1 Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Olasz Nyelv és Irodalom Tanszéke, a Budapesti Olasz Kultúrintézet és a Budapesti Dante Alighieri Társaság szervezésében 2008. november 21-én megtartott Herczeg Gyula emlékülés előadásainak anyaga
Tartalom Fried Ilona Bevezető
2
Szépe György Herczeg Gyula plus-quam-italianista
3
Kotzián Tamás Megemlékezés
7
Sárközy Péter Herczeg Gyula, az olasz irodalmi nyelv tudósa
11
Pál József Herczeg Gyula a magyar próza stílustörténetének megalkotója
15
Fried Ilona A politika fogságában
18
Személyes utószó
25
2
Bevezető A Herczeg Gyuláról, a magyar és a nemzetközi tudományos élet jelentős személyiségéről szóló megemlékezés előmozdításával az volt a célom, hogy, mi, akik együtt dolgoztunk vele és mások, akik szakmai kapcsolatba léptek vele, közösen felidézzük alakját. Annyival is fontosabb ez, mivel munkássága, az olasz nyelvvel, kultúrával kapcsolatos szervező munkája a magyarországi italianisztika megkerülhetetlen része, történetileg is sokat elmond róla. A 2008. november 21-i emlékülés anyagából a következőkben az előadásokat közöljük. Érdekesek voltak azonban a hozzászólások is, melyek nagyban hozzájárultak, hogy Dr. Herczeg Gyula szerepéről az egyetemen, - Sallay Géza hozzászólása -, az olasz nyelv oktatásában, terjesztésében - Nyitrai Tamás hozzászólása -, illetve a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem általa alapított olasz tanszékének munkájáról további információk kerüljenek napvilágra. Ez utóbbiról Ordasi Zsuzsa, Hegyi Ágota és egykori diákként Hervai Franciska beszélt. Remélem, hogy az elkövetkezőkben kiegészíthetjük a fentieket még további adatokkal, szakmai beszámolókkal, megemlékezésekkel is.
Fried Ilona
3
Szépe György Herczeg Gyula plus-quam-italianista Herczeg Gyula emlékülése, Budapesten az Olasz Kultúrintézetben (Bródy Sándor utca 8.) 2008. november 21-én, pénteken 15:00 órakor 1.
Személyes kapcsolatok
(a)
1950-től 1953-ig, hét szemeszteren át hallgatója voltam Dr. Herczeg Gyula spanyol lektori kurzusainak a budapesti egyetem bölcsészkarán. Egymaga pótolta a hiányzó spanyol tanszéket az ötvenes évek elején. Nemcsak nyelviskola volt, hanem a hispán szellem műhelye és egy elit szalon, ahova minden fakultásról jártak hozzá (gyakran a már diplomások is). Jellemző, hogy Horányi Mátyással, az első spanyol tanszék vezetőjével együtt tanultunk Herczeg Gyulától „mint spanyol lektortól”. 1954-ben és 1955-ben a Magyar Nyelvőr segédszerkesztőjeként tartottam Herczeg Gyulával a kapcsolatot. Azt tapasztaltam, hogy mind a stafétabotot átadó (Beke Ödönféle), mind a stafétabotot átvevő (Lőrincze Lajos-féle) csapat, amelynek én is tagja voltam akkoriban, rendkívül becsben tartotta Herczeg Gyulát, aki mindig hozott a tarsolyában valamilyen új és érdekes írást a magyar nyelvű szakmai közönség számára. 1956 novemberének legelején részt vettünk mindketten a Magyar Rádió nemzetközi (idegen nyelvű) adásainak újraszervezésében. Az ismert okok miatt erre a vállalkozásra már nem maradt idő. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében – Kovalovszky Miklós kiválása után – én lettem az a belső munkatárs, aki hónapról hónapra kollegiálisan igazolta Herczeg Gyula – óriási méretű – nyelvészeti és filológiai munkáját. (Itt volt a virtuális munkahelye 1958 és 1977 között.) Akkor is megmaradt kollegiális kapcsolatunk, amikor 1977-től a Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Romanisztikai és Germanisztikai Tanszékére került; ekkor szerezte viharos gyorsasággal mindkét TMB-fokozatát. 1986-ban pedig a világ egyik legnagyobb presztízsű egyetemén, Firenzében habilitált olasz nyelvészetből. Emlékezetem szerint 1984-ben került a Pécsi (akkor még Janus Pannonius) Tudományegyetemnek voltaképpen kísérleti jellegűnek szánt „egységes tanárképzést” elkezdő fakultására, azon belül a Nyelvi és Kommunikációs Intézetbe (amely a kilencvenes évek elejéig maradt fenn). Ennek a keretében alakult meg Herczeg professzor vezetésével először az Olasz Szeminárium, majd az Olasz Nyelv és Irodalom Tanszéke. A Nyelvi és Kommunikációs Intézetnek a vezetője voltam. A felsőbb döntés úgy szólt, hogy először spanyol programot kell indítani. Erre hívtuk meg pécsi származású Herczeg Gyulát, aki a meghívást elfogadta (elutasítva az ugyanabban az időben befutott három egyéb magas szintű meghívást), s másnap hozzákezdett egy olasz tanszék megszervezéséhez. Ennek a tanszéknek érdemes volna megírni tanulságos történetét. Nyugdíjba vonulásának idején már nem volt szükség az egyetemi tanszékek felett erre az esernyő-jellegű intézetre; talán ennek híján kerekedtek bizonyos fekete felhők Herczeg Gyula életének utolsó éveiben.
(b)
(c)
(d)
(e)
4 (f)
Egyébként 1954-től kezdve egy-két hónaponként együtt vacsoráztunk a Nagykörút valamelyik vendéglőjében. Ilyen alkalmakon számot adott viszontagságos életének egy-egy harcos momentumáról.
2.
A nyelvész
(a)
Herczeg Gyula jól képzett, sokoldalú és eredményes nyelvész és egyúttal kiváló filológus volt. Olasz–francia–román diplomát, majd bölcsészdoktori tudományos címet szerzett igen korán (a legnehezebb történeti időkben). Közben ösztöndíjasként Pisában és Bolognában is tanult. Itt jegyzem meg, hogy Romániában a legjobb: az Alecsandru Rosetti körül szerveződött nyelvészeti iskola kültagjának számított a románul is jól tudó Herczeg Gyula. Romanista volt: az említett nyelveken kívül professzori szintű oktatója a hispanisztikának, s hozzáértő módon kutatta a ladin nyelvet. Magyarországon kívül, ahol egyetlen (akkor félig) romanisztikai tanszék létezett, a világon másutt több száz romanisztikai katedrán tudott volna iskolát alapítani. Ő mégis itthon maradt. Olaszországban megjelent kötetei révén azonban mindenütt számon tartott tagjává vált a nemzetközi italianista elitnek. A magyar–olasz lexikográfia történetének – az én véleményem szerint –legjelentősebb alkotója volt. A szótára megjelenése után – az akkori időkre jellemző módon – kialakult méltatlan polémiának voltaképpen Herczeg Gyula lett a győztese; őt csak megerősítette a vita: mindennek utánanézett még jobban, elmélyedt olyan részletekben is, amelyek később a műszaki és természettudományos szótárok szerkesztőinek speciális feladataivá váltak. Végül is az olasz filológia, amely akkoriban messze a magyarországi színvonal fölött állt a történeti lexikográfiában is, ebben a konfliktusban jelent meg nagyon látható módon a magyarországi színtéren. Herczeg Gyula és néhányan tudták, hogy a szótárkészítés sokkal több, mint egyszerű szinkrón szómegfeleltetés. Herczeg Gyula tudniillik az olasz művelődéselméletnek (benne a vezető szerepet játszó irodalomtörténetnek, meg a politikatörténetnek is) szakértő ismerője volt (amiről remek esszéi és antológiái is tanúskodnak). Erről a témáról nyilván szakszerűbben szólnak majd az irodalomtörténész kollegák. Legendás volt a Világirodalmi Lexikon-ban általa írt (és koordinált) olasz címszavak sorozata. Kialakított ezek mellett egy olyan metódust, amely mind a magyar, mind az olasz filológiában egyedülálló, majd fokozatosan nemzetközileg is elismerten úttörő volt. Ez a mondattani szintű stílusvizsgálat, amelyben a mondatnak a föltett logikai alapszerkezetétől eltérő rövidítéseit és bonyolódásait vizsgálta. A történeti mondattanban jól felvértezett stíluskutatóként azt kereste, hogy milyen eszközei voltak – a latin hatás alatt fejlődő irodalmakban – az élő nyelvi kommunikáció komplexitásának leírására. Az ablativus absolutus és a style indirecte libre és társai voltaképpen az irodalmi alkotások nyelvészeti és kommunikációs egzakt vizsgálatának kiváló lehetőségei közé tartoznak. Nem véletlen, hogy ezt az akkori világelső olasz filmkutatók is felfedezték. (Itt jegyzem meg, hogy az egyébként romanisztikát tanult Pasolinihez kapcsolódó vitából ismeretes, hogy az olasz nyelvű Herczeg-publikációk milyen hatást gyakoroltak az itáliai értelmiségi körökre.) Ha pedig Herczeg professzor mondatstilisztikai vizsgálati módszere Petrarcától Móricz Zsigmondig működik, az ebben a (post-latin) kulturális körben univerzális érvényű.
(b)
(c)
5
(d) (e)
Herczeg professzor saját módszerét összhangba hozta az irodalom és a képzőművészet stílustörténeti kategóriáival is. Herczeg Gyula filológiai tanulmányaiban en passant művelte igen magas szinten az olaszról magyarra „visszaadott” műfordítások kritikai elemzését. Herczeg Gyula egyik különleges alkotása a Könyv az olasz nyelvről című műve. Az én véleményem szerint a nyelvészeti ismeretterjesztés voltaképpen olyan tudományos szintézisek megalkotását is lehetővé teszi, amelyek a „nem-szakmai olvasók”, vagyis a nagyközönség számára is érthetőek és élvezetesek. Ez a könyv szakmailag nem „kevesebb”, hanem több gondot igénylő, szinte művészetileg megkomponált bemutatása a nyelvnek, a nyelvet beszélőknek és a mindezt keretbe foglaló művelődéstörténetnek. Ennek a könyvnek az új kiadására feltétlenül szükség volna (akárcsak magyar nyelven megjelent műveinek összegyűjtött kiadására is).
3.
Az olasz nyelv magyarországi prófétája
(a)
Herczeg tanár úr nagyon jó gazdája és társa volt minden tanítványának. S bármilyen szinten akadt tehetségre, annak külön személyes mestere lett, egyenként mindegyiknek a saját szűkebb szakterületükön. Óriási lexikon volt Herczeg tanár úr fejében az olaszt oktató iskolákról, az olasztanárokról és az érdemes végzett diákjairól. Személyesen tartotta a kapcsolatot valamennyiükkel. Mindent megtett az olasz nyelvnek a magyarországi iskolarendszerbe történő bevezetése, az olasztanítás fenntartása és kiszélesítése érdekében. Ebben a modellben központi szerepet kaptak az iskolai tananyagok, a nyelvtanárok képzése és a különféle tanári továbbképzések (beleértve az átképzéseket is). Herczeg Gyula a pécsi egyetem mellett Szombathelyen és Nyíregyházán is megszervezte az olasztanárok képzését. Életében tehát több olasz tanszéket alapított, mint bárki őelőtte. A számomra legmeggyőzőbb akcióját Dr. Gyalmos János latintanárral és nyelvésszel együtt tervelték ki. Gyalmos akkoriban a főváros oktatási ügyeit felügyelő – mostani terminológiában – főpolgármester-helyettes volt. Amikor Herczeg Gyula az ötvenes évek végén (nem önszántából) megvált a budapesti egyetemtől, Gyalmos akkor hívta meg őt (mint régi kollegáját) a fővárosi olaszoktatás inspektorának. Nagyszabású fejlesztési elképzelést dolgoztak ki. Ennek keretéül azt a felismerést és nemes ötletet helyezték, hogy (a) ha a latin kiszorult a fővárosi iskolák nagy részéből, (b) akkor annak legjobb „pótlója” és „modern formája” az olasz nyelv és az itáliai kultúra tanítása. Ennek alapján Herczeg Gyula soha nem látott mértékben föllendítette a fővárosban az olasz nyelv iskolai tanítását. Gyalmos felhatalmazása alapján – és az oktatási minisztériumban dolgozó néhány nyelvész hallgatólagos beleegyezésével – Herczeg Gyula olasz inspektori hatásköre de facto kiszélesedett az egész országra. (Nem nagyon keresték a de iure alapokat; bár egy anekdota szerint bepanaszolták az akkoriban „legfelső politikai instanciánál”, hogy „nagyon nyüzsög egy olasztanár, aki szerint az olasz nyelv tanítása a világon a legfontosabb”; ez az „instancia” állítólag azt kérdezte vissza, hogy mi lehetne ennél fontosabb egy olasztanár számára?) Se non è vero…
(b)
(c)
(d)
(e)
6
(f)
Ekkoriban szépen fejlődött is az olasztanítás országszerte; erről Aldo Moro is személyesen meggyőződött a kőbányai gimnáziumban. Baranya megyében például meghétszeröződött az olaszt kínáló iskolák száma. Ez, persze, a dinamikusan beinduló pécsi olasz tanárképzés hátteréül is szolgált. Herczeg Gyula az olasz nyelv magyarországi terjesztésének – ha jól látom – legeredményesebb művelője volt. Többek között ezt a tevékenységét ismerte el a magas olasz állami kitüntetése, amelyet ebben a teremben nyújtottak át az italianista professzornak.
4.
Az extra jelenség és jó kollega
(a)
Herczeg Gyula mint kollega kétségtelenül mániás volt. Mániája volt az olasz nyelv és kultúra művelése és terjesztése. Bárcsak több ilyen mániás ember akadna a magyarországi színen! Hihetetlenül impulzív, áttetszően őszinte, de nagyon hirtelen haragú embernek ismertem. Nem tért ki a konfliktusok elől, ha jó ügyet védett (vagy annak érdekében akciózott). Voltak, voltak bizony, olyan történeti kontextusok, amelyek nem kedveztek a hozzá hasonló embereknek. Azt hiszem, hogy a 48 órásra méretezett napját végigdolgozta: olvasott és írt, informálódott és szervezett, kutatott és oktatott. Csak néha pihent meg a zene hatására (holtáig jól zongorázott) és a gasztronómia keretében (nem főzött, de művészien állította össze az étrendet). Ezt is változatosan, jó ízléssel, kultúrtörténeti kommentárokkal és megbízhatóan tette, mint bármi mást. Ha az olasz nyelvnek és kultúrának csak száz ilyen prófétája akad egy évszázadban, akkor Itália nagy kisugárzású kulturális szuperhatalom marad! A címet az magyarázza, hogy Herczeg Gyula olyan első klasszis italianista volt, aki ugyanakkor sokkal több is volt annál: tudós nagykövete volt az olasz nyelv, irodalom és kultúra ügyének Magyarországon.
(b)
(c)
(d) (e)
7 Kotzián Tamás Kedves és tisztelt barátaim! * Nem akarom hosszú ideig igénybe venni a türelmüket, nincs szándékomban hosszas fejtegetésekbe fogni, hisz nem ezért vagyunk itt - se Önök, se én -, mondanivalóim előtt mégis hagy szóljak elöljáróban két nagyon egyszerű dologról. Egyrészt arról, hogy engem elég nehéz volt akármikor is bármire rávenni - világéletemben lusta voltam -, a nyilvános szereplésektől meg - annak ellenére, hogy tanító lettem volna - különösen irtóztam. De most, ide, Herczeg tanár úr emlékestjére, hogy úgy mondjam, önként-és-dalolva érkeztem; Fried tanárnőnek nem kellett kétszer mondania, hogy jöjjek! Hogy mért, arról szeretne szólni az, amit mondandó volnék. A másik valami meg még ennél is egyszerűbb. Az ember - akkor is, ha él, akkor is, ha már túl van rajta -, a dolgokat ösztönösen és alapvetően két csoportra osztja. Vannak jó és vannak rossz dolgok. Ez lehet meredeken szubjektív, lehet tárgyilagosabb (ahogy mondani szokták), de - akárhogy-is - ami történik velünk, számunkra vagy az egyik, vagy a másik halmazhoz tartozik. Az én - immár hosszúkás - életemben így utólag nézve is, akadt bőven ebből is, abból is. Voltak iszonyú dolgok, és nem is kevés, és voltak nagyszerűek is. Herczeg tanár úr az én történetemben kategórikusan ez utóbbiak rovatába tartozott. Amit itt egyáltalán elmondani szeretnék, annak a lényege ez: Istennek csak megköszönni tudom, hogy a tanítványa, és később - így-úgy talán - a kollégája lehettem. Életem egyik nagy és elvitathatatlan ajándéka volt ő. S hogy ez nemcsak afféle - ilyen alkalmakkor kötelező vagy illendő - frázis, ezért kellett előrebocsátanom, hogy - nehézkes természetem ellenére - ide, erre az estére, a szívem hozott. Herczeg tanár úr tanítványa lettem hát 1951-től egy olyan évfolyamon, ahol heten voltunk. Nem mint a gonoszok, hanem mint a szerencsések - még ebben a hetes-számban is -, de mindenekelőtt azáltal, hogy épp mi voltunk eme hetek, és hogy épp azok tanítottak az olasz tanszéken, akik. Akkori tanáraink közül - Sallai tanár úr kivételével (aki épp előttem szólott, s aki akkor-végzett ifjú demonstrátor volt) - már senki se él. Emlékeimben persze mind ott vannak. ... Hat, nagyjából egyívású kollégám közé kerültem hát, s ez első pillanatra bizony nem tűnt ilyen egyszerűnek, mert a hat emberből négyen egy-helyről érkeztek oda: a Szent László Gimnáziumból, ahol is valamennyien Herczeg tanár úr tanítványai voltak. Mi hárman meg idegenek. ... Egy-két napig ...; s aztán döbbenetes sebességgel emancipálódtunk. Az egyetem 1951-ben olyan volt, amilyen. Fölösleges róla beszélni, akik ismerték, mindannyian tudják. Meg aztán megint csak: nem ezért vagyunk itt. Tanáraink mégis - és mindennek ellenére - tanárok voltak, olykor egyéniségek is. Herczeg Gyula viszont egyenesen Herczeg Gyula volt. Ha azt mondom: ,egyéniség’, nem sokat mondok. Ő nem különleges volt, de különlegesen-különleges. Személyiségét minden tekintetben titokzatosság lengte át. Titokzatosság, ami mégse távolított el. Titokzatos volt, de valahogy az is különlegesen. Az ő titokzatossága tele volt humorral, mi több, groteszkkel, ahogy tanítási módszereinek is ez volt az alapja. ... Hogy pontosan minő tantárgyakat tanított nekünk, már meg nem mondanám. És még csak nem is azért, mert rettenetesen régen volt, meg amiért az ember memóriája gyarló, hanem elsősorban, mert Herczeg Gyula valahogy mindent tanított, ami Itália. Hivatalosan valószínűleg nyelvészetet, leíró meg történeti nyelvtant, de akármit is, az a valami inkább ürügy volt arra, hogy azt a tantárgyat tanítsa, amit - némi matematikai egyszerűsítések után ,olasz’-nak hívunk. Órái szárnyaltak. Módszerére talán ez a legautentikusabb szó. Nem ,előadott’, még csak nem is ,eljátszotta’ az óráit - mint minden valamirevaló tanár, aki módjával színész is -, hét-főből álló csoportunkat nem ,csoport’-nak tekintette, de hét
8 különálló személyiségnek. Hogy úgy mondjam, személyre-szóló órákat tartott. Még nyelvtani példamondatai is rólunk szóltak, külön-külön, valamennyiünkről. A passato prossimo szerepét a múltak nagy családjában a mi kis életünk apró, groteszk mozzanataival szemléltette. ... Mindenről-szóló, univerzális szemináriumaiból hagy emeljek ki egy mozzanatot. Regényeket olvastatott velünk. De Robertótól Pirandellóig, Fogazzarótól D’Annunzióig annyimindenkitől. Minden-egyes könyvet egy-valakinek kellett elolvasnia - természetesen otthon -, hogy utána mindannyiunk előtt számoljon be olvasási élményeiről. Ezek nem könyvismertetések voltak, de valóságos élménybeszámolók. Mindannyian igyekeztünk kitenni magunkért, s a tanár úr olyan ideális ,közönséggé’ vált, ami az előadónak valódi ihletet adott. Ő hol ülve, hol dinamikusan sétálgatva figyelte ügyes-ügyetlen szerepjátszásunkat, amint a könyv egy-egy izgalmas fejezetét igyekeztünk ecsetelni. Olykor még a térdét is csapkodta, és nem fukarkodott az elismeréssel. Olyan izgalommal tudott hallgatni minket, mintha azt a könyvet, amit ő adott a kezünkbe, még csak nem is látta volna. A lényeg (a tanári lényeg!) - számomra - mégse az óráiban rejlett. Herczeg tanár úr órái csak prelúdiumok lehettek - ahhoz, amit voltaképpen előkészítettek. A tanári ráhatás - úgy mondják talán: nevelés - szentélye a Práter utcai lakása volt; s ideje: az éjszaka. ... Kedves és tisztelt barátaim! 1951-et, 52-t, 53-at írtunk! ... S mi, Herczeg tanár úr tanítványai szinte havonkénti rendszerességgel hivatalosak voltunk hozzá egy-egy éjszakai partira! Bevallom nekem - ezeken a ,szoarékon’ túl - egész életemben nem igen volt részem ilyesmiben, de azt hiszem, ezzel a többi kollégám is hasonlóan lehet. ... Hogy, hogyan csinálta, máig se tudom. ... Azokban az időkben már ahhoz is bátorság kellett, hogy egyetemistákat valaki rendszeresen összehívjon egy lakásra éjnek-évadján. De Herczeg Gyula még a hozzávaló kellékeket is biztosította, az enni- meg az innivalót, a muzsikát, és főként a hangulatot. Ezeknek a felejthetetlen éjszakáknak szigorú forgatókönyve volt. Afféle kötetlen beszélgetésekkel kezdődtek, mindennapi dolgokról, majd irodalomról meg mindenről-demindenről, egész az ontológiai vitákig. Utána jött a fénypont: a sztori-mesélés. Gáláns kalandokat adtunk elő, akárcsak ama híressé lett középkori ifjak a firenzei pestis idején. Ki-ki mondta a magáét. Úgy tettünk, mintha a valóságról beszélnénk, de mindenki tudta - legjobban nyilván a házigazda -, hogy saját fellegeinkben járunk. Mikor egyikünk mesélt, a többiek áhítattal hallgatták, de a ,közönség’ lényege ilyenkor is a tanár úr volt. Csendesen iszogatta a borát, mosolyogva figyelt, s ha nagy volt a siker, és még tapsolt is, egy Kossuth-díjjal ért föl. S aztán, mikor már mindenki elmondta a magáét, az ,irodalom’ után jött a zene. Az ősi lemezjátszón Rossini, Donizetti recsegett, s mi részeg áhítattal hallgattuk. Valóban részegek voltunk. Bortól, cigarettafüsttől, muzsikától, Itáliától és fiatalságtól. A tanár úr meg - ahogy hajdanában Adyról mondták - az éjszaka karmestere lett. Olykor még ,vezényelt’ is. S mikor a virradatban a muri véget ért, s az én utam a Práter utcából az Üllői úton folytatódott, nem tudtak nem-eszembe-jutni Kosztolányi „fái”. „Ti adtatok erőt, tusát, ti voltatok az ifjúság”! mondtam magamban félrészegen, mintha csak tudtam volna, hogy egyszer majd nagyon-is így lesz igaz. ... Herczeg tanár úr nevelése valódi Gesammtkunst volt. És ... mindez persze csak eszköz. A tanár úr az egyetem után sem engedte el a kezünket (még ezek az éjszakák is folytatódtak legalább egy évtizeden át). Az elhelyezkedés meg akkor sem volt annyira egyszerű, ahogy ma gondolni szokás. A tanár úr például velem együtt talpalt hivatalról hivatalra, hogy egy tizedrangú állást kiügyeskedjen nekem egy Pest-környéki általános iskolában. Az egyik helyen a portás, mikor már többedszer látta velem, vigyorogva még ,garde-dám’-nak is elnevezte. Azt hiszem, kevés egyetemista dicsekedhet azzal, amivel Herczeg tanár úr olaszosai, hogy tanáruk velük rótta állásügyben a nagyságos hivatalokat. Ez valóban igazi humánus gesztus, bár - mellékes. Mert a cél egy volt: az olaszt minél több tanárral taníttatni minél több gyereknek. S a tanár úr - mivel az én általános iskolámban olasz nyilván nem lehetett -, mondhatnám, perceken belül megszervezte másképp: egy pesti kültelki
9 gimnáziumban délutánonként taníthattam rendkívüli olaszt. S hogy 56 után kétszázezren elhagyták az országot, számomra is ürült egy jobb hely: Herczeg Gyula jóvoltából (legalább is átmenetileg) a Cukor utcai gyakorló gimnáziumba kerültem - immár nyilvános-rendes olasztanárnak. De hát nem magamról akarok én itt beszélni. Én itt csak afféle (nemrég-emlegetett) példamondat volnék. A lényegek lényege, hogy a pisai Scuola Normale Superiorén végzett Herczeg Gyula legfontosabb - mondjuk így: szakrális - célja a magyarországi olasz-oktatás kontinuitásának a biztosítása volt, s e célhoz kivételesen gazdag egyéniségének minden eszközét felhasználta. Ennek az egyetemi nevelés csak az első lépcsőfoka lehetett. Azt mondhatnám, szinte személyre-szóló kapcsolata volt minden magyarországi olasztanárral vagy az olyanokkal, akikből olasztanárt akart csinálni. A legtávolibb városokba is elment, hogy egy-egy jelöltjét speciális ,kurzusán’ okosítsa: hogy-s-mint kell fehér-asztal mellett az igazgatókat vagy a tanácselnököket levenni a lábukról, hogy kötélnek álljanak, és az olaszt ott, azon a helyen is engedjék meghonosodni. Hazánkban az olasztanítást a középiskolákba Klebelsberg Kunó vezette be a huszas évek végén, de azt hiszem, joggal elmondhatjuk: az, hogy még ’45 után is - napjainkig fönnmaradt, elsősorban Herczeg Gyulának köszönhető. Az elején - a hatvanas évekig - még egyszerűbb lehetett a helyzet. Az, hogy Nyugaton Olaszországban volt a legerősebb a kommunista párt, valóban segített, de mikor Berlinguer vette át a párt irányítását, a szovjetblokkban az ,euro-communismo’ az egyik első-számú ellenséggé vált. És persze nemcsak ez volt a baj. A világpolitika alakulása ezer-módon mondott volna ellent kis-hazánkban az olasz tanításának..., mégis megmaradt - a legnehezebb időkben is -, s ez bizony nagyrészt Herczeg tanár úrnak köszönhető. S ha valaki márcsak ezért is kitüntetést érdemel emléktáblával magyar államtól, olasz államtól -, az valóban ő. Én - a magam részéről - olasz-vonalon, vagyis hivatalos életpályám vonalán - azon túl, hogy az egykori pannonhalmi olasz gimnáziumban tanultam meg a nyelvet - egyértelműen mindent őneki köszönhetek. Az első ösztöndíjat ő járta ki számomra 1961-ben, ő hozott be tanítani ezek közé a falak közé is, ő szervezett be (emlegetett lustaságom ellenére) tankönyvírónak, tolmácsnak, műfordítónak, és még sorolhatnám. Én - összes tanítványomért - pedig volt egykét ezer - nem tettem annyit, mint ő - csak énértem. (És persze a többiekért is, másokért is.) Természetesen tudom: Herczeg Gyula számára ez is csak eszköz volt. A cél annyira egyértelmű, amennyire valami egyáltalán egyértelmű lehet. Nem tisztem arról beszélni, mit kellett neki ezért elviselnie. Az egyetem - ahova pedig (az előttem elhangzott méltatásokból világos) elsősorban való lett volna - sem adatott meg neki csak öt-hat évig. Élete végén, a nyolcvanas évek derekán kapott ismét felsőoktatási lehetőséget. Rossinis, elános ,élet-etalonja’ mellett nehéz élet-sorsa volt. Ez adta személyiségének a legfőbb sármot. Bizonyos értelemben mítosz lett. Aki egy kicsit is jobban ismerte, ezért jöhetett „önként és dalolva” erre az ő tiszteletére rendezett megemlékezésre, erre a ,végre-valahárá’-ra. Néhány héttel ezelőtt egy halottak-napi misén hallottam a szószékről egy érdekes etimologizálást, ami megfogott, és gondolatokat ébresztett bennem. A ,kommemoráció’ szót fejtegette a pap, és kiragadta belőle az ,oraré’-t. Az imádságot. S való igaz. A megemlékezésekben, sőt már magában az ,emlékezés’-ben is óhatatlanul benne van az ima, s Herczeg tanár úr, aki akkor is, azokban az időkben is oly nyíltan katolikusnak vallotta magát, ott, ahol most van, bizonyára jó néven is veszi, ha itt, ezen a helyen érte és miatta jöttünk össze ,kommemorálni’. ... De persze az ,orare’ szóban is ott rejlik egy másik. A gyökere. Amivel imádkozunk. Az ,os’. A száj. ... Nos, gondoltam, a tanár úrra ugyan sokan emlékszünk, és sokan sok mindent köszönhetünk neki, de hivatalosan - beszélni - róla édeskeveset beszélünk. Most - végre - igen. Ilyen komoly keretek közt - úgy tudom -, először.
10 Ezért köszönöm meg őszinte és mély hálával Fried tanárnőnek ezt a szép lehetőséget, és persze mindenkinek, aki ezt az estet szervezte. Önöknek meg, kedves és tisztelt barátaim, azt, hogy engem is meghallgattak. -----------------------------------------------------------------------------------------------------------* Ez a visszaemlékezés hangzott el az Istituto Italiano di Cultura per l’Ungheria 2008-as megemlékező estéjén; továbbá nagyjából ugyanez a szöveg jelent meg Ézsiás Erzsébet Az én Toszkánám című könyvének egyik előszavaként.
11 Sárközy Péter Herczeg Gyula, az olasz irodalmi nyelv tudósa Amikor 1963-ban felvételt nyertem a Budapest Tudományegyetem, az ELTE, olaszmagyar szakára, akkor még abban a hitben voltam, hogy Magyarországon az italianisztikát egy ember képviseli, a pesti olasz tanszék professzora, Kardos Tibor. (Aki gimnazista koromban többször is ellátogatott gimnáziumunk, a budapesti Cukor utcai Apáczai Csere János gyakorló iskola olasz szakkörének - általam szervezett - rendezvényeire, és többször is megnyugtatott, hogy én már fel vagyok véve a tanszékre. Így nyugodtan mentem felvételezni, csak a felvételi után kaptam szívdobogást, amikor az első tanár-diák találkozón a szintén az Apáczaiban korábban végzett, de velem együtt felvételiző barátomnak, a tragikusan fiatalon elhunyt Simonffy András írónak mondta a professzor úr: „ugye megmondtam kisfiam, hogy fel vagy véve”…). Akkor még nem tudtam, hogy más italianisták is léteznek a világon (Magyarországon), annak ellenére, hogy 1963. Karácsonyán Édesapámtól a Herczeg féle olasz-magyar és a Koltay-Kastner neve által fémjelzett magyar-olasz nagyszótárt kaptam ajándékba, és a felvételire is feledhetetlen gimnáziumi tanáromtól, Szauder Máriától kapott, az akkor a szegedi egyetem magyar tanszékét vezető férje által írt Olasz irodalom – magyar irodalom című tanulmánykötetből készültem fel. Aztán ahogy teltek az évek, úgy „okosodtam”, megtapasztaltam, hogy olasz irodalmat a tanszéken Sallay Gézától (is) érdemes tanulni, hogy az „öreg” Kardosnál van a tanszéken egy nála semmivel sem fiatalabb professzor is, a nyelvész Fogarasi Miklós, akit a professzor úr szokása szerint szintén „fiacskámnak” nevezett. És lassan azt is megtudtam, hogy Koltay Kastner az nem valamiféle „szimpla” szótár-árúvédjegy, hanem Koltay Kastner Jenő professzort jelöli, aki már a harmincas években neves italianista volt, a pécsi egyetem olasz professzora, akinek Mazzini e Kossuth könyvét már 1928-ban kiadták Olaszországban, aki a harmincas években az akkor legendás Római Magyar Akadémiának volt igazgatója, és akit a második világháború utáni „tisztogatások” térítettek el az italianisztikától azáltal, hogy az összes vidéki egyetemen megszüntették ennek a „fasiszta” nyelvnek és irodalomnak tanítását, a tanárokat pedig kényszernyugdíjazták. Így a sokat bírált, de máig használt nagyszótár nem nyelvészeti „dilettantizmusának” volt eredménye, hanem a szerző megélhetését volt hivatott biztosítani. Megtudtam azt is, hogy az Olasz Intézeti kiváló nyelvtanárom majd későbbi kollégám, Jászay Magda „néni” az ő tanítványa volt, és sem nem néni, sem nem szimpla nyelvtanár, hanem szintén kiváló italianista történész, egyetemi magántanár volt, csak rossz káderlapja miatt húgával együtt „kikerült” a Történettudományi Intézetből, és a szörnyű kitelepítés után visszatérve Budapestre az Olasz Intézetben találtak lakásra és munkára. Lassan kiderült, hogy egy sor italianista létezett Kardos Tibor Budapestre való kinevezése előtt, akik, miért, miért nem, az 50-es években más pályákra kerültek. Így lett az olasz reneszánsz kutatójából Klaniczay Tiborból és Szauder Józsefből „magyar irodalomtörténész”, pedig mindketten az olasz reneszánsz, illetve felvilágosodás kutatójaiként indultak a tudományos pályán. Szauder professzor az Eötvös Kollégium olasz tanára és a pesti olasz tanszék Zambra Alajos utáni vezetője volt, és csak amikor a Rómából az egyetemi magyar tanszék vezetésére hazajött Kardos Tibort (Tolnai Gábor miatt) átírányították a Horváth János nyugdíjaztatása után üresen maradt régi magyar irodalomtörténeti intézet éléről az olasz tanszék élére, akkor kellett „átképeznie” magát italianistából a XVIII., XIX és XX. századi magyar irodalom egyik legavatottabb értőjévé (és lett, felesége kérésére mellékesen az én „házitanárom” és mentorom). Az is kiderült, hogy az újonnan alapított spanyol tanszék
12 vezetője, a színháztörténész Horányi Mátyás, a nekünk stilisztikát tanító Gáldi László (akit korábban csak a Hadrovics-Gáldi féle orosz szótár címéből ismertünk), a didaktikát oktató irodalomtörténész Szabó Mihály (bácsi) is jelentős tudományos munkássággal rendelkező tudósok, italianisták voltak, csak mivel nem voltak jó káderek, hát másutt kellett keresniük a megélhetésüket. És természetesen ott volt Herczeg Gyula is, akiről a pesti olasz tanszéken különböző pletykák terjedtek (amelyeket volt diákjaiból lett kollégái terjesztettek), melyek szerint az 1956-os forradalmat követően úgymond, nem személyi ellentétek miatt, politikai okokból, hanem valamiféle nőügy miatt került volna ki a tanszékről, és lett, jobb híján a gimnáziumi olasz tanárok tanfelügyelője. A pletykák jópofáknak tűntek, a tanárainkat kedveltük, így jó volt hinni a pletykáknak. De időközben az is kiderült, hogy Herczeg Gyula nemcsak szakfelügyelő volt, hanem kiváló nyelvész, a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa, a magyar stilisztika egyik legkiválóbb kutatója (aki másfél évtizeddel később, 1980-ban, a leíró olasz nyelvtana megjelenését követően megkapta az akadémiai nagydoktori címet, mely révén 1985-ben végre, Pécsett egyetemi tanár lehetett). De attól a szemem-szám tátva maradt, amikor már fiatal középiskolai tanárként Édesapámtól (aki egyébként útépítő mérnök volt) szintén Karácsonyra öt Pasolini kötetet kaptam ajándékba, és az általam akkor még bálványként tisztelt olasz író egyik tanulmánykötetében, az Empirismo eretico-ban egy húsz oldalas nagy tanulmány foglalkozott Herczeg Gyula 1963-ban a Sansoni kiadónál megjelent Lo stile indiretto libero in italiano c. tanulmánykötetével. Irány az Akadémiai könyvtár, ahol kézbe vehettem a Pasolini által részletesen tárgyalt könyvet, és rögtön mellette még két olasz Herczeg kötetet: a Le Monnier által 1967-ben kiadott Lo stile nominale in italiano-t és az 1972-ben a Firenzei Leo Olschki kiadó és az Accademia Toscana di Scienze e Lettere „La Colombaria” sorozatában megjelent 600 oldalas Saggi linguistici e stilistici monumentális tanulmánykötetet. Ráadásul arra is rá kellett döbbennem, nagy örömmel egyébiránt, hogy Herczeg Gyula ugyan „nyelvész”, de nem a steril nyelvi jelenségek kutatója, hanem az igazi nyelvvel, az irodalmi művek nyelvével foglalkozó tudós, akit nyelvészként is az érdekelt, miként születik a nyelv eszközeivel igazi művészet, az irodalom. Időközben személyesen is megismerkedhettem Herczeg Gyula tanár úrral, hiszen neki köszönhettem, hogy egyetemi diplomámat követően az Eötvös József gimnázium tanára lettem, és gimnáziumi tanfelügyelőként végig figyelemmel kísérte a tanári munkámat a reáltanodai utcai neves gimnáziumban eltöltött kilenc évi tanárkodásom alatt. Neki köszönhetem azt is, hogy miközben őt egy koncepciós olasz kémperbe keverték, időközben elintézte, hogy a pesti Olasz Kulturális Intézet nyelvtanára legyek, és minden problémája ellenére (amelyekről sosem beszélt), első italianisztikai tanulmányaimat is figyelemmel elolvasta. Ez a figyelem, ha tetszik, atyai barátság, haláláig tartott, amire ma már hálásan gondolok vissza, annak ellenére, hogy ez akkor néha egy kicsit furcsának, sőt, néha nyomasztónak is éreztem ezt a túlzott figyelmet (hogy minden olasztanárnak évente egyszer el kellett mennie hozzá beszámolni mindenről – és mindenkiről…). A vele folytatott beszélgetések során és tanulmányköteteit olvasva az is kiderült, hogy Herczeg Gyula nemcsak nemzetközi szinten is elismert, kiváló magyar italianista nyelvész, hanem egyúttal az olasz kultúrtörténet és irodalom egyik legalaposabb magyar ismerője, olvasója és kutatója volt. Irodalomtörténészi képességeit a XX. századi magyar irodalom nagyjainak stilisztikai elemzéséről írt könyvében bizonyította, és az sem volt véletlen, hogy ő kapott megbízást arra, hogy ő legyen a szerkesztője a Világirodalmi Lexikon olasz szócikkeinek. Míg a Pasolini által is elemzett (és kritizált) kötetben, a Lo stile indiretto liberoban, melyben az élő-beszéd irodalmi művekben való használatát elemzi, a példákat elsősorban a XIX. századi és XX. századelő regényirodalmából, Verga, Fogazzaro, De Roberto, Pirandello,
13 Matilde Serao, Pratolini műveiből vette, így a vizsgálat meglehetősen szűk körű és határozottan stilisztikai jellegű volt és nyelvi síkon maradt, nagy tanulmánykötete, ezzel szemben - annak ellenére, hogy a Nyelvészeti és stilisztikai tanulmányok címet viseli tulajdonképpen nyolc évszázad olasz irodalmát tekinti át – igaz, a nyelvi megvalósítás felől megközelítve az olasz irodalom főműveit. (La struttura del periodo nella prosa della Vita Nuova; Sintassi delle proposizioni subordinate temporali nel Due- e Trecento: Il Novellino, Scuola siciliana, Giacomo da Lentini?, Brunetto Latini, Il Tesoro, Jacopone da Todi, La Divina Commedia, Il Decameron; Struttura delle antitesi nel Canzoniere petrarchesco; Il participio presente e il gerundio assoluto nella prosa del Boccaccio; Il participio passato assoluto nelle novelle del Massuccio Salernitano, I tipi di frase nella prosa del Machiavelli; Sintassi delle frasi finali nelle novelle del Bandello; La struttura del periodo nel Settecento (P. Verri, V. Alfieri, G. B. Casti, C. Gozzi), La struttura del periodo nell’epoca romantica (V. Cuoco, G. Berchet, Ermes Visconti, M. D’Azeglio); Sintassi del periodo nelle opere poetiche del Leopardi; Il gerundio assoluto nei Promessi Sposi; Tipi impressionisti nella costruzione della frase italiana moderna (A. Panzini, G. Verga, B. Cicognani, Giuseppe Tomasi di Lampedusa); Le proposizioni interrogative indirette nella prosa del Novecento (L. Pirandello, G. Deledda, L. Pirandello, M. Soldati, A. Palazzeschi). Azaz, Herczeg Gyula semmiképp sem tekinthető „csak” nyelvésznek, hanem egyszersmind az olasz irodalom egyik legjelentősebb magyar kutatója, tudósa volt, akit más magyar italianistákkal szemben a nemzetközi italianisztika is számon tartott, csak Magyarországon kellett húsz évig várnia arra, hogy végül, mint a Magyar Tudományos Akadémia italianista nagydoktorát kinevezzék 1985-ben a Pécsi Tudományegyetem általa újraalapított olasz tanszékének első tanszékvezető professzorává. (Köszönet érte Ormos Mára és Szépe György professzoroknak.) Herczeg Gyula olasz irodalomtörténeti munkásságának másik jelentős teljesítménye az új Világirodalmi Lexikon olasz irodalmi szócikkeinek szerkesztése volt, illetve a szócikkek felének, igazi irodalomtörténeti profiloknak megírása. Hasonlóképpen Herczeg Gyulának köszönhető Machiavelli „összes” műveinek és Bandello összes novelláinak kiadása. Mindkét kiadvány az ő kezdeményezésére született meg és mindkettőhöz ő írta a kísérő tanulmányokat, filológiai jegyzeteket. Az Akadémiai Kiadó Világirodalmi Lexikonának főszerkesztője Király István volt, aki a szerkesztés irányítását Szerdahelyi Istvánra bízta, ő pedig a „nagyon elfoglalt” Kardos Tibor helyett a munkáit mindig pontosan és időben elvégző Herczeg Gyulára bízta az olasz szócikkek szerkesztését. Így jelent meg 1970 és 1995 között a Lexikon 18 kötete, melyben mindvégig Herczeg Gyula volt az olasz szerkesztő, igaz az utolsó kötetben (Z-Index, 1995) a szerkesztők között neve már gyászkeretben szerepel. (Az 1996-os Kiegészítő kötet olasz anyagát Madarász Imre állította össze.) Személyes tapasztalatból tudom, hogy kivéve egy-két nagy nevű szerzőt (de talán még akkor is), a felelős szerkesztő minden szócikket megvitatott (átíratott) a szerzőkkel, volt tanítványaival (Biernaczky Szilárddal, Éder Zoltánnal, Neményi Kázmérral, Nyerges Lászlóval stb.) legtöbbször úgy, hogy átírta a szócikkeket, melyek végül kettőjük neve alatt jelent meg a kötetben. (Nagy elismerésnek érzem máig, hogy az általam írt szócikkek saját nevem alatt jelenhettek meg...) Megítélésem szerint nem lenne felesleges kiadói vállalkozás még ma sem az egyes irodalmak anyagát külön kis kézikönyvekben megjelentetni (természetesen kisebb kiegészítésekkel, frissítésekkel). Hasonlóképp igen komoly irodalomtörténeti vállalkozás volt, hogy minden kutatóhelyi háttér nélkül, „magánemberként” vállalkozott arra, hogy két kötetben megjelentesse magyar nyelven Machiavelli „összes” műveit, melyet - minden kritikai észrevétel mellett - méltán lehet együtt említeni a Kardos Tibor által szerkesztett Dante-összes és Boccaccio kötetekkel.
14 De felesleges nekem bizonygatni Herczeg Gyula italianista kvalitásait és érdemeit, mert ezt az olasz tudomány már rég elvégezte. A hatvanas évektől haláláig rendszeresen jelentek meg tanulmányai olasz szakfolyóiratokban és tanulmánykötetekben. Két monográfiája és hatszáz oldalas nagy tanulmánykötete a legnevesebb olasz szak-kiadók gondozásában jelent meg. Ám az igazi elismerést maga az olasz irodalom adta meg, amikor az egyik legnevesebb olasz író érdekesnek és méltónak tartotta, hogy Herczeg Gyula Stile indiretto libero c. tanulmánykötete kapcsán egy nagy tanulmányt szenteljen az olasz irodalmi nyelv egyik lényeges és érdekes jelenségének. Tekinttel arra, hogy most van folyamatban Pier Paolo Pasolini összes műveinek kiadása a Kalligram kiadó gondozásában, ezért ennek a kritikának ismertetésére most felesleges kitérni, de biztos vagyok benne, hogy bármelyik magyar italianista boldog lenne, ha írásainkat hasonló megtiszteltetés érné, még akkor is, ha a kritikusunk, úgy mint Pasolini is tette, nemcsak dicsérne, hanem vitába szállna megállapításainkkal.
15 Pál József Herczeg Gyula a magyar próza stílustörténetének megalkotója Herczeg Gyulával 1989. március 31-én beszélgethettem először hosszabban. A szegedi egyetem olasz tanszékének éppen kinevezett vezetőjeként kértem lehetőséget a találkozásra, amit ő azonnal és láthatóan szívesen fogadott. Budapesti lakására hívott, s dolgozószobájában órákon át beszélgettünk. Meglepően tájékozott volt szakmai tevékenységemről – s anélkül, hogy kifecsegnék olyan dolgokat, amelyek szebbek elhallgatva – expressis verbis örömét fejezte ki ama tény kapcsán, hogy „kívülről” jövök a hazai italianisztika egyik fontos helyére, hosszasan ecsetelve szinte egyetlen magyar mesterem, a komparatista-germanista Vajda György Mihály érdemeit, akinek a tanszékén előzőleg közel másfél évtizedig dolgoztam, s akinek atyai-baráti tekintete alatt pályám elindult. Herczegnek Vajda volt a garancia az ifjú tanszékvezető (ahogyan mondta: „titán”, hozzá téve, hogy ő „a másik titán” 1) tekintetében. Közvetlenül ettől kezdve tapasztalhattam figyelmének, barátságának, segítségének számos jelét. Pedig ennél sokkal régebbről is és mélyebbről is múlhatatlan hálával tartozom neki. Az olasz kultúra szeretetével átitatott, gyömrői művészcsalád gyermekeként 1967-ben a közeli monori gimnáziumba jelentkeztem. Herczeg Gyulának volt köszönhető, hogy a Pest megyei faluban akkor olasz tagozat működött. Professzor úr tekintélyével, kapcsolataival és az olasz ügy iránti mérhetetlen és önzetlen lelkesedésével el akarta és el tudta érni a tagozatos oktatás elindítását az akkor alakult József Attila Gimnáziumban. A kötelező orosz mellett csak olaszból volt tagozatos, azaz heti hat óra keretében folyó oktatás. Akkor három tanár tanított olaszt, Oláh Lujza, az alapító-igazgató lánya, Simon Gyula és, két éven keresztül, Wéber Péter. Simon Gyula osztályaiból a tanítványok közül sokan választották az olasz szakot (mint például a művészettörténész Ordasi Zsuzsa), ő maga pedig rendkívül sikeres középiskolai tanári munka mellett jelentős műfordítói és irodalomtörténészi tevékenységet folytatott és folytat. A Herczeg-életmű egészéhez képest nem túlzottan jelentős „Monorproject” is olaszos életpályákat indított el, hatott, alakított a hazai italianisztikán. Az elmúlt évszázad második felének egyik legnagyobb nyelvésze nem vonult a nemzetközi szakmai elismerés biztosította alkotói magányba, hanem misszionárius lelkülettel küzdött minden olyan célért, amely szerinte a hazai olasz nyelvtudás és műveltség ügyét előbbre vihette. Nagyon széleskörű és alapos szakmai tudásával nem érezte ellentétesnek vagy „méltóságon alulinak” az oktatás- és tudományszervezés mindennapi küzdelmeiben való részvételt, lett légyen szó az olasz szerepéről a közoktatásban vagy egyetemi tanszék(ek) szervezéséről. A kettő kiegészítette egymást, mindkettő megoldandó feladat volt. A szervezést inkább morális kötelességének érezte, semmint „intézményes” feladatának, mivel pályája nagy részében nem volt az egyik olasz tanszék vezetője sem. A közelmúlt tapasztalatai2 alapján is bátran állíthatjuk, az olasz szakemberek körében Herczeg Gyula (el)ismertsége semmit sem csökkent az évtizedek alatt, híre semmit sem kopott a halála óta eltelt tizenhárom esztendőben, ami – ebben a szakmában – csak a legnagyobbak sikerülhet.
1
„..di necessità qui si registra” (Pg. XXX.63) A szegedi olasz tanszék Római Magyar Akadémián tartott bemutatkozása (2008. október 28) során jelentős nyelvészek és irodalomtörténészek méltatták a magyar italianistákat, külön említve Szauder József, Klaniczay Tibor, Fogarasi Miklós mellett Herczeg Gyula nevét, hogy az ő olasz stilisztikai műveinél (Lo stile indiretto libero in italiano, Firenze, 1963, Lo stile nominale in italiano, Firenze, 1967, Sintassi e tecnica della prosa del Foscolo, Budapest, 1980, Manzoni „L’eterno lavoro”. Milano, 87 stb.) az adott témában azóta sem írtak jobbat. 2
16 A két nyelv határán álló szótáríró3 Herczeg Gyula éppannyira volt italianista mint hungarológus. A magyar irodalmi prózáról szóló tanulmányok döntő többsége stíluselemzés vagy inkább stíluskutatás. Az 1970-es évek derekától kezdődően foglalkozott egy összefoglaló monográfia létrehozásának munkálataival: a tíz év alatt három kötetben megjelent mű a kronológiai renddel ellenkező irányba halad. Először A modern magyar próza stílusformái 1975-ben (1979-ben újabb kiadás), majd A XIX. századi magyar próza stílusformái 1981-ben, végül A régi magyar próza stílusformái 1985-ben látott napvilágot, mindhárom a Tankönyvkiadó gondozásában, természetszerűleg igazodva a középfokú és egyetemi oktatás igényeihez. E körülményhez való igazodás – a fentiek alapján is nyilvánvaló – egyáltalán nem eshetett nehezére. Népszerűsítő céljában hasonló jellegű, korábban írt mű az Olasz leíró nyelvtan (Budapest, 1970) is, amely nem a szaktudósoknak, hanem az olaszul tudó, művelt magyar olvasó számára készült. A kötetek újdonsága nem abban áll, hogy a szerző tudományos ismeretek népszerűsítésére vállalkozik, hanem abban, hogy nyelvészként, stilisztaként összefoglaló művet ad ki irodalmi jelenségről, s nem pusztán valamilyen részletkérdésről egy szakfolyóirat hasábjain. Az elsősorban „italianista nyelvészként” kategorizált Herczeg a magyar irodalom oktatásának fontos háromkötetes tankönyvét írta meg. Vállalkozásának szintetikus jellege merőben új volt: előtte senki sem vállalkozott arra, hogy a kezdetektől (16. század legeleje) az 1970-es évekig számos idézettel illusztrálva irodalmunkon végigvezesse ezt a témát. A rendszeres magyar verstan (Horváth János) vagy stilisztika (Fábián Pál, Balázs János, Szathmári István) vonatkozásában több előzményre támaszkodhatott volna. A szakmaiakon kívül Herczegnek más jellegű nehézségekkel is szembe kellett néznie, hogy pontosan milyenekkel, azt az elsőként megjelent kötet aláírás nélküli4 Előszava árulja el. (Herczeg mindig Bevezetést írt.) A Kiadó hangja feltehetően a formalizmus vádja ellen akarja már előzetesen megvédeni a kötetet, amikor „helyre teszi” a tartalomra kevésbé figyelő elemzéseket. Miután a megállapítja, hogy a művekből kell kibontani az író közlendőit, kijelenti „Herczeg Gyula könyve a teljes elemző tevékenység egyik oldalát állítja előtérbe, módszertani példát mutatva a prózai műelemzés egyik rész-eljárására. A gyakorló tanároknak a stíluselemző módszert be kell illeszteniük a műelemző tevékenység egészébe.” (1979, 7) Nem tudható, bántotta-e a szerzőt az irodalmi művek nyelvi megalkotottsága elemzésének a másodrendűvé degradálása? Vagy csak tudomásul vette a hazai ideológiai állapotok elmaradottságát. Saját szövegében sohasem rendelte a tartalmi mondanivaló alá a stilisztikai elemzésből logikusan és tárgyszerűen levonható következtetéseket. De ez utóbbiakat nem is abszolutizálta. Azonban nem az ideológiai elvárásokhoz való igazodás jelentette számára a legfőbb konfliktust. Néhány sorral az előbbi kiadói mondatok után, a Bevezetésben finoman visszautasítja az abban foglaltakat. „A tartalom és az ideológiai magatartás kifejeződése például a mondatszerkezetekben nem közvetlen és nem elsődleges.” (1979, 9) Sokkal inkább egy szakmai kérdés, amely éppen a két tudományterület viszonyát illeti. A bevezetőkben többször is elmagyarázza, hogy nem irodalomtörténeti, hanem próza-stílusforma történeti összefoglalást akar adni. A stíluson a tartalom nyelvi burkát, a mondatszerzeteket, illetve a képlátás bizonyos kérdéseit értette. Kutatói módszere leginkább a nyelvészeti strukturalizmus hatását mutatja. Nehéz lenne azonban közvetlen befolyásról beszélni, hiszen Herczeg Gyula tudósi eredetisége, irodalmi érzékenysége és kérlelhetetlen rendszeressége mindenféle jelentősebb külső hatás nélkül is hasonló eredményre vezetett volna. 3
Koltay-Kastner Jenő születése századik évfordulójára 1992-ben rendezett szegedi emlékülésen Herczeg Gyula összehasonlította az ő Olasz-Magyar Szótárát (1952) Koltay Magyar-Olaszával. Koltay nem lévén nyelvész erősen támaszkodott az övére, helyenként csak „megfordította” a rendelkezésére álló Herczeg-féle cédulaanyagot 4 Valószínűleg a kötet felelő szerkesztője, Dr. Honffy Pál írta.
17 Elemzéseit három szempont köré csoportosította: az első a közlésmódok, az egyenes, függő és a bevezető ige és kötőszó nélküli szabad függő beszéd, a második a leírás szerkezetének, a harmadik az összetett mondat szerkezeti felépítésének a vizsgálata. A modern prózai kötet elsősorban olyan kategóriákat alkalmaz saját szempontjai szerint, amelyeket az irodalomtörténet írás is: realizmus, impresszionizmus, expresszionizmus, új klasszicizmus stb. A később írt, de korábbi irodalomtörténeti anyagot bemutató XIX. századi és régi magyar kötet elhagyja ezeket a megjelöléseket és tisztán nyelvészeti, szintaktikai alfejezet címeket alkalmaz. Szinte ugyanazt a hármat-négyet mind a két kötetben: mondatszerkezet, közlésmódok rendszere, ritmus, leírás. Az alcímek fölé általános tendenciát (mintegy kor- vagy nagyobb csoportra jellemző stílust) jelölő meghatározást helyez. A Kazinczyig tartó régi részt öt fejezetre osztja: Az életszerű stílus, A mesterkélt stílus, Szenvedély és mértéktartás, A tárgyiasság felé, A világos stílus, a XIX. századit háromra: A fennkölt stílus, Életszerűség és mértéktartás, Századvégi kaleidoszkóp. Az irodalmi irányzatok közismert meghatározásaival, mint a reneszánsz, a barokk, a manierizmus stb. a stilisztikaiak nem mutatnak közvetlen összefüggést. A második kötet elején szükségesnek tartotta leszögezni ezt a tényt: „…stilisztikai kategóriáink nem szolgálhatnak a közkézen forgó irodalomtörténeti besorolások, állítások, értékelések nyelvi, nyelvtani alátámasztására. Elemzéseink kizárólag nyelvi tényeket tárnak fel, amelyek összefüggéseikben, továbbá fejlődésükben sajátos rendszert tükröznek.” (1981, 8) Majd elismétli: „…stilisztikai korszakainkat nem azonosítottuk az irodalomtörténeti korszakokkal, beosztásokkal, elnevezésekkel.” (1985, 5). Az irodalomtörténészek által kidolgozott fejlődésrajz mellett Herczeg bemutat egy másikat is, amely nyelvi tények rendszerszerű egymásba alakulását mutatja. A fejlődésnek küldő okai vannak, „de a nyelvi jelenségeknek... sajátos mozgásuk van, amely belső adottságokból folyik…” (1985, 6). Ezzel számos ponton árnyalja, finomítja, sőt szilárdabb alapokra helyezi irodalomismeretünket. Herczeg sajátos szempontú magyar irodalma természetesen nem törekszik arra, hogy abban az értelemben legyen fejlődéstörténet, hogy a korábbi rosszabb, mint az újabb. Mindazonáltal egyértelmű a vonzalma az életszerű stílus iránt. Az erre való törekvést már a közép latin és olasz minták alapján készült régi kódexeinkben is felfedezni véli, „rövidmondatosság és … halmozáson alapuló ritmus, párhozamosság egyaránt jellemzi szépirodalmi jellegű kódexszövegeinket.” (1985, 7) A minta a XIII. századi Adam de Salimbene, aki eltérve a klasszikus formáktól, egyszerűségével a szerző anyanyelvét, a beszélt lombard-olasz nyelvet tükrözte, illetve az egy évszázaddal későbbi Franco Sacchetti, aki olasz nyelvű novelláiban tökélyre emelte a rövidmondatosságot.
18
Fried Ilona A politika fogságában Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára olasz kultúrával kapcsolatos anyagában az egyik főszereplő, Dr. Herczeg Gyula volt. Úgy gondolom, pályája része lehet annak a kettős beszédnek, amely a szocializmus idején az úgynevezett nyugati nyelvekhez, kultúrákhoz való viszonyulást jellemezte.5 Már 1953-ban, Herczeg Gyulának az ELTE Olasz Tanszékére való kinevezését közvetlenül megelőzően nagy vitát váltott ki az éppen megjelent olasz-magyar szótára. Megjegyzések az új olasz-magyar szótárhoz, illetve Egy szótárvita tanulságai címmel cikkek jelentek meg 1953-ban az „Irodalmi Újság”-ban.6 A tekintélyes recenzensek némely ténylegesen felmerülő hiba bírálatán túlmenően súlyos politikai támadást intéztek a szótár, illetve szerkesztője, az épp „az emberélet útjának felén” járó Herczeg Gyula ellen. A tudományos pályáján elismert szerkesztő párton kívüli, igazi polgár volt. Az ötvenes években is tartotta a kapcsolatot az olasz szakmával, rendszeresen publikált szakfolyóirataikban. Herczeg Gyula 1942-ben végzett olasz-francia szakosként. s Eötvös Kollégistaként még ösztöndíjas tanulmányokat folytathatott az egyik legjobb olasz egyetemen, a Scuola Normale Superiore di Pisán, ahol a későbbi olasz tudományos élet néhány jelentős személyisége is tanult. Kitűnően beszélt olaszul, spanyol lektorként kezdte pályáját, s a fenti nyelveken kívül románul, angolul és horvátul is tudott. (A németet önéletrajzaiban az iránta érzett ellenszenve miatt nem említi, holott bizonyosan ismerte.) A Szent László Gimnázium tanára volt, 1951-től az ELTE Olasz Tanszékének óraadója lett. A tovább gyűrűző „szótárvita” ellenére, feltételezhetően Kardos Tibor tanszékvezető és Tamás Lajos rektor jóvoltából, mégis megkapta az adjunktusi állást. Sokak kiváló oktatóként tartották számon, mások nehéz természete miatt nem kedvelték. Pályája során nemzetközileg elismert tudós lett, aki fanatikus hittel képviselte az italianisztika ügyét, a szó legszorosabb értelmében életét tette fel rá. Munkásságának jobb megismerése betekintést enged egy korba, annak kultúrpolitikájába, italianisztika és politika kapcsolatába is. Az államvédelem mindvégig figyelemmel kísérte pályáját, olyannyira, hogy a mai kutató a kinevezéséhez készült tanszékvezetői felterjesztést és más egyetemi iratokat is az anyagához csatolva találja meg.7 A titkosszolgálati iratok szerint:„Herczeg Gyula adjunktus az Olasz Intézetben előadó, nyelvészettel és spanyol filológiával foglalkozik. A közeljövőben tanszékvezető docenssé fogják kinevezni az újonnan szervezendő spanyol tanszékre. Nagy szaktudású, kiválóan képzett ember, de excentrikussága különös és néha már-már nevetségessé váló modora és magatartása miatt általában nem veszik komolyan, s közeli barátságba sem tud kerülni senkivel saját tanszékén sem.”8 1956-ban fegyelmit kapott az egyetemen: a visszaemlékezők szerint menyasszonya iránti féltékenységében (a lány az egyetem hallgatója volt,), akkora botrányt csinált, hogy az 5
Kutatásaimmal kapcsolatban eddig megjelent: Árnyak a Bródy Sándor utcában, „Élet és Irodalom”, 2009. június 26, p. 12., Italianisztika és állambiztonság, „Betekintő”, 2009/4, www.betekinto.hu (utolsó konzultáció: 2011.12.30.) 6 A cikkeket Gábor György 1953. január 15., illetve Korach Mór, 1953. február 26. jegyezte. 7 A.B.T. L. 0-11-566/1a - 589. Kardos Tibor felterjesztésének másolata. 8 ABTL-O-11566-1a-570.
19 végül visszaütött ellene. A fegyelmi során megfeddték, ezt azonban még megúszta. 9 1957 közepén útlevelet kért Olaszországba. Augusztusban el is indult, azonban Hegyeshalomnál levették a vonatról, és útlevelét bevonták. Az államvédelmi iratok sajátosan párhuzamos kettősségben foglalkoznak az üggyel: egy 1957. szeptember 10-én kelt ügynöki jelentés arról tudósít, hogy menyasszonya disszidált, és hívta Herczeget, hogy látogassa meg. A dokumentumok egyik verziója szerint a Tanszék részéről bejelentés érkezett, hogy Herczeg hazajövetele nem biztosított. Ez a közlés egészen miniszterhelyettesi szintig jutott el, akinek döntése szerint az Egyetemnek vissza kellett volna vonnia az útlevélkérelemhez adott támogatását, és ennek alapján bevonták volna az útlevelet. Ez azonban minden jel szerint nem következett be. A fentieknek némileg ellentmond egy későbbi összefoglaló jelentésből megismerhető másik variáns 1960-ból, amikor Herczeg Gyula letartóztatását készítették elő: „Herczeg Gyula egyetemi tanár személyével az ellenforradalmat megelőző időben már foglalkozott a kémelhárító osztály. Az akkor meglévő adatok és anyagok alapján őrizetbe vételét tervezték. Erre azonban az ellenforradalom kirobbanása miatt nem került sor. Ellenséges tevékenységét bizonyító adatok és anyagok az ellenforradalom ideje alatt megsemmisültek. Az ellenforradalom után, 1957-ben ismét foglalkoztunk személyével, mivel olyan adatok merültek fel, hogy olaszországi útját disszidálásra akarja felhasználni […] hogy Herczeg Gyulának különböző olasz bankokban pénzbetétje van, amelyet olasz folyóiratokban, illetve tudományos értesítőkben megjelent cikkeiért tiszteletdíjként kapott. Ezen adatok alapján 1957-ben Hegyeshalomnál levettük a vonatról és útlevelét bevontuk. 1958-59-ben ismét olyan adatok jutottak tudomásunkra, hogy Herczeg Gyula, lépéseket tesz olaszországi utazása érdekében és keresett olyan kapcsolatokat, akik az útlevélmegszerzésében, ha kell, pénz ellenében is segítséget tudnak neki nyújtani. (Erről egykét ügynöki jelentés fekszik el.) Ezen jelzések alapján tervbe vettük néhány ellenőrző intézkedés megtételét és ezek alapján esetleges feldolgozását, de ezt más, fontosabb feladatok végrehajtása miatt a felsőbb vezetés nem engedélyezte. Herczeg Gyula olaszországi utazása azért sem történhetett meg, mert az ellenforradalom előtti menyasszonya, Fehér Mária fedőnevű ügynökünk, az ellenforradalom után Olaszországba lett telepítve. Herczeg Gyula, mivel menyasszonya otthagyta őt, már az ellenforradalom előtt megfenyegette Fehér Máriát, s olyan híreket terjesztett, hogy az az államvédelem ügynöke. Erről azonban semmi konkrétat nem tudott, s ezt csak azért tette, mert Fehér Mária sokat volt abban az időben együtt Vigevannival, az Olasz Kultúrintézet hírszerzőgyanús igazgatójával. A fentiek alapján operatív szempontból is káros lenne Herczeg Gyula olaszországi, illetve nyugat-európai utazása.”10 A jelentést olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy Herczeg útlevelének megadásával eredetileg valamilyen céljuk volt a hatóságoknak, de menet közben erősebbé váltott az a szándékuk, hogy a külföldre telepített ügynököt ne tegyék ki esetleges kellemetlenségnek. 1959. február 21-i a következő jelentés: „Hálózati úton szerzett értesülések szerint Herczeg rendszeres kapcsolatot tart az Olasz Intézet vezető beosztottjaival, különösen Luciano Perselli kultúrattaséval.” Zárt ajtók mögötti, bizalmas beszélgetések,– Herczeg 9
Erre az első fegyelmire csak utalást találtam. Anyaga az ELTE levéltárából feltételezhetően elveszett. Megvannak azonban a második fegyelmi dokumentumai. 10 ABTL-O-11566-1a-574. Kézzel fenn: Bécsi et., Budapest, 1960. április hó 27-én. Hazai Jenő r. ezredes osztályvezető és Tóth László r.őrgy. alosztályvezető aláírásával.
20 útlevéllel ki akar jutni Olaszországba, nem akar visszatérni – „ennek érdekében lakásán rendszeresen fogad kétes személyeket, akikkel üzleti, vagy egyéb úton akarja megszereztetni útlevelét. Több olyan személy is feljár nevezett lakására, akiknek kilétét titokban tartja. Egy esetben, pl. amikor egy személy fent volt nevezett lakásán, kollégája megkérdezte, hogy ki volt ez a személy? Herczeg azt válaszolta, hogy ezt nem szabad tudni, mert ebből még baj lesz. Többek között feljár még három honvédségi személy is, Herczeg lakására, egy repülő alezredes és két honvédségi jogász.” „A rendszabály bevezetése biztosítva van, oly módon, hogy a Herczeg dolgozószobájában lévő telefont a X-es osztállyal elrontatjuk és az új készülékbe beépíttetjük a III/E. rendszabályt.” Feltehetően valakik védték is Herczeget, talán a legfelsőbb pártvezetésben, mindenesetre a jelentések adó-vevőinél feljebb: hiszen már a korábbi összegző jelentésen is láttunk egy kézzel írott mondatot, mely nem engedélyezi az összegzés végén javasolt lehallgató készülék elhelyezését Herczeg lakásán. „Bécsi et. Ez nem megy.”11 Közben 1957-ben Herczeg Gyula ellen az egyetemen újabb fegyelmi vizsgálat indult. Felmentették ugyan, de 1958-ban sok más oktatóhoz hasonlóan elbocsátották, és 1958 szeptemberében már fővárosi szakfelügyelőként látjuk viszont. Későbbi rendőrségi vallomásában utal arra, hogy szakfelügyelői tevékenységéről Gyalmos János fővárosi VB elnökhelyettesen kívül Óvári Miklóst is időszakonként tájékoztatta – mindketten rokonszenvvel kísérték az olasz tanítás, az olasz kultúra terjesztését. Ha megnézzük a „Fehér Mária” fedőnevű ügynök 1956. febr. 1.-jei jelentését, megértjük, hogyan is készítették elő Herczeg letartóztatását, hogyan sikerült az ügynöknek a tudós-tanárról rendkívül veszélyes ellenségképet kreálnia. „Pisában: barátságot kötött az akkori kezdő olasz tudományos gárda egyes tagjaival, ezt a barátságot ma is fenntartja, rendszeres levelezést folytat pl. Bruno Migliorini olasz lingoistával [! a szerző] a követségi futárposta és posta útján. Rendszeresen ír cikkeket olasz nyelvészeti folyóiratokba, ezeket a cikkeket főleg Alessandro Vigevanni kultúrattasé segítségével juttatja ki Olaszországba. Néhány olasz szakos hallgató előtt kijelentette, hogy Olaszországban két háza és egy újságja van. Egy ismerősének kijelentette, hogy Vigevannitól kb. 50 szakkönyvet kapott és még 1000 regényt fog kapni modern stilisztikai kutatásaihoz. Ismerőse megkérdezte, hogyan bírja ezt anyagilag, erre kitérően felelt. Herczeg Gyula politikai állásfoglalása a kozmopolitizmus, többször kijelentette egy ismerősének, hogy vagy Olaszországba, vagy Dél-Amerikába akar disszidálni, ahol jó összeköttetései vannak. Azt mondta, Ausztrián keresztül orosz autóval lehet legkönnyebben megszökni, csak ehhez sok pénz kell, de ő ezt elő fogja tudni teremteni. Rendszeresen hallgatja a Szabad Európa rádió adásait, ezt hallgatói előtt is emlegette Egy hallgatóját megkérte, hogy óráit baloldali kijelentésekkel ne zavarja. Egy alkalommal Lutter Éva egyetemi hallgatót megkérte, hogy tegye le a nyakában lévő ötágú csillagot. Herczeg Gyula mélyen vallásos, minden vasárnap délelőtt elmegy a 12 órás misére a Szent Anna templomba. Legjobb barátja Mihalik plébános, aki minden héten rendszeresen meglátogatja és lelki atyja. Alessandro Vigevannival szoros barátságot tart fenn, egy időben egy héten többször is felkereste. Egy ismerősének egy alkalommal elmondta, hogy Vigevanni valószínűleg kémkedik, adatokat kért tőle, amelyeket Herczeg meg is adott. Az adatok a budapesti és vidéki beiskolázásokra vonatkoztak. Ezeket az adatokat Herczeg Gyula mint vidéki érettségi elnök és az egyetemen az olasz szakos hallgatókat elhelyező bizottság tagja jól ismeri. Amikor később ismerőse érdeklődött, Vigevanni hírszerző tevékenysége felől, Herczeg zavartan kitért a beszélgetés elől. 11
ABTL-O-11566-1a-578.
21 Többször felkereste őt az Egyetemen Jászay Magda, Vigevanni titkárnője. Herczeg az olasz ügyek iránt érdeklődőkkel szoros kapcsolatot tart fenn a pesti középiskolák révén, ahová ellenőrzésre jár és a szótárja rendezési munkáival kapcsolatban.”12 Nem sokkal későbbi, 1956. április 5-i dátumot visel a környezettanulmány, melyet Herczeg Gyula Práter utcai lakásának lakóbizottsági elnökével, a házfelügyelővel és egy nyugdíjas szomszédjával vettek fel. Lényegében semleges dolgokat mondtak róla, olyasmit, amit a belügyi szervek úgyis tudtak, például, hogy értelmiségi családból származik és „széleskörű általános műveltséggel rendelkező személy. Több nyelven beszél.” „lakásán sokat dolgozik”. Társbérletben lakik, két szobás ízlésesen, értékes bútorokkal berendezett lakása mellé harmadik szobáját vissza akarta igényelni: arra hivatkozik, hogy könyvei nem férnek el – ténylegesen rengeteg könyve van. „Ízlésesen, jól öltözködik. Rendszeresen jár szórakozni, hogy hová, azt nem tudják.” Vizsgák idején diákok keresik fel. Nem ismerték felszabadulás előtti politikai magatartását, úgy tudták, hogy párton kívüli. „Zárkózott magatartású, magának élő személy”, ennek illusztrálására példaként felhozzák, hogy egy alkalommal felkereste a lakóbizottság elnöke, „hogy vegyen részt a ház többi lakóival egyetemben hó takarításban, vagy állítson maga helyett valakit, aki a havat ellapátolja. Erre Herczeg azt válaszolta, hogy ő még a felszabadulás előtt sem fogott lapátot, - s ezt a népi demokráciában még kevésbé teszi meg.” A házbeliek szerint nincs külföldi levelezési kapcsolata.13 Feltételezhetően 1960-ból származik az operatív nyilvántartásba vételről való határozat, amelyen nem találom a keltezést: „Megvizsgáltam a Herczeg Gyulára vonatkozó anyagokat. Megállapítottam, hogy a beszerzett anyagok bizonyítják az ellenséges kategóriába való tartozását, ezért határozatot hoztam nevezett operatív nyilvántartásba vételére.”14 Herczeg minderről mit sem tudva hihetetlen energiával látja el szakfelügyelői munkáját, tevékenységéhez fűződik az olasz nyelv tanításának sikertörténete: a kezdeti 30 iskola helyett 1967-68-ra már 110 középiskolában vezették be az olasz nyelv tanítását. Közben folytatta nemzetközi rangú tudományos munkáját, 1965-ben a Firenzei Egyetem magántanára lett, s attól kezdve időszakonként oktatott is az egyetemen. Még 1956-ra elkészült olasz leíró nyelvtanának első kiadása, 1963-ban Olaszországban önálló tanulmánykötete jelent meg – de foglalkozott a magyar stilisztikával is. Az ötvenes évek vége, a hatvanas évek eleje a magyar-olasz kapcsolatoknak kiemelkedően jó időszaka. Herczeg Gyula fanatikus hittel terjesztette az olasz nyelvet, meggyőződése volt, hogy, mint későbbi vallomásában megfogalmazza, ha „nálunk széles körben több ezer diák gyerekkorában megismerkedik az olasz nyelvvel és kultúrával”, az számomra „a legnagyobb jelentőséggel bír.” 1966-ban kiutaztatta Olaszországba az olasz tagozatos gimnáziumok igazgatóit. Meggyőződése szerint az igazgatók, ha módjukban áll Olaszországot megismerni, támogatni fogják iskolájukban az olasz tanítás bevezetését, megtartását. Később az utazásokat ki akarta terjeszteni tanácsi funkcionáriusokra is, akiktől szintén függhetett az olasz tanítás. Rendkívül dinamikus tevékenysége, mint a dokumentumokból láthatjuk, tovább erősítette az államvédelmi szervek gyanakvását. 1966. november 3.-án azonban egy igen negatív fejlemény következett be, ami hamarosan Herczeget is érintette: Olaszországban olasz kapcsolatával együtt kémkedés gyanújával letartóztatták Budait. Az államvédelmi dokumentumok tanúsága szerint őrnagy, a
12
ABTL-O-11566-1a-572 ABTL-O-11566-1a-565. 1956. április 5. 14 ABTL-O-11566-1a-610. 13
22 milánói magyar kereskedelmi kirendeltségen dolgozott, Budai elvtársként emlegetik.15 Alig néhány héttel később, november 22-én Budapesten is letartóztattak kémkedés alapos gyanúja vádjával egy személyt: Kalocsán Béláné Németh Évát. A per valójában az Olaszországban elfogott és kémkedéssel gyanúsított magyar őrnagy ellen-kémpere, melynek során a dokumentumok olvasója konstruált pert gyanít. A kihallgatási anyagok egyértelműen utalnak az olasz perre, illetve arra, hogy a vádlottak és a tanúk kihallgatása a felsőbb szervekkel egyeztetve folyik.16 Az önmagát vádoló Kalocsán Béláné mellett perbe fogják az Olasz Kultúrintézet nem diplomata státusban lévő igazgatóhelyettesét, akinek a kémkedéssel vádolt Kalocsánné, más ismerőseihez hasonlóan, azt mondta, hogy őt az olasz rendőrség beszervezte. A vád szerint mind Giovanni Gambella, mind a mellékperben első rendű vádlott Herczeg Gyula ellen a bűnrészesség vádját fogalmazták meg. (Herczeg meglehetősen felületes kapcsolatban volt Kalocsánnéval.) A per során Kalocsánnét másodfokon is több mint öt év fegyházbüntetésre ítélték, míg Gambellát ítélet-hirdetése után azonnal kiadták (Budaiért cserébe) Olaszországnak, majd Elnöki Tanácsi kegyelemben részesítették. Herczeg Gyulát első fokon (mint a mellékper legsúlyosabb büntetését) tíz hónap letöltendő börtönbüntetésre ítélték, másodfokon változtatták csak felfüggesztett börtönbüntetésre – feljelentési kötelezettség elmulasztása volt Herczeg és három társa ítéletének indoka. A kihallgatások során Herczeget részletesen kikérdezték szakfelügyelői tevékenységéről, felelősségre vonták az olasz szervekkel fenntartott kapcsolatai miatt (nagykövet, Olasz Kultúrintézet igazgatói), mely vádra azzal védekezik, hogy „már egyetemista koromban is élethivatásnak tekintettem az olasz nyelvészettel, kultúrával való intenzív foglalkozást. 1953-tól 1958-ig az Eötvös Loránd Tud. Egyetem Olasz Intézetében mint egyetemi adjunktus oktattam. 1958-tól gimnáziumi tanárként és szakfelügyelőként ismét az olasz nyelvvel foglalkozom. A szakmai foglalkozásomon túl tudományosan is foglalkozom az olasz nyelvészettel, kultúrával. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy világszerte ismert italianista vagyok. Több mint száz tudományos publikációm jelent meg. Olasz nyelvi könyveket, szótárakat készítettem, jelenleg is a nagy Olasz-Magyar szótár bővített második kiadásán dolgozom már 3-ik éve. 1965-ben Olaszországban – hivatalos szerveink tudtával és engedélyével – egyetemi magántanári vizsgát tettem.”17 (Közben számos tanulmánya jelent meg a mondattan területéről, 1963-ban és 1967-ben Olaszországban adták ki a szabad függő beszédről, illetve a nominális stílusról írott összegző tanulmányait.) „Mint az olasz nyelv, irodalom rajongója és ismerője egyrészt tudományos munkám, másrészt ilyen irányú igényeim kielégítése céljából és nem utolsó sorban az olasz nyelv 15
ABTL-V-154.082/2/376-378. A Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. Csoportfőnökség jelentése 1966. XII. 10. Tárgy: esemény-naptár. A letartóztatás Domizio Villa nevű kapcsolatával történt. Nem csak a lakásán, hanem a SORESCO nevű pártcégnél is tartottak házkutatást, az olasz lapok november 5-én kezdtek a letartóztatásról hírt adni. A védőügyvéd közli, hogy „Budai jól van, semmit nem vallott”. 378. BM III/II Csoportfőnökség 3-c. Alosztály 1966. december 13. Füzesi István r.fhdgy. Alezredes elvtársnak címezve jelent: 3-án vették őrizetbe, 11-én vette Budait az ügyész előzetes letartóztatásba. 14-ig nem beszélhetett vele az ügyvéd sem. „November 24-én engedélyezték Kozdon és Kóczián elvtársnak a beszélgetést Budai elvtárssal. Budai közölte, hogy anyag letartóztatásakor nem volt nála. Semmit el nem ismert. Kihallgatták. A carabinierik disszidálásra szólították fel. Közölték kb. január közepén várható a per. […] Budai lakásán házkutatás volt, melynek során filmet és írásmásolatokat foglaltak le.” Tanulmányom elkészítése után találtam meg Stefano Bottoni érdekes tanulmányát az interneten: In bilico fra due mondi. La società Terimpex-Soresco e l’interscambio commerciale con l’Ungheria, 1948-1990, a Società Italiana per lo Studio della Storia Contemporanea, Seminario nazionale sulla storia italiana del secondo dopoguerra 1943-1994, 2° incontro, Bologna, Venerdì 12-Sabato 13 Marzo 2010 előadásai között. A tanulmány megvilágítja a Budai-féle kémper hátterét http://www.sissco.it/fileadmin/user_upload/Attivita/seminari_sissco/Italia_dopo_il_miracolo/PaperBottoni.pdf (utolsó konzultáció: 2011. 12.30.) 16 ABTL- V-154082/2/332-333. 1966. november 29. 17 V-154082/3, 38. Jegyzőkönyv, 1966. december 5.
23 Magyarországon történő elterjesztése érdekében tartottam kapcsolatot a Budapesti Olasz Kultúrintézettel, illetve azok igazgatóival.”18 „1955. óta – a magyar és olasz kulturális szervek közötti megegyezés alapján – lehetőség volt arra, hogy az olasz nyelvészettel foglalkozó tanárok, tanügyi igazgatásban dolgozó emberek ösztöndíjjal Olaszországba utazhassanak. Így ez időtől, de főként Garino magyarországi tartózkodása óta ezzel kapcsolatos témákra vonatkozóan véleményt kértek tőlem és adtam is tájékoztatást részükre. Ez tulajdonképpen abban nyilvánult meg, hogy harcoltam azért, hogy minél több olasz nyelv oktatásával foglalkozó tanár részére biztosítsanak ösztöndíjat, s hogy azt olyanoknak adják, akik valóban az olasz nyelv tanításával foglalkoznak, illetve azt elősegítik. Ezzel kapcsolatosan a budapesti olasz nagykövettel tárgyaltam 2-3 esetben, amikor is a gyanúsított kihallgatási jegyzőkönyvben foglalt tájékoztatást adtam Vita Finzi és utódjának Barattieri nagykövetnek.”19 Herczeg Gyula többek között elmondja, hogy több alkalommal kapott ösztöndíjat Olaszországba, valamint, hogy számos ismerőst, barátot szerzett. „Így sok olasz barátom, ismerősöm van. Ezek a személyek is az olasz nyelv, irodalom, kultúra területén dolgoznak.”20 Szakfelügyelői tevékenysége eredményeként, mint mondja, jelentősen emelkedett az olaszt tanító gimnáziumok száma: az „1957/58-as tanévben 30 gimnázium volt, az 1966/67-es tanévben 110 körül van; igaz, hogy ezen idő alatt jelentősen megemelkedett össz-magyarországi viszonylatban a gimnáziumok száma, jelenleg 400 körül van, (tehát nem felel meg a tényeknek a sokszor elhangzó megállapítás, hogy én mindenkinek olaszt akarok tanítani).”21 Herczeg Gyula meg is indokolja az olasz tanítás létjogosultságát: „… többször […] rámutattam arra, hogy nekünk semmibe sem kerül, ha olaszt tanítunk széles körben; az olasz egyébként is messze a leghaladóbb nyugati kultúra, nem kell félteni a szocialista kultúránkat és vívmányainkat. Úgyis túlméretezett a latin tanítás (a szülők klerikális érzelmei miatt, főként vidéken), tegyük helyébe az olaszt. Viszont ezzel olyan ütőkártya jut a kezünkbe (olcsó áron), amellyel adott esetben egészen messzemenő követeléseket is lehet támasztani.”22 […] Tudtam, hogy a Pártközpont is javasolja a francia, olasz kulturális orientációt, természetesen megfelelő követek mellett; értem ezen azt, hogy a nyugati kulturális kapcsolatok terén inkább a franciát, olaszt, mint az angol, németet tartották helyesnek.”23 Herczeg Gyula Olaszország iránti rajongása, fanatikus tudomány-szeretete, hite az olasz tanításban, mint látjuk, még a rendőrségi vallomásokon is átsüt. „1962-ben tizennégy évi távollét után visszaérkeztem abba az országba, amelyet úgy szeretek. Hadd említsem meg, hogy mindig Zágrábon keresztül utaztam oda, s vissza. Ez lehet, hogy nevetséges – én annyira megvetek mindent, ami német, hogy Bécsen sem kívánok soha átutazni.”24 A per után a perifériára került ugyan, de onnan is folytatta tudományos munkáját, 1970-ben lett kandidátus, 1980-ban pedig nem olasz, hanem magyar nyelvészetből 18
V-154082/3, 38. Jegyzőkönyv, 1966. december 5. V-154082/3, 39. Jegyzőkönyv, 1966. december 5. 20 Ibidem. 21 V-154082/3, 45. Jegyzőkönyv, 1966. december 5. A vallomás a gimnáziumi olasz tanítás indoklásával folytatódik, kirajzolódik belőle Herczeg Gyula sértettsége is, amiért nem oktathat az egyetemen: „Persellivel közöltem az olasz tanítás szélesítésére vonatkozó adatokat, mert ezt ütőkártyának tartottam és tartom ma is az ösztöndíjak emelésére, illetve arra, hogy egyáltalán pl. műszaki-tudományos ösztöndíjak legyenek. Az olaszokat, akik más nyugati országokkal konkurenciában vannak, az élet minden területén, rendkívül megragadja, az hogy nyelvüket és kultúrájukat széleskörűen tanítjuk. A jelenlegi nagykövet, Barattieri azt mondotta nekem, hogy őket nem érdekli, van-e és milyen olasz tanszékek működnek az egyetemen, mert a világ majd minden egyetemén valamilyen, ha szerény formában is, de van olasz tanítás; az azonban, hogy nálunk széleskörűen több ezer diák gyerekkorában megismerkedik az olasz nyelvvel és kultúrával, számára a legnagyobb jelentőséggel bír.” 22 V-154082/3/46, Jegyzőkönyv, 1966. december 5. 23 V-154082/3/49, Önvallomás, 1966. december 7. 24 V-154082/3/46, Jegyzőkönyv, 1966. december 5. 19
24 nagydoktor. Közben az ELTE Romanisztika Tanszékén lett, Hermann József vezetése idején tudományos főmunkatárs (nem oktató!). Élete vége felé egyetemi tanár, a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen az újonnan alakuló olasz szak tanszékvezetője lett: hála Szépe György ajánlásának és Ormos Mária rektornak, 1985-tól 1992-es lemondatásáig itt oktatott.
25 Fried Ilona Személyes utószó A fenti kutatás egy hosszabb munka része, amelyet Herczeg Gyula és az általa újra alapított, akkori nevén Janus Pannonius Tudományegyetem Olasz Tanszéke emlékére végeztem el. Herczeg Gyulával Rohonci Katalin nyelvész csoporttársnőm ismertetett meg a hetvenes évek legvégén. Herczeg Gyula szerzőtársat keresett gyermekek számára készülő nyelvkönyve második kötete számára, mivel egykori kedves tanítványa, az első kötet szerzőtársa, Kotzián Tamás, nem vállalta tovább a közreműködését. (Ami persze a könyv szempontjából igen nagy kár volt.) Fiatal gimnáziumi tanárként nagyon szívesen tettem eleget a felkérésnek. Ennek a munkának folytatásaként hívott meg később Herczeg tanár úr, ahogy szólítottuk, az akkor frissen alakult tanszékre. Egyetemi kisdoktori címem volt, (akkoriban még ez is elég ritka volt az egyetemek, kutatóintézetek világán kívül), s tanítási gyakorlatom. Ő ez utóbbit is nagyon fontosnak tartotta. Előbb aspiráns lettem, és szívesen folytattam megkezdett kutatásaim, amire lelkiismeretes gimnáziumi tanári munka mellett nem lett volna lehetőségem. Pirandello műveinek stilisztikai vizsgálatára jelentkeztem, azonban hamarosan visszatértem az irodalomhoz, illetve a színházhoz. Közben nagy lelkesedéssel mentem Pécsre oktatni, azt gondolom, ez a közös „ügy”, a tanszék és az oktatás kötött össze bennünket. Nehéz évek voltak, de nagyon érdekesek. Közben módom nyílt arra, hogy hosszú ösztöndíjjal éppen a rendszerváltás évében Olaszországban kutathassak, s a szakterületem néhány kitűnő olasz szakemberével találkozzam. Herczeg Gyula, számomra megtisztelő módon, utódjául szánt - természetesen minél később, mert még sokáig szándékozott dolgozni. 1991-ben tanszékvezető-helyettesi kinevezést kaptam, s közben kandidátus lettem. Az új struktúrában azonban (akkor vált külön a bölcsészkar) rendkívüli mértékben megromlott számunkra a karon a légkör, és így végül úgy döntöttem, meg sem pályázom az 1992-ben mégis kiírt tanszékvezetői pályázatot. Ezt eredménytelennek vélhették, igaz, tudomásom szerint, akik megpályázták, soha semmiféle választ nem kaptak rá. Ugyanezen a nyáron, nagy örömömre, felkérést kaptam az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar Főigazgatójától az indítandó olasz szak irányítására. Lehetséges lett volna, ahogy akkor terveztem is, hogy mellette pécsi munkám is folytassam. 1992 őszén, közvetlenül a tanév megkezdése előtt, a dékán hirtelen táviratilag tanszéki értekezletre hívott össze bennünket. Nem kevésbé váratlanul lemondatta Herczeg Gyulát, mint tanszékvezetőt. Ideiglenesen Neményi Kázmért nevezte ki. Ekkor már, tekintettel a korábbi évek tapasztalataira, felmértem, hogy nem fogom tudni tovább vállalni a tanszéken a munkát: csak egy utolsó, bár nagyon nehéz fél évet kellett kibírnom, mivel a második félévben ösztöndíjjal Olaszországba készültem. A kollégák közül Ordasi Zsuzsa az értekezletet követően azonnal beadta felmondását. Én a tanév végén (docens voltam, a rektor, s nem a dékán volt a munkáltatóm) kértem az áthelyezésem. Kollégák, akik tanársegédek, adjunktusok voltak, szerződésük lejártakor nem kaptak hosszabbítást. Mindezt a munkám indoklásául írom le, mert sem akkor, sem az azóta eltelt sok év alatt nem értettem meg, hogy mi szükség volt lényegében a tanszék oktatóinak lecserélésére – elsősorban is, hogy miért nem várták meg azt a néhány évet, ami után Herczeg Gyula, akinek köztudomásúan az élete volt ez a tanszék, méltósággal tudjon visszavonulni. Soha nem felejtem el, ahogy eltűnt a faliújságról keserű búcsúlevele, amelyet az ominózus értekezlet után, mielőtt (gondolom, örökre) elhagyta volna az Egyetemet, kitett. Később, amikor a dékán a diákoknak bejelentette a változást, úgy tűnt, a levélből két mondat a szövegösszefüggésből
26 kiragadva, ellentétébe fordítva jelent meg a dékán szavaiban. Úgy képzelem, hogy Herczeg Gyula ezt a nagy kudarcot soha nem tudta feldolgozni – betegsége, korai halála, a szomorúság mellett, nagyon megdöbbentett, hiszen korábban nagyon is egészségesnek látszott. Mivel soha nem tudtam racionális magyarázatot találni a történtekre, Herczeg Gyula egy ma már nem élő kollégával kapcsolatos utalása alapján, elkezdtem az Államvédelmi Hatóságok Történeti Levéltárában kutatni. Hátha valami titkos ügy lehetett a háttérben? Hosszú kutatómunkám után be kellett látnom, hogy az eredetileg feltett kérdésre ma sem tudom a magyarázatot. Azonban közben nagyszámú olyan dokumentumot találtam, amelyek számomra váratlan módon sok más dologra viszont magyarázatot adtak, sok tapasztalattal gazdagítottak, még akkor is, ha ezek nagyon szomorú tapasztalatok voltak.
