegesek” lehetnek azok a röppályák, bármennyire is „szaggatott” az utazás ritmusa, akár a „nem darwini” ugrások, akár a „speciáció” megismerhetetlen „mechanizmusai” által, ezek nem hoznak létre többé mozgásteret ahhoz, hogy megteremtsék „korunk eseményeinek és személyiségeinek a milliónyi lehetőség közötti tényleges út kialakítása és irányítása fölötti hatalmát.” Semmilyen mozgástérre nincs szükség (Dennett 1984). Gould esetlegességgel kapcsolatos hadjáratának egyik szembeötlő eredménye Nietzsche feje tetejére állítása. Nietzsche szerint semmi sem lehet szörnyűbb és semmi sem rendítheti meg jobban a világot, mint az a gondolat, miszerint ha ismét lejátszuk a szalagot, akkor újra és újra és újra ugyanaz történne meg: ez az örök visszatérés eszméje, a legbetegesebb gondolat, ami bárkinek is valaha az eszébe jutott. Nietzsche a feladatának tekintette, hogy megtanítsa az embereket „Igen!”-t mondani erre a szörnyű igazságra. Gould viszont azt gondolja, hogy neki enyhítenie kell az emberek rémületén, amikor e gondolat tagadásával találkoznak: ha újból lejátszanánk a szalagot, akkor nem történne meg ismét! Vajon egyaránt rettenetes-e mindkét állítás?111 Melyik a rosszabb? Hogy újra és újra megtörténne, vagy az, hogy soha többé? Hát, Tinker azt mondhatja, hogy igen is meg nem is. Az tagadhatatlan, hogy az igazság valójában a kettő keveréke: egy kicsi Chance, egy kicsi Ever. Ez Darwin veszedelmes gondolata, ha 111 Philip Morrison kimutatta, hogy ha az az állítás rettenetes, miszerint létezik más értelmes élet is a világegyetemben, akkor a tagadása is az. A kozmológiának nincsenek érdektelen igazságai.
szeretjük ha nem. TIZEDIK FEJEZET - Gouldnak az adaptácionizmus, a gradualizmus, és az extrapolacionizmus ellen és a „radikális esetlegességért” folytatott egész úgynevezett forradalma elpárolog. Helyénvaló elemei szilárdan beépülnek a modern szintézisbe, az elhibázott részek pedig kihullanak. Darwin veszedelmes gondolata megerősödve bukkan elő, uralma a biológia minden szegletében biztosabb, mint valaha. TIZENEGYEDIK FEJEZET - A Darwin veszedelmes gondolatával szembe szegezett összes vád áttekintése felfed néhány meglepően ártalmatlan eretnekséget, a komoly zavar néhány forrását, és egy mély, de átgondolatlan félelmet: ha a darwinizmus ránk nézve igaz, akkor mi történik az autonómiánkkal? II. FEJEZET
A viták foglalata 1. Az ártalmatlan eretnekségek megragadása Újraolvasva úgy találtam, hogy az ott mondottak közel állnak ahhoz, amit akkor írnék, ha újfent egy teljesen új könyv megírásába kellene belevágnom. - JOHN MAYNARD SMITH-Az 1958as The Theory of Evolution (Az evolúció elmélete) című könyvének 1993-as kiadásához írt bevezetése MIELŐTT A III. FEJEZETRE, Darwin veszedelmes gondolatának az emberiségre (és a humán tudományokra) vonatkoztatott vizsgálatára rátérnénk, álljunk meg egy pillanatra, hogy áttekintsük a szoros értelembe vett biológián belüli vitákat. Gould a modern szintézis „keményedésé”-ről beszél, de ama frusztrációjának is hangot adott, hogy miként is változik szemei előtt a modern szintézis, mondván, ez megnehezíti, hogy jól odapörköljön. A modern szintézis védelmezői azáltal hagyták formálódni a történetet, hogy abba belevették a forradalmak jó elemeit. Vajon mennyire szilárd a modern szintézis vagy - ha úgy gondoljuk, hogy túl sokat változott ahhoz, hogy megtartsa régi nevét - névtelen utóda? Túl kemény vagy túl lágy-e a darwinizmus jelenlegi megtestesülése? Goldilock kedvenc ágyához hasonlóan éppen jónak bizonyul: ott kemény, és ott rugalmas, ahol annak kell lennie, vagyis azon a ponton nyitott a további kutatásokra és vitákra, ahol kell. Azért, hogy jól megértsük, mi minősül keménynek és mi lágynak, lépjünk egyet hátrébb és tekintsük át az egész területet. Néhányan még mindig szeretnék lerombolni Darwin veszedelmes gondolatának bizonyítékait, és kisegíthetjük őket azzal, ha rámutatunk polémiákra, amelyekre szükségtelen energiáikat pazarolni, mivel mindegy, hogy mi a végkifejletük: Darwin gondolata érintetlenül vagy megerősödve fog tovább élni. És megmutathatjuk majd azokat a kemény, jól megalapozott részeket, melyeket, ha szétzúznak, akkor az valóban megdöntené a darwinizmust. Azok azonban nyomós érvekkel vannak alátámasztva, és körülbelül a piramisokhoz hasonló valószínűséggel moccannak meg. Először tekintsünk át néhány csábító eretnekséget, melyek még akkor sem döntenék meg a darwinizmust, ha igazolódnának. A valószínűsíthetően legismertebb eretnekséget napjainkban Fred Hoyle a szellemileg független asztronómus képviseli, aki azt állítja, hogy az élet nem a Földön jött létre - pontosabban nem is jöhetett létre, s a világűrből kellett, hogy „elültessék” (Hoyle 1964, Hoyle és Wickramasinghe 1981). Francis Crick és Leslie Orgel (1973, és Crick 1981) mutatnak rá, hogy a panspermia e gondolatát számos formában vallották azóta, hogy a századelőn Arrhenius (1908) azt kidolgozta, és bár valószínűtlennek tűnhet, de mégsem összefüggéstelen elképzelés. Az (még) nem megcáfolhatatlan, hogy az egyszerű életformák (valami, ami olyan „egyszerű”, mint egy makro vagy annyira komplex, mint egy baktérium) aszteroiddal vagy üstökössel érkeztek a világegyetem valamilyen más területéről és gyarmatosították bolygónkat. Crick és Orgel még egy lépéssel tovább mennek: az is lehetséges, hogy a panspermia irányítva volt, vagyis a Földön az élet annak eredményeképpen kezdődött, hogy a bolygónkat szándékosan „fertőzték” meg vagy gyarmatosították a világegyetem más részeiből származó életformákkal, melyek hozzánk képest hamarabb alakultak ki - és valójában közvetve minket hoztak létre. Ha most el tudnánk küldeni az élet egyes formáit egy
űrhajón egy másik bolygóra - és meg is tudnánk tenni, amire persze semmi szükség - akkor az okfejtés hasonlósága folytán, mások is megtehették. Hoyle - ellentétben Crickkel és Orgellel ama gyanújának adott hangot (1964, 43. o.), hogy, hacsak nem igaz a panspermia, „az életnek kevés értelme van, és puszta kozmikus véletlenként kell értékelni”. így nem meglepő, hogy sokan - Hoylet is beleértve - feltételezték, miszerint ha igazolódik a panspermia, akkor az megdöntené a darwinizmust, mely fenyegetést jelentett az élet értelmére nézve. És mivel a panspermiát - „Hoyle baklövését” - a biológusok gyakran nevetségesnek tartják, ez azt az illúziót táplálja, hogy itt valóban egy olyan komoly fenyegetés búvik meg, mely a darwinizmus központi magját támadja. Semmi sem állhat messzebb az igazságtól. Darwin maga úgy vélte, hogy az élet a Földön egy kisebb fajta tóban keletkezett, de ugyanúgy kezdődhetett valamilyen forró, kénes földalatti kuktában is (ahogy azt mostanában Stetter és mtsai javasolták 1993), vagy, ami azt illeti, valamilyen más bolygón, ahonnét valamilyen, a szülőhelyét porrá zúzó asztronómiai karambol után ide került. Akármikor és akárhol kezdődött is az élet, önerőből kellett talpra állnia a 7. fejezetben tárgyalt folyamat valamelyik változata során - ez az, amit az ortodox darwinizmus bizonygat. És, amint Manfred Eigen kimutatta, a panspermia semmit sem old meg abból a nehéz problémából, hogy ez az önerőből történő talpra állás miképp történt: „A gyakorlatban tesztelhető és az elméletben elképzelhető szekvenciák száma közötti eltérés oly nagy, hogy azok a magyarázatra tett kísérletek, melyek az élet kezdetének helyét a Földről a világűrbe tolják át, nem kínálják a dilemma egyetlen elfogadható megoldását sem. A világegyetem tömege 'csak' 10^29-szer, és kiterjedése 'csak' 10^57-szer nagyobb, mint a Földé” (Eigen 1992, 11. o.). Az ortodoxia azért részesíti előnyben azt a feltételezést, miszerint a Föld az élet keletkezésének a helye, mert ez a legegyszerűbb és tudományosan legkezelhetőbb hipotézis. Ettől azonban még nem lesz igaz. Akármi történt, az megtörtént. Ha Hoylenak igaza van, akkor (az iskoláját!) sokkal nehezebb lesz igazolni vagy cáfolni minden alapos, az élet kezdeteiről pontosan számot adó hipotézist. Ama hipotézis, hogy az élet a Földön kezdődött, rendelkezik azzal az előnnyel, hogy a történetmesélést csodálatosan szigorú korlátokkal szabályozza: az egész történetet 5 milliárd év alatt kell kibontani, és annak a Föld korai időszakára jellemző ismert feltételek között kell kezdődnie. A biológusok kedvelik e korlátok szabta munkát; szükségük van határidőkre és a nyersanyagok egy rövid listájára, ami minél szigorúbb, annál jobb.112 Így azt remélik, hogy sohasem fognak olyan hipotézist igazolni, amely rengeteg lehetőség előtt nyitja meg a kaput, s melyeket szinte lehetetlen részletesen kiértékelni. Hoyle és mások által a panspermia mellett kifejtett összes érvelés az „egyébként sincs elegendő idő” típusba tartozik, és az evolucionista teoretikusok inkább előnyben részesítik a geológiai határidők betartását és további olyan darukat keresnek, melyek a rendelkezésre álló idő alatt viszik véghez az összes emelést. Mindezidáig ezek az irányelvek kitűnő eredményeket szültek. Ha Hoyle hipotézisét valaha igazolják, akkor az borongós nap lesz az evolucionista teoretikusok számára, nem azért mintha megdöntené a darwinizmust, hanem azért, mert a darwinizmus fontos jellemzőit kevésbé cáfolhatóvá, és jóval spekulatívabbá teszi. Ugyanezen okból kifolyólag, a biológusok ellenségesen viszonyulnának bármilyen hipotézishez, amely azt tételezné, hogy az ősi DNS-t az előttünk már magas technikai színvonalat elért másik bolygóról génragasztóval bütykölték össze, és tréfát űznek velünk. A biológusok elleneznék ezt a hipotézist, de a cáfolatáig nehéz időket élnének át. Ez fontos kérdést vet fel az evolúciós elméleten belüli bizonyíték természetéről, amivel érdemes részletesen is foglalkozni néhány gondolatkísérlet segítségével (átvéve Dennett 1987b, 1990b művekből). Amint azt sok kommentátor megjegyezte, az evolucionista magyarázatok lényegében történeti narratívumok. Ernst Mayr (1983, 325. o.) így fogalmazta meg: „Ha az ember olyasvalaminek a tulajdonságait próbálja megmagyarázni, ami az evolúció terméke, akkor kísérletet kell tennie e tulajdonság evolúciós történetének rekonstruálására.” De a konkrét történelmi adatok 112 Éppen emiatt a biológusok vegyes érzelmekkel viseltetnek azzal kapcsolatban, hogy J. William Schopf (1993) olyan fosszilis mikrobákat fedezett fel, melyek az ortodoxia feltételezésénél durván egy milliárd (2,5 milliárd helyett 3,5 milliárd) évvel idősebbek. Ha beigazolódik, úgy számos, a közbülső határidőkkel kapcsolatos szokásos feltételezés felülvizsgálatra szorul. A fejlettebb formák evolúciója több időt kap („Ejha!”), de kizárólag úgy, hogy a molekuláris evolúciótól a mikrobák kialakulásához vezető folyamat ideje lecsökken („Tyű!.”).
nehezen megfogható szerepet játszanak e magyarázatokban. A természetes szelekció elmélete megmutatja, hogy miképp lehet a természeti világ minden tulajdonsága a hosszú időn át tartó differenciált reprodukció vak, előrelátás nélküli, nem teleologikus, végső soron mechanikus folyamatának terméke. A természeti világ bizonyos tulajdonságait persze - a dakszlik rövid lábát, a skót szarvasmarhát, a vékonyhéjú paradicsomot - mesterséges szelekció hozza létre, amikor is a folyamat célja és a megcélzott felépítés értelme valóban szerepet játszott a folyamatban. Ezekben az esetekben a szelekciót végző tenyésztők fejében a cél expliciten reprezentálódott. Ennélfogva a természetes szelekció elméletének speciális esetként meg kell engednie az ilyen termékek és történelmi folyamatok létezését - vagyis az olyan organizmusok előfordulását, melyeket szuperdaruk segítségével terveztek. S most felmerül a kérdés: megkülönböztethető-ek-e ezek a speciális esetek a retrospektív elemzés során? Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben a természetes szelekció „rejtett kezét” egy másik galaxisbeli tényleges kezek egészítik ki, ahol a természetes szelekciót mérhetetlenül hosszú korszakokon át a mi világunk állattenyésztőihez és növénynemesítőihez hasonló barkácsoló, előrelátó, ésszerűséget képviselő organizmustervezők mozdítják és segítik elő, akik azonban nem korlátozzák magukat emberi használatra szánt „háziasított” szervezetekre. (A könynyebb elképzelhetőség kedvéért úgy is elgondolhatjuk, hogy a Földet „tantétel parkjuk”-ként kezelték, oktatási és szórakoztatási célokból teljesen új fajokat hozván létre.) Ezek a biomérnökök megfogalmaznák, leképeznék szerkezeteik értelmét, és e reprezentációknak megfelelően járnának el, éppúgy, mint az autóversenyzők vagy a mi kortárs génsebészeink. Namost tételezzük fel, hogy e biomérnökök eltűntek. Fel tudnák-e fedezni a kortárs biológusok akármilyen elképzelhető elemzéssel a kezük munkáját? Ha találnánk használati utasításokkal ellátott organizmusokat, akkor az mindent elárulna. A genom DNS-ének legnagyobb része nem fejeződik ki - amit gyakran „hulladék DNS”-nek neveznek - és egy houstoni biotechnikai cég, a NovaGene, megtalálta felhasználási módját. „DNS védjeggyel” látják el termékeiket: cégük védjegyének legközelebbi aminosavmegfelelőit beírják termékeik „hulladék” DNS-ébe (a bevett rövidítések szerint: aszparaginglutamin-valin-alanin-glicin-glutaminsav-aszparagin-glutaminsav = NovaGene; Scientific American, 1986. június. 70-71. o.). Ez új feladatot kínál a „radikális fordítás ”-ban (Quine 1960) érdekelt filozófusoknak: hogyan tudnánk, elméletben vagy gyakorlatban, bizonyítani vagy cáfolni azt a hipotézist, hogy a védjegyek - vagy a használati utasítások, vagy más üzenetek - felismerhetők bármilyen faj hulladék DNS-ében? A fenotípus kialakításának vezérlésében szerepet nem játszó DNS genombeli jelenlétét nem tekintik többé rejtélynek. Dawkins (1976) önző gén elmélete ezt előrejelzi, illetve Doolittle és Sapienza (1980), továbbá Orgel és Crick (1980) egyidejűleg fejlesztették tovább az „önző DNS” gondolatát (lásd Dawkins 1982, 9. fej.). Ez nem azt bizonyítja, hogy a hulladék DNS-nek nem lehet fontosabb funkciója, és így valamilyen jelentése. Képzeletbeli intergalaktikus betolakodóink éppoly könnyedén exaptálhatták a hulladék DNS-t saját céljaikra, mint ahogy a NovaGene mérnökei tették. Egy király vagy egy káposzta genomjába beírt „Itt volt Kilroy” magas technológiájú változatának megtalálása csüggesztő lenne, de mi van abban az esetben, ha nincsenek ilyen szándékosan itt hagyott kulcsok? Vajon felfedne-e az organizmus felépítésének - a fenotípusnak - alaposabb vizsgálata árulkodó diszkontinuitásokat? A génsebészet az eddig általunk felfedezett legerősebb daru. Léteznek-e olyan felépítések, melyeket e sajátos daru segítsége nélkül egyszerűen nem lehetne előállítani? Ha vannak olyan felépítések, amelyek nem közelíthetőek meg fokozatosan, lépésről-lépésre áttervezve úgy, hogy minden lépésről legalább annyit el lehet mondani, hogy a gén fennmaradási esélyei szempontjából nem rosszabb a előzőnél, akkor a természetben egy ilyen felépítés létezése szükségessé teszi az előzmények valamely pontján egy körültekintő tervező - egy génsebész vagy egy nemesítő - segítő kezét, aki valahogy megőrzi a közbülső lépések szükségszerű egymásutánját mindaddig, amíg azok el nem vezetnek a megcélzott utódhoz. De megállapíthatjuk-e perdöntően azt, hogy néhány felépítés rendelkezett-e ilyen ugrást igénylő tulajdonsággal az őseiben? Egy évszázad óta nyomoznak a szkeptikusok ilyen esetek után, mivel azt gondolják, hogy ha csak egyet is találnak, akkor az meggyőző módon cáfolná a darwinizmust. Erőfeszítéseik azonban mindezidáig egy jellegzetes hibától szenvednek.
Gondoljunk csak a legismertebb példára, a szárnyra. A szárnyak nem fejlődhettek ki egy csapásra, szól a szokásos szkeptikus érv. Ha elképzeljük - ahogy nekünk darwinistáknak ezt meg is kell tennünk -, hogy a szárnyak fokozatosan alakultak ki, akkor el kell ismernünk, hogy a részlegesen kialakult szárnyak nemcsakhogy nem nyújtottak volna részleges előnyt, de határozottan akadályt jelentettek volna. Mi darwinisták nem engedhetünk meg ilyet. A kizárólag siklórepülésre alkalmas szárnyak (ellentétben a erőkifejtést igénylő szárnyakkal) nyilvánvaló előnyt jelentenek számos valóban létező élőlénynek, és a zömökebb, aerodinamikailag kevésbé hatékony kidudorodások más ok miatt alakuhattak ki, melyek aztán exaptálódhattak. E történet - illetve más történetek - számos változatáról azt állították, hogy pótolják a hézagot. A szárnyak nem hozzák zavarba az ortodox darwinistát, és ha mégis, úgy az a bőség zavara. Túlságosan is sok különböző valószínűsíthető módja van ama történet elmesélésének, hogy fokozatos növekedéssel miképp is alakulhattak ki működő szárnyak! Ez rámutat arra, hogy milyen nehéz lenne bárkinek is megdönthetetlen érvet kigondolnia annak bizonyítására, hogy egy adott tulajdonság nyilván ugrásszerűen bukkant fel, de ez ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy éppoly nehéz lenne azt igazolni, hogy a tulajdonság bizonyára ugrás nélkül, emberi vagy más intelligens kezek segítsége nélkül jött létre. Csakugyan, az összes általam ezzel kapcsolatban megkérdezett biológus egyetértett velem, hogy a mesterségessel szembeállított természetes szelekciónak nincsenek biztos ismertetőjegyei. Az 5. fejezetben a szigorú biológiai lehetségességgel és lehetetlenséggel foglalkoztunk a biológiai valószínűség differenciáltabb fogalma kedvéért, de még ebben a megfogalmazásban sem világos, hogy miképp tudná valaki úgy osztályozni az organizmusokat, mint amelyek „valószínűen” vagy „nagyon valószínűen” illetve „rendkívüli mértékben valószínűen” a mesterséges szelekció termékei. Vajon úgy kellene tekinteni e következtetést, mint az evolucionisták szörnyű nagy zavarát a kreacionisták ellen folytatott küzdelmükben? El lehet képzelni, micsoda hangzavar támadna: „A tudósok beismerik: a darwini elmélet képtelen cáfolni az intelligens tervezést!” Nagy merészség lenne a természetes szelekció bármely hívétől, ha kijelentené, hogy az elmélet segítségével a jelenlegi adatokból képes annyira jól kiolvasni a történelmet, hogy abszolút bizonyossággal ki tudja zárni a racionális tervezők korábbi történelmi jelenlétét. Vadul valószínűtlen fantáziálás volna ez, mindazonáltal nem képtelenség. Mai világunkban vannak olyan organizmusok, amelyekről tudjuk, hogy előrelátó, célorientált áttervezési erőfeszítések eredményei. Ez a tudás azonban a jelen történelmi események közvetlen ismeretéből adódik (ténylegesen megfigyeltük a nemesítők munkáját), de könnyen lehet, hogy ezek a különleges események nem hagynak semmiféle fosszilis nyomot. Vegyük elő újra gondolatkísérletünket, ezúttal egy egyszerűbb változatban. Tegyük fel, hogy marslakó biológusoknak küldenénk egy tojásrakó tyúkot, egy pekingi palotakutyát, egy csűrlakó fecskét, valamint egy gepárdot és megkérnénk őket, hogy határozzák meg azokat a felépítéseket, amelyek mesterséges válogatók beavatkozásának jeleit viselik. Mire támaszkodhatnának? Hogyan érvelhetnének? Megállapíthatnák, hogy a tyúk nem törődik „rendesen” a tojásaival, hogy bizonyos tyúkváltozatokból kiveszett a helyes költéshez szükséges kotlási ösztön, és hamar kihalnának, ha az emberek nem biztosítanának számukra megfelelő környezetet mesterséges keltetőkkel. Megállapíthatnák, hogy a pekingi palotakutya szánalmasan alkalmatlan arra, hogy bármilyen megerőltető környezetben gondoskodjék magáról. Az, hogy a csűrlakó fecskék nagyon szeretnek ácsolt környezetben fészket rakni, azt a tévhitet kelthetné biológusainkban, hogy dédelgetett házikedvencek, és a gepárd bármely tulajdonsága, amelyből arra következtetnének, hogy vadállat, a tenyésztők türelmes fáradozásának köszönhetően megtalálható az agarakban is. Végül is a mesterséges környezetek maguk is részei a természetnek, úgyhogy valószínűtlen az, hogy a mesterséges környezetnek bármilyen világos jelei is lennének, amely kiolvasható az organizmusból annak a tényleges történelemről szóló bennfentes információnak a hiányában, amely az organizmust létrehozta. Csak azon az alapon, hogy ez teljesen fölösleges fantáziálás, nem lehet kizárni, hogy a történelem előtti időkben galaxisközi látogatók babrálgattak a földi fajok DNS-ével. Eddig nem találtunk olyasmit a Földön, ami - akár halványan - arra utalna, hogy érdemes tovább vizsgálni egy ilyen hipotézist. És - teszem hozzá sietve, nehogy a kreacionisták felbátorodjanak még ha felfedeznénk is, és lefordítanánk valamilyen „védjegyüzenetet” fölösleges DNS-ünk-
ben, az nem gyengítené a természetes szelekció elméletének azon állítását, miszerint a természet minden felépítését meg tudja magyarázni anélkül, hogy segítségül kellene hívnia egy rendszeren kívüli, előrelátó tervező-teremtőt. Ha az evolúcióelmélet a természetes szelekció segítségével számot tud adni azoknak az embereknek a létezéséről, akik a NovaGene-nél megálmodják a DNS védjegyet, akkor számot tud adni azoknak a bármikori elődöknek a létezéséről is, akik felfedeznivalóként ránk hagyták kézjegyüket. Most, hogy láttuk ezt a bármennyire valószínűtlen lehetőséget is, azt is látjuk, hogy még ha a szkeptikusok valaha meg is találták volna a Szent Grált (a nagy ugrás szervét vagy szervezetét), az akkor sem lehetett volna bizonyító erejű a darwinizmussal szemben. Maga Darwin mondta, hogy fel kellene adnia az elméletét, ha felfedeznének egy ilyen jelenséget (lásd 2. fejezet 5. lábjegyzet), de most láthatjuk, hogy a darwinisták részéről mindig is logikailag koherens (noha átlátszó és ad hoc) lett volna azt válaszolni, hogy amit nekik mutogatnak, az a galaxisközi betolakodók meglepő hipotézisének hatásos bizonyítékai A természetes szelekció elméletének ereje nem abban van, hogy pontosan bizonyítani tudja, milyen volt az (elő)történet, hanem mindössze abban, hogy bizonyítani tudja: milyen lehetett, ha adottnak vesszük, amit arról tudunk, hogy milyenek a dolgok. Mielőtt elhagynánk e nem túl örvendetes, de nem végzetes eretnekségek különös témáját, vegyünk fontolóra azoknak egy kissé valószerűbb fajtáját. Vajon egyszer, vagy talán többször jött létre élet a Földön? Az ortodoxia feltételezése szerint egyszer történt, de semmi biztosítéka sincs arra, hogy az élet nem kétszer, tízszer, vagy százszor jött létre. Bármennyire is valószínűtlen lehetett az önmagát életre keltő kezdeti esemény, nem szabad elkövetnünk a hazárdőr téves következtetését, miszerint miután valami már bekövetkezett, akkor újbóli bekövetkezésének esélye csökken. Az a kérdés, hogy az élet hányszor keletkezett egymástól függetlenül, néhány érdekes távlatot nyit meg. Ha a DNS-beli tulajdonságok eloszlásának legalábbis egy része teljesen tetszőleges, akkor - a francia és az angol nyelvhez hasonlóan nem létezhetett-e egyidejűleg, egymás mellett, csak éppen egymástól teljesen függetlenül két különböző genetikai nyelv? Ilyet nem találtak - a DNS kétségtelenül együttfejlődött szülőjével, az RNS-sel -, de ez még nem azt jelenti, hogy egynél többször nem jött létre az élet, mivel (még) nem tudjuk, milyen széles volt valójában a genetikai kódban a variációk köre. Tételezzük fel, hogy két ugyanolyan mértékben élet- és tervezőképes DNS nyelv létezett, a mendeléz (a mienk) és a zendeléz. Ha az élet kétszer keletkezett, akkor négy azonos valószínűségű lehetőség lenne: mindkétszer mendeléz, mindkétszer zendeléz, mendeléz majd zendeléz, vagy zendeléz és azután mendeléz. Ha sokszor visszapörgetjük az élet szalagját, és megvizsgáljuk azokat az időket, amikor az élet kétszer bukkant fel, akkor azt várnánk, hogy fele időben mindkét nyelv létrejönne, de az újrajátszások egynegyede során csak a mendeléz jelenne meg. Azokban a világokban minden organizmus nyelve ugyanaz lenne, még akkor is, ha a másik nyelv ugyanannyira lehetséges volt. Ez azt jelenti, hogy a DNS nyelv „univerzalitása” (legalábbis a bolygónkon) nem enged meg egy olyan érvényes következtetést, miszerint az összes organizmus egy őstől, Ádámtól, származik. Ezekben az esetekben ugyanis ex hypothesi, Ádámnak lehetett volna véletlenül ugyanazzal a DNS nyelvvel bíró, tőle teljesen független ikertestvérszerűsége. Természetesen, ha az élet sokkal többször jött létre mondjuk százszor - ugyanilyen körülmények között, akkor annak a valószínűsége, hogy a két egyenlő mértékben valószínű nyelv közül kizárólag az egyik jelenik meg, a nullához tartana. És ha valójában sokkal több, mint két egyenlő mértékben használható genetikai kód létezik, az hasonlóképpen megváltoztatná a valószínűséggel kapcsolatos következtetéseket. Míg azonban nem tudunk többet a valódi lehetőségek tartományáról és a hozzákapcsolódó valószínűségekről, addig nem áll rendelkezésünkre megfelelő eszköz annak biztos eldöntésére, hogy az élet csak egyszer keletkezett. Mindaddig a legegyszerűbb hipotézis ez: az életnek csak egyszer kell megjelennie. 2. Három vesztes: Teilhard, Lamarck, és az irányított mutáció Most térjünk rá a másik végletre és vegyünk fontolóra egy olyan eretnekséget, amely valóban végzetes lenne a darwinizmura nézve, ha nem lenne zavaros és végső soron önellentmondásos alternatíva. Ez pedig a jezsuita paleontológus, Teilhard de Chardin azon kísérlete, melynek
során vallását igyekszik összeegyeztetni az evolúcióba vetett hitével. Az evolúció olyan változatával állt elő, amely az emberiséget az univerzum középpontjába állította, a kereszténységről pedig felfedte, hogy annak a célnak - „az Omega pont”-nak - egy kifejeződése, amely felé minden evolúció törekszik. Teilhard még az eredendő bűnnek is fenntartott helyet (az ortodox katolikus, nem pedig a tudományos változatában, amint a 8. fejezetben megjegyeztem). Megdöbbenésére az egyház ezt eretnekségnek tekintette, és eltiltotta a Párizsban való tanítástól, így hátralevő napjait fosszíliákat tanulmányozva Kínában töltötte 1955-ben bekövetkezett haláláig. Az emberi jelenség (1959) című, nemzetközileg is elismert könyvét halála után adták ki, de a tudományos közélet, különösen az ortodox darwinizmus az egyházhoz hasonló határozottsággal, mint eretnekséget elutasította. Őszintén szólva, a kiadást követő évek során az unalomig ismertté vált a tudósok körében, hogy Teilhard semmi komoly alternatívát nem állított az ortodoxia útjába. Saját elképzelései zavarosak voltak, míg a könyv többi részéből az ortodoxia bombasztikus ismételgetése lett.113 Sir Peter Medawar kitűnő éleslátással és gyilkos erővel zúdított rá össztüzet, mely kritika a Pluto köztársasága című esszégyűjteményében (1982, 245. o.) jelent meg újra. Íme egy példamondat: „Minden akadály ellenére, melyet Teilhard talán bölcsen az utunkba állít, fel lehet fedezni valamilyen gondolatmenetet Az emberi jelenségben.” Teilhard látomásával egyszerű a probléma. Határozottan tagadta azt az alapvető gondolatot, hogy az evolúció értelmetlen, céltalan algoritmikus folyamat. Ez nem konstruktív kompromisszum volt. Azt a központi gondolatot árulta el, mely lehetővé tette Darwin számára, hogy megdöntse Locke felső nézőpont látomását. Amint azt a 3. fejezetben láttuk, Alfréd Russel Wallacet ugyanez kísértette, Teilhard azonban teljes szívvel ölelte keblére és tette meg alternatív elképzelése díszének. Az a nagyrabecsülés, amit Teilhard könyve a tudósokon kívül sok más embertől még mindig megkap, és az a tiszteletteljes hangnem, amellyel gondolataira hivatkoznak, Darwin veszedelmes gondolatának mély gyűlöletéről tesz tanúbizonyságot. Ez oly mértékű, hogy minden logikátlanságot megbocsát és bármilyen homályosságot eltűr az érvelésnek szánt állításokban az esetben, ha legalább az utolsó sor szabadulást ígér a darwinizmus sanyargatása alól.114 Mi lesz a másik hírhedt eretnekséggel, a lamarckizmussal, vagyis a szerzett tulajdonságok öröklődésébe vetett hittel?115 Itt sokkal érdekesebb a helyzet. A lamarckizmus fő vonzereje mindig abban volt, hogy az organizmus tervezési térbeli áthaladásának felgyorsulását ígérte azzal, hogy az egyedi organizmusok életük során szerzett felépítésbeli fejlődésükkel előnyre tesznek szert. Oly sok a felépítő munka, és oly rövid az idő! A lamarckizmus, mint a darwinizmus alternatívájának kilátásait márcsak logikai alapokon is ki lehet zárni: a lamarcki öröklődés beindulásának képessége elsősorban egy darwini folyamatot (vagy egy csodát) előfeltételez (Dawkins 1994, 270-271. o.). De nem lehetséges-e az, hogy a lamarcki öröklődés egy daru a darwini kereteken belül? Maga Darwin közismerten gyorsító folyamatként építette be a lamarcki öröklődést saját evolúció felfogásába (a természetes szelekció mellé). Azért tudta ezt az elképzelést a magáévá tenni, mert az öröklődés folyamatairól eléggé ködös fogalmai voltak. (Azért, hogy az Olvasó számára világossá váljék, milyen szárnyaló lehetett Darwin képzelete az öröklődés mechanizmusaival kapcsolatban, olvassa el Desmond és Moore munkáját 1991, 531kk., ahol a szerzők leírják Darwinnak a „pangenezis”-sel kapcsolatos merész spekulációit.) 113 Egy közhely „bombasztikus ismételgetése” retorikai módszerét először Paul Edwards (1965) írta le egy másik kontinentális obskurantistáról, Paul Tillichről szóló esszéjében. 114 Teilhard könyvének akadt Angliában egy teljesen valószínűtlen védelmezője, Sir Julián Huxley, a modern szintézis egyik alapítója - sőt, névadója. Medawar rávilágít arra, hogy Huxley nagyrészt a genetikai és „pszichoszociális” evolúció folytonossága miatt kedvelte Teilhard könyvét. Ezt a tant jómagam is lelkesen támogatom a tervezési tér egységének címszava alatt, így Teilhard nézeteinek egyrészét minden bizonnyal megtapsolhatja néhány ortodox darwinista is. (Medawar itt kissé habozik.) Ugyanakkor Huxley semmi esetre sem vevő mindenre. „Mindennek ellenére Huxley lehetetlennek találja azt, hogy elfogadja Teilhardnak 'a kereszténység természetfölötti elemeinek az evolúció tényeivel és implikációival történő összebékítésére tett gáláns kísérletét'. De hát az Isten áldja meg, hiszen kizárólag erről a kibékítésről szól Teilhard könyve!” (Medawar 1982, 251. o.). 115 A lamarckizmust a szerzett tulajdonságok genetikai öröklődésére korlátozom. Ha lazítunk a definíción, akkor a lamarckizmus nem teljesen elhibázott. Az emberek szerzett jólétet örökölnek szüleiktől (hagyatékként), a legtöbb állat szerzett parazitákat örököl szüleitől (a közelség útján), és néhány állat fészket, odút, vagy lyukat örököl (utódlással). Ezek mind biológiailag jelentős jelenségek, de Lamarck nem ezekhez lyukadt ki - eretneksége miatt.
August Weismann (1893) volt az, aki Darwin mellett az egyik legalapvetőbb módon, a csíravonal (germen) és a szomatikus vonal (szóma) tiszta elkülönítésével járult hozzá a neodarwinizmushoz. A csíravonal az ivarsejtekből áll, és a test minden más sejtje a szómához tartozik. Ami a szóma sejtekkel történik az élet során annak természetesen köze van ahhoz, hogy a test szaporító anyagából lesz-e valamilyen utód, de a szomatikus sejtek változásai megszűnnek e sejtek halálával, és kizárólag a csíravonal sejtjeinek változásai (mutációk) maradnak fenn. Az ortodoxia ezt az időnként weismannizmusnak nevezett tételt emelte végső védőbástyaként a lamarckizmus ellen. Darwin azt gondolta, hogy e tétel elfogadható. Elképzelhető-e, hogy mégis megdől a weismannizmus? Manapság nagyon kicsi az esélye annak, hogy a lamarckizmus fontos daruként működhetne (Dawkins 1994, 258-272. o.). A lamarckizmus működéséhez az szükséges, hogy a kérdéses szerzett tulajdonságról szóló információ a javított test részről, a szómából átkerüljön a tojásba vagy spermába, a csíravonalba. Általában az ilyen üzenetközvetítést lehetetlennek tartják - semmilyen kommunikációs csatornát nem találtak, amely ezt le tudná bonyolítani - de tegyük félre ezt a nehézséget. A mélyebb probléma a DNS-beli információ természetében rejlik. Amint azt láttuk, embriológiai fejlődésünk a DNS szekvenciákat receptként, nem pedig fénymásolatként használja. Nincsen pontról pontra való megfelelés a testrészek és a DNS részei között. Emiatt lesz rendkívüli módon valószínűtlen - vagy néhány esetben lehetetlen -, hogy egy testrész bármilyen bizonyos változása (izomban, csőrben, vagy a viselkedés esetében valamilyen fajta neurális kontrollkörben) meg fog felelni az organizmus DNS-ében bármilyen diszkrét változásnak. Így, még ha lenne is mód arra, hogy a változásról szóló utasítás eljusson az ivarsejtekhez, nincs mód a szükséges utasítás megformálására. Vegyünk egy példát. A hegedűművész csodálatos vibrato-t produkál, ami nagyrészt a bal csukló inainak és ínszalagjainak ama beállítódásának köszönhető, amely eléggé különbözik a vonót fogó jobbkéz csuklójában vele egyidőben kialakult idomulástól. Az emberi DNS csuklókészítő receptje mindkét csuklót egy egyszerű utasításkészletből állítja elő, amely a tükörkép tükrözést használja ki (ezért hasonlóak oly mértékben a csuklóink), így nem lenne egyszerű megváltoztatni a bal csukló receptjét, anélkül, hogy ugyanez a (nem kívánt) változás ne következne be a jobb csuklóban. Nem nehéz elképzelni azt, hogy „elvileg” miképp lehetne rászedni az embriológiai folyamatot a csuklók kezdeti felépítése utáni egymástól független újra felépítésére. De ha ez a nehézség még meg is lenne oldható, annak valóban nagyon kicsi az esélye, hogy ez praktikus mutáció legyen, egy lokalizált és meglehetősen kicsi változás a DNS-ben, olyan, amely szorosan megfelel a gyakorlás hosszú évei alatt bekövetkezett fejlődésnek. Így majdnem bizonyos, hogy a gyerekeinek ugyanúgy kell majd megtanulniuk a vibratot, mint neki. E példa mégsem eléggé bizonyító erejű, és a lamarckizmusra legalábbis erősen emlékeztető vonásokkal bíró hipotézisek továbbra is folyamatosan bukkannak fel a biológiában, melyeket gyakran komolyan is vesznek, annak ellenére, hogy lamarckizmus ízű dolgokat általános tabu övezi.116 A 3. fejezetben jegyeztem meg, hogy a Baldwin-effektusról gyakran akár szándékosan is megfeledkeznek azok a biológusok, akik ezt összetévesztik valamilyen szörnyű lamarcki eretnekséggel. A Baldwin-effektus mentőangyala az, hogy az organizmusok bizonyos tulajdonságok megszerzésére irányuló sajátos képességeiket adják tovább, ahelyett, hogy a valóban megszerzett tulajdonságokat adnák tovább. Amint láttuk, ez rendelkezik azzal az előnnyel, hogy épít az egyedi organizmusok felépítés keresésére, és ennélfogva ez erőteljes darunak számít a megfelelő körülmények között. Csak éppen nem Lamarck-féle. Mi a helyzet legvégül az „irányított” mutáció lehetőségével? Darwin óta az ortodoxia előfeltételezi, hogy minden mutáció véletlenszerű; a vak véletlen teremt jelölteket. Mark Ridley (1985, 25. o.) mérvadó nyilatkozata: Az „irányított változás” különféle evolúciós elméleteit javasolták, amelyeket azonban ki kell 116 Dawkins (1994, 269. o.) helyesen arra int, hogy „a lamarckizmus összeegyeztethetetlen az általunk ismert embriológiával”, de „Ezzel nem azt állítom, hogy a világegyetemben nem lehet az életnek olyan tőlünk idegen rendszere, amelyben az embriológia valóban preformacionista. Vagyis elképzelhető, hogy létezik olyan életforma, amelynek csakugyan 'tervrajzgenetikája' van, s amely ezért valóban örökölheti a szerzett tulajdonságokat.” Vannak más lamarckistának nevezhető lehetőségek is. További áttekintéshez lásd Landman 1991, 1993. A téma más érdekes változatát lásd Dawkins A Lamarckian Scare (Lamarckista riadalom) (Dawkins 1982, 164-178. o.).
zárnunk. Nincs bizonyíték az irányított változásra a mutációban, a rekombinációban, sem pedig a mendeli öröklésmenetben. Ezen elméletek bármilyen belső plauzibilitással is bírnak, igazából rosszak. De még így is túl bőkezűek vagyunk. Az ortodox elméletnek nem szabad előfeltételeznie az irányított mutáció semmilyen folyamatát - az biztos, hogy égi fogantyú lenne -, de nyitva hagyhatja annak a lehetőségét, hogy valaki felfedez egy természeti (és nem pedig természetfeletti) mechanizmust, amely befolyásolhatja a mutációk felgyorsuló irányokba való eloszlását. Ide tartoznak a 8. fejezetből Eigen kvázi-fajokról alkotott elképzelései. A korábbi fejezetekben felhívtam a figyelmet más olyan lehetséges darukra, amelyeket mostanság kutatnak, s közülük most csak négyet említek: a nukleotid szekvenciák fajokon keresztüli „plagiarizmus”-a (Houck Drosophiliá-ja), a kétneműség újítása által lehetővé tett crossover (Holland genetikai algoritmusai), a többszörös variációk kis csoportok által történő felfedezése (Wright ,,dém”-jei), amelyek visszatérnek a szülői populációhoz (Schull-féle „intelligens fajok”), és Gould „magasabb szintű fajszelekció”-ja. Mivel mindezek a viták kényelmesen megférnek a kortárs darwinizmus határain belül, nem igényelnek részünkről további vizsgálatot, bármily lebilincselőek is legyenek. Az evolúciós elméletben a kérdés majdnem mindig nem az elvi lehetőség, hanem a relatív fontosság, és a kérdések mindig sokkal összetettebbek, mint ahogy azokat ábrázoltam117. A folyamatban levő polémiáknak van egy másik, körültekintőbb kezelést érdemlő területe is, nem azért, mert valami szilárdat vagy törékenyét fenyeget a modern szintézisben akármennyire is ez derül ki, a darwinizmus még mindig szilárdan fog állni - hanem azért, mert úgy tekintették, mint ami különösen nyugtalanító következményekkel bír az evolúciós gondolkodás emberiségre történő kiterjesztésére nézve. Erről szól a „szelekció egységeinek” vitája. 3. Cui Bono? „Ami jó a General Motorsnak, az jó az országnak.” - CHARLES E. WILSON, 1953 Charles E. Wilson 1952-ben a General Motors elnöke volt, és az Egyesült Államok újonnan megválasztott elnöke Dwight Eisenhower hadügyminiszternek jelölte. A szenátusban a Fegyveres Szolgálatok Bizottsága előtti jelölési meghallgatása során 1953 januárjában felszólították, hogy adja el a General Motors részvényeit, ami ellen azonban tiltakozott. Mikor megkérdezték, hogy General Motors-beli érdekeltségei nem befolyásolhatják-e túlságosan is ítéleteiben, azt válaszolta: „Meggyőződésem évek óta, hogy ami jó a General Motors-nak, az jó az országnak és vica versa.” Szerencsétlenségére nem volt sok replikatív ereje annak, amit mondott - habár nekem éppen elég ahhoz, hogy felemlegessem utóéletét egy kézikönyvben és még egyszer reprodukáljam az előző mondatban. Másfelől, ami a tanúságtételéből a sajtóban influenzavírusként replikálódott, az a fenti mottóként használt mutáns változat volt. Az ezt követő tiltakozásokra válaszul Wilsonnak el kellett adnia részvényeit a jelölés elnyerése érdekében, és az „idézet” végigkísérte az élete folyamán. E megfagyott véletlent új szolgálatba állíthatjuk. Nem kétséges miért terjedt el Wilson megjegyzésének mutáns változata. Az emberek mielőtt jóváhagyták volna Charles Wilson e fontos döntéshozó pozícióba való jelölését, meg akartak bizonyosodni arról, hogy ki lesz a legfőbb kedvezményezettje döntéseinek: az ország vagy a General Motors. Önző döntéseket fog hozni, vagy a kormány politikáját támogatja? Tényleges válasza nem igazán nyugtatta meg őket. Valami bűzlött, ami megmutatkozott szavainak átalakításában és elterjedésében. Úgy tűnt, hogy azt állítja, miszerint senkinek sem kell a döntéshozatalaitól félnie, mivel még ha a legfőbb vagy közvetlen kedvezményezett is a General Motors, az összességében mindig is jó lesz az egész országnak. Kétes állítás, az biztos. Ámbár legtöbbször igaz lehet - „azonos feltételek között” -, de mi van akkor, amikor nem azonosak a feltételek? Kit fog Wilson ekkor 117 A kemény munkára hajlandó kezdők számára a következő különösen világos és hozzáférhető könyveket ajánlom ezen és más viták részletesebb tanulmányozásához: Buss 1987, Dawkins 1982, G. Williams 1992, és felbecsülhetetlen értékű kézikönyvként Keller és Lloyd 1992. Mark Ridley 1993-as műve kitűnő tankönyv. Még könnyebben elérhető bevezető könyv Calvin 1986-os igazán remek kis története, ami éppen eléggé meg van tűzdelve merész spekulációkkal ahhoz, hogy fokozza az Olvasó étvágyát.
előnyben részesíteni? Ez volt az, ami teljesen helyénvaló módon felzaklatta az embereket. A hadügyminiszter tényleges döntéseitől azt várták, hogy közvetlenül reagáljon a nemzeti érdekekre. Ha a szerencsés körülmények közepette hozott döntések a General Motors előnyét szolgálták (és feltételezhetően többségükkel ez lett volna, ha Wilson hosszabb szentbeszéde igaz), az jó lett volna. Az emberek azonban attól tartottak, hogy Wilson kedvezményezettje alapvetően inkább a GM volt. Ez jó példája az örök és sajátosan emberi ügyeknek. Az ügyvédek azt kérdik latinul: Cui bono? (Kinek jó ez?), ami gyakran a fontos problémák velejét érintő kérdés. Ugyanez a kérdés merül fel az evolúciós elméletben, ahol Wilson nyilatkozatának megfelelője ez lenne: „Ami jó a testnek az jó a géneknek és vica versa.” A biológusok nagyjából egyetértenének abban, hogy ez igaz. A test és génjeinek a sorsa szorosan összekapcsolódik. Ugyanakkor mégsem vágnak teljesen egybe. Mi van azokkal az esetekkel, amikor elérkezik a döntő pillanat, és a test érdekei (hosszú élet, boldogság, komfort) konfliktusba kerülnek a gének érdekeivel? E kérdés mindig ott lappangott a modern szintézisben. Amióta a géneket úgy határozták meg, mint amelyek differenciális ismétlődése felelős a felépítések bioszférában bekövetkező mindenféle változásáért, azóta a kérdés megkerülhetetlen. A teoretikusok azonban, Charles Wilson-hoz hasonlóan, hosszú ideig elodázhatták a választ abból a megfontolásból kiindulva, hogy nagyjából ami jó az egésznek, az jó a résznek is, és vica versa. Majd George Williams (1966) világította meg e probléma jelentőségét, és az emberek kezdték felismerni, hogy az evolúció megértésére nézve lényegi következményei vannak. Dawkins pedig az önző gén (1986) koncepciójának bevezetésével felejthetetlenné tette e kérdést, rámutatván arra, hogy a gén „szempontjá”-ból a test csak túlélőgép, ami arra lett kifejlesztve, hogy növelje a gén esélyeit az ismétlődő replikációban. Az öreg panglossianizmus vaksin azt gondolta az adaptációról, hogy az „a faj javára” történik, míg Williams, Maynard Smith, Dawkins és mások arra mutattak rá, hogy az „egyed javára” éppen annyira rövidlátó megközelítés, mint „a faj javára”. Azért, hogy ez érthetővé váljék, egy jóval kevésbé félrevezető szempontból kell szemügyre venni, mégpedig a gén szemszögéből, és fel kell tenni azt a kérdést, hogy mi a jó a géneknek. Ez elsőre keménynek, ridegnek és könyörtelennek tűnik. Valójában a Raymond Chandler stílusú krimik elcsépelt közhelyszerű szabályára emlékeztet: cherchez la femme! - keresd a nőt!118 Ezen elképzelés szerint amit minden kemény fejű, világi bölcsességgel bíró detektívnek tudnia kell - a rejtély megoldásának kulcsa valamilyen módon egy nő. Lehet, hogy ez még a krimik stilizált és irreális világában is rossz tanács. A génközpontú megközelítés szerint jobb tanács a cherchez le géne! A 9. fejezetben jó példáját láttuk ennek David Haig kutatásánál, de ezernyi ilyesfajta kutatást lehetne még idézni. (Cronin [1991] és Matt Ridley [1993] tekinti át e kutatás történetét kezdetektől napjainkig.) Akármikor találkozunk egy evolúciós rejtvénnyel, a génközpontú megközelítés alkalmas arra, hogy a valamilyen ok miatt előnyben részesített egyik vagy másik gén szempontjából megoldást hozzon. Amennyiben az adaptációk nyíltan az egyed javáért történnek (a sasszerű organizmus biztosan előnyre tesz szert a sasszerű szemeiből és a sasszerű szárnyaiból kifolyólag), az nagymértékben wilsoni okra vezethető vissza: ami jó a géneknek, az jó az egész organizmusnak. A döntő pillanatban azonban a jövőt az határozza meg, hogy mi jó a géneknek. Végül is replikátorok, amelyeknek az önreplikációért folyó küzdelemben meglévő váltakozó esélyei indították el az evolúció egész folyamatát és tartják azt mozgásban. Ez az időnként géncentrizmusnak vagy génnézőpontú megközelítésnek nevezett szemlélet rengeteg kritikát váltott ki, melyek nagy része célt tévesztett. Gyakran állítják például, hogy a géncentrizmus „redukcionista”. Ez így is van, csakhogy jó értelemben véve. Vagyis szándékosan elkerüli az égi fogantyúkat és azt állítja, hogy a tervezési térben minden emelkedést daruknak kell végezniök. A 3. fejezetben láttuk, hogy az emberek néha úgy használják a „redukcionizmus”-t, mint ami arra a nézetre, utal, hogy minden tudományt, vagy minden 118 A „cherhez la femme” eredeti vagy legalábbis elsődleges forrása Alexandre Dumas (az idősebb Dumas) Les Mohicans de Paris (magyarul: Paris mohikánjai, Bp., 1925) című regénye, amelyben a nyomozó M. Jackal többször is kifejti ezen alapelvet. E szólást Talleyrandnak és másoknak is tulajdonították. (Köszönettel Justin Lieber-nek a tudományos nyomozásért.)
magyarázatot valamiféle legalacsonyabb szintre kellene „egyszerűsíteni” - a molekuláris szintre, vagy az atomi, illetve a szubatomi szintre (bár valószínűleg soha senki nem karolta fel a redukcionizmus e változatát, mivel nyilvánvalóan butaság). Akármi történjék is a géncentrizmus ebben az értelemben nem redukcionista. Mi lehetne kevésbé redukcionista (továbbra is ebben az értelemben) mint mondjuk az, hogy egy test egy pontján levő bizonyos aminosav jelenlétének magyarázata során nem molekuláris szintű tényekre hivatkozunk, hanem inkább arra a tényre, hogy a kérdéses test olyan faj nőnemű tagja, amely kölykét hosszas szülői gondoskodással látja el? A génnézőpontú megközelítés a dolgokat a hosszútávú, nagyléptékű ökológiai tények, a hosszútávú történelmi tények, és a lokális, molekuláris szintű tények összetett kölcsönhatásaiban vizsgálja és magyarázza. A természetes szelekció nem olyan erő, amely egy szinten „működik” - mondjuk a populácó vagy az egyed szintjével szembeállított molekuláris szinten. A természetes szelekció azért következik be, mert mindenféle fajtájú és méretű események összegeződésének bizonyos statisztikailag leírható kimenete van. A kék bálna a kihalás szélén áll; ha kihal, akkor Mendel könyvtárából el fog tűnni egy gyönyörű és szinte pótolhatatlan, mindezidáig létező könyvkészlet. Az a tényező azonban, amely a legjobban magyarázza azt, hogy ama tipikus kromoszómák, vagy DNS nukleotid szekvenciák tárházai miért tűnnek el a földről, lehet a bálnák DNS replikációs gépezetét közvetlenül támadó vírus, lehet kósza üstökös, amely a túlélők rezervátuma mellett csapódik be, vagy lehet a televíziós kampányok hatására kíváncsivá vált emberi lények katasztrofikus beavatkozása a bálnák nemzési szokásaiba! Minden evolúciós eredménynek mindig létezik génnézőpontú leírása, de fontosabb kérdés az, hogy vajon egy ilyen leírás lehet-e gyakran csak puszta „könyvelés” (és annyira üres, mint egy baseball meccs molekuláris szintű pontszáma). William Wimsatt (1980) vezette be a „könyvelés” fogalmát arra a minden oldalról elfogadott tényre utalva, hogy a gének a genetikai változásról szóló információ tárházai. Nyitva hagyta azonban azt a gyakran vádként megfogalmazódó kérdést, miszerint a génnézőpontú szemlélet kizárólag könyvelés-e (pl.: Gould 1992a). George Williams (1985, 4. o.) elfogadja e címkét, ugyanakkor erőteljesen védelmébe veszi a könyvelés jelentőségét: „Az a gondolat, hogy a könyvelés a múltban végbement, adja a természetes szelekció elmélete prediktív erejének legfontosabb típusát.” (Lásd Buss 1987, különösen 174kk, fontos észrevételeit ezen állítással kapcsolatban.) Azon állítás, miszerint a géncentrista szemlélet a legjobb, vagy a legfontosabb, nem a molekuláris biológia fontosságáról szól, hanem valami elvontabbról: arról, hogy melyik szint adja a legtöbb magyarázó erőt a legtöbb feltétel mellett. A biológia filozófusai sokkal több figyelmet szenteltek e probléma elemzésének és lényegibb módon is járultak hozzá, mint bármi máshoz az evolúciós elméletben. Az imént említett Wimsatt-en kívül vannak még mások is, és legjobbjaik közül csak néhányat említek: David Hull (1980), Elliot Sober (1981a), illetve Kim Sterelny és Philip Kitcher (1988). Az egyik oka annak, hogy a filozófusok vonzódnak e kérdéshez minden bizonnyal annak elvontságában és fogalmi bonyolultságában rejlik. Az ezen való töprengés hamarosan olyan mély kérdésekhez vezet el, mint mit is jelent valaminek a magyarázata, mi az okozás, mi egy szint, és így tovább. A mai tudományfilozófiának ez az egyik legsziporkázóbb területe, ahol a tudósok érdeklődve figyelnek filozófus kollégáikra, és a filozófusok hozzáértő és jól kifejtett elemzésekkel és érvekkel viszonozzák ezt a figyelmet, melyre a tudósok több mint hétköznapi filozófiai jelentőségű vitáikkal válaszolnak. Ez eredményekben gazdag terület, és nehezemre esik elszakadni ettől, anélkül, hogy megfelelő bevezetőt ne tartsak a problémák finomságaiba, annál is inkább, mert határozott véleményem van arról, hogy hol is rejlik e vitákban a tudás zöme. Itt most azonban más teendőm van, ami furcsa módon az, hogy belőlük leszűrjem a drámát. Ezek kitűnő tudományos és filozófiai problémák, de nem számít, hogy mi sül ki belőlük, mivel válaszaiknak nem az lesz a hatása, amitől néhányan tartanak. (E téma további tárgyalása a 16. fejezetben.) Az evolúciós magyarázat kínzó rekurzivitása és önreflexiói elegendő okot adnak a filozófusok számára, hogy górcső alá vonják a szelekció egységéről szóló vitát, de az, hogy ez oly sok figyelmet kap, annak másik oka kétségkívül e fejezet elején tett megjegyzésünkhöz fűződik: az emberek a génnézőpontú szemlélettől ugyanazon ok miatt érzik magukat fenyegetve, amiért Charles Wilson General Motors-hoz való hűségétől féltek. Az emberek uralni akarják
saját sorsukat. Önmagukat egyrészt döntéshozóknak, másrészt döntéseik legfőbb kedvezményezettjeinek tekintik, és sokan attól tartanak, hogy a darwinizmus génközpontú változata aláássa önbizalmukat ezen a téren. Hajlamosak arra, hogy úgy tekintsék Dawkins organizmusokról alkotott képét - mely szerint a szervezetek pusztán szálllítóeszközei egy csapat génnek egy további jövőbeni szállítóeszközbe - mint ami egyfajta tettlegességig fajuló intellektuális támadást képvisel. Megkockáztatom, hogy az egyik ok, amiért az egyedszintű és a csoportszintű szemléletet a génszintű megközelítés méltó ellenfeleként üdvözlik, az a háttérben megbúvó gondolat, miszerint mi egyedek vagyunk (és számunkra fontos csoportokban élünk), és nem akarjuk, hogy az érdekeink másodhegedűsök legyenek más érdekekhez képest! Másszóval az a gyanúm, hogy nem bánnánk, ha a fenyőfák vagy a kolibrik a génjeik „puszta túlélőgépei” lennének, ha ebből nem következne az a felismerésünk, hogy nekünk ugyanolyan viszonyunk van génjeinkhez, mint nekik. A következő fejezetben fel akarom oldani a feszültségeket azzal, hogy megmutatom: ez tulajdonképpen nem így van! A génjeinkhez való kapcsolatunk lényegesen különbözik minden más faj génjeihez fűződő kapcsolatától - mert amik mi vagyunk, az nem egyenlő azzal, ami fajként vagyunk. Ez majd felszámol minden olyan feszültséget, melyek azokkal a lenyűgöző és megoldatlan konceptuális kérdésekkel kapcsolatosak, hogy miként is kell a szelekció egységeiről töprengeni. De mielőtt rátérnék erre a feladatra, még jobban megvilágítom e kérdés fenyegető aspektusait, és még erősebben érvelek számos általános tévhittel szemben. A géncentrizmus talán legelhibázottabb kritikája az a gyakran hangoztatott állítás, miszerint a géneknek egész egyszerűen nem lehetnek érdekeik (Midgley 1979, 1983, Stove 1992). Ha komolyan vennénk ezt a kritikát, akkor a meglátások kincsesbányájától szabadulnánk meg, de ez egyszerűen tévedés. Még ha a gének nem is tudnak az érdekeik alapján úgy cselekedni, mint mi, bizonyos vitathatatlan és világos értelemben biztosan vannak érdekeik. Ha egy államnak, vagy a General Motors-nak lehetnek érdekei, akkor a géneknek is lehet. Tehetünk valamit saját érdekünkben, vagy a gyerekeink érdekében, vagy a művészet érdekében, vagy a ... mogyoróvaj érdekében. Nehezen tudom elképzelni, hogy miért akarná akárki is mindenek fölé emelni a mogyoróvaj jólétét és további virágzását, a mogyoróvajat azonban épp oly könnyedén lehet a piedesztálra emelni, mint a művészetet vagy a gyerekeket. Valaki még úgy is dönthet - ami ugyan furcsa választás lenne -, hogy saját génjeit akarja legkeményebben védelmezni és erősíteni, akár még az élete árán is. Nyilvánvalóan egyetlen épeszű ember sem hozna ilyen döntést. George Williams (1988, 403. o.) ezt a gondolatot így fejezte ki: „Semmilyen elképzelhető igazolása sincs azon gének érdekeivel való személyes törődésnek, amelyeket a meiózis és a megtermékenyülés sorsolásán kaptunk.” Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy nem léteznek olyan erők, amelyek hajlamosak a gének érdekeit vagy céljait elősegíteni. Valójában az utóbbi időkig a gének voltak a legfőbb kedvezményezettjei a bolygó összes szelektív erejének. Vagyis, nem volt olyan erő, amely legfőbb kedvezményezettje valami más volt. Voltak balesetek és katasztrófák (villámcsapások és árhullámok), de nem létezett semmilyen állandó erő, amely a géneken kívül rendszeresen mást részesített volna előnyben. Vajon minek az érdekeire fogékony legközvetlenebbül a természetes szelekció tényleges „döntéshozatala”? Az nem vitatható, hogy a gének és a testek között (a gének és tulajdonképeni részei - a genotípusok fenotípusos kifejeződései között) felmerülhetnek ellentétek. Továbbá, senki sem kétli, hogy általában a test legfőbb kedvezményezettnek tekintett szükséglete azon nyomban megszűnik, amint az teljesítette továbbörökösítési feladatát. Amint egyszer a lazacok felküzdötték magukat az árral szemben és sikeresen ívtak, azon nyomban élettelen húsdarabokká válnak. Szószerint szétesnek, mert semmiféle evolúciós nyomás nincs a tervezés bármilyen átdolgozása irányába, amely széthullásukat megakadályozhatná, és szép hosszú nyugdíjas évekkel ajándékozná meg őket, mint ahogy az közülünk sokaknak megadatik. Így a test általában csak instrumentális, ennélfogva másodlagos kedvezményezettje a természetes szelekció „döntéseinek”.
Ez az egész bioszférára igaz, mely néhány fontos variációval bíró minta segítségével mutatható be. Számos fajnál a szülők elpusztulnak, mielőtt utódaik megszületnek, és egész életük készülődés a replikáció egyetlen aktusára. Mások - mint például a fák - a leszármazottaik sok generációján át élnek, és így saját utódaikkal versengenek a napfényért és más erőforrásért. Az emlősök és a madarak rájuk jellemzően energiáik és tevékenységük nagy hányadát ivadékaik gondozására fordítják, és így sokkal több lehetőségük van „választani” saját maguk és gyermekeik között, hogy melyikük legyen bármilyen követendő viselkedésük kedvezményezettje. Azok a teremtmények, melyeknél az ilyen lehetőségek soha nem merülnek fel, ama „feltevés alatt” (az anyatermészet hallgatólagos feltevése) terveződhetnek, hogy ez egyszerűen semmilyen tervezési figyelmet sem érdemel. Egy moly kontrollrendszere például feltételezhetően kíméletlenül arra van tervezve, hogy a testet feláldozza a gének kedvéért, akármikor is egy fajra jellemző és felismerhető, e viselkedés elindulását kiváltó alkalom áll elő. Képzelődjünk egy kicsit: műtétileg valahogy ezt a rendszert („Fenébe a torpedókkal, teljes gőzzel előre!” rendszer) helyettesítjük a testet előnyben részesítő rendszerrel („Pokolba a génjeimmel, Önmagamra vigyázok!” rendszer). Mit tudna e csere egyáltalán létrehozni, ami nemcsak az öngyilkosság illetve az értelmetlen kóborlás egyik módja? Egy moly egyszerűen nincs arra felszerelve, hogy előnyt kovácsoljon az önreprodukció életművéhez képest érintőleges lehetőségekből. Az életesélyeket növelni szándékozó célokat nehéz komolyan venni, ha a most tárgyalt moly rövid életéről van szó. Ezzel ellentétben a madarák elhagyhatják a tojásokkal teli fészküket, amikor valamilyen módon veszély fenyegeti őket, és ez jóval inkább hasonlít ahhoz, amit mi is gyakran csinálunk, de ezt azért tehetik meg, mert építhetnek újabb fészket, ha nem abban az évadban, akkor a következőben. Ekkor önmagukra vigyáznak, de csak azért, mert a génjeiknek nagyobb esélyt biztosítanak a későbbi replikációhoz. Mi azonban mások vagyunk. Az emberi élet alternatív viselkedéseinek széles köre van, így felmerül a kérdés: hogyan és mikor alakul ki e kör? Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy sok ember tiszta fejjel, jól tájékozottan azt választja, hogy a gyermeknevelés kockázatairól és fájdalmairól másféle jutalmakkal bíró „terméketlen” élet biztonságáért és kényelméért lemond. A kultúra dolgozhat ez ellen (az ilyen terhelt szavakkal, mint a „terméketlen”), és igaz, hogy ez mindenféle élet alapvető stratégiájának megfordítása, de még így is gyakran megtörténik. Felismertük, hogy az utódnemzés- és nevelés az életnek csak az egyik lehetséges terve, és értékeink szerint semmi esetre sem a legfontosabb. De honnan származhattak ezek az értékek? Miképp lett velük kontrollrendszerünk felszerelve, ha nem csodás műtéttel? Hogyan lehetséges, hogy más fajokkal ellentétben képesek vagyunk olyan versengő távlatot nyitni, amely gyakran el tudja nyomni génjeink érdekeit?119 Ez a következő fejezet témája lesz. 119 A kutyák szerelmesei tiltakozhatnak, hogy jó bizonyítékok vannak a kutyák gazdáik irányába tanúsított
TIZENEGYEDIK FEJEZET - A panspermia, a galaxisközi génsebészek, és a földi élet többszörös eredete ártalmatlan, bár nem szívesen látott eretnek lehetőségek. Teilhard „Omega-pontja”', a Lamarck-féle szerzett tulajdonságok genetikai öröklődése, és az irányított mutáció (az alátámasztó daru nélkül) végzetes lenne a darwinizmusra nézve, de ezek lehetőségét teljes biztonsággal kizártuk. A szelekció egységeiről szóló viták és a „génnézőpontú szemlélet” a kortárs evolúciós elmélet fontos kérdései, amelyek nem rendelkeznek a gyakran beléjük látott szörnyű következményekkel, bármelyik igaza is bizonyosodjék be. Ezzel lesz teljes a darwinizmus áttekintése a biológia területén. Most, hogy fel vagyunk fegyverkezve a kortárs darwinizmus tűrhető és aránylag részletes ismeretével, készen állunk arra, hogy a III. részben megvizsgáljuk, milyen következményekkel bír ez a Homo sapiens-re nézve. TIZENKETTEDIK FEJEZET - Ami fajunk és más fajok közti elsődleges különbség az, hogy az információ kultúrán keresztül történő közvetítésére, és ennélfogva a kulturális evolúcióra hagyatkozunk. A kulturális evolúció egysége, Dawkins ezidáig nem kellőképpen értékelt mémje, kiemelkedő szerepet kap az emberi világról szóló elemzésünkben.
III. RÉSZ
Az elme, az értelem, a matematika és az erkölcs Az új alapérzés: végleges mulandóságunk. - Hajdan úgy próbáltak meg eljutni az ember nagyszerűségének érzetéhez, hogy isteni eredetére mutattak rá: ez most tiltott út lett, mert kapujában, egyéb iszonyatos állatok mellett, a majom áll, és megértően vicsorgatja fogát, mintha azt mondaná: ne tovább ebbe az irányba! Így hát most az ellenkező irányban próbálkozunk: nagyszerűségünk és isteni-rokonságunk bizonyítéka az az út legyen, amerre az emberiség tart. Ó, ezzel sem jutunk semmire! Ennek az útnak a végén az utolsó ember és sírásó hamvvedre vár (felirata: „nihil humani a me alienum puto”). Bármily magasrendűvé fejlődjék is az emberiség - és végül talán még mélyebben lesz, mint a kezdet kezdetén volt! nincs számára átmenet valami magasabb rendbe, mint ahogy a hangya és a fülbemászó bogár sem emelkedik föl „földi pályafutása” után az isten-rokonságig és örökkévalóságig. A létrejövő lét magával vonszolja a volt létet: miért is volna ebben az örök színjátékban kivételes helye valamely csillagocskának és rajta egy kis fajnak! Félre az efféle érzelgősséggel! - FRIEDRICH NIETZSCHE I88I, 47. o. - (Magyarul: Válogatott írásai, 63. o., Gondolat 1984) 12. FEJEZET
A kultúra darui 1. A majom nagybácsija találkozik a mémmel Melyik az a kérdés, melyet napjainkban oly terjengős nagyképűséggel tesznek jel a társadalom számára! A kérdés ez: az ember majom vagy angyal! Uraim, én az angyalok oldalán vagyok. - BENJAMIN DISRAELI, oxfordi beszéd, 1864 önfeláldozó viselkedésére, háttérbe szorítván a reprodukciót vagy akár „személyes” élettartamukat. Ez biztos megtörténhet, mivel a kutyákat valójában arra tenyésztették ki, hogy képesek legyenek elsajátítani az alkalmanként halálos kimenetű, fajokon átívelő hűséget. Mégis vannak szükségképpen kivételek. A rajzfilmes AJ Capp sok évvel ezelőtt fedezte fel e problémát, amikor megalkotta az elragadó mumókat, a fehér kezetlen pacákat, akiket két, inkább csak lábutánzattal és boldog macskabajszú arcokkal ábrázol. A mumók mindenekfölött szerették az embereket, és azonnal feláldozták magukat, amikor csak alkalmuk volt rá, átalakulván pompás marhasült fogyasztóvá (vagy mogyoróvajas szendvicsek fogyasztóivá, amire embertársuknak éppen szüksége volt vagy amit megkívánt). A legkisebb jelre aszexuálisan nagy számban szaporodtak, amivel Capp költői szabadságát kihasználva megkerülte azt az akadékoskodó kérdést, hogy a mumók fenti hajlamuk ellenére miképp is lehettek túlélők. Kim Sterelny javasolta nekem, hogy a mumók olyan tulajdonságokkal bírnak, amelyeket a múltunkbéli galaxisközi betolakodók bizonyítékaként kellene keresnünk! Ha találnánk olyan organizmusokat, melyek alkalmazkodásai nyilvánvalóan nem közvetlen előnyüket szolgálják, hanem vélt készítőikét, akkor alaposan elcsodálkoznánk, de az még így sem lenne perdöntő.
MAGA DARWIN világosan látta, hogy ha azt állítja, miszerint elméletét alkalmazni lehet egy bizonyos fajra, akkor az általa oly rettegett módon háborítaná fel ennek tagjait. így ezt a gondolatot eleinte gondosan véka alá rejtette. Szinte nem is említi fajunkat A fajok eredetében - eltekintve attól a fontos szereptől, amit daruként a mesterséges szelekcióban betölt -, de természetesen ez senkit sem tévesztett meg. Nyilvánvaló volt milyen irányba mutat az elmélet, így Darwin keményen dolgozott, hogy kialakítsa saját, jól átgondolt változatát, mielőtt a kritikusok és szkeptikusok a kérdést elferdítve vetnék fel. Majd 1871-ben megjelentette Az ember származásá-t. Semmi kétség, Darwin ezt állította: mi - a Homo sapiens - egyike vagyunk azoknak a fajoknak, melyekre érvényes az evolúciós elmélet. Amikor Darwin gondolatától iszonyatosan szenvedő fajtársaink közül néhányan látták, hogy alig van remény e tény tagadására, kerestek egy bajnokot, aki e rettegett gondolat megsemmisítésével megelőző csapást mérhet, megelőzvén annak fajunkra történő kiterjesztését. Lett légyen az bárki, aki a darwinizmus (vagy a neodarwinizmus, illetve a modern szintézis) halálát hirdette, elkezdték noszogatni azt remélvén, hogy ezúttal a forradalom valódi lesz. Sűrűn és sietősen jelentkeztek önjelölt forradalmárok, de, amint láttuk, támadásaikkal csak erősíteniök sikerült célpontjukat. Ennek következtében egyrészt annak egyre mélyebb megértéséhez jutottunk, másrészt maga az elmélet Darwin által sem álmodott összetettséggel bővült. Darwin veszedelmes gondolatának egynéhány ellensége visszavonulásuk után - mint Horatio a hídnál - keményen megvetette lábát ama szándékkal, hogy megakadályozza ennek az eszmének az emberre történő kiterjesztését. Az első neves ütközet 1860-ban, csak néhány hónappal A fajok eredete első megjelenése után következett be. Ez volt az oxfordi Természettörténeti Múzeum-beli hírhedt vita, amely az oxfordi püspök „Szappanos Sam” Wilberforce és Thomas Henry Huxley, „Darwin bulldogja” között zajlott. Ezt a történetet számos változatban mesélték el, melyet nemcsak a mémek fajaként, hanem akár törzseként is osztályozhatunk. Itt követte el jó püspökünk a híres retorikai baklövését, mikor megkérdezte Huxley-t, hogy vajon a nagyapja vagy a nagyanyja vonalán származik-e a majomtól. A gyűlésteremben magasra szöktek az indulatok, egy nő elájult, és számos Darwin-hívő magán kívül volt hősük elméletének megvető elferdítésétől, ennélfogva érthető, hogy a szemtanúk beszámolói eltérnek ennél a pontnál. A legjobb változat szerint - mely minden valószínűség szerint az újramesélések során átment néhány jelentős alakváltozáson - Huxley azt felelte, hogy „nem szégyelli majom őseit; de azt igenis szégyelli, hogy olyan emberrel áll kapcsolatban, aki a tehetségét az igazság elferdítésére használja” (R. Richards 1987, 4. o.; lásd még 549-551 .0., illetve Desmond és Moore 1991, 33. fej.). És azóta, a Homo sapiens néhány tagja figyelemre méltóan túlérzékeny az emberszabású majmokhoz fűződő ősi kapcsolatunkra. Jared Diamond 1992-ben jelentette meg The Third Chimpanzee (A harmadik csimpánz) című művét, mely cím ötletét az akkoriban felfedezett tény adta, miszerint mi, emberi lények valójában közelebbi kapcsolatban vagyunk a csimpánzok két fajával {Pan troglodytes-sel, a közismert csimpánzzal, és Pan paniscus-sal, a ritka, kisebb törpecsimpánzzal vagy bonoboval), mint azok a többi emberszabásúval. Sokkal újabb keletű a közös ősünk, mint a csimpánzoké és a gorilláké, így mi hárman az életfa azonos ágán ücsörgünk, míg a gorillák és az orangutánok, illetve az összes többi más ágakon csücsül. Szóval mi vagyunk a harmadik csimpánz. Ezt a tényt Diamond igen körültekintően Sibley és Ahlquist (1984 és későbbi írások) primáták DNS-én végzett „filológiai” munkájából nyúlta le, miközben rámutatott arra, hogy az némiképp ellentmondásos tanulmányok gyűjteménye (Diamond 1992, 20. o., 371— 372. o.). Ámde mégsem volt elég óvatos. Egyik bírálója, Jonathan Marks antropológus a Yale-ről, megkezdte Diamond-ot, illetve Sibley-t és Ahlquistot korholó működését, akiknek munkáiról kinyilvánította, hogy „azokat nukleáris hulladékként kell kezelni: biztonságosan el kell temetni és évmilliókig meg kell feledkezni róluk” (Marks 1993a, 61. o.). Marks, akinek a primáták kromoszómáival kapcsolatos kutatásai a csimpánzokat kismértékben közelebb helyezte a gorillákhoz, mint hozzánk, 1988 óta riasztóan gyalázkodó hadjáratot folytat Sibley és Ahlquist ellen. E hadjárat mostanában nagyarányú vereséget szenvedett el, mivel Sibley és Ahlquist eredeti eredményeit érzékenyebb elemzési
módszerekkel támasztották alá (az övék egy, a maga idejében úttörő, viszonylag durva technika volt, amit mostanában a jóval kifinomultabb módszerek elavulttá tettek]. Miért kellene annak bármiféle erkölcsi különbséget jelentenie, hogy mi vagy a gorillák nyerik-e meg a csimpánzok legközelebbi unokatestvére kitüntető címéért folyó versengést? Az emberszabásúak mindenképp a legközelebbi rokonaink. De ez Marks-nak nyilvánvalóan nagyon is számít, akinek azon vágya, hogy Sibley-t és Ahlquist-ot rossz hírbe hozza, juttatta oda, hogy felrúgja a játékszabályokat. A legújabb támadása, amely az American Scientist-ben más könyvekkel kapcsolatos recenziójában (Marks 1993b) látott napvilágot, tudós kollégáinak egyöntetű elítélését, és a lap szerkesztőinek figyelemre méltó bocsánatkérését eredményezte: „Habár a kritikus véleménye a sajátja és nem az újságé, vannak a szerkesztők által kitűzött mércék, melyeket nagy sajnálatunkra a szóban forgó recenzió nem tartott be” (1993, szeptember-október, 407. o.). Bishop Wilberforce-hoz hasonlóan Jonathan Marks is elszállt.
Az emberek égnek a vágytól, hogy azt higgyék, mi emberi lények mérhetetlenül különbözünk minden más fajtól - és igazuk is van, kivételek vagyunk! Mi vagyunk az egyetlen faj, amelyik rendelkezik a tervezés megőrzésének és átadásának külön közegével: a kultúrával. Ez nyilván túlzás, mivel más fajok szintén rendelkeznek a kultúra alapelemeivel, és ama képességük, hogy az információt a genetikain túl, „viselkedéses” úton is átadják, önmagában fontos biológiai jelenség (Bonner 1980). Ellentétben viszont a mi fajunkkal, ezeknél a fajoknál a kultúra nem fejlődött ki a szökési pontig. Mi rendelkezünk a kultúra elsődleges közegével, a nyelvvel, amely új, csak általunk ismert területeket nyitott a tervezési térben. Néhány ezer éven belül, ami a biológiai idő szerint pusztán egy pillanat, nemcsak arra használtuk új kutató
eszközeinket, hogy bolygónkat átalakítsuk, hanem arra is, hogy már a minket létrehozó tervezés kifejlődésének valódi folyamatába is beleszóljunk. Az emberi kultúra, mint láttuk, nemcsak darukból álló daru, hanem daruépítő daru is egyben. A kultúra olyan hatékony darukészlet, melynek hatásai képesek elmosni az őt létrehozó, és a vele egyidőben létező korábbi genetikai nyomások és folyamatok nagy, ha nem is minden részét. Gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy összekeverünk egy kulturális újítást egy genetikai újítással. Mindenki tisztában van például azzal, hogy az átlagos emberi testmagasság az utóbbi néhány évszázad során az égbe szökkent. (Ha megtekintjük az olyan történelmi relikviákat, mint a bostoni öbölben kiállított 19. századi hadihajót, az Old Ironsides-ot, akkor a fedélzet alatti teret komikusan alacsonynak találjuk - csak nem valóban törpék egy faját képviselték őseink?) Milyen mértékben tulajdonítható e gyors magasságbeli változás a fajunkon belüli genetikai változásnak? Hát nem nagyon, ha egyáltalán lehet. Az Old Ironsides 1797-es vízrebocsátásától számítva a homo sapiens-nél csak tíz generációnyi idő telt el, és még ha működött is a magas embereket előnyben részesítő erős szelekciós nyomás - és van-e erre bizonyíték? - akkor sem lett volna idő egy ilyen erős hatás előidézésére. Az ember egészségügyi és étkezésbeli szokásai, illetve életfeltételei változtak meg drámai mértékben, így ezek okozták a fenotípus drámai megváltozását, ami teljes mértékben a kulturális közvetítésen átadódó újításoknak köszönhető: az iskoláztatásnak, az új mezőgazdasági eljárásoknak, a közegészségügy intézkedéseknek, és így tovább. A „genetikai determinizmus” miatt izgulókat emlékeztetnem kell arra, hogy a régmúlt idők - mondjuk Platon korának - embere és a mai ember között jóformán minden észrevehető különbséget (legyen az fizikai képesség, hajlam, attitűdök, kinézet) a kulturális változásoknak kell tulajdonítani, minthogy kevesebb, mint kétszáz generáció választ el minket Platontól. A kulturális változások előidézte környezetváltozások oly mértékben és oly gyorsasággal változtatják meg a fenotípusos kifejeződés mezejét, hogy azok elvileg mégis gyorsan képesek megváltoztatni a genetikai szelekciót. Az eféle széleskörben elterjedt viselkedésbeli újításnak tulajdonítható szelekciós nyomásbeli változás egyszerű pédáját testesíti meg a Baldwineffektus. Habár nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az evolúció általában milyen lassan működik, azt sem szabad elfelejteni, hogy a szelekciós nyomásban nincs semmiféle inercia. A millió évekig uralkodó szelekciós tényezők máról holnapra eltűnhetnek, és természetesen újak tűnhetnek fel egy egyszerű vulkáni kitöréssel, vagy egy új kórokozó megjelenésével. A kulturális evolúció sok nagyságrenddel gyorsabban működik, mint a genetikai evolúció. A kulturális evolúció e jellegzetessége is szerepet játszott fajunk különlegessé válásában, és ez formált minket a többi fajtól teljesen eltérő életszemlélettel rendelkező élőlényekké is. Valójában nem nyilvánvaló, hogy más fajok rendelkeznek-e ezzel. Nekünk azonban van életszemléletünk; valamilyen okból választhatjuk a cölibátust, megváltoztathatjuk étkezési szokásaink szabályait, kidolgozott módszereink vannak bizonyos fajta szexuális viselkedések bátorítására, illetve büntetésére, és így tovább. Életszemléletünk annyira kényszerítő erejű és nyilvánvaló számunkra, hogy gyakran abba a csapdába esünk, hogy akarva-akaratlanul más élőlényekre is - esetleg a természet minden részére - ráerőltetjük. E széleskörűen elterjedt kognitív illúzióra egyik kedvenc példám az a tanácstalanság, ami az alvás evolúciós magyarázatával foglalkozó kutatókat jellemzi. Laboratóriumi polcok roskadoznak az adattömegtől, mégsem fejtette még meg senki, hogy van-e az alvásnak valamilyen világos biológiai funkciója. Hát akkor milyen evolúciós nyomás választotta ki ezt a különös viselkedést, amely arra kényszerít minket, hogy életünk egyharmadát tudattalan állapotban töltsük? Az alvó állatok kiszolgáltatottabbak a ragadozóknak és kevesebb idejük van az élelem felkutatására, az evésre, társkeresésre, szaporodásra, kölykeik etetésére. Miképp a viktoriánus szülők mondogatták gyerekeiknek: a hétalvók lemaradnak úgy az életben, mint az evolúcióban. A chicago-i egyetem alváskutatója Allan Rechtshaffen így teszi fel a kérdést: „Hogyan 'engedhette meg' a természetes szelekció ezzel a megmásíthatatlan logikával az állatvilágnak, hogy ok nélkül fizesse meg az alvás árát? Az alvás annyira nyilvánvalóan maladaptív, hogy nehéz megérteni miért nem fejlődött ki valamilyen más állapot arra, hogy kielégítse azt a szükségletet, amelyet az alvás elégít ki.” [Raymo 1988] De egyáltalán miért szükséges, hogy az alvásnak legyen egy „világos biológiai funkciója”?
Az ébrenlét az, ami magyarázatot igényel, és ez a magyarázat feltételezhetően magától értetődő. Az állatoknak - ellentétben a növényekkel - ébren kell lenniük legalábbis idejük egy részében azért, hogy, mint Raymo megjegyezte, élelmet keressenek és szaporodjanak. Amint egyszer azonban valaki elkezdte az eféle aktív életvezetés útját járni, azonmód kiderül, hogy egyáltalán nem nyilvánvaló a felmerülő lehetőségek költség-haszon elemzése. Az ébrenlét viszonylag költséges, ha összehasonlítjuk a fekvő durmolóval (gondoljunk csak gyökereire: dormire). így feltételezhetően az anyatermészet, ahol csak tudja, csökkenti a kiadásokat. Ha meg tudnánk így úszni, akkor „átaludnánk” egész életünket. Mindenesetre ezt csinálják a fák: minden télen mély kómába zuhanva „telelnek”, mivel semmi tennivalójuk sincs, és a nyár során egyfajta enyhébb kómában „nyaralnak”. Amikor fajunkból valaki a szerencsétlenségére ebbe az állapotba kerül, akkor ezt az orvosok vegetatív állapotnak hívják. Ha a favágó egyszer csak felbukkan, miközben a fa alszik, nos, éppen ez az a kockázat, amit a fáknak mindvégig vállalniuk kell. De biztos-e, hogy minket állatokat nagyobb veszély fenyeget a ragadozók felől, míg alszunk? Nem szükségszerűen. Kockázatos elhagyni az „odúnkat” is, és ha minimalizálni akarjuk ezt a kockázatos szakaszt, akkor akár metabolikus henyélést is tarthatunk, amíg energiát felhalmozva kivárjuk az alkalmas pillanatot a replikáció legfőbb foglalatosságához. (Ezek a dolgok természetesen sokkal összetettebbek annál, mint ahogy bemutatom. Arra akarok csak kilyukadni, hogy a költség-haszon elemzés távolról sem nyilvánvaló, és ez elegendő a paradoxon légkörének eloszlatásához.) Azt gondoljuk, hogy az élet teljes értelmét a tevékenykedés, a kockázatvállalás és a tervek megvalósítása, barátok keresése és a világ megismerése jelenti, viszont az anyatermészet ezt egyáltalán nem így látja. Az alvással teli élet ugyanolyan jó, mint bármely más, és sok szempontból jobb - bizonyosan olcsóbb - a legtöbbjénél. Ha valamilyen más faj tagjainál szintén úgy tűnik, hogy az ébrenlét periódusait ugyanúgy élvezik, mint mi, akkor ez érdekes azonosság. Oly érdekes, hogy nem kellene beleesnünk annak a feltételezésnek a hibájába, miszerint ennek azért kell léteznie, mert saját esetünkben ezt látjuk az élethez való igazán megfelelő hozzáállásnak. Ki kell mutatni, hogy az ébrenlét efajta öröme más fajoknál is létezik, és ez nem könnyű dolog.120 Nagyon is a minket létrehozó kultúrától függ, hogy mik vagyunk. Most fel kell tennünk azt a kérdést, hogyan kezdődött ez az egész. Miféle evolúciós forradalom történt, amely ily döntő mértékben választott el minket a genetikai forradalom más teremtményeitől? A következőkben a többsejtű életet lehetővé tevő eukarióta sejtek kialakulásának egyszer már a 4. fejezetben elmesélt történetet adom elő. Idézzük fel, hogy a sejtmaggal rendelkező sejtek előtt egyszerűbb, magányosabb életformák, a prokarióták léteztek, amelyek arra ítéltettek, hogy önmagukat reprodukálgatva egy energiagazdag levesben hányódjanak. Valaminek valami, de azért az életre nem igazán hasonlít. Ekkor egy nap, Lynn Margulis (1981) csodálatos története szerint, néhány prokariótát meghódítottak valamilyen paraziták, melyekről aztán kiderült, hogy álruhába bújt áldások. Mivel míg a paraziták definíció szerint károsak a gazdaszervezet számára, ezekről kisült, hogy jótékony hatásúak, és ennélfogva szimbioták voltak, nem pedig paraziták. A hódítók és hódítottak sokkal inkább a kommenzalistákra - a latinból szószerint átvéve az egy asztalnál táplálkozó organizmusokra -, vagy mutualistákra kezdtek hasonlítani, akik egymás társaságában előnyöket élveznek. Együttes erejük forradalmian új entitást hozott létre, az eukarióta sejtet. Ez a lehetőségek mérhetetlen tárházát nyitotta meg, amit többsejtű életként ismerünk, és ami előzőleg elképzelhetetlen tér volt. Így is csak a legfinomabban fogalmazunk, mivel nem kétséges, hogy a prokarióták minden téren ostobák voltak. Az elkövetkező néhány milliárd év alatt a többsejtűek a tervezési térben különféle kuckókat, repedéseket fedeztek fel, mígnem egy szép napon újabb invázió kezdődött. Ez egy többsejtű organizmus egyetlen fajában, egy primátánál indult el, amelyik addig változatos struktúrákat és képességeket fejlesztett ki (ne merje senki preadaptációknak nevezni), és ezekről kiderült, hogy különösen jól állnak a hódítóknak. Nem meglepő, hogy a hódítók könnyen otthonra leltek a vendéglátóiknál, mivel, a pók hálószövéséhez és a madarak fészeképítéséhez nagy mértékben hasonlatosan, őket is a vendéglátók teremtették. Egy szemvillanás - vagyis 120 Az öröm megvitatását lásd Dennett 1991a. Néhány ember azt állítja, hogy szeret aludni. „Mit tervezel hétvégére?” „Alszom! Csodás lesz!” Más emberi lények ezt az attitűdöt majdnem teljesen érthetetlennek találják. Az anyatermészet a megfelelő körülmények között semmi furcsát nem lát egyik hozzáállásban sem.
kevesebb, mint százezer év - alatt, ezen új hódítók tudat és szándék nélküli vendéglátóikat valami teljesen újjá, szellemes szállásadókká formálták, akik a modern fegyverzetű megszállóiknak köszönhetően el tudták képzelni a mindaddig elképzelhetetlent, s úgy szökelltek át a tervezési téren, mint még soha senki. Dawkins nyomán (1986) e megszállókat mémeknek nevezem, és azt a gyökeresen új egyedet, amely akkor jön létre, amikor a mémek egy bizonyos fajta állatot jól felszerelnek - vagy megfertőznek - közkeletűen embernek hívják. Durván összefoglalva így szól a történet. Úgy találtam, hogy vannak emberek, akik utálják ezt az egészet. Azt az eszmét kedvelik, hogy az emberi elménk és kultúránk élesen megkülönböztet az összes „gondolat nélküli vadakétól (ahogy Descartes nevezte őket), de azért az ötletért nem rajonganak, hogy próbáljunk meg evolúciós magyarázatot adni e legmegkülönböztetőbb jegy kialakulására. Azt hiszem, nagy hibát követnek el.121 Csodát akarnak? A kultúrát Istentől származottnak akarják látni? Égi fogantyú kell, nem daru? Ugyan miért? Az emberi életformát minden más élőlény életformájától gyökeresen különbözőnek akarják látni, és ez rendjén is van. Ugyanakkor, mint magának az életnek, és minden más csodálatos dolognak, úgy a kultúrának is darwini eredetűnek kell lennie. Ennek is valami kevesebből, valami kváziból, valami puszta minthából, semmint intrinzikushól kellett kifejlődnie, és az út során minden lépésnél az eredménynek, ahogy David Haig mondja, evolúciós szempontból kivitelezhetőnek kell lennie. A kultúrához például nyelvre van szükségünk. A nyelvnek először azonban segítség nélkül kell kifejlődnie; egyszerűen nem figyelmeztethetjük, hogy milyen jó lenne, ha egyből a helyén lenne. Nem előfeltételezhetünk együttműködést, emberi intelligenciát, hagyományt - a kezdeti replikátorokhoz hasonlóan mindnek a semmiből kell felépülnie. Ha magyarázat gyanánt bármi kevesebbel is beérjük, akkor az egyszerűen a dolgok feladását jelenti. A következő fejezetben azt a fontos elméleti kérdést tárgyalom, hogy a nyelv és az emberi tudat miképp fejlődhetett ki elsősorban darwini mechanizmusok útján. Ebben a fejezetben szembe szállok e történettel szemben kialakult szörnyű s nagyrészt elhibázott ellenséges érzületettel és semlegesítem azt, illetve megválaszolom az értelmes ellenvetéseket. De mielőtt fontolóra vennénk, hogy e nagyszerű daruszerkezet miképp épülhetett fel, vázolni szeretném a kész művet úgy, hogy szétválasztom a karikatúráitól és egy kicsit részletesebben megmutatom, hogyan jutott a kultúra ilyen forradalmi erők birtokába. 1. A megszállók inváziója Az emberi lények biológiai felsőbbrendűségüket az átöröklés ama formájának köszönhetik, amely egészen különbözik attól, amivel más állatok bírnak: ez a genetikain kívüli vagy nemtesti öröklődés. Az öröklődés e formájában az információ az egyik generációtól a másikig nem genetikai csatornákon keresztül adódik át, hanem élőszóban például, illetve az indoktrináció más formáin, általánosságban szólva, a kultúra teljes gépezetén keresztül. - PETER MEDAWAR 1977, 14. o. A nukleinsav úgy találta ki az embereket, hogy képesek legyenek akár a Holdon is reprodukálni önmagukat. - SOL SPIEGELMAN, idézi Eigen 1992, 124. o. Meg vagyok győződve arról, hogy a biológiai evolúció és az emberi kultúra vagy technológiai változás között húzott párhuzam, mérhetetlenül több kárt, mint előnyt okozott, továbbá jónéhány olyan gondolatot eredményezett, melyek bővelkednek a legközkeletűbb intellektuális csapdákban. ... A biológiai evolúciót a természetes szelekció, a kulturális evolúciót pedig más elvek együttese hajtja, melyeket bár homályosan, de értek. - STEPHEN JAY GOULD, 1991a, 63. ol Senki sem szereti újból feltalálni a langyos vizet, ami az elfecsérelt tervező munka mitikus példáját jelképezi, és nekem sem áll szándékomban elkövetni itt ezt a hibát. Mindezidáig 121 Előzőleg ezt már Thomas Henry Huxley, egy nem kevésbé derék darwinista is elkövette az 1893-as Előadások a rómaiakról című előadásában. „Huxley kritikusai....felfigyeltek arra a természeti folyamatok és az emberi tevékenység közötti kettősségre, amit ő vezetett be a természeti világba úgy, mintha az ember valahogy ki tudná emelni saját magát a természetből” (Richards 1987, 316. o.). Huxley hamarosan észrevette hibáját és megkísérelte helyreállítani a kultúra darwini értelmezését. Tette ezt úgy, hogy közben a csoportszelekció erejére hivatkozott! A történelem mindig megtalálja módját önmaga ismétlésének.
Dawkinsnak a kulturális evolúció bármely egységére vonatkoztatható „mém” fogalma volt segítségemre, és későbbre halasztottam annak megvitatását, hogy a mémek milyen darwini elméletét tudnánk kialakítani. Most jött el az ideje annak, hogy górcső alá vegyük mik vagy mik is lehetnek Dawkins mémjei. Dawkins elvégezte az alapvető tervezői munkát (mások munkáiból merítve természetesen), és előzőleg jómagam is mémjének mémjére hagyatkoztam, miközben tekintélyes időt és erőfeszítést szenteltem annak, hogy megfelelő magyarázó eszközöket formáljak belőle. E korábbi konstrukciókat további tervezési módosításokkal újra fel fogom használni. Dawkins mémjeiről alkotott saját változatomat (Dennett 1990c) először az American Society for Aesthetics (Amerikai Esztétikai Társaság) számára tartott Mandel előadáson adtam elő, mely előadássorozat ama kérdés vizsgálatát tűzte céljául, hogy vajon a művészet előmozdítja-e az emberi evolúciót. (A válasz: igen!). Saját eszközömet a későbbiekben azért exaptáltam - használtam fel újra módosításokkal - az emberi tudatosságról írt könyvemben (1991a, 199-208. o.), hogy kimutassam miként voltak képesek a mémek átalakítani az emberi agy operációs rendszerét vagy komputációs szerkezetét. Az a leírás számos részlettel szolgál az emberi agy genetikusan tervezett hardware-je, illetve az azt valami sokkal erőteljesebbé formáló kulturálisan átadott szokások közti kapcsolatról. E részletek legtöbbjét most finoman átlépem. Ez alkalommal másodszor fogom módosítani Dawkins exaptálásomat azért, hogy jobban kezelhetőek legyenek a jelen magyarázat során felmerülő sajátos környezeti problémák. (Akik ismerik a közvetlen előzmények bármelyikét, azok fontos továbbfejlesztésekkel találkozhatnak e változatban.) A természetes szelekcióra épülő evolúciós elmélet rövid áttekintése során világossá válik, hogy a következő feltételek fennállása esetén az evolúció megjelenik: (1) variáció: különböző elemek folyamatos gazdagsága; (2) öröklés vagy replikáció: az elemek rendelkeznek önmaguk másolata vagy kópiája létrehozásának képességével; (3) differenciális „rátermettség”: egy elem egy adott időben létrehozott másolatainak száma változik, amely az elem tulajdonságai és az azt körülvevő környezet tulajdonságai közötti interakcióktól függ. Vegyük észre, hogy ez a definíció, noha a biológiából kölcsönöztem, nem mond semmi specifikusat a szerves molekulákról, a táplálkozásról, vagy akár az életről. A természetes szelekció szabályozta evolúció e maximálisan elvonatkoztatott definíciója számos, nagyjából azonos változatban fogalmazódott meg - lásd pl.: Lewontin 1980 és Brandon 1978 (mindkettő utánnyomva Sober 1984b). Amint Dawkins rámutatott, az alapvető elv az, hogy minden élet replikálódó egységek eltérő túlélése révén fejlődik ki. A mi bolygónkon uralkodó replikálódó egység történetesen a gén, a DNS molekula. Elképzelhetők mások is. Ha vannak, akkor feltéve, hogy más feltételek is teljesülnek - szinte elkerülhetetlenül egy evolúciós folyamat alapjává válnak. De vajon messzi világokba kell-e utaznunk ahhoz, hogy másfajta replikátorokra és ennek folyományaként másfajta evolúcióra leljünk? Én azt hiszem, hogy nemrégiben egy újfajta replikátor bukkant fel éppen ezen a bolygón. Itt van, és belebámul a képünkbe. Még gyermekcipőben jár, még esetlenül sodródik ide-oda őslevesében, de máris oly gyors evolúciós változáson megy át, hogy mögötte a jó öreg gén messze lemaradva liheg. [Dawkins 1986, 240. o., ford.: Síklaki István] Ezek az új replikátorok kicsit leegyszerűsítve az ideák. Nem Locke és Hume „egyszerű vagy érzéki ideá”-i (a piros ideája, a kör ideája, vagy a hideg és a meleg ideája), hanem a komplex ideák azon fajtája, melyek önmagukat külön megjegyezhető egységekké képesek alakítani. Ilyen például a boltív kerék ruhaviselet vendetta derékszögű háromszög ábécé naptár az Odüsszeia
differenciálszámítás sakk perspektivikus rajz természetes szelekció általi evolúció impresszionizmus „Greensleeves” dekonstrukcionizmus Intuitív alapon többé-kevésbé azonosítható kulturális egységeknek ítéljük meg ezeket, de pontosabban is megmondhatjuk, hogy miképp húzzuk meg a határokat. Pontosíthatjuk, hogy a D-F#-A miért nem ilyen egység, illetve, hogy Beethoven Hetedik Szimfóniájának lassú része miért minősül annak: az utóbbi egységek azok a legkisebb elemek, melyek önmagukat megbízhatóan és termékenyen másolják. E tekintetben összehasonlíthatjuk őket a génekkel és azok alkotórészeivel: C-G-A, a DNS egyik kódonja „túl kicsi” ahhoz, hogy gén legyen. Az arginin aminosav egyik kódja, és akármikor feltűnik a genomban, tüneményesen lemásolja önmagát, de ennek hatásai nem eléggé „egyéniek” ahhoz, hogy génként jöjjön számításba. A három nukleotidból álló szerkezet ugyanazon ok miatt nem számít génnek, amiért nem lehet szerzői joggal levédeni három hangjegyből álló zenei frázist: kevés egy dallam megalkotásához. Egy génként vagy egy mémként szóba jöhető szekvencia hosszúságának nincs azonban semmilyen „elvi alapokon álló” alsó határa (Dawkins 1982, 89kk.). Beethoven Ötödik Szimfóniájának első négy hangjegye nyilvánvalóan mém: a szimfónia többi részétől elkülönülve önmagát teljesen mértékben másolja, de az eredmény (fenotípusos eredmény) bizonyos egyformaságát érintetlenül fenntartja, és ennélfogva jól megvan olyan környezetben is, ahol Beethoven és művei ismeretlenek. Dawkins elmagyarázza, hogyan találta ki ezen egységek nevét: ...nevet kell adnunk, olyan nevet, amely a kulturális átadás egységének vagy az utánzás, az imitáció egységének gondolatát hordozza. A „miméma” szónak tetszetős görög származása van, de olyan egy szótagú nevet szeretnék találni, amely egy kicsit úgy hangzik, mint a „gén”. ... Ha ez némi vigaszt nyújt, akkor azt is gondolhatjuk, hogy a „memória” szóval vagy a francia m'eme (ugyanaz) szóval rokon. A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja. Éppúgy, ahogy a gének azáltal terjednek el a génállományban, hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek, a mémek úgy terjednek a mémkészletben, hogy agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, melyet tág értelemben utánzásnak nevezhetünk. Ha egy tudós egy jó gondolatot hall vagy olvas, akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti cikkeiben és előadásaiban. Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról agyra terjedve szaporodik. [Dawkins 1986, 241. o., ford.: Síklaki István] Dawkins szerint a mémek evolúciója nemcsak hasonlít a biológiai vagy genetikai evolúcióhoz. Ez a jelenség a természetes szelekció törvényeinek elég pontosan engedelmeskedik, és nemcsak egy evolúciós nyelvezettel metaforikusan leírható folyamat. Azt állítja, hogy a mémek és a gének közti különbségekre nézve a természetes szelekción alapuló evolúció elmélete semleges, ezek tulajdonképpen csak másfajta közvetítő közeget eltérő mértékben igénybe vevő különböző típusú replikátorok. Amint az állatok génjei sem létezhettek e bolygón, míg a növények evolúciója nem taposta ki az utat előttük (az oxigéngazdag légkör létrehozásával és a fogyasztható táplálékok felhalmozásával), éppúgy nem indulhatott el a mémek evolúciója sem mindaddig, amíg az állatok evolúciója nem kövezte ki egy olyan fajnak - a Homo sapiensnek - az útját, melynek agya képes a mémek számára védelmet és a kommunikációs szokásoknak közvetítő közeget biztosítani. Tagadhatatlan, hogy létezik a kulturális evolúció, abban a semleges, darwini értelemben véve, miszerint a kultúrák időről időre változnak, felhalmoznak és elveszítenek tulajdonságokat, miközben korábbi korokból származó tulajdonságokat pedig megtartanak. Mondjuk mind a keresztre feszítés, a sarok-boltozatra épülő kupola, illetve a gépi meghajtású repülés ideájának története azonos az egy központi témára épülő variációk családjának a különféle nemgenetikus közegen történő átadásának a történetével. De nyitva marad az a kérdés, hogy az ilyenfajta evolúció gyenge vagy erős analógiája - vagy párhuzama - a darwini elmélet oly jól
magyarázta folyamatnak, a genetikai evolúciónak. Valójában számos nyitott kérdés marad. Az egyik végleten elképzelhető, hogy kiderül, miszerint a kulturális evolúció magába foglalja a genetikai evolúció összes jellemzőjét: nemcsak a gének analógiái (mémek) léteznek, hanem a fenotípusoknak, a genotípusoknak, a szexuális reprodukciónak, a szexuális szelekciónak, a DNS-nek, az RNS-nek, a kódonoknak, az allopatrikus speciációnak, a démeknek, a genomos imprintingnek, stb., mind léteznek pontos analógiái - a biológiai elmélet egész épülete tökéletesen tükröződik a kultúra közegében. Ijesztő technológiának láttuk a DNS-sebészetet? Várjuk csak ki, amíg mém-implantátumokat kezdenek gyártani a laboratóriumjaikban! Ez persze nem igazán valószínű. A másik szélsőség esetében a kulturális evolúcióról kiderülhet, hogy teljesen eltérő elvek alapján működik (ahogy Gould gondolja), úgyhogy a biológia fogalmai között semmiféle segítségre nem számíthatunk. Sok humanista és társadalomtudós minden bizonnyal ebben reménykedik - az eddigi okokból kifolyólag azonban ez is nagymértékben valószínűtlen. A két véglet között helyezkedik el ama valószínűsíthető és értékes lehetőség, miszerint a biológia fogalomkészlete (aránylag) széleskörben és jelentős (vagy egyszerűen mérsékelten érdekes) módon átvihető a humán tudományokra. Lehetséges például, hogy habár az ideák kulturális átadásának folyamatai valóban darwini jelenségek, különböző okok miatt ellenállnak annak, hogy a darwini tudomány keretein belül maradjanak, s így meg kell majd elégednünk az ebből levonható „pusztán filozófiai” felismerésekkel: hagynunk kell, hogy a tudomány más kérdésekkel birkózzon. Vizsgáljuk meg először azon állítást, miszerint a kulturális evolúció jelenségei valóban darwiniak. Ekkor szkeptikus kérdések merülnek fel. A mém perspektíva határozottan nyugtalanító, sőt megdöbbentő. Egyetlen jelmondatban összefoglalható: A tudós pusztán egy módja annak, ahogy egy könyvtár másik könyvtárat hoz létre. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de számomra nem igazán vonzó az a gondolat, hogy az agyam egyfajta trágyahalom, melyben más emberek gondolatcsírái új életre kapnak, mielőtt egy információs diaszpórában önmaguk másolatait elterjesztenék. Nagyon is úgy tűnik, hogy megfoszt engem elmém szerzői és kritikusi jelentőségétől. Ki van hatalmon e vízió szerint mi vagy a mémjeink? Nincs és nem is lehet egyszerű válasz erre a fontos kérdésre. Szeretnénk magunkat gondolataink isteni teremtőiként elképzelni, mint akik kényük-kedvük szerint irányítják és kontrollálják, és független, olümposzi magaslatról ítélik meg azokat. De még ha ez is az eszményünk, azt tudjuk, hogy ez még a legkiválóbb, legkreatívabb elmék esetében is igen ritkán valósul meg, ha egyáltalán megvalósul. Mozart ezt írja saját agyszüleményeivel kapcsolatban: Amikor jól érzem magam és jó kedélyállapotban vagyok, vagy amikor kikocsizok vagy sétálok egyet egy jóízű ebéd után, avagy amikor az éjszaka során nem jön álom a szememre, a gondolatok oly könnyedén árasztják el tudatomat, ahogy arra mindenki áhítozik. Honnét és miképp bukkannak elő? Nem tudom, és nincs is közöm hozzá [kiemelés tőlem]. A számomra tetszetőseket a fejemben tartom, és dúdolgatom; legalábbis mások azt mondják, hogy időnként hallják is.122 Mozart jó kis társaságban van. Ritka az az író, aki nem beszél „önálló életet élő” szereplőkről, aztán ott vannak a festők, akik meglehetősen kedvelik bevallani, hogy a képeik átveszik a hatalmat és önmagukat festik, a költők pedig szerényen megjegyzik, hogy szolgáik vagy egyenesen rabszolgáik, nem pedig uraik a fejükben nyüzsgő képzeteknek. Mindannyian sorolhatnánk a fejünkben lakozó hívatlan és nem méltányolt mémek eseteit, vagy azokét, 122 Peter Kivy a Mandel-előadás után arra hívta fel a figyelmemet, hogy e gyakran idézett szövegrészlet hamisítvány. Jacques Hadamard klasszikus The Psychology of Inventing in the Mathematical Field (1949, 16. o.) (A felfedezés pszichológiája a matematika területén) című munkájában találtam, és először 1975-ben idéztem, amikor elkezdtem foglalkozni a darwini gondolkodásmóddal. Kivy figyelmeztetése ellenére továbbra is kitartok ezen idézet mellett, mivel nemcsak szavakba önti, hanem jól is példázza azon állítást, miszerint a mémek, ha már létrejöttek, akkor szerzőtől és kritikustól egyaránt függetlenek. A történeti hűség fontos (ezért írtam ezt a lábjegyzetet), de a szöveg annyira jól megfelel a céljaimnak, hogy eredete mellőzése mellett döntöttem. Kivy információja után egy nappal a Metropolitan Museum of Art-ban belehallgattam egy tárlatvezető mondandójába, aki a Gilbert Stuart festette George Washington portréról ezt mondta: „Lehet, hogy akkoriban nem így nézett ki George Washington. Manapság azonban így néz ki.” Ez az élményem természetesen témám egy másik tulajdonságára is felhívja a figyelmet: a szerencsés véletlenek egybeesésének szerepére minden felépítés-tervező munkában.
melyek a rémhír gyorsaságával terjednek annak ellenére, hogy azok rosszallják általában, akik elindították szétszóródásukat. A napokban zavarba jöttem, és kicsit kétségbe is estem, hogy sétálás közben egy dallam dúdolgatásán kaptam magam. Nem Haydn, Beethoven, vagy Charlie Parker vagy akár Bob Dylan volt: erélyesen dúdoltam az It Takes Two to Tango-t, ami teljesen sivár fülbemászó dallam, és ami rejtélyes módon népszerű volt valamikor az 1950-es években. Biztos, hogy soha az életemben nem szerettem ezt a dallamot, amit valamilyen úton-módon jobbnak ítéltem, mint a csöndet, és aztán ímhol, fel is bukkant, szörnyű zenei vírus, a mémkészletem oly szépen kifejlődött egyede, mint bármely általam igazán megbecsült melódia. És most, hogy csak tetézzem a bajt, sokakban feltámasztottam e vírust, és semmi kétség, átkozni fognak azokban az eljövendő napokban, amikor azon kapják magukat, hogy harminc év eltelte után először dúdolják ezt az unalmas dallamot. Az emberi nyelv (először a beszélt, majd a legutóbbi időkben az írásos nyelv) minden bizonnyal a kulturális átadás alapvető közege, ami megteremti az infoszférát, melyben a kulturális evolúció végbemegy. A beszéd, a hallás, az írás és az olvasás képezik azokat az átadás és a replikáció alapjául szolgáló technológiákat, melyek legközelebbi analógiái a DNS és az RNS bioszférabeli technológiáinak. Nem szükséges vesződni a hordozható írógép, a rádió és televízió, a fénymásolók, a számítógépek, a faxok, és az elektronikus levelezés mémjei útján e közvetítő közegekben végbemenő legújabb keletű robbanásszerű burjánzás mindenki számára ismerős tényeinek ismertetésével. Mindannyian jól tudjuk, hogy manapság a papírszülte mémek tengerében élünk, és az elektronikaszülte mémek légkörében lélegzünk. A fénysebességgel terjednek a mémek szerte a világon, és oly gyorsasággal replikálódnak, hogy hozzájuk képest még a gyümölcslegyek és az élesztőgomba sejtjei is egy helyben toporognak. Promiszkuus módon hordozó eszközről hordozó eszközre, közvetítő közegről közvetítő közegre szökkelnek, és valósággal elzárhatatlannak bizonyulnak. A gének láthatatlanok; hordozó eszközök (organizmusok) szállítják őket, amelyekben hajlamosak saját sorsukat hosszútávon meghatározó jellegzetes jelenségeket előállítani (fenotipikus megnyilvánulások). a mémek szintén láthatatlanok és az őket hordozó „járművek” a képek, könyvek, mondások (egyes nyelvekben szóban vagy írásban, papíron vagy mágnesesen kódolva, stb.). A szerszámok és az épületek, illetve más találmányok szintén a mémek hordozói. A küllős kerekű szekér nemcsak gabonát vagy árut szállít egyik helyről a másikra, hanem a küllős kerekű szekér brilliáns ideáját is elmétől elméig hordozza. Egy mém létezése valamilyen közegben való fizikai megtestesülésétől függ, ha minden ilyen fizikai megtestesülés elpusztul, akkor az a mém kiirtódik. Természetesen később, ettől függetlenül újból feltűnhet, ahogy elvileg a dinoszaurusz gének is újból összeállhatnak valamikor a távoli jövőben, de az általuk teremtett és belakott dinoszauruszok nem az eredeti dinoszauruszok leszármazottai lennének - vagy legalábbis nem közvetlenebbül, mint mi vagyunk. A mémek sorsát hasonlóképpen az határozza meg, hogy másolataik, illetve másolataik másolatai fennmaradnak-e és szaporodnak-e, és ez pedig azoktól a szelektív erőktől függ, melyek az őket megtestesítő különféle fizikai közvetítő közegekre közvetlenül hatnak. A génekhez hasonlóan a mémek is potenciálisan halhatatlanok, de - szintén a génekhez hasonlóan - a termodinamika második törvényének engedelmeskedő fizikai eszközök folytonos létezésétől függenek. A könyvek viszonylag állandóak és az emlékművek feliratai még tovább maradnak fenn, viszont az emberek védelme nélkül idővel hajlamosak elporladni. Manfred Eigen ugyanezt emeli ki a génekkel kapcsolatban, habár az analógia másik oldalát hangsúlyozza: Vegyünk például egy állandóan műsoron levő Mozart-kompozíciót. A darab folyamatos játszásának nem az az oka, hogy e mű hangjegyeit különösen tartós tintával nyomtatták ki. Egy Mozart-szimfónia állandó, mindig visszatérő megjelenése koncertjeinken kizárólag magas szelekciós értékének a következménye. E hatás fennmaradásához a művet újból és újból el kell játszani, a közönségnek figyelnie kell rá, és folyamatosan újra kell értékelődnie más kompozíciókkal folytatott versengésben. A genetikai információnak hasonló okai vannak. [Eigen 1992, 15. o.] A halhatatlanság - a génekhez hasonlóan - sokkal inkább a replikációtól, mint az egyedi hordozó eszköz hosszú élettartamától függ. A 6. fejezet 4. lábjegyzetében láttuk, hogy a
platoni mémek másolatok sorozatai útján való fennmaradása ennek különösen szembetűnő esete. Habár Platon szövegeinek néhány vele durván egyidős papirusz töredéke még létezik, mémjei fennmaradásának semmi köze sincs e töredékek kémiai stabilitásához. A modern könyvtárak Platon Köztársaságának ezernyi, ha nem milliónyi másolatát tárolják, és e szöveg eredetije évszázadokkal ezelőtt porrá lett. A hordozó eszközök nyers fizikai replikációja nem elegendő a mém hosszú életének biztosításához. Egy új könyv egypárezres keménykötésű kiadása szinte nyom nélkül eltűnhet néhány év alatt, és ki tudja, hogy a szerkesztőkhöz írt brilliáns levelek hány százezernyi másolata tűnik el naponta a szeméttelepeken és szemétégetőkben? Eljöhet az a nap, amikor a mémek nem az emberi fajhoz tartozó (ki)értékelői elegendőek lesznek ahhoz, hogy kiválasszák és elrendezzék egyes mémek megőrzését. Ugyanakkor a mémek mindaddig függeni fognak, legalábbis közvetve, azon eszközeik egy részétől, melyek kérészéletű időszakot töltöttek egy figyelemreméltó mémfészekben: az emberi elmében. Az emberi elme tartalékai korlátozottak, és mindegyik elme korlátozott mértékben bír mémeket befogadni, minélfogva számottevő versengés folyik a mémek között azért, hogy a lehető legtöbb elmébe jussanak be. E verseny a legfőbb szelektív erő az infoszférában, és éppúgy, mint a bioszférában a kihívást nagy találékonyság követte. „Kinek a találékonysága?” - lehetne feltenni a kérdést, de mostanra már tisztában kell lenni azzal, hogy ez nem mindig helyes kérdésfeltevés: az elismerésre méltó találékonyság létezik, akármi is legyen forrása. Az értelemmel nem bíró vírushoz hasonlóan egy mém kilátásai nem a „belső” tervezésén múlnak, ami bármilyen is lehet, hanem a fenotípuson, azon amit a világ felé mutat, melyen keresztül befolyásolja a környezetében levő dolgokat. A környezetében levő dolgok pedig az emberi elmék és más mémek. A következő mémek például bármilyen erényekkel is rendelkeznek (a mi szempontunkból), osztják azon fenotipikus tulajdonságokat, melyek, azzal, hogy az őket fenyegető környezeti erőket legyengítik vagy más mérnek elől kisajátítják azokat, nagyobb valószínűséggel másolják le magukat. Ilyen a vakhit mémje, amely ama kritikai ítélkezés útjába gördít akadályokat, mely a vakhit ideájáról eldönthetné, hogy mindent figyelembe véve az veszedelmes gondolat (Dawkins 1986, 248. 0.); ilyenek a tolerancia, vagy a szólásszabadság mémjei; a láncot megszakítók múltbéli szörnyűséges sorsára figyelmeztető levéllánc mémje; az összeesküvés-elmélet mémje, amely beépített válasszal bír arra az ellenvetésre, hogy nincs igazi bizonyíték az összeesküvésre nézve: „Persze, hogy nincs - hát már ilyen méretű az összeesküvés!” E mérnek némelyike „jó”, másik része „rossz”, de abban a fenotipikus megnyilvánulásban közösek, hogy állandó hajlandóságot mutatnak az ellenük felsorakozott szelektív erők harcképtelenné tételére. A memetika azt jósolja, hogy azonos feltételek közepette az összeesküvés mémjei igazságtartamuktól meglehetősen függetlenül fennmaradnak, továbbá azt, hogy a vakhit mémje hajlamos saját, illetve - két legyet ütve egy csapásra - a többi vallásos mém túlélését is biztosítani, még akár a legracionálisabb környezetben is. A vakhit mémje valóban mutat gyakoriságfüggő rátermettséget: különösen a racionális mémek társaságában virágzik. A vakhit mémje nem sok figyelmet kelt egy kételyszegény világban, és ennélfogva hosszú időn át szunnyad az elmékben, következésképp ritkán bukkan fel újra az infoszférában. (Ki tudjuk-e mutatni a vakhit és a racionalitás mémje között a klasszikus ragadozó-zsákmányállat populáció fellendülését és válságát? Valószínűleg nem, de talán tanulságos lenne megvizsgálni, és megkérdezni miért nem.) A populációgenetika területéről más fogalmak is elég könnyedén kerülnek át. Egy genetikus a következő esetet a kapcsolt helyeknek nevezné: két mém történetesen fizikailag oly módon kapcsolódik össze, hogy igyekeznek mindig együtt másolódni, és ez a tendencia igencsak befolyásolja esélyeiket. Vegyünk például egy pompás, sokunk számára ismerős, és általában kedvelt ünnepi felvonulást, amely mozgalmas, fényes, és lenyűgöző - éppen olyan, amilyennek a diplomaosztókat, házasságokat és más ünnepeket elképzeljük. Ezek még talán a Pomp and Circumstance-t és a Lohengrin Esküvői menet-ét is a kihalás szélére taszítanák, ha nem szólna közbe az a tény, hogy a zenei mémje túl szorosan kapcsolódik a névadó mémhez, mely azon nyomban eszünkbe jut, mihelyst meghalljuk a zenét: Sir Arthur Sullivan használhatatlan mesterművét a Behold the Lord High Executioner (íme, a legfőbb ítéletvégrehajtó!). Ha ennek a felvonulásnak nem lenne dalszövege és mondjuk Koko
felvonulásá-nak hívnák, akkor nem kerülne használaton kívülre. A szövegnek a dallamhoz szorosan kapcsolódó első öt szavát is magába foglaló cím azonban egy olyan gondolatláncot biztosít a hallgatóság legnagyobb részében, mely egyáltalán nem kívánatos szinte semmilyen fesztiválon. Ez az a fenotipikus megnyilvánulás, amely akadályozza ennek a mémnek a nagyobb mérvű másolódását. Ha A mikádó előadásai iránt az érdeklődés az évek során megcsappant, akkor eljöhet az az idő is, amikor már csak kevesen emlékeznek a felvonulás dalszövegeire - nem is szólva a bugyuta történetről - ha egyáltalán maradnak ilyenek, s ily módon a felvonulás szavak nélküli ünnepi zenei darabként önállóan visszatérhetne - csak az az istenverte címe ne lenne a partitúrának! Ugyebár ez nem mutatna valami jól a programban, éppen a rektor végzősöket üdvözlő beszéde előtt? Ez az életteli eset az infoszféra legfontosabb jelenségeinek egyikét, nevezetesen a mémek ilyen kapcsolódásoknak tulajdonítható téves kiszűrését példázza. E jelenségnek nevet adó mém is létezik: a fürdővízzel együtt a babát is kiöntik. Ennek a könyvnek a megírását nagyrészt ama szándék vezérelte, hogy helyreállítsa a darwini mémek téves kiszűrésének hatásait. E folyamat azóta áll fenn, hogy maga Darwin zavarba jött afelől, melyek valójában a legjobb gondolatai (még ha némely ellensége egyet is értett velük) s melyek a legrosszabbak (még ha úgy is tűnt, hogy felbecsülhetetlen szolgálatot tettek bizonyos kártékony doktrínákkal szemben). (R. Richards 1987-es írása különösen lenyűgözően meséli el az evolúció ideáinak evolúcióját.) A következő fajta szűrővel mindannyian rendelkezünk: Figyelembe se vedd, ami az X-ben jelenik meg. Van, akinek ez az X a National Geography vagy a Pravda, míg másoknak a The New York Review of Books. Mindannyian kockáztatunk, mivel arra számítunk, hogy a „jó” ideák a többi ideát célzó szűrők tömegén keresztül végül is bekerül a figyelmünk középpontjába. A szűrők e szerkezete maga is tekintélyes méretű mémkonstrukció. John McCarthy a mesterséges intelligencia egyik megalapítója (és e fogalom, az infoszféra független, önálló mémjének atyja) egyszer azt javasolta egy humán érdeklődésű hallgatóság előtt, hogy az elektronikus-levél hálózatok forradalmasíthatnák a költők ökológiáját. McCarthy azt állította, hogy csak egy maréknyi költő tud megélni költeményei eladásából, mivel a verses köteteket kevés ember és könyvtár vásárolja, és viszonylag drága könyvek. De képzeljük el, mi történne ha a költők rá tudnák tenni verseiket a nemzetközi hálózatra, ahol bárki fillérekért olvashatná vagy másolhatná, és az így befolyt összeg átkerülne a költő számlájára. Feltevése szerint sok költő számára ez állandó bevételi forrást jelentene. A nyilvánvaló ellenhipotézis a populációmemetika oldaláról merül fel, teljesen függetlenül attól, hogy a költők és a verskedvelők az elektronikus médiában testet öltött költeményekkel szemben milyen esztétikai ellenvetéseket tehetnek. Létrehozhatnánk ugyan egy ilyen hálózatot, de egyetlen verskedvelő sem lenne hajlandó átverekednie magát ezernyi rossz versekkel tömött elektronikus file-on, hogy megkeresse a jó verseket. A költészet szűrésére szakosodott különböző mémek számára külön ökológiai fülke jönne létre. Néhány fillérért elő lehetne jegyezni egy szerkesztői szolgáltatást, amely letapogatná az infoszférát jó költeményeket keresve. Különböző kritikai színvonalú különféle szolgáltatás kezdene virágozni, mint ahogy ez történne a szolgáltatásokat áttekintő szolgáltatásokkal is, illetve virulnának azok a szolgáltatások is, melyek megszűrik, összegyűjtik, formattálják, és bemutatják a legjobb költők munkáit egy olyan vékony elektronikus csomagban, amelyet csak kevesen vásárolnának meg. Másszóval, a szerkesztés és kritika mémjei az infoszféra bármelyik környezetében találnak majd fülkéket, vagyis bármi legyen is az elmék közti átadó közeg, az elmék korlátozott kapacitásánál és tartalékainál fogva virágozni fognak. Kételkedik-e bárki is ebben a jóslatban? Ha igen, akkor egy megfelelő fogadást kötve ezt megvitatnám vele. Amint azt oly gyakran látjuk az evolúciós gondolkodásban, a magyarázat itt ismét egy olyan feltételezéssel folytatódik, hogy a folyamatok, a médiától és sajátos röppályájuk esetleges cikkcakkjaitól függetlenül, a kényszerlépéseket és más jó trükköket céloznak és a releváns térben feléjük mozdulnak. A szűrők szerkezete összetett és gyorsan válaszol az új kihívásokra, de természetesen nem mindig „működik”. A mémek szűrőkön való áttöréséért folytatott versengése a trükk és ellentrükk „fegyverkezési versenyét” eredményezi: a szűrők még több pajzsa ellen még kifinomultabb „reklámozás” indul be. Az akadémia méltóságteljes ökológiájában ezt nem
hívjuk reklámozásnak, de ugyanez a fegyverkezési verseny nyilvánul meg a tanszéki fejlécekben, az anonim lektorálásban, a specializált újságok, könyvszemlék, könyvszemlék szemléi, és a „klasszikus művek” antológiái elburjánzásában. E szűrők létezése még csak nem is mindig a legjobb dolgok megőrzését célozza. A filozófusok például feltehetnék maguknak azt a kérdést, hogy milyen gyakran lesznek cinkosok egy másodszínvonalú cikk olvasótáborának növelésében, amit pusztán azért tesznek meg, mert a bevezető kurzusnak szüksége van egy rossz gondolat naiv változatára, melyet még egy elsőéves is megcáfol. A huszadik századi filozófia leggyakrabban újranyomott cikkei pontosan arról nevezetesek, hogy senki sem hiszi el azokat, mivel mindenki érti mi a rossz bennük123. A mémek figyelmünkért folytatott versengéséhez kapcsolódó másik jelenség a pozitív feedback. A biológiában ez olyan jelenségekben nyilvánul meg, mint a „beugrató szexuális szelekció”, mely magyarázatát adja a paradicsommadár, illetve a páva hosszú és nehézkes farkának (részletesen lásd Dawkins 1986a, 195-220. o.; Cronin 1991; Matt Ridley 1993). Dawkins (1986a, 201. o.) a kiadók világából hoz egy példát: „A könyvek bestseller listáit hetenként kiadják, és kétségtelenül igaz, hogy amint egy könyv eléggé fut ahhoz, hogy e listák egyikén megjelenjék, eladásai még tovább növekszenek, egyszerűen e ténynek köszönhetően. A könyvkiadók azt mondják, hogy a könyv 'elrugaszkodik', azok a kiadók pedig, amelyek tudnak valamit a tudományról is, az 'elrugaszkodás kritikus tömegéről' beszélnek.” A mémhordozók egész világunkat, az egész faunát és flórát, nagyot és kicsit egyaránt benépesítik. Nagyjából mégiscsak kizárólag az emberi faj számára „láthatóak”. Vegyük például az átlagos New York-i galamb környezetét, ahol is a galamb szemeit és füleit körülbelül mindennap ugyanannyi szó, kép, és más jel és szimbólum bombázza, mint mindegyik New York-i embert. E fizikai mémhordozók jelentősen hathatnak a galamb jólétére, de nem az általuk hordozott mémek miatt, mert a galambnak fogalma sincs arról, hogy a The National Enquirer és nem pedig a The New York Times egyik oldala alatt talál egy morzsát. Másfelől az emberek számára mindegyik mémhordozó potenciális barát, ami növeli erőnket és képességeinket s így előnyökkel jár. De lehet ellenség is: zsákbamacskát hordoz, ami összekuszál minket, megterheli az emlékezetünket, és megzavarja ítéleteinket. 3. Létezhet-e a memetika tudománya? A vállalkozás mérete engem fejbevág. De még ennél is tovább megyek: ha valaki elfogadja az evolúciós szemléletet, akkor a tudomány (vagy bármilyen másfajta konceptuális tevékenység) mibenlétének tisztázására tett kísérletek sokkal nehezebbé válnak, oly nehézzé, hogy az totális bénultságot okoz. - DAVID HULL 1982, 299. 0. A mémek a génekkel ellentétben nem a fehérjeszintézis, hanem a viselkedés irányításának képességével rendelkeznek. Ennek ellenére a gének is képesek erre a fehérjeszintézis közvetett útján. Másfelől a mémek replikációja a vele járó neurostrukturális módosulások által mindig összekapcsolódik a fehérjeszintézis indukciójával. - JUAN DELIUS 1991, 84. o. Ez mind roppant vonzó, de elkentünk egy egész sereg bonyodalmat. Már hallom a szkepticizmus kórusát a színfalak mögött hangolni. Emlékszünk közel a 4. fejezet vége felé arra a történetre, mely Francis Crick a populációgenetikával, mint tudománnyal kapcsolatos kaján nézeteiről szól? Ha a populációgenetika éppen hogy csak tudománynak minősül - és ráadásul csak idejemúlt tudománynak - milyen esélyei vannak a memetikának arra, hogy valódi tudomány legyen? A filozófusok méltányolhatják a meglepően új szemléletből adódó (nyilvánvaló) meglátásokat, de ha nem tudjuk tesztelhető hipotézisekkel, megbízható formalizációkkal és kvantifikálható eredményekkel valódi tudománnyá alakítani, akkor valójában mit is ér? Dawkins sohasem állította, hogy a memetika új tudományos diszciplínáját alapozta meg. Azért van ez, mert a mém koncepciójával van valami probléma? Mi az a mémnél, ami a gén esetében a DNS? Számos kommentátor (lásd pl.: Delius 1991) a mémek komplex agyi struktúrákkal történő azonosítása mellett érvel, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a géneket komplex DNS-struktúrákkal azonosítják. De azt már láttuk, hogy tévedés a 123 Ennek bizonyítását gyakorlatként az olvasóra bízom. Az infoszférát felépítő s így más mémek átadását befolyásoló mémek között ott vannak a becsületsértést szabályozó mémek is.
géneket DNS-beli hordozóikkal azonosítani. Az evolúció algoritmikus folyamatként való elgondolása azt jelenti, hogy annak rendelkeznie kell egy szubsztrátumsemleges fogalmakkal történő hasznavehető leírással. Miképp George Williams javasolta sok évvel ezelőtt (1966, 25. o.): „Az evolúciós elméletben egy gént úgy lehet definiálni, mint bármilyen örökletes információt [kiemelés tőlem], melyre nézve endogén változása arányával számos vagy sok alkalmommal azonos mértékű kedvező vagy kedvezőtlen szelekciós részrehajlás érvényesül.” Az információ és a hordozó elkülönítésének fontosságát még könnyebb észrevenni a mémek esetében124. Mindenki számára nyilvánvaló az a probléma, hogy nagyon valószínűtlen - noha nem teljesen lehetetlen -, miszerint a különböző emberi agyakban az információ egységes „agynyelvben” tárolódik, és emiatt különbözik az agy nagymértékben a kromoszómáktól. A genetikusok mostanában azonosítottak egy, általuk homeoboxnak nevezett kromoszómastruktúrát, mely a különbségek ellenére azonosítható egymástól nagy távolságokban élő állatfajoknál - talán az összesben - s így ez nagyon ősi, és központi szerepet játszik az embriológiai fejlődésben. Először talán meghökkenünk azt hallván, hogy egy egér homeoboxában a szemfejlődés fő meghatározójaként azonosított génnek majdnem ugyanaz a kodon olvasata, mint a Drosophilia gyümölcslégy homeoboxában (a fenotipikus megnyilvánulása miatt) a szem hiányáért felelősnek tartott génnek. De még jobban elképednénk, ha azt kellene felfedeznünk, hogy az az agysejtegyüttes, mely Benjámin Franklin agyában a bifokális szemüveg eredeti mémjét tárolta ugyanaz vagy legalábbis nagyon hasonló volt ahhoz az agysejtegyütteshez, amelyről manapság van szó, amikor a gyerekek Ázsiában, Afrikában vagy Európában először tanulnak erről a szemüvegről az olvasás, a televízió útján vagy úgy, hogy megpillantják szüleik orrán. Ez az eszmefuttatás azt a tényt teszi életszerűvé, hogy ami a kulturális evolúcióban őrződik és átadódik az a közeg- és nyelvsemleges értelemben vett információ. Ennélfogva a mém elsődlegesen szemantikai, nem pedig szintaktikai osztályozás, mely közvetlenül megfigyelhető lenne egy „agynyelvben” vagy a természetes nyelvben. A gének esetében a szemantikai és szintaktikai azonosság kielégítően erős összehangolódása van segítségünkre: egyetlen genetikai nyelv van, melyen a jelentés (nagyjából) minden fajban megőrződik. Mégis fontos a szemantikai és a szintaktikai típusok között különbséget tenni. Bábel könyvtárában a szintaktikai szövegváltozatok egyik készletéről azt találtuk, hogy mindannyian a Moby Dick galaxisba tartoznak annálfogva, amiről szólnak, nem pedig szintaktikai hasonlóságuk miatt. (Gondoljunk csak a Moby Dick más nyelvekre történt mindenféle fordításaira, illetve az angol nyelvű összefoglalásaira, ismertetőire, és kísérő tanulmányaira - nem is szólva a film és más médiabeli változatairól!) A fenotipikus megnyilvánulásuk egységessége miatt - amiről „szólnak” (mint például a hemoglobin, vagy a szemek létrehozása) - hasonlóképpen alapvetően fontos számunkra a gének különböző evolúciós korokban való azonosítása és újraazonosítása. Újabb keletű eredménynek számít azon képességünk, hogy a DNS-beli szintaktikai azonosíthatóságukra hagyatkozunk, és még amikor elképzelhetőleg nem tarthatunk rá igényt (például amikor genetikai változásokra következtetnénk abból, amit megfigyelhetünk azon fajok fosszilis leleteiben, melyek nem hagytak hátra számunkra „kiolvasandó” DNS-t), még mindig megbízhatóan beszélhetünk a génekről - az információról -, melyek bizonyára megőrződtek vagy átadódtak. Elképzelhető, bár alig valószínű és biztosan nem szükségszerű, hogy egy szép napon feltűnő azonosságot fedezünk fel ugyanazt az információt tároló agyi struktúrák között, ami lehetővé teszi számunkra, hogy a mémeket szintaktikailag azonosítsuk. Még hogy ha ilyen valószínűtlen áldással is találkoznánk, akkor is ragaszkodnunk kellene a mémek alapvetőbb és elvontabb koncepciójához, mivel azt már tudjuk, hogy a mémátadás- és tárolás az agy tevékenységén kívül - mindenféle készítményekben - más úton-módon is korlátlanul végbe mehet, mely módozatok nem függenek a leírás közös nyelvétől. Ha valaha volt „multimédia” információátadás- és átalakítás, akkor az a kulturális átadás és átalakítás. Így az az egy-két redukcionista diadal, mely várhatóan bekövetkezik a biológiában - mint például az, hogy pontosan feltárják hemoglobin számos különféle „betűzését” a világ összes fajában majdnem biztosan kizárható a kultúra bármely tudományában annak ellenére, amit napjainkban az idegtudományok ideológusaitól az elmeolvasás aranykoráról szóló próféciáiban 124 A génbeszéd és a molekulabeszéd közti kapcsolatról lásd Waters 1990.
időnként hallhatunk. A kérdés az, hogy vajon ez csak a memetikus tudományok némelyikének kialakulását hiúsítaná meg, vagy pedig lehetséges, hogy ennél is rosszabb a helyzet? Mint láttuk, a darwini evolúció a nagyon hű - a majdnem tökéletes, de nem teljesen pontos - másoláson múlik, mely munkát a DNS szövegekhez társuló DNS-kiolvasók szövegtisztázó és másoló gépezete végzi. Emeljük meg csak egy kicsit a mutáció mértékét és az evolúció bedilizik, mivel a természetes szelekció többé nem képes úgy működni, hogy hosszú távon biztosítsa a rátermettséget. Az elme (vagy az agy) másfelől egyáltalán nem hasonlít a fénymásoló gépre. Úgy tűnik, hogy az üzenetek kötelességtudó átadogatása és az áthaladó sajtóhibák legtöbbjének javítgatása helyett, ennek pont az ellenkezőjére van tervezve: átalakításra, feltalálásra, közbeiktatásra, és általában arra, hogy bármilyen „output” előtt összekeverje az „input”-ot. Vajon nem a rendkívüli mértékű mutáció és rekombináció-e a kulturális evolúció és a kulturális átadás egyik ismeretető jegye? Úgy tűnik, hogy ritkán adunk tovább változatlan formában egy mémet, hacsak nem vagyunk különösen magoló típusú elmék. (Korlátoltak-e az enciklopédiafejűek?) Továbbá, ahogy Steven Pinker hangsúlyozta (személyes közlés), a mémeknél bekövetkező mutáció nagy része - hogy mennyire nagy az nem világos - nyilvánvalóan irányított mutáció: „Az olyan mérnek, mint a relativitás elmélete nem valamilyen eredeti gondolat milliónyi véletlenszerű (nem-irányított) mutációinak az összegződése, hanem az alkotás folyamatában minden egyes agy egy halom értékes dolgot adott egyáltalán nem véletlenszerűen a végtermékhez”. Az elmék, mint mém-fészkek egész ereje valójában abból származik, amit egy biológus leszármazás-crossingnak vagy anastomosisnak hívna (különváló génállományok összeállása). Gould (1991a, 65. o.) mutat rá, hogy „a biológiai és kulturális változás alapvető topológiái teljesen eltérnek egymástól. A biológiai evolúció az állandó divergencia rendszere az elágazások újratalálkozása nélkül. A leszármazások, ha egyszer már elkülönültek, akkor mindörökre szétváltak. Az emberi történelemben a leszármazásokon keresztül történő átadás talán a kulturális változás legfőbb forrása.” Továbbá, amikor a mémek kapcsolatba kerülnek egymással egy elmében, akkor derül ki, hogy az egymáshoz való alkalmazkodás csodálatos képességével rendelkeznek, vagyis fürgén megváltoztatják fenotipikus megnyilvánulásaikat, hogy beilleszkedjenek a környezetükbe. Íme, ez az új fenotípus receptje, vagyis, hogy akkor replikálódik, amikor az elme közvetíti vagy megjelenteti e keveredés eredményeit. A hároméves unokám például, aki imádja a konstrukciós szerkezeteket, mostanában kibökte egy óvodai rím szép mutációját: „Pop! goes the diesel.”125 Egyáltalán nem vette észre, hogy mit mondott, de én, akiben soha nem született volna meg e szójáték, ezek után gondoskodtam arról, hogy e mutáns mém replikálódjon. A korábban említett viccek esetében a kreativitás ezen egyszerű pillanata a véletlen szerencse és a pontos ítélet keveréke, mely számos elme közös terméke, s melyek egyike sem tarthat igényt az alkotás egyedüli szerzőjének címére. Ez a lamarckista szerzett tulajdonságok másolódásának egy fajtáját testesíti meg, amint azt Gould és mások javasolták.126 Úgy tűnik, hogy a mémek átmeneti otthonaiként elgondolt emberi elmék kreativitása és aktivitása biztosítja a leszármazás vonalainak kibogozhatatlan összekavarodását, és a fenotípusok (a mémek „testtervei”) oly gyors változását, hogy a „természeti fajtákat” nem lehet nyomon követni. Idézzük csak vissza a 10. fejezetből (293. o.), hogy a fajok láthatatlanok egy rövid ideig tartó sztázis nélkül, de emlékezzünk arra is, hogy ez episztemológiai, nem pedig metafizikai kérdés: ha a fajok nem lennének meglehetősen állandóak, akkor nem tudnánk a biztos alapokon álló tudományos munka végzéséhez szükséges tényeket megismerni és összerendezni; ugyanakkor azt nem mutatja meg, hogy nem a természetes szelekció áll a jelenségek hátterében. A következtetés itt is hasonlóképpen pesszimista episztemológiai következtetés: még ha a mémek valóban a „módosulással járó leszármazás” valamilyen folyamatából származnak is, nagyon soványak az esélyeink arra, hogy kidolgozzunk egy olyan tudományt, amely feltérképezi azt a leszármazást. 1256. „Pop! Goes the weasel!” egy régi népdal (a ford. megjegyzése) 1267. Általában mély félreértés rejlik abban a „vádban”, hogy a kulturális evolúció lamarcki módon működik, ahogy azt Hull (1982) kimutatta. Ebben a változatban azonban tagadhatatlanul az - és így aztán nem is „vád”. Azon entitás, mely egy szerzett tulajdonság átadásának lamarcki talentumával bír, az nem az emberi ágens, hanem maga a mém.
Amint a nehézségek kirajzolódnak, úgy mutatnak egy lehetséges, részleges megoldásnak tűnő irányba. A kulturális evolúció egyik legszembeötlőbb jellegzetessége az a könnyedség, megbízhatóság, és bizonyosság, amellyel azonosítani tudjuk a közös vonásokat az alapul szolgáló közvetítő közeg óriási különbségei ellenére is. Mi a közös a Rómeó és Júlia és (mondjuk a filmbeli) West Side Storyban (Dennett 1987b)? Nem az angol szereplők, még csak nem is a propozíciók egy sora (az angol vagy francia vagy német ... fordításban). Természetesen nem szintaktikai, hanem szemantikai tulajdonságban vagy tulajdonságok rendszerében közösek: a történet, s nem a szöveg; a szereplők és személyiségük, s nem pedig a nevük és beszédük közös. Mindkét esetben azt a veszélyes helyzetet könyveljük el magától értetődően ugyanazon dologként, melyről mind William Shakespeare és Arthur Laurents (aki a West Side Story könyvét írta) szerette volna, hogy elgondolkodjunk. Tehát csak az intencionális tárgyak szintjén tudjuk ezeket a közös tulajdonságokat leírni, mihelyst az intencionális hozzáállást alkalmazzuk. Ennek következtében az olyannyira keresett közös vonások rögtön kiugranak. Vajon kapunk-e így némi segítséget? Azt kell mondjam: igen. Ugyanakkor óvatosan kell bánnunk azzal a problémával, amely már számos különböző mezben bukkant fel, vagyis azzal, hogy miképp állapítsuk meg a plágiumot (vagy a tiszteletteljes kölcsönzést) a konvergens evolúcióban. Hull (1982, 300. o.) rámutat arra, hogy nem áll szándékunkban két azonos kulturális egységet ugyanannak a mémnek a példányainak tekinteni, hacsak leszármazásuknál fogva nem rokonok. (Az octopus szemeiért felelős gének nem azonosak a delfin szemeiért felelős génekkel, bármennyire is hasonlónak tűnhetnek a szemek.) így megnyílik a kapu egy egész sereg illúzió előtt, vagy csak eldönthetetlen dolgok jönnek létre, akármikor kísérlik meg a kulturális evolucionisták a jó trükkök mémjeinek felkutatását. Minél elvontabb szinten azonosítjuk a mémeket, annál nehezebb leszármazás alapján megállapítani a konvergens evolúciót. Nekünk megadatik, hogy tudhatjuk a West Side Story alkotóinak (Arthur Laurents, Jerome Robbins, és Leonard Bernstein) beszámolóiból, miszerint a Rómeó és Júliából merítették az ötletet. Ha azonban ezt óvatosan eltitkolták volna, akkor jó okkal arra gondolhatnánk, hogy egyszerűen újból feltalálták a langyos vizet, vagyis újra felfedeztek egy kulturális „univerzáliát”, amely egyedül fog feltűnni szinte bármilyen kulturális evolúcióban. Minél szegényesebbek az azonosításra használt szemantikai alapelveink - vagy, más szóval minél kevésbé valószínű, hogy bizonyos kifejezésformákat öltenek - annál nehezebb megbízhatóan kinyomozni a származást. (Emlékezzünk csak vissza, hogy a kifejezésforma sajátos, különös ismertetőjegyei adták Ottó Neugebauer kezébe a megoldó kulcsot a babiloni csillagkönyv görög fordításához a 6. fejezetben.) Ez ugyanaz az episztemológiai probléma a kultúra tudományában, mint amivel a taxonómusok szembesülnek, amikor megpróbálják elkülöníteni a homológiát az analógiától, az ősi jellegeket a származottaktól a kladisztikus elemzésben (Mark Ridley 1985). A kulturális kladisztika képzeletbeli területén eszményi esetben olyan „karaktereket” - szószerint alfabetikus karaktereket - szeretnénk találni, melyek funkcionálisan szabadon választhatóak a lehetséges alternatívák óriási osztályából. Ha Tony és Maria szövegének nagyobb egységeiben azt találnánk, hogy Rómeó és Júlia szavait és kifejezéseit gyanúsan ismétlik, akkor nem lenne szükségünk Laurents, Robbins, vagy Bernstein önéletrajzi beszámolóira. Habozás nélkül kijelentenénk, hogy a szavak egybeesése nem véletlen: a tervezési tér túlságosan is kiterjedt ahhoz, hogy ezt elhigygyük.127 Általában azonban mégsem számíthatunk ilyen felfedezésekre a kulturális evolúció tudományában tett efajta próbálkozásaink során. Tételezzük fel például, hogy amellett akarunk érvelni, miszerint az olyan intézmények, mint a mezőgazdaság vagy a monarchia - esetleg még az oly különös szokások is, mint a tetoválás vagy a kézfogás - közös kulturális őstől származnak, és nem amellett tesszük le voksunkat, hogy azok egymástól függetlenül alakultak volna ki. Ezen a ponton szükségképpen áldozatot hozunk. Amilyen mértékben kell meglehetősen absztrakt funkcionális (vagy szemantikai) szintekre mennünk, hogy megleljük a közös vonásokat, oly mértékben veszítjük el ama képességet, hogy elválasszuk a homológiát az analógiától, a leszármazást a konvergens evolúciótól. A kultúra tanulmányozói ezt hallgatólagosan mindig elismerték - természetesen teljesen függetlenül a darwini gondolkodástól. 127 V. ö.: hasonlóan lényeges kérdés az intencionális hozzáállás, mint a heterofenomenológia (a tudat objektív tudománya) tudományos taktikájának örvendetes - valójában nélkülözhetetlen - alkalmazása (Dennett 1991a)
Gondoljunk csak arra, hogy milyen következtetést lehet például az edénycserepekből levonni. Az teljes mértékben rendjén van, hogy a közös kultúra bizonyítékait kutató antropológusokra mélyebb benyomást tesznek a díszítési stílus közös sajátosságai, mint a közös funkcionális formák. Vagy gondoljunk arra a tényre, hogy két földrajzilag távoli kultúra csónakokat használ, mely tény egyáltalán nem bizonyítja a közös kulturális örökséget. Ha mindkét kultúra szemeket fest hajóik orrára, az sokkal érdekesebb lenne, de még mindig eléggé nyilvánvaló mozgás a tervezés játékában. Ha azonban mindkét kultúra, mondjuk, kék hatszögeket fest a hajóorra, az már valóban sokatmondó lenne. A kulturális evolúció kérdéseit mélyen tárgyaló Dan Sperber antropológus úgy véli, hogy problémát jelent az absztrakt, intencionális tárgyak bármiféle használata egy tudományos tervezet lehorgonyzása során. Az eféle absztrakt tárgyak mondja, nem lépnek közvetlenül oki kapcsolatba. Nem önmagában a Mornay szósz receptje okozta az emésztési zavaraidat, hanem a vendéglátód, aki elolvasta annak egy publikus leírását, kialakított arról egy mentális reprezentációt, és azt követte is több-kevesebb sikerrel. A kisgyermek izgalmakkal teli félelmét nem a Piroska és a farkas absztrakt Piroskája okozta, hanem az anyja szavainak a megértése. Továbbá, nem formális tulajdonságaik okozták - pontosabban nem közvetlenül - a Mornayszósz recept vagy a Piroska történetének kulturális reprezentációvá válását, hanem az, hogy milliónyi mentális reprezentáció szerkezetét okilag milliónyi publikus reprezentáció köti össze. [Sperber 1985, 77-78. o.] Sperber mondanivalója az absztrakt vonások szerepének közvetettségéről minden bizonnyal igaz, de távol áll attól, hogy tudomány előtt akadályt képezzen, sőt, ez aztán az igazi kihívás a tudós számára. Az összegubancolódott oksági viszonyok gordiuszi csomójának egy olyan absztrakt megfogalmazással történő átvágására szólít fel, mely pontosan azért bír prediktív erővel, mert mellőzi azokat a bonyodalmakat. A gének például közvetett és csak statisztikailag kimutatható fenotipikus hatásaiknál fogva szelektálódnak. Vizsgáljuk meg a következő jóslatot: akárhol botlunk álcázott szárnyú lepkékbe, azt fogjuk találni, hogy az ellenségük valamilyen élesszemű ragadozó, és bárhol is találkozunk visszhangot bemérő denevérektől erősen fenyegetett lepkékkel, ott az utóbbiak felcserélték a szárnyaikon levő álcát a zavaró repülési minták kialakításának sajátos képességére. Természetesen a végső célunk a lepkék és környezetük bármely tulajdonságának ama magyarázata, melynek során az azokért felelős molekuláris vagy atomos mechanizmusok szintjéig megyünk le, de semmi értelme sincs azt követelni, hogy egy ilyen redukció minden tekintetben egységes és általánosítható legyen. A tudomány dicsősége abban rejlik, hogy képes a zaj ellenére is fellelni a törvényszerűségeket (Dennett 1991b). Az emberi pszichológia (és ami azt illeti, az emberi emésztés is, mint a Mornay szósz példája mutatja) végül is fontos, de nem állnak a kérdéses jelenségek tudományos elemzésének útjában. Valójában, amint maga Sperber is meggyőzően állította, a magasabb szintű elvek feszítővasként való használatával felfeszíthetjük az alsóbb szintű titkok zárait. Sperber rámutat az írás feltalálásának fontosságára, amely főbb változásokat eredményezett a kulturális evolúcióban. Megmutatja, hogyan kell érvelni az írás kialakulása előtti kultúrák tényeiből kiindulva az emberi pszichológia tényeire nézve. (A kulturális átadást az epidemiológia, semmint a genetika oldaláról szereti megközelíteni, de elméletének irányultsága szinte már a megkülönböztethetetlenségig hasonlít Dawkinséhoz, főleg, ha arra gondolunk, hogy miképp is kezeli az epidemiológiát a darwinizmus. Erre példaként lásd Williams és Nesse 1991-es írását.) Íme Sperbertől „A reprezentációk epidemiológiájának törvénye”: Egy orális hagyományban minden kulturális reprezentáció könnyen felidézhető; a nehezen felidézhető reprezentációkat elfelejtik vagy azok átalakulnak sokkal könnyebben megjegyezhető reprezentációkká, mielőtt elérnék a megosztás kulturális szintjét. [Sperber 1985, 86. o.] Elsőre elcsépelt gondolatnak tűnik, de fontoljuk csak meg, hogy miképp hasznosíthatjuk. Egy bizonyos, az orális hagyományokban honos kulturális reprezentáció létezését felhasználhatjuk az emberi emlékezet természetének megvilágítására, mégpedig azzal a kérdésfeltevéssel, hogy mi is van ebben a fajta reprezentációban, amely azt emlékezetesebbé teszi a többinél. Sperber kimutatja, hogy az emberek jobban emlékeznek egy történetre, mint egy szövegre -
legalábbis ma, amikor az orális kultúra eltűnőfélben van128. De még ma is néha - önkéntelenül - jobban emlékszünk egy reklám zajongására, beleértve a pontos ritmus jellemzőket, a „hangszínét”, és számos más „alacsony szintű” tulajdonságát. Amikor a tudósok elméleteik számára mozaikszavakat vagy laza szlogeneket találnak ki, akkor abban reménykednek, hogy azok ezáltal emlékezetesebb, élénkebb és vonzóbb mémekké válnak. És ennélfogva a jelölő tényleges részletei időnként éppoly mértékben válhatnak mémmé, mint a jelölt tartalom. A mozaikszavak alkalmazása önmagában egy mém - meta-mém természetesen -, mely azért honosodott meg, mert képes ama tartalommémek támogatására, melyek hírnévmémjének tervezésében nagymértékben segédkezett. Mi is a helyzet tulajdonképpen ezekkel a mozaikszavakkal, rímekkel és a „szellemes” szlogenekkel? Mitől megy oly jól a soruk az emberi elmében tomboló versenyben? Számos alkalommal láttuk, hogy az eféle kérdés mind az evolúciós elmélet, mind pedig a kognitív tudomány alapvető stratégiájára épít. Az evolúciós elmélet általában a genetikai csatornán, a kognitív tudomány pedig az idegrendszeri csatornán keresztül átadott információval foglalkozik - és itt van még az oly ismerős közeg, a hangot és a fényt oly jól továbbító levegő. E ponton időlegesen felhasználhatjuk az információ A pontból B pontba jutásának szörnyű mechanizmusával kapcsolatos tudatlanságot, és kizárólag ama tény implikációira összpontosíthatunk, hogy valamilyen információ valóban eljutott oda, míg más nem. Tételezzük fel, hogy azt a feladatot kaptuk, hogy el kell kapni egy kémet vagy egy egész kémhálózatot a Pentagonban. Tételezzük fel továbbá, hogy kiderült, miszerint mondjuk a nukleáris tengeralattjárókról szóló információk valahogy rossz emberek kezébe kerültek. A kém lefülelésének egyik módja az lenne, hogy különböző hamis, de hihető füleseket hintenénk el a Pentagon különböző helyein és figyelnénk, hogy melyek, milyen sorrendben (Genfben vagy Bejrútban, vagy akárhol) bukkannak fel. A feltételeket és a körülményeket változtatva fokozatosan felépíthetjük az útvonal kidolgozott diagramját - az állomásokat és átviteli pontokat, illetve tárgyaló helyeket - akár addig a pontig is, ahol letartóztatjuk, és annak rendje és módja szerint lecsukjuk a kémhálózatot, ráadásul úgy, hogy a felhasznált kommunikációs közeg még így is titokban marad. Rádión keresztül történt ez? Dokumentumokhoz ragasztott mikrofényképeken? Szemaforok jelzésein keresztül? Vagy az ügynök memorizálta a fénymásolatot és egyszerűen átsétált a határon, avagy egy morzéban kódolt szóbeli leírás volt elrejtve egy floppyn? Végül is szeretnénk megtudni a válaszokat mindezen kérdésre, de közben sok tennivalónk akad az információtovábbítás közegsemleges területén. A kognitív tudományban a nyelvész Ray Jackendoff (1987, 1993) mutatja meg e módszer meglepő hatékonyságát. Elmés következtetéseket tesz ama számos reprezentációs szinttel és hatékonyságukkal kapcsolatban, melyeknek mindenképpen az olyan feladatok részeivé kell válniuk, melyek során az információt próbáljuk kisajtolni az előttünk felbukkanó anyagból. Nem kell részletesen ismernie a neurofiziológiát (habár más nyelvészektől eltérően érdeklődik e terület iránt is) ahhoz, hogy biztos és megbízható következtetésekre jusson a reprezentációkkal, illetve az azokat átalakító folyamatok szerkezetével kapcsolatban. Tudományos szempontból a saját jogán fontos az, amit ezen az absztrakt szinten ismerünk meg. Valójában minden fontos dolognak ez az alapja. Senki sem fogalmazta ezt meg jobban, mint a fizikus Richard Feynman: Senkit sem lelkesít a világegyetemről alkotott jelenlegi tudásunk? A tudomány ezen értékét nem éneklik meg a dalnokok: erről nem dalt vagy költeményt hallasz, hanem egyszerűen csak egy esti előadást. Még mindig nem a tudomány korában élünk. E csend talán egyik oka az, hogy fül is kell a zenéhez. Egy tudományos közleményben például ezt olvashatjuk, „A patkány agyában a radioaktív foszfortartalom két hét alatt a felére csökken.” Na, és ez most mit jelent? Ez azt jelenti, hogy egy patkány agyában - illetve az enyémben és másokéban is - nem ugyanaz a foszfor van, mint két héttel ezelőtt. Vagyis azt, hogy az agyban az atomok kicserélődtek: azok, melyek előzőleg ott voltak, eltűntek. 128 Az orális hagyomány megdöbbentő emlékezeti teljesítményének elemzését lásd Albert Lord The Sínger of Tales (1960) (A mesék dalnokai) című klasszikus művében, mely részletesen foglalkozik Homérosz korának dalnokaitól a modern idők balkáni, illetve más területek énekesei által kifejlesztett vers memorizáció technikáival.
És ez mit mond a mi elménkről: mi közük ezeknek az atomoknak a tudatossághoz? Hol van már a tavalyi hó! Most emlékezni képesek arra, hogy mi történt az elmémben egy évvel ezelőtt - egy olyan elmében, mely régen kicserélődött. Észrevenni azt, hogy amit az egyéniségemnek hívok az csak egy minta vagy egy tánc, ezt jelenti annak felfedezése, hogy mennyi időbe kerül az agy atomjainak más atomokkal való helyettesítődése. Az atomok bekerülnek az agyamba, táncolnak egyet, majd távoznak mindig vannak új atomok, de mindig ugyanazt táncolják, mivel emlékeznek, mit is táncoltak előző nap. [Feynman 1988, 244. o.] 4. a mémek filozófiai jelentősége A kulturális „evolúció” egyáltalán nem evolúció, ha pontosak akarunk lenni a szavak használatában, mégis elég sok közös vonás van köztük ahhoz, hogy az elvek egybevetését jogosnak érezzük. - DAWKINS 1986a, 198. o. Semmivel sem ésszerűbb elvárni a templomba járók esetében azt, hogy közöttük elterjed egy, a rátermettségüket növelő kulturális gyakorlat, mint egy hasonlóképpen terjedő influenzavírus esetében azt, hogy az a rátermettmettséget növeli. - GEORGE WILLIAMS 1992, 15. o. Amikor Dawkins 1976-ban bevezette a mém fogalmát129, akkor újítását a klasszikus darwini elmélet szószerinti kiterjesztéseként fogalmazta meg. Azóta egy kicsit visszább vett. A vak órásmesterben (1986a, 178-179. o.) analógiákról beszél, „amelyek szerintem inspirálóak, de ha nem vigyázunk, könnyen áteshetünk a ló másik oldalára”. Miért vonult így vissza? Valóban, miért foglalkoznak oly keveset a mém mémmel tizennyolc évvel Az önző gén megjelenése után? Dawkins A hódító gén című könyvében (1989, 162. o.) keményen válaszolt a szociobiológusok és mások felől érkező viharos kritikákra úgy, hogy közben elismerte, nem minden esetben húzható analógia a gének és a mémek között: a mémek nem sorban, lineáris kromoszómákra felfűzve helyezkednek el, sőt az is kérdéses, hogy elkülönült „lokuszok”-ért versengenek-e vagy hogy vannak-e körülírható „alléljaik”. ... A másolási folyamat a mémek esetében valószínűleg sokkal kevésbé precíz, mint a géneknél. ... a mémek elegyedhetnek is egymással bizonyos mértékig, ami a génekkel - ebben az értelemben - nem fordul elő. Ezek után (162. o.) azonban még inkább visszavonult, nyilvánvalóan a meg nem nevezett és nem is idézett ellenfelekkel szemben: Az az érzésem, hogy ennek [a mém mémjének] fő értéke nem annyira abban rejlik, hogy segít megérteni az emberi kultúrát, mint inkább abban, hogy továbbcsiszolja a genetikai természetes szelekcióra vonatkozó gondolkodásmódunkat. Ez az egyetlen oka annak, hogy elég merészen tárgyalom e témát, mivel nem ismerem eléggé az emberi kultúráról szóló irodalmat ahhoz, hogy mértékadóan szóljak hozzá. Szerintem a mémnézőpontú szemléletből kiindulva teljesen nyilvánvaló az, hogy mi történt a mém mémjével: a „humanista” elmék egy különösen agresszív szűrőkészletet állítottak fel a „szociobiológia” felől érkező mémekkel szemben. Majd Dawkinst szociobiológusnak kiáltották ki, s ez azon nyomban biztosította e betolakodónak a kultúráról való bármiféle mondandójának az elutasítását - nem a helyes érvelés alapján, hanem csak inkább egyfajta immunológiai reakcióként.130 Az is látható, hogy miért. A mémnézőpontú szemlélet az emberiség egyik legalapvetőbb axiómáját vonja kétségbe. Dawkins (1986, 214. o.) rámutat arra, hogy magyarázatainkban hajlamosak vagyunk elsiklani azon alapvető tény fölött, miszerint „egy kulturális jellegzetesség lehet, hogy csak azért alakult ki úgy, ahogy kialakult, mert ez önmagára nézve előnyös.” Ez új útja az ideákról való gondolkodásnak, de vajon jó útja-e? Amint megválaszoljuk a kérdést, tudni fogjuk, hogy kell-e hasznosítanunk és másolnunk a mém mémjét. 129 Az önző gén magyarul 1986-ban jelent meg. A szerk. megjegyzése. 130 Midgley (1979) rettentő jó példáját testesíti meg annak a humanistának, aki Dawkinst szociobiológusnak címkézve értetlenül és sértegetve kritizálja. Ez az írás annyira célt téveszt, hogy nem egészséges ellenszéruma nélkül elolvasni: Dawkins 1981. Midgley 1983-as cikkében enyhébben, de még mindig igencsak ellenségesen válaszolt.
A mémek első szabálya - a génekhez hasonlóan - az, hogy a replikáció nem szükségképpen valaminek a javára történik: azok a replikátorok virágoznak, melyek alkalmasak a ... replikálódásra - teljesen mindegy milyen ok miatt! Annak a mémnek, amely az őt magában foglaló testeket arra készteti, hogy fejjel menjenek a falnak, ugyanaz a sorsa, mint annak a génnek, amely az őt magában foglaló testeket küldi fejjel a falnak: előbb-utóbb el fog tűnni a mémállományból. ... De ez nem jelenti azt, hogy a mémek szelekciós sikerének végső kritériuma a gének fennmaradása lenne. ... Tény, hogy bizonyos esetekben ez történik: az a mém, amely az őt magában foglaló egyedet öngyilkosságba kergeti, nyilvánvalóan súlyos - bár nem szükségszerűen végzetes - hátrányba kerül. ... Ahogy egy „öngyilkossági” gén elterjed, ... úgy terjedhet el egy „öngyilkossági” mém is például amikor egy drámai hatású vértanúság másokat is arra ösztönöz, hogy hitükért a halált válasszák, ami viszont megint másokat késztet öngyilkosságra, és így tovább. [Dawkins 1989, 159-161. o.] A Dawkins említette nyilvánosság központi kérdés, és létezik egy közvetlen párhuzama a darwini orvostudományban. Williams és Nesse (1991) mutatott rá, hogy a kórokozó organizmusok (paraziták, baktériumok, vírusok) hosszútávú túlélése az egyik szállásadóról a másikra történő átkerülésüktől függ, és ez fontos implikációkkal bír. Terjedésük módjától függően - tüsszentéssel, vagy szexuális érintkezéssel, és nem pedig egy moszkitó útján, mely először egy fertőzött személyt, majd egy egészségest csíp meg - sorsuk azon fordulhat meg, hogy szállásadójukat lábadozva, de életben tartják, semmint, hogy a sírba kísérik. A jobbindulatú fajtákat akkor részesíti előnyben a természetes szelekció, ha az organizmus replikációjához a feltételeket úgy lehet kialakítani, hogy „érdekük” legyen nem bántani szállásadójukat. Ugyanilyen okfejtéssel láthatjuk, hogy - a feltételek azonossága mellett - a jóindulatú vagy ártalmatlan mémek hajlamosak felvirágozni. Ugyanakkor azoknak, melyek az őket hordozó elmékre halált hozhatnak, csak akkor mehet jól a soruk, ha valahogy módjukban áll önmagukat közismertté tenni, mielőtt - vagy mialatt - a süllyedő hajóval egyetemben távoznak. Tételezzük fel, hogy Kovács kitalál egy mindent elsöprő érvelést az öngyilkosság mellett, mely oly mértékben meggyőző, hogy megöli magát. Ha nem hagy hátra egy magyarázatot arról, hogy miért tette, akkor a kérdéses mém - legalábbis a Kovács-ágon - nem fog elterjedni. Ezek után Dawkins legfontosabb állítása az, hogy nincs szükségszerű kapcsolat egy mém replikatív ereje, a saját szempontjából értelmezett „rátermettsége”, és a mi rátermettségünkhöz történő hozzájárulása között (bármilyen mérce szerint is ítélnénk azt meg). Nyugtalanító megfigyelés, de a helyzet nem teljesen kétségbeejtő. Habár néhány mém határozottan abba az irányba manipulál minket, hogy működjünk közre a replikációjukban annak ellenére, hogy haszontalannak, csúnyának vagy akár egészségünkre és jólétünkre nézve veszélyesnek ítéljük őket, az önmagukat replikáló mémek jó része - a legnagyobb része ha szerencsések vagyunk nemcsak áldásunkkal végzi ezt, hanem azért, mert értékeljük őket. Mindent figyelembe véve azt hiszem, hogy a következő mémeknél aligha vitás, hogy a mi szempontunkból is - és nemcsak a saját, mint önző replikátorok szempontjából - jók: az együttműködés, a zene, az írás, a naptárak, az oktatás, a környezetvédelem, a fegyverzetcsökkentés általános mémjei; illetve az olyan sajátos mémek, mint a fogoly-dilemma, a Figaro házassága, a Moby Dick, a csereüvegek, a SALT egyezmények. Más mémek jóval ellentmondásosabbak; tudjuk miért terjednek, és tudjuk, hogy még az általuk okozott problémák ellenére is - mindent összevetve - miért vagyunk velük elnézőek. Idetartozik például a klasszikus filmek színezése, a televíziós reklámok, és a politikai korrektség eszménye is. Megint mások ártalmasak, és rettentő nehéz kiirtani őket: mondjuk ilyen az antiszemitizmus, a repülőgépeltérítések, a festékszórós graffitik, és a számítógépvírusok.131 Az eszmékkel kapcsolatos szokásos látásmódunk szintén normatív: egy kánont vagy egy ideát testesít meg arról, hogy mely ideákat kell(ene) elfogadnunk vagy helyeselnünk, esetleg csodálnunk. Röviden szólva, az igazra és a szépre kellene bólintanunk. A szokásos szemléletünk szerint a következő állítások valódi tautológiák, annyira triviális igazságok, hogy a tintát sem érdemlik meg: 131 Dawkins 1993-as írásában érdekes új meglátásokat közöl a számítógépvírusokkal és azoknak más mémekhez fűződő viszonyával kapcsolatban.
Az X eszmében azért hittek az emberek, mert X-et igaznak tartották. Az emberek azért ítélték X-et helyesnek, mert az emberek szépnek találták X-et. Ezen normák nemcsak halálosan nyilvánvalóak, hanem szabályalkotóak is: megteremtik azokat a szabályokat, melyek által az eszmékről vélekedünk. Magyarázatokat csak akkor igénylünk, ha e normáktól való eltéréseket tapasztalunk. Senkinek sem kell elmagyaráznia, hogy egy könyv miért célozza azt, hogy igaz mondatokkal legyen tele, vagy, hogy egy művész miért akar valami szépet csinálni - ez úgy „magától értetődő”. E normák szabályalkotó státusza alapozza meg a paradoxon érzetét az olyan aberrációk esetében, mint A Banalitások Fővárosi Múzeuma vagy A Valótlanságok Enciklopédiája. A szokásos szemlélet szerint azoknál az eseteknél van szükség speciális magyarázatra, melyeknél egy eszmét igazsága vagy szépsége ellenére sem fogadják el, avagy csúnyasága és valótlansága ellenére mégiscsak elfogadják. A mémnézőpontú szemlélet e szokásos látásmód alternatívájaként fogható fel. Számára ez számít tautológiának: Az X mém azért terjed el az emberek között, mert az X jó replikátor. Ennek létezik egy gyönyörű párhuzama a fizikában. Az arisztoteliánus fizika feltételezte, hogy egy tárgy egyenes vonalú egyenletes mozgásához a tárgyra valamilyen folyamatosan hatást gyakorló erő szempontjából kell magyarázatot adni. Newton nagyszerű szemléletváltásának alapja az a gondolat volt, miszerint az ilyen egyenes vonalú mozgás nem kíván magyarázatot. Kizárólag az ettől való eltérést kell megmagyarázni: a gyorsulást. Még jobb példát kínál a biológia. Mielőtt Williams és Dawkins előállt volna a génnézőpontú szemlélettel, az evolucionista teoretikusok hajlamosak voltak azt gondolni, hogy teljesen nyilvánvaló az adaptáció létezése, hiszen az jó az organizmusok számára. Most már tudunk ennél jobbat is mondani. A génközpontú megközelítés pontosan azért értékes, mert kezelni képes a „kivételes” eseteket, amikor az organizmus jóléte egyáltalán nem számít, és megvilágítja, hogy a „normális” körülmények mennyire a szabályosság kivételes esetei, s mennyire abból származtatottak, illetve azt, hogy az mennyire nem a tiszta racionalitás igazsága, mint ahogy a régi gondolkodásmód alapján annak tartották. A mémelmélet kilátásai akkor válnak érdekessé, amikor a kivételeket vesszük számba, vagyis azokat a körülményeket, melyek között a két szemlélet közti kötélhúzás folyik. Csak ha a mémelmélet adja jobb magyarázatát a normális sémától történő eltéréseknek, akkor lesz csak valamiféleképpen igazolva helyessége. (Vegyük észre, hogy saját fogalomrendszerében az, hogy a mém mémje sikeresen replikálódik-e, az szigorúan független az episztemológiai hatékonyságától; ártalmassága ellenére elterjedhet, vagy hatékonysága ellenére kipusztulhat.) Szerencsénkre a két szemlélet között ugyanúgy nem véletlenszerű a korreláció, mint annál a kérdésnél, hogy mi jó a General Motorsnak és mi jó Amerikának. Nem véletlen, hogy a replikálódó mémek általában hasznosak számunkra. Ugyanis nem a biológiai rátermettségünket növelik (Williams templomba járókat illető gúnyos kijelentése ezen okból teljes mértékben helytálló), hanem bármilyen dolgot, amit nagyra tartunk.132 És soha ne feledjük a kritikus pontot: azok a tények, melyeket bármiért is tartunk oly nagyra - vagyis a legfontosabb értékeink - már önmagukban is a legsikeresebben elterjedt mémek igazi termékei. Szeretnénk azt állítani, hogy ránk van bízva, mi is legyen a summum bonumunk, ami misztikus zagyvaság, hacsaknem engedjük meg, hogy amik mi vagyunk, (és ennélfogva amiről meggyőzhetjük magunkat, hogy a summum bonumnak tekintsük) az önmagában olyasmi, amit az állati örökségünk meghaladása során tanultunk meg. A biológia szabja meg korlátait annak, mit is méltányolhatunk; hosszú távon nem lennénk túlélők, hacsak nem áll rendelkezésünkre a minket segítő mémek kiválasztásának a véletlennél valamivel jobb módozata. Most azonban még nem látunk rá erre a hosszú távra, mivel az anyatermészet kultúrával folytatott kísérlete e bolygón csak néhány ezer generáció óta tart. Mindazonáltal jó okunk van azt hinni, hogy a mém-immunológiai rendszerünknek van jövője, még ha nincs is biztosítva a tévedéssel szemben. Az ökölszabályhoz hasonlítható durva általánosságban szólva rábízhatjuk magunkat a két 132 Sajnos nem ismeretlenek azok a mémek, amelyek (viszonylag) jóindulatúak gazdáikkal, de kegyetlenek másokal szemben. Amikor a nemzeti büszkeség idegengyűlöletbe csap át, akkor ez annak az elviselhető bacillusnak a példáját idézi, amely mutációja során halált okozóvá válik, s ha nem is az eredeti hordozóját pusztítja el, de másokat igen.
szemlélet véletlen egybeesésére: nagyjából a jó mémek - melyeket a saját mércéink szerint tartunk jónak - hajlamosak lesznek jó replikátorokként is működni. Az emberi elme alkotja azt a menedéket, amitől letelepedésük után minden mém függ. Ugyanakkor maga az emberi elme is egy olyan készítmény, mely akkor jött létre, amikor a mémek abból a célból strukturálták újra az emberi agyat, hogy önmaguk számára jobb lakóhelyet biztosítsanak. A kezdetek és a további lépések a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva módosulnak, s azokat olyan különböző mesterséges eszközök erősítik, melyek növelik a replikáció hűségét és sokaságát. Így az ősi kínai elmék az ősi francia elméktől, illetve az írásolvasás ismeretével bíró elmék pedig az írástudatlan elméktől különböznek drámai mértékben. Az előnyök kiszámíthatatlan tárháza az, amit a mémek az otthonukként működő organizmusokba visszatérve biztosítanak, és semmi kétség sincs afelől, hogy ezzel együtt ráadásként néhány trójai ló is bekerül. A normális emberi agyak nem mind egyformák, mivel tekintélyes mértékben különböznek méretben, formában, és kapcsolódásuk milliónyi részleteiben, amelyektől erejük s hatékonyságuk függ. Ugyanakkor az emberi hatékonyság legszembeszökőbb különbségei a beköltözött és ott magukat elszállásolt különféle mémek indukálta (az idegtudomány számára még mindig kifürkészhetetlen) mikrostrukturális különbségektől függenek. A mémek egymás lehetőségeit növelik: az oktatás mémje például olyan mém, mely a mémimplantáció alapvető folyamatait erősíti. De ha az igaz, hogy maguk az emberi elmék nagyon nagy mértékben a mémek teremtményei, akkor nem tarthatjuk fenn a korábbiakban már fontolóra vett látomás szélsőségeit, vagyis nem foghatjuk úgy fel, hogy „a mémek versus mi”, mivel a mémek korábbi megnyilvánulásai főbb szerepet játszottak annak meghatározásában, hogy kik vagy mik vagyunk. A „független” elme idegen és veszélyes mémekkel szembeni, önmaga megvédéséért folytatott küzdelme mítosz. A génjeink biológiai imperatívusza és a mémek kulturális imperatívuszai között feloldhatatlan feszültség van, de bolondok lennénk a génjeink „oldalára állni”, ami egyet jelentene a népszerű szociobiológia legordítóbb hibájának megismétlésével. Mindemellett, mint azt korábban megjegyeztük, attól vagyunk egyedülállóak más fajok között, hogy mémjeink felfelé húzó daruinak köszönhetően génjeink imperatívuszai fölé tudunk emelkedni. Ha így áll a helyzet, akkor miféle talapzaton vethetjük meg lábainkat a minket elborító mémviharban? Ha a replikatív erő nem tehet igazságot, akkor mi lehetne az az örökös eszménykép, amihez viszonyítva megítéljük mémjeink értékét? Figyelembe kellene vennünk, hogy normatív fogalmaink - mint a kötelesség, a jóság, az igazság, és a szépség - mémjei az elménk legmeggyökeresedettebb lakói közé tartoznak. Központi szerepet játszanak a minket alkotó mérnek között. Az igazi létezésünk, amik gondolkodó lényekként - és nem pedig amik organizmusokként - vagyunk, nem független e mémektől. Dawkins Az önző gént (1986, 251. o.) olyan sorokkal fejezi be, melyeket legtöbb kritikusa minden bizonnyal nem olvasott, vagy nem értett: Megvan a hatalmunk ahhoz, hogy dacoljunk velünk született önző génjeinkkel, és ha szükséges, a belénk táplált, belénk nevelt, önző mémekkel is. ... Géngépeknek építettek bennünket, és mémgépekként nevelkedtünk, de megvan a hatalmunk ahhoz, hogy szembeforduljunk a teremtőinkkel. Mi, egyedül a Földön, fellázadhatunk az önző replikátorok zsarnoksága ellen. Ily módon erőteljesen távolságot tartva a népszerű szociobiológia túlegyszerűsítéseitől, kissé túllő a célon. Ez a „mi”, mely nemcsak genetikai, de memetikai teremtőjét is meghaladja, mint láttuk: mítosz. Dawkins ezt önmaga is elismeri későbbi művében A hódító génben (1989), melyben ama biológiai szemlélet mellett érvel, amely a hód gátját, a pók hálóját, a madár fészkét nem a fenotípus puszta termékeiként, hanem - az egyedi organizmust funkcionális egésznek tekintve - a fenotípus részeiként, a hód fogazatával, a pók lábaival, és a madár szárnyaival egyenértékűként ismeri el. Ebből a szempontból az általunk szőtt mém-védőhálók fenotípusainknak éppúgy integráns részeit alkotják - kompetenciánk, lehetőségeink, hányattatásaink elmagyarázása - mint bármi a biológiai adottságaink szűkebb területén. (Ezen állítás részletesebb kifejtését lásd Dennett 1991a.) Nincs itt alapvető törés: valaki lehet emlős, apa, állampolgár, tudós, demokrata, és professzor. Éppúgy, ahogy az ember készítette csűrök a csűrlakó fecske ökológiájának szerves részei, úgy a katedrálisok, az egyetemek - a gyárak, és a börtönök - ökológiánk szerves részei, és mint ahogy a mémek is azok, melyek nélkül nem
tudnánk élni ezekben a környezetekben. De ha én semmi sem vagyok a testem és az azt elárasztó mémek közti interakciók valamilyen bonyolult rendszerén túl, mi történik a személyes felelőséggel? Miképp lehetne engem felelősnek tartani a hibáimért, vagy megbecsülni diadalaimért, ha nem én vagyok a hajóm kapitánya? Hol van az autonómia, amire szükségem van a szabad akarattal való cselekvéshez? Az „autonómia” csak az „önkontroll” kifejezésére használt fantáziaszülte fogalom. Amikor a Viking űrszonda túl messze került már a Földtől ahhoz, hogy a houstoni mérnökök irányíthassák, akkor küldtek egy új programot, amely kivette a táv irányításuk alól és helyi önkontroll alá helyezte (Dennett 1984, 55. o.). Ez tette autonómmá, és habár az általa továbbra is keresett célok a születésénél Houstonban betáplált célok voltak, csak önmaga volt felelős azon célok előmozdítása során tett döntésekért. Képzeljük el, hogy leszállt valamilyen kicsi zöld emberkék lakta távoli bolygón, akik hamar meghódították, megbütykölték a szoftverét és átformálták (exaptálták) saját céljaikra - vidámparki egységgé, vagy mondjuk gyerekeik számára óvodává alakítva. Autonómiája elveszne, amint ezen idegenek ellenőrzése alá került. A génjeimről a felelősséget a mémjeimre hárítani hasonlóképpen nem sokat ígérő lépésnek tűnhet a szabad akarat felé vezető úton. Vajon csak azért törtük meg az önző gének uralmát, hogy az önző mémek vegyék át a hatalmat? Gondoljunk csak ismét a szimbiotákra. A paraziták (definíció szerint) azok a szimbioták, melyek ártalmasak a gazdaszervezetek rátermettségére nézve. Nézzük a legnyilvánvalóbb mém esetét, a cölibátus mémjét (és hozzátehetem a szüzességét, hogy kizárjak egy közismert kibúvót.) E mémkomplex számos pap és apáca agyát népesíti be. Az evolúciós biológia szempontjából e mémkomplex definíció szerint ártalmas a rátermettségre: bármi, ami gyakorlatilag biztosítja azt, hogy a gazdaszervezet csíravonala mindenféle kivezető út nélküli zsákutca legyen, csökkenti a rátermettséget. „És akkor mi van?” vághat vissza a pap. „Nem akarok utódokat!” Pontosan. De, mondhatnánk, a teste még akarja. Eltávolította önmagát valahogy a saját testétől, melyben az anyatermészet tervezte gépezet helyesen tovább folytatja működését, és így időnként problémákat okoz számára az önkontrollban. Hogyan alakult ki e különböző célokkal rendelkező self vagy ego? Nem ismerhetjük a fertőzés részletes történetét. A jezsuitáknak van egy remek mondása, miszerint „Add nekünk egy gyerek első öt évét, és a többi a tied lehet”, vagyis a pap életének nagyon korai szakaszában történhetett meg az, hogy e sajátos mém erődöt biztosított magának. Vagy lehetett később is, és nagyon fokozatosan mehetett végbe. De akármikor és akárhogyis történt, a pap ezt beépítette legalábbis egyelőre - az identitásába. Nem állítom, hogy mert a pap teste kudarcra van ítélve az utódnemzésben, azért ez rossz vagy „természetellenes” dolog. Ez az önző génjeink pártolását jelentené, és pontosan ez az, amit el akarunk kerülni. Azt állítom, hogy ez csak ama folyamat legszélsőségesebb, és ennélfogva a legélénkebb példája, mely mindannyiunkat létrehozott: önnönmagunkat az anyatermészet adta gépezetet kiaknázó és átirányító mémek összjátéka teremtett meg. Az agyam menedéket nyújt a cölibátus és a szüzesség mémjeinek (egyébként nem írhatnék róluk), de bennem soha nem sikerült vezető pozícióba kerülniük. Nem azonosulok velük. Az agyam menedéket nyújt még a böjtölés és diétázás mémjének is, és bárcsak gyakrabban kerülnének vezető helyre (úgy, hogy többször diétázhatnék szívvel-lélekkel), de ilyen vagy olyan ok miatt, a mémek koalíciója, melyek az egész „szívembe” zárnák a diéta mémjét, ritkán alakítanak hosszú lejáratú stabil kormányt. Nem ural senkit sem egyetlen mém; egy embert önmagává ama mémek koalíciója teszi, melyek kormányoznak - melyek hosszú távú szerepet játszanak annak meghatározásában, hogy mely döntések születnek az út során. (E gondolatot a 16. és a 17. fejezetben közelebbről is szemügyre vesszük.) Attól függetlenül, hogy a mém szemlélet átfordítható-e tudományba vagy sem, filozófiai mezbe öltöztetve már így is sokkal több hasznot hajtott, mint amennyi kárt tett. Ez noha ellentétben áll Gould állításával, majd látni fogjuk, hogy a darwini gondolkodásnak lehetnek másfajta alkalmazásai is a társadalomtudományok területén, melyek igazán rászolgálnak Gould elmarasztaló szavaira. Mi valójában az elme e mindent átható darwini értelmezésének alternatívája? A Darwintól iszonyodó fajtársaink egyik utolsó reménye egyszerűen annak a tagadása, hogy ami a mémekkel történik, amikor bekerülnek egy elmébe, az valaha is „redukcionista”, mechanisztikus fogalmakkal magyarázható lenne. Az egyik út a karteziánus
dualizmus leplezetlen felkarolása: az elme egyszerűen nem lehet az agy, hanem inkább valami más dolog, amelyben nagy és titokzatos alkímiai folyamatok zajlanak, melyek átalakítják az őket tápláló nyersanyagokat - az általunk mémeknek nevezett kulturális egységeket - a forrásaikat egyszerűen a tudomány hatáskörén kívül levő utakon meghaladó új egységekké.133 Ugyanennek a védekező szemléletnek kevésbé radikális formáját jelenti annak elismerése, hogy az elme maga az agy - noha az utóbbi csak a fizika és a kémia összes törvényének engedelmeskedő fizikai entitás. Legyen bárhogy is: az apró munkát olyan módon végzi el, mely dacol a tudományos elemzéssel. E gondolkodásmódot gyakran képviseli a nyelvész Noam Chomsky és lelkesen védelmezi korábbi munkatársa a filozófus/pszichológus Jerry Fodor (1983], illetve a legutóbbi időkben egy másik filozófus Colin McGinn (1991) is. Láthatjuk, hogy ez nem más, mint a tervezési térben történő nagy ugrásokat posztuláló szaltacionista elmefelfogás, ami a puszta zsenialitás vagy intrinzik kreativitás működéseiben, esetleg a tudományt felülmúló valami másban nyeri el „magyarázat”-át. Ez a szemlélet azt tételezi, hogy valamiképp maga az agy is égi fogantyú, és elutasítja azt, amit mi körmönfont darwinisták javasolunk: az agy, az először az őt megalkotó daruknak, majd az összes többi másodjára ott színre lépő daruknak köszönhetően, önmagában egy bámulatos, de nem titokzatos emelő a tervezési térben. További munkára lesz szükség ahhoz, hogy e rendkívül metaforikus szembesítést a 13. fejezetben prózaibb megfogalmazásba fordítsuk át, és ahhoz, hogy azt részletesen elemezzük. Szerencsére e munka nagy részét már elvégeztem, így ismét elkerülhetem a langyos víz feltalálását azzal, hogy egyszerűen azt újra felhasználom. A következő exaptációm az 1992-es cambridge-i Darwin College-beli Darwin előadásokból áll (Dennett 1994b). TIZENKETTEDIK FEJEZET - Az emberi agyak kultúra általi, a mémek formájában történő inváziója létrehozta az emberi elmét, amely az állati elmék közül egyedül képes távoli és jövőbeli dolgok kigondolására és alternatív célok megfogalmazására. A memetika szigorú tudománya kidolgozásának kilátásai kétségesek, de a fogalom egy értékes szempontot ad, amelyből vizsgálat alá vonható a kulturális és genetikai örökség közötti komplex kapcsolat. Különösen az elménk mémek által történő formálása az, ami autonómiát ad önző génjeink meghaladásához. TIZENHARMADIK FEJEZET - Az elme még hatékonyabb fajtáinak sorozatát a fejlesztés és tesztelés tornyának szempontjából lehet meghatározni, mely átemel bennünket a legkezdetlegesebb próba-szerencse tanulók szintjéről a tudósok és más komoly gondolkodók közösségébe. A nyelv központi szerepet játszik a daruk e kaszkádjában, és Noam Chomsky a nyelvészet területén tett úttörő munkája egy darwini nyelvelmélet lehetőségét teremti meg, amelyet azonban Gould-dal egyetemben elhibázott módon elkerültek. Az elmetudomány utóbbi években bekövetkezett fejlődése körüli viták mindkét oldal tévedéseiből következően sajnálatos módon antagonizmusokká terebélyesedtek: a kritikusok most darukat vagy égi fogantyúkat követelnek? 13. FEJEZET
Eszünket vesztjük Darwinért 1. A nyelv szerepe az intelligenciában Mikor elbuknak a gondolatok, kapóra jönnek a szavak. - Névtelen134 NEM HASONLÍTUNK MÁS ÁLLATOKRA, mivel az elménk föléjük emel. Ez az az állítás, amely oly szenvedélyes védekezésre buzdít. Különös, hogy azok vonakodnak megvizsgálni az evolúciós biológia, az etológia, a primatológia, és a kognitív tudomány területeiről származó ezt az állítást alátámasztó bizonyítékokat, akik minden áron fenn akarják tartani ezt a különbséget. Feltehetően attól tartanak, hogy szembe kell nézniük azzal, miszerint noha különbözünk az állatoktól, ahhoz nem eléggé, hogy meghúzzák a nagy becsben tartott életbevágó különbséget. 133 Lewontin , Rose és Kamin (1984, 283. o.) azt állítják, hogy a mémek előfeltételezik az elme „kartéziánus” felfogását, miközben valójában a mémek kulcsfontosságú (központi, de nem kötelező) alkotórészei a kartéziánus modell legjobb alternatívájának (Dennett 1991a). 134 Ez az elmés mondás Johann Wolfgang Goethe-nek tulajdonítva a Tufts Daily-ben jelent meg, de merem állítani, hogy ez sokkal újabb keletű mém.
Mindenesetre Descartes számára ez abszolút és metafizikai különbség volt: az állatok csak értelem nélküli automaták, míg nekünk lelkünk van. Descartes-ot és követőit az évszázadok során rengeteg rágalom érte az állatbarátok felől, akik helytelenítették azon állítását, mely szerint az állatoknak nincs lelkük. Az elméletorientáltabb kritikusok a nyúlszívűségét helytelenítették az ellenkező pólusról: hogy volt képes egy ilyen alapos és eredeti mechanikus oly csúnyán meghátrálni, amikor elkezdett az emberiséggel kivételezni. Természetesen az elménk azonos az agyunkkal, és így végső soron csak elképesztően nagy méretű komplex „gép”, minélfogva köztünk és a többi állat között nem metafizikai természetű, hanem óriási fokozatbeli különbség van. Az nem véletlen egybeesés, hogy ugyanazok, akik rosszallják a mesterséges intelligencia kutatásokat, egyben az emberi szellemiség evolúciós megközelítéseit is rossz néven veszik. Mivel ha az emberi elmék az evolúció csodamentes termékei, akkor szükségképpen készítmények, és minden erejüknek, képességüknek végső soron „mechanikus” magyarázattal kell rendelkezniük. A makróktól származunk és makrókból állunk, és semmit sem tehetünk, ami túltesz a makrók (térben és időben összegyűlt) hatalmas csoportjainak erején. Még így is óriási különbség van elménk és más fajok elméi között, ami éppen elég széles szakadékot képez ahhoz, hogy az erkölcsi különbséget is jelentsen. Ez két egymásbafonódó tényezőnek tulajdonítandó, melyek mindegyike darwini magyarázatot igényel: (1) az agyak, melyekkel a világra jövünk, olyan, az utóbbi mintegy hatmillió év szelekciós nyomása alatt kifejlődött tulajdonságokkal bírnak, melyek más agyaknál hiányoznak, és (2) e tulajdonságok lehetővé teszik azon erők rendkívüli kidolgozását, melyek a kulturális átadás útján a tervezés gazdagságában való részesedésből származnak. E két tényezőt egyesítő sarkalatos jelenség a nyelv. Lehet, hogy nem mi emberi lények vagyunk a legcsodálatraméltóbb faj a bolygón, illetve lehet, hogy a legnagyobb valószínűséggel fajunk nem él meg még egy évezredet, de mindenesetre kétségtelenül a legértelmesebbek vagyunk. Úgyszintén a mi fajunk rendelkezik egyedül a nyelvvel. Ez valóban igaz? Vajon nincs-e a bálnáknak és a delfineknek, a cerkófmajmoknak és a mézelő méheknek (a listát lehetne folytatni) bizonyos fajta nyelvük? Nem tanítottak-e meg csimpánzoknak a laboratóriumokban bizonyos fajta kezdetleges nyelveket? De igen, és a testnyelv is egyfajta nyelv, és a zene is egy(fajta) nemzetközi nyelv, és a politika is egyfajta nyelv, no és a szaglás illetve az illatok világa pedig szintúgy emocionálisan nagy mértékben terhelt nyelvek, és így tovább. Néha olybá tűnik, hogy a legnagyobb dicséret, amivel egy általunk tanulmányozott jelenséget felruházhatnánk, az az állítás, miszerint a bonyolultsága jogosítja fel, hogy - egyfajta - nyelvnek hívják. A nyelv efajta csodálata - az igazi nyelvé, melyet csak mi emberek használunk - jól megalapozott. Az igazi nyelv kifejező, információkódoló tulajdonságai gyakorlatilag korlátlanok (legalábbis néhány dimenzióban), és azok a képességek, melyekre más fajok proto-nyelvük, hemi-semi-demi nyelvük használata következtében szert tesznek, valóban hasonlóak az igazi nyelv használatának köszönhető képességeinkhez. E más fajok tettek néhány lépést felfelé azon a hegyen, melynek csúcsán helyet foglalunk a nyelvnek köszönhetően. Nyereségeik és nyereségeink közti óriási különbségek vizsgálatával közelíthetjük meg a következő megkerülhetetlen kérdést: pontosan hogyan járul hozzá a nyelv az intelligenciához? Vajon a gondolkodás milyen változatait teszi szükségessé a nyelv? És a gondolkodás milyen változatai lehetségesek a nyelv nélkül (ha egyáltalán vannak olyanok)? Ránézünk egy csimpánzra, kifejezésteli arcára, kíváncsi szemeire, ügyes ujjaira, és az a határozott benyomásunk támad, hogy belül egy elme lakozik, és minél tovább nézzük, annál több, az elméjéről alkotott képzetünk merül fel bennünk. Egyfelől annyira emberi, annyira okos, másfelől mégis hamar megtudjuk (reménykedéseinktől függően döbbenetünkre vagy megkönnyebbülésünkre), hogy annyira sötét, annyira értetlen, annyira elérhetetlenül távoli az emberi világunktól. Hogyan képes arra egy csimpánz, aki annyira nyilvánvalóan megérti A-t, hogy B-t ne értse meg? Nézzünk csak néhány csimpánzokkal kapcsolatos kérdést. Vajon meg tudják-e tanulni a tűzzel való bánásmódot? Tudnak-e fát gyűjteni, azt szárazan tartani, meg tudják-e őrizni a parazsat, felvágni a fát, kordában tartani a tüzet? És ha saját maguktól nem képesek feltalálni ezen újfajta tevékenységeket, akkor megtaníthatóak-e rá? Vagy itt van egy másik kérdés. Tételezzük fel olvasóm, hogy valami szokatlant képzel el: egy embert, aki a fején műanyag szemetesvödörrel mászik felfelé egy kötélen. Az Ön számára könnyű mentális feladat. Meg
tudja-e csinálni a csimpánz ugyanezt a lelki szemei előtt? Erre kíváncsi vagyok. Kiválasztottam az elemeket - az embert, a kötelet, a mászást, a vödröt, a fejet -, melyek egy laboratóriumi csimpánz perceptuális és viselkedéses világában ismerős dolgok. Kíváncsi vagyok azonban arra, hogy képes-e összerakni ezeket ezen az újfajta módon, akár véletlenül is. Az Ön mentális cselekvésének elvégzését a verbális szuggesztióm váltotta ki, és valószínűleg gyakran végez magától hasonló mentális cselekvéseket saját szuggesztiójára adott válaszként, ha nem is hangosan, de mindenképpen szavakban. Vajon lehetne ez másképp is? Véghez tudna-e vinni egy ilyen mentális cselekedetet önmagától, a verbális szuggesztió segítsége nélkül? Ezek igencsak egyszerű kérdések a csimpánzokról, de senki sem ismeri a válaszokat egyelőre. Nem lehetetlen megtalálni a válaszokat, de nem is könnyű. A kontrollált kísérletek meghozhatják a válaszokat, melyek fényt vetnének arra, hogy milyen szerepet játszott a nyelv az agyaknak olyan elmékké történő átalakításában, mint a mienk. Azért vetem föl azt a kérdést, hogy tudnak-e a csimpánzok tüzet gondozni, mert valahol a történelem előtti időkben őseink ezt tették. Szükséges volt-e a nyelv ehhez a civilizáció kialakulását nagymértékben elősegítő lépéshez? Néhány bizonyíték azt sugallja, hogy e lépés több százezer évvel - vagy akár egy millió évvel (Donald 1991, 114. 0.) - a nyelv megjelenése előtt, de természetesen azután történt, hogy hominida vonalunk elvált a modern emberszabású majmok őseitől. E kérdésben a vélemények határozottan különböznek. Sok kutató meg van győződve arról, hogy a nyelv jóval korábban kezdett kialakulni, így elég idő állt rendelkezésére, hogy biztosítsa a tűz megszelidítését (Pinker 1994). Még amellett is megkísérelhetünk érvelni, hogy a tűz megzabolázása önmagában vitathatatlan bizonyítéka a korai nyelv létezésének - ha éppen meg tudjuk magunkat győzni afelől, hogy e mentális hőstett megkövetelte az elemi nyelvet. Avagy a tűz gondozása nem is akkora dolog? Talán az egyetlen oka annak, hogy nem találunk csimpánzokat a vadonban tábortűz körül üldögélni az, hogy esős lakóhelyeiken soha nincs elegendő tűzifa ahhoz, hogy alkalmuk legyen a tűz gondozására. (Sue Savage-Rumbaugh törpecsimpánzai szeretnek piknikelni az erdőségben, és éppúgy élvezettél bámulnak a tábortűz lángjaiba, mint mi, de elmondása szerint kételkedik abban, hogy rájuk lehetne-e bízni a tűz gondozását, akár képzésükkel is.) Ha a termeszek képesek kidolgozott, jól szellőző sárvárosokat építem, és a szövőmadarak képesek merészen tervezett függőfészkeket szőni, illetve a hódok több hónapig tartó munkával képesek felépíteni a gátjaikat, akkor a csimpánzok ne tudnának egyszerű tábortüzet őrizni? E szónoki kérdés félrevezet a képességek felől. Figyelmen kívül hagyja azt az igencsak nyilvánvaló lehetőséget, hogy két alapvetően különböző módja van a gátépítésnek: az egyik, ahogy a hódok építik, a másik, ahogy mi. A különbségek nem szükségszerűen a termékekben jelentkeznek, hanem az azokat létrehozó agy kontrollstruktúráiban. Egy gyerek tanulmányozhatja a szövőmadár fészeképítését, majd lemásolhatja magát a fészket úgy, hogy megtalálja a megfelelő füvet, és azokat a megfelelő sorrendben összefonva, teljesen ugyanazokon a lépéseken keresztül azonos fészket épít. A két építési folyamat filmjének párhuzamos levetítése azt az elemi erejű meggyőződést kelthetné bennünk, hogy ugyanazt a jelenséget láttuk kétszer egymás mellett, de nagy hiba lenne azokat a gondolkodási folyamatokat a madárnak tulajdonítani, amelyekről úgy tudjuk vagy képzeljük, hogy a gyerekben végbemennek. Nagyon kevés hasonlóság lehet a gyerek és a madár agyában zajló folyamatok között. A madár (nyilvánvalóan) a minimalista szubrutinok speciális célú hálózatának gyűjteményével van felszerelve, melyet az evolúció a kémkedés hírhedt annyittudjon-amennyi-éppen-szükséges alapelve szerint tervezett: olyan kevés információval lásd el az ügynököt, hogy az éppen csak elegendő legyen a feladat ráeső részének végrehajtásához. Ezen elv alapján tervezett kontrollrendszerek megdöbbentően sikeresek lehetnek - elvégre ezt mutatja a madarak fészke is - amikor a környezetet elégséges egyszerűség és szabályszerűség, és ennélfogva bejósolhatóság jellemzi ahhoz, hogy előnyben részesítse az egész rendszer előretervezését. A rendszer valódi tervezete jóslást - valójában fogadást - tesz arra vonatkozóan, hogy a környezet olyan lesz, amilyennek a rendszer működéséhez annak lennie kell. Amikor a környezet komplexitása növekszik és a bejósolhatatlanság egyre komolyabb probléma lesz, akkor egy másfajta tervezési elv lép működésbe. Ez a kommandóosztag elv, melyet A Navarrone ágyúi című film is bemutat: adj meg az egész küldetéssel kapcsolatban minden lehetséges információt mindegyik ügynöknek úgy, hogy a csapatnak lehetősége
maradjon a megfelelő rögtönzésre, mikor nem várt akadályok merülnek fel. Így az evolúciós tervezési tér területén létezik egy vízválasztó: amikor kontrollal kapcsolatos probléma merül fel, akkor a véletlen műve lehet, hogy az evolúció melyik irányba hajtja a sikeres utódokat. Talán ekkor durván két útja-módja van a tűz gondozásának: az egyik a hód gátépítéséhez hasonló, a másik a mienk. Ha ez így van, akkor az számunkra igen jó, hogy az őseink nem a hódéhoz hasonlóra hibáztak rá, mert ha arra az útra tértek volna rá, akkor lehet, hogy ma az erdők tele lennének tábortűz körül ücsörgő emberszabású majmokkal, de mi nem lennénk itt, hogy csodálkozzunk rajtuk.
Szeretnék javasolni egy olyan keretet, melyben el tudjuk helyezni az agyak különféle tervezési lehetőségeit, hogy lássuk, honnan származnak képességeik. Vérlázítóan túlegyszerűsített struktúra lesz, de az idealizáció a könnyed áttekinthetőség ára, aminek megfizetésére gyakran hajlandónak kell mutatkozni. A fejlesztés és tesztelés tornyának fogom hívni, mivel, amint a torony következő szintje felépül, akkor az azon a szinten élő organizmus képessé válik arra, hogy a jobbnál jobb lépéseket minél hatékonyabban találja meg.135 Kezdetben - amint egyszer beindult a gépezet - a fajok természetes szelekció általi darwini evolúciója működött. A kiválasztott organizmusokat a gének rekombinációjának és mutációjának többé-kevésbé önkényes folyamatai vakon hozták létre. Ezek az organizmusok tereptesztelésnek lettek alá vetve és csak a legjobb tervezetek maradtak életben. Ez a torony földszintje. Lakóit hívjuk darwini teremtményeknek. Ez a folyamat milliónyi cikluson ment át, számos csodálatos tervezetet, növényt és állatot egyaránt teremtve, és újdonsült teremtményei között volt néhány a fenotipikus plaszticitás tulajdonságával rendelkező tervezet is. Az egyedi kiválasztott organizmust nem teljes mértékben a születésnél tervezték meg, vagy másszóval, tervezeteiknek voltak olyan elemeik, melyeket a tereptesztelés során az események szabályozhattak be. (Ez teszi lehetővé a Baldwin-hatást, mint láttuk a 3. fejezetben, de most figyelmünket arra az organizmuson belüli tervezetre fordítjuk, mely a darut tervezi.) E jelöltek némelyikéről feltételezhetjük, hogy nem voltak jobb körülmények között, mint az előrehúrozott unokatestvéreik, mivel nem volt módjuk előnyben részesíteniük (az ismétlésre kiválasztaniuk) azokat a viselkedéses lehetőségeket, melyekkel a „kipróbálás” céljára fel voltak szerelve. Másokról azonban feltételezhetjük, hogy elég szerencsések voltak ahhoz, hogy beépített „megerősítők”-kel bírjanak, amelyek történetesen az okos lépéseket, a kezdeményezőik számára kedvezőbb cselekedeteket erősítették meg. A darwini teremtmények kondicionálható plaszticitással bíró eme részhalmazát skinneri teremtményeknek nevezhetjük, mivel, amint arra B. F. Skinner előszeretettel hivatkozott, az operáns kondicionálás nemcsak analóg a darwini természetes szelekcióval, hanem folytatólagos is azzal. „Ahol az öröklött viselkedés megszűnik, ott a kondicionálás folyamatának öröklött módosíthatósága veszi át az uralmat” (Skinner 1953, 83.0.)
1352. Itt azokat a gondolatokat dolgozom ki, melyeket először 1975-ös írásomban publikáltam. Mostanában fedeztem fel, hogy Konrád Lorenz (1973) természetesen más fogalmakkal, de a daruk hasonló kaszkádját írta le.
A skinneri kondicionálás nemes képessége mindaddig hasznos, míg a korai hibák egyikétől a szervezet el nem pusztul. Egy jobb rendszer magába foglalja az összes lehetséges viselkedés vagy cselekvés közti előszelekciót is, amely kizárja az igazán ostoba lehetőségeket, mielőtt megkockáztatná azokat a kíméletlen világban. Mi emberi lények e harmadik továbbfejlesztés képességével rendelkező teremtmények vagyunk, de nem vagyunk egyedül. E harmadik toronybéli történet kedvezményezettjeit popperi teremtményeknek nevezhetnénk, mivel ahogy azt Sir Karl Popper egyszer elegánsan megfogalmazta, e tervezési többlet „lehetővé teszi hipotéziseink számára, hogy helyettünk haljanak meg”. A pusztán skinneri teremtményektől eltérően, melyek nagy része csak azért marad életben, mert első lépéseik szerencsések, a popperi teremtmények azért lesznek túlélők, mert elég okosak ahhoz, hogy az első lépéseiket ne a véletlenszerűség jellemezze. Természetesen szerencsések, hogy okosak, de ez azért jobb, mint hogyha csak pusztán szerencsések lennének.
De hogyan is kell végbemennie ennek az előszelekciónak a popperi teremtményekben? Honnan kellene érkeznie a visszajelzésnek? Ennek egyfajta belső környezetből kell származnia, egy oly módon strukturált belső valamiből, amelynek az előnyben részesített szimulált cselekvései meglehetősen gyakran azok a valódi cselekvések, melyekre a valós világ szintén az áldását adná, ha ténylegesen bekövetkeznének. Röviden szólva, bármi legyen is az a belső környezet, annak sok információt kell tartalmaznia a külső környezetről és annak szabályszerűségeiről. Semmi egyéb (a mágián kívül) nem képes előszelekciót szolgáltatni. Itt most óvakodnunk kell attól, hogy ne úgy képzeljük el ezt a belső környezetet, mint ami puszta másolatként reprodukálja a külvilág összes fizikai eshetőségeit. (Egy ilyen csodálatos játékvilágban a fejünkben levő pici forró kályha valójában elég forró lenne ahhoz, hogy a fejünkben levő, kályhára helyezett kisujjunkat megégessük!) A világról szóló információnak ott kell lennie, de ugyanakkor oly módon kell szerveződnie, hogy csoda nélkül lehessen megmagyarázni odakerülését, fennmaradását, és azt, hogy ténylegesen miképp éri el azokat
az előszelekciós hatásokat, melyek a raison d'étre-jét adják. Vajon mely állatok tartoznak a popperi, és melyek pusztán a skinneri teremtmények közé? Skinner kedvenc kísérleti állatai a galambok voltak, és tanítványaival együtt az operáns kondicionálás olyan kifinomult technológiáját dolgozták ki, hogy a galambokat meglehetősen bizarr és bonyolult tanult viselkedésformákra tanították meg. A skinneriánusok közismerten soha nem tudták bizonyítani, hogy a galambok nem popperi teremtmények, és egy egész sereg különböző fajjal - a poliptól a halakon át az emlősökig - folytatott kutatás nagyon is azt sugallja, hogy ha egyáltalán léteznek tisztán, kizárólag próba-szerencse tanulásra képes skinneri teremtmények, akkor azok az egyszerű gerinctelenek között találhatóak. Az Aplysia nevű tengeri meztelen csiga többé-kevésbé pótolta a galambot az egyszerű kondicionálás mechanizmusait vizsgáló kutatások körében. (A kutatók egy pillanatig sem haboznak és viták nélkül rangsorolják az állatokat aszerint, hogy mennyire értelmesek. Ez nem jelenti a létezés nagy láncolatának rövidlátó elfogadását, sem pedig a fejlődés létrájának megmászásáról alkotott indokolatlan feltételezéseket. Ez a kognitív képességek objektív mércéitől függ. Tény, hogy a polip például elképesztően okos, amitől nem lepődhetnénk meg, ha nem léteznének az intelligencia mérésének filogenetikai sovinizmustól mentes eljárásai.) Következésképpen azt mondhatnánk, hogy nem is különbözünk semmilyen más fajtól abban, hogy popperi teremtmények vagyunk. Ez azonban mégiscsak merész kijelentés lenne. Az emlősök, a madarak és a hüllők mind képesek arra, hogy a környezetükből származó információt felhasználják a viselkedéses lehetőségeik kiválogatására, mielőtt belevágnának azokba. Most érkeztünk el a toronyhoz, melyre a történet további részeit építem. Amint eljutottunk a popperi teremtményekhez, melyek agya képes előszelekciós hőstettekkel belső környezetté formálódnia, felvetődik a kérdés, és mi történik ezután? Miképp kerül beépítésre a külső környezetről szóló új információ ezekbe az agyakba? Ennél a pontnál térnek vissza kísérteni a korábbi tervezési döntések, melyek most korlátozzák a tervező munkáját. Különösképpen azok a választások, melyeket az evolúció az annyit-tudjon-amennyi-éppenszükséges és a kommandóosztag-elv között megtett, most jelentősebb mértékben korlátozzák a tervezési fejlesztések lehetőségeit. Ha egy faj agyterve már az annyit-tudjon-amennyiszükséges útra tért különös tekintettel néhány kontrollproblémára, csak kisebb módosítások (finom behangolás, mondhatnánk) végezhetők el könnyedén a létező struktúrában. így az új problémákért, a külső környezet új vonásaiért felelős belső környezet irányába történő főbb átalakítás egyetlen lehetősége az, hogy a kontroll új rétege alá süllyeszti a régi előhúrozást (Az MI kutató Rodney Brooks ezt a témát dolgozta ki munkáiban [pl.: 1991] ). A kontroll e magasabb szintjei a sokoldalúság területén bekövetkező óriási mértékű gazdagodás rejtett képességeivel rendelkeznek. És különösen ezeken a szinteken kell keresnünk a nyelv szerepét (mikor végül megjelenik a színen) agyunk virtuóz előszűrővé alakításában. Ránk, emberekre is jellemzőek a szokásos rutin cselekvések, de fontos tetteink gyakran hihetetlen ravaszsággal irányulnak a világra, vagyis a viselkedéses tervek a világról szóló hatalmas könyvtárnyi információ hatása alatt rendkívül jól tervezetten formálódnak. Más fajokkal közös ösztönös cselekvéseink tanúsítják az őseink fájdalmas felfedező útjaiból származó előnyöket. Néhány magasabbrendű állattal közös utánzó cselekvéseink nemcsak az őseink gyűjtötte információk hasznát, hanem az utánzás „hagyományának” a társas csoportosulásokon keresztül - nem genetikai úton - történő átadását is jelzik. A még szándékosabban tervezett cselekedeteink azonban más kultúrákbeli fajtársaink által gyűjtött és átadott információk előnyeit hordozzák, amik továbbá olyan információ egységeket is tartalmaznak, melyeket semmilyen egyedülálló emberi lény sem valósított vagy értett meg bármilyen értelemben is. És habár ezen információk némelyike inkább ősi szerzemény, nagy része vadonatúj. Amikor összehasonlítjuk a genetikai és a kulturális evolúció időskáláját, fontos észben tartani, hogy ma mindannyian könnyen megértünk számos olyan ideát, melyek nagyapáink idejében egyszerűen elgondolhatatlanok voltak még a lángelmék számára is!
A tisztán popperi teremtmények utódai azok, melyek belső környezetét a külső környezet tervezett részletei informálják. A darwini teremtmények eme rész-rész-részhalmazát gregori teremtményeknek hívhatjuk. Számomra a brit pszichológus, Richard Gregory testesíti meg azt a kiemelkedő teoretikust, aki az információnak (pontosabban, Gregory szavaival, a potenciális intelligenciának) az okos lépések (Gregory szavaival, a mozgásos intelligencia) létrehozásában játszott szerepével foglalkozik. Gregory felhívja a figyelmet arra, hogy egy pár olló, mint jóltervezett készítmény, nem csak az értelem eredménye, hanem - egy igencsak lényegretörő és intuitív értelemben - annak letéteményese is (külső potenciális intelligencia): ha valakinek adunk egy pár ollót, akkor megnöveljük az esélyeit, hogy biztonságosabban és gyorsabban érkezzen el az okos lépésekhez (Gregory 1981, 311kk.). Az antropológusok régóta felismerték, hogy a szerszámhasználat megjelenésével együttjárt az intelligencia nagymérvű megnövekedése. A vadonbeli csimpánzok durván elkészített pálcákkal pecáznak a termeszhangyákra. E tény további jelentőségét növeli az, amikor rájövünk arra, hogy nem minden csimpánz lelt rá e fortélyra, mivel vannak olyan csimpánz „kultúrák”, ahol a termeszek jelenlévő, de kihasználatlan élelemforrások. Ez arra hívja fel a figyelmünket, hogy az eszközhasználat kétféle módon jelzi az intelligenciát. Nemcsak megköveteli az értelemtől, hogy felismerjen és karbantartson egy szerszámot (a gyártásáról nem is szólva), hanem az eszközhasználat fel is ruházza értelemmel azokat, akik eléggé szerencsések ahhoz, hogy hozzájutnak a szerszámhoz. Minél jobban tervezett a szerszám (minél több információ íródott be az előállításába), annál több potenciális intelligenciában részesíti felhasználóját. És Gregory arra mutat rá, hogy a kiemelkedő eszközök között vannak, az ő szóhasználatával az „elmeszerszámok”: a szavak. A szavak és más elmeszerszámok olyan belső környezetet kínálnak a gregori teremtménynek, mely lehetővé teszi számára, hogy sokkal kifinomultabb lépésgenerátorokat és lépéstesztelőket szerkesszen. A skinneri teremtmények azt kérdik önmaguktól „Mit csinálok a következő lépésben?” és nincs kulcsuk a válaszhoz mindaddig, míg néhányszor alaposan pórul nem járnak. A popperi teremtmények nagy lépést tesznek előre azzal a kérdéssel „Mit kellene a következőkben tennem?” A gregori teremtmények még nagyobb lépést tesznek azzal, hogy megtanulják, miképp gondolkodjanak jobban affelől, hogy miről is kellene a következőkben gondolkodniuk - és így tovább. Ez képezi a további belső, semmilyen rögzített vagy észrevehető korláttal nem bíró megfontolás tornyát. Mi történik egy emberi vagy hominida aggyal, amikor szavakkal lesz felszerelve? Főként, milyen e környezet formája, mikor oda a szavak először bekerülnek? Határozottan állíthatjuk, hogy nem simára gyalult játszótér, sem pedig tabula rasa. Újonnan felfedezett szavainknak egy igen bonyolult, hegyekkel s völgyekkel szabdalt tájon kell lehorgonyozniuk magukat. A korábbi evolúciós nyomásnak köszönhetően belső képességtereink fajspecifikusak, narcisztikusak, és akár egyénről egyénre is változnak. Jelenleg számos kutató vizsgálja e terrénum
parcelláit. A pszichológus Frank Keil (1992) és munkatársai Cornell-ben bizonyítékokkal rendelkeznek arra nézve, hogy bizonyos erősen absztrakt fogalmak - mint például az életben levés vagy a birtoklás fogalmai - genetikailag elő vannak készítve a fiatal gyermek elmeszerszám-készletében. Amikor a birtoklás, adás és kapás, megtartás és elrejtés, és rokonaik bekerülnek a gyermek agyába, akkor már részlegesen felépített otthonukra lelnek. Ray Jackendoff (1993) és más nyelvészek az olyan fogalmakkal, mint a mellett, a rajta, a mögött és társaikkal kapcsolatos intuícióink mögött meghúzódó téri reprezentáció alapvető struktúráit azonosították - melyek a lokomóció kontrolljának növelésére és a mozgó tárgyak elhelyezésére figyelemre méltó módon előre vannak tervezve. Nicholas Humphrey (1976, 1983, 1986) szerint az intencionális hozzáállás alkalmazásának genetikai prediszpozícióval kell rendelkeznie, míg Alan Leslie (1992) és mások bizonyítékot szolgáltattak erre nézve, olyan formában, amit ő „elmeelmélet modul”-nak nevezett el, és, amely másodrendű vélekedések (vélekedésekről alkotott vélekedések és más mentális állapotokról alkotott mentális állapotok) létrehozására vannak megtervezve. Az autista gyermekek egy részével kapcsolatban úgy tűnik, hogy problémáik eredetét nagyon jól le lehet írni úgy, mint akik e modul működésképtelenségétől szenvednek, amit némelykor érdekes módon kompenzálnak. (Ennek irodalmi áttekintését lásd Baron-Cohen 1995.) így az agyba beköltöző szavak (és ennélfogva a mérnek), oly sok eddig fontolóra vett korábbi tervezési újdonsághoz hasonlóan, a teljesen új architektúrák építése helyett inkább az előzetesen már létező struktúrákat fejlesztik és formálják (lásd Sperber [1994], aki darwini szempontból foglalja össze azt, hogy a kulturálisan továbbított funkciók miképp exaptálják a genetikailag adott funkciókat). Mindazonáltal ezek az újonnan tervezett funkciók nem kitalációk, és igenis az előrelátás nagyerejű képességét teremtik meg. Egy belső modell lehetővé teszi egy rendszer számára, hogy előrelássa a jelen cselekvések jövőbeni következményeit, anélkül, hogy ténylegesen elkövetné azokat a cselekvéseket. Főként, képes elkerülni olyan cselekvéseket, melyek menthetetlenül valamilyen jövendő szerencsétlenség felé vezetnek („baklövés”). Kevésbé drámai, de ugyanilyen fontos, hogy a modell képessé teszi a cselekvőt, hogy aktuális „díszletező” lépéseket tegyen, melyek nyilvánvalóan előnyös későbbi lépéseket építenek fel. A versengésbeli előny veleje - legyen az a sakkban vagy a gazdaságban - a díszletező lépések felfedezése és végrehajtása. [Holland 1992, 25. o.] Íme, itt az összes daru végét jelentő daru: egy felfedező, mely valóban előrelát, mely képes túlnézni a közvetlenül adott lehetőségeken. De mennyire képes a „díszletezés” igazán segíteni a nyelv beavatkozása nélkül a modell manipulációjának kontrollálásában? Mennyire lehet sokrétű és hosszútávú az előrelátás? Ez a relevanciája a csimpánzok egy új színhely képzeletbeli megjelenítésének képességét illető kérdésemnek. Darwin (1871, 57. o.) meg volt győződve afelől, hogy a nyelv előfeltétele „a hosszú gondolatmeneteknek”, és ezt az állítást számos mai szerző különféleképpen támasztja alá [például Julian Jaynes (1976) és Howard Margolis (1987)]. A hosszú gondolatmeneteket kontrollálni kell, mert egyébként elkalandoznak élvezetes, noha eredménytelen ábrándozások irányába. A szerzők meggyőzően azt állítják, hogy a nyelv által lehetővé tett önbuzdítások és figyelmeztetések valójában döntő fontossággal rendelkeznek az olyan fajta hosszútávú tervek fenntartásában, melyekkel csak mi emberek foglalatoskodunk (hacsak, a hódhoz hasonlóan nincs bennünk beépített specialista egy bizonyos hosszútávú terv befejezésére). (E témák további vizsgálatát lásd Clark és Karmiloff-Smith 1994, Dennett 1994c.) Így jutok el a fejlesztés és tesztelés toronyban felfelé menet az utolsó lépcsőhöz. Ama csodálatos ideának van még egy megtestesülése, és ez az, ami elménknek a leghatalmasabb erőt kölcsönzi. Amint egyszer már rendelkezünk a nyelvvel - az elmeszerszámok bőséges készletével - akkor ezeket az eszközöket felhasználhatjuk a megfontolt, előrelátó fejlesztés és tesztelés épületében: a tudományban. A fejlesztés és tesztelés minden más változata hozzá képest csak megbízhatatlan valami. A legszerényebb skinneri teremtmény elkövette hibákhoz társuló monológ így szólhatna „Hát, ezt még egyszer nem szabad csinálni!” és bármilyen cselekvő ágensnek nyilvánvalóan a legkeményebb lecke azt megtanulni, hogy miképp tanuljon saját hibáiból. Ahhoz, hogy tanuljon belőle, képesnek kell lennie arra, hogy eltöprengjen fölötte, és ez nem kis dolog. Az
élet rohan tovább, és hacsak nem fejlesztette ki saját nyomai rögzítésének stratégiáit, akkor az MI területén érdemek hozzárendeléseként (illetve természetesen „kudarc hozzárendelés ”-ként is) ismert feladat megoldhatatlan. A nagysebességű állóképes fényképezés megjelenése forradalmi technológiai előrelépés volt a tudományban, mert először tette lehetővé az ember számára, hogy bonyolult időbeli jelenségeket ne a tényleges időben, hanem a nekik megfelelő időskálán vonjon vizsgálat alá - vagyis mindezt jól átgondoltan, azokról az összetett eseményekről alkotott nyomok módszeres visszafejtő elemzésével tegye. Ebben az esetben azt látjuk, hogy egy technológiai fejlődés óriási növekedést eredményezett a kognitív teljesítményben. A nyelv megjelenése az emberek számára pontosan eféle adomány volt, olyan technológia, amely a gondolkodás tárgyainak teljesen új, vagyis a szóban testet öltött másolatok bármilyen sorrendben, bármilyen iramban áttekinthető - osztályát teremtette meg. És ez az önművelés új dimenzióját nyitotta meg: csak a saját hibák ízlelgetését kellett elsajátítani. A tudományt nemcsak a hibák elkövetése jellemzi, hanem az is, hogy a nyilvánosság előtt követik el azokat. E hibákat mindenki annak reményében veheti szemügyre, hogy mások segítenek helyesbíteni és kiküszöbölni a felmerülő tévedéseket. Nicholas Humphrey, David Premack (1986) és mások tetszetős állításai szerint a csimpánzok természetüknél fogva pszichológusok, míg jómagam őket másodszintű intencionális rendszereknek nevezném, melyek képesek az intencionális hozzáállást más dolgok irányába alkalmazni. Nem meglepő, ha saját velünkszületett felszerelésünkbe beletartozik egy elmeelmélet modul, amint azt Leslie, Baron-Cohen, és mások állítják, mivel talán ez a csimpánzzal közös őstől örökölt adottság. De még ha a csimpánzok hozzánk hasonlóan velükszületettségüknél fogva természetes pszichológusok is, mindamellett hiányzik belőlük egy döntő fontosságú tulajdonság, mely minden embernél - mint természetes pszichológusnál (legyen az szakmabéli vagy naiv változatban) - megvan: soha nem jutnak el odáig, hogy megfigyeléseiket összevessék. Soha nem vitatják meg az attribúciókat, és nem tesznek fel kérdéseket egymás konklúzióinak alapjaira vonatkozóan. Nem is csoda, hogy felfogóképességük oly korlátozott. A mienk is ilyen lenne, ha mindent egyedül, magunkban kellene kidolgoznunk. Hadd foglaljam össze ezt az igen csak gyors áttekintést. Agyunk, és csak az emberi agy van felszerelve milliónyi más, nem a saját agyaink őseitől származó agyaktól szerzett szokásokkal és módszerekkel, elmeszerszámokkal és információkkal. Elménk, miután megerősödött a fejlesztés és tesztelés tudománybeli megfontolt, előrelátó használatával, a legközelebbi állatrokonaink elméitől eltérő szintre kerül. A növekedés e faj specifikus folyamata oly módon gyorsult fel és erősödött meg, hogy ennek tervezési fejlesztései egyetlen generációja mellett most már eltörpülhetnek az evolúció milliónyi évei természetes szelekciójának K+F folyamatai. Agyunk anatómiai összehasonlítása a csimpánzéval (vagy a delfinével, vagy más nem emberi aggyal) majdnem hogy lényegtelen, mert agyunk a valóságban olyan egyedi kognitív rendszerré állt össze, amely mellett elbújhat az összes többi. Egy olyan újítás kapcsolta őket össze, mely kizárólag a mi agyunkat és semmilyen más élőlényét nem hódította meg: a nyelv. Nem követem el azt a bárgyú állítást, mely szerint agyaink a nyelv révén egyetlen gigantikus, nemzetek fölötti gondolatokban gondolkodó elmévé kapcsolódnak össze, azt viszont állítom, hogy mindegyik egyedi emberi agy kommunikatív kapcsolatainak köszönhetően mások kognitív munkáinak hasznát oly módon élvezi, hogy az még soha nem látott hatalmat kölcsönöz számára. A csupasz állati agyak meg sem közelítik a fejünkben hordott keményen felfegyverzett és felszerelt agyakat. E tény megfordítja a bizonyítási kötelezettségét annak az érvnek, mely egyébként minden más érvet elsöpörne útjából. Ez nem más, mint először a nyelvész Noam Chomsky (1975) és legújabban a filozófus Jerry Fodor (1983) és Colin Mcginn (1991) által hangoztatott állítás, miszerint a mi elménk, a többi fajéhoz hasonlóan, „kognitív zárás”-tól szenved a vizsgálódás néhány területén. A pókok például képtelenek a halászat fogalmáról töprengeni, a madarak pedig (melyek némelyike kiváló halász) nem érik fel ésszel a demokráciát. Ami hozzáférhetetlen a kutya vagy a delfin számára, lehet, hogy a csimpánz kapásból megérti, míg a csimpánz előtt kognitív szinten néhány olyan terület marad zártan, amelyekkel nekünk embereknek semmi nehézségünk nem akad. Chomsky és társai szónoki kérdést tesznek fel: Mitől gondoljuk, hogy mások vagyunk? Nincsenek-e szigorú határai a homo sapiens felfogóképességének?
Chomsky szerint minden emberi gondot be lehet sorolni „problémák”-ba, melyeket meg lehet oldani, és „rejtélyek”-be, melyeket nem. A szabad akarat problémája Chomsky véleménye szerint rejtély136. A tudatosság problémája Fodor és McGinn szerint szintén ide tartozik. Azoknak a könyveknek a szerzőjeként (1984, 1991a), melyek azt állítják, hogy magyarázatát adják ezen áthatolhatatlan rejtélyek mindegyikének, azt várhatnák tőlem, hogy ellentmondjak, de ez a hely nem alkalmas az eféle kérdések megválaszolására. Mivel sem Chomsky, sem Fodor nem gondolja azt, hogy meg tudják magyarázni a szabad akaratot és a tudatosságot, tantételként talán kényelmes számukra azon állítás, miszerint az emberileg lehetetlen. Ugyanakkor egyéb állításaik figyelemre méltó módon állnak szemben ezzel. Másképp kifejezve, mindketten üdvözölték - amit helyesen tettek - az emberi agy azon képességét, hogy „elemezze”, és ennélfogva feltehetőleg megértse, az angolhoz hasonló természetes nyelv grammatikai mondatainak hivatalosan deklarált végtelenségét. Ha képesek vagyunk (elvileg) minden mondatot megérteni, akkor miért ne tudnánk megérteni a mondatok ama rendezett készletét, amely legjobban fejezi ki a szabad akarat és a tudatosság problémáinak megoldását? Elvégre Bábel könyvtárának egyik példánya kevesebb, mint ötszáz oldalon, nyelvtanilag helyes, rövid angol mondatokban biztos megoldja a szabad akarat problémáját, és másik példánya egy optimális angol nyelvű mű, mely a tudatosságról szól 137. Nagyon is lehetséges, hogy egyik könyvem sem tartozik azok közé, de hát ilyen az élet. Nem hiszem, hogy Chomsky vagy Fodor ama könyvek (vagy a billiónyi legjobb vesztes) bármelyikéről is kinyilvánítanák, hogy egy szokványos angol nyelvű olvasó számára érthetetlenek.138 Így talán azt gondolják, hogy a szabad akarat és a tudatosság rejtélyei olyannyira mélyek, hogy semmilyen könyv - bármely nyelven, bármily hosszú is legyen - sem tudná azokat megmagyarázni egy értelmes lénynek. Ezen állításnak azonban semmilyen biológiai megfontolásból származó bizonyítéka sincs. Hm, ez bizonyára az égből pottyant. Vonjuk górcső alá a „zárás” érvet. „Ami egy patkány előtt zárva marad, az nyitva lehet egy majom előtt, és ami nyitva áll előttünk, az zárva lehet a majom számára” (McGinn 1991, 3. o.). McGinn felhívja a figyelmünket, hogy a majmok például képtelenek felfogni az elektron fogalmát, de szerintem közömbösnek kellene maradnunk e példával szemben, nem csak mert a majmok nem képesek az elektronokkal kapcsolatos válaszokat megérteni, hanem a kérdéseket sem értik (Dennett 1991d). A majom nem esik zavarba, még egy kicsit sem. Mi kétségtelenül elég jól megértjük a szabad akarattal és a tudatossággal kapcsolatos kérdéseket ahhoz, hogy tudjuk mitől jöttünk zavarba (ha zavarba jöttünk). Így amíg Chomsky és Fodor és McGinn nem szolgáltat számunkra állatokkal (vagy emberekkel) kapcsolatos világos eseteket, akik zavarba tudnak jönni olyan kérdésektől, amelyek helyes válaszai nem tudják őket nem zavarba ejteni, addig semmiféleképpen nem bizonyították a „kognitív zárás” létezését vagy valószínűségét az embereknél. Az érvelésüket biológiai, naturalista érvelésként mutatták be, és emlékeztettek minket más állatokkal való rokonságunkra, figyelmeztetve arra, nehogy abba az ősi csapdába essünk, miszerint azt gondoljuk, hogy „végtelen” elméinkkel „milyen angyaliak vagyunk” mi emberi „lelkek”. Valójában azonban ez pszeudo-biológiai érvelés, olyan, amelyik a valódi biológiai 136 Chomskyval szembeni tisztesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy pusztán annyit mond, hogy a szabad akarat rejtély lehet. „Nem szorgalmazom ezt a következtetést, csak annyit mondok, hogy ezt a priori nem lehet kizárni” (Chomsky 1975, 175. o.). Ezt a finom sugallmat mások mohóságukban tudományosan megalapozott bizonyítássá fújták fel! 137 Két másik könyv a könyvtárban e mesterművek legérdekfeszítőbb „cáfolatai”, de természetesen a könyvtár nem tartalmazza a polcain az igaz könyvek egyikének sem semmilyen úgynevezett szakszerű cáfolatát. E „kaszás” műveknek pusztán látszólagos cáfolatoknak kell lenniük. Ez nyilvánvalóan egy olyan tény esetét példázza, melynek ugyan igaznak kell lennie, de lényegileg haszontalan, mivel soha nem tudjuk megmondani, hogy melyik könyv melyik, mondjuk Isten segítsége nélkül. Az efajta tény létezése a 15. fejezetben válik fontossá. 138 Chomsky valóban felülvizsgálta korábbi, a nyelv természetéről alkotott nézeteit, különbséget téve a „K-nyelv” (a külső platóni tárgy, az angol nyelv, melyen Bábel könyvtárának oly sok könyve íródott) és a „B-nyelv” között (a belső, intenzionális, egyéni nyelvhasználat], és tagadja, hogy a K nyelv a tudományos vizsgálódás megfelelő tárgya, úgyhogy Chomsky valószínűleg kifogásolná e szókimondó ellenvetésemet (Steven Pinker [személyes közlés]). De az érvelés menetének és az egyéni B nyelv felé fordulásnak még körmönfontabb módjai vannak. Tude Chomsky vagy bárki más jó okot adni arra, hogy azt higgyük, hogy bármelyik ötszázoldalas rövidmondatos könyv, mely megfelel valamely normális, írástudó ember B-nyelv normáinak, érthetetlen lenne („elvileg”) ama személy számára?
részleteket mellőzve megakadályoz minket abban, hogy egy fajt - a mi fajunkat - rögvest levegyük a malacot a gyíkot és a hangyát a kagyló fölé helyező intelligencia skáláról. Minden bizonnyal nem zárhatjuk ki az elvi lehetőségét annak, hogy elménk bizonyos területek előtt kognitív szempontból zárva marad. Valójában, amint azt a 15. fejezetben részletesebben látni fogjuk, bizonyosak lehetünk affelől, hogy a kétségtelenül elbűvölő és fontos tudásnak vannak olyan birodalmai, ahová véges határain belül fajunk soha nem fog belépni. De ez nem azért lesz így, mert a végső érthetetlenség kőfalaiba ütközünk, hanem mert a világegyetem hőhalála előbb következik be, minthogy eljutnánk oda. Akárhogyis, ez nem állati agyunk törékenységének tulajdonítható korlát, nem a „naturalizmus” parancsszava. Ellenkezőleg, a darwini gondolkodás helyes alkalmazása azt sugallja, hogy ha túléljük a saját magunk gerjesztette környezeti válságokat, felfogóképességünk oly mértékben növekedni fog, ahogy az most felfoghatatlan számunkra. Miért is nem szereti Chomsky és Fodor és McGinn e konklúziót? Ez az emberi elme számára - és kizárólag annak - a világegyetem rejtélyei és problémái fölötti korlátlan uralom lehetőségét veti fel. Mi lehetne ennél is csodálatosabb? A probléma, azt gyanítom, az, hogy az eszközöket tartják elégtelennek. Ha az elme ereje a daruknak, és nem az égi fogantyúknak tulajdonítható, akkor azon nyomban rejtélyekkel is beérik. Mindenesetre ez az attitűd gyakran felbukkant e viták folyamán, és Chomsky legfőbb szakmai tekintélyként képviselte azt.139 2. Chomsky kontra Darwin: négy epizód Chomsky, gondolhatnák, nagyban előre lépett volna, ha a nyelvi szervről szóló vitatott elméletét az evolúciós elmélet szilárd talapzatán horgonyozza le, mely kapcsolatra utalt is néhány írásában. Ugyanakkor e tekintetben jóval inkább szkeptikus. - STEVEN PINKER 1994, 355. o. A nyelvhez vagy a szárnyakhoz hasonló rendszerek esetében még elképzelni is nehéz olyan szelekciós folyamatot, mely kialakulásukat okozhatta. - NOAM CHOMSKY 1988, 167. o. Még mindig van egy jókora szakadék azon kognitív tudósok között, akik egyfelől az Ml, illetve a fogalomképző és a problémamegoldó viselkedés kutatási területéről jöttek, másfelől azok között, akik a nyelvvel foglalkoztak. ... Amint a nyelvi folyamatok egyedülálló mivoltát hangsúlyozzák, mint azt Chomsky teszi..., a szakadék még szélesebbé válik. - HERBERT SIMON és CRAIG KAPLAN 1989, 5. o. -
1956. szeptember 11-én az MIT-n három előadást tartottak a Villamosmérnökök Intézetének egy gyűlésén. Az egyik Alan Newell-é és Herbert Simon-é (1956) volt, The Logic Theory Machine (A logikaelmélet-gép) címmel, és ebben először mutatták meg, hogy egy számítógép miként tudja igazolni a logika nem triviális tételeit. E „gép” volt az Általános Problémamegoldójuk (Newell és Simon 1963) apja (vagy nagyapja), és a Lisp számítógépnyelv prototípusa, amely az MI számára durván olyan, mint a DNS kód a genetika számára. A logikaelmélet gép méltó vetélytársa Art Sámuel sakkprogramjának az MI Ádámja címért folytatott küzdelemben. Egy másik előadást George A. Miller The Magical Number Seven, Plus or Minus Two (A mágikus hetes szám, plusz vagy mínusz kettő) címmel tartotta, mely egyike lett a kognitív pszichológia klasszikus írásainak (Miller 1956). A harmadik előadást egy huszonhét éves harvardi egyetemi ösztöndíjas, Noam Chomsky tartotta Three Models for Description of Language (1956) (A nyelv leírásának három modellje) címmel. A visszamenőleges tiszteletkörök mindig egy kicsit önkényesek, amint azt számos alkalommal láttuk, de Chomsky előadása éppannyira számít remek eseménynek, mint a modern nyelvészet megszületése kezdetének. Három főbb tudományos diszciplína született meg ugyanabban a teremben egyetlen napon - kíváncsi vagyok rá, hogy hányan érezték a hallgatóság soraiból, hogy egy ilyen méretű történelmi eseménynek a részesei. George Miller ennek tartotta, amint ez kiderül a gyűlésről szóló beszámolójából (1979). Herbert Simon saját visszaemlékezése az évek során változott. 1969-es könyvében felhívta a figyelmet e rendkívüli eseményre és ezt írta (47. o.): „Ily módon a két területet [a nyelvészetet és a mesterséges intelligenciát] mélyről jövő kapcsolat fűzi össze a korai időktől kezdve. És ez teljes mértékben helyénvaló, mivel konceptuálisan mindketten az emberi elme ugyanazon szemléletét vallják”. Bárcsak igaz 139 Fodor bekapta ezt a golyót: „Senki nem is sejti, hogy miként lehet bármi anyagi tudatos. Azt sem tudja senki, hogy milyen lenne az, ha valakinek lenne erről valamilyen nagyon halovány fogalma” (Fodor 1992). Másszóval, ha valaki arra mer gondolni, hogy megérti a tudatosság kérdését, akkor az hibázik. Fogjuk szaván - és térjünk át más témára.
lenne! 1989-re már láthatta, mennyire elmélyült a szakadék. Nem minden tudós nagy tudós, és nem sok nagy tudós rakja le egy teljesen új terület alapjait, bár vannak néhányan. Ilyen tudósnak számít Charles Darwin és Noam Chomsky. Miként a biológia helyzete állt Darwin előtt - természettörténet, fiziológia, taxonómia és ilyenek -, és melyeket Darwin egyesített a manapság általunk biológiaként ismert tudománnyá, úgy létezett a nyelvészet Chomsky előtt. A kortárs nyelvtudomány, a fonológia, szintaxis, szemantika és pragmatika áltudományaival, az egymással szemben álló és renegát mellékhajtásaival (például az MI területén a számítógépes nyelvészet), továbbá a pszicholingvisztika és neurolingvisztika ezekhez kapcsolódó áltudományaival egyetemben különböző tudományos hagyományokból nőnek ki, melyek a Grimm testvérektől Fredinand de Saussure-ig és Roman Jakobsonig terjedő úttörő nyelvészekig mennek vissza. Mindezt azonban egy úttörő által javasolt elméleti fejlődés egyesítette a tudományos kutatás gazdagon egymásba fonódó családjává. Ez az úttörő Noam Chomsky volt. Az 1957-es vékonyka Syntactic Structures (Mondattani szerkezetek, 1995) című kötete a tervezési tér egy másik területének ambiciózus elméleti kutatásából származó eredmények természetes nyelvekre (mint az angol) történő alkalmazásának számított. E terület az összes lehetséges nyelv mondatainak előállításáért és felismeréséért felelős összes lehetséges algoritmus logikai tere volt. Chomsky munkája szorosan követte Turing tisztán logikai vizsgálódásait a manapság számítógépekként ismert erők területére. Chomsky végül is a nyelvtanok vagy nyelvek típusainak emelkedő skáláját határozta meg - a Chomsky hierarchiát, melyen a komputációs elmélet tanulói mind a mai napig felnőnek - és kimutatta, hogy e nyelvtanok miképp határozhatóak meg kölcsönösen az automaták vagy a számítógépek emelkedő skálájával - a „véges állapotú gépek”-től a „verem automaták”-on és a „lineáris korlátozott kapacitású gépek”-en át a „Turing-gépek”-ig. Élénken emlékszem arra a sokkhullámra, ami végigsöpört a filozófiában, amikor Chomsky munkája először felkeltette a figyelmünket pár évvel később. 1960-ban harvardi másodévesként megkérdeztem Quine professzort, hogy nézeteinek milyen kritikáit kellene elolvasnom. (Akkoriban vadul meggyőződéses antiquineistának tekintettem magam, és már elkezdtem kidolgozni az őt támadó diplomamunkám érveit. Mindenkiről tudnom kellett, aki Quine ellen érvelt!) Azonnal azt javasolta, hogy meg kellene néznem Noam Chomsky munkáit, akit akkoriban a filozófiában kevesen ismertek, de hírneve hamarosan hozzánk is eljutott. A nyelvfilozófusok megosztottak voltak a munkájával kapcsolattban. Volt, aki szerette, volt, aki utálta. Közülünk azok, akik kedvelték hamarosan elmerültek a transzformációk, a fák, a mélystruktúrák, és az új formalizmus minden más elixírjében. Sokan azok közül, akik utálták, borzalmas filiszteri szcientizmusnak, a nyelv elemezhetetlen, formalizálhatatlan gyönyörű finomságai ellen a technokrata vandálok elkövette kardcsörtető támadásnak bélyegezték. Ezen ellenséges attitűd túlerőben volt a legtöbb nagy egyetem idegennyelvi tanszékein. Chomsky lehetett az MIT nyelvészprofesszora, és a nyelvészetet lehetett ott a humántudományok egyikének besorolni, de Chomsky természettudományt művelt, és ez ellenségnek számított - mint minden tagdíjfizető, rendes humanista tudja. Csak amit a Természet ad, igaz tudás. Agyunk eltorzítja a dolgokat; hogy tudjunk, gyilkolunk. (Wordsworth: Visszaadva a kölcsönt, Wordsworth és Coleridge, Európa, Bp., 1982, ford.: Mattyasovszky Brigitta) A Wordsworth-féle romantikus szemlélet tudósát, a szépség gyilkosát, Noam Chomsky testesítette meg tökéletesen, az automatateoretikus és villamosmérnök. Roppant mód ironikus azonban, hogy ama tudományellenes attitűd bajnoka volt, mely a humanisták számára az üdvözülést kínálhatta. Amint az előző részben láttuk, Chomsky azt állította, hogy a tudománynak vannak határai, és az különösképp az elme vizsgálatánál jelentkezik. Sokáig nehézkes volt e különös tényt észrevenni, még azok számára is, akik képesek a kortárs nyelvészet szakmai kérdéseit és ellentmondásait kezelni, de sokáig csodálkoztak is rajta. Chomsky híres (1959) B. F. Skinner Verbal Behavior (1957) (A verbális viselkedés) című könyvét illető kemény bírálata volt a kognitív tudomány egyik alapító okirata. Ugyanakkor
Chomsky tántoríthatatlanul támadta az Ml-t, és oly merész volt, hogy egyik fő művének a Cartesian Linguistics (A karteziánus nyelvészet) (1966) címet adta - mintha azt képzelte volna, hogy a descartesi antimaterialista dualizmus újra finoman visszatér. Nos, melyik oldalon állt? Hát nem Darwin oldalán. Ha Darwin gondolatától iszonyatosan szenvedő fajtársaink egy bajnokot akarnak, aki maga is mélyen és befolyásos módon belegabalyodott a tudományba, akkor nem találhatnának jobbat, mint Chomsky. Az biztos, hogy ez lassan kezdett derengeni a számomra. 1978 márciusában Tufts-on a Society for Philosophy and Psychology rendezésében egy figyelemre méltó vitának voltam a házigazdája.140 Névlegesen kerekasztalbeszélgetésnek indult az MI alapjairól és kilátásairól, hamarosan azonban négy nehézsúlyú teoretikus közötti retorikai csapatmérkőzéssé fajult: Noam Chomsky és Jerry Fodor az Ml-t támadta, Roger Schank és Terry Winograd pedig védelmezte azt. Schank az idő tájt a természetes nyelv megértésének programjain dolgozott, és kritikusai azon elgondolását vették tűz alá, mellyel (számítógépen) leképezni kívánta azon apróságok összevisszaságát, melyeket mindannyian ismerünk, és melyekre a hétköznapi, lerövidítésekkel és utalásokkal teli beszédaktusok megfejtése során mindannyian hagyatkozunk. Chomsky és Fodor megvető szavakkal nyilatkoztak e vállalkozásról, de támadásuk alapjai fokozatosan elcsúsztak a mérkőzés folyamán, mivel Schank nem agyalágyult fickó a selyemfiúk tanszékén, és hűségesen kitartott kutatási terve mellett. Támadásuk a konceptuális hiba Schank hiábavaló dolgokba vágta a fejszéjét - szókimondó, „alapelvi” elítéléseként indult, de Chomsky részéről meglepő engedménnyel zárult: lehetséges, hogy mégis kiderül, amint azt Schank gondolta, hogy a beszédmegértés emberi képességét silány építésű szerkentyűk százainak vagy ezreinek interakciójával kell magyarázni, de az nagy kár lenne, mivel akkor a pszichológiáról a végén bebizonyosodna, hogy nem „érdekes”. Kizárólag kétféle érdekes lehetőség volt Chomsky fejében: a pszichológiáról kiderülhet, hogy a „fizikához hasonlatos” szabályszerűségei néhány mély, elegáns, kérlelhetetlen törvény következményeiként magyarázhatóak - vagy az is kiderülhet, hogy teljesen híjján van minden törvénynek - mely esetben a pszichológia vizsgálatának vagy magyarázatának az egyetlen módja a regényíróé lenne (és Roger Schank-nél sokkal jobban kedvelte Jane Austent, ha már erről van szó). Ezt követően élénk vita bontakozott ki a résztvevők és a hallgatóság között, melyre Chomsky munkatársa az MIT-ről Marvin Minsky tette fel a koronát: „Szerintem csak a humántudományok MIT-s professzora feledkezhet meg a harmadik „érdekes” lehetőségről: a pszichológiáról kiderülhet, hogy olyan, mint a tervvisszafejtés.” Minsky a lényegre tapintott. Van valami visszataszító az elme tervvisszafejtő megközelítésének lehetőségében egy bizonyos fajta humanista számára, és ennek alig vagy semmi köze sincs a materializmus vagy a tudomány utálatához. Chomsky maga is tudós volt, és feltételezhetően materialista („kartéziánus” nyelvészete nem ment oly messze!), de semmi köze sem volt a mérnökösködéshez. Valamiképp az elme méltóságán alulinak tartotta, hogy az szerkentyű vagy a szerkentyűk gyűjteménye legyen. Jobb az az elmének, ha megfejthetetlen rejtélynek, a káosz belső szentélyének bizonyul, mintha olyan fajta entitásként tűnik fel, amely feltárja titkait egy tervrajz-viszszafejtő elemzés előtt! Habár akkor felkaptam a fejem arra, amit Minsky mondott Chomsky-ról, de az üzenet nem jött át. Chomsky 1980-ban írt egy célcikket Rules and Representations címmel a Behavioral and Brain Sciences-ben, és jómagam a kommentátorok között voltam. A vitatott téma, akkor is és most is, Chomsky ragaszkodása volt ahhoz, hogy a nyelvi kompetencia nagyrészt veleszületett, amiről tulajdonképpen nem mondható el, hogy azt a gyermek tanulja. Chomsky szerint a nyelv szerkezetét nagyrészt veleszületetten meghatározott szabályok rögzítik, és a gyermek néhány periferiális „kapcsolás”-t végez, melyek kínai helyett angol anyanyelvűvé teszik. Chomsky azt állítja, hogy a gyermek nem általános-cél tanuló - „Általános Problémamegoldó”, ahogy Newell és Simon mondaná -, akinek ki kell találnia, milyen nyelv a megtanulandó nyelv. A gyermek ehelyett inkább veleszületetten fel van készülve a beszédre és egy nyelv megértésére, és pusztán ki kell zárnia bizonyos (nagyon korlátozott) lehetőségeket, másokat pedig beépítenie. Ezért megy oly könnyedén, Chomsky szerint, még akár a „lassú” gyermekek számára is a beszéd elsajátítása. Igazából egyáltalán nem tanulnak, nem 140 E beszámoló módosításokkal átvéve a Dennett 1988a-ból.
jobban, mint ahogy a madarak ismerkednek tollaikkal. A nyelv és a tollak csak az arra felszentelt fajokban fejlődnek ki, és a veleszületett felszerelés híjján levő fajok nem képesek oda belépni. A fejlődés során megjelenő néhány kioldóinger hozza mozgásba a nyelvelsajátítás folyamatát, és néhány környezeti feltétel utólag csak kisebb mértékű módosítást hajt végre, attól függően, hogy a gyermek melyik anyanyelvvel találkozik. Ezen állítás rendkívüli ellenállással találkozott, de most már biztosak lehetünk afelől, hogy az igazság jóval inkább Chomsky, mint az ellenfelei oldalán van (részletesebben lásd Chomsky álláspontjának védelmét Jackendoff 1993 és Pinker 1994). Akkor miért van ez az ellenállás? A BBS kommentáromban - melyet konstruktív észrevételnek szántam, nem ellenvetésnek arra mutattam rá, hogy az ellenállásnak egyetlen teljes mértékben ésszerű oka volt, még ha az csak ésszerű reménynek is számított. Éppúgy, mint a biológusok „Hoyle baklövés”-ével kapcsolatos ellenállása, mely hipotézis szerint az élet nem a Földön kezdődött, hanem valahol máshol és onnan vándorolt ide, a pszichológusok Chomsky-val szembeni ellenérzésének is kellemes magyarázata van: ha Chomsky-nak igaza van, akkor az jóval nehezebbé teszi a nyelv és a nyelvelsajátítás jelenségeinek vizsgálatát. Ahelyett, hogy a nyelvelsajátítást a felnövekvő gyermekben szemünk előtt végbemenő tanulási folyamatnak gondolnánk el, amikor is azt vizsgálni és befolyásolni tudnánk, „át kellene tolni a felelősséget a biológia területére” és abban kellene reménykednünk, hogy a biológusok meg tudják magyarázni, hogy fajunk miképp „tanulta” meg, hogy a születésnél fogva beépített nyelvi kompetenciával rendelkezzen. Ez sokkal kevésbé kezelhető kutatási program. A Hoyle-hipotézis esetében elképzelhetőek olyan érvelések, melyek megállapították a mutáció és a szelekció maximális sebességét, és kimutatták, hogy nem volt elegendő idő a Földön ahhoz, hogy az egész folyamat végbemenjen. Chomskynak az ingerszegénységről és a nyelvelsajátítás gyorsaságáról vallott érvei hasonlóak; azt igyekeznek bizonyítani, hogy a gyermek bizonyára bőséges tervezésbeli képességekkel van felruházva, ha meg akarjuk magyarázni az érett kompetencia gyors kibontakozását. És miközben vigasztalást nyerhetünk abbéli feltételezésünkben, hogy egy szép napon az idegrendszer közvetlen vizsgálatával képesek leszünk igazolni e veleszületett struktúrák létezését (a földönkívüli őseink fosszíliáinak megtalálásához hasonlóan), addig el kell fogadnunk ama csüggesztő konklúziót, hogy a tanuláselmélet reményeinktől eltérően nagyobb része - melyet itt most a teljes tudatlanságból a tudásig történő átmenet magyarázataként a legáltalánosabb formájában használunk - egyáltalán nem a pszichológiához, hanem inkább az evolúciós biológia legspekulatívebb területéhez tartozik. [Dennett 1980.] Meglepetésemre Chomsky nem értette kommentárom lényegét. Míg ő maga megjegyzéseket tett arról, hogy mitől lenne a pszichológia „érdekes”, nem volt képes meglátni, hogy miként lehet a pszichológusoknak valami „csüggesztő” abban a felfedezésben, miszerint lehet, hogy át kell tolni a felelősséget a biológiára. Évekkel később rájöttem, hogy azért nem értette mire is akarok kilyukadni, mert habár azt állította, hogy a „nyelvi szerv” veleszületett, de számára ez nem azt jelentette, hogy az a természetes szelekció terméke! Vagy legalábbis nem úgy, hogy lehetővé váljon a biológusok számára a felelősség felvállalása és annak az elemzése, miként formálta őseink környezete évezredeken át a nyelv tervezését. A nyelvi szerv Chomsky elképzelése szerint nem alkalmazkodás volt, hanem... rejtély, vagy reményteljes szörnyeteg. Olyasvalami volt, melyet egy nap talán a fizika, de nem a biológia világít majd meg. Lehetséges, hogy valaha a régmúltban bekövetkezett egy mutáció, mely a diszkrét végtelenség tulajdonságát idézte elő. Ez talán a sejtek biológiájával kapcsolatos okokból kifolyólag következett be, amelyek eddig ismeretlen fizikai mechanizmusok tulajdonságaival magyarázandóak. ... Teljes mértékben lehetséges, hogy evolúciós fejlődésének más aspektusai viszont egy bizonyos komplexitással rendelkező agy esetében érvényes fizikai törvények működését tükrözik. [Chomsky, 1988, 170. o.] Hogyan lehetséges ez? Számos nyelvész és biológus küzd a nyelv evolúciójának problémájával, miközben ugyanazokat a módszereket használják, melyek jól működtek más evolúciós rejtvényekkel kapcsolatban, és eredmények is születnek, vagy legalábbis annak tűnnek. A színkép legempirikusabb végén például a neuroanatómusok és a pszicholingvisták kimutatták, hogy agyunk rendelkezik a legközelebbi élő rokonaink agyából hiányzó tulajdonságokkal,
melyek döntő fontosságú szerepet töltenek be a nyelvészlelésben és produkciójában. A vélemények széleskörben megoszlanak affelől, hogy leszármazási águnk az utóbbi mintegy hatmillió év során mikor, milyen sorrendben, és miért sajátította el ezeket a vonásokat. E nézeteltérések azonban éppúgy alkalmasak a további kutatásokra - amitől nem lesz sem jobb sem nem rosszabb - mint mondjuk azok a viták, melyek arról szólnak, hogy az archaeopteryx repült-e vagy sem. A tisztán elméleti oldalon szélesebb területet fognak át azzal, hogy a kommunikációs rendszerek evolúciójának feltételeire általános szinten következtetnek (pl.: Krebs és Dawkins 1984, Zahavi 1987), és az implikációkat szimulációs modelleken és empirikus kísérletekben tárják fel. A 7. fejezetben láttunk néhány ötletes, azon problémára fókuszált spekulációt és modellt, hogy az élet a „csizmaszárhúzás”-sal miképp küzdötte el magát a létezésig, és hasonlóan jó gondolatok születnek a nyelv kialakulásával és kibontakozásával kapcsolatban. Nem kérdés, hogy a nyelv eredete elméletileg sokkal könnyebb probléma, mint az élet eredetének kérdése, mivel a válasz kidolgozásához a nyersanyagoknál kimunkáltabb gazdag anyagkészlet áll a rendelkezésünkre. Lehet, hogy soha nem leszünk képesek a részletek igazolására, de ha ez a helyzet áll elő, akkor az nem titokzatos rejtély lesz, hanem egy adag pótolhatatlan tudatlanság. Néhány különösen mértékletes tudós hajlandó lehet időt és figyelmet szentelni az ilyen messzenyúló deduktív spekulációknak, de Chomsky álláspontjáról nem ez tűnik ki. Fenntartásai nem a siker valószínűségével, hanem a vállalkozás kérdésével kapcsolatosak. Tökéletesen veszélytelen ezek [a veleszületett nyelvi struktúrák] kifejlődését a „természetes szelekció”-nak tulajdonítani, mindaddig míg fel nem ismerjük, hogy e kijelentésnek nincsen szilárd alapja, ami nem jelent többet ezen jelenségek naturalista magyarázatába vetett hitnél. [Chomsky 1972, 97. o.] Vagyis, régóta vannak jelei Chomsky darwinizmussal kapcsolatos agnoszticizmusának - vagy akár antagonizmusának -, de sokunknak problémát jelentett ennek értelmezése. Néhányan „kriptokreacionistá”-nak látták, de ez nem tűnt igazán elfogadhatónak, különösképp amióta megkapta Stephen Jay Gould jóváhagyását. Emlékszünk arra, hogy nyelvész Keyser (18. o.) Gould „ívmező” kifejezését a nyelv létrejöttének leírására használta? Keyser valószínűleg munkatársától Chomskytól kölcsönözte szóhasználatát, aki pedig Gould-tól vette át. Gould pedig viszonzásul mohón jóváhagyta Chomsky azon nézetét, miszerint a nyelv valójában nem evolúciós úton fejlődött ki, hanem csak hirtelen megmagyarázhatatlan ajándék gyanánt - a legjobb esetben is az emberi agy megnövekedésének melléktermékeként - megjelent. Igen, az agy a természetes szelekció által lett nagy. De e méret, illetve az abból következő neurális sűrűség és kapcsolódások eredményeként az emberi agy óriási mennyiségű, a méretbeli növekedés eredeti okaitól teljesen független funkciót volt képes ellátni. Az agy nem vált olyan nagy méretűvé, hogy olvasni, írni, számolni vagy naptárat készíteni tudnánk mégis, az emberi kultúra, mint tudjuk, az efféle képességektől függ... A nyelv univerzális jegyei oly mértékben különböznek minden mástól a természetben, és struktúrájuk annyira tekervényes, hogy úgy tűnik, eredete inkább az agy megnövekedett kapacitásának másodlagos következményeként, semmint az elődök röfögésének és gesztusainak egyszerű folyamatos fejlődéseként magyarázható. (Ez az érvelés semmi esetre sem tőlem származik, noha teljes mértékben azonosítom vele magam. Az érvelés ezen módja közvetlenül Noam Chomsky egyetemes nyelvtan elméletének evolúciós olvasatából következik.) [Gould 1989b, 14. o.] Gould hangsúlyozza, hogy az agy növekedése eredetileg nem a nyelv (vagy akár a megnövekedett intelligencia) szelektálódásának tulajdonítható, és, hogy az emberi nyelv nem alakulhatott ki „az elődök röfögésének egyszerű folyamatos fejlődéseként”, de e feltevésekből (melyeket a vita kedvéért megengedhetünk neki) nem következik, hogy a nyelvi szerv nem alkalmazkodás. Ismerjük el, hogy exaptáció, de az exaptációk alkalmazkodások. Legyen a hominida agy tekintélyes növekedése „ívmező”, amilyen értelemben Gould vagy Keyser csak szeretné, és a nyelvi szerv még mindig éppúgy alkalmazkodás lesz, mint a madár szárnya! Tökéletesen mindegy, hogy milyen gyorsasággal következtek be a punktuációk, melyek őseinket hirtelen jobbra lökdöstek a tervezési térben, az még mindig a természetes szelekció nyomása alatt bekövetkező fokozatos tervezésbeli fejlődés volt. Hacsak tényleg nem történt csoda vagy nem született reményteljes szörnyeteg. Röviden, noha Gould Chomsky egyetemes nyelvtan elméletét a nyelv adaptácionista magyarázata elleni védőbástyaként üdvözölte, és
Chomsky viszonzásul hiteles kifogásként szentesítette Gould antiadaptácionizmusát, mely elhárítja azt a nyilvánvaló kötelezettséget, hogy az egyetemes nyelvtan veleszületett intézményének evolúciós magyarázata megszülessék, e két kiváló szaktekintély a szakadék szélén táncol. 1989 decemberében Steven Pinker MIT-s pszicholingvista és tanítványa Paul Bloom tartottak egy előadást a Kognitív Tudomány előadássorozatban az MIT-n „A természetes nyelv és a természetes szelekció” címmel. Az előadásukban, amely utólag a Behavioral and Brain Sciences célcikkeként jelent meg, a következőképpen tették le voksukat: Sokan azt állítják, hogy az ember nyelvi képességének evolúcióját nem lehet a darwini természetes szelekcióval magyarázni. Chomsky és Gould szerint a nyelv más képességek szelekciója során melléktermékként vagy pedig a fejlődés és a kibontakozás eddig ismeretlen törvényei következményeként alakulhatott ki... Mi arra a következtetésre jutottunk, hogy minden okunk megvan arra, hogy azt higgyük, miszerint a nyelvtan egy szokásos neodarwini folyamat során alakult ki. [Pinker és Bloom 1990, 707. o.] „Bizonyos értelemben”, mondja Pinker és Bloom (708. o.), „célunk hihetetlenül unalmas. Mindössze azt állítjuk, hogy a nyelv nem különbözik a többi olyan komplex képességtől, mint a visszhangalapú tájékozódás és a térlátás, illetve azt, hogy az ilyen képességek eredetének magyarázata kizárólag a természetes szelekció elméletén keresztül lehetséges”. Eme „hihetetlenül unalmas” következtetésre sokféle jelenség különféle elemzésének türelmes értékelésén keresztül jutottak el, mely az ésszerű kételyeken túl arra mutat rá - mily meglepő -, hogy a „nyelvi szerv” minden bizonnyal adaptációkként fejlesztette ki legérdekesebb tulajdonságait, épp úgy, ahogy azt bármelyik neodarwinista elvárná. Az MIT-s hallgatóság válasza minden volt csak nem unalmas. A program szerint Chomsky és Gould válasza következett, úgyhogy a terem zsúfolásig megtelt.141 Az evolúcióval kapcsolatos ellenséges indulatok és a tudatlanság mértéke, melyet kiváló kognitív tudósok a zavar legkisebb jele nélkül mutattak ki, ez alkalommal megdöbbentett. (Valójában ez győzött meg afelől, hogy nem halaszthatom tovább e könyv megírását). Amennyire én tudom, a találkozóról semmiféle írásos feljegyzés nem létezik (a BBS kommmentárjai tartalmazzák a találkozón felbukkant témák némelyikét), de bele lehet kóstolni úgy, hogy eltöpreng az olvasó a Pinker listáján (személyes kommunikáció) felsorolt tíz legmeghökkentőbb ellenvetésen, melyek azóta tartják magukat, hogy az előadásuk kivonata közkézen forog. Ha emlékezetem nem csal, akkor a többségük valamilyen változata hangot kapott az MIT-s találkozón: (1) A színlátásnak nincs funkciója; a piros almát el tudjuk különíteni a zöldtől az intenzitás jelzőingereket használva. (2) A nyelv egyáltalán nem kommunikációra tervezett: nem olyan, mint egy óra, hanem mint egy Rube Goldberg szerkezet, a közepén egy napóraként használható bottal. (3) A nyelv funkcionalitása melletti bármilyen érvelés azonos plauzibilitással és erővel hozható fel a homokba írás mellett is. (4) A sejt szerkezetét a fizikával és nem az evolúcióval kell megmagyarázni. (5) A szem létezése ugyanolyan fajta magyarázatot igényel, mint a tömegé, mivel miként a szem lehetővé teszi a látást, úgy a tömeg megakadályozza, hogy elszálljunk az űrbe. (6) Nem cáfolja-e Darwint az a rovarok szárnyaival kapcsolatos izé? (7) A nyelv nem lehet hasznos. Háborúhoz vezet. (8) A természetes szelekció irreleváns, mivel most káoszelméletünk van. (9) A nyelv nem alakulhatott ki a kommunikáció irányába történő szelekciós nyomás hatására, mert megkérdezhetjük az emberektől miként érzik magukat, anélkül, hogy igazán tudni akarnánk. (10) Mindenki egyetért abban, hogy a természetes szelekció játszik némi szerepet az elme eredetében, de nem képes megmagyarázni minden oldalról - így nincs is mit mondani többet. 141 Amint az kiderült, Chomsky nem tudott megjelenni, és helyét barátja (és az én barátom) Massimo PiatelliPalmarini vette át (aki majdnem mindig Chomskyval és ritkán velem ért egyet). Piatelli-Palmarini volt az optimális beugró; Goulddal közösen tartottak a Harvardon egy szemináriumot a megismerésről és az evolúcióról, és ő írta azt a cikket (Kognitív Tudomány, 1996, 223-254. o., Osiris, Láthatatlan Kollégium, Budapest), mely először tette explicitté a nyelv nem-evolúciós természetéről alkotott Gould-Chomsky álláspontot. Pinker és Bloom esszéjének ez a cikk volt a provokálója és fő célpontja is egyben.
Felelős-e Gould és Chomsky néhány szurkolójuk bizarr meggyőződéséért? E kérdésre nem egyszerű válaszolni. A Pinker listáján levő tételek több mint fele Gould (2-es, 6-os és különösképp a 9-es) és Chomsky (4-es, 5-ös, és különösen a 10-es) állításaiban gyökerezik. Akik a fentieket állítják (a lista többi elemét is beleértve), általában Gouldra és Chomskyra hivatkozva mutatják be azokat (lásd pl.: Otero 1990). Amint azt Pinker és Bloom mondja (1990, 708. o.), „Noam Chomsky, a világ legnagyobb nyelvésze, és Stephen Jay Gould a világ legismertebb evolucionista teoretikusa, ismételten azt állították, hogy a nyelv nem lehet a természetes szelekció terméke.” Továbbá várat magára, hogy a két nagy kutya is elugassa magát, s Gould valamint Chomsky megkíséreljék a harc hevében előbukkanó bakik helyesbítését. (Amint látni fogjuk, ez mindenkire jellemző gyengeség. Sajnálom, hogy a szociobiológusok közötti ostromállapot-mentalitás arra vezette őket, hogy elnézzék - vagy legalábbis mellőzzék a helyesbítését - saját csapattársaik, néhány puszta esetnél gyakoribb, szédületesen rossz érvelésének.) Darwin egyik leglelkesebb támogatója Herbert Spencer volt, aki először használta a „survival of the fittest” kifejezést, továbbá ő volt az, aki megvilágította Darwin legjobb gondolatainak némelyikét. Ugyanakkor ő volt annak a szociáldarwinizmusnak is a szülőatyja, mely az érzéketlentől a szörnyűségesig terjedő politikai doktrínákat a darwini gondolkodás felháborító ferdítésével védelmezte.142 Felelős volt-e Darwin nézeteinek Spencer-féle torzításáért? A vélemények megoszlanak. Részemről felmentem Darwint saját szószólójának a nyilvánosság előtti mérséklésének igazán hősies feladata alól, noha sajnálom, hogy személyesen nem helyesbítette vagy intette le erélyesebben. Gould és Chomsky mindketten keményen képviselik azt az álláspontot, miszerint az értelmiségiek igenis felelősek saját műveik felhasználásáért, illetve a valószínűsíthetően helytelen alkalmazásukért, így feltételezhetően legalábbis zavarba jönnek attól, hogy önmagukat mindeme zagyvaság forrásaiként látják viszont, mivel saját magukról úgy gondolják, hogy nem vallják e nézeteket. (Lehet, hogy túlzás hálájukat várni azért, mert helyettük végzem el a piszkos munkát.) 3. Derekas próbálkozások Az elme evolúciójának tanulmányozása során nem saccolhatjuk meg, hogy milyen mértékben vannak fizikailag lehetséges alternatívái mondjuk a transzformációs generatív grammatikának, egy olyan organizmus számára, mely az emberekre jellemző bizonyos más fizikai feltételekben is azonos. Vélhetően egy sincs - vagy nagyon kevés - mely esetben tárgytalan a nyelvi képesség evolúciójáról beszélni. - NOAM CHOMSKY 1972, 98. o. Azért, hogy mindezt megértsük, valószínűleg egyszerűsített (túlegyszerűsített?) modellekkel kell elindulnunk és figyelmen kívül kell hagynunk a kritikusok azon szólamait, miszerint a valós világ jóval bonyolultabb. A valós világ mindig jóval bonyolultabb, melynek az a nagy előnye van, hogy soha nem fogyunk ki a munkából. - JOHN BALL 1984, 159. o. Itt az a probléma merül fel, hogy miként állítsuk meg az inga romboló hatású oda-vissza lengését. Időről időre viszontlátjuk ugyanazt a kommunikációs hibát. A Simon és Kaplan által (az előző rész idézetében) említett igazán szerencsétlen kommunikációs szakadék a viszonylag apró kezdeti félreértés felerősödött hatása. Idézzük csak fel a redukcionisták és a mohó redukcionisták közötti különbséget (3. fejezet 5. rész): a redukcionisták szerint a természetben minden megmagyarázható égi fogantyúk nélkül, míg a mohó redukcionisták azt gondolják, hogy daruk nélkül lehet mindennek magyarázatát adni. Az egyik teoretikus 142 Spencer homályos stílusa volt William James gúnyolódásának célpontja a II. rész (147.0.) mottójában. Spencer (1870, 396. o.) a következő definíciót adta: „Az evolúció az anyag integrációja és a mozgás velejáró szóródása, melynek során az anyag a meghatározatlan, inkoherens homogenitásból a meghatározott, koherens heterogenitásba megy át, illetve a megmaradt mozgás egy párhuzamos átalakuláson esik át.” James remek paródiájának memeológiáját érdemes megörökíteni. Az idézetet Garrett Hardin mutatta meg nekem, aki azt Sillstól és Mertontól (1991, 104. o.) kapta meg. Az utóbbiak forrásként James 1880-1897-es Lecture Notes-t adták meg, Hardin azonban további részleteket is kinyomozott. P. G. Tait (1880, 80. o.) elismerését fejezi ki egy Kirkman nevű matematikusnak Spencer „remekbeszabott fordításá”-ért, amelynek - feltételezhetően Taittól kölcsönzött - James-féle változata egy mutáció. Kirkman (feltételezhetően) eredeti változata: „Az evolúció a nevesincs semmilyen mindegyformaságból induló folytonos összekapcsolódás és valami-mássá-válás”.
egészséges optimizmusa mellett ott van a másik teoretikus helytelen mohósága. Az egyik tábor javasol egy nagyon egyszerű darut, mire a másik tábor gúnyolódni kezd - „Nyárspolgár redukcionisták!” - mondván, teljes joggal, hogy az élet annál sokkalta bonyolultabb. „Egy rakás bolond fogantyú-kereső!” mormolja túlreagált védekezésként az előző oldal. Ezt mormognák akkor, ha lenne elképzelésük a vita természetéről - és, ha mindkét oldalnak lenne, akkor észre tudnák venni igazi feladataikat, és nem beszélnének el egymás mellett. Hát én ebben reménykedem. Mik is Chomsky igazi nézetei? Ha nem azt gondolja, hogy a nyelvi szervet a természetes szelekció formálta, akkor vajon milyen magyarázatot ad annak bonyolultságára? Peter Godfrey-Smith (1993) biológiafilozófus mostanában azokat a szempontokat vette szemügyre, melyek valamilyen módon azt tartják, hogy „az organizmus komplexitása a környezet komplexitásánál fogva létezik.” Mivel ez volt Herbert Spencer egyik kedvenc témája, Godfrey-Smith azt javasolja, hogy hívjuk az ilyen nézeteket „spenceriánus”-nak.143 Spencer darwinista volt - vagy mondhatnók, hogy Charles Darwin volt spenceriánus. Akárhogyis legyen, a modern szintézis a velejéig spenceriánus, és az ortodoxia spencerizmusa az, melyet a lázadók valamilyen formában a leggyakrabban támadnak. Manfred Eigen és Jacques Monod mindketten spenceriánusok például abbéli véleményükben, hogy kizárólag a környezeti szelekción keresztül lehet a molekuláris funkciót specifikálni (7. fejezet, 2. rész; 8. fejezet, 3. rész), míg Stuart Kauffman nézete - miszerint a rend a (környezeti) szelekció ellenére bontakozik ki - anti-spenceriánus álláspontot fejez ki (8. fejezet, 7. rész). Amikor Brian Goodwin cáfolja (1986), hogy a biológia történettudomány, akkor az anti-spencerianizmus másik példáját képviseli, mivel tagadja azt, hogy az organizmusban fellelhető komplexitás forrásai a korábbi környezettel való történeti interakciók. Ide tartozik Gould és Lewontin (1979) rövid enyelgése az „intrinzikus” Bauplane [tervrajzok] fogalmával, melyek számot adnának az organizmus minden vonásáért, kivéve talán a kisebb extrákat. Chomsky azon javaslata, miszerint a fizika, és nem a biológia (vagy a tervrajzvisszafejtés) az, amely számot fog adni a nyelvi szerv struktúrájáért, a lehető leginkább anti-spenceriánus doktrína. Ez magyarázza azt, hogy félreértette a biológiának történő átpasszolásról szóló barátságos javaslatomat. Jó spenceriánus adaptácionistaként azt feltételeztem, hogy a „gének azok a csatornák, melyeken keresztül a környezet beszél”, hogy Godfrey-Smith szavaival éljek, míg Chomsky azt a gondolatot részesíti előnyben, miszerint a gének üzeneteiket a szerveződés valamilyen intrinzikus, ahistorikus, nem-környezeti forrásából merítik, amelyet „fiziká”-nak hívhatnánk. A spenceriánusok úgy gondolják, hogy még ha léteznek is a „formá”-nak ilyen időtlen „törvényei”, akkor is csak valamilyen szelekciós folyamaton keresztül tudják rákényszeríteni magukat a dolgokra. Az evolúciós gondolkodás csak egy fejezet a spenceriánus-versus-antispenceriánus gondolkodás történetében. Az adaptácionizmus spenceri doktrína, és így van ez Skinner behaviorizmusával, illetve sokkal általánosabban, az empiricizmus bármilyen változatával is. Az empiricizmus szerint az elménket olyan részletekkel szereljük fel, melyek mindegyike a tapasztalat útján a külső környezetből származik. Az adaptácionizmus pedig azt mondja, hogy a szelektáló környezet fokozatosan formálja az organizmusok genotípusait, vagyis úgy alakítja azokat, hogy az irányításuk alatt levő fenotípusok megközelítőleg optimálisan illeszkedjenek a külvilághoz. A behaviorizmus azt tartja, hogy Skinner szavaival éljek (1953, különösen 129. 0.-141. o.), minden szervezet viselkedését a „kontrolláló környezet formálja” minden organizmus viselkedését. Így már láthatjuk, hogy Chomsky híres Skinner elleni támadása legalább annyira Skinner ama spenceriánus nézete ellen szólt, miszerint az organizmust a környezete alakította, mint amennyire Skinner e formálódás működésének mikéntjéről szóló modelljét támadta. Skinner azt hirdette, hogy az alapvető darwini folyamat - az operáns kondicionálás - egyszerű ismétlődése adhat számot mindenféle mentalitásról, illetve a galambok, sőt, még az emberek tanulásáról is. Amikor a kritikusok azt állították, hogy a gondolkodás és a tanulás jóval bonyolultabb annál, akkor Skinner (és követői) égi fogantyút neszeltek, és pályán kívülre tették a behaviorizmus kritikusait, mint akik dualisták, mentalisták, tudományellenes nem143 Herbert Simon-nak is ez az egyik kedvenc témája a Sciences of the Artificial-ben (1969), így Simoninak is nevezhetnénk - vagy esetleg herbertinek.
tudommik. Ez tévedés volt. A kritikusok - legalábbis a legjavuk - egyszerűen azt állították, hogy az elme sokkal több daruból áll, mint azt Skinner gondolta. Skinner mohó redukcionista volt, mivel egy csapásra megpróbálta megmagyarázni az összes felépítést (és tervezési erőt). Skinner felé a megfelelő válasznak így kellett volna hangoznia: „Derekas próbálkozás - de kiderült, hogy sokkal bonyolultabb, mint azt gondolod!” És ezt mindenféle szarkazmus nélkül kellett volna mondani, mivel Skinneré valóban derekas próbálkozás volt. Erős gondolatnak számított, amely egy félévszázadnyi keményfejű kísérletezést és modellépítést inspirált (vagy provokált), és melyből sokat lehetett tanulni. Ironikus, hogy a mohó redukcionisták egy másik csoportja elkövette ugyanezt a hibát, a Haugeland-féle (1985) „Jó Öreg MI” vagy „JÖMI” („Good Old-Fasbioned AI” vagy „GOFAI”), mely valóban meggyőzte a pszichológusokat, hogy az elme igazán párját ritkítóan bonyolult jelenség, olyannyira, hogy az a behaviorizmus számára megfoghatatlan. A JÖMI alapvetése Turing azon meglátása volt, hogy egy számítógép meghatározatlanul bonyolult lehet úgy, hogy maga a gép egyszerű részekből épül fel. Míg Skinner egyszerű elemei véletlenszerűen összekapcsolódott inger-válasz párosok voltak, melyek aztán ismételten alávethetőek voltak a külvilág felől érkező megerősítések szelekciós nyomásának, addig Turing egyszerű elemei belső adatstruktúrák, különböző „gépi állapotok”, amelyek úgy állhattak össze, hogy különféleképpen válaszoljanak a meghatározatlanul sokféle bemenetre, és ily módon bármilyen elképzelhető kifinomult bemenet-kimenet viszonyt hoztak létre. További kutatás tárgya maradt, hogy ezen belső állapotok mely része öröklötten meghatározott, és mely részét ellenőrzi a tapasztalat. Charles Babbage-hez (lásd a 8. fejezet 13. lábjegyzetét) hasonlóan Turing látta, hogy egy entitás viselkedése nem szükségszerűen a saját ingerlési történetének egyszerű függvénye, mivel az évezredek során hatalmas mennyiségű tervezést halmozhatott fel, mely aztán lehetővé tette számára, hogy felhasználja belső komplexitását válaszainak közvetítésére. Ama absztrakt nyitást a JÖMI modellezők szemet kápráztató bonyolultságú szerkezetekkel követték, melyek még így is komikusan elégtelenek voltak az emberi kogníció előállításához. Manapság az uralkodó ortodoxia a kognitív tudományban az, hogy a közelmúlt percepció, tanulás, emlékezet, nyelvprodukció, és nyelvi megértés modelljei nagyságrendekkel egyszerűbbek, ugyanakkor ezek az egyszerű modellek gyakran derekas próbálkozások voltak, melyek nélkül még mindig azon bámészkodnánk, hogy milyen egyszerű dolgunk van. A mohó redukcionizmus tévedése attól válik értelmessé, hogy az egyszerű modellel indul el, mielőtt elmerül a komplexitások tengerében. Mendel egyszerű genetikája derekas próbálkozás volt, és ilyen volt a populációgenetikusok kezében bonyolultabbá váló „babzsák genetika” is, noha gyakran hagyatkoztak olyan visszamenőlegesen vérlázító túlegyszerűsítésekre, hogy Francis Crick hajlott arra, hogy kiebrudalja őket a tudomány területéről. Graham CairnsSmith agyagkristályai, és Art Samuel sakkjátékosa is derekas próbálkozásoknak számítottak, melyek túlontúl is egyszerűek voltak, de jó úton jártak. A számítógép hajnalán Warren McCulloch és W. H. Pitts (1943) egy csodálatosan egyszerű „logikai neuron”-t mutatott be, melyből „neurális hálók”-at lehetett szőni, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy talán megoldották az agy problémájának lényegét. Szerény javaslatuk megjelenése előtt a neurológusok kétségek között hányódtak, hogy miként is képzeljék el az agy tevékenységét. Csak vissza kell tekinteni és elolvasni bátor evickéléseiket az 1930-as és az 1940-es évek spekulatív könyveiben ahhoz, hogy szembeötlő legyen milyen hatalmas felhajtóerőt nyert az idegtudomány McCullochtól és Pittstől.144 Ők készítették elő a terepet az olyan úttörők számára, mint Donald Hebb (1949) és Frank Rosenblatt (1962), akik „Perceptron”-jai derekas próbálkozásoknak tekinthetőek, mint azt Minsky és Papert megmutatta (1969), de túlságosan is egyszerűek. Évtizedek múltán a derekas próbálkozások bonyolultabb, de még mindig érdemben egyszerű új hulláma, a konnekcionizmus zászlaját lobogtatva, kutatja a tervezési tér azon részeit, amelyeket intellektuális elődei érintetlenül 144 Warren McCulloch egyik tanítványa Michael Arbib, maga is e korai fejlesztések egyik fő részese, akinek e kérdéseket illető kristálytiszta korai írása (1964) inspirált engem egyetemi hallgató koromban, és akinek a későbbi munkája (pl.: 1989) állhatatosan új területeket hasít ki, mely véleményem szerint még mindig nem kap elég elismerést sem a peremvidékeken, sem pedig a központi harctéren.
hagytak.145 Az emberi elme csodálatos daru, és sok tervezési munka kellett a felépítéséhez, illetve ahhoz, hogy mind a mai napig működjön és naprakész legyen. Ez Darwin „spenceriánus” üzenete. A környezeti feltételek valamilyen módon az évezredek során (és még az utóbbi tíz perc alatt is) formálták meg azt az elmét, mellyel most Ön kedves olvasóm rendelkezik. Némely munkát a természetes szelekciónak kellett elvégeznie, a maradék pedig ama belső fejlesztés-és-tesztelés folyamatok eredménye volt, melyeket a fejezet elején vettünk szemügyre. Egyik sem mágia. Egyik sem igényel belső égi fogantyút. Akármilyen modelleket is javasolgatunk e darukra, az bizonyos, hogy valamilyen szempontból mindegyikük túl egyszerű, de mindazonáltal közeledünk a megoldáshoz úgy, hogy először az egyszerű elképzelésekkel próbálkozunk. Chomsky egyike e próbálkozások vezető kritikusainak: B. F. Skinnertől kezdve az olyan JÖMI szakértőkön és kívülállókon át, mint Herbert Simon és Roger Schank, az összes konnekcionistáig bezárólag mindenkit leírt, és mindig igaza volt abban, hogy gondolataik túlontúl is egyszerűek. Ugyanakkor ellenségesen viszonyult az először az egyszerűbb modellekkel történő próbálkozások taktikájához, és ezzel indokolatlanul szította a viták hevét. Az érvelés kedvéért tételezzük fel, hogy Chomsky mindenki másnál jobban tudja, hogy az elme, és az állati elmék feletti felsőbbrendűségben oly központi szerepet játszó nyelvi szerv, a rendszerezettség és a komplexitás olyan struktúrái, melyek koldusbotra jutattják az összes modellt. Még eggyel több érv amellett, gondolhatnók, hogy evolúciós magyarázatát keressük e remekbeszabott eszközöknek. Noha Chomsky felfedte számunkra a nyelv elvont szerkezetét, mégis hevesen ellenezte, hogy ezt a darut, mely a kultúra többi daruinak helyreemelésében legnagyobb szerepet játssza, daruként is kezeljük. Egyáltalán nem csoda, hogy az égi fogantyúkért sóvárgók gyakran tekintették vezetőjüknek. Ugyanakkor nem ő az egyetlen jelölt. John Searle az égi fogantyút keresők másik bajnoka, noha bizonnyal nem chomskyánus. A 8. fejezetben (4. rész) láttuk, hogy Searle az eredeti intencionalitás lobogója alatt John Locke az elme elsőbbrendűségét hirdető látomásának egy változatát védelmezi. Searle szerint az automaták (számítógépek vagy robotok) nem rendelkeznek igazi intencionalitással, a legjobb esetben is csak mintha intencionalitással bírnak. Továbbá, az eredeti vagy igazi intencionalitás nem állhat, nem származtatható - vagy, feltételezhetően nem eredhet - pusztán mintha intencionalitásból. Ez problémát jelent Searle számára, mivel, míg az MI azt mondja, hogy automatákból állunk, a darwinizmus szerint viszont automatáktól származunk. Igen nehéz tagadni az előzőt, ha megengedjük az utóbbit. Miként lehetne bármi, ami automatáktól született, valaha is más, mint egy sokkalta különlegesebb automata? Valamiképp elértük volna a szökési sebességet és magunk mögött hagytuk volna automata örökségünket? Létezik valamilyen küszöb, amely az igazi intencionalitás kezdetét jelöli? Chomsky számára a még különlegesebb automatákból álló hierarchia lehetővé tette, hogy meghúzza a vonalat, mivel megmutatta, hogy az emberi nyelv mondatainak generálására képes automata minimális komplexitása egy speciális osztályba sorolja azt - még mindig az automaták egyik osztályába ugyan, de legalábbis a haladók közé. Viszont ez nem is volt elég Chomskynak. Amint azt éppen most láttuk, megvetette a lábát és valóban azt mondta: „Igen, a nyelv teszi a különbséget - de ne is akarják megmagyarázni, hogy miként fejlődött ki a nyelvi szerv. Ez reményteljes szörnyeteg. Ez olyan ajándék, melynek soha nem lehet magyarázatát adni.” Kínos álláspont: az agy automata, de nem olyan, mellyel kapcsolatban a tervvisszafejtéssel élhetnénk. Talán ez taktikai hiba? Searle szerint Chomsky túl sokat akart mielőtt igazán megvetette volna a lábát. Tagadnia kellett volna azt, hogy a nyelvi szervnek olyan struktúrája van, melyet akár még automata fogalmakban is le lehetne írni. Mivel Chomsky visszasüllyedt az információfeldolgozás nyelvezetébe, és szabályokról és reprezentációkról, illetve algoritmikus transzformációkról beszélt, feladta a labdát a tervrajz-visszafejtésnek. Talán Chomsky villamosmérnöki múltja tért vissza kísérteni: A következő hipotézis kifejezetten egyszerűbben ad számot az egyetemes nyelvtan bizo145 Más ilyen derekas próbálkozás volt az idegtudományok számos, a tanulást „darwini evolúció”-ként szemlélő modellje, Ross Ashby (1960) és J. Z. Young (1965) korai munkáitól kezdve, Arbibon, Grossbergen (1976), Changeux-n és Danchinon (1976) át, egészen Calvin-ig (1987) - illetve Edelmanig (1987) bezárólag, akinek műve egy még derekasabb próbálkozás lenne, ha nem úgy mutatná be, mintha az egyedüli lenne a világon.
nyítéka felől: valóban veleszületett módon létezik egy nyelvelsajátító eszköz [LAD, language acquisition device] az emberi agyakban, és a LAD korlátozza azokat a nyelveket, melyeket az emberi lények meg tudnak tanulni. Így a magyarázatnak van egy, az eszköz struktúrájának fogalmaiban kifejezett hardware szintje, továbbá van egy funkcionális szintje is, mely azt írja le, hogy e mechanizmus használata során milyen fajta nyelveket képes az embergyermek elsajátítani. Semmilyen további prediktív vagy magyarázó erőt nem kölcsönöz az, ha azt mondjuk, hogy az egyetemes nyelvtannak ráadásul van egy mély tudattalan szintje. Valójában azt próbáltam meg felvetni, hogy ez az állítás mindenféleképpen inkoherens. [Searle 1992, 244-45. o.] Searle szerint a közegsemlegességet mutató algoritmusok absztrakt fogalmaiban megfogalmazódó agybéli információfeldolgozás egész gondolata inkoherens. „Durva, vak neurofiziológiai folyamatok, és a tudatosság létezik, és rajtuk kívül semmi más.” (Searle 1992, 228. o.). Így ugyanazt a feketelevest kénytelen meginni, mint Chomsky, bár egy kicsit különböző módon: természetesen a LAD és a tudatosság is evolúciósan alakult ki (Searle, 1992, 88. o. kk.), de Chomskynak igaza van abban, hogy semmi remény sincsen arra, hogy bármelyik tervrajzát visszafejtsék. Chomsky abban mégis téved, hogy a folyamat automataszintű leírásának is megadja a koherenciát, mivel így megnyílik az ajtó az „erős mesterséges intelligencia” előtt. Ha Chomsky álláspontja nehezen tartható, akkor Searle számára még kínosabb következmények adódnak.146 Megengedi, mint azt a fenti idézetből is láthatjuk, hogy létezik egy elmondandó „funkcionális” történet arról, hogy az agy miként is teszi a nyelvelsajátítás során a dolgát. Továbbá azt is megengedi, hogy létezik egy elmondandó „funkcionális” történet arról, hogy az agy részei miként is jutnak el a látás során a mélység-és távolságbeli ítéletekhez. „Nem létezik azonban semmiféle mentális tartalom ezen a funkcionális szinten” (Searle 1992, 234. o., Searle kiemelése). Ezek után ütközteti véleményét a kognitív tudósok felől érkező meglehetősen ésszerű válasszal: „a [„funkcionális” és a „mentális tartalom” közti] különbség nem igazán játszik jelentős szerepet a kognitív tudományban. Most is azt mondjuk, amit mindig is mondtunk, és továbbra is azt tesszük, amit mindig is tettünk. Ezekben az esetekben egyszerűen behelyettesítjük a „funkcionális” szót a „mentális” szóval.” (Chomsky valójában ezt gyakran emlegeti az eféle kritikákra válaszul. Lásd például 1980). Searle (1992, 238 .0.), hogy e replikára válaszoljon kénytelen egy lépést hátrálni: nemcsak, hogy az agy számára nem létezik információfeldolgozás szintű magyarázat, hanem igazán a biológiában sincsen „funkcionális szintű” magyarázat: Kereken kimondom, hogy számos oksági kapcsolatán kívül, a szívnek semmilyen funkciója sincsen. Amikor funkcióiról beszélünk, akkor azon oksági viszonyairól teszünk említést, melyekhez valamilyen normatív jelentőséget fűzünk. ... Röviden, az intencionalitás valóságos tényei normatív elemeket tartalmaznak, de ahol figyelembe vesszük a funkcionális magyarázatokat, ott az egyedüli tények durva, vak fizikai tények, és az egyedüli normák bennünk vannak és kizárólag a mi nézőpontunkból szemlélve léteznek. Így oda lyukad ki, hogy a funkció emlegetését a biológiában, a puszta minthaintencionalitáshoz hasonlóan, egyáltalán nem kell komolyan venni. Searle szerint csak az eredeti, tudatos emberi leleményesség teremtette készítmények bírnak valódi funkciókkal. A repülőgépszárnyak valóban repülésre vannak, míg a sas szárnyai nem. Ha az egyik biológus azt mondja, hogy e szárnyak a repüléshez adaptálódtak és egy másik pedig azt állítja, hogy azok pusztán csak a dekoratív tollak kiállítási állványzatai, akkor semmilyen értelemben sem jár egyik biológus sem közelebb az igazsághoz. Másfelől, ha megkérdezzük a repülőmérnököt, hogy vajon a repülőgép szárnyai arra vannak-e tervezve, hogy a repülőt a levegőben tartsák, vagy arra, hogy a repülőtársaság emblémáját hordozzák, akkor igencsak brutális tény elé állítanak. Így Searle odáig jut, hogy tagadja William Paley tételét: Searle szerint a természet nem tartalmazza a tervezettséget mutató funkcionáló eszközök elképzelhetetlenül széles skáláját. Kizárólag az emberi készítményeknek jut ki e tisztelet, és csak azért (mint azt Locke „megmutatta” nekünk), mert egy nagybetűs elme kell ahhoz, hogy valami funkcióval 146 E fejezet hátralevő részét Searle könyvének általam írt recenziójából merítem (Dennett 1993c).
bírjon!147 Searle azt állítja, hogy az emberi elmék „eredeti” intencionalitással rendelkeznek, mely olyan tulajdonság, ami elvileg elérhetetlen bármilyen, az egyre jobb algoritmusok építésének K+F folyamatával. Ez a legtisztább kifejeződése az égi fogantyúkba vetett hitnek: az elmék a tervezés eredeti és megmagyarázhatatlan forrásai, nem pedig eredményei. Minden más filozófusnál élénkebben védi ezt az álláspontot, noha nincs egyedül. A következő fejezetben látni fogjuk, hogy az MI és ördögi testvére a darwinizmus ellenében megnyilvánuló ellenségesség ott bujkál a huszadik századi filozófia legbefolyásosabb művei nagyrészének a felszíne mögött. TIZENHARMADIK FEJEZET - Minden darwini algoritmus alapvető mozzanata, a fejlesztés és tesztelés az egyedi organizmusok agyaiba költözik, ahol számos még erősebb rendszert épít fel, mely végül az emberi lények hipotéziseinek és elméleteinek szándékos, előrelátó fejlesztésében és tesztelésében csúcsosodik ki. E folyamat olyan elméket hoz létre, melyek a nyelv kialakításának és megértésének képességéből kifolyólag semmiféle „kognitív zárás”nak nem mutatják jelét. Noam Chomsky, aki azzal teremtette meg a kortárs nyelvészetet, hogy bebizonyította, miszerint a nyelvet egy veleszületett automata generálja, azért mégiscsak elutasítja mindenféle evolúciós magyarázatát annak, hogy miként és miért terveződött és állt szolgálatba a nyelvi automata, illetve elutasítja az MI felől a nyelvhasználat modellálását célul kitűző kísérleteket is. Chomsky keményen ellenáll a tervvisszafejtésnek úgy, hogy az egyik oldalról Gould, a másik oldalról pedig Searle támogatja. Így testesítik meg azt az ellenállást, amely egyfelől akadályozza Darwin veszedelmes gondolatának elterjedését, másfelől pedig az emberi elmét állhatatosan égi fogantyúként látja és láttatja. TIZENNEGYEDIK FEJEZET - A 8. fejezetben vázoltam a jelentés megszületésének evolúciós magyarázatát, és ezt a következőkben részleteiben is kidolgozom, illetve a filozófusok szkeptikus támadásai ellen megvédem. A korábbi fejezetekben bevezetett fogalmakra épülő gondolatkísérletek rávilágítanak nemcsak a jelentés evolúciós elméletének koherenciájára, hanem annak szükségszerűségére is. 14. FEJEZET
A jelentés evolúciója 1. Az igazi jelentés keresése Ha én használok egy szót - mondta Dingidungi megrovó hangsúllyal -, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet! - Az a kérdés - hitetlenkedett Alice -, vajon engedelmeskednek-e a szavak. - Az a kérdés - így Dingidungi -, ki az úr és kész. - LEWIS CARROLL 1871 [magyarul 1980] Nincs a filozófiában olyan téma, amely változatos megnyilvánulásaival egyetemben több figyelmet kapott volna, mint a jelentés. A színkép grandiózus végén a filozófiai iskolák az élet értelmének, jelentésének végső kérdésével (illetve azzal, hogy e kérdésnek van-e egyáltalán valamilyen értelme, jelentése) vesződnek. A mérsékeltebb póluson elhelyezkedő kortárs analitikus filozófiai iskola - melyet a kívülállók időnként „nyelvfilozófiának” neveznek - az igencsak eltérő típusú vállalkozások során mikroszkopikus alaposságú vizsgálódásnak vetette alá a nyelvi megnyilatkozások és a szavak jelentésének árnyalatait. Az 1950-es és az 1960-as években a „hétköznapi nyelv filozófiájának” iskolája nagy figyelmet szentelt bizonyos szavak közti finom különbségeknek - melyre egy híres példa a „szándékos”, az „intencionális” és a „célirányos” cselekvés közötti különbség (Austin 1961). Ez nyitott utat 147 Searle ezen álláspontjából kiindulva bárki azt jósolhatja, hogy teljesen szemben kell hogy álljon az adaptacionista gondolkodásmód erejével kapcsolatban a 9. fejezetben megfogalmazott elemzésemmel. Szemben is áll. Azt nem tudom, hogy nyomtatásban kifejezésre jutatta-e véleményét, de számos velem folytatott vitában (Rutgers, 1986; Buenos Aires, 1989) kinyilvánította, hogy az én elképzelésem valójában elmaradott: az a gondolat, hogy meg lehet keresni az evolúciós szelekciós folyamatok „szabadon lebegő ésszerű magyarázatai”-t, az ő szemében a darwini gondolkodás paródiája. Egyikünk véletlenségből önmagát cáfolta. Az áldozat kilétének felfedését gyakorlat gyanánt az Olvasóra bízom.
a kutatások jóval formálisabb és szisztematikusabb irányainak. Milyen különböző propozíciókat jelenthet az olyan következő mondatok kimondása, mint Tamás azt hiszi, hogy Ortcutt kém. És miféle elmélet ad számot a preszuppozíciókat, a kontextust és az implikációt illető különbségeikről? E különbségeket tanulmányozza az időnként „propozícionális attitűd különítménynek” nevezett aliskola, melynek jelen erőfeszítéseire példa Peacocke (1992) és Richárd (1992)- Másfajta vizsgálódásokat indított el Paul Grice (1957, 1969) „nemtermészetes jelentés” elmélete. Ez a megközelítés igyekezett meghatározni azokat a feltételeket, melyek alatt egy viselkedésegységnek nemcsak természeti jelentése van (ahol füst van, ott tűz is van; amikor valaki sír, akkor szomorú), hanem olyanfajta jelentése is, mellyel egy beszédaktus a konvencionalitás elemeivel együtt rendelkezik. Milyennek kell lennie a beszélő (vagy a hallgató) tudatállapotának ahhoz, hogy a megnyilatkozás aktusa egyáltalán jelentsen valamit, vagy, hogy egy bizonyos dolgot jelentsen? Másszóval mi a kapcsolat egy ágens pszichológiája és szavai között? (E két kezdeményezés kapcsolatát talán Schiffer, 1987 mutatja be a legjobban.) E filozófiai kutatási programok közös feltételezése az, hogy létezik egyfajta nyelvfüggő jelentés, mely talán sok különböző alcsoportra osztható. A szavak megjelenése előtt nem léteztek szójelentések, még akkor sem, ha voltak másféle jelentések. Különösen az angol nyelvű filozófusok körében él az a munkahipotézis, hogy amíg meg nem tudjuk, miként lehet a szavaknak jelentése, addig valószínűtlen, hogy a jelentés más változataival kapcsolatban előre tudjunk jutni, különösen az olyan ingoványos kérdéseknél, mint az élet értelme és jelentése. Ennek az ésszerű feltételezésnek azonban jellemző módon volt egy szükségtelenül debilizáló mellékhatása: azáltal, hogy elsődlegesen a nyelvi jelentés állt a középpontban, a filozófusok torz módon látták azokat az elméket, melyektől e szavak függnek, mivel azokat valamiképpen sui generisként, semmint inkább a természeti világ evolúciósan kialakult termékeiként kezelték. Ez különösképpen nyilvánvaló a filozófusok abbéli ellenállásában, ami a jelentés evolúciós elméletei irányában jelentkezik, melyek azt szándékoznak kimutatni, hogy a szavak jelentése, illetve a valamiképpen mögöttük meghúzódó mentális állapotok, végső soron a biológiai funkció gazdag talajában gyökereznek. Egyfelől, alig van, ha van olyan filozófus, aki letagadná a következő tényt: az emberi lények az evolúció termékei, és a beszédre való képességük, s így a (releváns értelemben vett) jelentésközlés, az evolúció más termékeitől eltérő specifikus adaptációk készletének tulajdonítható. Ugyanakkor a filozófusok húzódoztak attól, hogy magukévá tegyék azt a hipotézist, mely szerint az evolúciós gondolkodás fényt vethet ama speciális problémáikra, hogy miként is van az, hogy a szavaknak, és azoknak az emberek elméjében vagy agyában gyökerező forrásainak és céljainak, jelentése van. Akadtak azonban jelentős kivételek. Mind Williard Van Orman Quine (1960), mind pedig Wilfrid Sellars (1963) funkcionális jelentéselméleteket dolgoztak ki, melyek, ha nagy vonalakban is, de erősen kapcsolódnak biológiai gyökerekhez. Quine azonban túlságosan is szorosra fűzte kapcsolatát barátja, B. F. Skinner behaviorizmusával, és harminc éven át azzal a problémával küszködött, hogy meggyőzze a filozófusokat - kevés sikerrel -, miszerint állításai nem buknak bele a mohó redukcionizmus általános leleplezésébe, mellyel a Chomsky és Fodor irányítása alatt álló kognitivisták Skinnert és az összes behavioristát ízekre szedték.148 Sellars a „funkcionalista” elmefilozófia atyja helyénvaló dolgokat mondott, de ezt olyan nehézkes nyelvezeten tette, hogy a kognitivisták nagyrészt figyelmen kívül hagyták. (Történeti áttekintésért lásd Dennett 1987b, 10. fejezet.) Korábban, John Dewey világított rá arra, hogy a darwinizmust kellene a jelentés naturalista elméletének alapjaként tételezni. Az univerzum semmilyen leírása sem teljes, mely pusztán a mozgásban levő anyag újraelosztásának fogalmaiban ölt formát. Az sem számít, mily igazságokat mond, mivel 148 Az evolucionisták azon indokolatlan félelméhez - miszerint a Baldwin-effektus a lamarckizmus bűnébe esik és magának Darwinnak a katasztrófizmustól való elsietett félelméhez hasonlóan az, hogy a „keményen modern mentalisták” (Fodor, 1980) egyöntetűen elutasítanak mindent, aminek behaviorizmus szaga van, a rosszul megszűrt mémek egyik példáját képviseli. Lásd például R. Richard (1987) kitűnő munkáját azokról a torzításokról, melyek asszociációs alapon ítélkeztek a korai evolúciós gondolkodás idejében. Lásd még Dennett (1975; 1978, 4. fejezet) kísérletét, hogy a behaviorizmus búzáját elkülönítse a konkolytól.
mellőzi azt a sarkalatos tényt, miszerint a mozgásban levő anyag jellege és újraeloszlása olyannyira kumulatív, hogy célokat valósít meg - az általunk ismert értékek világát teremti meg. Tagadd ezt és tagadod az evolúciót; ismerd el és elismered a cél fogalmának egyedül létező objektív - vagyis az egyetlen érthető - jelentését. Azt nem állítom, hogy a mechanizmushoz ráadásként léteznek más közbelépő ideális okok vagy tényezők. Kizárólag azt állítom, hogy az egész történetet kell elmondani, vagyis azt állítom, hogy figyelembe kell venni a mechanizmus jellegét - nevezetesen azt, hogy az olyan, ami létrehozza és fenntartja az előnyöst a formák sokféleségében. [Dewey 1910, 34. o.] Vegyük észre, hogy Dewey mily óvatosan kormányozta hajóját Szkülla és Kharübdisz között: semmiféle égi fogantyút („ideális okok vagy tényezők”) nem emleget, de ugyanakkor nem szabad azt feltételeznünk, hogy értelmessé tehetjük az evolúciónak egy értelmezetlen változatát, egy olyan evolúciót, mely funkcióktól mentes, illetve, melyben nem ismerik fel a jelentéseket. Az utóbbi időkben velem együtt számos más filozófus dolgozott ki kifejezetten evolúciós megfontolásokat mind a nyelvi, mind a nyelv előtti jelentés kialakulásával és fennmaradásával kapcsolatban (Dennett 1969, 1978, 1987b, Millikan 1984, 1993, Israel 1987, Papineau 1987). Messzemenőleg Ruth Millikan dolgozta ki legfigyelmesebben munkáját, melyben a jelentés fent említett filozófiai megközelítéseivel kapcsolatban rengeteg vonatkozást gondol át. Szemében az álláspontom távolabbinak tetszik, mint ahogy én látom, de e különbség gyorsan csökken (lásd Millikan 1993, 155. o.). Ettől a könyvemtől azt is várom, hogy még jobban szűkítse e távolságot, s bár fennmaradó különbségeink részletes kifejtése itt nem áll módomban, azt megemlítem, hogy azok valójában elenyészőek egy még meg nem nyert nagyobb csata kontextusában: nevezetesen a jelentés bármilyen evolúciós koncepciójáért folyó küzdelemben. Velünk szemben áll egy eminens, noha sikerrel aligha kecsegtető hálószobatársak csapata: Jerry Fodor, Hilary Putnam, John Searle, Saul Kripke, Tylor Burge, és Fred Dretske. Maguk módján mindegyikük szemben áll a jelentés evolúciós megközelítésével és az Ml-vel. Mindannyian kifejezték az Ml-vel kapcsolatos fenntartásaikat, de Fodor különösen szókimondó a jelentés evolúciós megközelítésének leleplezésében. Dewey-tól számított összes naturalistával szembeni heves kirohanásai (lásd Fodor 1990, 2. fejezet) gyakran elég viccesek, s miközben nevetségessé szeretné tenni nézeteimet, ilyeneket állít (87. o.): „A Teddy macik mesterségesek, de az igazi macik is mesterségesek. Az egyiket mi tömjük ki, a másikat az anyatermészet. A filozófia tele van meglepetésekkel.”149 Dingidungi szerint a szavak jelentésüket tőlünk nyerik el, de mi honnan kapjuk jelentésüket? Fodort és e többi filozófust az igazi jelentés foglalkoztatja szemben az ersatz (kivonat) jelentéssel, illetve az „intrinzikus” vagy „eredeti” intencionalitással törődnek, mely a származtatott intencionalitással áll szemben. Jó oka van Fodornak arra, hogy nevetségessé tegye az organizmusok, mint műtermékek gondolatát, mivel ez nyújtja azt a távlatot, melyből a többi öt filozófussal közösen osztott nézete szerint e gondolat alapvető hibája egy gondolatkísérlettel jól leleplezhető.150 Vegyünk egy, az Egyesült Államokban tervezett és gyártott üdítőitalautomatát, amelyet felszereltek egy sztenderd transzduktorral, ami az amerikai negyeddolláros elfogadását és szelektálását végzi. Hívjuk ezt az eszközt „kétbites”-nek. Általában, amikor egy negyeddollárost bedobnak egy kétbitesbe, akkor az bekerül egy, mondjuk, Q állapotba, amely azt „jelenti” (figyeljünk a halálos idézőjelre) „Most észlelek/elfogadok egy valódi amerikai negyeddollárost”. Egy ilyen kétbites elég „okos” és „kifinomult”. (További halálos idézőjelek. A gondolatkísérlet annak feltételezésével kezdődik, hogy ez a fajta intencionalitás nem igazi dolog, és ama zavarodottság leleplezésével ér véget, melyet egy eféle feltételezés maga után von.) A kétbitesek aligha üzembiztosak, mivel csinálnak olyanokat, hogy „hibákat 149 Olvassuk Fodort szórakozásból, és azért, hogy lássuk milyen erős ellenszenvet érez Darwin veszedelmes gondolatával szemben, melynek következtében arra vetemedik, hogy átgázol azon a gyakorlaton, miszerint a szövegek rokonszenves olvasatát szokás meglelni. Példátlan az, ahogy félreértelmezi Millikant. Ennek következtében egyáltalán nem bízhatjuk rá magunkat. Magát Millikant olvasva ez azonban készséggel orvosolható. 150 Természetesen e kérdések összetettebbek annál, mint ahogy itt be tudom mutatni. A további vérfagyasztó részleteket lásd Dennett 1987b, 8. fejezet, amelyből e gondolatkísérletet átvettem, illetve Dennett 1990b, 1991c, 1991e, 1992.
követnek el”. Metafora nélkül ez így hangzik: időnként Q állapotba kerülnek, amikor egy tantuszt vagy más idegen tárgyat dobnak be, máskor pedig elutasítják a teljesen legális negyeddollárost - vagyis nem kerülnek Q állapotba, amikor pedig kellene. Semmi kétség afelől, hogy léteznek a „tévészlelet” felismerhető mintázatai. E „téves azonosítások” legalábbis egynémely esetét kétségtelenül megjósolhatja az, aki tisztában van a fizika releváns törvényeivel és a kétbites transzduktorának tervezési paramétereivel. Másképp mondva, éppoly egyenesen következik a fizika törvényeiből, hogy a K típusú tárgyak a szerkezetet Q állapotba hozzák, mint, ahogy azt a negyeddollárosok teszik. A K típusú tárgyak jó „tantuszok” megbízhatóan „bolondítják” a transzduktort. Ha a K típusú tárgyak gyakrabban jelennének meg a kétbites mindennapi környezetében, akkor azt várnánk a gyártótól és a tervezőtől, hogy sokkal fejlettebb és érzékenyebb transzduktorokat fejlesszenek ki, amelyek megbízhatóan különítik el a valódi negyeddollárost a K típusú tantuszoktól. Ekkor természetesen trükkösebb utánzatok jelenhetnek meg, melyeket további fejlesztések követnek. Egy ponton a mérnökösködés efajta eszkalációja csökkenő megtérülést hoz, mivel nem létezik üzembiztos mechanizmus. Időközben a mérnökök és a felhasználók értelemszerűen beérik a sztenderd kezdetleges kétbitesekkel, mivel nem nyereséges önvédelmet alkalmazni az elhanyagolható visszaélésekkel szemben. Az egyetlen dolog, ami a szerkezetet inkább negyeddolláros detektorrá teszi, ahelyett, hogy tantuszdetektorrá vagy negyeddolláros- és tantuszdetektorrá tenné, az a készítmény tervezői, építői, és tulajdonosai közös szándékából álló környezet - egyszóval a felhasználók. Csak a felhasználók és szándékaik kontextusában tudjuk kiválogatni a Q állapot eseményei közül, hogy melyek az „igaziak” és melyek a „tévesek”. Az csak viszonylagos a szándékok kontextusához képest, hogy azokat igazolni tudjuk, elsősorban azzal, hogy a szerkezetet kétbitesnek nevezzük. Úgy veszem, hogy mindezidáig Fodor, Putnam, Searle, Kripke, Burge, és Dretske helyeslően bólintanak: így van ez az ilyen készítményekkel. Ez a származtatott intencionalitás lecsupaszított tankönyvi példázata. Az ilyen készítménynek egyáltalán nincsen intrinzíkus intencionalitása. Így mindenféle zavar nélkül bárki megengedi, hogy egy bizonyos kétbitest, egyenesen az amerikai gyárból, oldalán a „Kétbites A' modell” felirattal, üzembe lehet helyezni egy panamai gépben, ahol folyamatosan megtéríti árát a panamai hivatalos negyedbalboa elfogadásával és elutasításával. Ezeket arculatuk és feliratozásuk alapján könnyen el lehet különíteni az amerikai negyeddollárostól, viszont ugyanezt nem lehet megtenni súlyuk, vastagságuk, átmérőjük, vagy anyagi összetételüknél fogva. (Ezt nem most találom ki. Biztos forrásból tudom, hogy az 1966 és 1984 között nyomott panamai negyedbalboások a sztenderd automaták számára megkülönböztethetetlenek az amerikai negyeddollárosoktól. Nem is csoda, hiszen azokat az amerikai pénzverdékben a negyeddolláros készletből verték. És hogy kielégítsem az érdeklődést, noha szigorúan véve nem tartozik a tárgyhoz - a beváltási árfolyam a legutóbb valóban egy az egyhez volt.) Egy ilyen Panamába röppentett kétbites továbbra is a szokásos módon belekerülne egy bizonyos fizikai állapotba - abba az állapotba, melynek fizikai tulajdonságaival szoktuk azonosítani Q állapotot - akármikor is egy negyeddollárost, egy K típusú tárgyat, vagy egy panamai negyedbalboást beledobnak. Most azonban másfajta eseménysor számít tévedésnek. Az új környezetben a negyeddolláros számít tantusznak, a hibák, téves percepciók, téves reprezentációk okozóinak, éppúgy, mint a K típusú tárgyak. Mindenesetre, ha visszakerül az Egyesült Államokba, akkor a panamai negyedbalboás minősül tantusznak. Amint egyszer a mi kis kétbitesünk panamai otthonra lelt, mondhatjuk-e azt, hogy az az állapot, melyet Q-nak szoktunk nevezni még mindig bekövetkezik? Az a fizikai állapot, melyben a szerkezet „elfogad” érméket, még mindig bekövetkezik, de mondhatjuk-e most, hogy ezt úgy kellene azonosítanunk, mint ami egy új, mondjuk QB, állapotot „ismer fel”? Milyen esetben mondhatnánk jogosan azt, hogy a kétbites eme fizikai állapotának a jelentése, vagy a funkciója elmozdult? Hát, figyelemreméltó a szabadság - az unalomról nem is szólva azzal kapcsolatban, hogy mit is mondhatunk, mivel végül is mindegyik kétbites csak készítmény. Beszélhetünk helyes és téves percepcióiról, igaz és téves állapotairól - röviden intencionalitásáról - ez akkor is „csak metafora”. A kétbites belső állapota, hívjuk bárhogyan is, nem jelenti igazán (eredendően, intrinzikus módon) sem azt, hogy „ez itt egy
negyeddolláros” sem azt, hogy „ez meg egy panamai negyedbalboás”. Ezt állítaná Fodor, Putnam, Searíe, Kripke, Burge, és Dretske {inter alia). A kétbitest eredetileg a negyeddolláros észlelésére tervezték. Ez volt az „előírásos funkciója” (Millikan 1984) és teljesen szószerint az ő raison d'étre-je. Senki sem törődött volna a létrehozásával, ha ez a cél nem fogalmazódott volna meg az emberekben. E történeti tény lehetővé tesz egyfajta beszédmódot: hívhatjuk azt a dolgot kétbitesnek, melynek funkciója a negyeddollárosok detektálása, úgyhogy ahhoz a funkcióhoz viszonyítva azonosíthatjuk mind igaz állapotait mind pedig tévedéseit. Ez nem akadályozná meg azt, hogy a kétbitest ne lehessen az eredeti környezetéből kicibálni és új rendeltetésre kényszeríteni (exaptálni) - természetesen akármilyenre, amilyet csak a fizikai törvényei és a körülmények lehetővé tesznek. Fel lehet használni K-detektornak, tantuszdetektornak, egybalboás detektornak, ajtóütközőnek, vagy akár halálos fegyvernek is. Az új szerepében lehet egy rövid, kissé zavaros, határozatlan időszak. Vajon milyen hosszan kell valaminek előzetesen felhalmozódnia egy életút során ahhoz, hogy a továbbiakban már ne kétbites, hanem negyedbalboás-detektor legyen (hívhatjuk csak „negyedbalbis”-nak, nem)? Tíz év hűséges kétbites működése után, az első negyedbalbis fellépésekor, az az állapot, melybe akkor kerül, amikor bedobnak egy negyedbalboást, akkor az egy negyedbalboás igazi detektálása, vagy lehet a nosztalgia kényszerítő erejű hibája, amikor is a negyedbalboást, mint negyeddollárost fogadja el? A kétbites nevetségesen egyszerű ahhoz, hogy olyan memóriája legyen, mint amilyennel a múltbeli tapasztalatainkról nekünk rendelkezésünkre áll, de tehetünk valamit annak érdekében, hogy felszereljük ennek egy fajtájával. Tételezzük fel, hogy van számlálója, mely eggyel előrébb ugrik, mihelyst az elfogadás állapotába kerül, és ez tíz év szolgálat után 1.435.792-nél áll. Tételezzük fel továbbá, hogy amikor Panamába kerül, akkor nem állítják vissza nullára, így a negyedbalboás első fellépéskor 1.435.793-at mutat. Ez vajon azon állítás javára billentie a mérleget, hogy még nem kapcsolt át a negyedbalboások azonosításának feladatára? (További komplikációkat és variációkat találhatunk ki, ha ez számít intuíciónknak. No, de számít-e?) Egy valami nyilvánvaló: szűk értelemben önmagában véve (és belső működéseiben) semmi intrinzikus nincs a kétbitesben, ami megkülönböztetné egy eredeti, a panamai kormány megrendelésére gyártott negyedbalboástól. Természetesen számítania kell annak, hogy negyedbalboás detektálására szemelték-e ki (egyetértek Millikan 1984 nézeteivel). Ha már így (a legegyszerűbb esetet nézve, az új tulajdonosai) szelektálták, akkor még, ha el is felejtik a számlálót lenullázni, az első mozdulata egy negyedbalboás elfogadása lesz. „Működik!” örvendezhetnek az új tulajdonosai. Ha azonban a kétbitest tévedésből küldték Panamába, akkor első mozdulata semmit sem jelent, habár a szomszédságában levők hamarosan méltányolni kezdik azon képességét, mellyel el tudja különíteni a negyedbalboásokat az ottani tantuszoktól. Ebben az esetben egy kevésbé hivatalos úton szó szoros értelemben negyedbalboásként kezd el működni. Ez mellesleg máris problémát jelent Searle azon elképzelése számára, miszerint kizárólag a készítmények bírhatnak funkcióval, illetve, hogy azokat a funkciókat a teremtőik ruházták rájuk a saját speciális teremtő mentális aktusaikkal. A kétbites eredeti tervezői teljes mértékben hanyagul bánhattak a későbbi használattal kapcsolatban, melyre az oppurtunista módon exaptálódott, így a szándékaik semmit sem jelentenek. Az új szelektálók még valamiféle speciális szándék megfogalmazását is elvéthetik - felvehetik azt a szokást, hogy a kétbitest valamilyen praktikus célra használják úgy, hogy nincsenek tudatában az exaptáció közös gyakorlatának. Gondoljunk csak arra, hogy Darwin A fajok eredetében már felhívta a figyelmet a háziállatok tulajdonságainak tudattalan szelekciójára. A készítmények tulajdonságainak tudattalan szelekciója egyáltalán nem áll távol ettől, és feltételezhetjük, hogy ez igen gyakori esemény. Feltételezhető, hogy Fodornak és társaságának nem áll szándékában a készítmények ilyesfajta kezelésének ellentmondani, melynek szerintük parányi köze sincs az igazi intencionalitáshoz. Most azonban elkezdhetnek aggódni, mert sikamlós pályára csaltam őket. Figyeljük csak meg, hogy ennek tökéletesen párhuzamos példája az, hogy mit is közöl a béka szeme a béka agyával. Lettvin, Maturana, McCulloch, és Pitts (1959) klasszikus cikkükben - mely a Villamosmérnökök egy másik mesterműve - kimutatják, hogy a béka vizuális rendszere a
retinán apró, mozgó, sötét foltokra érzékeny, melyek majdnem az összes természetes helyzetben a közelben elrepülő legyeket jelentik. E „légydetektor” mechanizmus megfelelően kapcsolódik a béka nyelvében levő kioldószerkezethez, amely készséggel magyarázatát adja annak, hogy a békák miként táplálkoznak egy könyörtelen világban és amely ezáltal segít fajtájuk szaporodásában. Namost, mit is mond a béka szeme a béka agyának? Vajon azt mondja-e, hogy egy légy van ott, vagy azt, hogy egy légy-vagy-,,tantusz” (valamilyen hamisítvány légy), esetleg azt, hogy egy F típusú valami (bármiféle dolog, ami megbízhatóan kioldja e vizuális szerkentyűt)? Millikan, Israel, és jómagam, mint darwinista teoretikusok, mind megvitattuk ezt az esetet, és Fodor azon nyomban rávetette magát, hogy az ő megvilágításában megmutassa, mi is a baj az ilyesfajta jelentések bármilyen evolúciós magyarázatával: túlságosan is meghatározatlanok. Vagyis, nem tudnak különbséget tenni, mint ahogy azt tudniuk kellene, a béka szemének azon híradása, hogy „légy van itt” illetve aközött, hogy „repülő vagy apró, sötét lövedék van itt”, és így tovább. Ez azonban tévedés. A béka szelekciós környezetét felhasználhatjuk (annyira, amennyire meg tudjuk határozni mi is az) arra, hogy különbséget tegyünk különféle jelöltek között. Ugyanazokat a szempontokat vesszük figyelembe a kérdések megválaszolásánál, mint az eddigiekben a kétbites állapotának jelentésével kapcsolatban - olyan mértékben, amennyire érdemes volt azt megkísérelni. Továbbá, amennyiben nincs semmiféle történet arról, hogy milyen a szelekciós környezet, akkor arról sem szól a fáma, hogy igazán mit is jelent a békaszem híradása. Szemléletessé tehetjük ezt azzal, ha a békát Panamába - vagy, pontosabban, új szelekciós környezetbe küldjük. Tételezzük fel, hogy tudósok összegyűjtenek valamilyen, a kihalás szélén álló légyevő békafajtából egy kisebb populációt, és azokat egy új környezet védőburkában helyezik el egy speciális állatkertben, melyben egyáltalán nincs légy, vannak viszont gondozók, akik időnként táplálékgolyóbisokat reppentenek el a gondozásukban álló békák orra előtt. Nagy örömükre ez a megoldás működik. A békák nyelveikkel elkapkodják e golyóbisokat, és egy idő után csak olyan békautódok élnek, amelyek soha életükben nem láttak egy darab legyet sem, csakis kizárólag golyóbisokat. Mit mond az ő szemük az agyuknak? Ha továbbra is azt állítja valaki, hogy a jelentés nem változott, akkor az kutyaszorítóba került, mivel ez egyszerűen egy mesterségesen létrehozott, kristálytiszta példája annak, ami a természetes szelekció során mindvégig történik: ez az exaptáció. Darwin körültekintően figyelmeztetett bennünket arra, hogy egy gépezet új célokra történő újrafelhasználása az anyatermészet sikereinek egyik forrása. Bárki számára, aki erről jobban meg akar győződni, hangsúlyosabbá tehetjük a lényeget annak feltételezésével, hogy a fogoly békáknak nem egyformán megy jól a sora, mivel a szemükben levő golyóbisdetektáló merészségbeli variációinak tulajdoníthatóan egyesek nem esznek annyira szívesen, mint mások, és ennek következtében kevesebb utódot hagynak hátra. Rövidesen tagadhatatlan szelekció jelenik meg a golyóbisdetektálás irányában - noha tévedés lenne azt kérdezni, hogy pontosan mikor alakult ki elegendő ahhoz, hogy „számítson”. Hacsak nem volt „értelmetlen” vagy „meghatározatlan” variáció a különböző típusú békaszemek kioldó feltételeiben, akkor egy új célnak nem lehetne semmiféle olyan nyersanyaga (vak variáció) a szelekcióra, amelyen hatást fej tene ki. Az a meghatározatlanság, amelyet Fodor (és mások) úgy tekint(enek), mint a jelentés evolúciójának darwini magyarázatainak gyenge pontja, valójában bármilyen típusú evolúció előfeltétele. Az a gondolat, hogy kell lennie valami végérvényesnek abban, hogy a béka szeme mit is jelez - valamilyen feltételezhetően ismeretlen propozíció a békaságban, amely pont azt fejezi ki, hogy mit mond a béka szeme a béka agyának - az semmi más, mint a jelentésre (vagy a funkcióra) alkalmazott esszencializmus. A jelentés, a funkcióhoz hasonlóan, amitől oly közvetlenül függ, nem a születéstől fogva valami végérvényes dolog. Nem szaltáció vagy speciális teremtés következtében, hanem a körülmények (jellegzetesen fokozatos) változása folytán áll elő. Most már felkészültünk arra az esetre, mely e filozófusoknak egyes-egyedül számít: mi történik akkor, amikor egy embert mozdítunk el az egyik környezeti feltételből a másikba? Ez Hilary Putnam (1975) hírhedt Ikerföld gondolatkísérlete. Nem szívesen megyek bele a részletekbe, megtanultam azonban azt, hogy semmiféle aprólékos részletezés és a vészkijáratok lezárása sem elegendő azoknak a tisztességes meggyőzéséhez, akik az eredeti intencionali-
tásnak esküdtek hűséget. így hát némi sajnálkozással ugyan, de mégiscsak belevágok. A kétbitesről és a békáról való háttértudásunkkal felfegyverkezve nagyon szépen megfigyelhetjük, hogy az Ikerföld gondolatkísérlet miként tartja fenn önmagát tagadhatatlan retorikai erejénél fogva. Tételezzük fel, hogy az Ikerföld majdnem teljesen olyan bolygó, mint a Föld, kivéve azt, hogy nincsenek rajta lovak. Élnek a lovakhoz teljesen hasonló állatok, és Ikerboston és Ikerlondon lakói „horses”-nak, illetve Ikerpárizs lakosai „chevaux”-nak is hívják őket, és így tovább. Ennyire hasonlít az Ikerföld a Földhez. Ezen az Ikerföldön élő állatok azonban nem lovak, hanem valami mások. Nevezzük őket lyovak-nak, és ha az Olvasónak úgy tetszik, akkor azt is feltételezheti, hogy ezek egyfajta álemlősök, sörényes gyíkok vagy valami ilyesmik - ez itt filozófia és minden olyan részletet ki kell dolgozni, amit szükségesnek találhat ahhoz, hogy a gondolatkísérlet „működjön”. És most jön a dráma. Egy éjjel, amikor az Olvasó alszik, villámgyorsan átkerül az Ikerföldre. (Fontos, hogy e jelentős pillanatot átaludja, mivel ez tartja tudatlanságban afelől, hogy mi is történt - ettől marad „ugyanabban az állapotban”, mint a Földön.) Amikor az Olvasó felébred, akkor kinéz az ablakon, és lát egy vágtázó lovat. „Tyű, egy ló!” kiált fel (hangosan vagy csak magában, ez nem számít). Az egyszerűség kedvéért, tételezzük fel, hogy Ikrecske, egy közeli Iker-Földlakó pontosan ugyanabban az időben pontosan ugyanazokat a hangokat hallatja, amint látja a lyovat elvágtázni. És itt Putnam és a többiek azt állítják: Ikrecske valami igazat mond és gondol nevezetesen azt, hogy egy lyó rohant el ott éppen. Ön, még mindig a Földlakó, valami téveset mond és gondol - vagyis azt, hogy egy ló rohant el. Mennyi ideig kellene úgy élnie az Ikerföldön, hogy a lyovakat „lovak”-nak hívja (mint minden őshonos), mielőtt a tudatállapota (vagyis, hogy mit mond a szeme az agyának) egy igazságot fejez ki a lyovakról, semmint egy tévedést a lovakról? (Mikor ugrik át a valamire vonatkozás vagy intencionalitás az új pozícióba? - e teoretikusok szerint ide szaltó kelletik.) Létrejön-e valaha is Önben a változás? Megtörténik-e ez az arról való tudás nélkül? A kétbites mindenesetre mindörökké tudatlan marad belső állapota jelentésváltozásával kapcsolatban. Feltételezem, hogy bárki hajlamos azt gondolni, miszerint őmaga gyökeresen más, mint a béka és a kétbites. Úgy tűnhet, hogy Ön intrinzikus vagy eredeti intencionalitással rendelkezik, és e csodálatos tulajdonságnak van egy bizonyos inerciája: az agya nem tud az egyik pillanatról a másikra megváltozni és hirtelen valami teljesen újat érteni a régi állapot alatt. Ezzel ellentétben a békáknak nincs valami sok memóriájuk, és a kétbitesnek még annyi sem. Amit Ön a ló szó alatt ért (Önnek a lóról alkotott privát mentális képzete) valami olyan lószerű állat egyike, melyen mi Földiek szeretünk lovagolni, egy olyan jelző, amelyet az Ön elméjében a lovasbemutatók és a cowboyfilmek emlékei horgonyoznak le. Egyezzünk meg abban, hogy ez az emlékezet mátrix rögzíti azokat a dolgokat, melyekre a ló fogalma vonatkozik. Ex hypothesi, a lyovak nem ilyen fajta állatok. Egyáltalán nem ugyanaz a faj, hanem csak egyszerűen az Ön számára megkülönböztethetetlenek a lovaktól. így, e gondolatmenet szerint, akaratlanul is minden egyes alkalommal hibázik, amikor perceptuálisan vagy akár reflektálva (tév)osztályoz egy lyovat („Nem egy szép ló volt-e az, amit tegnap az ablakom alatt láttam elvágtázni!”)Ugyanakkor ezt a példát más úton-módon is el lehet gondolni. Semmi sem kényszerít bennünket annak feltételezésére, hogy egy ló fogalma mindenekelőtt nem lazább egy asztal fogalmánál. (Próbálja csak meg az Ikerföld meséjét azzal a feltételezéssel előadni, hogy az ottani asztalok nem igazán asztalok, hanem csak úgy néznek ki és csak éppen akként is használatosak. A történet nem működik, ugyebár?) A lovak és a lyovak lehet, hogy nem ugyanazok a biológiai fajok, de ha Önnek, más földlakóhoz hasonlóan, nincsen világos fogalma a fajokról, akkor a külső megjelenés alapján osztályoz olyan élő dolgokat, mint a lovas harcosok. A lovak és a lyovak ugyanabba a kategóriába esnek, így, amikor az Olvasó egy ikerföldi állatot lónak nevez, akkor végül is igaza van. Mivel adott, hogy mit ért a „ló” alatt, így a lyovak azonosak a lovakkal: ők a lovak nem földi fajtája, de éppen ugyanolyan lovak. Azok az asztalok, melyek nem a Földön vannak, szintúgy asztalok. Világos, hogy lehetne egy ilyen lazább fogalma a lovakról, illetve lehetne ennél kötöttebb fogalma is, mely utóbbi szerint a lyovak nem lovak, vagyis nem azonosak a földi fajjal. Mindkét eset lehetséges. Namost a kérdés az, hogy vajon döntő mértékben meghatározottnak kell-e lennie annak, hogy az Ön utazást megelőző lóról alkotott fogalma a fajt vagy a szélesebb osztályt öleli fel?
Lehetséges, ha például igen jártas a biológiában, de tételezzük fel, hogy nem ez a helyzet. Ekkor azon fogalma - amit Önnek a „ló” ténylegesen jelent - ugyanazt a meghatározatlanságot szenvedné el, mint a béka légyfogalma (vagy ez mindvégig az apró repülő táplálékegység fogalma volt?). Egy valószerűbb példa, amely éppen itt a Földön is megtörténhet, sokat segíthet. Egyszer hallottam egy történetet arról, hogy a sziámiaknak volt egy szavuk a „macská”-ra, viszont a sziámin kívül soha nem láttak és el sem gondoltak más macskát. Tételezzük fel, hogy a szavuk a „kacska” volt - a tényleges részletek nem számítanak, és az sem, hogy e sajátos mese igaz-e. Lehetséges. Amikor felfedezték, hogy más válfajok is léteznek, a következő probléma merült fel a számukra: a saját szavuk „macská”-t vagy „sziámi macska”-t jelent-e? Csak azt fedezték-e fel, hogy léteznek más, igencsak eltérő külsejű kacskafajták, vagy azt, hogy a kacskák és azok a másfajta lények egy nagy családba tartoznak? A hagyományos fogalmuk egy fajnak vagy egy válfajnak a neve volt? Ha hiányzott az ezt elkülönítő biológiai elméletük, akkor miként merülhetett fel e kérdés? (Hát, azt éppenséggel felfedezhetik, hogy számukra roppant fontosak a külső megjelenés jellegzetességei - „Az nem úgy néz ki, mint egy kacska, így hát nem is az!” És Ön is felfedezheti, hogy hasonlóképpen utasítja el azt az elképzelést, miszerint a Shetland pónik lovak.) Amikor egy sziámi ember meglátott egy sétálgató (nem sziámi) macskát és azt gondolta „Tyű egy kacska!”, akkor ez tévedés volt vagy az egyszerű igazság? Talán a sziámi embernek fogalma sem lenne, hogy miként is válaszoljon e kérdésre. Ugyanakkor lehetne-e egy végső tény azzal kapcsolatban, hogy ez tévedés volt, valami olyasmi, amit lehet, hogy soha nem leszünk képesek felfedezni, de mégiscsak egy tény? Ugyanez megtörténhet Önnel is: képzelje el, hogy egy biológus egy szép napon azt mondja Önnek, hogy a prérifarkasok valójában kutyák - ugyanazon fajnak a tagjai. Majd azon kaphatja magát, hogy elmereng, vajon a biológusnak és Önnek ugyanaz-e a kutyafogalma. Milyen erősen ragaszkodott ahhoz a nézethez, hogy a „kutya” egy fajnak és nem pedig a házikutyák nagy alfajának a neve? Megsúgja-e a szíve érthetően és tisztán, hogy „definíció szerint” már elvetette azt a hipotézist, miszerint a prérifarkasok kutyák, vagy pedig halkan megengedi, hogy a fogalomnak mindvégig meglegyen az a nyitottsága, mely lehetővé teszi ezen állítólagos felfedezést? Vagy azt látná, most a kérdés felvetése után, hogy valami olyat kellene valamilyen módon megválaszolnia, ami előzőleg pusztán azért nem volt rögzítve, mert nem is merült fel előzőleg? A meghatározatlanság e fenyegetése aláássa Putnam gondolatkísérletének érvelését. Azért, hogy megvédje mondandóját, Putnam igyekszik betömni e rést azzal, hogy kijelenti, miszerint a fogalmaink - akár tudjuk akár nem - természeti fajtákra utalnak. De mely fajták természetiek? A válfajok éppoly természetiek, mint a fajok, melyek pedig éppoly természetiek, mint a nemzetség és más magasabb osztályozások. Láttuk szertefoszlani a béka mentális állapotával, illetve a kétbites Q (vagy QB) belső állapotával kapcsolatos esszencializmust, és ez is éppily biztonsággal fog elpárologni. A béka ugyanolyan készségesen levadászta volna a golyóbisokat a vadonban, csak kerültek volna az útjába, így minden bizonnyal nem volt felszerelkezve semmivel sem, ami a golyóbisokkal szemben megkülönböztetést tett. Bizonyos értelemben a légy-vagy-golyóbis a békák számára természeti fajta. Természetesen sikertelen a kettő közötti különbségtevés. Egy másik értelemben a légy-vagy-golyóbis nem természeti fajta a békák számára, mivel ez az osztályozás a természetes környezetükből fakadóan soha nem lett előzőleg releváns. Pontosan ugyanez áll Önre is. Csak kerültek volna a lyovak a Földre, Ön éppoly készségesen hívta volna azokat „lovak”-nak. Ha az valahogy előzőleg már meg lett volna határozva, hogy amit a fogalom alatt ért, az a faj, nem pedig a külsőleg hasonlók, akkor tévedett volna, de ha ilyen nincs, akkor viszont semmi alapja sincsen osztályozását hibásnak tekinteni, mivel a különbség előzetesen soha nem merült fel. A békához és a kétbiteshez hasonlóan Önnek vannak belső állapotai, melyek jelentésüket funkcionális szerepükből nyerik, és ahol a funkció nem képes választ biztosítani, ott nincs is mit kutatni. Az Ikerföld meséje, ha darwini szemüvegen keresztül olvastuk, azt bizonyítja, hogy az emberi világ jelentései éppúgy származtatottak, mint a kétbites és a béka jelentései. E mesével nem ezt igyekeztek megmutatni, de bármilyen kísérlet amely ki akarja zárni ezt az értelmezést, arra kényszerül, hogy az esszencializmus titokzatos és indokolatlan doktrínáit posztulálja. Továbbá arra is rászorul, hogy kerekperec azt állítsa, miszerint a jelentéssel kapcsolatban van-
nak olyan tények, melyek végképp felfedezhetetlenek és mozdulatlanok, de azért mégiscsak tények. Miután néhány filozófus kész lenyelni e keserű tablettákat, még egy kicsit tovább győzködöm őket. Néhány filozófusnak elviselhetetlenül szúrja a szemét az az elképzelés, miszerint a mi emberi világunk jelentései éppúgy a funkciótól függnek, mint a készítmények állapotainak jelentései, és ennélfogva éppúgy származtatottak és potenciálisan meghatározatlanok. Ezt azért nem képesek elviselni, mert e szemlélet nem tud a jelentésnek megfelelő oksági szerepet biztosítani. E gondolat korábbi megtestesülésével azon aggály formájában találkoztunk, miszerint az elmék pusztán eredmények, és nem hoznak létre okokat. Ha a jelentést ama szelektív erők határozzák meg, melyek bizonyos funkcionális szerepekhez járulnak hozzá, akkor bizonyos értelemben minden jelentéssel kapcsolatban úgy tűnhet, hogy azokat kizárólag retrospektíve lehet tulajdonítani: valaminek a jelentése nem intrinzikus tulajdonság, mely születése pillanatától fogva képes különbségeket tenni a világban, hanem a legjobb esetben is az előidézett utólagos hatások elemzése által biztosított retrospektív betetőzés. Ez így nem teljesen igaz: a Panamába újonnan érkezett kétbites tervvisszafejtő elemzése lehetővé tenné számunkra, hogy megmondjuk milyen szerepekre lehet alkalmas az ily módon kialakított eszköz, még akkor is, ha nem választották még ki semmilyen szerepre. A következő véleményt fogalmazhatjuk meg: az érmét elfogadó állapota jelentheti az „ez itt negyedbalboás”-t, ha a megfelelő környezetbe helyezzük. Természetesen azonban számos más dolgot is jelenthet, ha más környezetben helyezzük el. Így egyiket sem jelenti mindaddig, míg egy bizonyos funkcionális szerep nem alakul ki - és nincs semmiféle küszöbe annak, hogy milyen hosszú ideig tart egy funkcionális szerep kialakulása. Ez nem elegendő néhány filozófus számára, akik szerint az így magyarázott jelentés nem esik teljes súllyal a latba. E gondolat legtisztább kifejezése Fred Dretske (1986) azon állítása, miszerint a jelentésnek oly módon kell önmagában oksági szerepet játszania mentális életünkben, ahogy azt a jelentés soha nem tölti be egy készítmény pályafutásában. E megfogalmazásban az égi fogantyúkért való vágyódásról árulkodik az igazi jelentésnek a mesterséges jelentéstől történő elkülönítésére tett kísérlet. Egy olyan valamiféle „elvi”-ért való sóvárgás nyilvánul meg, mely megakadályozhatja a jelentés fokozatos kiemelkedését a pusztán céltalan, mechanikus okok sorozatából. Ez azonban (az Olvasó éljen a gyanúperrel) szabadon választható és részrehajló megfogalmazás. Mint máskor, most is összetettebbek a dolgok annál, ahogy bemutatom azokat,151 de a kulcskérdések megoldását kikényszeríthetjük egy rövid kis mese segédletével, amelyet mostanában éppen arra dolgoztam ki, hogy e filozófusok rohamot kapjanak. Működik is. Először a mese, azután jöhetnek a rohamok. 2. Két fekete doboz152 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két nagy fekete doboz, A és B, melyeket egy hosszú szigetelt rézdrót kötött össze. Az A dobozon volt két gomb, alfa és béta, a B dobozon pedig volt három lámpa, egy piros, egy zöld, és egy sárga. A dobozok viselkedését tanulmányozó tudósok megfigyelték, hogy akármikor megnyomták az A doboz a gombját, a B dobozon levő piros fény felvillant, és akármikor megnyomták a béta gombot, akkor a zöld fény villant fel. A sárga fény soha nem villant fel. Néhány milliárd próbát tettek nagyon sokféle feltétel között, és nem találtak kivételt. Úgy tűnt számukra, hogy létezik egy oksági szabályszerűség, melyet a következőképpen foglaltak össze: Minden alfa pirosat okoz. Minden béta zöldet okoz.
151 Dretske and Hís Critics (McLaughlin, szerk., 1991) nagy részt ezzel a kérdéssel foglalkozik. 152 Ez Jaegwon Kim 1990, november 28.-én a Harvardon „Kiemelkedés, nem-reduktív materializmus, és 'lefelé ható okozás'” címmel tartott előadására egy inpromptu válaszként indult, és Kim illetve számos más filozófus kitartó cáfolatainak nyomása alatt evolválódott. Hálával tartozom nekik.
Az okozás valahogy átment a rézdróton, mondták, mivel annak megsértése minden B dobozbeli hatást kioltott, és a két doboz leárnyékolása a drót megsértése nélkül soha nem szakította meg a szabályszerűséget. Így természetesen kíváncsiak voltak arra, hogy a felfedezett oksági törvényszerűség miképpen valósul meg a dróton át. Azt gondolták, hogy az alfa gomb megnyomása talán alacsonyfeszültségű impulzust okoz, mely végighalad a dróton és felvillantja a piros lámpát, míg a béta gomb megnyomása magasfeszültségű impulzust indít el, amely a zöld fény felvillanását váltja ki. Vagy talán az alfa megnyomása egyszeri impulzust okoz, a bétáé pedig kettős impulzust. Világos, hogy mindig történt valami a drótban, amikor az alfát nyomták meg, és valami más következett be a drótban a béta megnyomásakor. Csak ennek felfedezése magyarázza meg a feltérképezett oksági törvényszerűséget. A drót egyfajta lehallgatása hamarosan felfedte, hogy a dolgok állása jóval bonyolultabb. Akármikor nyomták meg bármelyik gombot az A dobozon, impulzusok és szünetek hosszú sorozata (on-ok és off-ok, vagy bitek) ment át a B dobozba - tízezer bit, hogy pontosak legyünk. De minden alkalommal más volt a mintázat! Nyilvánvaló, hogy a bitek sorozatára jellemző kellett legyen egy olyan vonás vagy tulajdonság, mely egyik esetben a piros fényt, a másik esetben a zöld fényt villantja fel. Mi lehetett az? Elhatározták, hogy felnyitják a B dobozt és megnézik, hogy mi történik a bitsorozatokkal, amikor megérkeznek. Belül találtak egy szuperkompjútert - egy nagy memóriájú szokványos digitális, szeriális gépet, mely nagyon bonyolult programot és rengeteg, természetesen még több bitsorozatokból álló adatot tartalmazott. Amikor aztán kinyomozták a befutó bitsorozatok e programra gyakorolt hatásait, semmi különöset nem találtak: az input sorozat a szokványos módon mindig megteszi útját a központi feldolgozó egységbe, ahol is egypár milliárd, néhány másodperc alatt lefuttatandó műveletet indít el úgy, hogy a vége mindig két kimenő jel egyike: l-es (mely a pirosat kapcsolja) vagy 0 (ami pedig a zöldet villantja fel). Minden esetben azt találták, hogy mikroszkopikus szinten nehézségek és ellentmondások nélkül minden oksági lépést meg tudnak magyarázni. Semmiféle okkult okokat nem gyanítottak, és például amikor a bitek tízezreinek ugyanazt a szekvenciáját adták, a B doboz programja mindig ugyanazt a kimenetet eredményezte: a pirosat vagy a zöldet. De ez kissé rejtélyes volt, mert habár mindig ugyanazt a kimenetet adta, az ugyanazon közbülső lépéseken történő átmenetek során nem mindig ugyanaz a kimenet jött létre. Valójában majdnem mindig különböző állapotokon ment át, mielőtt ugyanazt a végső kimenetet eredményezte. Ez önmagában nem volt rejtély, mivel a program minden bemenetről megőrzött egy másolatot, és így, amikor ugyanaz az input érkezett be második, harmadik vagy ezredik alkalommal, a számítógép memóriájának állapota minden egyes alkalommal kismértékben eltérő volt. Az output azonban mindig ugyanaz volt. Ha a fény piros volt, amikor inputként először egy bizonyos sorozatot kapott, akkor ezen input minden további beérkezésekor pirosra váltott, és ugyanez a törvényszerűség állt a zöld sorozatokra (ahogy a tudósok elnevezték azokat). Hajlamosak voltak annak feltételezésére, hogy minden sorozat vagy piros sorozat (mely a piros fény felvillanását okozza) vagy zöld sorozat (amely pedig a zöld fény felvillanását idézi elő). Természetesen nem ellenőrizték azonban az összes lehetséges sorozatot - csak azokat, melyeket az A doboz kibocsájtott. Ennélfogva hipotézisük tesztelését határozták el úgy, hogy A-t időlegesen lekapcsolták B-ről, és A output sorozatainak különböző változatait vezették B-be. Zavarodottságukra és
megdöbbenésükre felfedezték, hogy amikor egy, az A-ból jövő sorozattal babrálgattak, akkor majdnem mindig a sárga fény gyulladt ki! Olybá tűnt, mintha a B doboz észlelte volna beavatkozásukat. Mégsem volt semmi kétség afelől, hogy a B doboz kész volt a piros sorozatok emberi kéz gyártotta változatát elfogadni azzal, hogy a piros fényt, illetve a zöld sorozatok emberi kéz gyártotta változatát elfogadni azzal, hogy a zöld fényt villantotta fel. Amikor egy - vagy több - bitet változtattak meg e két sorozatban, csak akkor történt az, hogy általában - majdnem mindig - a sárga fény gyulladt ki. „Megölted!” - bökte egyszer ki valaki, miután látta a „megbütykölt” piros fénysorozatot sárga fénysorozattá változni, és ez izgatott spekulációkhoz vezetett, hogy a piros és zöld sorozatok valamilyen értelemben talán élnek esetleg nemük is van: férfiak és nők - míg a sárga sorozatok élettelenek. De bármennyire is tetszetős volt e hipotézis, nem vezetett sehova, habár a tízezer bit hosszúságú sorozatok további egypár milliárdnyi variációja erősen azt sugallta, hogy valóban három fajtája létezik a sorozatoknak: piros sorozatok, zöld sorozatok, és sárga sorozatok - mely utóbbiak számos nagyságrenddel felülmúlják a piros és zöld sorozatokat. Majdnem az összes sorozat sárga sorozat volt. A tudósok felfedezte törvényszerűséget ez tette még izgalmasabbá és rejtélyesebbé. Mi volt az a piros sorozatban, ami a piros fényt villantotta fel, és mi volt az a zöld sorozatban, ami a zöld fényt kapcsolta be? Természetesen az egyedi esetekben nem volt semmiféle rejtély. Minden egyes sorozat okozatiságát végig tudták követni a B-ben levő szuperkompjúter segítségével és látták, hogy a determinizmus kellőképpen megvalósul, vagyis a helyzetnek megfelelően piros vagy zöld vagy sárga fény gyulladt ki. Azt azonban nem találták ki, hogy miként tudják megjósolni egy új sorozat megvizsgálásával, hogy a három hatás közül melyik következik be (anélkül, hogy B-re gyakorolt hatását „kézi-szimuláció”-val végezték volna). Empirikus adataikból a tudósok tudták, hogy nagyon nagy az esélye annak, hogy valamely sorozat sárga lesz - hacsak nem tudták róla, hogy az A dobozból jön, mely esetben az esély milliárd volt az egyhez, hogy akár piros akár zöld lesz. De senki sem tudta megmondani, hogy melyik lesz anélkül, hogy a B dobozon ne futtatták volna le, hogy lássák miként is valósítja meg azt a program. Mivel a kutatók a brilliáns és igen drága kutatás ellenére is tökéletesen képtelenek voltak megjósolni, hogy egy sorozat piros, zöld vagy sárga lesz-e, néhány teoretikus hajlamos lett arra, hogy e tulajdonságokat emergens tulajdonságoknak nevezze. Azt értették ez alatt, hogy maguknak a sorozatoknak a mikroszkopikus puszta elemzéséből e tulajdonságok (szerintük) elvileg megjósolhatatlanok. De ez egyáltalán nem tűnt valószínűnek, mivel minden egyes eset éppúgy megjósolható volt, mint amilyen megjósolható valamely determinisztikus input egy determinisztikus programban. Akármi történt is, a piros, a zöld, vagy a sárga tulajdonságok akár elvileg vagy pusztán csak gyakorlatban voltak megjósolhatatlanok, minden bizonnyal meglepő és rejtélyes tulajdonságok voltak. A rejtély nyitja talán az A dobozban rejlik. A tudósok felnyitották és egy másik, eltérő gyártmányú és típusú, más hatalmas programot futtató szuper-kompjutert találtak, amely azonban szintén csak digitális gép volt. Hamarosan rájöttek, hogy akármikor nyomják meg az a gombot, az egy úton küldte a programot úgy, hogy a KFE-be (Központi Feldolgozó Egység) egy kódot küldött (llllllll), és akármikor nyomták meg a béta gombot, az egy másik kódot küldött a KFE-be (00000000) úgy, hogy a műveletek milliárdjainak eltérő készletét mozgósította. Kiderült, hogy van egy belső „óra”, és akármikor megnyomták valamelyik gombot, a számítógép elsőnek levette az „idő”-t az óráról (pl.: 101101010101010111) és azt sorozatokra bontotta. Majd ezt arra használta, hogy meghatározza, melyik szubrutint melyik sorrendben hívja le, illetve azt, hogy memóriájának melyik részébe lépjen be először azon előkészülete során, hogy elküldjön egy bit sorozatot a dróton. A tudósok meg tudták fejteni, hogy gyakorlatilag ez az időpontot egyeztető szerkentyű (amely majdnem random működött) szavatolta, hogy ugyanazt a bitsorozatot ne küldje el kétszer. De e véletlenszerűség, vagy pszeudovéletlen-szerűség ellenére továbbra is igaz maradt az, hogy bármikor nyomták meg az a gombot, a számítógép kieszelte bitsorozatról kiderült, hogy piros sorozat, illetve akármikor nyomták meg a béta gombot, az elküldött bitsorozat a zöld volt. Valójában a kutatók találtak néhány rendhagyó esetet: durván egy milliárd kísérletből egyszer az alfa gomb megnyomása zöld fényt okozott, illetve a béta megnyomása pirosat. A
tökéletesség eme apró hibája csak még jobban fokozta a tudósok étvágyát a törvényszerűség magyarázatára. És ekkor, egy nap beállított az a két MI hacker, akik a dobozokat építették, és elmagyarázták az egész működését. (Ha az Olvasó önmaga akarja kitalálni a rejtélyt, akkor most ne olvassa tovább.) Az A dobozt készítő Al éveken át egy „szakértő rendszer”-en dolgozott, mely a világ összes fellelhető „igaz propozíciói”-t, és egy olyan következtető gépet tartalmaz, amely az adatbázist alkotó axiómákból további dedukciókat hajt végre. Az adatbázisban voltak elsőligás baseball statisztikák, meteorológiai feljegyzések, biológiai taxonómiák, a világ népeinek történelme, és egy egész sereg jelentéktelen apróság. Bo, a B dobozt építő svéd ugyanezen idő alatt egy rivális, a saját szakértő rendszere számára készülő „mindentudó” adatbázison dolgozott. Mindketten annyi „igazság”-gal tömték tele saját adatbázisukat, amennyi a rendelkezésre álló idő alatt lehetséges volt.153 Az évek előrehaladtával megunták a szakértő rendszereket, és mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy e technológia gyakorlati előnyeit vaskosan túlértékelték. A rendszerek nem voltak igazán jók érdekes problémák megoldásában, a „gondolkodás”-ban, illetve a „problémák kreatív megoldásá”-ban. A következtető gépeknek köszönhetően mindössze abban voltak jók, hogy rengeteg igaz mondatot tudtak gyártani (a saját nyelvükön), és tesztelni tudták (a saját nyelvükön) a bejövő mondatok igazságát és hamisságát természetesen a „tudásuk”-hoz mérten. így Al és Bo találkoztak és rájöttek, miként is lehet elvesztegetett erőfeszítésüket gyümölcsöztetni. Elhatározták, hogy készítenek egy filozófiai játékot. A két reprezentációs rendszer közötti fordításhoz egy lingua franca-t választottak (valójában ez az angol nyelv volt az elektronikus levelezés sztenderd ASCII-kódjába átírva), és gépeiket egy dróttal összekapcsolták. Amikor megnyomták A alfa gombját, az arra utasította A-t, hogy véletlenszerűen (vagy pszeudovéletlenül) válassza ki egy „vélekedését” (akár egy tárolt axiómát vagy axiómáiból fakadó következtetést), fordítsa le angolra (a számítógépben az angol karakterek már mind ASCII-ban vannak), adjon hozzá elegendő véletlenszerű bitet, hogy egészet felkerekítse tízezerre, majd az így létrejövő sorozatot küldje el B-nek, amely azt lefordította saját nyelvére (a svéd Lisp-re), majd vesse össze saját „vélekedéseivel”, vagyis saját adatbázisával. Mivel mindkét adatbázis igazságokból, és a következtető gépeiknek köszönhetően durván ugyanazon igazságokból állt, amikor A valamilyen „vélekedését” elküldte B-nek, akkor B is azt „vélte”, és ezt egy piros lámpa felvillanásával köszönte meg. Amikor A olyasvalamit küldött B-nek, amiről azt tartotta, hogy hamis, akkor B egy zöld lámpa felvillantásával jelezte az ezzel kapcsolatos egyetértését. És amikor valaki az átvitelt babrálta, akkor ez szinte mindig egy olyan sorozatban végződött, mely nem volt jólformált angol mondat (B egyáltalán nem bírta a „tipográfiai” hibákat). B ezekre a sárga fénnyel válaszolt. Amikor valaki egy bitsorozatot véletlenszerűen kiválasztott, akkor Hatalmas esélye volt annak, hogy nem jólformált igazság vagy tévedés lesz az angol ASCII-ben. Innen a sárga sorozatok túlsúlya. Így, szólt Al és Bo, a piros emergens tulajdonság valójában egy igaz angol mondat tulajdonsága volt, a zöld pedig a hamis angol mondaté. Így a tudósok évekig tartó kutatása gyerekjátékká vált. Bárki képessé vált arra, hogy ad nauseam piros sorozatokat alkosson. Csak le kellett írnia ASCII kódban a „házak nagyobbak a mogyorónál” vagy a „bálnák nem repülnek” vagy „háromszor négy kettővel kevesebb, mint kétszer hét”. Ha például a zöld fényt szeretette nézegetni valaki, akkor csak a „kilenc kevesebb nyolcnál” vagy „New York Spanyolország fővárosa” állításokat kellett leírnia. A filozófusok hamarosan helyes kis vicceket találtak ki, mint az olyan sorozatok kialakítása, melyek a B-nek elküldve az első száz alkalommal pirosak voltak, de ezek után zöldek lettek (pl.: ASCII nyelven „E mondatot kevesebb, mint százegyszer küldték át hozzád értékelésre”). 153 E project megvalósítását lásd Douglas Lenat óriási CYC (az angol „encyclopedia” szó rövidítése, kiemelés a fordítótól) tervezete az MMC-nél (Lenat és Guha 1990). Az elképzelés az volt, hogy az összes milliónyi tényt egy enciklopédiába összegyűjtik (ráadásul még azt a sok millió tényt is, melyeket mindenki ismer, és így semmi értelme sincsen az enciklopédiába betenni, mint például azt, hogy a hegyek nagyobbak a vakondtúrásnál, a pirítóskészítő nem tud repülni), és ezek után hozzákapcsolnak egy következtető gépet, amely naprakész állapotba tudja hozni azokat, képes megőrizni a konzisztenciát, meglepő következtetésekre képes, és általában a világról szóló tudás alapját képezi. Az MI tökéletesen eltérő megközelítését lásd Rodney Brooks és Lynn Stein humanoidrobot tervezetét (Dennett 1994c).
Néhány filozófus viszont azt mondta, hogy a piros és a zöld tulajdonságok nem igazán igazság és hamisság angolul. Léteznek angol igazságok, melyek ASCII kifejezései milliónyi bitet igényelnek, és emellett, a legjobb erőfeszítéseik ellenére is Al és Bo nem mindig iktattak be tényeket a programjaikba. Azon közös tudás némelyikét, amelyek az idő tájt, amikor az adatbázisokon dolgoztak, igaznak bizonyultak, azóta megcáfolták. És így tovább. Számos érv volt amellett, hogy a pirosság sorozat tulajdonsága - az oksági tulajdonsága - nem egészen az igazság angolul tulajdonsággal egyenlő. Ennélfogva a pirosat jobban lehet úgy definiálni, mint egy viszonylagosan rövid kifejezése az angol ASCII-ben valaminek, amit a B doboz (melynek „vélekedései” majdnem mindig igazak) igaznak „vél”. Ez némelyüket kielégítette, de mások szőrszálhasogatva azt állították, hogy ez a definíció pontatlan, illetve vannak olyan ellenpéldák, melyeket nem lehet kizárni bármilyen nem-ad hoc módon, és így tovább. De amint arra Al és Bo rámutattak, nem lehet a tulajdonság leírásaira jobb jelölteket találni, és vajon a tudósok nem éppen ilyen fajta magyarázat után kutattak-e? Nem oldódott-e meg teljes mértékben a piros és a zöld sorozatok rejtélye? Ezenkívül, most, hogy ez megoldódott, nem világos-e bárki számára, hogy egyáltalán nem volt remény néhány szemantikai (vagy mentalisztikus) fogalom használata nélkül az oksági törvényszerűség magyarázatára (mellyel a mesénket elkezdtük)? Néhány filozófus azt állította, hogy habár a drótbeli aktivitás törvényszerűségének újkeletű leírása felhasználható a B doboz viselkedésének megjóslására, az egyáltalán nem oksági törvényszerűség. Az igazság és a hamisság (vagy az éppen most megvizsgált helyettesek) szemantikai tulajdonságok, és mint ilyenek, teljesen absztraktak, következésképpen semmit sem tudnak okozni. Hülyeség, válaszoltak mások. Az a gomb nyomkodása éppoly biztosan a piros lámpa felvillanását okozza, mint a slusszkulcs a kocsi elindulását. Ha kiderült volna, hogy a drótban egyszerűen magas versus alacsony feszültség, vagy egy impulzus versus két impulzus futott végig, akkor mindenki egyetértett volna abban, hogy ez paradigmatikus oksági rendszer. Az a tény, hogy e rendszer Rube Goldberg gépnek bizonyult, nem azt mutatja, hogy az alfa és a piros fény közötti kapcsolat megbízhatósága kevésbé oksági. Ellenkezőleg, a tudósok minden esetben ki tudták jelölni azt a pontos mikrokauzális utat, amely magyarázatát adta az eredménynek.154 Más filozófusok, miután ez az érvelésmenet meggyőzte őket, azt kezdték el mondogatni, hogy ez arra mutatott rá, miszerint a piros, a zöld, a sárga tulajdonságok semmi esetre sem valódi szemantikai vagy mentalisztikus, hanem pusztán csak mintha szemantikai tulajdonságok. Igazából a piros és a zöld nagyon, nagyon bonyolult szintaktikai tulajdonságok. E filozófusok valahogy mégiscsak visszautasították, hogy valami továbbit is mondjanak arról, hogy milyen szintaktikai tulajdonságok is ezek, és azt is elhárították, hogy megmagyarázzák, miként képes még egy kisgyerek is gyorsan és megbízhatóan ezek példányait előállítani, vagy felismerni. Mindazonáltal meg voltak győződve afelől, hogy léteznie kellett a törvényszerűség tisztán szintaktikai leírásának, mivel a kérdéses rendszerek „csak” számítógépek, és a számítógépek „csak” szintaktikai gépek, melyek nem képesek semmiféle igazi szemantikára. „Feltételezzük”, válaszolta Al és Bo, „hogy ha minket ott találtatok volna a fekete dobozainkban, miközben ugyanazt a sémát használva éppen csúfot űzünk belőletek, akkor megbocsájtottatok és egyetértettetek volna abban, hogy a működő oksági tulajdonság eredeti igazság (vagy vélt igazság). Tudtok-e valamilyen ésszerű magyarázatot adni e megkülönböztetésre?” Ez némelyeket annak kinyilvánítására indított, hogy egy bizonyos jelentős értelemben Al és Bo bent voltak a dobozban, mivel a saját adatbázisuk, mint saját vélekedéseik modelljei, létrehozásáért ők voltak a felelősök. Mások erre tagadni kezdték, hogy valóban léteznének a világban bármilyen szemantikai vagy mentalisztikus tulajdonságok. A tartalmat, mondták ők, végleg eliminálták. A vita éveken át folytatódott, de az a rejtély, mellyel az egészet elkezdtük, megoldást nyert. 3. A vészkijáratok lezárása A mese itt véget ér. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy nem létezik olyan világosan előadott gondolatkísérlet, melyet egy filozófus sem tud félreértelmezni, így hát azért, hogy 154 Néhányan azt állítják, hogy a mintázatok magyarázata a Dennett iggib-ben a tartalmat illető epifenomenalizmus. Íme a válaszom.
megelőzzem a legvonzóbb félreértelmezések némelyikét, nem túl elegáns módon felhívom a figyelmet egy-két kritikus részletre és elmagyarázom ebben az intuitív fejtömködésben játszott szerepüket. (1) Az A és a B dobozban levő eszközök semmi mások, mint automatizált enciklopédiák mégcsak nem is „sétáló enciklopédiák”, kizárólag az „igazságok dobozai”. A történetben semmi sem előfeltételezi vagy mondja azt burkoltan, hogy ezek az eszközök tudatos vagy gondolkodó dolgok, akár ágensek, kivéve abban a minimális értelemben, ahogy egy termosztát ágens. Ezek végletesen unalmas intencionális rendszerek, melyek egy egyszerű cél elérésére vannak mereven beállítva. Nagyszámú igaz propozíciókat tartalmaznak és egy, a további igazságok alkotásához szükséges következtető gépet, mely a létező adatbázissal összevetve ellenőrizte a bejövő propozíciók „igazság”-át.155 Miután a két rendszer egymástól függetlenül jött létre, ezért valószínűleg nem tételezhető fel róluk, hogy pontosan ugyanazokat az igazságokat tartalmazzák (ténylegesen vagy akár csak látszólagosan), de a tréfa kedvéért, mint ahogy állításom szerint a történetben az be is vált, fel kell tételeznünk egy nagyon nagy mértékű átfedést, úgyhogy igencsak valószínűtlen volt az, hogy egy, az A létrehozta igazságot B ne akként ismerjen el. Állításom szerint ezt két megfontolás tette lehetővé: (a) Al és Bo lakhat két különböző országban és lehet két különböző anyanyelvük, viszont ugyanabban a világban élnek, és (b) habár a világ(unk)ról milliárdnyi igaz propozíció létezik, az a tény, hogy Al és Bo elhatározták, hogy hasznos adatbázisokat készítenek - melyek tartalmazzák majdnem az összes legkeresettebb emberi céllal kapcsolatos releváns információkat -, biztosítaná a két függetlenül elkészített rendszer közti nagymértékű átfedést. Habár Al tudhatta, hogy huszadik születésnapján délben a bal lába közelebb volt az Északi Sarkhoz, mint a Déli Sarkhoz, és Bo nem felejtette el, hogy az első franciatanárát Dupontnak hívták, ezek nem olyan igazságok, amelyeket bármelyikük is hajlandó lett volna beírni az adatbázisba. De ha bárki is kételkedne afelől, hogy ama puszta tény, miszerint mindketten nemzetközileg használatos enciklopédiát szándékoztak gyártani, elegendő lenne ahhoz, hogy ilyen mérvű megfelelés jöjjön létre a két adatbázis között, akkor csak kissé csiszolatlanul tegyük hozzá azt a könnyed tényt, miszerint jegyzeteiket témák szerint összevetették a hackerkedés évei során. (2) Miért nem csak Al és Bo (egy amerikai srác) szerepelt, vagy, ami azt illeti, egyszerűen miért nem csak Al rendszerének egy B dobozbeli másolata volt a történetben? Azért, mert történetem lényege (huhú!) az, hogy a törvényszerűséget nem magyarázhatja semmilyen egyszerű, valószínűen felfedezhető szintaktikus összeillesztés. Ezért van Bo rendszere svéd Lisp-ben. Vagyis azért, hogy el legyenek rejtve a kandi szemek elől az A mondatalkotás feladata és B mondatfordító-és-igazság-tesztelő feladata során egyeztetett adatstruktúrák között meghúzódó szemantikus hasonlóságok. Az elképzelés két rendszerről szólt, melyek külsőleg elbűvölően szabályszerűen viselkednek, belsőleg azonban annyira különböznek, amennyire az csak lehetséges úgy, hogy kizárólag az a tény tudja magyarázni a törvényszerűséget, hogy a saját belső világuk egy közös világ rendszerezett leképezései. (3) Megkérdezhetjük, hogy vajon lehetséges-e valaha is két annyira vizsgálhatatlan rendszer, hogy ellenálljanak a tervrajz-visszafejtésnek. A titkosírás oly kifinomult és rejtélyes régiókban jár, hogy háromszor is meggondolandó mielőtt erről bármit is mondanánk. Fogalmam sincs arról, hogy bárki is képes lenne egy alapos érvet kidolgozni, miszerint léteznek-e feltörhetetlen titkosírás kódok vagy sem. De félretéve a titkosírást, a hackerek igencsak díjazzák azt, ha egy program megírása során a „forráskód”-ba beírt megjegyzések és jelzések eltűnnek, amikor a forráskód „összeáll”, maga után hagyva az instrukciók majdnem megfejthetetlen szövevényét. Az „újraszerkesztés” néhanapján a gyakorlatban lehetséges (lehetséges-e mindig elméletben?), habár természetesen nem fogja helyreállítani a megjegyzéseket, csak egy magasabbszintű nyelven kiemeli a struktúrákat. Ama saját feltételezésemet, miszerint kudarcot vall a tudósok azon erőfeszítése, hogy újraszerkesszék a programot és dekódolják az adatbázist, ha szükséges, akkor azt a titkosírás posztulálásával meg lehet erősíteni. 155 Mivel ezek csak az igazságok dobozai, ezért semmi alapja sincs itt a „gondolat nyelve” hipotézisnek (Fodor 1975). A könnyebb történetmesélés kedvéért feltételeztem, hogy a világtudás kvázi-nyelvi formában tárolódott (és talán azért, hogy motiváljam a kognitív tudomány területén dolgozó legtöbb kutatót, akik nyakló nélkül alkalmazzák a gondolat nyelve hipotézist!)
Az előadott történettel kapcsolatban egyetérthetünk, miszerint igen bizarr az, hogy a tudósok soha nem gondoltak annak ellenőrzésére, hogy a dróton átmenő bitsorozatoknak volt-e ASCII fordítása. Hogyan lehettek ennyire sötétek? A tisztesség kedvéért: küldjük el az egész szerkentyűt (A és B dobozokat a dróttal) a „Mars”-ra és hagyjuk, hogy az ottani tudósok megpróbálják kitalálni a törvényszerűséget. Az a tény, hogy minden a pirosat okoz, minden béta zöldet és a véletlen bitsorozat sárgát okoz, számukra éppen annyira látható, mint számunkra, de gőzük nem lesz az ASCII-ról. Számukra e világűrből érkezett ajándék egy végletesen rejtélyes, az összes elemző próbálkozáson túli törvényszerűséget fog megtestesíteni, hacsak nem hibáznak rá arra, hogy mindegyik doboz egy világ leírását tartalmazza, illetve, hogy ezek a leírások ugyanannak a világnak a leírásai. Az a tény alapozza meg a törvényszerűséget, hogy mindegyik doboz változatos, noha különböző „terminológiá”-ban kifejezett és eltérően axiomatizált szemantikai viszonyban áll ugyanazokkal a dolgokkal. Amikor Danny Hillis-en, a Connection Machine (kapcsolatgép) atyján, kipróbáltam e gondolatkísérletet, ő azon nyomban a rejtély titkosírás „megoldásá”-n kezdett el töprengeni, majd biztosított afelől, hogy a saját megoldásomat az ő megoldása speciális eseteként lehetne tekinteni: „Al és Bo a világot 'egy-idő állapot'-ként használta” - ami ügyes utalás a titkosírás egy sztenderd technikájára. Ezt a következő változattal lehet érzékeltetni. Önt és a legjobb barátját ellenséges erők fogságba ejtik, akik tudhatnak angolul, de kevéssé ismerik azt a világot, ahonnan Önök jönnek. Mindketten ismerik a Morze-írást és kitalálják a következő impromptu kódsémát: a hosszúra igazat mondanak, a rövidre pedig valótlanságot. A fogvatartók hallgathatják, amit mondanak: „A madarak tojásokat raknak, és a varangyok repülnek. Chicago egy város és a lábaim nem bádogból készülnek, és a baseballt augusztusban játszák,” mondja Ön, a „No” (hosszú-rövid; hosszú-hosszú-hosszú) válasz gyanánt arra, amit barátja éppen kérdezett. Mégha a fogvatartók ismerik is a Morze-kódot, nem tudják kideríteni azokat a tulajdonságokat, amelyeket a rövid és a hosszú jelek jelölnek, hacsak nem képesek meghatározni e mondatok igazságát illetve hamisságát. E változat a következőképpen fűszerezi a mesénket. A számítógéprendszerek helyett Al-t és Bo-t tesszük a dobozokba és őket szállítjuk a Marsra. A marslakók rajtuk éppúgy meghökkennek, ha a Morze-kód tréfát űzik, mint a számítógépeken, hacsak nem vonják le azt a következtetést (ami számunkra nyilvánvaló, de mi nem vagyunk marslakók), hogy e dobozbeli dolgokat szemantikailag kell értelmezni. A mese lényege egyszerű. Nem lehet helyettesíteni az intencionális hozzáállást. Vagy felvesszük és a jelentésszintű tények megtalálásával megmagyarázzuk a mintázatot, vagy a nyilvánvalóan ottlevő törvényszerűség - az oksági törvényszerűség - mindörökké zavarba fog ejteni. Amint azt láttuk, ugyanez a tanulság vonható le az evolúció történeti tényeinek értelmezésével kapcsolatban is. Mégha minden oksági eseményt utolérhetetlen aprólékossággal írunk is le a valaha élt összes zsiráf történetében, sohasem leszünk képesek megmagyarázni az olyan nyilvánvaló törvényszerűségeket, mint például azt, hogy minden zsiráf hosszú nyakkal jön a világra, hacsak - az anyatermészet jóváhagyta indokokra vadászva - nem megyünk egy vagy két szinttel feljebb és kérdezzük meg „Miért?”. Ezt mondja az ebben a fejezetben korábban idézett Dewey. Ha Ön olyan, mint a többi filozófus, akkor ezen a ponton Önnek az az állítás tetszik meg, miszerint e gondolatkísérlet csak azért „működik”, mert az A és B dobozok készítmények, melyek intencionalitása, mint olyan, teljes mértékben származtatott és mesterséges. A memóriájukban tárolt adatstruktúrák vonatkozásaikat onnan kapják (ha kapnak egyáltalán), hogy közvetett úton tervezőik, Al és Bo, érzékszerveire, élettörténeteire és céljaira épülnek. A jelentés, az igazság vagy a szemantika igazán ezen emberi teremtőkben gyökerezik. (Ez volt annak a javaslatnak a mondandója, miszerint bizonyos értelemben Al és Bo voltak saját dobozaikban.) Namost, másképp is elmondhattam volna a történetet: a dobozban két robot volt, Al és Bo, melyek elég hosszú „élet”-et éltek, és körbeszáguldozták a világot, hogy adatokat gyűjtsenek, mielőtt visszatértek volna dobozaikba. Az egyszerűbb utat választottam, hogy megelőzzem az olyan fajta kérdéseket, mint hogy A és B doboz „valójában gondolkodott-e”. Most viszont újból felvethetjük az ily módon impasszolt kérdéseket, mivel elérkezett az ideje annak, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljunk attól a fárasztó gyanútól, mely szerint az eredeti intencionalitás nem bukkanhatott fel semmilyen mesterséges
„elmé”-ben egy (emberi?) teremtő beavatkozása nélkül. Tételezzük fel, hogy ez így van. Más szavakkal, tételezzük fel, hogy akármilyen különbség is lehet egy, az A-hoz hasonló egyszerű igazságdoboz, és a legkülönösebb robot között, mivel mindkettő csak készítmény, ezért egyiknek sem lehet igazi - vagy eredeti - intencionalitása, hanem csak a teremtőiktől kölcsönzött származtatott intencionalitással rendelkezhetnek. Most már az Olvasó felkészült egy másik gondolatkísérletre, e feltételezés reductio ad absurdum-jára. 4. Biztos út a jövőbe156 Tételezzük fel, hogy valamilyen okból kifolyólag az Olvasó elhatározta, ki akarja próbálni a huszonötödik századbeli életet, és továbbá tételezzük azt is fel, hogy az egyetlen ismert módja az Ön testének életben tartására az, hogy azt egy hibernáló készülékbe helyezik. Majd tételezzük fel azt is, hogy ez egy, a testet néhány fokkal az abszolút nullafok feletti hőmérsékleten tartó „mélyhűtő kamra”, melyet egy ellátó készülék vesz körül. E kamrában oly hosszú ideig maradna a teste komatózus állapotban, amilyen hosszan csak akarja. Úgy tudná rendezni, hogy bemászna a kapszulába, elaludna, majd a gép automatikusan felébresztené 2401-ben. Ez természetesen egy igen régi sci-fi téma. A kapszula megtervezése nem az egyetlen felmerülő tervezési nehézség, mivel a kapszulát meg kell védeni és el kell látni a négy évszázadra szóló (pl.: a hűtéshez szükséges) energiával. E gondnoki feladatok ellátásánál nem számíthat a gyerekeire, az unokáira, mivel jóval 2401 előtt már réges-rég halottak lesznek, és az Ön részéről igen csak oktalanság lenne annak feltételezése, hogy a későbbi utódai, ha lesznek egyáltalán, élénk érdeklődést tanúsítanak majd az Ön hogyléte felől. Így hát egy szuperrendszert kell kidolgoznia a kapszula védelmére és el kell látnia négy évszázadra elegendő energiával. Íme két, a továbbiakban követhető stratégia. Az egyik szerint egy ideális helyet kell találni, az előrelátása alapján a lehető legjobbat, mely bővelkedik vízben, napfényben és amire még a kapszulának (illetve a szuperrendszenek) szüksége van. Az eféle elhelyezés fő hátránya az, hogy nem lehet elmozdítani, ha veszély közeledik - mondjuk, ha valaki elhatározza, ott fog autópályát építeni. Az alternatív stratégia jóval kifinomultabb és drágább, viszont elkerüli ezt a hátrányt: terveznie kell egy mozgó készüléket a kapszula számára, mely a szükséges szenzoraival és az érzékeny riasztórendszereivel ki tudja kerülni a közeledő veszélyt és új energia- és nyersanyagforrásokat tud keresni. Röviden, építenie kell egy óriási robotot és a kapszulát abba kell belehelyeznie. E két fő stratégia a természetet utánozza: a kettő közötti különbség durván a növények és az állatok közötti különbségnek felel meg. Miután az utóbbi sokkal kifinomultabb és jobban megfelel a céljainknak, tételezzük fel, hogy Ön most egy robot építésébe fog bele. Úgy kell megterveznie e robotot, hogy az mindenekfelett a további céljainak megfelelően „válassza meg” cselekedeteit. Ne nevezzük a robot kontrollrendszerének e kapcsoló pontjait „választó” pontoknak, ha Ön szerint ez azt jelentené, hogy a robot szabad akarattal vagy tudatossággal bír, mivel nem akarok semmi ilyesmit becsempészni a gondolatkísérletbe. Semmi ellentmondás nincs mondandómban: bármilyen számítógépprogram ereje abban a képességben rejlik, hogy végre tud hajtani elágazásos instrukciókat úgy, hogy a rendelkezésre álló adatok ellenőrzése alapján egyik vagy másik útra tér. Vagyis csak azt akarom mondani, hogy a robot kontrollrendszerének tervezése során bölcs döntés lenne annak oly módon való strukturálása, hogy amikor többféle lehetőség áll elő, az hajlamos legyen arra az útra lépni, mely a legnagyobb valószínűséggel szolgálja az Ön érdekeit. Végtére is Ön az egész szerkezet raison d'étre-je. Egy emberi lény egyedi érdekeit szolgáló hardware és software tervezésének gondolata manapság nem sci-fi többé, annak ellenére, hogy az Ön robotjának építése során felmerülő tervezési problémák igen nehéz, a szakma mai tudását meghaladó mérnöki feladatot jelentenének. E mobilis szerkezetnek szüksége lenne a mozgás irányításához egy „látó”-rendszerre, és más „érzékszervi” rendszerekre is, nem is beszélve a belső szükségletekről információt közlő monitorrendszerről. Miután Ön mindvégig kómás állapotban lenne, melyből kifolyólag nem lenne képes felébredni a stratégiák megtervezéséhez és kivitelezéséhez, így oly módon kell megtervezni a robot 156 Ennek a gondolatkísérletnek egy korábbi változata Dennett 1987b, 8. fejezetében jelent meg.
szuperrendszerét, hogy az évszázadok során változó körülményekre válaszul dolgozza ki a saját terveit. „Tudnia” kell miként „keresse meg” és „ismerje fel”, illetve használja fel az energiaforrásokat, miként menjen biztonságosabb területekre, miképp „elővételezze”, illetve kerülje el a veszélyeket. Miután ily sok mindent kell véghez vinnie, és ráadásul igen gyorsan, a legjobb az, ha, amikor csak tud, a gazdaságosságra hagyatkozik: nem szabad több megkülönböztető képességet ruháznia a robotra, mint amennyire valószínűleg szüksége lesz ahhoz, hogy a világban megkülönböztetendő dolgokat meg is tudja különböztetni. Az Ön feladata sokkal nehezebbé válna akkor, ha nem számíthatna arra, hogy ilyen küldetéssel ez a robot lesz az egyetlen a világon. Tételezzük fel, hogy a következő évszázadok során létező embereken és állatokon kívül más, sok különféle robot is (és talán „növény” is) versenyezni fog az energiáért és a biztonságért. (Mitől honosodna meg egy ilyen bolondéria? Tételezzük fel, hogy megcáfolhatatlan bizonyítékait találjuk annak, hogy 2401-ben egy másik galaxis lakói érkeznek bolygónkra. Az elsők között dolgoznék azon, hogy találkozzam velük, és ha a mélyhűtés lenne az egyetlen kilátás ennek kivitelezésére, az bizony kísértésbe vinne.) Ha meg kell tervezni más robotágensekkel való bánásmódot, melyek az Önhöz hasonló páciensek érdekeit szolgálják, akkor az igen bölcs döntés lenne az Ön részéről, ha olyan robotot tervezne, mely eléggé kifinomult kontrollrendszerrel bír ahhoz, hogy lehetővé tegye a többi robottal való együttműködés valószínű előnyeinek és kockázatának, illetve a kölcsönös előnyökre épülő szövetség kialakításának kiszámítását. A legostobább lépés az lenne, ha feltételezné, hogy más kliensek az „élni és élni hagyni” szerelmesei - mivel igencsak lehetséges olyan olcsó „parazita” robotok létezése, melyek csak arra várnak, hogy rávessék magukat az Ön drága és ötletes szerkezetére és azt kihasználják. Az Ön robotja, bármilyen számításokat is végez e fenyegetésekről és lehetőségekről, azoknak „gyorsnak és piszkosnak” kell lenniük. Teljes biztonsággal nem lehet a barátokat az ellenségtől, illetve az árulókat a szavahihetőktől megkülönböztetni. Így oly módon kell a robotot megterveznie, hogy ama sakkjátékoshoz hasonló döntéshozó legyen, mely kockázatokat vállal az idő sürgetésére adott válaszul. E tervező munka eredménye egy magasszínvonalú önkontrollal rendelkező robot lenne. Mivel át kellene engednie a valós idő kifinomult kontrollját, amint elaltatta magát, Ön éppen annyira „távol” lesz, mint a houstoni mérnökök voltak, amikor autonómiával ruházták fel a Viking űrszondát (lásd 12. fejezet). Autonóm ágensként képes lesz a saját céljait kitűzni a fennálló helyzet és annak a végső céllal (vagyis az Ön 2401-ig történő megőrzésével) kapcsolatos horderejének értékelése alapján. E másodlagos célok, melyek válaszként születnek a részleteiben előre nem látható körülményekre (ha előreláthatóak lennének, akkor a hardwarebe be lehetne építeni a legjobb válaszokat), olyan évszázadnyi hosszúságú műveletekbe sodorhatják a robotot, melyek némelyike az Ön legjobb erőfeszítései ellenére is igen csak meggondolatlan lehet. A robot az Ön céljaival ellentétes, akár önpusztító akciókba is foghat, ha más robotok meggyőzték afelől, hogy saját életcélját, küldetését másnak rendelje alá. E képzeletbeli robotnak rengeteg ügyes-bajos dolga lesz a világában és igencsak el fog merülni tervei megvalósításában, melyet a kapszulába lépés pillanatától az Ön által kitűzött célállapotok maradékai fognak végső soron irányítani. A robot élete során kialakuló összes preferencia az eredetileg Ön által betáplált preferenciák leszármazottai lesznek. Abban lehet reménykedni, hogy Önt elviszik a huszonötödik századba, de semmiféle biztosíték sincs arra nézve, hogy a robot leszármazott preferenciái alapján véghez vitt cselekedetek továbbra is közvetlenül érzékenyek maradnak az Ön legfontosabb érdekeire. Ezt Ön a saját önző nézőpontjából reméli, de e robot tervei addig kívül esnek a közvetlen irányítása alól, amíg Ön fel nem ébred. A pillanatnyilag legfontosabb céljairól, a summum bonum-ról lesznek belső reprezentációi, de ha az előbbiekben elképzelt nagyhatású társaságba keveredik, akkor a mérnöki munka vasmarka, mely eredetileg tervezte, veszélybe kerül. Még mindig készítmény lesz, továbbra is csak úgy fog cselekedni, mint azt a tervezői lehetővé tették, de részben saját tervezésű desiderata (kívánalmai) készletét fogja követni. E robot, a fentiekben górcső alá vont feltételezésünknek megfelelően, még mindig nem fog semmi mást, mint kizárólag származtatott intencionalitást mutatni, mivel csak egy, az Ön érdekei szolgálatára tervezett készítmény. Ezt az álláspontot „kliens központúság”-nak nevezhetnénk: Én vagyok a roboton belüli összes származtatott jelentés eredeti forrása,
bármilyen távolra is kerültek tőlem azok. Ez csak túlélőgép, melyet arra terveztek, hogy biztosan a jövőbe szállítson. Az a tény, hogy a robot fáradhatatlanul olyan terveket hajt végre, amelyek csak távolról kapcsolódnak az érdekeimhez, és akár ellentétesek is velük, a feltételezésünk szerint semmilyen kontrollállapotát, vagy „szenzoros” vagy „perceptuális” állapotait sem ruházza fel eredeti intencionalitással. Ha az Olvasó még mindig ragaszkodik e kliens központúsághoz, akkor készen kell lennie annak a további következtetésnek a levonására, miszerint önmaga soha semmilyen formában nem élvezett valamilyen, az eredeti intencionalitással felruházott állapotot, mivel Ön is csak egy, eredetileg a génjei replikálódásának idejéig, azok megőrzésére tervezett túlélőgép. A mi intencionalitásunk végül is önző génjeink intencionalitásából származik. Ők azok, akik akaratlanul teremtik meg a jelentést, nem mi! Ha ezt az álláspontot nem találja vonzónak, akkor vessünk csak egy pillantást a másik lehetőségre. Ismerjük el azt, hogy egy elég furcsa készítmény – az eddig elképzelt robotok sorában - képes eredeti intencionalitást mutatni, mivel környezetébe funkcionálisan gazdagon beágyazódott és erős önvédelemmel és önkontrollal bír.157 Az Olvasóhoz hasonlóan olyan tervnek köszönheti létezését, amelynek célja egy túlélőgép létrehozása volt, de, még mindig Önhöz hasonlóan, bizonyos fokú autonómiára tett szert, az önkontroll és az önmeghatározás terepévé vált. Ez nem valamiféle csoda következtében állt elő, hanem azáltal, hogy saját „életideje” során a világban problémákkal - a túlélés nehézségeivel - került szembe és többékevésbé meg is oldotta azokat. Az egyszerűbb túlélőgépek, mint például a növények, - ha azokat csak túlélőgépeknek tekintjük, miután kómás lakosai a viselkedésükben semmiféle megmagyarázatlan mintázatot sem hagynak - soha sem érik el az önmeghatározás ama magaslatait, amelyek az Ön robotjának összetettsége által váltak lehetővé. Ha ezen az általam erősen javallt úton haladunk tovább, akkor Önnek fel kell adnia Searlenek és Fodor-nak az „erős MI”-val szembeni „elvi” ellenvetését. A képzelt robot, bármennyire is nehéz vagy valószínűtlen mérnöki feladat, egyáltalán nem lehetetlen - ezt persze ők sem állítják. Eféle robot lehetőségét elismerik ugyan, csak éppen annak „metafizikai státusz”-át vitatják: bármennyire is ügyesen kezelné dolgait, ők azt mondanák, hogy intencionalitása nem lenne az igazi. Erre alaposan ráfáznak. E kétségbeesett cáfolat feladását javaslom, illetve annak elismerését, hogy az a jelentés, melyet egy ilyen robot a saját világában felfedez, és ahogy azt kiaknázza a másokkal való kommunikáció során, pontosan oly mértékben valódi, amennyire az Ön által használt jelentés. Ily módon az Olvasó intencionalitása, és ennélfogva az általa minden valaha is kitalált jelentés eredeti forrásának az Olvasó önző génjeit lehet tekinteni. Habár következésképpen, azzal, hogy felhasználja tapasztalatait és különösképpen a vérévé vált kultúrát, túllépheti a génjeit annak érdekében, hogy a jelentés majdnem teljesen független (vagy „transzcendens”) építményét hozza létre a gének teremtette alapból. Úgy találom, hogy ez teljesen alkalmas - sőt, bátorító - megoldását jelenti a következő két tény között feszülő ellentmondásnak. Egyfelől Én, mint személy, a jelentés forrásának, illetve 157 E gondolatkísérlet fényében vessünk egy pillantást arra a problémára, melyet Fred Dretske (személyes közlés) vetett fel csodálatos világossággal: „Szerintem tudnánk (logikailag) egy olyan készítményt létre hozni, mely szerzett eredeti intencionalitást, de olyat nem, mely (az alkotás pillanatában) rendelkezett vele.” Mennyi üzletet kellene lebonyolítani a világgal ahhoz, hogy a származtatott intencionalitás salakját az eredeti intenconalitás aranyává változtassuk? Ez az esszencializmussal kapcsolatos régi problémánk, új köntösben. Ama vágyat testesíti meg, hogy kiemeljünk egy döntő pillanatot és ezáltal valamiképpen azonosítsunk egy küszöböt, amely egy faj első tagját, vagy az igazi funkció születését, vagy az élet kezdetét jelöli, és mint olyan, nyilvánvalóvá teszi ama alapvető darwini gondolat hibáját, miszerint e csodálatra méltó dolgok véges növekménnyel fokozatosan bontakoznak ki. Azt is vegyük észre, hogy Dretske tétele a szélsőséges spencerizmus sajátos ága: az éppen fennálló környezetnek kell az organizmus formálását végeznie, mielőtt a forma valódi intencionalitással rendelkezőnek „minősül”. A múltbeli környezeti feltételek, miután a mérnökök bölcsessége vagy a természetes szelekció története megszűrte azokat, nem számítanak - még akkor sem, ha teljesen ugyanazokat a funkcionális struktúrákat eredményezik. Ez igaz is, meg nem is. A világgal való megfelelő egyedi viszony bármilyen sajátos múltbeli történeténél fontosabb az a beállítottság, hogy a világból érkező bármilyen újdonságra megfelelő fogékonysággal, rugalmas jövőbeli interakciókat hajtson végre. De - és ez szerintem Dretske gondolatának erőssége - mivel a gyors újratervezés e képessége hajlamos feltűnni az interakciók aktuális vagy legújabb mintázataiban, mindaddig elfogadható azon állítása, miszerint egy készítmény „csináld magad megértés”-t (Dennett 1992) mutat, ameddig elvetjük az esszencializmust és egyszerűen méltónak tartjuk arra, hogy az intencionalitás fontos tünetének nevezzük.
a „mi és miért számít” kérdés döntőbírájának tekintem magam. Másfelől pedig ugyanakkor a Homo sapiens faj egyik tagja vagyok, az egyáltalán nem csodafüggő K+F folyamatok jó néhány millió éves terméke, mely semmiféle olyan vonást nem hordoz, amely valamilyen úton-módon a folyamatok ne ugyanazon készletéből származott volna. Tudom, hogy mások e víziót oly döbbenetesnek tartják, hogy újult lelkesedéssel vetik magukat ama meggyőződésbe, miszerint valahol, valahogy kell léteznie egy gátnak a darwinizmussal és az Ml-vel szemben. Arra próbáltam rámutatni, hogy Darwin veszedelmes gondolata azt a következményt vonja maga után, hogy ilyen gát nem létezik. A darwinizmus igazságából következik az, hogy az Olvasóval egyetemben az anyatermészet készítményei vagyunk, de a mi intencionalitásunk annak ellenére valódi, hogy az évmilliónyi értelmetlen, algoritmikus K+F folyamatok eredménye, nem ajándék fentről. Jerry Fodor tréfálkozhat azon az abszurd gondolaton, miszerint az anyatermészet készítményei vagyunk, de nevetése hamisan cseng. A lehetséges nézetek valamilyen égi fogantyúkra alapozódnak. E következtetés döbbenete elegendő lehet ahhoz, hogy az Olvasó vonzóbbnak találja Searle vagy Chomsky kétségbeesett kísérleteit, hogy áthatolhatatlan misztérium mögé rejtsék az elmét. Esetleg még ahhoz is, hogy Gould azon kétségbeesett próbálkozásával rokonszenvezzen, mely az elől a következmény elől menekül, miszerint ez az egész szőröstül-bőröstül természetes szelekció - vagyis daruk algoritmikus sorozatai, melyek mindig jobb tervezési formákat indítanak be. Mindez esetleg arra ösztönözheti az Olvasót, hogy máshol nézzen megmentő után. Nem bizonyított-e a matematikus Kurt Gödel egy nagyszerű tételt, amely az MI lehetetlenségét igazolta? Sokan gondolják így és nemrégiben gyanújukat A császár új elméje: számítógépek, gondolkodás és a fizika törvényei (1993) című könyv szerzője, a világ egyik legkiemelkedőbb fizikusa és matematikusa, Roger Penrose növelte nagymértékben. A következő fejezet e könyvvel foglalkozik. TIZENNEGYEDIK FEJEZET - A valódi jelentés - a jelentés ama fajtája, mellyel szavaink és gondolataink rendelkeznek - önmagában az eredetileg értelmetlen algoritmikus folyamatok emergens terméke, amelyek velünk együtt az egész bioszférát létrehozták. Az Olvasó számára túlélőgépnek tervezett robot, az Olvasóhoz hasonlóan, más végső célokkal bíró K+F tervezetnek köszönheti létezését, de ez nem akadályozza meg azt, hogy a legteljesebb értelemben ne lehessen a jelentések önálló teremtője. TIZENÖTÖDIK FEJEZET - Az Ml-vel (és Darwin veszedelmes gondolatával) kapcsolatos kételyek másik befolyásos forrását kell szemügyre venni és semlegesíteni: azt a régóta népszerű gondolatot, miszerint a Gödel-tétel bizonyítja, hogy az MI lehetetlen. Roger Penrose újfent életet lehel e mémbe, mely a sötétben tenyészik, és bemutatása oly világos, hogy felér egy leleplezéssel. Penrose készítményét saját céljainkra exaptálhatjuk: akaratlan segítségével e mémet kiirthatjuk.
15. FEJEZET
A Császár új elméje és más mesék 1. Kard a kőben Vagyis másszóval, ha egy géptől azt várjuk el, hogy tévedhetetlen legyen, akkor azt nem várhatjuk, hogy egyben intelligens is legyen. Számos más tétel is majdnem ugyanezt állítja. E tételek azonban semmit sem mondanak arról, hogy mennyi intelligenciával bírhat egy gép, ha egyáltalán nem bizonyul tévedhetetlennek. - ALAN TURING 1946, 124. o. AZOKAT A PRÓBÁLKOZÁSOKAT, amellyekkel az évek során Gödel tételét arra igyekeztek felhasználni, hogy valami fontosat bizonyítsanak be az emberi elme természetével kapcsolatban, a romantika nehezen megfogható atmoszférája jellemzi. Van valami különös, borzongató a „tudomány felhasználásának” eme lehetőségében. Azt hiszem, hogy rá tudok világítani a lényegére. A kulcsszöveg nem a császár új ruhájáról szóló Andersen mese, hanem a „Kard a kőben” Arthur király történet. Valaki (természetesen hősünk) egy különleges, talán még mágikus tulajdonjogal is bír, mely a legtöbb helyzetben teljesen láthatatlan, de bizonyos körülmények között megmutatkozik félreérthetetlenül: ha ki tudja húzni a kardot a kőből,
akkor megvan ez a tulajdonsága. Ha nem képes rá, akkor nincs. E fegyvertényt, illetve kudarcot mindenki láthatja, nem szorul semmilyen speciális értelmezésre vagy az illető melletti közbenjárásra. Húzza csak ki azt a kardot, és győzelem. A Gödel-tétel az emberi elme különlegességének hasonlóképpen drámai bizonyítékát nyújtja a romantikus lelkületűek számára. A Gödel-tétel látszólag azt a tényt írja körül, miszerint egy igazi emberi elme képes olyan dologra, amelyre semmiféle szélhámos, algoritmus által vezérelt robot sem képes. Gödel bizonyítékának technikai részleteivel nem kell foglalkoznunk, egyetlen egy matematikus sem kételkedik helyességében. A viták ott kezdődnek, miként lehet e tételt felhasználni arra, hogy bármit is igazoljunk az elme természetével kapcsolatban. Bármiféle ilyen típusú érvelés gyengesége a perdöntő empirikus lépésnél dől el: annál a lépésnél, melynél jól megnézzük hőseinket (önmagunkat és matematikusainkat) aközben, amikor azt teszik, amit a robot egyszerűen képtelen megtenni. A kard kihúzásához hasonló kérdéses hőstett vajon olyan fegyvertény-e, melynek nincsen más elfogadható változata, vagy olyan, melyet nem lehet megkülönböztetni a pusztán megközelítően hasonló hőstettől? Ez a perdöntő kérdés, és rengeteteg zavar volt azzal kapcsolatban, hogy mi is a győzelem ismertetőjegye. A zavar egy részéért maga Kurt Gödel felelős, mivel azt gondolta, hogy bebizonyította, miszerint az emberi elmének égi fogantyúnak kell lennie. 1931-ben Gödel, a bécsi egyetem fiatal matematikusa, kimutatta a matematikai bizonyítás igazán megdöbbentő abszolút korlátját, amely a huszadik század egyik legfontosabb és legmeglepőbb matematikai eredménye. Az Olvasó idézze csak fel a középiskolában tanult euklideszi geometriát, amellyel elsajátította azt, hogy létrehozza a következtetési szabályok rögzített listájának felhasználásával az axiómák és definíciók alapkészletéből a geometria tételeinek formális bizonyítékait. A síkgeometria axiomatizációjának környékén járt ekkor. Emlékezzen arra, ahogy a tanár egy geometriai ábrát rajzol a táblára, mondjuk egy háromszöget, melynek oldalait különbözőképpen metszik eltérő szögekben találkozó egyenesek, és már hallja is a kérdést: „E két egyenes derékszögben metszi-e egymást? Ez a háromszög egybevág-e azzal a háromszöggel?” A válasz gyakran nyilvánvaló volt: láthatta, az egyeneseknek derékszögben kell metszeniök egymást, az a háromszög egybevág a másikkal. Más dolog volt - tulajdonképpen figyelemreméltó kulimunka - az axiómák alapján a szigorú szabályok szerinti formális bizonyítás. Csodálkozott-e azon valaha is, amikor a tanár egy új ábrát rajzolt, hogy a síkgeometriában lehetnek olyan tények, amelyekről látta, igazak, de nem tudta bizonyítani, még ha lett volna rá akár egy millió éve is? Vagy nyilvánvaló volt az Ön számára, hogy ha nem képes kidolgozni egy bizonyos geometriai igazság bizonyítékát, akkor az csak személyes gyarlóságának jele? Talán ezt gondolta: „Kell lennie egy bizonyításnak, mivel ez igaz, még ha én soha nem is találom meg!” Ez igencsak elfogadható vélemény, de amit Gödel minden kétséget kizáróan bizonyított az az, hogy amikor egyszerű számtan (nem síkgeometria) axiomatizálásáról van szó, akkor léteznek olyan igazságok, melyekről „látjuk”, hogy igazak, de formálisan sohasem lehet igazolni igazságukat. Ezt az állítást valójában körültekintően kell megfogalmazni: bármilyen sajátos, konzisztens (nem finoman önellentmondásos) axiómarendszerre nézve léteznie kell egy, a rendszer Gödel állításaként ismert számtani állításnak, mely annak ellenére, hogy a rendszeren belül nem igazolható, mégiscsak igaz. (Valójában sok ilyen állításnak kell léteznie, de számunkra elegendő egy is.) Megváltoztathatjuk a rendszert, és bebizonyíthatjuk azt az első Gödel állítást az általunk választott következő axiómarendszerben, de ha az konzisztens, akkor kapásból megszüli saját Gödel állítását, és így tovább a végtelenségig. Az aritmetika semmilyen egyszerű konzisztens axiomatizációja sem bizonyíthatja a számtan összes igazságát. Ez nem tűnik igazán fontosnak, mivel ritkán akarjuk bizonyítani az aritmetika tényeit, ha egyáltalán valaha is a szándékunkban áll. A számtant mindenféle bizonyíték nélkül igaznak tartjuk. A számtan számára azonban lehetséges euklideszi típusú axiómarendszerek tervezése - ilyenek a Peano axiómák - és be lehet bizonyítani olyan igazságokat mint „2 + 2 = 4”. Továbbá igazolni lehet az olyan középszintű igazságokat mint a „a tízzel osztható számok egyben oszthatóak kettővel is”, illetve az annyira nem magától értetődő igazságokat, mint például „Nem létezik a legnagyobb prímszám”. Mielőtt Gödel kidolgozta bizonyítékát, a matematikusok és logikusok nagy próbatételüknek tartották az összes matematikai igazság
egyetlen axiómarendszerből történő levezetését, amely nehéz ugyan, de - hasonlatosan a holdraszálláshoz és a mai emberi genom projektum matematikai problémájához - az elérhetőségen belül van. Viszont teljesen megvalósíthatatlan. Ezt az alapvetést teszi meg Gödeltétele. Namost, mi köze ennek a mesterséges intelligenciához vagy az evolúcióhoz? Gödel néhány évvel az elektronikus számítógép feltalálása előtt igazolta tételét, de ezután jött Alan Turing és kiterjesztette az absztrakt tétel implikációit. Rámutatott arra, hogy a Gödel-tétel alá tartozó bármilyen formális bizonyítási eljárás azonos egy számítógépprogrammal. Gödel az összes lehetséges axiómarendszer „ábécé szerinti sorbarendezésének” egy módját dolgozta ki. Valójában az összeset be lehet sorolni Bábel könyvtárába, és Turing ekkor azt mutatta meg, hogy e készlet a Bábel könyvtárbeli másik készlet alkészlete: vagyis az összes lehetséges számítógép készlete. Nem számít, miből készül a számítógép, az az igazán fontos, hogy milyen algoritmust futtat, és mivel minden algoritmus meghatározható véges módon, így lehetséges egy olyan egységes nyelv kidolgozása, mely minden egyes algoritmust egyedi módon ír le és az összes specifikációt „ábécésorrendbe” helyezi el. Turing egy ilyen rendszert tervezett, és ebben minden számítógép - a laptoptól a valaha építendő leghatalmasabb párhuzamos szuperkompjúterig - egyedi leírással bír, melyet manapság Turing-gépként ismerünk. Minden egyes Turing-gép kaphat egy egyedi azonosítási számot -, ha tetszik, a Bábel könyvtárbeli számát. Ily módon Gödel tétele újradefiniálható úgy, hogy ha azt mondjuk, mindegyik Turing-gép - mely adott esetben az aritmetika igazságainak bizonyításának konzisztens algoritmusa (és nem meglepő, hogy ezek az összes lehetséges Turing-gép Hatalmas de Elenyésző alkészlete) - kapcsolódik egy Gödel állításhoz - a számtan egy igazságához, melyet az nem bizonyíthat. Szóval számunkra a következőt mondja Gödel, miután Turing lehorgonyozta a számítógépek világában: minden számítógépnek, amely konzisztens módon igazolja az aritmetika igazságait, van egy Achilles-sarka, egy olyan igazsága, melyet sohasem igazolhat, még ha ítéletnapig is futtatja. És akkor mi van? Gödel maga azt gondolta, hogy tételének az az implikációja, hogy az emberek - legalábbis a matematikusok - nem lehetnek csak gépek, mivel képesek olyan dolgokat véghez vinni, melyeket egy gép sem tud. Még fontosabb, hogy egy eféle emberi lény némely része nem lehet pusztán gép vagy még ügyes kis szerkentyűk óriási gyűjteménye sem. Ha a szívek pumpáló gépek, a tüdők levegőt cserélő gépek, és az agyak számításokat végző gépek, akkor, gondolta Gödel, a matematikusok elméi nem lehetnek egyben agyaik is, mivel a matematikusok elméi valami olyat képesek csinálni, amilyet semmiféle számítógép sem tud. Pontosan mire is képesek? Ez annak a kérdése, hogy hogyan határozzuk meg a nagy empirikus tesztnél a győzelmet. Csábító azt gondolni, hogy már láttunk rá egy példát: meg tudják csinálni azt, amit az Olvasó tett, amikor ránézett a táblára a geometria órán. Valamiféle „intuíció” vagy „ítélet” vagy „tiszta megértés” segítségével egyszerűen csak látják a számtan bizonyos állításainak igazságát. Az elképzelés szerint nincs szükségük piszkos kis algoritmusokra ahhoz, hogy előhozzák matematikai tudásukat, mivel rendelkeznek a matematikai igazságok megragadásának ama talentumával, mely szőröstül-bőröstül meghaladja az algoritmikus folyamatokat. Emlékezzünk csak arra, hogy egy algoritmus olyan recept, melyet a nehézfejű diákok - vagy akár a gépek is követni tudnak, mivel semmiféle megértés sem szükséges. Ezzel ellentétben úgy tűnik, hogy az okos matematikusok fel tudják használni az eszüket arra, hogy meghaladják az ilyen mechanikus kütyük képességeit. Habár olybá tűnik, ezt gondolta maga Gödel, és ez minden bizonnyal kifejezi a Gödel-tétel-ről alkotott általános elképzelést, ennek bemutatása sokkal nehezebb, mint ahogy az elsőre látszik. Miként tudjuk például elkülöníteni annak az esetét, amikor valaki (vagy valami) egy matematikai állítás „igazságát ragadja meg” attól az esettől, amikor valaki (vagy valami) azt csak találomra leli meg? Betaníthatunk egy papagájt arra, hogy az „igaz” és „hamis” szavakat mondja, amikor különböző szimbólumok jelennek meg előtte a táblán. Mennyi pontos, hiba nélküli találat kell ahhoz, hogy igazolva lássuk ama hitünket, miszerint a papagájnak végül is van testetlen elméje (vagy talán csak egy papagájnak öltözött matematikus volt) (Hofstadter 1979)? Ez az a probléma, melytől mindig rohamot kaptak azok, akik Gödel tételét annak bizonyítására akarták felhasználni, miszerint az emberi elmék égi fogantyúk, és nem unalmas vén daruk. Nem felel meg a célnak, ha azt mondjuk, hogy a gépektől eltérően a matematikusok az
aritmetika bármely igazságát bizonyítani tudják, mivel, ha a „bizonyítani” alatt azt értjük, amit Gödel értett a „bizonyítani” szó alatt bizonyítása során, akkor Gödel azt mutatja meg, hogy az emberek - vagy az angyalok, ha léteznek - sem képesek megcsinálni ezt (Dennett 1970). A rendszeren belül nem létezik a rendszer Gödel állításának formális igazolása. Gödel tételének felhasználására tett korai híres kísérletet a filozófus J. R. Lucas (1961, lásd még 1970), aki azt gondolta, hogy a döntő győzelmet egy bizonyos „igaz” állítás „létrehozásaiként” - valamilyen Gödel állításként - határozza meg. E definíció az értelmezés megoldhatatlan problémáiba ütközik, amely így aláássa az érvelés empirikus oldalának „kard a kőben” perdöntő mivoltát (Dennett 1970, 1972, lásd még Hofstadter 1979). Világosabban láthatjuk a problémát, ha figyelembe veszünk számos idetartozó valós és képzeletbeli hőstettet. 1637-ben René Descartes azt a kérdést tette fel magának, hogy miként lehet megkülönböztetni egy embert egy géptől, és erre „két nagyon biztos módszer ”-rel szolgált: Először a gépek sohasem tudnának szókat vagy egyéb jeleket egybekapcsolni s velük úgy élni, mint mi tesszük, ti. hogy másokkal gondolatainkat közöljük; igen jól elképzelhetjük, hogy egy gép úgy van alkotva, hogy szókat ejt ki, sőt, hogy szókat ejt ki bizonyos testi cselekvések alkalmával, melyek e gép szerveiben változásokat idéznek elő; pl. ha az egyik helyen érintik, kérdi, hogy mit akarnak tőle; ha más helyen érintik, kiabál, hogy fáj neki s több efféle; de el nem képzelhetjük, hogy a szókat különböző módon el tudja rendezni s ezáltal értelmesen meg tud felelni arra, amit jelenlétében mondanak, amint ezt a legbutább emberek is meg tudják tenni. Másodszor pedig, ha még oly jól vagy talán még jobban mint akármelyikünk, csinálnának is néhány dolgot, de bizonyára elhibáznának másokat, amitől rögtön nyomára jutnánk annak, hogy nem tudatosan, hanem csak szerveik elrendezésénél fogva cselekszenek. Míg ugyanis az ész egyetemes eszköz, melynek minden külön cselekvésre vonatkozólag külön berendezésre van szükségük, s ebből következik, hogy erkölcsileg lehetetlen, hogy egy gépben annyiféle elrendezés legyen készen, hogy az élet minden eshetőségében úgy tudjon cselekedni, mint mi tudunk értelmünk segítségével. [Descartes Értekezés a módszerről 70-71. o., 1991, ford.: Alexander Bernát] Alan Turing 1950-ben ugyanezt a kérdést tette fel, és ugyanezzel a - valamiképpen szigorúbban megfogalmazott - döntő próbával állt elő, melyet imitációs játéknak nevezett el, és melyet ma Turing-próbaként ismerünk. Tegyünk két versenyzőt - egy embert és egy számítógépet - dobozokba (a valóságban) és mindkettővel beszélgessünk. Ha a számítógép meg tudja Önt győzni, miszerint ő emberi lény, akkor a gép nyert. Turing döntése szembetűnően más volt, mint Descartes-é: Véleményem szerint mintegy 50 éven belül körülbelül 10 a kilencediken tárolási kapacitású számítógépeket lehet úgy programozni, hogy az imitációs játékot oly jól játsszák, hogy az átlagos kérdezőnek nem lesz 70 százaléknál több esélye arra, hogy öt perces kérdezés után a helyes azonosításra jusson. Az eredeti kérdés: „Tudnak-e a gépek gondolkozni?” véleményem szerint túlságosan semmitmondó, semhogy megvitatást érdemelne. Ennek ellenére az a véleményem, hogy az évszázad vége felé a szavak használata és az általános képzettségű emberek véleménye annyira meg fog változni, hogy beszélhetünk majd gépi gondolkodásról anélkül, hogy ezzel ellentmondást váltanánk ki. [Turing 1950, 435. o.; magyarul: A kibernetika klasszikusai 134. o. Gondolat, 1965] Turing utolsó próféciája máris beigazolódott: „a szavak használata és az általános képzettségű emberek véleménye annyira megváltozott”, hogy már most beszélhetünk a gépi gondolkodásról anélkül, hogy ezzel ellentmondást váltanánk ki — „elvi általánosságban.” Descartes a gondolkodó gép fogalmát „elképzelhetetlen”-nek tartotta, és még ha, amint azt manapság sokan gondolják, egy gép sem tud majd átmenni a Turing-próbán, akkor sem állítja senki, miszerint az alapgondolat elképzelhetetlen. Ezt a közvéleményben bekövetkező óriási mértékű változást talán elősegítették a számítógép más területeken elért sikerei, mint például a dámajáték, illetve a sakkprogramok. 1957-ben Herbert Simon (Simon és Newell 1958) azt jósolták, hogy egy évtizeden belül számítógép lesz a sakkvilágbajnok, mely jóslatról a későbbiek során kiderült, hogy a túlzott optimizmus klasszikus esete. A filozófus Hubert Dreyfus (1965) pár évvel későbbi jóslata szerint pedig egyetlen számítógép sem lesz soha jó sakkozó, mivel a sakk „belátás”-t igényel. Hamarosan azonban egy sakkprogram jól elnáspángolta, ami nagy derültséget váltott ki az MI kutatók
körében. Art Sámuel dámajátékát rengeteg sakkprogram követte, melyek ma már nagy versenyeken vívnak emberekkel és más programokkal csatákat, és valószínűleg igen hamar eljön az az idő, amikor képesek lesznek a világ legjobb sakkozóját is megverni.158
De megfelelő „kard a kőben” próba-e a sakkjáték? Dreyfus annak gondolhatta, és van is egy igen figyelemre méltó elődje - Edgar Allan Poe - akit a válaszban való bizonyossága odavezette, hogy leleplezte a tizenkilencedik század egyik legnagyobb csalását, Kempelen sakk-„automatájá”-t. A tizennyolcadik században a nagy Vaucanson a nemességet és más fizetőképes vásárlókat elbűvölő mechanikai csodákat készített, melyek még ma is felébresztik kételkedésünket. Valóban meg tudta-e csinálni Vaucanson mechanikus kacsája azt, amit mondanak róla? „Amikor a gabonát kiöntötték elé, akkor a kacsa kinyújtotta a nyakát, felcsippentette, lenyelte, és megemésztette” (Poe 1836a, 1255. 0.). Vaucanson nyomdokait más elmés ügyeskedők és tréfacsinálók követték, és olyan magasszintű mechanikus trükköket fejlesztettek ki, hogy egyikük, Kempelen Farkas báró, 1769-ben azzal vívta ki a közönség csodálatát, hogy egy állítólagosan sakkozni tudó automatát fejlesztett ki. Kempelen Farkas eredeti gépe Johann Nepomuk Maelzel159 kezébe került, aki némileg kijavította és továbbfejlesztette. Majd e Maelzel-féle sakkgép a tizenkilencedik század elején nagy vihart kavart, mivel soha nem volt biztosítéka annak, hogy az puszta gép, és az egész előadás (melyért egy hasas garast kért el) oly mértékben le volt öntve egy mágus szokásos kérkedésével, hogy bárkinek felkelthette a gyanakvását. Egy láthatóan mechanikus bábu csücsült egy gyanúsan zárt fülke mellett. Az ajtókat és a fiókokat egymás után nyitották ki (sohasem egyszerre), így lehetővé tették a közönség számára, hogy „lássák”, a gépen kívül semmi más nincs benne. A turbános bábu ezek után elkezdett játszani egy, a mérkőzésre vállalkozó ellenfelével úgy, hogy ő maga mozgatta a bábukat - és általában győzött! De volt-e belül szószerinti értelemben egy homonculus, egy kicsi emberke, aki az agymunkát végezte? Ha az MI lehetséges, akkor a fülkét meg lehet tölteni daruk készletével vagy más gépezetek egységeivel. Ha az MI lehetetlen, akkor égi fogantyúnak, egy gépet színlelő elmének kell lennie a fülkében. 158 Természetesen a Deep Blue (IBM) és Kaszparov mérkőzésével azóta el is jött ez az idő. A szerk. 159 Ugyanez a Maelzel találta fel (vagy tökéletesítette) a metronómot, és ő készítette Beethovennek a fültrombitát, melyet Beethoven éveken át használt, amikor kezdett megsüketülni. Maelzel egy mechanikus zenekart is készített, a Panharmonicon-t, melyre Beethoven Wellington Győzelmé-t írta, e mű tulajdonjogán azonban összerúgták a port - Maelzel nagyon tehetséges darukészítő és darutolvaj is volt egyben.
Poe teljesen biztos volt abban, hogy Maelzel gépe emberi lényt rejteget, és zseniális szimatával igazolta gyanúját, amelyet megfelelő diadalittasággal részleteiben fejtett ki a Southern Litarary Messenger (1836a) egyik cikkében. A csalás kivitelezését leleplező érvelése legalább olyan érdekes, mint a cikkét kísérő levélben az a John Locke „bizonyíték”át tökéletesen idéző gondolatmenete, melyben azt fejti ki, hogy annak miért kellett mindenképpen beugratásnak lennie (1. fejezet): Soha nem fogadjuk el azt az uralkodó nézetet, miszerint Mr. Maelzel gépénél nincs szükség emberi közreműködésre. Nem lehet megkérdőjelezni, hogy ilyen fajta közreműködésre szükség van, hacsak kielégítően nem igazolják, hogy az ember képes értelmet adni az anyagnak: mivel az elme nem kevésbé szükséges a sakkjátékhoz, mint az elvont gondolkodás kivitelezéséhez. Azok számára, akik a csalfa látszat rabjaivá váltak, illetve mindazok számára, akik, legyenek hiszékenyek vagy sem, az elmés induktív érvelés rajongói, azt ajánljuk, hogy figyelmesen olvassák e cikket: ennek elolvasása után mindegyikük azzal a meggyőződéssel fog majd felállni, miszerint egy puszta gép nem rendelkezhet azzal az értelemmel, amit egy ilyen bonyolult játék megkíván... [Poe 1836b, 89. o.] Bármennyire is meggyőző volt valaha ez az érv, azt tudjuk, hogy Darwin alaposan szétzúzta, és a mesterséges intelligencia Art Samuel nyomdokain haladó nemzedékei határozottan cáfolták Poe sakkról levont sajátos következtetését. Mi a helyzet így Descartes tesztjével, amelyet ma Turing-próbaként ismerünk? Amióta Turing előterjesztette annak jól operacionalizált változatát, azóta az számos vitát kavart, és emellett még, ha szűk körben is, de valódi vetélkedésekhez is vezetett, melyek azt igazolják, amit a Turing-próbát jól ismerők már tudtak (Dennett 1985): a naiv ítélkezőket zavarba ejtően könnyű megtéveszteni és a szakértőket csillagászati számokkal jellemezhetően nehéz átverni. Ez olyan probléma, mely hangsúlyozottan nem rendelkezik a kérdés megoldására nézve a megfelelő „kard-a-kőben” győzelemmel. Egy beszélgetés vagy egy sakkparti megnyerése nem megfelelő győzelem. Az előző azért nem, mert a súlyos nehézségek ellenére is túlságosan nyíltvégű ahhoz, hogy egy
versenyző egyértelműen biztosítsa győzelmét. Az utóbbi pedig azért nem, mert egy sakkparti megnyeréséhez egy gép bizonyíthatóan elég erős. Lehetséges-e, hogy a Gödel-tétel következményei jobb vetélkedésre adnak esélyt? Tételezzük fel, hogy az A dobozba beteszünk egy matematikust, a B dobozba pedig egy akármilyen számítógépet, és mindegyiknek a számtan állításainak igazságáról és hamisságáról teszünk fel kérdéseket. Vajon olyan feladat lenne ez, mely biztosan leleplezi a gépet? A probléma az, hogy minden matematikus követ el hibákat, és Gödel tétele nem ad semmiféle biztosítékot arra, hogy olyan valószínűséggel detektálja egy algoritmus igazságtartalmát, mely majdnem a bizonyossággal egyenlő - és még a valószínűtlenségről nem is szóltunk. Ennélfogva nem úgy tűnik, hogy létezik valamilyen tisztes számtani próba, melyet beletehetünk a dobozokba úgy, hogy az világosan különbséget tesz az ember és a gép között. Ezt a nehézséget tekintik általában úgy, mint amely rendszerint akadályát jelenti a Gödel-tétel alapján tett bármilyen, az MI lehetetlenségéről szóló érvelésnek. Az MI területén minden bizonnyal mindenki ismeri a Gödel-tételt, és aggodalom nélkül folytatják megkezdett munkáikat. Hofstadter klasszikus Gödel, Escher, Bach (1998) című könyvét valójában annak bemutatásaként is lehet olvasni, miszerint Gödel az MI akaratlan bajnoka, mivel alapvető meglátásokat kínál afelől, hogy mi is a követendő út az erős MI irányába anélkül, hogy dőreségeket mondana. Roger Penrose azonban, aki az Oxfordi Egyetemen Rouse Ball matematikaprofesszor, és a világ egyik vezető matematikai fizikusa, másként gondolja. Kihívását komolyan kell venni még akkor is, ha jómagam és az MI területén mások is meg vannak győződve afelől, hogy meglehetősen egyszerű hibát követ el. Amikor Penrose könyve megjelent, egy recenzióban rámutattam erre a problémára: érvelése túlságosan is túl bonyolított és tele van a fizika és a matematika részleteivel, s valószínűtlen, hogy egyrészt egy ilyen fajta vállalkozás engedne egy egyszerű, a saját teremtőjétől származó döntő figyelmetlenségnek, másrészt pedig, hogy az érvelést meg lehetne „cáfolni” egy egyszerű megfigyeléssel. Így vonakodok elhinni ama megfigyelésemet, miszerint úgy tűnik, hogy Penrose egy meglehetősen alapvető hibát vét rögvest az elején, és semmi esetre sem hajlandó észrevenni vagy visszautasítani azt, ami nyilvánvaló ellenvetésként felmerül [Dennett 1989b]. Meglepődésem és hitetlenkedésem hamarosan visszhangra lelt, először Penrose Behavioral and Brain Sciences-beli (a könyvén alapuló) célcikkére érkező szokásos válaszokban, majd Penrose ezekre adott válaszaiban. Penrose a kritikákra adott válaszában, A nem algoritmikus módon működő elme című írásában (1990) kissé meglepődött azon, hogy egyikük-másikuk milyen erősen fogalmazott: „eléggé megtévesztő”, „rossz”, „halálos hiba” és „megmagyarázhatatlan tévedés”, „érvénytelen”, „súlyos gyengeség”. Egyáltalán nem meglepő, hogy az MI közösség egyöntetűen elutasította Penrose érvelését, míg Penrose szerint nem értettek egyet abban, mi is a „halálos hiba”. Ez önmagában mutatta, hogy mennyire mellétrafált, mivel a kritikusok rengeteg úton-módon összpontosították tüzüket egy nagy, nevezetesen az MI valódi természetével és az algoritmusok használatával kapcsolatos hibára. 2. Toshiba könyvtára Valószínűleg valamiféleképpen azok nem értik e könyvet, akik azt a legjobban fogják szeretni. Evolucionista biológusként megtanultam az évek során, hogy a legtöbb ember nem akarja önmagát olyan összeeszkábált robotnak tekinteni, mely génjei túlélésének biztosítására van programozva. Nem hiszem, hogy ezek után akár digitális számítógépként akarnák látni önmagukat. Csakis kellemes lehet olyasvalakitől, aki feddhetetlen ajánlásokkal rendelkezik, azt hallani, hogy nekik semmi közük sincs az eféle szörnyűségekhez. - JOHN MAYNARD SMITH 1990 (Penrose recenzió) Nézzük meg az összes Turing-gép készletét - másszóval, az összes lehetséges algoritmus készletét. Vagy, hogy megkönnyítsük a képzelet dolgát, gondoljuk el azok Hatalmas, de véges készletét, mely egy bizonyos nyelven íródott és bizonyos hosszúságú „kötetek”-ből áll: egészen egy megabyte terjedelemig (nyolcmillió 0 és l-es) tartalmazza az összes lehetséges 0 és l-es sorozatokat (bit sorozatokat). E sorozatok leolvasójának képzeljük hozzá vén, húsz megabyte-os merevlemezzel bíró Toshiba T-1200 laptopomat (a végesség kedvéért semmiféle kiegészítő memóriát nem használunk). Egyáltalán nem okozna meglepetést, hogy e bitsorozatok Hatalmas része semmi említésre méltót sem tenne, ha azt kísérelnénk meg, hogy azokat
mint programokat „futtatnánk” a Toshibán. Elvégre a programok nem véletlenszerű, hanem magas szinten tervezett bitsorozatok, a K+F több ezer órányi termékei. A valaha létrehozható legkülönlegesebb program is még mindig kifejezhető valamilyen 0 és l-es sorozattal és noha az öreg Toshibám túl kicsi az igazán óriási programok futtatásához, arra képes, hogy lefuttassa ezek valamilyen jellegzetes alkészletét: szövegszerkesztőt, táblázatkezelőt, sakkjátékot, mesterséges élet szimulációkat, és igen, még néhány olyan programot is, melyek automatikusan igazolnak aritmetikai igazságokat. Hívjuk az ilyen valóságos vagy csak képzeletbeli futtatható programot érdekes programnak (ez durván hasonlatos egy, a Bábel könyvtárában lévő valóságos vagy elképzelt olvasható könyvhöz, illetve egy, a Mendel könyvtárbeli életképes genotípushoz). Nem kell aggódnunk az érdekes programot az érdektelentől elválasztó határt illetően. Ha kétség merül fel, egyszerűen hajítsuk csak ki. Nem számít miként döntünk, mivel Toshiba könyvtárában Hatalmas mennyiségű érdekes program található, viszont Elenyészően kevesen vannak ahhoz, hogy könnyedén „megleljük” azokat - ezért is van az, hogy a szoftvergyártó cégek szoftvereikkel jó néhány milliót kaszálnak. Namost, minden megabyte-hosszúságú bitsorozat bizonyos értelemben - számunkra igazán fontos értelemben - algoritmus: recept, legyen az bölcs vagy ostoba, melyet követni képes egy mechanizmus, a Toshibám. Ha véletlenszerűen próbálkozunk a bitsorozatokkal, akkor a legtöbb esetben a Toshiba csak hallgat, esetleg halkan zümmög (még sárga fényt sem fog villogtatni); jóval Hatalmasabb a halott programok lehetséges létformája, mint egy élő programé - csakhogy Dawkinst visszhangozzam. Ezeknek az algoritmusoknak csak Elenyészően kis alkészlete érdekes egyáltalán, és ezeknek csak Elenyészően kis alkészletének van valami köze az aritmetikai igazságokhoz, továbbá ezen kísérleteknek csak Elenyészően kis alkészlete alkotja a számtani igazságok formális igazolásait, és ezeknek csak Elenyészően kis alkészlete konzisztens. Gödel azt mutatja meg nekünk, hogy eme alkészletnek nem egyetlen algoritmusa (és belőlük még mindig Hatalmas mennyiség van, még a kis Toshibám számára is) képes a számtan összes igazságának bizonyítékát adni. Gödel tétele azonban semmit sem mond számunkra a Toshiba könyvtárában létező semmiféle másfajta algoritmusról. Nem mondja meg nekünk, hogy létezik-e olyan algoritmus, mely derekasan tud sakkozni. Valójában Hatalmas a számuk, és néhány a Toshibámban lakozik, de egyet sem vertem meg! Azt sem mondja meg nekünk, hogy van-e olyan algoritmus, amely piszkosul jó a Turing-próbában vagy az imitáló játékban. Valójában azonban van egy algoritmus a Toshibámban, Joseph Weizenbaum híres ELIZA programjának lecsupaszított változata és bizony láttam ezt beavatatlan embereket bolondítani, akik Edgar Allan Poe-hoz hasonlóan azt kezdték hinni, hogy ott minden bizonnyal embernek kell csücsülnie, aki a válaszokat adja. Eleinte teljesen zavarba estem attól, hogy épeszű ember miként gondolhatja azt, hogy egy apró ember ül mindentől elvágva a Toshiba laptopomban, de elfelejtettem, hogy milyen találékony bír lenni a dolgok állásáról meggyőződött elme. E körmönfont szkeptikusok azt találták ki, hogy mindenféleképpen egy mobiltelefon rejtőzik a Toshibámban! Gödel tétele különösen arról nem mond semmit, hogy lehetnek-e olyan algoritmusok Toshiba könyvtárában, melyek képesek elvégezni olyan figyelemre méltó munkát, mint a számtan „igaz” állításainak „létrehozása” vagy a számtan állításainak „igaz vagy hamis” elbírálása. Ha a matematikusok képesek „matematikai intuíció”-val „éppcsak látni” azt, hogy bizonyos állítások igazak, akkor talán egy számítógép is képes utánozni eme tehetséget ugyanolyan módon, ahogy képes utánozni a sakkot és fenntartani a beszélgetést: tökéletlenül, de hatásosan. Pontosan ezt hiszik az MI kutatói: éppúgy léteznek kockázatos, heurisztikus algoritmusok általában az emberi intelligencia számára, mint ahogy a jó dámajátékhoz és a sakkhoz, illetve ezernyi más feladathoz is vannak efélék. És itt nagyot téved Penrose: figyelmen kívül hagyta a lehetséges algoritmusok eme készletét - az egyetlen készletet, amellyel az MI valaha is foglalkozott - és az algoritmusoknak arra a készletére fordította figyelmét, melyről a Gödeltétel valóban mond is valamit. Penrose szerint a matematikusok „matemaikai belátás”-t használnak ahhoz, hogy eldöntsék, miszerint következik-e egy bizonyos állítás egy bizonyos rendszer helyességéből. Majd hosszasan érvel amellett, hogy nem létezhet algoritmus, vagy legalábbis gyakorlatilag nem, a matematikai belátás „számára”. De miközben belemegy e problémába, átsiklik ama lehetőség felett, hogy néhány algoritmus - valójában számos különféle algoritmus - eredményezhet
matematikai belátást még akkor is, ha nem „arra” készült. Világosan láthatjuk e tévedést egy párhuzamos érvelés segítségével. A sakk véges játék (mivel vannak azok a szabályok, melyek a végtelen hosszúságúra nyúló partit döntetlennek mondják ki). Ez azt jelenti, hogy elvileg létezik mattot vagy döntetlent meghatározó algoritmus - hogy melyiket arról most fogalmam sincs. Valójában elég egyszerűen meg tudom határozni az algoritmust: (1) Rajzoljuk fel az összes lehetséges sakkjátszma teljes döntési fáját (Rengeteg, de véges szám). (2) Menjünk mindegyik játszma végső csomópontjához; ez vagy a fehér, illetve a fekete győzelme vagy döntetlen lesz. (3) Az eredménytől függően „színezzük” be a csomót feketére, fehérre, vagy szürkére. (4) Dolgozzunk visszafelé, egy egész lépésnyire (egy fehér plusz egy fekete lépés) egy időben; ha az előző lépésnél a fehér lépéseinek bármelyikéből kiinduló ösvény a fekete összes válaszait fehérszínű csomóhoz vezeti, akkor azt színezzük fehérre és ismét lépjünk vissza, és így tovább. (5) Ugyanezt csináljuk meg bármely, a fekete számára győztes ösvényre. (6) Az összes többi csomót színezzük szürkére. E folyamat végére, jóval a világegyetem végső álombamerülése után, az összes lehetséges sakkjátszma fájának minden csomóját beszíneztük úgy, hogy a fehér nyitólépéséig mentünk vissza. Most már lehet is játszani. Ha a húsz szabályos lépésből valamelyik is fehér, lépjük meg! Előre biztosított a győzelem, amelyet úgy lehet elérni, hogy éppen csak mindig a fehér csomókon kell maradni. Természetesen kerüljünk el minden fekete lépést, mivel az megnyitja az ellenfél számára a garantált győzelem kapuját. Ha nincs fehér lépés a kezdésnél, válasszunk szürke lépést, és reménykedjünk, hogy valamivel később a játék meghozza a fehér lépés lehetőségét. A legrosszabb, ami történhet, egy döntetlen. (Ha a fehér számára minden nyitólépés feketére színezett, ami a legvalószínűtlenebb, akkor egyetlen reményünk az, hogy egyet véletlenszerűen választunk ki, és abban bízhatunk, hogy az ellenfél a játék későbbi szakaszában eltolja a dolgot, és lehetővé teszi, hogy szürke vagy fehér ösvényre lépjünk.) Ez nyilvánvalóan algoritmus. E receptben egyetlen lépés sem kíván meg semmiféle belátást, és félreérthetetlenül határoztam meg véges formában. A probléma az, hogy távolról sem keresztülvihető és gyakorlatias, mivel maga a kimerítően kutatandó fa Hatalmas. De azt mondom, jó dolog tudni, hogy elméletileg létezik algoritmus a tökéletes sakkjátékhoz, legyen akármennyire is haszontalan. Lehet, hogy a sakkozás számára létezik kivitelezhető algoritmus. Hál' istennek még senki sem talált egyet sem, mert az a sakkot az amőbajátéknál éppenhogy csak érdekesebb játékká változtatná. Senki sem tudja, létezik-e ilyen megvalósítható algoritmus, de az általános közmegegyezés az, hogy igen valószínűtlen. Mivel nem mehetünk biztosra, ezért válasszuk az MI számára legrosszabb esetet. Tételezzük fel, hogy - egyáltalán nem létezik kezelhető algoritmus a matt vagy a döntetlen számára. Következik-e ebből, hogy a Toshibámon futó algoritmusok egyike sem képes mattot adni? Aligha! Bevallottam, hogy a Toshibám sakkalgoritmusai veretlenek egy emberrel szemben jelesül velem szemben. Nem vagyok túl jó sakkozó, de azt gondolom, hogy nekem is van annyi „belátás”-om, mint bármelyik embernek. Egy szép napon megverhetem a gépemet, ha sokat gyakorolok és keményen dolgozok, de a Toshibám programjai eltörpülnek a jelenleg legjobb sakkprogramok mellett. Így az Olvasó bízvást az életét teheti arra, hogy azok minden alkalommal megvernének engem (ha Bobby Fischert nem is). Senkinek sem árulom el, hogy Ön valójában az életét tette fel ezen algoritmusok viszonylagos kitűnőségére - mivel fejlődhetek és nem venném lelkemre a halálát. De valójában, ha a darwinizmusnak igaza van, Ön és ősei hasonlóképpen tesznek és tettek halálos téteket a „gépezeteik”-ben rejlő algoritmusokra, mely téteket sorozatosan sikeresen nyertek meg. Ezt csinálták az organizmusok, amióta csak az élet megkezdődött: életüket tették arra, hogy azok az algoritmusok, melyek felépítették őket - és melyek bennük működnek, ha az aggyal rendelkező szerencsés organizmusok közé tartoznak - elég hosszan életben tartják őket ahhoz, hogy utódaik legyenek. Az anyatermészet soha sem pályázott teljes bizonyosságra; erős eséllyel is megelégszik. Így azt várnánk, hogy, ha a matematikusok agya algoritmusokat futtat, akkor azok alkalmasint, ha nem is hibamentesen, de nagyon is jól működnének az igazságdetektáló tanszéken. A Toshibámon futó algoritmusok az összes többihez hasonlóan biztos eredményeket hoznak, noha szavatosságuk nem arra szól, hogy engem verjenek meg, hanem csak arra, hogy szabályos sakkot játszanak. Mindössze „erre” vannak. A szabályos sakkjátékot biztosító algorit-
musok Hatalmas készletéből vannak jobbak és kevésbé jobbak, noha egyik sem a másik elleni győzelmet biztosítja. Legalábbis nem valami olyasmi ez, amitől azt remélhetnők, hogy matematikailag bizonyítsuk, még akkor sem, ha nyers matematikai tény lenne, miszerint az x program és az y program kezdeti állapota olyan, hogy az x az összes lehetséges meccset megnyerné az y ellen. Ez azt jelenti, hogy a következő érvelés téves: x kitűnően ad mattot; a sakkban (gyakorlatilag) nem létezik a matthoz szükséges algoritmus; következésképpen: x tehetségének magyarázata nem lehet az, hogy x algoritmust futtat. E következtetés nyilvánvalóan hamis: a magyarázat algoritmus szintje pontosan megfelelő szinten magyarázza, hogy a Toshibám miért erősebb nálam sakkban. Nem arról van szó, mintha különösen hatásos elektromos áram rohangászna benne vagy a műanyag dobozában valamilyen élan vital titokzatos tartálya rejtőzne. Attól lesz jobb más sakkot játszó számítógépnél (az igazán egyszerűeket én is megverem), hogy jobb algoritmussal rendelkezik. Namost miféle algoritmusokat futtathatnak a matematikusok? Olyanokat, melyek „arra” vannak tervezve, hogy megpróbáljanak életben maradni. Amint azt az előző fejezetben a túlélőgép kapcsán láttuk, az ilyen algoritmusoknak meghatározatlan találékonysággal képeseknek kell lenniük megkülönböztetni és tervezni; fel kell tudniuk ismerni az élelmet és a menedéket, el kell tudniuk különíteni a barátot az ellenségtől, a tavasz előhírnökét a tavasz előhírnökeként kell tudniuk azonosítaniuk, a jó érveléseket el kell tudniuk különíteniük a rosszaktól, és még akár - mint egyfajta póttehetségként - a matematikai igazságokat matematikai igazságokként is fel kell tudniuk ismerni. Természetesen az eféle „darwini algoritmusok” (Cosmides és Tooby, 1989) nem csak e speciális célra voltak tervezve, nem jobban, mint ahogy a szemünk lett tervezve a dőlt betű és a félkövér betű elkülönítésére. Ez azonban nem azt jelenti, hogy alkalomadtán nem csodálatosan érzékenyek az ilyen különbségekre. Miként is kerülte el Penrose figyelmét e visszamenőleg oly nyilvánvaló lehetőség? Penrose matematikus, és a matematikusok azért érdeklődnek elsősorban az olyan algoritmusok Hatalmas alkészlete iránt, melyeket matematikailag be tudnak bizonyítani, hogy vezető helyen legyenek a matematikában. Ezt az algoritmusok Isten szemével való szemlélésének hívom, ami hasonlít a Bábel könyvtárában levő kötetek Isten szemével való szemléléséhez. „Bizonyítani” tudjuk (valamiért, ami megéri), hogy van egy kötet Bábel könyvtárában, amely tökéletes ábécésorrendben felsorolja New York City összes telefonelőfizetőjét, akiknek nettójövedelmük 1994. január 10-én egy millió dollárnál több volt. Kell, hogy legyen - nem létezhet oly sok milliomos telefontulajdonos New Yorkban, úgyhogy a könyvtár valamelyik lehetséges kötetének az összeset tartalmaznia kell. Ennek meglelése - vagy elkészítése azonban bizonytalanságokkal teli óriási empirikus feladat lenne, mely józan észt igényel, még akkor is ha úgy tekintettük, mint azon nevek alkészletét, melyek attól az időponttól kezdve megtalálhatóak a valódi telefonkönyvben (most mellőzzük az összes titkosított számot). Még ha nem is vehetjük kezünkbe e kötetet, meg tudjuk nevezni - éppúgy, mint a Mitokondriális Évát. Nevezzük csak megafon-nak. Most már be tudunk bizonyítani dolgokat a megafonnal kapcsolatban: például az első oldal első betűje „A”, míg azonban az első betű az utolsó oldalon nem „A”. (Természetesen ez nem éri el a matematikai bizonyítás színvonalát, de mik is az esélyei annak, hogy egyetlen telefonnal rendelkező „A” kezdőbetűs ember sem milliomos, vagy, hogy csak egy oldalt tesznek ki az ilyen New York-i milliomosok?) Amint azt az 52. oldalon megjegyeztem, amikor a matematikusok az algoritmusokról gondolkodnak, akkor ezt általában az Isten nézőpontjából közelítik meg. A bizonyítás érdekli őket, például az, hogy létezik néhány érdekes tulajdonsággal bíró algoritmus, vagy, hogy nem létezik ilyen algoritmus, és annak érdekében, hogy valaki bebizonyítson ilyesfajta dolgokat, ahhoz nem szükséges ténylegesen lokalizálnia is a szóbanforgó algoritmust úgy, hogy például kiszedegeti a csomó floppyn tárolt algoritmusból. Abbéli képtelenségünk, hogy lokalizáljuk a Mitokondriális Évát (annak maradékát), nem akadályoz meg minket abban, hogy vele kapcsolatos tényekre következtessünk. Az azonosítás empirikus feladata ily módon gyakran nem merül fel az efféle formális dedukciók során. Gödel tétele azt mondja, hogy a Toshibámon (vagy más gépen) futtatható algoritmusoknak nem csak egyetlen példánya rendelkezik bizonyos matematikailag érdekes tulajdonsággal: mivel az az aritmetikai tények bizonyí-
tékainak konzisztens generátora, mely az összes bizonyítékot kidolgozza, ha elegendő futtatási idő áll rendelkezésére. Ez igazán érdekes, de nem sokat segít rajtunk. Számos érdekes dolgot lehet matematikailag bebizonyítani az algoritmusok különböző készleteinek minden egyes eleméről. E tudás valós világbeli használata más dolog, és ez az a vakfolt, mely Penrose-t az MI tökéletes félreértéséhez vezette, ahelyett, hogy azt reményei szerint cáfolta volna. Ez kiviláglik azon kísérleteiből, melyekben a kritikusainak szánt válaszként újrafogalmazza állításait: Legyen szó bármilyen algoritmusról, az nem lehet az a folyamat, mely által a matematikusok ellenőrzik a matematikai igazságot. [Penrose 1990, 696. o.] A matematikusok semmiféle megismerhető igaz algoritmust sem használnak a matematikai igazság tisztázása végett. [Penrose 1991] A legújabbkeletű próbálkozásaiban még tovább megy és számos „kibúvó”-t szüntet meg, melyekből kettő különösen fontos számunkra: a matematikusok „rettenetesen bonyolult megismerhetetlen X algoritmus”-t vagy „bizonytalan (bár feltételezhető, hogy hozzávetőlegesen helytálló) Y algoritmus”-t használhatnak. Penrose e kibúvókat úgy mutatja be, mintha ad hoc válaszok lennének a Gödel-tétel kihívására, ahelyett, hogy azokat mint az MI általános munkahipotéziseit jellemezné. Először is ezt állítja: Ez olybá tűnik, hogy teljesen ellentétes azzal, amit a matematikusok valójában csinálnak, amikor olyan fogalmakban fejtik ki érveiket, melyeket (legalábbis elvileg) „nyilvánvaló” vagy mindenki által elfogadott állításokra lehet lebontani. Szerintem végletesen erőltetett dolog azt hinni, hogy ez valóban a rettenetesen bonyolult megismerhetetlen X, semmint ezen egyszerű és nyilvánvaló kellékek [kiemelés eredetiben], melyek ott bujkálnak mindenféle matematikai megértésünk mögött. [Penrose 1991.] E „kellékek”-et valóban látszólag nem algoritmikus módon kezeljük, de ez a fenomenológiai tény félrevezető. Penrose nagy figyelmet szentel annak, hogy milyen is egy matematikus, viszont elsiklik egy lehetőség - valójában valószínűség - fölött, mely igencsak ismerős az MI kutatók számára: jelesül afölött, miszerint az eféle „kellékek”-kel való boldogulásunk általános képességének hátterében észveszejtő bonyolultságú heurisztikus program húzódik meg. Ilyen bonyolult algoritmus megközelítené a hibátlan megértő kompetenciáját, és használója számára „észrevétlen” maradna. Bármikor is mondjuk azt, hogy „intuíció” segítségével oldottunk meg egy problémát, az mindössze annyit jelent, hogy nem tudjuk hogyan oldottuk meg. Az „intuíció” legegyszerűbb számítógépes modellálása a program saját működéséhez történő hozzáférésének sima letiltása. Akármikor megold egy problémát, és megkérdezzük tőle, hogy miként is tette, azt válaszolná: „Nem tudom; csak ráéreztem” (Dennett 1968). Majd Penrose azzal lép tovább, hogy elutasítja a második kibúvót (a bizonytalan algoritmust) (1991): „A matematikusok a szigor oly fokát követelik meg, mely az eféle heurisztikus érveléseket elfogadhatatlannak minősíti - így hát a matematikusok valójában semmilyen ilyenfajta ismert folyamattal sem dolgozhatnak.” Ez még érdekesebb baki, mivel ezzel azt a lehetőséget villantja fel, miszerint a kulcsfontosságú empirikus próba nem egyetlen matematikus „dobozba” helyezése lenne, hanem az egész matematikus közösségé! Penrose abban látja a matematikusok többleterejének elméleti jelentőségét - melyet az egymással való kommunikáció, az erőforrások egymás közti megosztása útján nyernek el, s melynek ily módon egyfajta gigantikus elme az eredménye -, hogy az jóval megbízhatóbb, mint ha egyetlen homonculust ültetnénk a dobozba. Nem azt mondja, hogy a matematikusoknak különlegesebb az agyuk, mint nekünk (vagy a csimpánzoknak), hanem azt, hogy elmeeszközökkel rendelkeznek - társadalmi intézményekkel, melyekben bemutatják egymásnak bizonyítékaikat, próbára teszik egymást, nyilvánosság előtt hibákat követnek el, majd ezen hibák kiigazítása végett e nyilvánosságra számítanak. A matematikusok közösségének ez valóban oly erőt kölcsönöz a matematikai igazságok felismerésében, mely mellett eltörpül bármely egyedi emberi elme (legyen az papír-ceruza, vagy zsebszámológép, sőt akár egy laptop perifériákkal felszerelve!). De ez nem arra mutat rá, miszerint az emberi elmék nem algoritmikus eszközök; épp ellenkezőleg, azt mutatja meg, hogy a kultúra darui miként használják fel az emberi agyakat a látható korlátoktól mentes, megosztott algoritmikus folyamatok során. Penrose nem igazán így látja. Azt állítja, hogy „általános (nem-algoritmikus) képességünk a „megértés”, amely felelős a matematikai képességeinkért, majd erre a következtetésre jut: „A
természetes szelekció nem egy x algoritmust részesített előnyben (legalábbis) az ember esetében, hanem a megértés csodálatos képességét!” (Penrose, 1991). Itt pontosan azt a hibát véti, amire a sakk példámban mutattam rá. Penrose emellett áll ki: x képes a megértésre; a megértésnek nem létezik megvalósítható algoritmusa; következésképpen: amit a természetes szelekció kiválasztott a megértésre, bármi legyen is az, nem algoritmus. E konklúzió non sequitur. Ha az elme algoritmus (Penrose állításával ellentétben), akkor minden bizonnyal nem az a fajta algoritmus, mely felismerhető vagy hozzáférhető azok számára, akiknek elméit létrehozza. Penrose megfogalmazásában: megismerhetetlen. Majdnem teljes bizonysággal egyike azon algoritmusoknak, melyek a biológiai (genetikai és egyedi) tervezési folyamat termékeként valahol az érdekes algoritmusok Hatalmas terében helyezkednek el, és ugyan számos tipográfiai hibájuk vagy „bibi”-jük van, de ahhoz még mindig elég jók, hogy az életünket tehetjük rájuk - ezidáig. Penrose szerint ez „erőltetett” lehetőség, de ha mindössze ennyit tud erre mondani, akkor még mindig nem ellenfele az „erős MI” legjobb változatának. 3. A fantom kvantumgravitációs számítógép: Leckék Lappföldről ...komolyan hiszek a természetes szelekció erejében. Nem látom azonban, hogyan fejleszthet ki a természetes szelekció önmagában olyan algoritmusokat, amelyek a mienkhez hasonló tudatos ítéleteket hozhatnak más algoritmusok érvényességéről. - ROGER PENROSE 1993, 442. O. -
Nem hiszem, hogy az agy darwini módon jött létre. Valójában ezt az elképzelést meg lehet cáfolni. Az agy nem alakulhat ki egyszerű mechanizmusok útján. Szerintem a világegyetem alapvető elemei egyszerűek. Az életerő az univerzum primitív része és a cselekvés bizonyos törvényeinek engedelmeskedik. E törvények nem egyszerűek és nem mechanikusak. - KURT GÖDEL160 -
Amikor Penrose azt mondja, hogy az agy nem Turing-gép, akkor fontos megérteni azt, hogy mit nem mond. Nem teszi azt a nyilvánvaló (és nyilvánvalóan irreleváns) állítást, miszerint az a képzeletbeli eszköz, melyet Turing eredetileg kitalált - kis szerkentyű egy papírlap mellett ücsörög, és egy időpontban a szalag egy kockáját vizsgálgatja -, nem jól modellezi az agyat. Senki sem gondolta ezt soha másként. Amellett, hogy nem állítja azt, miszerint az agy nem szeriális „Neumann”-számítógép, de még azt sem mondja, hogy erős párhuzamos feldolgozású gép. És még csak azt sem jelenti ki, hogy az agy felhasználja a véletlenszerűséget vagy a pszeudó-véletlenszerűséget az algoritmusok futtatása során. Ellentétben másokkal látja, hogy a nagy mennyiségű véletlenszerűséget felhasználó algoritmusok még mindig algoritmusok a mesterséges intelligencia kutatási területén, és még mindig a Gödel-tétel bármekkora méretű és bármilyen formájú Turing-gépekre vonatkozó korlátozásai alá esnek.161 Továbbá, Penrose a könyve korbácsolta vitákban már megengedi, miszerint a heurisztikus programok is algoritmusok és tudomásul veszi, hogy ha már érveket kell találnia az Ml-vel szemben, akkor el kell ismernie azt, hogy hihetetlen erő és képesség áll az MI kutatói rendelkezésére az aritmetika és más területek igazságainak feltárásához, mely átütő erő, ha nem is tökéletes, de mindenképpen hatásos. További tisztázandó témára is rámutat: bármely, a külső környezettel interaktív kapcsolatban álló számítógép algoritmikus, feltéve, hogy a külső környezet önmagában véve is teljesen algoritmikus. (Ha az égi fogantyúk mérgesgomba 160 1971-es megjegyzés, idézi Wang 1993, 133. o. Lásd még Wang 1974, 326. o.: „Gödel azt hiszi, hogy korunk előítélete tükröződik a mechanizmus fogalmának a biológia területén történő használatában, melyről ki fog derülni elhibázott mivolta. Ebben az esetben Gödel véleménye szerint a cáfolat abban az értelemben lesz egy matematikai tétel, hogy a következőt mondja ki: éppoly valószínűtlen az, hogy az emberi test a fizika törvényei szerint (és bármilyen más, hasonló természetű törvények szerint) alakult ki a geológiai idők során, kezdve az elemi részecskék és a mező véletlen eloszlásától, mint az, hogy az atmoszféra alkotóelemei véletlenszerűen szétválnak”. 161 Gerald Edelman azok közé tartozik, akik ezt nem ismerik fel. „Neurális darwinizmus” szimulációi egyszerre párhuzamos és erősen sztochasztikus jellegűek (beleértve a randomszerű-séget is). E tényt annak bizonyítékaként gyakran tévesen idézi, miszerint a modelljei nem algoritmusok, és, hogy ő maga nem foglalkozik az „erős MI”-vel (pl.: Edelman 1992). Ugyanakkor mégiscsak ezt teszi. Tiltakozásai épp ellenkezőleg a számítógépek alapvető félreértéséről árulkodnak, de ez csak arra mutat rá, mint az Mi-ben mindenki tudja, hogy lehet, nem vagy „Mérhetetlen Idióta” (ahogy MacKenzie a 3. fejezet 65. o.-án megfogalmazta), ezzel együtt nem kell értened mit csinálsz ahhoz, hogy csináljad.
módra - vagy, stílusosabban, a mérgesgombákon ücsörgő jósok módjára - szaporodnak, és a számítógépet ezen égi fogantyúkkal való alkalmi kommunikációval segítik ki, akkor működése nem lenne algoritmikus.) Most, hogy minden tisztába téve a helyére került, feltehetjük a kérdést: mit is állít Penrose? 1993 májusában egy hetet töltöttem Penrose-zal és néhány svéd fizikussal, illetve más tudósokkal egy munkaülésen, melyet a svéd Abisko-ban, jóval a sarkkörön túli kutatóállomáson tartottak. A helyes út meglelésében talán az éjszakai világosság épp annyit segített, mint a svéd vendéglátás, de szerintem mindannyian megvilágosodva jöttünk el. Penrose forradalmi változást indítványozott a fizika területén, mely a „kvantumgravitáció” új - és még kiforratlan - elméletén alapul, és melytől azt reméli, hogy magyarázatát adja annak, miként haladja meg az emberi agy az algoritmusok korlátozásait. Vajon Penrose a speciális kvantumfizikai képességekkel rendelkező emberi agyat égi fogantyúnak vagy darunak képzeli-e el? E kérdés válaszáért mentem Svédországba és meg is leltem: kétségtelenül égi fogantyút keres. Szerintem beérné egy új daruval - kétlem azonban, hogy egyet is talál. Descartes, Locke, majd a későbbiek során Edgar Allan Poe, Kurt Gödel, és J. R. Lucas azt gondolták, hogy a „mechanikus” elme alternatívája az anyagtalan elme vagy lélek lesz, hogy hagyományhűen szóljak. Hubert Dreyfus és John Searle, az MI újdonsült szkeptikusai szándékosan elkerülik az eféle dualizmust, és azt hangoztatják, hogy az elme valóban csak az agy, viszont az agy nem akármilyen közönséges számítógép: „oksági ereje” (Searle, 1985) van, mely túlmegy az algoritmusok futtatásán. Sem Dreyfus sem Searle nem valami bőbeszédű azzal kapcsolatban, miféle speciális erők lehetnek is ezek, vagy, hogy a fizikai tudományok melyike magyarázhatná azokat. Eközben mások arra kíváncsiak, vajon lehetséges-e, hogy itt a fizika játsza a kulcsszerepet. Sokuk szemében Penrose egy fénylő páncélzatú lovagként tündököl. Ímhol, a megoldás: a kvantumfizika! Számos különféle javaslat hangzott el az évek során, miként lehetne hasznosítani a kvantumhatásokat az agy közönséges számítógépeket meghaladó speciális képességeinek magyarázatában. J. R. Lucas (1970) sóvárogva vágyott arra, hogy a kvantumfizikát becibálja e küzdőtérre, de elképzelése szerint a kvantumfizika meghatározatlansági rései a neuronokkal való játszadozás útján engedné beszivárogni a karteziánus hasadást, melynek során az agy rendkívüli szellemi erőt nyerne. E doktrínát védte erőteljesen a Nobel-díjas neurofiziológus Sir John Eccles, aki éveken át megbotránkoztatta kollégáit e pironkodásmentes dualizmusával (Eccles 1953, Popper és Eccles 1977). Nem alkalmas sem a hely sem az idő arra, hogy áttekintsem e dualizmus elutasításának indokait nem úgy Dennett 1991a, 1993d - mivel Penrose éppoly élénken ellenzi, mint bárki más a materialista táboron belül. Az MI elleni támadásában az az üdítő, hogy ragaszkodik ama reményéhez, miszerint valami olyasmivel lehet ezt helyettesíteni, ami még mindig az elme fizikai tudománya lenne, nem pedig a dualizmus árnyékvilágában létező vizsgálhatatlan misztérium. A „kvantumszámítógépek”-kel (Deutsch, 1985) kapcsolatos jelen spekulációk szerint a fizika területének elhagyása nélkül is nyerhetünk némi különös, új erőt a szubatomi részecskékből. Az eféle kvantumszámítógép a „hullámcsomag redukciójá”-t megelőzően felhasználja a „sajátállapotok szuperpozíciójá”-t” azért, hogy szokásos időmennyiség alatt Hatalmas (igen, Hatalmas) kutatási teret vizsgáljon át. Mivel ez egyfajta szupererős párhuzamos számítógép, ezért Hatalmas mennyiségű dolgot tudna „egyszerre” elvégezni, és kivitelezhetővé tehetné az egyébként kivitelezhetetlen algoritmusokat - mint például a tökéletes sakkprogram algoritmusát. Mégsem ezt keresi Penrose, mivel az ilyen számítógépek, még ha lehetségesek is, akkor is Turing gépek maradnának, vagyis következésképpen kizárólag a hivatalosan kiszámítható függvényeket - az algoritmusokat - lennének képesek kiszámítani (Penrose 1989, 402. 0.}. Ennélfogva Gödel megszorításai alá esnének. Penrose olyan jelenséggel kecsegtet, mely igazán kiszámíthatatlan és kiszámolása nem csak célszerűtlen. Napjaink fizikusai (beleértve napjaink kvantumfizikusait is) mind a kiszámíthatóság mellett voksolnak, melyet Penrose elismer ugyan, de szerinte lehet, hogy a „kvantumgravitáció” explicite kiszámíthatatlanságot hirdető elméletével forradalmasítanunk kellene a fizikát. Vajon miért gondolja, hogy ennek az elméletnek (melyet sem ő sem más még nem dolgozott ki) nem kellene komputációs elméletnek lennie? Azért, mert másképp az MI lehetséges és el-
képzelése szerint a Gödel-tételen keresztül már megmutatta, miszerint az MI lehetetlen. Ennyi az egész. Penrose nyíltan megengedi, hogy a kvantumgravitációs elmélet kiszámíthatatlanságába vetett hit melletti érvei közül egyik sem származik magából a kvantumfizikából. Azt a véleményét, miszerint a kvantumgravitációs elmélet nem komputációs jellegű, azzal az egyetlen indokkal támasztja alá, hogy az MI egyébként mindenképpen lehetséges lenne. Más szóval, Penrose-nak az a gyanúja, hogy egy szép napon találunk égi fogantyút. Briliáns tudós gyanúja ez, noha megengedi, hogy ez csak gyanú. A fizikus Steven Weinberg Álmodozások a végső elméletről című új könyvéről szóló recenziójában (Weinberg, ha emlékszünk rá a 3. fejezetben kétszer is megünnepli a redukcionizmust) Penrose a következőn mereng: Nézeteim szerint, ha léteznie kell végső elméletnek, az csak nagy mértékben eltérő természetű elgondolás lehet. Ahelyett, hogy szokásos értelemben fizikai elmélet lenne, valahogy inkább elvnek kellene lennie - olyan matematikai elvnek, melynek megvalósítása a mechanikai jellegű dolgoktól eltérő finomságokkal (és talán még kreativitással) válna lehetővé. [Penrose 1993, 82. o.] Így nem meglepő, hogy Penrose komolyan szkeptikus a darwinizmussal kapcsolatban. És az általa megadott érvek ismerősek: el sem tudja képzelni, hogyan is képes az „algoritmusok természetes szelekciója” elvégezni mindazt a hasznos munkát: Komoly nehézségek merülnek fel azzal a gondolattal kapcsolatban, mely szerint az algoritmusoknak ily módon kellene fejleszteniök önmagukat. Minden bizonnyal ez nem működne a Turing-gép szokásos leírásai esetében, mivel szinte biztos, hogy egy „mutáció”, ahelyett, hogy kissé megváltoztatná a gépet, inkább teljesen használhatatlanná tenné azt. [Penrose 1990, 654. o.] Penrose látja, hogy a legtöbb mutáció vagy nem manifesztálódik vagy halálos; csak nagyon elenyésző hányadukból fejlődik ki valami. Így igaz, de ez éppoly igaz a rákok állcsontját kialakító, mint a matematikusok mentális állapotait létrehozó evolúciós folyamatokkal kapcsolatban is. Penrose meggyőződése, miszerint „komoly nehézségek” vannak, Poe-éhoz hasonlóan olcsó szöveg, ama nyers történeti tény miatt, mely szerint a genetikai algoritmusok és rokonaik naponta legyőzik e félelmetes lehetőségeket és önmagukat fejlesztik - hát igen, ugrásszerűen (a geológiai időskálán). Ha agyaink algoritmusokkal lennének felszerelve, érvel Penrose, akkor a természetes szelekciónak kellene terveznie azokat, de: Az „egészséges” megoldások az algoritmusok alapjait képező ideák. Ezek azonban olyan dolgok, amelyek megnyilvánulásához, amennyire tudjuk, tudatos értelemre van szükség. [Penrose 1993, 443. o.] Másszóval, a tervezési folyamatnak valahogy tisztelnie kellene az általa tervezett algoritmusok alapvető értelmét és az nem igényel-e tudatos elmét? Létezhetnek-e indokok anélkül, hogy azokat valamilyen tudatos értelem ne ismerné fel? Darwin szerint igenis lehetségesek. A természetes szelekció a vak órásmester, a tudattalan órásmester, noha még így is a kényszerlépések és más jó trükkök felfedezője. Nem annyira elképzelhetetlen, mint oly sokan tartják annak. Azt gondolom, hogy még mindig van valami titokzatos a fejlődés körül, ahogy láthatóan jövőbeli célok felé 'tapogatózik'. A dolgok, legalábbis úgy látszik, a 'kelleténél' valamivel jobban szervezik önmagukat, mint pusztán a vakvéletlen fejlődés és a természetes szelekció alapján. Lehet, hogy e látszat csalóka. Úgy tűnik, hogy létezik valami a fizika törvényeinek működése körül, ami lehetővé teszi, hogy a természetes szelekció sokkal hatásosabb folyamat legyen, mint más, önkényes törvények mellett lenne. [Penrose 1993, 444. o.] Ennél nem fejeződhet ki tisztábban, őszintébben az égi fogantyúkban való reménykedés. És habár „elvileg” nem zárhatjuk ki egy kvantumgravitációs égi fogantyú létezését, Penrose semmiféle okát nem adta annak, hogy higgyünk is benne. Ha kvantumgravitációs elmélete már most valóság lenne, akkor arról nagyon is kiderülhetne, hogy az egy daru, viszont idáig még nem jutott el, és kétlem, valaha is eljut. Azt elmondhatjuk, hogy legalább próbálkozik. Elméletével azt szeretné elérni, hogy egységes, tudományos képet nyújtson az elme működéséről, és nem mentségként akarja használni azért, mert az elmét megismerhetetlennek, a jelentés végső forrásának nyilvánítja ki. Véleményem szerint az út, melyen most jár -
különösen a neuronok sejtvázainak mikrotubulusaiban előforduló lehetséges kvantumhatások, mely gondolatot Abiskoban Stuart Hameroff lelkesen támogatott - rossz kiindulópont, de most nem erről van szó. (Nem állhatom meg, hogy ne tegyek fel Penrose-nak egy megfontolandó kérdést: ha az a nagyszerű kvantumjelleg a mikrotubulusokban bujkál, akkor ez azt jelenti-e, hogy a svábbogaraknak az elméje sem komputációs jellegű? Merthogy ugyanazokkal a mikrotubulusokkal rendelkeznek, mint mi.) Ha egy Penrose-féle kvantumgravitációs agy igazán képes nem algoritmikus tevékenységre és ha ilyen agyunk van, továbbá, ha agyunk algoritmikus evolúciós folyamat terméke, akkor különös ellentmondás áll elő: algoritmikus folyamat (mindenféle szinteken és megjelenési formában jelentkező természetes szelekció) nem algoritmikus alfolyamatokat és szubrutinokat hoz létre úgy, hogy az egész folyamatot (felfelé az evolúcióban, beleértve a matematikusok agyát is) olyan folyamattá változtatja, amely nem algoritmikus. Végül is ez igazi égi fogantyút teremtő daruk sorozata lenne! Nem csoda, hogy Penrose kételkedik a természetes szelekció algoritmikus természetét illetően. Ha azonban minden szinten valóban az lenne, akkor minden termékének szintén annak kellene lennie. Amennyire látom, ez nem kikerülhetetlen formális ellentmondás. Penrose épp csak megvonja a vállát és azt indítványozza, miszerint az univerzum olyan erő aranyrögeit tartalmazza, melyek nem algoritmikusak s nem a természetes szelekció valamelyik formája által jönnek létre, hanem a bármikor meglelt elveszett tárgyakhoz hasonlóan (mint jósok a mérgesgombán) az algoritmikus szerkezetek által megfoghatatlanok. Azok aztán igazán nem visszavezethető égi fogantyúk lennének. Véleményem szerint lehet így hozzáállni a dolgokhoz, viszont ekkor Penrose-nak szembesülnie kell a bizonyítékok zavarbaejtő hiányával. Hans Hansson fizikus Abiskoban ügyes ellenérvvel állt elő, amikor egy örökmozgó gépet egy igazságdetektáló számítógéppel vetett össze. Különböző tudományok - mondta Hansson - a projektjeikkel kapcsolatos döntésekhez különböző, megbízható, rövid úton felhasználható eszközöket kínálnak. Ha valaki azzal a tervvel menne a svéd kormányhoz, hogy örökmozgót épít (a kormány pénzéből), akkor Hansson, mint fizikus, habozás nélkül tanúsítaná, hogy ez a kormány pénzének elherdálása lenne - annak kell lennie. Nem sikerülhet, mivel a fizikusok bebizonyították, hogy az örökmozgó egyszerűen lehetetlen. Vajon azt gondolta-e Penrose, hogy hasonló fajta bizonyítékot mutatott be? Ha egy vállalkozó szellemű MI kutató menne a kormány elé azzal, hogy egy, a matematikai igazságokat bizonyító gépre kér pénzt, tanusítaná-e hasonlóképpen Penrose azt, hogy az kárba veszett pénz lenne? A kérdés pontosítása kedvéért vegyük szemügyre a matematikai igazság néhány jóval specifikusabb változatát. Közismert, hogy nem létezhet olyan mindenfajta célokat megvalósító program, mely képes más programokat vizsgálni és kimutatni azt, hogy van-e vagy nincs benne végtelen hurok - amitől az adott program nem állna meg, ha egyszer elindult. Ezt „megállási probléma”-ként ismerik, és megoldhatatlanságának létezik egy Gödel-stílusú bizonyítéka. (Ez egyike azoknak a tételeknek, melyekre Turing e fejezet elején levő 1946-os idézetében hivatkozott.) Egyik olyan program sem tudja megmondani minden (véges) programról, hogy leáll-e vagy sem, melyről bizonyított, hogy maga véges. De még így is célszerű lehet - jó kis pénzt érne meg - egy olyan program, mely kiválóan (ha nem is tökéletesen) teljesít e feladatban. Az érdekes problémák másik osztályát a diophantoszi egyenletek képviselik, és jólismert, hogy nem létezik az eféle egyenletek megoldását szavatoló algoritmus. Ha életünk függene tőle, akkor adnánk-e egy lyukas garast is a diophantoszi egyenletek „általánosságban” való megoldására vagy a leállítás „általánosságban” történő ellenőrzésére? (Ne feledjük: nem költenénk egy árva petákot sem az örökmozgóra, még akkor sem, ha meg kellene mentenünk az életünket, mivel a pénzt megoldhatatlan feladatra dobnánk ki.) Penrose válasza megvilágító erejű volt: ha az igazság ellenőrzésére kijelöltek „épp csak úgy virágoznának a földeken”, akkor bölcsen elkölthetnénk a pénzt. Ha azonban valamilyen idegen ágens a jelöltek eredete és megvizsgálhatja az igazságokat algoritmikus úton ellenőrző számítógépünk programját, akkor megbuktathatja azt azzal, hogy kizárólag a „rossz” jelöltet vagy jelölteket állítja elő - megoldhatatlan egyenletet, vagy programot, mely leállási esélyei összezavarják. Hogy világosabb legyen a különbség, képzeljük el az űrkalózt, nevezetesen Rumpelstiltskin-t, amint a bolygót fogságban tartja, és sértetlenül el fog ereszteni
minket, ha az aritmetika állításaival kapcsolatos ezer igaz-hamis kérdésre válaszolni tudunk. Vajon matematikust kellene a tanúk padjára állítanunk vagy a legjobb programozók tervezte igazságokat ellenőrző számítógépet? Penrose szerint, ha életünket a számítógépre bíznánk és megengednénk Rumpelstiltskin-nek, hogy belenézzen a programba, akkor kidolgozhat gépünket megbuktató Achilles-sarokszerű kérdést. (Ettől függetlenül ez igaz a Gödel-tételre is, ha a programunk heurisztikusan ellenőrizné az igazságokat, mivel annyi kockázatot jelentene, mint bármilyen sakkprogram esetében.) Viszont Penrose semmi okát nem adta annak, hogy azt higgyük, miszerint ez egyáltalán nem érvényes a tanúk padjára felállítandó bármilyen matematikusra. Egyikünk sem tökéletes és nem kétséges, még a szakértők csapatának is van néhány gyenge pontja, amelyeket Rumpelstiltskin kiaknázhat, miután némi információt kap az agyukról. Neumann és Morgenstern találta ki a játékelméletet, hogy azokkal a bonyolult problémákkal küzdjenek meg, melyek az életben akkor pottyannak elibénk, amikor körülöttünk más, velünk versengő ágensek vannak. Mindig okosan teszi az ember, ha leárnyékolja az agyát ilyen versenytársakkal szemben, legyen az akár ember vagy számítógép. Egy versenytárs e példában azért jelent különbséget, mert az összes matematikai igazság tere Hatalmas és a diophantoszi egyenletek megoldásának tere ennek Hatalmas de Elenyésző alkészlete, s az olyan igazság véletlenszerű meglelésének az esélye, amely „megtöri” vagy „megveri” a gépünket, igazán elhanyagolható. Ugyanakkor e térbeli intelligens kutatás, melyet az ellenfél s korlátai egyedi stílusának ismerete vezérel, hasonlatos lenne a tű szénakazalban történő megtalálásához: megsemmisítő ellenlépés. Rolf Wasén egy másik izgalmas dolgot vetett fel Abiskoban. Az érdekes algoritmusok osztálya kétségtelenül számos olyat tartalmaz, amely emberileg nem hozzáférhető. Ez még drámaibb, ha így fejezzük ki: léteznek Toshiba könyvtárában olyan programok, melyek nemcsak futnak a saját Toshibámon, hanem értékesek is számomra, mivel csodálatos dolgokra képesek, viszont egyetlen programozó vagy valamilyen készítménye (már létező programíró programok) sem lesz(nek) soha képes(ek) annak elkészítésére! Hát ez miképp lehetséges? E csodálatos programok egyike sem hosszabb egy megabyte-nál és már rengeteg jóval nagyobb program létezik. Ismét csak emlékeznünk kell arra, hogy mily Hatalmas is az eféle lehetséges programok tere. Az ötszázoldalas regények, vagy az ötvenperces szimfóniák, illetve az ötezer soros versek teréhez hasonlóan a megabyte hosszúságú programok is csak hébe-hóba fognak a valóság legenyhébb fenyegetésével is törődni, függetlenül attól, hogy mily keményen dolgozunk. Léteznek senki által sem megírható novellák is, melyek nemcsak bestsellerek lennének, hanem azon nyomban klasszikusoknak számítanának. A legépelésükhöz szükséges kulcsleütések bármely szövegszerkesztőn hozzáférhetőek, és a leütések teljes száma az eféle könyvekben triviális, de még mindig az emberi kreativitás határain túl helyezkednek el. Minden egyedi alkotót, regényírót, zeneszerzőt vagy programozót a tervezési téren a szokások egyedi jellegzetességeinek készlete hajt keresztül, melyet mint stílust (Hofstadter 1985, III. rész) ismerünk fel. A stílus az, mely egyszerre korlátoz s ad erőt úgy, hogy kutatásainknak pozitív irányt mutat, de egyszersmint letiltja előlünk a környező területeket - és ha tiltott számunkra, akkor valószínűleg mindenkinek mindörökre tiltott marad. Az egyéni stílusok valóban egyediek, a korokon át megvalósuló szerencsés véletlen találkozások millióinak elmondatlan termékei, oly találkozásoké, melyek először az egyedi genomot, majd az egyedi neveltetést, s végül az élettapasztalat egyedi készletét teremtik meg. Proustnak soha nem adatott meg, hogy egyetlen regényt is írjon a vietnami háborúról, és azokat senki más sem tudja valaha is megírni - azokat a regényeket, melyek azt a korszakot az ő stílusában ragadják meg. Valódiságunk és végességünk a lehetőségek teljes terének elhanyagolható kis sarkába köt minket, de mily szép valódiság is áll rendelkezésünkre, hála elődeink K+F munkájánaki Mi is megtehetjük a tőlünk telhető legtöbbet, mely által még több teendőt hagyományozunk leszármazottainkra. Eljött az ideje annak, hogy visszafordítsuk a bizonyítás terhét, amint azt Darwin tette, amikor felszólította kritikusait, hogy mutassák más útját - mást, mint a természetes szelekciót annak, ahogy a természet mindeme csodája kialakulhatott. Akik szerint az emberi elme nem algoritmikus módon működik, azoknak figyelembe kellene venniök eme meggyőződés elő-
feltételezte hübriszt. Ha Darwin veszedelmes gondolata igaz, akkor egy algoritmikus folyamat elég erőteljes ahhoz, hogy pacsirtát és fát tervezzen. Sokkal nehezebb-e egy algoritmikus folyamatnak ódát írnia a pacsirtához vagy egy fához hasonlatosan gyönyörű verset költenie? Orgel második törvénye minden bizonnyal helytálló: az evolúció okosabb minálunk. TIZENÖTÖDIK FEJEZET - Gödel tétele egyáltalán nem vonja kétségbe az MI lehetőségét. Valójában, amint egyszer felismerjük, hogy egy algoritmikus folyamat miként kerülheti el a Gödel-tétel szorítását, úgy lesz mindennél világosabb az, hogyan egyesíti Darwin veszedelmes gondolata a tervezési teret. TIZENHATODIK FEJEZET - Mi lesz így az erköícssel? Vajon az erkölcsiség is kifejlődött? A szociobiológusok Thomas Hobbestól napjainkig javasoltak így-van-ez-és-kész-történeteket az erkölcsiség evolúciójával kapcsolatban, de néhány filozófus szerint az ilyesfajta kísérletek a „naturalista tévedés”-be esnek: abba a hibába, miszerint azért, hogy lehorgonyozzák - vagy visszavezessék - az etikai következtetéseket arról, hogy miként kellene lenniük a dolgoknak, úgy szemlélik a világ állásával kapcsolatos dolgokat, ahogy vannak. E „tévedés” jobban áll a mohó redukcionizmusra, s ez a vád gyakran igazolódik. Így azonban csak egy kicsit kell kevésbé mohónak lennünk redukcionizmusunkban.
l6. FEJEZET
Az erkölcsiség eredetéről E Pluribus Unum? Az emberi művészet, mint sok egyébben, abban is utánozza a természetet (vagyis azt a művészetet, amellyel Isten a világot teremtette és kormányozza), hogy mesterséges állatokat képes készíteni. Ha ugyanis felismerjük, hogy az élet nem egyéb, mint a végtagok mozgása, amelynek kiindulása valamilyen fontos belső szerv, akkor miért ne állíthatnánk, hogy minden automatának (olyan szerkezetek, amely - mint pl. az óra - rugók és kerekek segítségével önmagától működik) mesterséges élete van? Hisz mi más a szív, mint rugó, s mi mások az idegek, mint megannyi huzal, s az ízületek, mint megannyi kerék, amelyek az egész testet az Alkotó kívánsága szerint mozgatják? De a művészet még többre képes - a természet észszel felruházható, legnagyszerűbb alkotását, az embert is utánozni tudja. Mert a művészet
teremtette meg a NÉPKÖZÖSSÉGNEK vagy ÁLLAMNAK (latinul: CIVITASNAK) nevezett nagy Leviatánt, ez pedig nem egyéb, mint mesterséges ember, bár természetes mintaképénél - amelynek védelmére és oltalmazására szánták - jóval nagyobb méretű és erejű; s benne a szuverenitás a mesterséges lélek, amely az egész testet élettel tölti meg és mozgatja. - THOMAS HOBBES 1970, 7. o. -(Ford.: Vámosi Pál) THOMAS HOBBES VOLT kétszáz évvel Darwin előtt az első szociobiológus. Miként remekművének kezdősorai világossá teszik, az állam megalakítását alapvetően úgy látta, hogy annak során az egyik készítmény - mint egyfajta, a csoport túlélését szolgáló eszköz, melyet lakói „védelmére és oltalmazására szántak” - megalkotja a másikat. Az eredeti kiadvány címlapképe árulkodik arról, hogy milyen komolyan is vette metaforáját. Nos, miért is nevezem Hobbes-t szociobiológusnak? A mai szociobiológusokhoz hasonlóan nem állhatott szándékában az, hogy felhasználja Darwin gondolatait a társadalom elemzésében. Viszont igen világosan és magabiztosan látta az alapvető darwini feladatot: kell hogy legyen egy elmesélendő történet, mely arról szól, hogy az állam először miként alakult meg, és hogyan hozott magával valami mindazodáig teljesen újat a Föld színére - vagyis, hogyan teremtette meg az erkölcsöt. E történet oly időkben kezdődne, amikor egyáltalán nem volt sem jó sem rossz, csakis amorális versengés létezett. Majd ennek az etikai szemléletnek a „lényegi” vonásait fokozatosan bevezető folyamaton keresztül azokban az időkben folytatódna, amikor már nyilvánvalóan létezett jó és rossz (a bioszféra egynémely részében). Miután az idevágó korszak történelem előtti időszak volt, és mivel Hobbes-nak nem álltak rendelkezésére megvitatandó fosszíliák, következésképpen története racionális rekonstrukció, (a további anakronizmus kedvéért) egyfajta így-van-ez-és-kész történet. Egyszer volt, hol nem volt - kezdte történetét - egyáltalán nem volt erkölcsiség. Volt élet, voltak emberi lények, akik még beszéltek is, így hát voltak mémjeik (a harmadik anakronizmus kedvéért). Feltételezhetjük, hogy voltak szavaik - így mémjeik is - a jóra és a rosszra, csak nem az erkölcsi értelemben vett jóra és rosszra. „A helyes a helytelen, az igazságosság és az igazságtalanság fogalmairól nem beszélhetünk.” Így, habár megkülönböztették a jó dárdát a rossz dárdától, a jó vacsorát a rossz vacsorától, a jó vadászt (aki a vacsorát szakértő módon ejti el) a rossz vadásztól (aki a zsákmányt elijeszti), nem voltak fogalmaik a jó vagy igaz személyről, az erkölcsös emberről, az erkölcsös cselekedetről - illetve az ellenkezőikről: a gazemberekről és a vétekről. Felmérhették, hogy egyesek veszélyesebbek másoknál vagy jobb harcosok, illetve kívánatosabb társak, de gondolataik nem szárnyaltak ennél magasabbra. Nem voltak fogalmaik a jóról és a rosszról, mert „Ezek olyan tulajdonságok, amelyek a társadalomban és nem a magányosságban élő emberekre vonatkoznak.” Hobbes e korszakot „természeti állapot”-nak nevezte, mivel legfontosabb vonásaiban a mind a mai napig vadonban élő állatok helyzetére hasonlított. A természeti állapotban „nincs helye a szorgalomnak, mert gyümölcse bizonytalan..., nincs se művészetek, se irodalom, se társadalmi érintkezés, s ami a legrosszabb: örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az emberi élet magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid.” És akkor egy szép napon kialakult egy mutáció. Egy nap, amikor szokásos viszály volt kibontakozóban, akkor új dolog esett meg. A másik hibáztatása és a bizalmatlanság addig uralkodó rövidlátó önző politikája helyett e szerencsés vetélytársak valami újat fedeztek fel: a közös haszonért történő kooperációt. Következésképpen „társadalmi szerződés”-t kötöttek. Míg addig családokban, hordákban, esetleg törzsekben éltek, most más típusú csoport, a társadalom született meg. Létrejött a civilizáció. És a többi, mint mondják, történelem. Mennyire bámulná Hobbes Lynn Margulis történetét az eukarioták forradalmáról, a teremtésről, és az így kialakuló többsejtű életről! Jóllehet azelőtt kizárólag az unalmas, rövidecske, komisz életükön átsodródó prokarióták léteztek, ezen esemény után viszont többsejtű szervezetek is kialakulhattak, melyek, a specialista sejtcsoportok munkamegosztásának köszönhetően, szorgoskodni kezdhettek (az oxigéntüzelésű anyagcserével) és helyet kaptak a művészetek (a távolsági észlelés és a helyváltoztatás, illetve a védőszínek, stb.). És a megfelelő időben leszármazottaik nagyon különös fajta többsejtű társadalmat hoztak létre. Ezt (mindezidáig) embernek ismerjük, aki képes irodalmat (vagy reprezentációkat) teremteni, melyeket promiszkuus módon cserélgeti. Ez aztán még egy forradalmat tett lehetővé. Mennyire bámulná Hobbes Richard Dawkins mémekről és ezáltal az emberi lények
személyiségének születéséről szóló történetetét, mely születés következtében e lények már nem kizárólag génjeik túlélőgépeinek számítanak! E jóval későbbi mesék az evolúció főbb lépcsőfokairól szólnak és korábbra teszik azt a lépést, mely az erkölcs nélküli embertől az állampolgárig vezetett. Hobbes pontosan látta, hogy ez jelentős lépés az ezen a bolygón kialakuló élet történetében, és elhatározta, hogy a lehető legjobb mesét mondja el azokról a feltételekről, melyek között e lépés megtehetővé vált, úgy, hogy ha az egyszer bekövetkezett, akkor az evolúciósan kivitelezhető módon történt (csak még egy kis anakronizmus). Habár ez nem ugrás, hanem apró lépés volt, mégis csak jelentős következményekkel járt, mivel ezzel aztán valóban reményteljes szörnyeteg született. Tévedés lenne leendő történészként olvasni Hobbes-t, aki minden fajta felelősségtől mentesen egyszerűen csak spekulálgatott. Biztosan tudta, hogy nincs remény a civilizáció bölcsőjének megtalálására a történelem (vagy a még nem létező tudomány - az archeológia) eszközeivel, de nem is ez volt a célja. Nem kétséges, hogy a valós történelem előtti idők jóval zavarosabbak és megosztottabbak voltak azáltal, hogy a kvázi-társadalom, a kvázi-nyelv és talán a kvázi-erkölcs egyes elemei is már léteztek. (Gondolok itt egyfelől a patások csordáira vagy a ragadozók csapataira, másfelől a vészjeleket használó madarakra és a majmokra vagy akár a gyűjtögető méhekre, és harmadsorban arra, amit állítólag a majmoknál162, illetve a féltő és gondoskodó bálnáknál és delfineknél igazoltak). Hobbes racionális rekonstrukciója nagyon leegyszerűsített elképzelés volt, mely szándékai szerint a lényegeset emelte ki, míg mellőzni igyekezett az ismeretlen és piszkos kis részleteket. És minden kétséget kizáróan túl egyszerű volt még saját fogalmi keretében is. Manapság, a játékelmélet, a fogoly-dilemma helyzet és a többi hasonló dolog rejtélyeit fürkésző számtalan kutatás hajnalán tudjuk, hogy Hobbes (saját kifejezésével élve) túl vérmes reményeket fűzött azokhoz a feltételekhez, melyek között egy társadalmi szerződés evolúciós szempontból kivitelezhető. E jelenség kutatásának azonban mégiscsak ő az úttörője. Nyomdokaiban Jean-Jacques Rousseau és különféle angol gondolkodók - például John Locke - vázolták fel a társadalom születéséről alkotott saját racionális rekonstrukcióikat. Ezeknél is bonyolultabb „szerződéspárti” így-van-ez-és-kész történetek születnek napjainkban. A leghíresebb és legkidolgozottabb John Rawls Az igazságosság elmélete (1998) című könyve, de rajta kívül léteznek más mesék is. Mindegyikük egyetért abban, hogy az erkölcs valamilyen módon kizárólag egyetlen faj, a Homo sapiens által elért főbb szemléletbeli újítás emergens terméke, amelyet a nyelv, mint az információ különleges hordozó közegének felhasználásával ért el. Rawls társadalom kialakulásáról szóló gondolatkísérletében el kell képzelnünk azt az időt, amikor annak eljövendő tagjai összegyűlnek, hogy számbavegyék milyen tervezésűnek is kell majd lennie társadalmuknak. Mindaddig tanakodnak, míg elérik azt, amit Rawls „viszonylagos stabilitás”-nak nevez. Ez olyan szilárd egyezség, melyet további megfontolásokkal nem lehet felborítani. Ebből a szempontból Rawls gondolata hasonlít Maynard Smith evolúciósan stabil stratégia vagy ESS elképzeléséhez, noha van egy nagy különbség: itt emberek végzik a számvetést, nem pedig madarak vagy fenyőfák, esetleg az élet játékainak más egyszerű versenyzői. Rawls forgatókönyvének központi újítása az általa „tudatlanság fátyla”-nak nevezett jelenség, ami azt biztosítja, hogy a résztvevők közti túlzott önzőség önmagát zárja ki. Mindenki szavaz az előnyben részesített társadalmi tervezetre, de amikor az egyén eldönti, melyik társadalomban élne boldogan és állampolgári hűségével amellett elköteleződik, akkor anélkül adja le voksát, hogy ismerné az abban betöltendő saját szerepét vagy ökológiai fülkéjét. Lehet szenátor, vagy sebész, vagy utcaseprő, esetleg katona, de csak a szavazás után tudja meg melyik. A tudatlanság fátyla mögüli választás azt biztosítja, hogy az emberek kellőképpen megfontolják az egész polgárságra gyakorolt valószínű hatásokat, a befektetéseket és nyereségeket, a legrosszabb időszakokkal egyetemben. Rawls elmélete megérdemelte, hogy sokkal több figyelmet kapott, mint bármely más e századbeli etikai munka, és ezt szokásomhoz híven leegyszerűsített formában mutatom be. Célom, hogy rámutassak ennek az elméletnek, illetve az összes általa ihletett munka méltó helyére a darwini gondolkodásban, különös tekintettel az „evolúciós etiká”-ra. Figyeljük meg, hogy míg Hobbes valami valósan megtörténtnek írja le racionális rekonstrukcióját 162 Wechkin és mtsai. 1964, Masserman és mtsai. 1964; munkáinak megvitatását lásd Rachels 1991.
valaminek, ami bizonyára megtörtént - addig Rawls gondolatkísérlete arról ad számot, hogy, ha az tényleg megtörtént, akkor mi lenne helyes. Rawls kísérlete nem spekulatív történelem vagy őstörténet, hanem teljesen normatív terv: kísérlet annak demonstrálására, hogy az etikai kérdéseket miként kellene megválaszolni és hangsúlyozottan kísérletet tesz az etikai normák egy készletének igazolására. Hobbes abban reménykedett, hogy megoldja annak normatív problémáját, hogy az etikának milyennek kellene lennie - ami Rawls problémája - de, amilyen mohó redukcionista valójában volt, megpróbált két legyet ütni egy csapásra: darwini képzeletgyakorlat gyanánt azt is meg akarta magyarázni, hogy miképp keletkeztek az olyan dolgok, mint jó és rossz. Szükségtelen mondanom, az élet bonyolultabb ennél, viszont derekas próbálkozás volt. Hobbes Leviathan-jában szép panglossi hangnemben ír - e közkedvelt szó mindkét exaptált értelmében. Először is, mivel előfeltételezi azoknak az ágenseknek a racionalitását (vagy az ő szavaival bölcsességét), akik számára a társadalom jelenti a közös megoldást, azzal úgy tekintette a társadalom születését, mint amit egy kényszerlépés, az ész diktált, vagy legalábbis amihez az jó trükk gyanánt nagy mértékben hozzájárult. Másszóval, Hobbes meséje adaptácionista így-van-ez-és-kész történet. Ezzel még semmi baj nincs. Azzal viszont, hogy saját fajunk nagyságának érzéséhez folyamodik, hajlamos nagyon vérmes képet adni arról, miként kellett a társadalomnak megszületnie. És ez komoly kritika. Bárhogy is jött létre, felmerülhet bennünk, hogy az erkölcsiség születése jó dolog volt számunkra. Jobban tesszük azonban, ha nem megyünk bele az eféle latolgatásba, mert az nem számít, hogy mennyire lehet igaz, mivel nem tudja megmagyarázni, hogy ezek a szokások, melyekért visszamenőleg oly hálásak vagyunk, hogyan alakultak ki és maradtak fenn. A csoportracionalitást nem lehet előfeltételezni, legalábbis nem jobban, mint ahogy feltételezhetjük, hogy mivel nagy hasznot húztunk az eukarióta forradalomból, akkor azáltal az magyarázatot is nyert. A csoportracionalitást vagy együttműködést el kell érni, és ez egy nagyobb tervezési feladat, nézzük akár a prokarioták társulásait, akár a jóval közelebbi őseinkét. Az elmúlt évek legjobb etikai munkáinak nagy része valójában pontosan e kérdéssel foglalkozik (pl.: Parfit 1984, Gauthier 1986, Gibbard 1985). Mielőtt közelebbről is szemügyre vennénk ebből a szempontból az ember szorult helyzetét, óvatosabban fontolóra vehetjük azt a metaforát, amit Hobbes komolyan a figyelmünkbe ajánl. Így közelebb jutunk ahhoz a továbbfejlesztett szemlélethez, melyet az időközben megjelenő darwini forradalom nyújtott. Vagyis, milyen tekintetben hasonló egy társadalom egy óriási organizmushoz, és milyen szempontból különbözik attól? A többsejtű organizmusok megoldották a csoportszolidaritás problémáját. Nem szólnak történeteket arról, hogy valakinek a hüvelykujja a szomszédos ujjai ellen lázadnak, vagy arról, hogy a sas szárnyai sztrájkolnak, és nem dolgoznak, hacsak nem kapnak valamilyen engedményt a csőrtől vagy (stílusosabban) a nemi szervektől. Ez kissé rejtélyesnek tűnik most, hogy a világ dolgainak szemléléséhez rendelkezésünkre áll a génnézőpontú megközelítés. Vajon miért nem történtek meg e lázadások? Egy többsejtű organizmusban minden sejt saját DNS sorozattal - egy egész organizmus felépítésére való teljes génkészlettel - rendelkezik, és ha a gének önzőek, akkor vajon a hüvelykujj sejtjei vagy a szárny sejtjei miért működnek oly engedelmesen együtt a többi génnel? Nem számítanak-e a DNS másolatok a hüvelykujjban és a szárnyban géneknek? (Megtagadtatott tőlük a szavazás? Miért nyugodtak bele?) Amint arra David Sloan Wilson és a biológia filozófusa Elliot Sober (Wilson és Sober 1994) rámutatott, sokat tanulhatunk a cserbenhagyás társas problémáiból (pl.: abból, ha valaki megígér valamit, majd megszegi ezt az ígéretet) és a Hardin-féle közlegelők tragédiájából azzal, hogy az első eukariotákig visszamenve megvizsgáljuk, miként sikerült őseinknek elérniük a „harmóniát és részeik összehangolását”. Mindazonáltal a megtanulandó leckék cselesek, mivel a minket alkotó sejtek két nagyon eltérő kategóriába tartoznak. Egy átlagember megközelítőleg ezernyi különféle fajhoz tartozó szimbiotikus organizmusok milliárdnyinak gazdája. ... A fenotípusát nemcsak emberi génjei határozzák meg, hanem az összes génje, alkalmasint a fertőző szimbioták génjei is. Egyetlen egyed hordozta szimbiota fajok általában igen változatos eredetűek, mivel csak nagyon kevésnél valószínűsíthető, hogy a szüleitől származik. [Delius 1991, 85. o.] Organizmus vagyok-e, vagy közösség, esetleg mindkettő? Mindkettő s egyben több is.
Ugyanakkor hatalmas különbség van testem hivatalos részének minősülő sejtek, illetve a túlélésemhez legalább oly fontos sejtek között, melyek nem tartoznak az előbbiek közé. Az én többsejtűségemet alkotó sejtek mindegyike közös őssel bír: egyetlen leszármazási vonalat képviselnek, a zigótámat megteremtő petesejt és sperma „utódsejtjei” és „unoka-utódsejtjei”. Ezek szállásadó sejtek, a többiek vendégek, legyenek szívesen látottak vagy sem. A vendégek kívülállók, mivel különböző leszármazási vonalak mentén származtak le. Vajon számít-e ez valamit? Rendkívül könnyű szem elől téveszteni, különösen abban a kontextusban, melyben mindeme „részeket” intencionális rendszerekként kezeljük (ezt így is kell tennünk, de csak nagy körültekintéssel járhatunk el). Hacsak nem vagyunk elővigyázatosak, hajlamosak vagyunk elfelejteni azt a tényt, miszerint e különböző ágenseknek és semi-ágenseknek, illetve hemisemi-demi-ágensek-nek az élettörténetében léteznek döntő fontosságú pillanatok, amikor a „döntés”-re lehetőségek nyílnak s tűnnek tova. A testem tömegét alkotó sejteknek közös sorsuk van, de közülük egyeseknél ez erősebben nyilvánul meg, mint másoknál. Az ujj- és vérsejtjeimben a DNS genetikai zsákutcában van; Weismann terminusaiban (lásd II. fejezet) e sejtek a szomatikus vonal (test), nem pedig a csíravonal (ivarsejtek) részei. Leszámítva a klóntechnológia forradalmait (és mellőzve a szigorúan korlátozott, rövidéletű kilátásaikat, melyeket az általuk segített pótsejtek hoznak létre) a szomatikus vonalbéli sejtjeim arra ítéltettek, hogy „gyermektelenül” haljanak meg. Mivel ez jó néhány évvel ezelőtt eldőlt, a továbbiakban nincs semmi nyomás, semmi szokványos lehetőség, semmi „választási pont”, melynél intencionális röppályájuk - vagy korlátozott leszármazottjaik röppályái beállítódhatnának. Mondhatnók, ezek ballisztikus intencionális rendszerek, melyek legmagasabb céljai és célkitűzései egyszer s mindenkorra rögzültek, anélkül, hogy lehetőség lenne távirányításra vagy felülvizsgálatra. Teljes odaadással rabszolgaként szolgálják ama test summum bonum-ját, melynek egy részét alkotják. Látogatók kiaknázhatják vagy átverhetik őket, de szokásos körülmények között önmaguktól nem lázadhatnak fel. A Stepford Feleségekhez hasonlóan egyetlen pont rájuk szabott summum bonum-juk van, és ez nem „A nagy Ő utáni leselkedés”. Ellenkezőleg, igaz természetüknél fogva csapatjátékosok. Az is pont rájuk szabott, hogy miként segítik elő ezt a summum bonum-ot, és e tekintetben alapvetően különböznek a többi „egy cipőben járó” sejttől, vagyis szimbiota látogatóimtól. A jóindulatú látogatók, a semleges asztaltársak, és a veszedelmes paraziták, melyek együtt élnek az általuk közösen alkotott szállítóeszközben - nevezetesen bennem -, mindegyikének megvan a saját summum bonum-ja és ez nem más, mint a saját leszármazási vonalak támogatása. Szerencsére léteznek olyan feltételek, melyek között fenntartható az entente cordiale, elvégre mindannyian ugyanabban a cipőben járnak, és korlátozottak azok a feltételek, melyek között a dolgok együttműködés nélkül jobban mennek. Viszont nekik igenis van „választás”-uk. Ez némiképpen az ő dolguk, nem a szállásadó sejteké. Vajon miért? Mi teszi képessé a szállásadó sejteket (vagy mi követeli meg tőlük), hogy annyira elkötelezettek legyenek, és ugyanakkor mi ad annyi szabadságot a látogató sejteknek a lázadáshoz, amikor lehetőség van rá? Természetesen egyik fajta sejt sem gondolkodik, észlel, egyikőjük sem racionális ágens, és egyik sem kognitívabb a másiknál. Nem itt található az evolúciós játékelmélet sarokköve. A vörösfenyők sem figyelemre méltóan okosak, de a versenynek olyan feltételei vannak, melyek elpártolásra kényszerítik őket, így hozva létre azt, ami az ő szempontjukból (!) pusztító tragédia. A közös együttműködési szerződés, mely alapján mindannyian lemondanak a hosszú törzs növesztéséről és feladják a hiábavaló kísérletezgetéseiket, hogy tűrhető jussukként több napfényt kapjanak, evolúciós szempontból megvalósíthatatlan. A választást megteremtő feltétel a differenciális reprodukció értelmetlen „szavazása”. Ez jelenti a differenciális reprodukció számára a lehetőséget, mely látogatóink leszármazási vonalainak megengedi, hogy „máshogy döntsenek” vagy „újragondolják” a választásaikat azzal, hogy alternatív eljárásokat „kutatnak fel”. Mégis, a legtöbb szállásadó sejtem egyszer s mindenkorra egyetlen szavazatra lett tervezve, abban az időben, amikor kialakult a zigótám. Ha, a mutációnak köszönhetően, domináló vagy önző stratégiák jelennek meg náluk, akkor (kortársaikhoz viszonyítva) nem fognak boldogulni, mivel a differenciális reprodukcióra hiányosak a lehetőségek. (A rákot úgy lehet elképzelni, mint egy szállítóeszközt elpusztító
önző lázadást, melyet a differenciális reprodukciót megengedő felülvizsgálat tett lehetővé.) Brian Skyrms filozófus és logikus nemrégiben mutatott rá (1993, 1994a, 1994b), hogy a szomatikus sejtek közös életében a normális együttműködés előfeltétele hasonlít ahhoz a kooperációhoz, melyet Rawls a tudatlanság fátyla mögötti működésként kísérelt megfogalmazni. Ezt találóan a „tudatlanság darwini fátylá”-nak nevezte el. Az ivarsejtek (a spermium vagy a petesejt) a normális sejtosztódástól vagy mitózistól eltérő folyamat, a meiózis során alakulnak ki. Ez véletlenszerűen alakít ki egy fél genomjelöltet (hogy a másik egyedtől származó féllel egyesítsék erejüket) úgy, hogy először az „A oszlop”-ból (az anyától származó génekből), majd pedig a „B oszlop”-ból (az apától származó génekből) választ egy egységet. Ez mindaddig tart, míg a gének teljes készlete - de mindegyikből csak egy másolat össze nem áll s létre nem jön az ivarsejt, készen arra, hogy próbára tegye szerencséjét a nagy párosodási lottózásban. Mégis, az eredeti zigóta mely „utódai” ítéltettek a mitózisra és melyek a meiózisra? Ez szintén szerencsejáték. Ezen értelmet nélkülöző mechanizmusnak köszönhetően az apai és az anyai gének nem „látják” előre „sorsukat”. A kérdés az, hogy lesznek-e csíravonal leszármazottaik, melyek a jövőt utódaik tömegével árasztják el, vagy pedig száműzetnek a szomatikus-vonal rabszolgaságának holtágába, mivel az államtest vagy a testület (figyeljünk csak az etimológiára) érdekei ismeretlenek és megismerhetetlenek, így semmit sem lehet nyerni a „társ” gének közötti önző versengés során. Mindenesetre ez a szokásos menet. Ugyanakkor léteznek speciális alkalmak, amikor rövid időre fellebben a tudatlanság darwini fátyla. Ezek képviselik a „meiotikus késztetés” vagy „genombeli imprinting” eseteit (Haig és Grafen 1991, Haig 1992), amelyeket a 9. fejezetben emlegettünk már, és melyek során igenis engedélyezett a gének közti „önző” versengés kibontakozása - és valóságos fegyverkezési versenyt eredményezve az ki is bontakozik. A gének számára a legtöbb esetben azonban szigorúan korlátozott az „önzőség ideje”, és amint egyszer a kocka - vagy a szavazás - el van vetve, akkor azok a gének máris úton vannak a következő választásra.163 Skyrms rámutat, hogy amikor egy csoport egyedi részei - akár teljes organizmusok akár részeiké - szorosan kapcsolódnak (klónok vagy majdnem-klónok), vagy valahogy másképp képesek egymás kölcsönös felismerésére és az összehangolt „párosodás”-ra, akkor a fogolydilemma egyszerű játékelméleti modellje, melyben a cserbenhagyásos stratégia mindig dominál, nem pontosan modellálja a körülményeket. Ezért a szomatikus sejtek nem hagynak minket cserben; ők klónok. Ez egyike azon feltételeknek, melyek során a csoportok - mint amilyen a „szállásadó” sejtjeim csoportja - rendelkeznek azzal a „harmóniával és együttműködéssel”, mely ahhoz szükséges, hogy stabilan „organizmus”-ként vagy „egyed”-ként viselkedjenek. De mielőtt háromszoros hurrát kiáltanánk és úgy tekintenénk erre, mint ami az igazságos társadalom megvalósulását modellálja, rá kellene eszmélnünk, miszerint e mintapolgárokat - a szomatikus-vonal sejtjeit és szerveit - másként is lehet szemlélni: önzetlenségük különös pecsétnyomát hordozza a zelóták és a zombik mérhetetlen engedékenysége is, mely aligha ideális az emberi versengésnek, mivel heves idegengyűlölő csoporthűséggel jár. Mi emberek, a minket alkotó sejtektől eltérően nem ballisztikus röppályákon mozgunk; irányított rakéták vagyunk, bárhol képesek vagyunk irányváltoztatásra, célok feladására, átpártolásra, összeesküvő csoportok kialakítására és feladására, és így tovább. Mindig döntéshelyzetben vagyunk és mivel a mémek világában élünk, semmilyen megfontolás vagy előre eldöntött ügy sem idegen tőlünk. Ennélfogva folyamatosan szembesülünk olyanfajta 163 E párhuzamot először talán E. G. Leigh vette észre: „Mintha a gének parlamentjével lenne dolgunk: mindegyik saját érdekei alapján cselekszik, de ha az egyik a többieket sérti, akkor azok összefognak az elnyomására. A meiózis transzmissziós szabályai a fair play sérthetetlen szabályaiként fejlődnek ki, mely elrendezés a parlament káros cselekedetekkel szembeni védelmére hivatott. Mégis, azoknál a pontoknál, melyek a renitenshez oly közeliek, hogy a „farvizén utazás” előnyei az általa okozott kárnál nagyobb súllyal esnek a latba, a szelekció hajlamos megnövelni a torzító hatásokat. így egy fajnak számos kromoszómával kell rendelkeznie, hogy, ha egy renitens felbukkan, akkor a szelekció a legtöbb helyen az elnyomását részesítse előnyben. Ahogy kizárólag túl kicsi parlamentet forgathat fel az összeesküvők kis csoportja, úgy csak egyetlen szorosan kapcsolt kromoszómával rendelkező faj válhat a renitensek könnyű prédájává.” (Leigh 1971, 249. o.) Lásd még Buss 1987, 180 kk.-nál annak megvitatását, miszerint a csíravonal törmelékképződése alapvetően a többsejtes életet lehetővé tevő politikai újítás.
szociális lehetőségekkel és dilemmákkal, melyekhez a játékelmélet adja a játékteret és a szabályokat, de nem kínálja fel megoldásokat. Az erkölcs születéséről alkotott bármilyen elméletnek a biológiával közös kultúrába kell integrálódnia. Mint azt már említettem, az élet bonyolultabb a társadalomban élő emberek számára. 2. Friedrich Nietzsche így-van-ez-és-kész történetei A morál eredetéről szóló hipotéziseim kinyilatkoztatásához az első ösztönzést egy világos és okos, túlságosan is okos könyvecske adta nekem, amelyben első ízben vehettem szemügyre a genealógiai hipotézisek nyakatekert és perverz, tulajdonképpeni angol szemléletmódját, azt a jellegzetes vonzerőt gyakorolva reám, amely általában a velünk ellentétes, nekünk ellentmondó dolgok sajátossága. - FRIEDRICH NIETZSCHE 1996, előszó (Fordította: Romhányi Török Gábor) Miután a természetes szelekció formálta, így a természet rendjével tökéletes összhangban van az, hogy annak az anyagnak, mely azért választódott ki, hogy a fölösleges és káros anyagoktól megszabadítsa a rendszert, {más) jóval hasznosabb célokra kell felhasználódnia. CHARLES DARWIN 1862, 266. o. Friedrich Nietzsche 1887-ben jelentette meg Az erkölcs genealógiája című művét. Nietzsche volt a második nagy szociobiológus, akire Hobbes-tól eltérően, a darwinizmus ösztönzően (vagy bosszantóan) hatott rá. Amint azt a 7. fejezetben megjegyeztem, Nietzsche valószínűleg soha nem olvasta Darwint. Az „angol típusú” genealógia irányába tanúsított megvetése a szociáldarwinisták, különösen Herbert Spencer, illetve Darwin kontinentális rajongói ellen irányult. Közéjük tartozott Paul Rée is, akinek az Origin of Moral Sensations (Az erkölcsi érzékek eredete 1877) című „jólfésült” könyve Nietzsche „torzonborz” mesterművét provokálta.164 A szociáldarwinisták minden bizonnyal nem voltak valami nagy szociobiológusok és abbéli erőfeszítéseikkel, hogy hősük mémjeit népszerűsítsék, valójában majdnem sikerült elintézniük azokat, mivel e mémek másodrangú (per)verzióit hirdették. Spencer lobogójára tűzte, hogy a „survival of the fittest” nem csak az anyatermészet útja, hanem a mi utunknak is annak kell lennie. A szociáldarwinisták szerint az erős számára „természetes” a gyenge legyőzése és ugyanez áll a gazdagra is a szegény kizsákmányolása kapcsán. Ez egész egyszerűen hibás gondolkodás, amint Hobbes előzőleg már kimutatta. Ugyanilyen „természetes” fiatalon és írástudatlanul meghalni, anélkül, hogy a rövidlátásra szemüveg vagy a betegségre gyógyszer állna rendelkezésre - mondván ez a természet rendje. Ez ugyanakkor semmit sem számít, amikor feltesszük e kérdést: akkor most is így kell lennie? Hasonlóképpen, mivel (kiterjesztett értelemben) teljességgel természetes - és nem természetfeletti - volt számunkra, hogy kilépünk a természeti állapotból és a közös jólét kedvéért csomó társas gyakorlatot alkalmazunk, ezért nyugodtan ellentmondhatunk annak, miszerint van valami egyetemlegesen természetes abban, hogy az erős uralkodik a gyenge felett, illetve tagadhatunk minden további szociáldarwinista badarságot. Elbűvölő megfigyelni, hogy a szociáldarwinisták alapvető (rossz) érvelése azonos számos vallásos fundamentalista által használt (rossz) érveléssel. Míg a fundamentalisták időnként azzal kezdik érvelésüket, hogy „ha Isten azt akarta az emberrel, hogy... (repüljön, ruházkodjon, igyék alkoholt...), a szociáldarwinisták lényegében ezzel kezdik: „Ha az anyatermészet azt akarta az emberrel, hogy...”. És habár az anyatermészetet (a természetes szelekciót) lehet úgy tekinteni, mint ami szándékokkal rendelkezik - abban a korlátozott értelemben, hogy visszamenőleg valamilyen ok miatt igazolhatóak e vonások - e korábbi igazolások most már semmit sem számíthatnak, mivel megváltoztak a körülmények. A szociáldarwinisták eszméi között volt egy politikai teendő is: a jótevők azon erőfeszítései, hogy a társadalom kevésbé szerencsés tagjainak támogatást nyújtsanak, nem hoznak hasznot; az eféle erőfeszítések azok replikálódását teszik lehetővé, akiket a természet bölcsen kiselejtezne. Ezek förtelmes eszmék, de mégsem ezek váltak Nietzsche kritikájának 164 Rée Nietzsche legkedvesebb barátja volt, és oly közel álltak egymáshoz, hogy ő szállította Nietzsche Lou Salomé-nak tett házassági ajánlatát 1882-ben, aki ezt elutasította. Ezt követően Rée szerelmesedett bele. Az élet bonyolult.
elsődleges célpontjaivá. Először a szociáldarwinisták történelmi naivitását vette célba (Hoy 1986), vagyis azt a panglossi optimizmusukat, miszerint az emberi értelmet (vagy Bölcsességet) úgy tekintették, mint ami teljesen alkalmas arra, hogy hozzá lehessen illeszteni az erkölcsiséghez. Nietzsche önelégültségüket az „angol pszichológusok” - Hume intellektuális leszármazottai - örökségének részeként látta, miközben felfigyelt azon vágyukra, hogy elkerüljék az égi fogantyúkat: Mit is akarnak voltaképpen ezek az angol pszichológusok? Szabad akaratukból vagy kényszerűségből mindig ugyanott munkálkodnak, vagyis belső világuk partié kontense-én (szégyenletes részén - a ford.) és mindig ott keresik a fejlődés szempontjából hatékony, döntő és meghatározó vezérelveket, ahol azokat az ember intellektuális büszkesége a legkevésbé szeretné megtalálni (például a szokás vis inertiae-jében [tehetetlenségi nyomaték - a ford.], a feledékenységben vagy valami véletlenszerű és vak eszme-összefonódásban és -mechanikában, esetleg valamely tisztán passzív, automatikus, reflexszerű, molekuláris és alapvetően hülye dologban). Mi űzi ezeket a pszichológusokat mindig ebbe az irányba? Talán csak nem az emberi önbecsmérlés titkos, gonosz, önmaguk előtt is bevallatlan és közönséges ösztöne? [Nietzsche 1996, Első esszé, 1. fejezet, 18. o.; ford.: Romhányi Török Gábor] Nietzsche „angol pszichológusok” közhelyeivel szembeni ellenmérge nagyon „kontinentális” romantika volt. Ők könnyűnek, vagy legalábbis eléggé szalonképesnek látták a természetes állapotból az erkölcsiségbe való átmenetet, de ez azért volt, mivel éppen csak kitalálták történeteiket és nem foglalkoztak a történelem nyomaival, melyek sötétebb történetet meséltek. Nietzsche Hobbes-hoz hasonlóan azzal kezdte, hogy elképzelte az emberi élet erkölcs előtti világát, de az átalakulásról szóló történetét két szakaszra bontotta (és meséit fordított sorrendben, középen kezdve adta elő, ami sok olvasót megzavar). Hobbes arra hívta fel a figyelmet (1651, I. rész, 14. fej.), hogy a szerződések vagy egyezmények készítésének bármilyen gyakorlata az emberek azon képességétől függ, hogy képesek legyenek ígéreteket tenni a jövővel kapcsolatban. Nietzschét az ragadta meg, hogy e képesség nem ingyen jön. Ez volt a Genealógiát alkotó Második esszé témája: „Olyan állatot kitenyészteni, amely képes ígérni - vajon nem ezt a paradox célt tűzte-e maga elé a természet az embert illetően? Nem ez az ember problémája voltaképpen?” (Második esszé I. rész 57. o., ford.: Romhányi Török Gábor). A „felelősség eredete hosszú történeté”-nek e meséje arról szól, hogy az emberi lények milyen korán sajátították el annak - szószerinti értelemben vett - kierőszakolását, hogy kifejlesszenek egy speciális emlékezetet, melyre azért volt szükség, hogy szem előtt tarthassák a hiteleket és adósságokat. „A vétel és eladás, valamint lélektani körülményeik régebbiek bármilyen társadalmi forma vagy képződmény kezdeteinél” (Második esszé, 8. fej, 77. o., ford.: Romhányi Török Gábor). Annak a képességnek, hogy a csalást leleplezze, a megszegett ígéretre emlékezzen és a csalót megbüntesse, be kellett vésődnie őseink agyába, vélekedett Nietzsche: „A kezdeteket, mint minden nagy dolog kezdetét ezen a földön, sokáig itt is vér öntözte” (Második esszé, 6. fej. 70. o., ford.: Romhányi Török Gábor). Mivel támasztja alá ezt Nietzsche? Képzeletbeli - azt ne mondjam zabolátlan - olvasatával azoknak, amiket az ősi mítoszok, a fennmaradt vallási szokások, archeológiai nyomok, stb., formájában az emberi kultúra fosszíliáinak nevezhetnénk. Félretéve e véres részleteket, legyenek bármily elragadóak is, Nietzsche azt mondja, hogy valójában - talán a Baldwin hatás útján! őseinknek sikerült „kitenyészteni” egy olyan állatot, mely az ígéret megtartásának, a szószegő felismerésének és megbüntetésének az ezzel együttjáró, öröklött képességével rendelkezett. Nietzsche szerint ez tette lehetővé a korai társadalmak kialakulását, de ekkor még mindig nem volt erkölcs - legalábbis nem abban az értelemben, ahogy mi azt manapság elgondoljuk és értékeljük. Állítása szerint a második átalakulás a történelmi idők során következett be, és szerinte az etimológiai rekonstrukció, illetve az utóbbi két évezred szövegeinek pontos olvasása útján azt vissza lehet nyomozni. Ekkor Nietzsche voltaképpen a belé nevelt filológiai módszereket alkalmazta. E nyomok új módon történő olvasásához természetesen elmélet szükségeltetik, és a szociáldarwinistáknál felfedezett, részleteiben ki nem fejtett elmélettel szemben Nietzsche ki is dolgozott egyet. Nietzsche második (az Első esszében elmesélt) ígyvan-ez-és-kész történetének őspolgárai nem a hobbes-i természeti állapotban, hanem társadalomszerűségekben élnek, ahol az élet legalább ugyanannyira durva és mocskos. A
hatalom teremtette meg a jogot - vagy pontosabban, a hatalom volt a jog. Az emberek rendelkeztek fogalmakkal a jóról és rosszról, de ezek nem az erkölcsi jóról és az erkölcsi rosszról, a gonoszról alkotott fogalmak voltak. Hobbes-hoz hasonlóan Nietzsche is annak történetét igyekezett elmesélni, hogy a későbbiek során miként is bukkantak fel e mémek. Egyik legmerészebb (és legmeggyőzőbb) spekulációjában azt írja, hogy az (erkölcsi) jó és rossz nemcsak amorális elődeik kisebb permutációi voltak; a mémek helyett cseréltek. A (régi vágású) jó vált (új módi) gonosszá és a (régi vágású) rossz alakult át (új módi, morális) jóvá. Nietzsche számára ezen „értékek átértékelése” volt az erkölcs születésének döntő pillanata, és kimondottan Herbert Spencer nyájas feltételezésével állította ezt szembe: a „jó” lényegét tekintve azonos a „hasznossal” és „célszerűvel”, tehát az emberek a „jó” és „hitvány” ítéletekkel éppen a hasznos-célszerűre és a káros-célszerűtlenre vonatkozó elfeledetlen és feledhetetlen tapasztalataikat rögzítették és iktatták törvénybe. Ezen elmélet értelmében jó az, ami mindig is hasznosnak bizonyult: ekképp tehát a hasznosság a „legfőbb érték”, afféle „magánvaló érték” lett. Amint már mondottuk, a magyarázatnak ez az útja szintén hamis, de legalább maga a magyarázat önmagában értelmes és lélektanilag védhető. [Első esszé, 3. rész, 22-23. o -> ford.: Romhányi Török Gábor] Az értékek átértékeléséről mondott lenyűgöző s eredeti Nietzsche mesét pártatlanul lehetetlen összefoglalni, és ennek egyik következménye az, hogy gyakran gyalázatosan elferdítik. Nem áll szándékomban itt most igazságot tenni, hanem csak annak központi témájára akarom felhívni a figyelmet (az igazság eldöntése nélkül): az „arisztokraták”-at, akik az erőszak segítségével uralkodtak a gyengék felett, (a papok) ravaszul csőbe húzták azzal, hogy azok magukévá tették a megfordított értékeket és ez az „erkölcsi rabszolgalázadás” az erősek kegyetlenségét önmaguk ellen fordította, úgyhogy e hatalmasok enyhülni és civilizálódni kezdtek a mesterkedések hatására. A papok kezében minden veszedelmesebbé válik, nem csupán a kezelés és a gyógymódok, hanem a gőg, a bosszú, az akarnokság, a kicsapongás, a szerelem, az uralomvágy, az erény és a betegség - mindenesetre e helyt még azt is megkockáztathatnánk, hogy az emberi létezésnek éppen ezen a lényegileg veszedelmes talaján, ezen az alapvetően papi talajon lett csak az ember igazából érdekes állat, az emberi lélek csak itt kapott mélyebb értelmet; itt lett gonosz, és ez az ember eddigi fölényének két elemi formája az állat fölött! [Első esszé, 6. rész, 28. o., ford.: Romhányi Török Gábor] Nietzsche így-van-ez-és-kész-történetei borzalmasak (a régi módi és az új vágású egyaránt). A sziporkázó, fennkölt és lehengerlően pontos történelem s az őrült, közönséges és gátlástalan fantázia keveredik bennük. Ha Darwin képzeletét valamilyen mértékben hátráltatta angol kereskedői öröksége, úgy Nietzschére még jobban rányomta bélyegét német intellektuális öröksége, de ezeknek az életrajzi tényeknek (legyenek bármilyenek is) nem volt jelentőségük azon mémek jelen értékére nézve, melyek születését oly ragyogóan vigyázták. Mindketten veszedelmes eszmékkel álltak elő - ha igazam van, akkor ez nem véletlen - de, míg Darwin kifejezésmódjával rendkívül óvatosan bánt, addig Nietzsche prózája oly túlfűtött volt, hogy nem csoda, hogy rajongói légiójához a gyalázatos nácik és más hasonszőrű elemek kimondhatatlanul buta csapata is tartozott, kiknek perverziójához képest Spencer Darwin perverziója szinte maszületett báránynak tűnik. Mindkét esetben munkálkodnunk kell azon, hogy kijavítsuk a mémszűrőinket ért kárt, melyet az eféle leszármazottak idéztek elő, s ezt azért kell megtennünk, mert e szűrők hajlamosak képzettársítás útján a bűntudat alapján mémeket elvetni. Szerencsénkre sem Darwin sem Nietzsche nem volt politikailag korrekt. (A politikai korrektség, mely szélsőséges változataiban méltó nevére, ellentétes majdnem minden meglepő képzelt előnyével szemben. Nevezhetnénk eumemikának, mivel ez a szociáldarwinisták szélsőséges eugenikájához hasonlóan arra tesz kísérletet, hogy a biztonság és jóság rövidlátóan kidolgozott szabványait ráerőltesse a természet bőkezűségére. Manapság kevesen ugyan, de vannak olyanok, akik megbélyegeznének minden genetikai tanácsadást az eugenika elítélő bélyegével. A kritika e bélyegét a mohó és önkényeskedő, szélsőséges álláspontokra kell fenntartanunk. A 18. fejezetben fontolóra vesszük, hogy miként védhetjük bölcsen a memoszférát, és mit tehetünk azért, hogy megvédjük magunkat az igazán veszélyes eszméktől. Miközben ezt tesszük, nagyon is eszünkben kell tartanunk az eugenika rossz példáját.)
Szerintem Nietzsche szociobiológiához történő legfontosabb hozzájárulása abban rejlik, hogy következetesen alkalmazta Darwinnak a kulturális evolúcióval kapcsolatos egyik alapvető meglátását. Ez az a meglátás, melyet a szociáldarwinisták és néhány mai szociobiológus oly hírhedten mellőznek. Hibájukat időnként „genetikai tévedés”-ként emlegetik (pl.: Hoy 1986): az ősi funkcióból vagy rendeltetésből következtetnek a jelen funkcióra vagy rendeltetésre. Darwin (1862, 284. o.) ezt írja, „Ily módon a természetben minden élőlény majdnem minden része kissé módosult körülmények között valószínűleg különféle célokat szolgált, továbbá számos ős élő gépezetében és különféle specifikus formákban működött.” És ahogy Nietzsche írja: ...valamely dolog keletkezésének oka, ill. annak hasznossága, valóságos használata és besorolása a célok rendszerébe toto coelo (teljes egészében - a ford.) különböznek egymástól; hogy egy már meglévő, valahogy megszületett dolgot egy fölöttes hatalom mindig új meg új módon értelmez, más módon használ föl, birtokba vesz, alakít át valamely új használat céljaira; hogy a szerves világban minden történés leigázás és uralom folyományaként megy végbe, és minden leigázás és uralom egy újbóli értelmezés, kiigazítás, amelyekben az addigi „értelem” és „cél” szükségképen elhomályosul vagy egészen láthatatlanná válik. [Második esszé, 12. rész, 85-86. o., ford.: Romhányi Török Gábor] Amellett, hogy Nietzsche sajátosan rá jellemző dagályos stílusban beszél a leigázás és az uralom valamilyen erejéről, ez tisztán Darwin. Vagy, ahogy Gould mondaná, a kulturális evolúcióban, úgy mint a biológiai evolúcióban is, minden adaptáció exaptáció. Nietzsche egy további klasszikus darwini témával folytatja: Valamely dolog, használat, szerv „fejlődése” eszerint nem más, mint haladása bizonyos cél felé, ám nem logikus és folytonos haladás ez, amelyhez minimális erőfeszítéssel és energiaráfordítással jutunk, hanem magában a folyamatban többé-kevésbé mélyreható, többékevésbé egymástól független erőmegnyilvánulások, valamint az ezekkel szemben fellépő ellenállások, védekező és reaktív formaalakulatok egymásutánisága, kölcsönhatása, reakciók megvalósuló eredményei. [Második esszé, 12. rész, 86-87, ford.: Romhányi Török Gábor]165 Ha tekintetbe vesszük azt, hogy Nietzsche talán nem olvasta Darwin művét, akkor igen figyelemre méltó az, hogy felismeri annak főbb irányait. Noha lényegében darwini módon gondolkodik, mégiscsak elrontja megfontolásait azzal, hogy ugyanazon az oldalon kiderül: égi fogantyúra sóvárog. Ott hirdeti meg saját „alapvető ellenállását a már most uralkodó ösztönnel és ízléssel szemben, ami akár a teljességgel előreláthatatlannal, akár minden esemény mechanisztikus értelmetlenségével is megbékülne, mintsem azzal az elmélettel, mely szerint minden eseményben a hatalom akarása működik.” Nietzsche hatalom akarása eszméje az égi fogantyú utáni vágyódás egyik legkülönösebb inkarnációja, amit manapság szerencsére csak kevesen tartanak vonzónak. De ha ezt félretesszük, akkor az erkölcsök Nietzsche-féle genealógiájának mondandója az, hogy rendkívül óvatosnak kell lennünk, nehogy természetünknél fogva a történelembe belelássunk az értékről alkotott túlegyszerűsített következtetéseket: A következő kérdést: Mit is ér ez vagy az az értéktáblázat, az ilyen vagy olyan morál? a legkülönfélébb perspektívákban kell feltennünk, nevezetesen nem lehet elég finoman elemezni a Mi célból? kérdését. Valaminek például lehet nyilvánvaló értéke egy faj fennmaradása esélyeivel kapcsolatban (vagy egy bizonyos éghajlathoz való alkalmazkodási képességének növekedésével, esetleg nagy népességének szintentartásával összefüggésben), ám ugyanez nem maradna változatlan értékű, ha arról volna szó, hogy erősebb fajt kell létrehozni. A többség jóléte és a kisebbség jóléte ellentétes értékek szempontjai: a naiv angol biológusok meg csak tekintsék az előbbit magánvaló, magasabb rendű értéknek. [Első esszé, 17. rész, 57. - 58. o., ford.: Romhányi Török Gábor] Nyilvánvalóan Spencer és nem Darwin az, akit Nietzsche az értékkel kapcsolatos naivitással vádol. Spencer és Rée egyaránt azt gondolták, hogy az altruizmus egyszerű és kézenfekvő módját találták meg (Hoy 1986, 29. o.). Úgy tekinthetjük Nietzsche e panglosszianizmus 165 Érdekes megfigyelni, hogy Nietzschének volt egy mélyenszántó és modern elképzelése a komplexitás és bármely globális folyamat közötti kapcsolatról: „A leggazdagabb és legbonyolultabb formák - mivel a „magasabbrendű” kifejezés ennél semmivel sem jelent többet - könnyebben enyésznek el: csak a legalacsonyabb forma őrzi meg nyilvánvaló elpusztíthatatlanságát” (Nietzsche 1901, 684. o.).
kritikáját, mint ami előfutárát jelenti George Williams naiv csoportszelekciót illető panglosszianizmus vádjának (lásd 11. fejezet). A mi fogalmaink szerint Spencer szédületesen mohó redukcionista volt, mivel arra tett kísérletet, hogy egyszeri lépéssel a „van”-ból származtassa a „kellené”-t. Itt felmerül a kérdés: ez nem mutat-e rá az összes szociobiológiával kapcsolatos mélyebb problémára? Vajon nem mutatták-e meg a filozófusok, hogy soha nem származtathatjuk a „kellené”-t a „van”-ból, még a lépések számától függetlenül sem? Néhányan amellett érveltek, hogy a szociobiológia, attól függetlenül, hogy mily kifinomulttá vált, és mennyi darut is alkalmaz, soha nem lesz képes áthidalni az empirikus tudományos tények „van”-ja és az etika „kellené”-je közötti szakadékot! (Ők ezt mély benyomást keltő szenvedélyességgel vallják.) A következőkben e meggyőződést kell vizsgálatunk tárgyává tenni. 3. A mohó etikai redukcionizmus néhány változata A kortárs filozófia egyik jelszava az, hogy a „van”-ból nem származtatható a „kellene”. Az efajta próbálkozásokat gyakran naturalista tévedésnek hívják, ami G. E. Moore klasszikus Principia Ethica (1903) című művéből származik. Mint Bemard Williams filozófus rámutat (1983, 556. o.) ezzel kapcsolatban valóban számos kérdés merül fel. A naturalizmus „az emberi természet átgondolása alapján a jó emberi élet bizonyos alapvető szempontjainak lefektetésére irányuló kísérlet”. A naturalizmust nem cáfolja az a nagyon is nyilvánvaló tény, miszerint nem lehet bármilyen egyszerű „kellene” állítást bármilyen egyszerű „van” állításból származtatni. Gondoljuk csak meg: következik-e logikailag az, hogy öt dollárt kellene adnom Önnek, abból a tényből (tételezzük fel, hogy ez létező tény, vagyis ez van), miszerint azt mondtam, fogok adni öt dollárt? Nyilván nem. Számos mentségemre szolgáló tényezőt lehet említeni, mely gátat szabna e következtetésnek. Még ha kijelentésemet ígéretként - etikailag terhelt megnyilatkozásként - is jellemeznénk, akkor sem következik belőle egyenesen semmiféle egyszerű „kellene” állítás sem. De az ehhez hasonló reflexiók aligha gyakorolnak hatást a naturalizmusra, mint elméleti célkitűzésre. A filozófusok különbséget tesznek különböző dolgok szükséges és elégséges feltételei között, és e megkülönböztetés most hasznunkra van a helyzet tisztázása szempontjából. Egy dolog annak tagadása, hogy a természeti világról szóló tények felhalmozása szükséges egy etikai következtetés megalapozásához, és igen csak más dolog annak tagadása, hogy eféle tények bármely gyűjteménye elégséges lenne ahhoz. A bevett szemlélet szerint, ha keményen megvetjük lábunkat a való világ tényeinek birodalmában, akkor sohasem találjuk ezek egyetlen gyűjteményét sem, melyből perdöntően be lehet bizonyítani bármilyen etikai következtetést is. Legalább annyira nem juthatunk el innen oda, mint az aritmetika axiómáinak konzisztens készletéből sem érkezhetünk meg az aritmetika összes igaz állításaihoz. Na, és akkor mi van? Egy másik sokkal idevágóbb kérdéssel húzhatjuk ki e retorikai kérdés fogát: ha a „kellene” nem származtatható a „van”-ból, akkor egyáltalán, miből lehet származtatni? Vajon az etika a kutatás teljesen „autonóm ” területének számít-e ? Csakúgy lebeg minden más tudomány vagy hagyomány tényeitől eloldozva? Erkölcsi érzékünk az agyunk (vagy „szívünk”, hogy a hagyományos nyelvet használjam) valamilyen megmagyarázhatatlan moduljából ered? Kétes égi fogantyú lenne ahhoz, hogy ráakasszuk a jóról és a rosszról alkotott legmélyebb meggyőződéseinket. Colin McGinn írja: ...Chomsky szerint elfogadható, hogy etikai készségünket a nyelvi készségünkhöz hasonlónak lássuk. Etikai ismereteinket nagyon kevés explicit utasítással sajátítjuk el, kemény intellektuális munka nélkül, és a végeredmény figyelemre méltóan azonos ahhoz képest, hogy változatos etikai inputokat kapunk. A környezet pusztán egy öröklött sematizmus kioldójaként és differenciálójaként szolgál... A chomskyánus modellben a tudomány és az etika egyaránt az esetleges, előre nem látható humán pszichológia termékei, amelyet specifikus alkotóelvei korlátoznak. Úgy tűnik viszont, hogy az etika biztosabb alappal rendelkezik kognitív architektúránkban. Az etikai ismereteink esetében hiányzik az a csöppnyi szerencse, ami a tudományos ismereteink megszerzéséhez szükséges. [McGinn 1993, 30. o.] Azzal, hogy az etikai ismeretek feltételezett öröklöttségét szembeállítják a tudománnyal való foglalatoskodás pusztán „szerencsés” képességével, McGinn és Chomsky azt sugallja,
miszerint léteznek felfedezendő indokok az előző birtoklásának esetében. Ha lenne erkölcsmodul, akkor bizonnyal szeretnénk tudni, hogy mi az, miként - és mindenekfölött -, hogy miért fejlődött ki. De, ha megpróbálunk bekukkantani e rejtélybe, akkor McGinn ismét teljes erejét megfeszítve igyekszik orrunk előtt bevágni az ajtót azzal, hogy „szcientizmus”-nak szólja le azon kísérletünket, mellyel választ akarunk adni e csodálatos, kizárólag ránk emberekre jellemző dolog forrására vonatkozó tudományos kérdéseinkre. Miből is lehet a „kellené”-t származtatni? A legellenállhatatlanabb válasz ez: az etikának valamiképpen az emberi természet ismeretén kell alapulnia - azon, hogy mi is vagy mi is lehet egy emberi lény, illetve azon, hogy mit akarhat és mi akarhat lenni egy ember. Ha ez a naturalizmus, akkor a naturalizmus nem tévedés. Senki sem tagadhatja komolyan, hogy az etika felelős az emberi természettel kapcsolatos ilyesféle tényekért. Csak abban nem érthetünk egyet, hogy hol is keressük az emberi természetről szóló legsokatmondóbb tényeket - regényekben, vallásos szövegekben, pszichológiai kísérletekben, biológiai vagy antropológiai kutatásokban. A tévedés nem a naturalizmus, hanem inkább a tényektől az értékekig vezető út sietős leegyszerűsítése. Másszóval, a tévedés az értékekből a tényekre történő következtetés mohó redukcionizmusa, nem pedig az a megfontoltabb redukcionizmus, mely azért tesz kísérletet a világszemléletünk egyesítésére, hogy etikai elveink ne ütközzenek irracionális módon azzal, ahogy a világ van. A naturalista tévedéssel kapcsolatos legtöbb vitát jobb úgy értelmezni, mint az evolúciós elmélet keretén belül zajló égi fogantyúk-versus-daruk vitákhoz hasonlatos nézeteltérést. B. F. Skinner például, aki szerintem a mohó redukcionizmus örökös világbajnoka, írt egy etikai tanulmányt, a Beyond Freedom and Dignity-t (Túl a szabadságon és a méltóságon) (1971). Ebben az írásban az aprótól a megalomániásig terjedő „naturalista tévedések” sorozatát „követte el”. „Értékítéletet alkotni azzal, hogy valamit jónak és rossznak hívunk, annyi, mint megerősítő hatásainak fogalmaiban osztályozni” (Skinner 1971, 105. o.). Lássuk csak: ez azt jelentené, hogy a heroin nyilvánvalóan jó, és az idős szülők gondozása rossz? Vajon ez az ellenvetés csak kukacoskodás egy óvatlan definícióval? A heroin megerősítő hatása „különleges”, biztosít bennünket Skinner, amikor felfigyel a problémára (110. o.). Ez aligha meggyőző védekezés a mohó redukcionizmus vádja ellen. A könyvében csak bizonygatja, bizonygatja és bizonygatja, hogy milyen tudományos is az ő „kultúra tervezete”, és mennyire optimális a... mihez is? Miként is jellemzi a summum bonum-ot? Kultúránk létrehozta az önmaga megmentéséhez szükséges tudományt és technológiát. Rendelkezik a hatékony cselekvéshez szükséges jóléttel. Figyelemre méltó mértékben ügyel saját jövőjére. De ha továbbra is inkább a szabadságot és a méltóságot választja, mintsem saját túlélését, mint legfontosabb értékét, akkor lehetséges, hogy valamilyen más kultúra meghaladja majd a jövőben. [Skinner 1971, 181. o.] Remélem, hogy az Olvasó velem együtt vág vissza: Na és? Még ha Skinner-nek igaza is van abban (és biztos nincs), hogy legnagyobb esélyünk kultúránk jövőbeni megőrzésére a behaviorista rendszer, azért remélem, hogy világos Önnek, miszerint Skinner igencsak eltévedhetett, amikor „kultúránk túlélésé”-t vélte az általunk valaha is elképzelhető követésre méltó legmagasabb célnak. A 11. fejezetben tekintettük át röviden, mennyire eszement lenne az, ha valaki a saját génjei túlélését helyezné mindenek fölé. Vajon nyilvánvalóan értelmesebb dolog-e a saját kultúra túlélését emelni a piedesztálra? Igazolná-e a tömeggyilkosságot vagy az összes barátunk elárulását? Mi, mémhasználók, más lehetőségeket is látunk - túl a génjeinken és túl akár még annak a csoportnak (és kultúrának) a jólétén is, melyhez éppen tartozunk. A szomatikus-vonal sejtjeitől eltérően sokkal összetettebb raisons d'étre-t is el tudunk gondolni. Skinnerrel nem az a baj, hogy megpróbálta az etikát az emberi természetről szerzett tudományos ismeretekre alapozni, hanem az, hogy kísérlete oly túlegyszerűsített volt! Gyanítom, a galambok tényleg annyira boldogok lehetnek egy skinneri utópiában, amennyire csak valaha is megálmodták azt, de mi emberek valóban sokkal bonyolultabbak vagyunk náluk. Ugyanez a hiányosság nyilvánul meg egy másik harvardi professzor, a világ egyik nagy rovarkutatója és a „szociobiológia” (1975) terminus kitalálójának, E. O. Wilson-nak az etikával való próbálkozásában is. Wilson On Humán Nature (Az emberi természetről] (1978) című etikai művében (196. o., 198. o.) a summum bonum vagy „legfőbb érték” problémájával néz
szembe, és két egyenértékű dologgal áll elő: „Kezdetben az új etikusok el akarnak majd tűnődni az emberi gének egy közös készletben való generációkon keresztüli túlélésének legfőbb értékén.... Hiszem, hogy az evolúciós elmélet helyes alkalmazása legfőbb értékként szintén előnyben részesíti a génkészlet sokszínűségét.” Majd (199. o.) hozzátesz egy harmadikat is, az egyetemes emberi jogokat, noha azt javasolja, hogy azt demitologizálni kellene. Egy „eszes hangya” az emberi jogok ideálját „biológiailag megalapozatlannak és az egyéni szabadság eszméjét lényegileg gonosznak” találná. Meg fogunk egyezni az egyetemes jogokban, mert a fejlett technológiai társadalmakban a hatalom túl képlékeny ahhoz, hogy ki lehessen kerülni ezt az emlősökre jellemző kötelességet; az egyenlőtlenség hosszútávú következményei láthatóan mindig veszélyesek lesznek időleges előnyeivel szemben. Szerintem ez az igazi oka az egyetemes jogok mozgalmának, és azt gondolom, hogy nyers biológiai okainak megértése sürgetőbb lesz, mint bármilyen, a megerősítésére és eufémizálására a kultúra által kieszelt racionalizációja. [E. Wilson 1978, 199. o.] Michael Ruse-zal, a biológia filozófusával együttműködve Wilson kinyilvánítja, hogy a szociobiológia rámutat arra, hogy „az erkölcs, vagy pontosabban az erkölcsbe vetett hitünk, pusztán reproduktív céljaink támogatására szolgáló adaptáció” (Ruse és Wilson 1985). Zagyvaság. Reproduktív céljaink lehettek azok a célok, melyek életben tartottak míg kultúránkat kialakítottuk, és még mindig fontos - időnként túlnyomó - szerepet játszanak gondolkodásunkban, de ez jelen értékeinket illetően semmilyen alapot sem ad semmiféle következtetésre. Abból a tényből, hogy reproduktív céljaink képezték jelen értékeink végső történelmi forrását, nem következik az, hogy azok etikai cselekedeteink végső (és még mindig legfőbb) kedvezményezettei is. Ha Ruse és Wilson másként gondolják, akkor azt a „genetikai” tévedést követik el, amelytől Nietzsche (és Darwin) óvott minket. Amint Nietzsche mondotta, „valamely dolog keletkezésének oka, ill. annak hasznossága, valóságos használata és besorolása a célok rendszerébe teljes egészében különbözik egymástól.” Beleesik-e Ruse és Wilson e tévedésbe? Figyeljük csak meg, hogy mi egyebet mondanak még erről (51. o.): Saját értelmezésünk szerint egy fontos értelemben az etika a génjeink által az együttműködés érdekében ránk tukmált illúzió... Továbbá, biologikumunk azzal erőszakolja ki céljait, hogy azt gondoltatja velünk, miszerint létezik egy objektív magasabb törvény, melynek mindannyian alanyai vagyunk. Bizonnyal igaz, miszerint létezik evolúciós magyarázata annak, hogy génjeink és mémjeink miként hatottak kölcsönösen egymásra, létrehozván az emberi együttműködés azon szokásait, melyek a civilizációban örömünkre szolgálnak. Noha e magyarázatot részletesen még nem dolgoztuk ki, minden bizonnyal igaz, hacsak nincsenek benne készülődőben égi fogantyúk. Ugyanakkor viszont azt nem mutatná meg, hogy az eredmény a gének (mint legfőbb kedvezményezettek) előnyét szolgálja. Amint egyszer a mémek megjelentek a színen, ők, és a segítségükkel megteremtett személyek szintén potenciális kedvezményezettek. Ennélfogva egy evolúciós magyarázat igazsága nem mutatná meg, hogy az etikai elvekhez vagy egy „magasabb törvény”-hez való ragaszkodásunk nem más, mint „illúzió”. Híres hasonlatában Wilson így festi le látomását: A gének pórázon tartják a kultúrát. A póráz nagyon hosszú, viszont az emberi génkészletre gyakorolt hatásaikkal összhangban az értékek elkerülhetetlenül korlátozva lesznek. [E. Wilson 1978, 167. o.] Viszont mindez azt jelenti (hacsak nem tévedés), hogy hosszútávon, ha az emberi génkészletre szörnyűséges hatásokkal bíró kulturális gyakorlatokat teszünk magunkévá, akkor leromlik az emberi génkészlet. Semmi okunk sincs azonban azt gondolnunk, miszerint az evolúciós biológia megmutatja nekünk, hogy génjeink elég erősek, és belátóak ahhoz, hogy távol tartsanak bennünket az érdekeikkel ellentétes szokásoktól. Épp ellenkezőleg, az evolúciós gondolkodás arra mutat rá, hogy génjeink aligha lehetnek okosabbak a képzeletbeli túlélő gépeinket tervező mérnököknél (lásd 14. fej.), és nézzük csak meg, mennyire elhagyatottak is voltak más robotokkal való előre nem látott együttműködés esetében! Láttuk a paraziták - mint a vírusok - eseteit, amelyek szállásadóik viselkedését azért manipulálják, hogy a szállásadók érdekei ellenében saját érdekeiket részesítsék előnyben. És láttuk a
kommenzalisták és mutualisták példáit, melyek azért jönnek össze, hogy szövetséget alkossanak, melynek során nagyobb előnyt kovácsolnak a képességekből. Az általunk felvázolt mémmodell szerint az emberek is csak éppilyen nagyobb, magasabbszintű entitások, és a felveendő szokások, illetve a mémfertőzött agyuk közti interakciók eredményeképpen egyáltalán nem hajlamosak kizárólag a génjeik - vagy kizárólag mémjeik - érdekeinek engedelmeskedni. Ez a mi transzcendenciánk, ez a mi képességünk arra, hogy, amint Dawkins írja, „fellázadjunk az önző replikátorok uralma ellen”, és ebben igazán nincsen semmiféle antidarwinizmus vagy tudományellenes. Wilson és a többi szociobiológus jellemzően képtelenek arra, hogy kritikusaikat ne kizárólag vallási fanatikusnak vagy tudományos analfabéta misztikusnak lássák, és ez az inga még további szomorú túllendülése. Skinner egy csapat karteziánus dualistának és csodavárónak tartotta kritikusait, és végszavában kinyilvánította: Készek vagyunk azt mondani az embernek, mint emberi lénynek, hogy „hálistennek, megszabadultunk tőle”. Csak a tőle való megszabadulással tudunk az emberi viselkedés igazi okaihoz fordulni. Csak ekkor tudunk a kikövetkeztetettől a megfigyelt felé, a csodától a természeti felé, a befolyásolhatatlantól a befolyásolható irányába fordulni. [Skinner 1971, 201. o.] Wilsonnak és sok más szociobiológusnak megvan ugyanez a rossz szokása, hogy mindazokat, akik nem értenek velük egyet, sötét, tudományfélő égi fogantyú keresőnek látják. Valójában e leírás csak a velük egyet nem értők legtöbbjére illik! Létezik a mohóság túlkapásait felelősen kritizáló kisebbség, akiknek bármelyik új tudományos iskola lelkes képviselői hajlamosak engedni. Egy másik kiváló biológus, Richard Alexander, akinek az etikához való hozzáállása sokkal elővigyázatosabb, megfelelően szkeptikus a sarkalatos értékek Wilson-féle jelöltjeivel: „Attól függetlenül, hogy az emberiség csodálatra méltónak találja-e vagy sem e célokat, Wilson nem köti választását biológiai elvekhez” (Alexander 1987, 167. o.) Viszont Alexander is alábecsüli a kultúra erejét - a mémeket - ahhoz, hogy elvágja Wilson pórázát. Wilsonhoz hasonlóan elismeri a kulturális és a genetikai evolúció közti óriási sebességbeli különbséget, és erőteljesen érvel amellett (10-n. o.), hogy a kulturális sokoldalúság bármely próbálkozást romba dönt, mely kísérletet tesz - mint Chomsky és Fodor - az emberi megismerés „Nem léphetsz tovább!” határának megtalálására. Ennek ellenére, szerinte az evolúciós biológia rámutat arra, hogy „az egyén saját érdekei kizárólag a reprodukción keresztül valósulhatnak meg úgy, hogy utódokat nemz és segíti rokonait”, illetve arra, hogy ennek következtében senki soha nem mutat igazi jótékonyságot vagy altruizmust. Ezt írja: … „századunk e legnagyobb intellektuális forradalma” arra mutat rá, hogy egy darabka bizonyíték sincs az eféle jótékonyságra, és számos meggyőző elmélet sugallja azt, hogy végül is bármilyen ehhez hasonló gondolat tévesnek fog bizonyulni [Alexander 1987, 3. o.]. De Wilsonhoz és a szociáldarwinistákhoz hasonlóan ő is elköveti a genetikai tévedés finom, lazább változatát, és ki is emeli e sorokat (23. o.). Mégha a kultúra erősen és folyamatosan is változik több generáción át, mégha problémáink és lehetőségeink a változás kulturális folyamatából keletkeznek is, mégha az emberekben nincsenek is viselkedésüket jelentősen befolyásoló genetikai változatok, akkor is igaz marad, hogy a természetes szelekció kumulatív története folyamatosan hatással van cselekedeteinkre azon gének készletén keresztül, melyekkel az emberiséget felruházta. Ez tényleg igaz, de nem alapozza meg azt, amit Alexander szeretne, hogy megalapozzon. Mint azt írja, nem számít mennyire hatásosak a kulturális erők, mindig azokon a felszereléseken fognak hatást kifejteni, melyeket továbbra is a genetikai erők alakítottak és alakítanak is. Csakhogy e kulturális erők éppoly könnyedén irányítják át, használják fel vagy aknázzák alá e genetikailag jóváhagyott tervezeteket, mint ahogy legyengítik vagy szembeszállnak velük. A szociobiológusok szeretik hangsúlyozni, hogy a kultúrának biológiai örökségünkből kellett kibontakoznia, miközben sokkal inkább túltesznek a kulturális abszolutistákkal (azokkal az eszement égi fogantyú keresgélőkkel) szembeni heves reakcióikkal Darwinon, aki a katasztrófistákkal szemben lépett fel túl hevesen. A kultúrának valóban biológiai öröksé-
günkből kellett kibontakoznia, és az is igaz, hogy a halból alakultunk ki, viszont mozgatórugóink nem azonosak a halakéval csak azért, mert azok az őseink. A szociobiológusok azt is helyesen emelik ki, miszerint az a képességünk, hogy az indítékok eltérő készletét alkalmazzuk és annak alapján cselekszünk, nem akadályoz meg minket abban, hogy „állati” késztetéseink ne hozzanak zavarba, ne gyötörjenek és ne áruljanak el. Sokkal előbb, minthogy Salomé eljárta a hétfátyoltáncot, vált fajunk tagjai számára nyilvánvalóvá, hogy éppúgy mint a köhögés és a tüsszentés, öröklött nemi vágyak jelenhetnek meg a legrosszabb pillanatokban, ami komolyan veszélyezteti a késztetések lakóhelyéül szolgáló test jólétét. Más fajokhoz hasonlóan számos nő pusztult el gyerekének megmentése során és számos férfi halt korai halált, mert a nemzés halovány reménye által hajtva mohón hajszolta a közösüléseket. De nem szabad, hogy biológiai korlátaink e fontos ténye ama súlyosan félrevezető gondolattá változzék, mely szerint a gyakorlati indíték minden egyes láncszemének forrásánál génjeink szükségletét találjuk, mint a summum bonum-ot. Egy ellenpélda rávilágít arra, hogy miért is nem szabad eképp gondolni: képzeljük el Larryt, aki, miután élete szerelme, Lola kiadja útját, lelkibeteg lesz, csatlakozik az Üdvhadsereghez, hogy megpróbálja őt elfelejteni és véget vessen kínlódásának. A dolog működik. Évekkel később Szent Larry, a Szublimált, Nobel díjat kap jó cselekedeteiért és Richard Alexander az oslói ceremónia során azzal hűti le a kedélyeket, hogy emlékeztet minket arra, hogy mindez Larry alapvető késztetéseiből bontakozott ki. Na, igen. És akkor? Nagy hibát követünk el, ha Larry élete nagy részének megértéséhez vezető utat úgy képzeljük el, hogy annak során minden egyes mozdulata valamilyen közvetett módon annak biztosítására terveződött, hogy unokái legyenek. Annak lehetőségét, hogy egy mém vagy mémkomplexum felülírhatja genetikai hajlamainkat, szembeszökően illusztrálja az a négyévszázadnyi emberi kísérletezés a szociobiológia területén, melyre nemrégiben David Sloan Wilson és Elliot Sober evolucionista teoretikusok hívták fel a figyelmet: A Hutteriták egy fundamentalista vallási szekta, amely a tizenhatodik századi Európából vándorolt ki Észak-Amerikába, hogy elkerüljék a sorozást. A Hutteriták egy méhkas emberi megfelelőjének tekintik magukat. A javak közösek (nincs saját tulajdon) és a szélsőséges önzetlenség pszichológiai attitűdjével élnek. ... A nepotizmus és a kölcsönösség két alapelvét, melyekkel a legtöbb evolucionista az ember proszociális viselkedését szokta magyarázni, a Hutteriták mélyen erkölcstelenként vetik meg. Az adásnak függetlennek kell lennie a rokonságtól és a viszonzás elvárásától. [Wilson és Sober 1994, 602. o.] A legtöbb szektától eltérően a Hutteriták igen sikeresek voltak csoportjaik elterjesztésében a századok során, növelték azok méretét és teljes létszámukat. Wilson és Sober szerint: „A Hutteriták a jelenlegi Kanada területén a modern technológia előnyei nélkül jól elboldogulnak marginális mezőgazdasági lakóhelyeiken és majdnem teljesen biztos, hogy kiszorítanák a nem-Hutterita népességet a terjeszkedésüket korlátozó törvények hiányában” (605. o.). A Hutteriták létezhetnek több mint négyszáz éve, de ez nem számít időnek a genetikai naptárban, így nem valószínű, hogy a csoportjaik és a többi csoport közötti bármilyen feltűnő különbség genetikailag öröklődik. (A Hutterita csecsemők másokra történő kicserélése feltételezhetően nem befolyásolná észrevehetően a Hutterita kolóniák „csoport fitnesz”-ét. A Hutteriták a kulturális öröklésnek köszönhetően egyszerűen kihasználják azokat a hajlamokat, melyek a közös emberi alapkészlet részei.) Így a Hutteriták annak példáját testesítik meg, hogy a kulturális evolúció miként képes új csoporthatásokat létrehozni. Evolucionista nézőpontból különösképpen osztódásuk számít csemegének: Amikor nagy méretűvé válnak, a Hutterita testvériségek a méhkashoz hasonlóan úgy válnak szét, hogy az egyik felük az eredeti helyen marad és a másik pedig egy új helyre vándorol, melyet előzetesen kiválasztottak és előkészítettek. A szétválásra való előkészület során a kolónia létszámban, korban, nemben, képességekben és személyes összeférhetőségben két azonos csoportra oszlik. Az egész kolónia összecsomagol és az egyik listát lottóhúzással sorsolják ki az elválás napján. A meiózis genetikai szabályához való hasonlóság aligha lehetne tökéletesebb. [Wilson és Sober 1994, 604. o.] Működésben a tudatlanság darwini fátylai! De önmagában ez még nem elég a csoportszolidaritás biztosításához, mivel az emberek, még azok is, akik egész életüket Hutterita közösségben élték, nem ballisztikus intencionális rendszerek, hanem irányított intencionális rendsze-
rek, és a vezérlésnek napi alapon kell működnie. Wilson és Sober idézik a szekta egyik korai vezetőjét, Ehrenpreis-t: „Újra meg újra azt látjuk, hogy az ember jelen természetéből fakadóan nagyon nehéznek bizonyul az igazi közösségben való élet.” Majd tovább idézik Ehrenpreis-t, aki azt hangsúlyozza, hogy a Hutteriták szokásainak mennyire határozottnak és rámenősnek kell lenniük ahhoz, hogy megbirkózzanak e túlontúl is emberi hajlammal. E megnyilatkozások nyilvánvaló teszik, hogy a Hutteriták társadalmi szerveződése az emberi természet azon igazán valós jellemzői ellen irányuló kulturális gyakorlatok hatása, melyeket Wilson és Sober igyekszik letagadni vagy leértékelni: ez az önzőség és az érvelésre való nyitottság. Ha a csoportgondolkodás legalább annyira az emberi természet része lenne, mint azt Wilson és Sober hinni szeretné, akkor a Hutterita szülőknek és öregeknek egy szót sem kellene szólniuk. (Vessük össze egy másik esettel, ahol fajunk esetében valóban létezik genetikai prediszpozíció: milyen gyakran hallja az Olvasó a szülőket gyerekeiket még több édesség fogyasztására unszolni?) Wilson és Sober helyesen járnak el, amikor egy organizmikus szerveződés lényegeként mutatják be a Hutterita eszméket, de a nagy különbség az, hogy az embereknek - eltérően testünk sejtjeitől és a méhkas méheitől - mindig van lehetőségük a döntésre. És azt gondolnám, hogy ez az utolsó dolog, amit el akarnánk pusztítani társadalmi mérnökösködésünkben. A Hutteriták nyilván ellentmondanának, és ugyanezt tennék számos nem-nyugati mém hordozói is.166 Szereti-e annak a gondolatát, hogy tegyük magunkat és gyerekeinket rabszolgává a csoportjaink summum bonum-ja érdekében? A Hutteriták mindig is ebbe az irányba haladtak, és Wilson illetve Sober beszámolója szerint lenyűgöző sikert könyvelhetnek el, de csak annak az árán, hogy tiltják a gondolatok szabad áramlását, illetve azt, hogy az emberek a saját fejükkel gondolkozzanak (ami megkülönböztetendő az önzőségtől). Minden makacs szabadgondolkodót a gyűlés elé idéznek és szigorúan megintik; „ha továbbra is makacskodik és még az Egyházra sem hallgat, akkor csak egyetlen megoldás kínálkozik, vagyis ki kell zárni”. Egy totalitárius rezsim (még a csoport totalitarianizmus is) rendkívül kiszolgáltatott a lebeszélésre, majdnem pontosan ugyanúgy, mint ahogy egy altruista csoport kiszolgáltatott a potyázóknak. Ez nem azt jelenti, hogy az ésszerűség mindig a kilépés oldalán van. Nem. Az ésszerűség mindig a választási lehetőségek, a tervezet átdolgozásának oldalán áll. Thomas Schelling közgazdász (1960) és Derek Parfit filozófus (1984) írták le ezt az általában helyénvaló és fontos tényt, amikor azokkal a feltételekkel foglalkoztak, amelyek során egy racionális ágens számára racionális lenne önmagát (időlegesen) irracionálissá tenni. (Az Olvasó akarhatja például, hogy rossz célpont legyen a zsarolásra: ha valahogy meg tudja győzni a világot, hogy ellenáll az érvelésnek, akkor a világ nem fog megpróbálni olyan ajánlatokat tenni, melyeket nem tud visszautasítani.) Bizonyos körülmények között - szélsőséges helyzetekben, mondja Wilson és Sober - ésszerű módon korlátozzuk a szabad gondolkodást, amit a Hutteritáknak mindenkor rosszalniuk kell. így el kell ítélniük bármilyen könyv olvasását és akármilyen szónok meghallgatását. Ilyen ősi állapotokat kizárólag a kommunikációs csatornák legkörültekintőbb felügyeletével lehet fenntartani. Ezért az organizmikus út nem ad megoldást az emberi társadalom problémáira. A Hutteriták ily módon a mohó redukcionizmus különös példái, nem azért mert egyénileg mohók - nyilvánvalóan pont az ellentétei ennek - hanem, mert oly drasztikusan leegyszerűsítik az etika problémájának megoldását. Sőt, jobban példázzák a mémek erejét, melyek oly módon fertőzik meg a kölcsönös kommunikátorok csoportját, hogy az egész csoport annak szenteli erőfeszítéseit, hogy bármi áron biztosítsák e mémek elburjánzását.167 166 „Számunkra itt Ázsiában az egyén egy hangya. Önök számára Isten fia. Elbűvölő fogalom.” (Lee Khan Yew, Szingapúr nyugdíjazott miniszterének válasza arra a felháborodásra, amit Michael Fay vandalizmusért való megbotozása váltott ki, Boston Globe, 1994, április 29, 8.0.) 167 Wilson és Sober szerint a Hutteritáknál „a legmagasabb az ismert emberi társadalmak születési arányszáma”. Hiba lenne azonban, ha ezt Alexander reproduktív önzőségének győzelmeként olvasnánk. Taktikai hiba lenne, egy dolog miatt: akármennyien is voltak vagy vannak a Hutteriták, sokkal több katolikus szerzetes és apáca volt és van, akiknek az élettörténeteit nyilvánvalóan nehéz lenne a reprodukciós bajnoki címért való egyéni törekvések példáiként magyarázni. Még sokatmondóbb, ha így fogalmazunk: ha a Hutteriták esetében a cél a csoport reproduktív ereje, akkor a születési arányszám csak annyira releváns, amennyire hatással van a csoport születési arányszámára, és szinte semmivel sem tudjuk összehasonlítani, mivel, amennyire tudom, alig viselkedik így más embercsoport, ha egyáltalán van még ilyen. A Hutteritáknak talán azért van ilyen magas egyedi születési
A következő fejezetben közelebbről is szemügyre vesszük, hogy mi és mi nem a szociobiológia, mivé válhat és mivé nem, de mielőtt elhagynánk a mohó redukcionizmus témáját, meg kell állnunk, és fontolóra kell vennünk e sok al-változattal bíró visszatetsző mém ősi faját: a vallást. Ha a naturalista tévedés tiszta példáját keressük, akkor aligha szárnyalhatjuk túl azt a gyakorlatot, melynek során egy etikai szabályt, egy „kellené”-t azzal igazolunk, hogy idézgetjük a „van”-t, mondván: ezt írja a Biblia. Erre ugyanazt kell mondanunk, mint Skinnernek és Wilsonnak mondottunk: Na és? Miért kellene a Bibliában (vagy, teszem hozzá sietve, más szent szövegekben is) elbeszélt tényeknek - ha egyáltalán azok mind tények - egy etikai elv kielégítőbb alátámasztását adniuk, mint a Darwin által A fajok eredeté-ben idézett tényeknek? Namost, ha az Olvasó azt hiszi, hogy a Biblia (vagy más szent szöveg) szószerint Istentől származik, és, hogy az embereket Isten abból a célból küldte a Földre, hogy parancsait teljesítsék, vagyis, hogy tulajdonképpen a Biblia Isten szerszámainak egyfajta használati utasítása, akkor tényleg minden alapja megvan ahhoz, hogy azt higgye, miszerint a Biblia etikai előírásai minden más írásnál speciálisabb biztosítékkal rendelkeznek. Másfelől, ha azt hiszi, hogy Homérosz Odüsszeiájához, Milton Elveszett Paradicsomához, és Melville Moby Dick-jéhez hasonlóan a Biblia is az emberi kultúra igazán csodamentes terméke, akkor a hagyományon kívül semmilyen tekintéllyel sem ruházza fel és nem lát benne többet, mint bármilyen saját jogán kialakított érvelést. Ez a mai etika-filozófusok elvitatathatatlan szemlélete, mely oly mértékben nem képezi vita tárgyát, hogy ha a mai etikai irodalom valamely állítását az Olvasó valaha is megpróbálja azzal cáfolni, hogy szerinte a Biblia mást mond, akkor hitetlenkedve bámuló tekintetekkel fog találkozni. „Hát ez aztán a naturalista tévedés!” mondanák az etikusok. „Nem származtathatja a 'kellené'-t az efajta 'van'-ból! (Magyarán, ne várja el a filozófusoktól, hogy védelmére kelnek, ha azt állítja, hogy a vallás az etikai bölcsesség ama forrása, mely mindenféleképpen felsőbbrendű a tudományhoz képest.) Vajon ez azt jelenti-e, hogy a vallásos szövegek hitvány etikai útmutatók? Természetesen nem. Remek bepillantást nyújtanak az emberi természetbe és a lehetséges etikai szabályok gyűjteményeibe. Ahogy azon sem kellene meglepődnünk, hogy az ősi népi gyógyászat rengeteg mindent tud mondani a mai modern technikával felszerelkezett orvoslásnak, úgy annak sem szabadna meglepetést okoznia, ha ezekről a vallásos szövegekről egyszer csak kiderülne, miszerint az emberi kultúra által valaha is kialakítható legjobb etikai rendszereket képviselik. De a népi gyógyászathoz hasonlóan óvatos vizsgálat alá kell vetni, és semmit sem szabad hit alapon elfogadni. (Vagy az Olvasó szerint bölcs dolog azokat a „szent” gombákat bekapdosni csak azért, mert ezeréves hagyomány mondja, hogy segítenek jövőbe látni?) Én azt a szemléletet képviselem, amelyet gyakran „világi humanizmus”-nak hívnak. Ha a világi humanizmus az Olvasó mumusa, akkor nem kell minden energiáját a szocobiológusok vagy a behavioristák, esetleg az akadémiai filozófusok támadására összpontosítania, mivel ama befolyásos gondolkodók alig egy tört része tartozik azok közé, akik csendben és szilárdan hiszik, hogy az etikát a vallásos tanokkal nem megalapozni kell, hanem legjobb esetben is ahhoz csak útmutatóként kell használni. Valójában ez a felfogás uralkodik az Egyesült Államok Kongresszusában és bíróságain. Az Alkotmány idézése sokkal jobban beválik, mint a Bibliára való hivatkozás, és ez így is van rendjén. A világi humanizmust gyakran rossz hírbe hozzák azok a sajátos világi humanisták, akik a mohó redukcionizmus valamilyen fajtáját képviselik, és akik figyelmen kívül hagyják az ősi hagyományok összetettségét, illetve, akik tiszteletlenül bánnak mások kulturális örökségeinek eredeti csodáival. Ha azt képzelik, hogy minden etikai kérdést bele lehet sűríteni egy vagy két definícióba (ha rossz a környezet számára, az rossz; ha rossz a tudomány számára, az rossz; ha rossz az üzletnek, az rossz), akkor nem jobb etikusok Herbert Spencer-nél és a szociálarányszámuk, mert gyerekeik közül sokan távoznak vagy űzetnek el és a csoport további működése végett helyettesíteni kell őket. Megfontolhatjuk azt az igazán machiavellista lehetőséget is, miszerint az önző gének mindvégig éppen ezt akarták elérni? Találtak egy mémet - a Hutterita komplexumot -, mely céljaikat szolgálja, és titkos szövetséget alkottak: a spártai Hutterita közösségek csak felnevelő aklok, melyek elég taszítóak ahhoz, hogy sok fiatal távozzon, és így több hely lehet a tenyészetnek. Nem állítom ezt teljes határozottsággal, csak szeretnék rámutatni, hogy ha evolúciós magyarázatát kell adni annak, hogy miként és miért vannak az adott tulajdonságai a Hutterita közösségeknek, akkor ezt át kell gondolni.
darwinistáknál. Amikor azonban azzal a teljesen helyénvaló viszontválasszal élünk, hogy az élet jóval bonyolultabb, akkor óvakodnunk kell, hogy ez a még körültekintőbb kutatás folytatása helyett ne annak akadályát jelentse. Másképp csak visszahelyezzük magunkat arra a bizonyos reménytelenül lengő ingára. Ezek után hogyan kellene egy körültekintő kutatásnak kinéznie? Az előttünk álló feladat ugyanaz, ami Hobbes és Nietzsche előtt állt: valahogy olyan lényekké váltunk, amelyek lelkiismerettel bírhatnak, mely lelkiismeret - Nietzsche szavaival (1885, 98-as epigramma) csókja közben belénk mar. Életközelibb lesz, ha úgy vizsgáljuk meg e kérdést, hogy elképzeljük, amint altruista emberek mesterséges kiválasztójává válunk. A háziállatok, galambok, vagy kutyák tenyésztőjéhez hasonlóan alaposan megvizsgálhatnánk a csordát, jegyezgetnénk egy könyvbe, ki rakoncátlankodott és ki viselkedett szépen, és különféle beavatkozásokkal elrendeznénk, hogy a rendeseknek legyen több gyerekük. A kellő időben képeseknek kellene lennünk arra, hogy kifejlesszük a rendes emberek populációját - azzal a feltételezéssel, hogy valahogy a rendességre való hajlam a genomban leképeződhet. Ezt nem úgy kell elgondolnunk, mint ami az etikai kérdésekre adandó helyes válaszok számára tervezett „etikai modul” szelekciója. Bármely önmagában vagy koalícióban levő modulnak, szerkentyűnek lehet olyan hatása (mellékterméke, jutalomjátéka), mely döntés idejében az altruista választást részesíti előnyben. Mindenesetre a kutyák emberekhez fűződő hűsége őseink nyilvánvalóan éppilyen tudattalan szelekciójának az eredménye. Elképzelhető, hogy Isten ezt tette velünk, de tételezzük fel, hogy ki akarjuk zárni a Közvetítőt, és az etika evolúcióját a természetes és nem a mesterséges szelekcióval szándékszunk magyarázni. Létezhetnek-e vak, előre nem látó erők, a természetes körülmények valamilyen készlete, melyek ugyanazt a dolgot képesek megvalósítani? Egy csapásra semmi sem képes ezt megtenni, mint azt bárki láthatja. Léteznek azonban fokozatos, kanyargós utak, amelyeken járva aprócska változások sorozatain keresztül a csizmaszárhúzással igazi erkölcsiség világába emelhetjük magunkat. Kezdhetjük a „szülői ráfordítás”-sal (Trivers 1972). Vitathatatlan, hogy azok a mutációk, melyek utódaik gondozásába több energiát és időt fektető teremtményeket eredményeztek, sok, de nem mindenféle körülmény között tovább fejlődhetnek. (Emlékezzünk csak arra, hogy kizárólag néhány fajra jellemző a szülői gondoskodás. Nincs ilyen lehetőség azon fajok számára, melyek fiataljai a szülők halála után kelnek ki. Alaposan feltérképezték annak okait, hogy miért ezeknek az alapvetően különböző szülői szokásoknak kell működniük.168) Ha egy faj számára biztosított a leszármazottakba fektetett szülői ráfordítás, akkor miként tágítjuk tovább a kört (Singer 1981)? Hamilton (1964) „rokonszelekció” és „inkluzív fitnesz” területén végzett úttörő munkájának köszönhetően ez éppígy vitától mentes, vagyis ugyanazok a megfontolások, melyek előnyben részesítik az egyik utódért hozandó áldozatot, matematikailag pontosan kimutatható mértékben egy távolabbi rokonért hozandó áldozatot is támogatják: az utód támogatja a szülőt, a testvérek segítik egymást, a nénik segítik az unokaöccsöket, és így tovább. De ismételten nem szabad elfelejteni, hogy azok a feltételek, melyek között az eféle segítség evolúciósan kivitelezhető, nemcsak, hogy nem egyetemlegesek, hanem még viszonylag ritkák is. Mint George Williams (1988) megjegyzi, nemcsak a kannibalizmus (azonos fajú, akár közeli rokonok fogyasztása) gyakori, hanem számos fajnál a testvér megölése (ne hívjuk gyilkosságnak, mert cselekedetüket nem annak ismerik) majdnem szabály, nemhogy kivétel, (pl. amikor két vagy több sasfióka egyetlen fészekbe születik, az elsőszülött, ha tudja, akkor nagy valószínűséggel megöli fiatalabb testvéreit úgy, hogy a tojásokat, vagy az éppen kikelőket löki ki.) Amikor egy oroszlán új nőstényt szerez, akkor az első dolga annak az előző alomból származó kölykeit megölnie, úgyhogy a nőstény sokkal hamarabb kezd tüzelni. A csimpánzokról ismeretes, hogy fajtársaik ellen halálos küzdelmeket vívnak és a langurmajmok gyakran megölik más hímek kölykeit, hogy reproduktív hozzáférést szerezzenek a nőstényekhez (Hrdy 1977). Nyugodtan kijelenthetjük, hogy még a legközelebbi rokonaink is szörnyen viselkednek. 168 Természetesen rengeteg a bonyodalom. Néhány bogárfajnál a hím sokat fektet a táplálékcsőbe (a sperma hozzákapcsolódik), melyért a nőstények versengenek. Ez is egyfajta szülői ráfordítás, de nem az, amiről itt beszélünk.
Williams rámutat arra, hogy az összes eddig alaposan vizsgált emlősnél sok ezerszer magasabb a fajtársak megölésének aránya, mint bármely Egyesült Államokbeli városban mért legmagasabb emberölési mutató.169 Gyakran tagadják e prémes barátainkról szóló sötét üzenetet és a természetet népszerűsítő műfajok (televízióban, újságokban, könyvekben) gyakorta önkorlátozást gyakorolnak a finnyás ízlésűek sokkolásának elkerülése végett. Hobbesnak igaza volt: természeti állapotában az élet jóformán minden nememberi faj számára valóban csúnya, brutális, és rövid. Ha a „természetesen élni” azt jelenti, amit gyakorlatilag minden más állatfaj csinál, az veszélyes egészségünkre és jólétünkre nézve. Einstein híres mondását, miszerint a Jóisten ravasz, de nem rosszindulatú, Williams megfordítja: az anyatermészet szívtelen - akár kegyetlen is - de nem határtalanul ostoba. És, mint oly sokszor, ennek lényegét Nietzsche ragadja meg sajátos stílusában: „A természet szerint” akarnátok élni? Ó ti, nemes sztoikusok, szavak micsoda csalárdsága ez! Gondoljatok csak el egy olyan lényt, amilyen a természet, mértéktelenül pazarló, mértéktelenül közönyös, szándék és kímélet nélkül, könyörület és igazságosság nélküli, termékeny és sivár, ám bizonytalan is; magát a közönyt gondoljátok el mint hatalmat - hát hogyan élhetnétek e közöny szerint? [Nietzsche 1885, Túl jón és rosszon, 15. o.] Az inkluzív fitnesz után következik a „kölcsönös altruizmus” (Trivers 1971), amely azt jelenti, hogy távoli vagy semmiféle rokonsági viszonyban nem lévő organizmusok - még csak ugyanahhoz a fajhoz sem kell tartozniuk - a quid pro quo kölcsönösen előnyös kapcsolatrendszerét alakítják ki, ami az első lépés abba az irányba, hogy az ember ígéretet tudjon tenni. Általában „kifogásolják”, hogy a kölcsönös altruizmus rossz elnevezés, mivel valójában ez egyáltalán nem altruizmus, csak egyfajta felvilágosult önérdek: te az én a hátamat vakarod meg, én meg a tiedet. Ezt akár szószerint is lehet érteni, mint az egymás ápolásának igen egyszerű példáját. E „kifogás” csak a lényeget nem látja: apró lépésenként kell az igazi altruizmus felé haladnunk, és a kölcsönös altruizmus, legyen oly becstelen, amennyire csak lehetséges, mégis csak a fejlődés hasznos lépcsőfoka. A kölcsönös altruizmus fejlett kognitív képességeket igényel: szükséges például a hitelezők és adósok azonosítására alkalmas igazán speciális emlékezet, illetve a csalás „kiszúrásá”-nak képessége. Nemrégiben kezdték elméleti úton feltérképezni azt a világot, ami meghaladja a nagyon üzletszerű és durva kölcsönös altruizmust, és ahol lehetséges az igazi bizalom és áldozathozatal. Az első főbb lépés Robert Axelrod (Axelrod és Hamilton 1981, Axelrod 1984) fogoly-dilemma helyzete volt, melynek során minden játékos a többi játékos ellen kidolgozott stratégiákat - algoritmusokat - küldött be, és Axelrod ezeket versenyeztette egymással. (E téma rengeteg megvitatása közül a két legjobb Dawkins 1989a, 12. fej., és Poundstone 1992.) A nyertes stratégia jogosan lett híres: ez a Szemet Szemért, mely egyszerűen az „ellenfél” előző lépését másolja le: a múltbeli kooperációért járó jutalom miatt együttműködik, és minden cserbenhagyást cserbenhagyással bosszul meg. Az alap Szemet Szemért-nek számos alváltozata alakult ki. A Rendes Szemet Szemért-ben az első játékos kooperációval nyit, és azután csak azt teszi, amit a másik lépett az ő lépésére. Amint az látható, két egymás ellenében Rendes Szemet Szemértet játszó játékos ragyogóan kiismeri egymást és vég nélkül kooperál. Viszont, amikor a Rendes Szemet Szemértet játszó szembetalálkozik azzal a Piszkos Szemet Szemértet játszó játékossal, aki provokáció nélkül is bármikor cserbenhagyja, akkor a megtorló cserbenhagyások végtelen körébe bonyolódik bele (persze, hogy ez mindkettejüknek jót tesz, mivel így folyamatosan emlékeznek a másik tettére). Axelrod eredeti versenye segítségével feltérképezett egyszerű helyzeteket sokkal összetettebb és életszerűbb forgatókönyvek követték. Nowak és Sigmund (1993) olyan stratégiát találtak, mely jelentős helyzetekben felülmúlja a Szemet Szemért-et. Kitcher (1993) a fogoly-dilemma játékok kényszermentes világát vizsgálja (ha az egyik játékosnak nincs kedvére egy bizonyos ellenfél, akkor visszautasíthatja). Kitcher körültekintő matematikai részletességgel mutatja ki, hogy a „diszkrimináló altruista” (aki megcímkézi a múltbeli cserbenhagyót) miként lehet 169 Gould ugyanerre a szembetűnő statisztikára hívja fel a figyelmet az Ezernyi jótett (Thousand Acts of Kindness) című könyvében 1993d.
sikeres bizonyos körülmények között. Továbbá azokat a feltételeket is kiválogatja, melyek között a megbocsátás és a felejtés különféle stratégiái az antiszociális típusok újbóli megjelenésének állandó lehetőségével szemben megállják a helyüket. A Kitcher elemzése által megnyitott irányok közül különösen lenyűgöző azon csoportok felbukkanása, melyekben az erős és a gyenge egyedek hajlamosakká válnak egymástól elkülönülni és a hozzájuk hasonlóval kooperálni. Vajon megalapozhat-e ez olyasvalamit, mint a nietzschei értékek átértékelése? Elég különös dolgok történnek. Stephen White (publikálatlan) a többszemélyes fogoly-dilemma helyzet további bonyodalmainak kutatásába vágott bele. (Ez az a játék, amelyik a közlegelők tragédiájához, az óceánok halállományának kiszipolyozásához és a magas fákból álló erdők kialakulásához vezet.) Kitcher rámutat arra, hogy az egyszerű jelenetek analitikusan kezelhetőek, vagyis az interakciók egyenletei és a várt hozam matematikai számításokkal közvetlenül megoldhatóak. De amint valamivel több realizmust és így több komplexitást viszünk bele, úgy az egyenletek közvetlen megoldása kivitelezhetetlenné válik, következésképpen a számítógépes szimuláció közvetett módszeréhez kell folyamodnunk. Ilyen szimuláció során a képzeletbeli egyedek százait vagy ezreit ruházzuk fel több tucatnyi, több száznyi vagy akár több ezernyi stratégiával vagy más tulajdonsággal, és hagyjuk, hogy a számítógép lejátssza az azok közti ezernyi, milliónyi játszmát, miközben nyomon követi az eredményeket.170 Ez a szociobiológiának és az evolúciós etikának azon ága, amelyet igen csak komolyan kellene venni. Közvetlenül ellenőrzi a Hobbes- és Nietzsche-féle sejtéseket, amelyek szerint természetes, evolúciós szempontból kivitelezhető utak vezetnek a dolgok mai állásáig. Jelenlétünk bizonyítja ennek igazságát, de ezek a kutatások annak tisztázását ígérik, hogy mennyi, és miféle K+F munka volt szükséges ahhoz, hogy idáig jussunk. Az egyik véglet szerint kiderülhet, hogy a lehetőségek nagyon szűk köre létezik, mely nem más, mint a szerencsés véletlenek igen valószínűtlen, viszont döntő fontosságú sorozatai. (White elemzése kínál néhány elfogadható indokot arra, hogy azt higgyük, miszerint a feltételek valóban igen szigorúak.) A másik véglet szerint igen széles a „vonzódás medencéje”, mely, legyenek bármilyenek is a körülmények, majdnem minden kognitív szempontból kifinomult teremtményt felismerhető etikai kódexekkel rendelkező társadalmak felé vezet. Lenyűgöző lesz azt látni, amit ezen összetett szociális interakciók nagy léptékű számítógépes szimulációi mondanak majd az etika evolúciójának korlátairól. Gyakorlatilag viszont már most biztosak lehetünk abban, hogy a kölcsönös felismerés és az ígéret kommunikációjának képessége - mint azt Hobbes és Nietzsche is hangsúlyozta - az erkölcsiség evolúciójának szükséges feltételei. Elképzelhető, ha a jelen bizonyítékok alapján nem is valószínű, hogy ezek a feltételek egybeesnek a bálnák és a delfinek, vagy a nagy majmok esetében, míg semmilyen más faj sem áll közel ahhoz, hogy az igazi erkölcsiség alapjául szolgáló szociális kognícióval bírjon. (Pesszimista gyanúm szerint annak fő oka, hogy még nem zártuk ki a bálnákat és a delfineket, mint a mélység moralistáit, az, hogy őket nagyon nehéz vizsgálni természetes körülmények között. A csimpánzokkal kapcsolatos legtöbb bizonyíték, melyek egy részét maguk a kutatók zárták el évekre, azt mutatja, hogy ők aztán Hobbes természeti állapotának igazi lakói, mivel sokkal komisszabbak és durvábbak, mint azt oly sokan szeretnék.) 4. Szociobiológia: jó és rossz, jó és gonosz ...az emberi agy úgy működik, ahogy működik. Egyes emberek azon vágya, hogy az agy működésében valamilyen etikai elv igazolását lássák, aláássa a tudományt és az etikát egyaránt. Ugyanis mi történik ezzel az elvvel, ha a tudományos tényekről kiderül, hogy más irányba mutatnak? - STEVEN PINKER 1994, 427. o. A szociobiológia kétarcú tudomány. Az egyik arcával a nem-humán állatok társas viselkedése 170 Ha a flöss esélyeit akarjuk megtudni a pókerban, akkor az egyik lehetséges út a valószínűségelmélet, mely képes határozott választ adni. Másik lehetséges megoldás az, ha felszerelkezünk néhány millió osztókézzel, mindegyiknek osztunk, és egyszerűen megszámoljuk a flös-söket és elosztjuk az osztókezek számával. Nagyon megbízható becslést ad, de nem könnyen kezelhető. Ez utóbbi módszer az egyetlen járható út az evolúciós etika bonyolult forgatókönyvei tanulmányozására, de, mint azt már láttuk Conway elemzésében, melyben saját életjátékát térképezi fel (7. fej.), az eféle szimulációk félrevezetőek lehetnek és gyakran enyhe kétkedéssel kell fogadni őket.
felé fordul és azt szemléli. Szemeit tisztán figyelme tárgyára függeszti, ajkai megfontoltságról tesznek tanúbizonyságot, s ha megszólal, akkor azt körültekintően teszi. A másik arca szinte megafon mögé rejtőzik és az emberi természetről szóló rettentő izgatott bejelentéseket kürtöl a világba. - PHILIP KITCHER 1985b, 435. o. A megalapozott etikai gondolkodás naturalista alapjaként az emberi természet kutatásának második része azzal a vitathatatlan ténnyel kezdődne, miszerint mi emberi lények az evolúció termékei vagyunk, és figyelembe venné a velünk-született korlátokat és azokat a közöttünk levő eltéréseket, melyeknek etikai jelentőségük lehet. Számos ember nyilvánvalóan azt gondolja, hogy az etika mély válságba kerül, ha kiderül, hogy az emberi lények - a Biblia ígéretétől eltérően - nemcsak éppen egy lépéssel vannak az angyalok alatt. Ha nem vagyunk mindannyian tökéletesen és egyenlő mértékben racionálisak, és ha az oktatás nem képes bennünket ugyanilyen tökéletességgel formálni és racionálissá tenni, illetve, ha minden más tekintetben nem rendelkezünk teljesen azonos képességekkel, akkor veszélybe kerülnek az egyenlőségről és a tökéletesíthetőségről való elvi feltételezéseink. Ha ezek az állítások igazak, akkor nagyon elkéstünk megmentésünkkel, mivel az egyenlőség és tökéletesíthetőség látomásának fenntartásához túlságosan is sokat tudunk az emberi törékenységről és különbségekről. Bár léteznek jóval ésszerűbb látomások, de a tudósok (nemcsak az evolucionisták) felfedezései ezeket is veszélyeztetik. Kétségtelen, hogy azok a tények, amelyeket egy egyedről vagy egy típusról, esetleg az egyedek egy csoportjáról megtudunk (nők, ázsiai származású egyedek, stb.) alapjaiban képesek befolyásolni azt, hogy minek tekintjük őket, és miként bánunk velük. Ha értesülök arról, hogy Sam skizofrén, vagy súlyosan fogyatékos, vagy időnként szédül és emlékezetkiesései vannak, akkor nem fogom Sam-re bízni az iskolabuszt. Amikor emberekkel kapcsolatos bizonyos információkról az emberek csoportjaival kapcsolatos általánosításokra térünk át, akkor a helyzet még bonyolultabbá válik. Vajon mi a biztosító cégek ésszerű és megfelelő válasza a férfiak és a nők eltérő életkilátásairól szóló statisztikákra? Tisztességes-e ehhez igazítani a biztosítási díjakat? Vagy egyenlő elbánásban kellene részesíteni mindkét nemet a biztosítási díjak osztályán és tisztességesnek kellene tartani a kivételes tarifától való mentességet? Az önkéntesen kialakított különbségekre nézve (dohányzók versus nemdohányzók) tisztességesnek találjuk azt, hogy a dohányzók többet fizessenek. No, de mi a helyzet a veleszületett különbségekkel? Az afro-amerikaiak szokatlanul hajlamosak a magasvérnyomásra, a spanyol származásúak között az átlagnál jóval magasabb a cukorbetegek száma, és a fehérek sokkal haljamosabbak bőrrákra és cisztás fibrózisra (Diamond 1991). Vajon be kellene-e számítani ezeket a különbségeket az egészségbiztosításukba? Azoknál az embereknél saját hibájukon kívül magasabb a légzési rendellenességek kockázati tényezője, akiknek a szülei az illető gyerekkorában otthon dohányoztak. Vagy mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy a fiatal férfiak a fiatal nőkhöz képest kevésbé biztonságosan vezetnek? E tények közül melyeknek, milyen mértékben, és miért kellene számítaniuk? Bővelkedünk a nehézségekben még akkor is, ha egyes emberekkel, és nem statisztikai tendenciákkal foglalkozunk: jogosultak-e a munkaadók - vagy mások arra, hogy tudják, volt-e az illető házas valaha, van-e priusza, gyorshajtásért volt-e büntetve, tud-e könnyűbúvárkodni? Van-e alapvető különbség valakinek az iskolai osztályzatairól, illetve az illető IQ eredményéről való információszerzés között? Mind nehéz etikai kérdés. Jelenleg is folynak viták arról, hogy miféle korlátozások szabályozzák a munkaadók, a kormány, az iskolák, a biztosító társaságok által az állampolgárokról beszerezhető információkat, és ezek nem állnak messze attól a következtetéstől, hogy mindannyiunknak jobb lenne, ha a tudomány egyáltalán nem kutatna bizonyos fajta ismeretek után. Ha nagy különbségek vannak a férfiak és a nők agya között, vagy, ha létezik a dyslexiára - vagy akár a zenei tehetségre, akár a homoszexualitásra - hajlamosító gén, akkor számunkra jobb lenne továbbra is a tudatlanságban maradni. E javaslatot nem szabad könnyedén elhessegetni. Ha az Olvasó valaha is feltette magának azt a kérdést, miszerint van-e önmagával (egészségével, hozzáértésével, lehetőségeivel) kapcsolatos olyan tény, melyet jobb ha nem tud, és úgy dönt, hogy van, akkor fel kell készülnie, hogy komolyan fontolóra vegye a következő gondolatot: az eféle ténnyel való visszaélés elkerülésének a legjobb - talán az
egyetlen - módja azoknak a kutatásoknak a megtiltása, melyek valószínűsíthetően felfedik azt.171 Másfelől, ha nem vizsgáljuk e kérdéseket, akkor fontos lehetőségekről mondunk le. A társadalom tagjai számára nagyon fontos, hogy nyomon kövessék azt, hogy vajon a potenciális iskolabuszsofőrök vezettek-e ittasan vagy sem, és azt is igénylik, hogy ezeket az információkat a megfelelő döntéshozók rendelkezésére bocsássák. Ugyanilyen erős érdeke fűződik a társadalomnak ahhoz is, hogy tagjairól bármilyen olyan adatot megtudjon, amelynek ismeretében jobbá válik életük, illetve, melynek következtében a társadalom egy részének vagy egészének védettsége növekszik. Ettől válnak a kutatások eredményeiből levont következtetések és döntések oly kritikussá s ezért oly valószínű az, hogy vitákat szülnek. Nem meglepő, hogy a szociobiológiai kutatás a vészjelzések és a szüntelen aggodalmaskodás légkörében folyik, és amikor e riadók száma hirtelen megugrik és az aggódás elhatalmasodik, amint az lenni szokott, akkor időnként jön a propaganda és eltünteti az igazságot. Kezdjük a „szociobiológia” fogalmával. Amikor E. O. Wilson kitalálta e kifejezést, akkor ez alatt azoknak a biológiai kutatásoknak a teljes körét értette, melyek a párokban, csoportokban, csordákban, kolóniákban, nemzetekben élő organizmusok közötti interakciók evolúciójával foglalkozik. A szociobiológus a termeszekben élő termeszhangyák egymás közötti kapcsolatát, a kakukkfiókák és rászedett adoptáló szülei kapcsolatát, az elefántok matriarchális csoportjain belüli viszonyokat, a majomcsapatok kapcsolatait, az elefántfókák és háremeik kapcsolatrendszerét - illetve az emberi párok, családok, törzsek, és nemzetek kapcsolatait kutatja. De, mint azt Kitcher kiemeli, az ember szociobiológiájával ellentétben az állatokét mindig is nagy körültekintéssel és gondossággal kezelték. (Lásd még Ruse 1985.) Sőt, erről a területről származik az elméleti biológia néhány legfontosabb (és széleskörben ünnepelt) eredménye, mint például Hamilton, Trivers, és Maynard Smith munkássága. Hamiltonról elmondhatjuk, hogy ezt a kutatási területet a rokonszelekció fogalmának bevezetésével tette nagykorúvá. E terminus sok minden más mellett megoldotta a rovarok euszocialitásának számos rejtélyét, melyet még Darwin fogalmazott meg (vagyis annak kérdését, hogy miként élnek a hangyák, a méhek, és a termeszek „önzetlenül” hatalmas kolóniákban úgy, hogy legtöbbjük egyetlen fogamzásképes királynő terméketlen szolgái). Hamilton elmélete azonban nem adott választ minden problémára, de jött Richard Alexander, aki leírta azokat a feltételeket, amelyek során az euszociális emlősök kifejlődhettek. Ez egyúttal olyan „jóslat” volt, melyet a dél-afrikai földi kutya tanulmányozása elképesztő módon alátámasztott (Sherman, Jarvis, és Alexander 1991). Az adaptácionista gondolkodás bámulatos győzelmeként megérdemli, hogy szélesebb körben is ismerjék. Kari Sigmund írja, hogy Hamilton gondolatai egy roppant figyelemre méltó felfedezéshez vezettek, amikor 1976-ban R. D. Alexander amerikai biológus előadásokat tartott a meddő kasztokról. Közismert volt, hogy e kasztok a hangyák, a méhek, és a termeszek között léteznek, viszont semmilyen gerinces esetében sem találtak ehhez fogható, csoportot. Alexander a meddő kasztok kialakítására képes emlős gondolatával játszott el egyik gondolatkísérletében. Ennek az emlősnek, mondta, a termeszekhez hasonlóan a bőséges élelemkészlethez és a ragadozók elleni védelemhez szüksége lenne egy tágítható fészekre. Méretbeli okok miatt a kéregalatti helyszín [a termeszek feltételezett rovarőseihez hasonlóan] nem megfelelő. Nagy járatokkal sűrűn behálózott földalatti lyukak viszont megfelelnek a követelményeknek. Trópusi éghajlat alatt kell lennie és a talajt (ebben az esetben több, mint Sherlock Holmes-féle tipp!) erős agyagnak kell képeznie. Erre az eszmefuttatásra azt mondhatnánk, hogy összességében elmés karosszék-ökológiai gondolatmenet. Az előadást követően azonban arra hívták fel Alexander figyelmét, hogy az ő hipotetikus állata a valóságban is létezik, méghozzá Afrikában. Ez az állat pedig nem más, mint a Jennifer Jarvis tanulmányozta földi kutya. [Sigmund 1993, 117. o.] A földi kutya oly felülmúlhatatlanul csúnya és furcsa, hogy az anyatermészet e gondo171 Philip Kitcher Vauiting Ambition (1985b) című szociobiológiát kritikusan áttekintő művét azzal nyitja meg, hogy elmeséli a hírhedt brit tizenegy-plusz vizsgálat történetét. Ez a vizsgálat, mely szerencsére már a múlté, tizenegy éves gyerekeket bélyegzett meg azzal, hogy tehetségükről jó vagy rossz ítéletet mondott ki, és ez könyörtelenül meghatározta további életlehetőségeiket.
latkísérlete a filozófia bármely képzelődéseinek méltó vetélytársát testesítheti meg. Ezek az állatok tősgyökeresen euszociálisak. A földi kutyák egyetlen nemzőképes nősténye az az egyetlen királynő, aki a kolónia többi tagját feromonok kibocsátásával szabályozza, vagyis elnyomja a többi nőstény nemiszervének érését. A földi kutyák koprofágok - rendszeresen saját ürüléküket fogyasztják - és amikor a groteszken kövér terhes kiránynő nem éri el saját végbélnyílását, akkor kísérőjétől koldul egy kis féceszt. (Elég volt? Mert bőven van még mit mesélni erről azoknak, akiknek érdeklődése felülmúlja finnyás ízlését.) Ilyen eredmények származnak a földi kutya, illetve más nem-humán fajok tanulmányozásából, mely kutatások a darwini tervisszafejtés - másszóval adaptácionizmus - technikájára építettek. És ez még csak a kezdet. E. O. Wilson társas rovarokról (1971) szóló munkája jogosan lett világhírű, és rajta kívül még több száz remek állatokkal foglalkozó szociobiológus létezik. (Lásd pl.: a klasszikus antológiákat, Clutton-Brock és Harvey 1978, Barlow és Silverberg 1980, King's College Sociobiology Group 1982). Sajnos mindannyian a gyanakvás légkörében dolgoznak, mivel néhány, az emberi fajjal foglalkozó szociobiológus vad kijelentések sorozatát tette (Kitcher-t idézve, megafonon keresztül). Ezeket aztán az ellenfelek mindenre kiterjedő vádaskodásai követték. Így születtek valóban szerencsétlen, rosszízű viták, ami igen csak sajnálatos, mivel mint a tudomány minden más legitim területén, itt is vannak nagyszerű munkák, jó munkák, téves és mégis hasznos művek. És léteznek kifejezetten rosszak is, de egyikről sem mondható, hogy rosszindulatú s gonosz munka. A nem-humán fajok párzási, udvarlási és territorialitási viselkedésrendszereinek ezen elmélyült kutatóinak együtt kellene működnie, mivel azoknak a tevékenysége, akik a humán szociobiológia határait jóval botrányosabban sértik meg, egyszerre jelenti az igazság elferdítését és a tudomány súlyos kudarcát. De egyik „fél” sem teszi dolgát. Sajnos, az ostrommentalitás miatt a legjobb szociobiológusok vonakodnak kritizálni egyes munkatársaik hitvány munkáit. Habár Maynard Smith, Williams, Hamilton, és Dawkins gyakran jelentetnek meg írásokat, melyek erélyesen igazítanak ki különféle ártatlan hibákat egyes gondolatmenetekben és mutatnak rá bonyodalmakra - vagyis, helyesbítenek, ami minden tudományban a kommunikáció mindennapi tárgya -, mégis távol tartják magukat attól az igencsak kellemetlen feladattól, hogy rámutassanak azokra az égbekiáltó bűnökre, melyek a saját kiváló munkáikat lelkesen elferdítő írásokban jelennek meg. Ennek ellenére vannak Donald Symons-hoz (1992) hasonló üdítő kivételek. A helytelen gondolkodásnak kizárólag egyetlen, a szociobiológiában mindenütt jelenlévő főbb forrását emelem ki, aminek maguk a szociobiológusok is csak nagy ritkán gyűrkőznek neki. Ez talán azért van így, mert annak kritikája Stephen Jay Gould szájából hangzott el, és utálnák elismerni, hogy neki mindenben igaza van. E kérdésben valóban igaza van, és ugyanígy megállja a helyét Philip Kitcher sokkal részletesebben kidolgozott kritikája is (1985b). Íme Gould kissé nehezen érthető változata. (Először nem láttam, miként is tudnám jóindulatúan olvasni, és meg kellett kérnem Ronald Amundsen-t, a kiemelkedő biológia filozófust, hogy magyarázza el, mire is céloz Gould. Sikerült neki.) A darwini így-van-ez-és-kész-történetek szokásos alapja nem vonatkozik az emberekre. Az alapot ez a következtetés adja: ha adaptív történet, akkor genetikus. Ez azért van így, mert az adaptációra való következtetés szolgál általában egy genetikai történet kizárólagos alapjául, és a darwinizmus a népességbeli genetikai változás és változatosság elmélete. [Gould 1980c, 259. o.] Mit is jelent ez? Gould nem azt állítja, ami első ránézésre adná magát, hogy az adaptácionista következtetés nem vonatkozik az emberekre. Azt mondja, hogy mivel az emberek (és kizárólag az emberek) esetében a kérdéses adaptációnak mindig van másik lehetséges forrása - nevezetesen a kultúra - ezért senki sem juthat annyira könnyedén arra a következtetésre, miszerint a kérdéses vonás genetikai evolúció útján jött létre. Az adaptációból a genetikai alapra történő következtetés még a nem-humán állatok esetében is kockázatos, amikor a kérdéses adaptáció nem anatómiai tulajdonság, hanem viselkedésminta, ami nyilvánvalóan jó trükk. Ebben az esetben létezik egy másik lehetséges magyarázat, s ez nem más, mint a faj általános értelmessége. Mint oly gyakran láttuk, minél nyilvánvalóbb a lépés, annál kevésbé biztos az a következtetés, hogy az elődöktől kellett - kifejezetten a gének útján - lemásolódnia. Sok évvel ezelőtt az MIT MI laborjában játszottam az első számítógépes „videojáték”-omat,
ami a MazeWar nevet viselte. Ezzel egyszerre több személy is játszhatott úgy, hogy mindegyikük külön terminálon keresztül kapcsolódott a központi számítógéphez. A képernyőn egyszerű, labirintusnak rajzolt perspektívavonal volt látható, melyben meg volt jelölve a játékos helye. Folyosók vezettek minden irányban és a billentyűzet segítségével lehetett mozogni előre-hátra, jobbra-balra és az egyik billentyűvel a fegyvert lehetett elsütni. Az összes többi játékos is ugyanebben az útvesztőben járkált körbe-körbe, és egymást akarták lelőni, illetve abban reménykedtek, hogy őket nem lövi le senki. Néhány perces kétségbeesett játék után, melynek során számtalanszor „lelőttek” hátulról, az egyre növekvő paranoia oly kényelmetlenné vált, hogy menedéket kerestem: hátamat a falnak vetve zsákutcában találtam magam, és viszonylag nyugodtan csak ültem, ujjaimmal a ravaszon. Egyszer csak eszembe ötlött, hogy a muréna ravaszságával élek: türelmesen várakozok jól védett üregemben, hogy lecsapjak egy arra úszóra. Namost, ad-e ez alapot annak feltételezésére, hogy a Homo sapiensben genetikailag előhúrozott a muréna viselkedése? Vajon a körülmények nyomása felkavart-e valamilyen ősi eljárást, mely génjeimben szunnyadt ama idők óta, hogy őseim még mindig halak voltak? Természetesen nem. A stratégia, mely kényszerlépésnek tűnt, de legalábbis jó trükk volt, kapásból adja magát. Nem lepődnénk meg, ha a marslakókat önvédelemből hátukat falnak vetve találnánk egy barlangban a Marson, és annak a valószínűsége, hogy a marslakóknak muréna őseik voltak, feltehetően nem mozdul el a nullától csak azért, mert ebben a helyzetben leltünk rájuk. Az igaz, hogy távolról rokona vagyok a murénának, de az a tény, hogy szükségleteimmel és vágyaimmal, illetve az adott pillanatban korlátaim felmérésével egyetemben, ebben a környezetben ráleltem e stratégiára, kizárólag az eljárás nyilvánvaló nagyszerűségének köszönhető. Ez rámutat a következtetés alapvető nehézségére a humán szociobiológia területén, mely ugyan nem áthághatatlan, de jóval nagyobb, mint azt általában tudomásul veszik. Annak kimutatása ugyanis, hogy egy bizonyos emberi viselkedés általánosan vagy megközelítőleg mindenütt elterjedt, egyáltalán nem jelenti annak kimutatását, hogy e bizonyos viselkedés genetikai prediszpozícióval rendelkezik. Amennyire tudom, az antropológusok által ismert minden kultúrában a vadászok dárdáikat csúcsával előrefelé dobják, de ez nyilván nem alapozza meg azt a következtetést, miszerint létezik egy csúcsávalelőrefelé gén, mely egyre inkább rögzül fajunkban. A nem-humán fajok annak ellenére rendelkeznek a langyos víz újrafeltalálásának egyszerűbb, de hasonló képességével, hogy nincs kultúrájuk. A polipok figyelemre méltóan intelligensek, és habár a kulturális közvetítés semmiféle jelét nem tanusítják, mégis elég okosak. Így nem kellene meglepődnünk azon, ha egyénileg számos olyan jó trükkre találnak rá, melyek speciális problémaként soha nem merültek fel őseik életében. A biológusok speciális „ösztön” jeleiként félreértelmezhetik az eféle egyöntetűséget, amikor valójában csak általános intelligenciájuk vezette őket újra meg újra ugyanannak az ötletdús találmánynak a felfedezéséhez. A Homo sapiens esetében a kulturális öröklés ténye megsokszorozza az értelmezés problémáját. Még ha néhány vadász nem is elég okos ahhoz, hogy önmagától kitalálja, hogy a dárdát csúcsával előrefelé kell eldobni, társai meg fogják tanítani rá, vagy csak észreveszi azok eme szokását, és azonnal díjazni is fogja eredményességét. Másszóval, ha nem totál idióta, akkor nincs szüksége genetikai megalapozottságra olyan adaptációhoz, melyet bármilyen esetben elsajátít társaitól. Nehéz elhinni, hogy a szociobiológusok képesek minduntalan beleesni abba a hibába, hogy figyelmen kívül hagyják ezt az állandóan fennálló lehetőséget, de ezt unos-untalan mégis megteszik (Kitcher 1985). Számos példát lehetne felsorolni, de most csak a különösen nyilvánvaló és jólismert esetekre összpontosítok. Habár E. O. Wilson (1978, 35. o.) világosan kijelenti, miszerint azoknak az emberi viselkedésformáknak kellene „a legkevésbé ésszerűeknek lenniök az emberi repertoárban”, melyekről sajátos genetikai hipotéziseknek kellene számot adniuk, „vagyis, olyan veleszületett biológiai jelenségeket is magukba kellene foglalniuk, amelyek legkevésbé hajlamosak a kultúra utánzás általi közvetítésére”, mégis azt állítja (107kk. o.), hogy a territorialitás minden emberi kultúrában fellelhető jele (mi emberek szeretjük a tér egy darabját sajátunkénak vallani) világos bizonyítéka annak, hogy más fajokhoz hasonlóan genetikailag előhúrozottak vagyunk a terület megvédésére. Ez valóban igaz lehet, mivel sok faj nyilvánvalóan veleszületett territorialitást mutat, és nehéz elgondolni,
hogy milyen erő tüntethetett el egy ilyen diszpozíciót genetikai készletünkből. De a territorialitás emberi társadalmakban való általános elterjedtsége önmagában ennek egyáltalán nem bizonyítéka, mivel a territorialitás oly sok emberi dologban játszik fontos szerepet. Ez, ha nem is kényszerlépés, de közel áll hozzá. Annak belátása, hogy a bioszféra más részei esetében egy adaptáció a természetes szelekció fogalmi keretében (pl.: kézenfekvő hasznosság, nyilvánvaló értékesség, a felépítés tagadhatatlan ésszerűsége) kíván magyarázatot, az emberi viselkedés esetében az eféle magyarázat szükségessége ellen szól. Ha egy trükk jó, akkor azt minden kultúra rutinszerűen fedezi majd fel, anélkül, hogy szükség lenne genetikai öröklődésre vagy a részletek kulturális átöröklésére.172 A 11. fejezetben láttuk, hogy a konvergens kulturális evolúció távlata - a kerék újbóli feltalálása - nagy nehézségeket okozva könnyedén játszadozik abbéli kísérleteinkkel, hogy a memetikából tudományt faragjunk. Ugyanez a nehézség áll, ugyanebből az okból kifolyólag, minden olyan próbálkozás útjába, mely a kulturális azonosságokból a genetikai tényezőkre történő következtetésre tesz kísérletet. Noha Wilson időnként felismerte e problémát, máskor megfeledkezett róla: E főbb jellemzőkben Egyiptom, Mezopotámia, India, Kína, illetve Közép- és Dél-Amerika korai civilizációi között figyelemre méltóan nagyok a hasonlóságok. Ezeket nem lehet azzal a magyarázattal elintézni, hogy a véletlen vagy az egymás kölcsönös kulturális megtermékenyítésének a termékei. [Wilson 1978, 89. o.] Közelebbről is szemügyre kell vennünk minden egyes figyelemre méltó hasonlóságot azért, hogy lássuk, szükséges-e a genetikai magyarázat, mivel a kölcsönös kulturális megtermékenyítés (kulturális leszármazás) és a véletlen mellett ott van az újrafeltalálás lehetősége is. Ha nem is az összes, de legalábbis sok hasonlóság esetében lehetnek sajátos genetikai tényezők. Ugyanakkor, amint azt maga Darwin is hangsúlyozta, az egyedi sajátosságok - hirtelen fordulatú homológiák - és az immáron nem racionális túlélők fognak mindig is a legjobb bizonyítékoknak számítani. Ezek legérdekfeszítőbb eseteit a szociobiológia és a kognitív pszichológia házassága tárja fel, mely jelenleg evolúciós pszichológia (Barkow, Cosmides, és Tooby 1992) néven fut. Egy egyszerű eset bemutatása jól rávilágít arra, hogy miként lehet jól illetve rosszul felhasználni az emberi természet tanulmányozása során a darwini gondolkodást, és egy füst alatt az imént bemutatott racionalitás (vagy csak a butaság hiányának) helyzetét is tisztába teszi. Milyen logikusak is vagyunk mi emberek? Némely tekintetben úgy tűnik nagyon is azok vagyunk, máskor pedig zavarbaejtően logikátlanok. 1969-ben Peter Wason pszichológus készített egy egyszerű tesztet, amelyben értelmes emberek - például egyetemi diákok nagyon rosszul teljesítenek. Ezt a tesztet most az Olvasó is kipróbálhatja. Íme négy kártya, kettő betűvel felfelé, kettő számmal felfelé. Mindegyik kártyának van egy számozott és egy betűs oldala:
Az Olvasó feladata az, hogy eldöntse, van-e kivétel a következő szabály alól: Ha egy kártya egyik oldalán „D” van, akkor a másik oldalán „3”-as van. Namost, mely kártyákat kell felfordítani ahhoz, hogy eldöntse igaz-e az állítás? Szomorú, de a legtöbb kísérletben a diákoknak kevesebb, mint a fele tudta a helyes választ. És Ön? A helyes válasz sokkal nyilvánvalóbb, ha finoman megváltoztatjuk a probléma tartalmát (nem a szerkezetét). Legyen most Ön kidobóember egy bárban, és a dolga az, hogy egyetlen fiatalkorút (huszonegy év alattit) se engedjen sört inni. A kártyák egyik oldalán az életkorról van információ, a másikon pedig arról, hogy mit iszik a vásárló. Mely kártyákat kell megfordítani? 172 Bármikor ilyen helyzettel állunk szemben, jó ötletnek tűnik annak elképzelése, hogy készítünk egy szobányi, nagyjából racionális robotot (melyek elég okosak, de semmiféle genetikai leszármazásuk sincs) majd feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy mutatják-e hamarosan a kérdéses viselkedést. (Ha az eset bonyolult, akkor a képzeletünk megsegítésére számítógépes szimulációt kell használnunk.) Ha a kérdéses módon kezdenek viselkedni, akkor nem annyira meglepő, hogy az emberek is mindenhol gyakorolják azt, és ennek valószínűleg semmi köze sincs primáta örökségükhöz, emlős örökségükhöz, vagy akár gerinces örökségükhöz.
Ez az elrendezés az elejétől a végéig nyilvánvalóan ugyanaz, mint az előző esetben. Mégis, vajon miért sokkal könnyebb az egyik elrendezés, mint a másik? Talán, gondolhatnók, az első absztrakt és a második konkrét, esetleg az utóbbi közelebb áll egy hétköznapi helyzethez. Az is lehet, hogy a második egy konvencionális szabályt érint, nem pedig természeti szabályszerűséget. Ezek és más hipotézisek tesztelése során több száz eféle kártyaosztályozós feladatot, többszázféle változatban adtak a kísérleti személyeknek. A kísérleti személyek teljesítménye nagy mértékben különbözött egymástól, ami függött az adott teszt részleteitől és a körülményektől is. Ugyanakkor az eredmények kiértékelése kétséget sem hagyott afelől, hogy vannak elrendezések, melyek majdnem minden csoport számára nehezek, míg más elrendezések ugyanazon személyeknek könnyűnek bizonyultak. De a rejtély - a két fekete doboz rejtély mementójaként - megmaradt: pontosan mi is a helyzet a nehéz esetekkel, mitől is nehezek - vagy (jobb kérdésként) mi is a helyzet a könnyű esetekkel? Vajon mitől is bizonyulnak könnyűnek? Cosmides és Tooby (pl.: Barkow, Cosmides, és Tooby 1992, 2. fej.) egy evolúciós hipotézissel álltak elő, és nehéz elképzelni, hogy egy ilyen sajátos gondolat olyasvalakinek jusson az eszébe, akinek az esze nem darwini lehetőségeken jár: könnyűnek minősülnek azok az esetek, melyek társas szerződés felügyeleteként - vagy más szavakkal, csalás leleplezéseként - könnyedén értelmezhetőek. Úgy tűnik, hogy Cosmides és Tooby nietzschei múltunk fosszíliáját tárta fel! Természetesen a hipotézis megalkotása még nem egyenlő annak bizonyításával, de hipotézisük egyik nagy előnye, hogy kiválóan tesztelhető, és mindezidáig nagyon jól ellenállt azon próbálkozásoknak, melyekkel igyekeztek megcáfolni. De tételezzük csak fel, hogy ez a hipotézis igaz. Vajon azt mutatná-e meg, hogy kizárólag olyan dolgokról tudunk gondolkodni, melyekre az anyatermészet előrehúrozott minket? Nyilván nem. Csak azt mutatná meg, hogy miért könnyebb („természetesebb”) számunkra bizonyos témákról gondolkodni, mint másokról. Kulturális készítményeket találtunk ki (az egyetemi órákon tanított formális logikát, statisztikát, döntéselméletet, és másokat), hogy sokszorosára terjesszük ki gondolkodásunk erejét. Ennek ellenére még a szakértők is gyakran figyelmen kívül hagyják e specializált technikákat, és visszaesnek a jó öreg, intuíciókra hagyatkozó gondolkodás szintjére, ami időnként kínos eredményekkel jár - amint azt a Wason teszt is mutatja. A darwini hipotézisektől függetlenül tudjuk, hogy az emberek hajlamosak kognitív illúziók áldozatául esni, kivéve, amikor különösen tudatában vannak e nagyteljesítményű következtetési technikáknak. Miért vagyunk fogékonyak ezekre az illúziókra? Az evolucionista pszichológus ezt válaszolja: ugyanazon ok miatt, amiért fogékonyak vagyunk az optikai illúziókra és más érzékcsalódásokra - vagyis, mert így vagyunk kitalálva. Az anyatermészet azért tervezett minket, hogy megoldja azoknak a problémáknak bizonyos készletét, melyeket a kialakulásunk terepéül szolgáló környezet hozott létre, és akármikor egy olcsó megoldás ígérkezett (alkalmi jó vétel, mely a legégetőbb problémákat remekül megoldotta, még akkor is, ha nem volt általános megoldás), hajlamos volt üzembe helyezni azt. Cosmides és Tooby e modulokat „darwini algoritmusok”-nak nevezi. Ezek a két-biteshez hasonló mechanizmusok, csak éppen különlegesebbek. Nyilvánvalóan nem csak egyetlen ilyen okfejtő mechanizmussal élünk. Cosmides és Tooby más speciális célú, a fenyegetésekhez és más szociális csereakciókhoz, illetve további mindenütt jelenlévő problématípusokhoz - veszélyhelyzetekhez, szilárd tárgyakhoz, fertőzésekhez - használatos mechanizmusokra gyűjtött bizonyítékot. Az egyedi, központi, általános célú gondolkodó gép helyett szerkentyűk gyűjteményével rendelkezünk, melyek mind igazán remek darabok (legalábbis abban a környezetben, melyben kifejlődtek), és manapság készséggel exaptálhatóak új célokra. Cosmides szerint elménk olyan, mint a svájci katonai bicska. Nagynéha furcsa réseket fedezünk fel képességeinkben, különös kihagyásokat, és ezek nyomára vezetnek a K+F sajátos történetének, mely magyarázatát nyújtja a kultúra csillogó homlokzata alapjául szolgáló gépezetnek. A pszichológusok számára minden bizonnyal ez az emberi elme tervrajzvisszafejtésének helyes útja, de csak akkor, ha közben folyamatosan ügyelnek a QWERTY-
jelenségekre. Szerintem Cosmides és Tooby a darwini pszichológia legjobb képviselői közé tartoznak, ezért is választottam őket példának, de némi konstruktív kritikával mérséklem dicséretemet. Lélegzetelállító vadsággal támadják őket Gould és Chomsky hívei, és amint ők is felvették a kesztyűt, hajlamosak lettek arra, hogy kigúnyolják az ellenfelet. Ráadásul időnként túlságosan elhamarkodottan utasítják el az érveikkel kapcsolatos szkepticizmust, mint olyanokat, melyekre semmilyen más elfogadható indok sem létezik, csak azoknak a régimódi társadalomtudósoknak a területvédelme, akik egy betűt sem hallottak még az evolúcióról. Gyakran fest így a helyzet, ha nem is mindig. Még ha igazuk is van abban - amiben biztos vagyok -, hogy a rendelkezésünkre álló ilyesfajta racionalitás a természetes szelekció által tervezett egész sereg speciális célú szerkentyű tevékenységének az eredménye, ebből még nem következik, hogy a mi „svájci katonai bicskánk” nem használható fel minduntalan a kerék újrafeltalálásához. Másszóval, meg kell még mutatni, hogy a jelenkori körülményekre nem bármely adaptáció minősül teljesen közvetlenül (és racionálisan) válaszoló kulturális terméknek. Ezt ők tudják is, és óvatosan elkerülik E. O. Wilson csapdáját, de a csata hevében időnként megfeledkeznek róla. Darwinhoz hasonlóan, aki a katasztrófizmus elől menekülve átsiklott a hirtelen kihalás ártalmatlan lehetőségén, Tooby és Cosmides, és más evolucionista pszichológusok is hajlamosak elfeledkezni a kényszerlépések független felfedezésének lehetőségéről, mivel annyira azon vannak, hogy a „társadalomtudomány szabványos modell”-jét az elme megfelelő darwini modelljével helyettesítsék. A társadalomtudomány szabvány modelljének egyik vezérelve ez: Míg az állatokat szigorúan biológiájuk vezérli, addig az emberi viselkedést a kultúra, az értékek és szimbólumok autonóm rendszere határozza meg. A biológiai korlátoktól mentesen a kultúra széleskörben önkényesen és korlátlanul változhat. ... A tanulás általános célú folyamat, a tudás minden területén használatos. [Pinker 1994, 406. o.; lásd még Tooby és Cosmides 1992, 24-48. o.] Persze, hogy ez helytelen, rossz, téves. Viszont vessük csak össze az én saját elképzelésemmel, amit eképpen is nevezhetnék: a társadalomtudomány kissé eltérő szabványmodellje: Míg az állatokat szigorúan biológiájuk vezérli, addig az emberi viselkedést nagyrészt a kultúra, az értékek és szimbólumok nagyrészt autonóm, a biológiai gyökereikből kibontakozó és attól meghatározatlanul messze távolodó rendszere határozza meg. A kultúra, miután a legtöbb vonatkozásban képes legyőzni vagy elkerülni a biológiai korlátokat, eléggé változatos ahhoz, hogy a különbség fontos elemeinek ezáltal magyarázatát adja. ... A tanulás nem általános célú folyamat, ellenben az emberek annyi speciális célú szerkezettel bírnak, és azokat oly sokoldalúan használják fel, hogy a tanulást gyakran úgy lehet kezelni, mint ha az értelmesség teljesen közegsemleges és tartalomsemleges ajándéka lenne. Ez az a modell, ami mellett ebben a könyvben érvelek. Ebben nincs helyük az égi fogantyúknak. E szemlélet egyszerűen elismeri, hogy nekünk most sokkal általánosabb erejű daruink vannak, mint bármely más fajnak.173 A szociobiológia és az evolúciós pszichológia is bővelkedik remek és rossz munkákban, mint ahogy ez a tudomány bármely területén előfordul. Mondhatjuk-e bármelyikre is, hogy gonosz? Némelyikük legalábbis megdöbbentően figyelmetlen azokkal a visszaélésekkel szemben, melyek a meggyőződéses ideológiák részéről érhetik. A vádak elharapódzása itt azonban ismét csak több kárral jár, mint haszonnal. Ahelyett, hogy a csatározások szomorú terepét teljesen felmérnénk, vegyünk csak egyetlen példát. Vajon követnek-e el a kacsák nemi erőszakot? A szociobiológusok kimutatták, hogy néhány faj - mint a kacsák - hímjeire jellemző, hogy erőszakosan közösülnek a nyilvánvalóan ellenkező nőstényekkel. Ezt a 173 Még Donald Symons (1992, 142. o.) is kissé ingatag talajra téved azzal, hogy enged egy zavaros szlogen nyomásának: „Nem létezik olyasmi, mint 'általános problémamegoldó', minthogy nem létezik általános probléma sem.” Ó igazán? Olyasmi sem létezik, mint általános seb. Minden egyes seb egyedi formájú, de még mindig létezhet általános sebgyógyító, ami a formák majdnem minden fajtáját képes gyógyítani, egyszerűen azért, mert az anyatermészetnek olcsóbb az (eléggé) általános sebgyógyító, mint a specialista sebgyógyító (G. Williams 1966, 86-87. o.; lásd még Sober 1981b, 106kk. o.). Továbbra is nyitott empirikus kérdés, hogy egy kognitív mechanizmus mennyire válik, vagy mennyire válhat általánossá a kulturális gazdagodáson keresztül.
jelenséget nemi erőszaknak hívták, és a kritikusok, közülük is leghevesebben a feminista biológus Anne Fausto-Sterling (1985), pocskondiázni kezdték ezt a fogalomhasználatot. Valami van benne. Azt állítottam, hogy nem neveznénk egy testvér számos fajnál tapasztalható megölését „gyilkosság”-nak, mivel nincs tudomásuk arról, mit is tesznek. Ölnek, de nem gyilkolnak. Egy madár számára lehetetlen meggyilkolni egy másik madarat, mivel a „gyilkosság” fogalma az egyik embernek a másik általi szándékos, célzatos, jogtalan megölésére van fenntartva. (Meg lehet ölni egy medvét, de nem lehet meggyilkolni, és ha az öl meg egy embert, az sem lehet gyilkosság.) Namost, megerőszakolhat-e egy kacsa egy másik kacsát? Fausto-Sterling és más feministák szerint: nem. Ez nem más, mint egy kizárólag emberi rossz cselekedetre fenntartott fogalom téves használata. Ha lenne az angolban egy közkeletű kifejezés, amit a „megerőszakolás” helyett lehetne használni úgy, mint a „gyilkosság” helyett az „ölés”-t (vagy a „szándékos emberölés” helyett „emberölés”-t), akkor valóban vérlázító lenne az, hogy a szociobiológusok, ahelyett, hogy egy kevésbé terhelt szót használnának, a „megerőszakolás” szót használják arra az erőszakos kopulációra, amit egy állat követ el. De nem létezik ilyen szó. Így hát komoly bűn-e a rövid, sokatmondó „megerőszakolás” kifejezés használata a „kényszerített kopuláció” (vagy más hasonló kifejezés) helyett? Legalábbis semmilyen. Viszont panaszkodnak-e a kritikusok arról, hogy a szociobiológusok az emberi életre vonatkozó más fogalmakat is felhasználnak? Ott van a pókok szexuális „kannibalizmus”-a (a nőstények addig várnak, míg a hímek megtermékenyítik őket, majd megölik és elfogyasztják azokat). Azután ott vannak a „leszbikus” sirályok (azok a nőstény párok, melyek évszakokon keresztül együtt maradnak, megvédik territóriumukat, fészket építenek, és megosztják a tojások őrzését), és a „homoszexuális” hernyók, illetve a „felszarvazott” madarak is. Legalábbis egy kritikus, Jane Lancaster (1975) tiltakozott a „hárem” szó használata ellen, ami a nőstények ama csoportjára vonatkozik, akiket egy hím felügyel és termékenyít meg, mint ahogy ez a helyzet az elefántfókáknál. Javaslata az „egy-hím csoport”, mondván, hogy ezek a nőstények „a megtermékenyülés kivételével önellátóak” (Fausto-Sterling 1985, 181. o.). Nekem úgy tűnik, hogy a szándékos emberi kannibalizmus sokkal-sokkal szörnyűbb annál, amit egy pók tehet egy másikkal szemben, de kizárólag a saját ízlésem miatt nem ellenzem, ha egy arachnológus ezt a fogalmat szeretné használni. Egyébként, mi a helyzet a jóindulatú fogalmakkal (G. Williams 1988)? Ellenzik-e a kritikusok az „udvarlási szertartás”-t és a „vészkiáltás”-t, vagy az „anya” szó használatát, amikor nem-humán szülőre vonatkozva használják? Fausto-Sterling figyelmen kívül hagyja, hogy azok a szociobiológusok, akiket azért kritizál, mert a „megerőszakolás” fogalmát használják, körültekintően kijelentik, miszerint a humán nemi erőszak különbözik a más fajoknál tapasztalható nemi erőszaktól. Shields és Shields (1983) írását idézi (193. o.): Végül is a férfiak azért követhetnek el nemi erőszakot, mert az növeli biológiai rátermettségüket és ily módon, legalábbis részlegesen, reproduktív funkciójukat is. A legközvetlenebb értelemben viszont éppúgy valószínű az, hogy azért követnek el erőszakot, mert dühösek vagy ellenségesek, amint azt a feministák állítják. Fausto-Sterling várakozásával ellentétben ez az idézet nem a nemi erőszak hangzatos leleplezése - amit magától értetődőnek lehetne gondolni egy tudományos cikk keretében -, hanem a humán nemi erőszak nagyon következetes elkülönítése bármilyen biológiai „igazolás”-tól. Ettől válik Fausto-Sterling további vádaskodása vérlázítóvá. A szociobiológusokat teszi felelőssé azokért a kijelentésekért, amiket a nemi erőszakkal vádoltak ügyvédei tesznek - mint „elviselhetetlen fizikai kényszer” vagy „a megerőszakolásokhoz képest, viszonylag szelíd volt” - a nemi erőszak esetei bírósági tárgyalásain, melyeket védenceik viszonylag könnyedén megúsznak. Mi köze ezeknek a kijelentéseknek általában a szociobiológiához, vagy különösen az általa vitatott cikkekhez? Nem indokolja meg, hogy miért is kellene azt hinni, hogy az ügyvédek a szociobiológusokat, mint őket támogató tekintélyességeket idézték, és még csak azt sem, hogy egyáltalán hallottak-e már felőlük. Ezzel a mércével mérve a Shakespeare kutatók társaságának is a szemére vethetné az igazsággal való visszaélést, mivel e kutatók kétségtelen, hogy az évek során írásaikban elégtelenül kárhoztatták azt, hogy Shakespeare időnként toleránsan jelenítette meg műveiben a nemi erőszakot. Teljesen biztos, hogy így nem lehet előmozdítani e kérdések felvilágosult kezelését. Az indulatok forrnak, és
ugyanakkor a kérdések halálosan komolyak, ami miatt a tudósoknak és a filozófusoknak még inkább körültekintőnek kell lenniük, hogy egy méltó ügy nevében se az igazságot, se egymást ne gyalázzák. Ezek után miként is lehetne egy „naturalizált” etikát még inkább a tényekre alapozva megközelíteni? Van néhány előzetes javaslatom a következő fejezetben. TIZENHATODIK FEJEZET - Ahogy a darwini gondolkodásmód egyre közelebb és közelebb ér saját házunk tájához, úgy forrnak fel az indulatok, a retorika pedig hajlik az elemzés szétzúzására. A szociobiológusok viszont, Hobbestól kezdve Nietzschén át egészen a mai napig látták és látják, hogy az etikai normák gyökereinek - és átalakulásainak - kizárólag evolúciós elemzése képes azokat helyesen értelmezni. A mohó redukcionisták megtették szokásos első botladozó lépéseiket ezen új területen, és a komplexitás védelmezői kellőképpen meg is büntették őket. E hibákból anélkül tanulhatunk, hogy azoknak hátat fordítanánk. TIZENHATODIK FEJEZET - Mik a következményei az etikára nézve annak a ténynek, hogy mi emberek az etikai igazságok véges, idői nyomás alatt élő, heurisztikus keresői vagyunk? Az utilitárius és kantiánus etika között állhatatosan lengő inga vizsgálata kínál néhány elvet ahhoz, hogy az etikát a valósághoz közelebb álló, darwini irányvonalon tervezzük újra. 17. FEJEZET
Az erkölcsiség újratervezése 1. Naturalizálható-e az etika? 174 Így végül az ember, szerzett vagy talán öröklött szokás következtében érezni fogja, hogy legjobb számára, ha maradandóbb impulzusainak engedelmeskedik. Az a parancsoló szó, hogy kötelesség bármi is legyen az eredete, csupán egy magatartási szabály létezésének tudatát foglalja magában. - DARWIN : Az ember származása 167. o. - (Bp. 1961, Gondolat, ford.: Katona Katalin) Az EMBERI KULTÚRA, azon belül is kiváltképp a vallás, az etikai előírások gyűjteménye, amely az Aranyszabálytól, a Tízparancsolattól, és az antik görögök „Ismerd meg önmagad” jelszavától kezdve speciális parancsolatokat, tiltásokat, tabukat és rituálékat tartalmaz. Platon óta a filozófusok állandóan igyekeznek e szabályokat az etika egyetlen racionálisan igazolható egyetemes rendszerébe foglalni, anélkül, hogy elértek volna mindezidáig bármiféle megközelítően is általános megegyezést. Míg a matematika és a fizika mindenhol mindenki számára ugyanaz, addig az etika még nem ért el ilyesfajta megfontolt egyensúlyt.175 Vajon miért nem? Illúziónak számít-e ez a cél? Vajon az erkölcsiség kizárólag egyéni ízlés (és politikai hatalom) kérdése? Nem léteznek felfedezhető és igazolható etikai igazságok, kényszerlépések vagy jó trükkök? Az etikaelmélet hatalmas épületeit húzták fel, támadták és védték meg, vizsgálták felül, illetve építették tovább a racionális kutatás legjobb módszereivel, és az emberi gondolkodás e készítményeinek némelyike a kultúra legnagyszerűbb alkotásának bizonyul, de mindazoktól, akik ezeket aprólékosan górcső alá vették, még nem nyerték el jóváhagyó áldásukat. Talán kapunk némi útmutatást az etikaelmélet státuszáról és kilátásairól azzal, ha eltöp174 E fejezet tartalmát Dennett 1988b-ből vettem át, ahol e problémakört részletesebben is kifejtettem. 175 Érdemes észben tartani, hogy a matematika és a fizika az egész világegyetemben egy és ugyanaz, amelyet elvileg földönkívüliek (ha léteznek ilyenek) is felfedezhetnek társadalmi osztályuktól, politikai nézeteiktől, nemüktől (ha van nemük!), vagy gyarlóságaiktól függetlenül. Ezt azért emelem ki, hogy rögvest kizárjam a manapság némely - tágan értelmezett - tudományszociológiai iskolától hallható badarságot. Csalódást keltő egy olyan bölcs gondolkodó, mint John Patrick Diggins, olvasása során látni azt, amint ennek bűvkörébe kerül: De, amint azt Mr. Marsden megjegyzi, a múltban azt tételeztük fel, hogy az eféle viták döntőbírája a tudomány lesz, miközben a tudományt manapság egyszerűen a világ másfajta leírásának, semmint annak filozófiai mélységű ismeretének tekintjük. A legutóbbi időkben a vallást kirekesztették az egyetemekről, mivel tudományos bizonyítékok híjján volt. Azóta viszont e kritérium elveszítette saját megalapozottságát. Mr. Marsden azt tudakolja, hogy a vallás vajon miért nem kaphatja vissza helyét az egyetemeken. Helyénvaló, hogy eféle kérdéseket vet fel. [Diggins 1994.] A jó tudomány objektivitásának és pontosságának elismerése semmivel sem inkább „szcientizmus”, mint amennyire történelemimádat annak elismerése, hogy egyszer Napóleon uralkodott Franciaországban, és, hogy a Holocaust valóban megtörtént. Akik rettegnek a tényektől, azok mindig is igyekeznek majd leírni a tények kutatóit.
rengünk azon, amit ama nagy tervezési folyamat korlátainál látunk, melynek termékei között mind a mai napig etikusok is találhatóak. Mi következik, kérdezhetjük, abból a tényből, hogy az etikai döntéshozatalnak, a tervezési tér összes tényleges folyamataihoz hasonlóan, bizonyos mértékig rövidlátónak és idői nyomás alatt állónak kell lennie? Röviddel azután, hogy Darwin megjelentette A fajok eredeté-t, egy másik kiemelkedő viktoriánus, John Stuart Mill is kiadatta az egyetemes etikaelmélet kidolgozására tett kísérletét, az Utilitarizmus-t (1861). Darwin érdeklődéssel olvasta, és Az ember származásá-ban (1871) válaszolt az „ünnepelt” műre. Darwin nem látta tisztán Millnek az erkölcs öröklött vagy szerzett mivoltával kapcsolatos álláspontját, és William fiától kért segítséget, aki azt mondta apjának, hogy Millnek „az egész kérdésről rettentő ködösek az elképzelései” (R. Richards 1987, 209. o.). De az eféle eltérésektől eltekintve Darwinról és Millről azt tartották (helyesen), hogy osztoznak egymás naturalizmusában, és az égi fogantyúk védelmezői ennek megfelelően mindkettejüket ledorongolták. Közülük a legfigyelemreméltóbb St. George Mivart, aki a következőket hangoztatta: ...az emberek abszolút és megváltoztathatatlan szabálytudattal élnek, mely törvényesen követeli meg a szükségszerűen felsőbb és abszolút tekintélynek való engedelmességet - más szóval, olyan intellektuális ítéleteket alkotunk, melyekből az következik, hogy létezik egy etikai eszménykép az ítélő elmében. [Mivart 1871, 79. o.] Erre a hangzatos nagyképűsködésre valószínűleg nincsen jobb válasz Darwin e fejezet elején idézett szavainál. De voltak megfontoltabb kritikák is, és a Mill torkának szegezett egyik leggyakoribb kérdés ez volt: „A hasznosság védelmezői gyakran találják magukat abban a helyzetben, hogy válaszolniuk kell az eféle ellenvetésekre: a cselekvést megelőzően nincs idő arra, hogy az ember méricskélje és mérlegre tegye egy tett általános boldogságra gyakorolt hatásait” . Válasza igencsak heves volt: Az emberek igazán felhagyhatnának az eféle bolond beszéddel, melyet más gyakorlati ügyekkel kapcsolatban nem is említenének és meg sem hallgatnának. Senki sem állítja, hogy a navigáció mestersége nem az asztronómián alapul, csak azért, mert a tengerészek nem várhatnak arra, hogy kiszámítsák a Hajózási Almanachot. Lévén racionális teremtmények, ezért úgy mennek ki a tengerre, hogy azt már előre kiszámították; és minden racionális lény úgy hajózik ki az élet tengerére, hogy döntéseiket a jó és rossz közös kérdései, illetve a bölcsesség és ostobaság jóval nehezebb közös problémái alapján hozzák meg. És ezt, mindaddig míg az előrelátás emberi tulajdonság lesz, feltételezhetően folytatni is fogják. [Mill, 1861, 31. o.] E fennhéjázó visszavágás számos - ha nem a legtöbb - etika teoretikus kegyeit nyerte el. Valójában azonban azt a problémát igyekezett a felszínen megoldani, mely egyre nagyobb méretűvé dagadt a figyelmes vizsgálódás során. Az ellenzők annak a különös félreértésnek a hatása alatt álltak, miszerint az etikai gondolkodás rendszerének működnie kellene, és azt a megfigyelést tették, hogy Mill rendszere - a legjobb esetben is - rendkívül használhatatlan. Ez nem érv, válaszolt Mill: az utilitarizmusnak gyakorlatiasnak kell lennie, csak nem oly módon... Igazi szerepe az, hogy erkölcsi gondolkodók gondolatmeneteinek hátteréül szolgáljon. Ugyanakkor e szerep (melyre nem csak az utilitáriánusok törekedtek) valahogy mégiscsak rosszul meghatározottnak és ingatagnak bizonyul. Vajon mennyire kellene gyakorlatiasnak lennie az etikai gondolkodás rendszerének? Mire szolgál egy etikai elmélet? A vélemények hallgatólagos különbségei tetézték a későbbiekben kialakuló vita eldöntetlenségét és ehhez még hozzájárult az, hogy a szószólók bizonyos mértékben félreértették a vita lényegét. Mivel a filozófusok legtöbbször nyugodtan mellőzik a valós időben zajló döntéshozatal problémáit (vagyis azt a rideg tényt, hogy mindannyian végesek és feledékenyek vagyunk, és igyekeznünk kell az ítéletekkel), így azt voltaképpen egy olyan gépezet létező, de figyelmen kívől hagyható apró, töredékes részének tekintik, melynek éppen a tervrajzát igyekeznek megrajzolni. Olybá tűnik, mintha két diszciplína létezne: egyik maga az etika, ami magára vállalja azoknak az elveknek a kiszámítását, melyek azt határozzák meg, hogy miként kell cselekednie egy ideális cselekvőnek az összes lehetséges helyzetben. A másik kevésbé izgalmas, s ez „Az erkölcsi elsősegély, avagy mit kell tenni, amíg a filozófia doktora megérkezik” „pusztán gyakorlati” diszciplínája, ami azt mondja meg durvára csiszolt fogalmak közé szorítva, hogy miként kell azonnali döntéseket hozni az idői nyomás alatt. A filozófusok elismerik, hogy a gyakorlatban olyan fontos szempontokat hagyunk figyelmen
kívül, melyeket igazán nem szabadna mellőznünk, továbbá azt is belátják, hogy gondolkodásunk erkölcsileg nem igazolható módon ezernyiféleképpen elfogult és részrehajló. Elvileg viszont, azt kellene tennünk, amit az (egyik vagy másik) ideális elmélet mond arról, hogy mit is kellene tennünk. A filozófusok ezek után, nem éppen oktalanul, arra kezdtek összpontosítani, hogy pontosan meghatározzák, mi is az ideális elmélet. Tagadhatatlan, hogy az idealizáláson keresztül történő szándékos leegyszerűsítés a filozófiában és a tudományokban is gyümölcsöző tud lenni. Egyszerűen szólva, túlságosan is bonyolult e piszkos kis részletek felől elméletieskedni. A feladat inkább annak eldöntése (mivel minden idealizáció stratégiai választás), hogy mely idealizációk képesek igazán némi fényt vetni az erkölcsiség természetére, és melyek térítenek el bennünket a szórakoztató tündérmesék világába. Igen könnyű elfelejteni, hogy valójában mennyire kivitelezhetetlenek az etikaelméletek, de életszerűvé tehetjük az igazságot, ha rávilágítunk arra a metaforára, amit Mill kora technológiájából emelt ki. A Hajózási Almanach egyfajta évente kiszámított és megjelentetett táblázat, pontosabban a táblázatok könyve, amelyből bárki könnyedén és simán kiszámíthatja a Nap, a Hold, a bolygók és a főbb csillagok helyzetét a következő év minden egyes másodpercére. Ennek pontossága és bizonyossága mind a mai napig az emberi előrelátás erejének ösztönző példáját képviseli, ugyanis ezt egy tudományos rendszer keretein belül dolgozták ki és egy elégséges mértékben rendszerezett témára irányították. Egy épeszű tengerész valóban képes volt kalandozni e gondolatrendszerrel felfegyverkezve úgy, hogy bízhatott abbéli képességében, hogy a navigációról pontosan informált valós idejű döntéseket tud hozni. Az asztronómusok által tervezett gyakorlati módszerek ténylegesen működnek. Vajon van-e az utilitáriánusoknak hasonló termékük, amit a széles nyilvánosság elé tárhatnának? Úgy tűnik, hogy Mill eleinte emellett kardoskodott. Manapság hozzáedződtünk a tucatnyi magas szintű technológián alapuló rendszer - költség-haszon elemzés, számítógépalapú szakértői rendszerek, stb. - felől érkező fellengzős kijelentésekhez, és mai szemléletünk szerint feltételezhetjük, hogy Mill egy kis önreklámozást is csapott: azt sugallta, hogy az utilitarizmus fel tudja mutatni azt az erkölcsös embert, aki üzembiztos döntéshozó segélycsomaggal rendelkezik. („Elvégeztük Önnek a nehéz számításokat! Csak annyit kell tennie, hogy kitölt egy egyszerű nyomtatványt.”) Jeremy Bentham, az utilitarizmus atyja minden bizonnyal az emlékezetet alaposan megdolgoztató „boldogító kalkulus ”-ra pályázott, ami pontos mása a tengerészkapitányok emlékezetébe vésett égi navigáció gyakorlati rendszereinek. V. Eljárás bármely tett vagy esemény tendenciájának felbecsülésére. Hogy tehát pontosan számba vehessük bármely olyan tett általános tendenciáját, mely által egy közösség érdekei érintve vannak, a következőképp kell eljárnunk. Kezdjük bármely személlyel azok közül, kiknek érdekei a legközvetlenebbül tűnnek érintettnek általa, és vegyük számba: 1. Minden olyan megkülönböztethető élvezet értékét, melyet e tett a jelek szerint először létrehoz. 2. Minden olyan fájdalom értékét, melyet a jelek szerint először létrehoz. 3. Minden olyan élvezet értékét, melyet a jelek szerint az első után hoz létre. Ez alkotja az első öröm termékenységét és az első fájdalom tisztátalanságát. 4. Minden olyan fájdalom értékét, melyet a jelek szerint az első után hoz létre. Ez alkotja az első fájdalom termékenységét és az első élvezet tisztátalanságát. 5. Adjuk össze valamennyi élvezet összes értékét egyfelől és valamennyi fájdalomét másfelől. Ha az egyenleg az élvezet oldalára billen, ez fogja adni a tett egészében véve jó tendenciáját, az egyes személy vonatkozásában; ha a fájdalom oldalára, egészében véve rossz tendenciáját. 6. Vegyük most számba azon személyek számát, kiknek érdekei a jelek szerint figyelembe veendők; és ismételjük meg a fenti folyamatot mindegyikük vonatkozásában. Adjuk össze a tett jó tendenciáinak fokozatait kifejező számokat mindazon személyek vonatkozásában, akik tekintetében tendenciája egészében véve jó: végezzük el azt ismét minden egyes egyén vonatkozásában, akiket illetően tendenciája egészében véve rossz. Nézzük az egyenleget; mely ha az élvezet oldalára billen, megadja a tett általános jó tendenciáját, tekintettel az érintett személyek teljes számára vagy közösségére; ha a fájdalom oldalára, általános rossz tendenciáját, tekintettel ugyanezen közösségre. Bentham kedélyesen nagyétkű s mohó redukcionista - korának B. F. Skinnere - volt és a
gyakorlatiasság e mítosza a kezdetektől az utilitarizmus retorikájának részét képezte. Mill esetében viszont már az „elvileg”, de nem gyakorlatilag kiszámítható kerül az előtérbe, s ez az elefántcsonttoronyba történő visszavonulás kezdetét jelenti. Mill eszméje például az volt, hogy a mindennapi moralitás megközelítőleg legjobb szabályai és lelkifröccsei (azok az előírások, melyekről az emberek valóban eltöprengtek lázas mérlegeléseik során) a teljesen kidolgozott, rendszerezett utilitáriánus módszer hivatalos elismerését is elnyerik. Az átlagos racionális cselekvő ezekbe vetett hitét, mely hit a kulturális emlékezetben felhalmozódott sok emberöltőnyi tapasztalaton alapul, az elméletből történő formális levezetés útján lehetne („elvileg”) igazolni. Ilyen levezetést azonban soha nem sikerült megvalósítani.176 Nem nehéz meglátni, hogy miért nem. Szélsőséges esetben ugyanis valószínűtlen az, hogy létezhet bármilyen kivitelezhető algoritmus arra a teljes körű költség-nyereség analízisre, amit az utilitarizmus (vagy bármely más „következményelvű” elmélet) megkövetel. Miért? Azért, amit Three Mile Island hatásnak nevezhetnénk. Jó vagy rossz dolog volt-e a nukleáris üzem beolvadása a Three Mile Island-nél? Ha az események folyamatának tervezése során a beolvasztás p valószínűségű fejleményével találkozunk, akkor mekkora súllyal kellene azt beszámítani? A negatív kimenet elkerülésére kellene ügyelni, vagy a pozitív kimenetet kellene körültekintően elősegíteni?177 Még nem mondhatunk igent, és nem világos, hogy akármilyen hosszú idő alatt meg is fog születni a válasz. (Vegyük észre, hogy ez nem az elégtelenül pontos mérés problémája. A kimenethez rendelendő érték pozitív vagy negatív ismertetőjelét nem tudjuk meghatározni.) Hasonlítsuk össze az itt felmerülő problémát a sakkprogram tervezőinek problémájával. Feltételezhető, hogy ahogy az etikai döntéshozatal technikáinál felmerülő valós idői nyomás problémájára válasz születik, úgy kezelik a sakkban is az idői nyomást: heurisztikus keresésinyírási technikákkal. Az életben azonban nincsen matt, nincs olyan pont, melynél határozott pozitív vagy negatív eredményt kapunk, amiből visszamenőleges elemzéssel kiszámíthatjuk az út során felmerülő lehetőségek aktuális értékét. Milyen mélységbe kell tekinteni egy helyzet súlyozása előtt? A sakkban, ami az 5. rétegből jól néz ki, az a 7. rétegből végzetesnek fest. A heurisztikus keresési eljárások esetében lehetséges arra beállítani azokat, hogy (nem meghatározott mértékben) a lehető legkisebbre csökkenjen az elővételezett lépések téves kiértékelésének problémája. Vajon megcélzandó pozitív jövőbeni helyzet-e az ellenfél bábujának bejósolt leütése vagy pedig az ellenfél brilliáns áldozatcselének kezdete? E kérdés megoldásában a nyugalom elve segít: mindig néhány lépéssel nézzünk túl a cserék izgalmán, hogy mi is lesz a helyzet a táblán, amikor az izgalom elült. A valós életben azonban nem létezik ennek megfelelő bizalmat érdemlő elv. Three Mile Island-et követő több mint egy évtizedes konszolidáció és nyugalom után még mindig fogalmunk sincs arról, hogy ami történt, azt mindent figyelembe véve a jó vagy rossz dolgok közé számítsuk. Ama gyanú, hogy nincsen biztos és meggyőző megoldás az ilyen zsákutcákra, régóta ott rejtőzik a következményelvűség kritikájának zavaros felszíne mögött. E következményelvűség számos szkeptikus szemében olyannak tűnik, mint a „Vásárolj olcsón és add drágán” üres részvénypiaci tanács alig leplezett változata, ami elvileg nagyszerű ötlet, csak mint követendő tanács bizonyul rendszeresen használhatatlannak.178 176 E területen valószínűleg Axelrod (1984) jutott valamilyen „eredmény”-re a Szemet Szemérttel, de amint ő is rámutat, a szabály igazolható erényei olyan körülményeket tételeznek fel, melyek kizárólag időlegesen - és ellentmondásosan - valósulnak meg. Értelmes emberek a végtelenségig vitatkozhatnak az olyan feltételről, mint például, hogy „kielégítően nagy”-nak kell lennie a „jövő árnyéká”-nak. 1774. Three Mile Island egy közel nukleáris katasztrófa volt az U. S. A. keleti részén. Hogyan lehetett volna Three Mile Island jó dolog? Azáltal, hogy e katasztrófaközeli helyzet úgy kongatta volna meg a vészharangot, hogy bennünket a sokkal rosszabb Csernobilhez hasonló balesetektől kímél meg. Biztos, hogy sokan buzgón reménykednek egy ilyen esemény bekövetkeztében és igen csak tennének lépéseket ennek érdekében, ha abban a helyzetben lennének. Ugyanaz az erkölcsi gondolatmenet, ami Jane Fondát a Kína-szindróma című film (egy nukleáris erőmű katasztrófa közelben) elkészítésére vezette, más körülmények között élő embert a Three Mile Island megalkotásához vezetheti. 1785. Judith Jarvis Thomson azt az ellenvetést tette („Az erkölcsi elsősegély kézikönyv” kommentárjában 1986 november 8.-án Ann Arbor-ban), hogy szigorúan véve sem a „Vásárolj olcsón és add drágán” sem következményelvű megfelelője a „Tégy több jót, mint rosszat” nem üres. Mindkettő tartalmaz valamilyen előfeltételezést a végső jóról, mondván az előző rossz tanács lenne annak számára, aki pénzt szeretne veszíteni, az
Így az utilitáriánusok nemcsak, hogy soha nem gyakorolták speciális etikai választásaik meghatározását azzal, hogy az (összes) alternatíva várható hasznosságát kiszámolták volna (mivel nincs idő rá, mint azt az eredeti ellenzőnk megjegyezte), de soha nem érték el ama részleges eredmények állandó utólagos levezetéseit (Mill szavaival „jelzőkarókat és útjelzőtáblákat”) sem, melyeket kapásból kihasználnák azok, akiknek a „gyakorlati jelentőségű ügyek”-kel kell megbirkózniuk. Mi a helyzet ezek után az utilitáriánusok fő vetélytársaival, a különböző típusú kantiánusokkal? Retorikájuk szintén nagyrészt az utilitáriánusoknak címzett gyakorlatiatlanság vádján keresztül üdvözli a gyakorlatiasságot.179 Ám mit helyeznek a kantiánusok a kidolgozhatatlan következményelvű számítások helyébe? Valamilyen maximakövetést (amit gyakran szabályimádatnak is gúnyolnak), mint például amit Kant hívott segítségül a kategorikus imperatívusz fogalmában: Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elvéül szolgálhasson. Minden dolog megoldására a kanti döntéshozatal során jellegzetesen más idealizációk - a valóságtól más irányokba való eltérések - jelennek meg. Például, hacsak nincs kéznél valamilyen deus ex machina - a szertartások gyakorlatias mestere, aki javaslatokat sugdos az Olvasó fülébe -, akkor egyáltalán nem világos, hogy miként kellene az Olvasónak kitalálnia azt, hogy hol húzza meg a tervezett cselekedetek „maximái”nak határait, mielőtt a kategorikus imperatívusz lakmuszpróbája alá vetné őket. Olybá tűnik, hogy a maximajelöltek tárháza kimeríthetetlen. Az etikai problémák megoldására kitalált űrlapkitöltős módszer ósdi benthami reménye minden bizonnyal éppoly idegen a modern kantiánusok, mint a kifinomult utilitáriánusok szellemétől. Úgy tűnik, hogy minden filozófus egyetértésre juthat afelől, miszerint az igazi erkölcsi gondolkodás belátást és képzeletet igényel, és azt nem lehet valamilyen recept átgondolatlan alkalmazásával megvalósítani. Mill írja (1871, 31. o.) még mindig rettentő dühösen, hogy „Bármely etikai normáról könnyedén bebizonyíthatjuk, hogy rosszul működik, ha feltesszük, hogy egyetemleges ostobaság kapcsolódik hozzá.” Ez az apró retorikai fogás viszont ellentétben áll korábbi analógiájával, miután a gyakorlati navigáció rendszereit illető jogos állítások egyike az volt, hogy azt bármely idióta képes elsajátítani. Ezeket nem valamiféle sokkoló vádindítványnak szánom, csak azt szeretném, hogy emlékezzünk arra, ami teljességgel nyilvánvaló: az etika semmilyen lenyűgöző rendszere sem vált komputációsan könnyen alkalmazhatóvá - még közvetett módon sem - a való világ erkölcsi problémáira. Ennélfogva, noha nem szűkölködtünk a sajátos szokások, intézmények, gyakorlatok, és cselekedetek melletti utilitáriánus (kantiánus, és szerződéselvű, stb.) érvekben, ezeket - az idealizáló feltevéseiket illetően - kemény ceteris paribus kikötésekkel és valószínűségi állításokkal korlátoztuk. E korlátok arra vannak tervezve, hogy leküzdjék a számítás kombinatorikai robbanását, ami akkor fenyeget, amikor valaki valóban megkísérel (az elmélet szerint meg kell kísérelnie) mindent figyelembe venni... És mint érvek - nem mint levezetések - mind ellentmondásosak (ami nem azt jelenti, hogy egyikük sem lehetett helytálló a végső elemzés során). Azért, hogy jobban megismerjük a tényleges erkölcsi gondolkodáshoz hozzájáruló nehézségeket, vessünk fel egy aprócska erkölcsi problémát és lássuk, mit is tudunk azzal kezdeni. A felvázolt probléma szokatlan részletei ellenére hétköznapi jellegű. utóbbi pedig nem felelne meg minden erkölcsös gondolkodású ember végső céljainak. Az utóbbi példának okáért versenyre kelhet azzal a tanáccsal, amit a Kalóz király ad a Penzance kalózaiban önmagát „kötelesség szolgája”nak kikiáltó Fredericknek: „Hogyne cimbora, tedd mindig kötelességed - és próbálj szerencsét a következményekkel!” Egyik jelszó sem teljesen üres. 179 Onora O'Neill (1980) az a kantiánus, aki sajátos világossággal és lendülettel hangsúlyozza az utilitáriánusokkal szemben a gyakorlati kiszámíthatatlanság vádját. Kimutatja, hogy két utilitáriánus Garrett Hardin és Peter Singer ugyanazzal az információval miként érkezik el az éhínség könnyítésének szorító erkölcsi dilemmájában ellentétes megoldáshoz: drasztikus lépésekkel meg kell akadályoznunk azt, hogy az éhínség áldozatait rövidlátó módon tápláljuk (Hardin), illetve drasztikus lépéseket kell tennünk, hogy napjaink éhezőit élelemmel lássuk el (Singer). Részletesebb tárgyalását lásd O'Neill 1986. Bernard Williams független kritikus, aki azt állítja (1973, 137. o.), hogy az utilitarizmusnak hihetetlen mennyiségű empirikus információra van szüksége az emberek preferenciáiról, miközben ezen információk nemcsak, hogy nagyrészt hozzáférhetetlenek, de fogalmi nehézséggel is terheltek. Ezt viszont egy utilitarista csak technikai vagy gyakorlati nehézségnek tartja és olyan szemléletet vagy tudatállapotot részesít előnyben, melyben még az áthidalhatatlan technikai nehézség is kívánatosabb az erkölcsi tisztátalanságnál. Semmi kétség ez kevésbé riasztó. (Az a tudatállapot valóban mélyen zavart...)
2. A pályázat elbírálása Képzeljük el, hogy az Olvasó egy filozófiatanszék vezetője és ezt a tanszéket választották meg egy bőkezű hagyaték kezelésére: nyílt versenyben egy tizenkét éves ösztöndíjat kell kiosztani az ország legígéretesebb egyetemet végzett filozófiaszakosának. Annak rendje és módja szerint meghirdeti a díjat és pályázati feltételeit a Filozófiai Újságban, majd a legnagyobb döbbenetére a határideig 250 000 szabályos, hosszadalmas iratcsomókkal, munkákkal és ajánlólevelekkel megtűzdelt pályázat érkezik. Egy gyors elemzés során rájön arra, hogy ha meg akar felelni a jelöltek határidőre történő elbírálása kötelezettségének, akkor az nemcsak az elsődleges oktatói hivatása teljesítésében akadályozná meg a tanszéket, de - az adminisztráció és pótlólagos munkaerők kifizetése miatt - magát az alapítványt tenné tönkre. Következésképpen az értékelő munka hiábavalóvá válna, és senki sem nyerne semmit. Mit lehet tenni? Ha felmérte volna az ösztöndíj iránti keresletet, akkor szorosabb feltételeket alakított volna ki, amihez most már késő: a 250 000 jelentkező mindegyikének joga van az egyenlő elbírálásra, és mivel elvállalta a pályázat kezelését, azzal együtt a legjobb pályázó kiválasztásának kötelezettségét is magára vállalta. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy készpénznek kell venni a jogok és kötelezettségek e megfogalmazását. Ha Önnek ez számít, akkor dolgozza át a probléma felvázolását az ismertetett pályázati feltételek megsértésének összesített hasznavehetetlenségének szempontjából. Azt akarom csak mondani, hogy bármi legyen is etikai meggyőződése, kutyaszorítóban találná magát.) Mielőtt továbbmenne, töltsön el egy kis időt azzal, hogy kiterveli a saját megoldását (és legyen oly kedves mellőzze a technológiai umbuldákat). Amikor munkatársaimnak és tanítványaimnak előadtam e problémát, azt találtam, hogy egy rövid kidolgozási időszak után a kevert stratégia valamilyen válfajával álltak elő: (1) válasszuk ki a kiválóság kisszámú könnyen ellenőrizhető és nem teljesen jellegtelen kritériumát - mint például a tanulmányi átlagot, a teljesített filozófiai kurzusok számát, az iratköteg súlyát (kizárva a túl könnyűeket és a túl nehezeket) - és ezt használjuk az első szűrőnek; (2) a fennmaradó jelöltek között húzzunk sorsot, amivel véletlenszerűen lecsökkentjük a készletet a befutók kezelhető mennyiségű számára - mondjuk ötvenre vagy százra; (3) végül ezek iratkötegét a kuratórium tagjai körültekintően átvizsgálják, majd szavaznak a nyertesre. Kétségtelen, hogy ezzel az eljárással nagyon valószínűtlen, hogy a legjobb jelölteket találjuk meg. Igen valószínű, hogy néhány vesztes, ha kapna egy napot, akkor meg tudnák győzni a kuratóriumot, hogy nyilvánvalóan jobbak a kiválasztott nyertesnél. De az Olvasó visszavághatna, hogy „hát ez pech, viszont minden tőlem telhetőt megtettem”. Természetesen igencsak lehetséges, hogy elveszítené a pert, de még mindig helyénvalóan azt érezné, hogy abban az időpontban nem találhatott volna jobb megoldást. E példa felnagyítva és kimerevítve illusztrálja a valós idejű döntéshozatal általános vonásait. Először is ott van az, hogy fizikailag lehetetlen az adott idő során „mindent figyelembe venni”. Vegyük észre, hogy a „minden” nem a világon minden egyes dolgot vagy mindenkit, hanem csak a 250 000 rendelkezésre álló iratcsomóban levő „minden”-t jelenti. Az összes szükséges információ a „kis-ujjaiban” van, szükségtelen további kutatásokat végezni. Másodszor, ott van a másodrendű szűrőszabályok könyörtelen és ellentmondást nem tűrő használata. Senki sem gondolja, hogy a tanulmányi átlag a tehetség megközelítően jó indikátora, habár valószínűleg jobb az iratcsomó súlyánál, és nyilvánvalóan jobb a vezetéknevet alkotó betűk számánál. Az alkalmazás könnyedsége és a megbízhatóság valahogy kölcsönösen kizárják egymást, és ha senkinek sem jut gyorsan eszébe könnyen alkalmazható kritérium, melyben valamelyest lehet bízni, akkor jobb kizárni az (1) lépést, és egyenesen továbblépni a sorshúzáshoz. Harmadsorban a sorshúzás képviseli a kontrollról, a feladat egy részéről való részleges lemondást, és azt, hogy valami más - a természet vagy a véletlen - veszi át a hatalmat úgy, hogy az eredményért még mindig felelősek maradunk. (Ez az ijesztő része.) Negyedsorban, ott van az a fázis, ahol Ön igyekszik valami bemutathatót kimenteni e vad eljárásból. Miután túlegyszerűsítette a feladatát, azért számít az önellenőrzés metaszintű folyamatára, hogy valamilyen mértékben kijavítsa vagy helyreállítsa vagy továbbfejlessze a
végeredményt. Ötödrészt, végtelen kiszolgáltatottság rejlik az arról szóló utólagos találgatásban és bölcselkedésben, hogy mit is tehetett volna - viszont ami megtörtént, az megtörtént. Az eredményt hagyja magára, és továbbmegy más dolgok irányába. Az élet rövid. A fentiekben leírt döntési folyamat annak az alapvető mintának egy példája, amit Herbert Simon (1957, 1959) elemzett, és aki ezt „kielégítő vállalás”-nak nevezte el. Vegyük észre, hogy a minta egy fraktálgörbéhez hasonlóan önmagát ismétli, amint megyünk végig lefelé az aldöntéseken és az al-aldöntéseken addig, amíg a folyamat láthatatlanná nem válik. E probléma megvitatására összehívott tanszéki értekezleten (a) mindenki javaslatok tömkelegével áll elő - többel, mint amire a rendelkezésre álló időből futja, így (b) az elnök ellentmondást nem tűrővé válik, és úgy dönt, hogy nem vesz figyelembe jó néhány tagot, akiknek természetesen igencsak lehetnek jó ötleteik, majd (c) egy rövid nyílt „vita” után, mely során mivel mindenki mondhat mindent - az időzítés, a terjedelem, és a hangszín többet nyomhat a latba, mint maga a tartalom, (d) az elnök megkísérli a vitát összefoglalni úgy, hogy néhány olyan fontos eseményt emel ki, amelyek valahogy kulcsfontosságúnak tűntek. A következőkben ezek erősségei és gyengeségei már rendszerezettebb formában kerülnek megvitatásra, majd következik a szavazás. Az értekezlet után (e) vannak még azok, aki azt gondolják, hogy jobb nyírási szabályokat is lehetett volna találni, illetve, hogy a tanszék adhatott volna magának időt kétszáz döntős kiértékelésére (vagy le kellett volna szűkítenie a számukat húszra), stb., de ami történt, az megtörtént. Fontos leckét tanultak meg arról, hogy miként kell együttélni munkatársaik optimum alatti döntéshozatalaival, és miután néhány percig vagy néhány óráig élvezkednek az utólagos bölcselkedésben, felhagynak vele. „Így akkor nekem is le kell erről mondanom?” kérdezi az Olvasó, éppúgy, mint a nyílt vita közepén, amikor az elnök nem fordult Önhöz. A feje csak úgy nyüzsgött abban a pillanatban (a) azoktól az indokoktól, hogy miért ragaszkodik ahhoz, hogy meghallgassák, amik versengtek azokkal, hogy miért is kellene csendben egyetértenie a kollégáival, és mindezek versenyeztek azzal az erőfeszítésével, hogy kövesse mások mondandóját, és így tovább. Annyi információ, hogy már nem fért el a kisujjában, így (b) gyorsan, önkényesen, és átgondolatlanul kizárta néhányukat - a legfontosabb szempontok mellőzését kockáztatva - majd (c) feladta az arra irányuló próbálkozásokat, hogy a gondolatait kontrollálja, lemondott a metakontrollról és hagyta, hogy gondolatai arra menjenek, amerre csak mennek. Egy kis idő után, valahogy (d) újra felvette a kontrollt, kísérletet tett arra, hogy a nyílt vita során előtörő anyagot valamiképpen rendezze és kidolgozza, és hagyta veszni a döntést - állandó kétségek között gyötrődve és a sajnálattal játszadozva, de mivel Ön bölcs, ezért ezekre is vállát vonja. És pontosan hogyan fogott hozzá, hogy elzavarja azt a tünékeny és ki nem mondott apró csodálkozást („Nekem is le kell erről mondanom”)? Itt a folyamatok láthatatlanná válnak az introspekció számára, de ha az ilyen gyors „döntéshozatal” és a „problémamegoldás” kognitív tudományi modelljeit nézzük - a percepció és nyelvi megértés tudattalan folyamait -, akkor szakaszaink további csábító analógiáit látjuk a heurisztikus keresés és problémamegoldás különböző modelljeiben.180 Amint ebben a könyvben ismételten látjuk, az idői nyomás alatt álló döntéshozatal mindvégig ilyen. A kielégítő vállalás még a döntéshozó ágens rögzített biológiai felépítésén túlra is kiterjed, azokra a felépítés „döntések”-re is, melyekkel az anyatermészet érte be, amikor minket és más organizmusokat tervezett. E szerkezet biológiai, pszichológiai, és kulturális megnyilvánulásai között létezhet valamilyen többé-kevésbé meghatározott határvonal, de a struktúrák, illetve erejük és gyengeségeik, nemcsak alapvetően azonosak, hanem a „tanácskozás” sajátos tartalmai sincsenek valószínűleg egy szintre bezárva az egész folyamat során, hanem vándorolhatnak is. Alkalmas ingerlés hatására például elő lehet kotorni gyakorlatilag ingerküszöb alatti gondolkodást és át lehet emelni tudatos megfogalmazásba és megítélésbe „intuíció” lesz belőle - majd ki lehet úgy fejezni, hogy mások is fontolóra tudják venni. Ha a másik irányba indulunk, akkor egy cselekvésnek egy bizottságban visszatérően emlegetett és vitatott indítéka végső fokon „magától értetődő” - legalábbis feltűnésmentes - lehet, viszont a 180 Természetesen nem lényeges az öt szakasz idői rendezése. A véletlenszerűen kutatott keresési fák önkényes nyírása, az eredmények részleges és nem optimális kiértékelése nyomán kioldódó döntés, és az utólagos találgatások elnyomása nem szükségszerűen követi időrendben az általam vázoltakat. Az ezen a szinten levő folyamatokat az emberi tudatosság Többszörös Vázlatok modelljében fogalmaztam meg Dennett 1991a.
jóval az ingerküszöb alatti műveletekkel továbbra is formálhatja az egyén és a csoport gondolkodását a folyamat során. Donald Campbell (1975) és Richard Dawkins (1976, 11. fej.) fejtette ki, hogy a kulturális intézményeket időnként úgy lehet értelmezni, mint amelyek a természetes szelekció „döntései”-nek az ellensúlyozásai vagy helyesbítései. A kielégítő megoldás keresésének alapvető mivolta, vagyis az a tény, hogy ez az alapszerkezete minden valódi erkölcsi, bölcseleti, gazdasági, vagy akár evolúciós döntéshozatalnak, egy jólismert és zavaróan bizonytalan állítást eredményez, s ez számos helyen megbénítja az elméletet. Kezdjük azzal az észrevétellel, hogy pusztán az az állítás, miszerint e struktúra alapvető, nem szükségszerűen egyenlő annak kijelentésével, hogy ez a lehető legjobb. E következtetés viszont minden bizonnyal kapott ösztönzést - és egyben ösztönző is. Emlékezzünk csak, e feltárást azzal kezdtük, hogy vettünk egy erkölcsi problémát és megpróbáltuk megoldani: kísérletet tettünk a jelöltek értékelésének helyes (alátámasztott, védhető, épkézláb) eljárásának megtervezésére. Tételezzük fel, hogy a korlátokat figyelembe véve az általunk tervezett rendszer körülbelül annyira jó, amennyire csak lehetséges. Racionális ágensek egy csoportja - jelesül mi - úgy döntött, hogy az eljárás megtervezésének ez a helyes útja, és alapos indokaink vannak azoknak a jellegzetességeknek a kiválasztására, melyeket ténylegesen ki is választottunk. E genealógiával a hátunk mögött vehetjük a bátorságot, hogy kinyilvánítsuk, miszerint ez az optimális tervezet: az összes lehetséges tervezet legjobbika. E nyilvánvaló önhittséget azon nyomban rám lehetett fogni, amint felállítottam a problémát, mivel nem tettem javaslatot annak megvizsgálására, hogy miként kellene bárkinek is erkölcsi döntéseket hoznia azáltal, hogy szemügyre veszi azt, hogy ténylegesen miként hozunk bizonyos erkölcsi döntéseket? Kik vagyunk mi, hogy az iramot diktáljuk? Rendben, fel lehet hozni ezeket az ellenvetéseket. De ki másban kellene bíznunk? Ha nem hagyatkozhatunk saját jó véleményünkre, akkor úgy tűnik, hogy el sem tudunk indulni: Következésképpen az, amit és ahogy gondolunk, szolgál bizonyítékául a racionalitás elveinek, annak, mit és miként kellene gondolnunk. Ez önmagában a racionalitás módszertani elve. Hívjuk ténynorma elvnek. Mi a ténynorma elvet alkalmazzuk (implicite), amikor azt igyekszünk meghatározni, hogy mit vagy miként kellene elgondolnunk. Merthogy gondolkodnunk kell, mindennek során. És hacsak nem tudjuk azt gondolni, hogy amit és ahogy gondolunk az helyes - és ami így bizonyítékául szolgál, hogy mit és miként kellene gondolnunk - akkor nem tudjuk meghatározni, hogy mit vagy miként kellene gondolnunk. [Wertheimer 1974, 110-11. o; lásd még Goodman 1965, 63. o.] Ennek ellenére az optimalitás igények levegővé válhatnak. Egyáltalán nem kerül nagy merészségbe annak szerény megengedése, hogy az adott korlátok között ez volt a legjobb megoldás, amivel előállhattunk. Időnként az a hibás feltételezés jelentkezik, hogy létezik vagy léteznie kell egy egyedi (legjobb vagy legmagasabb) szempontnak, ahonnan meg kell állapítani az ideális racionalitást. Vajon rendelkezik-e az ideálisan racionális ágens azzal a nagyon is emberi problémával, hogy nem képes emlékezni bizonyos döntő fontosságú szempontokra, amikor azok lennének a dilemma leghatékonyabb és leghatásosabb megoldásai? Ha kikötéseket teszünk, mint elméleti leegyszerűsítéseket, miszerint a képzeletbeli ideális cselekvőnk védett az eféle rendellenességekkel szemben, akkor nem jutunk el ahhoz a kérdéshez, hogy miként is lehet helyénvaló módon megbirkózni velük. Bármely eféle gyakorlat előfeltételezi, hogy bizonyos vonások - a „korlátok” - rögzítettek, míg mások alakíthatóak. Az utóbbiakat kell úgy formálni, hogy az előzőhöz igazodjanak. De a szempontot mindig meg lehet változtatni és meg lehet kérdezni a feltehetően alakítható vonások egyikéről, hogy vajon az ténylegesen nem rögzített-e egy helyzetben - nem korlát-e, melyhez igazodnunk kell. És a rögzített vonások bármelyikéről meg lehet kérdezni, hogy nem olyasvalami-e, amit bütykölni lehet, s talán csak a legjobban van beállítva. Ha az Erkölcsi Elsősegély Kézikönyv olvasóiról azt tételezzük fel, hogy teljesen idióták, akkor feladatunk lehetetlen. Ezzel szemben, ha azt tételezzük fel róluk, hogy szentek, akkor feladatunk túl könnyű ahhoz, hogy fényt vessen bármire is. Szemléletesen ez következik a fogoly-dilemma elméleti megvitatásában a racionalitásról felmerülő csúszós feltevésekből. Nincs semmi probléma, ha jogosan tételezzük fel azt, hogy a játékosok szentek. Elvégre a szentek mindig kooperálnak. A rövidlátó pofák mindig cser-
benhagynak, így ők reménytelen esetek. Mit tesz „az ideális játékos”? Talán, mondhatnók, a racionalitást abban látja, hogy azt a metastratégiát alkalmazza, melynek során azért vedlik át egy kevésbé ideálisan racionális játékossá, hogy együttműködjön a kevésbé ideálisan racionális játékossal, akiről úgy tudja, hogy vele feltehetően szembe néz. De ebben a helyzetben milyen értelemben kevésbé ideálisan racionális az új játékos? Hiba lenne azt feltételezni, hogy ezt az ingatag helyzetet száműzni lehet azzal, ha csak elég körültekintően végiggondoljuk mi is az az ideális racionalitás. Ez aztán tényleg panglossi tévedés. (További észrevételeket lásd Gibbard 1985 és Sturgeon 1985.) 3. Az Erkölcsi Elsősegély Kézikönyv Ezek után miként reménykedhetünk abban, hogy szabályozzuk, vagy legalábbis fejlesszük etikai döntéshozatalunkat, ha az orvosolhatatlanul idői nyomás alatt áll, heurisztikus, és rövidlátó? Arra a párhuzamra építve, ami a tanszéki értekezleten és ami bennünk történik, megérthetjük a metaproblémákat, és azt, hogy miként lehet kezelni azokat. „Éber” és „bölcs” gondolkodásmódra van szükség, vagyis olyan munkatársak kellenek, akik rendszeresen, ha nem is tévedhetetlenül, olyan viszonylatokra hívják fel figyelmünket, melyeket visszamenőleges bölcsességgel nem fogunk megbánni. Nincs értelme annak, hogy klón munkatársaink legyenek, mivel mindegyikük ugyanazt a gondolatmenetet igyekszik kiemelni, minélfogva feltételezhetjük róluk, hogy szűkagyú specialisták, és bizonyos érdekek védelmével vannak teljesen elfoglalva (Minsky 1985). Namost, miként kerüljük el a munkatársak hangzavarát? Néhány beszélgetésdugó szükségeltetik. A mérlegelések időszerű és megfelelő generátora mellett szükségünk van azok ledorongolóira is. Szükséges néhány trükk, amely tetszőlegesen véget vet a munkatársak észrevételeinek és értekezéseinek, és a folyamatban levő vita sajátos tartalmától függetlenül leállítja a vitát. Miért nem elegendő csak egy varázsszó? A varázsszavak jól működnek az MI programok vezérlés átállítóiként, de itt az intelligens munkatársak ellenőrzéséről van szó, és ők valószínűleg nem fogékonyak a varázsszavakra úgy, mintha poszthipnotikus szuggesztió hatása alatt állnának. Vagyis, a jó munkatársak megfontoltak, racionálisak, és nyitottak a specialista szűkagyúságuk emelte korlátokon belül. Ha a minket alkotó legegyszerűbb mechanizmusok ballisztikus rendszerek, mint azt az előző fejezetben állítottam, akkor legkifinomultabb alrendszereink, az adott munkatársainkhoz hasonlóan, végtelenségig vezérelhető intencionális rendszerek. Valami olyasmivel kell megfogni őket, ami a racionalitásukhoz folyamodik, miközben leállítja a további észrevételeket. A vég nélküli filozófálgatás, az alapelvek vég nélküli idézgetése és e nyilvánvalóan (és ténylegesen) teljességgel önkényes elvek igazolásának követelgetése egyáltalán nem fog megfelelni ezeknek az embereknek. Mi védhet meg valószínűsíthetően egy önkényes és valamiféleképpen másodrendű beszélgetésdugót az ilyen könyörtelenül tüzetes vizsgálódástól? Talán valamilyen meta-szokás, ami megtiltja a vitatását és a beszélgetésdugó felülvizsgálatát? Miután azonban a munkatársaink igencsak kérdezősködnek, ez vajon tényleg bölcs döntésnek számít? És vajon igazolható-e? Ráadásul biztos, hogy nem fogja mindig a legjobb eredményeket hozni és... és így tovább. Kényes egyensúlyról van szó, mindkét oldalon buktatókkal. Az egyik oldalon el kell kerülnünk azt a gondolkodásbeli hibát, hogy a megoldás a még több racionalitás, még több szabály, még több igazolás, mivel ennek az igénynek nem lehet eleget tenni. Bármilyen szokást meg lehet kérdőjelezni, és, hacsak nem adunk valamilyen nyers és végiggondolatlan befejezést e kérdésre, úgy olyan döntési folyamatot fogunk megtervezni, amely terméketlenül gyűrüzik a végtelenbe. Másfelől, a felépítésünkkel kapcsolatos semmilyen durva tény sincs túl (illetve nem kellene, hogy túl legyen) teljesen azon a hatókörön, amelyen belül ne érvénytelenítené azt a további elmélkedés.181 Nem várhatjuk el, hogy legyen egyetlen állandó megoldás az ilyen tervezési problémára, 181 Stephen White (1988) elemzi Strawson jólismert próbálkozását (1962), melyben arra tesz kísérletet, hogy „reaktív attitűdjeink” igazolásának igénye szűnjön meg annál a durva ténynél, miszerint az életmódunkkal kapcsolatban „nincsen választásunk”. Rámutat arra, hogy e beszélgetésdugó nem állhat ellen további igazolás igényeknek (melyet White elmésen közvetett úton mutat be.) Lásd még White 1991. Az etikai döntéshozatal gyakorlati problémáinak kiegészítő (és megvilágító erejű) megközelítését lásd Gert 1973.
hanem inkább bizonytalan és időleges egyensúlyt remélhetünk, azzal együtt, hogy a beszélgetésdugók hajlamosak segítő dogmák védőfalait kiépíteni, melyek önmagukban képtelenek ellenállni a kiterjedt vizsgálódásnak, viszont alkalomadtán igenis működnek, mivel cserbenhagyják és véget vetnek a latolgatásnak. íme néhány ígéretes példa: „De az több kárt tenne, mint jót.” „De az gyilkosság lenne.” „De az ígéretszegés lenne.” „De az egyenlő lenne az illető puszta eszközként történő felhasználásával.” „De az sértené egy ember jogát.” Bentham egyszer gorombán, mint „gólyalábakon járó zagyvaság”-ot utasította el a „természetes és elidegeníthetetlen jogok” tanát, és most azt válaszolhatnánk, hogy talán igaza volt. A jogokról való beszéd talán valóban gólyalábakon járó zagyvaság, de helyénvaló zagyvaság. Kizárólag azért jó, mert gólyalábakon jár, s csak azért jó, mert történetesen „politikai” erővel bír ahhoz, hogy nem meghatározatlanul, de általában „elég magasan” a meta-elmélkedések fölött maradjon, és így kényszerítő erejű „alapelv”-ként (vagyis beszélgetésdugóként) erősítse meg önmagát. Ezek után úgy tűnhet, hogy bizonyos fajta „szabályimádat” jó dolog, legalábbis a hozzánk hasonló felépítésű ágensek számára. Ez nem azért jó, mert létezik egy bizonyos szabály vagy szabálykészlet, ami bizonyíthatóan a legjobb, vagy mert az mindig a helyes választ eredményezi. Azért helyénvaló, mert ha vannak szabályaink, akkor a dolgok (valahogy) működnek. Ugyanakkor, ha nincsenek szabályaink, akkor azok egyáltalán nem működnek. De ez még nem minden - hacsaknem szószerint értjük az „imádat”-ot (pl.: az ésszerűtlen hűséget) -, mivel egyáltalán nem minősül tervezési megoldásnak kizárólag a szabályokkal rendelkezés, azok jóváhagyása vagy elfogadása.. A szabályok, az összes információ, vagy még akár a jó szándékok megléte sem elegendő önmagában a helyes cselekedet biztosításához. A cselekvőnek meg kell találnia a helyes cselekedetet és még a meggyőződése elsöprésére tervezett racionális kihívásokkal szemben is meg kell azt lépnie. A szabályok léte és erejük felismerése nem elegendő, és időnként az cselekvőnek a kevesebb is jobb lenne. Douglas Hofstadter hívja fel a figyelmet az általa „reverberáló kétség”-nek nevezett jelenségre, amit kiiktatnak az idealizált elméleti vitákból. Hofstadter „Farkasdilemmá”-jában egy „nyilvánvalóan” sima ügy fajul komoly problémává kizárólag az idő múlása és a reverberáló kétség lehetősége által. Képzelje el, hogy Önnel együtt húsz diákot választunk ki a középiskola utolsó éves osztályából. Nem tudja, hogy még kiket választunk ki. ... Csak annyit tud, hogy mindannyian egy központi számítógéphez vannak kapcsolva. Mindegyikük egy kis fülkében ücsörög, előtte egy gombbal és az üres fallal. Tíz perce van annak eldöntésére, hogy megnyomja a gombot vagy sem. Az idő lejárta után egy lámpa fog tíz másodpercig villogni, és eközben vagy megnyomja a gombot vagy tartózkodik. Az összes válasz a központi számítógépbe fut be, és egy perc múlva jönnek a következmények. Szerencsére csak jó következmények lehetnek. Ha megnyomta a gombot 100$-t kap protekció nélkül. ... Ha senki sem nyomta meg a gombot, akkor mindenki 1000$-t kap. De, ha csak egyetlen egy valaki nyomta meg a gombot, akkor a tartózkodók semmit sem kapnak. [Hofstadter 1985, 752-53. o.] Nyilvánvalóan nem nyomja meg a gombot, igaz? De mi van akkor, ha csak egyetlen ember is egy kicsit túl óvatos vagy kételkedő volt, és azon kezd el tűnődni, hogy vajon ez mindenképpen nyilvánvaló-e? Mindenki megengedné, hogy ez külső lehetőség, és mindenki elismerné, hogy mindenki megengedné. Hofstadter megjegyzi (753. o.), hogy ez olyan helyzet „melyben a kétség legkisebb fuvallata is hatalmas viharrá erősödik fel...És az egyik bosszantó dolog ebben az, hogy minél okosabb az illető annál gyorsabban és tisztábban látja meg, hogy mitől kell tartani. Egy csapat lassú észjárású barátságos ember igencsak nagyobb valószínűséggel válaszol egybehangzóan és kapja meg a nagy pénzt, mint egy csapat pengeagyú logikus, akik mind perverzen, rekurzívan, reverberálóan gondolkodnak.”182 182 Robert Axelrod hívta fel a figyelmemet arra, hogy amit Hofstadter „farkasdilemmá”-nak nevez, az formálisan azonos Jean-Jacques Rousseau a Beszélgetések az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című mű Szarvasvadászat parabolájával. A megelőzés és a nehézségek megvitatását lásd Dennett 1988b.
Amikor egy olyan világgal nézünk szembe, melyben nem ismeretlenek az efféle sanyarúságok, akkor találkozhatunk egy kis régi idők vallása iránti vágyódással, a megkérdőjelezhetetlen dogmatizmus aprócska igényével, ami ellenállóvá teszi a cselekvőket a hiperracionalitás inváziójával szemben. Az Erkölcsi Elsősegély Kézikönyv egyik célja valójában éppen az, hogy valami mást alkosson az intézkedő állam helyett. Elképzelésünk szerint ez racionális és figyelmes közönségnek szóló tanácsként fogalmazódik meg, de emellett úgy is lehet tekinteni, mint ami egyébként nem éri el célját, hacsak nincs az a hatása, hogy a célba vett ágensek „operációs rendszerét”, és nem csak az „adatokat” változtatja meg. E feladat sikeres teljesítéséhez hajszálpontosan kell megcélozni a közönséget. Így számos különböző Erkölcsi Elsősegély Kézikönyv létezhet, melyek mindegyike különböző típusú hallgatóságnál számíthat eredményességre. Ez két ok miatt is kellemetlen távlatokat nyit meg a filozófusok számára. Egyik az, hogy kesernyés akadémikus ízlésük ellenére azt sugallja, miszerint indokolt több figyelmet fordítani a retorikára és a meggyőzés más, csak részlegesen és tisztátalanul racionális eszközeire. A másik kétesen termékeny idealizáció az az ideálisan racionális közönség, akihez meggondolásait az etikus feltételezhetően címzi. Még fontosabb, hogy azt sugallja, amit Bernard Williams (1985, 101. 0.) a társadalom „átlátszóság” eszményének nevez: „nem szabad, hogy etikai intézményeinek működése attól a közösségnek a tagjaitól függjön, mely működésmódját félreérti”. Ez olyan eszménykép, mely politikailag megközelíthetetlen számunkra. Távol tartva magunkat, ahogy csak lehet, az elitista mítoszgyártástól, és az aféle álnok doktrínáktól, melyeket Williams (108. o.) „kormányzati utilitarizmus”-nak nevez, azt találhatjuk (mindenesetre ez nyitott empirikus lehetőség), hogy rendkívül szerencsések leszünk, ha bármilyen racionális és átlátszó utat lelünk innen, ahol most vagyunk, oda, ahova el szeretnénk jutni. A tájék göröngyös, és meglehet, hogy nem juthatunk el a legmagasabb csúcsokra innen, ahol most állunk. Egy erkölcsös cselekvő gyakorlati felépítésének újragondolása - az Erkölcsi Elsősegély Kézikönyv különféle változatainak megírása útján - lehet, hogy soha sem teszi lehetővé számunkra, hogy értelmet vigyünk néhány olyan jelenségbe, melyek körül hagyományos etikai elméletek legyeskednek. Egy dologgal kapcsolatban megérthetjük jelenlegi erkölcsi helyzetünket - ami alatt az Olvasó és az én saját helyzetemet értem ebben a pillanatban. Itt ül Ön és számos órát szentel a könyvemnek (nem kétséges, én is hasonlót teszek). Vajon nem kellene-e inkább mindkettőnknek pénzt gyűjtenünk az éhezőknek vagy tüntetnünk a Pentagon előtt, esetleg szenátorainknak és képviselőinknek különféle ügyekről leveleket írni? Vajon tudatosan, számítások alapján döntött úgy, miszerint eljött az ideje annak, hogy kikapcsolódjon a valós világ dolgaiból, és áttérjen egy kis olvasásnyi „off-line” üzemmódra? Vagy döntési folyamata, ha nem nagyzolás ezt mondani, sokkal inkább annak a következménye, hogy nem bütykölgetett néhány jelen „alapértelmezés”-t, és így igazából lehetővé vált, hogy mindent figyelmen kívül hagyjon, ami megzavarhatja személyes életét, kivéve a legfeldobóbb lehetőségeket, melyekhez, örömmel közlöm, odatartozik az igazán nehéz könyvek olvasása is? Ha ez így van, akkor vajon önmagában szánalomra méltó dolog-e ez, vagy valami olyasmi, ami nélkül elképzelhető, hogy mi véges lények sem tudunk meglenni? Nézzünk csak egy hagyományos próbát, amin az etika legtöbb rendszere magabiztosan megy át. Ez annak a kérdésnek a megoldása, hogy mit kellene tenni abban a helyzetben, amikor önmagában elmerülve sétálgat, és egy fuldokló ember segélykiáltásait hallja. Ez a könnyű probléma. Kényelmesen körülhatárolt, előre jól megtervezett, helyi döntés. A nehéz kérdés: hogyan jutunk el innen oda? Hogyan találhatunk igazolható módon a jelenlegi nehézségeinkből egy utat abba a viszonylagosan örömteli és nyíltan eldönthető nehéz helyzetbe? Elsődleges problémánk úgy tűnik az, hogy miközben kétségbeesve próbálunk saját dolgainkkal törődni, ezernyi segélykiáltást hallunk, melyek rengeteg információval bírnak afelől, hogy miként tehetünk szívességet. Hogyan tudna bárki is elsőbbségi sorrendet felállítani ebben a hangzavarban? Minden dolog figyelembevételének rendszerezett folyamatával, a várható nyereségek mérlegelésével és a maximalizálási kísérletekkel semmiképpen sem. És a kanti maximák tesztelésével és módszeres rendszerezésével sem: túl sok van belőlük ahhoz, hogy mindet átgondoljuk. Ennek ellenére mégiscsak eljutunk innen oda. Néhányunkat megbénít a hosszú időn keresztül
fennálló eféle határozatlanság. Mindent összevéve, meg kell oldanunk e döntési problémát azzal, hogy lehetővé tesszük az alapértelmezések végletesen „gazolhatatlan” készletét azért, hogy semmi másra ne összpontosítsunk, csak jelenlegi tervünkre. Azon alapértelmezések csak egy elkerülhetetlenül zűrzavaros heurisztikus folyamat során szűnhetnek meg, ahol a terhek zömét önkényes és megvizsgálatlan beszélgetésdugók hordozzák. Ez a küzdőtér természetesen elősegíti a dolgok eszkalációját. Figyelmünk szigorúan korlátozott terjedelme miatt azok problémája, akik azt szeretnék, hogy az általuk előnyben részesített gondolatokat vegyük figyelembe, lényegében a reklám, vagyis a jó szándékú figyelem felkeltésének a problémája. E mémek közötti verseny ugyanazt a problémát jelenti akkor is, ha a politika nagyléptékű küzdőterében, és ha a személyes megfontolás bizalmas arénájában szemléljük. Ennélfogva további vizsgálódást érdemel az etikai vita hagyományos receptjeinek, mint a figyelem irányítóinak, vagy az erkölcsi képzelet szokásainak formálóinak, a par excellence metamémeknek a működése. TIZENHETEDIK FEJEZET - Darwin veszedelmes gondolata felől szemlélve az etikai döntéshozatal kevés reménnyel kecsegtet, hogy valaha is felfedezzük a helyes cselekvés algoritmusát vagy receptjét. De ez nem a kétségbeesés ideje. Rendelkezünk azokkal az elmeeszközökkel, melyek szükségesek önmagunk tervezéséhez és újratervezéséhez, melynek során állandóan jobb megoldásokat keresünk a saját magunk által önmagunk és mások számára teremtett problémákra. TIZENNYOLCADIK FEJEZET - Végére érünk a tervezési teret átszelő utazásunk ezen szakaszának, és szemügyre vesszük, mit is fedeztünk fel és megfontoljuk merre mehetünk tovább. I8. FEJEZET
Egy eszme jövője 1. Az élet sokszínűségének dicsérete Isten a részletekben lakozik. - LUDWIG MlES VAN DER ROHE, I959 -
VAJON MENNYI IDŐ alatt komponálta meg Johann Sebastian Bach a Máté Passiót? Egy korai változat 1727-ben vagy 1729-ben született meg, de a mai változat tíz évvel később alakult ki, és számos átdolgozást tartalmaz. Mennyi időbe is tellett Johann Sebastian Bach-nak? Negyvenkét év tapasztalata állt a háta mögött, amikor az első változatot meghallotta, és több mint félévszázad, amikor a végső változatot befejezte. Mennyi idő alatt alakult ki a kereszténység, ami nélkül a Máté Passió szószerint érthetetlen lenne Bach-nak és bárki másnak is? Durván két évezred alatt. Mennyi idő alatt alakult ki az a szociális és kulturális helyzet, amelyben a kereszténység megszülethetett? Ez az idő valahol százezer év és három millió év között van - attól függően, hogy mit tekintünk az emberi kultúra születésének. És mennyi idő kellett a homo sapiens megteremtéséhez? Úgy három és négy milliárd év, durván ugyanannyi idő, mint amennyi a százszorszép és a kígyónyakú madár, a kékbálna és a foltosbagoly kialakulásához volt szükséges. Évek milliárdnyinak pótolhatatlan tervezési munkája ez. Pontosan ráéreztünk a művészet és tudomány legnemesebb alkotásai és a bioszféra dicsőségei közötti rokonságra. William Paley-nek egy dologban igaza volt: szükségünk van arra, hogy megmagyarázzuk, miként lehetséges az, hogy a világegyetemben rengeteg csodálatos dolog létezik. Darwin veszélyes gondolata arról szól, hogy ezek mind egyetlen fa, az életfa gyümölcseiként léteznek, és arról, hogy az őket létrehozó folyamatok alapjában véve ugyanazok. Az anyatermészet zsenialitását mikro-zsenik számos cselekedetére lehet szétbontani - melyek rövidlátóak, vakok, és céltalanok, de képesek egy jó (egy jobb) dolog minimális felismerésére. Bach géniuszát hasonlóképpen szét lehet bontani mikro-zsenik számos cselekedetére, az agyi állapotok közötti parányi mechanikus átmenetekre, fejlesztésre és tesztelésre, leselejtezésre és felülvizsgálatra, és újbóli tesztelésre. Ennélfogva hasonlatos-e Bach agya az írógép mellett ülő preverbális majmokéhoz? Nem, mert ahelyett, hogy a lehetőségek Óriási mennyiségét hozta volna létre, Bach agya csak a lehetőségek Elenyészően
kis alkészletét alkotta meg. Zsenijét, ha zsenit akarunk mérni, akkor a létrehozott jelöltek sajátos alkészletének kitűnőségével mérhetjük meg. Miként vált arra képessé, hogy ily hatékonyan száguldjon át a tervezési téren, anélkül, hogy akárcsak egy pillantást is vessen a szomszédos reménytelen tervezetek Hatalmas régióira? (Ha az Olvasó fel akarja mérni ama régiót, akkor csak üljön le egy félórára a zongorához és próbáljon meg egy szép új dallamot komponálni.) Bach agya a zene komponálására kiválóan tervezett heurisztikus program, és e tervezet érdemét meg kell osztani; szerencsés volt génjeit illetően (híres zenész családból származott), és szerencsésen olyan kulturális miliőben nőtt fel, mely agyát kora fennálló zenei mémjeivel töltötte fel. És kétségtelen, hogy életében számos más pillanatban is szerencséje volt ahhoz, hogy a véletlen egybeesések előnyeit élvezze. E rengeteg esetlegességből bukkant elő egy egyedi rakétajármű a tervezési tér egy részének feltérképezésére, melyet semmilyen más jármű sem tudott volna felkutatni. Nem számít, hogy a zenei kutatás hány évezrede vagy évszázada áll előttünk, soha nem sikerülne majd olyan nyomokat hagyni, melyek a tervezési tér Hatalmas részein jelentős dolgokat fognak alkotni. Bach nem azért értékes, mert agyában a géniusz mágikus gyöngyszeme, az égi fogantyú lakozott, hanem azért, mert ő maga volt a daruk egyedi, csak rá jellemző szerkezete, illetve csak ő tartalmazta a darukból, a darukból, és ismételten csak a darukból álló egyedi felépítményt. Bach-hoz hasonlóan, az életfa maradékának megteremtése a Hatalmas mennyiségű lehetőségek csak Elenyésző alkészletének feltárásában különbözik az írógépnél ülő majmoktól. A feltárás hatékonysága ismételten kialakult, és a daruk azok, amik felgyorsították az emelkedést az eónokon át. Technológiánk most lehetővé teszi, hogy megnöveljük kutatásainkat a tervezési tér minden részében (ahová nemcsak a génszabdalás tartozik, hanem az összes elképzelhető dolog számítógépes tervezése, mint például e könyvé is, amit soha nem írtam volna meg a szövegszerkesztő és az elektronikus levelezés nélkül), de soha nem menekülünk meg végességünk elől - vagy pontosabban szólva, a valósághoz láncoló pórázunk elől. Bábel könyvtára véges, de Hatalmas, és soha sem fogjuk összes csodáját feltárni, mivel minden egyes pontnál darukat kell építenünk úgy, ahogy ezt mindezidáig tettük. A mohó redukcionizmus folyamatosan fennálló veszélyére vigyázva fontolóra vehetjük azt, hogy amit értékesnek tartunk, annak mekkora része magyarázható a tervezettség fogalmaival. Hogy az intuíciónkat egy kicsit felpörgessük: melyik a rosszabb, valakinek a tervezetét - mégha az az Eiffel-torony gyufaszálakból összerakott modellje is az - vagy a gyufaszálkészletét elpusztítani? Mindez a tervezet céljától függ; ha az illető kizárólag a tervezést és újratervezést, az építést és az újraépítést kedveli, akkor a gyufaszálak készletének elpusztítása, egyébként pedig a tervezet nehezen kialakított eredményének elpusztítása a rosszabb. Miért sokkal rosszabb megölni egy kondorkeselyűt, mint egy marhát? (Úgy veszem, hogy ebben egyetértünk, attól függetlenül milyen rossznak is tartja az Olvasó egy marha leölését, mivel ha a kondorkeselyűk kihalnának, az a felépítmények létező tárházának sokkal nagyobb veszteséget jelentene.) Miért rosszabb leölni egy marhát, mint egy kagylót? Miért rosszabb elpusztítani egy vörösfenyőt, mint az algák azonos méretű tömegét? Miért rohanunk mozgóképek, zenei felvételek, könyvek hi-fi másolatai után? Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája annak ellenére (és néha amiatt), hogy évszázadokon át igyekeztek megőrizni, sajnálatosan pusztul Milánóban egy falon. Miért lenne majdnem ugyanolyan rossz, ha nem rosszabb, a róla harminc évvel ezelőtt készült régi fotók elpusztítása, mint az „eredeti” kis részének az elpusztítása? E kérdésekre nincsen nyilvánvaló és ellentmondásmentes válasz, így a tervezési tér nézőpontja minden bizonnyal nem magyaráz meg mindent az értékességgel kapcsolatban, de legalább látni engedi, hogy mi történik, amikor megpróbáljuk az értékről alkotott fogalmunkat egyetlen nézőpontban egyesíteni. Egyfelől, segít megmagyarázni azon intuíciónkat, miszerint a páratlanság vagy az individualitás „intrinzik” módon értékes. Másfelől, lehetővé teszi, hogy igazoljuk az összes összehasonlíthatatlan dolgot, amikről az emberek beszélnek. Mi ér többet, egy emberi élet vagy a Mona Lisa? Sokan vannak, akik életüket adnák, hogy megmentsék a festményt a pusztulástól, és ugyanezért sokan feláldoznák mások életét, ha úgy hozza a helyzet. (Van-e fegyverük az őröknek a Louvre-ben? Ha szükséges, akkor milyen lépéseket tennének?) Megéri-e a pöttyös bagoly megmentése az érintett emberi életek lehetőségeinek a korlátozását? (Ne feledjük, a visszamenőleges hatások elkerülhetetlenül bekövetkeznek: ha
valaki életlehetőségeit abba fektette be, hogy favágó legyen, és mi most elvesszük a favágóvá válás lehetőségét, akkor egy csapásra leértékeljük befektetését, éppoly biztosan - valójában sokkal biztosabban - mint, ha élete megtakarításait értéktelen kötvényekbe fordítanánk át.) Melyik „pillanat”-ban kezdődik vagy végződik az emberi élet? A darwini szemlélet megengedi, hogy tévedhetetlen világossággal lássuk, miért nincs egyáltalán remény egy olyan árulkodó jel, egy olyan életfolyamaton belüli ugrás felfedezésére, ami „számít”. Határvonalakat kell húznunk; sok fontos erkölcsi célból szükségünk van az élet és a halál meghatározására. Mindennapinak bizonyulnak és soha véget nem érő karbantartásra szorulnak ama gyöngyházszínű dogma pajzsai, melyek védekezés gyanánt ezen alapvetően önkényes kísérletek köré épülnek. Fel kellene hagynunk azzal az ábránddal, hogy akár a tudomány akár a vallás képes felfedni valamilyen jól elrejtett tényt, amely elmeséli, hogy hol is húzzuk meg e határokat. Nem létezik „természetesebb” módja annak, hogy az emberi „lélek” születésének kezdetét jelöljük meg, annál, hogy egy faj születését jelöljük meg. És szerintem, számos hagyomány ellenére, mindannyian közösek vagyunk abban az intuícióban, hogy az értékességet rangsoroljuk az emberi életek végén. A legtöbb emberi embrió spontán abortuszban végzi életét, ami szerencse, mert legtöbbjük terata, reménytelen szörnyeteg, kiknek élete csaknem lehetetlen. Vajon ez szörnyen gonosz dolog-e? Bűnösek-e azok az anyák az emberirtásban, akiknek teste elvetélte ezeket az embriókat? Természetesen nem. Melyik a rosszabb: „hősies” erőfeszítéseket tenni egy súlyosan deformált újszülött életben tartására, vagy ugyanolyan „hősies” (ha nem is dicsőséges) erőfeszítéseket tenni azért, hogy amennyire csak lehetséges gyors és fájdalommentes halált haljon. Nem állítom, hogy a darwini gondolkodásmód válaszokat ad eféle kérdésekre. Azt viszont állítom, hogy a darwini gondolkodásmód segít megérteni azt, hogy e problémák megoldásában (erkölcsi algoritmusok meglelésében) való hagyományos bizakodás reménytelen vállalkozás. Sutba kell dobni azokat a mítoszokat, melyek e régimódi megoldásokat elkerülhetetleneknek mutatják be. Más szóval, fel kell nőnünk. A megtartásra méltó értékes készítmények között egész kultúrák vannak. Még mindig több ezer különálló beszélt nyelv létezik bolygónkon, de ez a szám gyorsan csökken (Diamond 1992, Hale és mtsai. 1992). Amikor egy nyelv kihal, az ugyanolyan fajta veszteség, mint amikor egy faj hal ki, és amikor e nyelv által hordott kultúra hal ki, akkor az még nagyobb veszteség. De, íme, ismét csak ezt mondhatjuk: összehasonlíthatatlan dolgokkal nézünk szembe és nem létezik könnyű válasz. E könyvet egy általam nagy becsben tartott versikével kezdtem, és remélem, hogy „örökkön” élni fog. Remélem, hogy az unokám megtanulja, és továbbadja az ő unokájának, de ugyanakkor én magam nem hiszek, és azt sem akarom igazán, hogy az unokám higgyen azokban a doktrínákban, melyeket e versike oly meghatóan fejez ki. Túl egyszerűek. Egy szóban összefoglalva, rosszak - éppoly rosszak, mint az antik görögök tanai az Olümposzi istenekről és istennőkről. Vajon hisz-e az Olvasó egy antropomorf Istenben? Ha nem, akkor egyet kell értenie velem abban, hogy a versike gyönyörűen babusgatja a valótlanságot. Mégis, vajon ennek ellenére értékes mém-e ez az egyszerű dal? Szerintem biztos, hogy az. Örökségünk igénytelen, de gyönyörű része, megőrzendő kincs. De szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy éppen úgy, mint voltak idők, amikor a tigrisek számára még nem termett babér, úgy jönnek el azok az idők, amikor számukra már nem lesz élhető az élet, kivéve az állatkerteket és más rezervátumokat. És ez éppígy igaz kulturális örökségünk jó részére. A walesi nyelvet mesterséges eszközökkel tartják életben, éppúgy mint a kondorkeselyűket. Nem tudjuk megőrizni annak a kulturális világnak az összes vonását, melyekben azok virágoztak. Nem akarnánk. Gonoszokkal teli elnyomó politikai és társadalmi rendszerek szükségeltettek ahhoz, hogy létrejöjjön az a gazdag táptalaj, melyben a művészet legnagyobb munkáinak nagy része kibontakozhatott: rabszolgaság és despotizmus, a gazdag és a szegény közti obszcén életszínvonalbeli különbségek - és rengeteg tudatlanság. A tudatlanság számos kiváló dolog szükséges feltétele. A Mikulás ajándékának meglelése olyan gyermeki öröm, melynek minden gyerekből ki kell vesznie az ártatlanság elvesztésével. Amint e gyerek felnő, akkor lesz képes gyerekének átadni ezt az örömöt, de majd azt is észre kell vennie, amikor ennek értéke tovatűnik. Az általam kifejezésre jutatott szemléletnek világos elődjei vannak. George Santayana
filozófus katolikus ateista volt, ha az Olvasó el tud ilyesmit képzelni. Bertrand Russell szerint (1994, 662. o.) William James egyszer úgy szidalmazta Santayana eszméit, mint a „romlottság felsőfoka”, és bárki láthatja, hogy az emberek egy része miért ütközött meg sajátos ateizmusán: mivel az nem más, mint az előírások, szertartások, és a vallásos örökség kellékeinek hit nélküli mély tisztelete. James találóan figurázta ki Santayana álláspontját: „Nincs Isten és Mária az anyja”. De közülünk hányan vergődünk abban a dilemmában, hogy az örökséget szeretjük, mélyen meg vagyunk győződve értékessége felől, és mégis képtelenek vagyunk igazságát valamennyire is vallani? Nehéz választással állunk szemben. Miután értékesnek tartjuk, ezért hajlamosak vagyunk azt egy igen ingatag és „természetellenes” állapotban megőrizni az ájtatatosság nagy gyülekezeteinek befogadására épített templomokban, katedrálisokban, zsinagógákban, melyek lassanként kulturális múzeumokká kezdenek válni. Igazán nincs sok különbség a Tower előtt festői őrséget álló Beef-eaterek és a következő pápa megválasztására díszes ruhákba öltözött bíborosok között. Mindkettő hagyományokat, rituálékat, liturgiákat és szimbólumokat tart életben, melyek egyébként elhalványulnának. De nem vagyunk-e tanúi e hitvallásokban a fundamentalista hit szédületes újjászületésének? Sajnos igen. És szerintem nincs e bolygón veszélyesebb erő, mint a protestáns, katolikus, zsidó, hinduista, buddhista fundamentalizmus, és a többi megszámlálhatatlan apróbb fertőzés fanatizmusa. Vajon ezen a téren van-e konfliktus a tudomány és a vallás között? Teljes bizonyossággal állíthatom: van. Darwin veszedelmes gondolata segít olyan körülményeket teremteni a memoszférában, amely hosszú távon azzal fenyeget, hogy éppoly mérgező lesz e mémek számára, mint ahogy a civilizáció általában mérgező a nagytestű emlősökre nézve. Mentsük meg az elefántokat! Igen, persze, de ne minden eszközzel. Például ne úgy, hogy az afrikai embereket arra kényszerítjük, hogy tizenkilencedik századi életet éljenek. Ez nem alaptalan összehasonlítás. A nagy vadrezervátumok létrehozása gyakran emberi populációk elmozdításával - és végső elpusztításával - jár együtt. (E mellékhatás hátborzongató látomását lásd Colin Turnball Ik sorsáról szóló 1972-es írását.) Akik azt gondolják, hogy minden áron meg kellene őriznünk az elefántok hajdani környezetét, azoknak el kellene töprengeniük azon, hogy mibe kerülne az, ha az Egyesült Államokat azokba az eredeti környezeti feltételekbe helyeznénk vissza, amelyek között bölények, szarvasok száguldoztak, és antilopok játszadoztak. Találnunk kell megoldást. Szeretem a Biblia Jakab király-féle változatát. Saját lelkületem visszariad egy olyan Istentől, akitől a szívem ugyanúgy elszorul, mint akkor, amikor meglátok egy oroszlánt az állatkerti ketrecében neurotikusan ide-odarohangálni. Tudom, persze, tudom, hogy az oroszlán szép. Viszont veszélyes, s ha szabadon engednék, akkor megölne, és így a biztonság miatt ketrecben kell tartani. A biztonság miatt kell a vallásokat is ketrecben tartani, amikor nagyon is szükséges. Nem tűrhetjük a női körülmetélést, és a nők másodrendű szerepét a római katolicizmusban és mormonizmusban, nem is szólva az iszlámban elfoglalt helyükről. Legalábbis sokunk számára határeset az, hogy a mostani Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította azt a floridai törvényt, mely megtiltja az állatok feláldozását a Santeria szekta (afrokaribi vallás, mely yoruba és római katolikus hagyományok elemeit tartalmazza] szertartásain. E rituálék sokak számára visszataszítóak, viszont a vallási hagyomány védőöltözete elősegíti toleranciánkat. Bölcsek vagyunk, hogy tiszteljük ezeket a hagyományokat. Elvégre ez is az élet sokszínűségét illető tisztelethez tartozik. Mentsük meg a baptistákat! Igen, persze, de ne minden eszközzel. Semmiképpen se, ha ez annak eltűrését jelenti, hogy a gyerekeket szándékosan félretájékoztatják a természeti világról. Egy jelenlegi felmérés szerint az Egyesült Államok lakosságának 48%-a azt hiszi, hogy a Teremtés könyve szó szerint igaz. És 70%-a hiszi azt, hogy a „teremtéstudományt” az evolúció mellett oktatni kellene az iskolákban. Néhány közíró azt a gyakorlatot javasolja, aminek során a szülők „kiszállhatnának” olyan tantárgyakból, melyeket nem szeretnék, hogy a gyerekeiknek oktassák. Vajon kell-e az iskolában evolúciót tanítani? És történelmet? Szörnyű vétek a gyerek félretájékoztatása. Egy fajhoz hasonlóan egy hitnek is ki kell bontakoznia, majd ki kell halnia a környezeti feltételek változása során. Ez egyik esetben sem szelíd folyamat. Az összes keresztény alfajnál látjuk a mémek csatáját - lehet-e pappá szentelni a nőket? Vissza kell-e térnünk a latin
liturgiára? És ugyanez megfigyelhető a judaizmus és az iszlám változatainál is. A mémek esetében a tisztelet és a körültekintő önvédelem hasonló keverékével kell rendelkeznünk. Ez már elfogadott gyakorlat, de hajlamosak vagyunk a következményeiről megfeledkezni. Mind a mai napig vallásszabadságot hirdetünk. De ha az Olvasó vallása rabszolgaságot, a nők megcsonkítását, vagy a gyerekgyilkosságot hirdeti, esetleg Salman Rushdie fejére vérdíjat tűz ki, mert ő sértően nyilvánult meg, akkor az a vallás olyan vonással bír, melyet lehetetlen tisztelni. Mindannyiunkat fenyeget. Szép dolog, ha grizzlik és farkasok élnek a vadonban. Többé már nem jelentenek fenyegetést, egy kis bölcsességgel békében élhetünk velük. Ugyanezt a gyakorlatot figyelhetjük meg politikai toleranciánkban, a vallásszabadságban. Bárki szabadon megőrizhet vagy kialakíthat bármilyen vallásos hitet, mindaddig, míg nem jelent fenyegetést az emberek számára. Mindannyian a Földön élünk, és meg kell tanulnunk alkalmazkodni egymáshoz. A Hutterita mémek „okosak”, mert nem tartalmazzák a kívülállók elpusztítása erényének egyetlen mémjét sem. Ha tartalmaznák, akkor meg kellene küzdeniük azokkal. Azért tűrjük meg a Hutteritákat, mert kizárólag maguknak ártanak - habár állíthatnánk, hogy jogunk van ahhoz, hogy további nyitottságot követeljünk gyerekeik iskoláztatását illetően. Más vallási mémek nem ilyen jóindulatúak. Az üzenet világos: akik nem fognak alkalmazkodni, akik nem szelídülnek, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy örökségüknek csak a legtisztább és a legvadabb vonásait tartsák meg, azokat kénytelenek leszünk ketrecbe zárni vagy lefegyverezni, és minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy harcképtelenné tegyük azokat a mémeket, melyekért küzdenek. A rabszolgaság túl van ezen a határon. A gyermekbántalmazás szintúgy. A faji megkülönböztetés is. Egy vallásgyalázóra kiszabott halálbüntetés (és maga a vallásgyalázó) is. Ezek nem civilizált dolgok, és a vallásszabadság nevében sem kap több tiszteletet, mint bármilyen más hidegvérű gyilkosságra történő uszítás.183 Akik közülünk teljes és még ráadásul izgalmas életet is élnek, azoknak aligha kellene megdöbbenniük azon, hogy a hátrányos helyzetű világban - és valójában saját világunk szürke sarkaiban - élő emberek valamilyen fajta fanatizmus felé fordulnak. Mindazzal a tudással, amit ma az Olvasó a világról tud, készséggel élné-e az értelmetlen szegénység világát? Az infoszféra technológiája manapság nagyjából mindenki számára elérhetővé tette azt a tudást (számos eltéréssel), amivel Ön rendelkezik. Amíg minden ember számára nem tudunk olyan környezetet teremteni, amiben a fanatizmusnak nincs értelme, addig egyre többet és többet hallhatunk felőle. De nem kell elfogadnunk, és tisztelnünk sem kell. A darwini orvoslásból (Williams és Nesse 1991) néhány ötletet átvéve lépéseket tehetünk abba az irányba, hogy megőrizzük azt, ami minden kultúrában értékes, anélkül, hogy gyengeségeit életben tartanánk. Anélkül tiszteljük a spártaiak harciasságát, hogy azt újból be akarnánk vezetni. Csodálkozhatunk a maják intézményes rémtettein úgy, hogy egy pillanatig is sajnálnánk ama gyakorlatok kihalását. A tudományosságnak - nem pedig a diktátorok uralma alatt álló vallási vagy etnikai államoknak - kell az elévült kulturális készítményeket megmentenie az utókor számára. Az antik görög és latin már nem élő nyelvek többé, de a tudományosság megőrizte az antik görögök és rómaiak művészetét és irodalmát. A tizennegyedik században Petrarca a személyes könyvtárában tárolt görög filozófiai köteteivel hencegett. Olvasni nem tudta azokat, mert az ógörög ismerete az ő világából teljesen eltűnt, viszont tisztában volt értékeivel, és arra törekedett, hogy visszaállítsa azt a tudást, ami felfedte volna titkaikat. Jóval azelőtt, hogy lett volna tudomány, vagy akár filozófia, voltak vallások. Számos célt 183 Ezzel sok muszlim egyetért, és nem csak oda kell figyelnünk rájuk, de minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy megvédjük és támogassuk őket, mivel belülről bátran próbálkoznak azzal, hogy az általuk nagy becsben tartott hagyományt valami jobbá, etikailag elfogadhatóbbá formálják. A multikulturalizmus üzenete ez vagy ez kellene, hogy legyen, nem pedig az árnyaltan rasszista hipertolerancia pártfogolása, ami azon nyomban „elismeri” a kegyetlen és tudatlan doktrínákat, amikor azokat az Európán kívüli államok és vallások vezetői felvetik. Az arab és muszlim írók esszéinek For Rushdíe (Braziller, 1994) című gyűjteményének híresztelésével lehet ebbe belevágni, melyben sokan kritizálják Rushdie-t, de mind elítélik az Ajatollah meghirdette, elmondhatatlanul erkölcstelen „fatwa” halálbüntetést. Rushdie (1994) felhívta a figyelmet arra a 162 iráni értelmiségire, akik hatalmas bátorságról téve tanúbizonyságot a szólásszabadság támogatásáról tettek közzé egy nyilatkozatot. Osszuk meg a veszélyt azzal, hogy összefogunk velük.
szolgáltak (a mohó redukcionizmus hibájába esnénk, ha egyetlen célt, egyetlen summum bonumot keresnénk, melyet közvetlenül vagy közvetve mind szolgáltak). Sok embert sarkalltak arra, hogy olyan életet éljenek, melyek mérhetetlenül hozzájárultak világunk csodáihoz, és még több embert ösztönöztek arra, hogy körülményeiket figyelembe véve értelmesebb, kevésbé fájdalmas életet éljenek, mint azt egyébként tehették volna. Breughel festményének az Ikarosz bukásának az előterében egy szántóvető és egy ló látható, a háttérben egy hajóval - és két majdnem észrevehetetlen fehér lábacskával, amint belepottyannak a tengerbe. A festmény ihlette meg W. H. Auden-t egyik kedvenc versem megírására. A szenvedés felől sosem tévedtek ők, a Régi Mesterek: milyen remekül ismerték emberi rangját; hogy zajlik le, amíg más épp táplálkozik, vagy ablakot nyit, vagy épp unottan jár egyedül, hogy, míg a vének szenvedélyes áhítattal várják a Csodás Születést, örökké lenni kell oly gyerkőcöknek, akiknek semmi szükségük erre, korcsolyázván az erdőszéli tavon: sosem feledik ők, hogy még a szörnyű mártírság is valahol a sarokban, holmi kietlen zugban kell leperegjen, hová a kutyák kullognak kutyalétükkel, hol a hóhér lova egy fához dörzsöli ártatlan farát. Például Breughel Icarusában: hogy fordul el minden, rá sem hederítve, a pusztulástól; hallhatta pedig a loccsanást az a pór, s a szörnyű kiáltást, ám a kudarc neki mit se jelentett; a Nap éppúgy izzott, amiként a fehér, zöld vízbe tünő lábszárra is egyben; s a fínom-mívű, drága hajónak is, ámbár látnia kellett holmi furát, egy ifjat lezuhanni az égből: dolga akadt valahol, s békén továbbsuhant. (W. H. Auden: Musée des Beaux Arts, Válogatott versek, 1980, Kozmosz Könyvek, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Bp., ford.: Jékely Zoltán) Ez a mi világunk, és a benne való szenvedés az, ami számít, ha számít valami egyáltalán. A vallás számos olyan embernek hozza meg a valahova tartozás és az együttlét kényelmét, akik egyébként életüket mindvégig egyesegyedül, dicsőség vagy kaland nélkül élték volna le. Legjobb esetben a vallások felhívják figyelmüket a szeretetre, és számukra, akik egyébként képtelenek azt meglátni, valóságossá is teszik, továbbá átnemesítik azt a világlátást és szellemiséget, melyben a világ gyötrelmesnek tűnik. A vallások egy másik dolgot is megvalósítottak, anélkül, hogy az a raison d'étre-jük lett volna, vagyis azt, hogy elég hosszan civilizált lényként tartották meg a Homo sapienst ahhoz, hogy megtanuljuk, miként gondolkozzunk módszeresebben és pontosabban a világegyetemben elfoglalt helyünkről. Sokkal többet kell még tanulni. Kétségtelen, hogy kincstárnyi félreismert igazság lakozik a modern világ veszélyeztetett kultúráiban, olyan tervezetek, melyek a sajátosan egyedi történelem eónjain keresztül halmozódtak fel, és mielőtt letűnnek lépéseket kell tennünk megörökítésük és tanulmányozásuk irányában, mivel, mint a dinoszauruszok genomja, ha egyszer kimúlnak, akkor már valóban lehetetlen lesz visszaszerezni azokat. Nem várhatjuk el, hogy e széleskörű megbecsülés kielégítő legyen azok számára, akik teljes szívből képviselik azokat a mémeket, melyeket figyelmünk tudományossággal - és nem vallásossággal - tisztel meg. Nem becsülhetjük alá az ilyen szembesítések által okozott szenvedéseket. Kizárólag a mi fajunk számára adatott meg annak fájdalma, hogy lássuk és részt vegyünk valamilyen örökség imádott vonásainak tovatűnésében vagy elcsökevényesedésében, és biztos, hogy kevés kín tud jobban fájni. De nincs ésszerűbb választásunk, és akik látomása azt parancsolja, hogy nem élhetnek békében velünk, azokat karanténba kell majd zárnunk úgy, hogy közben a lehető legkisebb fájdalmat és kárt okozzuk. Továbbá mindig kísérletet
kell tennünk arra, hogy nyitva hagyjunk egy-két elfogadhatónak tűnő utat. Ha valaki arra akarja megtanítani gyerekeit, hogy Isten eszközei, akkor jobban teszi, ha nem arra tanítja őket, hogy ők Isten fegyverei, mert egyébként keményen szembe kell majd szállnunk vele: tantételeinek nincs dicsfénye, nincsenek speciális előjogai, és nem rendelkezik intrinzikus és elidegeníthetetlen érdemekkel sem. Ha az illető ragaszkodik ahhoz, hogy gyerekeinek hamis dolgokat tanítson - a Föld lapos, az „Ember” nem a természetes szelekció terméke - akkor végső soron azt kell várnia, hogy tanításait azok, akik közülünk szólásszabadsággal bírnak, mint hamisságok terjesztését mutatják be, és ezt igyekszünk az első adandó alkalommal megvilágítani gyerekei számára. Jövőbeni jólétünk - mindannyiunk jóléte e bolygón - leszármazottaink oktatásától függ. Mi lesz ekkor vallási hagyományaink dicsőségével? Kétségtelenül meg kell őriznünk azokat, ugyanúgy, mint a nyelveket, a művészetet, a szokásokat, a szertartásokat, és az emlékműveket. Az állatkerteket egyre inkább a veszélyeztetett fajok másodosztályú menedékeinek tekintik, de legalább léteznek, mivel pótolhatatlan az, amit őriznek. Ugyanez áll fenn az összetett mémekre és fenotípusos megnyilvánulásaikra nézve is. Számos new england-i templomot fenyeget a pusztulás réme, mivel fenntartásuk költséges. Szekularizáljuk-e ezeket a templomokat és alakítsuk-e át múzeumokká, vagy használjuk fel más célra? Pusztulásukkal szemben még ez utóbbi tűnik a jobbik sorsnak. Sok egyházközösség néz szembe kegyetlen választással: istentiszteleteik otthona oly sokba kerül ragyogásukkal együtt, hogy dézsmájuk csekély része marad meg a szegények számára. A katolikus egyház évszázadokon át szembesült ezzel a problémával, és szerintem ugyan védhető, de nem magától értetődő álláspontot tartott fenn: amikor kincseit arra használja fel, hogy gyertyatartóira aranylemezeket tesz, ahelyett, hogy az egyházközösség szegényeinek több élelmet és fedélt biztosít, akkor más látomása van arról, hogy mitől válik az élet érhetővé. Embereink, mondja, jobban járnak, ha imájukat pompázatos helyen végezhetik, annál, ha kicsit többet ehetnek. Az az ateista vagy agnosztikus, aki e költség-haszon elemzést bolondosnak tartja, tűnődjön csak el egy pillanatra, vajon támogatni kellene-e azt, hogy a jótékonysági és állami támogatásokat ne a múzeumokra, hangversenyzenekarokra, könyvtárakra és tudományos laboratóriumokra költsék, hanem arra, hogy több élelmet és jobb életfeltételeket biztosítsanak a rászorulóknak. Az az emberi élet, amelyet élni érdemes, nem olyasmi, amit vitathatatlanul meg lehet mérni, és ez jelenti dicsfényét. És ez itt a bökkenő. Mi fog történni, kérdezheti valaki, ha a vallást kulturális állatkertekben, könyvtárakban, kocerteken és felvonulásokon őrizzük meg? Namost, éppen ez történik: turisták csődülnek az indiánok törzsi táncait megtekinteni, és a néző számára ez folklor, vallási szertartás, melyet bizonnyal tisztelettel kezelnek. Ugyanakkor ez a kihalás szélén, legalábbis egy járóbeteg állapotában levő mémkomplexum példáját testesíti meg, ami igencsak gyenge lábakon áll, és őrzői alig tudják életben tartani. Vajon ad-e bármit is Darwin veszedelmes gondolata cserébe azon eszmék helyett, amiket kétségbe von? A 3. fejezetben idéztem Paul Davies fizikust, aki azt állította, hogy az emberi elme gondolati ereje „nem lehet lényegtelen részlet, valamilyen céltalan, esztelen erők aprócska mellékterméke”, majd azt javasolta, hogy a céltalan értelmetlen erők mellékterméke nem azt jelenti, hogy semmilyen horderővel sem bír. Én pedig amellett érveltem, hogy Darwin megmutatta nekünk, miként is van az, hogy minden jelentőséggel bíró dolog ténylegesen eféle termék. Spinoza a legmagasabb létezőt Istennek, vagy, egyfajta panteizmussal élve, Természetnek (Deus sive Natura) nevezte. A panteizmusnak számos változata létezett, de általában hiányzott belőlük annak meggyőző magyarázata, hogy Isten miként oszlik meg az egész természetben. A 7. fejezetben láttuk, hogy Darwin kínál számunkra egy magyarázatot: ez a tervezés egész természeten átívelő eloszlása, ami létrehoz egy tökéletesen egyedülálló és pótolhatatlan teremtést az életfában, megalkotva a tervezési tér mérhetetlen kiterjedésében egy valós mintát, amely pontosan soha nem ismételhető meg számos részletében. Mi a tervezési munka? A véletlen és a szükségszerűség csodálatos házassága, mely milliárdnyi helyen, milliárdnyi különféle szinten történik egy időben. És ezt miféle csoda okozta? Semmilyen. Ez csak úgy adódott az idő teljességében. Némileg még azt is mondhatjuk, hogy az életfa teremtette önmagát. Nem egy csodaszerű, pillanat alatt lezajló huss-sal, hanem lassan, lassan évmilliókon át.
Vajon ez az életfa egy olyan Isten, akit imádni lehet? Akihez imádkozni lehet? Félni lehet? Valószínűleg nem. De ez hozta létre a borostyánszalagot és festette az eget oly kékre, így utóvégre talán a kedves dalom egy igazságot mesél el. Az életfa nem tökéletes és térben és időben nem végtelen, de létező, és ha nem is Anzelmus „Minden elképzelhetőnél hatalmasabb”-ja, de bizonnyal olyan létező, ami nagyobb bárminél, amit részleteiben bármelyikünk is részleteihez méltóan valaha el tud gondolni. Vajon szent dolog-e? Igen, mondom Nietzschével együtt. Nem tudok imádkozni hozzá, de ki tudok állni nagyszerűségének igenlése mellett. Ez a világ szent. 2. Univerzális sav: bánjunk vele óvatosan Ennél a pontnál tagadhatatlan, hogy Darwin gondolata egyetemes oldószerként működik, ami képes mindennek pontosan a velejébe hatolni. A kérdés ez: mi marad utána? Arra tettem kísérletet, hogy megmutassam, miután egyszer áthatolt mindenen, a legfontosabb eszméinknek erősebb és igazabb változatai maradnak ránk. A hagyományos kellékek némelyike elvész, és ezek közül van, ami sajnálatra méltó, de hálistennek a többitől megszabadultunk. Ami marad az több, mint elegendő ahhoz, hogy építsünk rá. Darwin veszedelmes gondolatának evolúciójához társuló lármás viták minden stádiumában felmerül a félelem szülte dac: „Soha nem fogja ezt megmagyarázni!” És a kihívás elfogadást nyert: „Figyelj csak!” És annak ellenére - valójában részint annak következményeként is -, hogy a résztvevők érveik győzelme érdekében oly sok érzelmet vittek a vitákba, a kép egyre tisztább és világosabb. Sokkal jobb fogalmaink vannak arról, hogy mi is egy darwini algoritmus, mint azt Darwin valaha álmodni merte. Rettenthetetlen tervrajz-visszafejtés segített minket odáig, ahonnan magabiztosan mérhettük fel azokat a versengő állításokat, melyek arról szólnak, hogy pontosan mi és hol történt e bolygón évmilliárdokkal ezelőtt. Az élet és a tudat „csodái”-ra még több fény vetült annál, mint amikor képzeletben mentünk vissza oda, s biztosak voltunk megmagyarázhatatlanságukban. E könyvben kifejtett gondolatok még csak a kezdetet jelentik. Bevezetés volt a darwini gondolkodásba, minek során visszatérően feláldoztam részleteket azért, hogy Darwin gondolatának átfogó képét jobban tudjam bemutatni. De, amint Mies van der Rohe mondta, Isten a részletekben lakozik. Körültekintést kérek mindvégig abban a lelkesedésben, amit remélem, hogy felizzítottam Önben. Saját kínos tapasztalatom alapján tanultam meg, hogy milyen könnyű figyelemre méltóan meggyőző darwini magyarázatokat kieszelni, melyek közelebbről szemügyre véve semmivé lesznek. Darwin gondolatának igazán veszélyes aspektusa a csábító erejében rejlik. Az alapvető gondolatok másodosztályú változatai folyamatosan próbára tesznek minket, így ébereknek kell maradnunk, és tevékenykedéseink során ki kell javítanunk egymást. A hibák elkerülésének egyetlen módja az, ha tanulunk a már elkövetett hibákból. Létezik egy, a világ folklórjában számos álruhát öltő mém, ami azt meséli el, hogy eleinte ellenségnek vélik a rettenetes külsejű barátot. E történet egyik legismertebb változata a Szépség és a Szörnyeteg. Ellenpéldája A báránybőrbe bújt farkas. Mindezek után, az Olvasó melyik mémet választja a darwinizmusról alkotott ítéletének kifejezéséhez? Valóban báránybőrbe bújt farkas? Ha igen, akkor vesse el és küzdjön sokkalta keményebben a darwini gondolat valóban veszélyes csábításai ellen. Vagy végül éppen az derül ki Darwin gondolatáról, amire szükségünk van ama kísérletünk során, hogy megőrizzük és megmagyarázzuk az általunk ápolt értékeket? Befejezem védőbeszédem kifejtését: a Szörnyeteg valójában a Szépség barátja, és saját jogán gyönyörű. Az Olvasó legyen a bíró.
Irodalomjegyzek ABBOTT, E. A., 1884: Flatland: A Romance in Many Dimensions. Hasonmas kiadas Oxford, 1962, Blackwell. ALEXANDER, RICHARD D., 1987: The Biology of Moral Systems. New York, de Gruyter. ARAB es MUSLIM WRITERS, 1994: For Rushdie. New York, Braziller. ARBIB, MICHAEL, 1964: Brains, Machines and Mathematics. New York, McGraw-Hill. — 1989: The Metaphorical Brain 2: Neural Networks and Beyond. New York, Wiley. ARRHENIUS, S. 1908: Worlds in the Making. New York, Harper & Row.
ASHBY, Ross, i960: Design for a Brain. New York, Wiley. AUSTIN, J. L., 1961: „A Plea for Excuses.” In J. L. Austin, Philosophical Papers Oxford, The Clarendon Press, pp. 123-52. AXELROD, ROBERT, 1984: The Evolution of Cooperation. New York, Basic Books. AXELROD, ROBERT es HAMILTON, WILLIAM, 1981: „The Evolution of Cooperation.” Science, vol. 211, pp. 1390-96. AYALA FRANCISCO J., 1982: „Beyond Darwinism? The Challenge of Macroevo-lution to the Synthetic Theory of Evolution.” In Peter D. Asquith es Thomas Nickels,(szerk.), PSA 1982 (Philosophy of Science Association), vol. 2, pp. 275-91. Ujranyomva in Ruse 1989. AYERS, M., 1968: The Refutation of Determinism: An Essay in Philosophical Logic. London, Methuen. BABBAGE, CHARLES, 1838: Ninth Bridgewater Treatise: A Fragment. London, Murray. BAK, PER; FLYVBJERG, HENRIK es SNEPPEN, KIM, 1994: „Can We Model Darwin?” New Scientist, March 12, pp. 36-39. BALDWIN, J. M., 1896: „A New Factor in Evolution.” American Naturalist, vol. 30, pp. 441-51, 536-53-BALL, JOHN A., 1984: ..Memes as Replicators.” Ethology and Sociobiology, vol. 5, pp. 145-61. BARKOW, JEROME H., COSMIDES, LEDA es TOOBY, JOHN, 1992: The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture. Oxford, Oxford University Press. BARLOW, GEORGE W. es SILVERBERG, JAMES (szerk.) 1980: Sociobiology: Beyond Nature/Nurture? AAAS Selected Symposium. Boulder, Col., Westview. BARON-COHEN, SIMON, 1995. Mindblindness and the Language of the Eyes: An Essay in Evolutionary Psychology. Cambridge, Mass., MIT Press. BARRETT, P. H.; GAUTREY, P. J.; HERBERT, S.; KOHN, D. es SMITH, S. (szerk.) 1987: Charles Darwin's Notebooks, 1836-44. Cambridge, British Museum (Natural History)/Cambridge University Press. BARROW, J. es TIPLER, F., 1988: The Anthropic Cosmological Principle. Oxford, Oxford University Press. BATESON, WILLIAM, 1909: „Heredity and Variation in Modern Lights.” In A. C. Seward (szerk.), Darwin and Modern Science Cambridge, Cambridge University Press, pp. 85-101. BEDAU, MARK, 1991: „Can Biological Teleology Be Naturalized?” Journal of Philosophy, vol. 88, pp. 647-57. BENTHAM, JEREMY, 1789: Bevezetes az erkölcsök és a törvenyhozás alapelveibe. In Brit moralisták a XVIII. szdzadban. Budapest, Gondolat, 1977. pp. 677-774. BETHELL, TOM, 1976: ..Darwin's Mistake.” Harper's Magazine, February, pp. 70-75. BICKERTON, DEREK, 1993: „The Snail Wars” (review of Gould 1993d). New York Times Book Review, January 3, p. 5. BONNER, JOHN TYLER, 1980: The Evolution of Culture in Animals. Princeton, Princeton University Press. BORGES, JORGE LUIS, 1962: A Babeli konyvtar. In A titkos csoda. Budapest, Europa 1986. („La Biblioteca de Babel,” 1941. In El jardin de los senderos que se bifurcan, a Ficciones [Buenos Aires, Emece Editores, 1956] reszekent kiadva.) — 1993: „Poem About Quantity.” Trans. Robert Mezey. New York Review of Books, June 24, p. 35. BRANDON, ROBERT, 1978: ..Adaptation and Evolutionary Theory.” Studies in the History and Philosophy of Science, vol. 9, pp. 181-206. BREUER, REINHARD, 1991: The Anthropic Principle: Man as the Focal Point of Nature. Boston, Birkhauser. BRIGGS, DEREK E. G.; FORTEY, RICHARD A. es WILLIS, MATTHEW A., 1989: „Morphological Disparity in the Cambrian.” Science, vol. 256, pp. 1670-73. BROOKS, RODNEY, 1991: „Intelligence Without Representation.” Artificial Intelligence Journal, vol. 47, pp. 139-59BRUMBAUGH, ROBERT M. es WELLS, RULON, 1968: The Plato Manuscripts: A New Index. New Haven, Yale University Press. Buss, LEO W., 1987: The Evolution of Individuality. Princeton, Princeton University Press. CAIRNS-SMITH, GRAHAM, 1982: Genetic Takeover. Cambridge, Cambridge University Press. — 1985: Seven Clues to the Origin of Life. Cambridge, Cambridge University Press. CALVIN, WILLIAM, 1986: The River That Flows Uphill: A Journey from the Big Bang to the Big Brain. San Francisco, Sierra Club. — 1987: „The Brain as a Darwin Machine.” Nature, vol. 330, pp. 33-34. CAMPBELL, DONALD, 1975: „On the Conflicts Between Biological and Social Evolution and Between Psychology and Moral Tradition.” American Psychologist, December, pp. 1103-26. — 1979: „Comments on the Sociobiology of Ethics and Moralizing.” Behavioral Science, vol. 24,
pp. 37-45. CANN, REBECCA L.; STONEKING, MARK es WILSON, ALLAN C, 1987: „Mitochondrial DNA and Human Evolution.” Nature, vol. 325, pp. 31-36. CAPOTE, TRUMAN, 1965: Hidegverrel. Budapest, Europa. CARROLL, LEWIS, 1871: Through the Looking Glass London, Macmillan. CHANGEUX, J.-P. es DANCHIN, A., 1976: ..Selective Stabilization of Developing Synapses as a Mechanism for the Specifications of a Neuronal Networks.” Nature, vol. 264, pp. 705-12. CHOMSKY, NOAM, 1956: „Three Models for the Description of Language.” IRE Transactions on Information Theory IT-2(3], pp. 13-54. — 1957: Mondattani szerkezetek: Nyelv es elme. Budapest, Szazadveg-Osiris, 1995. — 1959: Review of Skinner 1957. Language, vol. 35, pp. 26-58. — 1966: Cartesian Linguistics. New York, Harper & Row. — 1972: Language and Mind. Enlarged ed. New York, Harcourt Brace Jova-novich. Magyarul in Chomsky 1957. — 1975: Reflections on Language. New York, Pantheon. — 1980: „Rules and Representations.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 3- PP- I-I5— 1988: Language and Problems of Knowledge- The Managua Lectures. Cambridge, Mass., MIT Press. CHRISTENSEN, SCOTT M. es TURNER, DALE R., 1993: Folk Psychology and the Philosophy of Mind. Hillsdale, NJ., Erlbaum. CHURCHLAND, PATRICIA S. es SEJNOWSKI, TERRENCE J., 1992: The Computational Brain. Cambridge, Mass., MIT Press. CHURCHLAND, PAUL, 1989: A Neurocomputational Perspective: The Nature of Mind and the Structure of Science. Cambridge, Mass., MIT Press. CLARK, ANDY es KARMILOFF-SMITH, ANNETTE, 1994: „The Cognizer's Innards, A Psychological and Philosophical Perspective on the Development of Thought.” Mind 8d Language, vol. 8, pp. 487-519. CLUTTON-BROCK, T. H. es HARVEY, PAUL H., 1978: Readings In Sociobiology. San Francisco, Freeman. CONWAY MORRIS, SIMON, 1989: „Burgess Shale Faunas and the Cambrian Explosion.” Science, vol. 246, pp. 339-46. — 1991: „Rerunning the Tape” (review of Gould 1991b). Times Literary Supplement, December 13, p. 6. — 1992: „Burgess Shale-type Faunas in the Context of the 'Cambrian Explosion': A Review.” Journal of the Geological Society, London, vol. 149, pp. 631-36. COON, C. S.; GARN, S. M. es BIRDSELL, J. B., 1950: Races. Springfield, Ohio, C. Thomas. COSMIDES, LEDA es TOOBY, JOHN, 1989: „Evolutionary Psychology and the Generation of Culture,” pt. II, „Case Study: A Computational Theory of Social Exchange.” Ethology and Sociobiology, vol. 10, pp. 51-97. CRICHTON, MICHAEL, 1990: Jurassic Park. New York, Knopf. CRICK, FRANCIS H. C, 1968: „The Origin of the Genetic Code.” Journal of Molecular Biology, vol. 38, p. 367. — 1981: Az elet mikentje: eredete es termeszete. Budapest, Gondolat, 1987. CRICK, FRANCIS es ORGEL, LESLIE E., 1973: ..Directed Panspermia.” Icarus, vol. 19, pp. 341-46. CRONIN, HELENA, 1991: The Ant and the Peacock. Cambridge, Cambridge University Press. CUMMINS, ROBERT, 1975: „ Functional Analysis.” Journal of Philosophy, vol. 72, pp. 741-64. Reprinted in Sober 1984b. DALY, MARTIN, 1991: „Natural Selection Doesn't Have Goals, but It's the Reason Organisms Do” (commentary on P. J. H. Schoemaker, „The Quest for Optimality: A Positive Heuristic of Science?”). Behaviorial and Brain Sciences, vol. 14, pp. 219-20. DANTO, ARTHUR, 1965: Nietzsche as Philosopher. New York, Macmillan. DARWIN, CHARLES, 1859: On the Origin of Species by Means of Natural Selection. London, Murray, rul: A fajok eredete. Budapest, Helikon, 1973. — 1862: On the Various Contrivances by Which Orchids Are Fertilised by Insects. London, Murray. 2nd ed., 1877. (masodik, hasonmas kiadas, Chicago, University of Chicago Press, 1984.) — 1871: The Descent of Man, and Selection in Relation to Sex. London, Murray. Masodik kiadas 1874. Magyarul: Az ember származdsa. Budapest, Gondolat, 1961. DARWIN, FRANCIS, 1911: The Life and Letters of Charles Darwin, 2 vols. New York, Appleton. (Eredeti kiadas Murray, 1887, London, in 3 vols.) DAVID, PAUL, 1985: „Clio and the Economics of QWERTY.” American Economic Review, vol. 75, pp.
332-37. DAVIES, PAUL, 1992: Isten gondolatai. Budapest, Kulturtrade, 1995. DAWKINS, RICHARD, 1976: The Selfish Gene. Oxford, Oxford University Press. (Lasd meg Dawkins 1989a, javitott kiadas.) Magyarul: Az onzo gen. Budapest, Gondolat, 1986. — 1981: „In Defence of Selfish Genes.” Philosophy, vol. 54, pp. 556-73. — 1982: A hodito gen. Budapest, Gondolat, 1989. — 1983a: „Universal Darwinism.” In D. S. Bendall (szerk.), Euolution from Molecules to Men (Cambridge, Cambridge University Press), pp. 403-25. — 1983b: „Adaptationism Was Always Predictive and Needed No Defense” (commentary on Dennett 1983). Behavioral and Brain Sciences, vol. 6, pp. 360-61. — 1986a: A vak ordsmester. Budapest, Gondolat, 1994. — 1986b: „Sociobiology: The New Storm in a Teacup.” In Steven Rose es Lisa Appignanese (szerk.), Science and Beyond (Oxford, Blackwell), pp. 61-78. — 1989a: The Selfish Gene (2nd ed.) Oxford, Oxford University Press. — 1989b: „The Evolution of Evolvability.” In C. Langton (szerk.), Artificial Life, vol. I (Redwood City, Calif., Addison-Wesley), pp. 201-20. — 1990: Review of Gould 1989a. Sunday Telegraph (London), February 25. — 1993: ..Viruses of the Mind.” In Bo Dahlbom (szerk.), Dennett and His Critics (Oxford, Blackwell), pp. 13-27. DELIUS, JUAN, 1991: „The Nature of Culture.” In M. S. Dawkins, T. R. Halliday es R. Dawkins (szerk.), The Tinbergen Legacy (London, Chapman &Hall), pp. 75-99. DEMUS, OTTO, 1984: The Mosaics of San Marco in Venice, 4 vols. Chicago, University of Chicago Press. DENNETT, DANIEL C, 1968: „Machine Traces and Protocol Statements.” Behavioral Science, vol. 13, pp. 155-61. — 1969: Content and Consciousness. London, Routledge & Kegan Paul. — 1970: „The Abilities of Men and Machines.” Presented at American Philosophical Association Eastern Division Meeting, December. Kiadva in Dennett 1978, pp. 256-66. — 1971: ..Intentional Systems.” Journal of Philosophy, vol. 68, pp. 87-106. — 1972: Review of Lucas 1970. Journal of Philosophy, vol. 69, pp. 527-31. — 1975: „Why the Law of Effect Will Not Go Away.” Journal of the Theory of Social Behaviour, vol. 5, pp. 179-87. Ujranyomva in Dennett 1978. — 1978: Brainstorms. Cambridge, Mass., MIT Press/A Bradford Book. — 1980: „Passing the Buck to Biology.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 3, P-I9— 1981: „Tliree Kinds of Intentional Psychology.” In R. Healey (szerk.), Reduction, Time and Reality (Cambridge, Cambridge University Press), pp. 37-61. — 1983: „Intentional Systems in Cognitive Ethology: The 'Panglossian Paradigm' Defended.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 6, pp. 343-90. — 1984: Elbow Room: The Varieties of Free Will Worth Wanting. Cambridge, Mass., MIT Press. — 1985: „Can Machines Think?” In M. Shafto (szerk.), How We Know (San Francisco, Harper & Row), pp. 121-45. — 1987a: „The Logical Geography of Computational Approaches: A View from the East Pole.” In M. Brand es M. Harnish (szerk.), Problems in the Representation of Knowledge (Tucson, University of Arizona Press), pp. 5979— 1987b: Az intencionalitds filozofidja. Budapest, Osiris - Gondolat, 1998. — 1988a: „When Philosophers Encounter Artificial Intelligence.” Daedalus, vol. 117, pp. 283-95. — 1988b: „The Moral First Aid Manual.” In Sterling M. McMurrin (szerk.), Tanner Lectures on Human Values, vol. VIII (Salt Lake City, University of Utah Press), pp. 120-47. — 1989a: Review of Robert J. Richards 1987. Philosophy of Science, vol. 56, no. 3, pp. 54Q-43— 1989b: „Murmurs in the Cathedral” (review of Penrose 1989). Times Literary Supplement, September 26-october 5, pp. 1066-68. — 1990a: „Teaching an Old Dog New Tricks” (commentary on Schull 1990). Behavioral and Brain Sciences, vol. 13, pp. 76-77. — 1990b: „The Interpretation of Texts, People, and Other Artifacts.” Philosophy and Phenomenological Research, vol. 50, pp. 177-94. — 1990c: „Memes and the Exploitation of Imagination.” Journal of Aesthetics and Art Criticism, vol. 48, pp. 127-35. — 1991a: Consciousness Explained. Boston, Little, Brown.
— 1991b: „Real Patterns.” Journal of Philosophy, vol. 87, pp. 27-51. — 1991c: „Granny's Campaign for Safe Science.” In B. Loewer es G. Rey (szerk.), Meaning in Mind: Fodor and His Critics (Oxford, Blackwell), pp.8794. — 1991d: „The Brain and Its Boundaries” (review of McGinn 1991). Times Literary Supplement, May 10, 1991 (corrected by erratum notice on May 24, p. 29). — 1991e: „Ways of Establishing Harmony.” In B. McLaughlin (szerk.), Dretske and His Critics (Oxford, Blackwell); valamint (reszben javitva) in E. Villanueva (szerk.), Information, Semantics, and Epistemology, Soci-edad Filosofica IberoAmericana (Mexico) (Oxford, Blackwell). — 1992: „La Comprehension artisanale.” French translation of „Do-It-Your-self Understanding.” In Denis Fisette (szerk.), Daniel C. Dennett et les Strategies Intentionnelles, Lekton, vol. 11, winter, pp. 27-52. — 1993a. „Down with School! Up with Logoland!” (review of Papert 1993). New Scientist, November 6, pp. 45-46. — 1993b: „Confusion over Evolution: An Exchange.” New York Review of Books, January 14, 1993, pp. 43-44. — 1993c: Review of John Searle 1992. Journal of Philosophy, vol. 90, pp. i93-2°5— 1993d: „Living on the Edge.” Inquiry, vol. 36, pp. 135-59. — 1994a: „Cognitive Science as Reverse Engineering: Several Meanings of 'Top-down' and 'Bottomup.' „ In D. Prawitz, B. Skyrms es D. Wester-stahl (szerk.), Proceedings of the gth International Congress of Logic, Methodology and Philosophy of Science (Amsterdam, North-Holland). — 1994b: „Language and Intelligence.” In Jean Khalfa (szerk.), What Is Intelligence? Cambridge, Cambridge University Press, pp. 161-78. — 1994c: „ Labeling and Learning” (commentary on Clark and Karmiloff-Smith 1994). Mind and Language, vol. 8, pp. 540-48. — i994d: „E Pluribus Unum?” Behavioral and Brain Sciences, vol. 17, pp. 617-18. — 1994c: „The Practical Requirements for Making a Conscious Robot.” proceedings of the Royal Society. — 1996a: Szovegek, emberek es mas keszitmenyek ertelmezese. Holmi, 9. 251-265. — 1996b: Micsoda elmek. Budapest, Kulturtrade. DENNETT, DANIEL C. es HAUGELAND, JOHN, 1987: „Intentionality.” In Gregory 1987; PP-383-86. DENTON, MICHAEL, 1985: Evolution: A Theory in Crisis. London, Burnett. DESCARTES, RENE, 1637: Ertekezes a modszerrol. Budapest, Matura, 1994. DESMOND, ADRIAN es MOORE, JAMES. 1991: Darwin. London, Michael Joseph. DEUTSCH, D., 1985: „Quantum Theory, the Church-Turing Principle and the Universal Quantum Computer.” Proceedings of the Royal Society, vol. A400, pp. 97-117. DE VRIES, PETER, 1953: The Vale of Laughter. Boston, Little, Brown. DEWDNEY, A. K., 1984: The Planiverse. New York, Poseidon. DEWEY, JOHN, 1910: The Influence of Darwin on Philosophy. New York, Holt, 1910. Hasonmas kiadas, Bloomington, Indiana University Press, 1965. DIAMOND, JARED, 1991: „The Saltshaker's Curse.” Natural History, October, pp. 20-26. — 1992: The Third Chimpanzee: The Evolution and Future of the Human Animal. New York, HarperCollins. DIDEROT, DENIS, 1749: Level a vakokrol azokhoz, akik latnak. Budapes, Darwin, 1914, es Vdlogatott filozofiai muvei. Budapest, Akademiai, 1983. DIETRICH, MICHAEL, 1992: „Macromutation.” In Keller es Lloyd 1992, pp. 194-201. DIGGINS, JOHN PATRICK, 1994: Review of Marsden, The Soul of the American University. New York Times Book Review, April 17, p. 25. DOBZHANSKY, THEODOSIUS, 1973: ..Nothing in Biology Makes Sense Except in the Light of Evolution.” American Biology Teacher, vol. 35, pp. 125-29. DONALD, MERLIN, 1991: Origins of the Modern Mind: Three Stages in the Evolution of Culture and Cognition. Cambridge, Mass., Harvard University Press. DOOLITTLE, W. F. es SAPIENZA, C, 1980: „Selfish Genes, the Phenotype Paradigm and Genome Evolution.” Nature, vol. 284, pp. 601-3. DRETSKE, FRED, 1986: „Misrepresentation.” In R. Bogdan (szerk.), Belief. Oxford, Oxford University Pres. DREYFUS, HUBERT, 1965: „Alchemy and Artificial Intelligence.” RAND Technical Report P-3244, December 1965. — 1972: What Computers Can't Do: The Limits of Artificial Intelligence. New York, Harper & Row.
Revised ed., 1979. DYSON, FREEMAN, 1979: Disturbing the Universe. New York, Harper & Row. ECCLES, JOHN, 1953: The Neurophysiological Basis of Mind. Oxford, Clarendon. ECKERT, SCOTT A., 1992: „Bound for Deep Water.” Natural History, March, PP- 28-35. EDELMAN, GERALD, 1987: Neural Darwinism. New York, Basic Books. — 1992: Bright Air, Brilliant Fire. New York, Basic Books. EDWARDS, PAUL, 1965: „Professor Tillich's Confusions.” Mind, vol. 74, pp. 192-214. EIGEN, MANFRED, 1976: „Wie entsteht Information? Prinzipien der Selbstorganisation in der Biologie.” Berichtete der Bunsengesellschaft fur Physikalische Chemie, vol. 80, p. 1059. — 1983: „Self-Replication and Molecular Evolution.” In D. S. Bendall (szerk.), Evolution from Molecules to Men (Cambridge, Cambridge University Press), pp. 105-30. — 1992: Steps Towards Life. Oxford, Oxford University Press. EIGEN, M. es WINKLER-OSWATITSCH, R., 1975: Das Spiel. Munich. (Angolul Laws of the Game [New York, Knopf, 1981 ]). EIGEN, M. es SCHUSTER, P., 1977: „The Hypercycle: A Principle of Natural Self Organization. Part A: Emergence of the Hypercycle,” Naturwissenschaften, vol. 64, pp. 541-65. ELDREDGE, NILES, 1983: „A la recherche du Docteur Pangloss” (commentary on Dennett 1983). Behavioral and Brain Sciences, vol. 6, pp. 361-62. — 1985: Time Frames: The Rethinking of Darminian Evolution and the Theory of Punctuated Equilibria. New York, Simon & Schuster. — 1989: Macro'evolutionary Dynamics: Species, Niches and Adaptive Peaks. New York, McGrawHill. ELDREDGE, NILES es GOULD, S. J., 1972: „Punctuated Equilibria: An Alternative to Phyletic Gradualism.” In T. J. M. Schopf (szerk.), Models in Paleobiology (San Francisco, Freeman, Cooper and Company), pp. 82-115. Ujranyomva in Eldredge 1985, pp. 193-223. ELLEGARD, ALVAR, 1956: „The Darwinian Theory and the Argument from Design.” Lychnos, pp. 17392. — 1958: Darwin and the General Reader. Goteborg, Goteborg University Press. ELLESTRAND, NORMAN, 1983: „Why Are Juveniles Smaller Than Their Parents?” Evolution, vol. 13, pp. 1091-94. ELLIS, R. J. es VAN DER VIES, S. M., 1991: ..Molecular Chaperones.” Annual Review of Biochemistry, vol. 60, pp. 321-47. ELSASSER, WALTER, 1958: The Physical Foundations of Biology. Oxford, Oxford University Press. — 1966: Atom and Organism. Princeton, Princeton University Press. ENGELS, W. R., 1992: „The Origin of P Elements in Drosoophila melanogaster.” BioEssays, vol. 14, pp. 681-86. ERESHEFSKY, MARC (szerk.) 1992: The Units of Evolution: Essays on the Nature of Species. Cambridge, Mass., MIT Press/A Bradford Book. ESHEL, I., 1984: „Are Intragenetic ConHicts Common in Nature? Do They Represent an Important Factor in Evolution?” Journal of Theoretical Biology, vol. 108, pp. 159-62. — 1985: ..Evolutionary Genetic Stability of Mendelian Segregation and the Role of Free Recombination in the Chromosomal System.” American Naturalist, vol. 125, pp. 412-20. FAUSTO-STERLING, ANNE, 1985: Myths of Gender. Biological Theories About Women and Men. New York, Basic Books. (Masodik kiadas, 1992.) FEDUCCIA, ALAN, 1993: ..Evidence from Claw Geometry Indicating Arboreal Habits oiArcheopteryx.” Science, vol. 259, pp. 790-93. FEIGENBAUM, E. A. es FELDMAN, J., 1964: Computers and Thought. New York, McGraw-Hill. FEYNMAN, RICHARD, 1988: What do YOU Care What Other People Think? New York, Bantam. FISHER, DAN, 1975: ..Swimming and Burrowing in Limulus and Mesolimulus.” Fossils and Strata, vol. 4, pp. 281-90. FISHER, R. A., 1930: The Genetical Theory of Natural Selection. Oxford, Clarendon. FITCHEN, JOHN, 1961: The Construction of Gothic Cathedrals. Oxford, Clarendon. — 1986: Building Construction Before Mechanization. Cambridge, Mass., MIT Press. FODOR, JERRY, 1975: The Language of Thought. Hassocks, Sussex, Harvester. — 1980: „Methodological Solipsism Considered as a Research Strategy in Cognitive Psychology.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 3, pp. 63-110. — 1983: The Modularity of Mind. Cambridge, Mass., MIT Press.
— 1987: Psychosemantics. Cambridge, Mass., MIT Press. — 1990: A Theory of Content and Other Essays. Cambridge, Mass., MIT Press. — 1992: „The Big Idea: Can There Be a Science of Mind?” Times Literary Supplement, July 3, p. 5. FOOTE, MIKE, 1992: „Cambrian and Recent Morphological Disparity” (response to Briggs et al. 1989). Science, vol. 256, p. 1670. FORBES, GRAEME, 1983: „Thisness and Vagueness,” Synthese, vol. 54, pp. 23559— 1984: „Two Solutions to Chisholm's Paradox.” Philosophical Studies, vol. 46, pp. 171-87. Fox, S. W. es DOSE, K 1972: Molecular Evolution and the Origin of Life. San Francisco, Freeman. FUTUYMA, DOUGLAS, 1982: Science on Trial: The Case for Evolution. New York, Pantheon. GABBEY, ALLAN, 1993: „Descartes, Newton and Mechanics: The Disciplinary Turn.” Tufts Philosophy Colloquium, November 12. GALILEI, GALILEO, 1632: Párbeszedek a ket legnagyobh vildgrendszerrel. Budapest, Europa, 1959. GARDNER, MARTIN, 1970: „Mathematical Games.” Scientific American, October, vol. 223, 120-23. — 1971: „Mathematical Games.” Scientific American, vol. 224, February, pp. 112-17. — 1986: „WAP, SAP, PAP and FAP.” New York Review of Books, May 8. (Martin Gardner utószavával újranyomva in Gardner's Whys and Wherefore. Chicago, University of Chicago Press, 1989.) GAUTHIER, DAVID, 1986: Morals by Agreement New York, Oxford University Press. GEE, HERRY, 1992: „Something Completely Different.” Nature, vol. 358, pp. 456-57-GERT, BERNARD, 1973: The Moral Rules. New York, Harper Torchbook. Eredeti kiadas New York, Harper & Row, 1966. GHISELIN, M., 1983: „Lloyd Morgan's Canon in Evolutionary Context.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 6, pp. 362-63. GIBBARD, ALAN, 1985: „Moral Judgment and the Acceptance of Norms,” es „Reply to Sturgeon.” Ethics, vol. 96, pp. 5-41. GILKEY, LANGDON, 1985: Creationism on Trial: Evolution and God at Little Rock. San Francisco, Harper & Row. GILLE, BERTRAND, 1966: Engineers of the Renaissance. Cambridge, Mass., MIT Press. GINGERICH, PHILIP, 1983: „Rate of Evolution: Effects of Time and Temporal Scaling.” Science, vol. 222, pp. 159-61. — 1984: Reply to Gould 1983c. Science, vol. 226, pp. 995-96. GJERTSEN, DEREK, 1989: Science and Philosophy: Past and Present. London, Penguin. GODEL, KURT, 1931: „Uber Formal Unentscheidbare Satze der Principia Mathematica und Verwandter System, I.” Monatshefte fur Mathematik und Physik, vol. 38, pp. 173-98. Angolul On Formally Undecidable Propositions (New York, Basic Books, 1962). GODFREY-SMITH, PETER, 1993: „Spencerian Explanation and Constructivism.” MIT Philosophy Colloquium, November 5. GOLDSCHMIDT, RICHARD B., 1933: „Some Aspects of Evolution.” Science, vol. 78, PP-539-47— 1940: The Material Basis of Evolution. Seattle, University of Washington Press. GOODMAN, NELSON, 1965: Fact, Fiction and Forecast. Masodik kiadas, New York, Bobbs-Merrill. GOODWIN, BRIAN, 1986: „Is Biology an Historical Science?” In Steven Rose es Lisa Appignanese (szerk.), Science and Beyond (Oxford, Blackwell), pp. 47-60. GOULD, STEPHEN JAY, 1977a: Ever Since Darwin. New York, Norton. — 1977b: Ontogeny and Phytogeny. Cambridge, Belknap. — 1980a: The Panda's Thumb. New York, Norton. Magyarul: A szerda huvelykujja. Budapest, Europa. — 1980b: „Is a New and General Theory of Evolution Emerging?” Paleobiology, vol. 6, pp. 119-30. — 1980c: „Sociobiology and the Theory of Natural Selection.” American Association for the Advancement of Science Symposica, vol. 35, pp. 257-69. Reprintecj in Ruse 1989. — ig8od: „The Evolutionary Biology of Constraint.” Daedalus, vol. 109, pp. 39-52— 1981: The Mismeasure of Man. New York, Norton. — 1982a: „Darwinism and the Expansion of Evolutionary Theory.” Science, vol. 216, pp. 380-87. Ujranyomva in Ruse 1989. — 1982b: „The Uses of Heresy: An Introduction to Richard Goldschmidt's The Material Basis of Evolution” In R. Goldschmidt, The Material Basis of Evolution (Valtozatlan kiadas, New Haven, Yale University Press).
— 1982c: „The Meaning of Punctuated Equilibrium, and Its Role in Validating a Hierarchical Approach to Macroevolution.” In R. Milkman (szerk.), Perspectives on Evolution (Sunderland, Mass., Sinauer), pp. 83-104. — ig82d: „ Change in Developmental Timing as a Mechanism of Macroevolution.” In J. T. Bonner (szerk.), Evolution and Development, Dahlem Konferenzen (Berlin, Heidelberg, New York, SpringerVerlag). — 1983a: „The Hardening of the Modern Synthesis.” In M. Grene (szerk.), Dimensions of Darwinism. Cambridge, Cambridge University Press, pp. 71-93— 1983b: Hen's Teeth and Horse's Toes. New York, Norton. — 1983c: „Smooth Curve of Evolutionary Rate: A Psychological and Mathematical Artifact.” Science, vol. 226, pp. 994-95— 1985: The Flamingo's Smile. New York, Norton. — 1987: „Darwinism Defined: The Difference Between Fact and Theory.” Discover, January pp. 6470. — 1989a: Wonderful Life: The Burgess Shale and the Nature of History. New York, Norton. — 1989b: „Tires to Sandals.” Natural History, April, pp. 8-15. — 1990: The Individual in Darwin's World. Edinburgh: Edinburgh University Press. — 1991a: „The Panda's Thumb of Technology.” In Gould 1991b, pp. 59-75. — 1991b: Bully for Brontosaurus. New York, Norton. — 1992a: „The Confusion over Evolution.” New York Review of Books, November 19, pp. 47-54. — 1992b: „Life in a Punctuation.” Natural History, vol. 101. October, pp. 10-21. — 1993a: ..Fulfilling the Spandrels of World and Mind.” In Selzer 1993, pp. 310-36., ed. — 1993b: The Book of Life. New York, Norton. — 1993c: ..Cordelia's Dilemma.” Natural History, vol. 103, February, pp. 10-19. — 1993d: Eight Little Piggies. New York, Norton. — i993e: „Confusion over Evolution: An Exchange.” New York Review of Books, January 14, pp. 4344. GOULD, S. J. es ELDREDGE, N., 1993: ..Punctuated Equilibrium Comes of Age.” Nature, vol. 366, pp. 223-27. GOULD, S. J. es LEWONTIN, R., 1979: „The Spandrels of San Marco and the Panglossian Paradigm: A Critique of the Adaptationist Programme.” Proceedings of the Royal Society, vol. B205, pp. 581-98. GOULD, S. J. es VRBA, ELIZABETH, 1981: ..Exaptation: A Missing Term in the Science of Form.” Paleobiology, vol. 8, pp. 4-15. GREENWOOD, JOHN D. (szerk.) 1991: The Future of Folk Psychology: Intentionality and Cognitive Science. Cambridge, Cambridge University Press. GREGORY, R. L., 1981: Mind in Science: A History of Explanations in Psychology and Physics. Cambridge, Cambridge University Press. — (szerk.) 1987: The Oxford Companion to the Mind. Oxford, Oxford University Press. GRICE, H. P., 1957: „Meaning.” Philosophical Review, vol. 66, pp. 377-88. — 1969: ..Utterer's Meaning and Intentions.” Philosophical Review, vol. 78, pP- 147-77• GROSSBERG, STEPHEN, 1976: ..Adaptive Pattern Classification and Universal Re-coding : Part I. Parallel Development and Coding of Neural Feature Detectors.” Biological Cybernetics, vol. 23, pp. 121-34. HADAMARD, JACQUES, 1949: The Psychology of Inventing in the Mathematical Field. Princeton, Princeton University Press. HAIG, DAVID, 1992: „Genomic Imprinting and the Theory of Parent-Offspring Conflict.” Developmental Biology, vol. 3, pp. 153-60. — 1993: „Genetic Conflicts in Human Pregnancy.” Quarterly Review of Biology, vol. 68, pp. 495532. HAIG, DAVID es GRAFEN, A., 1991: „Genetic Scrambling as a Defence Against Meiotic Drive.” Journal of Theoretical Biology, vol. 153, pp. 531-58. HAIG, DAVID es GRAHAM, CHRIS, 1991: ..Genomic Imprinting and the Strange Case of the Insulin-like Growth Factor II Receptor.” Cell, vol. 64, pp. 1045-46. HAIG, DAVID es WESTOBY, M., 1989: „Parent-specific Gene Expression and the Triploid Endosperm.” American Naturalist, vol. 134, pp. 147-55. HALE, KEN, et al. 1992: ..Endangered Languages.” Language, vol. 68, pp. 1-42. HAMILTON, WILLIAM, 1964: „The Genetical Evolution of Social Behavior,” pts. I and II. Journal of Theoretical Biology, vol. 7, pp. 1-16, 17-52. HARDIN, GARRETT, 1964: „The Art of Publishing Obscurely.” In G. Hardin (szerk.), Population,
Evolution and Birth Control: A Collection of Controversial Readings (San Francisco, Freeman), pp. 116-19. — 1968: „The Tragedy of the Commons.” Science, vol. 162, pp. 1243-48. HARDY, ALISTER, i960: „Was Man More Aquatic in the Past?” New Scientist, pp. 642-45. HAUGELAND, JOAN, 1985: Artificial Intelligence: The Very Idea. Cambridge, Mass., MIT Press. HAWKING, STEPHEN W., 1988: A Brief History of Time. New York, Bantam. HEBB, DONALD, 1949: The Organization of Behavior. New York, Wiley. HINTON, GEOFFREY E. es NOWLAND, S. J., 1987: „How Learning Can Guide Evolution.” In Complex Systems, vol. I. Technical report CMU-CS-86-128. Carnegie-Mellon University, pp. 495-502. HOBBES, THOMAS, 1651: Levidtdn. Budapest, Helikon, 1970. HODGES, ANDREW, 1983: Alan Turing: The Enigma. New York, Simon & Schuster. HOFSTADTER, DOUGLAS, 1979: Godel, Escher, Bach. Budapest, Typotex, 1998. — 1985: Metamagical Themas: Questing for the Essence of Mind and Pattern. New York, Basic Books. HOFSTADTER, DOUGLAS R. es DENNETT, DANIEL C, 1981: The Mind's I. New York, Basic Books. HOLLAND, JOHN, 1975: Adaptation in Natural and Artificial Systems. Ann Arbor, University of Michigan Press. — 1992: „Complex Adaptive Systems.” Daedalus, Winter, p. 25. HOLLINGDALE, R. J., 1965: Nietzsche: The Man and His Philosophy. London, Routledge & Kegan Paul. HOUCK, MARILYN A.; CLARK, JONATHAN B.; PETERSON, KENNETH R. es KIDWELL, MARGARET G., 1991: „Possible Horizontal Transfer of Drosophila Genes by the Mite Proctolaelaps Regalis.” Science, vol. 253, pp. 1125-29. HOUSTON, ALASDAIR, 1990: ..Matching, Maximizing, and Melioration as Alternative Descriptions of Behaviour.” In J. A. Meyer es S. Wilson (szerk.), From Animals to Animats. Cambridge, Mass., MIT Press, pp. 498-509. HOY, DAVID, 1986: „Nietzsche, Hume, and the Genealogical Method.” In Y. Yovel (szerk.), Nietzsche as Affirmative Thinker (Dordrecht, Martinus Nijhoff), pp. 20-38. HOYLE, FRED, 1964: Of Men and Galaxies. Seattle, University of Washington Press. HOYLE, FRED es WICKRAMASINGHE, CHANDRA, 1981: Evolution from Space. London, Dent. HRDY, SARAH BLAFFER, 1977: The Langurs of Abu: Female and Male Strategies of Reproduction. Cambridge, Mass., Harvard University Press. HULL, DAVID, 1980: „Individuality and Selection.” Annual Review of Ecology and Systematics, vol. 11, pp. 311-32. — 1982: „The Naked Meme.” In H. C. Plotkin (szerk.), Learning, Development and Culture (New York, Wiley), pp. 273-327. HUME, DAVID, 1739: Ertekezes az emberi termeszetrol. Budapest, Gondolat, 1976. — 1779: Dialogues Concerning Natural Religion. London. HUMPHREY, NICHOLAS, 1976: „The Social Function of Intellect.” In P. P. G. Bateson es R. A. Hinde (szerk.), Growing Points in Ethology (Cambridge, Cambridge University Press), pp. 303-17. — 1983: „The Adaptiveness of Mentalism?” Behavioral and Brain Sciences, vol. 3, p. 366. — 1986: The Inner Eye. London, Faber & Faber. — 1987: ..Scientific Shakespeare.” Guardian (London), August 26. ISACK, H. A. es REYER, H.-U., 1989: ..Honeyguides and Honey Gatherers: Interspecific Communication in a Symbiotic Relationship.” Science, vol. 243, PPISRAEL, DAVID, 1987: The Role of Propositional Objects of Belief in Action. CSLI Monograph Report no. CSLI-87-72. Palo Alto, Stanford University Press. JACKENDOFF, RAY, 1987: Consciousness and the Computational Mind. Cambridge, Mass., MIT Press/A Bradford Book. — 1993: Patterns in the Mind Language and Human Nature. London, Harvester Wheatsheaf. JACOB, FRANCOIS. 1982: The Possible and the Actual. Seattle, University of Washington Press. — 1983: ..Molecular Tinkering in Evolution.” In D. S. Bendall (szerk.), Evolution from Molecules to Men (Cambridge, Cambridge University Press), pp. 131-44. JAMES, WILLIAM, 1880: Lecture Notes 1880-1897. (The quoted passage is from Sills and Merton 1991.) JAYNES, JULIAN, 1976: The Origins of Consciousness in the Breakdown of the Bicameral Mind. Boston, Houghton Mifflin. JONES, STEVE, 1993: „A Slower Kind of Bang” (review of E. O. Wilson, The Diversity of Life). London Review of Books, April, p. 20. KANT, IMMANUEL, 1785: Grundlegung zur Metaphysik der Sitten. (Az idezetek angol forrasa: H. J. Paton,
Groundwork of the Metaphysic of Morals (New York, Harper & Row, 1964].) KAUFFMAN, STUART, 1993: The Origins of Order. Self-Organization and Selection in Evolution. New York, Oxford University Press. KAUFMANN, WALTER, 1950: Nietzsche: Philosopher, Psychologist, Antichrist. Princeton, Princeton University Press. Valtozatlan utannyomas New York, Meridian paperback, 1956. KEIL, FRANK, C, 1992: „The Origins of an Autonomous Biology.” In M. Gunnar es M. Maratsos (szerk.), Modularity and Constraints in Language and Cognition: The Minnesota Symposia on Child Psychology, vol. 25. Hillsdale, NJ., Erlbaum, pp. 103-37. KELLER, EVELYN FOX es LLOYD, ELISABETH A. (szerk.) 1992: Keywords in Evolutionary Biology. Cambridge, Mass., Harvard University Press. KING'S COLLEGE SOCIOBIOLOGY GROUP, 1982: Current Problems in Sociobio-logy. Cambridge, Cambridge University Press. KIPLING, RUDYARD, 1912: Just So Stories. Hasonmas kiadas Garden City, N.Y., Doubleday, 1952. KIRKPATRICK, S.; GELATT, C. D. es VECCHI, M. P., 1983: ..Optimization by Simulated Annealing.” Science, vol. 220, pp. 671-80. KITCHER, PHILIP, 1982: Abusing Science. Cambridge, Mass., MIT Press. — 1984: „Species.” Philosophy of Science, vol. 51, pp. 308-33. — 1985a: „Darwin's Achievement.” In N. Rescher (szerk.), Reason and Rationality in Science (Ianham, Md., University Press of America), pp. 127-89. — 1985b: Vaulting Ambition. Cambridge, Mass., MIT Press. — 1993: „The Evolution of Human Altruism.” Journal of Philosophy, vol. 90, pp. 497-516. KRAUTHEIMER, RICHARD, 1981: Early Christian and Byzantine Architecture. Harmadik kiadas, London, Penguin. KREBS, JOHN R. es DAWKINS, RICHARD, 1984: „Animal Signals: Mind-Reading and Manipulation.” In J. R. Krebs es N. B. Davies (szerk.), Behavioural Ecology: An Evolutionary Approach, Masodik kiadas (Oxford, Blackwell), pp.380-402. KUPPERS, BERND-OLAF, 1990: Information and the Origin of life. Cambridge, Mass., MIT Press. LANCASTER, JANE, 1975: Primate Behavior and the Emergence of Human Culture. New York, Holt, Rinehart and Winston. LANDMAN, OTTO E., 1991: „The Inheritance of Acquired Characteristics.” Annual Review of Genetics, vol. 25, pp. 1-20. — 1993: „Inheritance of Acquired Characteristics.” Scientific American, March, p. 150. LANGTON, CHRISTOPHER; TAYLOR, CHARLES; FARMER, J. DOYNE es RASMUSSEN, STEEN, 1992: Artificial Life II. Redwood City, Calif., Addison-Wesley. LEIBNIZ, GOTTFRIED WILHELM, 1710: Theodicy [Essais de Theodicee sur la bonte de Dieu la liberte de I'homme et Vorigine du mai), Amsterdam. (Angolul George Martin Duncan fordftasaban, 1908.) LEIGH, E. G., IQJI: Adaptation and Diversity. San Francisco, Freeman, Cooper and Company. LENAT, DOUGLAS B. es GUHA, R. V., 1990: Building Large Knowledge-based Systems: Representation and Inference in the CYC Project. Reading, Mass., Addison-Wesley. LESLIE, ALAN, 1992: „Pretense, Autism and the Theory-of Mind Module.” Current Directions in Psychological Science, vol. 1, pp. 18-21. LESLIE, JOHN, 1989: Universes, London, Routledge & Kegan Paul. LETTVIN, J. Y.; MATURANA, U.; MCCULLOCH, W. es PITTS, W., 1959: „What the Frog's Eye Tells the Frog's Brain.” In Proceedings of the IRE, pp. 1940-51. LEVI, PRIMO, 1984: The Periodic Table. New York, Schocken. LEVI-STRAUSS, CLAUDE, 1966: The Savage Mind. Chicago, University of Chicago Press. LEWIN, ROGER, 1992: Complexity: Life at the Edge of Chaos. New York, Macmillan. LEWIS, DAVID, 1986: Philosophical Papers, vol 2. Oxford, Oxford University Press. LEWONTIN, RICHARD, 1980: „Adaptation.” The Encyclopedia Efnaudi. Milan, Einaudi. — 1983: „Elementary Errors About Evolution” (commentary on Dennett 1983). Behavioral and Brain Sciences, vol. 6, pp. 367-68. — 1987: „The Shape of Optimality.” In John Dupre (szerk.), The Latest on the Best: Essays on Evolution and Optimality. Cambridge, Mass., MIT Press. LEWONTIN, RICHARD; ROSE, STEVEN es KAMIN, LEON, 1984: Not in our Genes: Biology, Ideology and Human Nature. New York, Pantheon. LINNAEUS, CAROLUS, 1751: Philosophia Botanica. LLOYD, M. es DYBAS, H. S., 1966: „The Periodical Cicada Problem.” Evolution, vol. 20, pp. 132-49. LOCKE, JOHN, 1690: Ertekezes az emberi ertelemrol I—II. Budapest, Akademiai, 1964.
LORD, ALBERT, i960: The Singer of Tales. Cambridge, Mass., Harvard University Press. LORENZ, KONRAD, 1973: Die Ruckseite des Spiegels. Munich, R. Piper. Verlag. (Angolul Behind the Mirror, Ronald Taylor forditasaban [New York, Harcourt Brace Jovanovich, 1977].) LOVEJOY, ARTHUR O., 1936: The Great Chain of Being: A Study of the History of an Idea. New York, Harper & Row. LUCAS, J. R., 1961: „Minds, Machines, and Godel.” Philosophy, vol. 311, pp. 1-12. — 1970: The Freedom of the Will. Oxford, Oxford University Press. MACKENZIE, ROBERT BEVERLY, 1868: The Darwinian Theory of the Transmutation of Species Examined (Nev nelkiil kiadva: „By a Graduate of the University of Cambridge”). Nisbet & Co. (Quoted in a review, Athenaeum no. 2102, February 8, p. 217.) MALTHUS, THOMAS, 1798: Essay on the Principle of Population. MARGOLIS, HOWARD, 1987: Patterns, Thinking and Cognition. Chicago, University of Chicago Press. MARGULIS, LYNN, 1981: Symbiosis in Cell Evolution. San Francisco, Freeman. MARGULIS, LYNN es SAGAN, DORION, 1986: Microcosmos. New York, Simon & Schuster. — 1987: ..Bacterial Bedfellows.” Natural History, vol. 96, March, pp. 2633-MARKS, JONATHAN, 1993: Review of Diamond 1992. Journal of Human Evolution, vol. 24, pp. 69-73. — 1993b: „Scientific Misconduct: Where 'Just Say No' Fails” (multiple book review). American Scientist, vol. 81, July-August, pp. 380-82. MARTIN, J.; MAYHEW, M.; LANGER, T. es HARTL, F. U., 1993: „The Reaction Cycle of GroEL and GroES in Chaperonin-assisted Protein Folding.” Nature, vol. 366, pp. 228-33. MASSERMAN, JULES H.; WECHKIN, STANLEY es TERRIS, WILLIAM, 1964: ./Altruistic' Behavior in Rhesus Monkeys.” American Journal of Psychiatry, vol. 121, pp. 584-85. MATTHEW, PATRICK, 1831: Naval Timber and Arboriculture. — i860: Letter to editor, Gardener Chronicle, April 7. MAYNARD SMITH, JOHN, 1958: The Theory of Evolution. Cambridge, Cambridge University Press. (Canto ed. 1993.) — 1972: On Evolution. Edinburgh, Edinburgh University Press. — 1974: „The Theory of Games and the Evolution of Animal Conflict.” Journal of Theoretical Biology, vol. 47, pp. 209-21. — 1978: The Evolution of Sex. Cambridge, Cambridge University Press. — 1979: ..Hypercycles and the Origin of Life.” Nature, vol. 280, pp. 445-46. Reprinted in Maynard Smith 1982, pp. 34-38. — 1981: „Symbolism and Chance.” In J. Agassi es R. S. Cohen (szerk.), Scientific Philosophy Today (Hingham, Mass., Kluwer). Valtozatlan utannyomas Maynard Smith 1988, pp. 15-21. — 1982: Evolution Now: A Century After Darwin. San Francisco, Freeman. — 1983: „Adaptation and Satisficing” (commentary on Dennett 1983). Behavioral and Brain Sciences, vol. 6, pp. 70-71. — 1986: „Structuralism Versus Selection - Is Darwinism Enough?” In Steven Rose es Lisa Appignanesi (szerk.) Science and Beyond (Oxford, Blackwell), pp. 39-46. — 1988: Game, Sex and Evolution. London, Harvester. {Did Darwin Get it Right? cimmel is kiadvaj — 1990: „What Can't the Computer Do?” (review of Penrose 1989). New York Review of Books, March 15, pp. 21-25 • — 1991: „ Dinosaur Dilemmas.” New York Review of Books, April 25, pp. 5-7. — i992: ..Taking a Chance on Evolution.” New York Review of Books, May 14, pp. 234-36. MAYR, ERNST, i960: „The Emergence of Evolutionary Novelties.” In Sol Tax (szerk.), Evolution after Darwin, vol. 1 (Chicago, University of Chicago Press), pp. 349-80. — 1982: The Growth of Biological Thought. Cambridge, Mass., Harvard University Press. — 1983: „How to Carry Out the Adaptationist Program.” American Naturalist, vol. 121, pp. 324-34. MAZLIS, BRUCE, 1993: The Fourth Discontinuity: The Co-evolution of Humans and Machines New Haven, Yale University Press. MCCULLOCH, W. S. es PITTS, W., 1943: „A Logical Calculus of the Ideas Immanent in Nervous Activity.” Bulletin of Mathematical Biophysic, vol. 5, PP- ”5-33 • MCGINN, COLIN, 1991: The Problem of Consciousness. Oxford, Blackwell. — 1993: „In and Out of the Mind” (review of Hilary Putnam, Renewing Philosophy). London Review of Books, December 2, pp. 30-31. MCLAUGHLIN, BRIAN (szerk.) 1991: Dretske and His Critics Oxford, Blackwell. MCSHEA, DANIEL W., 1993: ..Arguments, Tests, and the Burgess Shale - A Commentary on the Debate.” Paleobiology vol. 9, pp. 339-402. MEDAWAR, PETER, 1977: ..Unnatural Science.” The New York Review of Books, February 3, pp. 13-18.
— 1982: Pluto's Republic. Oxford, Oxford University Press. METROPOLIS, NICHOLAS, 1992: „The Age of Computing: A Personal Memoir.” Daedalus, Winter, pp. 119-30. MIDGLEY, MARY, 1979: „Gene Juggling.” Philosophy, vol. 54, pp. 43958. — 1983. ..Selfish Genes and Social Darwinism.” Philosophy, vol. 58, pp. 365-77-MILL, JOHN STUART, 1861: Haszonelvuseg in: uo. A szabadsdgrol. Haszonelvuseg. Budapest, Magyar Helikon. MILLER, GEORGE A., 1956: „The Magical Number Seven, Plus or Minus Two.” Psychological Reuiew, vol. 63, pp. 81-97. — 1979: „A Very Personal History.” MIT Cognitive Science Center Occasional Paper #1, a Cognitive Science Workshop-on 1979. Junius i-jen el-hangzott beszed szovege,. MILLIKAN, RUTH, 1984: Language, Thought and Other Biological Categories. Cambridge, Mass., MIT Press. — 1993: White Queen Psychology and Other Essays forAlice. Cambridge, Mass., MIT Press. MINSKY, MARVIN, 1985a: „Why Intelligent Aliens Will Be Intelligible.” In E. Regis (szerk.), Extraterrestrials (Cambridge, Cambridge University Press), pp. 117-28. — 1985b: The Society of Mind New York, Simon & Schuster. MINSKY, MARVIN es PAPERT, SEYMOUR, 1969: Perceptrons. Cambridge, Mass., MIT Press. MIVART, ST. GEORGE, 1871: „Darwin's Descent of Man.” Quarterly Review, vol. 131, pp. 47-90. MONOD, JACQUES, 1971: Chance and Necessity. New York, Knopf. Vintage paperback, 1972. (Francia eredetiben: he Hasard et la necessite [Paris, Editions du Seuil, 1970].) MOORE, G. E., 1903: Principia Ethica. Cambridge, Cambridge University Press. MORGAN, ELAINE, 1982: The Aquatic Ape. London, Souvenir. — 1990: The Scars of Evolution: What Our Bodies Tell Us About Human Origins. London, Souvenir. MUIR, JOHN, 1972: Original Sanscrit Texts and the Origin and History of the People of India, Their Religion and Institutions. Delhi, Oriental. Originally published 1868-73, London, Trubner. MURRAY, JAMES D., 1989: Mathematical Biology'. New York, Springer-Verlag. NEHAMAS, ALEXANDER, 1980: „The Eternal Recurrence.” Philosophical Review, vol. 89, pp. 331-56. NEUGEBAUER, OTTO, 1989: „A Babylonian Lunar Ephemeris from Roman Egypt.” In E. Leichtz, M. de J. Ellis es P. Gerardi (szerk.), A Scientific Humanist: Studies in Honor of Abraham Sachs (Philadelphia, The University Museum [Terjeszti a Samuel North Kramer Fund]), pp. 301-4. NEWELL, AULLEN es SIMON, HERBERT, 1956: „The Logic Theory Machine.” IRE Transactions on Information Theory IT-2.(2J, pp. 61-79. — 1964: „GPS: A Program That Simulates Human Thought.” In Feigenbaum and Feldman 1964. NEWTON, ISAAC, 1726: Philosophiae Naturalis Principia Mathematica. NIETZSCHE, FRIEDRICH, 1881: Daybreak: Thoughts on the Prejudices of Morality. (Trans. R. J. Hollingdale [Cambridge, Cambridge University Press, 1982].) — 1882: Die frbliche Wissenschaft (The Gay Science). (Ford. Walter Kauf-mann [NewYork, Vintage, 1974].) Magyarul: in Nietzsche valogatott irasai, Budapest, Gondolat, 1972. — 1885: Beyond Good and Evil. (Ford. Walter Kaufmann [New York, Vintage, 1966].) — 1887: Az erkolcs genealogidja. Budapest, Goncol Kiado, 1996. — 1889: Ecce Homo. Budapest, Goncol Kiado, 1994. — 1901: Az ertekek dtertekelese. Budapes, Holnap, 1994. NOWAK, MARTIN es SIGMUND, KARL, 1993: „A Strategy of Win-Stay, Lose-Shift That Outperforms Tit-for-Tat in the Prisoner's Dilemma Game.” Nature, vol. 364, pp. 56-58. NOZICK, ROBERT, 1981: Philosophical Explanation. Cambridge, Mass., Belknap/Harvard University Press. O'NEILL, ONORA, 1980: „The Perplexities of Famine Relief.” In Tom Regan (szerk.), Matters of Life and Death (New York, Random House), pp. 26-48. — 1986: Faces of Hunger. Boston, Allen & Unwin, 1986. ORGEL, LESLIE E. es CRICK, FRANCIS, 1980: „Selfish DNA: The Ultimate Parasite.” Nature, vol. 284, pp. 604-607. OTERO, CARLOS P., 1990: „The Emergence of Homo Loquens and the Laws oi Physics.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 13, pp. 747-50. PAGELS, HEINZ, 1985: „A Cozy Cosmology.” The Sciences, March/April, pj_ 34-39— 1988: The Dreams of Reason: The Computer and the Rise of the Sciences of Complexity. New York, Simon & Schuster. PALEY, WILLIAM, 1803: Natural Theology: or, Evidences
of the Existence and Attributes of the Deity, Collected from the Appearances of Nature. 5th ed. London, Faulder. PAPERT, SEYMOUR, 1980: Eszrenges. A gyermeki gondolkodds titkos utjai. Budapest, Szamalk, 1988. — 1993: The Children's Machine: Rethinking School in the Age of the Computer. New York, Basic Books. PAPINEAU, DAVID, 1987: Reality and Representation. Oxford, Blackwell. PARFIT, DEREK, 1984: Reasons and Persons. Oxford, Clarendon. PARSONS, WILLIAM BARCLAY, 1939: Engineers and Engineering in the Renaissance. Hasonmas kiadas Cambridge, Mass, MIT Press, 1967. PEACOCKE, CRISTOPHER, 1992: A Study of Concepts. Cambridge, Mass., MIT Press. PECKHAM, MORSE (szerk.) 1959: The Origin of Species by Charles Darwin: A Variorum Text Pittsburgh, University of Pennsylvania Press. PENROSE, ROGER, IQ8Q:A csdszdr uj elmeje. Budapest, Akademiai, 1993. — 1990: „The Nonalgorithmic Mind.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 13, pp. 692-705 — 1991: „Setting the Scene: The Claim and the Issues.” Wolfson Lecture, January 15. — 1993: „Nature's Biggest Secret” (review of Weinberg 1992). New York Review of Books, October 21, pp. 78-82. PIATELLI-PALMARINI, MASSIMO, 1989: ..Evolution, Selection, and Cognition: From 'Learning' to Parameter Setting in Biology and the Study of Language.” Cognition, vol. 31, pp. 1-44. PINKER, STEVEN, 1994: The Language Instinct. New York, Morrow. PINKER, STEVEN es BLOOM, PAUL, 1990: ..Natural Language and Natural Selection.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 13, pp. 707-84. PITTENDRIGH, COLIN, 1958: ..Adaptation, Natural Selection, and Behavior.” In A. Roe es G. G. Simpson (szerk.), Behavior and Evolution (New Haven, Yale University Press), pp. 390-416. POE, EDGAR ALLAN, 1836: ..Maelzel's Chess-Player.” Southern Literary Messenger. Ujranyomva in Edgar Allan Poe: Essays and Reviews (New York, Library of America, 1984), pp. 1253-76. — 1836b: Southern Literary Messenger, suppl., July 1836. Reprinted in J. M. Walker (szerk.), Edgar Allan Poe: The Critical Heritage (New York, Routledge & Kegan Paul, 1986), pp. 89-90. POPPER, KARL es ECCLES, JOHN, 1977: The Self and Its Brain. Berlin, London, Springer-Verlag. POUNDSTONE, WILLIAM, 1985: The Recursive Universe. Cosmic Complexity and the Limits of Scientific Knowledge. New York, Morrow. — 1992: Prisoner's Dilemma: John von Neumann, Game Theory, and the Puzzle of the Bomb. New York, Doubleday Anchor. PREMACK, DAVID, 1986: GavagaiJ Or the Future History of the Animal Language Controversy. Cambridge, Mass., MIT Press. PUTNAM, HILARY, 1975: Mind, Language and Reality. Philosophical Papers, vol. II. Cambridge, Cambridge University Press. — 1987: The Faces of Realism. LaSalle, 111., Open Court. QUINE, W. V. O., 1953: „On What There Is.” In From a Logical Point of View (Cambridge, Mass., Harvard University Press), pp. 1-19. — i960: Word and Object. Cambridge, Mass., Harvard University Press. — 1969: „Natural Kinds.” In Ontological Relativity (New York, Columbia University Press), pp. 114-38. — 1987: Quiddities: An Intermittently Philosophical Dictionary. Cambridge, Mass., Harvard University Press. RACHELS, JAMES, 1991: Created from Animals: The Moral Implications of Darwinism. Oxford, Oxford University Press.. RAWLS, JOHN, 1971:^2 igazsdgossdg elmelete. Budapest, Osiris, 1997. RAY, THOMAS S., 1992: „An Approach to the Synthesis of Life.” In C. G. Langton, C. Taylor, J. D. Farmer es S. Rasmussen (szerk.), Artificial Life II (Redwood City, Calif., Addison-Wesley), pp. 371408. RAYMO, CHET, 1988: ..Mysterious Sleep.” Boston Globe, September 19. RAYMOND, ERIC S., 1993: The New Hacker's Dictionary. Cambridge, Mass., MIT Press. REE, PAUL, 1877: Origin of the Moral Sensations. (Der Ursprung der Morali-schen Empfindungen [Chemnitz, E. Schmeitzner].) RICHARD, MARK, 1992: Propositional Attitudes. Cambridge, Cambridge University Press. RICHARDS, GRAHAM, 1991: „The Refutation That Never Was: The Reception of the Aquatic Ape Theory, 1972-1987.” In Roede et al. 1991, pp. 115-26. RICHARDS, ROBERT J., 1987: Darwin and the Emergence of Evolutionary Theories of Mind and Behavior.
Chicago, University of Chicago Press. RIDLEY, MARK, 1985: The Problems of Evolution. Oxford, Oxford University Press. — 1993: Evolution. Boston, Blackwell. RIDLEY, MATT, 1993: The Red Queen: Sex and the Evolution of Human Nature. New York, Macmillan. ROBB, CHRISTINA, 1991: „How & Why.” Boston Globe, Augusts, p. 38. ROBBINS, TOM, 1976: Even Cowgirls Get the Blues. New York, Bantam. ROEDE, MACHTELD; WIND, JAN; PATRICK, JOHN M. es REYNOLDS, VERNON (szerk.) 1991: The Aquatic Ape: Fact or Fiction. London, Souvenir. ROSENBLATT, FRANK, 1962: Principles of Neurodynamics. New York, Spartan. ROUSSEAU, JEAN-JACQUES, 1755: Ertekezes az egyenldtlenseg eredeterol. In: Ertekezesek es filozofiai levelek. Budapest, Magyar Helikon, 1978. RUMELHART, D., 1989: „The Architecture of Mind: A Connectionist Approach.” In M. Posner (szerk.), Foundations of Cognitive Science (Cambridge, Mass., MIT Press), pp. 133-59. RUSE, MICHAEL, 1985: Sociobiology: Sense or Nonsense? Masodik kiadas, Dordrecht, Reidel. — ed. 1989: Philosophy of Biology. London, Macmillan. RUSE, MICHAEL es WILSON, EDWARD O., 1985: „The Evolution of Ethics.” New Scientist, vol. 17, October, pp. 50-52. Ujranyomva in Ruse 1989. RUSHDIE, SALMAN, 1994: „Born in Bombay” (letter). London Review of Books, April 7, p. 4. (Lasd meg: Arab and Muslim Writers, 1994.) RUSSELL, BERTRAND 1945: A nyugati filozofia tortenete. Budapest, Goncol, 1993. RUTHEN, RUSSELL, 1993: „Adapting to Complexity.” Scientific American, January, p. 138. SAMUEL, A. L., 1964: „Some Studies in Machine Learning Using the Game of Checkers.” Ujranyomva in Feigenbaum and Feldman 1964, pp. 71-105. Eredeti megjelenes in IBM Journal of Research and Development, July !959» vo1- 3) PP- 211-29. SCHELLING, THOMAS, i960: The Strategy of Conflict. Cambridge, Mass., Harvard University Press. SCHIFFER, STEPHEN, 1987: Remnants of Meaning. Cambridge, Mass., MIT Press. SCHOPF, J. WILLIAM, 1993: „Microfossils of the Early Archean Apex Chert: New Evidence of the Antiquity of Life.” Science, vol. 260, pp. 640-46. SCHRODINGER, ERNST, 1967: Mi az elet. In: Vdlogatott tanulmdnyok. Budapest, Gonolat, 1971, 1985. SCHULL, JONATHAN, 1990: „Are Species Intelligent?” Behavioral and Brain Sciences, vol. 13, pp. 63-108. SEARLE, JOHN, 1980: „Minds, Brains and Programs.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 3, pp. 417-58. Magyarul in: Pleh Cs. (szerk.): Kognitiv tudomdny. Budapest, Osiris, 1996. — 1985: Minds, Brains and Science. Cambridge, Mass., Harvard University Press. — 1992: The Rediscovery of the Mind. Cambridge, Mass., MIT Press. SELLARS, WILFRID, 1963: Science, Perception and Reality. London, Routledge & Kegan Paul. SELZER, JACK ed. 1993: Understanding Scientific Prose. Madison, Wise, University of Wisconsin Press. SHEA, B. T., 1977: „Eskimo Cranofacial Morphology, Cold Stress and the Maxillary Sinus.” American Journal of Physical Anthropology, vol. 47, pp. 289-300. SHERMAN, PAUL W.; JARVIS, JENNIFER U. M. es ALEXANDER, RICHARD D., 1991: The Biology of the Naked Mole-Rat. Princeton, Princeton University Press. SHIELDS, W. M. es SHIELDS, L. M., 1983: ..Forcible Rape: An Evolutionary Perspective.” Ethology and Sociobiology, vol. 4, pp. 115-36. SIBLEY, C. G. es AHLQUIST, J. E., 1984: „The Phylogeny of the Hominoid Primates, as Indicated by DNA-DNA Hybridization.” Journal of Molecular Evolution, vol. 20, pp. 2-15. SIGMUND, KARL, 1993: Games of Life: Explorations in Ecology, Evolution, and Behaviour. Oxford, Oxford University Press. SILLS, DAVID L. es ROBERT K. MERTON (szerk.) 1991: The Macmillan Book of Social Science Quotations. New York, Macmillan. SIMON, HERBERT, 1957: Models of Man. New York, Wiley. — 1959: ..Theories of Decision-Making in Economics and Behavioral Science.” American Economic Review, vol. 49, pp. 2S3-83. — 1969: The Sciences of the Artificial. Cambridge, Mass., MIT Press. SIMON, HERBERT A. es KAPLAN, CRAIG, 1989: ..Foundations of Cognitive Science.” In M. Posner (szerk.), Foundations of Cognitive Science (Cambridge, Mass., MIT Press), pp. 1-47. SIMON, HERBERT es NEWELL, ALLEN, 1958: ..Heuristic Problem Solving: The Next Advance in Operations Research.” Operations Research, vol. 6, pp. 1-10. SINGER, PETER, 1981: The Expanding Circle: Ethics and Sociobiology. Oxford, Clarendon. SKINNER, B. F., 1953: Science and Human Behavior. New York, Macmillan.
— 1957: Verbal Behavior. New York, Appleton-Century-Crofts. — 1971: Beyond Freedom and Dignity. New York, Knopf. SKYRMS, BRIAN, 1993: „Justice and Commitment” (preprint). — 1994a: „Sex and Justice.” Journal of Philosophy, vol. 91, pp. 305-20. — 1994b: „Darwin Meets The Logic of Decision: Correlation in Evolution ary Game Theory.” Philosophy of Science, December, pp. 503-28. SMOLENSKY, PAUL, 1983: „On the Proper Treatment of Connectionism.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 11, pp. 1-74. Magyarul in: Pleh Cs. (szerk.): Kognitiv tudomdny. Budapest, Osiris, 1996. SMOLIN, LEE, 1992: „Did the Universe Evolve?” Classical and Quantum Gravity, vol. 9, pp. 173-91. SNOW, C. P., 1963: The Two Cultures, and a Second Look. Cambridge, Cambridge University Press. SOBER, ELLIOT, 1981a: „Holism, Individualism, and Units of Selection. PSA 1980 (Philosophy of Science Association), vol. 2, pp. 93-121. — 19816: „The Evolution of Rationality.” Synthese, vol. 46, pp. 95-120. — 1984a: The Nature of Selection: Evolutionary Theory in Philosophical Focus. Cambridge, Mass., MIT Press. — ed., 1984b: Conceptual Issues in Evolutionary Biology. Cambridge, Mass., MIT Press. — 1988: Reconstructing the Past. Cambridge, Mass., MIT Press. — (szerk.) 1994: Conceptual Issues in Evolutionary Biology. Masodik kiadas, Cambridge, Mass., MIT Press. SPENCER, HERBERT, 1870: The Principles of Psychology. Masodik kiadas, London, Williams & Norgate. SPERBER, DAN, 1985: „Anthropology and Psychology: Towards an Epidemiology of Representations.” Man, vol. 20, pp. 73-89. — 1990: „The Epidemiology of Beliefs.” In C. Fraser es G. Gaskell (szerk.), The Social Psychological Study of Widespread Beliefs (Oxford, Clarendon), pp. 25-44. — 1994- „The Modularity of Thought and the Epidemiology of Representations.” In Lawrence A. Hirschfeld es Susan A. German (szerk.), Mapping the Mind: Domain Specificity in Cognition and Culture (Cambridge, Cambridge University Press). SPERBER, DAN es WILSON, DEIRDRE, 1986: Relevance A Theory of Communication. Cambridge, Mass., Harvard University Press. STANLEY, STEVEN M., 1981: The New Evolutionary Timetable: Fossils, Genes, and the Origin of Species. New York, Basic Books. STERELNY, KIM, 1988: Review of Dawkins 1986a. Australasian Journal of Philosophy, vol. 66, pp. 42126. — 1992: „Punctuated Equilibrium and Macroevolution.” In P. Griffiths (szerk.), Trees of Life (Norwell, Mass., Kluwer), pp. 41-63. — ig94: Review of Ereshefsky, 1992, in Philosophical Books, vol. 35, pp. 9-29STERELNY, KIM es KITCHER, P., 1988: „The Return of the Gene.” Journal of Philosophy, vol. 85, pp. 33960. STETTER, KARL O.; HUBER, R; BLOCHL, E.; KURR, M.; EDEN, R. D.; FIELDER, M.; CASH, H. es VANCE, I., 1993: „Hyperthermophilic Archaea Are Thriving in Deep North Sea and Alaskan Oil Reservoirs.” Nature, vol. 365, p. 743STEWART, IAN es GOLUBITSKY, MARTIN, 1992: Fearful Symmetry: Is God a Geometer? Oxford, Blackwell. STOVE, DAVID, 1992: „A New Religion.” Philosophy, vol. 27, pp. 233-40. STRAWSON, P. F., 1962: „Freedom and Resentment.” Proceedings of the British Academy, vol. 48, pp. 118-39. STURGEON, NICHOLAS, 1985: „Moral Judgment and Norms.” Ethics, vol. 96, pp. 5-41. SYMONS, DONALD, 1983: „FLOAT: A New Paradigm for Human Evolution.” In George M. Scherr (szerk.), The Best of the Journal of Irreproducible Results (New York: Workman). — 1992: „On the Use and Misuse of Darwinism in the Study of Human Behavior.” In Barkow, Cosmides, and Tooby 1992, pp. 137-62. TAIT, P. G., 1880: „Prof. Tait on the Formula of Evolution.” Nature, vol. 23, pp. 80-82. TEILHARD DE CHARDIN, PIERRE, 1959:^2 emberi jelenseg. Budapest, Gondolat, 1973. THOMPSON, D'ARCY W., 1917: On Growth and Form. Cambridge, Cambridge University Press. TOOBY, JOHN es COSMMIDES, LEDA, 1992: „The Psychological Foundations of Culture.” In Barkow, Cosmides es Tooby 1992, pp. 19-136. TRIVERS, ROBERT, 1971: „The Evolution of Reciprocal Altruism.” Quarterly Review of Biology, vol. 4, pp. 35-57. — 1972: „Parental Investment and Sexual Selection.” In B. Campbell (szerk.), Sexual Selection and
the Descent of Man (Chicago, Aldine), pp. i36-79— 1985: Social Evolution. Menlo Park, Calif., Benjamin/Cummings. Tuoce, CouN. 1993. „Taking the Pulse of Evolution,” New Scientist, July 24, pp. 32~36-TURING, ALAN, 1946: ACE Reports of 1946 and Other Papers. Ed. B. E. Carpenter es R. W. Doran. Cambridge, Mass., MIT Press. — 1950: Szamitogepek es gondolkodas. In: Szalai S. (szerk.) A kibernetika klasszikusai. Budapest, Gondolat, 1964. — 1952: „The Chemical Basis of Morphogenesis.” Philosophical Transactions of the Royal Society of London, vol. 6237, pp. 37-72. TURNBULL, COLIN, 1972: The Mountain People. New York, Simon & Schuster. ULAM, STANISLAW, 1976: Adventures of a Mathematician. New York, Scrib-ner's. UNGER, PETER, 1990: Identity, Consciousness and Value. New York, Oxford University Press. UTTLEY, A. M., 1979: Information Transmission in the Neruous System. London, Academic. VAN INWAGEH, PETER, 1993a: Metaphysics. Oxford, Oxford University Press. — 1993b: „Critical Study” (of Unger 1990). Nous, vol. 27, pp. 373-39. VERMEIJ, GEERAT J., 1987: Evolution and Escalation. Princeton, Princeton University Press. VON FRISCH, K., 1967: A Biologist Remembers. Oxford, Pergamon. VON NEUMANN, JOHN, 1966: Theory of Self reproducing Automata. Posthumously ed. Arthur Burks. Champaign-Urbana, University of Illinois Press. VON NEUMANN, JOHN es MORGENSTERN, OSKAR, 1944: Theory of Games and Economic Behavior. Princeton, Princeton University Press. VRBA, ELIZABETH, 1985: „Environment and Evolution: Alternative Causes of Temporal Distribution of Evolutionary Events.” Suid-Afrikaanse Tydskif Wetens, vol. 81, pp. 229-36. WANG, HAO, 1974: From Mathematics to Philosophy. London, Routledge & Kegan Paul. — 1993: „On Physicalism and Algorithmism.” Philosophia Mathematica, Series 3, vol. 1, pp. 97138. WASON, PETER, 1969: „ Regression in Reasoning.” British Journal of Psychology, vol. 60, pp. 471-80. WATERS, C. KENNETH, 1990: „Why the Antireductionist Consensus Won't Survive the Case of Classical Mendelian Genetics.” PSA 1990 (Philosophy of Science Association), vol. 1, pp. 125-39. Ujranyomva in Sober J 994> PP- 4°!-i7-WECHKIN, STANLEY; MASSERMAN, JULES H. es TERRIS, WILLIAM, 1964: „Shock to a Conspecific as an Aversive Stimulus.” Psychonomic Science, vol. 1, pp.47-48. WEINBERG, STEVEN, 1992: Dreams of a Final Theory. New York, Pantheon. WEISMANN, AUGUST, 1893: The Germ Plasm: A Theory of Heredity. English trans. London, Scott. WERTHEIMER, ROGER, 1974: „Philosophy on Humanity.” In R. L. Perkins (szerk.), Abortion: Pro and Con (Cambridge, Mass., Schenkman). WHEELER, JOHN ARCHIBALD, 1974: „ Beyond the End of Time.” In Martin Rees, Remo Ruffmi es John Archibald Wheeler, Black Holes, Gravitational Waves and Cosmology: An Intmdduction to Current Research (New York, Gordon and Breach). WHITE, STEPHEN L., 1988: „Self-Deception and Responsibility for the Self.” In B. McLaughlin es A. Rorty (szerk.), Perspectives on Self-Deception (Berkeley, University of California Press). — 1991: The Unity of the Self. Cambridge, Mass., MIT Press. — „Constraints on an Evolutionary Explanation of Morality.” Kiadatlan kez-irat. WHITHELD, PHILIP, 1993: From So Simple a Beginning: The Book of Evolution. New York, Macmillan. WILBERFORCE, SAMUEL, i860: „Is Mr Darwin a Christian?” (review of Origin, published anonymously). Quarterly Review, vol. 108, July, pp. 225-64. WILLIAMS, BERNARD, 1973: „A Critique of Utilitarianism.” In J. J. C. Smart es Bernard Williams, Utilitarianism: For and Against (Cambridge, Cambridge University Press), pp. 77-150. — 1983: ..Evolution, Ethics, and the Representation Problem.” In D. S. Bendall (szerk.), Evolution from Molecules to Men (Cambridge, Cambridge University Press), pp. 555-66. — 1985: Ethics and the Limits of Philosophy. Cambridge, Mass., Harvard University Press. WILLIAMS, GEORGE C, 1966: Adaptation and Natural Selection. Princeton, Princeton University Press. — 1985: „A Defense of Reductionism in Evolutionary Biology.” Oxford Surveys in Evolutionary Biology, vol. 2, pp. 1-27. — 1988: ..Huxley's Evolution and Ethics in Sociobiological Perspective.” Zy-gon, vol. 23, pp. 383407. — 1992: Natural Selection: Domains, Levels, and Challenges. Oxford, Oxford University Press. WILLIAMS, GEORGE C. es NESSE, RANDOLPH, 1991: „The Dawn of Darwinian Medicine.” Quarterly Review
of Biology, vol. 66, pp. 1-22. WILSON, DAVID SLOAN es SOBER, ELLIOT, 1994: „Re-introducing Group Selection to the Human Behavior Sciences.” Behavioral and Brain Sciences, vol. 17, pp. 585-608. WILSON, EDWARD O., 1971: The Insect Societies. Cambridge, Mass., Harvard University Press. — 1975: Sociobiology: The New Synthesis. Cambridge, Harvard University Press. — 1978: On Human Nature. Cambridge, Mass., Harvard University Press. WIMSATT, WILLIAM, 1980: „Reductionist Research Strategies and Their Biases in the Unit of Selection Controversy.” In T. Nickles (szerk.), Scientific Discovery: Case Studies (Hingham, Mass., Kluwer), pp. 213-39. — 1981: „ Units of Selection and the Structure of the Multi-Level Genome.” In P. Asquith es R. Geire (szerk.), PSA-1980 (Philosophy of Science Association), vol. 2, pp. 122-83. — 1986: „Developmental Constraints, Generative Entrenchment, and the Innate-acquired Distinction.” In W. Bechtel (szerk.), Integrating Scientific Disciplines (Dordrecht, Martinus-Nijhoff), pp. 185-208. WIMSATT, WILLIAM es BEARDSLEY, MONROE, „The Intentional Fallacy.” In The Verbal Icon: Studies in the Meaning of Poetry. Lexington, University of Kentucky Press, 1954. WITTGENSTEIN, LUDWIG, 1922: Logikai-filozofiai ertekezes. Budapest, Akademiai, 1989. WRIGHT, ROBERT, 1990: „The Intelligence Test” (review of Gould 1989a). New Republic, January 29, pp. 28-36. WRIGHT, SEWALL, 1931: ..Evolution in Mendelian Populations.” Genetics, vol. 16, p. 97. — 1932: „The Roles of Mutation, Inbreeding, Crossbreeding and Selection in Evolution.” Proceedings of the XI International Congress of Genetics, vol. 1, pp. 356-66. — 1967: „Comments on the Preliminary Working Papers of Eden and Wad-dington.” In P. S. Moorehead es M. M. Kaplan (szerk.), Mathematical Challenges to the Neo-Darwinian Interpretation of Evolution, Wistar Institute Symposia, monograph no. 5. Philadelphia, Wistar Institute Press. YOUNG, J. Z., 1965: AModel of the Brain. Oxford, Clarendon. ZAHAVI, A., 1987: „The Theory of Signal Selection and Some of Its Implications.” In V. P. Delfino (szerk.), International Symposium on Biological Evolution, Bari, g-14 April 1985 (Bari, Italy, Adriatici Editrici), pp. 305-
