Tartalomjegyzék Ars-vonások Gál Csaba Gál Csaba Tornai József László Zsolt Saitos Lajos Revák István Vári Fábián László Kulcsár Ferenc Féja Endre

1

Tartalomjegyzék 3-5 Ars-vonások – Gál Csaba versei, kézírásos verse és portréja 7 Gál Csaba versei 8 Tornai József verse 9 László Zsolt verse 10 Saitos Lajos verse 11 Revák István rajza Gáspár Lászlóról 13-14 Vári Fábián László – Az ünnepi könyvhét elé 15-19 Kulcsár Ferenc verse 21-23 Féja Endre – A múltba szálló gondolatok 25-26 Bertók László verse 26-27 Novák Edit versei 28-29 Heiter Tamás – Amikor 31 Balajthy Ferenc versei 32-43 Sarusi Mihály – Túl-a-Dunán innya kő 44-45 Káldi Zoltán versei 45 Olasz Valéria verse 46-49 Gáspár Aladár – A fiú 49-50 Pálfalvi András versei 51-57 Pásztor Bertalan – A mentőangyal könnyezik 59-61 Mórotz Krisztina – Az ősz – Kedves Zoltán! – Kenyérillatúnak hívtál 62-63 Dienes Ottó versei 63-64 Szegedi Kovács György verse 64-65 Oláh András versei 66-68 Lacza Tihamér – Az írói lét peremvidékén 69-72 Vasy Géza – Szülőház – szülőföld – szülőhaza 72-79 Jánosi Zoltán – „Ordasi tűz s fegyelem” 79-83 Tarján Tamás – „Ólomfa nőtt bennem” 84-89 Ködöböcz Gábor – „Törd fel a törvényt, ne latold!” 91 László Zsolt versei 92-93 Kürthy Réka – A lovag – Egy dallam 94 Révész Ágnes versei 95-98 Cs. Varga István – Murawski Magdolna Papirusz-titok 99-100 Bakonyi István – Kálnay Adél – Régi képek 101-102 Zsirai László – Az elesettség ijedelmének feloldása 102-104 Jász Attila – Gyolcsba tekert időtlenség 105-107 Bobory Zoltán – Cseh Gusztáv kiállítása elé 108-112 Arató Antal – Kő Pál és Halassy Csilla kiállítása Agárdon

2

SZENES ÁDÁM, GRÁIN EDINA, FÜLÖP GYÖRGY ÉS KUJÁNI BRIGITTA KERÁMIÁI

NAPLÓNK

Június 10. A Bory-várban mutattuk be a Vár új számát. Közreműködtek a szerzők, szerkesztők. Augusztus 26. A székesfehérvári Városházán könyvbemutatót tartottunk az önkormányzattal közösen. A Szent István-ünnepekhez kapcsolódóan Pomogáts Béla „Hol vagy István király?” című gyűjteményét ismerhették meg az érdeklődök. Augusztus 27. A Vörösmarty Társaság évadkezdő elnökségi ülést tartott. Szeptember 9. Bella Istvánra emlékeztünk a Bella István-emlékév rendezvényeként. Ágh István, Buda Ferenc és Serfőző Simon voltak a vendégek. Szeptember 14. A Királykúton Bakonyi István mutatta be a szerzővel, Czigány Györggyel a Győri te deum című könyvet. Szeptember 15. Öreghegyi Disputa a közösségi házzal közös rendezvényként. Bobory Zoltán beszélgetett az ismert történésszel, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral. Szeptember 17. Elhunyt költőtársunkra, Gáspár Lászlóra emlékeztünk. Szeptember 24. Lukácsy József szerkesztő mutatta be Bobory Zoltán Kátyúk között az úton című új könyvét. Közreműködött P. Maklári Éva és Cserta Gábor.

Folyóiratunkat a Pécsi Tudományegyetem művészeti kara kerámiatervezés hallgatóinak alkotásai díszítik. A kiállítás Budapesten 2015-ben, a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesületének kiállító termében volt.

A képeket Revák István és Revák András fényképezte.

GÁL CSABA VERSEI

A

RS -vonások

Gál Csaba

Mechanika ülünk egy repedezett sziklán összetart az akaraterő imameghallgatás az is tán ha gyengül a mágneses mező láthatatlan részecskék ütik egyre többször át a testünket a mechanika még működik ha kiiktatnak is bennünket

Antitest gondos őrszemek vizsgálják át alaposan a kapuhoz lépő alakot aki valódi szándékát elrejtve szemébe húzza a kalapot de egy mohó pillantás leleplezi még azt is aki falóval trójába érkezik rá akar venni hogy védekezés nélkül add át legalább is az adataid legfeljebb magad aki egyébként egyedül vagy mint egy klónsereg ezt nem értheti az aki a tömegben sosem magányos vagy aki hobbiból nyájimmunitás helyett védekezni megy valami ellen ami halálos mert elbűvölően szép testét használja terrortámadásra ilyenkor nincs más hátra mint előre minden antitest feláldozható csak a szervezet kapjon új erőre

3

4

GÁL CSABA KÉZÍRÁSOS VERSE

Gál Csaba

Különös jelenet fénylő kút mélyéből repít föl kiáltó szó sötét hegy csúcsáról vezet le suttogó hang különös jelenet változtat normálissá

ARS-VONÁSOK – GÁL CSABA

Gál Csaba, Kecskeméten született 1968-ban. Édesapja Gál Farkas költő, író. Első versei a Szegedi Egyetem című lapban jelentek meg. A ’80-as évek végétől él Fehérváron. Korábban az Árgusban, majd a Várban jelennek meg rendszeresen írásai és mind gyakrabban országos és külhoni folyóiratokban. Kötetei: Előhívás (2009 – Vörösmarty Társaság); Az alászállás évei (2012 – Vörösmarty Társaság); Magasabb szempont (2012 – Napkút kiadó); Legújabb kötetéhez Lánczos-Szekfű ösztöndíjban részesült (2015).

5

6

REVÁK KATALIN BETON PLASZTIKÁJA

GÁL CSABA VERSEI

Gál Csaba

Kijózanodás nappali józanságom belőled az következik hogy jó tanuló vagyok ami néhanap nem segít ezerből egyszer kevés idézni a memoritert sőt vágyom a feledést jobban mint vágyom a sikert persze semmit se vágyok (hozzátéve ez nem igaz csak sovány buddha-vigasz) mert a vágy meggondolatlan követi a szenvedés gyanakvóvá tesz a kaland ígérete mert disznó röfög az orrpírszing mögött epilepszia diszkó helyett szent őrület hozzád jövök

Károgás /Nyitnikék/ végül eljön az este szabadság megy át rendbe a rend átfordul vágyba de a propagandára ügyel hálás a vidék károgás a nyitnikék virágok becsukódnak viszlát szép volt a holnap

Jönnek hárman fekszel az ágyban reggel nyár van érzed az álom ízét még fegyver a kézben jönnek hárman érted először kérsz békét

7

8

TORNAI JÓZSEF VERSE

Tornai József

Kis temetési ének Évek alatt sorban ment el Illyés, Németh, Veres Péter, Vas István és Szabó Lőrinc. Weöres Sándor, Nagy László is, Pilinszky, Csanádi Imre követte őket az űrbe. Örkény és a kritikus had régen a föld alatt vágtat. Itt maradt még egy-két vénség, ki volt akkor kifénylett ég. Hogy utánuk kik jöhetnek, csak a holnap teremti meg. Új világot szülnek, biztos, remekléseket mind úgy hoz, ahogy a huszadik század emelte föl ezt a tájat.

LÁSZLÓ ZSOLT VERSE

In memoriam

László Zsolt

A vándorút végén Gáspár László költő emlékére Úszik úszik habzó létben Sétabotra tűzött révben Matat egy izzó gondolat Nem bánthat már senkit a szó mert nem mondhatod ki soha… Csahol egy kerti tavacska mint megvetett rühös ebed – Dollárgombóctól duzzadhat már mindig soványka zsebed ahol most vagy és ahová egyszer majd utánad megyünk hogy ott megint kasztrált hangú kereszteslovagok legyünk – Föltámad majd bajszos macskád Parkodban tiszta lesz a tél és az álom-villákat majd hajléktalanjaid lakják… Lesz nekünk majd ott egy ország amit nem rondíthatunk el Lesz nekünk majd ott egy szótár és önmagát lapozza föl – Te már fönt én meg még itt lent Úszunk-úszunk habzó létben Veled szunnyad szépen csöndben letett kardom letett pajzsom a könnytől ittas anyaföldben –

9

10

SAITOS LAJOS VERSE

Saitos Lajos

Talmi In memoriam Gáspár László

Most már isteníthetjük GL-t aki nincs – nincsen megette a „fene” szebbik fele hogy legyen belőle újjászülető tűz bogár fecskefű krumplivirág addig is pihenje ki magát mert nem mások alusszák álmát közel s távol ahová szétszórattatott kutatva-keresve a mindenhatót ki az embereket meg hagyja halni… mert az élet a halál mellett is csak miccenésnyi – talmi.

REVÁK ISTVÁN RAJZA GÁSPÁR LÁSZLÓRÓL

11

12

ASZTALOS NOÉMI DITTA ÉS CIURSAS ZSOLT STEFAN PORCELÁNJAI

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ – AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉT ELÉ

13

Vári Fábián László

Az ünnepi könyvhét elé A naptár ez úttal úgy rendezte dolgainkat, hogy az ünnepi könyvhét kezdete idén egybeessék a trianoni trauma emléknapjával. Az égbolt is el szokott fölöttünk komorodni ilyenkor, de 2010 májusában a magyar országgyűlés a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította, s ezzel elviselhetőbbé tette számunkra ezt a napot. S így talán már nem is annyira összeférhetetlen e két külön alkalom. Egyiken történelmünk dicstelenül fájdalmas korszakára emlékezünk, s ez az emlékezés – talán nem minden ok nélkül hiszem – elmélkedésre, mérlegelésre szólít minden egészséges nemzettudattal bíró magyart, míg a másik irodalmunk nagyságára kivételes értékeire irányítja figyelmünket, de legfőképp a kortárs magyar irodalom legújabb termésére. Magyarország lírai nagyhatalom – tartja a közbeszéd, de mértéket tartva a dicsekvésben, tegyük hozzá: rendkívül gazdag és sokszínű a magyar próza is. Olyannyira, hogy szinte fel sem tudjuk becsülni a módfelett megszaporodott könyvkiadók és egyre több remektollú alkotó együttműködésének felmutatható eredményeit. Magyar tanár legyen a talpán, aki diákjait – akár csak a tájékozódás szintjén is – el tudja igazítani a kortárs magyar irodalom irányzatai és maradandónak gondolt értékei között. Igaz, a tehetősebb kiadók és a sajtó reklámtevékenysége folytán gyakran villannak fel képernyőinken ismertebb, s akár pályakezdő, de reményteljes szerzők nevei – a hozzájuk tartozó könyvcímekkel. Az olvasók többnyire megbíznak a reklámok ajánlataiban, s megeshet, hogy a gazdag kínálatból egyik-másik valóban sikerkönyv lesz. De ki garantálja a művek időszerűségének sérthetetlenségét, melyet nem devalválhat a változó idő sem? Az idő többnyire részrehajlás nélkül ítélkezik, ám kegyeit csak remekbeszabott, tiszta, szélsőséges ideológiáktól mentes művekkel lehet kiérdemelni. Tudjuk azonban, hogy az irodalom többnyire nem így működik. Gyakran a pártpolitikai elkötelezettség, vagy az egyes társadalmi osztályokhoz, rétegekhez tartozás tudata teremti meg a maga irodalmi táborát, s ettől kezdve az író szolgaságra adja a fejét, s olykor szellemét. Lelke rajta mindenkinek, aki el tudja dönteni, mi végre vett tollat a kezébe, de lehetőleg ne feledje, hogy a művészi alkotás eszközét, a nyelvet, valamint a vele járó nemzeti múltat és kultúrát mely közösségtől kapta. Nem lehet semmi baj, ha a táborokban a nemzettudat a szervező erő, mert az író a pedagógushoz hasonlóan a nemzet napszámosa. Akkor is, ha ezt sokan képtelenek bevallani. Ismerek, ismertem kiváló írókollégákat, akik, miután ifjúságuk idején a kimerülésig kalandoztak az avantgardban, a kiúttalanságról meggyőződve, lehiggadva s megjózanodva, emelt fővel tértek vissza a hagyományosabb formákhoz. Igaz, az előző életük hordalékaiból visszamaradt nemesebb ércek szemcséi megtapadtak nyelvükön, képi kifejezőeszközeiken, így beszédük különlegessé, egyénivé vált, s ezzel akár jelentős mértékben is gazdagíthatták a nemzeti irodalom bázisát.

14

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ – AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉT ELÉ ÉS MELKOVICS ÁGNES PORCELÁNJA

Székesfehérvár közönségének, aki a felvilágosodás nagyjai mellett egy Vörösmartyval, majd Takáts Imrével, Kalász Mártonnal, Sobor Antallal, Péntek Imrével, Bakonyi Istvánnal, Bobory Zoltánnal és Sajtos-testvérekkel, a nagymúltú Vörösmarty Társasággal büszkélkedhet, ezt nem kell különösebben magyarázni. S nem lehet véletlen, légből kapott ötlet az a tény sem, hogy úgy másfél évtizeddel ezelőtt a város egy fontos kulturális eseménynek, a Határon túli magyar irodalom napjainak adott, s ad azóta is otthont. A szervezők azt jelezték s üzenték ezzel, hogy hisznek a határok által szétszabdalt magyar nemzetrészek irodalmának egységességében, s természetszerűleg a magyarság összetartozásában is. Igen, én is veletek hiszem, Barátaim, hogy a határon túliak irodalma egy a magyarral, ám ugyanakkor, saját története, etnikai környezete, sajátos tematikája révén specifikus is. Ne tekintse ezt senki a periféria bélyegének, de a nélkülözhetetlen minőség garanciája mellett olyan hozzáadott értéknek, amelyet csak az adott térség alkotói tudnak fölmutatni. Én Kárpátaljáról érkeztem ma hozzátok, tágabb értelemben Ukrajnából. A meghívásom meg tudja erősíteni a fentebb vázolt gondolatot. Székesfehérvár, 2015. június 4.

KULCSÁR FERENC VERSE

Kulcsár Ferenc

Ezeregyéjszaka (részletek)*

Jakoby Gyula emlékére

1 „Kassán születtem… Réges-régen. Az örökszép tavaszi égen szentgyörgyvirág illata szállt s hollók sétálgattak a vetésben… Március volt, a Hold palotájából Dávid leste a végső véget: hegedűjén elpattant a húr, s mint száraz ág, elégett. Vajúdott a földanya – méhéből előbújt az imádkozó Sáska, s vetéseinket mind lerágta: osont, mint a sakál, a vén tejút alléján a halál, a danse macabre ritmusára ropta az eszelős karnevál. „Világ vége, világ vége” – vinnyogott az éter: Európa vizeiben, vér folyt, fejünk fölött alvadt Vérfolt kelt föl az égen és süllyedt a semmibe, új földrészek véres vizeibe, s én fejemben lángban álló, hömpölygő és áradó színekkel tusáztam, elveszve az emberevő Minótaurosz labirintusában.”

15

16

KULCSÁR FERENC VERSE 4 „A királykék, a kolduskék, csillagokkal rám gombolt színejátszó égbolt palástja éget! Aj, élet, maró mérged kínt terem, képtelen kínterem képtelen szobád, éjszaka, égés szaga, éhség szaga száll a levegőben – a kígyómarta, bagolyröptű éjben: pirkadatkor pirosan kukorékol a nyomor a város peremén, bánatba fúlt harlekinek hajlongnak Isten tenyerén, a napkeltében pocsolyákból kelnek egekre a fények, és napszálltakor szögesdrót-kottákból énekelnek a fémszirének. Pereg az élet groteszk filmje – a kéregetők szájában lángra gyúlnak a rózsák, zöld szamarat, sárga kutyát itatnak a tócsák: meggörnyedten port abrakol a teremtés koronája, majom röhög, öles farkát rázva, loccsan rossz századunk kocsmáinak koszos pultjain a pia – izzik a mizantrópia.” 7 „Kokoschka, Munch, Chagall, Fényes Adolf, Czóbel kószál velem, s Cezanne – csupa boldog ómen! Kassák Lajos tizenhárom megrészegült angyala dalolgat köröttünk:

KULCSÁR FERENC VERSE örömlányok hada. S előttünk egy sellő a Hernád-parton ül, és sanzont és slágert és táncdalt hegedül. Tedd, Uram, a művem álmom legyen, létem, a láthatót és a láthatatlant éljem, a bölcsesség ha – istenporra – rám tapos, a metafizikától lehessek kótyagos: őrült rabbik, lázárok, angyalt rejtő egek, szélmalomharc ütötte, nem hegedő sebek legyenek a rögeszméim, bibliai Jóbok, tántorgások, jelenések, égre esdő dómok, Don Quijote és Sancho legyen a rigolyám, a bennük lakozó ország a mániám. Legyen a szivárvány utópiám, álmom. S végezetül, Uram, te légy délibábom.” 10 „Életem könyve, mint Jézus sebe, nyitva, s mint a nyílt vizeknek, nincsen semmi titka: sodródik a hajónk szent óceán-kékben, gomolygást vet füstje az irdatlan égen, nagy kéménye éjjel csillagokat terel, s közben a kegyosztó, szép kozmosz énekel. Látom apám hamvas pipafüstjét szállni, fodrosul New Yorktól messzi Panamáig, ezeréves cédrus, némán emlékezem:

17

18

KULCSÁR FERENC VERSE a tajtékzó tenger meglopja életem – leomlik szivemben a szabadság szobra, álmomban angyalhad vesz körül zokogva. Isten csöngettyűi reám már nem várnak, csörög a sipkája sorsom bohócának, világ hegedűjét öreg ördög gyötri, a temető éjjel halottakat lök ki: feljövén poklomból, vakultan is látom megdézsmált életem, elorzott halálom. Lelkemben sötétlik Babilon vén tornya, hiúságok csontjai, Ninive vad korma, mégis, részeg hajóm rád bízom, Istenem, úsztasd a csillanó, ég áztatta vizen: szemléljük a fény kitöréseit együtt, s plebejus bánatunk fehér gyolcsra festjük. 14 „Én nem tudom, a teremtésben mennyi a kedves, lobogó gyertyaszál… Ezüst hajú asszonyom áll az ágyamnál, súgom neki: semmi nem mindegy, Jakoby Gyula lettem végleg, Kassa neonjai, acélgyertyák, égnek, mennek az égnek híres sóhajok, s én a föld méhéből érkező hajnalon utazom a vércsipkés, korom hullta havon, az ég fölöttem elnyűtt cirkusz repedezett sátra, s rajta a Nap füstös petróleumlámpa: törekszem, menekszem, növekszem, öregszem, elhagyatott kis szobában fekszem, egy kockában, egy kuckóban – az Éden fáit őrizgető

KULCSÁR FERENC VERSE

19

kidől-bedőlt ólban: az Atyaisten szárnyas, zöld angyala lettem, tűzpiros kakasok csattognak felettem, kisgyerek a szívem, játszik, ezeréves diófaként ágzik, s bár közel a végső stáció, s fejem fölött az ég összezárul, létem, mint egy foszlott harmonika, kitágul – felépült, jaj, készen áll a mű, tengerzőn, mint nagyúri zenemű. * Jakoby Gyula (1903–1985) a 20. század magyar és európai festészetének egyik – Kassán élő és alkotó – fenoménje volt: a Hernád-parti Cassovia külvárosának, a József Attila-i „város peremének”, a nyomorból és a komor vágyakozásból táplálkozó groteszk létbevetettségnek, az ágrólszakadtak bizarr és pőre karneváljának – az emberi mellett az istenit is segítségül hívó – „poétája” volt, e társadalmi réteg mikrokozmoszának makrokozmosszá tágítója, a művész-Don Quijote és a nép-Sancho szimbiózisának a megteremtője. A Kassa Fő utcáján álló, Abaúj–Torna vármegye egykori székházában helyet kapó Kelet-szlovákiai Képtár az 1990-es években nagy festőnk, Jakoby Gyula nevét vette fel, „mivel azonban ő magyar volt, később jobbnak látták ezt a döntést korrigálni” – olvashatjuk Szaszák György „Kassa műemlékei” c. könyvében. Számunkban Kulcsár Ferencnek e jeles alkotó rendhagyó életművét megverselő, Ezeregyéjszaka című, készülő poémájából közlünk részleteket.

20

REVÁK KATALIN KERÁMIASZOBRA

FÉJA ENDRE – A MÚLTBA SZÁLLÓ GONDOLATOK

21

Féja Endre

A múltba szálló gondolatok Ha a déli harangszó hangját hallom, mindig a múltra emlékeztet. A régi kertünket látom a déli napsütésben Léván, és az egykori Széchenyi utcában álló katolikus templom öreg harangjának hangja száll felém. Majd nagyanyám lépteit és az edények koccanását vélem hallani az udvarra nyíló konyhából, melynek az első lépcsőfoka előtt egy nagy, kimustrált malomkő fekszik, fölé pedig egy tamariszkusz bokor hajtja ágait. Nyugalom és béke árad mindenfelől. Szívfájdító ez az emlékezés. Mindez pedig már csak addig „él”, amíg én, és bennem is csupán gondolatban. Emlékek sora: csak ez marad meg a múltból. Ahogy az őszbe forduló idő már a novembert is elhagyja, és a téli világban az ádventi várakozás napjai következnek, egyre több kép merül föl bennem a gyermekkoromból. Először a régi felvidéki őszök színei és ízei tűnnek elő. A saját emlékeim mellett felrémlenek apám gondolatai is: „Itt lélegzik bennem a múlt: nagyapámék lakása a várban, ahol kedvenc ételemet, a tarhonyát tették elém, a nagy séták apámmal a fölszántott földek mentén az őszi szomorúságban és a mindent ellepő télben.”1 Édesapja hosszú sétáik során az őszi földeket, a város fölötti szőlősdombokat bejárva, a természet örök metamorfózisán keresztül mutatott rá az élet változásaira. A világ megismerésére irányította fia figyelmét. A nagyapám volt, akit már nem ismerhettem. A múlt közös emlékei is Lévához kötnek. Egykor az 1910 utáni éveket számlálták itt is a naptárban, amikor nemsokára tragédiák sora következett: a világháború, az életek pusztulása, és utána a hatalomváltás. A régi házunk ez idő tájt épült, nagyapám halála után, és a Tabán, a parasztok lakta városrész szélén állott. Szerény, városi polgári ház volt, két szoba nézett az utcára, melyeket beljebb egy sötét harmadik és a kis udvarra tekintő üveges veranda követett. A kertje sem volt nagyobb az átlagosnál, nékem mégis akkor hatalmasnak tűnt. Itt voltam igazán otthon. Az udvart egy hatalmas fenyőfa határolta, majd a mosókonyhát, fáskamrát és baromfiudvart követően, egy szőlőlugas húzódott végig a hátsó kertet lezáró filagóriáig. Kétoldalt fehér cseresznye, alma-, körte- és szilvafa, málna- meg ribizlibokrok kínálták gyümölcsüket. Végigkísérték a nyári hónapokat. Az utca felől, három lépcsőfokot követően, egy magas, barna ajtó zárta el mindezt a külső „világtól”. Évekig ketten éltünk itt nagyanyámmal, féléves koromban kerültem hozzá, anyátlan félárvaként. Óvott, féltett mindentől, hiszen férje az egyik reggelen egy másik, közeli ház kapuján lépett ki, és sohasem tért többé vissza. Véget vetett életének édesanyja sírjánál, a temetőben. Majd a háború végén nagyobbik leányát, apám legkedvesebb testvérét temette, a spanyolnátha áldozatát. Sohasem láttam mosolyogni…

1

Féja Géza: Hazafelé, 1975.

22

FÉJA ENDRE – A MÚLTBA SZÁLLÓ GONDOLATOK

Ritkán nyílott meg előttem ez a kapu, csak amikor a temető felé vitt kézen fogva, a Báti-part meredekén, vagy öreg barátnőjéhez, Jozefcseknéhez mentünk látogatóba, vasárnap délutánonként. Csak akkor távozhattam a házból egyedül, amikor 1936 őszén elemista lettem. A Római Katolikus Fiúiskola első osztályában akkor még magyar nyelven folyt a tanítás. Apám is ebben a házban élt tíz éves kora után, s innen indult a Piarista Gimnáziumba… Ma már nemcsak a házat bontották le, még az utcát is megszűntették. Mégis mindez, az immár több emberöltővel ezelőtti világ, kristálytisztán tűnik elém. Éppen úgy, mint apámnak az ő lévai gyermekkora, amelyre élete végéig emlékezett: „A kora őszi napok, midőn érett gyümölcsök illatoznak, szüretre készülnek, édes ízekkel telített lágy fuvalom simogat, mindvégig bennem élnek.”2 „A vidéki mindennapokban még megcsillantak a régi életkultusznak a csapadékai. Könyvet lehetne írni a régi mezei és domboldali, gyümölcsfát oltogató, szőlőt kötöző élet kultikus folydogálásáról, kozmikus távlatáról. A szeptemberi kék-arany napokról, midőn ez a két szín uralkodik, amerre csak látunk, szinte ízzé, mámorító itallá sűrűsödik a földi érettség aranya és az égbolt földöntúli kékje. A hordókat már megkongatták, öblögették, száradnak a napon, dongáikból régi borok zamata csap fel. Az alig érezhető szeptemberi fuvallat érett gyümölcsök illatát hozza. Az őszirózsák szirma oly hűvösen, kristályosan tiszta, mintha szűzi hóból alkotta volna a Teremtő. A hamvas szőlőfürtök repedésig duzzadnak a nap érlelő csókjától, az őszibarackok magukba fogadták e föld minden édességét, a szilvák hamvas kékje vetekedik az égbolt színével. Egy békés, derűs reggelen csurogni kezd a must, megkezdődik a föld nedveinek az átlényegülése.”3 A szüreti időt pedig csakhamar felváltotta a közeledő tél: előjátéka az volt, amikor a favágók napokig fűrészelték udvarunkon a fát. Komoly havazásokra, hideg időkre, csikorgó fagyokra emlékezem. Az egyik utcára néző szobába szorultunk, még a macskám is oda húzódott. A fáskamrából egyre érkeztek a száraz fahasábok, s átmelegítették a zöld színű cserépkályhát, a szobát és az estéinket. Mellette az öreg falióra mérte a múló időt. A kályha mélyedésében sült alma kezdte árasztani az illatát délutánonként. Egyre korábban szállott le a szürkület, s hamar követte a sötétség. Békés hangulat, biztonság, és a nyugalom érzete áradt ebből a világból, és óvó szeretet nagyanyám minden mozdulatából. Szerényen éltünk, egyszerű volt minden körülöttünk: nemcsak a ház bútorai, még a karácsonyunk is. Szenteste nagyanyám gombalevest tett az asztalra, szárított vargányából. Utána a mákos guba következett, amelyet mézzel hintett be, és a karácsonyi énekeket tőle tanultam. Csöndben teltek el az ünnepek. Csupán apám érkezett meg néha, a határon túlról, más nem nyitotta reánk az ajtót. Mindent elmosott már az Idő: az országrészt, a régi várost, a házat, a kertet, az utcát és az egykori embereket. Nagyanyám, férjével és három gyermekével együtt, a lévai temető sírkertjében piheni ki törődött életét. Apám a Farkasréti temető2 3

Féja Géza: Hazafelé, 1975. Féja Géza: Bölcsődal, életregény 1958.

FÉJA ENDRE – A MÚLTBA SZÁLLÓ GONDOLATOK ÉS BOLEMAN BENCE KERÁMIÁI

23

ben nyugszik, édesanyámmal. Utoljára nevelőanyám, Supka Magdolna távozott. Mégis, amíg van valaki, aki a lelkében, szemében őrzi a múltat, az nem foszlik el teljesen. Olykor érzem a jelenlétüket, főleg anyám segítségét, talán még az óvó mozdulatát is, ha bajba, gondba jutok. Hiszek ebben, lélekben sokszor vagyok vélük, ezért jöhetett létre ez a mindmáig tartó „kapcsolat”, a földinél is mélyebb kötődés. Majd akkor múlik el igazán minden, amikor az utolsó reájuk emlékező is távozik. Már a szememben és a lelkemben is kihuny az emlékük. Utána pedig csupán a remény marad meg: a lelkek földi téren túli találkozása.

24

REVÁK KATALIN

PORCELÁNSZOBRA

BERTÓK LÁSZLÓ VERSE

Bertók László

Firkák a szalmaszálra (Mint a meglőtt madár) Viccelsz? Nem vársz már semmit, de belepusztulsz, hogyha senki sem rezonál moccanásaidra?

Utak Miért a hosszabbik utat választottad? Az a legény, aki hazudik vagy hallgat!

Idézet Mindig mindenre tudsz embert találni, mondta Gy. anno, s nem győzöd citálni.

Szemklinika, váróterem Mennyi-mennyi öreg, és mennyi a kövér… Ez van, ha az idő a térrel összeér?

Távozó Fönt, valami dombon, nagyon messze, messze, mintha visszanézne, s mintha integetne.

Jelentés Nem volt vezér, szervező, ellenálló, csak ösztönösen lázadó, bíráló.

25

26

BERTÓK LÁSZLÓ ÉS NOVÁK EDIT VERSE

Lemez Talán csak egy kopott lemez forog benne? S úgy hallgatja, mintha a mindenség zengne?

Hangváltás Hajnali négy, s lám, a kocsmai dáridót szétcsicsergik konok, ébredező rigók.

Angyal Mint a meglőtt madár, csapkod a szárnyával, s mennél inkább csapkod, annál inkább szárnyal.

Novák Edit

Augusztus Gömbölyödik az ősz augusztus hasában, éjszaka Lőrinc könnyei hullanak az égről: halálba zuhanó csillagok. Még tombol a nyár, utolsó táncait lejti a céda lélekkerítő, de fárad már, nőnek az árnyak. Kékülő szilva ízében búvik az emlék. Gondjaim felét inged öblébe rejtem, nálad majd kitelelnek.

NOVÁK EDIT VERSEI

27

Október derekán Aranyló ízekkel telt a kamra polca, aranyló színekben halódik a kert, makacs kaccsal a vadszőlő még futna – színei lobognak a sápadt falon –, leveleit nyurga szél tépdesi, színét-fonákját kócolja, aztán leveri. Esőt pityereg a szürke égbolt, tüzem parazsán a nyár emléke utolsókat lobban vajas kenyérre csordulnak az akácok aranyló ízzel, édes béke akar lenni idebenn 2013. okt. 16.

Pillanat csendedbe hajolnék csendből csöndbe tört voltomnak is lehetnék csendje szeretnék lenni csak csend és béke csak lehetnék végre csak lehetnék végre nem érzékek játéka az eltört pillanat valami végleg elszaladt semmi semmi sem maradt csak a pillanat töredéke az a szép tört pillanat a pillangó álom talán utolsó percemben mégis megtalálom

28

HEITER TAMÁS – AMIKOR

Heiter Tamás

Amikor Amikor este otthon lefekszel aludni, és azt nézed, hogy kihűl a kályha izzó vörös platnija, amikor szereted ezt nézni, amikor aztán másnap elmész az iskolába, amikor megeszed a tízóraidat, amikor a Kati, vagy milyen néni, az a családsegítő néni, beszélget veled és sokat kérdez, amikor olyan dolgokat is kérdez, amiről nem beszéltek otthon apával és anyával, legfeljebb Valival, az idősebb nővéreddel, amikor az öcsédnek nem beszélsz ezekről a dolgokról, amikor nem tudsz válaszolni és mégis úgy érzed rosszul feleltél, amikor nem szólsz, pedig kérdez a néni, felír valamit egy papírra, mit ír fel, és azt mondja, hogy ügyes vagy, miért vagyok ügyes, amikor azt mondják, hogy minden rendben van, amikor azt mondják, hogy minden rendben lesz, amikor azt mondják, hogy nincsen semmi baj, amikor veszekednek valamin a szüleid és apa részeg, amikor apa kiabál azzal a bácsival, akinél laktok, amikor megveri az öcsédet és a nővéredet is pofon vágja, amikor az iskolában kapsz egy Sportszeletet, amikor beültetnek egy néni mellé egy szép autóba, és amikor azt mondják, hogy ne sírj, amikor nem is sírsz, amikor megpillantod anyát az iskola kapujában, anyán nincsen rajta a kabátja, pedig mindig ő mondja, hogy ne járkáljatok télen kabát nélkül, és amikor nézed anyát, integet, amikor az a szép autó gurul, és amikor megint azt mondják, hogy nincsen semmi baj, és amikor az autó (szép) már messze jár, és az a Kati néni egy darabig beszél hozzád ott az autóban, de nem érted, hogy mit, mert még ilyen messze soha sem voltál el otthonról, amikor a néni azt magyarázza el, hogy a házatok nem is a tiétek, és hogy életveszélyes, ezt egyrészt nem érted, másrészt nem hiszed el, mert ez a nő még mindig bajt hozott rátok, ezt anyától hallottad egyszer, és amikor ezt hallgatod, akkor hallgatsz, nem tudsz, mit mondani, nem jut semmi sem az eszedbe, anyád sem, talán a Sportszelet (megetted), amikor csupa idegennek adnak oda, amikor nem érted, hogy hogyan lehet valakit odaadni, kiscicát azt lehet odaadni, vagy sünt, amikor Valinak sünt adtál, Vali azt kiabálta, hogy vidd a picsába azt a sünt, mert az meg van dögölve, átment rajta az autó, pedig a sün érdekes állat, még ha döglött is, ki van dülledve az egyik szeme meg nem megy, az autó az megy, veled, lehet, hogy még egy sünt is el fog ütni, a Valinak az sem kellene, a Valinak van már babája meg férje, amikor ruhát keresnek neked, és amikor fel kell venned valaki másnak a ruháját, pedig neked is van, bezzeg azt nem hozták el, amikor méregetnek a hálósoron a fiúk, akiket nem ismersz, de együtt kell laknod velük, amikor azt mondják, hogy anyáék holnap jönnek, pedig befértek volna az autóba, anyán nem volt kabát, haza kellett mennie kabátért, az autó meg elindult, amikor cigit kérnek tőled a többiek, amikor mondod, hogy nincs, titokban a Vali cigijéből szoktál elvenni, amikor anyáék jönnek, anya meg Vali, meg a Vali férje, a kicsit otthon hagyták, amikor ölelgetnek, pedig sose szoktak, apa dolgozik azért nem jött, amikor azt mondják, hogy csak pár nap, sírsz, mi az a pár nap, mi az, hogy másik albérlet, amikor abbahagyod a sírást, mert ott van a családgondozó néni,

HEITER TAMÁS – AMIKOR

29

az a Kati, hát mit gondoz az, az anyja picsáját, a más gyerekét, amikor anya sír, amikor nem csak a hangja, a szeme is sír, de ezt te nem veszed észre, sír, amikor ígéri jön és hazavisz, amikor telefonál, de éppen fürdesz, vagy vacsorázol, amikor szombaton (minden második) a városba visznek, hogy találkozzatok, amikor csak álltok, mert nem lehet leülni abban a hodályban, zaj van meg lucsok, és állva eszel, anya hozott kaját, húst, süteményt, csokit, nem Sportszeletet, nem, szerencsére ez más, ez mikulás, amikor beszélgetni akartok, de ott állva kell, későn jöttetek, anyáék is, te (ti) is, amikor nincs mit mondani és azt mondják anyáék, hogy akkor nekik megy a buszuk, amikor jól vagy, kérdik, jól, mondod, amikor újra megkérdezik, amikor újra jól vagy, mondod, és néha harmadszor is, amikor már nem hallod, hogy mit kérdeznek anyáék, visszahangzik minden, amikor nézed őket, aztán nézed a többit is, amikor felkapod a fejed és férfi módra mondod, hogy ha hazamegyek olyan világot rendezek te, amikor azt mondod, csak menjek haza, amikor komolyan veszik, hogy te rendet teszel, mert a kisebbik nővéred egy kurva, anya mondta, amikor azt kérdezed, mikor mehetsz haza, amikor azt mondják, hogy kell valami tárgyalás, amikor mész a tárgyalásra, amikor előtte megvizsgál az orvos, meg még másik kettő nő, drogozol-e, nem drogozok, mondod, amikor fát rajzoltatnak, rajzoljanak maguknak, és rajzold le a családod, baszd meg, gondolod, de rajzolsz nekik valamit, még a sünt is, hümmögnek, autó is van a képen, a sün egy darab szarnak látszik, amikor azt kérdezik, hogy mi a három kívánságod, amikor megmondod, amikor azt mondják, ügyes vagy, amikor azt hiszed, hogy teljesül, amikor van a tárgyalás, elhelyezési tárgyalás, mit helyeznek el ezek, anya is ott van, amikor ültök körbe, fölolvasnak valamit, de téged kiküldenek, amikor vársz míg végül behívnak, és amikor elhelyeznek, amikor téged helyeznek el, de ott maradsz ahová vittek anyáéktól, akkor most elhelyeztek, vagy sem, ott kell maradni, ez az elhelyezés, amikor megkérdezik, hogy te mit akarsz, amikor eszedbe jut a három kívánság és amikor nem szólsz, amikor durcás vagy és mondod, mit akarok, hát hazamenni, és amikor azt mondják, hogy nem lehet, hát mit mondjál, mi az, hogy nem lehet, amikor visszavisznek, és amikor a tv-t nézed, nincs kályha, de van tv, igaz az otthon is volt, amikor egyszer a sötétben zajt hallasz, amikor az jut eszedbe, hogy a nagyanyád meghalt, amikor másnap felhívnak, hogy meghalt a nagyanyád, amikor később, hónapokkal később megint hallod azt a furcsa zajt a sötétben, amikor biztos vagy benne, hogy a nagyanyád kopogtat neked, amikor megnyugszol és elalszol és nagyon, nagyon mélyen alszol, amikor tudod, hogy holnap kiderül, hogy elloptál, megvertél, eladtad, amikor nem lesz semmi baj, ...

30

BOLEMAN BENCE PORCELÁNSZOBRA

BALAJTHY FERENC VERSEI

Balajthy Ferenc

(Heroin)keringő Szép (mű)füves olvasmány… (Hó)poros (m)Ámor, ármány És szerelem nélkül. – Zihálva keringőzik pohárban A gyöngy, mint homlokomon Kimegy a ház az ablakon!

Keserve(r)s II. Fenn a csillagok vannak, Én idelenn vagyok! A fények megtagadnak, Csak a lelkem ragyog. Idelent megfagyok, míg Csillagok tüze ott fenn. Kivert kutya nyüszít, vonít, – Ijedt madár felröppen! Félek, és még féltelek! Mert Veszett fejszém nyele rég! Minek hétmilliárd ember, Magamnak is sok vagyok én!

31

32

SARUSI MIHÁLY – TÚL-A-DUNÁN INNYA KŐ

Sarusi Mihály

Túl-a-Dunán innya kő (Pinceszer II.) = FOLYT. KÖV. =

Túl-a-Dunán isszák a bort. Hogyne, majd ’nyakalják’! Dunán innen, Dunán túl. – Ergye, majd sört iszunk… Majd ha a juhfarknak farka nő. A szürkebarátnak viszont királylányka. – Innya kő! Innya vagy nem innya. Kezdvén kezdve… a közepivel. Sági ürgeöntés Barátság, nem deciben A sági (szolga)bíró kupa borral fogadta Ság-hegyi pincéje előtt az arra járókat. Aki megitta a 4 deci bort, beljebb hívta. Ha nem bírta, Kívül tágasabb! Akárkit nem fogadott. A pince új tulajdonosa, Szakály Dezső néptanító-költő igazított valamit e nemes hagyományon (tudjuk meg a fiától, Árontól Almádiban egy boros összejövetelen). Ő behívta a hegyjárót, a kezébe az ürge nevezetű edényt adta, tele borral. Ha kiitta, rendben, ha nem, mehetett isten hírével. A férfi ürge kb. 7, a női ürge mintegy 5 decis volt. Benne a ságival. Savanyúbb valamivel, mint a somlyai, mert hogy ez a hegy északabbra fekszik, kevesebb nap éri. Káldos Gyula írja néptanítónkról szóló tanulmányában: az ürge nevű kancsó, mint ivóedény: ez esetben avatókupa. Eredetileg a szolgabíró vászonkorsóit nevezték ürgének, amelyből egész sorozat várt borissza vendégre a sági pincében. Anyaga, alakja, űrmértéke a költő-tanító szőlő- és pincebirtokos újítása nyomán változott, s tán törékeny voltuk (s a beléjük töltött bor hatására) az első Szakály-féle ürgék helyett újabb cserépkupákat kellett a gölöncsérrel készíttetni. Hogy ezek mennyi bort fogadtak magukba? A gazda azt mondta, pontosan nem tudja, mert ő a barátságot nem deciben méri. Egy liter azért nem fér bele… Az utolsó sági ürge Almádiban, a költő fiánál – vár újabb vendégavatásra? Aki bírja; aki meg nem. – Aki egyből kicsókolja, díszvendég! A gazda pirossal írja a nevét a pince falára. Aki kóstolás után húzza le egyszerre, erős ember, aki kétszerre, gyönge ember. Aki csak harmadjára üríti ki az ürgét, vasutas.


33

Celldömölk vasúti csomópont volt, sok-sok vasutassal. – Aki csak negyedszerre, ötödszörre végez az ürgével, alábbvaló, mint a vasutas. (Hogy mit szólna hozzá az italozástól s minden más duhajkodástól óvakodó vasutas öregapád – aki ennek is köszönhetően növelte 4-ről 19 nagyhold kiterjedésűre a jó zsíros földből álló kisbirtokát –, csak gyanítom.) A sajátos Ság-hegyi ürgeöntésben erősnek minősülő borissza 25 évig annyit ihat, amennyi jól esik neki. Eredetileg a gazda pohár borral fogadta a vendéget, ha megitta, beljebb mehetett. Ha kifogott rajta, mehetett tovább. Ürge sági… Hiába, a vendégszeretet! Ha még megvan. – Inkább legyen az orrom borvirágos, mint a fogam borköves! A Ságon nem nő kő a fogadra. (A Ság-hegyen ürgének lenni…) …A Ságon túli világban nem ritka, hogy éppen fordítva: aki egy hajtásra kiissza, iszákos, többé nem kínálják… Villány Vylyanja Bécsaba Chabája Azt mondja a hölgy, hogy a falu réges-régi Vylyan neve rejlik villányi borászatuk nevében. Mert hogy a középkorban így hívták – pontosabban írták le – a helység nevét. S hogy Villányi Franc néven szeretnék a borvidék legjellemzőbb, legjobb borát világhíressé tenni. Külhonban, hogy értsék, miről van szó. Ám hogy nekünk valami francot lökjenek… Példának okáért villányi, villányi vörös helyett… Francnyavalyát. Mert a villányi – mondottuk volt – a legjobbak egyike. Tán nem csak idehaza. Mivel ahány villányi, annyi telitalálat. Íz, kellem, erő, szín és szag. Falat… (korty) bor. Rossz villányit tán még nem tettek elém. És a Vylyan borászat tulajdonosnője – pesti napilapban jelenti be – mit nem mond: a gyöngébb évjáratú boraikat hordóból mérik ki (úgymint folyóbor gyanánt), s csak a jól sikerült termékeikre kerül rá a cégjelzéses címke. Hogy ne mondjuk… Ilyen borászatnak a folyóborával is örömest koccint – kíván hosszú életet – a bornemissza magunk fajta! A bort (úgy általjában) nem, de ezt igen. – Ihatnék… Ő igen, és mi? …Mi lönne, ha még borissza is vónál?! Villányi: villányi Villány: minőség? Kérdés, persze, kérdés, mert el ne bízzátok magatok…

34


De, szó, mi szó, ahányszor nyúl az ember fia (ne adj Isten leánya) boros kupa után, melyben villányi (fehér avagy vörös leve), csak csettintéssel zárulhat a kóstolás! Mert hogy: mind (:) jó. Ha nem a legjobb. Már mint hogy. Jó, nagyon jó. Ahogy minden táj legjobb bora: a legjobb. Hogyne, a maga nemében. Úgy általjában! Meg mindösszesen. Ezé, azé, amazé a pincészeté! Egyre megy? Szinte. Legalábbis rossz – ihatatlan, kellemetlen ízű, fejfájdító, zavaros stb. – Villányból nemigen kerül ki. Ahogy biza tokaji, egri, badacsonyi, somlai, soproni, csongorádi, hajósi, füredi, szekszárdi… nem egyszer. Nem kétszer. Hogy „Budafok”-ról (a Promontorban töltött-kevertegybeállított, csigernél rusnyább ’borocská’-król) ne beszéljünk. Összefogtak, hogy csakis jót adnak ki – hoznak, töltenek, eresztenek, dűtenek – (a kezükből, pincéjükből, hordóikból, kancsóikból, miegyéb boros edényükből)? Hogy a rossz bor nem vendégeik elé való? Másképpen kell kiüríteni – újra (szüretre) – a tartályaikat (jobb esetben hordóikat)? Máshogyan kell eltüntetni, pontosabban megjavítani, följavítani, földolgozni-hasznosítani valahogyan (!) a romlott, beteg, tönkrement nedűiket?! Másképp. Valahogy. A legrosszabb (?) esetben szesz lesz belőle. Töményebb. Nem égetett, nem, főzött… (Nyugati súgóink kényszerítenek bennünket arra, hogy tömény italainkat, szeszes itókáinkat égetett szesznek nevezzük. Miközben semmi égetés, csakis főzés…!) (Sok – napnyúgati – lükéje.) (Mert hogy ők, írja, aki ért hozzá, égetnek, mi főzünk…) (Égni ég, de.) Villány! És biza nem csak a vörösük! Villányi fehér is elkápráztatott már… Mert hogy villányi? Van eszük! Nem mondom. Csakis jót hajlandók elénk tenni. Tartsa meg az Ég e szokásukat! Akkor most: Föl, Villányba! Föl, föl. – Oportó? Az mentette át a mába a nagy múltú villányi bort! Át kolhozon, kolhozi komenizmuson, tömegborgyártáson, a magánbirtoktalanított vörös évtizedeken… Villányban. Mert a földjétől megfosztott paraszt a megmaradt kicsi szőlőskertjében az oportóba kapaszkodott. Könnyű kis (paraszti) villányi – Portó nem látta – vörösbe. Hörpintő és Ts-i Italművek ’bora’ Hörpintő, Búfelejtő, Három ina, nagy fröccs, Négycsöcsű,… Lóitató, Bömbölde, Hotel Okádó… S még hány korcsmanév, italművek-megnevezés! Vákuum; Bázis; Búfelejtő. Valahol lenni kell. Valahol, otthon lenni. … Alig hogy fölkel, irány a csapszék!


35

Reggel mész kenyérért, újságért, tejért, bármiért, amire szüksége van családodnak, magadnak a reggelihez, a délelőtthöz, napindításhoz! S mit nem látsz, mi nem fogad az első kurtakocsma előtt: nem egyen már kint iszogatnak. Bút felejtnek. Hogy visszafelé menet már olyannal is találkozz, aki dülöngélve halad (ki tudja, hova). Valamit nagyon el akar felejteni? Valamin túl szeretne lenni? Az egészet sutba vágni, valami újnak nekivágni? Ettől a bortól?... italtól? Szeszfélétől. Aligha. De. Jó: nem egyedül lenni. Másikkal. Ha nincs más, az ivóban. Emberek közt, társakkal. Hogy valakihez szólhass. Aki nem nevet ki. Nem kacag rajtad. Ért; annyira, amennyire. – Mit mondott az öreg Kis? – Ne csak beszélj, igyunk is! (Ahelyett, hogy falnál előtte valamit.) (Falni? Ha van mit.) …Veszprémben Ájult ló, ahol valaha fuharosok tanyáztak. Szekszárdon a szőlőhegy aljában – hol, ha nem ott – Fáradt kapa. Lókapa. Újkígyóson meg Zokogó a Templom uccai italművek (egyik? népi) neve. Hol az író, akár Kolozsvárt a Zokogó majomban, kedvire kipityeregheti magát (pityörére menet előtt a szesztestvérek vállán). Kell egy kis ’anyag’? „Bor, sör, pálinka… … korlátolt kimérés”, állt vagy száz éve a csabai városszéli csehó cégérén. Hogy értse is, ne csak lássa… a csabai tót, a bécsabai zsidó, csabjaszki oláh, Elekről idekeveredett sváb, meg a többi érdeklődő Nagy-Tsabán. A veszprémi hetipiac árusa kínálja… borocskáját. Mórról, vagy honnan való, meg, ha megszorulnál, eredeti kisüstijét is. Hogy fél áron, aligha. De: ezerjó. Bár dugáru, tán valóban az, aminek nevezi gazdája. – Egy kis anyag?... Hogy ne értenéd, üsmered, állandó helye van a piacon. A legjobb, amit ő kínál. Zöldség, miegyéb – ne részletezzük, mert nem akarjuk a fináncokat a nyakára küldeni; ’anyag’. – Egy kis anyag! … … nem kell? Anyag… A bor eme megnevezését sem hallottad még! Olyan ez, mint valamely italbolt Bázis megnevezése. (Meg a többi hasonló hasonszőrű népi italművek-megnevezés.) Népünk jó kedve. Elkendőzése, kényszerűségből, a dolgoknak. „Anyag”. Kinek nincs arra szüksége? Kinek nincsen.

36


Kinek, kinek! A pénzügyőrnek! – A NAV-ra tetszett gondolni? Mire nem. Itt van egy kis csopaki ’anyag’… Anyagnak anyag, csak hát. ’Anyag’ jó néhány külhoni (napkeleti, napnyugati) hazudozó hazugsága is. Csak épp… ihatatlan. S: mérgező. Ez?! Hogy lenne. Le, le vele. Fukszos, azaz rozé (netán siller) Fokszos, azaz róka Mármint hogy a bakonyi – balatoni – (velencei) svábjának a vörösnél enyhébben piros, a hun sillernek, hun (utóbb) rozénak nevezett piros bor mi más lenne? Rókaszínű. Azaz az ő nyelvükön: fukszos. Rozé. Siller. Azaz hogy. Hogyne. – Persze, el ne hidd! Maradék fehér, maradék vörössel párban. Házasítván. Egybeöntve. …Miközben a róka németül fox… Ki érti! Táj, táj. Foksz, fukasz; faksz. Feksz! Fiksz. Az igen. Ravaszdi a lelköm, galambom! Sunyi kicsikét. Ám ha bor… Kóser bor Savanyúvíz zsidóbora A Zala vármegyei tópart Savanyúvíz nevű igen forgalmas telepén 1836-ban mit nem rendelnek el a rendelkezők: a zsidó vendéglős a maga zsidójának csak kóser bort mérhet! Ukk-mukk-fukk, csak úgy, kedvire, csopakit, füredit, badacsonyit, somlait… hogy tehetne traktériájában a népes mózeshitű fördőző sereglet elé! Nem akármekkora vala az időben Füreden (a Füred falu alatti fürdőben, Savanyúvízen) – a savanyóvízforrások körül kialakult gyógyhelyen – az izraelita vendégség. Általában a közönség harmada zsidó vala. (Úgyhogy a promenád nevű sétányon is gyakori vala a német szó.) (Magyarosodásukhoz Füred szelleme is hozzájárult?) (A balatoni kóser bor nem különben?) Hogy birtokot vásárolt magánnak Arácson Széchényi (Ferenc) gróf, részt véve egy parasztlakodalomban mire nem támadt kedve: megírta (németül…) a savanyúvízi községnek, kérelmezi, a továbbiakban vegyék helybéli számba, mert olyan jól érezte magát az önfeledt arácsi (és füredi) parasztok között, hogy a


37

továbbiakban az arácsi-savanyúvízi-füredi partokon leveti magáról az úri gúnyát és parasztviseletet kap magára. Velük akar azonosulni… (emlegeti Lichneckert András a maga Savanyúvíz-történetében). Kóser bor a nyilván kóser vendéglőben Savanyúvízen… Kóser kecskeméti fütyülős barackpálinkát tetszettünk már inni, de zsidó módra készült – nyilván nagyon tiszta, nagyon finom – bort még nem. Igen tisztát, igen finomat nem egyszer, de. Kóser. A szőlőművelés és borkészítés minden eszközére, módjára-folyamatára kiterjedően kóser? Füredi kóser. Zsidó barátaink mit nem írnak (honlapjukon, az Új Élet nyomán): szerintük is „…’a bor vidítja a szívet’, ezért az ünnepeket boráldással köszöntjük. Például péntek esténként. Púrimkor illik bort fogyasztani, egyesek szerint nem is keveset, peszachkor a szédernél a négy pohár bor kötelező. Nem kétséges, hogy csak kóser bor kerülhet a jámbor ember asztalára.” Szóval ők sem adják alább. Az első szabály, halljuk, hogy a kóser bor szőlőből készül! Adtak a létező szocializmus almából, tengeriből facsart ’bor’-ának. A szőlő sajtolásáig bárki emberfia végezheti a munkát, ám a továbbiakban már csak szombattartó férfiú nyúlhat hozzá. A borosüveg fölnyitása és a kupába öntés úgyszintén vallásos ember föladata. Persze, kételkedsz megrögzött jó bort kívánó borisszaként, attól függ! Ki varázsol a szöllőből bort a kupádba. Mert ha nem ért hozzá, lehet bármilyen szent ember… Akár minálunk, körösztyénöknél. – Hallja, kend, ez valóban kóser! Azaz príma borocska. Mert ami igen jó, csakis szent – (munkánkkal) megszentelt! – bor lehet. …Kóser?... Jöhet! Borbeszolgáltatás, ebihallal Bor bé, ebihal ki… Avagy fordítva. Sőt! Ebihal ki, ávós be. Tihanyi vörös… Azért sem. A tihanyi gazda hogy termelne a továbbiakban piros bort – nevel kék szőlőt –, amióta itt vannak a (nyakunkon) a vörösök! Nem és hogyne. – Gazduram, ebben ebihal van! – szól rá a legényre a beszolgáltatási osztály kihelyezett munkatársa, a borbeadás füredi illetékese. – Ezt tenné az elvtársak elébe? Azt. Jól nézünk ki! Így megsérteni a proletárdiktatúrát. – Ne mondja; mutassa, hol az az ebihal?! – kételkedik a gazda kisebbik fia, akire a család a boradó beszolgáltatását bízta a Tihanyi-félsziget legnaposabb düllejéből jövet.

38


Az ő szöllejükben ebihal… Ki hallott ilyet?! Mit ád a Teremtő, valóban ott fickándozik a beszolgáltatási előadó markában, mert hogy ügyesen kikapta! Mentse a menthetőt. – Rákosi Matyi bácsi elé ilyet tenni… Mit szólnak hozzá az elvtársak?! Na, mit. Csóválja a fejét a legény, tihanyi levente, míg le nem esik neki a tantusz helyett a kecskeköröm. – Úgy látszik, hiába mondtam apámnak, hogy ne a Balatonból vegyen vizet, hanem a kútból! Milyen más lenne az… Isteni a kútvizük, én mondom! Azaz hogy ő. …A legenda arról nem szól, hogy elvitették-e a fiatalembert a beszolgáltatásiak, riasztván az illetékeseket, a ’munkásállam’ érdekeit az áldozatok körömszakadtáig védő államvédelmisekkel. Borbeszolgáltatás is volt? – Hogy a csudába ne! Tojás, hús, gabona, tej, bor… Minden, de minden. Lehetőleg ebihalmentesen! – Még jó, hogy nem fulladt bele az a szerencsétlen ebihalacska a tihanyi rizlingbe… Kutya világ lett volna! …Volt az így is eléggé. Boruccából boruccába Rozé, kotlóssal A Szürkebarát–Hörpintő útkereszteződésben. A Balaton-fölvidéki Vöröshegyen mibe nem botlasz – pinceszert követően, hazabaktatva –, mibe nem? Jobb kézről a Szürkebarát, amarra a Hörpintő. Mármint utcanév. Valójában dűlő. Szőlőhegy szőlőskertjei közti sutu út? Mikor még tudtak a magyarok magyarul: sutu volt a sajtó, azaz mái magyarsággal a prés. Szőlősutu. Punktum. Hogy tovább ne is soroljuk! Ha kotlós, ha rozé – netán siller –, leginkább fehér! – A múltkor annyi kotlós bort ittunk! Még hogy kotlós… – A rozéról jut eszembe, nagyzoló úriember állít be a vendéglőbe, rozét kér! A pincér a legnevesebb vörösbor pincészet rózsaszín borát veszi elő, tölt az üvegből az úrnak. A papa fanyalog, micsoda löttyöt adna neki?! Na, várjál csak, kapsz másikat… Kiment, összeöntött vöröset, fehéret egy pohárba, jól összerázta, kivitte, mire a vendég: Na, végre, tud maga nekem igazi rozét is hozni! Ő hogy a csudába ne.


39

A kotlós? Több, mint a murci, kevesebb, mint az újbor. Bekaphatsz már tőle! Kerekes Lacinál, a Pinkóci szőlőhegyen, a Pinkóci betyárcsárda szomszédságában, veszprémi kerékpárút mellett még a Remete-patak völgye fölött a lankán: anakreoni nedűt kínál a gazda. Anakreon, a szerelem és a bor ógörög énekese mit nem tett, mivel nem biztatta magát danászásra: 10 rész vízhez 5 rész bort öntött… Két deci vízhez egy deci borocskát! (Mit mi hogy, hogy nem: hosszúlépés a lelköm galambom.) Mit itt is bekaphatol… Kemöncés liba-, kacsa-, disznópecsönnye elé, belé, alá, fölé, mellé… Amaz ott Rizling utca, emez Bornemissza út (Bornemisza helyett); Borgazda ucca, a Hordó uccába menet; előbb is: Must (ucca), még elébb: Szőlő út, messzebb a Pince út, emez Pint úca, ajaj, Szüret! (mármint ucca), legelébb is Venyige (ucca), sőt, Vessző út… A végén az ember itt ragad. Csoda?! Festői borkalamajka Szívbajra fehér bor Tájfestőnk élete folyamán lekerült a Balaton-partra. Ott lakott, a kiljebb fekvő faluban meg tanított. Mit ad Isten, egyszer csak kidobolja a tóparti üdülőhelyen a kisbíró, hogy vizet inni tilos! Valami baja volt, ahogy van néha ma is a tóparti településeken. Példának okáért akkoriban többfelé nitrátos vala a csapvíz a Balatonmellyéken. Festőnk azóta vizet nem iszik, csakis bort! Rájött, annál nincsen jobb? Mi több, egy idő után megbetegedett a szíve. Műtét után, távozás előtt belenéz a zárójelentésbe, ami annál az oldalnál nyílik ki, amelyen mi nem olvasható: napi 1 dl. vörös bor ajánlott! Szerényen megkérdezte az orvost, hogy 2-3 decivel is lehet? Mert neki ott kezdődik a napi adagja. Természetesen, válaszolta a szívgyógyász. Az a gond, hogy én a fehéret szeretem, jegyezte meg… Miért ne, jöhet az is, csak óvatosan, mértékletesen!... Igen, de én napi 7-8 decivel iszom a fehérből, annyi esik jól!... Annyit iszik, amennyit akar – bátorította a doki. – Nemrég találkoztam egy régi kartársam feleségével. Olyan 15 éve halt meg az ura, akkor még csak 60 éves volt. Valamikor sokat voltunk együtt; többször én hoztam ki a rendőrségről, amikor az ivászat miatt bajba került. A végén csak szót fogadott az orvosának, nem ivott többet!... Hogy ez legyen a nóta vége. Ha tovább issza a pálinka helyett a bort, ma is él, mint Marci Hevesen! Pityu a csopaki bor termőhelye környékén valahol a balatoni kisvilágban. Ammen. És lehajtja az aznapi adag pohárnyi részletét. – Komám, rólam elfelejtkeztél?! Üres a poharam… Ami vétek, öreg hiba, már-már halálos bűn. Aszondja… – Na, akkor, a lányok egészségére! Arra, kire.

40

SARUSI MIHÁLY – TÚL-A-DUNÁN INNYA KŐ Csin, csin. Arra, a csinibabákra.

Paráznaságmentes a bor Ellenben a víz… Már annak, akinek. Általában! A víz: maga az élet! Kivételek mindig vannak. Milyen finom (például) a balatoni víz! Hogy másnak ellenére legyen. Nem a Balaton, nem a vize, csak úgy általában. Minden, ami nem bor? – Papunk szerint a balatoni embernek csakis bort szabadna innia! Legalábbis ő így tesz. – Miért, nem iszik vizet? Még hogy hanyagolj a vizet, csakis bort hajlandó inni. – Napi másfél liter? Állítólag legalább ennyi folyadékra van szüksége a szervezetünknek. Annyit, vagy még ki tudja. Séd vize, Tavunk vize, csapvíz, kútvíz… Isten ments. Minden, ami víz. Miért, miért! – A vizet megszentségtelenítik a halak, mert abban paráználkodnak. Ott, abban, benne… Hol élnének máshol: házaséletet?! Hol, hol. Hogy a nemi életről ne is szóljunk. Lovasi violaszagos Kishegyi bődületes Még hogy őrületes! Örömünnep… akár csak beleszagolni. (A hangláda újmagyarja szerint: beleillatolni.) (Bele.) Kolozsvári gépkocsivezetőből lett lovasi borász kínálja a violaszagost. Hol, hol, a Levendula pince mélyén. Igen, pinceszeren. Pincézés javán. A szomszéd szőlejében van pár tőke belőle, gazdája ezzel élénkítette a balatoni rizlingjét. Egy százaléka, ha violaszagos? Valami kis ’javítás’. Erdélyi származék vincellérünk mit nem gondolt: ültetett belőle maga is, és tisztán meghagyja! Vagy kétszáz literre futotta; hogy zárna ennyit borosüvegbe? Nem piacra, csak a magunk gigájába; magáéba, gazdáéba, jelös vendégébe… Négyezer tő rizling levéhez a pár tő violaszagos? Valóban butaság volna. Hála legyen Istennek, mi is bekerültünk e körbe! Ki a szájába vehette… Beledughatta a nyelvét. Orrával körülszaglászhatta. Ízlelőbimbaival… körbeölelgethette! Zamatos, illatos. (Sőt, jó szagú.) A színe… Tisztasága. Amerikai fajta? (A gyökértetűjárásuk utáni időkből…) Magántermelő nemesítette? – hangzik a borász költői kérdése. Ha jól értjük, még a gézai zamatos névre is hallgat.


41

A vincellér szerint nem lelni a világhálón sem róla semmit. Mi magunk e szőlőés borfajtáról valóban nem találunk híradást, ám mire nem bukkanunk?! Csokonai költi jó hírét (a violaszagnak, s nem a violaillatnak) Daphnis hajnalkor című költeményében: …Rajta, kis szellőcskék! szedegessetek Violaszagot szárnyatok bársonyára, Míg Chlóém fel nem kél, siessetek Vele pihegő mellére s szácskájára. Míg aluszik, játszodjatok édesemmel, Majd ereit csiklandozzátok – fel; Akkor súgjátok meg, Hogy hajnal előtt Daphnis már pihegett, Sóhajtván szép nevét Itt e kis patak ere megett! Hogy Ady így kapaszkodjék Csokonai szavába Vitéz Mihály ébresztése címén: „Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz S gazdag pillangó-szárnyakat adott, Szavak, „szárnyatok bársonyára” „Szedegessetek violaszagot”, Midőn felröpködtök Őt dicsérni. … Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te Ki fogod mindig Lillád derekát, Öleled e kis magyarságot, Te örök, ó s uj hunn poétaság, Óh ébredj, valahányszor ébresztünk.” Való, e bortól… ébredezik az ember. Vitéztől? Adyval… Lovas, Kishegy, levendulás alatti pince mélye, 2015… Borrendi sorrend: juhfarkú, balatoni rizling, violaszagos, szekszárdi rozé (két rész merló, egy kékfrankos) – a vendégek mulattatására bővítik evvel a kínálatukat –, ugyanaz silleresítve (majdnem kivörösítvén), és végül saját, helyi, tehát lovasi vörös (a bordói cabernet sauvignon nyomán szabadon). Borjavítás zenével Lovasi csuda A kishegyi pincészet borásza, Jakab Ernő japán tudós kutatásait hasznosítva muzsikával serkenti borait. Hogy a jóból még jobb, a legjobból meg világcsudája legyen! Nem tudni, mi végre, de…

42


Aznap több pincét jártunk végig, kóstoltuk meg az ott érlelt, kezelt, tárolt borocskákat, s mit ad Isten… Az itteniek verték az összes többit. A zene tette? Mert valóban, végig halk zeneszó kísérte ottlétünket. Éjjel-nappal húzatja a borász a borainak a nótáját. A nótájukat. Ahány fajta bor, annyiféle zene? Ez még valószínűleg további kísérletezésre vár. – Magad is benevezel? A kóstolásba. …Japán tudósunk mire nem jutott! Hogy hordóról hordóra… más hang szólt a bennük rejlő borocskához. Az egyik hordónál: szitkozódsz! A másikat dicséred… A harmadik mellett imádkozol. A negyediknél komolyzene, az ötödiknél könnyűzene szól… – A zene hat a vízre! Mármint a legjobban. Szóval a borban lévő vízre. Átrendezi a víz alkotóelemeit? Elrendezi?... Összhangot teremt? Tény, való: aznap (Kr. u. 2015 böjtelő hó 7-én) a környék valamennyi megkóstolt bora közül ez ízlett a legjobban! Zene, zene. Bor. – Mindig mondtam: nóta nélkül a bor… csak alkohol! Mert a nóta mi más: zene. A legjava. Ami a szívünkhöz szól. Mit szívből danolsz… Az, lám, a borból is kivált valamit. (Nem csak a kislányból, akinek szerenádozol.) Mert a bor: élő, eleven… Élőlény? Hogy a csudába ne. – Na, akkor, Isten, Isten! – Egészségedre! – Tartsa meg az Isten a szokásodat! … Ha lehetne, még egy pohárral… Hogyne. „Hallod-e te…” …kőrösi lány. – Ide a fülembe! – Hogy mondtad, bíborkadarka? Jöhet! Nem, az nincs, azt csak úgy mondtam… Akár a rezgéssel gyógyítás… – Nna, akkor, ’rezgessük’ meg egy kicsit mi is…!

SARUSI MIHÁLY – TÚL-A-DUNÁN INNYA KŐ ÉS TUZA BARBARA PORCELÁNJAI Csak nehogy az „Akácos út…”-tal gyere. Bár ki tudja? Zene, zene. Bor előtt, közben, után. Alá, fölé, mögé… Érzék kell hozzá. (Mármint a borászathoz is.) Meg szorgalom. Céltudat. Érzék és ízérzék. – Az utóbbi még megvóna… Már. A többi: jön magától? Ne is mondd… – Ha még löhet, a violaszagosbul!

43

44

KÁLDI ZOLTÁN VERSE ÉS GRÁNITZ DÓRA BETON PLASZTIKÁI.

Káldi Zoltán

Szerelemtény kocsma a lakótelepen. bakancsverte téglák. karcos cigarettafüst. romos plébánia. utcalámpás éjszaka. nyikorgó hinta. padba vésett szív. csempék a lépcsőházban. rekedt kulcszörgés. kiömlött tinta. tornyosuló együtthatók. szent szimbiózis. túlburjánzott romantika. rekviem a tébolyért. 2014. május 9.

KÁLDI ZOLTÁN

ÉS

OLASZ VALÉRIA VERSE

45

Apám rám testálta... Apám rám testálta minden arcélét. A bőrszíj selymét, a sarokban foszlott pókhálót könnyem tépte szét. Az iskolában nem feleltem, szánakozó, bárgyú tekintetek a szemem alatti kéznyomon. Néha szeretett. – fáj, ne verj – Biciklizni és repülni tanított. Murva a térdemben - bicikliztem. S az a koppanó hang a fülemben; két méter, nem több, a tenyerétől a falig – repültem. Másnapig. – Rothadó hús vagy már az éterben, csont és haj. Hamu a cigim végén. Mégis, élettanilag kódolt érzelem a "hiányzol", a sosemvolt apakép s az általa karcolt önkép Most rám testálta halálát. Más vagyok, mint te, apám. 2013. november 1.

Olasz Valéria

Fogadalom Hallgatom hallgatásodat, hallgatod hallgatásomat. Fájni kezd ez a mély csend! Lassan megtörök. Győr, 2015.

46

GÁSPÁR ALADÁR – A FIÚ

Gáspár Aladár

A fiú ÁRVAI régebben még a bizonyosság derűs nyugalmával várta a fia telefonját. Minden este... Evett valamit vacsorára, odaült rozzant foteljébe, maga mellé tette a készüléket, rágyújtott egy cigarettára, meg ivott egy-két kortyot abból a pohár borból, amit ilyenkor mindig odakészített limlomokkal telezsúfolt asztalára. És aztán várt... A hívás meg mindig megérkezett. A várakozó időben legtöbbször Áronról ábrándozott. Felidézte kisgyerekkorát, azokat a boldog időket, amikor magához ölelte őt egy-egy álmosan-ébredő reggelen, ahogy a totyogó-gügyögő emberkét járni, beszélni tanítgatta, meg meleg, kis kezét fogva sétálni ment vele. Aztán meg dicsérgette is borzongó büszkeséggel. - Istenem, milyen kiváló gyerek ez az én nagyfiam! Már kicsinek is ilyen volt: okos, megfontolt, kitartó. Igaz, vannak még idétlen dolgai! – ismerte el a fiú kajlaságát, amiért el is marasztalta néha. - Maholnap orvos leszel, sokszor mégis még milyen gyerekesen viselkedsz! Ez ücsörgő várakozásban, hogy magához közelebb hozza, azt is elképzelte, hogy’ telnek a fia hétköznapjai: ott ül az egyetemi előadásokon, fehérköpenyes kisdoktorként jön-megy a klinika betegei közt, ahogy gyorsan bekap valamit a menzán, és rohan haza, a szűkös, kis kollégiumi szobába, a könyvei közé, s éjszakákon át tanul a latin szavakkal teletűzdelt, vaskos könyveiből. Néha azt is látni vélte, hogy valami szakmai ürüggyel összejön egy-egy csinos csoporttársnőjével, s egy kicsit elkalandozik vele. Pedig tudta, hogy a fiát még nem nagyon vonzzák a lányok, nem izgatják az „ösztönös” flörtölések. Árvaiban ez torzította is egy kicsit a fiáról alkotott ideálképét. - Jóképű, jóravaló fickó vagy, hogyhogy nem tudsz magadnak egy hozzád illő lányt keresni?! – aggodalmaskodott, mikor beszélgetéseik során a fiú facérsága szóba jött. - Én a te korodban már nős voltam, előtte meg volt jó néhány csajom! – győzködte a srácot az udvarlásra az öreg harcos, a saját példájával is. - No, ez az! Nem akarok a sorsodra jutni, belezuhanni valakibe, aminek aztán házasság, gyerek, meg válás lesz a vége! - vágott vissza ilyenkor indulattal az agglegénységtől féltett fiatalember. S Árvai kénytelen volt az igazát elfogadni. Hiszen Ő is „nőtlen”. Megint egyedül él. Már évek óta... Második felesége, akit a tenyerén hordott, felszarvazta, s aztán elzavarta. Ötven egynéhány évesen tette őt az asszony újra társtalanná. Most egy lepusztult, szoba-konyhás lakásban él, amit nagy nehezen sikerült összehoznia a válás után. A szégyen nagyon megviselte, ezért alig jár már emberek közé. Esténként inkább otthon üldögél rozzant foteljében, a telefon mellett, hogy egy jót beszélgessen, elsőszülött, felnőtt fiával.


47

Áron régebben sokszor még meg is látogatta őt. Árvai számára ezek az alkalmak igazi ünnepnapok voltak. Ilyenkor igyekezett a fia kedvében járni, megfőzte kedvenc ételét, finom süteményeket, jó bort hozott hozzá. Utána meg hosszan vitatkoztak a világról, s próbálták azt a maguk számára megváltani. Az öreg aztán hetekig az ilyen találkozások élményéből élt. Erőt merített belőlük a nélkülöző napokra. Árvait már másodszor jutalmazta a sors a „független” férfiak felemás életével. Először huszonöt éve lett facér. Igaz, akkor csak félig-meddig... Azon a szomorú, késő őszi napon egyik óráról a másikra hagyta ott első feleségét és kisfiát, alig elindult ifjú élete két, biztosnak hitt ígéretét. Egy „bájos ifjú lány”-ba szédült bele, akivel aztán később egy új házasságba is belesodródott. Az egyszerű válóperben, közös megegyezéssel, a gyereket a bíróság az anyjához helyezte. Árvai ekkor döbbent rá, hogy „hirtelen” hozott döntése milyen veszteséggel járhat. De már nem volt visszaút. Ezért csak abban reménykedhetett, hogy az elválás nem fog majd közte és kisfia között érzelmi-lelki szakadékot ásni. Mindent megtett azért, hogy ő és szeretett magzata egymástól ne szakadjon el s, hogy fia ártatlan lénye sértetlen maradjon. De hiába görcsölt, igyekezett, hogy a vasárnapi láthatások ne silányuljanak kényszerű programokká, hogy fiával-kapcsolatának minden mozzanata kiszámíthatóan bensőséges legyen, s várva-várt együttléteik során összetartozásuk örökizzó parazsa mindig lángra kapjon. Hamar kiderült, hogy kudarcos a próbálkozása. A gyerek bimbódzó énjét megviselte a családszakadás. Megbomlott lelkében a béke: zárkózott emberke lett, sérülékeny, gyanakvó, meg mélabúra hajlamos. Árvait emiatt máig gyötri a lelkifurdalása. Gyakran vádolja magát, hogy életre szólóan elrontotta fia fejlődő személyiségét, amikor kisgyerekként elhagyta őt. Miközben tudja, hogy az életben mind úgy történik, ahogy történni kell, azt is érzi már, hogy a szakítással saját élete legalább annyira tönkretette. Pedig a válás utáni években volt felesége ösztönösen is a segítségére volt. Hűtlen társa iránti vonzalma tartósan megmaradt. Sokáig meg sem próbált magának másik férfit keresni, állandóan visszavárta őt. Meg aztán, soha nem uszította kisfiát cserbenhagyó apja ellen. Azt szerette volna, hogy Áron fiában APUCI személye változatlanul, elevenen éljen. A fiú apja utáni vágyódását sokszor kegyes hazugságokkal csillapítgatta: „apának el kellett utaznia, majd megjön vasárnap, s aztán mindig itthon marad.” APA tényleg megjött vasárnaponként, vele töltötte a napot, aztán elment megint. A gyerek érzékeny lénye ettől még zavarosabb lett. Gyanússá vált neki, hogy ANYA és APA már nem tartoznak egybe. De, ha hármasban voltak, az ösztöne azt súgta, hogy szülei, talán épp őmiatta, még nem szakadtak el egymástól teljesen. Kamaszkora érlelő sodrában aztán a fiú megérzése bizonyossággá erősödött. Megállapította, hogy apjának és anyjának nagyon más a természete, a testi-lelki, szellemi szükséglete. Ifjonti illúziókat, illanó vágyakat gyanított hajdani egybekelésük hátterében. Miután megértette válásuk okát, már nem ítélte el őket az ellene elkövetett „bűn”-ükért. Onnantól a két embert külön-külön fogadta el, de egyformán szerette. Mindkettőjükhöz erősen kötődött, mert érezte, hogy lénye közös az övékkel, s hogy ő tartós kapocs lehet közöttük.

48


Ez a felismerés formálta aztán azt a véleményét, hogy az „ősi páros” egymáshoz-viszonya bizony ellentmondásos és változékony lehet. Megállapítása aztán meggyőződéssé érett, amikor nagy ritkán meglátogatta apját és annak új családját. Hamis gesztusokat látott, üres, szeretetszegény beszélgetéseket hallott a társaknak hitt emberek között. Élettelennek, hűvösnek érezte azt a légkört, amit eleinte még bensőségesnek tartott. Nem volt nehéz kimondania, hogy milyen más apja és új felesége természete, érzelmi, testi-lelki, szellemi szükséglete. Aggódni kezdett hát, hogy apja új házassága sem fog majd sokáig tartani. És lám, Árvai már megint egyedül él. Évek óta... Ötven egynéhány évesen tette őt ifjú felesége megint társtalanná. Esténként otthon üldögél, és Áron telefonját várja. De mostanában ez már alig adódik. Ha nagy ritkán a fia fel is hívja őt, csak néhány tájékoztató szót váltanak. A fiúnak soha sincs ideje, mindig „rohan”. Ez maradt hajdani eleven kapcsolatukból. És a reménytelen várakozás még mindig rá gondolva telik. – Milyen okos, megfontolt férfi ez az én gyerekem, képes az ösztönein uralkodni, munkabíró, hivatásszerető orvos lett belőle – mondogatja büszkén. Előtte van, ahogy a kórházban a betegeivel foglalkozik, aztán siet haza a kedves, kis legénylakásba, és fáradságát leküzdve, késő éjszakáig olvassa az orvostudomány legújabb cikkeit. Elképzeli, ahogy a hétvégeken mos, főz, meg az otthonát rendezgeti. Azt is feltételezi, hogy néha odaállít egy-egy csinos kolléganőjéhez, kávézni hívja, néhány fontos szakmai kérdést megbeszélni, s aztán felviszi magához, hogy testi-lelki vágyait is kielégítse vele. Pedig Árvai tudhatná, hogy a fia nem szokott nőket hajkurászni. S ha a nősülés dolga nagy ritkán szóba jön köztük, a fia mindig határozottan elutasítja a sürgetést. – Minek agitálsz? Én nem kapkodok, könnyelműsködök! Hátha kifogok egy olyan nőt, akivel majd nem jövök ki, utána meg nem tudok megszabadulni tőle – hajtogatja. És Árvai kész elfogadni ezt az érvelést. Mert tudja, hogy a fiának jók szoktak lenni a megérzései! Gyanítja, hogy tényleg van neki félnivalója! Leginkább talán a saját hűvös, akarnok természetétől kell(ene) félnie. De, az is lehet, hogy az apja intő példája kísérti: hátha majd ő sem tudja leendő asszonyát kellően szeretni, hátha ő is kínzóan kegyetlen, vagy elnéző, figyelmetlen lesz jövendőbelijével, az meg elégedetlenkedik, s nem tudja őt viszont szeretni, s a hiányérzet majd elvágyódóvá teszi, és el kell menekülnie a házas társtalanságból egy hirtelen jött külső kapcsolatba?! Hátha... Árvai mostanában már hiába várja a fia telefonját. Hónapok teltek el anélkül, hogy keresné a „drága”. Pedig a vele-beszélgetés volna az ő valódi családi és társasági élete. Esténként - ha fáradtan hazavetődik – azért még odaült a készülék mellé és vár. Csak úgy, megszokásból... Mi mást tehetne!? Nincs kedve semmihez. Ül rozzant foteljében maga elé nézve, vagy az ablakon bámul kifelé a panelokkal telezsúfolt lakótelepre, s arra gondol, vajon hányan lehetnek sorstársai a házrengetegben.

GÁSPÁR ALADÁR – A FIÚ ÉS PÁLFALVI ANDRÁS VERSE

49

Közben a fiáról képzelődik... – Istenem, milyen jó ez az én felnőtt fiam! Már kiskorában is ilyen volt: kedves, kitartó, megfontolt, önmagán mindig uralkodni képes! Milyen kiváló orvos lett belőle, él-hal a betegekért, s azok is biztos’ nagyon szeretik őt! – ilyesféléket gondol felőle. Meg, hogy régebben még hányszor felhívta őt, hányszor meglátogatta. Árvai most is ott ül a rozzant fotelben, belekortyol a konyakosüvegbe, ami mindig ott áll már az asztalán. Egy borítékból levelet vesz elő, valami meghívófélét, s a rezgő papírról gagyogva betűzgeti: „Ifjabb Árvai Áron és Erős Regina esküvője 2000. június 28-án 17 órakor lesz a...” Néhányszor elolvassa még az míves betűkkel nyomott sorokat, s az asztalra dobja az értesítést. Aztán a semmibe bámul. Az arcán átsuhan egy halvány mosolyféle: talán a felismerés, a tudomásulvétel, a kényszerű lemondás, vagy az önsajnálat, de az is lehet, hogy a féltés és a remény, vagy a büszke öröm halk lélekjele. Dunaújváros , 2002.

Pálfalvi András

Csak egy rést Tóth Laci temetése után Hadd lássam Uram Csak egy sugarát a Napnak Hadd nyissam Még egyszer a szemem Csak egy rést A koporsóm deszkái között Hadd halljam A szél suhanását Levelek halk zizegését Nem kérem már sem az asztalt Sem a barátok nevetését, hangját Akik mellettem ülnek A beszéd se kell A koccanó poharak hűs érintése Se a hangos nevetés Csak egy rést A koporsóm deszkái között Hol a Nap sugara betűzhet Lecsukott szememre Érezném erejét

50

PÁLFALVI ANDRÁS VERSEI Homlokom hidegén Hogy még egyszer megmelegedjek Oly szörnyű kihűlve Menni utamon Ahol még sose jártam Tétova lépteim botlanak egyre Hagyd, hogy még egyszer felmelegedjek Talán úgy kidobna ez az örvény Ami most lehúz oda messze Hiú remény ez, tudom én De utamon segítene mennem Ha még egyszer felmelegednék 2013. augusztus 14.

Geszler sapkája Csörömpöl a kukásautó Egyre csak gyűjti hulladékainkat Ott magasodik hegyként a város peremén Lélegeznek a panellények Szürke tüdejükből hörgő Ventillátorok szívják A lakások lelkét A strang bűzös leheletét Odalent ködben és párában Motoz a kukázó, a szemetet túrja Titokban kotorászik Serényen, éber szemmel Lesből, homályban Marakodva varjúval, kutyával Lopás ez, már nem gyűjtögetés Mint a kőkor édes hajnalán Mert elidegenült szemetünk Állami státuszon hízik Ez már filozófia és Annyira posztmodern A téren Geszler svájcisapkája Pózol a karó tetején Villámhárítója égre meredez Főhajtásunkat várja, mert neki Holnaptól kezdve az dukál 2014. január 26.

PÁSZTOR BERTALAN – A MENTŐANGYAL KÖNNYEZIK

51

Pásztor Bertalan

A mentőangyal könnyezik Nemrégen még dörögtek az ágyúk Homonna közelében, most azonban béke honol a hegyek ormán és az Ondava folyó mindkét oldalán. A kis faluban, Bánócon is nyugalom van éjszaka, de nappal, amióta a cseh hadfiak megszállták a vidéket, a katonák és a csendőrök sürögnek-forognak az utcákon; néha, hogy erejüket fitogtassák, be-betérnek egy-egy házba, kérdezősködnek, ám a bánóciak hallgatnak. Elvétve válaszolnak ugyan igennel meg nemmel, de ettől nem válnak okosabbá az idegenek. Miklós bácsiék portáján látszólag minden rendben van: reggel fölkelnek, megetetik, megitatják a jószágot, a feleség, Kati néni mindennap főz, takarít. A pajtában viszont megtört a csend: öt cseh katona tereferélt, danolászott, mindaddig, amíg a parancsnok ki nem ugrasztotta őket az ágyból. Ágyból? A szénát villával elegyengették, ráterítették a sátorlapot, lehúzták a csizmájukat és lefeküdtek ruhástul. Sokszor elmondták nekik, hogy a katona nem válogat, megelégszik azzal, ami van. És amit gyakran mondogatnak, az igaz, így hitték. Nem lázadoztak ellene. Itt jól érezték magukat. Kati néni ugyanis palacsintát sütött nekik vasárnap ebédre. Ízlett a legényeknek. A túrós palacsinta fejedelmi étel a hadseregben! Ezért érdemes volt bevonulni a Felvidékre – ezt mondogatták, ha degeszre tömték a hasukat. Ötven, hatvan palacsintát megsütni – fárasztó munka! Kati néni szívesen vállalta. Kedveskedni akart nekik. A fia, Endre a demarkációs vonal túlsó felén teljesít katonai szolgálatot, menyasszonya viszont itt tartózkodik a barátnőjénél. Endre három nappal korábban járt itthon, az éjszaka leple alatt, civil ruhában, és akkor találkozott Ilonkával, a menyasszonyával a barátnő lakásán. S Endre megígérte, hogy hamarosan visszajön – látogatóba. Ki tudja, mi történik addig… és akkor?… Hátha szükség lesz a palacsintaevők jóindulatára. Éppen ebédhez készülődtek, amikor két egyenruhás, vállukon szuronyos puskával beállított hozzájuk. Az őrmester tört magyarsággal kérdezett: – Rosszkor jönni? Meglepődött a háziasszony, úgy érezte, torkában ver a szíve, de nyugalmat erőltetett magára, és szívélyesen válaszolt: – Ellenkezőleg, tömérdek palacsintát sütöttem… Jut belőle maguknak is. – Köszönjük, szolgálatban vagyunk – válaszolt az altiszt, és huncut mosoly suhant ár az arcán. – Egy kis konyakot?… Szólat meg Miklós bácsi kedélyesen. – Mondani… szolgálatban vagyunk, és a szolgálat szentség. A maguk fia katona… Mikor jönni haza? – Ha mi azt tudnánk… jó lenne – tűnődött Miklós. Aztán igyekezett másra terelni a szót. – Én is voltam katona, tudom, mi a regula.

52


– Regula… regula… – ismételte az őrmester rekedtes hangon, hogy időt nyerjen. – Itthon nincs regula. – Ez igaz, de nem mi állítjuk ki a szabadságos levelet. – A maguk fia olyan szituációban lenni, hogy előre tudja, mikor kell jönni. – Milyen szituációban? – kérdezte csodálkozva az apa. –Nem tudni? Mondja az igazat! – Mondanám, ha tudnám – válaszolta Miklós emelt hangon. – A maga fia katonatiszt létére maskarát húz magára, beáll mozdonyfűtőnek, hogy felderítse csapataink erejét. Veszélyes fickó. Miklós hitetlenkedve csóválja a fejét. – Az én fiam…? Ezt nem hiszem. – Akár hiszi, akár nem: a nagymihályi állomáson felismerték a piszkos ruhában, és beárulták. Három napja lapátolta a szenet utoljára. – Hogy az én fiam magára húzta volna a mozdonyfűtő kormos ruháját… Ez hihetetlen! – Nem hisz nekem? – acsarkodik az idegen. Az apa hangnemet vált: – Hát ezért taníttattam, ezért költöttem rá a sok pénzt, hogy lapátolja a szenet a mozdony gyomrába? No csak jöjjön haza – mondja fenyegetőzve –, felpofozom, isten bizony! Gyerekkorában egyszer sem vertem meg, de most majd kap egy taslit jobbról is meg balról is. Az őrmester elégedetten köszörüli a torkát, és megerősíti az apa fogadalmát: – Az ilyen jómadár megérdemli a fenyítést. Magam is így tenni a fiammal – miközben tördeli a szavakat, huncut mosolyra nyílik a szája, közelebb hajol az apához, és suttogva szól hozzá: – Megérteni háborgását, egy igazi katona, főleg, ha tiszt, ilyet nem csinál. Szerencséje van, hogy nincs itt. És nem is lesz, mert tudtunkra jutott, hogy ma délután kidobolják ebben a faluban, hogy aki segít elfogni ezt a kémet, tízezer korona üti a markát. Nagy pénz… ! – Valóban… nagy pénz – ismételte Miklós. – No, felezünk? – kérdezte szemrebbenés nélkül az őrmester. Az apát váratlanul érte az ajánlat, hebegett-habogott… és értetlenkedve nézett az ajánlóra. – Nem értem… sehogy se értem… – Figyelj ide: ma dobra verik itt is, más helyen is… sokan ismerik a fiát, megelőzhetnek bennünket, övék lenni a sok pénz… ha mi jelentjük fel először, markunkba hull a szerencse. Érteni már? Miklós tagadólag integet a fejével: – Pofont adhat a fiának hármat is, feljelenteni … azt már nem. – Mert van lelkiismeretem. Mégiscsak a fiam… – Nézd, a fiút holnap vagy holnap után elfogják, mihelyst beöltözik a piszkos ruhába. És akkor nincs pénz; ha mi jelentünk, akkor is elfogják, és van pénz… – Sicko jedno… kontrázott a másik csendőr, aki valamit megértett a dialógusból. – A maguk szempontjából nézve érthető, az apa azonban nem lehet szívtelen, még akkor sem, ha a gyereke rossz fát tett a tűzre.


53

– Ha nem, hát nem… a spiont mindenképpen elfogjuk, dutyiba visszük… és kémkedés miatt lógni fog valamelyik fán – duzzogott az őrmester, azzal sarkon fordult, és társával együtt, köszönés nélkül távoztak. Kati néni rárivallt a férjére: – Hogy mondhat egy apa ilyet a fiáról!? Megverni egy olyan embert, aki nem a te kenyeredet eszi? Miklósból is feltört a visszafojtott indulat: – Veszélyben a fiad, és te erkölcsi prédikálásba kezdesz? Ahelyett, hogy törnéd a fejed, hogy miképpen menthetnénk meg a felkoncolástól – tovább áradt volna még belőle a szemrehányás, ha nem kopog valaki az ajtón. A valaki nem volt más, mint Endre menyasszonya. Csupa mosoly a szőke, göndör hajú fiatal teremtés. Köszönés után Kati nénihez lépett, és megcsókolta. De utána elsuhan arcáról a barátságos mosoly. – Rosszkor érkeztem? Olyan szomorúnak látom Kati néni tekintetét – mondta halkan. Máskor derűsen, csillogó szemmel fogadta a kislányt, s mindig megállapította: hogy megnőttél, mióta nem láttalak. Most elmaradt a szokásos mondat. Leendő anyósa mentegetőzött, Ilonka azonban érezte, hogy itt valami nincs rendben. Az apa viszont lelkesen köszöntötte a bájos teremtést, átölelte, és bensőségesen megcsókolta. – Mentőangyalnak küldött ide az Isten… Mondd, kislányom, szereted-e a vőlegényed! Irul-pirul a leány, de hang nem jön ki a torkán. A leendő anyós segítségére siet. – Hogy lehet ilyet kérdezni egy tizenhét éves lánytól? Még le se ülteted, és máris nekiesel ezzel az udvariatlan kérdéssel. Végre megjött Ilonka hangja: – Nélküle elképzelhetetlen az életem. – Ez kedves válasz, de nem elég. Bizonyítani is kell… – Hogy bizonyítsa, amikor Endre nincs itt¸– csattant fel Kati néni. – Endre élete veszélybe került… elárulták… meg kell menteni, s a mentőangyal csak Ilonka lehet. Ha holnap reggel magára veszi a mozdonyfűtő ruháját, elfogják. El kell vinni a hírt Nagymihályra, hogy ne induljon el, mert… akkor vége. Fájós lábammal nem mehetek a fiamhoz; különben is: engem figyelnek. A hírt egyedül csak Ilonka viheti el. – Ez őrültség! Egy fiatal lány éjszaka… Hogy képzelsz ilyet? – pörlekedett a feleség. – Nincs más lehetőség… Árpád fiunk elesett az olasz fronton, Géza az oroszok elleni rohamban halt meg. És most az egyetlenre leselkedik a halál. Csak Ilonka mentheti meg. A lány elsápadt, könnybe lábadt a szeme, szinte látta, hogy elfogják, megbilincselik a vőlegényét, és viszik, viszik a börtönbe… De könnyei nem csordultak ki. Tekintete megacélosodott. – Koromsötétben is elmennék bárhová, ha Endre életét megmenthetem. – Nem csalódtam benned – mondja az apa –, de a dolog nem egyszerű.

54


– Mikor induljak? – Elindulni könnyű, célhoz érni, mégpedig idejében, emberpróbáló cselekedet. Nem ismered az utat… Figyelj jól, elmagyarázom! – elővett az asztalfiókból egy tiszte lapot, egy ceruzát; letette az asztalra, és lerajzolta a megye határait. Ott van Bánóc, kissé jobbra, északkeletre Nagymihály. Innen indul a vonat Hommonára. Szaggatottal jelölöm a demarkációs vonalat. Nagymihály nincs ugyan messze, de elővigyázatosságból kerülő úton kell eljutni a vasútállomásra. Ez a hosszú vonal az Ondava folyó. Töltésén ösvény vezet a fahídig. Ott jobbra térve hamarosan feltűnik Upor község, ahol az unokaöcsém lakik, a falu végén, az első házban. Könnyű megtalálni. Szerencsére világít a telihold…. – Hogy lehet ezt megjegyezni? – tamáskodott Kati néni. – Elviszem a papírt – válaszolta Ilonka. – Azt nem… ha ne adj’ isten, elkapnak a csehek, és megtalálják, gyanút fognak; feltartóztatnak. Az időveszteség egyenlő a kudarccal. Hogy célhoz ért, segítőtársra van szükség. Kérd meg a barátnődet, Zsozsót, hogy kísérjen el, ő jól ismeri ezt a területet. Ha elértek éjszaka Upor szélső házához, zörgessetek a középső ablakon, Mihály lovas kocsival elvisz benneteket egészen a vasútállomásig. Hogy ott mi a teendő, már nem kell elmagyaráznom. Még valamit: Endre elmondta nekem, hogy holnap hétkor indul megint felderítő útjára, tehát addig oda kell érnetek. Most pedig menj a barátnődhöz, ő biztos veled megy! Öltözzetek át szlovák népviseletbe, homloktokra pingáljatok egy feszületet; Krisztus segítsen benneteket! Az elképzelés megnyugtatta Kati nénit. – Útravalóul vigyétek magatokkal ezt a néhány palacsintát. Mindjárt beteszem a kiskosárba, így ni. Nem érhet baj, ha Krisztus veletek lesz. Ilonka komoran, elszánt tekintettel vett búcsút vőlegénye szüleitől. Mielőtt kilépett volna az ajtón, Miklós bácsi utána kiáltott: – Ilonka! Útközben, ha bárkivel találkoztok, egy mukkot se szóljatok magyarul. – Úgy lesz, ahogy parancsolja, Miklós bácsi – szólt vissza, aztán becsukta maga mögött az ajtót, és sietett a barátnőjéhez. Zsozsó nem örült az éjszakai „kirándulásnak”; miután megismerte a fenyegető veszélyt, mindent megtett volna barátnője boldogságáért. Gyorsan elővették a szekrényből a rakott szoknyákat, a hímzett blúzokat, és átöltöztek. – Csinos vagy – hízelgett Zsozsó. – Ha ebben a ruhában meglát Endre… – Hagyd, erre most nincs idő… Elő a zoknikat, a csizmákat! Csupa por mind a két pár, így nem mehetünk, meg kell pucolni – előkerült a Smol paszta, bekenték, fényesre kefélték, és felhúzták a lábukra a meleg zoknit és a csizmát. Mielőtt a falióra mutatója rákattant volna a római nyolcas számra, elindultak a kerten át az Ondava partjára. Nem találkoztak senkivel. Útjukat megvilágította a telihold. A csobogó víz, az ezüstös fény szerelmes emlékeket idézett fel Ilonkában. Zsozsó mit sem sejtve, figyelte az utat. Ilonka meg ábrándozott. Három nappal ezelőtt itt sétált Endrével, és itt csókolóztak. Úgy, mint egykoron az édesanyja kassai fotó-műtermében, amikor a hadapród fényképe elkészült, amelyet éppen ő hívott elő. Először a fekete, hullámos haja rajzolódott ki a vegyszeres edényben, majd utána a csillogó


55

szempár, a férfias arc… A fényképen felejtette ábrándos tekintetét, és az arcvonások megkeményedtek. Új papírt vett elő, s amikor ismét kirajzolódott a kép, azonnal áttette a fixíres tálba. Sokáig nézte, bűvölte teremtményét, s önfeledten gyönyörködött benne. Amikor Endre megérkezett, és megpillantotta a fotót, örömében megcsókolta a gimnazista lány homlokát. Ebből nézeteltérés támadt, Ilonka azonban hamarosan megbocsátotta a fiatal katona hevességét, neveletlenségét. És a búcsúzás pillanatában már igazi szerelmesekként csókolóztak. Az első csók, ahogy mondják: felejthetetlen. És most, amikor már a háborúnak vége, az új határok meghúzásával el akarják őket választani. Micsoda világ! Bejönnek ide az idegenek, és börtönnel, kivégzéssel fenyegetik – saját hazájukban az embereket. Ábrándozás közben szorgalmasan rótta az utat. Már nem lehet messze Upor, amikor jobb oldalról, egy nagy fa mögül rájuk kiáltott valaki: – Stoj! Ilonka összerezzent, és önkéntelenül felsikoltott: – Jaj, istenem!… – megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Zsozsó néma maradt, lépett néhányat, aztán megszólalt, szlovákul szidta az ismeretlent, aki rájuk ijesztett. – Mit karattyol itt tótul? – zsörtölődött a sötét alak, hiszen maguk magyarok. – Honnan tudja? – kérdezte Zsozsó, előbb szlovákul, majd magyarul. – Onnan, hogy a magyar ember, ha begazol, elfelejti az idegen nyelvet, és anyanyelvén szólal meg. Ilonkának is megjött a hangja: – Mit keres itt, egyedül? – Eltévedtem. Sátoraljaújhelyben laknak a szüleim, hozzájuk akartam menni az éjszaka leple alatt, de eltájoltam magam. – Na, akkor menjen arra, amerről mi jöttünk – szólt Zsozsó. – Ezen az ösvényen nincsenek csehek, mire fölkel a nap, átjut a demarkációs vonalon, és ott már nótázhat, elénekelheti még Kölcsey Himnuszát is – büntetés nélkül. Sarkon fordult a két lány, és elindultak észak felé. Éjfél körül meglátták a fahidat, megálltak egy percre, körülnéztek: nincs-e valaki a közelben, aztán mentek tovább, most már kelet felé. A fenyőerdő mentén kígyózott az ösvény. S a sötét lombú fák ezer titkot rejtettek sűrű tűleveleik között. Távolról kutyaugatást hallottak: ez már Upor lehet. Zsozsó felismerte az őszi holdfényben a templomtornyot. A szélső ház ablakszemei ezüstösen csillogtak az éjszakában. Betértek az udvarba, és halkan megkopogtatták az ablakot. Egy álmos, mély hang hatolt át az üvegen, erre válaszolt Ilonka. Aztán Mihály bácsi kitárta mindkét ablakszárnyat. – Mi szél hozott erre benneteket ebben a holdfényes éjszakában? – hangzott álomittasan a kérdés. Ilonka suttogva és röviden válaszolt. És elmondta, miért e váratlan látogatás. Mihály bácsi nyomban felöltözött, és félóra múlva indulásra készen állt a kocsi. A lányok felültek a hátsó ülésre, s hogy a lábuk meg ne fázzon, még két takarót is a térdükre teríthettek.

56


A gyeplő megrándult, és a lovak elindultak. Nem köves úton, ahol az ideiglenes határ előtt idegen katonák őrködtek, hanem a földúton, jobbra, majd balra és előre. Zsozsó ismerős volt e tájon, de már ő sem tudta, hogy merre járnak. – Odaérünk reggelre? – aggódott Ilonka. – Hát… ha nem kapunk ellenőrzést… mire megvirrad, az állomáson leszünk. Elérték azt az utat, amely átvezet a síneken. A sorompó megálljt parancsolt nekik. Most mit tegyünk? A legközelebbi átjáró messze van… Nincs más út… Cikáztak a gondolatok Miklós bácsi fejében… Ostorával a lovak közé csapott… Ha ott őrködnek a csehek… mindegy. Nincs náluk semmi, ami árulkodna jövetelük céljáról. Megsuhintotta ismét ostorát, és a fogat robogott… robogott?… rázkódott a földúton. – Most mi… lesz, Mi… hály bá…csi? – kérdezte Ilonka kétségbeesve. – A lova… kon nem múlik, ha nem állítanak meg ben… nünket… Száguldott a két ló, hányódott a szekér, s a két lány szó nélkül tűrte a gyötrődést. Nyugaton rongyos felhők úsztak a hold elé, majd betakarták egészen. A hegyek komoran rejtették féltett kincsüket, a titokzatos csendet. Keleten már világosodott az ég alja. A derengő fényben feltűnt a bakterház, utána a két festett rúd meredt az égre. S amint közeledtek, két szuronyon megvillant a fény. – Csehek – fordult hátra Mihály bácsi. – Édes jóistenem – sóhajtott Ilona. – Pechünk van – mondta Zsozsó. A két szurony megmozdult, eléjük sietett. Az egyik katona magasba emelte jobb kezét, és álljt kiáltott. Mihály bácsi meghúzta a gyeplőt, a lovak megtorpantak. A csehek hadartak valamit, de senki nem értette. Aztán szlovákul kérdeztek: – Kam jíti? A válasz néma csend. – Co nésti? – Eltévedtünk – válaszolt Mihály bácsi. A cseh őrmester magyarul szólalt meg. – És hová tartanak? – Az állomásra, a nagymihályi állomásra. – Mit vinni? – Nem viszünk semmit – felelte Zsozsó Az őrmester hitetlenkedve fogadta a választ, a szekér oldalához lépett, és észre vette a kosarat. – Mi van a kosárban? – Palacsinta, túrós – válaszolt Ilonka. – Ez maguknak semmi? – Semmi olyan, amit tilt a törvény – felelte Zsozsó. – Mérgezett? – huncut mosoly suhant át a katona arcán. – Ugyan már – méltatlankodott Zsozsó. – Akkor enni meg egyet – szólt parancsolóan az idegen. Tétován nézett egymásra a két lány, de egyik sem nyúlt a kosárba. Ilonka viszont sírva fakadt, és felkiáltott:


57

– Engedjenek el! – Ne hisztizzen, kisasszony! – ripakodott rá a cseh. – Nem viszünk semmit… Lekéssük a vonatot – méltatlankodott Zsozsó. – Egyik késni… jön másik. – Mi vonatunk hétkor indul – erősködött Zsozsó. – Hová utazni? – Nem mindegy az – válaszolt durcásan Zsozsó. – De ha mindenáron tudni akarja: Homonnára. Az őrmester tovább packázott velük. – Kihez? – Rokonokhoz – hangzott a lakonikus válasz. – És mi van a homlokukon? – Kereszt, Krisztus keresztje. – És miért festeni oda? – Eresszenek el! – türelmetlenkedett Ilonka –, nem érti: lekéssük a vonatot. – Megint hisztizni… árt a szépségének. Válaszoljon a kérdésemre! Zsozsó hitbuzgóan válaszolt. – Nálunk ez így szokás, ha hosszabb útra megyünk, hogy Krisztus velünk legyen. – Na, jó… Tizedes emelje ki a kosarat. Megvizsgáljuk a palacsintát, hogy mérgezett-e. A tizedes kiemelte az ülés alól a kosarat; s a palacsinta illata megcsapta az orrát, és legszívesebben beleharapott volna a porcukorral megszórt tésztahengerbe. – Legalább a kosarat adják vissza – zsörtölődött Zsozsó. – Majd ha jönni vissza, megkapják. – Mehetnek. Mihály bácsi megsuhintotta ostorát, és az újabb ostorcsapásra megiramodtak a lovak; vágtában repítették – volna a szekeret, de az út tele volt kátyúval. A gödrök dobálták a kerekeket, és a két lány hol jobbra dőlt, hol balra. – Elérjük-e, Mihály bácsi? – rebegte Ilonka. – Hát… én is szeretném… ezek a rohadtak sok időt elraboltak tőlünk. – Istenem, miért nem születtem madárnak? Már ott lehetnék – képzelődött Ilonka. Csapjon még egyszer a lovak közé – szólt Zsozsó. – Ennél jobban már nem lehet: a gödrös az út szétrázza a kocsit. Már feltűnt Nagymihály templomának égbe nyúló tornya, belehasított a levegőbe a mozdony sípja. Fölcsapott a füst, sistergett a gőz. És elindult a szerelvény. Ilonka arcán kövér könnycseppek gördültek le. Vigasztalta barátnője, de könnyei árját nem tudta megállítani. – Hiába… mindhiába… Vége! Mindennek vége. Mi lesz vele? Megölik. Átkozottak! – zokogta Ilonka. A mozdony füstje gomolyogva szállt föl, majd szétterült a vonat fölött. A kerekek gyorsan kattogtak, és a vonat egyre kisebbedett, már-már játékká törpült, míg végül elnyelte a messzeség.

58

PÁLINKÁS DOMINIKA PORCELÁNJAI

MÓROTZ KRISZTINA – AZ ŐSZ – KEDVES ZOLTÁN!

59

Mórotz Krisztina

Az ősz Alszik a képzeletbeli házam, meg a kertem. Talán nem is pihen, hanem csendben figyel. Ez az a ház, ahová néha kenyérillatot viszek, hogy képzeletbeli lakóit jóllakassam vele. Mintha elfáradtál volna, nem is tudom... De az is lehet, hogy én fáradtam el. A másik fáradtsága olykor ránk ragad, és már nem tudjuk, ki kezdte. Hét hónap telt el azóta, hogy nem írok. A nem-írásba fáradtam el, de ez már a lábadozás ideje. Az udvaron őszirózsák szenderegnek, egy levél pörög le az öreg diófáról, és hirtelen eszembe jut, amit egy hajnalon mondtál nekem... Érzem a köztünk levő távolságod, amit egyikünk se akart, csak valahogy lett, magától. A távolság akarta, hogy legyen? Nem és nem akarlak elfelejteni, főleg most nem, amikor alig szólsz... szeretném megsimogatni a hátad, igen, és szeretném, ha órákig beszélgetnénk szavak nélkül, és mégis értenénk egymást. Két idegen lennénk, akik váratlanul rájönnek arra, hogy egy korábbi életükben egymáséi voltak. És egyszer ez a mostani élet is korábbi élet lesz. Ősz van, szólsz. Mintha Babits különös hírmondója lennél, azt mondod, amit tudok, mégis szíven ütsz vele. Eszembe jut, hogy azt a rétet még nem írtam le neked. Nem baj, mondod. Itt az ideje, hogy megidézzem. Rét, akkora hársfákkal, melyeket nem lehet átkarolni egyedül, kell egy másik ember, hogy összekapcsolódjanak kezeink. Azt mondod, akkor nem is rét, hanem liget? Jó legyen liget. Hársfatea beteg torokra. Régi kályhán sülő gesztenye illata. A szemed színe a gesztenyéké. Ne szólj, csak nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felrebben... Őt a nyugtalanságra választotta ki a madarak istene? Azt az egyet... és mi mégis „vak kerítések vagyunk?" És hol a kapu ezen a kerítésen, vagy legalább az a rész, ahol hiányzanak a lécek? Az őszirózsák derékszögben hajolnak, lilák, van köztük mályvaszín... Ma éjszaka november lesz, és mi még mindig kint ülünk. Hajnalonta köd áramütésére ébred a vidék, és vadlúdcsapat húz dél felé. Nem szeretem azokat a házakat, ahol nem érezni az emberek illatát... Leveszem a cipőm, belegyűröm a csíkos zoknim, és ott állok előtted mezítláb... A madár vagyok, aki fölrebbent. És legyőzve a távolságot, visszaszállt hozzád.

Kedves Zoltán! Gondolkodtam tegnap azon a képen, amit most festesz. Fokozhatnád a bőr áttetszőségét, ha kis krémszínt, (milyen póriasan hangzik) felviszel sima tojás sárgával a vászonra. Akkor úgy látszik, mintha előzőleg szeretkezett volna veled ... Nem tudom, hogy hol szeded össze ezeket a nőket, de azokat szeretem, akik nem tökéletesek, nincs formás almamellük, inkább lógó körtemellűek, buják és egy kicsit rubensi idomúak. Megfigyelted már Rubens képein, hogy a deréknál milyen

60

MÓROTZ KRISZTINA – KEDVES ZOLTÁN!

pompásan festi a kitüremkedő hájat? Akkor nézd. Se nem sok, sem nem kevés. Gauguin nőiben a vastag nehéz láb viszont zavar, örökké azt a képzetet kelti bennem, hogy ekkora testben sok a víz, amit ki kell hajtani valahogy, és akkor a lábak is karcsúbbak lesznek. Látszik a rüszt is. Befejeztem a teremtést. Hozzáláttam a Duplaszaltó című képhez. Fehér és mint giliszták rajta az ezerszínű festékek a szívünk dobbanásai ezerféle színben. Hittem én. Egy kertet festek, az pattant ki elmémből, nyári nap kertje ez. Két férfi borozgat késő délután. Hátuk mögött borsó, ami még igazi zamatos. Egy kert az idő maga. Azt írtam valamelyik levelemben, hogy "át akarom alakítani a valóságot" fennhéjázó merész szavak ezek, hiszen a valóság az, ami átformál minket lassú korongján. Szemtől szembe kerültem az idővel az emberi psziché e fájdalmas nyavalyájával. És kénytelen voltam beismerni vereségemet. Különös módon a festés ténye gazdagabbá tett, hirtelen elkezdtem a félig kész verseimet megírni. Egészen más színben láttam mindent. Kudarcaimat kiszögeztem a parafatáblára. Fecnik teleírva. Azt akartam, hogy olyan legyen a szoba, mintha ezer madár repülne, ha szellőztetek. Fel- és lerepüljenek! Gombostű tartja a szavakat, amik, olyanok, mint senkinek sem kellő, lottyadt, nyári almák. Haszontalanok. Aztán csak berúgok, megrészegülök e versdömpingtől, s eltelek vele. A festőállvány a sarokban megnyugtató, ha jön az újabb kudarc és én hallgatok, hadd mondjam azt, hogy szárad az olaj a vásznon. Mi, művészek az egyéni életünket is úgy akarjuk berendezni, hogy az önmegvalósítás különös technikájából táplálkozzék. Eszembe jut Avril Lavigne, akit előttem már lefestettek. Én meg megírtam őt, hogy most papírmadarakként szálljon a többi parafához tűzött versemmel együtt. Ez a kis hely igazi emberkerülő vidék. Nyár van, korán kelek, a púpos zöld díványon alszom. Fogok egy kisollót és még reggeli előtt leszedem a veronikákat, hadd száradjanak. Tegnap a zöld diókat szedtem le, diólekvárnak kitűnő. Nézegettem a tenyerem, amire nem húztam kesztyűt, hetek múlva jön le a barnássárga kulimász a kezemről. Reggeleim gacsibák*, kiülök a tornácra a zabpelyhemmel és pár aszalt szilvával, kigondolom a napomat. Persze, sohasem az lesz, amit én akarok. Az ösztön fejbe kólintja a tudatot, és ezentúl ő uralkodik a napom felett. Mégis minden reggel kell, hogy ott legyen valami állandó, és ez az aznapi sajtó, a kicsit bugyuta cikkeivel, amit ha elolvasok szinte rögtön el is felejtek. Cilu lakik velem, a nagy vörös macska, aki nem csinál semmi mást, csak alszik és eszik. Szeretem azt a száz éves függönyt, ami az ablakomon lesz. Olyan ez a csipke, mint a pókháló. Az ekrü** gazdagsága egy valamikori szebb időt idéz, ma ő kerül a kezeim közé, restaurálásra szorul. Szép ez a nyár, és mennyi minden kell a házhoz, most legelső a szúnyoghálós ajtó és ablak, hiszen sosem csukom be éjjel sem az ajtót, sem az ablakot. Közben megkapom a leveledet, a fotót, a te verseid is, az örökös sirámmal, hogy már megint nem tudsz írni! Olyan messze vagy tőlem, de ez a messzeség nem zavar, mert köztünk mindig ott volt és ott lesz a flow az áramlat. Emlékszem milyen volt, amikor az első versemet leírtam. Hol volt, hol nem volt az ember. Befejezem levelem, háromig fel kell adnom a porette falu kis postáján, amiért két kilométert gyalogolok. Felnevetek, tudom, hogy el sem olvasod, félreteszed és pont abban az időben veszed elő, amikor én kitárok ajtót, ablakot, és félhangosan mondom: látod, suhannak a madarak.

MÓROTZ KRISZTINA – KENYÉRILLATÚNAK HÍVTÁL

61

Kenyérillatúnak hívtál Három hónapig nem írtam neked. Egy sort se, egy szót se, egy pontot se. Nem nyúltam se tollhoz, se levélpapírhoz. A számítógépet bekapcsoltam ugyan, de a billentyűzeten nem láttam a neved betűit. Mintha eltűntek volna: amikor eszembe jutottál, hiába kerestem, pont azok a betűk hiányoztak. Jöttem-mentem hétköznapjaim puritán díszletében, tettem a dolgom, mint lassú, néma báb, elfelejtve örökös szerepem mondatait. Ma délben azonban, mint ahogy a pattanásig felhúzott rugó hirtelen kiszabadul, felrohantam a szőlőhegyre. Forogtam, forogtam ott, pörgettek a nyári fények, a hullámzó zöld és a vibráló fehér. Amikor már kis híján elszédültem, leültem az almafa alá, kezembe vettem egy lehullott gyümölcsöt és elsírtam magam. Hegyek kellenek neked, mondanád, hatalmas tengerparti sziklák és büszke világítótornyok. – Nem akarom – válaszolnám szelíden. A tenger megfájdítana, de itt, az én világom kicsi dombján itthon vagyok és egyedül sírhatok, amennyit jólesik. Magas fekvésű völgy ez, jó szőlőt termő, a talaja arany és bronz színekbe játszik, talán tufa lehetett. A vörösbor könnyű, ledér. La petit – teszem hozzá, s javítom is rögtön: pétillant. Minden palackban mégis egy tűzhányó szendereg. Azon az őszön is almahalmok közé telepedtünk és egymás szemébe néztünk hosszan, miközben az arcunk meg se rezdült. Meztelenek voltunk, mézédes körték nedve fénylett rajtunk. Kinn volt jó éjjel is, a kandi Hold alatt. Annak az ősznek minden percében fáradt és boldog voltam. Fölém hajoltál, azt mondtad, sosem lesz belőlem író, de én mégis mindig írtam. Naponta teleírtam egy füzetet neked. Parafát rakattam a kisszobára, mint Proust. Csak azért, hogy az eltűnt idő nyoma a miénk maradjon. A szeretőm voltál, sűrű gyümölcsillatban szerettük egymást, és akkor mondtam ki magamnak először, nagy levegőt véve, hogy igen, élek, végre élek. Nagy csend maradt utána. Te már túl voltál mindenen, de ezen a csenden nem. Ezen soha. Aztán elpergett ez a szerelem is, pedig eleinte szép és szimmetrikus volt, mint a fecskefészek, mielőtt szétveri a vihar. Ha emlékezünk, vásott kölykök módjára boncoljuk az elmúlt időt, ezt az absztrakt fogalmat. Imádtalak, gyakran négy órán át szeretkeztünk, ájulásig. Utána kapkodva ettünk. Faltuk üresen a puha kenyeret. Kenyérillatúnak hívtál. Máskor meg hajladozó dallamú értelmetlen szavakat találtál ki és súgtál a fülembe, de én értettem mindet. „Kékek az alkonyi dombok” – idéztem viszonzásul Babitsot. Nem tudtad, mit jelent, de megismételted a ritmusát. Most barna földhányások örvénylenek elém. Nyelvemről elveszett az olvadó málna íze. Három hónapig bírtam, hogy nem írhatok neked. Két tenyerem közé rejtettem az arcom, hogy az égből se lásd.

62

DIENES OTTÓ VERSEI

Dienes Ottó 1.

A régi szépség…

Emlékkönyvbe

A régi szépség nem tűnik el soha, mindig ragyog az arcon mézédes mosolyával; számtalan évek hulló ragyogással az arc mélyébe zártan. Oda költözik, hisz’ a jóság élve sohasem hervadva, örökre frissen, mint elneveti magát az ifjú lány régi ó képkeretben, barna lapon. Leányka-szem-kéken a nemes virág büszkén feszíti kontyos buzogányát a vázában friss forrással üdítve időtlen szépen, dúsan, halálra nem, sohasem készen; s mozdulata a kéznek mindig rajt’ lebeg időtlenül…

2.

Hálaadás Dante utolsó, kéziratos szonettje Édes Kísérőm Drága Társam E Földi Porban Szeretlek Olthatatlan Örökkön Tűzben Égve Véled Jutottam Fel Ama Legmagasabb Égbe Nélküled Lennénk Letaszítva Jeges Pokolba A Tűnő Pillanat Véled Mámoros Öröklét Szárnyaim Kinőnek S Szállok Rendületlenül Asszonyi Jóságod Életadó Méhe Újraszül Elűzi Tőlem Így A Tátogó Semmi Űrét Légy Áldott Hát Annyiszor Mi Szóban Kimondható A Gyenge Szóval Amely Hevemből Elenyészik Jaj Szorítlak Abroncsként Magamhoz Rettenetben

DIENES OTTÓ ÉS SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY VERSE

Az Utolsó Pecsét Életünkön Feltöretlen Repüljünk Egyre Mint Őrült Nászutasok Teszik Örök-Szerelmesen: Vértestvérhúg és Fáraó

Szegedi Kovács György

Útközben A nevemet motyogja. Nem akarom meghallani, de a szél a fülembe tereli, meg néha gondolatit, a lélek dobhártyáját szaggató néma kiáltásait. A székhez fiacskám, hangja sír. Még hosszú út áll előttünk; a terasztól a cseresznyefáig úgy tíz méter, ahol a nagy párnás szék lakik, az a marha nehéz, régi stílusú borzadály. Mehetünk! Csak ne rángass! A bal megteszi első pár centijét, a jobb meg se mozdul. Erőlködés káromkodás, húzd a bokám! s ez is csatlakozik. És újra a bal és a jobb, bal és a jobb. Felénél sem tartunk, de a széket nem húzhatom közelebb, mert ott jó, meg a vonuló árnyék, s a mozdulatlan reménytelenség. Bal és a jobb, bal és a jobb. Túl a felénél, pihenünk. Apám botja szarvasagancsos markolatára támaszkodva a suhanó felhőket nézi fiam

63

64

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY ÉS OLÁH ANDRÁS VERSE te melyik hátára ülnél fel ott a csikó formájúra és te arra a kereszt alakúra de már nincs elég hitem hozzá Bal és a jobb, bal és a jobb, s a székhez szenvedünk. Mehetek játszani? Fél óra is eltelt, mire rám talált háromkerekű idegroncs dömperem, és szakadni kezdett agyamban a kifeszített egy órányi játékidő; vissza fiacskám, hangja sír. Nem akarom meghallani, de a szél… Mehetünk! Csak ne rángass! Még hosszú út áll előttünk.

Oláh András

[mint albumban a képek] mint albumban a képek belém ragasztva élsz s ha szétgurulnak szememből az álmok téged vizsgállak: az alig halványuló szarkalábakat s tovább a csalások völgyét ilyenkor jó lenne telefecsegni a csöndet de mellőlünk nem tágít a múlt: kergén magaménak hittelek ám a szemed mozdulatlan és üres mint amikor hosszú áramszünet után a hajnal egy madárhangban fölébred

OLÁH ANDRÁS VERSEI

[álmodtalak] álmodtalak de a hajnali villamos zöreje betolakodott az ablakon süketen bámul az elnémult óra a falon másnapos pilláink nyiladoznak – ennél gyávábban már emlékezni sem lehet – a szem kiválasztja ami neki való mint amikor a fehér takaró alatt rád leltem feketén aznap jöttél haza a tengerpartról arcodba beletört az idő kevéske hajadat kerestem akárki lehettél volna bizsergető tenyerem megtalálta a folytatást de ez már egy másik történet nem kell elmesélnem elég ha tudod hogy még emlékszem s hogy kimeríthetetlen történet maradsz – testem lépést téveszt törvényt sértve didergek megmosolygod görcsbe rándult arcomat tanulj meg hazudni jobban – súgod és nevetsz csak nevetsz míg bele nem ájulunk a részeg éjszakába

crescendo az idő kirostálta mellőled a régi szereplőket a fogasról elhordtak minden kabátot elnyűttek berozsdásodtak a zárak csak a preparált hajnalok maradtak hogy szikkadtan fordulhass a fénybe ha az álmok üres fiókjába a hazugságok belenéznek

65

66

LACZA TIHAMÉR – AZ ÍRÓI LÉT PEREMVIDÉKÉN

Lacza Tihamér

Az írói lét peremvidékén Vajkai Miklós (Pozsony, 1950. december 4. – ) köszöntése Ha jól emlékszem, Vajkai Miklóssal először valamikor a múlt század hetvenes éveinek derekán az egykori Hét szerkesztőségében találkoztam. Talán egy kéziratot hozott, vagy csak arra járt éppen, de ez nem is lényeges, hiszen különös kisugárzása önmagában is felkeltette a kíváncsiságomat. Később több elbeszélését is közöltük a lapban, majd első kötetét, a Főnix Füzetek sorozat 5. darabjaként megjelent A másnapos város című elbeszélés-gyűjteményét is méltattuk, emlékeim szerint. Egyébként nem volt gyakori vendége a pozsonyi szerkesztőségeknek, jobbára postán küldte írásait. Már akkor feltűnt, mennyire egyéni hangú, sajátos világlátású író, akiről az is kiderült, hogy tehetségét autodidakta módon csiszolgatja, hiszen nem gimnáziumban művelte magát, hanem egy szakmunkásképzőben, ahol kitanulta a pékmesterséget és ez a kétszeresen is kenyérkereső foglalkozása lényegében egész eddigi élete során elkísérte őt, bár voltak olyan időszakok az életében, amikor úgy hitte, hogy az irodalomból vagy a szerkesztői munkából sikerül majd fenntartania magát és családjait – hiszen többször is megnősült és, ha jól tudom, hat vagy hét gyermek édesapja. Aki írással foglalkozik, az nagyon jól tudja, hogy az alkotó munkához megfelelő körülményeket kell teremteni, de Vajkai Miklós a napi robot után, jobbára az éjszakai órákban és a pihenésre szánt idő egy részében foglalkozott az írással és ez a zaklatottság mintha prózájában is tetten érhető lenne. Szeberényi Zoltán, aki két kötetben foglalta össze a szlovákiai magyar irodalom történetét 1945-től 1999-ig a következő nagyon találó jellemzést adta Vajkairól első könyve kapcsán: A kötet írásait olvasva „a szlovákiai magyar prózában addig csaknem ismeretlen, rendkívül komor és nyomasztó érzés- és élményvilág tárul fel. A tárgyi-emberi környezet is szokatlan, már-már abszurd, az olvasó szinte Ionesco díszletei között érezheti magát. Hol a népballadák sűrű, baljós, a kilátástalanság, a kiszolgáltatottság érzésétől terhes atmoszféráját, hol a technikai civilizáció elidegenedett, atomizált társadalmának az egyénre lebontott és így megidézett hangulatát, a betonerdőbe szorult ember magányosságát, szorongásait stb. tükrözik a kötetbe sorolt írások. Formai-nyelvi megoldásai, epikai eszköztára egyrészt a népmesei-népballadai hagyományból – erre utal a gyakori kihagyásos szerkezetés cselekményépítés, a mesevezetés szakaszossága, a szövegismétlés többszöri előfordulása stb. –, másrészt a modern magyar és külföldi próza- és drámaírók (Kafka, Ionesco, Beckett, Déry, Karinthy stb.) örökségéből ered.” A kritika később is felemlegette, hogy Vajkai olykor nehezen tudja kivédeni bizonyos írók hatását, viszont nem szívesen ismerte el azt az őserőt, amely ezekből a szövegekből kisugárzott. Szeberényi Zoltán idézett jellemzése bizonyos mértékig későbbi munkáira is érvényes. Prózai szövegeiben – szándékosan fogalmazok így, mivel műfajilag nehezen meghatározhatóak – elsősorban érzéseket, hangulatokat rögzít, hősei inkább szellemalakok, semmint húsvér figurák, akik rendszerint


67

az álom és az ébrenlét határán imbolyognak egy olyan világban, amely csak az író képzeletében létezik. Előszeretettel ad meghökkentő nevet hőseinek – legismertebb közülük talán Wohl Eduárd – és persze meglepő a gyakran visszatérő helyszínek neve is, például a Gúnyárd megyei Pressvár, ahol ezek az alakok legtöbbször bolyonganak. Vajkai prózájának van egy másik vonulata is, amely a csallóközi hiedelemvilágból építkezik és ezekben a meseszerű történetekben paradox módon nagyon is valóságos hősökkel találkozhatunk, jóllehet az asszonyok és a széplányok időnként boszorkányokká lesznek, és a férfiakkal is fantasztikus dolgok esnek meg. De merő tévedés lenne A szélember kenyere (1989) vagy A zöld kígyógyermek (2004) c. köteteit afféle gyerekeknek szánt könyveknek tekinteni, sokkal inkább Örkény és Mándy Iván rövid írásaival rokoníthatók, csak éppen egy sajátos csallóközi légkör lengi be ezeket. Egy 2006-ban, a Szabad Újságban megjelent interjúban azt nyilatkozta, hogy 42 éves korában, pontosabban 1992. november 12-én szabadult fel, amikor rádöbbent, hogy „az Isten nem arra teremtett bennünket, hogy azt vizsgáljuk, jók vagyunk-e vagy rosszak, hanem arra teremtett bennünket, hogy éljünk, teremtsünk és társszerzői legyünk a világnak. Mert neki olyan mindegy, hogy mi rosszak vagyunk-e vagy jók, mert mind az övéi vagyunk… Akkor szabadultam fel. Ez volt az én nagy szabadulásom és ettől fogva aztán magamra kezdtem találni. Megtaláltam az emberi élet, s a magam életének az értelmét. Ez nagyon fontos volt számomra. Amikor már azt gondoltam, hogy teljesen elvesztem, hogy innen már nincs továbblépés. S akkor egy ilyen döbbenetes élmény! Hogy azért vagyunk a világon, mert társszerzők vagyunk!!! És az örökkévalóság egy szakaszában nekünk a munkát el kell végeznünk.” Talán ennek a felismerésnek is köszönhető, hogy az ezredforduló táján és a 2000-es évek elején fél tucatnyi új könyvvel jelentkezett (Forte piano – 1996; Hatalom és homály – 2000; Saison morte – 2001; Egy köteg pénz – 2002; Akit megölt a siker – 2003; Dögölj meg időben – 2003; Tökéletes boldogság – 2004). Sajnos, a kritikai visszhang elmaradt, ami természetesen nem ezeket a köteteket minősíti, hanem a felvidéki magyar irodalomkritika nyomorúságos állapotát. Az idézett interjúban van még egy fontos rész az írói tervekről, amelyet engedelmükkel ugyancsak idéznék: „Eszemben sincs önéletrajzot írni, hanem több éve egy prózacikluson gondolkodom, tizenhárom, tizenöt kötetnyi anyagon. Ennek az lenne az összefogó címe, hogy Klassica natura. Mindazt, amit tudok az életről, különböző írásművekbe ültetem; egy összefüggő sorozatot szeretnék teremteni. Balzac Emberi Színjátéka úgymond a példa, ami a szemem előtt lebeg. Ez egy összegzés lenne. Ehhez nekem olyan anyagaim vannak, olyan történeteim, amelyek a nagy keretet kívánják. A tartalmat a kisregények, a sok-sok novella, s persze versek meg riportok alkotnák. Én ezt meg akarom csinálni. Mint említettem, vannak olyan történeteim, amelyeket évtizedek óta hordok magamban, de nem írtam meg őket, pedig meg kellett volna. Nekem volt ugyanis egy gondom, s ez okozta azt az alkotói válságot, amely bizonyos szempontból máig tart. Engem még 1975-ben figyelmeztetett Varga Imre, hogy ha nem leszek az írásaimban elég bátor és nem tépem le magamról az álarcaimat, tehát ha nem tudok kiállni lelki ruhátlanságban a nagyközönség elé, akkor alkotói gondjaim lehetnek. Ahogy múltak az évek, engem egyre többen figyelmeztettek, hogy az út, amelyen haladok, járhatatlan. Valóban az történt, hogy a magam által megszabott mozgástér az irodalmi alkotásaimban egy idő után leszűkült.

68


Az írásaim nem voltak rosszak, mert ha írok, sosem hazudok, mindig őszinte vagyok, de egy idő után rájöttem arra, hogy maga a hangvétel hamis. S rádöbbentem arra is, hogy ezt mi okozza. Az, hogy nem vagyok képes bátor lenni. Nem tudom letépni magamról a különböző álarcokat. Talán azért is, mert nehéz sorsom volt, ami igen megviselt és talán ez okozza a hátrányomat, hogy nem tudok elég bátor lenni. Nem olyan régen elolvastam a szlovákiai magyar írók tavaly megjelent antológiáit. Ott találtam meg Gál Sándor egyik írását és ezt gondoltam, hogy a nyavalyába is, én ezt nem írtam volna meg. De ez az én gyengeségem. Most ezt szenvedem, de túl fogok rajta jutni, minden bizonnyal.” Kilenc évvel ezelőtt mondta ezt, és azóta is reménykedünk a nagy összefoglalásban. Kedves Miklós mindnyájunk nevében azt kívánom, hogy még nagyon hosszú ideig jó egészségben legyen kedved és erőd ezt az ígéreted valóra váltani. Lacza Tihamér (1948), kritikus, szerkesztő, tudományés művelődéstörténész, jelenleg Nyárasdon él.

VASY GÉZA – SZÜLŐHÁZ – SZÜLŐFÖLD – SZÜLŐHAZA

69

NAGY LÁSZLÓ-EMLÉKÜLÉS 2015. SZÉKESFEHÉRVÁR

Vasy Géza

Szülőház – szülőföld – szülőhaza Minden szülőházhoz tartozik egy eleinte kicsi, majd egyre tágabb környezet, a szülőföld. Nagy László számára előbb az iszkázi ház udvara, istállója, kertje, majd a kis birtok, a Somló hegy, a falu, később Pápa világa. Ez az ő szűkebb szülőföldje. S helyesen teszi, aki azt gondolja, hogy a szülőház és a szülőföld meghatározó szerepet játszik a nevelődésben. Nagy László még egy olyan világban, azaz olyan családi, falusi, természeti és társadalmi környezetben nőtt fel, amelynek lényege sok szempontból mára történelemmé vált. A több mint negyven éve átadott Nagy László-emlékházban keressük egy parasztcsalád életének nyomait, faggatjuk a tárgyakat, de nem feledhetjük el, hogy egy múzeum nem lehet azonos azzal, ami a huszadik század első felében a Nagy-család életét jelentette. Annak valódi és igaz volta Nagy László életművében és Ágh Istvánéban mutatkozik meg. Nagy László verseit legutóbb a tél végén olvasgattam, a Magyar Művészeti Akadémia konferenciájára készülve. Arról szóltak az előadások, hogy miként van jelen az utóbbi ötven-hatvan év magyar irodalmában a változó falu. Én a költészetről beszéltem, s abból indultam ki, hogy az 1945 utáni két-három évtized alatt a hagyományos falu, gazdaságával, kultúrájával, erkölcsével, megszűnt létezni. S újraolvasva vagy harminc költőt ebből a mintegy harminc évből, arra a megállapításra jutottam, hogy a falu világának ezt a nagy metamorfózisát időben elsőként a költészet, s a legteljesebben és a legnagyobb esztétikai erővel Nagy László életműve mutatta fel, azt tanúsítva, hogy a drámai történések menete megbocsáthatatlan, a tragédiák szükségtelenek, a társadalom nem jó irányban keresi a sorskérdésekre a megoldást. Az ezer évig volt világ pusztulásának legdöbbenetesebb látomása A Zöld Angyal (1964). Ez az angyal a természet pusztító és teremtő démona, ugyanakkor maga a természet csak teszi a dolgát: birtokba veszi az embertől elhagyott házat, s a hazalátogató ember a szemlélődés és az emlékezés kapcsán megállapíthatja, hogy „már mindent hazaadtam – ez volt az emlék halála”. Az emlékeknek természetesen még sincs halála sem Nagy László költészetében, sem másoknál. Mit jelentenek ezek az emlékek azok számára, akik nem ezt a világot élték, vagy nem is élhették életkoruknál fogva? Ők az emlékek emlékével: a versekkel, a prózával szembesülhetnek. Egy bizonyos: hiteles képet kaphatnak a társadalom hol emberarcú, hol embertelen hétköznapjairól. Nagy László látomásos-szimbolikus-

70


mítoszi költészete sokak számára ma is nehezen megközelíthető. Túlságosan bonyolultnak érzik, s állítólag nagyon távoli tőlük a költő szerepfelfogása, amelyet így korszerűtlennek tartanak. A könnyűzene szövege és dallama valóban sokkal egyszerűbb, előadóikat azonban a közönségük a jelenkor minta-embereinek, héroszainak tekinti, s ez ennek a fogalomnak a teljes értékvesztése. Nagy László soha nem divatot, hanem mindig értéket képviselt. Alighanem az is akadálya a megértésnek, hogy egyre hézagosabbak a művelődéstörténeti ismeretek. A globalizáció, a tévé, az internet, a legeslegokosabb telefonok világába belenőve már a nagyszülők életidejének valósága sem ismerős. Pedig a múlt tapasztalata nélkül mindig veszélybe kerül a jövő. Nagy László életművének befogadása nyilvánvalóan olvasottságot és odafigyelést igényel, de akkor megnyílik számunkra, s felfedezhetjük, hogy a korabeli magyar élet egyik legsokoldalúbb megörökítője volt. Valóságirodalom ez – költészetté varázsolva. Művei azonban nem csupán egy korszakhoz kötődnek, hanem mint a remekművek: korokon átívelve szólnak az újabb és újabb nemzedékekhez. Miként ragadható meg költői világképének lényege? Számára egy olyan kor adatott, amelyben hivatalossá vált egyetlen ideológia. Eszerint a társadalom osztályharcban áll, vezetője a párt, az egyén pedig harcos. Ez utóbbi kötelezettséget a hatvanas évek végére, 1956 tapasztalataiból is okulva, fokozatosan felváltotta a semleges kisember kívánalma. Nagy László mindezt elutasította. Úgy gondolta, hogy a társadalom soha nem hagyhatja figyelmen kívül a természet törvényeit, azoké az elsőség. Nem a pártot, hanem a megtartó kisközösségeket állította a középpontba, amelyben formálódhatnak az öntörvényű személyiségek. Ezt az önarcképet formálta tragikussá a lényegesen eltérő szemléletmódok konfliktusa. Ne legyintsen senki, hogy a múlt század közepének a rendszere már régen elmúlt, Nagy László költészeténél újabb szavakra van szükség! Semmi sem múlik el nyomtalanul. S gondoljunk arra is, hogy a 21. század hajnalának kulcsszava a globalizáció! Egyaránt sokat beszéltek már elkerülhetetlenségéről, de veszélyeiről is. A bolsevik rendszer is globalizálni akarta Magyarországot, s minél előbb az egész világot. Falanszter volt az is, s az lenne a globalizmus győzelme is. Nagy László költészete azt hirdeti, hogy szükségünk van édesanyára és édesapára, szülőházra, szülőföldre, szülőhazára. Szükségünk van anyanyelvünkre, szükségünk van magyarságunk emlékeire. S Nagy László költészetében aforisztikus tömörséggel lehet megragadni az élet és a mű egységét. Fővárosi születésű vagyok, bár budai, azaz dunántúli. A szüleim is azok voltak. Időben hozzám legközelebbi földműves ősöm a reformkorban élt, s éppen ezen a tájon, a Ság hegy túloldalán, Tokorcson. Onnan indult az 1844-es születésű Kontor Pál dédapám, hogy szűcsmesterré váljon. Ismereteimet a paraszti életformáról így elsősorban az irodalomból szereztem be. Próbálom felidézni, hogy Nagy László költészete mivel hódította meg a 17 éves kamaszt azon túl, hogy esztétikai élményt adott. Persze akkor ezt még másként mondtam: egyszerűen jó verseket olvastam, ám a mércém már József Attila volt. De miért tartottam jónak a Deres majálist, az első gyűjteményes kötetet? Bizonyosan azért is, mert a versek szépen szóltak. Íme egyetlen példa, a Csönd van kezdő strófája:


71

„Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja, fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred. Fölötte tépett ruca-pihe tétova repked S piheg, ha ráakad egy bóbitára”. Nemcsak a nyelvkezelése, hanem szabálytalanul időmértékes ritmikája is varázslatos ennek a szövegnek. A másik döntő elem e költészet drámaisága lehetett. Ha előbb nem, tizenévesen rádöbben a legtöbb ifjú, hogy a létezés csupa feszültség. S a gyerekként átélt Rákosi-kor, majd 1956 forradalmának tragédiája nyitottá tehetett nemcsak a klasszikus, hanem a kortárs magyar líra drámaiságára is. Idővel ez vált még mélyebbé, meghatározóbbá Nagy László költészetében. Bölcsészhallgatóként egy szemináriumon lehetőség adódott előadást tartani A Zöld Angyalról. Ravaszul vártam a többiek témaválasztásait, szerencsére mindenki egy klasszikusról szeretett volna beszélni. Nagy László olvasójából ekkor kezdtem igazán értelmezőjévé válni. A szülőházat ebben a versben a természet veszi birtokába, emberi használatra alkalmatlanná kezd válni. Én magam, és nagyon sokan mások így és ilyennek ismerték meg az Iszkáz határában álló portát. Az ember által elhagyott helyként, az emberi létezés mulandóságának és ugyanakkor élni akarásának szimbólumaként. Ez a vers a romlás virágait is felmutatta, ugyanakkor az életmű lényege az ember helytállása. A posztmodern hívei többnyire éppen ezért idegenkednek ettől a költészettől. Elfeledve, hogy végső soron erről szól az irodalom és minden művészet. Példaként hadd idézzek egy olyan szerzőt, akit Nagy László kapcsán talán még soha senki nem említett, Rainer Maria Rilkét! 1908-ban keletkezett a Rekviem, amely egy ifjan öngyilkossá lett költőjelöltet búcsúztat, s egyúttal ars poetica. Ennek híres záró sora Jékely Zoltán lehetőségig hű fordításában így hangzik: „Győzést ki említ? Minden csak kitartás.” (Németül: „Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles.”) Rilke azt hangsúlyozta, hogy az életet végig kell élni akkor is, ha az szenvedés. Az élet akkor is feladat, ki kell tartani, s a művész kötelessége a pontos alkotás. Valamit át kell vinni a túlsó partra. S bár Rilke az egyre személytelenebbé váló alkotást állítja példának, tehát nem káromkodásból óhajt katedrálist állítani, ugyanez a kép jelent meg az ő versében is. Szerinte a költőknek az lenne a feladatuk, hogy „szavakká változnának át keményen, / miként templom-szobrász plántálja létét / konok higgadtan a kő közönyébe”. Nagy László életműve előtt tisztelegve az első emlékmúzeumot 1981-ben a bulgáriai Szmoljan városában avatták fel. Talán ennek is köszönhető, hogy több, mint negyven éve, 1984 áprilisában Iszkázon is megnyílhatott a felújított, múzeummá varázsolt emlékház. A bolgárok érdek nélkül szerethették és tisztelhették kultúrájuk legfontosabb magyarországi népszerűsítőjét, aki szinte „bolgár” iskolát teremtett a költők, a zenészek között. Nálunk Nagy László költészetének sok ellenállással kellett számot vetnie, nem volt a hivatalos irodalompolitika kedvence. Feltételezem, hogy a kőművesek se mind szerették, hiszen olyan kontár munkát végeztek a felújításkor, hogy hamarosan be kellett zárni, s megismételni számos munkát, hogy biztosan álljon az épület. Nem egy mai Kőmíves

72

VASY – SZÜLŐHÁZ – SZÜLŐFÖLD – SZÜLŐHAZA ÉS JÁNOSI – „ORDASI TŰZ S FEGYELEM”

Kelemenné hamvai hiányoztak az alap megerősítéséből, hanem csak a cement. 1994-ben azután újra megnyílhatott a múzeum, s most már irodalmi emlékeztetünk szakrális helyeként létezik. Álljon is, s miként Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Madách, Ady, Babits, Weöres Sándor és mások otthona, hirdesse és szemléltesse a magyar irodalom nemzetet megőrző erejét!

Jánosi Zoltán

„Ordasi tűz s fegyelem” Nagy László költészetéről Az iszkázi költő egyik fiatalkori, 1946-os élményét feldolgozó Az Országház kapujában, 1946 című versének egyik képében Nagy László ott könyököl „egy lovacskán” a világháborút átvészelt nyomorultak között, az „aknaszilánkos gebékkel fohászkodva” álló tömegben. Hallgatja a szónokló Veres Pétert, ahogyan „százezer fő meg szekér” előtt „kifakad a lebitangolt Haza nevében / s mutatja ujjal a kőtornyok tumultusára: AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK –…” Körülbelül negyedszázaddal később, az élmény megírásának idején az egykori látvány még mindig aktuális követelésként jelenik meg. A hang is ezért visszahangozza a költőben ugyanazt – „nem a miénk” –, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján is. A költő halála előtt kilenc nappal az Élet és Irodalom 1978. január 21-i számában megjelent Hószakadás a szívre című verse csaknem egy újabb évtized távolából még drámaibb képet fest a Haza és az ország közössége egymásra találásának hiányáról. Az „aknaszilánkos gebék” helyett a világháború még fájdalmasabb, a doni katasztrófát idéző havazás-látomása kapcsolódik a nemzeti sors helyzetének („a hazára szakad a hó / … / most és mindörökre az új / temetőre akár a Donnál” képében kifejezett) látványához. E két pólusjelző mű között „feszül föl a szivárványra” a nemzeti történelem Nagy László életére eső korszaka s a költő személyes és alkotói sorsa is.

JÁNOSI ZOLTÁN – „ORDASI TŰZ S FEGYELEM”

73

Milyen kor volt ez hát valójában? Egyetlen lélegzettel kimondva: a demokrácia esélyének és elvetélésének kora, a személyi kultusz kora, a megtévesztettségek, téveszmék, padlássöprések, a recski és más táborok, a remény szörnyeteggé válásának, fiai felfalásának kora. A Rajk-per kora, a nemzet hatalmas levegővételének, majd oxigénhiányos állapotának kora, a forradalmat legázoló szovjet tankok, Nagy Imréék felakasztásának kora. Kádár János kora, a puha diktatúra és a felpuhított nemzeti identitás, a telerakott gyomrok és a kiürített eszmék, a rozsdásodó vasfüggöny és a szétrozsdásodó morál, a málló jövőkép kora. És mindeközben és mégis a folytonos szellemi lázadások, az ember nevében a haza akarásának kora. S ha most tőlem azt kérdeznék, hogy a huszadik század második felében melyik költőnk fejezte ki legteljesebb módon az Európa sarkába szorított, s ott – ki tudja hányadszor – megkapaszkodni akaró magyar nép sorsproblémáit, nemzeti azonosságtudatát, lázadását, azt felelném, hogy Nagy László. Ha azt tudakolná a kérdés, hogy ki fogalmazta meg legkatartikusabban a történelem fogaskerekei közé szorult személyiség őrlődését is e korban, arra is azt mondanám, hogy Nagy László. Ha pedig úgy tennék fel a kérdést, hogy kinek a világképe vázolta fel a legmélyebb erővonalakon egy lakható haza és jövő képét, arra is az lenne a válaszom, hogy a Nagy Lászlóé. A költő lírája e közvetlen magyarországi sors felől motiváltsága ellenére sem szűkíthető ugyanakkor egy pusztán nemzeti problémákat megverselő költőiség keretei közé. Az alkotónak csupán az egyik keze kapaszkodott az adott magyar társadalom, történelem és kultúra gyökérzetébe, a másik keze a mindenségbe nyúlt. Nagy László a világegészben és az egyetemes történelem koordinátáiban értékelt emberi szerepet is sűrítő-modelláló erővel ragadta meg. Olyan verstípust teremtett, amellyel szemléletessé tudta tenni a magyarság sorskérdései mellett az ember egész történelmének tanulságait, lehetőségeit, s az embernek a természethez, önmagához és a közösséghez való viszonyát is. (Himnusz minden időben, Ki viszi át a Szerelmet, Tűz, Menyegző, Seb a cédruson stb.) Ez a versvilág Európának hasonló – történeti és kulturális értelemben vett – „peremvidékén”, civilizációs és történelmi folyamatok törésvonalában – és éppen innen, a Dunántúlról, a Bakony közeléből indulva el – bontakozik ki, akár a századelőn az ír Yeats, a finn Eino Leino, az orosz Jeszenyin, a román Cosbuc, a spanyol García Lorca lírája. A nyugati kereszténység hagyományaitól eltérő forrásvidékű kultúra a folklór erezetén át a belső társadalmi feszültség, a gyakran fenyegetett nemzeti identitás s a hagyományokból felnövesztett sajátos világkép megfogalmazásához segítette hozzá e „mélykultúrák” nyomait még elevenen őrző terrénumok költőit. Párhuzamos időkeretekben hasonló tendencia bontakozott Latin-Amerika irodalmában is. A harmincas évek elején már áttörésszerűen látnak napvilágot a világirodalmat e „külső” vidékről – vagyis nem a nyugati kultúra tipikus hagyományai felől – moduláló poétikai törekvések értékei. García Lorca Torreádorsiratója, a szerb Nastasievic, a kubai Nicolas Guillén verseskönyve, Asturias Guatemalai legendái, a brazil Jorge Amado, a székely Tamási Áron regényei, József Attila folklórt integráló szintetikus versei ugyanannak a fél évtizednek a szülöttei egymástól távolabb eső országokban is.

74


Áttörésüknek második nagy hulláma az ötvenes években egyszerre hozta el Pablo Neruda Teljes énekét, Vasko Popa, Miodrag Pavlovic első verseskönyveit, Juhász Ferenc Szarvasénekét, Asturias: A Zöld Pápa, Arguedas: Mély folyók című regényeit és Nagy László Rege a tűzről és jácintról című szintézisét (1956). Nagy László életműve az ötvenes évek közepétől e kontinensek közt áramló világirodalmi vonulat egyik kiemelkedő európai teljesítményévé nő. Amikor a költő az 50-es évek közepén a tudatosság tájékozódó igényével az egész magyar folklórirodalomhoz (majd a délszlávhoz is) nyúl, azzal a hihetetlen mélységű kultúrtörténeti alapzattal érintkezik, amit az etnográfia joggal illet a „long term memory”, „a kultúra hosszú távú emlékezete” kifejezéssel (Hoppál Mihály). Ennek az emlékezetnek a legtávolabbi pontján a magyar líra görög-római, keresztény, távol- és közel-keleti, elő- és belső-ázsiai, szibériai, kínai, indiai, sumér-akkád, egyiptomi stb. mitologikus kapcsolatai után – időrendben szinte a sor legvégén, de a legmesszebbre nyúlva az egyetemes történeti időben – a kultúra legmélyén lappangó, teremtés- és heroikus szellemű archaikus mítoszokkal létesít összeköttetést. Az archaikus mítoszelemeket viselő folklór így ugyanolyan motiváló, parafrázis érvényű lett Nagy László számára, mint Homérosznak a görög, Danténak a keresztény mítoszvilág, Gulyás Pálnak a Kalevala, Weöres Sándornak a keleti mítoszok vagy Rákos Sándornak a Gilgames. A magyar líra egyik költészettörténeti pillanatának tekinthető, amikor az addig főképp nyugatra mutató orientációs esztétikai iránytű – a kisebb kitéréseket jelző korábbi mozgások után – Nagy László és nemzedéktársai verseiben hirtelen kilendül ebből a helyzetéből, s az Európa alatti civilizációs mélyekbe s a világirodalom új tendenciájának irányába mozdul el. Miközben Nagy László (és Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Tornai József, Kiss Anna, Oravecz Imre s mások is) költészetük varázslatával letakarják a hagyományos centrumot, egyszersmind új (addig periférikusnak vagy nem létezőnek tekintett) centrumokra is mutatnak rá. Ezek a centrumok Latin-Amerika, Fekete-Afrika, Ázsia, Közép- és Dél-Európa s a fejlettebb államokban (az Egyesült Államokban, Franciaországban) élő színes kisebbségek – archaikus belső esztétikai hagyományokat is érvényesítő – irodalmára irányítják a figyelmet, s egy több centrumú világ új ábrájának körvonalait rajzolják elő. Ez a költői csoport tehát a posztmodern tolerancia világirodalomra nyitásának is egyik jelentős előfutára a magyar irodalomban. Csoóri Sándor az Adyéhoz fogható jelentőségűnek nevezte azt a jelképes gesztust, amivel Nagy László Párizsból visszafordult "szikrával teli szájjal" „a Tisza rohadó almás partjára” (A nagy atlanti homályban), mintegy fizikailag is tudatosítva, hogy a közép-európai létezést kizárólag Párizs, illetve Nyugat-Európa membránjain át többé nem lehet autentikusan megítélni: "agyő, / most vissza a sorsba, / Katalaunum / véres teknője iránt / hol örökké / dagasztódik a keserű kenyér / barbárok mohóságának –". „Nagy László ösztönös visszafordulása ugyanolyan történelmi pillanat volt – írja Csoóri Sándor –, mint Ady nyugatra szökése annak idején.” Kósa Ferenc, a szemtanú emlékezete szerint „indiánokról, csángókról, bretonokról” folyik a szó „a gótikus katedrálisok” árnyékában, a „latin negyedben” is, „s vigyázó szemünket Párizsban sem Párizsra vetjük már.”


75

Nagy László költői szintézise „az egész magyar szellemi élet nagy kihívásaként” (Görömbei András) többféle újragondolást inspirál az irodalomelmélet vonatkozásában is. Már versmodellje sem írható le csupán a tradicionálisabb gyökérzetű euro-centrikus poétika eszközeivel. A görög és keresztény hagyományokon kiköszörült műformákat az archaikus „műfaji” tárház felől dúsítja fel. A klasszikus hagyaték mellett a hősének, erőének, ráolvasás, bájolás, archaikus népi ima, sirató, archaikus szerepvers (Kiscsikó-sirató, Csodafiu-szarvas) s más, a mítoszból és a rítusból kisarjadt szövegkompozíciók és szemléleti, nyelvi erők is költői műfajainak alkotó ösztönzőivé nőnek. Mintha egy archaikus, Kalevala-kori énekes szólalna meg például a Csodafiu-szarvas soraiban: "Jázminfa virágát / lerágom hajnalra, / inaimmal ugrok / nyárdelelő napba, / pörkölődök, vékonyodok, / maradok magamra / maradok magamra." Egy szavalóversenyen nemrég a Kiscsikó-sirató egy arab származású versmondó kisleány szájából azért hangzott többek között olyan megrázóan, mert a siratót az egész emberiség nagy veszteségek fölötti fájdalmával tudta előadni: „Minden reményünket befödi a hó, / siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó." A költő műfajteremtő változatossága hol „regöséneket görget elénk” (Csoóri Sándor), hol „megváltó haramia-himnuszt” (Farkas Árpád,), hol „medvezsoltárt”, hol Fehér Annának balladás gyászkendőit suhogtatja át a klasszikus formán (Testvérek fehérben), hol archaikus bájoló praxist imitál: "én akit megigézek / bármit akart is / bárhova tart is / úgy megtorpan, / úgy ide fordul / alattunk a fekete föld / megcsikordul." (Szépasszonyok mondókái Gábrielre) Másutt pedig – a „bartóki” dal hangütésében – népdalok sűrített gondolati és képi tapasztalatát közvetíti (Virágok, veszélyek, Kórus). Az archaikus szemléletvonásokkal feltöltött portrévers (Bartók és a ragadozók, Csontváry), képvers (Seb a cédruson), prózavers, óda, elégia, rapszódia – és hosszúvers (Gyöngyszoknya, Rege a tűzről és jácintról) – a hagyományosabb műfaji határok között is új poétikai változatokat teremtenek. Művilágának mítoszt, történelmet és az adott kor analízisét egységesítő belső szerkezete részint a mitologizáló regény (Bulgakov, Thomas Mann), részint a „mágikus realizmus” (García Márquez) struktúráira, részint T. S. Eliot, Ady, Pablo Neruda, Vasko Popa lírájának rétegeire, kompozíciós megoldásaira mutat. Életművének egy jelentős fázisában a költő – párhuzamosan a dél-amerikai alkotók, különösen García Márquez és Pablo Neruda tündöklésével (és a szerb Vasko Popa kísérleteivel) – a világirodalom ősmítoszokból merítő, úgynevezett archaikusan „remitologizáló” áramlatának is az élvonalában halad. Olyan mitologizált poétikai modellt teremt, amely magába ötvözi a társadalmi realitások s a történetiség színtereit. Ezért az életmű szélesebb körű világirodalmi hátterében olyan, a korukat és az emberi utat a mítosszal modelláló, törvénykereső, történelemértelmező művek is állnak, mint Thomas Mann József és testvérei vagy Bulgakov A Mester és Margarita című munkái. Thomas Mann a náci Németország, Bulgakov a sztálinizmus sötétsége ellen írta meg mítoszt, történelmet és az ember bukásain áttörő progressziót egységgé olvasztó művét. Nagy László a Rákosi-kor, majd az ezt követő évtizedek értékrombolásával fordítja szembe lázadó mítoszát és hősét. Költői mítosza válasz a kor alantasságára, erőszakosságára és kisszerűségére. Mítosza „szubjektív szabadság-szinonima”, amelynek elsőren-

76


dű mozgatója és létrehívója a „szabadság akarása”. Akár minden eredeti mítosz, Nagy László mitologikus költőisége is – Kerényi Károlynak a mítosz lényegét értelmező szavaival – „szembefordul a korlátaitól szenvedő emberi lét tragikus valóságával, és egy antitragédiát szegez vele szembe”. Nagy László költészetének gazdag organikussága folyamatosan együtt lélegzett kora emberi és történeti aktualitásával. „A gondok és kételkedések, a megcsalatások közép-kelet-európai mezején nem idegenként járt.” (Nagy Gáspár) Műveinek „érzékeny tükrében” (A város címere, Karácsony, fekete glória, Föltámadt piros csizma) mindig az adott idő emberi drámái képezték az exponáló középpontot, ezek köré épült a mítoszt, a történelem konklúzióit és a folklór fényeit tömörítő metaforikus pályák bolygórendszere. A fekete katona szimbólumát például A város címere című versében a bolgár népi kultúrából meríti, s vetíti rá az 1956 utáni magyarországi megtorlásokra s a lélektani atmoszférára. Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, Megvakul a naptár, a történelem, ……………………………. végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona. A kor emberi tragédiáit figyelő, azokat éles fényű „versekbe vadászó” alkotó költői érzékenysége már az ötvenes évek közepétől keresztültört a „fényes szellők” nemzedékének kifejezésvilágán. Az idegen csapatoktól megszállt, a cserbenhagyott és levert forradalmától véres, a hatalomtól évtizedekre megzavart lelkű földön „nem tudott, nem akart csak szemlélő lenni, költői sorsával csakugyan haláláig része volt az „ég és föld” drámájának”. (Czine Mihály) Költészetének „az álság falait” roncsoló ereje mind poétikai, mind valóságértelmező, mind etikai tartalmaiban jól járható ösvényeket nyit meg a jelen irányában is. "Gúny bitangol, akár a járvány, / beront a tűzhelyhez akárhol, / rendelkezik, mint nyegle ficsúr, / utálattal mindent kirámol, / szabad keze bóvlit virágzik, / országutat ír nyála, kitúr, / kitaszít a házból, hazából." (Szólítlak, hattyú) Kései pályaszakaszának nagy műveiben (Versben bujdosó, Gyászom a Színészkirályért, Szólítlak, hattyú, Balassi Bálint lázbeszéde, Hószakadás a szívre) a magyar és az egyetemes történelmi s kulturális átalakulás olyan erővonalait, s bennük az emberi helyzet és minőség olyan kedvezőtlen változásait, torzulásait tapintja ki, amelyek a máig vezetnek, sőt a mában válnak nyilvánvalóvá:


77

Úristen, hozzád kiáltok, te szoknyás, te Rodostóban búsan kitalált Kedves Néni, magamat eléd terítem, de szegfűsen habzó ajakról hallatlant hallasz, Uram: segíts előre a szennyesedésben, hogy üdvözüljek! (Zsoltár, egyetlen) Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó, s teknőc-lovasoknak csak hasa menése gyors – Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom innen, mert vétek, hogy egy hiten veletek éltem. (Balassi Bálint lázbeszéde)

Költészetének a több dimenziós, lényegsűrítő belső szerkezete – az archaikus források és az egyetemes történelmi idő szintéziséhez hasonlóan – Bartók törvényfelmutatóan természetelvű, koherens művészetére emlékeztet. „Vaknak kéne lenni meg süketnek ahhoz, hogy e versekben ne lássuk meg és ne halljuk ki, hogyan nő a fű, szökken kalászba a búza, virágzik ki a kökényfa.” (Tadeusz Nowak) A „versíró” Nagy László „mint műfordító is a legnagyobbak közé tartozik. Arany, Babits, Vikár Béla, Weöres Sándor teljesítményével mérhető életművet hagyott az utókorra.” (Cselényi László) Ez kétszer akkora terjedelmű, mint saját költészete, 800 oldal népköltés és 750 lapnyi műköltészet-fordítás, s nemcsak ez az arány, hanem az átültetések igényessége is igazolja – túlmutatva a bolgár kapcsolatokon – Kiss Ferenc gondolatát. „Nincs a világon Nagy László-arányú költő, aki egy kis nép irodalmának fordítására ennyi időt, munkát, tehetséget szentelt volna.” A lengyel kortárs, Tadeusz Nowak az arccal a történelemnek álló katona figuráját jelöli meg Nagy László költészetének emblémájaként. Honfitársa, Zbignew Herbert "József Attila, Miczkiewicz és Lord Byron" társaként minősíti költői személyiségét. Az angol Martin Booth „új relevanciát teremtő” mítosz-átértelmezését ragadja ki az ezredvég poétikáját megújító jellemzőiből. Carol Shields és Martin Dodsworth a Dylan Thomaséhoz mérik versvilágát. Cliwe Wilmer Dylan Thomas mellett García Lorcát nevezi meg a magyar költő szellemi rokonaként. Kenneth Mc Robbie a huszadik század lényeges irodalmi teljesítményeként értékeli Nagy László munkásságát. A svéd Ulff Andersson azt veti papírra, hogy "Európa egyik legkiválóbb költőjét Nagy Lászlónak hívják." A szintén svéd Folke Isakssoon két évtizednyi szünet után Nagy László hatására tért vissza a versíráshoz. A román Aurel Rau "Aquincum kövei közül előrelépő európainak" nevezi. A bolgár Sztaniszlav Szivriev „a legnagyobb európai költők közé” sorolja. A szlovák Vojtech Kondrót "az én Nagy Lászlóm"-nak minősíti. Az orosz Oleg Rosszijanov "a szellemóriások misszióját" beteljesítő művésznek nevezte a század széthúzó, roncsoló erői között. A magyar kutatás Nagy László költészetével máig birkózó intenzitását hatszáznál

78


több tanulmány, cikk és tucatnyi könyv jelzi. A költőnek a magyar kultúrában betöltött súlyáról mégis a színművésznő Berek Katalin vallott a legmegrendítőbben. „Ha más érdemem nem is volt az életemben – írja –, mint az, hogy fiatalok százai mondták utánam a verseit a különböző ki mit tudokon, szavalóversenyeken, kimondhatom: nem éltem hiába.” Lászlóffy Aladár pedig – a határon túli magyarok nevében – így összegzi a költő jelentőségét: „Kagyló a gyöngyöt, cédrus a gyantát, metafora a véres valóságot és viszont – valóság a tartást: Nagy Lászlónak köszönhetően termi, teremti ez a szigetnyi finnugor Európa újra meg újra önmagát.” S a Nagy László versein áttűnő játékosság, a világ apró tényeit megragadó érzékenység, a „tonnányi tételekre dobott margaréta-szirmok” (Csoóri Sándor) színessége, pontossága még teljesebbé teszik a történelemmel szembenéző dac s az emberi kultúra mélyeiből eredő valóság-megítélés poézisét. "Ajánlom nyaram inait, / remek ölelésre a sugallatot, / nagyfejű rózsán egy puli haját –, ajánlom neked földrengéses / arcom egy megmenekült mosolyát." (Ajándék) Az eredendően komor és a kitaszítottság létélményét megfogalmazó Versben bujdosó pedig így jellemzi, önarcképszerűen ezt a kivételes belső érzékenységet: kintről ordasi tűz s fegyelem, belül piros őzike-csillag – belül véredtől, véred vasától hártyáid azúr ablakai közt káprázatos világ a vemhed s vétked, mert ott ragyog igazi nap Nagy László verseinek esztétikai erejét, diktatúrabeli belső lázadását és a túlélést segítő emberi üzeneteit felfogva érthető csak meg, hogy miért íródott a magyar költők tollán száznál is több vers Nagy Lászlóhoz. Hogy miért nevezte Illyés Gyula Nagy László szívét „időzített akna-szívnek”, az arcát Kiss Benedek „a föld arcának”, a hangját Kovács István „jegenyéket hasogató” erőnek, verseit Buda Ferenc „a verőerünkön átvérzett költésnek”, Széki László „a rontás fölött lebegő tűznyelvnek”, miért látta meg Tóth Bálint a költőben "egy paraszt Árpádház ezüstfejű, utolsó hercegét", Sumonyi Zoltán "Petőfi pergament-szép, Világost túlélt arcát", s miért ítélhette műveit Nagy Gáspár „a kozmikus Egészet” és „az önös és fölös haszonra játszó menedzserek csillagközi homokozóját” egyaránt átvilágító, felismertető értelemnek. S hogy miért fordulnak a múltat és jelenüket értelmezni kívánó társművészetek, a zene (közöttük a „világzene” és a „rap”), a tánc és a versmondás forrásokért Nagy László verseihez ma is. Nagy László költészetének történelmi havak és kulturális romhalmazok fölött „delelő szivárványa” a múltból a jövő felé a versolvasó emberen ível át. Művészi erejével azért képes kérdések és válaszok megfogalmazására most is, a jelen időben is, mert nem a „sehova kacsázó” utakat magyarázza, hanem „műveli” – és továbbadja – „a csodát”. "Kíváncsiság és akarat" ma is (Verseim verse), a virágnak letérdepelő, de a méltó jövőjéért újra és újra felegyenesedő, a "szálegyenest" járó emberért kiáltó költői szó: az alkotó születésének kilencvenedik évében is eleven ragyogás.

JÁNOSI – „ORDASI TŰZ S FEGYELEM” ÉS TARJÁN – „ÓLOMFA NŐTT BENNEM”

79

Ahogyan Tóth Erzsébet: Nagy László örökzöldben című versében megfogalmazta: Ott van a fehér selymeken, arcát a szél egy zászlóval már összetévesztheti, de itthagyott egy örökzöld trónt a hóesésben, itthagyta a Haza esélyét híd alatt alvó életünknek, (....) ott van a fehér selymeken, a kilakoltatott koponyákba mégis neki kell beköltözni, mégis hajával törli fel isten a vértócsákat, a jövő századot mégis bepólyálja és fölneveli,... Pólyálja és alkossa még tovább betűivel, hangjával, emlékezetével. Nagy László egyre inkább hiányzik a világnak.

Tarján Tamás

„Ólomfa nőtt bennem” Betegségek és betegségképzetek Nagy László lírai életművében és naplójában (Számozatlan vázlatpontok egy megírandó tanulmányhoz)

Nagy László verséletműve a költő akarata szerint abban az elrendezésben maradt az utókorra, ezért minden átfogó gyűjteményben így is lát napvilágot, hogy legelső versként (az 1944 és 1945 közötti termés egy részét tartalmazó Galambcsőrök ciklusban) a Holtak felkelőben olvasható. Ennek első szakasza: „Márvány az ég alja, / nincs repedés rajta, / az én erős szívem / csak meg ne hasadna!” A sorban a második darab Az én szívem, ezzel a kezdéssel: „Az én szívem játszik, / ingemen átlátszik, / másik szívvel tündérkedik / hajnalhasadásig”. Természetesen a versei keletkezési-közlési sorrendjét (és szövegüket) utólag többször változtató, alapos rostálások után véglegesen meghatározó Nagy még az ötvenedik születésnapja tiszteletére 1975-ben megjelentetett négykötetes, a későbbi kiadásoknak is iránytűként szolgáló Versek és versfordítások első (verses-) kötetének összeállításakor sem tudhatta előre, hogy az oly korán, 1978. január 30-án, hétfőn hajnalban bekövetkező vég, a szívhalál kettős sejtelme, az önsorsát szinte jóserővel vizionáló költő

80

TARJÁN TAMÁS – „ÓLOMFA NŐTT BENNEM”

váteszi megérzése is kihallható e legkorábbi, kamaszos-játékos dalok szív, hasadás és hajnal szavainak együttállásából. A hirtelen halál számos Nagy László-versben tematizálódik, legemlékezetesebben az ezerkilencszázhatvanas–ezerkilencszázhetvenes évek fordulója táján íródott Aranyalmafámban: „Bízom egyetlen pirkadatban, / bizalmam immár irthatatlan, / aranyalmafámhoz elérek. // Nem késlekedve s nem korábban / vér-gömbjeim az aortákban / mint az aranyalmák megérnek”. A költő születésének kilencvenedik évfordulója (2015. július 17.) az ünneplés és az emlékezés mellett a feladat-kijelölés alkalma. Ha itt a kilencvenedik évforduló, akkor igen közel már a századik is. Sürgető tennivaló Nagy László költeményeinek kritikai kiadása. Addig, amíg munkásságának legjobb értői, ismerői közül még nem kevesen szállhatnak sorompóba e feladat megoldása érdekében. Ne feledjük ugyanis, hogy hagyatékának irodalomtörténész sáfára, egyik monográfusa, Görömbei András már eltávozott körünkből, más pályakép-rajzolót is elszólított a halál, vagy próbára tett a betegség. Közelebb vinne a teljes versanyag áttekintéséhez és értéséhez, ha a Nagy László hagyatékolta sorrend és szövegváltozatok mellett függeléki jelleggel és megfelelő értelmezéssel, szövegmagyarázattal a netán rekonstruálható tényleges megírási időrend, valamint a rendelkezésre álló kéziratok és közlések textusa is birtokunkban lenne. Ez az összevetés nem negligálná például a szívhasadás-előérzet tragikus sugalmait, de meggátolná a félrevezető legendaképződéseket. *** Szükséges-e Nagy László betegségeinek és betegségképzeteinek szöveglenyomatait ismételten szemügyre venni? Hiszen Czeizel Endre A magyar költőgéniuszok sorsa (2012) lapjain Nagy családfáját, testi-lelki állapotának örökletes és kialakult kondícióit, életvitelét, táplálkozási szokásait, betegségeit és halálának tényét is szemügyre vette a tudós látószögéből. (Ennek a véglegesült kidolgozásnak egy előzményváltozata az interneten is elérhető, Nagy László költői géniusza a családfa és betegségei tükrében címmel.) Czeizel a rendelkezésére álló adatok és az uralkodó tudományos nézetek alapján arra a következtetésre jut Nagy László számítható élettartamát illetően, hogy „közel nyolcvanhét évig kellett volna élnie, de ötvenharmadik születésnapját sem érte meg”. A megrendítő tény önmagában is elegendő lenne a betegségeihez és betegségképzeteihez kapcsolható szöveghelyek újraolvasásához. Ugyanakkor Czeizel, noha igen fogékony a személyiségképletre és a versek esztétikumára, inkább a sorsalakulás dokumentációját kereste a kigyűjtött idézetekben. Az alábbiakban viszont literátusabb és szubjektívebb szempontok érvényesülnek. *** Tárgyunknak bizonyos értelemben gazdagabb forrása a költő naplója, mint lírájának egésze. A Krónika-töredék (1994) ugyan csupán az 1975. február 14-től 1978. január 29-ig terjedő időszakot fogja át, nagyjából minden napra mintegy kétezer karakter feljegyzést szánva (szükségképp a versekénél kevésbé alakított, de konti-


81

nuus és igényes stílusban), itt mégis sokkal több egészség- és betegségutalást találunk, mint harmincöt esztendő lírai matériájában. A napló személyesebb, „házibb” természete ezt önmagában indokolhatná, ugyanakkor meglepő, hogy Nagy László, aki kisgyermek korában súlyos betegségen esett át, feküdt műtőasztalon, többször került életveszélybe, és egyik lábának maradandó operációs károsodása miatt későbbi életében járógéppel, botot is használva kellett járnia, e betegség történetét és következményeit alig-alig, legfeljebb közvetetten érinti költeményeiben. Kijelenthető, hogy a betegség mint metafora (a Susan Sontag adta modern jelentéstartalommal) nincs jelen számottevően munkásságában (úgy, amiként a tartós kihatású, hosszas vagy alkalmi betegség rányomta bélyegét például Kálnoky László, Zelk Zoltán, Veress Miklós, Utassy József, Mezei András és mások lírájára, vagy lírájuk egy-egy fontos, minőségileg is magasrendű periódusára). Úgy véljük, Nagy László szemérme és büszkesége nem engedte, hogy az élethossziglan tartó járáskárosodást okozó saját betegségének lényegi motivikus szerepet juttasson lírájában, mert az a panasz, esetleg a kiszolgáltatottság, vereség benyomását kelthetné. Mint látni fogjuk, a betegség versbe foglalása Nagy Lászlónál – bár így sem lett gyakori – más irányt vett. (Nem felejtendő viszont: az „ikercsillag-költő” Juhász Ferenc – akivel 1970 táján meglazult, ellentmondásossá vált a korábbi szilárd barátság – Az üres járógép című versben, a lírai gyászmunka megrendítő remekében búcsúzott hozzá legközelebb álló nemzedéktársától.) *** Az eredetileg álmok lajstromának szánt Krónika-töredék beírásai a mindennapok ritmusához tapadva sok ismétlődő eseményt örökítenek meg, nemegyszer majdnem szó szerinti azonossággal. Az időtáv is kicsiny, alig három év. Általában tehát nem szükséges naptári nap vagy oldalszám szerinti hivatkozással konkretizálnunk a betegeskedés- és betegségtényeket, a szorongás, túlérzékenység, s hozzá feltehetően a hipochondria jelzéseit. A meteoropata ember leverő frontérzékenysége („inogok a fáradtságtól”; „jön a hideg vagy a meleg”; „Nagyon keveset eszem, didergek”), a nikotinnal és koffeinnel való túltelítettség („Folyamatosan dohányzom. Kávét főzök újra”; „Lehet, nikotinmérgezésem is van. Elhatároztam, kevesebbet szityakolok”), a nyugtatók és altatók ellenére fellépő álmatlanság („Csak hajnalban aludtam el, addig szenvedtem, forgolódtam”) másoknál sem ritka (és nem is feltétlenül jellegzetesen „nagyvárosi”) tünetek, s menetrendszerűen összegződhetnek depresszióban, melyet elszenvedője nézhet öniróniával is („Kár volt leírnom az este, hogy jól vagyok. […] Ma »depressziós« vagyok, nem számít a véleményem”). A gyakori hányás a nem rendszertelen, de eléggé egyhangú táplálkozásra kissé kiszámíthatatlanul reagáló, ideges gyomor, a felmart nyelőcső sűrű megkönnyebbülése, de lehet vészjóslóbb is („Nincs szódabikarom, a hányást erőltetem, vért hánytam”). Az italt nem vetette meg Nagy, túlzásba sem vitte, néha megmorogta magát ittasságáért, de szívesebben becézte a mértékkel magához vett szeszt (a „piroskás bort” és a többit), kicsinyítve ezzel a hatását. Nagy László figyelte és rögzítette testi állapotának változásait, a hízás, fogyás, erőtlenedés, felfrissülés fázisait („Elvékonyodtam, erőm semmi. Nem is tudom,

82


hogyan lehet ennyire leromolni. Vigyáznom kell magamra!”). Képzelt és valóságos terápiákkal szeretett volna küzdeni bajai ellen. Újra és újra arról álmodozott: a „manna” lenne az igazi étek. Hetekre-hónapokra feltámadt bizodalma a Nektár sör, a ginzeng, a kukoricapehely gyógyító ereje iránt. Önmaga komolykodó doktoraként-kuruzslójaként nyilván eredményes állapotjavulást is ért el (például a jógázással), viszont Czeizel is joggal csóválja a fejét: a sokszor gyengélkedő Nagy Lászlóéknak nem voltak kipróbált (házi)orvosaik. Bajai nyomasztották, de olykor félvállról vette őket („örökké szomjas vagyok. Talán lázas is? Nem szoktam használni a hőmérőt”; „Régóta nem szedem a vérnyomás-csillapítót, azt hiszem, most majd muszáj lesz”), csuklójának porcleválása nem izgatta különösebben. Ha járógépének reparálásáról vagy cseréjéről kellett gondoskodnia, azt szinte vidáman iktatta a sorok közé: megoldja maga is a javítást, vagy simán elintéződik a dolog. (Bár a házi szerelés nem mindig sikerült tökéletesre.) A lappangó és kitörő, képzelt és valóságos bajok, betegségek fordulhattak súlyosabbra is. „A nagyon fáradt ember belebetegszik a pihenésbe”, kölcsönöz egy bölcsességet agyonhajszoltsága kapcsán. Az időjárás-érzékenység csapása, a „locs-pocs idő” rémképpel fenyegethet („Ha ez így megy, elpusztulok”; „Mintha öregednék már, áhítom a nyugalmat, szinte a földalattit is”. – Ne hallgassuk el, hogy a másik véglet is meg-megjelenik: „Erős voltam, akár egy fiatal mén”.). A szívhalál rémülete a naplóírót sem kíméli. Kormos infarktusának hírét hallva (1975-ben) ezt jegyzi fel: „Szegénynek feküdnie kell. Segítse meg az istenke is a drágát. Én is ettől a bajtól félek”. A születésnapja körüli napok minden esztendőben inkább gyötrődést hoztak, mint örömet. 1975-ben a negyvenkilenc évesen, súlyos betegségben, hosszú szenvedés után elhunyt, egy évvel fiatalabb költőtárs, Simon István temetése július 10-re esett. „Noha minden nyugtatót és két noxiront bevettem, csak reggel 5 körül aludtam el” – írta aznap Nagy László, s 8-kor már kelni kellett, utazni a temetés színhelyére, Bazsiba. A leverő hangulat áthúzódik a következő napokon („a temetés emléke csupa szenvedés”). Július 17-e, csütörtök, a születésnap majdhogynem harmonikusan telt, bár a nemszeretem máj-ebéddel, délutáni alváshiánnyal, túl sok malátasörrel. De közben pergett le július 14-e, hétfő: „Anyám szerint ezen a napon születtem. Éjfél után, 2–3 között olyan fájdalmaim voltak, mint annak idején lehettek. Ólomfa nőtt bennem, hasamban a gyökere, mellemben (középen) s nyakamban a törzse, fejemben a koronája. Olyan nehéz fájdalomfa, moccanni alig bírtam. Még a tenyerem közepe is fájt”. Az anyakönyvi július 17-e helyett inkább magáénak tudott, hagyományozódó (szimbolikus – mert a Bastille lerombolása évforduló-napjaként emlékezetes) születésnap, július 14-e szerencsére gyógyírt is hozott ennyi megpróbáltatásra: „Mire szóltak a madarak, elmúlt”. *** A betegség, betegségképzet személyes megnyilvánulásainak transzponált jelenléte érzékelhető Nagy László egyes verseiben. Elementárisan például az elpusztíthatatlan fiatalságát, életerejét már csak emléknek tudó, egykori „görgeteg izomzatú


83

medvefiú” kései kifosztottságának, magányos mártíriumának önéletrajzi ihletésű vers-monumentumában, a Medvezsoltárban, a „Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra” fájdalmában. „Füst-menyasszonnyal, könnyel, / hóhéros csönddel, homállyal, / nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival / házasítva már és esketve mérgeim küllőire, / férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá, / böjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül / teremtés gyalázataként” – olvassuk. Nagy László lírájában azonban a betegségbeszéd jellegzetes hangoltsága nem az egyes szám első személy szólamában, hanem a szolidaritásérzet által, a második, harmadik személyre fókuszáltan: a te, az ő verseként mutatkozik meg legelemibben. Azaz nem a saját betegség, hanem a másik ember betegsége kerül középpontba. Nem egy versben szólalt meg a költő-feleség, a „vagánynak” ismert, de törékeny Szécsi Margit egészségének féltése (Jég alatt alvó vérfolt stb.). Olyan „vidám üzenet” tartozik e körbe, mint a Z. költőnek, sürgősen, mely a hetvenedik születésnapra rigmusban gratulálva épp csak utal Zelk Zoltán hosszas, kínzó, ágyhoz kötő betegségére („bajjal ne nagyon hálj”) – s olyan koronavers, mint a Műtét anyánk szemén. A betegségbeszéd: gyógyításbeszéd, az együttérzés terápiája, a költő varázshatalma. Kinyilvánítás, kinyilatkoztatás. Ennek a beszédmódnak – mely maga eleve lázbeszéd, szabályozott lírai-lírikusi önkívület, bűvölés, már-már lebegés a lét és nemlét közötti lobos régióban – másik ága a különálló, teljes analízist kérő költemény, a Balassi Bálint lázbeszéde, mely a halálos sebesültség nyomatékával testálja korára és utókorára ítéletét, indokolja meg a versbeli tanúságtevő távozásának keserű törvényszerűségét. Műtét anyánk szemén: a beteg, a lehunyt szemmel fekvő édesanya mellett mint gyógyulást hozó angyal őrködik az, aki maga is sok sebből vérzik s „holtfáradt”. A saját lelki sebeire – hontalanságára, idea- és hitvesztésére, a „már édesmindegy” relativizmusára – a szó szoros értelmében nincs szava a lírai énnek, s mégis ez a szó-fosztottság a gyógyító szó, az ige. A beszélő – többek között a szókészlet révén is pogány és keresztény vallásos és más képzeteket megmozgatva az olvasóban – önmagát adja az álmában hallgató operáltért, a látogató a betegért, fiú az anyáért, s ketten e csodás aktus által egyesülnek, újjászülő feltámadásban és távoztató elnémulásban. A vers nagy felfutását, befejezését idézve: „Alúdj, az érző ujjak csillaga, / a fejben pontos eszme én vagyok, / a szűk szemből a célzó én vagyok, / merénylő kés vagyok szemed sötétje ellen, / legyen világosság, az én szavam – / s amíg a hó-határt a részvét némasága / tombolja át s a csönd-halleluja: / szemed jegén a kés nyomán / elvérzik lassan a homály, kisüt a nap. / Világosságnak istene. Hát énekeld, / hogy, isten jónap, isten jónap, látlak. / Már fénybe öltözötten új Erzsébet / asszonyka vagy, s én holtfáradt vagyok. / Mi dolgom volna még? A pocsolyát / a lápot elkerülve eljutottam / szemedig, nem, szemedbe értem el. / Menekvés? Diadal? Már édesmindegy. / Szemednek iriszében sík arany / székecskén üldögélek. Nincs szavam”. (A 2015. május 29-én, a székesfehérvári Nagy László-emlékülésen élőszóban elhangzott előadás írott változata – mely maga is csupán előtanulmány egy nagyobb dolgozathoz.)

84

KÖDÖBÖCZ GÁBOR – „TÖRD FEL A TÖRVÉNYT, NE LATOLD!”

Ködöböcz Gábor

„Törd fel a törvényt, ne latold!” Nagy László minőségeszménye a József Attila! című portrévers tükrében A különféle diskurzusok, ízlésirányok és érdekviszonyok mentén megosztott legújabb kori magyar irodalomban sem lehet kérdés, hogy József Attila állócsillagként ragyog a nemzeti kultúra egén. A költő születésének ötvenedik évfordulójára írt Meghajtott zászlóval című versében Kassák Lajos nem minden ok nélkül dicséri a korszakalkotó zsenit: „és a fiatal költők is jól megélnek/ örökbehagyott kaptáraid mézén.” Még csak tizennyolc évvel vagyunk Balatonszárszó után, de a József Attila-kultusz ez idő szerint talán már a József Attila-kutatást és a József Attila-kritikát is fölülmúlja. A Szép Szó 1938-as József Attila-emlékszáma és az ugyancsak 1938-ban megjelent Cserépfalvi-féle első gyűjteményes kiadás mellett olyan kötetekre utalok, melyek különösen fontos szerepet játszottak a költőt övező kultusz további erősödésében: József Attila öröksége (1975), szerk.: Angyal János; Megtartó varázslat – Költők József Attiláról (1980), szerk.: Szakolczay Lajos; Már nem sajog – József Attila legszebb öregkori versei (1994), összeállította: Zelki János. És a megkerülhetetlen könyv, amely a kultuszképződés bonyolult folyamatát életút és életmű relációjában láttatja: Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése (1998). Aligha lehet véletlen, hogy a 110 éve született József Attiláról éppen a 90 éve született Nagy László írta a legemlékezetesebb szépségű, leginkább ikonikusnak mondható portréverset, ami életútnak és költői pályának az összegzését szimultán végzi el. Ráadásul azzal a poétikai bravúrral, hogy a siratás, az ünneplés és a könyörgés beszédformáit egymásra rétegzetten jeleníti meg. A huszadik századi Sárkányölő Szent Györgyként vitézkedő költőfenomén világában ugyanis – akárcsak a nagy példakép műveiben – domináns módon van jelen a lírai személyiség integritása és a létteljesség igézete. Nagy László ebben az alkotásában is teljes igényű képekben és szépségmaximummal megy a bánat ellen, és tesz hitet az életértékek és életszentségek mellett. A Bartók és a ragadozók vallomása is ezt támasztja alá: „Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila.” Kétségkívül József Attila az a költő, aki önnön létének alapkérdéseit az emberi létezés örök dilemmáival összekapcsolva fogalmazza meg: elbír-e engem a világ, és elbírom-e én a világot; illetve mennyi valóságot bír el a költészet, és mennyi költészetet bír el a valóság? A művész-lét és ember-lét végső kérdéseit fürkésző József Attila! ekként lehet egyszerre szólító vers, emberiségvers és ars poetica.1 Nagy Lászlót kezdettől nyíltan vállalt egzisztenciális elkötelezettsége, szemléletének nyitottsága és művészi-emberi habitusát meghatározó írástudói felelőssévö.: Vasy Géza: Nagy László verse József Attiláról. In: V.G.: Nagy László-tanulmányok. Mikszáth Kiadó, Salgótarján, 1993: 67.

1


85

ge egyaránt arra predesztinálta, hogy az ország és a világ dolgaiban illetékesnek tudja magát. A paraszti életformaváltás traumája, a fogyasztói társadalom morálja, a közéleti viszonyok tisztátalansága, a határon túli magyarság kiszolgáltatottsága, a hivatalos politika felelőtlen közömbössége, a népművészet értékeinek elhallgatása és a folklór általános veszélyeztetettsége, a bioszféra szennyezése, az emberi élettér pusztítása, a történelmi amnéziával együtt járó eszménytelen pragmatizmus és erkölcsi szétesés igen gyakran megjelenik a verseiben. Megannyi artisztikus szépségű alkotása (Búcsúzik a lovacska; Vállamon bárányos éggel; A föltámadás szomorúsága; A Mindenség mutogatója; Gyümölcsoltó; Medvezsoltár; Szólítlak, hattyú; Műtét anyánk szemén; Gyászom a Színészkirályért; Balassi Bálint lázbeszéde) példázza a lírai személyiség éber figyelmét és állandó készenlétét, miközben interjúban és napló formában is nemegyszer megfogalmazza kötődéseit, eszményeit és törekvéseit. A költészetünk úgynevezett népi-nemzeti vonalát értetlenül és érzéketlenül fölemlegető sértésekre és fanyalgásokra ekként reagál: „Én elsősorban emberi költőnek tudom és érzem magam. De a nyelv, a sors, a gond köt ehhez a hazához, néphez. S ha van erőm olykor, s van lehetőségem: kiállok érte. Vajon, szégyellnem kell ezt?”2 Megrendüléseiben is őrzött hitéről és hűségéről így beszél egy interjúban: „Voltak illúzióim; jórészt magam végeztem velük. Hitemben, ami ifjúkorom óta éltet, megcsalatkoztam, megrendültem. Megrendüléseimet nem szégyellem. Hozzátartoznak az emberi és költői sorshoz. Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén ma írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez. Költészetünknek a Balassitól József Attiláig és később is eleven fő vonalához: ami nemcsak síkra-szállást jelent megmaradásunkért, hanem azt a gondolatot is kifejezi, hogy fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már ’megbűnhődött’ eszményi jövőhöz”. Megismerés, nyelv és vers című vallomásában pedig a nobilis jellemekre valló tisztánlátással és rendíthetetlen bizonyossággal mondja a következőt: „Előttem kényelmes állapot a csönd, holtak nyugalma. Kényelmes a szájhősködés is, de ez erkölcstelen. A szó igazi hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély”.3 Tagadhatatlan, hogy Nagy László testamentuma súlyos örökség, és vállalása egyre nehezebb. Föltehetjük a kérdést: vajon nem lepusztult lelki állagunk, a kívánatostól és lehetségestől egyaránt fényévekre lévő erkölcsiségünk mondatja-e velünk a jól hangzó, ám nagyon is átlátszó kifogást, miszerint a kortárs líraszituáció meg a jelenkori versízlés okán kerültünk oly nagyon messze a Nagy László-féle versbeszédben megjelenő esztétikai magatartástól? Vajon nem bennünket minősít-e inkább, hogy – a pejoratív címkézésen túl – többnyire egyáltalán nem tudunk és/vagy nem akarunk vele mit kezdeni? Olybá tűnik, mintha a Nagy László-jelenség figyelmes, tényszerűen elfogulatlan, értékcentrikus szemrevételezése nem valós érdekeltségeink sorába, hanem – sajnálatosan fényűző módon – a vanitatum Nagy László: Megismerés, nyelv és vers. In: Versek és versfordítások, Magvető Kiadó, 1978: 716. 3 uo.: 716. 2

86


vanitas kategóriájába sorolódnék. Ennek kapcsán utalok Görömbei András kiváló monográfiájára (Nagy László költészete, 1992), amely távolról sem részesült a kvalitásának és jelentőségének megfelelő figyelemben. Nagy László hatvanas évek első felében írt portréversei ( ) sorában a József Attila! készült el először, s 1962. decemberében az Új Írásban látott napvilágot. Ugyanakkor jelzésértékű – a szerves és tudatos építkezést mutatja -, hogy a Himnusz minden időben (1965) című kötetben az esztétikailag legmaradandóbb érvényű József Attila! zárja a művészportrék sorát. A „jussomért, legjobb részemért hajtok…” hetvenes évekbeli ars poeticus vallomása is példázza, hogy Nagy László számára a kiteljesített, öntörvényű életnél nem lehet szebb és méltóbb küldetés. Miként Görömbei András írja: „Nagy László művészportréi az ilyen életek mellett tesznek hitvallást, vitázva, érvelve, megidézve keresi szövetségeseit a költő. Az öntörvényűség különösen erős vonásokkal jelenik meg a Csontváryban, de alapvető eleme a Bartók- és a József Attila-portrénak is”.4 Mások mellett a Fehérváron élő Román Károly is a portrévers előzményei/ előképei között említi a nagy előd születésének 50. évfordulójára írt Az örök hiány köszörűjén című verset, melyben Nagy László „képes volt megérteni és fölmutatni elődje valódi természetét. (…) A vers kulcsszavaival – szellem, szerelem, szeretetet, végtelen, a semmi partjain – valóban közelebb juthatunk József Attila költészetének lényegéhez.”5 Az intertextuális vonatkozások és a portrévers jobb megértése okán is tanulságos, ha néhány strófát idézünk a versből: „Az örök hiány köszörűjén / tündökletesre élezett pengét / csókolják meg a hűségesek. / Műben az embert megünnepeljék. // Szép s veszedelmes igazságát / tudni kell egyre szerelmesebben, / tövéből sír a csillagokig / árván a megcsalt szerelem s szellem. // (…) Makacs fia a mosónőnek / nyurgán a semmi partjain állott / s amit ott vágyva fölfedezett: / magába ölte az újabb világot. //(…) Azt üzeni hogy szeretni kell, / s bűvölő szája el sose halkul. / Szíved köré a szeretetért / ő a végtelent köti jutalmul.” Nagy László több interjúban is elmondta, hogy József Attila verseit olvasva döntött a költői hivatás mellett. Egyszersmind József Attila versei által tudatosult benne az a felismerés, hogy a költészet felelősségteljes munka. József Attila gazdag inspirációja már Nagy László ötvenes évekbeli költészetében is tetten érhető, a hatvanas évek elején pedig az ő példájával szembesítve végzi el a minden korábbinál mélyebb, összetettebb és kegyetlenebb számvetést. „Szinte az öngyilkosság, az önfeladás esélyével szembesülve kell most Nagy Lászlónak válaszolnia a József Attila-i életmű kihívására. A József Attila! ennek a számvetésnek az igényével született remekmű”6 – írja Görömbei András. Ebben a vallomásos portréversben Görömbei András: Nagy László költészete. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1992: 219. 5 Román Károly: Néhány szó a költészetről. In: Tallózás az irodalomban. Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2014: 16-17. 6 G.A: i.m.: 226. 4


87

a József Attila-i költészetnek és életsorsnak nemcsak jellegzetes interpretációja, hanem stilisztikai újraköltése is megvan. A vers motivikus hálózatán, dallamtagolásán, ritmikai szegmentáltságán s egész frazeológiáján tisztán fölismerhető József Attila nagy verseinek (Téli éjszaka; Levegőt!; Óda ; Ars poetica) ösztönző jelenléte, illetve kései költészetének (Tudod, hogy nincs bocsánat; Karóval jöttél) inspirációja. A spirálszerűen építkező, pokoljárást megérzékítő rapszódia ezáltal lesz az emberi lét talányos-tragikus misztériumának foglalata, s a titokszerű mélység- és magasságtartományokat axiomatikus szemlélettel megközelítő költői sűrítésnek a mesterműve. A legtitkosabb ultrahangokra is fogékony mű a József Attila-lírára emlékeztetető természet- és valóságközeli metaforikájával, áttetsző formarendjével, nyelvi szépségével és emberi mélységével ragadja meg az olvasót. A személyes léttörténet pragmatikai vonatkozásait a költői világ imaginárius elemivel ötvöző, intarziaszerűen leltározó alakrajz oly módon láttatja József Attila művészi-emberi portréját, hogy eközben a lírai én a nagy előddel fölismert lényegi azonosságokat, a nyelvszemlélet, a költészetfelfogás, a magyarságélmény, a hagyomány- és értéktudat terén megmutatkozó attitűdbeli egyezéseket is érzékeltetni vagy legalábbis sejtetni tudja. Az már az érzelmi intelligencia tanulhatatlan eleganciáját, a nyelvi-szemantikai megformálás bravúrját dicséri, hogy mindezt rejtjelesen, indirekt módon teszi. A József Attila-misztériumot kutató vers a szignifikáns élettények és személyiség-jegyek („pokoli út”; „téboly”; „árvaság”; „hű szerelem”; „kajla kalap”; „vértanú váll”; „kifordult nyakcsigolyák”; „halálos logika”), illetve az értéktudatot kifejező értékjelképek („szív”; „dal”; „hit”; „álom”; „emberség”; „Mindenség”; „törvény”; „remény”; „jövő”; „rejtelem”; „szép szó”; „erő”; „képzelet”) fölemlítésével úgy jut el az érvényes és élményszerű József Attila-portréhoz, hogy eközben általánosabb létfilozófiai tanulságokkal is szolgál. A József Attila! a fizikai és metafizikai világ határmezsgyéjén egyensúlyozó költeményként avat be a látható mögött fölsejlő titkokba, a szenzualitáson túli igazabb és mélyebb valóságba. Mintegy a vékonyka földi jelenlétre figyelmező mementóként tudatosítja a vendéglét transzcendencia általi meghatározottságát, valamint az evilági történések metafizikai távlatból fölsejlő mélyebb és pontosabb értelmét. A drámai izzású, erős sodrású vers értékvilága, stilisztikája és metaforikája a megszólított/megidézett költő szellemében fejezi ki az „érted haragszom, nem ellened” attitűdjét. A szakrális és profán kettősségeiből fölépülő paradoxális értékszerkezetű költemény karakterét a komplex élmény- és érzékenységformákat közvetítő, nagy teherbírású és gazdag konnotációval bíró retorikai alakzatok határozzák meg. Az ismétlés, a variációs ismétlés, az ellentét, a kicsinyítés, a nagyítás, a halmozás és a fokozásos párhuzamosság gondolatritmussal kombinált eljárásai egy dramatikusan fölépülő, zenei szerkezetben tárják elénk a „Mindenség summás legénye”-ként megjelenített költő, az önmagát értünk feláldozó nagy személyiség passiójának stációit. S mindeközben az égi baráthoz folyamodó, segítségkérő, szövetségkereső, önerősítő gondolatalakzatok a „kívültudattal élő alterego” hamleti erőfeszítését, a lírai alany kétségekkel s félelmekkel teli léthely-

88


zetét fejezik ki: „Érdemes volt-e ázni, fázni, / csak a jövő kövén csirázni, / vérszagú szörnyekkel vitázni, / ha ráment életed! / Csak szólhatnál, hogy érdemes!”; „Törd fel a törvényt, ne latold! / A porból vedd fel kajla kalapod”; „József Attila! / te add nekem a reményt /,mert nélküle / romlott a napvilág, / a vér eves, / bár a fogad vicsorog, / bár a nyakad csikorog / bólints hogy érdemes, / cáfold meg halálos logikád, / te glóriás,/te kíntól bélyeges!”; „Hogy el ne jussak soha ama síkra: / elém te állj. / Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív / szép szóval a száj!”. A kétségbeesés méltóságát és a méltóság kétségbeesését megszólaltató sorokat az teszi egyedivé és megrendítővé, hogy a lírai alany a Reménytelenül költőjétől esdekli a reményt. „Ez az értékeket egyszerre őrző és mentő magatartás Nagy László végső költői üzenete”7 – mondja ragyogó elemzésében Vasy Géza. Ezek a posztulatív értékű, az olvasót is felrázó, választásra és válaszadásra kényszerítő szerkezetek Nagy László értékvilágának legeszményibb vágy- és célképzeteit mutatják föl. A költő minőségeszménye és emberideálja legfőképpen a hit, hűség, helytállás, a tisztaság, tisztesség, tartás örök emberi minőségeiből tevődik össze. Tarján Tamás is kiemeli, hogy „a hűség mindvégig kulcsszó volt Nagy László munkásságában. A hűség leggazdagabb, leghitelesebb értelmező szótára a Nagy László-i líra.”8 Az evangéliumi esztétikával is rokonítható, a formanívót is a létezési nívó szolgálatába állító attitűd – amint a Menyegző mátkapárja is példázza – a szépség, jóság, igazság ősi szentháromságát is természetes módon foglalja magába. Annak bizonyságaként, hogy a remekbe szabott Nagy László-opusz miféle inspirációval szolgálhat a magamfajta „holt költő” számára, álljon itt egy vallomásos portrétöredék, melyben a saját József Attila-képemet próbálom megragadni. A magyar ajkú embereknek elgondolhatatlanul nagy biztonságot, méltóság teli nyugalmat és mérhetetlen segítséget jelenthet az, hogy van egy költőnk, aki abszolút viszonyítási pontként él bennünk. Van egy költőnk, aki a közös kulturális emlékezet és a magyar lírai hagyomány minden értékét máig ható érvénnyel képes fölmutatni. Van egy költőnk, aki önnön démonaival küszködve jutott el a szépség legragyogóbb csúcsaira, s aki jobb híján jambusokba fogódzkodva próbálta elviselni azt, amit nem lehet. Van egy költőnk, aki vacogó lélekkel élte kozmikus magányát, s aki rongyolt idegekkel vette számba a reményen túli reményt. Van egy költőnk, aki halálos logikával döbbenti rá olvasóját emberléte irdatlan súlyára, s a kibeszélhetetlen közös szenvedés végtelen kínjára. Van egy költőnk, aki energiát csihol a fájdalomból, s aki pontosan tudja, hogy „hány kontingens könny a bánat”. Van egy költőnk, akiről – Radnótival szólva – biztosan tudom, hogy „kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám, s megvéd, ha kell, a bajban.” Van egy költőnk, aki két hexameterben úgyszólván mindent közölni tud. Van egy költőnk, aki a szomorúság szüntelen szivárgását is érzéki csodává változtatta át. Vasy Géza: Nagy László történelemszemlélete. In: V.G.: i.m.: 30. Tarján Tamás: Fényes lapok Nagy László jegyzetfüzetéből. In: T.T.: Nagy László tekintete. General Press Kiadó, Budapest, 1994: 163.

7 8


89

Van egy költőnk, aki szeretetet teljes részvéttel fogta át a világ újra és újra átvérző „ütőerét”. Van egy költőnk, aki „a világ sírköve alatt” is fegyelemmel vértezte, varázslattal sokszorozta önmagát, hogy a mi épségünket óvja. Van egy költőnk, aki pokolra ment miattunk, hogy dudás lehessen érettünk. Van egy költőnk, akinél hibátlan harmóniát alkot a Szellem és a Szerelem. Van egy költőnk, akinek minden törekvése arra irányul, hogy őrizze bennünk a férfit és a nőt. Van egy költőnk, aki egyfolytában a szellemi szabadságért, a lelki függetlenségért, az emberi teljességért pöröl. Van egy költőnk, aki odaátról is képes energiát és hitet sugározni önmagunk megtartásához és a jelen elviseléséhez. Van egy költőnk, aki harminckét éven át csetlett-botlott a világban, mígnem otthonra lelt a végtelenben. Van egy költőnk, akinek minden szava színarany. Van egy költőnk, aki nélkül valóban „meggörbülne a világ gyémánttengelye”. Van egy költőnk, akire mindenkinél jobban rá vagyunk utalva, s aki nélkül elgondolni sem tudnánk önmagunkat. Van egy költőnk, akiben vággyá lett a lemondás, és lemondássá lett a vágy. Van egy költőnk, aki krisztusi korba érve választotta végleg a végtelent. József Attilának hívják.

90

KUJÁNI BRIGITTA ÉS KENÉZ ADRIEN PORCELÁNJAI

LÁSZLÓ ZSOLT VERSEI

László Zsolt

Kifordított álarc Lebontottad már régen azt… Hidegen iszod a kávét és melegen nyeled a sört – Lebontottad már régen azt… Gerinced elágazik már mint a nagy folyók deltái Lebontottad már régen azt… Temetők csöndjében vájkálsz mint vakond a zsíros földben Lebontottad már régen azt… Vázádban mindig van virág Faladon fut még az árnyék Lebontottad már régen azt… Nem kell hiányként a többlet elvetélt magzat az ötlet Lebontottad már régen azt… Hányan kellünk még az „éphez”? Hányan hiányzunk az egészhez ? Leromboltad már régen azt… Ha földobsz ma két eurót visszahullhat majd az egyke Lebontottad már régen azt… Nem hagytál hátra nyomokat a szél fésülte réteken Apád és Anyád volt a fal Magadat öleled magadhoz a törmelék fölött mint egy vendégül látott idegen –

Hűsítő várományos Hajnalkának Bennem vagy mint fában a geszt Erekben zsongó otthonom lakatlan odú nélküled – Egyszer sziklának verődik minden mint rothadó kagyló a névtelen tengernyi platón... Forró sós ízű szelekkel görnyed fölénk a nagy város Nyarammá tesz a belső csönd Te hűsítő várományos –

91

92

KÜRTHY RÉKA – A LOVAG

Kürthy Réka

A lovag – Bocsássa meg, uram, az öltözékemet, de tudja... – motyogta és hirtelen rádöbbent, hogy ha őszintén elmondja magáról a valóságot, meg hogy mi mindenen ment keresztül, senki sem hisz majd neki. Mégis meg kell próbálnia. – ...de tudja... én csak egy szegény vándor volnék, és egy óriással kellett megküzdenem. Az őr végignézett az érkező sáros páncélján, melyről már csak sejteni lehetett, hogy valaha sárgán és feketén csillogott a napfényben. – Nem juthat be akárki királynőnk színe elé. – mondta szigorúan, de volt valami a lovag arcán, ami miatt már tudta, hogy be fogja engedni a trónterembe. A lovag néhány bizonytalan lépést tett az őr felé. Sérülései miatt alig tudott járni, elesett volna, ha el nem kapják. Kis csomagját, amit érkezésétől fogva mindig magához szorított, még estében is óvta, tartalma nem szenvedett kárt. – Búcsút szeretnék venni szeretett királynőnktől. – mondta elhalón, és akkor az őr szó nélkül félreállt. A lovag betámolygott a terembe. Teste szétroncsolódott, de arcán csodás fény gyúlt, mikor szeretett királynőjét meglátta. A királynő felpattant a trónról, és hozzásietett. Borzadva látta az összetört testet, szívében túlcsordult a részvét, és az udvar szabályaival mit sem törődve ölébe vette szenvedő alattvalójának fejét. A szeretet erőt adott a lovagnak, és bár felállni nem volt többé képes, beszélni még tudott: – Szeretett királynőm! Legyőztem az óriást, aki birodalmunkat rettegésben tartotta, aki aranyunkat akarta, ím, elmenekült, kardom erejétől megfutamodott, és többé nem rabolja meg országunkat. – szólt, és kis csomagját átadta a királynőnek. A gondosan becsomagolt edényben arany volt, rengeteg, tiszta arany, a birodalom legértékesebb kincse. Többet nem tudott szólni a hős, még utoljára rámosolygott királynőjére, és úgy távozott ebből a világból, hogy nem érzett fájdalmat: a gyönyörű arc tisztaságát vitte magával. A királynő sírva borult a halott testre, mellette a korsó felborult és a folyékony arany szétterült a trónterem padlózatán. A nap rásütött a kincsre, és az ezer sugárban lövellte szét az égi fényt. Közben az óriás, aki megfutamodott a hős lovag éles kardjától, nagy dérreldúrral hazatért a kunyhójába. Ott várta a felesége meg a gyerekek. – No, mit végeztél? – kérdezte az asszony. – Eh! – fortyant fel a férfi. – Megcsípett egy méh, bedagadt a helye! – Nem mondtam, de hányszor is, hogy védőruhában menj a kaptárhoz? Most aztán mézet se hoztál, meg itt ápolhatlak naphosszat! – Hagyj engem békében! – fordult el a férj.

KÜRTHY RÉKA – EGY DALLAM

93

Egy dallam A hintaszék már órák óta ugyanabban az ütemben ringott előre-hátra és a zongorából áradó ismerős dallam betöltötte a teret. A házban nem volt senki. Felnézett kis szobája ablakára. Sötét volt, mint az összes többi ablak. Most majd egy másik kislány fog beköltözni oda? Vagy egy kisfiú? Anya azt mondta, menni kell. Nem mondta, hova mennek. Nem meri megkérdezni, olyan nagy a zűrzavar. Most mindenki itt áll a téren, de nem játszik senki és nem beszélget senki. Furcsa a hintaszék itt a téren. Rudolf bácsi mindig abban a hintaszékben ül, de nem itt a téren, hanem bent a házban. Rudolf bácsi tanár, tengersok történetet tud, ő a legokosabb és a legöregebb ember a világon. Most nem mesél, nem mosolyog ő sem. És Bobó bácsi a zongoránál. Miért van a zongora itt lent? A zongorának ott a helye Bobó bácsi lakásában, a nagyszobában. A bácsinak a fél szeme mindig le van ragasztva, de nem kell tőle félni, mert nagyon kedves, gyakran megsimogatja a gyerekek fejét, és azt szokta mondani: „Most játszok neked egy dallamot a zongorán, azt majd zsebre teheted és hazaviheted!” Nagyon vicces bácsi, a gyerekek még azt is meg merték tőle kérdezni, hogy miért van leragasztva az egyik szeme, és azt mondta, hogy az egy mindent látó szem, és ha nem lenne leragasztva, akkor ő mindent látna a világban, és ő nem akar mindent látni. Anya kérdez valamit Rudolf bácsitól, csak a választ hallani: – Nem, kedvesem, engem itt, ebben a hintaszékben fognak tarkón lőni. Én ezért nem megyek innen sehova. Mi az, hogy tarkón lőni? Anyát nem kérdezheti meg, mert nem figyel rá. Csak a kezét szorítja annyira, hogy fáj. Elindulnak. Nem csak ők, hanem mindenki a térről, kivéve Rudolf bácsit és Bobó bácsit. „Talán a frontra megyünk.” – reménykedik a kislány. – „Apa meg bátyus ott vannak.” Megmondaná anyának, hogy inkább itt hagyja az összes játékát, csak menjenek a frontra, legyenek újra együtt ők négyen. De anyához nem lehet szólni, nem néz rá, csak a kezét szorítja még mindig olyan erősen, hogy már igazán nagyon fáj. Bobó bácsi szakadatlan játszik a zongorán. A kislány úgy érzi, a zene követi, öleli őt, mint valami illatfelhő. Hirtelen hátrakap a szabad kezével, majd erősen marokba szorítja az ujjait. Ezt a dallamot magával viszi. Apának, bátyusnak. Ajándék. Addig majd nem nyitja ki a markát.

94

RÉVÉSZ ÁGNES VERSEI

Révész Ágnes

Levélkék

Álomkeringő

Hold ring kövéren a tócsa tükrében, hidd hajnal ringató

Lábnyomainkon virágok nyílnak,játék piros szívemmel.

Kóbor üstökös csillagod, szívemet ma pirosra festi

Szélbe feszítve kendőm, bontott vitorla. Tűztánc,tigrisem,

Levélszőnyegen fényes csigaút, őszi találkozások

pengeéleken... hajnali harsonaszó csillaghullásod.

Színes lapok Sáros ösvényen holdfénykeringő, kóbor szívedig vezet

hajló kalászok imája szélben, Uram teremni taníts!

föld szíve dobban a fák gyökerében, halld indulok hozzád!

CS. VARGA ISTVÁN – MURAWSKI MAGDOLNA PAPIRUSZ-TITOK

95

Cs. Varga István

Murawski Magdolna Papirusz-titok Szonett-válogatás Murawski Magdolna (leánykori neve: Nagy Magdolna) Letenyén született, 1950. december 25-én. Biharkeresztesen, majd pedig Egerben járta ki az általános iskolát. Gimnáziumi tanulmányait Egerben és Miskolcon végezte. (1966–67). Szegeden a József Attila Tudományegyetem magyar-olasz szakán szerzett diplomát (1972–77). Olasz nyelvi-irodalmi részképzésen vett részt Padovában, Rómában és a Bécsi Egyetemen, 1977–78 között PhD hallgató volt. 1969–72 között különböző hivatali munkák végzett. 1972-től 1977-ig, vagyis egyetemi évei alatt szezonális munkák (adminisztrátori, tolmács-műfordítói, magántanári, nyári táborban kisegítő tanári, stb. munkát vállalt.) 1978-ban a Berlitz Nyelviskola tanára; 1978–79-ben a Szent Antal Katolikus Templom, a magyar iskola, (Winnipeg, Kanada) magyartanára volt… Előbb három nyelven tolmácsolt (magyar, német, spanyol), majd hamar megtanult lengyelül is. 1988 óta szellemi szabadfoglalkozású (magántanár, tolmács, fordító). 1991-2001 Philip Morris Dohánygyár, Eger (tolmács, fordító, eseti megbízással rendszeresen) 1997-2002 Új Hevesi Napló (főszerkesztő, majd felelős szerkesztő) Publikációk: 1974-76 Egyetemi irodalmi lap, Szeged (vers); 1977–78 Szabad Európa Rádió külső munkatársa (publicisztikák); 1994–96 Hevesi Napló (versek); 1997-2002 Új Hevesi Napló, Hitel (vers, vezércikk, esszé, kritika, novella, publicisztika) 2004-ben a Magyar Élet (publicisztika, vezércikk, esszé); 1998-ban a Magyar Nemzet (publicisztika, vezércikk, pedagógiai cikkek); 2011. augusztus 20-án Eger Város Irodalmi Nívódíjával tüntették ki… A költő Murawski Magdolna alapvetően lírai alkat, de ez nem zárja ki, hogy remek esszéket, sőt prózai műveket is írjon. Miután átvette a Hevesi Napló szerkesztését Új Hevesi Napló néven, éveken át figyelemmel kísérte a tevékenységét. Megtalált válaszok című gyűjteményes verskötete (2011) és a második, Az adeptus ébredése is egri, Bródy Sándor Könyvtár kiadásában látott napvilágot. Vajda György Mihály – néhai professzora az elsők között ismerte fel írói tehetségét. A könyvkritikát szinte nélkülöző kortárs irodalomban – többek közt elismeréssel méltatta Rónay László, megbecsüléssel fogadta Pomogáts Béla… Papirusz-titok című, harmadik verskötete poétikai szempontból is jelentős és unikális szonett-válogatás. A költészet minden más formánál jobban feltárja a szavak mámorítóan szuggesztív erejét: „Az ember legtöményebb megnyilvánulása, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb, a legszebb játék.” (Latinovits Zoltán.) Murawski szonettjei igazi esztétikai élményt nyújtanak, mert tehetsége képes előhívni az adekvát formát, megképezni a hiteles gondolatot, megteremteni a nyelvi erőt. Újat és egyénit alkot a „Midőn teremt új dolgokat, A semmiből világokat” (Csokonai) szellemében. (Fordításai és szonettjei is bizonyítják, magyarul minden

96


antik verstípus átkölthető, míg több európai nyelvben ez elvi képtelenség. Kínai és vietnami versformákkal hiába kísérleteznénk, nyelvünk hangzásszerkezete arra nem alkalmas.) A keleti versformákat ő se tartja úgy átültethetőnek magyarra, hogy az intenzív esztétikai élményt nyújtson. De Weöres Sándor nyomán kísérletezett ezzel is. Ennek egyik darabja a Kínai nyakék című verse. Az irodalmi kísérleteket etűdöknek tekinti, általuk a magyar nyelv csodálatos plaszticitása, rugalmassága érvényesül. A művészi adottságokat úgy kapjuk, ahogyan a sportolók a stafétát adják át egymásnak. Nagyon fontos, hogyan használja fel és juttatja érvényre, egyfajta isteni üzenetként, mely az ihletben érkezik. A szonettformák közül leginkább Shakespeare-ét érzi legközelebb magához, de kísérletezgetett mással is, többek között a váltakozó sorhosszúsággal is, ami kissé a váltakozó ritmusú magyar népdalokra emlékeztet, illetve a csángó zenére. Van egykét szonettje, amely egyaránt ritmizálható időmértékesen és magyaros versként is. A szonett nem műfaj, hanem eredetileg középkori műforma. Általában két 4-4 és két 3-3-as sorból álló, négy szakaszos, rímes-időmértékes, rendszerint 10-11 szótagos jambusokból álló költemény. Rímképlete többféle lehet, az eredeti változattól (abba abba cdc dcd) a költők el is térhetnek. A szonettforma – Petrarca, Michelangelo, Shakespeare, John Donne (Holy Sonnets) … Varró Dániel… jóvoltából a világirodalomban jelentős helyet foglal el. A magyar lírában az Ady-nemzedék, a Nyugat második és harmadik nemzedékének költői is csodálatos szonetteket alkottak. Szabó Lőrinc a shakespeare-i szonettformát magyarul újította meg… Murawski költészete is bizonyítja: a „forma dat esse rei – a forma adja a dolog lényegét” elv ma is érvényes. Számára a szonett-forma nem korlát, nem gúzs, hanem rendező elv és felszabadító erő. Újra és újra megtapasztalhatjuk, hogy a magyar nyelv mennyire alkalmas a szonett-formára is, és képes tudósítani még a tudatalattiról is. Murawski szonettjeit körüllengi valamiféle „klasszikus hangulat és illat”. Weöres Sándor véleménye az ő szonettjeire érvényes: a gondolatok megmaradjanak benne magyarnak. Prózai „kirándulásainak” egyike a Csend című blogregény, amelynek már a harmadik kötetét írja. Most azzal kísérletezik, hátha ezt a nyelvet még értik az olvasók, akik mintha elfelejtették volna a költészet varázslatos anyanyelvét. A modernkedő, a szavak és a mondandó nyakát öncélúan kitekerő versezetekkel és azok szerzőivel nem ért egyet. Visszatérése a klasszikus költészethez egyfajta tiltakozás az ellen az irodalmárkodás ellen, amely lusta vagy tehetségtelen ahhoz, hogy megtanulja a költészet hagyományait. Olyan ez, mintha valaki úgy akarna jó zenész lenni, hogy megtagadja a szolfézstanulást, vagy nem akarna zenetörténetet tanulni… Murawski Magdolna sokgenerációs tudással, kiváló kvalitásérzékkel, nagyszerű zenei és nyelvi műveltséggel rendelkezik. Írói életútja a teher alatt nő a pálma példája. A jelenkornak műveltségben, Egerben is fel kell nőnie, hogy értő utókorrá váljon. A Papirusz-titok című szonett-válogatáshoz Fridél Lajos készített empatikus és karakteres illusztrációkat. (Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár, Eger, 2014.)


Murawski Magdolna: A lélek emlékezik Mikor még Csokonai voltam hittem az asszonyban a borban. Bromáztam vígan adomáztam leányokkal jókat cicáztam. Tüdővész vitt el furcsa lázak. Megöltek földi szépség-vágyak. Mikor Beethoven lelke lettem éreztem: rossz helyen születtem. Mint zordon kő északon álltam de egyre Magyarhonba vágytam. Süket fülekkel állt a korszak zeném előtt. Bolondok voltak. Petőfi szenvedélye szállt rám. Szivárvány voltam s ronda sárkány. A tűznek lángja égetett mart. Tollam már volt de vonzott rossz kard. Elhurcoltak Szibéríába. Rabság ölt. Jég halálos álma. Már Ady voltam. Szenvedélyem nem csillapult. Hajtott a vérem. Emennek nagy betegje lettem. Túlontúl is sokat szerettem. Költészet égi fény leszállt rám. Apostol voltam. Őslény. Sámán. Magdolna vére is megéget. Költészet kell. Család és élet. Éterre vágyik s jó bokáig életben sárban jár-kel s fázik. Nem húny ki mégse szenvedélye. Üvegcse ő. Finom edényke. Talán a lelkem megpihenhet ha majd a plebs megért s nem vet meg. Egyik költőről más zenészre szállnom muszáj s aztán az égre. Költészet. Szikrák. Víg sziporkák lelkedre szállnak. Elsodorják.

97

98


Murawski Magdolna: Kínai nyakék (szkennelés)

BAKONYI ISTVÁN – KÁLNAY ADÉL – RÉGI KÉPEK

99

Bakonyi István

Kálnay Adél – Régi képek A Hamvadó idő után újra egy olyan regénnyel jelentkezett Kálnay Adél, amelyben a múltat faggatja, és a tőle megszokott stílusban és színvonalon mesél nekünk. Prózájának jó ízeivel, hangulataival. Fölidézi a gyerekkori kép-nézés pillanatait, amikor arra gondol az ember, hogy egykoron ő is régi kép lesz az utókor számára. Az eltűnt idő nyomában jár az ilyen író, és azért tesz sokat, hogy a régi képek, a múlt elemei ne tűnjenek el mégse végleg. Az is fontos, hogy egyebek között a származás, a „honnan jöttem?” kérdéseit is feszegeti. Pl. így: „Milyen furcsa, töprengett el, milyen furcsa dolog a származás. Nagyon messziről, egy láthatatlan múltból jövünk, egyszerre csak láthatóvá válik egy ős, például a dédapánk, aztán talán még látjuk a dédunokákat, s a többi egy láthatatlan jövőbe tűnik.” És persze érintkezik ez az ábrázolás az elmúlással is, és azzal is, hogy az emlékezés közben egybemosódik az idő, egybemosódnak az alakok. Már-már apámmá válok boldogan… Saját mozdulataimban az ő mozdulatait fedezem föl. Ahogy járt, ahogy evett, ahogy mosolygott. És ez fontosabb a napi politikánál, a hétköznapi csalódásoknál. Ez a fontos igazán. Erről is szól Kálnay Adél műve, s így lesz az olvasó belső ügyévé. Már a kezdés is ezt a célt szolgálja. Az érkezésről, ami egyben születés is. A várva várt gyermek, Viktória születése, a „holtomiglan, holtodiglan” morális parancsa szerint. Van itt persze nosztalgia is, és a bemutatott világ idillikusnak is mondható. Később persze sok minden megbontja az idillt, a „békeidő” után lesz háború, lesz tragikus sors, és az is megtörténik, hogy egy kislány kastélyszerű álma porlik szét. Ám ez a hangütés kétségtelenül a legfontosabb minőségekről szól, Mária és János házasságát, a gyermekáldást illetően. Pontos rajzot kapunk az előkelőbb, mérnökné, de szerencsétlen sorsú Pauláról is, akinek a naplója valódi írói remeklés, szinte egy önálló kisregény a kisregényben. Máriának ugyanakkor fontos viszonya van a többi alakhoz is, jó ideig az ő kapcsolatai kötik össze a mű vázát. Itt jegyezhetjük meg, hogy a fejezetek önálló művekként is megállják a helyüket, mégsem mondhatjuk, hogy laza füzérekből állna össze a kötet. Mindig van egy érintkezési pont, mindig van egy vagy több személy, ami és akik összekötik a fejezeteket. És e mellett van egy ív, egy végig követető fejlődésvonal. Természetesen ebben a történelmi körülmények is szerepet játszanak, szinte a huszadik század egészét felölik. Az egyik legmeghatározóbb részlet kétségtelenül A napló, amely bepillantást nyújt a már említett Paula életébe. Tömör sorsábrázolás az árvaházi lány története, a lélekrajz Németh László-i mélységeket mutat. Van benne egy-egy korábbi motívum is, pl. a szimbolikus tartalmú kendőé, ezzel is jelezvén az érintkezési pontokat. Óriási a kontraszt, ha az ő sorsát Mária és János kapcsolatának tartalmaihoz mérjük. Olvasunk itt árvaságról, lelki-testi vérfertőzésről, a sors mély poklairól. S bár a belső lélekrajzban Kálnay Adél korábban is jeleskedett, most ez mégis kivételes pillanat a pályáján.

100

BAKONYI ISTVÁN – KÁLNAY ADÉL – RÉGI KÉPEK

Másutt egyfajta balladisztikus hangvételt is fölfedezhetünk, pl. az Ancsa c. fejezetben. Egy félkegyelmű lány megcsúfolásáról, vízbefulladással véget érő életéről. „Három csónakja volt a telepieknek, azokkal végigjárták a tavat, de nem találták. Ha belefulladt, majd felpuffad, aztán feljön a színre, vélte valaki, de nem lett igaza. Ancsa soha többé nem került elő. Mondják, sósabb lett a tó vize azóta.” Így ér véget a történet. Kivétel is ugyanakkor, a többinél kevésbé kötődik a fő vázhoz. Az egész könyv ugyanakkor egy sajátos tabló egy-egy régi fotó felidézésével elindult történetek halmaza, a huszadik század világáról, az észak-magyarországi, felvidéki életről és tájról. A boldogságot kereső kisemberek sorsáról. A történelem változásaihoz főleg a Vakszbergerék c. fejezet kötődik. Közben számos utalás van a korábbi fejezetek szereplőire, Mariskáékra, Paula naplójára, miközben egy zsidó kiskereskedő családjáról olvasunk. A külvilág elemei itt szüremkednek meg igazán a történetbe. Emlegetik Hitlert, a közelgő veszélyeket, miközben a főszereplő igencsak népszerű a mikrokörnyezetben. A várható következményekről már kevés szó esik. Ez is jellemzi írónk módszerét, stílusának finomságát, árnyaltságát. S ha az epikának változatlanul nélkülözhetetlen eleme a cselekmény, akkor ezt leginkább A kastély c. zárófejezetben láthatjuk. Itt valóban elmondhatjuk, hogy vérbeli önálló mű, külön is olvasható, persze itt sem hiányoznak az utalások, a korábbiakhoz kapcsolódások. Ám Annának, a kislánynak a története, a háború utáni körülmények rajza, az álomnak és a valóságnak a viszonya, no, és persze egy másfajta képnek a hatása itt az elsődleges. A lány, miközben nyaralni viszik egy pusztulóban levő kastélyba, szembesülni kénytelen a valósággal. Fölépített magában egy álomvilágot, de a hétköznapok keménysége keserűséggel tölti el. Bámulatos, ahogy Kálnay Adél (aki ugye nemcsak író, de tanító is) milyen mélyen tudja egy gyermek lelkivilágát elénk tárni. (Ebben a tekintetben a Hamvadó idő folytatása ez a mű.) A történet ugyanakkor mozgalmas és eleven, az egész kötet legolvasmányosabb része. A kastély az álmok jelképe, az ember vágyainak megtestesülése. Régi szépségével, pusztulásával, az éjszakai viharral, a kísértetnek képzelt alakkal, a letűnt világ visszahozhatatlanságával együtt. „Szerettem volna, ha valami csodás erő berántana a képekbe, s elém tárulna világuk, régen élt rokonaim világa.”– vallja Kálnay Adél. S íme, mindezt megvalósította a Régi képek c. könyvének megírásával. (Tiszatáj könyvek, Szeged, 2015)

ZSIRAI LÁSZLÓ – AZ ELESETTSÉG IJEDELMÉNEK FELOLDÁSA

101

Zsirai László

Az elesettség ijedelmének feloldása Farkas Judit: Üvegszilánkok A kaposvári írónő új könyvét a következő ajánlással kínálja az olvasónak a kiadó: „Az emberi lét tényleges és lehetséges üvegszilánkjairól olvashatunk a kötet lírai hangvételű, prózai írásaiban. Az üvegszilánkokról, amelyek a ránk mért sors darabjai, a fájó s mégis fenséges élet részei, s ha tárgyak: valóságok és metaforák egyaránt.” Mindössze hat darab novella egyetlen kis alapú és csupán nyolcvanoldalnyi, ám szép küllemű és nemes erkölcsi tartalmú, keménytáblás kötetben. Jó kézbe venni, buszon, vonaton, akár várakozás közben állva is könnyen olvasható. Súlyos mondanivalókat rejt viszont a tartalma. Gyorsan olvasható ugyan, de minden egyes darabja megérintő módon mutatja be a bármilyen közegben érvényesülő szeretetet, vagy annak hiányát. Egészen pontosan azt, hogy az emberi elesettség idegtépő vagy idegzsibbasztó ijedelmének feloldásában mennyire jelentős szerephez jut a szenvedő belső türelme és a türelmes egymáshoz fordulás a társas lét megnyilatkozásaiban. Valamennyi írásban a mozgásképessség korlátozottsága a konfliktust teremtő körülmény, módot adva arra, hogy az emberi ösztönök kibontakozhassanak a segítségnyújtás megtehetősége következtében érzett belső elégedettségben. Vagy nem. Hiszen arra is van példa, amikor a gondozószolgálat vezetője a szabályzat betartására figyelmeztetve megtiltja alkalmazottjának, hogy munkaidőn túl is, önként segítsen gondozottjának például uszodába menni. A hétköznapi létezés akadályokkal teli közegével nap mint nap történő szembesülés közepette miként boldogulhatunk. Leginkább erre tanítanak ezek a novellák. Az elszigetelődés ellenében a hátsó szándékok nélküli közeledésre, egymás megbecsülésére, a figyelmes aggódásra, és így tovább. Egyszerű, de őszinte hangvételű nyelvi, stilisztikai és gondolati felépítettségű témák következnek a kötet lapjain. Nem hallgatva el az éppen aktuális társadalmi gondokat sem, mint a lét forrását megkeserítő családi eladósodás réme következtébeni kényszeredett harc a bankokkal, a kórházi ágyakon fekvő betegek küzdelme a fájdalommal és nemegyszer a kínjaik enyhítésére – amihez a fájdalomcsillapító tabletták mellé a megértő-vigasztaló jó szó vagy mosoly is szükséges volna! – alig-alig alkalmas, kifáradt személyzettel. És a magány kiszolgáltatottságában élő ember reménye mégsem hal meg! Amíg bízni tud, addig életben marad: „...milyen furcsa, nem fáj a lábam… talán a csicsóka használ, amióta azt eszem, alig fáj, pedig egész éjjel oldalra fekve, embriópózban kell tartanom, nem tudom, nem számoltam már, mióta, hány éve nem tudok megfordulni az ágyban, így kell kibírni egész éjszaka, oldalra fordulva”. Megható az a törénet is, amiben a forgalmista utat lapátol a térdig érő hóban az állomáson veszteglő gőzmozdonyhoz, felfűti, és a viharban rekedt családtagjaiért indul. Ebben a zömmel semmitmondó ürességeket fecsegő posztmodern, liberális túlerő látszatát sejtető kortárs irodalmi közegben őszinte öröm, hogy vannak még

102

ZSIRAI – AZ ELESETTSÉG ...

ÉS JÁSZ

– GYOLCSBA TEKERT IDŐTLENSÉG

szerzők, akik a jóság felsőbbségét hirdetik. Akik a hitből eredően komoly létezés méltó képviselői, a médiát – sajnos, hihetetlen, hogy még napjainkban is! – méltatlanul uraló, szalonképtelenül röhejes, erkölcstelen förtelem ellenében. Farkas Judit novelláskötete érdemes bizonyíték erre. Szerkesztette Csernák Árpád, a borítóra került ízléses grafika S. Horváth Ildikó munkája. (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2014)

Jász Attila

Gyolcsba tekert időtlenség Álomnapló Muzsnay Ákos képeiről (konyhaálom) Egy festő sír a konyhában kivágták a cédrusfenyőt a játszótér mellett pedig még ezer éves se volt és semmi baja mégis néhány száz év elég hogy úgy döntsenek kidöntik kivágják ezt a gyönyörű fenyőt és nem lehet megmenteni a világot kedves Tivadar benne az emberekkel sajnos kivágták a cédrusfenyőt de nem magára gondol-e a festő amikor a cédrus hiányát festi csak folyton? (álomidő) Egy éjjel azt álmodtam, hogy ezt a kiállítást kell megnyitnom. Nem rémálom volt, semmi gond, megírtam a vázlatpontokat fejben, csak arra kellett koncentrálnom, ha felébredek – ezt álmomban is tudtam –, ne felejtsem el, írjam le mielőbb. Fel is ébredtem hajnalban, addig őrizgetve fejben a vezérfonalat, és kezdtem volna leírni a konkrét vázlatpontokat, amikor is ráébredtem, hogy semmilyen kiállítás megnyitóra nem kértek föl mostanában, nincs mire készüljek. De. Aznap délután megérkezett a konkrét felkérés is. AraTónitól. Viszont. Nem írtam le a hajnali vázlatpontokat, így ez a történet az első helyettesítő támpont. Aztán majd improvizálok, gondoltam, mint egy tapasztalt zenész.

JÁSZ ATTILA – GYOLCSBA TEKERT IDŐTLENSÉG

103

(álomzene) Ha zenész lennék, könnyű dolgom lenne, Bachot vagy Dukayt játszanék csellón a képeknek, Muzsnay Ákosnak és a közönségnek. Biztosan azért álmodom ilyeneket, mert épp Dukay Barnabás könyvét korrektúrázom. Ilyen részeket például éppen Bach szólószonátái kapcsán: „A lényeg az, hogy tulajdonképpen nem is a zenével kell annyira foglalkozni, hanem azzal, amiből a zene – úgymond – előjön.” Vagyis nem a technika és a szakmaiság a „lényeg”. (Sajnos, a cselló nem fért be a hegyi terepjáróba, így az improvizáció elmarad.) (álomrepülés) Véletlenül rálépek egy madárfiókára és hiába halott már mégis megreccsen a lábam alatt mert pont az ösvényre esett de honnan hisz nincs is fa a közelben teljesen csupasz még csupán lehunyt szemhéjai pelyhesek ha nem is annyira mint da Vincié de nem is verdes már vele vaksin én meg épp repülni indultam volna kipróbálni az új szerkezetet amikor ez a megrázó hang figyelmeztetett meggondoltam magam azonnal indultam haza folytatni a félbehagyott vásznat mielőbb. (álomkendő) „És kijöve a megholt, lábain és kezein kötelékekkel megkötözve, és az orcája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni.” Mindig és újra Lázár történetét idézi bennem Ákos arctalan, gyolcsba tekert figuráinak makacs állandósága. (A miértről sokat beszéltem és írtam már, többnyire a Májsztrót idézve.) (álomidő) Arctalan tükör maszk helyett inkább semmi csak a test múlik.

104

JÁSZ ATTILA – GYOLCSBA TEKERT IDŐTLENSÉG

(hószobor) Egészen álomszerű a történet 1494 fagyos firenzei telén, de állítólag igaz. A tizenkilenc éves fiatalembert furcsa dologra kérte fel Toscana ura, Piero de’ Medici egy tapadós hópelyhekben gazdag éjszakán. Készítsen számára hóból szobrot a palota udvarára. Húsz aranyért. A város csodájára járt másnap a hószobornak. Michelangelo apja végre büszke lehetett fiára. Mindezt életrajzíróitól tudjuk. De azt sajnos már nem, mit is formázott meg a Michelangelo által készített hóember, és azt sem, meddig csodálhatták a firenzeiek. A legmúlandóbb anyagból a legrövidebb életű szobrot készítette el a művészet történetének egyik legzseniálisabb embere. Muzsnay Ákos éppen egy maketten dolgozik, akár a firenzei dóm másolata is lehetne, a nádroló vékony szálaiból hajlítva, alkotva a kupolát, a romos templomteret, napon szárított agyagtéglákkal kirakva. Nemsokára elkészül. És akkor fel fogja gyújtani, hogy a pár pillanatig tartó látványt fotókockákon megörökítve megrajzolhassa majd, gondolom, a tőle mostanában megszokott nem éppen kicsi méretben. Ákos igazi reneszánsz alkatú ember, nem nagyon ismerek jelenleg hasonló beállítottságú emberi lényt. De az áhítatot tegyük félre, azt se mesterei, se ő nem szereti. A hószobor és az égő makett másról szól. A humorról, a viccről, hogy amikor nagyon nehéz, akkor is lehet mosolyogva élni. Csak úgy lehet. Na, ezt, biztosan Ákostól tanultam meg. (álomfelderítés) Felderülök ezen az álomszép történeten, nem tagadom, az egyik kedvencem. Legmélyebb álmomban is megmosolyogtat. Csak Hamvas Béla tud olykor hasonló módon felderíteni. A Karneválban például: „Valaki Athénben a visító malacot olyan pompásan utánozta, hogy híres ember lett. A másik a hírt megirigyelte, és köpenye alá igazi malacot rejtett. Most jön a vicc. Az igazi malac senkinek se tetszett, megint csak a művészt tapsolták meg. Miért?, kérdi ön. Talán mert a malac nagyon is igazi volt? Vagy a művész igazibb, mint a valóság?” (éberálom) Megint álmodom, ritkán van ilyen, hogy meg is jegyzem. De ez már éberálom, még mindig Ákos kiállításának vonzáskörében. Ott állnak egymás mellett hatan, mind a Fontosak. Legmélyebb álmomban is pontosan tudom a névsort, tornasorban sorakoznak, de nem nagyság szerint: elöl a két Andrej, Rubljov és Tarkovszkij, mögöttük a két zseniálisan univerzális olasz, Leonardo és Michelangelo, aztán a két magyar kedvenc Kőrösi Csoma és Kondor Béla, és végére épp most érkezik valaki. Alig látszik a sor végén, csak hosszú ősz haja, fehér szakálla… Csak nem? De. Ekkor felébredtem.

BOBORY ZOLTÁN – CSEH GUSZTÁV KIÁLLÍTÁSA ELÉ

105

Bobory Zoltán

Cseh Gusztáv kiállítása elé Székesfehérvár, Vörösmarty terem, 2015. március 11. Jácintok, tulipánok / lobognak, akár a / gyertyalángok. Bizakodván levelet bont / a bodza. Ma / ne gondolj semmi gonoszra, szennyre, halálra vérre. Tárj ablakot. / húzd a függönyöd félre... Tisztelt Hallgatóim! Gondolom, meglepő, hogy Buda Ferenc szép, Március című versének néhány sorával kezdem e rendkívüli kiállítás ajánlóját. Azonban érthető lesz, ha elmondom, hogy a Vörösmarty Társaság Áron Nagy Lajos Művészetbarát Körének rendezvénye, e kiállítás, tulajdonképpen nemes szándékkal a Március 15-i fehérvári rendezvénysorozatnak része. Talán az első eseménye. Mindenesetre a szervezőknek és a kiállítás anyagát rendelkezésre bocsájtó dr. Lukácsy Józsefnek ez volt a feltett akarata. Köszönet érte. Nagy öröm ez számunkra, talán mondhatom Lakner József nevében is, hiszen, mindenki láthatja, ez a kiállítás méltó arra, hogy valóban a város ünnepi rendezvénysorozatának része legyen. Tehát, ha vázlatát, tartalomjegyzékét, valamifajta szinopszisát készítettem volna e kiállítás-megnyitónak, akkor ez lenne az első pont. 1. Buda Ferenc: Március A 2. pedig az, hogy mecenatúra. Amiről, pontosabban, aminek hiányáról hosszú-hosszú évek óta beszélünk. Megérne a téma, végre, egy misét. A közművelődésben tevékenykedők számára nem kell bizonygatni, de talán másoknak sem, hogy milyen áldozatos erőfeszítésre van szükség, legyen szó intézményekről, közösségekről, vagy alkotó, a közösségért tenni akaró magánemberről, ha valamit létre szeretnénk hozni, alkotni, teremteni, amivel a szolgálhatjuk a kultúra, a közművelődés ügyét. Pályázatok írása, támogatók keresése, kérése, lelket szomorító, szellemet terhelő és időnként pironkodva előadott, magyarul, kunyerálás az út, a mód. Szerencsére a cél, tényleg, mondjuk az irodalom, a képzőművészet ügyéért, az ezekért rajongókért szentesíti az eszközt. Amit a saját és mások öröméért vállalunk. Mint, ahogy vannak, akik ezért fölajánlják és vállalják az egyéb, világos, anyagi áldozatot. Hogy a kérdésfelvetésnél maradjunk, a mecénás jótékony szerepét. Sajnos, kevesen vannak, s az e tekintetben klasszikus időket többnyire szomorú csodálattal várjuk, legalábbis szerényebb igénnyel, vissza. Épp ezért különös tisztelet és köszönet mindig, s ezúttal is a ritka példaadónak. Ez a kiállítás is így, általa jöhetett létre. Az erdélyi grafikusművész, Cseh Gusztáv kiállítása. S ez a 3. pontja a virtuális vázlatnak.

106


1934-ben született Kolozsváron. Édesapja, idősebb Cseh Gusztáv, az Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet nagyra becsült tanára volt, fia itt végezte a képzőművészeti főiskolát. Aki kezdetben a technikához vonzódott, építésztechnikus, rövid ideig műszaki rajzoló. Még a főiskola grafikai szakán sem nyílott meg mindjárt számára művészet. Szerencsére a nagyhírű Kádár Tibor volt a mestere, akinek hatására aztán ez megtörtént, sőt, mint annyi kortársának, rányitotta szemét a modern törekvésekre. 1963-tól a Dolgozó Nő művészeti szerkesztőjeként működött. S bár ez nem kínált számára kiugrási lehetőséget, ekkor mozdul valami Cseh Gusztáv művészi felfogásában: sűrűsödő kapcsolata az írókkal, új távlatot nyitott meg számára. Nem különben a jó értelemben megkötő, elkötelező munkakapcsolat az könyvkiadóval. Ennek eredményeként, több mint 300 hazai kiadású kötet művészi tervezője és illusztrátora; a Forrás-sorozat tervét diplomával díjazták a bukaresti könyvszalon 1971-es kiállításán. Ő jegyezte A tanulók könyvtára sorozat grafikáját, nevéhez fűződnek a Bajor Andor-kötetek borítói és illusztrációi, s az Utunk szilveszteri Ütünk kiadásának karikatúrái. Sok egyéb mellett Szilágyi Domokos verseskötetéhez ő készítette a borítót, Panek Zoltánhoz prózaírói útján ugyancsak társul szegődött. De Augustin Buzura és D.R. Popescu könyvének is tervezője és illusztrátora. Jellemrajznak is kiváló portrét („gúnyrajzot”) közölt Szőcs Istvánról, Márki Zoltánról, Marosi Péterről, Panek Zoltánról, Sütő Andrásról. Panek szerint: „ő a humorban leggazdagabb, hazai magyar grafikusművészünk.” Ady-rajza jelent meg a Korunk Ady-centenáriumi számában. (1977/11.) 1961-től kiállító művész, közös és egyéni kiállításokon vett részt grafikai lapjaival. És a rövid életrajzi összefoglaló után, akkor a 4. pont: A Panteon. A szülőföldnek nevezett Csernátonban születik meg a Hatvan főember címen ismert és számontartott arcképsorozata, amely 1981 januárjában (a Korunk galéria 150. kiállításaként) indult hódító útjára, és ahogy a körünkben is megfordult Kántor Lajos írja, „ két esztendő alatt tucatnyi újabb kis és nagy kiállító teremben hirdette a kultúra erejét, az emberi szellem hatalmát; a nyomukban megjelent sajtóbeli méltatásokat, reprodukciókat pedig össze sem lehet számlálni.” Cseh Gusztáv ezt a „panteont” kisfiának szánta, hogy megtudja, kinek szellemében kell élnie, hogy népének ő is tanítója legyen. A sorozatról ő maga így nyilatkozik a marosvásárhelyi Új Élet riporterének: „…egy album lapjai ezek a rézkarcok, egy albumé, amelyet nyolcéves fiam kapott ajándékba, bőrbe kötve, ezüstcsatokkal ellátva és dedikálva. Így akartam figyelmébe ajánlani elődeinket, szellemi nagyjainkat, és ugyanakkor valami maradandót hagyakozni rá örökül. Egy könyv, amely egy személynek készül… Az előzmények adták az ötletet, a kedvet, hogy magam készítsek el egy könyvet teljes egészében, műhelyemben reszelt szélezéssel, szennylappal ellátva. Az anyagot magam válogattam, legjobb tudásom szerint, de Benkő Samu, Jákó Zsigmond, Kányádi Sándor tanácsait szívesen vettem.” Eddig az idézet. De idézetekkel szeretném folytatni és befejezni ennek a vázlatpontnak a szöveges részét.


107

Kántor Lajos méltató szavai: „Egy vállalkozás, egy tett, néha túlnő önmagán. Cseh Gusztáv fiának szánt könyve így lett művelődéstörténeti esemény...” Borghida István: „Lenyűgöző biztonsággal húzza vonalait. A tárgyakat árnyékoló, testiségüket meghatározó vonalhálók a reneszánsz kori rézmetszők szabatosságát idézik.” Sümegi György: „Emlékidézésnek valóban elsőrangú sorozat, hiszen a példaemberek mögé-köré (jelzésszerűen a rézkarcokon is utalások vannak erre) odaidéződik a tett, az életmű a megküzdött életút, s mindezek máig tartó tanulságai.” Kányádi Sándor: „Cseh Gusztáv tudja, hogy az éghajlat- és körülményeknek megfelelően a léleknek is rétegesen kell öltözködnie. Álomba, emlékekbe, hagyományokba, miegyébbe.” Benkő Samu: „ A rézre karcolt Hatvan Főember önnön nyelvén beszél, és azokra a kérdésekre válaszol, melyeket az eszményeivel szolidáris, ma élő képíró tesz fel számára.” 5. pont a vázlatban: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az idézett Buda Ferenc vers kezdő sora: Hideg van, csönd van, március 15 van… S ha hideget, csöndet érzel magad körül, jusson eszedbe Kányádi szava: „A körülményeknek megfelelően a léleknek is rétegesen kell öltözködnie.” Jó lenne, ha ezt sokan, egyre többen megtanulnánk és elraktároznánk tudatunkban. Mint ahogy Cseh Gusztáv Panteonjának üzenetét is: meg kell becsülnünk és szeretnünk múltunkat. 6. pont Epilógus. Ami a köszönet szava. Elsősorban dr. Lukácsy Józsefnek, az Áron Nagy Lajos Művészetbarát Körnek, s kollégáimnak, akik segítették e kiállítás létrejöttét. És köszönet Önöknek, a nagyra becsült megjelenésért, és előre azért, hogy amikor kint jácintok, tulipánok lobognak, és bizakodván levelet bont a bodza, kitárják, kitárjuk magunkban az ablakot a tavasz és egymás felé. Ez számomra ennek a kiállításnak is az üzenete. Amit szeretettel ajánlok figyelmükbe.

108

ARATÓ ANTAL – KŐ PÁL ÉS HALASSY CSILLA KIÁLLÍTÁSA AGÁRDON

Arató Antal

Kő Pál és Halassy Csilla kiállítása Agárdon Nagy öröm a művészetbarátok számára, hogy Halassy Csilla és Kő Pál immár rendszeresen bemutatja műveit Fejér megyében. 2009-ben közös kiállításukat láthattuk Mórón, majd Fehérváron az Öreghegyi Közösségi Házban, a Szent István Művelődési Házban. Kő Pál Belső tárlat, című könyvében olvashatjuk a Tisztelgés Székesfehérvár előtt című írását, amely a Vörösmarty Színházban rendezett kiállításának (1986) megnyitóján mondott el, utalva arra, hogy szobrainak milyen ihletadó forrást jelentettek az itt megkoronázott Árpád-házi királyok1. Ő írt vallomásos ajánlást Székesfehérvár neves szobrászművészéről, Bory Jenőről (1879–1969) megjelent kiadványban2. Ha közvetve is, Fehérvárhoz kapcsolja az Aba Novák Vilmosról szóló írása3, ahol megemlíti a művész monográfusát Supka Magdolna művészettörténészt, akihez fűződő kapcsolatát mi sem jelzi jobban, mint a születésnapjára készített kis bronza, amit ott láthattunk Supka Magdolna születésének centenáriumára rendezett reprezentatív emlékkiállításon a Vigadóban. (Supka Magdolna – aki életének utolsó három évét arra áldozta, hogy a Aba-Novák raktárban porosodó Francia-magyar kapcsolatok című pannóját restaurálják és visszahelyezzék eredeti helyére, a Csók Képtárba – többször bíztatta, hogy népszerűsítse a méltatlanul háttérbe szorított művészt. A jászszentandrási templom falán láthatjuk Aba-Novákról készült domborművét: ennek az avatásakor hangzott el az említett szöveg, amely nélkülözhetetlen forrásmunka a művész freskóinak, így a fehérvárinak értékeléséhez is. Ám mielőtt tovább kutakodnék az el nem tűnő idő nyomában és a jelenben, essék szó a kiállításról. Elsőként, mivel a Nemzet Művészét aligha kell bemutatni, néhány mondat Halassy Csilláról: 1997-ben diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán. Tehetségére jellemző, hogy már előtte öt kiállítása volt, számuk művészképző után csak gyarapodott. Tanárai közül Kő Pál volt rá a legnagyobb hatatással, ez aztán olyannyira kölcsönössé vált, hogy 1998-ban összeházasodtak. Gyermekeik Benedek és Bálint. Még házasságuk évében kiállították első köztéri munkáját (Eötvös József, bronz), amelyet szinte évente, kétévente követtek az újak. A hevesi Csillagbojtár Kulturális Oktatási Nonprofit Kft. ügyvezetőjeként a kulturális rendezvények sokasát szervezi a településen. A terembe belépve egy átvitt értelemben közös alkotásuk fotóját láthatjuk. 2001 nyarán a házaspár Hevesre utazott, ám megérkezésük után Csillánál megjelentek a szülési fájdalmak. Azonnal indultak vissza, de Hort közelében már meg kellett állniuk, s a mester közreműködésével megszületett Bálintka az út szélén. A velük tartó Benedekkel és a törölközőkbe csomagolt Bálinttal épségben hazaértek. Ha az országutakon járunk, gyakran látunk a balesetekben elhunytakra emlékező kereszteket, általában tartós műanyag koszorúkkal díszítve. Kő Pál műteremtő fantáziáját mi sem jelzi jobban, hogy a születésre emlékezve megalkotta valószínűleg a világ első születéskövét . A Születéskő ott látható Hort határában, belevésve – Csilla aktív közreműködésével – a történésre utaló szöveg, ima.


109

Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert megörökíti azt az összetartozásukat, amit ez a kiállítás is jelez. Mindemellett persze a Születéskő születésünket, bizakodásunkat, megmaradásunkat ünneplő egyetemes mondanivalójú monumentum is, s mint ilyen, reprodukcióját ott láthatjuk a Wehner Tibor által szerkesztett, Kő Pálnak az életmű szempontjából legfontosabb műveit bemutató albumában4. Összetartozásuknak még egy apró adaléka a Bella István (síremlékét Kő Pál alkotta) által szerkesztett Verskarácsony5 című. antológia, amit ketten illusztráltak. Bár az együttmunkálkodás, gondolkodás nyílván elválaszthatatlan munkásságuktól, valójában két szuverén művész alkotásaival találkozhatunk a tárlaton. Önként adódik a lehetősség, hogy az azonosságukról, különbözőségükről szóljak. Motívumvilágukban egyaránt válik művészetük forrásává a történelmünk, az attól elválaszthatatlan keresztény lelkiség, a régmúlt és közelmúlt . Mindkettőjüktől láthatunk szarvas-ábrázolásokat. A legenda szerint a csodaszarvas homlokán a felkelő Nap, oldalán a Hold, jobbján a csillagok vannak. Ezeket jeleníti meg parádés megoldással Kő Pál a Szarvaskirályán. Halassy Csilla szintén artisztikus finomsággal megfogalmazott szobra (Szarvasság) mellett ott láthatjuk a Napsólyomot is. Kő Pál a mohácsi emlékhely szobrainak egyikén szarvas fejet faragott fába. Pécselyen pedig Halassy Csilla Napos, holdas szarvas című terrakotta domborművét láthatjuk. Kő Pál egy linómetszetű szarvasa szerepel az említett antológiában. Folytathatnám a sort, de a bemutatott alkotásoknál maradva, következzenek a történelem jeleseit. III. Béla (Kő Pál), a muhi csatában elhunyt vitéz kalocsai érsek, Csák Ugrin (Halassy Csilla) fenségesen szerény, minden teatralitást mellőző alakjai. ( Csák Ugrin mint a keresztet emeli kardját a pengéjénél fogva – mindkettőjüknél ott a templom-motívum.) Érdemes összehasonlításra teremtenek lehetőséget Árpád-házi Mária bronz és terrakotta portréi. Írók: hanyag eleganciával padon üldögélő fiatal Krúdy (Halassy Csilla), akihez Móricz Zsigmond (Kő Pál) súlyosabb alakja közelít határozottan, hogy találkozhassanak. Az évtizedekig juhászként kenyerét kereső költőt, Sinka Istvánt pásztorbotja (Kő Pál) idézi fel szomorúan ízes attribútumokkal, köztük egy Petőfi kötet, amit bojtárkánt egyetlen báránykájáért cserélt el. A mester megint másként emlékezik, többek között a Csodafiú-szarvas költőjére. (Nagy László sírja Utassy József idézettel.) És sorolhatnám Halassy Csilla egyéb portréit, melyek – mint a többi – mindig az ábrázolt személyiségek változatos belső jellemezettségükkel tűnnek ki. Persze ezt mondhatjuk el Krúdyról, Móriczról is, ahol viszont sajátos testbeszédük is hozzájárul ehhez. A tárlat egyik különleges alkotás a Leila. Nem fantázia szülötte. Három hónapig faragta szilfába a mester, s Péterfy Gizella festőművész állt – kézen – rendületlenül modellt. A Leila mellett édesapja terrakotta portréja. S ezekkel kezdetét veszi egy legújabb kori, meghitt családi legendárium, amely a kiállítás másik vonulata. Köztük Kő Pál rajzai: idős édesanyját köszöntő levelek. Egyiken Dsida Jenő Hálaadás című költeményének a szövege az angyalszárnyakkal megjelenített, kötényes ünnepelttel. Másutt az ünneplő ismerősök, rokonok neveinek felsorolása, örvendezve annak, hogy milyen sokan vannak, vagy egy liliomvirág korsóban. A szó szoros értelmében a mester túláradóan érzelmes, ám sohasem érzelgős kép-írásai. Áronka az erdőben. majd Halassy Csilla portréja eredeti

110


halasi csipke mellényben. És a családi archívum folytatódik a ma már felnőtt fiúk lírai poézissal megmintázott, lelkük pillanatnyi intim rétegeibe is betekintő arcmásain. (Halassy Csilla: Fiacskám, Benedek sapkában, Gyermek.) Egyikük mintha duzzogna, a másik szinte tekintetével közelít felénk. Érzékeinkhez, szívünkhöz szólnak, mosolyra késztetve örvendezünk nekik, kedvünk támad megsimogatni azokat. (Mint Kő Pál mondja: „A szobor vágyik a megsimogatásra, érintsd meg, simogasd meg!”) Végezetül egy kis kommentár Kő Pál édesapjáról, nemes Fáy Maczky Béláról készült portrészobrához, mert ez is elválaszthatatlan a családi legendáriumtól, ami persze nem legendárium, hanem valóság. Maczky Béla végigszolgálta a 2. világháborút, az orosz hadifogságból a harmadszorra sikerült megszöknie. Hazatérve, osztályidegenként a családot házukból kitelepítették, alkalmi munkákból tartotta el családját, de nem engedett a 48-ból. Ha már május elseje van, megemlítem, hogy az akkor kötelező felvonulókkal szemben lovagolva köszöntgette szarvasbőr kesztyűs kezével az embereket, akik persze nem mertek visszaköszönni. Április 4-én született, a községházán elintézte, hogy ez tévedés, kijavítatta 5-ére. Szívesen festett, rajzolt, fia ebből is sokat tanult. Olyannyira, hogy meglátva egy jó áron árusított giccset, sorozatban készítette azokat, s ezzel segítette a családot. Tehetségének híre ment, felkérték a jászszentandrási templom stációképeinek megfestésére. Mivel a gimnáziumba származása miatt az első évben nem vették fel, volt ideje. Ekkor szembesült a templomban Aba-Novák megrendítő erejű freskóival. A stációképek mindenki megelégedésére elkészültek, mai is láthatóak, az utolsó sarkába, Aba-Novák példájára, megfestette önarcképét is. 15 éves korában. Azaz első nyilvános bemutatkozása (mondhatnánk állandó kiállítása) 60 évvel ezelőtt volt. Akár adhattuk volna e tárlat mottójának is ezt az évfordulót, aminek alkalmából örömmel köszöntjük. Maczky Béla a forradalom alatt régi huszártársaiból megszervezte a nemzetőrséget. Mint annak parancsnoka és a forradalmi bizottság elnöke megakadályozta az esetleges lincseléseket, példás rendet teremtett. Köszönet helyett 13 évi börtönre ítélték, a vérbíró Major Tamás testvére volt. Maczky Leventét pedig jóakarói figyelmeztették, hogy változtassa meg a nevét, így lett Kő Pál. Portréját édesapjáról akkor mintázta meg, amikor az 1963ban kiszabadult a börtönből. Az arcbőr finoman élesre vágott redői, a szintre önmagába tekintő szemek utalnak a börtönévekre. Amikor elkészült édesapja festette ki, utána Kő Pál ráhelyezte annak régi katonasapkáját, s így lett a mű múltba és jelenbe tekintő sokszólamú kompozíció. Tisztelt Hallgatóim! Nem ejthettem szó minden alkotásról. Próbáltam a témák sokféleségére és azonosságára utalni, ami a kiállítás jellegét - mint az egymás gondolkodását ismerő emberek eszmecseréjét – megadja. Az alkotói képzelet szabad szárnyalásában, anyagában is mindig változó, más-más technikával, szemléletés kifejezésmóddal megvalósított művek barátságos társalkodásának vagyunk a szemlélői. És ha csak lélekben is, ebbe a szóváltásba, enyelgésbe mi is bekapcso-


111

lódhatunk a műtárgyak szemlélésekor újabb és újabb felfedezésekre téve szert. Annál is inkább, mert közös ügyeink tanúságtételei: szellemi és erkölcsi elkötelezettségűnkről, hitünkről, reményeinkről, történelmi múltunk bennünk építkező bizonyosságáról, szabadságunkról és szabadságvágyunkról, közösségi és magánéletünk felelősségéről és örömeiről – végül mindennek megőrzéséről. Mint ahogy az Angyalleány (Kő Pál) féltőn őrzi a kezében tartott gyertya lángját. * A meghívó egy kis vendéglátásra invitál bennünket. A sört 2-3 nekilendüléssel engedi le a szomjas ember a torkán, s ezzel már túl is van rajta. Nem tudunk ilyen hirtelen megválni a jó bortól, melynek külön-külön érezzük minden cseppjét, ízét, aromáját. Kívánom tehát, hogy amíg erre sor kerül, ízelgessék, kóstolgassák, ha úgy érzik simogassák ezeket a műalkotásokat olyan örömmel és lelkesüléssel, ahogy azokat Halasy Csilla és Kő Pál megalkotta. S kívánok, kívánunk nekik további kedvet, sok örömöt munkásságukhoz – mindannyiunk örömére. (A Velence-tavi Galériában 2015. május 1-jén elhangzott megnyitó szerkesztett szövege.) Jegyzetek: 1. Kő Pál: Belső tárlat. (Szerk. Dvorszky Hedvig és Turcsány Péter.) Kráter Műhely Egyesület, 1966, 32. lap 2. Bory Jenő. (Szerk. Péntek Imre, bev. Kő Pál.) Székesfehérvár, Árgus Művészeti Kiadó, 2001, 279 lap 3. A fal. 100 éve született Aba-Novák Vilmos festőművész. Vö. 1. jegyz. 32. lap 4. Verskarácsony 2002. Mai magyar költők karácsonyi ajándéka. (Szerk. Bella István, ill. Kő Pál és Halassy Csilla.) Bp., BEZA Bt., 2002, 228 lap 5. Wehner Tibor: Kő Pál, magyar szobrász. Bp., Méry Rátio, 2012, 192 lap

Halassy Csilla: Szarvasság

112


Halassy Csilla: Krúdy Gyula

Kő Pál: Judit Holofernes fejével

Halassy Csilla: Magyarországi Mária

Kő Pál: Móricz Zsigmond

Tartalomjegyzék Ars-vonások Gál Csaba Gál Csaba Tornai József László Zsolt Saitos Lajos Revák István Vári Fábián László Kulcsár Ferenc Féja Endre

Recommend Documents