Tartalom. Szabó László Dezső - Az alkotmányozásról, röviden...2. oldal. Szabó László Dezső - Gondolatok a népességfogyásról...2

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

1

Tartalom Cikkek Szabó László Dezső - Az alkotmányozásról, röviden ..........................................2. oldal Szabó László Dezső - Gondolatok a népességfogyásról......................................2. oldal Brátán Erzsébet - Miért nem szeretjük magunkat?.............................................4. oldal Brátán Erzsébet - Egy írás valóságtartalma......................................................... 5. oldal Győri Tünde - Mi rejlik „Erő” szavunkban?....................................................... 6. oldal Szilágyi Gergő - Hová süllyedünk emberek?....................................................... 7. oldal Szilágyi Gergő - Veszélyes szabadság .................................................................8. oldal Götli Kinga Réka - Újjászületés (a jelenkor újjászülető emberéhez) .................. 9. oldal Götli Kinga Réka - Spirituális messianizmus és a magunk Cethala ................... 10. oldal

Esszék M. Fehérvári Judit - Néhány gondolat Richard Wagnerről .................................11. oldal Szinay Balázs - Lebegés....................................................................................... 14. oldal Gősi Vali - Ülj mellém, megint...........................................................................16. oldal

Recezenzió

M Ű E L E M Z Ő P Á L Y Á Z A T V É G E R E D M É N Y É S A

Szinay Balázs - Illig-Weissgerber: Magyarok a kitalált középkorban ................. 18. oldal

Novellák Holcsik Szabolcs - Tetőn ..................................................................................... 19. oldal Endrész Ráhel - Az utolsó tanítás........................................................................21. oldal Mester Györgyi - A tenger ................................................................................... 22. oldal Mester Györgyi - Csörgősipka.............................................................................23. oldal Kapolyi György - A fekete özvegy .......................................................................24. oldal Kapolyi György - A Bohóc................................................................................... 26. oldal

Versek Gősi Vali, Korsós Ervin, Szakál Magdolna versei

H E L Y E Z E T T P Á L Y A M Ű V E K

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

2

Szabó László Dezső - Az alkotmányozásról, röviden Sokan túlzott merészségnek tarthatják, hogy nagyérdemű jogtudósok mellett én, az egyszerű polgár, a költő, irodalmár is kifejtem ebbéli gondolataimat – röviden, de szükségesnek érzem. A jelenlegi alkotmány az 1949. évi XX. törvényen alapul többször módosítva és kiegészítve. Az 1949-es alkotmány – ha nem tudnák – szovjet mintára készült. Az országban idegen megszállók tartózkodtak, az államhatalom teljes egészében a szovjetek kezében volt. Úgy hírlik, akkoriban a szovjet főparancsnok közölte, ha nem szavazza meg a parlament ezt az alkotmányt, akkor katonai erővel az összes fellelhető élelmiszert begyűjtik és elkobozzák. Ha ez igaz – de miért ne lenne az, ismerve az akkori körülményeket – akkor példa lehetett mindenki számára az ukrán holodomor! Ebből adódik, hogy ez az alaptörvény k é n y s z e r hatására született, tehát ab ovo: s e m m i s! Logikus, hogy akkor a jelenlegi alaptörvény legitimitása is jószerével megkérdőjelezhető. 1989-ben pedig a diktatúra törvényhozása szavazta meg a változásokat, és azok tulajdonképpen a leköszönő és a feltörekvő politikai elit paktumán alapultak és alapulnak minden nemzeti, népi felhatalmazás nélkül!

No, de ez csak egy kis logikus jogtörténeti játék volt részemről. Hozzáteszem, hogy a ma hatályos alaptörvény praeambuluma is tartalmazza, hogy a törvény ideiglenes. No, ha ezeket csak érintőlegesen is átgondolja az ember, nincs kétsége afelől, hogy most, mikor a hatályos jog lehetőséget ad az alkotmányozásra, akkor a felhatalmazottak miért ne tegyék meg? Fontos azonban, hogy olyan alkotmány szülessen – amely az ezeréves magyar történelemi értékrend fundamentumán nyugszik, kimondja, hogy Magyarország népének erkölcsi útmutatója a keresztény hit és erkölcs, amely kimondja, hogy lakóhelyétől, életterétől függetlenül minden magyar, aki annak vallja, tudja, hiszi magát, az egységes, oszthatatlan magyar nemzet tagja. A magyar alkotmánynak az egyetemes emberi, európai értékrend mellett ezeket is egyértelműen tartalmaznia kell! Talán ezek – többek mellett – a legfontosabb témakörök, melyeket a tanult jogtudósok majd szép formába, érthető nyelvezetbe öntenek majd. Kell, és szükséges az alkotmányozás! A mai legitim, a választók által meghatalmazott többség kötelessége és feladata egy új, magyar alaptörvény, az ALKOTMÁNY megalkotása. Szabó László Dezső

Szabó László Dezső - Gondolatok a népességfogyásról A legutóbbi felmérések és statisztikai adatok ismeretében láthatjuk, hogy a népességfogyás Magyarországon tragikus mértéket és sebességet ért el. E helyzet és állapot kialakulásának okait vizsgálva egyszerű logikai alapon mindenki számára világos, hogy a népességfogyás folyamata a korábbi évtizedes politikájának baljós eredménye. Ez a politika vezetett a mai tragikus helyzet kialakulásához. Nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalom, az állam beavatkozására van szükség ebben a kérdésben. A népességfogyás és a népességen belüli kormegoszlás kedvező arányinak negatív irányba történő eltolódása komoly gazdasági problémát is okoz. Gondoljunk a munkában aktívak és inaktívak arányára. Azt is könnyű belátni, hogy a kérdés megoldása nem megy egyik napról a másikra. Igen összetett, és egymással összefüggő kérdéseket kell rendezni, és ezzel egyidejűleg célirányos, egymásra épülő intézkedéseket kell hozni. Mik lehetnek a probléma megoldásának eszköze, me-

lyek, ha nem is azonnal, de hatékonyan és hosszú távon alkalmazva megfordítják a fogyási tendenciát. Az egyik ilyen fontos eszköz a családok, a gyermekvállalás támogatása a családi pótlékkal, adókedvezménnyel, tanulmányi támogatásokkal. Felvetődik azonban, hogy ez és az ehhez hasonló gazdasági ösztönzők, támogatások elegendőek-e? Megoldja-e ezt a vitathatatlanul bonyolult rendszert a támogatások sokfélesége? Nézzük egyrészről a fiatal nők anyaságvállalási kedvét. Ma a 20-30 éves nők szülési szándéka nemigen jellemző, az első szülések ideje kitolódott. Különösen a dolgozó, középosztálybeli diplomás és nem diplomás nők körében figyelhetjük ezt meg. Divat lett a szingliség, mint a független nő jelképe. A mindenek feletti karrierépítés igénye háttérbe szorítja a gyermekvállalást, vagy olyan terheket ró az anyákra, melyet csak egészségük, lelki állapotuk rovására tudnak elviselni. Az anyagilag kiegyensúlyozott körülmények között élő családokban mennyi ideje lehet a dolgozó

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

anyának és apának a gyermekekkel való foglalkozásra, a közös programokra, együttlétekre, mely a felnövekvő generációk számára alapvetően fontos? A gyermek személyiségét, testi és főleg lelki fejlődését egészen az iskolás korig alapvetően a család és ezen belül a szülők, az anya személye határozza meg. Az olyan családban, ahol a gondoskodás abban merül ki, hogy a gyermeket anyagi oldalról jól ellátják, többségében nem sikeres, egészséges szellemi, lelki, jellemi tulajdonságokkal kevésbé rendelkező ifjak nőnek fel. Előtérbe kerül annak elfogadása, hogy a materiális javak a legfontosabbak, és ezek megszerzése a fő feladat. Kialakulhat egy kizárólag individuális ösztönt hordozó embertípus, aki aztán a gátlástalan haszonszerzés ideológiája mentén rombolni képes saját magát és a társadalmat is. Mi lehet itt a megoldás? Az alapvetően bonyolult kérdésre a válasz sem lehet egyszerű, számomra mégis az. Olyan gazdasági „ösztönzőket” kell alkalmazni, melyek a főállású anyaság fogalmát materiális alapokon is behozza a köztudatba. Mit is jelent ez? A főállású anyaság intézménye például azt jelentheti, hogy az az anya (család), amely minimum három gyermeket nevel, ott ezért a gyermekvállalásért a családi pótlékon kívül folyamatosan premizálva legyen, és az anya (apa) részére az ezzel töltött évek egy része (egésze) része lehessen a munkában eltöltött, nyugdíjba beszámított éveknek. Gondolni kell a szülők továbbképzési lehetőségeire is a „nevelési” időszak alatt. Jó eséllyel lehet a távmunkába bekapcsolni a gyermekeiket nevelő szülőket. Tudom, hogy ezer és egy akadálya van mindennek, de ezer és egy megoldás lehetséges és szükséges, mely ténylegesen hivatásként tekintene az anyaságra, a gyermekvállalásra. A közgazdászok szociológusok, népességkutatók feladata rövid úton kidolgozni egy olyan átfogó, részenként megvalósuló megoldást, melyek a gazdasági lehetőségek kidolgozásával végre is lehet hajtani. Ez a folyamat nem valósítható meg rövid távon teljes egészében, hanem súlyozott lépésenként, fokozatosan, de határozott következetességgel. A 21. század emberére, családjaira, édesanyáira soha nem látott kihívásokat terhel. E terhek elviselésére, enyhítésére hivatott a széles közösség, a társadalom egésze – az állam. 2. Úgy kell jövőnket építeni, hogy ne csupán az adósságcsapdából, de a demográfiai csapdából is ki tud-

I. évf. 1. szám

3

junk szabadulni. Ennek eredményét a mai felnőtt generáció nemigen éri meg, de tenni érte a nemzet iránti kötelezettsége okán. Ki kell alakítani, modellezni e stratégia mentén egy optimális családmodellt, melyet határozott módon preferálni kell. A jövő elsődleges letéteményezése a már megszületett gyermekek és ifjúság, és ezek gyermekeinek „kezében” van. Hogy ez a „kéz” hogyan fog működni az elkövetkező évtizedek során, az a ma élő társadalom tagjain múlik. A magunkban rejlő, az évszázadok tragédiái során mindig előretörő elemi életigenlés szinte genetikai adottságai azok, amelyek felemelhetik fogyatkozó népességünket, nemzetünket, ha ezt kihasználva teszünk is érte.

Forrás: blikk.hu

Forrás: hirado.hu Szabó László Dezső

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

4

Brátán Erzsébet - Miért nem szeretjük magunkat? Talán csak néhány éve szembesültem azzal, hogy nem szeretem önmagam, nincs önbizalmam... Persze nem is tudtam, hogy szeretni kellene, hiszen egész életemben ott voltak a példák előttem, amit másokon láttam, másoktól hallottam: „Ez egy önimádó… öndicséret büdös… öntelt… beképzelt… önhitt… csak önmagát fogadja el, csak önmagát szereti… azt hiszi, csak ő van a világon… túlteng benne az önbizalom… vajon miért hiszi, hogy ő tökéletes? Stb.” Nos, ilyen neveltetés után ki merné önmagát tökéletesnek képzelni? Azt hittem, bűn önmagam elfogadni, szinte ki sem merem mondani… önmagam szeretni… juj! Nem beszélve arról, hogy már kicsi gyermekkorban, a nevelésünket megkezdik azzal, hogy nézd meg milyen ügyes a Pistike! Látod, ő szépen tud enni, nem eszi le a ruháját! Látod, ő milyen jól tanul? Látod ő mennyire fegyelmezett? Látod, hogy vigyáz a ruhájára? Mindig elénk állítanak valaki mást példának… Ezzel bizonygatva, mások jobbak, szebbek, ügyesebbek, kialakítva bennünk a kisebbségi érzést… Miért? Miért állítják mindig példának elénk a másikat, hogy mi azt higgyük, rosszabbak vagyunk, mert mindig csak más lehet okos, csak más lehet szép, csak a másik a csinos, csak a másik a jó… Miért? Ezeket mind mi találtuk ki, hogy legyen előttünk példa, akit, amit követhetünk! Lám, lám, és ott a rengeteg reklám, a manökenek, a színészek, kik mind példaként állnak előttünk! Sehol egy fölösleges zsírpárna, sehol egy rossz fog, egy kósza hajszál, mert még azt is egyenként ráncba szedik! Hát igen! Mindenki más tökéletes, mindenki más szép, és jó… Csak mi vagyunk „rosszul” tervezve… Túl alacsonyra sikerültünk, túl vastag a lábunk, vagy túl vékony, túl sok a súlyfeleslegünk, túl soványak, túl magasak, túl szélesek, túl körték, túl almák, túl férfiasak, túl kicsi, vagy túl nagy a fülünk, nem szépek a körmeink, szőrös a lábunk, túl nagy az orrunk, vagy túl kicsi, lapos, vagy széles, göndör, vagy éppen túl sima a hajunk, túl nagyok, vagy kicsik a fogaink,… és még sorolhatnám tovább… Ó! Egyáltalán nem hasonlítunk a plakátfiúra, miért pont nőnek, vagy miért éppen férfinak születtünk? Miért öregszünk, miért nem vagyunk gazdagok? (gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha mindenki szép, okos, örökké fiatal, és csúcs gazdag lenne, na meg persze egyforma, hiszen egy elfogadott képre kellene hasonlítani, aki TÖKÉLETES!) Ha pedig túllépünk a testi „hibák” taglalásán, akkor

előkerül a bezzeg a másik milyen szépen tud festeni, rajzolni, varrni, írni, alkotni, építeni, milyen ügyes, kreatív, mi miért nem vagyunk olyanok? Miért? Miért? Rengeteg kérdés feszít belülről, amelyekre nem találjuk a választ! Minden esetre egyáltalán nem fogadjuk el magunkat, mert képesek vagyunk a legapróbb részleteken is kiakadni! Így nem is lehet elfogadni, szeretni önmagunkat, főleg addig nem, amíg a testünkkel azonosítjuk az egész létünket, meg mindig másokhoz hasonlítjuk! Ha pedig mi nem szeretjük magunkat, hogyan várhatjuk el másoktól, hogy szeressenek minket? Szörnyű, hogy a ma emberének a szeretetet keresnie „KELL!” Önmagában, és a világban… Ahhoz, hogy sok- sok év önmarcangolás után az ember újra tudja szeretni önmagát, bizony el kell telni egy kis időnek, mire megérti, nem csak a teste létezik. Valamilyen szinten mindenki tudja, hogy van lélek is, de ennyivel ki is merül a gondolat, hisz a lélek szemmel nem látható, kézzel nem fogható… Ha elfogadjuk, hogy szellemi lények vagyunk, akik itt a Földön emberi tapasztalatokat szereznek, már könnyebb a helyzetünk. Érdemes feladni eddigi hiedelmeinket, a belénk nevelt tradíciókat, az eddigi hitünket teljesen át kell alakítani. Fogadjuk el, hogy most ebben a testben pontosan olyanok vagyunk, amilyennek lennünk kellett! Most ezt a tapasztalatot érdemes megszereznünk. - Kihez kell hasonlítanunk? - Kihez, vagy mihez képest? - Önmagunkhoz képest! Ezek vagyunk! Ez vagyok én, és csak önmagamnak érdemes megfelelnem. A saját elvárásaimnak, a saját életemnek, amit önmagamtól várok el, csak annak kell megfelelnem! Nézzünk csak meg egy érintetlen civilizációt, amit mi primitív népnek hívunk! (Talán még akad ilyen a bolygónkon…) Ők az édenkertben élnek, amíg mi el nem rontjuk őket a „civilizációnkkal”. Meztelen járnak, ahogyan az Istenük megteremtette őket. Milyen Isten? Ki az istenük? Kérdezgetjük ilyenkor. A természet az istenük, a Nap, a Hold, a Föld, a fű, a víz, a falevél, az eső, mindenben őt látják, a Természetet. Számukra ismeretlen a bűn fogalma, nem ismerik az erényt, a jót, a rosszat. „Csak úgy” léteznek, örülnek az életnek, minden egyes pillanatnak, minden egyes percnek. Meg sem fordul a fejükben, hogy nem olyannak kellene lenniük, amilyenek. Élvezik az esőt, a szelet, a füvet, a fát, élnek, ÉLNEK!

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

Hogyan élnek? Boldogan! Övék a legnagyobb boldogság! Nem számít a tudás, a civilizáció, nem foglalkoznak fölösleges színházzal, csak ÉLNEK! Nekünk komoly erőfeszítésünkbe kerül, hogy lelkünkben felismerjük ezt a felhőtlen boldogságot, a feltételek nélküli szeretetet minden iránt, nemcsak az élő, az élettelen dolgok iránt is. A megbocsátást, a feledést, a múlt elengedését. Nézzük meg őket, amint nem „gondolkodva” a tökéletes MOST- ban léteznek a legnagyobb földi boldogságban! Vajon mi, a ma embere, a civilizált, tanult emberek, mikor tudunk eljutni, vagy visszajutni ehhez a tökéletességhez, ehhez a boldogsághoz, elfogadáshoz? Ehhez a felismeréshez? Ehhez a világossághoz? Mikor tudjuk felhőtlen boldogsággal, odaadással ma-

I. évf. 1. szám

5

gunkba szippantani a friss levegőt, és átadni magunkat teljes odaadással a létezésnek? Csak a létezésnek, csak a most pillanatának? Csak úgy, csak boldogan élvezni minden pillanatot, örülni mindennek, mindenben a szépet látni? Mindent elfogadni? Mikor? MIKOR? A válaszok bennünk vannak! Senki más nem tud felelni a mi saját kérdéseinkre… Azt hiszem, én már láttam ilyen embert… Meglátszik rajta kívülről is, látszik a szemében… A nyugalom, a megadás, a feladás, a hála, a boldogság, a hit, a tudás, a mindent tudás, a mindent elfogadás, a szeretet, a

Brátán Erzsébet - Egy írás valóságtartalma Először is kezdjük ott, hogy minden írással lehet vitatkozni, egyik sem szentírás, nincs kőbe véshető mondandója, mert egyrészről mindegyik visszatükrözi az író elképzelését is az általa érzékelt valóságról, közös illúzióról, múltbeli tapasztalatain keresztül, másrészt a közös tudat, és tapasztalás is folyamatosan változik. Jómagam általában a hétköznapi emberekről írok, akikkel kapcsolatban vagyok, akik között élek, és magam is az vagyok. (Létezésemmel bizonyítom, hogy bárki, akárki képes lehet bármire, ha el tudja hinni, és hajlandó érte tenni!). A megfigyeléseimet meglehet, saját szemszögemből vetem papírra, de valós tényeken alapulnak, azon, amit ebből a közös álomvilágból le tudok szűrni a tanultak alapján, és azokhoz viszonyítva a helyzeteket. Írhatnék előttem már százszor megfogalmazott dolgokról, de azok nem a saját tapasztalataim lennének, és csak szajkóznám azt, amit más mondott. Az már igaz, hogy érdemes tanulni, kutatni, mielőtt megszólalunk, de ebben minél magasabbra jutunk, annál biztosabban tudjuk, hogy itt a Földön ezzel az ésszel, aggyal, vagy mondjuk ki nyugodtan, emberként, emberi mivoltunkban mindent nem tudhatunk. Csak igen keveseknek adatik meg, hogy eljussanak olyan szintre, mint Buddha, vagy a hozzá hasonló megvilágosodott létezők. Nem állítom, hogy nem lehetetlen, de valójában még nem sok hozzá hasonlóról tudunk. Az ébredésnek, és a megvilágosodásnak is számtalan fokozata van. A környezetemtől számos mondandómra azt a választ kaptam, nem lehet mindenki indiai guru, tibeti láma, tanító, vagy megvilágosodott mester. Szerintem, lehet

ne, de ez mindenkinek a saját hitén, hozzáállásán és képességein múlik. Mivel, mint már sokszor írtam kedvenc mondásomat Buddhától, hogy a gondolataink eredményei vagyunk, hát azok vagyunk, amit el tudunk hinni, vagy inkább azok, amit biztosan tudunk önmagunkról. Sokan ébredeznek manapság, de még mindig túl erős az évezredes közös múlt hatása, miszerint a tömegek senkik, alacsonyabb rendűek. Ki vagyok én, hogy ezt merjem gondolni magamról? Még gondolni sem merik, nemhogy hinni, tudni merni! Pedig minden egyes sejtünk tudattal rendelkezik, mindegyik önmagában is olyan, mint egy galaxis, azaz a hatalmas űrben lebeg egy 0,001 %-nyi kis atommag, amit tovább bontva felfedezzük, hogy maga is egy résznyi alapenergia. De mi az energia? Rezgés, fény, vagy hang, a frekvenciája pedig attól függ, hogy mit testesít meg. Hát ebből állunk! (Fényemberek, szellemi lények vagyunk, minden sejtünk átitatva a léttudattal, mégis, minek tartjuk magunkat?) Ekképp elhihető, hogy a tudat teremti meg az anyagot, amit pillanatról, pillanatra meg is tesz. Mire leírom, már más vagyok, mire olvasod, megint más, mert folyamatosan haladok az időben, akárcsak te. Folyamatosan megteremtem anyaglétem anyagi jelenem számára. Visszatérve az írások igazságtartalmára, és a „hétköznapi emberekhez”, ők vannak többen, és sokan bukdácsolnak, tévelyegnek az úton, mert a hitüket alaposan sárba tiporták, megtépázták az évezredek. Nehezen hiszik el, hogy magasan fejlett szellemi lények, akik szabadon azt tehetnek, amit akarnak, a határ a csillagos ég, és még az sem. Ilyenkor előjön-

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

6

nek azzal, hogy nem tudom kifizetni a villanyszámlát, a lakbért, a rezsit, nincs mit ennem, éhbérért dolgozom, és még örüljek, hogy legalább van munkám. Valóban, ennyire földhöz ragadtan az anyagi világban gyökerezve, és a mélységben tobzódva elég nehéz felismerni az eredendő önvalót. Az elmét folyamatosan lekötik az ilyen és ehhez hasonló aggodalmak, félelmek, kétségek, ami tovább fokozódik a még több hasonló élménnyel, és akkor mi a válasz? – Ugye, megmondtam! - Ezáltal kevés kozmikus energia jut el az étertestbe, és így az ember mind jobban elmerülhet az anyagi világ nyújtotta áligazságokban, csak abból a szemszögből érti meg, próbálja megérteni a dolgokat. Brátán Erzsébet

Győri Tünde – Mi rejlik „Erő” szavunkban? Mi is az erő? Milyen ember az erős? Mi a különbség férfi és női erő között? Mi a közös az erő és az erény szavak között? Aki erős az erényes is, vagy az erényes inkább már női minőség erejéhez köthető? Valószínűleg igen. A férfi becsületes az asszony (ég és a ház királynője a sumérból levezetve asszan) erényes. Ezek szerint kell lennie valamilyen erkölcsi tartásának is annak, aki erős. Szavaink összefüggések láncolatait alkotják és a szó mágia, vagyis az erő bölcs alkalmazása. És még sorolhatnám a kérdések sokaságát, engem ugyanis lenyűgözött az erő miben léte szavaink öszszetettsége, mélysége. Egyáltalán tudjuk, hogy mit is beszélünk? Én néha elgondolkodom rajta. Nos az ERŐ egy ér-(er)dekes szavunk, mert ami ered, az kerek – meséinkben is kerek erdő van feltűntetve, az erdő mindig kerek, azaz ered –, mert körbe veszi az embert aki benne tartózkodik; és ezt több nyelvészeti tanulmány is alá támasztja, valamint az analógiás gondolkodásunk szintén. A nyelvészetben a d,b,p és k felcserélhető és így lehetővé teszi, hogy jobban megértsük nyelvünk összefüggéseit. Az ER gyök valaminek a kezdetére, ősére utal – arra amiből lett, kerekedett, eredt; de mi is eredt? – Az ERŐ, ami egy. A kerek = kör alakú 2D–ben és 3D–ben gömb, de a lényege, hogy elindul és megtesz egy folyamatot/ fejlődést, majd visszatér önmagába, önmagához. Minden formát magába foglal.

Az erő dinamikus mozgás, ok okozat néha cselekvő nem cselekvés. Sok részre bontható, de végül mégis csak Egyről beszélünk. Az erő= energia=fény=rezgés. Isten=egy=AZ=IZ Egy kis kerekítés, eredítés a szavakkal: Er - erő - erős - eres - erősd - eresd - erdő - erőd ered - veres - keres - ereszt - kerek - erek - berek terek. Erődítmény=erőd=vár – és itt megjegyzem: egy következő írásban majd kitérek, arra, hogy a vár szavunk meggyezik a várral. Eredet - kezdet - Ősiség. Ér - Érés - Érd - térd. Ér - folyam=áramlás, patak. Végtelenségig lehetne sorolni. Mind olyan szavak, melynek van kezdete, vége, folytonos és fejlődésre utal, de kerek egész is egyben. A szavak, hogy kör - ker - kér - kar – kir, mind ugyanazon tulajdonságra vezethetőek vissza: a kerekségre. Van izom erő , van lélek erő, élet erő, ami azt jelenti, hogy erő nem csak az izmokban van. Az erő köthető még a hithez, ami egy ősbizalom, ami erőt ad ahhoz, hogy mindig fel tudjunk állni a megpróbáltatásokból és tovább tudjunk haladni és meg is érkeztünk a lélek és szellem erejéhez. A lélek és szellem ereje az, ami átható és kisugárzó amit más szóval karizmának (rendkívüli képesség, ami egy természetfeletti adomány) vagy karizmatikusnak is szoktunk mondani. Vagyis olyan embernek, aki a lelkén, szellemiségén keresztül hatni képes. A

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

lélek ereje a tudatosságában lakozik. A tudatosság pedig tudás, vagyis inkább bölcsesség, ami egy összetett dolog , mert van benne elméleti gyakorlati és tapasztalt, megélt tudás. A tudás hatalom és felelősség. Felelősség a tetteidért és másokért is. Felelősség felerősödés - megerősödés. A vezető (király, vezér,) azért képes vezetni, mert képes a rá háruló terhet, felelősséget cipelni és az emberektől kapott figyelem energiát működtetni egyszerre – adni és kapni, áramoltatni magán keresztül az energiát, különböző élethelyzeteket megoldani; döntést hozni.

I. évf. 1. szám

7

Az előbbi eszm futtatás szeretném még folytatni ;miszerint az erő=energia=fény=rezgés és az ERŐS= az erő őse = az erő kezdete=az egy kezdete=SZER=Isten =EGY. Folyt. köv. Győri Tünde

Szilágyi Gergő - Hová süllyedünk emberek? Jelen van a reggeliző asztalnál, elkísér a munkahelyre, vagy akár beül velünk az iskolapadba, de még a gondolatainkba, tudatunkba is beférkőzik. Igen. A Való Világról beszélek. Ha belegondolunk, bizony beláthatjuk, hogy valóban egész hetünket végigkíséri a milliókat képernyő elé ültető műsor. Ha akarnánk sem tudnánk elmenekülni a hamarosan ünnepelt celebbé váló Szandika, Béci vagy Alekosz elől. Hogy miért? A válasz mérhetetlenül egyszerű; lépten-nyomon ezzel vannak tele az újságok, valamint az esti TV műsorok is előszeretettel tűzik képernyőre a műsor legfontosabb eseményeit, vagy éppen titkosan fűződő szerelmi szálait. S hogy miért fognak celebbé válni ezek az emberek? Nézzük csak meg a korábbi évek hasonló kaliberű formáit. Valamennyiük főzőműsorokban, vagy különféle buta vetélkedőben tetszeleg, akármi is legyen az, nem számít. A lényeg a még nagyobb ismeretség, na meg a pénz. Éhes kutyák módjára fogyasztunk minden „maradékot”, amit elénk tesz szerető gazdánk, a média. Első hallásra talán súlyos szavak ezek, de ha kicsit a dolgok mögé nézünk, beláthatjuk, hogy valóban robotokként hajtunk fejet a TV monopóliuma előtt. Az már eszünkbe sem jut, hogy az este kezdetével váltsunk egymással pár szót, mert hisz nemsoká kezdődik a Való Világ, és a megbeszélni való dolgok várhatnak holnapig is (amiből aztán – mondanom sem kell – semmi nem lesz). Sajnos – és nem csak mi, magyarok, hanem – szinte az egész világ, az életszínvonal-megszállottság melléktermékévé vált, s tátott szájjal várja a legrosszabb falatokat is, csak laktasson és persze gyorsan, nem számít, hogy amit „bekebelezünk” az nem tápláló, (építő) hisz ma már nem ez a trend. A TV elhiteti velünk, hogy arra van szükségünk, hogy szavazzunk, és mentsük meg kedvencünket a kieséstől. Sőt. Arra biztatnak minket a

mindig mosolygós műsorvezetők, hogy ne hagyjuk, hogy aktuális kedvencünk párbajozzon, meghagyva ezzel a kiesés lehetőségét. S mi, mint idomított állatok, engedelmeskedünk is, s már küldjük is az sms-t, vagy akár többet is. Nem vesszük észre, hogy időközben elsikkadunk a lényeges dolgok felett, és rengeteg időnket emészti fel, hogy végighallgassuk kedvencünket. Igen ám. De mi a helyzet, ha valaki valamilyen okból kifolyólag lemarad egy adásról? Mi sem egyszerűbb ennél! Csak felkattint a netre, ahol azonnal megtalálhatja az előző napi felvételeket. S a hőssé avatott celebekről naponta futószalagon megjelenő, mondva csinált pletykákról már szót sem ejtek, amik szintén erőteljes alázattal szolgálják a népbutítást, valamint a pillanatnyi szavazat állásokról, melyek láttán felmerül bennünk a kérdés, hogy valósak-e? Gondoljunk csak bele! A mindennapi egyszerű emberek igénye arra korlátozódik, hogy két vadidegen miként létesít egymással nemi kapcsolatot 3 nap után egy villában…? Persze, a munkából hazaérkező fáradt szülő kikapcsolódásra vágyik, ahol nem kell gondolkodni, csak bámulni a képernyőt, s ennek a Való Világ tökéletes bázist biztosít. A másik probléma az, hogy sorra tűnnek el az értékes, tartalmas műsorok a csatornák adástervéből, hiszen, ha valami már elgondolkodtat, és persze nem hoz akkora bevételt a nézettség, akkor arra már nincs igény, s lássuk be, 2011ben is a pénz az uralkodó vezéreszme. Kinek van szüksége egy fárasztó nap után egy mély, nemcsak a felszínt karcoló műsorra? Észbe kéne kapnunk, mielőtt még az egész agyunkat ki nem mossa a média, s míg még különbséget tudunk tenni az igazán fontos és az üres, bugyuta műsorok között. Szilágyi Gergő

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

8

Szilágyi Gergő - Veszélyes szabadság A kamaszkor egy olyan állapot, amikor a fiatalok úgy érzik, lehullanak a korlátaik, és bármit megtehetnek. De vajon kinek jó ez? Hol van a határvonal, amit nem kellene átlépniük? Bevallom, amikor a West Balkános tragédia már egy hete volt napirenden az esti híradókban, kicsit kezdtem besokallni. Mélyen megrendített a tragédia, de kissé túlzásnak éreztem, hogy miért kell ezzel ennyit foglalkozni. Aztán egyszerre mindent másképp kezdtem el szemlélni. Hogy miért? Azért mert belegondoltam, hogy ha nekem jelen pillanatban lenne gyerekem, akkor ugyanúgy ő is lehetett volna az egyik áldozat. Hajlamosak vagyunk egy-egy ilyen tragédiára legyinteni, s azt gondolni, a mi gyerekünkkel nem történhet meg ilyesmi, pedig ez koránt sincs így. Felmérések igazolják, hogy egy szülő átlag napi 30 percet beszél a gyerekével. Ez az adat megdöbbentő, de igaz. Úgy vélem a szülők és gyermekeik közötti kommunikáció mérhetetlen hiánya nagyban hozzájárul ahhoz, hogy idáig jutottunk. A kamaszok úgy érzik, eljött az ő idejük, amikor lehull róluk az ártatlan gyermekkor, és végre kipróbálhatják magukat minden, általuk jónak vélt dologban. Sajnos ilyenkor hiába mondja a szülő, hogy ez vagy az nem biztos, hogy gyermeke javára válik; ebben az életkorban ugyanis a dolgok saját magunk által való megtapasztalása a „divat”. Azt hiszik, hogy mindent tökéletesen tudnak az életről, és kockázat nélkül vágnak bele mindenben. Valójában azonban csak azt hiszik, nem kockáztatnak. A tét ennek ellenére óriási, de ezt akkor még nem tudják felfogni. A fiatalok ebben a stádiumban szívesebben töltik az időt barátaikkal, mint a szüleikkel, ami valahol természetes; ebben az életkorban kezdi el őket jobban érdekelni a másik nem, és még sorolhatnám. Azonban azért veszélyes ez a fajta szabadság, mert nincs mellettük senki, aki meg tudná győzni őket arról, hogy mi az, ami épülésüket szolgálja, és mi az, ami negatívan hathat ki további életükre. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez a szabadság egyfajta „börtön”, amiből nem tudnak szabadulni, s aztán jönnek a bulik, az alkohol, a drogok, és máris megérkeztünk a január 16-ai eseményekhez. Sokan ebben az életkorban még nem tudnak felelős döntést hozni, és akarvaakaratlan is besétálnak ebbe a „csapdába”. Itt jönnek a képbe a szülők, akikre ezen a téren óriási felelősség hárul, hogy gyermekeiknek megpróbáljanak helyes utat mutató irányelveket adni, hisz ők azok, akik legközelebb állnak csemetéikhez. Mindez azonban kevés az üdvösséghez. Döntő szerepe van annak, hogy a gyerek is nyisson a szülei felé, és pró

bálja megkeresni a kompromisszumot, mert enélkül nem működik a dolog. Igen ám, csakhogy ez nem olyan egyszerű, amikor a gyerek úgymond a második dackorszakát éli, és mindenért lázad, akár tetszik neki, akár nem. Nem látja be, hogy a szülők csak a javát akarják, és próbálják átadni azokat a tapasztalatokat, amiken hajdanán ők is átestek, valamint megkímélni azoktól az esetleges sérelmektől, amiket ők is elszenvedtek anno. Tény, hogy a szülők nagyon nehéz helyzetben vannak, amikor utódaik átlépik a kamaszkor küszöbét. Irdatlan nehéz dolog jó szülőnek lenni, főleg ebben a mai felgyorsult, pénzközpontú világban. Vajon van a gyereknevelésre valamiféle recept, ami hatékonynak bizonyul? Vagy ez is olyan, mint amikor valaki egy új süteményt akar sütni, és csak négy öt próbálkozás után tudja olyanra elkészíteni, hogy feltálalja a vendégeknek? Nehéz kérdések ezek. Egy valami azonban biztos. A kitartás csodákra képes.

Forrás: babble.com Szilágyi Gergő

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

9

Götli Kinga Réka - Újjászületés (a jelenkor újjászülető emberéhez) Mindennapi életünk mókuskerékben pörög. Mi hajtjuk, s hisszük meggyőződéssel, hajtatják velünk. Abból kiszállás nem lehetséges. Nincs kitekintés, nem is mernénk, mert megrettennénk, mivel/kivel találnánk magunkat szembe. Magunkkal. Önmagunk félelmeivel, korlátaival, hiedelemrendszerével. A létbizonytalanságunk már-már biztonságos kapaszkodóvá válik. A nincs lesz a van állapota, kívül és belül. Képesek vagyunk-e mégis megállni és kitekinteni, vágyjuk-e a fejlődést, hogy valódi önmagunkká válhassunk? Vállaljuk-e a fájdalmas szembesüléseinket, kívánjuk-e, hogy az igaz éltessen, bármi legyen is az, és legalább magunkat ne csapjuk be? Tudjuk-e, mi az igazi mérték, vállaljuk-e? S vállalásunk, hoz-e cselekvést? Szívünkből, lelkünkből, testünkből akarjuk-e, hogy hamvainkból újjászülessünk, egy új éledő, ébredő létezőt teremtve, s forduljon eképp jövendő világunk? Szeretnénk-e? Saját belső értékeink parlagon hevernek, nem lelünk rájuk, s mások sem teszik, talán szükségünk sincs mellőzött kincseinkre. Lassanként, ha voltak is, veszendőbe mennek. Ne hagyjuk! Kutassunk, keressünk, bontsuk vissza szaladó mindennapjainkat a jelen megélt pillanatára. Nézzünk magunkkal, igaztalanságainkkal szembe, döntsük le hamis falainkat. Új, tiszta alapokat állítsunk, s kezdjük újra az építkezést. Ne féljünk látszólagos kapaszkodóinkat elereszteni, a fájdalmakat újra megélni. Ne féljünk! Hagyjuk, hogy ítéletet hozzunk magunk felett, mit hibáztunk, mit vélünk annak, s eresszük szabadon őket. Ami volt, hát megvolt, akkor többet és jobbat nem tehettünk. A bírálat, s az ítélet amúgy sem a miénk. Most van itt az idő és a lehetőség a fordításra. Újjászületésünk megragadható pillanata….

ményt, új lángot lelkedbe, hogy el ne tévedj, hogy másokat segíts, ha megerősödtél és szavad hitelessé vált? S ha minden romba is dőlt, s a romok között csak egy virág nyílik, lennél-e Te, hogy ápolja, védje? Nyitnál-e új virágzó kerteket? Hamvakból… Ne félj létezőként élni, s megélni, bármit hozzon a sors, Te játszd jól és igazul a játékot, szüless újjá! Belső kincsed érték. Mérték. Lelj hát rá, bármennyi szenny, s fájdalom fedje. Keress! Szeress! Sírd el könnyeid, míg a Világ pusztul. De Te építkezz, magadból, lelkedből, szívedből. Forrásodból. Kérj, s adatik! Fogadd el, adj Te is! Építsd újra az elszakadó szálat ég és föld közt benned. Te légy az, akit összekovácsol az élet a létezésben, s itt a jelenben. Tudásod szétszaggatott darabjai lassanként összeállnak. Megélésed legyen az öröm pillanata! Tudd, ha bármi elveszik, annak mennie kell, búcsúzz, szeresd, engedd. Hagyd, hogy új kapuk nyíljanak neked. Hallgass magadra, kincset érő önvalódra, kire a forrás örökké ragyog. Élj, létezz, szüless újjá! Itt… Magadért megteszed? Döntésed tiéd, s legyen úgy, miként azt szívednek szabad.

Ezer tömlöc vetne a mélyére, s mi mégis a legmélyebbiket választjuk, saját börtönünket. Pedig szabadulásunk kulcsa nálunk van. Valódi létezésünk gyökere nélkül merre sodor az ár? Ha ébresztőt fújok, akarsz-e ébredni magadért, szabadságodért, akarsz-e magad megváltójává válni, megérezni a kegyelem állapotát, mely a forrásból ismét hozzád ér és átölel, megtart és szárnyat ad, re-

Götli Kinga Réka

Cikkek

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

10

Götli Kinga Réka - Spirituális messianizmus és a magunk Cethala A spirituális messainizmus a jelen korban kijelölhet olyan személyeket (vagy inkább magukat jelölik ki?), akik vállalják, hogy bűneinket kimondva, azoktól megszabadítanak minket. Hiszik, cselekszik. Hiszen „lehozzák az információt”, az csakis helyes lehet, és a jót szolgálja. Aki pedig szabadulni vágyik, szinte feltétel nélkül elfogadással él. Túl nagy lett már a belső feszültség, a bizonytalanság. A feloldozás igénye megjelenik. De kérdem én, hozhat-e más igaz feloldást varázsgömbökből, lehozott információk, ingák, kártyák által, ha nem magunk járjuk végig eme ránk szabott göröngyös utat, annak minden mozzanatával, mely hitünk által, vagy tévelygésünkből adódó belső feszültségünkből, s az igazság kereséséből belőlünk fakad. Vagy oly nagy lett hitetlenségünk, hogy már minden kapaszkodóval élünk, mi elénk sodródik? Elmondják, vétkeztünk, bűnben élünk, elfordulásunk miatt nem látjuk Istenünk. Visszafordulásukhoz más, közbeiktatott személyre és közvetítésére van szükségünk. Ők kimondják, mit tegyünk, mi pedig megcselekedjük. Megjelenik bennünk a friss és tiszta vágy, hogy így legyen, hiszen lehetőséget kaptunk rá, itt és most, de ugyanakkor a félelem is felüti a fejét, hogy képesek vagyunk-e ezt megtenni, nem túl nagy-e a kimondott bűnünk. A vágy és a félelem új szakadásokat hozhat. A megváltás oltárán minden megjelenik: az új, igyekvő és hittel élő, e feladatra kijelölődött, útmutató „papok”, a bűneink, erényeink, a szívünk vágya és kívánalma, hitünk, reményünk, függőségi rendszerünk. De megmérjük-e igazán magunkat szembesüléseink által, s vállaljuk-e a Forrásból fakadó valódi megmérettetésünket és elszámoltatásunkat mások közbeiktatása nélkül. Elhisszük-e, hogy szívünk kérése alapján, tiszta szándékból ez amúgy is megtörténik. Vagy hisszük, hogy bűneink végképp felemésztenek, ha nem a más által kijelölt úton forgolódunk. Megjelenik- e bennünk az igaz elszánás, hogy magunk is képesek vagyunk a Kapcsolatra a fönnebbvalóval, hisszük- e, hogy minket is meghallgatnak a „felsőbb fórumokon”, s nem csak azokat akik a földről értünk lépnek kinevezett lélekmentő hivatalaikból a jó érdekében? Vállaljuk-e a ránk szabott megmérettetést és próbatételeket magunkért, önként, melyek hétköznapjainkban szinte észrevétlen is ránk köszönnek. Észreveszszük-e, megcselekedjük-e, vagy függőségünk egy másik megváltó rendszeren alapul, olyanon, amit készen kapunk kívülről. A szív kapuja nem bennünk nyílik-e? Nem vitatom, hogy a segítség létező, de vajon a ránk

szabott helyes utat mutatja-e meg mindig nekünk, csak mert ezt mondják Jézus nevében? Bolyongásunk, s a kimondott tévelygésünk nem mégis értünk van –e, hogy a belső feszültség meghozza a magunk valós feloldását? Ha már kértünk és kaptunk külső segítséget, mert van, hogy elakadásunk végeláthatatlanra nyúlik, akkor hallgassuk meg, mérlegeljünk. Döntésünket pedig jól fontoljuk meg. Mit és miért fogadunk el, valóban minket szolgál-e? Valóban hitelesnek mondható a közölt forrás, s a felelősség ilyen formában átruházható-e, terheink lekerülhetnek-e így rólunk? Vagy magunkért mozdulunk. Minden kimondott szóban ott lehet az igazság, de lehet, csak a színfalak mögött. A jót szolgáló hamisságok mögött elrejtve ott él az igaz, csak figyelni érdemes. S van, hogy a sokaságban egyetlen szó a számunkra elrejtett kincs, mely továbbmozdulásunkat szolgálja. Hát hallgassuk, vagy vessük el, mit kapunk, de a figyelmünk ne lankadjon, mert minden takarhat, vagy fedhet mást, mi számunkra a kulcs. Valamint hiszem azt, hogy a Cethal mindnyájunkat vár, hogy annak gyomrában vállalva kényszerű és képletes halálunkat, a magunk elszánása, s a Gondviselés által egy új ember szülessék belőlünk. Feltámadás a halálból magunkért. Vállalással, elszánással. A Cethal Öreg halászként elmélyülve figyelem a Tengert Ezer mélységét tárta föl már nekem A Cethal rám is vár Elkerülnöm nem lehet Hagyom, hogy belsejébe kerüljek Hogy Új Embert szüljön gyomrából Végzetem Cethal! Nyílj meg hát! Beváltott halálom lesz életem Életem hajóját vidd most Istenem! S hajózom Új Emberként tovább a Tengeren Götli Kinga Réka

COMITATUS FOLYÓIRAT

Esszék

I. évf. 1. szám

11

M. Fehérvári Judit - Néhány gondolat Richard Wagnerről „… az ember a dolgok értelmét keresi. Akár a fausti problémában, amely a homunkulusz megteremtését tűzi ki céljául, akár az ember megszemélyesítési kényszerében, amely isteneket és bálványokat teremtett magának: az ember mindig a magához hasonlókat keresi, vagy önnön hasonlóságát vagy a hasonlíthatatlant. Hasonmását keresi, az emberfeletti embert vagy a képzelt alakot.” (Oscar Schlemmer – In: Schlemmer: A Balhaus színháza, p.12.) Huszonhét éve foglakoztat ez a zeneszerző… Ennyi idő alatt tanulmányok és különféle más dolgok halmazát írtam Róla… A leghosszabb éppen 74 oldalas… Egyik sincsen az interneten, mert nem akartam, s valóban belső ügyemnek tekintettem, hogy miért is veszem újra és újra elő a műveit, miért hallgatom, olvasom őket… Nyilván, oka van… Elég régen írogatok mindenfélét ahhoz, hogy mégis betekintést adjak Másoknak is ebbe a különös világba, ami a legjobban az enyém… Mégsem a zenei oldalát mutatnám meg ennek a mániámnak, hanem inkább az emberit… Így aztán mégis sok szeretettel ajánlom a Csillagszemek és a Láncolat tagjainak! És még Valakinek, aki ott föntről nézi immár csaknem három évtizede, mire is jutok… Mert megígértem neki, hogy egyszer pontot teszek ennek a végére… Messze lehet még az az írásjegy, de naponta közelebb kerülnek mondataim ama könyv végéhez, amelybe íródnak… Valamint Zsófinak és Sebinek… Fejtsék meg, miért! A legtöbb, de nem mindegyik idézet saját fordítás a korabeli vagy későbbi német vagy angol nyelvű szakirodalom alapján, s legritkább esetben származik az internetről vagy máshonnan, de azokat jelöltem… Néhány gondolat Richard Wagnerről „A jelennek élni! A pillanatnak… Az utókor úgyis megbecsüli az embert, ha alaposan megragadjuk a jelent…” (Richard Wagner) Richard Wagner az európai történelem fordulópontján született Lipcsében. Ez az az időszak, amikor a szorosabb értelemben vett Sturm und Drang mozgalom, a német felvilágosodás, majd a nagy német klasszikus irodalom felmérhetetlen jelentőségű előkészítő munkája után a század első évtizedeiben a napóleoni elnyomás adott új értelmet és lendületet a nemzeti öntudatra ébredésért vívott harcnak. 1807-1808 telén Fichte professzor már az új korszak hírnökeként szól a nemzethez, Körner, Rückert, Kleist hazafias verseiket írják és az 1813-15-ös események az egész népet felrázzák. Fichte Németország balsorsáról tartott előadásokat, s leckeóráit e szavakkal fejezte be: „A kurzust most megszakítjuk a háború végéig. Újra kezdjük, amikor hazánk majd felszabadul, ha addig el nem esünk a szabadságharcban.” E hazafiságnak, amely leginkább Franciaország ellen is mozgósított, visszahúzó, nacionalista elemei is voltak, s erre legjobb bizonyíték a német romantikus irodalom. Napóleon a „Síron túli emlékiratok” című művében az 1813-as harcairól azt írja, hogy ezeket mások „szászországi hadjáratoknak” nevezték el, noha helyesebb lett volna csak ennyi: „a költők csatája”. Ennek a kornak a bizonyítéka a német romantika, hiszen az 1815-ös Bécsi kongresszuson a győztes dinasztiák a legkülönbözőbb furfangokkal cserélték az országrészeket, s Metternich a Német Szövetség (Deutshcer Bund) megalapításával diadalmaskodott a német kérdésben, s egészen az 1848-as német forradalmak viharáig ő volt az állandósult német balsors rossz szelleme… Mit jelent ez a valóságban? Fiktív birodalmi egységet középkorias, modern államhatalmak nélküli formákban. Ezért a nyelv és kultúra alapján nyugvó kultúrnemzet alternatívája valósult meg, ami különbözött az angol és francia államnemzeti fejlődéstől. Így aztán már a német liberalizmus is idealizálja a nemzetállamot, amely a romantikában csúcsosodik ki az ábrándkergetéssel, a középkori miszticizmusnak, mint a műalkotás teremtésében

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

12

jelenlévő alapnak az elfogadásával, a felfokozott életérzéseknek, az érzelmeknek és szenvedélyeknek életteljes intenzitással való megélésének fokozatain keresztül. Az önkifejezés lírai vágyát érdekes módon a zene képes a legadekvátabb formában átadni. Ebben a korban milyen a jó zene? Az, amelyik eredeti, azaz originális. Ekkor bontakozik ki a hatalmas wagneri életmű, s ily módon igaz az az állítás, hogy Wagner a Beethoven és Goethe halálától a Nietzsche fellépéséig terjedő korszak művészi tudatosságának és univerzalizmusának legnagyobb alakja, noha ugyanannak a nemzedéknek a tagja, mint Schumann, Chopin vagy Mendelsson. Wagner a saját, 1830-as éveit „a külső rútság és a belső üresség” korának nevezi, noha zenei szempontból nem tekinthető többé dilettánsnak. Ekkor keletkeznek az első, művészi szempontból értékes művei: C-dúr szonáta, D-moll hangversenynyitány, C-dúr szimfónia, a Tündérek (Die Feen 1834), a Szerelmi tilalom (Liebesverlet 1836), a Polónia-nyitány (1836), s bizonyos mértékig idetartozik a Rienzi (1840) is. Ez utóbbi már előremutat a későbbi zenedráma felé és sejteti a „Leimotív” (visszatérő motívumok) technikát is. S az újabb sikerről, a bolygó Hollandiról maga Wagner is ezt írja: „Ezzel a művel kezdődik költői pályafutásom, mellyel a korábbi operaszöveg-íróit felcseréltem”. A kronológia sort a Tannhauser folytatja, aki a Parsifal eljövendő Kundryáig az életmű egyetlen Faust figurája marad. Míg Tannhauser lázadó törvénybontó, addig Lohengrin, Wagner „legarisztokratikusabb figurája” már ezoterikus, elérhetetlen magasságban áll szemben a hétköznapi alacsonyrendű külvilággal, s ez a pozíciója omlik majd össze tragikus szükségszerűséggel. Lohengrin nemesen tiszta hangját, mely Grál lovaggá avatta, Tannhauser Erzsébetétől örökölte, s így a női princípium folytatódik benne. Ezt méltatta később Gustav Mahler is, hiszen az MTA székfoglalóján éppen Wagnerről tartott értekezést budapesti karmestersége idején, de Bartók Béla „A csodálatos mandarin” című művében is megfogalmazódik az a magatartás, amely a Parsifal sajátja. Honnan hova? Fontos ez a kérdés a nagy zeneszerzők életművében is, hiszen Wagner is a problémák absztrakt megközelítése felől jutott el az emberi boldogság, a szenvedés és szenvedély konkrét ábrázolásához. A Lohengrin annyiban már túl is mutat az azt megelőző korszakon, hogy benne rejlik az Isten küldöttének, a királynak és a népnek a fényes szövetsége, s a végre vezérre találó egységes német haza látomása is. „A kereszténység tisztán szellemi, szellem fölötti tartalmú. Ha tanait követnénk, akkor megértenénk, hogy Jézus megmutatta, hogy mi emberek, mindnyájan egyenlők és testvérek vagyunk.” (Richard Wagner) És barikádharcok 1848-ban, majd a svájci emigráció, pesszimista látásmód, ősmítosz az egész polgári korszak és művelődés elleni tiltakozásul: „Der Nibelungen-Mythos” („A Nibelung-mítosz”)… „Leleplezni a legelső, ősi jogtalanságot, melyből azután jogtalanságok egész világa támadt. Ez a világ azután tönkre is megy önhibájából, hogy tanulságul szolgáljon, miképpen ismerjük fel a jogtalanságot, miképpen pusztítsuk ki gyökerestől és hogyan alakítsunk helyébe jog uralta világot.” (Richard Wagner) Schopenhauer és Niezsche… Pesszimista életfilozófiák… A Nibelung gyűrűje ciklus: A Rajna kincse (Allegro), A Walkür (Adaggio appassionato), a Siegfried (Scherzo) és Az istenek alkonya (Finálé)… Körülbelül 25 évnyi munka, viaskodás, rögeszme, féktelen erejű, milliónyi színben pompázó, félelmetes erejű zenekar tenortubákkal váltó kürt kvartett, basszustrombiták, kontrabasszus harsonák és tubák, hárfák… Szigorú szimfonikus logika mégis sok spontán inspiráció, egyetlen Esz-dúr akkord zsongása, születés, elmúlás, ősanyag, létezés, hullámzás… Trisztán és Izolda (1864)… „Tat twam asi” („Ez vagy te”) hindu mondás…

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

13

A legtömörebb és legszenvedélyesebb zenedráma… A híres reneszánsz disszonancia, a késleltetett hang elnyújtásának végsőkig való fokozása… Titokzatos homály, látomások, a szexuális érzések esztétikai feszítése… „… ha jól adják elő, a hallgató megőrül tőle…” (Richard Wagner) Schönberg, Leonard Bernstein egy és ugyanazon kérdésfelvetés: „Mit lehet tenni a Trisztán után?” „Die Meistersinger von Nünberg” (A nünbergi mesterdalnokok)… Az egyetlen valóságos történelmi helyszíneken játszódó mű, életigenlés, de a személyes sors, saját történet megelevenedése: „Mein Kind, von Tristan und Isolde kenn ich ein trauring Stück. Hans Sachs war klug und welte nichts von Herrn Markes Glück!” („Gyermekem, Trisztánról és Izoldáról tudok egy szomorú történetet. Hans Sachs okos volt, de nem kívánta Marke úr szomorú sorsát!” – In: Menuhin-Curtis: Az ember zenéje, p.191. A mű 2503. sora… fontos - aranymetszés…) „A Mesterdalnokok kacérkodik a régi festészetnek azzal a szokásával, hogy térben és időben távoli jeleneteket később született, ismerős személyekkel népesítsen be.”- In: Adorno: Versuch über Wagner, p.34. Bajor II. Lajos… Bayreuth… „A világ lényege a vakság… egy korlátlan hatalmú és erejű vak ösztön… Az államban számtalan vakon törekvő egyén közt szétoszló emberi akarat megegyezésének igénye jut kifejezésre szükségszerűként az elviselhető együttélésre… Ennek az alaptörvénynek a bizonyítéka az egyeduralkodó…” ( Richard Wagner: Az államról és a vallásról - In: Balassa-Gál: Operák könyve, p.86.) Mindegyik Wagner mű főszereplője maga a zeneszerző… Így, ha azt is figyelembe vesszük a Gesamkunstwerk (összművészet) eszméjén kívül, hogy a XIX. század minden politikai ideológiája, eszméje és téveszméje is szerepel a Richard Wagner-i életmű egészében nem véletlen, hogy a történészek, zenetörténészek mellett pszichológusok hada is kutatja a miérteket… A tengerek elátkozott, örök szenvedésre kárhoztatott hőse, a „Bolygó Hollandi”, s az érzéki és tiszta eszményi szerelem vágya között vergődő Tannhauser éppúgy Wagnert jelenti, mint a Földre megváltást hozó, de innen mégis kitaszított, tiszta eszményű Grál-lovag, Lohengrin. Önmagáról mintázza legkedvesebb hősét, a Tetralógia központi alakját (Alapkérdése: A hatalom és a szerelem viszonya. Aki kincsre vágyik, le kell mondania a boldogságról, aki viszont világuralomra tör, nem lehet boldog.), Siegfriedet is, majd Trisztánt, s a Mesterdalnokokban már kettős arcot ölt magára: az idős dalköltőét, Sachsét és az ifjú művészét, Walterét. Élete utolsó számvetésében, a Parsifalban pedig már megtörten, egy sajátos megváltás eszméjéhez menekülve keresi az élettel való kibékülés lehetőségét. Mindez belefér a romantika én-kultuszába. Igaz, Wagner saját maga is tragikusnak állítja be ezt, hiszen ez az egocentrizmus a Trisztánban az egyén önmegsemmisítéséhez, a Ringben pedig már az egész világ pusztulásához vezet. És a Parsifal… Összegzés. Maga a szerző is egy évvel éli túl csupán művét. Anyaga heterogén: ind, kelta, keresztény… Cselekményének lényege: a részvét váltja meg a világot. Két alapvető jelképe a Grál (az edény, amely magába fogadta az Üdvözítő vérét vagy, amelyből Jézus ivott az utolsó vacsorán) és a lándzsa (a fegyver, melyet a római zsoldos Krisztus oldalába döfött) a nemiség pogány szimbólumai is: a szeretet, a szerelem és a férfiúi tetterőé. Wagner képvilága szoros rokonságot mutat Ibsen néha felfoghatatlan jelentésű szimbólumaival, főként a halállal: ez a világ álomképek, fantazmagóriák színhelye; a pótdrámaiság megvalósításának jelképe. Wagner vezérmotívumai mindenképpen a permanens katasztrófa rituáléját jelenítik meg. És ellenpólusok az egész életműben pl. jó és gonosz princípiumai, kiegészítő darabok, részek az egység keresésének jegyében:

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

14

Parsifal / Siegfried - Klingsor / Alberich… A Mesterdalnokok testvérdarabja a Parsifal etc. Parsifal (Beszélő név: a tiszta balga): 26 alaptéma mindösszesen: a hit – remény - szeretet elvont fogalmait ábrázoló előjáték, a nagypénteki varázs megindító képei, a gregorián és protestáns korál… Összefüggéstelen történetekből mítosz, kerek egész, a kör bezárul, egységes, szilárd szerkezetű művek… Négyesek, akik idő előtt halnak meg mindnyájan. Pl. A bolygó Hollandi: Daland, Erik – Senta, Hollandi… Személyiségjegyek: bariton - sötét személyiségkarakterek, de nem feltétlenül szó szerinti értelmezésben; tenor világosabb figura… és egy teljes kör születéstől a halálig, de csak abban a világban… A végtelen melódia, a „prima materia” sorsa gond, bánat, szerencsétlenség, közös sors: lemondás… Elkülönülni… 1882. Renoir megfesti arcképét, s fogalma sincs arról, hogy Ő ugyanazt teszi a zenében, mint az impresszionisták a képzőművészetben… Baudelaire-rel személyes kapcsolatba kerül, mégsem ismeri fel a Parsifalban azokat az elemeket, amelyek „A romlás virágait” is jellemzik… Élete kedvenc olvasmánya Turgenyev, de nem vesz tudomást az orosz „Ötökről”, noha 1863-ban koncertezett Oroszországban… Mégis lezár, folyamatosan összefoglal, szintézisre törekszik… Sem Vele, sem Nélküle… Titán és polihisztor. Ma ilyen kedvemben voltam… Néha előfordul nálam is a rezignáció levezetésének ez a módja… Nem akartam ismereteket átadni, csupán megosztani valamit abból, miért foglakoztat engem Wagner zenéje, művei, egyénisége… Nyilván nem teljes, amit leírtam, hiszen nem véletlenül felejtettem ki a philoktétészi problematikát… Nem beszéltem magánéletről, sebekről, s valójában a művekről sem… Akit érdekel a téma, mindenképpen ajánlom figyelmébe Planeth Gábor A labirintus járataiban című könyvét, amely tömény pszichológia, s egy kicsit más megközelítési módban mesél történetekről, emberekről, Wagnerről… M. Fehérvári Judit

Szinay Balázs - Lebegés Ma a világra egyfajta módon felülről, vagy kívülről rátekintve az ember felettébb furcsa összképet lát: mintha az emberiség csak lenne, egész pontosan lebegne. Lebegne a semmi fölött és nem egy szakadék fölött, mert a szakadéknak van tere és a benne lévő térnek határai, a semminek viszont nincsen határa. Parttalan és kifejezéstelen. Olyan, mint a köztes lét állapota a halál és az újjászületés között. Talán még meglepőbb, hogy az emberiség lebegése nem statikus, hanem dinamikus, állandó, feszített és viszonylag gyors mozgás. Viszont e mozgás valahogy kívül esik a léten, az igazon, a lényegesen. Ez a csak van állapota. A cselekvő nem cselekvés állapota. Olyan állapot, amiben folyton történik valami, de nem történik semmi lényeges, vagyis olyasmi, ami emberi szempontból fontos volna. Ebben a helyzetben az igazság és boldogság keresésnek szinte semmilyen tere nincs. Ezek a fogalmak passzívan és megnyilvánulatlan pihennek valahol az emberiség közös tudatterében, arra várva, hogy lehívják őket, párhuzamban rengeteg más, hasonló fogalommal, amiket az emberi szellem szintén e helyre utalt, mivel e korban minden, ami örök, raktározásra kerül; minden, ami pedig elhasználható, felszínre. A ma embere már nem szólít meg és nem hív le semmit, ami eredeti. Az igazságra, a boldoggá válás útjára nem kíváncsi, beéri pusztán annyival, hogy panaszkodhat hányatottnak vélt sorsa miatt. Ez a magatartásminta pedig divat lett. Gondos megfigyelés alapján világossá válik, hogy ma nem az a kérdés, hogy van-e igazság, hanem az, hogy miként lehet azt elkerülni, mivel mindenki, aki szembetalálkozik vele, hirtelen vakká, süketté és némává válik, életéből az igazmondókat száműzi, közösségeiből kirekeszti, s közben olyan fogalmakat értelmez át a maga szelleme szerint, mint a hűség, a tisztelet, a szeretet, a megbecsülés stb. Ezen átértelmezés lényege pedig pusztán a játék. Az ember azzal szórakoztatja magát, hogy a valóságot eddig soha nem látott mértékben eltorzítja és a maga képére formálja annak érdekében, hogy jól érezze magát. Kedvenc képzete az, hogy ő márpedig kereső, akármennyire nem keresi az igazságot, csak azt, ami adott pillanatban számára igaznak tűnik.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

15

Ez a rossz tanácsadók világa. Rossz tanácsadók pedig azok, akik nem a létezés értelmére és a lélek eredeti helyzetének megismerésére tanítják a keresőt, hanem pusztán felszínes, életviteli tanácsokkal látják el, melyek által saját életében – s nem létében – sikereket érhet el. És ki ne akarna inkább sikeres lenni, mintsem önmaga? Ma az számít jó tanácsnak, ha valaki elmondja az öncélú sikeresség, a büntetésmentes képmutatás és csalás sikerreceptjét. Vagyis a fő kérdés ma nem az, hogy Ki vagyok én? -, hanem, hogy - Ki az, aki értem van? Erre való az ember számára a modern kor új vagyontípusa, a kapcsolati tőke. Ez a tőketípus minden eddiginél hatalmasabb. Pénz nélkül az ember tud még valamihez kezdeni, kapcsolati tőke nélkül nem. Akinek pedig kapcsolati tőkéje van, semmi szüksége nincs pénzre. E tekintetben pedig nagyon kemény árucsere és ember-kereskedelem folyik. Könnyen válhat bárki először raktári kellékké, aztán már a raktárból is kifutó, leselejtezett árucikké. Ebben a minőségben az Egész már nem a részek összessége, az Isteni mivolt egyéni lélekszikrákban való kivetülése, hanem a várakozó, s önmagában már magányos Isten, aki három lépéssel hátralépett művétől, hogy előkészítse portáját azok számára, akik az önátadás révén mégis nála keresnek menedéket. Ha valaha morajlott és állást foglalt, most hallgat, mert tudja, hogy lényének csendje mindennél beszédesebb és vonzóbb. Nem vehet már tudomást az ember bátor, de méltatlan cselszövéséről, miszerint az csak azzal hajlandó törődni, aki először vele törődött, s a jó szándék és az őszinte kezdeményezés így belefullad kicsinyes önzésébe, mellyel a lét minden elemének figyelmét igyekszik magára irányítani. Az ember nem ismeri már a szerelmet, mert, ha ismerné, tudná: a szerelem legszentebb szentsége felkutatni és szolgálni annak tárgyát, a múzsát, nem pedig eljövetelére és igába hajtására várni. Az ilyen tudatlan ember kapcsol villanyt nappal a szobában, mert nem hisz a Nap fényének, s oltja el szívében a tudás iránti vágy lángját, abban reménykedve, hogy a parázson átkelve élete az igazak útjára lép. Uralkodni akar, hatalomvágy fűti, s amit nem tud uralma alá hajtani, azt száműzi s létjogosultságát felfüggeszti. Mindeközben gyáva, mert nem meri magát feltételek nélkül átadni semminek és senkinek. Tudásszerzése kizárólag a szimpátián alapul. Attól, aki számára szimpatikus, válogatás nélkül mindent elfogad. Nem a lényeges és az igaz megismerésére törekszik, hanem arra, hogy egy számára szimpatikus úton jobbá, könnyebbé tegye életét, igazolja önmaga képzetét a világról. Így csalja meg a hamis, a tudatlan ego a valós egot, mely az őszinte megismerés szolgálatában áll. Ám ez egyáltalán nem meglepő. Ahogy a kor embere nem hisz már a monogámiában, úgy az önmagával szemben tanúsított hűségben sem. Annál pedig, hogy nem ismeri önmagát, csak az kétségbe ejtőbb, hogy még csak nem is igyekszik hű lenni magához, mert az önmagához hű ember tisztában van saját, valós érdekeivel és ennek megfelelően vágyik arra, hogy megismerje önmagát és léthelyzetét. A tudattalan embert mindez taszítja. Elvonatkoztat tőle minden lehetséges úton, jelentőségét mereven tagadja. Álmodik, és nem kíván álmából felébredni. Ha valaki például Jézus tanításait idézi fel számára, azt kérdezi tőle, hogy miért nem a saját szavaival fordul hozzá, miért mást ismételget, vagy ha éppen elfogadja azt, hogy ismételget, akkor miért pont azt ismétli, akit éppen idéz? És ugyanez a helyzet akkor is, ha valaki Buddha, Mani, Mahávíra vagy bármely más személyre hivatkozik, azok közül, akik az igazságot maradéktalanul megfejtették. Ha pedig szintén ez a valaki nem idéz, hanem éppen a saját szavaival világít rá a valóságra, az a vád éri, hogy az egészet csak kitalálta, vagy egyszerűen rásütik, hogy hozzánemértő, dilettáns. Kifogás és kibúvó mindig van. A szendergő jellem mindent elkövet, hogy álmából ne rángassák ki, s cselekednie ne kelljen. Mesterségesen folytonos félálomban tartja magát, hogy amikor veszélyt érez, hamar vissza tudjon zuhanni a mély alvás állapotába. Ám ezzel csak önmagát árulja el. Aki tanít, az mindig csak mosolyog a szendergőn, mert átlát viselkedésén, magatartásformáit alaposan kiismerte, a szendergő viszont folyamatosan szenved, és bár szenvedéséről tud, folyton azzal hitegeti magát, hogy boldog. Egész létét feláldozza azért, mert kicsinyes élvhajhászásán, viszonylagos örömein és saját korlátain nem tud és nem hajlandó keresztüllépni. Szinay Balázs

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

16

Gősi Vali - Ülj mellém, megint – Megosztani az élményt nagyszerű dolog, legalább olyan szép, nemes és különleges, mint megélni... – írtam a napokban valakinek egy irodalmi élményem kapcsán. Csak hát nem olyan egyszerű dolog ez. A gondolat tovább folytatódott bennem, kérdések sora állt elém, immár sokadszor: miért is e vágy az emberben – megosztani az élményt – legyen bár egészen hétköznapi közlésvágy, vagy akár érett művészeti, irodalmi stb. alkotás, ami alapul szolgál? A minőség, az élmény talán valamennyiünknek más-más értéket jelenthet, még akkor is, ha ugyanazzal az élménnyel találkozunk. Mégis, azt gondolom, ha valamennyien – elsősorban – az igazi értéket keressük az élet minden területén, szerencsére szinte mindannyiunk gondolatai mögött rálelhetünk valami különlegesre, persze csakis akkor, ha az a másik képes megmutatni magából olyasmit és úgy, ahogyan csak ő képes láttatni, és kíváncsivá tesz minket. A kifejezésmódunk is – szerencsére – annyiféle, ahány fűszál a réten, legföljebb más eszközeink vannak arra, hogy átadjuk, továbbadjuk a megélt élményt, és vannak, akik kivételes tehetséggel bírnak e téren, de vannak, akik jól kommunikálnak, vannak, akik szerencsések, vannak, akiket sokan támogatnak. Talán Ők a szerencsésebbek – de nemkülönben mi is, akik általuk juthatunk el – többek között – különféle művészeti, irodalmi élményekhez, különösen, ha arra fókuszálunk, ami számunkra is maradandó élmény, érték. S ha kíváncsian keressük az élményt, bizonyára bővelkedhetünk az elénk táruló értékes, szép kifejezésmóddal megáldott emberek által közvetített gondolatvilágon át a világ színeiben, csodáiban, akár személyes, közvetlen érzékszervi kontaktus híján is, hiszen manapság már olyan fejlett a technika, hogy szobánkba hozza a világot. De mi van azokkal, akik úgymond hétköznapi emberek, ám élményeik megosztására ugyanúgy vágynak, mint azok, akik számára minden lehetőség adott? (akár úgy, hogy megküzdöttek érte, mert több tehetségük, erejük stb volt, mint az átlagembernek.) A kínálatból – különösen a mai fejlett kommunikációs lehetőségekkel élve – még a legszerényebben megbújók között is fellelhetünk különlegeset, egyedit. Így van ez az érett művészetek esetében, de a hétköznapi közlésformáknál is hasonló a helyzet. Vélhetően minden ember – nem csupán a művészek, alkotók – egyik legmélyebb vágya – miután társas lények vagyunk – az élmények, a gondolatok cseréje – azaz adni valamit magunkból másoknak. Megosztani az élményt… Talán mélyen, legbelül valamennyiünkben ez a szándék bujkál. Csodálatos dolog, ha képesek vagyunk élményeinket – de akár fájdalmunkat, szorongásainkat, vagy éppen boldogságunkat – érdekes, izgalmas – mások számára is különleges köntösbe csomagolva átadni, de még szebb, ha képesek vagyunk rá, hogy segítsünk a másiknak felismerni azt, hogy az ő számára is ott van ez a lehetőség. Lehet, hogy célt, értelmet adtunk életének ... De csakis akkor, ha ő is akarja. Lehet, hogy apró figyelmességgel, figyelemmel segíthetünk felismerni a benne rejlő értéket, mert ő maga képtelen erre… (Persze sohasem úgy, hogy érdemtelenül is dicsérjük, magasztaljuk, de úgy sem, hogy igaztalanul ócsároljuk, és sarokba szorítjuk a közlésvágyával együtt, azaz örökre megöljük benne az értelmes életcél keresésének még a csíráját is, hanem ki-ki a maga segítő, jó szándékú, jobbító eszközeivel, lehetőségeivel, amelyekkel úgy érzi, őszintén adhat valami olyat a másiknak, amivel arra sarkallja, hogy az a másik is több, kiválóbb, jobb lehessen, és ezt képes legyen megmutatni is. Lehet, hogy ha kellően csomagoljuk értő, figyelmeztető bírálatunkat, éppen mi leszünk azok, akik ahhoz a felismeréshez segítjük a másikat, hogy az út számára másfelé vezet. Ha figyelünk a stílusunkra – és elsősorban a másikra – biztosan érződik segítő szándékunk, és egyre ritkábban érzi majd úgy bárki, hogy bántani próbáltuk bírálatunkkal. Ha mégsem így történik, bátran kérjünk elnézést, ne szégyelljük megkövetni őt, talán megérti, hogy segíteni próbáltunk. Ha durva hangnemben elmarasztalni jogot érzünk, miért ne éreznénk jogot ahhoz, hogy őszinte bírálatot mondjunk – a saját érzéseinket, véleményünket az övéiről, hiszen biztosan ezért tárta elénk... Szerintem ennyit mindenképpen megér a dolog, s ha marad mégis a sértődöttség, érdemesebb – vállalva kudarcunkat is, mert lehet, hogy ez a mi kudarcunk is egyúttal, nem csupán azé az embertársunké, aki nehezen bírja a kritikát – hagyni őt, hadd menjen a maga útján, hadd tanuljon saját hibáiból.

Esszék

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

17

Nem kell tehát világrengető dolgokra gondolni amikor véleményt mondunk egy-egy írásról, bármiről – legyünk bár amatőrök, vagy dilettánsok,teljesen mindegy – elég egy kis figyelmesség, törődés, empátia, és talán annyi, hogy jelzem a másiknak, figyelek rá – néha csupán egy-egy őszinte szóval, egy mosollyal, de akár együttérző könnyekkel, hallgatással, és ha szükséges, és igényli, építő, segítő ötlettel, tanácsokkal. „Élni csak fölfelé érdemes…” – írja valamelyik könyvében Müller Péter – s ha segítünk a másiknak, és érzi, őt sem a földre, a sárba szeretnénk teperni, hanem felemelni, hogy szárnyalni tudjon egyre magasabbra, idővel talán megtanulja elfogadni a bírálatot, akkor is, ha az negatív. Ha mégsem, biztosan nem a mi hibánk. Próbálkozni mindenképpen így érdemes – szerintem. Valamennyien emberek vagyunk, valamennyien mások. Így színes a világ. A kisgyermeknek is már idejekorán meg kell tanulnia – néha bölcsődés korában – az emberi közösségben való együttélés alapvető normáit, egymás elfogadását, sőt, később azt is, hogy erőnkhöz, tehetségünkhöz mérten kötelességünk segíteni a másiknak, ha bajban van, és ez nemes, szép kötelesség. Legalább olyan értékes, mint a művészetekben való jártasság, vagy azokban való kimagasló eredmények elérése. Én nem adom fel, ilyesmit keresek mindenütt, mindenkiben a világban, és amióta tudatosan keresem, egyre többször találok is – úgy irodalmi, mint művészeti alkotásokban, de utcán, játszótéren – bárhol. (Reggelente, ha túl sok borongós arcú emberrel találkozom, kutyusokra (is) szoktam mosolyogni – visszamosolyognak :) ) – próbáljátok ki, érdemes! "Vadludak húznak a város felett. Nagyszerű látvány, valódi meglepetés. Jó lenne valakivel összefonni tekintetemet, megosztani az élményt, beszélgetni örömömről! De senki sem néz az égre. Gondok közé húzott nyakkal sietnek dolguk után az emberek. Talán éppen értékeket vásárolni maguknak." (Lehoczky János) Gősi Vali

Recenzió

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

18

Szinay Balázs - Illig-Weissgerber: Magyarok a kitalált középkorban A Magyarok a kitalált középkorban című kötetben Heribert Illig és Klaus Weissgerber az un. kitalált középkor – vagy máshogy –, a fantomkorszak elméletét – mely szerint 297 év csupán utólagosan, a történelemi tények meghamisításával lett hozzáírva a kora középkor történetéhez – igyekszik alkalmazni a Kárpátmedence történetének vizsgálata közben. Ehhez a szerzőpáros a legfontosabb forrásokon kívül áttekinti a numizimatikai leletanyagot és az összes lényeges, fellelhető tudományos irodalmat. A vizsgálat tanulsága szerint a fantomkorszak a magyarság történetét sem kerülte el, s az elmélet értelmében a honfoglalás valójában 600 körül zajlott le, a hivatalosan elfogadott 896-s évszámmal szemben. Mivel a számunkra is érdekes, tulajdonképpeni konzekvencia nagyjából ennyi, alább inkább a könyv szerkezetét elemezzük, ám eközben azért kitérünk a tartalom érdekesebb, fontosabb elemeire is. A könyv legvégén található Számvetés című fejezet tulajdonképpen négy oldalban összefoglalja azt, amiről az előtte olvasott 304 oldal szól, illetve, ami abból lényeges. Ha ez így van, akkor át kell tekintenünk azt, hogy tulajdonképpen, végül is mire megyünk a könyv törzsanyagával, miért éri meg számunkra az elolvasni? Lássuk! Először is le kell szögeznünk, hogy a cím kicsit csalóka, mert az sugallja, hogy a magyarság egy konkrét, 297 éven át tartó korszakába nyerünk bepillantást – ami tulajdonképpen meg sem történt, illetve pontosabban voltak megtörtént elemei, csak azok nem 297 év, hanem néhány évtized alatt zajlottak le. Ezzel szemben a könyvtől megkapjuk a Kárpát-medence teljes történetét a Kr. előtti II. századtól egészen Szent Istvánig. Hozzá kell tenni azonban, hogy ez a kötet egyik legnagyobb erénye is. A szerzőpáros a bevezetés és a fantom-korszak elméletének ismertetése után először a Kárpát-medence magyarok bejövetele előtti korszakát ismerteti, majd a következő fejezetben számba veszi a Kárpátmedencében adott időszakban élő népeket, végül pedig a magyarság történetét beszéli el egészen e nép eredetétől Szent Istvánig. Ebbe az elbeszélésbe köszönnek bele olykor a fantom-korszak elméletének vonatkozásai. Így olvasás közben számos hasznos ismeret birtokába juthat az érdeklődő olvasó, ugyanakkor látható, hogy a tartalom nem egészen úgy járja körül a tárgyat, amint azt elsőre sejteni lehet, vagy ahogyan a könyvtől várnánk. Mivel a kötet elsősorban a tudomány képviselőinek készült, előfordulhat, hogy a laikus olvasó nehezen békül ki vele. Oka lehet ennek a könyv hangvétele és terjedelme is. Az az érzésem, hogy ezt a tartalmat egy

hozzávetőlegesen 100 oldalas kötetbe is bele lehetett volna foglalni, legfőképpen a szükségszerűtlen tartalmi elemek, a fölösleges ismétlések kerülésével, kihagyásával. Ilyen szükségszerűtlennek értelmezhető rész például a bevezető azon eleme, melyben Weissgerber bemutatkozik a magyar olvasó számára, illetve azt ecseteli, hogy ő, mint német történész, miért foglalkozik a magyarság történetével. Meg kell jegyezni, becsületére válik, hogy foglalkozott a témával (a magyarok helyett is), de a könyv tartalmát ennek megokolása nélkül is értettük volna. A kötet szövegét egyébként több helyen azért nehéz olvasni, mert a szöveg és a tartalom túlságosan száraz, tényszerű. 20-30 érdekesnek és izgalmasnak mutatkozó oldalt követ szintén 20-30 bár fontos, ám az olvasmányosság szempontjából kevésbé érdekfeszítő oldal, melyen az olvasónak át kell verekednie magát. Természetesen mindez annak köszönhető, hogy a szerzők igényes és alapos munkát akartak végezni, noha ez talán túl jól is sikerült nekik. Egyedülálló részletességgel és objektivitással gyűjtik egybe a magyarság történetére vonatkozó adatokat, információkat, elméleteket. Egy-egy téma kifejtésekor minden ahhoz kapcsolódó elmélet bemutatásra kerül a szerzők elmélete mellett, teljesen egyenrangúként kezelve más nézeteket. Viszont ezzel kapcsolatban feltűnő, hogy a felvonultatott elméletek, felvetések számához képest a szerzők kevés konkrét következtetést vonnak le. A kötet szerkezete olykor kissé zavaros, az elsőre jól kigondoltnak tűnő felépítés ellenére is. A könyvet helyenként teljesen váratlanul felbukkanó illusztrációk díszítik, melyeknek általában semmi köze sincs az adott oldalon vagy a környékén található tartalomhoz. A gyakran nehézkesre, nehezen követhetőre, elnyúltra sikerült tartalmat tanácsos lett volna a fejezetek végén rövid összefoglalóval zárni a könnyebb érthetőség, nyomon követhetőség, rendszerezhetőség érdekében. Több helyen előfordul, hogy a szerzők a tartalom adott helyen szereplő részleteinek kifejtését későbbre, egy következő témaegység tárgyalásához csatolják, halasztják. Viszont, ha már úgyis ismétlések szerepelnek a könyvben, illetve a szerzők a minél tisztább érthetőségre törekedtek, akkor nyugodtan le lehetett volna írni azokat a részleteket adott helyen, hogy az olvasónak könnyebb legyen a könyv egyes részeit egymáshoz csatolnia. Mivel az anyag rendkívül sok információt tartalmaz, mindenképp nehézséget jelenthet a megértés szempontjából több részletben, nagyobb szünetekkel elolvasni. Egyébként sem olyan könyv ez, amit csak egyszer kell a kezünkbe venni. Tökéletes befogadásához, megérté-

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

19

séhez, átlátásához többszöri olvasás szükséges. Összességében a könyv egy rendkívül fontos és hasznos tényanyagot vonultat fel, talán nem a legszerencsésebb formában és hangvételben, mindennek ellenére olvasása mindenképpen ajánlott azok számára, aki meg akarják tudni, hogy mi és hogyan zajlott a Kárpát-medencében Szent Istvánig, beleértve azt is, hogy a magyarok történelméről eddig alkotott nézetek átfogalmazásáról, újragondolásáról, sajátos tisztázásáról van szó. A magyar történelem pont azon időszakairól kapunk e könyv által képet, melyeket idáig homály fedett, és ez talán a legfontosabb. Szinay Balázs

Holcsik Szabolcs - Tetőn Csilla egy társasház legfelső szintjén lakott. Már vagy két éve elköltözött a szülői házból és inkább egyedül próbált boldogulni, semhogy a szülei gondoskodjanak róla. 23 volt akkor, mikor ideköltözött a Zrinyi utcába. Reggel nyolckor ébredt, a tetőről lehallatszó kopogások miatt. Valami motoszkált a bádog borítású peremen. – Hülye galambok. – gondolta magában – Nincs jobb dolgotok, mint itt lődörögni? Szombat van, aludni akartam. Kelletlen kikászálódott a békét már nem jelentő ágyból, feltette főni a kávét a tűzhelyre és amíg ez lefolyt, rendbe szedte magát. Reggeli ébresztője hangos szörtyögéssel és klottyogással főtt le. – Olyan szép az idő odakint. Azt hiszem, az erkélyen iszom meg. Legalább ezek a fránya galambok is eltakarodnak – kortyolt a forró kávéba, zsörtölődve. Kilépett a reggeli napsütésbe, sóhajtott egy mélyet a még friss levegőből és szájához emelte a csészét. Ám ekkor, a szeme sarkából észrevett valamit, ami a tetőről lógott le. Odanézett és ijedtében még a kávés ibriket is elejtette a kezéből, mely hangos csattanással tört össze és frecscsentette szét tartalmát. Ennek eredményeképp a bádogperemről lelógó láb megmozdult és a szegény lány hátrahőkölésében beleesett a kerti fonott székbe, mely kert nem lévén az erkélyen kapott helyet De még ugyanabban a pillanatban fel is pattant és szédületes iramban vágta magát át a lakáson, feltépve a bejárati ajtót. Úgy szaladt fel a tetőre vezető lépcsőn, mintha az élete függött volna tőle és vállával nekiesett az őt feltartó kijárati ajtónak. Szinte kirobbant a tetőre, lába alól csak úgy repkedtek szanaszét a szigetelést borító kavicsok. Ám, amint kiért, meg is torpant. Szinte megfagyott a látványtól. Tudta, sejtette, hogy mi fogja várni, de a valósággal való szembesülés letaglózta. Egy körülbelül vele egykorú fiatalember ült a peremen. Nem mozdult. Csak a fejét fordította a zaj irányába, melyet a kivetődő lány keltett. Halk, békés hangon szólt a fiúhoz, mégis volt a mondatban valami ideges felszólítás. – Várj! A fiú csak ült tovább és nézte a lány szinte kétségbeesett arcát. Gondolatai záporoztak a fejében. Milyen szép lány. Csinosan karcsú, világos gesztenyebarna haja, barna szeme, s egész megjelenése maga a nyugalom, a kellem. Szinte angyali. Csak ne vágna ilyen arcot. Ha mosolyogna, sokkal szebb lenne. Érezte, hogy válaszolnia kell. Még ha a válasz nem is megfelelő és kielégítő. – Mire várjak?

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

20

Csilla lesütötte a szemét. Nem igazán volt felkészülve egy visszakérdezésre. Az igazság az, hogy semmire sem volt felkészülve. – Nem tudom. De várj! Megengeded, hogy odamenjek hozzád? A fiú kicsit meglepődött, de nem hárította el. – Ez egy szabad ország. Elvileg még demokrácia is van. Szóval, ha nagyon akarsz, gyere. Ez sem egy hétköznapi válasz volt egy ilyen helyzetre. Már ha hétköznapi egyáltalán, hogy valakinek a feje felett két láb lóg le a tetőről. A lány kissé remegő lábakkal indult el a fiú felé. Le sem vette róla a tekintetét. Vizslatva nézte a srácot. Barna haja és szeme volt neki is és olyan kisfiúsan szép, becsületes arca. Még tetszett is neki. Csak ne ülne ott, ahol épp van. Egy kávéházban jobb lenne. Ott még mosolyogna is. Még jelét is adná tetszésének. Félő hangon szólt, miközben lépésről lépésre közelebb került a fiúhoz. – Ugye nem csinálsz semmit? Semmi rosszat? – Nem értem, miért nem kellene csinálnom semmit és ha csinálok is valamit, az mitől lenne rossz. – De nem éri meg. Hidd el! – Miért ne érné meg? Talán tudsz jobbat? A lány szinte elszégyellte magát. Ilyen beszélgetésre tényleg nem lehet felkészülni. Főleg nem egy ruhatervezőnek. – Szerintem ennél minden jobb. A fiú egyáltalán nem értette, mit is keres itt ez a lány. Bár valahol örült neki. Jól esett neki a látvány így reggel. De arcmimikái nem változtak. – Például? – Nem is tudom. Nem tudok mit mondani, de ez nem megoldás. Akarsz beszélni a gondjaidról? A fiú arcára kiült az értetlenség jele. – Miért akarsz te az én problémáimról beszélgetni? Miért érdekel az téged, hogy mi bánt engem? – Ne haragudj! Nem akartalak megsérteni. Tényleg nem. – Nyugodj meg kérlek! – Én nyugodt vagyok. – Megkérdezhetem a neved? – István. Hajdú István. S a tiéd? – Mészáros Csilla. Kicsit oldottabbnak érezte a lány a kialakult helyzetet. Mindenesetre a lábai már nem remegtek. – De miért akarod azt tenni, amire készülsz? – Miért, szerinted mire készülök? – Tudod te, mire gondolok. A szerelemmel van bajod? Nekem is van vele, de attól még nem teszek semmit. Helyesnek és értelmesnek látlak. Ezért nem értem, miért vagy itt. – Te is helyes, szép lány vagy. Ám az, hogy miért vagyok itt, teljesen mellékes. Itt kell lennem. Nincs más választásom. – De mindig van más választás. Az ember előtt annyi lehetőség van. Érdemes körülnézni. – Az biztos, hogy érdemes. Hiszen téged is így láttalak meg. Habár te jöttél hozzám ide fel. S te akartál beszélgetni is. Szívesen is folytatnám. Szívesen megismernélek. Kedves lány vagy. Szelíd és jó. – Akkor gyere le, kérlek, a tetőről! – Nem tehetem, ne haragudj! Még nem. – Én várok, ha szeretnéd. Tekintetükkel egymást fürkészték. Egy szikra gyúlt körülöttük és ezt mindketten megérezték. Elkezdődött valami bennük, amitől nyugodtabbnak, derűsebbnek kezdték látni a világot. Színesebb, boldogabb lett a környezetük. Úsztak ebben a langy folyóban. Finom volt és frissítő. Olyasvalami sugárzott a fiúból, amitől a lány és közte mintha egy zsinór kezdett volna fonódni, mellyel közelebb húzta magához a lányt. A lány nem ellenkezett, sőt, egy lépéssel közelebb került a sráchoz. Már tisztán láthatták egymás arcvonását. Szinte karnyújtásnyira voltak egymáshoz. Ekkor Csilla lába valamihez hozzáért, ami eddig is a földön volt, csak ő nem vette észre. Valahogy kikerült a látómezejéből, mert a fiúra figyelt és nem látta meg.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

21

Lenézett és csodálkozva vett észre egy táskát. Olyan doboz alakú, mint egy iskolatáska. Csak ez laposabb és hosszabb, s keményebb fedelű. – Ez mi? – Táska. – Azt látom, de milyen táska? – Zavarodott össze kissé az új felfedezéstől. – Szerszámos táska. – Szerszámos táska? Ezt nem értem. – Te Mészáros Csilla vagy. Tegnap nem te telefonáltál délután, hogy elromlott az antenna kábeled? Azért vagyok itt, hogy megcsináljam. Kábelszerelő vagyok. A lány döbbenten állt és ismét remegni kezdtek a lábai. – Te jó isten! El is felejtettem. Én meg már azt hittem, hogy… – Mit hittél? Önjelölt öngyilkos vagyok, aki innen akar leugrani? Nem ettem én meszet. – Annyira sajnálom. Ó, én eszement lélek. Bocsánatkérésként meghívhatlak egy kávéra? – Köszönöm, elfogadom. Tíz perc és készen vagyok. Utána leugrom. A kávéért. Holcsik Szabolcs

Endrész Ráhel - Az utolsó tanítás Ez a nap is úgy indult, mint a többi, mégis, Ő korán felkelt, és elment egyedül lefürdeni. Igaz, hogy hetek óta erre gyűjtötte az erejét, most mégis megerőltetőnek találta a felállást, és a pár méteres sétát. – Nem adhatom fel – gondolta magában, majd erősen megkapaszkodott a fal menti kis korlátba, hogy remegő lábainak esélyt adjon a rájuk nehezedő feladat elbírásához. Az izmok sikoltoztak, mint amikor egy rozsdás sínen végigszalad a kis bánya kocsi, mégis, az akarata elég erős olajnak bizonyosodott ahhoz, hogy eljusson a fürdőszobáig. A víz kellemes érintésként hatott reszkető testére. Lassan alig ismert önmagára… az elmúlt pár hónapban lesoványodott, és még jobban megtöpörödött. Büszke asszonyként mindig is tartotta magát, most azonban, ahogy elnézett magán, csak egy sápadt, megfáradt és összetört idős hölgyet látott maga helyet. Apró kék szemeiben könny gyűlt, ahogy visszaemlékezet régi énjére. – Jézusom segíts meg! – mondta, és hagyta, hogy a könnycsepp végigszaladjon a szemén. Majd elégedetten végigmosta összes porcikáját (nem is egyszer, hanem kétszer!), mely már napok óta nem látott szappant. Ezután megfogta az összeválogatott legszebb holmiját és felöltözött. Mennyire más volt így, régen…, inkább nem gondolta tovább azt az érzést, hogy miért is tartja úgy, hogy az, ami rajta van már nem az övé. Sajnos, nem csak a ruhájáról mondhatta ezt el. Ahogy körbe tekintett a kis helyiségben, nem volt számára semmi személyes. Az arcok, akiket nap, mint nap látott, ugyan olyan idegenek voltak számára, mintha az utcán köszöntöttek volna szembe vele. Majd harmadik lábának segítségével visszasietett a szobájába, hogy minél gyorsabban túl legyen a szokásos reggelin. Jól főztek, és odafigyeltek minden apróságra, hogy egy idős szervezet semmiben se szenvedjen hiányt. Mégsem szerette. Felőle, akár az angol király hétfogásos ebédjét is elé rakhatták volna, számára minden ízetlen volt. Az első falat mézes kenyér, kínkeservesen csúszott le a torkán, néha olyan érzése volt, mintha homokot próbálna meg lenyelni. De már hozzá szokott… A nap huncutul kacagott rá a kis ablakon keresztül, mintha ő is tudná a nagy titkot. A fény betöltötte a teret, és színtérbe helyezte a levegőben játszadozó apró porszemcséket. Az idős asszony meghitten nézte, ahogy tovább kavarognak, majd eltűnnek a kis táncosok. Szívét átjárta a remény, és a nap melege a csontjáig hatolt. Száján enyhe mosoly játszott, szemében mégis a kétségbe esés volt az úr. Az idő egyre melegedett, ezért elhatározta, hogy inkább kint lesz a folyóson. Felemelkedett, és abban a percben megroggyant a lába. – Most nem adhatom fel! – Ezért inkább visszaült, mint aki meggondolta magát. Nem akart gyengének látszani, nehogy… A tízedik próbálkozásra kijutott a folyosóra. Magányos és elhagyott porhüvelyek vették körbe, akik, feleslegesen és értelmetlenül hablatyoltak egymásnak. Mindezeket meg sem hallotta, magában egyre inkább imádkozott. Mindig is sokat fordult az Úrhoz élete során, hiszen a világháborúk dúlta korszakban nem volt könnyű egy megözvegyült asszonynak felnevelni egyetlen fiát. Neki, kis furfanggal, sok szerencsével mégis sike

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

22

rült. Azóta egy boldog család legidősebb tagja. Megélte idősebb dédunokájának ballagását, és harmadik dédunokájának születését. Ugyan, a kicsihez még személyesen nem volt szerencséje, ő ugyanúgy várta, mint amikor első dédunokái érkeztek. Büszke volt unokájára, és annyira várta a csemetéket, hogy dobozokat gyűjtött nekik, melyből karton várat épített. A kis lurkóknak annyira megtetszett az építmény, hogy rögtön elfoglalták. De nem hagyták ki őt sem a mókából, kérték, hogy üljön be melléjük. És az idős hölgy, szépen bent csücsült velük a legerősebb várban, amit valaha épített. Gondolatát, egy szöszke ápolónő szakította félbe: – Mami, tessék jönni ebédelünk! – mondta és elkezdte feltessékelni. Mit volt mit tenni, belegyezett, hogy visszakísérjék a szobájába. Minden ereje elszállt, és csak ült az ágyán. Semmit nem evett. Csak várt… – Mamika drága, feküdjünk le inkább aludni, már késő van. – mondta a szőke ápolónő, aki annyira hasonlított dédunokájára. Ő is orvos akar lenni, gondolta magában, és hagyta, hogy lesegítsék róla az ünneplő ruháját. Mikor az ápolónő már készült volna kimenni, ráemelte tekintetét. – Haza akarok menni. – mondta remegő ajkakkal, miközben küzdött, hogy visszatartsa könnycseppjeit. Nem sikerült. Az első esőcsepp, mint egy lehullt angyal koppant az ablakon, majd sok másik ezer követte. Elvesztett az összes hitét. – Uram segíts meg! Másnap a család csak egy fekete zászlót látott lebegni az idősek otthona előtt… „Az életben két munkát kell űzni. Nyomozónak lenni, és színésznek.” Endrész Ráhel

Mester Györgyi - A tenger A halászlegény hevenyészve összetákolt kalyibában éldegélt a településtől távol, a tenger egyik elhagyott partszakaszán. Már nem volt olyan fiatal, hogy a családja tartsa el, de olyan idős sem volt még, hogy ő maga alapítson családot, na meg az anyagi tehetsége se volt meg hozzá. Utóbbit nehéz is lett volna tagadni, hiszen végtelenül szegény volt, csak tengődött egyik napról a másikra. Ócska, recsegő-ropogó deszkájú bárkáján minden hajnalban tengerre szállt, felvette a harcot a háborgó őselemmel, kivetette a hálót, bevonta a rákcsapda ketrecét, birkózott a kötélzettel, tenyere össze-vissza hasadozott, gyógyult sebekkel volt teli, melyre aztán úgy rákérgesedett a bőr, mint az öreg embereknél szokott. A tengert ennek ellenére csupán ellenfelének, és nem ellenségének tekintette, hiszen már évek óta senkitől nem kapott semmit, a tenger tartotta el, hát miért is haragudott volna rá? Azt meg csak nem kívánhatta, hogy a tenger önként adjon bármit is, rendjén valónak érezte hát, hogy meg kell küzdenie a mindennapi betevő falatért. A tenger sem akarta őt sohasem elpusztítani, csak küzdelemre késztette, mintha csupán az akaraterejét tenné nap mint nap próbára, s lehetővé, hogy tényleg kiérdemelje, amit tőle megszerez. Ha kicsit bőségesebb volt a halfogás, új deszkákkal megjavíthatta a rozoga bárkát, vagy vehetett egy másik hálót, többre nem tellett. Mint ahogyan lányra sem. Hiszen a lányok is olyan mércével mértek, mint mindenki más a világon: van-e valamid, tehetős vagy-e, el tudsz-e tartani egy asszonyt, gyerekeket. Mivel nem volt semmije, erről csak álmodozhatott. Meg is tette, esténként. Miután elfogyasztotta egyhangú vacsoráját, kiült a tengerpartra. És akkor minden megváltozott körülötte. A napközben haragvó tenger a szeme előtt szelídült meg. Lábaihoz csendesen simultak a hullámok, halk loccsanással futottak a partra, fáradhatatlanul igyekeztek felé, mintha őt akarták volna elérni. A selymes víz simogatta a bőrét, lágy, sós szellő borzolta a haját. Előtte hajladoztak a víz alatti bársony moszatok, mintha táncot lejtenének, kacérkodva vonva magukra révedező tekintetét. Szerette a tengert. Olyan fájdalmasan szép volt a látvány. Szemében visszatükröződött a lenyugvó nap tüze, mely lángoló vörösre festette a tenger azúr fényét, majd a hanyatló nap belebukott a végtelenbe, és a nagy víz kioltotta a tüzet. Ezt csodálta minden este, s a csendet, mely telítve volt a nászukat ülő kabócák örökös cirpelésével, a tenger mormogásával, a partra csapódó hullámok

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

23

halk, egyenletes neszével, s a szelídülő langy fuvallat érzéki susogásával. Napszálltával a tenger fölé mélyfekete lepel borult, elfedve minden rosszat, minden csúfságát a keserves életnek, s betakarta őt is. Ilyenkor aludni tért szerény fekhelyére, melyet uszadékfából ácsolt, száraz tengeri fűvel bélelt, mégis milyen jó alvás esett rajta. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy az álom sem hozta el a mámorító, boldog érzést, melyre mindig is vágyott, átélni egy szerelmes éjszakát. A dagály érkeztével, a tenger minden éjjel kiszökött a medréből. Ő is szerette a fiút. A napcserzette fiatal arcot, a fekete, szomorú szemeket, a rakoncátlan hajat, mely olyan hullámokat vetett, mint maga a haragvó tenger. Hol a szülöttének érezte az anyátlan-apátlant, hol a szeretőjének, kivel szakadatlan kívánt együtt lenni, együtt érezni, lélegzeni…A kalyibához igyekezett hát unos-untalan, de hullámai nem bírták erővel, s előbb haltak el a kagylótörmelékes parton, minthogy elérték volna azt. Egy éjszakán azonban, amikor tán a hold is kirúgott a hámból, a dagály szokatlanul megnövelte a vizet. A tenger kilépett medréből és visszatarthatatlanul nyomult a kunyhó felé. Nyitott ajtaján beáramlott, és körülölelte az egyszerű fekhelyet. Selymes hullámaival betakarta a fiú testét, a nedves, apró tajtékok az ajkát paskolták, s az alvó arcán cirógatva átsuhant a tengeri moszat. A fiú álmában úgy érezte, ezer lágy kar öleli langyos öleléssel, nedves csókok érintik az ajkát, homlokát befedte egy szép lány dús hajzuhataga. Boldog volt. Soha át nem élt kéjes érzés töltötte el, a boldogság bódulata, melyből nem akart felébredni. A tenger pedig először csak ringatta a fekhelyet, majd megemelte és hullámzó hátára vette. Kivitte az egyszerű lakból, ringatva vitte magával, vissza az anyabölcsőbe. A nyílt vízen aztán a szerelmes-halálos ölelés még szorosabbá vált, s a tenger a fiút lehúzta mélységes mély kútjába, örök álommámorba temetve, amelyből nincs ébredés... Mester Györgyi

Mester Györgyi - Csörgősipka Kulcsával kinyitotta az ajtót, belépett az előszobába, majd, mintegy képletesen, a kalaptartóra dobta a csörgősipkát. Hát igen. Három héttel ez előttig fogalma sem volt arról, hogy köznevetség tárgya, bolondnak nézik, ha láthatatlanul is, de csörgősipkát visel a fején. Azon az ominózus napon, teljesen véletlenül történt, hogy a hatalmas munkaterem másik végén, távol az ő íróasztalától, megcsörrent a kollégája telefonja, és ő automatikusan felvette. Bele sem szólhatott még, amikor egy ismerős hang a következőket búgta a fülébe: – Szia, te drága! Mégis tudunk ma találkozni. A „tudod ki”, túlórázik, este nyolcig szabad vagyok. Fél ötkor találkozhatunk a szokott helyen. Csókollak! Ezzel meg is szakadt a vonal. Egy teljes percbe tellett, míg magához térve konstatálta. a saját felesége hangját hallotta, amint éppen randevút, és valószínűleg nem az elsőt, beszélt meg a feketehajú, sötétszemű, nála tíz évvel fiatalabb, jóképű kollégával. Ezek szerint, csalja a felesége, és a munkahelyén valószínűleg mindenki tud a dologról, kivéve őt. Most vált csak számára világossá, miért is súgtak össze néha a háta mögött olyan gunyoros arckifejezéssel a kollégái. Hetekig várt, de ma végre döntésre jutott. Tisztázza a dolgot az asszonnyal, nem hagyhatja, hogy továbbra is bolondot csináljanak belőle. Átöltözött, s amikor kiment a konyhába, a feleségétől üzenet várta az asztalon: „Fodrásznál vagyok, sokáig el leszek – dauer –, egyetek, amit találtok. Csók, anya.” Legalább most tudom, hogy hol van – gondolta. A konyhaajtóban összefutott tinédzser lányával. Na, még ez is! Épp a napokban derült ki, hogy a lánya is átverte. Fél évig pumpolta azzal az indokkal, hogy beiratkozott egy francia nyelvtanfolyamra, és arra kell a plusz pénz. Aztán kiderült, szó sincs nyelvtanulásról, a fiúját kidobták az állásából, és a szórakozásaik fedezésére kellett a pénz. A franciáról azt sem tudja, eszik-e vagy isszák. Na, de legalább ezt egyszer s mindenkorra tisztázták. A lánya, tőle merőben szokatlanul, melegen üdvözölte, és rögtön rá is tért a tárgyra. – Apu, nagyon bánom, hogy nem voltam veled őszinte, ígérem, többé nem lesz ilyen. Képzeld el, azt hiszem, a megkomolyodás útjára léptem. A suliban madárfigyelő klub alakult, és én beléptem, mert nagyon érdekesnek tartom, hogy még vidékre is fogunk utazni, madárlesre. Az éves tagdíj megfizethető, de persze a vonatjegyre is

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

24

kell majd pénz. Adott neki, hogy ne adott volna. Ilyen értelmes célra sosem sajnálta a pénzt, talán tényleg észhez tér ez a lány. A szobába lépve, négyéves fiát a televízió előtt kuporogva találta. – Szia, kisöreg! Mi újság? – kezdte volna, de a gyerek hátra se nézve, csak odalökte: – Apu, most ne zavarj! Nem látod, hogy az oroszlán most fogja becserkészni az antilopot. Ma ezt másodszor adják, de megnézem, ha lehet, harmadszorra is. Olyan izgi! – Aranyos kölyök – gondolta. És milyen szép kisfiú! Fekete haj, sötét szemek, csinos kis arc, döglenek majd utána a nők, ha egyszer felnő! És akkor valami szöget ütött a fejébe, amire eddig még sohasem gondolt. Ő maga nem egy kifejezetten jóképű férfi, éppen csak megjárja. És nem is fekete hajú, de a felesége sem. Igaz, hogy az asszony vörös haja festett, de az alapszíne is világosbarna, mint az övé. Nincs is fekete hajú a családjukban! Legalább is, az övékben nincs. De bizonyára van a kollégáéban! A munkahelyén hat éve dolgozik, az asszonyt pedig az első év végén vitte el bemutatni. A karácsonyi buliban ismerkedtette össze a kollégáival. Azóta tartana?! Azóta csalja az asszony?! A fia talán nem is az övé?! Azt hitte, mindjárt megőrül. Akkor más jutott az eszébe. Madárfigyelés? Hiszen a lánya utálja a biológiát! Amikor két éve kanárit akartak venni, ő volt, aki leginkább tiltakozott. Azt mondta, ki nem állhatja azokat a tollas dögöket. Neki ugyan ide ne hozzanak a lakásba egy madarat, mert akkor ő elköltözik a nagymamához! Vagyis megint átverte. Pénzt csalt ki tőle egy olyan célra, amiről azt hitte, és jól hitte, biztosan adni fog. Az asszony meg épp most nincs itthon! Nincs kivel megbeszélni a dolgot. Hol is van? Fodrásznál? De hiszen három nappal ezelőtt is fodrásznál volt! Vagy akkor se, és most se?! Őt mindenki csak átveri! Folytonosan becsapják, hülyének, bolondnak nézik. Hát az is, ha hagyja! Felugrott, és azzal a feltett szándékkal sietett ki az előszobába, hogy azonnal elmegy. Már az éjszakát sem tölti velük egy fedél alatt, inkább szállodában alszik. Elhagyja az asszonyt, és az egész csalfa családját. Nem lesz többé mindenki bolondja! Kabátot vett, belebújt a cipőjébe, és már nyitotta is az ajtót. A kalaptartóról a láthatatlan csörgősipka a fejére ugrott, s amikor kapkodva behúzta maga után az ajtót, az egyik bojt majdnem odacsukódott… Mester Györgyi

Kapolyi György - A fekete özvegy Ezt a nevet ragasztották rám, mert mindenki azt hiszi, hogy mindenkire rá kell aggatni egy jelzőt. Hogy ez mire jó, és mit akarnak vele elérni, ezt nem tudom. De ha már így történt, nevezhettek volna- mondjuk marcipános bűbájnak, vagy soklábú kecsesnek, de nem. „Fekete özvegy” lettem, ami önmagában rossz érzeteket generál a többi élőlényben, óvatosságra, bizalmatlanságra int, de miért? Fekete színű vagyok- ez kétségtelen. Akkor ölök, ha enni akarok, de ezzel mindenki így van. Nincs feltűnési viszketegségem, szereplési kényszerem, sosem veszem el másét- legfeljebb alkalmasint az életét, de ezzel mások is így vannak. Az álhumánus csürhe kedvéért nem megyek át dögevőbe, mert fenemód gusztustalan, na meg rámvarrnák, hogy az özvegy halottgyalázó is ráadásul. Csendes vagyok és észrevétlen, és igenis, ha a hálómban napozom, fekete testem úgy ragyog mint az ében, karcsú vagyok és kecses. Ez külön irritálja mondjuk a kaszáspókokat, hosszú- vékony lábaik, szürke és jelentéktelen testük, csak úgy imbolyog rozoga végtagjaikon, és nincs mérgük, irigyek rám, mint a fene.

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

25

Sosem élték át, a nagyság alázatot parancsoló euforikus élményét, csak a gyáva és alattomos gyűlölködés, és kisszerűség megalázó létét érzékelték. Átkozottul könnyű egy jelentéktelen és erőtlen valakinek jónak lenni, ez állapot, amit érdemként hirdetnek. Könnyű egy békának teleharsogni a lápot, hogy ő nem harapós, de arról, hogy nincsenek is fogai, arról nem beszél… Aztán, mikor mindenki csak legyint és félrerúgja, akkor halálra sebzett lélekkel panaszkodik, hogy nincs igazság. Ezt nevezitek hátsó szándék nélküli- őszinte jóságnak? Ez ugyan úgy, egy fondorlatos gondolatsor hamis és tisztességtelen eredménye, amit a tömeg be is szokott venni. És itt nem a béka a hülye, csak ravasz. A többiek a hülyék, mert megették a rossz dumát, mert nem gondolnak bele semmibe, nem képesek a sorok között olvasni. Bezzeg én, a fekete özvegy, az én szavaimnak súlya van, mert van köztudott hátterem, a halálos mérgem. Én tudom, hogy a tömegeket szép szóval és önfeláldozó érzelmekkel nem lehet meghatni, csak ingerelni, hogy ők, erejüket fitogtathassák a jóságos bolonddal szemben. Amíg félnek tőled, addig tisztelnek, de ha megértő és jóságos vagy eltaposnak. Ez, egy ember által megfertőzött állati társadalom. Csak el ne tanulják az embertől, hogy szórakozásból is öljenek. Az lesz a mi társadalmunk vége. A léteznitudás lényege, a nyugalom és kényelem, állandó odafigyelés mellett. Érzékelni kell tudni a háló apró rezdüléseit, ezek a való élet villanásai, és lecsapni az első pillanatban. Késlekedni halálos, mert ugyanaz a pillanat nem jön vissza többé, és hogy majd jön a következő? Az vagy jön, vagy nem. Csak remélni lehet, azt is csak halkan és észrevétlenül. Na meg hinned kell önmagadban. Ha van benned méreg és erő, és néha -igen indokolt esetben- kegyelem, akkor te lehetsz fekete özvegy. Kapolyi György

Kapolyi György illusztrációja

Novellák

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

26

Kapolyi György - A Bohóc A függöny rejtekében állva, az áporodott nehéz drapériák bűzében, minden idegszálammal a porondra koncentrálva várok. Várom a tapsvihart kettévágó dobpergést, az azt követő nagydob puffogó- mély dobbanásait, bumm, bumm, bumm- belerázkódik az agyam, vacogni kezd bennem a lélek. Még ennyi itt töltött év után is pattanásig feszülnek ilyenkor az idegeim. Végigkúszik egész testemen a félelem jeges szorítása, mozgatni kezdem elmerevedő végtagjaimat, és beszélek félhangosan, hogy te vén marha, ezerszer fordult már elő ez a pillanat veled, és minden alkalommal csinálod a hisztit. Egyszer megviccel majd ezért a sors, mikor berohansz a porondra, porfelhőt rúgva a fűrészporba, össze fognak akadni bazi nagy cipőid, és máris a szemétben hasalsz. Szemed- szád tele a faporral, és előtted a lovasok léptek fel, te meg pofával bele abba a rohadt porba, könnyen az állatok szemetébe. Na most!... Felharsan a nagydob, belerázkódik az agyam, de mint idomított majom, gépiesen előrelendülök, szétlökve a büdös függönyt, máris elvakítanak a rivalda éles fényei. A zenekar összes hangszere fülsértően tombol, elnyomva a tapsokat és röhögést, én meg vakon és siketen állok középen, az általam kavart porfelhőben és nem tudom miért vagyok még itt. Kapolyi György illusztrációja Arcomra festett idült mosollyal, rossz kalapomban, kockás nadrágomban, ami vagy tíz számmal nagyobb, képtelen cipőimben állok, guggoló pózban, karjaimmal repülő mozdulatokat csinálok, és artikulátlan hangokat hallatok, mint egy bolond kakadu. Úgy ér a felmorajló röhej, mint lovat a korbácsütés, förtelmes ez a szánalmas vergődés, a festék alatt nem látni szenvedő ábrázatomat, még szerencse, mert kidobnának és akkor itt a vég. Bakugrásokkal szökdécselem körbe a porondot, művirágokkal dobálva a nagyérdeműt, dörgő taps és hahotázás, Úr Isten, hogy milyen primitív állatságokkal lehet sikere az embernek! Eleinte szórakoztatott, örömet okozott a siker, de a múló évek monotóniája elszürkítette a cirkuszt, életem porondját. Már ott tartok, hogy én szégyellem magam magam előtt, már nem is vágyom semmi másra, mint végigheverni ágyamon és olvasni valamit, hallgatni közben a csendet, belső hangjaimat, amik ettől a szenvedéstől kikorhadnak lelkemből és akkor marad a végső csend. Álmomban kilépek a közönség elé, festetlenül, megmutatva sápadt, meggyötört arcomat, oda állok, ahol a legerősebb a fény, had lásson mindenki, vegyék végre észre, hogy a festék alatt egy holtra fáradt, szerencsétlen ember rejtőzködik. Elmesélem nekik, hogy egy bohóc látszólag mindig hülye, egy hülye viszont sosem bohóc. Elmesélem nekik, hogy micsoda kanossza minden este leereszkedni egy nyálcsorgató szintre, mert ők ezt várják el a bohóctól, mert nem is hiszem el, hogy amúgy megértenék. Elmondom nekik, hogy bohócnak lenni egy dráma, a bohóc tisztán lát és értékel helyzeteket, különben nem tudná az ellenkezőjét nyújtani. Ők meg elégedetten vihognak, röhögnek, és azt hiszik szórakoznak. Aztán álmom végén emelkedni kezdek, a döbbent csendben a kupoláig jutok, ami kettényílik és kilebegek súlytalanul a csillagfényes éjszakába. Átöleli a csend agyongyötört lelkemet. Kapolyi György

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 1. szám

Gősi Vali versei Gyönyörű terhünk (Zoli fiam emlékére, aki az idén lenne 33 éves, de már örökre 26 éves marad, és édesapjának, akinek fájó sebére én sem adhatok gyógyírt, hiszen fiunk hiánya, a hatalmas űr közös fájdalmunk) Barlang mélyén, megkövült kincsek ős-titkáról suttog úgy a múlt, ahogy bús-mozdulatlan sötét szemed óvó leple, szempillád alól valami időtlenségben rejtőző mély titok lopódzik „azóta” felém hangtalanul, míg végre egy fukar könnycsepp csiszolatlan, apró gyémántként lassan a tenyerembe hull, elárulva rút kétkedésem, s szinte vakít a szégyen, amiért ebben a furcsa, kínzó időtlenségbe kétkedve kutatom megkövesült, rejtett fájdalmadat, amely - már tudom örökre a kettőnk gyönyörű terhe, bús titka marad… Elengedtük. Elment örökre a végtelenbe a fiam, a fiad…

Minden MOST van Megállt az idő, minden végtelen. Régóta kívül élek - ha élet ez még mindenen. Kívül élek a mán, kívül a tegnapon, kívül a reménytelen, rejtelmes holnapon. Már sírni sem tudok hangtalan, néma létemen. Most csak hű társam, a jó csend van együtt velem. Hallgat a végtelen, valamit vár talán … Hallgat a csend is némán, együtt pihen velem, és most ketten reménykedünk, én és a csendem egy derűs, boldogabb életen e végtelen, üres létpillanatban, ahol megállt az idővel kicsit sodró sorsom is... Lehet, hogy alszik, pihen ő is kicsit, és éppen a kékszárnyú békéről álmodik, s vele száll minden, mi szomorú, oda, hol nem dúl háború, mindenki boldog, és senki sem szomorú. Oda, hol nincs bánat, nincs már szenvedés, csak derű van, mosoly, és nincsen éhezés. Ketten vagyunk jóideje már ebben a félénken, tétován meg-megrezzenő

27

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek létben a csend, meg én. De amott, a pillanaton túl, valami szomorú, mégis reményteli, félénken hívó, remegő fény üzen, mögötte hiába áll őrt dacolva elmúlt bús, fájdalmas életem: a könny, a gyász, a kín, a félelem.

- Ami rám vár még, talán csak arasznyi, röpke lét, új boldogsághoz, derűsebb léthez tudom, nagyon kevés … - mormolom s amíg a néma, álló pillanatban múló létemen gondolkozom, valami moccan… S a fáradt pillanatban, ahogy a lassan kihűlő kávét kavargatom, fölsejlik megint létem is… Látom, amint múltammal összeölelkezik a MOST, és a meghitt csendben, együtt van a JELEN, és elmúlt életem… Most minden végtelen… Múlt és jelen együtt van ITT és MOST velem, ahogy a lila, pöttyös, megcsorbult szélű kávéskészletem utolsó darabja, a hűséges, vén, törött kávéscsésze alja is itt van a múltból hűséggel velem maradva.

I. évf. 1. szám

28

Élek hát újra… hallik a csendem… Üzenet jön halkan valahonnan, s a néma, dermedt pillanatban, a legördülő könnycsepp is félúton megpihen az álló időben, ahol áll a végtelen… Tétován billen a félénk könnycsepp, mielőtt legördül a vén porcelánon, s életem a könnyel az időtlen út alatt a mozduló időben filmként végigszalad… és a néma csendben megszólít az a néma hang: Indulj! Haladj! Még egy utolsó, lassú mozdulat, amíg leteszem a kávéskanalat a vén csészealjra, és a mozdulatban már a MOST van. ÉLEK hát! MINDEN MOST VAN! Talán a gyertyaláng Talán egy színes festmény a lét csupán, Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán Talán a fák, az ég is csak képek… Talán a porszem földi lények - köztük az emberek - angyalok ma már, s Isten épp' rólunk mesél. Talán való az álom, hogy nincs halál… Talán a sötétből hajnalpír fakad… Talán halott szerelmek élednek újra… Talán az angyalok szemében, aranyló reszketéssel megcsillan most a Nap… s nyár csókol, szél dalol tavaszt.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 1. szám

29

Gősi Vali versei / Korsós Ervin versei Érted Talán még visszatér a tűnt varázs… Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad… Talán éled halott szerelmünk újra… Talán bús szemedben megcsillan még a Nap, s fényével visszatér a nyári láz, napfény-tűz ébreszt, fénycsók varázs. Talán a fagyos, hófehér táj is álom… Talán csak tisztul álmában a világ, Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom, Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon. Gyere, aludjunk, kedves, talán való az álmom, s mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!

Korsós Ervin versei Búcsú A múlt halott, temess hát el, Régi emlék vagyok csupán. Egy dobozba való fráter. Temess, de előbb vágj kupán! Semmi kedvem végignézni, Hogy mi lesz Veled ezután, És szeret e majd más férfi: Nálam jobban soha, talán. Temess csak el, már nem fáj úgy, Tudom, talán bolond vagyok, De hát, már ez is csak a múlt, S mint minden más, ugyancsak halott. Nézd, beteg lelkem sem fájlalom, Ne haragudj, de szólj hozzám! Nem lesz belőle ártalom: Szívem Neked épült oltár. Temess, de közben szólj hozzám, Megöl e néma csend végleg. Ha nem tudsz, akkor csak próbáld, Hadd lássam szemedben, kérlek! Temess. de lásd közben arcom. Azt, aki voltam, s nem mi vagyok. Legyen számomra is alkony, S ne csak én legyek benned halott.

Kietlen pusztán járok A teremtés koronájaként. Ha egyszer valaki is látott, Mit csinálok? - nem kérdezték. Erőm fogytán van: szomj és éhség Támad, mint vad az éjszakában, És oly messze vagy tőlem, Szépség. Távolról bámulom csodádat. De az, amit adtál nekem; Édes élet, s tökéletesség. Sokkal több, mint megbecsülhetek, Csak Te neked szól e szerzemény. Már a Teremtésünktől fogva, Mi ketten mindig egyek voltunk. Egy szívből s lélekből alkotva, Csak boldogságot sugároztunk. De elszakítottak minket egymástól, Hogy tanuljunk és gyarapodjunk. Életünk külön oly sivár volt, Szinte azt hittük belehalunk. Mégsem tudtak lekötni minket, Mert szívünk egyre jobban vágyott: A varázst bennem megtörte Szíved, S lelkem kioltotta az álmod. S emlékezünk, hogy egyek voltunk, Most ismét szerethetjük egymást. Ki eddig boldogságért koldult, Ma saját szíve csöpög nektárt. Hideg falak közé zárom lelkem Hideg falak közé zárom lelkem Az alagsorba bűnhődni, Testemet gyengítem minden tettel, De mi a húsnak jó, az a szívet bebörtönzi. Reménytelen reményre vágyok, Ezt kutatja szellemem. Sötéten zúgó lángok, Melyek búsan törnek ellenem. Elmém záloga konok, Kitaposott úton nem jár. Nincs az a bűnös vagy bolond, Ki számára ő lenne a hű társ. Maréknyi érdemek, Két kézzel fogva. Leszögezve félszegen, A nyugalom szobra. Különös tájakon, Elképzelt séták. Bolyongás vakon, Csevegés némán.

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

I. évf. 1. szám

30

Szakál Magdolna versei még úgy fogod hogy senki se látja maga sem érezheti: csonthéja vagy mint mag nőhet fel benned – fekete földként ölel az Idő ellenedre is óvod pedig tudod atomjaidra tör s egy pillanat lesz mikor belehalsz

sikátornyi csendek közt élik napjaik fénytelen íriszük mélyére rejtve altatják azt a valamit azt, mit a zsíroskenyér mellé egykor anyjuk csomagolt mi még velük van akkor mikor zene szól mit át tudtak adni gyermekeiknek – belőlük így kiveszett? mindketten érzik : szólni kéne de egy némaságra bénult intéssel búcsúznak el naponta felpofozta

majd úgy fogod azután, ahogy áttetsző felhő tartja a szivárványt, hogy díszítse az eget nap és vihar közt a szín csodáját párára hullt halálodban is Ő arassa le s csak figyelni vágyod a párosból egyet mert élni hagytad, születni Őt és lelked fölé szereted ha boldog... ...csak azt kívánom sírni sose lásd mert majd ott lenni vágysz védeni újra szíved mint riadt madár majd úgy remeg akkor megérted mekkora úr s hogy tőre szúrja a legégőbb, legmélyebb sebet hogy mennyire fáj a „nem lehet” – két barát – nézd: ülnek a téren testükre fázik az őszülő árvaság – két barát – szédült tiniként még szökdelő álmok közt hordták ki a jövőt képesek voltak hegyeket vinni kezükön kopott farmezsebük életre ráncosult képzeletüknek gyenge menedék-meredek sziklafalként tolul most eléjük minden álmatlan éj azt érzik: csak árad köréjük az idő, s minden mozdulat poros temető

ha kellett óránkét perdült mellé és mint derült égből a vezekléstől dacos szeretet feszítette vétkeit sápadt arcához hétköznapi ruhája alól kivillanó gyengeségeihez akarta szögezni az életet fájdalmai zöldhályogja mögül ezüstkönnyeket rázni elő esőt özönvizet hogy újholdra majd felhőtlen boldogsága legyen "Hát üsselek pofon szerelemmel?" áldozat vagy! önnön utad keréknyomába ragadt pillanat! és naponta óvta is szelíd feledést takarva fölibe puhán ahogy hó fedi be a múlt röge alatt készülő új kenyeret ölte és ölelte ölelte és ölte hogy azt se tudja hol van fenn vagy lenn

COMITATUS FOLYÓIRAT

Versek

hogy forogjon vele s körülötte a világtalan világ ...

I. évf. 1. szám

bezárt lelkem azóta enyém átokverte tömlő csak a test

de minduntalan

s te, ki hiszed szerettél ismerni neked sem hagyom ( egy volt, s talán úgy soha más ... de Ő már szelíd égi csillagom )

bűvös hangja méhében hordta, vigyázta mint jó anya magzatát:

nem vagyok áldozat

"tente baba tente" – súgta éjjelente – „a szemedet hunyd le...” kicsi vagy még „Szentem” s az éj nem egyéb mint köréd feszülő rút veszély még ne lásd! már ne nézd! – szólt – ... álmod is féltem én magamra ítélve gyerekként voltam gazdag lelence a létnek ( egy grádics korhadása máig őrzi kincsemet ) távoli szurdokban borókát szedtem ( nagyapám tanított melyiket lehet ) csak aztán jött az élet hivatalossá lett mindenem ( anyám apám ellen uszított s nem hittem többé senkiben ) aszfaltra marta fel szívemet egy csattanásnyi pillanat ( azóta nem látta senki valaki akkor magával vitte : „azt” ) puskapor, bikacsök, mögöttem összesúgó somolygó emberek

sorsom mégis vezeklések sora (ezüstfelhőkön úszó álmaim elégtek csak sápadt hold őriz éjszaka ) egyszerűbb lenne bűvös feledésben új hitekhez feszülni boldogan de akkor elárulnám ... elárulnám Őt .... és önmagam Requiem for a dream – Clint Mansell

31

COMITATUS FOLYÓIRAT

Műelemzések

I. évf. 1. szám

32

Műelemező pályázat - összefoglaló és eredményhirdetés A műelemző pályázat keretében a pályázóknak Radnóti Miklós Töredék című versét kellett elemezniük. Mindenkitől elsősorban tartalmi elemzést és reflexiót vártunk. A konkrét feladat szerint a pályázóknak a mű alapján maximum 1 A/4-s oldal terjedelemben, esszészerűen le kellett írniuk, hogy milyen érzéseket, gondolatokat vált ki belőlük ez a vers, és, hogy a mű üzenete miért lehet aktuális ma is, hogyan tudjuk azt a jelenre vetíteni? A beérkezett pályaművekre kluboldalunk tagjai, látogatói egyaránt szavazhattak. A szavazás alapján egyértelmű eredmény született. Az eredményből kiindulva úgy gondolom, hogy nem pusztán azok értek el helyezést, akik netán ismerőseik révén sok szavazót gyűjtöttek be maguknak! Véleményem szerint az első három helyezett listája megegyezik azoknak a pályaműveknek a listájával, melyek ténylegesen a kiadott pályázati feladatról szóltak, vagyis főként saját gondolatokat tartalmaztak, és a jelenre vetítették a mű mondanivalóját, bebizonyítva azt, hogy a feladat egyáltalán nem volt kivitelezhetetlen. Nem beszélve arról, hogy többen nagyon érdekes és megfontolásra érdemes gondolatokat vetettek fel! Mivel a pályázat lezárult, az egyes pályaműveknél meg lett nyitva a hozzászólás lehetősége is. Úgy gondolom, hogy több helyen mindenképpen érdemes a pályaművekkel kapcsolatos gondolatokról beszélni, mert sok érdekes dolog született! A szavazók által leadott szavazatok összesítése alapján a pályázat végleges eredménye a következő: Helyezés 1. helyzet 2. helyzet 3. helyzet 4. helyzet 5. helyzet 6. helyzet 7. helyzet 8. helyzet 9. helyzet 10. helyzet 11. helyzet 12. helyzet 13. helyzet 14. helyzet 15. helyzet 16. helyzet 17. helyzet 18. helyzet 19. helyzet 20. helyzet 21. helyzet 22. helyzet 23. helyzet 24. helyzet 25. helyzet 26. helyzet 27. helyzet 28. helyzet

A pályamű sorszáma 9. pályamű 12. pályamű 4. pályamű 2. pályamű 3. pályamű 11. pályamű 19. pályamű 15. pályamű 14. pályamű 1. pályamű 18. pályamű 5. pályamű 7. pályamű 17. pályamű 6. pályamű 16. pályamű 8. pályamű 24. pályamű 10. pályamű 23. pályamű 13. pályamű 27. pályamű 25. pályamű 28. pályamű 22. pályamű 26. pályamű 20. pályamű 21. pályamű

Az elért pontszám 707 569 185 147 103 74 62 50 47 44 42 35 29 29 28 28 27 24 19 17 16 15 13 13 9 9 8 6

A mű tulajdonosa Veres Tamás írása Beganyi Imola írása Szász György írása Brátán Erzsébet írása Tóth Sarolta írása Bíró Dóra írása Kucsván Réka írása Mercsek Tímea írása Ali Mariettea írása Szentei András írása Csinger Éva írása Tóth Evelin írása Lőrincz Lejla írása Kiss István írása Kőri Terézia Kamilla írása Slezák Lajos írása Horvát Renáta írása Muhel Gábor írása Hornyik Anna írása Kormos Mária írása Tóth Cecilia Anna írása Hajdu Dávid írása Székely Sára írása M. Fehérvári Judit írása Büki Mátyás írása Jenei Norbert írása Nemesházi Norma írása Szeitz Ferenc írása

Gratulálunk a nyerteseknek! Köszönjük minden pályázónak a részvételt! Köszönjük a felajánlásokat az egyéni szerzőknek (Mátyás Zoltán, Holcsik Szabolcs, Brátán Erzsébet, Vasas Judit, Giriczné Gyányi Mária, Boér Péter Pál, Hajdu Mária, Maryam), illetve a Barátok Verslistának (Baranyai Attila), az Éden Művészeti Hálózatnak (Beri Róbert) és a Holnap Magazinnak (Bakos József)!

Műelemzések

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

33

Verses Tamás - Reflexió Radnóti Miklós „Töredék” című veréshez (Pályamű) A II. világháború befejezése óta talán most a legaktuálisabb újra Radnóti verse. Az első versszakban megemlített kéjjel gyilkoló emberek ma is egyre sűrűbben feltűnnek a híradásokban. Szinte minden hónapban beszámolnak arról valahol, hogy valaki megölte a családtagjait. Nem beszélve a kényszerképzetekben élő emberekről, akikből egyre több sétál időzített bombaként az utcán, mióta a legnagyobb idegszanatóriumokat bezárták. Nem tudja senki, mikor fognak ők is bántani valaki csak azért, mert a magyar egészségügy romokban hever és nincs arra pénz, hogy segítsenek rajtuk. Sorra érik egymást Budapest utcáin a balhitekben hívő tajtékzó emberek tüntetései és ellentüntetései. Nincs világháború, mégis a rasszizmus az egyik legnagyobb probléma. De míg a világháborúban csak a nácik irtottak más népeket, ma más népek is irtani szeretnék a magyarokat. A rasszizmus nem maradt egyoldalú, hanem társasjátékká alakult. Viszont az senki számára nem egyértelmű, hogy ki tüntet a jó ügyért és ki a rosszért. A jó és a rossz közötti különbség, mintha nem is létezne. A mi korunkban is volt már rá példa, hogy a rabló volt a hős, gondoljunk csak a whisky-s rablóra, akit a mai napig népszerűsít a média, de azokat az embereket elfelejtik megszólaltatni, akikre a fegyverét fogta rá és rettegtek az életükért. Számtalan példáját láthattuk azt is, hogy tolvajok és csalók, akik embereket csaptak be, élik tovább a világukat, miközben azok, akiket kisemmiztek a nyomorban tengetik tovább mindennapjaikat. Az aktuális kormány ellen tüntetőket, akik ki merték nyitni a szájukat, börtönbe csukták vagy a szemüket lőtték ki, mint 2006. október 23-án. Emiatt akkor is megvadult az ország és nem is csillapodott le, csak a 2010-es választások után, de az egyre nagyobb szegénység miatt időzített bombához lehet hasonlítani a népet, akik a rémes végzetten vigyorognak most is vértől és mocsoktól részegen. A politikusok közül sokan nem fogták fel, hogy mekkora a szegénység és a baj az országban. A legnagyobb baj, hogy nem is nyílik ki a szemük. Nagy részük csak éli a világát mindaddig, amíg a nép haragja fel nem ébred szunnyadó álmából. Ma is sok helyen átok a gyermeknek az anyja, mert megöregszik és a munkanélküli gyermeke nem tudja eltartani, ő pedig már nem tud gondoskodni magáról a kevés nyugdíjából. Hogy boldogok-e ma is az asszonyok, ha elvetélnek? Elég ránézni a születési statisztikákra. Ilyen körülmények között egy ennyire elszegényedett országban csak nagyon kevesen mernek gyereket vállalni, hiába is szeretnének. De annak a gyereknek is átok az anyja, aki csak azért szül négy- öt gyereket, hogy ne kelljen neki dolgozni járnia, mert majd a családi pótlékból meg a gyerekek után járó juttatásokból azt hiszi, hogy megélnek. De a gyerek ebből csak annyit lát, hogy az anyja még egy éhes szájat hozott a házhoz. Ma is hallgat a költők nagy része. Van ma olyan költője ennek az országnak, akire felfigyelnek az emberek? Eltűntek a Petőfik, az Ady-k, a József Attilák, a Radnóti Miklósok! Az újságírók közül ma már nagyon kevesen végeznek tényfeltáró újságírást. Előtérbe került a bulvár. A magyar napilapok többsége is arról szól, hogy melyik párthoz áll közelebb a lap tulajdonosa. A régi, patinás újságokat, mint a Magyar Nemzet vagy a Népszabadság, gyakorlatilag szinte csak a pártok bértollnokai szerkesztik és úgy tűnik, hiába várjuk, hogy felbukkanjon újra egy ember, aki Ésaiásként átkokat zengve görbe tükröt tart a minden iránt teljesen közönyössé vált megfáradt, beletörődött magyar nép elé.

Veres Tamás

Műelemzések

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

34

Beganyi Imola - Reflexió Radnóti Miklós „Töredék” című veréshez (Pályamű) Radnóti egy örökérvényű problémát vázol versével, az aljassásot, kegyetlenséget s emberi megvesztegethetőséget, mely észrevétlenül ivódik be akár a legtiszességesebb személyekbe is. Ám az amit ő leír, csak egy töredéke annak amit ezek a fogalmak magukba foglalnak. A társadalmi nyomás nagyban befolyásolja lényünk milyenségét, olyan ez, mint mikor a csecsemő másokat utánozva tanul, fejlődik. Ám a felnőtt emberek, elvileg tudják mi helyes és mi nem, számukra az utánzás nem létfontosságú, mégis egy mérgezett században odáig fajulhat a helyzet, hogy már csak a saját preztízsünk kialakítása és fenntartása által hisszük, hogy valamit is érünk a társadalomnak. Utánozzuk azokat, akiktől félünk, így várván, hogy ez kifizetődő lesz. Olyanok vagyunk mint a környezetünk. Mondhatni tükörhatás ez. Mert nem hiszem, hogy az ember eleve aljasan születik; mi egymást tesszük azzá. Némelyek azt hiszik, hogy akár gyilkosságok árán válhatnak feljebbvalókká, így szerezvén maguknak tisztességet és egyáltalán önbecsülést. Az ember mindig is ilyen volt: csak úgy lehet önbizalma, ha mások elismerik vagy legalább félnek tőle, s ezért képes bárkin átgázolni. Hisz ölni átvitt értelemben is lehet. Hányan vesszük észre manapság, hogy szavainkkal, gesztusainkkal vagy akár hallgatásunkkal is mennyi reményt, tervet,emléket, érzést és kapcsolatot ölhetünk meg? Kevesen. S ez a tény Radnóti korában és ma is ugyanígy van. Hiába kattog az óra, egyes “kényszerképzetek” örökké megmaradnak a világban. S mi van azokkal, akik észreveszik a sebeket, látják a helyes utat? Félnek, nem mernek lépni. Tudják,hogy csak “a gyilkos, az áruló, a rabló” lehet hős, saját önérzetüket s becsületüket pedig nem adják fel ilyen megvetni való pozíciókért. Hisz jónak lenni, még ha kevésbé kifizetődő is, annál értékesebb. De a gonoszság egyben függőség is. Költőnk kétségbeesésében, a halált tartja megoldásnak, szavaival megveti a születés csodáját, az élet szépségeit. Minek is szülessen valaki egy ilyen keserű földre? Megfáradunk az alantas érzésektől, majd a halált tartjuk megnyugvásnak, békének és feladjuk a küzdelmet. Akárcsak a 21. századunkban, hol már a gyermekek is önpusztításba kezdenek, asztalukon nekik is ott a “méregoldat” alkohol, drogok formájában. Magunkat pusztítottuk akkor és most. A mókuskerékből pedig nincs kilépés, egyetlen megoldásnak a felismerést tekinthetjük De hiába a szólásszabadság, az íratlan szabályok feketén fehéren ott vannak elménkben már gyerekkorunk óta, amikor a többiek kicsúfoltak csak, mert nem ugyanolyan színű tollal írtunk, mint ők: a többségnek lehet csak ereje. Kifejezthetjük nemtetszésünket, mert legjobb esetben is közönnyel találjuk szemben magunkat. Mi hát akkor a megoldás? Tegyünk önmagunkban rendet, döntsük el mi a helyes és mi nem,aztán küzdjünk? Vagy csak várjuk, hogy a világ jobb legyen? Vagy kéne valaki,aki rápirít az emberiségre, hogy “Ébresztő, összetartás és szeretet nélkül semmit sem értek”? Ki mondd hát ítéletet felettünk, ha a költők s művészek sem ébreszthetnek rá alkotásaikkal a hibákra? Radnóti szerint itt már csak egy próféta segíthet, s ezt a segítséget ő átoknak nevezi. Büntetés nélkül senki sem fog tanulni a hibáiból, mert ilyenek vagyunk mi emberek: makacsak, öntörvényűek, rendíthetetlenek, de legalább ennyire befolyásolhatóak is.

Beganyi Imola

Műelemzések

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

35

Szász György - Reflexió Radnóti Miklós „Töredék” című veréshez (Pályamű) Mára, e szűrkébe halványult világ esélye talán, rímek mögött kerestetik. Keresem, mert e világ itt enyém, itt zötykös versfoszlányok közt mondom vele: oly világban élek én....Életem az eltékozolt rímek temetője, miként költőnek sírja a vers. „Oly korban élek..." kezdheted, ma te költő, ki vagy...maradtál értünk, de követőid hol „vagynak”? Rímeid igédbe haltak, hogy mi verseden etessük a magyar, a nyelvi hitünk, mely csak itélet fogalmazására jó. Tonnás doszárokat diktálnak balga árulók ma is. Ne hidd, hogy csak te voltál elárulva. Vannak, kik hátunk mögött ma is fogalmaznak! Vannak, kiknek életét mások jobban ismerik, mint önmaga. Kik fel sem ébrednek, de a rendszer tudja álmukat. Hát ez nem álomrendszer?...oly...világ ez.... Szavaid elején vádló hangod ma igencsak símogató. Ma egészen mást jelent az elaljasult . Még – ő bánatára – gyakran háláló jelleget őlt. Csak aljas halad, nem bűn az elfordulás, még az árulás sem. A bötük (így: bötük) bűnt szülnek annak ki a szót szólja, de hamis pajzsa olvasónak. E nagy fegyverrel ...gyenge kezek hadakoznak, olyanok ellen, kik a szót csak parancsolni vagy...vesztöik előtt jajjgatni tudják. Csak álmodsz – íly világban élve – , holott tudod, majd felébredsz. Nem is alszol el, de álmodsz, hogy...aludj csendben. Nyitott szemmel! "Oly korban élek..." ...lenne ma soraid kezdete. Sorolnád gyilkosok tüzét, kik érdemed árulják napilapok zengetésére. Kik, semmint rímjét a magasztos dalnak cimbalmukra tűznék, inkább...tűzre vetik a ...cimbalmot. De...jajj, megég a fa,...ám a húrok pendülnek. Halhatatlanok húrjaid. Nem kell zenekar. A dal ...a DALod süvít! Elfúj gyenge szárnyú regőst, bárdot, ki ott a pennát hegyezte csak. A fányes dalnokok mellett meghal nótád, mégis...éneked dalol. A mángorló olvas fel tőled békéltető rímeket. E...korban? Jajj, e korban a szifilisz érdem. Semmi vagy, ha legalább nincs ...kankód, vagy..., nincs leprád...vagyonod halmazán. – Rendben van! Nincs szidád! Legalább pénzed van? – Nincs!...Csak rímem! – Egek! Mit adhattok el? Bár egy kis... Szifilisz!...Mi e korban érdem. S, aki érdemes, az vállogatja előljáróit. A többi...halgass! Látod?...Olyan korban élsz, melyben, ha szót emelsz, netán szárnyakat adsz érveidnek, akkor bukhatsz. Akkor buksz! Talán bukni nem akarsz? Melledet kivetve szállni merészelsz szabadon? Ők, akkor ők, megköveznek. Csak szégyenedben, a melletted lévök szégyenében rázhatod ökledet. Kinyitják öklöd tartalmát, s rád öntik. Bűnöd cellád falára fröcsköl, pedig te ártatlan igét rebegtél a Parnasszus alatt. Hát rézhatod öklödet, ha ...hallgatsz! Oly korban...ABBÓL az elvetéltből vagy! Hangod, ha túl íves irigyeid rögvest árnyékolnak. A méregoldat csak ámítás! Méregoldat nélkül is meghalsz. Oly kor...Üvőlthet a költő! Hiába csengő, tisztán zengő nagy szavak! Hiába szétfolyt sóhajok, melyek a messzit álmodják. Oly korban, hol a fülek nem hallanak?!? Szász György

COMITATUS FOLYÓIRAT

I. évf. 1. szám

Comitatus Folyóirat Főszerkesztő: Szinay Balázs Korrektúra: Buhalla Gyöngyi, Szinay Balázs

Mostani lapszámunk témavezetői: Cikkek: Szabó László Dezső, Brátán Erzsébet, Győri Tünde, Szilágyi Gergő, Götli Kinga Réka

Esszék: M. Fehérvári Judit, Szinay Balázs, Gősi Vali Recenzió: Szinay Balázs Novellák: Holcsik Szabolcs, Endrész Ráhel, Mester Györgyi, Kapolyi György Versek: Gősi Vali, Korsós Ervin, Szakál Magdolna A folyóiratban található művek közléséhez a szerzők hozzájárultak. A folyóirat kereskedelmi forgalomba nem kerül, tartalma pdf formátumba letölthető, szabadon nyomtatható. Az anyag nyomtatott formában való megrendelésére lehetőség van a nyomtatás és a postaköltség árának megfizetésével. Érdeklődni ez ügyben a [email protected] email címen lehet.

Elérhetőségek: Klubunk weboldala: www.lancolat.socialgo.com Folyóiratunk weboldala: www.keletfolyoirat.blogspot.com Könyvkiadás: www.wix.com/szinba/PTLKOMI A folyóirat tartalma az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen tartalom felhasználása és terjesztése a szerző/k engedélyéhez kötött.

Vegyél részt te is munkánkban és küldd be nekünk novelládat, versedet vagy cikkedet stb. amit szerepeltetnél folyóiratunkban! E-mail: [email protected]

36