Tartalom. Frederik Pohl A részeg útja III. rész

Galaktika 144

Tartalom Frederik Pohl A részeg útja III. rész Isaac Asimov A szemtanú szeme Nem t ri a hibát Semmiért semmit A lélek alkata Néz pont Mint a madarak? Az id utazó A csipes mosolya Az írás ideje Hideg van odakint, kislány Egészségedre Hogy ne emlékezzünk... Aki a leggyorsabban utazik

Frederik Pohl A részeg útja III. rész 9. A beosztott hangmérnök az üvegfalon keresztül szórakozottan bámulta a stúdiót, és maga elé dúdolt. Ez felidegesítette Carl mestert. - Hallgasson, ember! - förmedt rá a hangmérnökre. -Vagy talán nincs megelégedve az itteni állásával? A hangmérnök elsápadt. Texason n tt fel, és soha, egy percre sem felejtette el, hogy vissza is kerülhet oda. Persze a dúdolás nem igazán vonta el a figyelmét. Carl mester korában vagy biztos az ember tudása, vagy nem, és az övé biztos volt. Épp abban a pillanatban lépett ki, amikor elkezd dött az dallama, elmondta azt, amit ilyenkor mindig, de az esze közben Cornuton járt, a Wolgren-anomáliákon, a paranormális jelenségekre irányuló magánkutatásain, de f leg és legels sorban azon, hogy vajon a stúdióban ül alsóévesek hogyan reagálnak. Észrevette a távoli sarokban ül magfizika szakos minden egyes ásítását: különös figyelmet szentelt azoknak a jegyzeteknek, melyeket Egerd csúsztatott oda nagy titokban Locille-nak, pártfogoltja újdonsült feleségének. Nem szándékozott semmit sem tenni az ügyben, hálás volt Locille-nak. Olyan, mint egy jó rkutya, és könnyen lehetséges, hogy képes lesz megmenteni annak az embernek az életét, aki Carl mester meggy dése szerint egyedül méltó arra, hogy majdan az helyébe lépjen. Öt perc alatt befejezte az el adás él részét, és engedve saját ártalmatlan vágyainak, kiment a stúdióból. Mögötte filmalakok táncoltak a képerny n, miközben a Sorozatok balladáját énekelték. Szándékosan elterelte gondolatait az osztályról, és el húzott egy csomó fényképet. El éjjel nyugtalanul aludt, és korán kelt, hogy legújabb hobbijával foglalkozhassak. Valaki kinyitotta az ajtót, és a stúdióból behallatszott a kórus hangja. Carl mester megfordult, és jeges pillantást vetett a belép re. - Egerd - kezdte vészjósló hangon -, mi a szorzással zárt számsorozat? Egerd megremegett, de válaszolt: - Sugár, Carl mester. A negyedik versszakban van. Uram, szeretném... - És ami összeadással és kivonással is zárt?

- Gy , uram. Beszélhetnék önnel egy pillanatig? Carl morgott. - Megtanultam az anyagot, Carl mester, ahogy látja. - És még folytatta volna, de Carl továbbra is szigorú volt. - Egerd, nincs rá mentség, hogy engedély nélkül elhagytad az órát. Ezt tudnod kell. Azt hiszed, megértheted a számsorozatok elméletét, ha csak könyvekb l tanulsz. De tévedsz. Egy matematikusnak ugyanúgy kell tudnia ezeket az egyszer , klasszikus tényeket és definíciókat, ahogy azt is tudja, hogy február huszonnyolc napból áll. Biztosíthatlak, hogy sosem leszel els rangú matematikus, ha elblicceled az órákat. - Igen, uram. Err l van szó. Át szeretnék iratkozni. Ha önnek is megfelel, uram, rögtön azután, hogy visszajöttem Dél-Amerikából. Carl mester megrémült. Rögtön látta, hogy itt nem holmi fegyelmi problémáról van szó. Azt sem hitte, hogy a matematika sokat veszítene, ha elveszítené Egerdet. De féltette a fiút. - Nos, igen, és hova akarsz átiratkozni? - Az orvosira, uram. Alaposan megfontoltam. - És hozzátette: - Ön megérti, hogy miért, Carl mester. Nincs valami nagy tehetségem ezekhez a dolgokhoz. Carl nem értette, de már régen belátta, hogy vannak a diákokkal kapcsolatos dolgok, amiket nem is lehet megérteni. Diákjai sokfajta tulajdonságából csak egy tartozott rá. Olyanok voltak, mint azok a papírfigurák, amikkel a gyermeteg alsósok játszottak a topológián, a hexihexiflexagonok, amelyek mindig zavarba ejt en újszer oldalaikat mutatták, valahányszor elfordították ket. Gyászos hangon válaszolt: - Rendben. Alá fogom írni az elbocsátó papírodat. Nagyon mérgesen nézett, amikor látta, hogy a fiúnál már ott van a kitöltött nyomtatvány. Túlságosan is szeretne szabadulni. Az ajtó újra nyílt. Carl mester kezében megállt a toll. - Most meg mi van? Volt valami homályos érzése, hogy ismeri ezt.az alakot, a szabad m vészeti tanszék környékén mászkált mindig. A neve nem jutott eszébe, de szexíró, volt. És izgatott. - Bocsásson meg. Elnézést - kezdte a férfi. - Farley vagyok, Cornut mester... - Maga szexíró. Ez ellen nincs semmi kifogásom. Az ellen viszont van, hogy rám tör. - Bár ez nem volt teljesen igaz. Carl mester elég pr d volt ahhoz (talán mert nem nagyon tudott mihez kezdeni a n kkel), hogy az legyen a véleménye, helytelen, hogyha a férfiak és n k a magánéletüket a szexírók által szállított forgatókönyvekr l mintázzák, még ha egykor házassági tanácsadóknak hívták is a m faj m vel it. maga soha nem alkalmazott volna ilyen alakot, és haragudott Cornutra. De mint kiderült, Cornut sem fordult hozzá. - Nászajándék voltam - magyarázkodott Farley. - És így ma reggel felkerestem Cornutot az els harminc nap vázlatával. Nem használok szabványformulákat, a személyes tanácsadás híve vagyok. Hát úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha rögtön meginterjúvolom a férfit, mert mint tudja... - Carl mester - vágott közbe Egerd kétségbeesetten -, kérem, írja alá a transzfer papíromat. A pillantása sokkal többet mondott, mint a szavai. A flexagon újabb oldalát mutatta, és Carl most felismerte a mintát. Bólintott, és aláírta a papírt. Nyilvánvaló volt, Egerd törekvésének, hogy elkerüljön Locille és a matematika közeléb l, semmi köze ahhoz, hogy van-e tehetsége ehhez a tudományhoz. A szexírót azonban nem lehetett leállítani. - És hol van a n i partner, Carl mester? -. kérdezte. - Azt mondták, itt lesz. - Locille? Persze. - Carlnak szörny gondolata támadt. -Azt akarja mondani, hogy már megint történt valami? Hogy mikor felkereste Cornutot... - Igen, eszméletlen volt. Majdnem halott. Épp most esik át a gyomormosáson, és az orvosok azt mondják, rendbe fog jönni. Mikor odaértek Cornut szobájába, az egészségügyis a hordozható diagnosztikon kijelzéseit olvasta le. Cornut maga eszméletlen volt. - Hajszálon múlt, de most nem jött össze - fordult feléjük. - Hányadik kísérlete is volt? A tizenötödik? És a rekord... - Magához tudja téríteni? - kérdezte Carl jeges hangon. - Igen? Akkor tegye meg.

Az egészségügyis megvonta a vállát, el szedett egy fecskend t, és ráillesztette a t t. A kinyomott permet Cornut sértetlen b rére hullt, az apró cseppek a dermiszen, epidermiszen és b r alatti zsírrétegen át felszívódtak, és a férfi a következ pillanatban felült. - Valami nagyon nevetségeset álmodtam - mondta tiszta hangon. Aztán megpillantotta Locille-t, és felragyogott az arca. Legalább ez nem volt álom. Carl mesterben nem volt valami sok tapintat, de azért most magával vitte az egészségügyist, hogy kettesben maradhassanak. A gyomormosás nem valami kellemes élmény. Cornutnak most volt benne része harmadszor, és egyáltalán nem kedvelte meg. Érezte szájában az epe és a rothadás ízét, a nyel csövét fájdalmasan felsértették, és az altatóktól fájt a feje. - Sajnálom - mondta. Locille poharat hozott, és egy kapszulát, amit az egészségügyis hagyott ott. A férfi lenyelte és felnevetett. - Wahlnak szerencséje van - mondta. - Tudod, ha ébren vagyok, amikor az a fickó beállít, hát átrohanok, és fejbe verem Wahlt, ugyanis az ötlete volt. A fél antropológiai tanszéket megvágta, hogy egy évre befizethessenek minket Farley szolgáltatásaira. De így... azt hiszem, Wahl megmentette az életemet. Felkelt, és elkezdett körbejárni. A rossz szájíz és a fejfájás ellenére is érdekes módon vidám volt. Az álma furcsa volt ugyan, de nem kellemetlen. Carl mester szerepelt benne, meg St. Cyr és a dél-amerikai n , de Locille is. Megállt az íróasztala mellett. - Mi ez? Ez egy rendezett papírhalmaz volt, ízléses dossziéban, amely az S. R. Farley tanácsadó feliratot viselte. Csak ennyi. Tanácsadó. Kinyitotta. A legfels , tisztán gépelt oldal mintha csupa egyenlet lett volna. A és O jelek gyakran szerepeltek, akárcsak.mindenféle vonalak, nyilak és ábrák, mikr l rémlett valami az alsóéves korában hallgatott szimbolikus logika el adásokról. - Majdnem olyan, mint egy Boole-féle kifejezés - szólalt meg érdekl dve. - Vajon... Locille, nézz csak ide. A harmadik sor. Ha veszed a negyedik sorban a kiterjesztésb l ezt a három kifejezést, és behelyettesíted... Elhallgatott. A lány elpirult, de a férfi észre sem vette, az asztalra bámult. - A Wolgrenem! Hol van? - Ha arra a jelentésre gondolsz, amit Carl mesternek készítettél a disztribúciós anomáliákról, hát azt magával vitte, amikor kiment. - De hisz még nincs befejezve I - Nem akarta, hogy tovább dolgozz rajta. Vagy akármi máson. Azt akarja, hogy vegyél ki egy szabadnapot, hagyd itt az egyetemet, és azt is mondta, hogy én pedig maradjak veled. - Huhh! - A férfi komoran bámulta az ablakot. - Hm. -Végignyalta a száját, és elhúzta az arcát. - Nos, rendben. És van valami ötleted, hogy hova mehetnénk az egyetemen kívül? Locille mintha kissé megijedt volna. - Ami azt illeti - mondta zavartan -, van... Naplementekor szálltak be a kompba, amely naponta egyszer ment át a texasra. - Még nem beszéltem neked Rogerr l - szólalt meg Locille hirtelen. - tudod, a bátyámról... Cornut elfojtott egy érzést, jóformán még miel tt kialakulhatott volna. - Mi van vele? - kérdezte megkönnyebbülten. - Nem egyetemi szint - mondta a lány tompán. - Talán az lett volna, de amikor úgy ötéves lehetett, és a texas mellett úszkált, egy másik fiú is fejest ugrott, és összeütköztek. A másik gyerek megfulladt. - Elhallgatott, és a férfi felé fordult..- Roger koponyatörést szenvedett, és azóta... szóval azóta szinte semmit sem fejl dött az intelligenciája. Cornut összevont szemöldökkel hallgatta az információt. Nem mintha zavarta volna, hogy van egy ostoba sógora, csak éppen eddig meg sem fordult a fejében, hogy egyáltalán van sógora. Soha nem gondolt rá, hogy a házasság nemcsak két embert érint. - Nem elmebeteg - tette hozzá Locille félve -, csak épp nem értelmes. A texast kilencven láb mély vízbe építették, Sandy Hookból még épp látni lehetett. Hét hektárnyi acélfedélzetb l állt. Tizenkét szintes volt, a legalsó szint negyven lábbal emelkedett az átlagos magas vízi szint fölé. Nem a texas tervez i tehettek róla, hogy az átlagos magas vízi szint elvont fogalom, az átlagos távolság az óceán nagy hullámainak legalacsonyabb és legmagasabb pontja között. A texas sok száz fémlábon kuporgott,

melyeket az iszap alatti sziklába ágyaztak be, és ki volt téve az óceán támadásainak. Vihar idején a tarajok az alhasát csapdosták. Ha villámlott, biztos, hogy belecsapott a tornyon lév radar irányítósugarába. A texasok tornyait eredetileg a radarok kedvéért építették, de ezek az id k elmúltak, a szerepüket a m holdak és az ionoszféra-szóródás vizsgálatainak módszerei vették át. A világ azonban új feladatot talált a texasoknak, ezekr l irányították a bálnahátú, víz alatt közeled teherflottákat, amikor a szárazföldhöz közeledvén kiemelkedtek, és kiköt t kerestek, a sekély tengerekben pedig a halászflották “anyahajóként” szolgáltak. Csak az amerikai tengerpart mentén több tízmillióan éltek a texasokon. Ide helyezték a kellemetlen ipari üzemeket, amelyek b zösek, zajosak vagy veszélyesek voltak. Locille szülei és a bátyja egy háromszobás lakásban éltek a texas egyik lakófedélzetén a halfeldolgozó és az alumíniumkohó között, hatszintnyire a generátorok fölött. Cornut úgy érezte, borzasztó egy hely, büdös és zajos. Locille ajándékokat hozott, egy derékszíjat az apjának, valami kozmetikumot az anyjának, és Cornut döbbenten látta, Roger bátyjának az egyik zászlót, amit a bennszülöttek hoztak magukkal. Cornutnak eszébe sem jutott, hogy ajándékokat illik hozni, még kevésbé, hogy valami olyan drágát, mint egy bennszülött kézm ipari termék. Ezek roppant népszer ek voltak, mert rengeteget lehetett róluk beszélni. De hálás volt, a zászló itt is beszédtémát jelentett, amire nagy szüksége volt. Locille anyja kávét és süteményt hozott, Cornut pedig déltengeri utazása történetével szórakoztatta ket. Azt azonban nem említette, hogy az utazás alatt eszméletét vesztette, és nem tudta levenni a pillantását Rogerr l. Rogert nem nagyon érdekelte, mit beszél Cornut, teljes figyelmét lekötötte az ajándék. Amint úgy érezte, nem udvariatlanság megtenni, elnézést kért, és elvonult vele a szobájába. Roger tudta, hogy ez a valami nagyon régi, és nagyon messzir l került oda, de t le akár múlt heti is lehetett volna, a városból, ami épp túl van a látóhatáron. Nagyon rossz volt a memóriája. Leginkább az tetszett neki, hogy milyen szép színe van a zászlónak. Kis mágnesekkel a szobája falára er sítette, elgondolkozva hátralépett, aztán a zászlót közelebb tette az ágyhoz. Ott állt és nézegette, mert valahogy kielégítette, hogy bámulja. Miután hosszú percekig bámulta, levette a mágneseket, magához szorította a zászlót, és összehajtogatva a párnája alá tette. Boldogan mosolyogva ment vissza a másik szobába, hogy jó éjszakát kívánjon a húgának meg a férjének. 10. Carl mester meggyújtotta ajtaján a “Kérem ne zavarjanak!” jelzést, és szétnyitotta a spanyolfalat, mely a diáktakarítók futó pillantása el l rejtette a sötétkamrát. Nem szégyellte, hogy hobbijához a sötétkamra is hozzátartozik, csak egyszer en nem tartozott rájuk. Carl nem szégyellt semmit, amit csinált. Err l a szobája is tanúskodott, elöl volt minden, ami érdekelte. Egy kartondoboz, amelyben valaha két tucat Rhíne-féle kártyacsomag volt (és még ma is öt felbontatlan pakli), arról tanúskodott, hogy két évet töltött azzal, hogy meggy zze magát, a telepátia lehetetlenség. A bizonyíték analógián alapult, de Carl mester meg volt róla gy dve, hogy az analógia érvényes. Feltételezte, hogyha az egységes mez k törvénye érvényes a telepatikus kommunikációra, akkor ennek az ezen belüli két lehetséges kategória egyikébe kell esnie. Lehet beállítható, mint az elektro-magnetikus spektrum, vagy lehet pusztán kvantitatív, mint a kinetogravitikus er k. A második lehet séget azonnal elvetette, mert ez azt feltételezte volna, hogy minden, a hatósugáron belül tartózkodó személy minden gondolatot vesz, és már a legels megfigyelések bebizonyították, hogy ez nincs így. Ezért aztán a telepátia, már ha létezik egyáltalán, beállítható kell legyen. Carl ekkor alkalmazta az analógiát. Az azonos szerkezet kristályok ugyanarra a frekvenciára rezonálnak. Vannak azonos szerkezet emberi lények, ket hívjuk egypetéj ikreknek. Carl mester két éven át nagyrészt azzal töltötte a szabadidejét, hogy egypetéj ikreket kutatott fel, meggy zte ket, és kísérleteket végzett velük. Azért két évig tartott, és nem tovább, mert ennyi id alatt fedezett fel háromszázhuszonhat ikerpárt, és háromszázhuszonhat az a szám a khi négyzet törvénye szerint, amellyel már meghatározható egy olyan univerzum, amelyb l lehetséges a konkluzív statisztikai mintavétel. Amikor a háromszázhuszonhatodik ikerpár sem tudta a véletlennel magyarázhatónál nagyobb korrelációval kitalálni, milyen kártyafigurát bámul a testvére, Carl lezárta a kísérletet.

A kétéves munka végeztével Carl nem volt haragos, de nem is reménykedett. Nem jutott eszébe, hogy háromszázhuszonhetedszer is elvégezze a kísérletet, azt azonban engedélyezte magának, hogy azonnal egyéb aspektusait kezdje vizsgálgatni annak, amit valaha pszionikának neveztek. Az el zetes megérzéseket logikai alapon elvetette: a látnokságon hónapokig töprengett, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy itt is az a helyzet, mint azzal a feltételezéssel, hogy a repül csészealjak földön kívüli eredet ek, jelesül, hogy azért nem érdemes foglalkozni vele, mert túl kevés a lehet ség a kísérleti bizonyításra. A boszorkányságról megállapította, hogy lehetetlen, hiszen vagy telepátia, vagy látnoki képességek kellenek hozzá. Nem azok az esetek jelentették a problémát, melyben az áldozat tudta, hogy megbabonázták, a legtöbb ilyen jelenség egyszer befolyásolással volt magyarázható; ha valaki látta a t kkel összeszurkált viaszbábut, vagy a varázsló közölte vele, hogy megsütögette a lábujjáról levágott körmöket, nagyon könnyen belebetegedhet, s t bele is halhat a félelmébe. Ha azonban az áldozat nem értesült fizikai jelekb l, hogy megbabonázták, akkor csak telepátia vagy látnoki képességek révén jöhetett rá, és ezeket Carl már korábban elvetette. Már csak két másik tétel maradt a paranormális jelenségek hagyományos listáján: a távolról történ gyújtogatás és a telekinézis. Carl úgy döntött, hogy az els pusztán a második alesete. Az, hogy egy anyagban addig fokozzuk a molekulák Brown-féle mozgásának sebességét (vagyis addig hevítjük), amíg lángra nem lobban, lényegében nem különbözik a molekulacsoportok átfogó mozgatásától, vagyis a tárgyak elmozdításától. A telekinézissel kapcsolatos kísérletei kezdetén fárasztó órákat töltött azzal, hogy megpróbáljon különböz anyagdarabkákat elmozdítani, el ször papírlapokat, aztán kiegyensúlyozott t ket és felfüggesztett cérnaszálakat. Nem járt eredménnyel. Carl ekkor igénybe véve a hagyományos fizikai tanszék segítségét, fényképészeti filmmel kezdett kísérletezni. A megkérdezett fizikusok biztosították, ez az a médium, melyben a legkisebb fizikai er a legnagyobb mérhet hatással bír. Egy foton, egy szabad elektron, bármilyen, energiával rendelkez anyagi részecske képes változást létrehozni a filmemulzió instabil molekuláiban. Carl egyre nagyobb és nagyobb sebesség emulziókkal dolgozott, mindenféle trükköket megtanult, hogy hogy tehetné még érzékenyebbé a filmet, spéci el hívókkal kísérletezett, a h mérséklet szigorú ellen rzésével, el exponálta a filmet, hogy “felszívja” annak az energiának egy részét, amely képes képet létrehozni. Aztán mindegyik új adag film el tt órákat töltött, megpróbált gondolati er vel köröket, kereszteket és csillagokat festeni a filmre, maga elé képzelte a molekulákat, és minden erejével akarta a változást. Stencileket vágott ki és a becsomagolt film köré tekerte, mert feltételezte, hogy a pszionikus sugárzás esetleg csak pontforrásként mutatkozik. Volt egy id szakos, illuzórikus sikere. Egy rendkívül érzékeny filmen, amely kell képpen becsomagolva egész éjjel a párnája alatt lapult, másnap reggel kísérteties, reszketeg X-et észlelt. Flórián mester a fotokémiáról azonban kiábrándította. Carl egyszer en olyan érzékennyé tette a filmet, hogy a saját testéb l származó gyenge infravörös sugárzásra reagált. Carl mesternek ma estére az volt a terve, hogy el exponáljon egy adag különleges technológiával készült röntgenfilmet oly módon, hogy kiteszi ket egy lumineszcens papírlap hatásának. Órákra lesz szükség ahhoz, hogy a papír enyhe gamma-sugárzása valamilyen hatást gyakoroljon a filmemulzióra, de azért pontosan kell mérni az id t. Carl mesterre egy másik kellemes feladat is várt, hogy kitöltse a várakozás óráit. Elugrasztott egy diákküldöncöt az irodájába a befejezetlen tanulmánytervért, amelyet Cornut szobájából hozott el. A címe ez volt: A Wolgren-disztribúciós törvényben tapasztalt bizonyos látszólagos anomáliák magyarázata. Carl egyenes hátú széket húzott az íróasztalához, és olvasni kezdett. Nagyon jól érezte magát. Wolgren törvénye, amely a nem uniform elemek elosztásával foglalkozott véletlenszer en kiválasztott populációkban, pusztán matematikai szabályszer ség volt. Nem tárgyakra vonatkozott, még csak nem is numerikus mennyiségekre. Wolgren törvényét ennek ellenére felhasználták minden egyes ismert mintavételi módszerben, kezdve azon paraméterek megállapításánál, melyek alapján kivonták a forgalomból a nem megfelel min ség szardíniakonzerveket, egészen a politikai választások eredményeinek el rejelzéséig. Általános érvény törvény volt, de olyan szabályokat lehetett levezetni bel le, amelyeket a gyakorlat szinte minden egyes esetben igazolt.

Egy kivételével minden esetben. Carl egyik végz s hallgatója a doktori disszertációjában megpróbált összhangot teremteni Wolgren törvénye és a népszámlálási adatok között - furcsa, hogy eddig még senki nem foglalkozott a témával. És a fiatalember nem járt sikerrel. Talált magának más témát, végzett, és most kommunikációs rendszereket tervez nagy boldogan a tévétársaságoknak, de kudarcában is olyan kérdéseket hozott felszínre, amelyek megérdemelték, hogy igazán els rend matematikus foglalkozzék velük, és így Carl Cornutnak ajánlotta fel a problémát. Cornut már hat hónapja foglalkozott vele munkaid után. A jelentés még így, befejezetlenül is három boldog órát szerzett Carl mesternek. A dolog matematikai része érdekelte, nem maguk a népszámlálási adatok. Csak amikor befejezte az olvasást, és mélységes elégedettséggel hátrad lt, akkor töprengett el azon, miért mondta Cornut, hogy a munka nem teljes. Hiszen az! Minden egyenletet ellen rzött! Az állandók szabványosak és helyesek, a változókat hosszú oldalakra terjed kiterjesztésekkel azonosította. - Nagyon furcsa - mormolta Carl maga elé, és mit sem látó szemmel bámult a pultra, ahol a röntgenfilmjei csendben szívták magukba az elektronokat. - Vajon... Carl mester elégedetlenül újraolvasta a jelentés utolsó oldalát. A matematika stimmelt, úgyhogy most már a mondat jelentésére is figyelt: “N számú születés esetén az adott populáció legid sebb tagjának életkora egyenl lesz egy konstans e-log Q N-szeresével.” Nos? Miért is ne? Carl bosszankodott, az órára nézett. Még csak tíz. Homlokát ráncolva felvette a kabátját, és kiment. A villanyt égve hagyta, az ajtót nem zárta be, a jelentés ott hevert az asztalon, a röntgenfilm pedig még mindig szorosan oda volt ragasztószalagozva a gamma-sugárzást kibocsátó papírhoz. Carl kiment a szabadba. Talán egy séta segíteni fog. A Q mennyiség, talán azzal nem stimmel valami? De az expanziók mind rendben voltak. Olyan világosan idézte maga elé a Q-T meghatározó egyenleteket, mintha a bet k megjelentek volna az adminisztrációs épület falán. Még arra is emlékezett, hogy milyen mennyiségek szerepeltek azokban az egyenletekben. Közegészségügy, háborúk, élelmiszerkészletek, egy trükkösen kiszámított érték, amely a közhangulatot tükrözi... mind ott voltak a mellékelt számításokban. - Jó estét, Carl-szan. Megállt, bepislogott a fonott vaskerítésen. Ahhoz a területhez ért, ahol a bennszülötteket helyezték el. A kapitány, akármi volt is a neve, köszöntötte. - Azt hittem, hogy ti izé... el adókörúton vagytok - fejezte be zavartan a mondatot, mert majdnem azt mondta, kiállításon. - Holnap, Carl-szan - mondta a tésztakép ember, és Carl felé nyújtotta hosszú, tollakkal díszített pipáját. Ez benne volt a tájékoztatóban, ez volt a békepipa. Az antropológusok valami miatt meglep dtek ezen a kedves szokáson. Carl megrázta a fejét. A férfi - most már eszébe jutott a neve, Maszatura-szan - bocsánatkér en szólalt meg: - Te halkbeszélsz hangosan. Már messzir l megszagoltalak, jössz, tegnap. - Igazán - mondta Carl, és egy szót sem hallott. Az e-log járt az eszében, és az, hogy elfogadható-e az alkalmazása, de az is stimmelt. - Halkbeszéd barna nem jó szag - magyarázta a férfi komolyan. - Nem, persze hogy nem. - Carl most az a értékén gondolkozott. A végs egyenletben ez volt a kortényez . Tai-i Maszatura-szan egyre izgatottabban folytatta: - Cornut-szan rossz szag is, mond St. Cyr-szan. Carl-szan! Nem beszél barna! - Hát persze - nézett rá Carl mester. - Jó éjszakát. - A tai-i könyörg en kiáltott utána, de Carl nem hallotta meg, mert rájött, hogy miért befejezetlen Cornut jelentése. Volt benne egyetlenegy mennyiség, amelynek nem adta meg a numerikus értékét. Még korán van. Ma nem fekszik le addig, amíg azt a hiányzó értéket meg nem találta... Cornut lepillantott a felesége csinos, álmos arcára. Nem tudta, hogy jobban vagy kevésbé szereti-e így, hogy egy család tagja. A szül k unalmasak voltak. Igen, kedvesek, de Cornut ragyogó elmékhez volt szokva. A bátyja állapota meg persze egy szerencsétlen baleset következménye, de annyira el volt ragadtatva a rongytól,

amit Locille-tól kapott, mint egy gyerek, mint egy állat. Cornut nem igazán örült, hogy rokonságba került vele. Az ember persze nem válogathatja meg a rokonságát. Az is lehet, hogy a saját gyerekei is nagy csalódást fognak jelenteni... A saját gyerekei! A gondolat természetes volt, de eddig még sohasem merült fel benne, önkéntelenül is megrázkódott, és újra Locille-ra nézett. - Mi baj? - szólalt meg az asszony álmosan. - Ó, kíváncsi vagyok, mit akarnak. A komp már közel járt, látták, hogy a leszállópályán többen türelmesen várnak, a háttérben meg egy rend rségi popper. A légcsavarja állt, de a piros villogó, amely jelezte, hogy szolgálatban van, be volt kapcsolva. Reflektorok világították meg az X-et, ahová a pilótának le kellett szállnia, és Cornut-nak úgy rémlett, fényükben felismeri az egyik várakozót, egy adminisztrációs tisztvisel t. A többiek mind rend regyenruhában voltak. - Én is kíváncsi vagyok - mondta, és örült, nem kell megmagyaráznia, miért rázkódott össze. - Nos, azt hiszem, ma éjjel jól fogok aludni - fogta meg a lány kezét, és lesegítette a lépcs n, amire nem volt semmi szükség, de jólesett. Egy tömzsi, egyenruhás alak lépett eléjük. - Cornut mester? Rhame rmester vagyok. Már biztos nem emlékszik rám, de... - De emlékszem - válaszolt Cornut -, hat vagy hét évvel ezel tt járt az osztályomba. Carl mester ajánlotta magát, s t a szóbeli államvizsgáján is védte. - Igen, úgy volt - válaszolt Rhame némi szünet után. -Azt akarta, hogy jelentkezzem oktatónak, de a kriminalisztikai valószín ségszámítás volt a f tárgyam, és már fel voltam véve a céghez... Szóval ez már régen volt. - Örülök, hogy újra találkoztunk, Rhame, jó éjszakát. - mondta Cornut, de a másik megrázta a fejét. Cornut megállt, valami határozatlan félelem hasított belé. Senki sem örül, ha rádöbben, hogy az el tte álló rend r hivatalos min ségében akar beszélni vele, és Cornut Rhame arckifejezéséb l rájött, hogy ez a helyzet. - Mi történt? - kérdezte élesen. - Önre vártam - mondta Rhame zavartan. - Carl mesterr l van szó, tudja, maga az egyik legközelebbi barátja. Van néhány kérdés... Cornut alig vette észre, hogy Locille rémülten megragadja a karját. - Valami történt Carllal - szólalt meg. Rhame széttárta a kezét. - Sajnálom. Azt hittem, tudja. A hadnagy intézkedett, hogy hívják vissza a texasról, de talán már elindultak, még miel tt odaért volna az üzenet. Cornut látta, hogy igyekszik tapintatos lenni. Rhame folytatta: - Egy órával ezel tt történhetett - éjfél körül. Az elnök - úgy értem, St. Cyr -lefeküdt. Carl mester berontott hozzá, a házvezet szerint roppant dühösen. - De hát miért volt dühös? - kiáltott Cornut. - Abban bíztunk, hogy ezt maga fogja megmondani nekünk. Nagyon komoly ügy lehetett. Baltával akarta megölni St. Cyrt. Szerencsére... - És zavartan elhallgatott, de nem látott rá lehet séget, hogy visszaszívja a szót. - Szóval úgy esett, hogy az elnök test re a közelben tartózkodott. Semmi más módon nem tudta megállítani Carl mestert, le kellett l nie. 11. Cornut álomszer nek érezte az éjszakát és a következ napot. Minden nagyon egyszer volt, mindent megkönnyítettek a számára, mégis képtelenség volt elviselni. Carl meghalt! Lel tték, miközben gyilkosságot próbált elkövetni! Több mint hihetetlen volt, egyszer en elképzelhetetlen. Egy másodpercre sem volt hajlandó elfogadni, hogy lehetséges. De a tényeket nem tagadhatta. Locille szinte minden pillanatban mellette volt, közelebb, mint egy feleség, még egy rkutyánál is közelebb. A férfi észre sem vette, hogy ott van, de a hiányát megérezte volna. Olyan volt, mintha a lány mindig is ott lett volna, egész életében, mert az élete most teljesen megújult, más lett, valami, ami éjjel egy órakor kezd dött, amikor kilépett a szárnyaskompból, és megpillantotta Rhame rmestert. Rhame negyedóra alatt feltette az összes szükséges kérdést, de utána sem hagyta magára. Nem a kötelesség, hanem a könyörület tartotta ott. Egy rend r, még ha kriminalisztikai valószín ségszámítással foglalkozik is, és

csak a saját kérésére osztották is be a gyilkossági csoporthoz, hozzászokott az er szakhoz és az olyan gyilkosokhoz, akikr l senki sem gondolta volna, és néha képes rá, hogy megmagyarázza a tényeket az ártatlan környezetnek. Most is megpróbálta, de Cornut nem hálás volt, csak zavart. Lemondta a másnapi óráit - majd szalagról adják le ket, és elkísérte Rhame-ot, hogy részleteiben megismerjék Carl legutolsó cselekedeteit. El ször St. Cyr rezidenciájára mentek. Az elnök éber volt és jéghideg. Úgy t nt, nem rázta meg, ami történt, de hát soha semmi nem rázta meg. Csak egy pillanatra fogadta ket. - Carl gyilkos. Igen, ez megrázó, Cornut. Azt hiszem, a zsenit l nem várható el, hogy kiegyensúlyozott legyen. Cornut nem akart soká maradni, St. Cyr soha nem volt vonzó társaság, de a legjobban az undorította, hogy a tizenötödik századi alabárdot visszatették a padlóra, oda, ahova Carl ejtette, amikor a gorilla lel tte. A sz nyegen egy tisztább, világosabb rész látszott, és Cornut émelygett a tudattól, hogy kitisztították, és hogy milyen foltot tüntettek el. Örült, amikor kijutottak a gazdagon berendezett elnöki rezidenciából, bár a nap további része sem volt valami élvezetes. Az els állomásuk az éjjeli r volt Carl emeletén, aki meger sítette, hogy a háznagy tíz óra körül ment ki, és úgy látszott, hogy valami zavarja, de szokása szerint nem beszélt a gondjai jellegér l egy alsóévesnek. Mivel meg sem fordult a fejükben, hogy a bennszülötteket is kikérdezzék, nem tudták meg, hogy sor került arra a bizonyos rövid és teljesen egyoldalú beszélgetésre, de azt kiderítették, hogy mi volt Carl következ állomása. Carl mester öt perccel fél tizenegy el tt jelent meg, és szólította az éjszakai ügyeletes könyvtárost. A könyvtáros szintén diák volt, aki ezzel a munkával fizette a tandíja egy részét, ahogy a legtöbb diák dolgozott. Zavarban volt, és Cornut hamar rájött, hogy miért. - Aludtál, ugye? A diák szégyenkezve bólintott. Most is félig aludt, Carl mester halálának híre mindenkihez eljutott, aki éjszaka szolgálatban volt a campuson, és a fiú azóta sem jutott alváshoz. - Öt rossz pontot adott nekem, és... - És haragosan elhallgatott. Cornut ennek az okát is megértette. - Tekintsd ket tárgytalannak - mondta kedvesen. - Helyesen tetted, hogy elmondtad. Rhame rmesternek minden lehetséges információra szüksége van. - Köszönöm, Cornut mester. Izé... nekem arra sem volt id m, hogy eltüntessem az asztalomról a hamutartót, és észrevette. De csak a könyvtárat akarta használni. - És a diák a nagy, légkondicionált csarnok felé intett, ahol szalagon és mikrofilmen tárolták az egyetem könyvtárát. Rhame a berendezést bámulta. - Sokkal bonyolultabb lett, mióta ide jártam - mondta. -Tudta használni Carl mester? - Úgy gondolta, igen - vigyorgott a diák. - Aztán visszarohant hozzám, mert nem fért hozzá az adatokhoz, amelyeket keresett. így megpróbáltam segíteni neki, de titokvédelem alá es adatok voltak. Népszámlálási értékek. - Ó - mondta Cornut. Rhame rmester felé fordult. - Nos? - Azt hiszem, tudom, mit keresett - mondta Cornut. - A Wolgren. Rhame szerencsére megértette, mir l beszél, ugyanis Cornut fejében meg sem fordult, hogy valaki esetleg ne ismerné Wolgren disztribúciós törvényét. Rhame folytatta: - Én csak néhány speciális Wolgren-féle függvényt használok, és nem egészen értem, mi köze van a népszámlálási adatokhoz. Cornut leült és elkezdte kisel adását. Oda sem nézve kinyújtotta a kezét, és Locille, aki még mindig mellette volt, megfogta. - Ez nem fontos abból a szempontból, amit vizsgált. Legalábbis azt hiszem, hogy nem. Egy problémát tanulmányoztunk, bizonyos anomáliákat a népszámlálási adatok Wolgren-disztribúciójában, és persze nem szabadna anomáliáknak lenniük. így a szabadid mben elkezdtem a kérdéssel foglalkozni - ráncolta össze a szemöldökét. - Azt hittem, sikerült megoldanom, de nehézségek merültek fel. Néhány érték, amely az

egyenleteimb l következett, nos, egyszer en nevetséges volt. Megpróbáltam megszerezni a valós adatokat, de ugyanazt a választ kaptam, mint Carl mester, hogy titokvédelem alá esnek. Persze ez butaság. - azt mondta, hogy idióta dolog - kotyogott közbe a könyvtáros. - Azt mondta, a szenthez fog fordulni... - És pirulva elhallgatott. - Hát, gondolom, ezt is tette - mondta Rhame. - Mik voltak azok az értékek, amik zavarták magát? - Nem fontosak, biztosan hibásak - rázta meg Cornut a fejét. - Csak egyszer en képtelen voltam rájönni, hol követtem el a hibát. így aztán újra és újra ellen riztem a dolog matematikai részét. Gondolom, Carl ugyanígy járt el, és aztán, akárcsak én, utána akart nézni a valós adatoknak, hátha abból rájönne valamire. - Hát nézzük meg - javasolta Rhame. A diákkönyvtáros odavezette ket a könyvtári számítógéphez, de Cornut intésére elt nt. A professzor maga állította fel az integrálokat. - Életkorértékek - magyarázta. - Persze ez nem különösebben fontos. Semmi ok rá, hogy titkosítsák. De... Végzett a billenty kkel, és a képerny re mutatott. Felvillant, aztán bíborszín felirat jelent meg rajta: “Titkos adatok”. Rhame a feliratra bámult. - Nem is értem. - Én is képtelen vagyok elhinni - bólintott Cornut megért en. - Igaz, Carl háznagy volt, úgy érezte, vannak bizonyos el jogai... - Mit szólsz hozzá, fiam? - bólintott Rhame a diák felé. - Furcsán viselkedett? Izgatottan? - Pokoli dühös volt - mondta a diákkönyvtáros elégedetten. - Azt mondta, most rögtön átmegy a sze... az elnök úr rezidenciájára, és megszerzi az engedélyt, hogy betekinthessen az adatokba. Azt mondta, hogy idióta... mit is, ja igen, tehetetlen bürokraták. Rhame Cornutra nézett. - Nos, a halottszemle majd eldönti a dolgot. - Azt hiszi, képes lett volna rá, hogy megpróbáljon megölni egy embert? - kérdezte Cornut rekedten. - Cornut mester - válaszolt a rend r megfontoltan -, nem hiszem, hogy bárki is valóban meg akarna ölni bárkit. De mindenki elveszítheti a fejét. Ki tudja, ha elég dühös volt? Nem hagyott id t Cornutnak, hogy vitatkozzék vele. - Azt hiszem, ez minden - fordult a diákkönyvtároshoz. - Vagy mondott esetleg még valamit? A diák habozott, aztán félénken elmosolyodott. - Még csak egy dolgot. Mikor már kifelé tartott, még tíz rossz pontot adott nekem, mert szolgálatban dohányoztam. Cornutot másnap reggel a kancellár irodájába hívatták, hogy tanúja legyen, amint felolvassák Carl végrendeletét. Cornutot alig lepte meg, hogy Carl mester egyetlen örököse. De azért meghatotta a dolog. És el is szomorodott, mert Carl mester saját hangja tájékoztatta. Ez volt a szokásos mód a legfontosabb személyes dokumentumok regisztrálására, és jellemz volt Carl mesterre, hogy csekély ingóságairól rendelkezni fontosnak tartotta. Nemcsak hang, képfelvétel is volt. Zeng hangon mondta: - Ép elmével, képességeim teljes birtokában kedves barátomra, Cornut mesterre hagyom és testálom... Cornut rápislogott az életh felvételre. Ahogy Cornut figyelte, alig ügyelt a szavakra, azon töprengett, vajon mikor dönthetett Carl úgy, hogy ráhagyja minden földi javait. Halványan emlékezett rá, hogy a talár a filmen nagyon régi. De mióta nem viselte Carl? Nem számít. Semmi sem számít Carl mesterrel kapcsolatban, most már nem. A szalag leszaladt az orsóról, és Carl mester arca elt nt a képerny l. Locille megérintette a vállát. - Nos, ennyi - mondta a kancellár vidáman. - Mind a magáé. Itt a leltár. Cornut nem vette magának a fáradságot, hogy végigolvassa a listába szedett fizetnivalókat, örökösödési adó, jövedelemadó, néhány kifizetetlen számla. Csak annyit jegyzett meg, hogy hajszálnyival 8000 dollár fölött van az egyenleg. A temetkezési vállalkozó csendesen el lépett a szoba sarkából, és meglehet sen nagyvonalú ajánlatot tett.

- Legyen pont nyolcezer, rendben? Akkor itt írja alá, Cornut mester. Az “itt” szabványos temetkezési megállapodás volt, szokás szerint 50-50% arányban osztotta meg a költségeket az örökös és a temetkezési vállalkozó között. Cornut enyhe megkönnyebbüléssel gyorsan aláírta. Nagyon könnyen úszta meg, a legolcsóbb temetés a szabályok szerint 2500 dollár, ha az örökség értéke kevesebb lett volna, mint 5000 dollár, csak a 2500 dollár fölötti részt örökli, ha meg 2500-nál is kevesebb, még neki kellett volna fizetnie. Ez volt a törvény. Nem egy örökös, akinek a törvény szerint a temetésr l gondoskodnia kellett, bánta, hogy nagylelk en megemlékeztek róla. (S t voltak olyan nincstelenek, akik a bosszúállás eszközeként adták el végrendeletüket. Százdollárnyi piáért a vev legnagyobb ellenségére hagyományozták minden ingóságukat, akinek aztán el bb vagy utóbb fel kellett köhögnie a 2500 dollárt.) Rhame rmester a kancellári hivatal el tt várta ket. - Megengedi? - kérdezte udvariasan, és Cornut átnyújtotta neki a temetési megállapodást, amely Carl örökségének leltárát is tartalmazta. A rend r figyelmesen átolvasta, aztán megrázta a fejét. - Nem volt valami sok pénze, de hát ugye nem is volt rá szüksége. Ez sem magyaráz meg semmit. - És az órájára pillantott. Rendben, elkísérem magukat. Várnak bennünket a halottkémi szemlén. Az állami halottkém, hogy kifejezze az egyetem iránti tiszteletét, tizenkét egyetemi oktatót nevezett ki az esküdtszékbe. Csak egyikük képviselte a matematika tanszéket, egy Janet nev professzorn , de Cornutnak többen ismer sek voltak az oktatói teadélutánokról meg a campusról. St. Cyr röviden, a szokásos metronómhangján tanúsította, hogy Carl mester még soha nem mutatta elmeháborodottság jelét, de hogy halála estéjén igenis vadul és fenyeget en viselkedett. St. Cyr házvezet je ugyanezt tanúsította, hozzátéve, hogy féltette a saját életét. Ezután a test r lépett az emelvényre, aki megölte Carlt. Cornut érezte, hogy Locille összerázkódik mellette, és megértette, mert is ugyanazt az undort érezte. De a férfi látszatra nem sokban különbözött más emberekt l, középkorú volt, jól megtermett, és volt valami beszédhibája, ami St. Cyrére emlékeztetett. Elmondta, hogy már majdnem tíz éve állt St. Cyr elnök szolgálatában, hogy korábban rend r volt, és hogy nem szokatlan, hogy nagyon gazdag emberek volt rend röket fogadnak fel test rnek, és hogy eddig még soha senkit nem kellett megölnie St. Cyr élete védelmében. - De ez... ez veszedelmes volt... ez ölni akart... - Lassan beszélt, de az izgalom minden látható jele nélkül. Aztán még néhányan tanúskodtak, maga Cornut, az éjjeli r, a diákkönyvtáros, még a szexíró, Farley is, aki azt mondta, hogy Carl mester valóban izgatottnak t nt ama egyetlen alkalommal, amikor beszéltek, de hát persze ezt a zavaró körülmények indokolták, mert épp akkor értesítette Cornut mester legújabb öngyilkossági kísérletér l. Cornut megpróbált nem tudomást venni a feléje forduló arcokról. Az ítéletet öt percen belül meghozták. - Önvédelemb l ölték meg, hogy megakadályozzák egy gyilkosság elkövetését. Utána Cornut még napokig kerülte az elnöki rezidenciát, mert nem akart Carl hóhérával találkozni. Soha nem látta a test rt Carl halála el tt, és nem is akarta többé látni. De ahogy múlt az id , Carl halálának emléke elmosódott benne, és egyre inkább a saját bajai töltötték ki a gondolatait. Ahogy múltak a napok, el ször megközelítette, aztán elérte, aztán túl is lépte az öngyilkosok rekordidejét. És még mindig élt. Locille végtelen türelme és figyelme miatt élt még mindig. Furcsa álmok is gyötörték, amikor felébredt, világosan emlékezett rájuk. A spontán öröm kezdett elt nni a szerelmükb l, és ez zavarta Cornutot, az meg nem jutott eszébe, hogy a fokozatosan kialakuló bizalom és szolidaritás talán többet ér. De nem t nt el minden öröm. A szenvedélyes közjátékok mellett, amelyeket kissé zavart Locille szilárd elhatározása, hogy fennmarad addig, amíg a férfi mély álomba nem merül, a bizalom és közelség mellett még más is volt, a közös munka, mert Locille Cornut feleségeként sokkal inkább tanítványává vált, mint eddig bármikor az órákon. Egy meleg napon együtt sétáltak vissza a matektoronyhoz, új megközelítést tervezgettek a törvények kongruenciájának analitikus alkalmazásával, mikor Locille megállt, és megragadta Cornut karját.

Egerd jött velük szembe. Lebarnult, mégis rosszul nézett ki. Az egyik okra Cornut csak nehezen jött rá: a fiú zavarban volt, hogy együtt látja a lányt, akit szeret és a férjét. De volt valami más baj is, betegnek látszott. Locille meg is kérdezte: - Mi bajod van? - Hát nem ismered az orvosit? - vigyorgott Egerd. - Hagyomány, hogy kibökjenek a gólyákkal. A szokásos kezelés egy b rgomba, amely az izzadság hatására felbomlik, és éktelenül b zlik, vagy egypár csepp valamib l, amit l nagy narancsszín kiütéseid lesznek, vagy... szóval ne beszéljünk róla, némelyik móka izé... személyes jelleg . - Ez szörny ! - tört ki Locille. - Egyébként nem vagy valami mulatságos látvány, Egerd. Miután Egerd elment, Cornut megjegyezte, hogy hiába, fiatalság, bolondság. A lány gyors pillantást vetett rá. A férfi tudta, a hangja rideg volt, de azt nem, hogy a lány észrevette, hirtelen feltámadó féltékenysége nyilvánult meg. Mintegy két héttel Carl mester halála után a folyosóügyeletes bekopogott Cornut szobájába, és jelentette, hogy vendége van. Rhame rmester volt egy mindenféle holmikkal teli b rönddel. - Carl mester személyes tárgyai - magyarázta. - A rend rségi vizsgálat idejére le kellett foglalnunk, de most már mindez a magáé.. Cornut megvonta a vállát. Nem sokat ért az egész. Beletúrt a b röndbe: kopott toalettszerek, egy Napló feliratú füzet, amit lelkesen nyitott ki, de csak a diákok rossz pontjai és hiányzásai voltak benne, és egy boríték néhány tekercs filmmel. - Err l akartam megkérdezni - szólalt meg Rhame rmester. - Nagyon sok fényképész felszerelése volt, egy csomó felbontatlan filmet is találtunk, amiket Carl mester hozzáer sített valami sugárzó papírhoz. A laborban sokáig eljátszottak vele a fiúk. Azt gondolták, azt akarta, hogy a papírról áradó gamma-sugárzás nyomot hagyjon a filmen, de nem tudjuk, miért. - Én sem tudom, de van egy ötletem - mondta Cornut. Elmondta, hogy mivel foglalkozott Carl a szabadidejében, és hogy hány órai munkát ölt bele. - Nem tudom, hogy épp pontosan hol tartott,- de azt igen, hogy geometriai ábrákat, köröket, négyzeteket, csillagokat akart a filmre vinni. Miért? Csak nem azt mondja, hogy végül sikerült neki? - Hát nem pontosan. - És Rhame rmester felnyitott egy borítékot, és egy fényképet tartott Cornut elé. - Egy kivételével egyetlen negatívon sem volt semmi. Ezen viszont igen. Mit szól hozzá? Cornut figyelmesen megnézte. Mintha egy feliratról vagy próbanyomatról készült volna a felvétel. Nem valami éles, de félreérthetetlen volt. Egy darabig töprengve nézte, aztán megrázta a fejét. A szöveg ennyi volt: ÁTKOZOTT VÉN BOLOND 12. Élénk szél fújt. A texas alatt kifeszített kábelek megremegtek és meg-megcsikordultak. A pneumatikus generátorok csörögtek, vonítottak és pufogtak. Locille bátyja már annyira megszokta, hogy meg sem hallotta. Nem érezte magát valami jól, de mindig igyekezett azt tenni, amit a szülei kívántak t le, és elvárták, hogy figyelje azokat az egyetemi el adásokat, amelyeken esetleg ott van a húga is. Cornut tartotta az el adást, és Roger udvarias értetlenséggel követte Wilson teorémájáról szóló jól felépített fejtegetéseit. A táncoló lányokat és a rajzfilmalakokat nagyobb érdekl déssel nézte, de egészében véve csalódott a sorban. A kamera csak kétszer söpört végig a közönségen, és egyik esetben sem pillantotta meg Locille-t. Beszámolt az anyjának, vetett még egy utolsó pillantást a zászlóra, amit Locille-tól kapott, és elindult a munkába. Ahogy múlt az id , egyre rosszabbul érezte magát. El ször csak a feje lüktetett, aztán már a csontjai is sajogtak. Kés bb ellenállhatatlan hányinger tört rá. És a munkája csak még rontott a helyzeten, ugyanis egész náp combközépig állt a b zös lében, amely sós víz, halvér és bels ségek keveréke volt. Rendszerint nem zavarta a dolog (alig volt valami, ami zavarta). De ma valahogy más volt. Fél kézzel megtámaszkodott a fém asztallapon, és hevesen megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Az el bb már kirohant a mosdóba, ahol hevesen hányt, de úgy érezte, mindjárt vissza kell mennie.

Az osztályozó rákiáltott az asztal végér l: - Hé, Roger, feltartod a sort! Roger megdörzsölte a tarkóját, és mormogott valamit, amit maga sem értett. Folytatta a munkát, mert muszáj volt, egyre n tt el tte a halhalom,. - Gyerünk, Roger! - kiáltott újra az osztályozó. Roger kábán bámult rá. Életében el ször tudatosodott benne az állandó bumm, puff, csörgés, bömbölés, ami mindent áthatott az alsó szinten lév halfeldolgozóban. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán rohant. Még épp idejében ért a mosdóba. Az anyja meglep dött, hogy milyen korán hazaért. - Mi történt? Megpróbálta megmagyarázni, de ehhez bonyolult szavak kellettek volna, hát csak annyit mondott, hogy nem érezte jól magát. Az asszony megijedt. Roger mindig egészséges volt. - Apád egy óra múlva itthon lesz - mondta az asszony habozva -, de talán fel kéne hívnom. Mit gondolsz, Roger? Ez persze szónoki kérdés volt, az asszony már régen beletör dött, hogy a fia nem gondolkodik. Az asszony komolyan megijedt. - Te tényleg beteg vagy. Legjobb lesz, ha felhívom a klinikát. Addig is feküdj le. - Nem, nem kell. Odabent elintézték. - Fájdalmasan nyelt, és most már a hideg is rázta. - Mr. Garney elvitt a diag... a diag... - A diagnosztikonhoz a klinikán, Roger. - Igen, és gyógyszert is adtak. - És a zsebéb l el húzott egy dobozkát. - Egyet már be is vettem, és majd kés bb is be kell venni. Az anyját ez nem elégítette ki, de már nem volt annyira megijedve, mert a diagnosztikai berendezés igen ritkán tévedett csak. - Attól van, hogy egész nap ott állsz abban a hideg vízben - sopánkodott. - Már hányszor megmondtam, Roger, hogy valami jobb állást kellene keresned. Szeletel vagy talán osztályozó kéne legyél. Vagy az egész részleget otthagyhatnád. Már négy éve dolgozol ott... - És betámogatta a fiát a szobájába. - Jó éjszakát - mondta Roger, pedig még csak kora délután volt. Vetk zni kezdett, és máris kicsit jobban érezte magát, legalábbis lelkileg, hogy itt lehetett áz ismer s, kényelmes szobában, az ismer s, kényelmes ággyal és a szép régi japán zászlóval, ami ott volt összehajtogatva a párnája mellett. - Most aludni fogok - jelentette be, és végre egyedül maradhatott. Bebújt a meleg takarók alá, és a legmagasabbra állította a reosztátot, de még mindig reszketett, és szinte belevakult a rettenetes fejfájásba. A klinikán Mr. Garney aprólékos gondossággal elmagyarázta, mire jók a tabletták. Megszüntetik a fájdalmat, lüktetést, és elaltatják. Roger lázasan el halászott még egyet a dobozból és bekapta. Persze hatott. A klinikán kapott gyógyszerek mindig megbízhatóak voltak. A fájdalomból elviselhet tompa sajgás lett, aztán már csak emlék, a lüktetés megsz nt, és Roger lassan álomba merült. Teljesen ellazult. Nem látta a saját arcát, így nem tudta, mennyire kivörösödött, fogalma sem volt róla, hogy egyre emelkedik a láza. Boldogan elaludt... arcához szorította a régi, foszlott zászlót... ahogy három hete minden éjszaka, és ahogyan már soha többé... Roger azért nem látta húgát a közönség soraiban, mert nem volt ott, a férfi tanácsára Cornut apró öltöz szobájában várt. - Szükséged van a pihenésre - mondta Cornut aggódva, és megígérte, hogy kés bb majd átveszi vele az el adást. De valójában egészen más oka volt. Ahogy kikerült az adásból, egy levélkét írt Locille-nak, és rábízta az egyik diákra, hogy kézbesítse. Valamit el kell intéznem. Néhány órára el fogok t nni. ígérem, hogy minden rendben lesz. Ne aggódj. Még miel tt a cédula célba ért volna, Cornut már a hídnál volt, a felvonóban, úton a városba.

Volt valami elintéznivalója, de nem akart Locille-lal beszélni róla. A furcsa álmok egyre elviselhetetlenebbek lettek, és voltak más dolgok is. Mostanában majdnem mindig másnapos volt. Rájött, hogy.jobban alszik, ha lefekvés el tt felhajt néhány pohárral, és rákapott. És volt még valami, amir l azért nem beszélgetett Locille-lal, mert a lány nem volt hajlandó beszélni róla. Messze a belvárosban szállt ki az egysín l, egy fényesen kivilágított, zajos, fülledt földalattiállomáson. Ferley irodája csak egy percnyire volt gyalog, de ez a perc valóságos kínszenvedés volt. Az ajtón ugyanolyan típusú bet k voltak, mint a dosszién. S. R. Farley tanácsadó A szexíró titkárn je kétked pillantásokat vetett rá, de végül jelentette, hogy Mr. Farley akkor is hajlandó fogadni Cornut mestert, ha nem kért el zetes id pontot. Cornut leült az asztal túloldalán, elutasította a cigarettát, és rögtön belevágott a közepébe: - Farley, tanulmányoztam az anyagot, amit otthagyott. Nagyon érdekes, bár nem hiszem, hogy a jöv ben szükségem lesz a szolgálataira. Úgy vélem, megértettem a jegyzeteit, és felt nt, hogy van egy sor állandó, amelyek, úgy t nik, a feleségem és az én személyiségemet jellemzik. - Igen, ez nagyon fontos - válaszolt Farley. - A magáé természetesen hiányos, mivel nem volt lehet ségem az interjúkészítésre, de megszereztem a személyzeti anyagát, a dossziéját az Eü. Központból meg hasonlókat. - Remek. Akkor van egy kérdésem. Cornut elhallgatott. Kínos lett volna elmondani, hogy egyik reggel meglehet sen furcsa dolgot javasolt a feleségének, de zavarba jött, mert nem akart beszámolni róla, mennyi más fura dolgot is csinált azokban a féléber pillanatokban, és hogy nemegyszer szinte belehalt... - Kérnék egy darab papírt - mondta ehelyett, és gyorsan felírt néhány szimbólumot. Sokkal kevésbé volt kínos, ha A és O jelekkel fejezte ki az egészet, és bízott benne, hogy jól emlékezett a képletekre. Áttolta a papírt a szexíró elé. - Ehhez mit szól? Maga szerint ez összhangban van azzal, amit a személyiségünkr l tud? Farley gondosan átnézte a sort, és felvonta a szemöldökét. - Abszolút nem - mondta végül. - Magának nem jutna eszébe ilyesmi, a felesége pedig nem egyeznék bele. - Azt mondaná, hogy ez helytelen? - Cornut mester! Ne használjon moralizáló kifejezéseket. Egy pár szexuális élete a legbens bb magánügy, ami az egyik helyen elfogadott és erkölcsös... - Kérem, Mr. Farley. A mi erkölcsi rendünkben, ha figyelembe veszi azt, amit feljegyzett rólunk, szóval a mi normáink szerint kifogásolható ez? A szexíró felnevetett. - Több mint kifogásolható, Cornut mester, abszolút lehetetlen volna. Tudom, hogy az adataim nem teljesek, de ilyesmi egyáltalán szóba sem jöhet. Cornut mély lélegzetet vett. - De feltételezze, hogy azt mondom magának, ezt javasoltam a feleségemnek. Farley az asztalon dobolt. - Erre csak azt mondhatom, hogy akkor más tényez k is szerepet játszottak. - Például? - El akarja t zni magától - válaszolt Farley komolyan. Az egysín állomás kétsaroknyira volt Farley irodájától, és Cornut három embert látott meghalni ezen a rövid úton. Egy turbókamion mintha megszédült volna a fels útszinten, nekikoccant egy másik járm nek, átszakította a véd korlátot, és lezuhant. A gépkocsivezet és két járókel meghalt. Ez az er szakos epizód ordító ellentétben állt Cornut egyetemi életével, de valahogy az egész napjával összhangban volt. Ugyanúgy kezdte elveszteni az uralmát a saját élete fölött, mint a sof r a kamion fölött. El akarja t zni magától! Cornut elgondolkozva szállt fel a vonatra. De hát nem akarja el zni Locille-t! De megölni sem akarja magát, és semmi kétség, rengetegszer megpróbálta. Ez az egész összefügg valahogy, és a végeredmény nem lehet kétséges: minden lehetséges módon igyekszik önmagát pusztítani. Miután nem sikerült véget vetni az életének, életének azt a részét, Locille-hoz f szerelmét próbálja meg tönkretenni,

ami az utóbbi id ben a legtöbbet jelenti a számára. És a kett tulajdonképpen ugyanaz, mert most, hogy Carl meghalt, Egerd átment másik karra, ha Locille elhagyja, nem marad senki, aki olyan közel áll hozzá; hogy átsegítse azokon a veszedelmes féléber pillanatokon, amelyek legalább kétszer elérik minden huszonnégy órában. Egyedül egy napig sem maradna életben. Hátrad lt az ülésen. Életében el ször érzett reménytelen kétségbeesést. Elméjének egyik fele elítél en azt mondta, nahát, ez szörny . Egy másik fele élénken figyelt a környezetére, és még lehangoltságában is nagy hatással volt rá, hogy hirtelen ennyi férfi és n veszi körül, akinek semmi köze az egyetemhez. Olyan fáradtnak és dühösnek látszanak, gondolta szórakozottan, néhányan még betegnek is. Eltöprengett, vajon van-e köztük olyan, akinek a legveszedelmesebb ellenség, önmaga támadásaival kell megküzdenie. De mi van, ha Carl mesternek mégis igaza volt, jutott eszébe váratlanul. . A gondolat megdöbbentette. Nem volt semmi el zménye, és ha volt is valami gondolatsor, ami ide vezette, elfelejtette. Igaza? De miben? A hangosbeszél bemondta a következ megállót. Itt kell kiszállnia. Cornut elgondolkodva állt fel. Igaza? Kételkedett benne, hogy Carl mester valóban meg akarta ölni St. Cyrt. De á bizonyítékok ellene szólnak, a rend rségi labor kimutatta ujjlenyomatait az alabárdon, és ilyesmiben megtéveszthetetlenek voltak. Tehát tegyük fel, hogy Carl valóban felmarkolta a fegyvert, hogy széthasítsa az öregember koponyáját. Hihetetlen! De ha megpróbálta... És ha nem csupán rült szenilis dührohamról volt szó... Hát akkor, gondolta Cornut magában, miközben kiszállt a felvonóból a híd lábánál, és végignézett az ismer s campuson, akkor talán megvolt az oka. Talán tényleg meg kell ölni St. Cyrt. Folytatjuk Damokos Katalin fordítása

Isaac Asimov A SZEMTANÚ SZEME George és én egy padon üldögéltünk a parti sétányon, rábámészkodtunk a hosszan elnyúló partszegélyre és a távolban csillogó tengerre. Ártatlan örömmel merültem el a bikinis ifjú hölgyek szemlélésében, s töprengtem: mit kapnak az élet szépségeib l, hiszen ez feleannyi sincsen, mint amennyit t maguk hozzáadnak. Ismerve George-ot, mert hát ismertem, gyanakodtam, hogy az gondolatai kevésbé tiszteletre méltóan esztétikusak, mint az enyéim. Biztos voltam benne, hogy az gondolatai a szép ifjú hölgyek testi adottságai körül forognak. Figyelemreméltó meglepetés volt tehát számomra, amikor megszólalt. - Öreg fiú, mi itt ülünk, megittasulunk a természet szépségeit l az isteni n i formák révén (hogy költ i legyek), és mégis, a valódi szépség nem lehet ennyire magától értet . Végül is a valódi szépség olyan érték, amelyet el kell rejteni az érdemtelenek szeme el l. Gondoltál valaha is erre? - Nem - mondtam. - Sosem gondoltam erre, és most, hogy említed, most sem gondolok. S mi több, nem hiszem, hogy te valaha is gondoltál ilyesmire. George felsóhajtott. - Ha veled beszél az ember, öreg harcos, mintha hínáros vízbe esett volna: csak óriási er feszítéssel lehet kiverg dni bel le. Megfigyeltem, hogy te azt a magas istenn t bámultad, azt ott, akin vékony rongydarabkák semmi egyebet nem rejtenek el, csak azt a néhány négyzethüvelyknyit, amit le akar takarni. Beláthatod, hogy amit mutogat, az csak a külszín. - Én soha nem kívántam túl sokat az élett l - mondtam, a magam szerény módján. - Én megelégszem az effajta felületességekkel. - De gondold meg, hogy egy fiatal n mennyivel szebb tud lenni, még egy szerinted csúnyácska n is, ha sugárzik bel le a jóság, önzetlenség, kedvesség, a másokkal való türelmes tör dés és az iparkodás örök dics sége: röviden mindamaz erények, amelyek aranyló bájt adnak egy asszonynak.

- Tudod, George - mondtam -, nekem az a véleményem, hogy te be vagy rúgva. Honnan a pokolból tudnál te bármit is az ilyesfajta erényekr l. - Tökéletesen ismerem ket - mondta George rátartian. - Méghozzá azért, mert én teljes egészükben és állandóan gyakorlom is ezeket. - Kétségkívül - mondtam -, de kizárólag sötét szobádban. Igen sokszor mondta nekem: - Nem vagyok boldogtalan, George bácsi. A férfiak világa ismeretlen számomra, kivéve a te kedves személyedet és szegény papa emlékét, de sokkal több boldogságot lelni abban, ha az ember jót cselekszik. Látogatta a megyei börtön foglyait, hogy b nbánatra késztesse s a jó cselekedetek felé fordítsa ket. Csak a hitványabbja között akadt egy-kett , aki önkéntes zárkafogságot vállalt azokra a napokra, amikor Melisande jövetele esedékes volt. Nem tör döm goromba megjegyzéseiddel (kezdte George), de tudd meg, hogy még ha személyes ismereteim nem is lettek volna ezekr l az erényekr l, akkor is megismertem volna ket egy Melisande nev ifjú hölggyel való ismeretségem révén. Melisande Ott, született Renn, akit szeret férje, Octavius Ott Maggie-nek hívott. Jómagam is ezen a néven ismertem, mert egyik jóbarátom leánya volt: , sajna, már elhunyt, leánya pedig mindig George bácsinak szólított. Meg kell hagynom, valamennyire én is fogékony vagyok az általad “felületességnek” nevezett valami iránt... Igen, öreg fiú, jól tudom, hogy magam is használtam ezt a kifejezést eleinte, de nem jutunk semmire, ha te állandóan félbeszakítgatsz a közhelyeiddel. Mivel bennem is megvolt ez a parányi gyengeség, azt is be kell vallanom, hogy amikor meglátogatott, s örömében sikított, karjait nyakam köré fonta, bizony, nagyobb lett volna az elragadtatásom, ha a teremt b kez bben áldotta volna meg a testi bájakkal. Ugyanis teljesen lapos volt, csontjai ijeszt en kiálltak. Orra nagy volt, álla csapott, haja meglehet sen ritka és egérszín , két szeme pedig fakó, zöldesszürke. Arccsontjai olyan szélesek voltak, hogy leginkább egy mókusra hasonlított, amely éppen most tömte tele a pofazacskóját dióval meg mogyoróval. Tehát nem az a fajta ifjú n volt, aki, ha megjelenik a színen, minden férfi gyorsabban kezdi szedni a leveg t, és igyekszik, hogy a közelébe kerülhessen. De jó szíve volt. Elmélázó mosollyal viselte el azoknak az ifjaknak a jól látható összerezzenését, akik el ször találkoztak vele, és nem voltak felkészítve a látványra. Minden barátn jét kiszolgálta nyoszolyólányként, szomorkás mosolyokat osztogatva. Mostohaanyja volt számtalan gyereknek, dajkált és cumiztatott egy örökkévalóságon át. Levest hordott a rászoruló szegényeknek, és azoknak is, akik nem voltak annyira rászorulva. Különféle szolgálatokat vállalt a helyi templomban, gyakran túlságosan sokat is, mind maga helyett, mind pedig azon barátai helyett, akik többre tartották a mozik b nös tündöklését, mint az önzetlen szolgálatot. Voltak osztályai a vasárnapi iskolában, és azzal szórakoztatta a gyerekeket, hogy (már ahogyan azok hitték) vicces torzképet vágott rájuk. Gyakran olvastatta velük a kilenc parancsolatot (kihagyva azt az egyet, amelyr l serdül kora óta tudta, hogy elkerülhetetlenül kellemetlen kérdez sködésekhez vezet). Végül: önkéntes munkát végzett a nyilvános könyvtárban is. Körülbelül negyvenéves korára minden reményét elveszítette arra, hogy férjhez menjen. Egy másik nembélivel való randi már akkor is elérhetetlen álom volt számára, amikor tízéves lett. Ám találkozott Octavius Ott-tal, egy fiatal elektromérnökkel, aki újonnan jöttnek számított a környéken, s jó pozíciót töltött be az energiaszolgáltató társaságnál. Derék ifjú volt - komoly, szorgalmas, állhatatos, bátor, becsületes és tisztelettudó -, de te sem találtad volna vonzónak. Hogy ne szaporítsam a szót, az égvilágon senki sem nevezte volna jókép nek. Haja visszavonulóban volt (ha ugyan nem volt teljesen kopasz), homloka hagymaszer en gumós, orra pisze, ajka vékony: füle meglehet sen elállt, és hatalmas ádámcsutkája állandóan izgettmozgott. Hajának maradványai rozsdaszín ek voltak, arcát és karjait rendszertelenül elszórt szepl k, foltok tarkázták,

. Véletlenül jelen voltam, amikor Maggie és Octavius els ízben találkozott az utcán. Ez az esemény mindkettejüket felkészületlenül érte, s mindketten úgy viselkedtek, mint két ijed s ló, amikor váratlanul összetalálkozik egy csapat füttyöget , ijeszt parókás bohóccal. Egy pillanatra attól tartottam, hogy mind Maggie, mind Octavius visszah köl, horkantani és nyeríteni fog. A pillanat azután elröppent, s lassacskán mindketten túljutottak a pánikon, amely meglegyintette ket. A n csak annyit tett, hogy kezét a szívére szorította, mintegy megakadályozandó, hogy kiugorjon bordái közül, s valami nyugalmasabb helyet találjon magának; Octavius pedig megtörülte a homlokát, mintha valami borzalmas emléket akart volna kitörölni. Octaviusszal már néhány nappal azel tt összeismerkedtem, be tudtam tehát mutatni ket egymásnak. Mindketten gyanakodva nyújtották a kezüket, mintha a látvány keltette benyomást nem óhajtanák közvetlen testi érintéssel is tetézni. Maggie kés bb, de még ugyanazon a délután, megtörve hosszú hallgatását, így szólt hozzám: - Milyen furcsa embernek látszik ez a Mr. Ott. Azzal az eredeti metaforámmal válaszoltam, amelyet mindig is élveznek a barátaim: - Drágám, nem szabad egy könyvet a kötésér l megítélni. - De ez a kötés eleven, George bácsi - mondta -, és azt is számításba kell vennünk. Ki merem jelenteni, hogy egy átlagos fiatal h , aki frivol és érzéketlen a lelki finomságokra, nem sokat tör dnék Mr. Ott-tal. Nagyon kedves cselekedet volna tehát, ha bebizonyítanék neki, hogy nem minden ifjú n hebehurgya, s hogy legalábbis ez az egy nem néz le egy fiatalembert pusztán azért, mert szerencsétlen a megjelenése, hogy hasonlít egy... egy... - Elhallgatott egy kicsit, mert nem jutott eszébe az állatvilágnak egyetlen ideül képvisel je sem, majd akadozva, de meleg hangon folytatta: - Bármihez hasonlítson is, kedvesnek kell lennem vele. Nem tudom, volt-e Corneliusnak bizalmasa, aki el tt hasonló módon meg tudott volna nyilatkozni. Valószín leg nem volt, mert közülünk keveseknek adatott meg - ha ugyan megadatott még valakinek -, hogy legyen egy George bácsija. Egyébként biztos voltam benne, s ezt a kés bbi események be is bizonyították, hogy pontosan ugyanilyen gondolatok támadtak a fiatalemberben, persze fordított értelemben. Nos, mindketten buzgón igyekeztek kedvesnek lenni a másikhoz, eleinte tapogatózva és bizonytalankodva, kés bb melegen, végül pedig szenvedélyesen. Ami a szokásos könyvtárlátogatásokkal kezd dött, folytatódott az állatkerti sétákkal, majd esti mozikkal és táncokkal, végül - ha szóhasználatomat megbocsátod, de ezt csak így lehet mondani - találkákkal. Az emberek keresni kezdték a másikat, ha csak egyiküket látták, mert már elválaszthatatlan párrá váltak. A környéken lakók közül egyesek kesernyésen panaszolták, hogy ez a dupla adag Maggie és Octavius több, mint amit egy emberi szem képes elviselni. Nem azt akarom mondani, hogy teljesen hiányzott bel lem a rokonszenv ez iránt az extrém látvány iránt, de mások - toleránsabbak és talán értelmesebbek - rájöttek, hogy valami különös véletlen folytán, ami egyikük testi felépítésében észlelhet volt, az pontosan ellenkez je volt a másik megfelel testrészének. Ha az ember együtt látta ket, akkor valamiféle kiegyenlít dést tapasztalt, úgyhogy ketten együtt tulajdonképpen sokkal elviselhet bbek voltak, mint külön külön. Legalábbis egyesek így vélték. Végül egy nap Maggie berontott hozzám. - George bácsi, számomra Octavius az élet fénye és értelme. H séges, er s, állhatatos, határozott és megbízható. Szeretetreméltó ember. - Köztünk maradjon, kedvesem - mondtam -, biztos vagyok benne, hogy Octavius birtokában van mindemez erényeknek. Ami azonban a küls megjelenését illeti... - Imádnivaló - mondta h ségesen, er sen, állhatatosan, határozottan és meggy déssel. - George bácsi, ugyanúgy érez irántam, mint ahogyan én érzek iránta, és össze akarunk házasodni. - Te és Ott? - mondtam halkan. Akaratlanul is felmerült el ttem egy ilyesfajta házasság víziója, és meglehet sen elbágyadtam.

- Igen - felelte a lány. - Azt mondta, hogy én vagyok az . gyönyör ségének napfénye és örömének holdsugara. És azt is hozzátette, hogy én vagyok az boldogságának minden csillaga. Nagyon poétikus férfi. - Igen, úgy látszik - mondtam kétkedve. - Mikor akartok összeházasodni? - Mihelyt lehetséges - felelte. Nem tehettem mást, összeszorítottam a fogaimat. A kihirdetés már megtörtént, az el készületek befejez dtek, s megtörtént az esküv úgy, hogy nekem kellett a menyasszonyt az oltárhoz kísérnem. A környéken senki nem akart hinni a szemének. Még magának a lelkésznek az arcán is átsuhant valami meghökkent kifejezés. Senki sem pillantott nagy gyönyör séggel az ifjú párra. A jelenlev k a szertartás egész ideje alatt felváltva hol az egyik, hol a másik térdüket bámulták. Kivétel csak a lekész volt: egész id alatt mereven bámulta a templomkapu feletti rózsa formájú ablakot. Egy id múlva elköltöztem arról a vidékr l, a város másik részében béreltem lakást, és Maggie-t szem el l veszítettem. Tizenegy évvel kés bb azután úgy esett, hogy visszatértem, mert lehet ség kínálkozott egy befektetésre, egy, a lovak versenyzési képességeiben jártas barátom jóvoltából. Felhasználtam az alkalmat, hogy meglátogassam Maggie-t, aki, nem beszélve meg rzött szépségér l, kit szakács volt. Ebédid ben érkeztem. Octavius dolgozott, de ez nem számított. Nem vagyok önz , és nagyon szívesen megeszem a más adagját is, a magamé mellé. Bár segíteni nem tudtam rajta, észre kellett vennem, hogy valami beárnyékolja Maggie arcát. A kávé után megszólaltam: - Boldogtalan vagy, Maggie? Valami baj van a házasságod körül? - Ó nem, George bácsi - mondta hevesen. - A mi házasságunk az égben köttetett. És bár gyermektelenek maradtunk, mi annyira csak egymásnak élünk, hogy err l a hiányról majdnem teljesen meg tudunk feledkezni. Az állandó elragadtatás tengerében élünk, és semmi mást nem is kívánunk a világtól. - Értem - mondtam majdhogynem foghegyr l -, de hát akkor miféle bánat az, amir l észrevettem, hogy befelh zi arcodat. Habozott, azután kitört: - Ó, George bácsi, te olyan finom érzés ember vagy. Egyetlen homokszemecske szorult boldog életünk fogaskerekei közé. - Éspedig? - Az én küls m. - A küls d? Mi baj van... - Nyeltem egyet, és úgy éreztem, hogy képtelen vagyok befejezni a mondatot. - Nem vagyok szép - mondta Maggie úgy, mintha egy jól elrejtett titkot osztana meg velem. - Ah - mondtam. - És szeretnék szép lenni, George bácsi. Octavius kedvéért. Csak neki akarok szép lenni. - Panaszkodott talán a küls d miatt? - kérdeztem óvatosan. - Octavius? Természetesen nem. Nemes némasággal t ri szenvedéseit. - Akkor honnét tudod, hogy szenved? - Asszonyi szívem megsúgta. - De Maggie, Octavius maga is... Nos... maga sem szép. - Hogyan mondhatsz ilyet? - méltatlankodott Maggie. - nagyszer . - De hátha úgy gondolja, hogy te vagy nagyszer . - Ó nem - mondta Maggie. - Hogyan is gondolhatna ilyet. - Talán valami más n iránt érdekl dik? - George bácsi! - döbbent vissza Maggie. - Micsoda aljas gondolat! Csodálkozom rajtad. Octavius nem néz rá más n re, csak énrám. - Hát akkor mit számit, hogy szép vagy-e vagy nem. - Miatta - felelt. - Ó, George bácsi, miatta szeretnék szép lenni.

És kabátom hajtókájának d lve zokogni kezdett és jól összekönnyezte. Mire befejezte, már csuromvizes voltam. Így azután találkoznom kellett Azazellel, azzal a két centiméteres földönkívülivel, akit már említettem neked abból az alkalomból... Nos, öreg fiú, nem kell olyan felényesen undorkodnod. Aki ír, mint te, annak nem szabad finnyáskodnia. Egyszóval hívtam Azazelt. Azazel alvó állapotban érkezett. Pöttöm fejét valami zöld anyag borította, és csak egyfajta gyors, szopránfekvés karattyolás jelezte, hogy életben van. Meg az, hogy kis, porcogós farka id nként megmerevedett, és halk berregéssel rezgett. Vártam egy percet, hogy magától felébredjen, és amikor ez nem történt meg, finoman levettem fejér l a köteget egy csipesszel. Lassan kinyitotta a szemét, rám bámult, azután nekilendült. - Egy pillanatra azt hittem, hogy lidércnyomásom van - mondta -, persze nem számoltam veled. Nem vettem tudomást gyermekes zsémbel désér l. - Van egy ügyem, szeretném, ha elintéznéd nekem. - Hát persze - mondta Azazel savanyúan. - Eszembe sem jutna, hogy én kérjelek téged arra: tégy meg nekem valamit. - De igen - mondtam rábeszél en. - Ha az én bels képességeim lehet vé tennék, hogy egy olyan személyiség számára, olyan erej és hatalmú lény számára, mint amilyen te vagy, valami hasznot hajthassak. - Persze, persze - felelt Azazel azonnal megenyhülve. Hozzá kell tennem, hogy valóban undorító: egyesek mennyire tudnak hízelegni. Például láttalak már téged, hogy milyen ostoba örömet szerez neked, ha valaki autogramot kér t led. De hadd folytassam. - Mir l van szó? - kérdezte Azazel. - Szeretném, ha széppé varázsolnál egy fiatal n t. Azazel összeborzadt. - Nem tudom, képes leszek-e rászánni magamat. A ti felfuvalkodott és szánalomra méltó testetekr l alkotott szépségideál förtelmes. - De azok a mi ideáljaink. Elmondom, hogy mi a teend d. - Te mondod el nekem, hogy én mit tegyek? - rikkantott, reszketve a felháborodástól. - Te mondod meg nekem, hogyan stimuláljam és változtassam meg a sz rtüsz ket, hogyan tegyem er ssé az izmokat, hogyan er sítsem vagy finomítsam a csontokat? Te akarod mindezt megmondani nekem? - Egyáltalán nem - mondtam alázatosan. - Egy ilyen eljárás mechanizmusának részletei csak egy olyan lényt l kívánhatok meg, aki a te csodálatos tudásodnak birtokában van. De engedd meg, hogy elmondjam, milyen küls re lesz szükség. Azazeí újra megenyhült, és részleteiben végigmentünk a dolgon. - Ne felejtsd el - mondtam -, a lassú változásnak legalább hat napig kell tartania, mert a túlságosan gyors átalakulás gyanút kelthet. - Gondolod - mondta Azazel -, hogy hajlandó vagyok hat napot rászánni a vizsgálatra, a változtatásra és a javításokra? Az eszedbe sem jut, hogy az én id m milyen értékes? - Ó, de hát aztán megírhatod a dolgot a te világod valamelyik biológiai folyóiratának. Nem olyan feladat az, amilyenre a te világodból sokaknak nyílnék alkalma, és türelmük is volna hozzá. Siker esetén bámulni fognak téged. Azzal elgondolkozva bólintott. - Az olcsó hízelgést persze megvetem - mondta -, de feltételezem, hogy kötelességszer en modellnek kell lennem az én fajtám alacsonyabbrend képvisel i számára. - Éles, visító füttyöt hallatott. - Fáradságos és kellemetlen ez a kötelességem. Nekem is megvolt a magam kötelessége. Úgy éreztem, hogy ott kell maradnom, azon a vidéken, mindaddig, amíg a változás végbe nem megy. Lóversenyszakért barátom óvadékot fizetett nekem cserébe hozzáértésemért és tudásomért, amelyek eredményeket hoztak neki különféle futtatásokon, már tudniillik olyan eredményeket, hogy nem sok pénzt veszített.

Nap mint nap találtam alkalmat arra, hogy lássam Maggie-t, s az eredmények lassacskán mutatkozni kezdtek. Haja dúsabb lett és bájos hullámokba csavarodott. A színe vörösaranyban kezdett játszani, hívogatóan vonzotta a tekintetet. Állkapcsa egyre kevésbé állt ki, pofacsontja finomabb lett. Szeme határozottan megélénkült, egészen ibolyaszín volt. Szemhéja finom, keleties vágást nyert. Két füle formássá változott. Alakja kigömbölyödött, majdhogynem telt lett, dereka pedig megvékonyodott. Az emberek zavarba jöttek. Ilyesmiket hallottam: - Maggie, mi az ördögöt csináltál magaddal? A hajad egyszer en csodálatos. Tíz évvel fiatalabbnak látszol. - Semmit sem csináltam - szokta erre válaszolni Maggie. éppolyan zavarodott volt, mint a többiek. Persze engem kivéve. - Látsz valami változást rajtam, George bácsi? - kérdezte. - Vonzó vagy - feleltem. - De számomra mindig is az voltál, Maggie. - Talán igen - felelte. - De én sosem találtam magamat vonzónak egészen a legutóbbi id kig. Nem értem. Tegnap egy szemtelen fiatalember utánam fordult. Pedig ezek mindig gyorsan tovább szoktak volt sietni, szemüket lesütve! Ez pedig rám kacsintott. És ez annyira meglepett, hogy visszamosolyogtam rá. Néhány héttel kés bb találkoztam férjével, Octaviusszal, egy vendégl nél, ahol éppen a kiragasztott étlapot nézegettem. Mivel éppen be akart menni, hogy valamit bekapjon, kapóra jött neki, hogy meghívjon, s én pedig habozás után elfogadtam a meghívást. - Boldogtalannak látszol, Octavius - mondtam. - Az is vagyok - felelte. - Nem értem, mi történt Maggie-vel az utóbbi id ben. Olyan zaklatott, hogy idejének még a felét sem szánja rám. És tegnap... - Olyan búbánatos elkeseredettség futotta el az arcát, hogy bárkinek megesett volna rajta a szíve. - Tegnap? - kérdeztem. - Mi volt tegnap? - Tegnap arra kért, hogy hívjam... Hívjam Melisande-nak. De én képtelen vagyok Maggie-t ezen a nevetséges Melisande néven szólítani. - Miért nem? Ez a keresztneve. - Mert hát az én Maggie-m. Melisande valahogyan idegen számomra. - Na igen, hát megváltozott egy kissé - mondtam - . Nem vetted észre, hogy mostanában sokkal csinosabb? - De igen - köpte ki Octavius. - És ez nem jó? - Nem jó - felelte még élesebben. - Nekem az én egyszer , bolondos kinézet Maggie-mre van szükségem. Ez az új Melisande állandóan fésüli a haját, mindenféle szemfestékeket keneget magára, új ruhákat meg nagyobb méret melltartókat próbálgat, és alig szól hozzám. Az ebéd az részér l kedveszegett némaságban telt el. Arra gondoltam, hogy meglátogatom Maggie-t, és jót dumálok vele. - Maggie - szólítottam meg. - Kérlek, hívj Melisande-nak - hangzott a válasz. - Melisande - mondtam hát -, én úgy látom, hogy Octavius boldogtalan. - Igen, én is így látom - mondta mogorván. - Octavius kezd bosszantóan unalmassá válni. Ki sem akar lépni a házból. Nem hajlandó elmenni szórakozni. Rossz a véleménye a ruháimról, a kozmetikai szereimr l. Hát mit képzel, micsoda ? - Régebben úgy vélted, hogy a férfiak között a király. - Annál bolondabb dolog ez. Csak egy ronda kis fickó, és számomra már az is kínos, ha vele együtt látnak. - De hát te épp az kedvéért akartál szép lenni! - Mit értesz azon, hogy akartam? Én szép vagyok. És mindig is szép voltam. Csak azon múlt az egész, hogy felfedezzek magamnak egy jó frizurát, és hogy megtanuljam: hogyan fessem ki magamat. Nem vagyok hajlandó elt rni, hogy Octavius az utamba álljon.

És nem is hagyta. Fél évvel kés bb elváltak egymástól, és újabb fél év múlva Maggie - vagyis Melisande - hozzáment egy nagyon jókép és nagyon rossz természet férfihoz. Egyszer együtt ebédeltem ezzel a pasassal, és olyan sokáig vacakolt a számlával, hogy már azt hittem, nekem kell majd kifizetnem. Válásuk után körülbelül egy évvel összeakadtam Octavius-szal. természetesen nem házasodott meg újra, mert ocsmányabb volt, mint valaha, és a tej is megaludt a közelében. A lakásában üldögéltünk, ami tele volt Maggie fényképeivel, a valahai Maggie képeivel, és egyik képen förtelmesebb volt, mint a másikon. - Még mindig hiányzik neked, Octavius - mondtam. - Kegyetlenül - felelte. - Csak azt remélhetem, hogy boldog. - Úgy tudom, hogy nem - mondtam. - Még visszatérhet hozzád. Szomorúan nemet intett. - Maggie sosem jön vissza hozzám. Ez a Melisande nev n gondolhatja, hogy talán visszajön, de ha jönne, nem fogadnám be. nem Maggie, az én drága Maggie-m. - Melisande - mondtam neki - sokkal szebb, mint Maggie volt. Hosszan bámult rám. - Egyesek szemében - mondta végül. - De nem az enyémben. Egyébként akkor találkoztam vele utoljára. Egy percnyi némaság után így szóltam: - Megleptél, George, komolyan meghatott a történeted. Szegényes szavak voltak ezek. - Err l jut eszembe, öreg fickó - mondta George -, megvághatnálak öt dollár erejéig egy hétre, legfeljebb tíz napra? Habozva el húztam egy ötdollárost. - Nesze. A történeted megér ennyit. Ez ajándék. A tiéd. (Miért is ne? Minden kölcsön, amit George-nak ad az ember, de facto ajándék.) George megjegyzés nélkül elvette a pénzt, és viseltes levéltárcájába csúsztatta. (Már akkor viseltesnek kellett lennie, amikor megvette, mert azel tt soha nem volt ilyesmije.) - Térjünk vissza a tárgyra - mondta. - Megvághatlak öt dollárral, egy hétr l, legfeljebb tíz napról lenne szó? - De hát már kaptál öt dollárt - mondtam. - Az az én pénzem - felelte George -, és neked semmi közöd hozzá. Érdekl döm én a te pénzügyi helyzeted iránt, amikor pénzt kölcsönzöl t lem? - De hiszen én sosem... - kezdtem, és sóhajtva átadtam neki még öt dollárt. Kemény Dezs fordítása

Isaac Asimov Nem t ri a hibát Január 9, Én, Abram Ivanov végül is birtokába jutottam egy házi komputernek; hogy pontosabban fejezzem ki magamat: egy szövegszerkeszt nek. Amíg bírtam, küszködtem a gondolat ellen. Önmagammal is megvitattam a dolgot. Amerika legtermékenyebb írójaként is nagyon jól megvagyok az írógépemmel, a múlt évben több mint harminc kötetet publikáltam. Volt ezek között néhány gyermekeknek való könyv, regények is, elbeszélésgy jteményék, dokumentumkötetek. Egyiket sem kell szégyenlenem. De akkor mi a fenének kell nekem szövegszerkeszt ? Attól még nem fogok gyorsabban dolgozni! Persze, tudják, ez olyan divatos, elegáns dolog... Eddig, miután legépeltem az anyagomat, neki kellett és kell esnem, hogy tollal-tintával kijavítsam a félreütött bet ket, mert helyettem aztán senki más meg nem csinálja ezt. Pedig nem szeretem, ha kézirataim úgy festenek, mint egy kiütésekkel teli kéz. S nem örülök, ha a kiadók azt hiszik, hogy másodrend a kéziratom, csupán azért, mert tele van javítgatásokkal.

A dolog lényege az volt, hogy olyan masinát kellett találnom, amelyhez nem szükséges két éven át kezelési el tanulmányokat végeznem. Kerestem tehát egy olyat, amely “nem t ri a hibát”. Ez pedig azt jelenti, hogy ha becsúszik valami hiba a szövegbe, akkor a gép azonnal m ködésbe lép, megkeresi a hibát okozó komponenst; ha képes rá, akkor kijavítja, ha meg nem képes rá, akkor jelzést ad, s akkor a javítást vagy bet helyettesítést már bárki elvégezheti. Semmiféle szakbuzira nincsen ehhez szükség. Rokonszenvesnek látszott, hát rámondtam: ez kell nekem. Február 5. Régóta nem beszéltem már szövegszerkeszt mr l, mert el ször is rá kellett jönnöm, hogy hogyan dolgozik. És rájöttem és beletanultam. Eleinte volt vele némi gondom, mert bár nekem eléggé magas az intelligenciahányadosom, s t: igen magas ez az IQ, egyszóval írni tudok, de undorodom attól, hogy gépekkel küszködjem. Ám hamarosan belejöttem, mert kezdtem megbízni benne. A gyártó cég képvisel je biztosított arról, hogy a gép nagyon ritkán követ el hibát, és különösen ritka eset, hogy a saját maga által ejtett hibákat ne tudná kijavítani. Azt mondta, hogy öt év alatt legfeljebb egyszer lesz szükség alkatrészcserére. Ha pedig mégis úgy adódnék, hogy szükség van erre, akkor is pontosan szeretné tudni, hogy miféle feladat megoldását kívántam a gépt l. S a komputer akkor majd saját maga kicseréli a kérdéses alkatrészt, véghezvisz mindenféle szükséges huzalozást és olajozást, s miután kiemelte az elromlott szerkenty részt, nekem nem lesz más dolgom, csak az, hogy eldobjam azt a vacakot. Ett l aztán fellelkesedtem. Majdhogynem azt kívántam, bárcsak becsúszna valami kis hiba, akkor beszerezhetnék egy új alkatrészt, és belepakolhatnám. És akkor bárkinek így beszélhetnék: “Na, igen, ez a diszkombulátor kinyiffant, de egy pillanat alatt rendbe raktam. Nem is érdemes szót ejteni róla...” No de az emberek úgysem hinnének nekem. Nekiveselkedtem, s megpróbáltam írni rajta egy elbeszélést. Nem túlságosan hosszút. Vagy kétezer szónyi terjedelemre gondoltam. Amikor munka közben belezavarodtam, visszatértem az írógéphez, újra meg újra, mígnem végül megszilárdult biztonságérzetem. Azután megint nekiláttam a munkának a szövegszerkeszt n. Február 14. Nem zavarodtam bele a dologba. Most, hogy túl vagyok az els kísérletezgetéseken, már tudok beszélni róla. Nos, az elbeszélés gördülékenyre sikeredett. Beadtam és elfogadták. Semmi probléma! Így azután belefogtam új regényembe. Már egy hónappal régebben neki kellett volna kezdenem, de el bb meg akartam bizonyosodni róla, hogy csakugyan tudom használni a szövegszerkeszt t. Eleinte furcsa volt, hogy nincsenek hasábba tördelt sárga, nyomtatott lapok, amelyeken végigfuthatok, ha meg akarok találni valamit, amit vagy száz oldallal korábban írtam, de gondoltam, majdcsak beletanulok, hogy hogyan kell visszafuttatnom a floppylemezeket. Február 19. Komputeremnek van egy helyesírás-javító egysége is. Ez a felfedezés meglepett, mert a cég képvisel je egy árva szót sem szólt err l. A gép eleinte nem tör dött a helyesírási hibákkal, én meg miután átolvastam a szöveget, a szokásos módon korrigáltam. Kés bb azonban jelezni kezdte, ha valami olyasmit talált, ami neki nem tetszett. Ez kissé kínos volt, mert nekem meglehet sen nagy a szókincsem, és nem okoz nehézséget új szavak alkotása sem. És természetesen minden új szavam vagy kifejezésem eléggé szokatlan. Felhívtam a cég képvisel jét, mert bosszantott, hogy a gép által végzett javításoknak azt a részét, amelyekre nem volt szükség, vissza kellett javítanom. A pasas így nyilatkozott:

“Ez ne zavarja önt, Mr, Ivanov. Ha a gép kérdésessé tesz egy szót, amelyet ön benne akar hagyni a szövegben, akkor csak üsse be újra, pontosan: a komputer akkor megérti az ön szándékát, és a legközelebbi alkalommal már úgy fogja hagyni.” Ez némiképp zavarba ejtett. “Nem kellene betáplálnom egy szótárt a gép számára? Honnan tudhatná, hogy én mit tartok helyesnek és mit helytelennek?” “Ez hozzátartozik a hiba nem t réshez, Mr. Ivanov - mondta. - A gépnek most már van egy alapvet szókincse, és az új szavakat úgy emeli ki, ahogyan ön használja ket. Meglátja majd, hogy a gép egyre ritkábban fog általa helytelennek vélt szavakat kibányászni. Hogy szinte legyek, Mr. Ivanov, ön egy egészen új modell birtokában van, és ennek lehet ségeit még mi magunk sem igen ismerjük. Kutatóink közül néhányan úgy vélik: a gép hibat , ha a saját hibái ellenére folytatni tudja a munkát, de nem t r hibát abban, ami a gép használóját akadályozná a munkában. Ha valami újabb z r lenne, kérem, értesítsen minket. Valóban nagyon kíváncsian várjuk...” Ez... Ez valahogy nem nagyon tetszik nekem. Március 7. Nos tehát, tovább küszködtem szövegszerkeszt mmel, és most nem tudom, mit gondoljak. Hosszú id n át rendre kijavította a gépelési hibákat, én meg azután újra és helyesen beütöttem a szavakat. Kés bb azonban, úgy látszik, megtanulta, hogy melyek a valódi gépelési hibák. Ezekkel attól fogva nem voltak gondjaim. Tény, hogy ha valami hosszú szóról volt szó, néha kísérletképpen szándékosan hibát ejtettem benne - vajon kiszúrja-e. Olyan szavakat írtam, mint “szupérkorroborálás”, meg “vákuum”, meg “hasonszenv”. Általában nem hibázott. Tegnap azután furcsa dolog történt. Leállítottam, hogy kijavítsam a gépelési hibákat. Csakhogy a gép már maga kijavította ket, automatikusan. Néha még meg sem érinthettem a helytelen billenty t, már javított is. Így azután kísérletképpen néha ezt ütöttem be: “a5”, és a szemem láttára változott az “a5” “az”-zá. Méghozzá káprázatos gyorsasággal. Megkíséreltem próbára tenni azzal, hogy egy-egy szót teljesen helytelenül írtam le, ahogyan éppen jött. Láttam, amint helytelenül felvillanak a képerny n, de mire egyet pislantottam, már ott is álltak helyesen. Ma délel tt aztán felhívtam a cég képvisel jét. “Hmmm - mondta. - Ez érdekes.” “Érdekes? Kétségbeejt - mondtam. - Hibákat keverhet a szövegbe. Ha például véletlenül ezt ütöm be: »mrt«, akkor a gép vajon »mert«-re vagy »márt«-ra fogja javítani? És ha azt tételezi fel, hogy nekem a »mért« járt az eszemben... Csakhogy én a régies »mart« szóra gondoltam. Érti, amit mondok?” “Már tárgyaltam a gépe dolgáról az egyik elméleti szakemberünkkel - mondta. - Szerinte a gép képes bels kulcsot kialakítani az ön írásaiból, és pontosan tudja, hogy ön milyen szót akart használni. Ha ön beüt valamit, akkor a gép elkezdi elemezni az ön stílusjegyeit, s a szót integrálja a saját programjába.” Ez egy kicsit ijeszt , de hasznos. Most már felesleges lesz újraolvasnom az oldalakat. Március 20. Az oldalakat valóban nem kell újraolvasnom. A gép most már magától javítja a központozást meg a szórendet is. Amikor ez el ször megesett, nem akartam hinni a szememnek. Mintha valami szédülés fogott volna el; mintha csak elképzeltem volna, hogy beütöttem valamit, ami azután nem is jelent meg a képerny n. Ez egyre gyakrabban és gyakrabban fordult el , és persze semmi hiba nem is lett bel le. Eljutottunk addig a pontig, hogy már nem is voltam képes nyelvtani hibát elkövetni. Ha megpróbáltam olyasmit beütni, hogy “Jack, és Jill a dombra ment”, a Jack utáni vessz meg sem jelent a képerny n. Arról nem is beszélve, hogy ha ezt ütöttem be: “Van neki egy könyvem”, az így

jelent meg: “Van nekem egy könyvem”. Ha meg ezt ütöttem be: “Jack, s hasonlóképpen Jill, felment a dombra”, akkor persze nem hagyhatta el a vessz ket. És a gép nem is hagyta el. Szerencse, hogy ezt a naplót kézírással vetem papírra, különben nem is tudnám kifejteni, mire is gondolok valójában. Nem tudnék példát felhozni a helytelen nyelvhasználatról. Tulajdonképpen utálom, hogy van egy komputerem, amely vitatkozik velem nyelvhelyességi dolgokról. De a dologban az a legrosszabb, hogy mindig neki van igaza. Figyeljenek csak ide: én sohasem tiltakozom, ha egy húsvér nyomdai el készít úgy küldi vissza a kéziratomat, hogy minden sorában van egy javítás. író vagyok, nem pedig tudós, akinek a kisujjában van a nyelvhelyesség minden csínja-bínja. A korrektorok hadd korrigáljanak, de írni nem k tudnak, hanem én. Így hát hadd legyen egy gépi szövegszerkeszt a nyomdai el készít m. Hatalmas terhet vesz le a vállamról. Április 17. A múltkor túlságosan elhamarkodottan nyilatkoztam a szövegszerkeszt mr l. Három héttel ezel tt még gyönyör en szerkesztett, és regényem bársonysimán haladt el re. A munkamegosztás kit volt. Hogy úgy mondjam: én adtam hozzá a kreativitást, pedig a modulálást. Tegnap este azután makacsul visszautasított mindenfajta munkát. Bármelyik billenty jéhez nyúltam is, semmi sem történt. Pedig be volt kapcsolva minden, a csatlakozódugó is benne volt a konnektorban. Mindent el írásszer en csináltam, csak éppen a gép nem m ködött. Na, gondoltam, ezt jelenti az, hogy “öt éven belül egyszer sem”. Összevissza három és fél hónapon át használtam, és máris annyi alkatrésze tönkrement, hogy hasznavehetetlen. Ez pedig azt jelentette, hogy most egy csomó alkatrészt kell rendelnem a cégt l, gyorsküldönc útján, de erre persze várni kell másnapig. Elhihetik, rosszul éreztem magamat, és visszaborzadtam attól a gondolattól, hogy megint vissza kell ülnöm az írógéphez, utána ki kell bogarásznom a szövegben ejtett hibákat, aztán meg tollal-tintával kijavítanom ket, vagy újragépelhetem az egész oldalt. Aznap este eléggé lelombozottan bújtam az ágyba, és nem sokat aludtam. Reggel, mihelyt felkeltem, pontosabban: mihelyt megreggeliztem, el ször is bementem dolgozószobámba, s amikor odaléptem a szövegszerkeszt mhöz, az - mintha olvasni tudna gondolataimban, hogy tudniillik úgy el vagyok keseredve, hogy boldogan lekapnám polcáról és kivágnám az ablakon - elkezdett dolgozni. Teljesen magától - képzeljék csak el! Hozzá sem nyúltam a billenty khöz. A szavak gyorsabban jelentek meg a képerny n, semhogy követni tudtam volna ket. Szövege így kezd dött: Abram Ivanov Nem t ri a hibát... Csak bámultam. És nekiláttam, hogy folytassam napi munkámat a gépen, a szokott módon. És folytattam is, de sokkal jobban. Simábban ment az írás, színesebb volt, s még valami humoros elem is lappangott benne. Tizenöt perc alatt megvoltam a napi penzummal, és a printer öt percen belül kész hasábokat dobott ki. S ez szemmel láthatóan csak kísérlet vagy bemelegítés volt, mert miután regényem legutóbbi kész oldala megjelent a képerny n, folytatódott az írás - nélkülem. A szövegszerkeszt pontosan tudta, hogyan írja tovább az én anyagomat, csakhogy nálam jobban. Hát ez igen! Nem kell többé dolgoznom! A szövegszerkeszt ett l kezdve az én nevem alatt írt, az én stílusomban írt,s bizonyos finomodási folyamat is érzett rajta. Csak be kellett indítanom, aztán meg le kellett aratnom a dicsér kritikákat, amelyek világgá kürtölték, hogy íme, mennyit fejl dtem; s be kellett söpörnöm a honoráriumokat. Nos, ez mind rendben is volna, de hát én nem vagyok Amerika legtermékenyebb írója, semmi esetre sem. Csak éppen szeretek írni. Véletlenül ez az egyetlen dolog a világon, amit szeretek csinálni. És most, hogy az én szövegszerkeszt masinám helyettem ír, hátralév életemben mihez fogok kezdeni én?

Kemény Dezs fordítása

Isaac Asimov Semmiért semmit A helyszín a Föld volt. Nem mintha a csillaghajón utazó lények úgy gondoltak volna rá, mint a Földre. Számukra nem volt más, mint a komputerük memóriájában rzött szimbólumok sorozata. Egy, a galaxis központját jelent fekete lyuk és az anyabolygójuk között húzódó vonalhoz képest bizonyos helyzetben lév csillag harmadik bolygója votT, és a rá jellemz sebességgel mozgott a pályáján. Megközelít leg Kr. e. 15 000 körül járhatott az id számítás. A csillaghajón utazó lények természetesen ügyet se vetettek az id számításra. Az szemükben ez csak egy bizonyos id pillanat volt a saját rendszerük id koncepciójához viszonyítva. A csillaghajó kapitánya egyszer csak eléggé ingerülten megszólalt: - Ez csak id pocsékolás. A bolygó nagyobbrészt fagyott. Távozzunk innét. A hajó felfedez je csöndesen válaszolta neki: - Nem, kapitány! - És ez volt a dönt . Amíg a hajó az rben vagy úticélja felé száguldva a hipertérben tartózkodott, a kapitány volt mindenható ura. De abban a pillanatban, hogy egy bolygó körüli pályára állt, a felfedez é volt az utolsó szó. ismerte a világokat. Ez volt a hivatása. Ez a felfedez különben is rendíthetetlen helyzetben volt. Olyasmivel rendelkezett, amit a biztos nyereséget hozó üzlet iránti érzéknek nevezhetnénk. Az , kizárólag az érdeme volt, hogy ez a bizonyos csillaghajó három “Kiváló Eredmény” érdemrendet szerzett az utóbbi három küldetése alkalmával. Három útért - hármat! Így tehát amikor a felfedez azt mondta: “nem!”, a kapitány még csak nem is álmodhatott “igen”l. Abban a valószín tlen esetben, ha mégis megpróbálkozna vele, a legénység biztosan fellázadna ellene. A “Kiváló Eredmény” érdemrend a kapitány számára egy kedves, dekoratív érem, amelyet kiakaszthat a központi szalonban, a legénység számára viszont tekintélyes bérkiegészítést, s ami még annál is vonzóbb, pótszabadságot és nyugdíjjárulék-hozzájárulást jelent. A felfedez pedig már háromszor megszerezte nekik mindezt. Három esetb l háromszor! Most is megjegyezte: - Egyetlen különleges világot sem hagyhatunk megvizsgálatlanul. - Ebben itt ugyan mi a különleges? - kérdezte a kapitány. - Az el zetes szondázás intelligenciát jelez. Méghozzá egy fagyos bolygón. - De hát ez egyáltalán nem példa nélküli! - A megjelenési módja valahogy különös. - A felfedez láthatóan feszengett. - Nem tudom pontosan, miért, de az élet és az intelligencia megnyilvánulásai valahogy különlegesek. Alaposabban körül kell itt néznünk! Ezzel persze el is d lt a kérdés. A galaxisban legalább félmilliárd világ létezett, ha csupán a napokhoz kapcsolódókat tekintjük. Adjuk hozzá az rben szabadon vándorlókat, és a szám nyomban akár meg is tízszerez dhet. Nem volt olyan csillaghajó, amely akár számítógépek segítségével is valamennyit ismerhette volna. Viszont egy tapasztalt felfedez nek kivételes, a többiek számára csodás intuíciókkal rá kell éreznie a rendkívüli dolgokra. Hiszen áttanulmányozta el dei beszámolóit, végtelen számú összefüggést átgondolt, és feltehet en még álmában is statisztikai adatokkal játszadozik. - Teljes, a komplex programnak megfelel kutatóegységeket kell kiküldenünk - jelentette ki a felfedez . A kapitányt elöntötte a düh, A teljes program lassú, hetekig eltartó vizsgálatokat jelent, iszonyú költségek mellett. - Elkerülhetetlenül szükséges ez? - kérdezte, és az adott körülmények között ez volt a legtöbb, amit tiltakozásképpen mondhatott.

- Valószín nek tartom - válaszolta a felfedez , annak a magabiztosságával, aki tudja, hogy még a sóhajtása is parancs. A kutatóegységek pontosan azzal tértek vissza, amit a kapitány várt, mégpedig a legnagyobb részletességgel. Intelligens faj él odalent, amely - legalábbis a felszínes megfigyelések alapján emlékeztet a galaxis ötödik karjának bels vidékein ismeretes alacsonyabb rend fajtákra. Nem különösebben szokatlan, de a mentológusok számára kétségtelenül érdekes. És ezek az intelligens lények még csupán a m szaki ismeretek els fokán állnak, iszonyú távolságban mindattól, ami bármilyen mértékben hasznos lehet. Ezt a kapitány ki is mondta, alig leplezve megkönnyebbülését, ám a jelentéseket lapozgató felfedez arca rezzenéstelen maradt. - Különös! - dörmögte, majd kérte, hogy kerítsék el a keresked t. No, ez azért már igazán sok volt. Egy kapitánynak sohasem szabad megbántania egy kiváló felfedez t, de azért mindennek megvan a maga határa. - Ugyan, mi célból, felfedez ? – kérdezte a kapitány, igyekezve legalábbis az udvariasság, ha nem is a barátságosság keretei között megtartani az érintkezést. - Mire számíthatunk ezen a szinten? - Eszközöket használnak - mormolta a felfedez elgondolkodón. - K , csont, faeszközeik vannak! Vagy ami ezen a bolygón ezeknek megfelel. És ez minden. Az egyszer biztos, hogy ebb l semmi hasznunk nem származik. - Mégis van valami különös a megjelenési módjukban! - Megtudhatnám, mi légyen az, felfedez ? - Ha tudnám, hogy mi az, kapitány, akkor már nem lenne különös, és nekem nem is kellene földerítenem. De igazán, kapitány, ragaszkodnom kell a keresked jelenlétéhez. A keresked legalább annyira fel volt háborodva, mint a kapitány, de neki nem kellett titkolnia. Az szakmája végül is legalább olyan jelent s volt a csillaghajón, mint bárki másé, saját maga (és még néhányuk) véleménye szerint pedig éppen olyan fontos és lényeges, mint magáé a felfedez é. A kapitány kormányozza a csillaghajót, a felfedez a legcsekélyebb nyomok alapján felkutatja a használható civilizációkat, végül a keresked és csapata az, aki szemt l szemben találkozik az idegenekkel, tudatukból és kultúrájukból kihámozza, mi használható, és ad nekik viszonzásul valamit, ami az hasznukra válhat. Ez pedig mindig komoly kockázatot jelentett. Az idegenek környezetét ugyanis nem volt szabad megzavarniuk. Az idegenek tudatában semmi kárt nem tehettek, még saját életük védelmében sem. Mindennek megvolt az indoka kozmikus méretekben, és a keresked k meg is kapták méltó jutalmukat a vállalt kockázatért, de minek vállalnának felesleges és haszontalan kockázatot? A keresked tehát így vélekedett: - Nincs ott semmi. A kísérleti adatok szerintem azt mutatják, hogy itt félig intelligens állatokkal van dolgunk. Fölhasználhatóságuk a nullával egyenl . A veszély ugyanakkor óriási. Mi jól tudjuk, hogyan bánjunk a valóban intelligens idegenekkel, akik nagyon ritkán veszélyeztetik a keresked k csapatait. De ki tudja, hogyan reagálnak majd ezek az állatok? Az pedig közismert, hogy mi még csak nem is védekezhetünk velük szemben. Mire a felfedez : - Ezek az állatok, ha ugyan nem többek, figyelemreméltóan alkalmazkodtak a jégvilághoz. Akadnak zavaros mozzanatok az itteni jelenségek között, amelyeket nem értek igazán, de határozott véleményem, hogy nem lesznek veszedelmesek, s t még hasznosnak is bizonyulhatnak. Érzem, hogy méltóak a közelebbi tanulmányozásra. - Ugyan, mit kaphatunk egy k korszaki kultúrától? - er sködött a keresked . - Épp a te dolgod, hogy ezt kiderítsd! A keresked szomorúan gondolta magában: Hát persze, ez a dolog lényege... csak nekünk kell kideríteni! Nagyon jól ismerte a csillaghajó-expedíciók történetét és céljait. Volt id , jó millió évvel ezel tt, amikor nem voltak keresked k, felfedez k vagy kapitányok, csupán kibontakozó tudatú állatok és az k korszaki ismereteik... nagyon hasonlóak azokéhoz az állatokéhoz, akiknek világa körül

éppen keringtek. De milyen lassú az el rehaladás, milyen fájdalmasan lassú a bels fejl dés, mire elérhet vé válik a harmadik szint civilizáció! Akkor azután megindultak a csillaghajók és a kultúrák kölcsönös megtermékenyítésének folyamatai. Akkor kezd dött az igazi haladás. A keresked így szólt: - Tiszteletem a tiéd, felfedez . Nagyra értékelem ráérz tapasztalatodat, de vajon hajlandó vagy-e az én gyakorlati tapasztalataimat figyelembe venni? Semmi lehet ség nincs arra, hogy egy harmadik szint alatti civilizációból bármi számunkra hasznosat merítsünk. - Ez általánosítás - felelte a felfedez -, amely lehet igaz is meg nem is. - Minden tiszteletem mellett, felfedez , ez valóban igaz. De ha azok a félig állatok mégis nyújthatnának nekünk valami hasznosat, ami számomra teljesen elképzelhetetlen, ugyan mit adhatnánk mi cserébe nekik? A felfedez nem szólt semmit. A keresked felbátorodva folytatta: - Ezen a szinten egy kezdetleges értelem képtelen elfogadni bármilyen küls ösztönzést. A mentológusoknak ez az egyöntet véleménye, és az én tapasztalatom is ezt támasztja alá. A fejl désnek bels indíttatásúnak kell lennie, legalább a második civilizációs szint eléréséig. És ha kapunk valamit, viszonoznunk kell valamivel... semmit sem vehetünk el semmiért! Itt közbeszólt megint a kapitány: - Ebben persze van némi igazság. Ha ezt az értelmet fejl désre ösztönözzük, kés bb visszatérhetünk, hogy learassuk a sikert. . - Engem nem érdekel a dolog értelme - vágott közbe a keresked türelmetlenül - Ez az én hivatásom hagyományainak szerves része. Soha, semmi körülmények között sem keltünk zavart, és mindig adunk valamit azért, amit elveszünk. De itt nincs semmi, amit elvehetnénk, de ha mégis találnánk valamit, a világon semmink sincs, amit adhatnánk érte. Csak az id t vesztegetjük. A felfedez megcsóválta a fejét. - Csak arra kérlek, keresked , hogy keress fel valami népesebb központot. ígérem, visszatérted után elfogadom a döntésedet. És megint csak ez volt a dönt szó. A kis kereskedelmi komp két napig cikázott a bolygó felszíne felett, keresve a m szaki fejlettség valamely elfogadható jelét. Nem találtak semmit. Á teljes kör földerítés évekig eltartott volna, de aligha érte volna meg. Valószín tlen feltételezés volt, hogy magasabb szint kultúrát fedeznek fel. A fejlettebb m veltség mindig a felszínre törekedett, mivel nem volt érdemleges ellensége. A keresked k tapasztalata azt bizonyította mindenütt. Szép volt ez a bolygó, még így, félig fagyottan is. Fehér, kék és zöld színekben pompázott. Vad volt, rideg és mégis változatos. Durva és érintetlen. De nem a keresked dolga volt a szépség értékelése, s ezért türelmetlenül hessegette el magától az ilyesféle gondolatokat. Amikor az alárendeltjei valami ilyesmivel álltak el , röviden végzett velük. - Itt leszállunk - jelentette ki. - Úgy látszik, ez a helyi intelligencia jelent s méret koncentrációja. Jobb esélyünk nemigen lehet. Helyettese tovább kételkedett: - De ezzel is mit kezdhetünk, mester? - Rögzíthetitek - felelte a keresked . - Jegyezzetek fel minden állatot, értelmeset és értelem nélkülit és bármely tárgyat, amit készítenek. És legyen minden feljegyzés holografikus. - Máris látjuk... - kezdte a helyettes. - Mi máris látjuk - vágott közbe a keresked -, de olyan dokumentumokra van szükségünk, amelyek eltántoríthatják felfedez nket a képzelgéseit l, különben örökre itt rekedünk... - nagyon jó felfedez - vetette közbe a csapat egyik tagja. - Valamikor jó felfedez volt - felelte a keresked -, de vajon az maradhat-e mindörökké? A sikerei talán túlságosan nagy önhittséget adtak neki. Ezért kell meggy znünk t a valóságról... ha lehetséges.

A kompból kiszállva természetesen véd öltözéket viseltek. A bolygó légköre megfelel lett volna számukra, de a szabad felszín durva szelei nagy kellemetlenségeket jelenthettek volna, még ha a leveg és a h mérséklet tökéletes is... ami távolról sem volt így. A gravitáció túl nagynak bizonyult, hasonlóan a fény intenzitásához, de ezt azért nem volt olyan nehéz elviselniük. A rongyos állatb rbe öltözött intelligens lények vonakodva visszahúzódtak közeledtükre, és a távolból pislogtak rájuk. A keresked számára ez megkönnyebbülést jelentett. A harci szándék hiányának csak örülhettek azok, akiknek megtiltották; hogy egyáltalán védekezzenek. A keresked és csapata nem próbálkozott közvetlen kapcsolatfelvétellel vagy barátságos mozdulatokkal. Ki tudhatná, melyik mozdulatot tekinti barátságosnak egy idegen? Ehelyett a keresked tudatmez t gerjesztett, és megtöltötte azt az ártalmatlanság és a békés szándék rezgéseivel. Most már csak abban kellett reménykednie, hogy a lények tudatmezeje is elég fejlett annak felfogására. Valószín leg így is volt, mivel páran visszasompolyogtak, és mozdulatlanul, bár rendkívül kíváncsian bámultak rájuk. A keresked nek úgy t nt, hogy menekül k gondolatait is érzékeli, de ez valószín tlen lett volna alacsonyrend lények esetében, ezért nem is nyomult utánuk. Ehelyett lelkiismeretesen nekilátott a növényzet holografikus rögzítésének, egy arra vet dött növényev csorda felvételének. A csorda aztán veszélyt érezve tovaszáguldott. Egy nagyobb állat egy pillanatig szembefordult velük, felvillantva fehér fegyvereit az els részén nyíló üregb l... azután eloldalgott. A keresked egész csapata hasonlóképpen ügyködött: módszeresen végigpásztázták a vidéket. A rendkívüli meglepetés és rácsodálkozás olyan hirtelen következett be, hogy alig érték fel ésszel. - Mester! Ide! Jöjj gyorsan! A pontos irányt nem ismerve a keresked nek a sugarat kellett követnie, amely egy kiálló sziklák által erny zött üreg felé vezetett. A legénység többi tagja is arrafelé igyekezett, mégis a keresked ért oda el ször. - Mi az? - kérdezte a f nök. Helyettese öltözékének sugárzó fénykörében állt a hegyoldalba mélyen benyúló üreg szájánál. A keresked körültekintett. - Ez itt egy természetes üreg, nem mesterséges alkotás. - Igen, de nézz ide! A keresked odatekintett, és k vé dermedt. Azután dörgedelmes parancsot adott ki, hogy mindenki maradjon távol a helyszínt l. Majd megkérdezte: - És ez mesterséges eredet ? - Igen, mester. S t azt is láthatod, hogy csak részben készült el. - De ki csinálhatta? - Ezek a lények odakint. Az intelligens lények. Egyik éppen itt dolgozott; amikor beléptem. Itt van a fényforrása is... valami ég növénydarab. Ezek pedig az eszközei. - És maga hol van? - Elmenekült. - A maga valóságában láttad? - Még fel is vettem. A keresked eltöprengett. Azután felemelte a tekintetét. - Láttál valaha bármi hasonlót? - Soha, mester. - Vagy legalább hallottál ilyesmir l? - Nem, mester. - Megdöbbent ! A keresked képtelen volt arra, hogy elfordítsa tekintetét a jelenségr l, mire a helyettese csöndesen megszólította:

- Mester, most mit tegyünk? - Hogyan? - Ez biztosan meghozná a hajónknak a negyedik kitüntetést is. - Biztosan - dörmögte a keresked bánatosan -, feltéve, ha elvihetnénk. Ekkor a helyettese szólt közbe tétován: - Én már rögzítettem is. - Ugyan, mi hasznunk bel le? Nincs semmink, amit cserébe adhatnánk érte. - De ez a holmijuk máris a miénk. Adjunk érte nekik akármit. A keresked indulatosan mondta: - Mir l beszélsz? Túlságosan primitívek ahhoz, hogy bármi t lünk származó dolognak hasznát vehetnék. Még legalább egymillió év kell hozzá, hogy egyáltalán hasznát vehessék valami kívülr l származó ötletnek. Meg kell semmisítenünk azt a felvételt. - De akkor is tudunk a dologról, mester! - Nos, akkor sohasem beszélhetünk róla. Ami szakmánknak is megvannak a hagyományai és erkölcsei. Te is jól tudod: semmiért semmit! - Még ezt sem? - Még ezt sem. A keresked szigorú, kérlelhetetlen arckifejezésébe keser ség vegyült, és “még ezt sem!” kiáltása ellenére határozatlanul állt az üregben. Helyettese átérezte a helyzetet. - Próbáljunk adni nekik valamit, mester! - De mi haszna lenne? - De mi bajt okozhatna? A keresked megszólalt: - El készítettem egy bemutatót az egész hajó számára, de el ször neked kell megmutatnom, felfedez , mély tisztelettel és elnézést kérve akadékoskodásomért. Neked volt igazad. Valóban van valami különös ebben a bolygóban. Bár az itteni intelligencia éppen csak megüti az els szint mértékét, és a hozzá kapcsolódó technológia is rendkívül kezdetleges, mégis kialakítottak valamit, amivel mi sohasem rendelkeztünk, s amivel tudomásom szerint más világokon sem találkoztunk sohasem. A kapitány feszengve dörmögte maga elé: - El sem tudom képzelni, mi lehet az. Tisztában volt vele, hogy a keresked k néha túlbecsülik leleteik értékét, ezzel is növelni akarják saját jelent ségüket. A felfedez nem szólt semmit. Kettejük közül érezte magát kényelmetlenebbül. - Egy vizuális m vészeti formáról van szó - mondta a keresked . - Valamiféle színek játékáról? - találgatta á kapitány. - És formákéról... de a legmeglep bb eredménnyel, - Beállította a holografikus vetít t. - Nézzétek! Az el ttük vibráló térben megjelent egy csordányi állat: nagy test , bozontos, kétszarvú, négylábú lények. Megriadtak, futásnak eredtek, patáikkal porfelh t kavartak. - Ocsmány objektumok - mormolta a kapitány. A holofelvétel megállította, mozdulatlanná dermesztette a csordát. Kinagyította a képet, míg egyetlen állat töltötte be a teljes látómez t. Busa fejét leszegte, orrlyukai kitágultak. - Figyeljétek meg ezt az állatot! - szólt a keresked . - Most pedig ezt a mesterséges kompozíciót, amelyet olaj és színes ásványok kezdetleges elegyének segítségével egy barlang mennyezetére mázolva találtunk. És ismét megjelent el ttük! Nem pontosan a holofelvételen szerepl állat... síkban ábrázolva, de életszer en. - Micsoda figyelemre méltó hasonlatosság - álmélkodott a kapitány.

- Mit figyelemre méltó! - szólt közbe a keresked . - Egyenesen kifinomult. És tucatjával vannak ott hasonló alakok. Különféle testtartásban... sokféle állat... A hasonlóság túlságosan is szembeötl , hogysem véletlen lehessen. Gondoljatok csak az elképzelés merészségére: színeket helyeznek el vonzó alakzatokban és kombinációkban, mégpedig úgy, hogy a szemet megtévesztve azt a gondolatot ébreszti a szemlél ben, mintha valóságos tárgyat látna maga el tt. Ezek a teremtmények olyan m vészetet fejlesztettek ki, amely magát a valóságot tükrözi vissza! Ez ábrázoló m vészet... gondolom, nevezhetjük így. És ez még nem is minden. Háromdimenziós megnyilvánulásaira is bukkantunk. - Ezzel a keresked szürke k l és halványsárga csontból készült tárgyak sorát helyezte társai elé. - Ezek is nyilvánvalóan a valóságot kívánják ábrázolni. A kapitány teljesen megzavarodott. - És látta valaki, amint éppen készítik ket? - Nem, ilyesmit nem láttunk, kapitány. Az egyik emberem ugyan megpillantott egy bolygólakót, amint éppen valami színes anyagot kent a barlang falán lév egyik alakra, de azt már korábban megformálták. Ett l függetlenül csak az az egyetlen magyarázat lehetséges, hogy tudatosan alkották ket. Ezek a tárgyak véletlen események következtében sehogy sem ölthették mostani alakjukat. - Nagyon érdekesek, de az ember nem érzi a mögöttük rejl szándékot - mondta a kapitány. - És a holotechnika nem felelne meg jobban a célnak? Mármint ha kifejlesztették már, természetesen. - E primitív lényeknek fogalmuk sincs arról, hogy a holográfia, valaha is kifejleszthet lesz, és nem tudták kivárni az ehhez szükséges millió évet. Különben lehetséges, hogy a holotechnika nem jobb! Ha ezeket az alakokat összehasonlítjuk az eredetivel, láthatjuk, hogy az ábrázolásokat leegyszer sítették és finoman átfogalmazták, hogy a sajátos vonások domináljanak. Véleményem szerint ez a m vészeti forma hozzáad valamit az eredetihez, és ennek biztosan szándékos mondanivalója van. A keresked odafordult a felfedez höz. - Leny göznek a képességeid. Meg tudnád magyarázni, hogyan jöttél rá ennek az intelligenciának egyedülálló voltára? A felfedez tagadóan intett. - Ilyesmire egyáltalán nem gyanakodtam. Roppant érdekes, és tisztában vagyok az értékével is, de kíváncsi vagyok, képesek leszünk-e úgy kézben tartani a színeinket és formáinkat, hogy ilyen ábrázolásra alkalmassá tegyük ket. De kíváncsiságomnál is nagyobb a tanácstalanságom. Azon töprengek, hogyan juthattál e tárgyak birtokába. Mit adtál értük cserébe? Az egész ügy különössége szerintem éppen ebben rejlik. - Nos - válaszolta a keresked -, bizonyos értelemben igazad van. A helyzet nagyon különös. Kezdett l nem tudtam, mit adhatnék nekik, hiszen ezek a teremtmények olyan kezdetlegesek, de ez a felfedezés túl fontosnak t nt ahhoz, hogy tétlenül veszni hagyjuk. Ezért az e tárgyakat alkotó lények csoportjából kiválasztottam egyet, amelynek a tudatmezeje valahogy élénkebbnek t nt a többiekénél, és megkíséreltem, hogy adjak neki valami ajándékot cserébe. - És sikerült. Ez magától értet dik - mondta a felfedez . - Igen, sikerült - sóhajtotta a keresked boldogan, észre sem véve, hogy a felfedez megállapította a tényt, és nem kérdést tett fel neki. - Ezek a lények - folytatta - éles k darabbal kiegészített, hosszú botokkal megölik a színekkel ábrázolt állatokat. A botok áthatolnak az állatok b rén, megsebesítik és legyöngítik ket. Ekkor a lényeink már könnyen megölhetik azokat, bár egyenként kisebbek és gyengébbek a vadászott állatoknál. Értésükre adtam, hogy egy kisebb, k hegy pálcát nagyobb er vel és hatékonysággal juttathatnak célba, ha egy kifeszített húrt használnak hajtóer ként. - Ilyesféle szerkezeteket már leltünk más primitív, bár ennél jóval fejlettebb civilizációk birtokában - emlékezett a felfedez . - A paleomentalisták íjnak és nyílnak nevezik. - De hogyan hasznosíthatnák ezt a tudást? - kétkedett a kapitány. - A fejlettségnek e szintjén ez lehetetlen. - Mégis sikerült. Kétségtelenül. Az érintett tudatmez reakciója szinte elviselhetetlenül éles felismerésben nyilvánult meg. Bizonyára nem gondoljátok, hogy elhoztam volna ezeket a

tárgyakat, még ha hússzor ilyen értékesek lennének is, ha nem vagyok teljesen biztos benne, hogy adhatok értük valamit! Semmiért semmit, kapitány. - Éppen ebben rejlik a helyzet különössége - mormolta a felfedez halk, fakó hangon -, a befogadókészségükben! - De figyelj rám, keresked ! - mondta a kapitány. - Ezt mégsem tehetjük meg. Még nem elég érettek hozzá. Bajt hozunk rájuk. Nemcsak az állatokat, hanem egymást is gyilkolják majd ezzel az eszközzel. - Mi nem hoztunk rájuk bajt, és ezután sem fogunk. Hogy k mit tesznek egymással, és hová lyukadnak ki végül millió év múlva, kizárólag az dolguk. A kapitány és a keresked elindult, hogy el készítse a bemutatót a csillaghajó egész legénysége számára. A felfedez közben szomorúan sóhajtotta a távozók után: - Egyszóval elfogadták. És a jég hátán is megélnek! Húszezer év múlva ez már a mi gondunk is lesz! Tudta azonban, hogy úgysem hinnének neki. Végtelen szomorúsággal magába roskadt. Füssi-Nagy Géza fordítása

Isaac Asimov A lélek alkata Filozofikus hangulat ragadott el aznap reggel. Búbánatos emlékek felett csóválva a fejem, halkan mormoltam: “Nincs szem, mely az arcból kiolvasná a lélek alkatát: olyan ember volt, hogy feltétlenül megbíztam benne.” Eléggé h vös szombati reggel volt, és George társaságában éppen a helyi Buktafalóban ücsörögtünk az egyik asztal mellett. Emlékszem rá: George éppen második hatalmas, krémsajttal és ízes halhússal töltött szezámmagos buktáját kebelezte be éppen. - Ez valamelyik olyan sztoridból való, amelyeket általában a kevésbé válogatós szerkeszt k számára csapsz össze? - kérdezte. - Ez véletlenül Shakespeare - válaszoltam. - Méghozzá a Macbethb l. - Ó, persze, teljesen megfeledkeztem a kisstíl plagizálás iránti hajlamodról. - Az nem kisstíl plagizálás, ha megfelel en választott idézettel fejezed ki magadat. Csak annyit mondtam ezzel, hogy volt egy barátom, akit a megfontoltság és a jó ízlés megtestesülésének tekintettem. Néhanap még egy kis pénzt is kölcsönöztem neki. És képzeld el, hogy mindezt nem azért tettem, mert a szakmáját illet en történetesen irodalomkritikus, mármint ha szakmának nevezhetjük e tevékenységet. - Ám mindeme önzetlen cselekedeteidt l függetlenül egyszer csak eljött a pillanat, amikor a barátod a te valamelyik könyvedet is a kezébe vette, és persze kíméletlenül lehúzta - vigyorgott George. - Ó - lep dtem meg -, hát olvastad a bírálatát? - Ugyan dehogy. Csupán feltettem magamnak a kérdést, vajon milyen kritikára számíthatnak a te könyveid, és nyomban be is ugrott a helyes válasz. - Hidd el, George, én nem is bántam igazán, hogy rossznak ítéli a könyvemet, legalábbis nem jobban, mint bármely más író méltatlankodott volna ilyen rosszindulatú kijelentések miatt. Ám amikor olyan kifejezéseket használt, mint például “aggkori elbutulás”, úgy éreztem, hogy túlmegy minden határon. Az a kijelentése pedig, hogy a m vem nyolcéveseknek való, de k is jobban teszik, ha olvasása helyett inkább pilinckáznának, igazán övön aluli ütésként ért. - Itt felsóhajtottam és megismételtem: - “Nincs szem, mely az arcból...” - Ezt már mondtad! - csapott le George azonnal. - Olyan kedvesnek, barátságosnak és kisded jótéteményeimért olyan hálásnak látszott. Honnan sejthettem volna, hogy emögött egy gonosz, igazságtalan és istentelen alak rejt zik? - De hiszen kritikus! Hát hogyan lehetne más? - vetette közbe George. - Te, aki javíthatatlan anyaszomorító vagy! Hihetetlen, hogy téged ily nevetséges módon megcsúfoltak. Még

szerencsétlenebb vagy, mint az én Vandevanter Robinson barátom valaha is volt, márpedig jobb, ha lem tudod, hogy kis híján felterjesztették hiszékenység! Nobel-díjra. Roppant érdekes a története... - Könyörgök - mondtam -, a kritika a New York-i Könyvismertet legutóbbi számában jelent meg... öthasábnyi keser nyavalygás, halálos méreg és s epe. Semmi kedvem hát egyik történetedhez se. - Azt hiszem, mégis kedvedre lehet - mondta George -, és ha így van, helyesen ítélsz. Elterelheti a figyelmedet jelentéktelen nyavalyáidról. Barátom, Vandevanter Robinson mindenki által komoly ígéretnek tekintett fiatalember volt. Jókép , m velt, értelmes és alkotókész. A legjobb iskolákba járt, és egy b bájos fiatal teremtésnek, Minerva Shlumpnak udvarolt. Minerva az egyik keresztlányom, aki, mondanom se kell, felettébb vonzódott hozzám. A magam kifinomult erkölcsiségével rendelkez ember esetében persze visszás dolog, ha ellenállhatatlan szépség ifjú hölgyekt l elt ri, hogy babusgassák, és az ölébe kéredzkedjenek, ám Minerva annyira bájos, olyan ártatlanul gyermeki, s ami a leglényegesebb, oly ellenállhatatlanul becéznivaló volt, hogy vele kivételt kellett tennem. Természetesen sohasem az ifjú Vandevanter jelenlétében, akit vad féltékenység kínzott. Érzelmeit egyszer oly megindítóan tárta fel el ttem, hogy belesajdult a szívem. - George bácsi - mondta -, gyermekkoromtól fogva az volt a vágyam, hogy beleszeressek egy erényes, érintetlenül tiszta és - ha szabad használnom a kifejezést - mennyeien ártatlan fiatal leányba. Minerva Shlump személyében, ha egyáltalán ajkamra vehetem isteni nevét, megtaláltam ezt az álombéli n t. Ez az egyetlen dolog, ahol, tudom, nem érhet csalódás. Ha valaha rájönnék, hogy bizodalmam csorbát szenvedett, nem is tudom, hogyan élném túl! Keser vénember válna bel lem, aki semmi egyében nem lelhetne vigasztalást, mint hitvány földi javakban: a kastélyomban, a szolgáimban, a klubomban és gazdag örökségemben, Szegény fiú! Minervában nem kellett csalódnia, ezt jól tudom, mivel amikor kéjesen fészkel dött az ölemben, könnyen tudomására hozhattam, milyen balszerencsét zúdítana rá a feslettség, hiszen volt az egyetlen személy vagy jelenség, amely nem okozott keserves csalódást a fiúnak. A szerencsétlen ugyanis híján volt minden ítél képességnek. Bár látszólag kegyetlenség ezt kimondanom, de olyan ostoba volt szegény, akárcsak te. Teljességgel képtelen volt kiolvasni a létek alkatát. Igen, igen, tudom, hogy ezt már mondtad. Persze, kétszer is. Az még különösen súlyosbította a helyzetét, hogy abban az id ben Vandevanter a New York-i rend rség újdonsült nyomozója volt. Élete legnagyobb vágya volt (a tökéletes ara megtalálásán kívül), hogy nyomozó lehessen. Egyike azoknak a sasszem , karvalyorrú úriembereknek, akikt l minden gazfickó retteg. E vágyától sarkallva elvégezte a kriminológiát Groton és Harvard egyetemén, majd aprólékosan végigolvasta mindazokat a fontos nyomozati beszámolókat, amelyeket olyan tekintélyek vetettek papírra, mint Sir Arthur Conan Doyle vagy Agatha Christie. Mindez tekintélyes családja befolyása és azon tény mellett, hogy egyik nagybátyja az id tájt éppen Queens polgármestere volt, végül is bejutatta t a testületbe. Szomorú és váratlan dolog, hogy e területen nem járt sok sikerrel. Abban ugyan felülmúlhatatlan volt, hogy karosszékében üldögélve kérlelhetetlen logikájú láncolattá állítsa össze a mások által megszerzett bizonyítékokat, ugyanakkor teljesen képtelen volt arra, hogy információkat hajtson fel. Sajnos befolyásolható volt, és bármit elhitt, amit mások állítottak. Még a leggyöngébb lábon álló alibit is elfogadta. A legközismertebb imposztornak is elegend volt becsületszavát adnia, és Vandevanter máris úgy érezte, nem kételkedhet az igazmondásában. Err l annyira közismert volt, hogy minden b nöz , a legpitibb zsebtolvajtól a legrafináltabb politikai vagy gazdasági szélhámosig t kívánta kihallgatónak. - Vandevantert akarjuk! - óbégatták folyton. - A lelkem is kitálalom elé - er sködött a zsebmetsz .

- Föltárom el tte a tényeket, olyan részletesen, ahogyan rajtam kívül senki sem tudná - fontoskodott a politikai szédelg . - Tudomására hozom, hogy a százmillió dolláros költségvetési csekk mer véletlenségb l hevert az aprópénzes rekeszben, és éppen szükségem volt némi borravalóra a cip pucoló fiú számára mondaná a gazdasági szélhámos. Végeredményképpen bármihez nyúlt, kihullott a kezéb l. Felment ujjal rendelkezett, egyik irodalmár barátomnak kifejezetten az esetére alkotott kifejezése szerint. (Persze nem emlékszel rá, ugye? No nem is rád hivatkozom. Tán csak nem vagyok olyan bolond, hogy irodalmárnak számítsalak!) Ahogy múltak a hónapok, egyre csökkent a bíróságok terhelése, és számtalan búskomor betör , útonálló és válogatott zsivány makulátlan angyalként térhetett vissza cimborái és b ntársai gyanakvó körébe. Természetesen nem tartott soká, hogy New York dörzsöltjei megértsék a dolgot és jól kihasználják a helyzetet. Vandevanter alig két és fél éve volt a helyén, amikor rá kellett döbbennie, hogy megszokott kompániája lassanként szertefut, feljebbvalói pedig rendre talányos vigyorral üdvözlik t. El léptetése még csak szóba sem került, pedig Vandevanter minden kínálkozó alkalommal nyaggatta miatta polgármester bácsikáját. Úgy fordult hozzám, ahogy a bajba jutott fiatalemberek általában, menedéket keresve egy nagyvilági férfiú bölcsességének árnyékában. (Nem tudom, mit értesz azon, kedves öregem, hogy nem tudnék-e egy ilyet ajánlani. Kérlek, ne tereld el a figyelmemet holmi sületlenségekkel.) - George bácsi - fordult hozzám azt hiszem, komoly bajba keveredtem. (Mindig is George bácsinak szólított, bizonyára amiatt, hogy egy nevezetességgel áll szemben, kinek nemességét jól ápolt fehér fürtjei is kifejezték, ellentétben a te gyalázatosan elhanyagolt gyapjas csimbókjaidtól.) - George bácsi - mondta tehát-, úgy t nik, valami megmagyarázhatatlan akadály gördült az el léptetésem útjába. Még mindig nulla osztályú, kezd nyomozó vagyok. Az irodám a folyosó végén van, és a vécékulcsom nem nyitja a zárat. Tudod, én nem is tör dnék vele, de az én édes Minervám az romlatlan együgy ségével arra gyanakszik, hogy ez az én tehetségtelenségemet jelentheti, amely gondolattól kicsiny szíve csaknem megszakad. “Semmi kedvem férjhez menni egy kudarcmatyihoz - mondogatja összecsücsörített szájacskájával. Meg: - Az emberek kinevetnének.” - Talán az okát is tudod, Vandevanter fiam, miért kerültél bajba? - kérdeztem. - Sejtelmem sincs. Rejtélyes számomra a dolog. Elismerem, hogy egyetlen ügyet sem oldottam meg, de nem hiszem, hogy ez lenne a probléma. Senkit l sem várható el, hogy mindet megoldja, nem igaz? - És a többi detektív legalább földerített néhányat? - faggattam tovább. - Igen, néha sikerül nekik, de a módszereik a lelkem mélyéig megráznak. Olyan undok hitetlenség jellemz rájuk, olyan szánalmas szkepticizmus, olyan ízléstelen fölényességgel merednek a szerencsétlen vádlottakra, miközben azt recsegik: “No persze!” Vagy: “Mondod te!” És ezzel csak megalázzák ket. Ez csöppet sem méltó Amerikához. - De nem lehetséges, hogy a vádlottak hazudnak is néha, és eleve szkeptikusan kell bánni velük? Vandevanter ezen elgondolkodott egy pillanatra. - Nos, azt hiszem, ilyesmi is el fordulhat. De micsoda sötét gondolat! - No, rendben van - mondtam -, hadd gondolkozzam ezen egy kicsit. Aznap este megidéztem Azazelt, azt a kétcentis földönkívülit, aki már egy-két alkalommal hasznomra vált fejlett tudományával. Nem emlékszem, beszéltem-e róla már neked, de... szóval igen? Valóban? Egyszóval megjelent az íróasztalomon lév kis elefántcsont körön, amely mellett az rkaput ködésbe hozó speciális füstöl t égettem, amikor a megfelel mértani alakzatokat is létrehozták a... a részletek azonban maradjanak titokban. Hosszú, libeg köpeny volt rajta, legalábbis hosszúnak és b nek t nt ahhoz a két centiméterhez képest, amekkorácska volt a farka tövét l a szarva hegyéig. Az egyik karját magasba emelte, és

sápítozó hangján mondott valamit, mialatt a farkával jobbra-balra csapkodott. Látszott rajta, hogy még mindig valami fontos dolga jár az eszében. Olyan alak, aki folyton valami lényegtelen apróság miatt tüsténkedik. Úgy látszik, sohasem kaphatom már el békés pihenés vagy méltóságteljes semmittevés közben. Állandóan piti ügyeken szorgoskodik, és dühös azért, mert félbeszakítottam. Ez alkalommal azonban rögtön tudomásul vette a jelenlétemet, leengedte a karját, és elmosolyodott. Legalábbis azt hiszem, hogy mosolygott, mivel nem könny kivenni az arcvonásait. Amikor pedig egyszer nagyítólencsével próbáltam jobban megvizsgálni, érthetetlen haragra gerjedt. - Jól megy a dolog, örülök a változásnak. Tudom már, mit kell mondanom, és biztos vagyok a sikerben. - Miféle sikerben, ó; hatalmas úr, bár minden cselekedetedet holtbiztos siker koronázza. (Nyilvánvalóan kedveli az efféle dagályosságokat. E tekintetben különös módon hasonlít hozzád.) - Politikai hivatalra pályázom - jelentette ki dölyfösen. - Várhatóan megválasztanak grodfogóvá. - Megkérhetnélek alázatosan, hogy oszlasd el tudatlanságomat, és világosíts fel a grod mibenlétér l?! - Nos, a grod egy apró háziállatka, amelyet szívesen tartanak kedvtelésb l a fajtámbeliek. Némelyiküknek azonban nincs tartási engedélye, azokat szedi össze a grodfogó. A kis nyavalyások persze ördögien ravaszok és elszántan csökönyösek, ezért aztán nagy er és ész kell a feladat sikeres végrehajtásához. Vannak, akik fintorognak, és azt mondják: “Azazel nem is való grodfogónak”, de nékem feltett szándékom, hogy bebizonyítsam az ellenkez jét... különben most éppen miben lehetek a segítségedre? Elmagyaráztam a helyzetet, mire Azazel láthatóan meglep dött. - Azt akarod mondani, hogy a ti nyomorúságos világotokon az emberek képtelenek megállapítani a másikról, hogy kijelentései egybeesnek-e az objektív valósággal? - Van egy szerkezet, amit “hazugságvizsgálónak” hívunk - dicsekedtem, - Méri a vérnyomást, a b r elektromos vezet képességét meg ilyeneket. Ki tudja mutatni a hazugságot, de el fordul, hogy csak idegességre és feszültségre lel, és azt is hazugságnak tekinti. - Igen ám, de minden él lényben, amely eléggé intelligens a valóság elferdítéséhez, léteznek bizonyos bels mirigyfunkciók, vagy ezzel ti nem vagytok tisztában? Erre a kérdésére inkább nem feleltem. - Tudnál-e segíteni valahogyan nulla osztályú nyomozónknak, Robinsonnak, hogy érzékelje ezeknek a mirigyeknek a m ködését? - Mármint a ti durva gépezeteitek nélkül? Csupán a saját tudatfunkcióira támaszkodva? - Igen. - Tisztában vagy vele, hogy a ti fajtátok egy példányának a tudatába óhajtod, hogy beavatkozzam? - Igen, tisztában vagyok. - Akkor hát megpróbálom. De el kell vinned hozzá engem, vagy t kell elhoznod hozzám, de akár így, akár úgy, lehet vé kell tenned, hogy megismerjem t. - Ez természetes. Így is történt a dolog. Vandevanter talán egy hét múlva keresett fel újra. Patríciusi arcán komor kifejezés uralkodott. - George bácsi - szólított meg -, rendkívül szokatlan dolog történt. Egy fiatalembert hallgattam ki, aki részt vett egy italboltba való betörésben. A lehet legapróbb részletességgel elmesélte, hogy mély gondolatokba merülve haladt el az italbolt el tt, éppen - szörny fejfájástól szenved édesanyja járt az eszében. A fejfájás azután tört rá szegényre, hogy óvatlanul elfogyasztott fél üveg gint. Belépett az üzletbe, hogy megérdekl dje, bölcs dolog-e gyakorta gint fogyasztani, hasonló mennyiség rum után, amikor a tulajdonosi szármára teljesen érthetetlenül, a markába nyomott egy pisztolyt, majd a pénztárból kiemelt bankjegyköteget felé nyújtotta, amit a fiatalember döbbent zavarában elfogadott, éppen akkor, amikor a boltba belépett egy rend r. Elmondása szerint azt hitte, hogy az összeg némi kárpótlás a szegény anyja által kiállt szenvedések fejében. Miközben mindezt feltárta el ttem, egyszer csak az a különös érzés töltött el, hogy... izé... füllent.

- Valóban? - Igen. Ez a legelképeszt bb dolog, amelyet eddig tapasztaltam. - Vandevanter suttogóra fogta a hangját. - Nemcsak azt tudtam valahogyan, hogy a fiatalembernél már ott, volt a pisztoly, amikor belépett, hanem még azt is hogy az anyjának nem is fájt a feje. El tudod képzelni, hogy valaki az anyjáról füllentsen? A közelebbi vizsgálat kiderítette, hogy Vandevanter ösztöne helyesen ítélt minden részletet illet en. A fiú valóban valótlanságot állított az anyjáról. Ett l a pillanattól Vandevanter képességei fokozatosan kibontakoztak. Egy hónapon belül a hazugságok kiderítésének fürge, éles szem és könyörtelen gépezetévé vált, Az egész ügyosztály tátott szájjal bámulta, amint egyik vádlott a másik után vallott kudarcot Vandevanter félrevezetésében. Semmiféle mese nem állta meg a helyét például arról, hogy a vádlott éppen imáiba merült, amikor elt nt a pénz a templom perselyéb l. Villámgyorsan leleplez dtek azok az ügyvédek is, akik mer vigyázatlanságból saját irodájuk felújításába fektették be az árvák takarékbetéteit. A könyvel k, akik telefonszámként próbálták feltüntetni “adóköteles” jelzet tételeiket, saját szavaik csapdájába estek. A drogkeresked k, akik a helyi kávéházban markoltak fel öt kiló heroint, holmi cukorpótlónak hívén, pillanatok alatt kérlelhetetlen logikájának foglyai lettek. Lassacskán mindenki csak “Vandevanter, a gy zedelmes” néven emlegette, és a parancsnok a felsorakozott testület tapsának kíséretében nyújtott át neki egy, a zárba ill vécékulcsot, arról nem is beszélve, hogy irodáját is áthelyezték a folyosó végér l. Éppen gratuláltam magamnak, hogy ilyen szépen mennek a dolgok, és Vandevanter biztos sikerének tudatában végre feleségül veheti a bájos Minerva Shlumpot, amikor maga Minerva jelent meg lakásom ajtajában. - Ó, George bácsi! - suttogta elhalón, egész csinos testében reszketve. Látnivalóan az ájulás határán volt már. Megragadtam és szorosan magamhoz öleltem hosszú percekre, mire eldöntöttem, melyik karosszékbe is helyezzem el. - Mi történt, aranyom? - kérdeztem lassan távolodva el t le, s t még a ruháját is megigazgattam, hogy ne legyen olyan rendetlen, - Ó, George bácsi! - sóhajtotta, miközben csillogó szempilláiról könnycseppek gördültek lefelé. Vandevanter! - Csak nem bántott meg szokatlan és tolakodó ajánlatokkal? - Ó, nem, George bácsi. Túlságosan is kifinomult egyéniség ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjék az esküv el tt, bár óvatosan tudomására hoztam, hogy megértem, ha bizonyos hormonális hatások olykor eluralkodnak a fiatalembereken, és én kész vagyok megbocsátani neki, ha mégis ostobaságokra ragadtatná el magát. De a biztatás ellenére tökéletesen uralkodik magán. - Akkor hát mi a baj, Minerva? - Jaj, George bácsi... felbontotta az eljegyzésünket. - Teljesen hihetetlen. Nem létezik két jobban összeill ember. De hát miért? - Azt mondja, hogy én... izé... pontatlanságokat beszélek. Rakoncátlan ajkam megformálta a szót: - Hazudsz? Minerva bólintott. - Ez a gonosz szó ugyan nem hangzott el a szájából, de lényegében erre gondol. Éppen ma reggel történt, hogy rám emelte rajongástól f tött tekintetét, és megkérdezte: “Mondd, szerelmem, töretlenül h séges voltál hozzám?” S én, mint mindig, érzelmesen válaszoltam neki: “Oly h , mint naphoz a napsugár, mint rózsához a szirma.” Ekkor összesz kült a szeme, és haragos tekintettel így szólt: “Hmm, a szavaid nem felelnek meg a valóságnak. Ugyan, ne lódíts!” Olyan volt ez számomra, mint az arculcsapás. “Vandevanter, én kedvesem, mit beszélsz?” - kérdeztem. “Jól hallottad - felelte. - Csalódnom kellett benned, útjaink örökre elválnak.” Ezzel elrohant. Most mit tegyek? Mit tehetnék? Hol találok még egy ilyen sikeres embert? Elgondolkodón válaszoltam:

- Ilyen kérdésekben Vandevanternek általában igaza van... legalábbis az utóbbi hetekben. És tényleg h tlen voltál hozzá? - Nem igazán - öntötte el halvány pír Minerva arcocskáját. - Mennyire nem igazán? - Háát, jó pár éve, amikor még csak kis tizenhét éves csitri voltam, megcsókoltam egy fiút. Szorosan öleltem, azt elismerem, de csak azért, hogy meg ne szökjön t lem, egyáltalán nem buja vonzalomból. - Értem. - Különben sem volt nagyon kellemes élmény. Nem nagyon. Miután Vandevanter megjelent az életemben, csodálkozva jöttem rá, mennyivel kellemesebb az csókja, mint amit korábban tapasztaltam, azzal a másik fiatalemberrel. Természetesen rajta voltam, hogy ismételten átéljem azt a kellemes érzést. Vandevanterrel való kapcsolatom ideje alatt id nként... teljes mértékben tudományos érdekl désb l... más fiatalemberekkel is csókolóztam, meg akarván gy dni róla, hogy egy, de egyetlenegy sem veheti fel a versenyt az én Vandevanteremmel. E kísérletek során, biztosíthatlak fel le, George bácsi, lehet vé tettem számukra, hogy kipróbálják a csókolózás minden módját és formáját, nem beszélve az ölelésr l és simogatásról, de soha, semmilyen téren még csak meg sem közelítették Vandevantert. És tessék, most mégis h tlenséggel vádol! - Milyen nevetséges! - vélekedtem. - Tévedés áldozata vagy, gyermekem. - Magam is megcsókoltam négyszer-ötször. - Lám, ebben sem leled olyan örömödet, mint Vandevanter csókjaiban, nem így van? - Lássuk csak! - felelte, és is még négyszer-ötször megcsókolt, nagy igyekezettel és hozzáértéssel. - Hát persze hogy nem - jelentette ki végül. - Most megyek és beszélek vele - mondtam. Még aznap este felkerestem a fiút a lakásán. Komor képpel ült a nappaliban, és revolverének újratöltésével foglalkozott. - Csak nem öngyilkosságra készülsz? - fordultam hozzá. - Soha! - kiáltotta gúnyos kacajjal. - Ugyan, mi okom lenne az öngyilkosságra? Hogy elveszítettem egy hamis ékkövet? Egy hazudozót? Csak annyit mondhatok, megérdemelte, amit kapott. - Tévedsz. Minerva mindig is h volt hozzád. A keze, az ajka és a teste sohasem kapcsolódott más férfi kezéhez, ajkához vagy testéhez, rajtad kívül. - De én tudom, hogy nem így van - mormolta Vandevanter. - Én pedig állítom, hogy így van! - er sködtem. - Hosszan elbeszélgettem a zokogó sz zzel, míg fel nem tárta el ttem élete legrejtettebb titkait is. Egyszer, futólag csakugyan megcsókolt egy másik ifjút. Akkor ötéves volt, a fiú pedig hat, viszont azóta is egyfolytában marcangolja a lelkiismeret ballépése miatt. Többé soha nem került sor efféle malackodásra, s te is csupán erre a mozzanatra bukkanhattál a múltjában. - Igazat beszélsz, George bácsi? - Vesd csak rám tévedhetetlen és átható tekintetedet, s én kész vagyok elismételni az imént mondottakat. Azután döntsd majd el, igazat szóltam-e vagy sem! Még egyszer elmondtam a mesémet, mire csodálkozón meredt rám. - Pontos és való igaz, amit mondasz, George bácsi. Gondolod, hogy Minerva megbocsáthat még nekem valaha? - Hát persze - feleltem. - Térj vissza hozzá alázattal, s különben folytasd az alvilág rémeinek kíméletlen üldözését, minden italboltban, zavaros cégnél és a városháza folyosóin, de sohase méregesd többé átható tekinteteddel azt a n t, akit szeretsz! Az igaz szerelem alapja á teljes bizalom, s neked tökéletesen meg kell bíznod benne. - Úgy lesz, úgy lesz! - kiáltotta Vandevanter lelkesen. És azóta valóban így is van. Ma már a testület legismertebb nyomozója, el léptették félosztályú detektívvé, s t még új irodát is kapott az alagsorban, közvetlenül a mosókonyha mellett. Összeházasodtak Minervával, és ideális békességben élnek.

A fiatalasszony boldogságban úszva tölti életét, és Vandevanter csókjainak gyönyörteljes páratlanságát s n és szorgalmasan ellen rzi. Akadnak pillanatok, amikor még arra is kész, hogy egy egész éjszakát eltöltsön egy-egy, a kutatásai szempontjából megfelel nek t , jókép fiatalemberrel, de az eredmény mindig ugyanaz. Csak Vandevanter a legjobb. Mára már két fiú anyja, az egyik még hasonlít is Vandevanterre. Hát ennyit arról, öregem, hogy Azazel és az én ügyködésem kizárólag katasztrófához vezethet. Ugyanakkor viszont - jegyeztem meg -, ha hitelt adok a történetednek, mégiscsak hazudtál Vandevanternek, állítván, hogy Minervának sohasem volt dolga másik férfival! - Csak azért tettem, hogy megmentsek általa egy ártatlan ifjú szüzet. - És hogy lehet, hogy Vandevanter nem leplezte le a hazudozásodat? - Úgy vélem - törölte le George a krémsajt maradványait a szája szélér l -, hogy ez csak vitathatatlan tekintélyemnek köszönhet . - Az én elméletem egészen más - mondtam. - Azt hiszem, hogy sem magad, sem a vérnyomásod, a röd elektromos vezet képessége vagy éppen rejtett hormonális folyamataid nem képesek többé az igazság és a hamisság megkülönböztetésére. És persze más sem tudja eldönteni, mikor hazudsz és mikor mondasz igazat. - Nevetséges! - felelte George. Füssi-Nagy Géza fordítása

Isaac Asimov NÉZ PONT Roger egyrészt azért kereste az apját, mert vasárnap volt, és jog szerint apjának nem kellett volna dolgoznia, másrészt meg akart gy dni róla, hogy minden rendben van-e. Roger apját nem volt nehéz megtalálni, mivel mindenki, aki Multivac, az óriás komputer kiszolgálásán munkálkodott, a családjával együtt a közvetlen közelben lakott. Egész kis várost alkottak. Azoknak az embereknek a városát, akik az egész világ problémáinak megoldásán fáradoztak. A vasárnapi ügyeletes ismerte Rogert. - Ha apádat keresed - mondta neki -, odalent van, az L folyosón, de valószín leg túl sok a dolga hozzá, hogy veled foglalkozhasson. Roger azért csak megpróbálta, bedugva a fejét az egyik ajtón, amely mögül férfiak és n k beszélgetését hallotta. A folyosók sokkal üresebbek voltak, mint hétköznap, így könnyen kideríthette, hol dolgozik egyáltalán valaki. Azonnal észrevette az apját, és apja is meglátta t. Látszott rajta, hogy nem nagyon örül a gyereknek, amib l Roger mindjárt kitalálta, hogy semmi sincs igazán rendben. - Oké, Roger - fordult felé az apja -, attól tartok, hogy túlságosan elfoglalt vagyok. De Roger apjának a f nöke is ott volt, és így szólt a férfihoz: - Rendben, Atkins, tartson egy kis szünetet. Már kilenc órája bütyköl ezen az ügyön, és e pillanatban semmi hasznát sem vehetjük. Vigye a gyereket és harapjon vele valamit a kantinban. Azután szundítson egyet és kés bb jöjjön vissza. Roger apján látszott, hogy nem szívesen egyezik bele a dologba. Egy m szert tartott a kezében, amelyr l Roger tudta, hogy valami áramkörelemz , bár azzal nem volt tisztában, hogyan m ködik. Közben jól hallhatta Multivac mindent betölt csettegését és surrogását. A következ pillanatban apja letette kezéb l a m szert. - Oké, gyerünk hát, Roger! Meghívlak egy hamburgerre, és közben hagyjuk, hogy ezek a bölcs emberek itt megpróbálják kideríteni, mi a baj velem. Az apa eltöltött némi id t a mosakodással, azután máris a kantinban voltak, el ttük egy-egy jókora hamburger, rakásnyi sült krumpli és szódavíz. - Mi lehet Multivac baja, valami nincs rendben vele? - kérdezte Roger. - Csak annyit mondhatok, hogy eddig még nem jutottunk semmire - válaszolta az apa komoran.

- Nekem úgy t nt, mintha m ködne. Úgy értem, hogy hallottam a zümmögését. - Hát persze, m ködik. Csakhogy nem mindig a megfelel válaszokat adja. Roger tizenhárom éves volt, és a negyedik osztályban tanult programelméletet. Néha kifejezetten utálta, és arra vágyakozott, hogy a jó öreg huszadik században élhessen, amikor a gyerekeket még nem gyötörték ilyesmivel. Máskor viszont jól jött ez a tudása, ha az apjával kellett beszélgetnie. - Hogy állíthatod, hogy nem mindig ad helyes választ, ha egyszer csak, , ” ismeri a helyes válaszokat? - érdekl dött Roger. Apja megvonta a vállát, és egy pillanatra a fiú attól tartott, hogy elzárkózik a válasz el l, mondván: túl nehéz lenne megmagyaráznia, és egy szót sem szól róla többet, bár ilyesmi igazán szinte sohasem fordult el . Ehelyett apja így folytatta: - Multivacnak akkora agya van, mint egy gyárépület, fiam, de még sincs olyan bonyolult, mint ez a miénk - kopogtatta meg a homlokát. - Multivac néha olyan válaszokat produkál, amilyeneket mi magunk ezer év alatt sem tudnánk kiszámítani, ám ugyanakkor a mi agyunk kattan egyet, és felkiáltunk: “Hohó! Itt valami nincs rendben!” Akkor ismét Multivac képességeihez fordulunk, és valami egészen rendellenes választ kapunk. Ha Multivac teljesen rendben lenne, érted, ugyanarra a kérdésre mindig ugyanazt a választ kellene kapnunk. Amikor viszont a válaszok különböz k, valamelyikünkben feltétlenül hibának kell lennie! Az egésznek a lényege pedig az, fiam, hogy nem tudhatjuk egészen biztosan, mindig rajtakaphatjuk-e Multivacot a csínytevésen. Honnan tudhatnánk, hogy bizonyos helytelen válaszok nem kerülik el a figyelmünket? Esetleg elfogadunk egy választ, és valami olyasmit csinálunk a hatására, amir l csak öt év múlva derül ki, hogy sorscsapás. Egyszóval, valami nincs rendben Multivac belsejében, és mi nem tudjuk kideríteni, mi lehet az! És bárhol rejt zzék is az a hiba, egyre csak növekszik és burjánzik. - De miért kellene igazi bajjá fokozódnia? - kérdezte Roger. Addigra apja végzett a hamburgerrel, és már a szalmakrumplit rágcsálta szálanként. - Az a gyanúm, fiam - mormolta közben -, hogy rossz ésszel ruháztuk fel ezt a Multivac legényt. - Hogy, mi? - Érted, Roger? Multivac eleinte éppoly értelmes volt, akár egy ember. Elbeszélgethettünk vele és kideríthettük, éppen mi nincs rendben nála, akármilyen bonyolult is a dolog. De ezúttal nem így alakult a helyzet. Ha olyan korlátolt lenne, mint egy gép, akkor olyan egyszer módon hibásodott volna meg, hogy könny szerrel megtalálhatnánk a baj forrását. A f gond viszont éppen az, hogy félesz , olyasmi, mint egy idióta. Elég okos hozzá, hogy a legbonyolultabb ostobaságokat kövesse el, de mégsem elég értelmes ahhoz, hogy hozzásegíthessen bennünket az igazi hiba feltárásához. Ez pedig az elképzelhet legrosszabb okosság. - Roger gyászos tekintetet vetett az apjára. - De mondd, mégis mit tehetnénk? Azt nem tudjuk, hogyan varázsolhatnánk még okosabbá... még nem tudjuk. Viszont ostobábbá sem tehetjük, hiszen a világ gondjai annyira komollyá váltak, és a kérdések is annyira bonyolultak, hogy Multivac minden képességére szükség lenne a megválaszolásukhoz. Ez viszont csak még nagyobb zavart keltene. - De ha kikapcsolnátok Multivac funkcióit - vélekedett Roger -, és aprólékosan végigvizsgálnátok... - Éppen ezt nem tehetjük meg, fiam - felelte az apja. - Attól tartok, hogy Multivacnak éjjel-nappal, a nap minden órájában m ködnie kell. Éppen e ponton estünk bele a csapdába. - De ha Multivac továbbra is mindegyre hibákat követ el, apa, nem kellene végül leállítani “ t”? Ha egyszer nem bízhattok meg abban, amit mond... - No jól van - simogatta meg Roger apja a fiúcska haját -, öreg fiú, azért csak kiderítjük majd, mi lehet a hiba, ne aggódj! - Ám a szemében közben ugyanaz a kétségbeesett aggodalom tükröz dött. No rajta, fejezd be, és t njünk el innen! - De apaa! - méltatlankodott Roger. - Figyelj ide! Multivac mondjuk félesz , de ez miért jelentené azt, hogy teljesen bolond? - Ha tudnád, fiam, miféle utasításokat adunk neki, nem kérdeznél ilyen szamárságokat.

- De apa, talán mégsem így kellene néznünk a helyzetet. Én ugyan nem vagyok olyan okos, mint te, a tudásom is csekélyebb. De azért én sem vagyok hülye! Meglehet, Multivac sem bolondult meg teljesen, csak éppen olyan, mint egy gyerek? Roger apja erre hangosan felkacagott. - Ez persze elég érdekes elképzelés, de ugyan mit változtat a dolgokon? - Nagyon is sokat változtathat - er sködött Roger. - Te sem vagy bolond, ennélfogva nem tudhatod, hogyan m ködik egy idióta elméje! Én viszont gyerek vagyok, és talán sejtem, milyen lehet egy gyerek gondolkodása! - Hmm! Nos tehát, hogyan m ködik egy gyerek elméje? - Egyszóval, azt mondod, hogy Multivacnak éjjel-nappal m ködnie kell? Egy gép képes is lehet ilyesmire. De ha egy gyereknek túl sok leckét adsz fel, és azt parancsolod neki, hogy folyvást azzal foglalkozzon, egyszer csak belefárad, és elég nyomorultnak érzi magát, hogy hibákat is elkövethessen, még szándékosan is. Miért ne engedhetnénk meg, hogy Multivac is lógjon naponta egy-két órát kedve szerint, és hagynánk, hogy csak kattogjon és csipogjon magában? Roger apja olyan képet vágott, mint aki rettent komolyan gondolkodik. El vette a zsebszámítógépét, és elvégzett rajta néhány m veletet. Azután még jó néhányat. Végül megszólalt: - Tudod, Roger, ha elfogadom, amit mondtál, és lefordítom a Platt-integrális egyenletek nyelvére, akkor úgy látszik, hogy van valami értelme a dolognak. Az, mondjuk, elég világosnak t nik, hogy huszonkét óra lényegesen többet érhet, mint huszonnégy teljesen elpocsékolt óra. Bólogatott a bölcs eszmefuttatás mellé, azután felemelte tekintetét zsebszámítógépér l, és megkérdezte a fiától, mintha a gyerek lenne a legtekintélyesebb szakért : - Teljesen biztos vagy ebben, Roger? Roger természetesen biztos volt a dolgában: - Apa, a gyerekeknek néha játszaniuk is kell, megérted? Füssi-Nagy Géza fordítása

Isaac Asimov Mint a madarak? Charles Modine még soha nem járt az rben, bár harmincas évei végén járt, s tökéletes egészségnek örvendett. A televízióban látta persze az rtelepeket, s olykor olvasott is róluk, de itt számára véget is ért a dolog. Egyszer en nem érdekelte az r. A Földön született, s elég is volt neki a Föld. Ha változásra vágyott, a tengerhez utazott. Szenvedélyes vitorlás volt, és nem is utolsó. Nem csoda hát, hogy jócskán megütközött, mikor az rszerkezetek Ltd. képvisel je kibökte, hogy a munka miatt, amellyel megbíznák, el kell hagynia a Földet. - Nézze - felelte -, én nem vagyok rutazófajta. Én ruhákat tervezek. Mi közöm van nekem a pályákhoz, rakétákhoz, gyorsuláshoz meg a többi mifenéhez? - Azokhoz nekünk van közünk. Magának nincs is rá szüksége - unszolta a másik. Naomi Baranovának hívták, s az rben hosszú id t eltöltött emberek furcsa, bizalmatlanul tapogatózó lépteivel járt, mintha sosem lehetne biztos benne, hogy milyen is éppen a nehézkedés. Az öltözéke, mint Modine némi nehezteléssel megállapította, nemigen volt egyéb, mint holmi borítás. Erre jó lett volna akár egy darab vitorlavászon is. - De miért kell elmennem egy rállomásra? - Azért, amit maga tud. Szeretnénk, ha tervezne nekünk valamit. - Ruhát? - Szárnyakat. Modine elgondolkozott. Magas, sápadt homloka volt, és ilyenkor mindig elvörösödött egy kicsit, legalábbis így mondták neki. A mostani pír oka részben a bosszúság volt. - De hát azt itthon is megcsinálhatom, nem?

Baranova hevesen megrázta a fejét. Sötétvöröses hajába jócskán vegyültek már sz szálak, de úgy látszott, nem bánja. - Meg kell hogy értse a helyzetet, Mr. Modine - mondta. - Konzultáltunk technikusokkal és számítógépesekkel, és megépítették nekünk a szerintük lehetséges leghatékonyabb szárnyakat. Számításba vették a terhelést, a felületet, a hajlékonyságot, a man verez képességet, meg amit még el tud képzelni - de ez kevés. És arra gondoltunk, hogy valami frincfranc... - Frincfranc, Ms. Baranova? - Szóval valami, ami nem a tudományos tökély. Valami, ami felkelti az érdekl dést. Másképp nem maradhatnak fenn az rtelepek. És ezért akarjuk, hogy odamenjen; hogy világosan lássa a helyzetet. És nagyon megfizetjük. Ez volt az, az ígért tiszteletdíj s a kudarc esetén is megtartható el leg, ami végül is az rbe csábította Modine-t. Nem volt kapzsibb az átlagnál, de nem is vetette meg a pénzt, és jólesett neki, ha elismerték a képességeit. A dolog nem is volt olyan rossz, mint várta. Az rkorszak kezdetén kellemetlen volt. olykor az er s gyorsulás vagy a sz kös rkabinokban eltöltött hosszú id , s a Földön él k tudatában mindez elválaszthatatlanul összekapcsolódott az rutazással. De hát száz év telt el azóta, s a kényelmes rrepül gépek hidraulikus ülései úgy szívták magukba a fokozott nehézkedést, mint a szivacs. Modine a szárnyakról m ködés közben készült fotókkal és holografikus videofilmekkel töltötte az id t. - Van benne valami bájos kecsesség - mondta. - Ezek atléták - mosolygott szomorkásán Naomi Baranova. - Ha az én próbálkozásaimat látná, ahogy a bukfencezéssel meg az oldalsodródással küszködöm, azt hiszem, harsányan nevetne. Pedig én még jobban csinálom, mint a legtöbben. Lassan megközelítették az Ötös rtelepet. Hivatalosan Chrysalis volt a neve, de mindenki csak úgy hívta: Ötös. - Talán úgy gondolja - mondta Baranova -, találhattunk volna szerencsésebb elnevezést is, de itt nálunk nincs túl tág tere a költészetnek. És éppen ez a baj. Ez itt nem otthon, csak munkahely. És nagyon nehéz rávenni az embereket, hogy letelepedjenek itt és családot alapítsanak. Hacsak nem sikerül otthonná tennünk... Az Ötös apró hengernek t nt, éppen olyannak, amilyennek Modine a televízióban látta odalent a Földön. Tudta, hogy nagyobb annál, amekkorának látja, de sem a szeme, sem az érzelmei nem voltak felkészülve a méretek óriásivá növekedésére, miközben közeledtek. Az rrepül gép és benne maga is parányivá zsugorodott, ahogy ott keringtek az irdatlan üveg és alumínium monstrum körül. Sokáig bámult, aztán egyszerre ráeszmélt, hogy még mindig csak keringenek. - Nem fogunk leszállni? - kérdezte. - Nem olyan egyszer - mondta Baranova. - Az Ötös tengelyforgási ideje nagyjából két perc. Ennyi kell akkora centrifugális er ébredéséhez, amekkora a bels falhoz nyomja a tárgyakat, és a megszokott gravitáció érzetét kelti. Nekünk most rá kell hangolódnunk erre a mozgásra, hogy leszállhassunk. - Ilyen gyors tengelyforgásra van szükség? - A földi nehézkedés el idézéséhez igen. Ez a f probléma. Jobb lenne, ha a normális gravitáció tizedét vagy még kevesebbet kelt forgási sebességet használhatnánk, de az emberi fiziológia nem ri. Az emberek nem viselik el a hosszú ideig tartó alacsony nehézkedést. Az rrepül gép mozgása lassan összehangolódott az Ötösével, Modine jól látta az ívelt küls tükröt, mely a napfényt a henger bels terébe irányította. Ki tudta venni messzir l a naper vet is, ahonnan az egész telep energiaszükségletét fedezték, s b ven jutott még exportra, a Földnek is. Végül a hatalmas hengert lezáró félgömb pólusánál behatoltak az Ötösébe. Modine egy teljes, az Ötösön töltött nap után fáradt volt ugyan, de és ezt igazán nem hitte volna élvezte a dolgot. Kerti székeken üldögéltek a füvön, kedves, kertvárosi környezetben.

Odafent felh k úsztak, napsütés volt, anélkül hogy maga a Nap látszott volna, szél lengedezett, és távolabb egy patakocska folydogált. Nehéz volt elképzelni, hogy mindez egy hengerben a Hold pályáján kering, s havonta egyszer megkerüli a Földet. - Akárcsak egy világ - mondta Modine. - Az újoncok úgy érzik - felelte Baranova. - Ha már eltöltött itt egy kis id t, rájön majd, hogy minden zugát ismeri. És minden egyforma. - Egy földi városban is így van az ember. - Persze, de ott bárhova elutazhat, ha akar. Vagy ha nem utazik is, de tudja, hogy megtehetné. Itt nem teheti meg. Nem túl kellemes, és nem is ez a legrosszabb. - Viszont itt nincs az, ami a Földön a legrosszabb - mondta Modine. - Biztos vagyok benne, hogy nincsenek gondjaik az id járással. - Na igen, Mr. Modine, az valóban paradicsomi. Csakhogy ha megszokja, fel se t nik. Viszont hadd mutassak valamit. Itt ez a labda. Volna olyan kedves feldobni jó magasra és elkapni? - Komolyan gondolja? - kérdezte mosolyogva Modine. - Teljesen komolyan. Kérem... - Nem vagyok labdajátékos, de azt hiszem, fel tudok dobni egy labdát. Még tán elkapni is sikerül. Feldobta. A labda parabolaívben szállt, s Modine azon kapta magát, hogy lépeget, majd szalad utána, mégse sikerült elkapnia. - Nem egyenesen dobta felfelé, Mr. Modine - jegyezte meg Baranova. - Dehogynem - lihegte Modine. - Földi elképzelés szerint igen. Az a baj, hogy van itt még valami. A Coriolis-er ; ez a neve. Idebent, az Ötös bels felületén meglehet sen gyorsan mozgunk a tengely körül. Ha feldobja a labdát, az közelebb kerül a tengelyhez, ahol minden lassabban mozog, mert kisebb köröket ír le. A labda azonban megtartja sebességét, így el bbre kerül, s ezért nem tudja elkapni. Felfelé és hátrafelé keltett volna dobni; s akkor egy hurokkal visszajött volna, mint a bumeráng. Itt az Ötösön mások a mozgás összetev i, mint otthon. - Felteszem, magának ez már természetes - mondta elgondolkozva Modine. - Nem egészen. Mi ennek a kis világnak a kerületi régióiban élünk. Itt a legnagyobb a kerületi sebesség, s itt érvényesül a földihez hasonló nehézkedés. Ha a henger végeinél a tengely felé haladunk, gyorsan csökken a gravitáció. Márpedig gyakran kell “felfelé” mennünk, és mindannyiszor számolnunk kell a Coriolis-er hatásával. Vannak kis, egysín vasútjaink, s ezek spirálvonalban haladnak a pólusok felé; egy pálya vezet fel, egy vissza. Útközben az ember úgy érzi; hogy folytonosan sodródik oldalirányban. Sokáig, tart megszokni, és némelyek sose jönnek rá a trükkjére. És emiatt senki sem szeret igazán itt élni. - És nem tudnak tenni valamit ez ellen a hatás, ellen? - Ha lelassítanánk a forgást, csökkenjen a Coriolis-er , de akkor kisebb lenne a nehézkedés is szóval nem megy. - Tehát megette a fene így is, úgy is? - Nem egészen. Testgyakorlással elboldogulnánk az alacsonyabb gravitációval is, ám ez mindennapos edzést követelne, és nem is csak egy-két percet. És vonzónak kellene lennie, mert az emberek nem lelkesednek a nehéz és unalmas gyakorlatokért. Úgy gondoltuk, a repülés lenne a megoldás. Az alacsony gravitációjú régiókban, a pólusok környékén az ember majdnem súlytalan. Egy karcsapástól szinte felemelkedik. Ha hajlékony pálcákkal merevített er s m anyag szárnyakat er sítünk a karfákra, és megfelel ütemben csapkodnak vele, úgy repülhetnek, mint a madarak. - És ez lenne a testedzés? - Hát persze. Kemény munka, efel l biztosíthatom. A váll és karizmokra nincs szükség ahhoz, hogy az ember fennmaradjon, de folyamatosan dolgozni kell a megfelel man verezéshez. Ez pedig biztosítja az izomtónus és a csontok kalciumtartalmának megmaradását – ha rendszeresen csinálják. De nem csinálják. - Az ember azt gondolná, hogy repülni kellemes.

Baranova elhúzta a száját. - Szeretnénk, ha elég könny volna, csak sajnos túl finom koordináció kell hozzá, hogy az ember egyenesben maradjon. A legkisebb hiba is pörgést, bukfencezést okoz, és szinte elkerülhetetlen az émelygés és hányinger. Néhányan megtanulják, hogyan kell simán és könnyedén szállni, ahogy a holokazettán is láthatta, de nagyon kevesen. - A madarak nem lesznek tengeribetegek. - A madarak a normális földi gravitáción repülnek! Itt az Ötösön más a helyzet. Modine elgondolkozott. - Nem garantálom, hogy fog ma aludni – mondta Baranova. - Az rtelepeken az els néhány éjszaka az emberek nemigen alszanak. Azért próbálja meg. Holnap megnézzük a repked ket. Modine megtudta mire gondolt Baranova, amikor azt mondta, hogy a Coriolis-er kellemetlen. A kis egysín , amely a pólus felé vitte ket, mintha folyamatosan bal felé farolt volna. Akárcsak Modine belei. Elfehéredett ujjakkal markolta a kapaszkodókat. - Sajnálom - mondta Baranova együttérz en -, ha lassabban mennénk, nem lenne ilyen rossz de feltartanánk a forgalmat. - Maga megszokta ezt? - nyögte Modine. - Valamelyest. Nem eléggé. Amikor végre megálltak, boldog volt, de nem zavartalanul. Eltartott még egy darabig, amíg megszokta a lebegés érzetét. Valahányszor megmozdult, felbukfencezett, és ha felbukfencezett, nem esett, hanem felfelé vagy el re lebegett, míg lassan megállapodott. Az ösztönös kapálódzás csak rontotta a helyzetét. Baranova egy kicsit hagyta, aztán elkapta és lassan visszahúzta. - Van, aki élvezi – mondta. - Én nem - zihálta Modine nyomorultul. - A legtöbben nem! Dugja a lábát itt a padlón ezek közé a vasrudak közé, és ne tegyen hirtelen mozdulatokat. A szárnyas emberek öten voltak odafönt. - Ezek a madarak jóformán mindennap itt vannak - mondta Baranova. - Van még néhány száz, akik ki-kijönnek, de itt meg a túlsó pólusnál meg végig a tengely mentén vagy ötezren elférnének egyszerre. Ez elég lenne az Ötösön él harmincezer ember er nlétének fenntartásához. Modine tett egy mozdulatot, mire az egész teste hátralendült. - Meg kell tudnunk, hogyan csinálják ezek a... madarak. Hiszen k sem erre születtek. A többiek nem tudják megtanulni? - Ezek odafönt valami természetes koordinációs ösztönnel rendelkeznek. - Akkor meg mit csináljak? Én divattervez vagyok. Ösztönös koordinációt nem rajzolhatok. - Ezzel ne tör djön. Majd többet gyakorolnak, keményebben edzenek. Nem tudná inkább az egészet valahogy... divatosabbá tenni? Tervezhetne repül ruhát, kitalálhatna valami csábítót, hogy idehozza az embereket. Ha sikerülne megvalósítani a kell edzésprogramokat lelassíthatnák az Ötös forgását. Akkor csökkenne a Coriolis-er , és lakhatóvá, otthonossá válna ez a hely. - Csodát vár t lem - mondta Modine. - Ide tudná hívni ket? Baranova integetni kezdett. Az egyik madár észrevette, és hosszú, elegáns ívben siklott feléjük. Egy fiatal n volt. Tíz-lábnyira megállt, mosolygott, szárnya vége finoman hullámzott, ahogy ott lebegett el ttük. - Hello! - mondta. - Mi a helyzet? - Semmi - válaszolta Baranova. A barátunk kíváncsi rá, hogyan kezeled, a szárnyakat. Mutasd meg neki, jó? A h mosolygott; aztán el bb egyik; majd a másik szárnyát mozdítva lassan bukfencet vetett a leveg ben. Aztán mindkét szárnyát lendítve egy bal fordulatból kiegyenesedett, megállt egy pillanatra, lábait lógázva, lassan csapkodva emelkedni kezdett, s egyre gyorsabb szárnycsapásokkal elhussant.

- Akárcsak egy balett.-- szólt rövid hallgatás után Modine. - De a szárnyak rondák. - Rondák? Rondák?! - Nagyon - mondta Modine. - Mint a denevéré. Nem ébresztenek kellemes képzettársításokat. - Akkor, mondja meg, mi legyen. Tegyünk rájuk tollazat-mintát? Akkor majd kijönnek az emberek, és elszántan edzeni kezdenek? - Nem - mondta Modine elgondolkozva. - Talán meg tudnánk könnyíteni az egészet. Kihúzta a lábát a kengyelekb l, ellökte magát, és fellebbent a leveg be. Megmozdította a kezét és a lábát mintha próbálgatna valamit, aztán összevissza pörögve igyekezett visszaevickélni a vasrudakhoz. Baranova felnyúlt és visszasegítette. - Na, ide figyeljen - mondta Modine. - Kitaláltam valamit, és ha valaki segít nekem a terv szerint elkészíteni, én fogom kipróbálni. Még soha nem csináltam ilyesmit; épp most láthatta, hogyan próbáltam egy kicsit tekeregni a leveg ben, és nem sikerült. Szóval, ha én tudok majd repülni a találmányommal, akkor mindenki tud. A hétvégére kezdte magát otthon érezni az Ötösön. Odalent a normális nehézkedés szinten, ahol nem zavarta a Coriolis-hatás, egészen földszer volt a dolog. - Az els alkalommal - mondta - nem akarom, hogy sokan figyeljék a próbát. Lehet, hogy nehezebbnek bizonyul, mint gondolom, és ez rossz indulás lenne az emberek szemében. Jó lenne viszont, ha néhány vezet telepes jelen lenne, arra az esetre, ha mégis sikerül. - Talán jobb lenne el ször egyedül, nem? - kérdezte Baranova. - Az els kudarc, bármi mentség... - De olyan meggy lenne, ha mégis... - Mennyi az esély? De tényleg. - Jók az esélyek, Ms. Baranova. Elhiheti. Amit maguk eddig csináltak, az tévedés. Madárként akarnak repülni, és ez nagyon nehéz. Maga mondta. A földi madarak gravitációs térben repülnek. Ezek a madarak itt nehézkedés nélkül próbálkoznak, és itt teljesen mást kell kitalálni. A h mérséklet mint mindig - ideálisra volt beállítva. Akárcsak a páratartalom. Meg a szélsebesség. Az id járás olyan tökéletes volt, mintha nem is lenne. Modine mégis izzadt a lámpaláztól. Zihált. Ebben a nehézkedés nélküli régióban, ha nem is sokkal, de ritkább volt a leveg . Kapkodnia kellett, s a szíve zakatolt. Nem röpködött egy lélek se. A sz k közönséget a koordinátor, az egészségügyi biztos, a biztonsági megbízott s még néhány fontos személy alkotta; tucatnyi férfi és n . Csak Baranova volt ismer s. Modine egy kis mikrofont tartott a kezében, és megpróbált úrrá lenni hangja remegésén. - Gravitáció nélkül akarunk repülni - szólalt meg -, és ehhez sem a madarak, sem a denevérek nem lehetnek modelljeink. Ahol k, repülnek, ott van nehézségi er . A tenger égészen más. A vízben a felhajtóer miatt voltaképpen alig érvényesül a gravitáció. És a vízben való repülést úgy hívjuk: úszás. Itt, az Ötösön, ahol ebben a tengelyrégióban nincs nehézkedés; a leveg úszásra, nem repülésre való. Nem a sast, hanem a delfint kell utánoznunk. A leveg be lendült. Csinos, egybeszabott ruhát viselt, nem testre simulót, de nem is túl lazát. Rögtön bukdácsolni kezdett, de egyik karját lassan kinyújtva m ködésbe hozott egy kis gázpatront. Finoman ível uszony emelkedett ki gerince mentén a ruhából, s egy másik, keskenyebb, végig a hasán. A bukfencezés abbamaradt. - Gravitáció hiányában - folytatta - ennyi is elég a mozgás stabilizálásához. Lehet kanyarodni és fordulni is. Els re nem csinálom olyan jól, de nem hiszem, hogy túl sok gyakorlás kell hozzá. Kinyújtotta a másik karját, és uszonyok meredtek fel a lábai végén meg a könyökén. Ezek szolgáltatják a hajtóer t - magyarázta. - És nem kell csapkodni. Az apró mozdulatok is megteszik. Forduláskor, irányváltoztatáskor a törzset és a nyakat kell hajlítani, Csavarodáskor a karok, és lábak állásszögét kell módosítani. Az egész test szerepet kap, de nem elviselhetetlen a terhelés. Minden izom dolgozik, de órákig repülhetünk anélkül, hogy kimerülnénk.

Érezte, hogy egyre biztosabban és könnyedebben mozog. És egyre gyorsabban. Hirtelen nekilódult, felfelé, egyre feljebb; suhogott körülötte a leveg . Egyszerre megrémült, hogy nem tud megállni. De szinte ösztönösen fordította el a könyökét meg a sarkát, és érezte, hogy lassul és kanyarodik. A szíve dübörgése mögül gyengén meghallotta a tapsot. - Hogy jött rá - kérdezte csodálattal Baranova, - amire a mi technikusaink képtelenek voltak? - A technikusok a madarakra és a repül gépekre gondolva magától értet en a szárnyakból indultak ki. Ez a szakmájuk. A divattervez dolga az, hogy teljességükben lássa a dolgokat. És világos volt, hogy a szárnyak nem egy rtelep adottságaihoz valók. Nekem meg ez a szakmám. - Megcsináljuk a delfinruhákat - mondta Baranova -, és az emberek repülni fognak. Biztos vagyok benne. És elkezdhetjük lassítani az Ötöst. - Vagy megállítani - mondta Modine. - Szerintem mindenki úszni akar majd, és nem gyalogolni. Soha többé nem akarnak majd gyalogolni. - Felnevetett. - Én sem akarok. Aztán kiállították a megígért csekket, és Modine mosolyogva nézte az óriási számot. - A szárny a madaraknak való - mormogta. Makovecz Benjámin fordítása

Isaac Asimov Az id utazó Bár még a csodálatos Azazel is lehetetlennek véli az id utazás megvalósítását, semmi sem riaszthatja vissza a hosszúállástól mindazért a gonoszságért, amit egy ma már neves íróval szemben követtek el mintegy negyven esztend vel ezel tt. - Véletlenül ismerek valakit, aki nagyon hasonlít hozzád - mondta George, miközben letelepedtünk a Café des Modistes halljában egy többé-kevésbé kiadós lakoma elköltése után. Az otthon rám leselked határid kre fittyet hányva örömmel készül dtem a semmittevésre, és mármár neki is láttam, de nem így rendeltetett. Mélységesen nagyra tartom ugyanis egyéniségem egyedülállóságát. - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem. - Hozzám hasonló nem létezik. - Hát - ismerte el George -, olyan sokat nem ír, mint te. Senki sem ír annyit. De ez csak azért van így, mert az a másik legalább valamelyest ügyel az írás min ségére, és nem véli úgy, hogy a legnyúlfarknyibb baklövése is halhatatlan próza. És mégis ír, legalábbis írt, mivel pár évvel ezel tt megboldogult, és most a purgatóriumnak abban a speciális, írók számára kijelölt szögletében tartózkodik, ahol állandóan jelen van az ihlet, de nincs írógép, sem papír. - Megengedem, hogy ismered a pokol tornácát, George - morogtam zordan -, hiszen önnön személyedben hordozod, de ez a te firkász komád ugyan miben hasonlíthat hozzám azon kívül, hogy maga is író? - E hasonlóság lényege abban rejlik, öreg barátom, hogy míg elérte az e világi sikert és gazdagságot, akárcsak te, állandóan azon nyavalygott és kesergett, hogy alábecsülik t. Elvigyorodtam. - Én nem panaszkodom, hogy alábecsülnek. - Még hogy nem! Éppen most ültem végig egy unalmas ebédet, hallgatva a sopánkodásodat, hogy nem kapod meg mindazt, amit joggal megérdemelsz, és bizonyára nem egy alapos vessz zésre gondoltál. - Magad is nagyon jól tudod, George, hogy mindössze a közelmúltban ért néhány bírálat miatt panaszkodtam. Sekélyes észjárású, irigy, elfuserált írók kritikái... - Magam is gyakran elgondolkodtam rajta, mi is az, hogy “elfuserált író”. - Sikertelen író, más szóval kritikus. - Nos, akkor helyben vagyunk. A te megjegyzéseid juttatták eszembe öreg barátomat, nyugodjon békében, akinek neve Fortescue Quackenbrane Flubb volt. - Fortescue Quackenbrane Flubb? - kérdeztem rá megrökönyödve.

- Igen. Vagy ahogy általában emlegettük t, az öreg Quackbrain*. *Hígvelej - És vajon hogyan emlegetett titeket? - Sokféleképpen, de már nem emlékszem rá igazán - dünnyögte George. - Ifjúkorunktól barátok voltunk, mivel ugyanarra a f iskolára jártunk. Pár évfolyammal felettem járt, de többször is összefutottunk az öregdiákok találkozóin. - Valóban, George? Valahogy sohasem feltételeztem rólad, hogy f iskolai végzettséged van. - De igen. Az Aaron Burr f iskolára jártunk mind a ketten, az öreg Quackbrain meg én. Ó, de sokszor elfújtuk együtt a vén alma mater nótáját, miközben a visszaemlékezés könnyei peregtek orcáinkon. Ó, azok a boldog diákévek. És minden zenét megcsúfoló regiszterbe szök hangon rázendített: Mikor a nap jó iskolánkra süt aranyló sugárral, Öreg Pöcegödrünk órája üt: lobogónk fenn szárnyal - Öreg Pöcegödör? - bámultam rá. - Igen, a beceneve. A Yale Öreg Eliz néven ismert, a Mississippi egyetem az Öreg Miss, az Aaron Burr f iskola pedig... - Az Öreg Pöcegödör! - Pontosan. - És milyen volt az iskolátok lobogója? - Fekete-kék - felelte George -, de biztos vagyok benne, hogy inkább Fortescue Quackenbrane Flubb történetére vagy kíváncsi. - Semmi nincs, amire kevésbé lennék kíváncsi - válaszoltam. - Fortescue Quackenbrane Flubb - mondta George - középkorú, boldog férfiú volt. Legalábbis boldognak kellett lennie, hiszen a sors megáldotta mindennel, amire bárki vágyhat. Hosszú pályát futott be sikeres íróként. Sorban adta ki a gyorsan elkel és népszer könyveket, amelyekr l ett l függetlenül elismer en nyilatkoztak azok a félresikerült írók, akik kritikusnak nevezik magukat. Már látom a képeden a kérdést, öregem. Arra vagy kíváncsi, hogyan lehet valaki sikeres író, ráadásul ilyen névvel, hogy Fortescue Quackenbrane Flubb... és mégis teljesen ismeretlen számodra? Mondhatnám erre, hogy a te kizárólagos önimádatod az oka, de nem teszem, mert más magyarázata is van. A többi, legalábbis valamennyire érzékeny és szemérmes íróhoz hasonlóan az öreg Quackbrain is álnevet használt. Bármely, a legcsekélyebb mértékben tehetséges íróhoz hasonlóan nem akarta, hogy megtudják, mivel is keresi a pénzét. Azt tudom, hogy te a saját neveden írsz, de hát benned nincs egy szemernyi szégyenérzet sem. Quackbrain álnevét persze biztosan jól ismered, de egyszer megkért rá, hogy tartsam szigorúan titokban azután is, hogy eltávozott az írógép híján lév purgatóriumba, és én természetesen nem szeghetem meg neki adott szavamat. Az öreg Quackbrain tehát boldog ember volt. Mint a drága vén Burr-ból való véndiák társában, tökéletesen megbízott bennem. - Mi hasznom bel le, George, hogy szakadatlan áradatban hull ölembe pénz? Mi hasznom bel le, hogy világhír lettem? Mire megyek vele, hogy a lehet legnagyobb tisztelettel viseltetik irántam a világ apraja-nagyja? panaszkodott nemegyszer. - Quackbrain - válaszoltam neki ünnepélyesen -, azt hiszem, azért csak veszed valami hasznát mindennek! - Hah! - mondta erre , - E világi értelemben talán igen. Csupán anyagi szempontból talán tényleg. De ez mit sem ér a lélek számára! - De miért? - kérdeztem.

- Azért - döngette meg fájdalmasan a mellét -, mert az ifjúkori megaláztatások, és durva elutasítások éget emléke megbosszulatlan és örökre megbosszulhatatlan is marad. Megrökönyödtem. - Csak nem értek még téged is fiatalkori megaláztatások és visszautasítások? - Még hogy nem?! Egyenesen az Öreg Pöcegödörben! Magán az Aaron Burr f iskolán! - De hát mégis hogyan történt? - kérdeztem, nem akarván hinni a fülemnek. - 1934-ben történt - mondta George. - Akkoriban alsós voltam, de már éreztem, amint megindul bennem az ihlet isteni áradása. Tudtam, hogy egy szép napon nagy író válik majd bel lem, ezért aztán beiratkoztam egy speciális irodalmi szemináriumra, amelyet egy öregember vezetett, bizonyos Yussif Newberry*. (*Újdonsült; beszél név - a ford.) Ismered te Yussif Newberry nevét, George? - Talán az öreg morcos kép Newberryre gondolsz? - Pontosan rá. Az volt az elképzelése, hogy meghirdetve egy ilyen szemináriumot, ifjú tehetségek olyan érintetlen tömegére lel, amelyb l b ven meríthet majd írott gyöngyszemeket, és megtöltheti velük az iskola féléves irodalmi lapját. Emlékszel arra a lapra, George? Megvontam a vállam, mire a jó öreg Quackbrain így reagált: - Látom, igen. Els feladatként esszét kellett írnunk, képességeink legels felmérése végett, és én, máig emlékszem rá, egy dicshimnuszt írtam a tavaszhoz, töretlen ékesszólással és ráadásul költ i vénával. Amikor a vén morcos kép felszólított bennünket, ki olvasná fel önként az alkotását, azonnal büszkén magasba lendült a kezem. Ki is hívott az osztály elé. Emlékszem, hogyan szorítottam izzadó kezemben a kéziratot izgalomtól remegve, és el-elcsukló hangon kezdtem olvasni megható tizenöt oldalas munkámat. Azt vártam, hogy hallgatóságom is átveszi izgalmamat, és a végén fülsiketít éljenzéssel és tapssal jutalmaz. Rosszul számítottam, Newberry már a második oldal közepe táján megállított. - Ez - mondta világosan tagolt kiejtéssel - a legtisztább kutyaszar, ami semmi másra nem jó, mint legföljebb trágyának, de még annak is csak szükségb l. Ezt hallván a serdületlen talpnyalók egész bandája falrenget röhögésben tört ki, nekem pedig a helyemre kellett mennem a felolvasás befejezése nélkül. Newberry ezek után minden alkalmat kihasznált a megalázásomra. Soha, semmi sem tetszett neki, amit írtam, nemtetszésének ráadásul gusztustalanul nyilvánosan adott hangot, mégpedig mindig az egész osztály nagy derültségére, s így lassacskán köznevetség tárgya lettem. Végül, amikor abban a szemeszterben eljutottunk az utolsó feladatig, mindannyiunknak írnia kellett egy elbeszélést, egy költeményt vagy esszét a félévi lap számára. Én egy könnyed stílusú esszét írtam, tele szikrázó ötletekkel és humorral... és képzelheted, milyen kellemes meglepetés volt számomra, amikor Newberry elfogadta. Természetesen nagyon bölcsnek és helyénvalónak éreztem, hogy az óra után felkeressem vén morcos kép t és gratuláljak neki éleslátásához. - Nagyon örülök, uram - mondtam neki -, hogy a szokásosnál színvonalasabb anyagot bocsát ki a kezéb l, beletéve a lapba az én írásomat is. Erre azt válaszolta, a legundorítóbb módon rám vicsorítva nagy, sárga agyarait: - Csupán azért fogadtam el, F. Q. Flubb, mert ez volt az egyetlen lehet ségem, hogy némi humort csempésszek a lapba. E kényszer lépés részemr l az utolsó szalmaszál volt a maga számára, Flubb, többre ne is számítson ezen a szemináriumon! Hét nem is adott, és bár azóta már jó negyven év elmúlt, az Öreg Pöcegödörnek azon a szemináriumán engem ért szégyen emléke még most is frissen él bennem. A sebeim azóta sem gyógyultak be, George, és már sohasem szabadulhatok meg t lük. - De Quackbrain - vigasztaltam -, gondold csak el, hogy érezhette magát, amikor téged szárnyára kapott az irodalmi hírnév! Az, ahogyan te felrugaszkodtál csaknem az irodalmi világ csúcsaira, biztosan nagyobb keser séget okozott neki, mint az régi gazságai és kegyetlenségei annakidején neked.

- Hogy érted azt, hogy “csaknem a csúcsokra”? No, de hagyjuk ezt.” Nyilvánvalóan nem követted figyelemmel az iskola történetének utóbbit szakaszát. A nyavalyás gazember; aki azt a szemináriumot tartotta, meghalt vagy öt évvel azután, hogy én a hallgatója voltam, méghozzá szerintem azért, hogy ne legyen tanúja a sikereimnek, mivel a dics ség babérjai csupán a kimúlta után két-három évvel kezdtek el gyülekezni a homlokom körül, így aztán örökre itt maradtam, tehetetlenül dühöngve amiatt, hogy nem tudom alaposan megfricskázni a fricskázás nagymesterét. De ugyan, mit tehetnél? Még az istenek sem változtathatják meg a múltat. - Kíváncsi vagyok - dünnyögtem csöndesen. - Hmm? - Semmi, semmi. Természetesen Azazelre gondoltam, kétcentis barátomra egy másik világból, talán másik univerzumból vagy akár másik kontinuumból, akinek hatalmas tudása annyira felette áll a miénknek, hogy már-már a mágia mesterének nézzük. (Ó, tényleg, - mondott valami ilyesmit már egy Clarke nev egyén? Nos, mivel én még sohasem hallottam róla, feltehet en jelentéktelen alak.) Azazel éppen aludt amikor hívó m veleteim el varázsolták saját világából vagy talán univerzumából, esetleg kontinuumából, de természetesen ezeknek a m veleteknek a részleteit nem közölhetem. Egy olyan kezdetleges elme, mint a tiéd például, helyrehozhatatlan károsodást szenvedhetne, ha megpróbálkozna ezzel a bonyolult eljárással. Csak a javadat akarom, öreg barátom. Türelmesen vártam, hogy Azazel felébredjen, mivel meglehet sen ingerlékeny, ha felzavarják, és egy ingerlékeny Azazel igencsak veszélyes Azazel, parányi méreteit l függetlenül? Nem volt tehát más tennivalóm, mint hogy nézzem, amint sajátos mozdulatokat végez a kezével és a lábával, amib l persze nem értettem semmit. Föltehet en álmodott valamit, és mozgásával az álmára reagált. Egyre hevesebben ficánkolt, majd egyszer csak látszólag riadtan kinyitotta a szemét. - Azt hittem... - sikkantotta (magas hangú, sziszeg sikkantással, mint egy parányi g zsíp) - de csak álom volt az egész., - Mit álmodtál, ó, univerzum csodája? - A szabad zybbulk és az én egybekelésemet. Hát sohasem valósulhat meg? No persze - tette hozzá szomorúan - körülbelül akkora lehet, mint te vagy, így aztán nem hajlandó komolyan venni engem. - Hát nem teheted magadat nagyobbá, ó, korok tüneményig? i - Már hogyne tehetném - mondta vékony hörrenéssel -, de akkor a lényem megritkul, ködös és szellemszer lesz, és ha megölelem, nem érez majd semmit. Fogalmam sincs, miért van így, de a szabad n nem ek szeretik, ha éreznek valamit ilyen esetben. No de elég legyen az én személyes tragédiám költ i ecseteléséb l! Mit óhajtasz ezúttal, te, a földi bóvli mintapéldánya? - Id utazást, ó, csillagok csodája! - Id utazást?! - visította Azazel. - Az lehetetlen! - Tényleg? Én nem vagyok fizikus, hatalmas lény, de e világ tudósai folyton fénysebességnél gyorsabb utazást meg valami féregátjárókat emlegetnek. - Beszélhetnek, amíg holmi kolibrikr l meg a szirupos nektárjukról van szó, de az id utazás elméletileg lehetetlen. Felejtsd el! - Jól van hát - sóhajtottam -, de ez azt jelenti, hogy a jó öreg Quackbrain életének hátralév pár évét hiábavalóan fecsérelheti el, bosszú nélkül hagyva azokat a fricskákat és megaláztatásokat, amelyeket néhai gazfickóktól szenvedett el, olyan gonosztev kt l, akik fel sem ismerték, nemhogy elismerték volna leny göz tehetségét. Ennek hallatán Azazel képe a megszokott répavörösb l a görögdinnye belsejének eleven pirosához hasonló színárnyalatra váltott. - Fricskák és megaláztatások? - sziszegte. - Ó, mennyire ismerem a megaláztatásokat, melyeket a türelmesnek érdemtelenül kell elviselnie! Tehát van egy barátod, aki ugyanúgy szenved, ahogy én szenvedtem valaha.

- Senki - jegyeztem meg óvatosan - nem szenvedhet annyira, amennyire a te hatalmas lelked szenvedett, ó, nyomorultak istápolója, de azért neki is kijutott a gyötrelmekb l, és még most is szenved. - Mily szomorú! És most szeretne visszamenni az id ben, hogy megbosszulja méltatlanul elszenvedett kínjait? - Pontosan, de hát épp az imént mondtad, hogy az id utazás lehetetlen. - És így is van. - Viszont befolyásolhatom a tudatot. Ha akad nálad vagy keríthetsz valamit, ami szorosan köt dik hozzá, akkor beállíthatom a tudata m ködését, hogy úgy t njék neki; mintha visszatért volna a múltba, ott szemt l szembe találkozott régi kínzóival, s akkor cselekedhet a tetszése szerint. - Pompás - mondtam. - Teljesen véletlenül van nálam egy tízdolláros, amelyet a pénztárcájából vettem kölcsön legutóbbi találkozónk alkalmával, és biztos vagyok benne, hogy legalább egy hónapig á legszorosabb kapcsolatban volt vele, mivel a jó öreg Quackbrain minden, csak éppen nem egy Quackbuck*. (*Szójáték, jelentése kb. Tallérszóró; - a ford.) Aztán be is következett a dolog, mivel amikor úgy egy hónap múlva találkoztam Quackbrain barátommal, félrevonszolt egy sarokba. - George - lihegte -, tegnap éjjel valami megdöbbent t álmodtam. Legalábbis azt hiszem, hogy álom volt, mert ha bármi más lett volna, biztosan belebolondulnék. Annyira valóságosnak t nt... úgy éreztem, hogy visszaléptem az id ben. Méghozzá pont negyven évvel. - Hogyan? Vissza az id ben? - Legalábbis úgy látszott, George. Olyan volt, mintha id utazást tettem volna. - Mondd el, milyen volt, Quackbrain! - Azt álmodtam, hogy a jó Öreg Pöcegödörben vagyok. Úgy értem, a régi Öreg Pöcegödörben. Nem abban, amilyen ma, lerobbant és jelentéktelen, hanem a negyven évvel ezel tti tekintélyes, ódon épületben, amelyen akkoriban csak az id patinája látszott. Végigsétáltam a folyosókon, bekukkantottam az el adótermekbe, megfigyelhettem a f iskolásokat munka közben. Ott lebegett a csönd áhítata. Emlékszel arra a néma csöndre, George? - Hát persze! - Elolvastam a hirdet tábla közleményeit. Átfutottam az iskola lapjának legutóbbi számát. Senki sem tör dött velem. Még csak észre sem vettek. Mintha egyáltalán nem is léteznék számukra. Ekkor rádöbbentem, hogy a mai énem kószál ott, a régmúlt id ben. Továbbá egyszer csak azt is megéreztem, hogy az eleven Yussif Newberry is valahol ott lapul az épületben. Megértettem, hogy valami konkrét céllal kerültem vissza az Öreg Pöcegödörbe. Kezemben szorongattam a levéltárcámat, átvizsgáltam a tartalmát, s a legnagyobb öröm töltött el meggy dvén róla, hogy minden szükséges bizonyíték ott van nálam. Földübörögtem a harmadik emeletre, ahol a vén gazember szobájának kellett lennie. Emlékszel arra a szobára, George, meg az áporodott fóliánsok penészes b zére, ami betöltötte? Az a szag még most, negyven év múltán is ott terjengett, vagyis hogy én léptem vissza negyven évet, és úgy találtam mindent, ahogy mindig is volt. Tartottam t le, hogy a vén morcos kép éppen órán van, de az álmom pontosan a kell pillanatban röpített vissza a múltba. Éppen lyukas órája volt, és dolgozatok javításával foglalatoskodott. Amint beléptem, felpillantott. meglátott. észrevett engem. Ennek így kellett lennie. - Hát te ki vagy? - kérdezte. Így szóltam: - Készülj fel a legrosszabbra, Yussif Newberry, mert én Fortescue Quackenbrane Flubb vagyok. Elvigyorodott. - Úgy érti, maga a megviselt atyja annak a hitvány semmirekell nek, aki tavaly látogatta az el adásaimat?

- Nem, én nem az apja vagyok annak a hitvány semmirekell nek! Reszkess, Newberry, mert én magam vagyok, az a hitvány semmirekell . Negyvenévnyi jöv távolából jöttem, hogy összecsapják veled, te, ifjúi énem galád pribékje! - Hmm, negyvenévnyi jöv l? Meg kell jegyeznem, hogy az id utazás semmivel sem tett különbbé. Föltételeztem, hogy pocsékabbul nézel majd ki, mint amilyen szakadtnak látszol e pillanatban, de látom, azt azért megúsztad. - Newberry! - mennydörögtem. - Készülj fel a szenvedésre! Tudod, hogy mi lett bel lem a negyven év alatt? - Igen - felelte nyugodtan -, visszataszító, undok öregember lett bel led. Gondolom, ennek így kellett lennie, de most mégis szinte sajnálat tölt el irántad. - Ennél azért jóval többre vittem, Yussif Newberry! Az Egyesült Államok irodalmi életének, egyik kiválósága lettem, íme, itt van számodra egy példánya a Ki kicsoda Amerikában rólam szóló szócikkének. Nézd csak az általam publikált könyvek számát, és tudd meg továbbá, hogy e nagyszer kötetekben sehol sem szerepel Yussif Newberry megvetett neve. Ezenkívül, Newberry, íme egy válogatás a legutóbbi m veimr l szóló kritikából. Olvasd, csak el ket, és különösen figyelj arra, mit írnák a tehetségemr l és kiváló íráskészségemr l! De ennél is többet mutathatok: itt van a New York-ker magazin rólam szóló tanulmánya, amely még többre tart. És most, Yussif Newberry, jusson eszedbe mindaz a sok szívtelenség és gonoszság, amit rólam és az írásaimról mondtál a múlt tanévben, és hajtsd le mélyen a fejed; Yussif Newberry, a keser szégyent l. - Gondolom, álmodom - mormolta Newberry. - Lehetséges, hogy álom az egész - mondtam -, de az én álmom, és azért vagyok itt, hogy megmutassam neked, mi lesz az igazság negyven év múltán. Nem tör le a mélységes önvád, Yussif Newberry? - Nem - felelte Newberry. - Én nem vagyok felel s a jövend ért. Csak annyit mondhatok, hogy mindaz, amit á múlt évben az én tanfolyamomon írtál, trágya volt, és az is marad nem csupán negyven évig, hanem az írott történelem legutolsó bet jéig. Most pedig t nj el innen, és ne zavarj tovább a dolgozatjavításban! - Ezzel vége is szakadt az álomnak. Mi a véleményed róla, George? - Eléggé hihet nek tetszik. - Igen. Valóban. De nem erre gondolok. El tudod képzelni, hogy az emberi méltóságot ily ocsmányul megtipró silány tanító még kés bbi sikereim ismeretében is makacsul ragaszkodik a véleményéhez? Semmi szégyenkezés. Semmi megbánása Még most is hangoztatta, hogy a zsengéim szart sem értek; és jottányit sem enged a meggy déséb l! A szívemet törte össze ezzel, George. Ez rosszabb volt minden egyébnél, amit eddig megértem. Ez sokkal rosszabb mindannál, amir l tudok, és ami még várhat rám. - Öregem, egy megtört és összeroppant árny vált el akkor t lem. Nem sokkal ezután meg is halt szegény. George befejezte történetét, és az e célból markába nyomott ötdollárossal törülgette könnyez szemét. A nedvszívó képessége ugyan nem ért fel egy zsebkend vel, de George makacsul állítja, hogy a bankó érintése sokkal puhább és kellemesebb neki. - Alighanem reménytelen elvárnom, George, hogy a történeteidnek némi értelme is legyen mondtam -, de azt meg kell állapítanom, hogy ez a saját bevallásod szerint sem volt valóságos id utazás, hanem csupán a képzelet játéka. Valójában csak egy látomás volt, amit Azazel barátod mesterkedése idézett el Flubb tudatában. Ebben az esetben viszont Flubb ura lehetett a helyzetnek, legalábbis így kellett volna lennie. Hát miért nem. kényszerítette Yussif Newberryt, hogy bocsánatáért könyörögve fetrengjen a lába el tt? - Pontosan ezt kérdeztem én is Azazelt l egy másik alkalommal - mormolta George. - Mire Azazel azt válaszolta, hogy bármilyen nagy véleménnyel volt is magáról szegény Quackbrain, elég jó irodalmár is volt ahhoz, hogy tisztában legyen vele, legalábbis tudat alatt, miszerint egynémely írásai, valóban kutyagumit sem értek, s ebben Newberry nem tévedett. Igazság, szerint ezzel szembe kellett volna néznie.

George egy-két pillanatig eltöprengett a hallottakon, majd megjegyezte: - Azt hiszem, Quackbrain nem is olyan nagyon hasonlít hozzád. Füssi-Nagy Géza fordítása

Isaac Asimov A CSIPES MOSOLYA Johnson, mesélt, ahogy az öregek szoktak. El re figyelmeztettek, hogy a csipesekr l fog beszélni, azokról a különös alakokról, akik a huszonegyedik század elején egy nemzedéknyi id re felt ntek az üzleti életben. De hát végül is fizette a kit vacsorát, úgyhogy szívesen végighallgattam... Az els szava pontosan az volt, amire számítottam... - A csipeseket, - kezdte - semmiféle módon nem korlátozták akkoriban. Manapság annyira gúzsba kötik ket a szabályozók, hogy jóformán semmire sem használhatók, de akkoriban... Egy csipesnek köszönhet , hogy milliárdos nagyságrend cég lettünk. Tudja, én választottam ki... - Azt mondják, nem voltak hosszú élet ek - vetettem közbe. - Akkoriban nem. Egyszer en kiégtek. Ha az idegrendszer kulcsfontosságú pontjaiba mikrocsipeket építenek be, akkor maximum tíz év alatt kiégnek a vezetékek. Tehát ilyenkor a csipesek nyugdíjba vonultak, csak tudja, egy kicsit gügyék lettek. - Csodálom, hogy bárki is vállalkozott ilyesmire. - Hát igen, az idealisták borzadtak a dologtól, azért is szabályozták aztán a kérdést, de a csipesek nem jártak igazán rosszul. Csak kevesen tudták a csipeseket használni - valami ismeretlen; okból nyolcvan százalékban férfiak voltak, -, de amíg dolgoztak, úgy éltek, mint a milliomosok. Utána meg els osztályú ápolásban részesültek. A helyzetük nem nagyon különbözött az élsportolókétól, tízévi aktivitás után visszavonultak. Johnson belekortyolt az italába. - Tudja, egy szabályozatlan csipes, ha jól építették bele a szerkenty ket, és tehetséges volt, befolyásolni tudta a többiek érzelmeit. Arinak alapján döntöttek, amit a másik agyában érzékeltek, és a saját cégük érdekében meger síthették vagy gyöngíthették a konkurencia döntéseit. De szó sem volt tisztességtelen játékról, a másik cégnek is megvoltak a maga csipesei. - És felsóhajtott. Az ilyesmit manapság tiltja a törvény. Sajnos. - Azt hallottam, még mindig folyik fekete csipezés - válaszoltam félénken. - Nincs kommentár - morogta Johnson. Ennyiben hagytam a dolgot, az öreg meg folytatta: - De még harminc éve is megvoltak a lehet ségek. A cégünk akkor teljesen jelentéktelen fogaskereke volt a gazdasági életnek, de felfedeztünk két csipest, akik hajlandónak mutatkoztak a szolgálatunkba állni. - Kett t? - Ilyet még sosem hallottam. Johnson rám kacsintott. - Eegen, összejött a dolog. Persze nem nagyon híreszteltük a dolgot, de hát ügyesen toboroztunk, és a dolog már akkor is hajszál híján törvénytelen volt. Persze nem tudtuk mindkett t felvenni, két csipes képtelen együtt dolgozni. Valahogy olyanok, mint a sakknagymesterek. Ha egy szobába kerülnek, önkéntelenül, is egymással kelnek versenyre, megpróbálják befolyásolni és megzavarni a másikat. Nem lesznek hajlandók leállni, s t nem is volnának rá képesek, és hat hónapon belül kiégetik egymást. Sok cég igen drágán tanulta meg ezt a leckét, amikor el ször felt ntek a csipesek. - El tudom képzelni - mormoltam. - Így aztán, miután nem szerezhettük meg mindkett t, természetesen az er sebbiket akartuk felfogadni, és hogy melyik az er sebb, azt csak úgy dönthettük el, ha összeeresztjük ket, de úgy, hogy ne tehessék egymást tönkre. Én kaptam meg a feladatot, és értésemre adták, hogy ha nem a jobbikat választom, az én karrieremnek is l ttek.

- És mit csinált, uram? - Persze tudtam, hogy sikerrel járt. Senki nem lesz véletlenül egy világcég elnök-vezérigazgatója. - Improvizálnom kellett - mondta Johnson. - El ször külön-külön vettem ket nagyító alá. Megjegyzem, a csipesek valódi énjét titokban kellett tartani akkoriban, hisz ha valakir l kiderült, hogy csipes, szinte hasznavehetetlenné vált. Így aztán kód szerint tartottuk ket nyilván, mint C-12- t és F-17-et. Mindketten húszas éveik végén jártak, C-12 egyedülálló volt, F-17 nemrég jegyezte el magát. - Eljegyezte magát? - Kissé meglep dtem. - Hát persze. Hisz a csipesek is emberek, és a n k buknak a férfi csipesekre. Biztos, hogy gazdagok, és ha visszavonulnak, rendszerint az asszony kezelheti a vagyonukat. Nem is rossz üzlet egy fiatal n nek. Szóval összehoztam ket, és F-17 menyasszonyát is meghívtam. Bíztam benne, hogy vonzó lesz, és az is volt. Életemben nem láttam még ilyen gyönyör n t, magas volt, a szeme sötét, az alakja ragyogó, és csak úgy sugárzott bel le az izzó szexualitás. Johnson gondolatai egy pillanatra elkalandoztak, de aztán folytatta: - Komolyan mondom; én is nagyon szerettem volna megszerezni a n t, de hát elég valószín tlen volt, hogy valaki, aki fogott magának egy csipest, lecserélje egy osztályvezet -helyettesre, ugyanis akkoriban az voltam. Egy másik csipes persze egész más, és láttam, hogy C-12-re ugyanolyan nagy hatást tett, mint rám. Egyszer en nem tudta róla levenni a szemét. Így aztán szépen hátrad ltem, hogy kivárjam, ki fog a n vel együtt elmenni. - És melyikük nyert, uram? - Két napig tartott a heves szellemi harc. Biztos mindegyiküknek vagy egy hónapja ráment a munkaképességéb l, de végül is az ifjú hölgy C-12 új jegyeseként távozott. - És ön ezek után C-12-t vette, fel a céghez. Johnson megvet en nézett rám. - Megbolondult? Szó sincs róla. Természetesen F-17-et választottam. C-12-t az egyik jelentéktelen leányvállalatunknál parkoltuk le. Tudja, mivel ismertük, sehol máshol nem alkalmazták volna. - Félreértettem önt? Hisz azt mondta, C-12 elhódította F-17 menyasszonyát. Hát akkor nyilván C12 volt a jobbik. - Igen? A csipesek nem mutatják ki az érzelmeiket, legalábbis nem a nyilvánvalókat. Az üzlet érdeke azt kívánja, hogy a csipes elrejtse erejét, így szakmai követelmény náluk a fapofa. De én nagyon alaposan megfigyeltem ket, hisz a saját állásomat kockáztattam, és amikor C-12 elment a vel, halvány mosolyt vettem észre F-17 arcán, és úgy t nt, a szeme gy zedelmesen felvillan. - De hát elvesztette a menyasszonyát. - Az nem jutott eszébe, hogy esetleg meg akart t le szabadulni, és a feladat nem volt valami könny ? El kellett érnie, hogy C-12 akarja a n t, és hogy az is akarja t, és elérte. Gy zött. Ezen mélyen elgondolkoztam. - De hogy lehet olyan biztos a dolgában? Ha a n tényleg olyan szuper volt, mint mondta, ha csak úgy izzott benne a szexualitás, hát akkor F-17 nyilván meg akarta tartani. - De F-17 volt az oka, hogy olyan kívánatosnak láttuk - válaszolta Johnson komoran. - Persze C-12t célozta meg, de olyan er vel, hogy még rám is nagy hatással volt a dolog. Miután a meccs véget ért, és C-12 elment a n vel, megszabadultam a befolyástól, és megláttam, hogy a n ben van valami kemény és kiélt, ellenszenves ragadozó pillantása volt. Így aztán azonnal felfogadtam F-17-et, és igazán nagyon jó munkát végzett. A cég eredményeit maga is ismeri, én pedig, mint tudja, elnök-vezérigazgató vagyok. Damokos Katalin fordítása

Isaac Asimov Az írás ideje George és Azazel ismét bajban lév barátja segítségére siet, és megint örvendhetünk, hogy semmi közünk George-hoz.

- Valaha ismertem valaki hozzád hasonlót - szólalt meg George. Éppen ebédeltünk a kis étterem egyik ablak melletti asztalánál, és George elgondolkodva bámult kifelé. - Igazán meglep - mondtam -, pedig azt hittem, egyedülálló jelenség vagyok. - Az is vagy - mondta George. - Az illet , akir l beszélek, csak egy egész kicsit hasonlított rád. A képességed pedig, hogy csak irkálsz meg irkálsz, miközben teljesen kikapcsolod az agyadat, igazán páratlan. - Valójában - menteget ztem - fogalmazógépet, használok. - A “firkál” szót használtam - jelentette ki George fennhéjázva -, amit egy igazi író nyilvánvalóan metaforikusán értelmezne. - Ekkor elmerengett csokoládékrémje felett, és drámaian felsóhajtott. Jól ismertem ezt a jelzést. - Már megint valamelyik, Azazellel tett fantáziarepülésedr l óhajtasz mesélni, ha nem tévedek! George gúnyos pillantást vetett rám. - Te egyedül röpdöstél oly sokáig és verg dve, hogy már fel sem ismered az igazság szavát, amikor meghallod. De rá se ránts... Különben túl szomorú ez a történet ahhoz, hogy elmondjam neked. - Amit azért mindenképpen megteszel, nem igaz? George ismét felsóhajtott. - Az a buszmegálló odakint - magyarázta George - Mordecai Sims-re emlékeztet engem, aki szerény megélhetést biztosított magának a tarkabarka locsogással teleírt ívekkel. Persze nem irkál olyan sokat, és nem is fecseg annyira, mint te, ezért mondom, hogy csak egy kicsit hasonlít hozzád. Igazság szerint itt-ott bele is olvasgattam az irományaiba, és egészen elfogadhatónak találtam ket. Anélkül hogy belegázolnék az érzelmeidbe, te sohasem érheted el azt a színvonalat, legalábbis a könyvismertetések alapján, mert persze még nem süllyedtem odáig szellemileg, hogy végigolvassak t led valamit. Mordecai más szempontból pedig er teljesen különbözött t led: abban, hogy szörny ségesen türelmetlen. Nézd csak meg magadat ott, abban a tükörben, feltéve, hogy nincs ellenedre az emlékeztetés a küllemedre, és lásd, amint itt terpeszkedsz hanyagul, kezedet a szék karjára vetve, míg egyéb részeid alaktalan kupaccá gy dnek. Rád pillantva az embernek sohasem jutna eszébe, hogy téged a legcsekélyebb mértékben is érdekel, vajon elkészül-e a napi adag hevenyészve gépelt papírkupacod vagy sem. Mordecai nem ilyen volt. mindig tisztában volt a határid ivel... állandó rettegésben élve attól, hogy esetleg nem tartja be ket. Akkoriban minden kedden rendszeresen vele ebédeltem, és állandó fecsegésével elviselhetetlenné tette az együttléteinket. - Ezt a darabot is legkés bb holnap reggel postára kellene adnom - mondta például -, aztán egy másikon még lenne valami kiigazítanivalóm, de sehogy sem elég rá az id m. Hol a fenében késik már a számla? Miért nem jön már a pincér? Mi a nyavalyát m velnek azok ott a konyhán? Talán úszóversenyt rendeznek valamelyik mártásban? És rendszerint a számlát illet en volt a legtürelmetlenebb, én pedig reszkethettem, hogy végül hagyja a csudába, vagyis az én nyakamban! Az igazat megvallva ilyesmire sohasem került sor, de a nyomasztó érzés a legtöbbször csak tönkretette az egész ebédet. Vagy nézzük azt a buszmegállót. Én már vagy tizenöt perce figyelem. Busz persze egy szál se, közben pedig hogy fúj a szél, és a leveg is kés szi csíp s hideget áraszt. És mit látunk? Fölgy rt gallérokat, zsebre dugott kezeket, kékre-zöldre, fagyott orrokat, némi melegedés reményében tipródó lábakat. Viszont a tömegben semmi lázongás, nem látni egyetlen, az ég felé hadonászó öklöt sem. Az ott várakozókat teljesén tehetetlenné züllesztette az élet igazságtalansága. De nem úgy Mordecai Simst. Ha ott lenne a tömegben, már régen kirohant volna az út közepére, hogy dühödten kémlelje a távoli látóhatárt, hátha felt nik valamilyen járm . Morogna és zsörtöl dne és hadonászna veszettül. Már tömegfelvonulást szervezne a városháza elé. Egyszóval rendesen igénybe venné adrenalint termel mellékveséjét.

Bizonyára az én nyakamba zúdítaná panaszáradatát, ahogy annyian mások is megteszik, h vösen nyugodt tárgyilagosságom és megértésem ismeretében. - Én elfoglalt ember vagyok, George - hadarná sebesen. Mindig is túlságosan gyorsan, beszél. Kész szégyen, botrány, s t egyenesen gaztett, ahogy az egész világ összeesküszik ellenem. Be kellett ugranom az egyik kórházba valami rutinvizsgálatra. Az isten tudja csak, miért, ha nem azért, mert az orvosom eléggé ostobán ilyesmib l akar megélni, és az volt az utasítás, hogy 9.40-re legyek ennél meg ennél a rendel nél. Természetesen pontosan 9.40-re ott is voltam, a kérdéses pulton pedig ott díszelgett egy tábla: “Nyitva 9.30-tól.” És - folytatta George - helyes angolsággal, egyetlen bet sem hibádzott benne. Hanem a pult mögött persze nem volt senki. : Megnéztem az órámat, azután szóltam valakinek, aki elég alamuszi volt ahhoz, hogy kórházi segéder légyen. - Hol van - mondtam neki - az a névtelen semmirekell , akinek ennél az asztalnál kellene ülnie? - Még nem jött meg - felelte az idétlen csirkefogó. - De az írás szerint 9.30-tól itt kellene lennie... - El bb-utóbb majdcsak jön valaki, azt hiszem - mormolta az az alak dühít én közömbösen. Végül is kórházban voltam. Az is el fordulhatott volna, hogy éppen haldoklom. De tör dött ezzel valaki? Nem! Akkor is szorongatott a határid egy fontos darabbal kapcsolatban, amiért a fele lelkemet kitettem, és várhatóan elég pénzt kapok majd érte, hogy az orvosom számláját kifizessem (ha nem találnék a pénznek valami jobb helyet, ami igazán kevéssé volt valószín ). És ezzel talán tör dött valaki? Neem! Már 10.04 volt, amikor végre valaki felbukkant, s amikor a pulthoz szaladtam, az a megkésett ördögfattya g gösen rám pillantott, és csak annyit mondott: - Meg kell várnia a sorát Mordecai mindig tele volt ilyesféle történetekkel... Például egy sor liftr l, amelyek mind lassan felfelé kúsztak, miközben odalent várakozott az el csarnokban. Emberekr l, akik 12.00-t l 3.30ig ebédeltek, és négynapos hétvégéjüket már szerdán elkezdték, amint neki tárgyalnia kellett volna velük, - Egyáltalán nem fér a fejembe, George miért kellett valakinek feltalálnia az id t - méltatlankodott. - Csupán arra való, hogy csak elfecséreljék. Tisztában vagy vele, hogy ha írásra fordíthatnám azt az id t, amelyet semmirekell csirkefogókra való várakozással kell eltöltenem, legkevesebb tízhúsz százalékkal megnövelhetném a teljesítményemet! És tisztában vagy azzal, hogy függetlenül a kiadók kriminális fösvénységét l, a jövedelmem is legalább olyan mértékben megn ne? Hol késik már az a szerencsétlen Számla?! Muszáj volt arra gondolnom, hogy helyénvaló dolog lenne hozzásegítenem t jövedelmének gyarapodásához, mivel jó ízlésének parancsára egy részét úgyis rám költi. S t mi több, rendszerint els osztályú vacsorázóhelyeket választott, ami még jobban esett a szívemnek. Nem, nem ilyesféléket, mint ez, öregem... Az ízlésed messze van attól, amilyennek lennie kellene, ami egyértelm en kiderül az írásaidból is. Nekiláttam hát, hogy hatalmas elmémet mozgósítva valami segítségr l gondoskodjam számára. Azazel nem jutott eszembe azonnal. Azokban a korai napokban még nem szoktam egészen hozzá. Még abban sem lehettem teljesen biztos, hogy egy kétcentis démon vagy valami, fejlett technológiával rendelkez idegen bolygóról származó földön kívüli lény. Elvégeztem a szükséges m veleteket, hogy átvezessem az r görbületén vagy micsodán, mire meg is érkezett, mély álomba merülve. Parányi szeme csukva volt, és ütemesen emelked -süllyed vékony zümmögés hallatszott fel le szabálytalanul és idegesít en. A hangocska valószín leg az emberi horkolás megfelel je lehetett. Persze azon is el kellett gondolkodnom, hogy vajon Azazel képes lehet-e bármi módon írásra való id t teremteni valaki számára. Nem t nt valószín nek a dolog, egyszóval lehet, hogy csak az idejét pocsékolom vele, de ugyan mit számít az id egy földönkívülinek? Azon gondolkodtam, miképpen kellene felébresztenem, végül úgy döntöttem hát, hogy egy csepp vizet pottyantok a hasára. Tökéletesen gömböly pocakja volt, mintha lenyelt volna egy jókora

csapágygolyót. Halvány sejtelmem sem volt róla, vajon ez normális jelenség-e az világán, de amikor egy alkalommal megjegyeztem, nyomban meg akarta tudni, mi az a csapágygolyó, s miután megmagyaráztam neki, megfenyegetett vele, hogy zapulnikál. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de a hanghordozása alapján arra következtettem, hogy szerfölött kellemetlen dolog lehet. A vízcseppt l azonnal felébredt, és váratlanul rettent en begorombult. Azt hajtogatta, hogy félig megfulladt t le, és idegesít részletességgel elmagyarázta, hogyan kell felébreszteni valakit az világán. Valami táncról meg virágul szirmokról, lágy, halk muzsikáról és gyönyör , táncoló szüzek ujjainak puha érintésér l karattyolt. Erre elmondtam neki, hogy mifelénk legföljebb jól nyakon öntjük egymást, mire morgott valamit holmi tudatlan barbárokról, de végül csak lecsillapodott annyira, hogy végre értelmesen szólhattam hozzá. Elmagyaráztam neki a helyzetet, és leginkább azt reméltem, hogy minden további felhajtás nélkül összehord majd valami zagyvaságot, és ennyi lesz az egész. Akkoriban ugyanis még mindig arra gyanakodtam, hogy démoni, majd mágikus varázslatokat hajt végre. De semmi ilyesmit nem csinált. Ehelyett szomorú tekintetet vetett rám, és így szólt: - Gondold meg! Azt kívánod t lem, hogy avatkozzam bele a lehetséges törvényeibe. Megörültem neki, hogy ilyen gyorsan felfogta a lényeget. - Pontosan! - válaszoltam. - De az korántsem könny - zümmögte. - Hát persze hogy nem - ismertem el. - Talán hozzád fordulnék, ha könny lenne? Ha nem lenne nehéz, magam is megcsinálnám. Csak ha nehéz dologról van szó, akkor kell olyan csodálatosan fels bbrend lényhez fordulnom, amilyen te vagy. Émelyít szöveg persze, de szükséges, amikor az embernek egy olyan földönkívülivel van dolga, aki legalább olyan kényes a magasságára, mint a csapágygolyónyi pocakjára... Elégtétellel nyugtázta fényes logikámat, és így folytatta: - Nos, azt nem állítom, hogy lehetetlen. - Nagyszer ! - Az kell hozzá, hogy alkalmazkodjam a ti világotok himmi-hummi kontinuumához. - Hajszálpontosan. A számból vetted ki a szót. - Be kell majd építenem néhány érintkezési csomópontot a kontinuumotok és a határid s barátod közé. Különben mi a csuda az a határid ? Megpróbáltam neki elmagyarázni, amire halvány kis sóhajtással felelte: - Ó, persze, nálunk is el fordul ilyesmi, sokkal éteribb érzelmeink kifejezése közepette. Ha túllépsz egy határid t, azok az aranyos kis teremtmények örökre elzárják az utadat emlékszem, egyszer... De megkímélem a nyájas olvasót jelentéktelen szexuális életének szánalmas részleteit l. - Csak az a helyzet - mondta végül -, hogy ha egyszer beépítem ezeket az érintkezéseket, többet már nem csinálhatom vissza. - És miért nem? Azazel kiszámított hanyagsággal vetette oda: - Elméletileg lehetetlen, attól tartok. Egy szavát sem hittem. Arról lehetett szó, hogy a szerencsétlen, tudatlan kis alak egyszer en nem értett hozzá; Ám mivel ahhoz nagyon értett, hogy az én életemet megkeserítse, nem hoztam a tudomására, hogy átláttam szánalmas makogásán, s helyette csak ennyit mondtam: - Nem is kell majd visszacsinálnod. Mordecai vágyakozik arra a többlet írásid re, és ha egyszer megkapja, egész életére boldog lesz vele. - Ha így áll a dolog, akkor megcsinálom. Jó hosszú ideig hókuszpókuszok. Pontosan úgy nézett ki, mint valami b vész hadonászása, azzal a különbséggel, hogy a keze villámgyorsan mozgott, és rövidebb-hosszabb id re látni se lehetett. Valójában olyan parányi volt a keze, hogy még normális körülmények között sem lehetett mindig biztos benne az ember, éppen látja-e vagy sem. - Mégis, mit m velsz? - kérdeztem, de Azazel csak rnegrázta a fejét, és úgy mozgatta a száját, mintha számolná valamit. Egyszer csak, nyilván, végezvén a dolgával, lihegve hanyatt vágta magát az asztalon.

- Nos, sikerült? - érdekl dtem. Bólintott, majd hozzáf zte: - Remélem, tisztában vagy vele, hogy többé-kevésbé örökre le kellett szállítanom valamelyest az entrópiahányadosát. - És az mit jelent? - Azt jelenti, hogy a dolgok valamivel nagyobb rendben lesznek körülötte, mint különben elvárhatnánk. - Hát az nem rossz, ha rendesebb lesz - feleltem. - Lehet, hogy nehezen hihet , kedves öreg barátom, de én mindig is törekedtem a rendre. Pontosan nyilvántartom például minden centnyi tartozásomat is. Az adatok megszámlálhatatlan papírfecnin szerepelnek, szerteszét a lakásomban. Kívánságra bármely pillanatban rendelkezésre állnak. - Hát persze, semmi rossz nincs a rendességben - dünnyögte Azazel. - Csupán arról van szó, hogy az ember nem húzhat ujjat a termodinamika második törvényével. Vagyishogy a dolgok valahol másutt kissé rendetlenebbek, lesznek az egyensúly meg rzése végett. - Ezt hogy érted? - kérdeztem, rápillantva a cipzáramra. (Az ember sohasem lehet elég óvatos.) - Különféleképpen alakulhat és jórészt észrevehetetlenül. Az egész hatását szétterítettem a Naprendszerben, így aztán a szokásosnál kicsivel több lesz a hullócsillag, kicsit megélénkülnek az Io vulkánjai meg ilyesmi. De a leginkább a Napot érinti majd a dolog. - Hogyan? - Úgy számolom, hogy olyan két és fél millió évvel hamarabb forrósodik fel és teszi lehetetlenné az életet a Földön, mint lett volna, miel tt én belepiszkáltam a kontinuumba. Megvontam a vállam. Mit számít egypármillió év, amikor arról van szó, hogy legyen valaki, aki olyan nemtör döm lezserséggel állja a vacsoraszámláimat, hogy öröm nézni?! Egy hét múlva, vacsoráztam ismét: Mordecai társaságában... Izgatottnak látszott, amint végigtapogatta a kabátját, és ragyogó mosolyt vetett rám, amikor az asztalhoz ért, ahol az italomat szopogatva vártam rá. - Micsoda szokatlan hét van mögöttem George – jelentette ki. Fölemelte a kezét anélkül, hogy körülpillantott volna, és csöppet sem csodálkozott, mikor egy étlap jelent meg benne. Ne feledjék közben, hogy ez egy olyan étterem volt, ahol a nagykép és g gös pincérek a világért sem adták volna ki kezükb l az étlapot az igazgató aláírásával hitelesített, három példányban benyújtott írásbeli folyamodvány nélkül. - Minden simán ment, George, óram pontossággal - tájékoztatott Mordecai. Elnyomtam magamban egy mosolyt. - Igazán? - Ha belépek egy bankba, van szabad ablak, mögötte mosolygó pénztárossal. És ha a postán akad dolgom, nos, ott is van szabad ablak, és bár egy postai alkalmazottól ugyan aligha várhatja el az ember, hogy mosolyogjon, de legalább barátságos morgással pecsételi le a levelemet. A busz is rögtön jön, amint a megállóba érek, tegnap pedig alig emeltem fel a kezem csúcsforgalom idején, s máris lefékezett és mellém gördült egy taxi. Ráadásul a Checker cégt l! Amikor megkértem, hogy vigyen el az Ötödik és a Negyvenkilencedik utca. sarkára, hát nem odavitt? Közben tanújelét, adva, hogy még a várost is egész jól ismeri, és mindennek a tetejébe még angolul is tudott. Mit parancsolsz, George? Elég volt egy pillantást vetnem az étlapra. A dolgok úgy alakultak, hogy még nekem sem kellett feltartanom t, Mordecai ekkor félretolta a saját étlapját, és nekigyürk zött, hogy gyorsan leadja mindkett nk rendelését. Észrevettem, hogy még csak fel sem pillantott, vajon ott áll-e mellette a pincér Máris hozzászokott a gondolathoz, hogy valamelyiknek biztosan ott kell lennie. És tényleg ott is volt. A pincér összedörgölte a kezét, meghajolt és nekilátott, hogy gyorsan, kecsesen és ügyesen felszolgálja az ételt. - Úgy t nik, á szerencse a legmosolygósabb arcát fordította feléd, Mordecai barátom - szóltam. Mire véled az egészet? (El kell ismernem, hogy egy futó gondolat erejéig reméltem: meggy zhetem

róla; hogy nekem köszönheti: a dolgot. Rájönne vajon hogy arannyal vagy degenerált korunkban legalább holmi bankókkal kellene meghálálnia?) - Mi sem egyszer bb! - mondta, szalvétáját begy rve az inggallérja mögé, halálos szorítással megmarkolva kését és villáját, mivel Mordecainak minden képessége dacára nem voltak kifinomult étkezést szokásai. Egyáltalán nem szerencsér l van szó. Ez a véletlenek összjátékának szükségszer következménye. - Még hogy a véletlené? - mormoltam sért dötten. - Egész biztosan! - folytatta Mordecai. Egész eddigi életemet a világon egyedülálló dühít késedelmeskedések nyomorúságos sorozatának elviselésével töltöttem, A véletlen törvénye szerint az ilyen töretlen kudarcsorozatnak is vége kell szakadjon egyszer. Most éppen ez történik, és így is lesz tovább a hátralév életemben. El is várom. S t biztos vagyok benne. Mindennek ki kell egyenlít dnie. - Ezzel felém hajolt, és a lehet legkellemetlenebb módon megbökdöste a mellemet. - Erre mérget vehetsz. Nem piszkálhatsz bele a valószín ség törvényeibe. Egész vacsora alatt a valószín ség törvényeir l oktatott, amelyekr l, biztos vagyok benne, éppoly keveset tudott, mint jómagam. Végül csak megjegyeztem: - Ez jó csomó id t biztosít majd neked az írásra is. - Nyilvánvalóan - válaszolta. - Úgy számolom, hogy az írásra való; id m jó húsz százalékkal megnövekedtett. - És a teljesítményed is legalább ilyen mértékben gyarapodott, gondolom. - Nos - fészkel dött egy kissé kényelmetlenül -, mégsem egészen. Persze hozzá kell szoknom a dologhoz. Még nem nagyon szoktam hozzá, hogy ilyen könnyedén megoldódjanak a gondjaim. Meglepetésszer en ért az egész. Ámbár az én szememben csöppet sem látszott meglepettnek. Fölemelte a kezét, és oda sem nézve kivette a számlát az éppen asztalunkhoz érkez pincér ujjai közül. Futó pillantást vetett rá, majd egy hitelkártya társaságában visszanyújtotta a némán várakozó pincérnek, aki futólépésben eltávozott vele. Az egész vacsora alig tartott tovább harminc percnél. Nem titkolom önök el tt, hogy inkább kedvemre lett volna egy civilizált, két és fél órás étkezés, el tte pezsg vel, utána konyakkal, egykét jófajta borral a fogások között és persze kultúrált csevegéssel kitöltött szünetekkel. A jó oldala viszont abban rejlett, hogy Mordecai két órát takarított meg ily módon, amit pénzcsinálásra fordíthatott a maga... és valamelyest az én javamra is. Úgy alakult, hogy e vacsorát követ en jó három hétig nem találkoztam Mordecai-jal. Már nem emlékszem rá, mi volt az oka, de gyanítom, hogy azoknak az eseteknek valamelyikével függött össze, amikor mindketten a városon kívül tartózkodtunk. Akárhogy is, éppen egy kávézóból léptem ki, ahol néha bekapok egy süteményt vagy rántottát, amikor megpillantottam t, amint egy fél háztömbnyivel odébb a sarkon álldogál. Nyomorúságos, havas es s nap volt, olyasféle, amikor a taxik csak azért jönnek az ember közelébe, hogy mocskos, szürke sárral fröcsköljék be a nadrágja szárát és továbbsuhannak, felvillantva a “garázsmenet” jelzést. Mordecai háttal állt nekem, és éppen felemelte a kezét, hogy leintsen egy óvatosan felé araszolóüres kocsit. Legnagyobb megdöbbenésemre Mordecai félrefordította a fejét. A taxi megtorpant, majd továbbgördült, s mintha még a szélvéd je is csalódottságot tükrözött volna. Barátom másodszor is felemelte a kezét, mire a semmib l el bukkant egy másik taxi, és készségesen megállt mellette. Beszállt, de még negyvenlépésnyi távolságból is jól hallhattam, hogy olyan káromkodásözön kíséretében, amely nem lett volna bármely jól nevelt ember fülének való, mármint ha egyáltalán akadna ilyen a városban. Valamivel kés bb felhívtam t, és meginvitáltam egy rövid koktélivászatra egy Boldog Óra névre hallgató, neki is ismer s, barátságos kiskocsmába. Alig vártam az érkezését, mert feltétlenül valami magyarázatot kellett kapnom t le.

Azt akartam megtudni mindenképpen, mit jelentett az a veszett káromkodás. Nem, barátaim, nem a szavak szótári jelentésére voltam kíváncsi, ugyanis aligha szerepelhettek bármely szótárban. Az izgatott, hogy vajon miért használta ket, hiszen minden valószín ség szerint eksztatikus boldogságban kellett volna úsznia. A kocsmába belépvén ugyan szemernyi boldogság sem látszotta képén. Az az igazság, hogy határozottan letörtnek t nt. Légy oly jó, George, és hívd a pincérlányt! - mordult rám. Olyasféle intézmény volt az, ahol a pincérlányok sohasem gondoltak rá, hogy melegen öltözzenek, ami persze egész jól melegen tartott engem. Örömmel integettem hát az egyiknek, bár tisztában voltam vele, hogy hadonászásomat csupán valami ital megrendelésére vonatkozó jelzésnek tekinti majd. Rögvest kiderült, hogy sehogy sem értékeli, mivel ügyet sem vetett rám, kitartóan felém fordítva vonzóan csupasz hátát. - Figyelj, Mordecai - mondtam feszengve -, ha azt akarod, hogy kiszolgáljanak, jelezz magad! A valószín ség törvényei még nem az én malmomra hajtják a vizet. Ami egészen szégyenletes dolog, mert már rég itt lenne az ideje, hogy gazdag bácsikám kimúljon, el leg az én javamra kitagadva a fiát az örökségb l. - Neked van egy gazdag, bácsikád? - kérdezte Mordecai felvillanó érdekl déssel. - Nincs. De ett l csak még sokkal igazságtalanabb a dolog. Rendelj már egy italt, Mordecai, oké? - A fenébe vele - dörmögte Mordecai zordan. - Hadd várjanak csak. A szomorú valóság persze az volt, hogy egyáltalán nem nekik kellett várakozniuk, hanem nekünk, de a kíváncsiságom legy zte a szomjúságomat. - Mordecai - faggatóztam -, olyan boldogtalannak látszol. Te ugyan nem láttál engem ma délel tt, én viszont láttalak téged. Éppen elengedtél egy üres taxit, méghozzá ebben az ocsmány id ben. Amikor meg á másik odaért, káromkodtál rá mint a jéges . - Csakugyan így volt? - csodálkozott Mordecai. - Izé, szóval elegem van azokból az ebadtákból. A taxik vadásznak rám. Hosszú sorokban loholnak utánam. Még csak rá sem nézhetek a forgalomra anélkül, hogy valamelyik oda ne jönne hozzám. Mindig pincérek serege nyüzsög körülöttem. A keresked k kinyitják bezárt üzleteiket, ha véletlenül éppen arra járok. Minden lift szélesre tárja el ttem az ajtaját, bármely épületbe belépek, makacsul vár rám, akármelyik emeleten vagyok is éppen. Minden tisztességes intézményben vigyorgó hivatalnokok hordái terelnek keresztül azonnal a váróhelyiségeken. Minden alacsonyabb rangú kormányhivatalnok csak azért létezik, hogy nekem... Ekkorra valahogy visszanyertem a lélegzetemet. - De Mordecai! - dadogtam. - Hiszen ez maga a jó szerencse. A valószín ség törvényei... Aminek megtételére a valószín ség törvényeit felszólította, természetesen teljességgel lehetetlen volt, lévén azok elvont fogalmak, nem rendelkeznek a megfelel testrészekkel. - No de Mordecai - tiltakoztam -, hiszen mindez csak az írásra való id det gyarapítja! - Csöppet sem! - hördült fel barátom mérgesen. - Egyáltalán nem tudok írni! - De miért, az ég szerelmére? - Mivel elveszítettem a gondolkodásra való id t! - Hogy mit veszítettél el? - kérdeztem elhalón. - Azt a sok megszokott várakozást: sorban állást, utcasarkon, el szobákban töltött id t, amikor gondolkodtam, amikor kiagyaltam, mit is akarok megírni. Ez volt az én pótolhatatlanul fontos felkészülési id m! - Ezt én nem is tudtam. - Én magam sem, de most már tudom. - Én meg azt hittem - folytattam -, hogy azt a sok várakozással teli órát mind füstölögve, káromkodva és saját lelkedet marcangolva töltötted el. - Egy részét valóban így töltöttem. A többit viszont gondolkodással. De még az a id is hasznosnak bizonyult, amit a világmindenség igazságtalansága elleni lázongással töltöttem, mert felkavart, és a hormonjaimat úgy mozgósította a vérkeringésemben, hogy amikor az írógépemhez értem, minden

keservemet beleölhettem a billenty k vad csépelésébe. A gondolkodás volt a szellemi motivációm forrása, míg a harag az érzelmi motiváltságomat teremtette meg. Ezek együtt eredményezték azt a sok, terjedelmes és kit írást, amelyekbe kiönthettem a lelkem sötét, pokoli izzását. Most pedig mim maradt? Idenézz! Halkan pattintott hüvelyk és középs ujjával, mire nyomban megjelent egy leny göz en alulöltözött hölgyike “Mivel szolgálhatok, uram?” - szavakkal az ajkán. Persze sok mindennel szolgálhatott volna, de Mordecai mindössze két nyomorult italt rendelt számunkra. - Azt gondoltam - panaszkodott barátom -, hogy csupán alkalmazkodnom kell az új helyzethez, de most már tisztában vagyok vele, hogy teljesen reménytelen az alkalmazkodás. - De hát el is utasíthatod a felkínált lehet ségeket! - Valóban? Hiszen láttál ma reggel. Ha elküldök egy taxit, csak annyit érek el véle, hogy nyomban jön egy másik. Akár ötvenszer is elutasíthatom, de akkor is biztosan ott lesz az ötvenegyedik. Teljesen kikészít a dolog. - Akkor hát miért nem kanyaríthatsz ki magadnak mindennap egy-egy nyugodt órát a gondolkodásra a dolgozószobád magányában? - Hát persze! A kényelmes, dolgozószobámban! De ha csak akkor támadnak jó gondolataim, amikor kint toporgok az utcasarkon, kényelmetlen k padon ücsörgök valami váróhelyiségben, vagy éhesen ácsingózom valami, lusta pincérekkel teli étteremben! Szükségem van a harag hajtóerejére. - Miért, hát most éppen nem vagy elég dühös? - Ez nem ugyanaz! Az ember háboroghat az igazságtalanságok felett, de hogyan dühönghet azon, ha mindenki kedves és figyelmes hozzá? Most sem vagyok dühös, csak éppen szomorú. És egy sort sem tudok leírni, ha bánatos vagyok. - Esküszöm neked, George - folytatta Mordecai -, egyenesen azt hiszem, hogy valami átok ül rajtam. Talán valami “tündéri” nagynéni, aki megsért dött, mert nem hívták meg a keresztel mre, végre kitalálta, mi lehet még annál is rosszabb, mintha az embert minden pillanatban utálatos várakozásra kényszerítik. Kiagyalta ezt az átkot, hogy minden kívánságom azonnal teljesüljön. Szenvedéseit látván férfihoz nem méltó könnycsepp gy lt a szemem sarkába, súlyosbítva a tudattal, hogy én magam vagyok az el bb emlegetett boszorkány-nagynéni, s rettegve t le, hogy még is rájöhet valahogyan. És ha ez bekövetkezik, elkeseredésében még végezhet magával, vagy ami még rosszabb... velem! Ekkor következett be a legborzalmasabb. Miután kérte és természetesen azonnal meg is kapta a számlát, egy pillanatig elhomályosult tekintettel tanulmányozta, majd elém tolta üres, nyekerg kacagással. - Tessék, fizesd ki. Én most hazamegyek. Kifizettem. Mi mást tehettem volna? De olyan sebet ejtett rajtam az eset, hogy a szívem máig meg-megsajdul ilyen es s napokon. Végül is az a helyzet, hogy két és fél millió évvel úgy rövidítettem meg a Nap élettartamát, hogy a végén még az italomat is magamnak kell állnom. Hát igazság ez? Azóta nem láttam Mordecait. Kés bb hallottam róla, hogy strandsöpröget lett valahol a déli tengereken. Azt nem tudom pontosan, mi a dolga egy strandsöpröget nek, de abban biztos vagyok, hogy abból még senki sem gazdagodott meg igazán. Azt viszont biztosan tudóm, hogy ha tényleg valahol a tengerparton kószál, és kedve támad egy szép nagy hullámra, akkor az a nyakába is zúdul. Ekkor elénk tette a számlánkat egy leereszked en vigyorgó, lakájkép alak, mire George olyan emelkedett tekintettel nézett el a cetli felett, ahogy általában teszi, ha ilyen alakításra nyílik lehet sége. - De az ugye nem jár az eszedben, George, hogy nekem is tétetsz valami kedves szolgálatot Azazellel? - kérdeztem. - Nem igazán - mélázott el George. - Sajnos, kedves öregem, te egyáltalán nem az a ember vagy, akivel kapcsolatban valami jótékony jutna bárkinek az eszébe. - Akkor tehát nem csinálsz nekem semmit?

- Az égvilágon semmit. - Jól van - sóhajtottam. - Akkor kifizetem a számlát. - Igazán, ez a legkevesebb, amit megtehetsz - felelte George. Füssi-Nagy Géza fordítása

Isaac Asimov Hideg van odakint, kislány Eufrázia és Alexius ugyan fürdik a pénzben, h s Cupidó-ink, George és Azazel mégis nehezen értethetik meg velük, hogy házastársi fogadalmuk mást is jelent a pénzen, becsületen és engedelmességen túl. George és én éppen ebédeltünk. A pincér most tette elé a tál g zölg bablevest, azt a kotyvalékot, amelyet a fiú olyan rendhagyó módon kedvelt. Jó részét belapátolta, kéjesen felsóhajtott, majd az ablakon kitekintve így szólt: - Hó jelét látom a leveg ben. Amire én imigyen válaszoltam: - Ha az égb l kavarogva hulló öklömnyi pihéket te a hó “jelének” tekinted, akkor azt hiszem, igazad van. - Csupán azon igyekszem - tette hozzá George fennhéjázva -, hogy némi poézist kölcsönözzek az egyébként lapos kifejezésnek, miszerint esik a hó. Ámbár neked beszélnem a költészetr l pontosan annyit ér, mintha egy lónak mondanám. - Attól eltekintve, hogy az a ló nem fizetné ki az ebédedet. - És neked sem kellene, ha nem állnék olyan pocsékul anyagilag e pillanatban. Ez a pillanat persze azóta tart, mint maga George, s bár jólesett volna ezt ki is mondanom, mégis megfékeztem a nyelvemet. - Az ilyen látvány - mondtam helyette - azzal a baljós el érzettél tölt el, hogy közeleg a hideg id . Ugyanakkor vigasztal, hogy alig pár hónap, és máris vége lesz, s akkor majd azon aggódhatom, hogy közeleg a kánikula. Az ilyesféle aggodalmak szabályos váltakozása azt hiszem, jót tesz az embernek, beletáplálja a szükséges isteni elégedetlenséget. - Igazán kíváncsi vagyok - vágott közbe George - miért nevezik az efféle elégedetlenséget isteninek. - Mivel a dolgok állásával való elégedetlenség az, ami az emberiséget a civilizáció és a kultúra megteremtésére ösztönözte. Az elégedettség pangáshoz és sekélyességhez vezetne, mint a te esetedben. De még te is, George, ha igazak a történetek, amelyekkel engem traktálsz, másokban hamar észreveszed ezt az isteni elégedetlenséget, s akkor azon iparkodsz, hogy javíthass valamit a helyzetükön. És persze ha a rám zúdított történeteid folytatása is igaz, akkor hamarosan megbizonyosodhatunk róla, hogy a barátaid életébe való beavatkozásaid menthetetlenül katasztrófához vezetnek. George elvörösödött. - Egyetlen rövid kijelentésedben kétszer is kételyeidnek adtál hangot azokkal a történetekkel kapcsolatban, amelyek elmesélésével megtiszteltelek. - Nem nagy csoda, hogy kételkedem az olyan történetek hitelességében, amelyekben a mazsola egy kétcentis földön kívüli lény, akit valami térgörbület segítségével varázsolhatsz el , és aki képes végrehajtani azokat az emberi ismereteket meghaladó h stetteket. - Én pedig visszautasítom azt az állításodat, hogy jószándékú segítségem minden esetben katasztrófához vezet, Ez a megállapítás oly távol esik az igazságtól, hogy a mennyben az angyalok e pillanatban biztosan könnyeket hullatnak miattad! - Nos, ha tényleg sírnak, az isteni könnycseppek csak téged illethetnek. Te magad adod el ezeket a szószátyár meséket és számolsz be a katasztrófákról. Én csupán felhívom rájuk a figyelmet. - A helyzet pedig az, kedves öregem, hogy teljesen véletlenül beszámolhatok egy olyan erkölcsös és h séggel ékes házasságról, amelyet én hoztam rendbe, ami teljes egészében az én fáradozásom

eredménye. Az eset, amelyre utaltam, Eufrozina Mellon és a férje, Alexius története. Máris elmesélem az egészet. - E pillanatban semmi kedvem hozzá. - Eufrozina Mellon - mondta George. - a házassága el tt az Eufrozina Stump névre hallgatott, és én gyermekkorától fogva ismertem t. Szégyenl s volt a kicsike, s amikor be akarták mutatni valakinek, aki nem tartozott a sz kebb családi környezetéhez, nyomban elrejt zött a legközelebbi bútordarab mögé, onnan meresztgette két nagy, rémülettel teli szemét. A szégyenl sségét sohasem küzdötte le igazán, s ahogy növekedett, ez a jelenség egyre inkább az ellenkez nem képvisel ire összpontosult. Még képtelenebbé vált a dolog, amikor feln tté cseperedett, és egy istenn tökéletes másává vált. Aprócska istenn volt, az igaz, mindössze öt láb két hüvelyk, de a környékbeli fiatalemberek figyelmét így sem kerülte el a csodás jelenség. Sok ifjonc vágyakozott rá, hogy összebarátkozhasson vele. És ha sikerült volna némelyiknek, nyilvánvalóan azonnal elmélyült filozófiai elmélkedésre próbálja rávenni t. Ezt ugyan sohasem ellen rizhettem, mert egyikük sem jutott vele a barátság olyan fokára, amely el feltétele az ilyesféle elmélkedésnek. Eufrozina gondosan úgy öltözködött, hogy elrejtse fizikai adottságainak szemkápráztató valóságát, de rá kellett jönnie, hogy a fiatalemberek e tekintetben rendelkeznek a hatodik érzékkel. Olyan ifjak, akiknek még arra sem volt szemük, hogy egy omlettet megtaláljanak az elébük tett tányéron, lelki szemeikkel áthatolhatnak azokon a szövetrétegeken, amelyekbe Eufrozina burkolta magát, hogy földerítsék az alattuk rejt zköd csodát. Én magam persze a keresztapja voltam, mivel, amint már korábban is többször megemlítettem, rendkívül sok csinos kereszt lányom van, nyilvánvalóan tiszta erkölcsiségemnek és tekintélyemnek köszönhet en. Még maga Eufrozina is kivételt tett velem, a másik nemmel szembeni, egyébként általános gyanakvását illet en. Például a térdemre ült, és a vállamon pityergett, miközben én aranyló haját simogattam. - Egyszer en képtelen vagyok elviselni azoknak a durva teremtményeknek az érintését panaszkodott -, és állandóan érzem, hogy er szakos tapogatási inger munkálkodik bennük. Nem tehetek róla, de észreveszem, hogy mindig kezet mosnak, miel tt hozzám közelednének, mintha csak arra számíthatnának, hogy tiszta kézzel nagyobb sikert érnek el. - No és nem így van? Eufrozina megvonta a vállát. - A szutykos kezeket egyszer en el nem viselhetem de, a tiszta kezek sem sokkal különbek, George bácsi. - Mégis itt ülsz az ölemben, én meg simogatom a hajadat, s t néha a válladat, s t a karodat is. - Ez egészen más, George bácsi. Te családtag vagy. Tovább simogattam hát. A családtagoknak, lám megvannak a maguk el jogai. E hozzáállás ismeretében gondolhatod, mennyire elképedtem, amikor azzal a hírrel állított be, hogy férjhez megy Alexius Mellonhoz, egy tagbaszakadt fiatalemberhez, akibe, nem szorult szemernyi költ iség, sem, de egész szép jövedelme származik utazó kereskedelmi ügynöki munkájából. Amikor berontott hozzám-a hagy újsággal, pironkodva és, negédes mosollyal, megkérdeztem t le: - A férfinemr l alkotott véleményedet figyelembe véve hogyan dönthettél úgy, Eufrozina, hogy mégiscsak férjhez mégy? - Nos - válaszolta szégyenl sen -, azt hiszem, a szívem mélyén mégiscsak romantikus vagyok. Tudom, hogy csöppet sem biztonságos, ha az embert pénz utáni sóvárgás vezérli. Azt beszélik, hogy a pénz elvakít, és ha egyszer elcsábít, szörny hibákra is ragadtathat. Ugyanakkor azt is hallottam, hogy a pénz mindent legy z, és most éppen ebben hiszek. Megpróbáltam távol tartani magamtól. Alexiust, kizárni t az életemb l, de mindenki azt hajtogatja, hogy vonzza magához a pénzt, ami egyébként be is bizonyosodott. Én meg, szóval lehet, hogy csak egy butácska lány vagyok, de miután egész életemben próbáltam elzárkózni a férfiak el l, egy szép napon mégiscsak arra ébredtem, hogy Alexius jár az eszemben, és teljesen tehetetlen vagyok, vele szemben... beleestem a pénzébe. Egész álló nap csak azt dudorásztam magamban, hogy a pénz a legédesebb

dolog a világon, és amikor Alexius ismét el állt az ajánlatával, így feleltem neki: “Igen, kedvesem, összeházasodunk, és vállalom a pénz, becsület, engedelmesség fogadalmát.” Én meg csak mosolyogtam rá, és elhalmoztam minden lehetséges szerencsekívánattal, de amikor elment; csak bánatosan csóváltam a fejemet. Eleget láttam már a világból, hogy tudjam pénz aranyló, csillogása megédesítheti a mézesheteket, ám amikor el bukkannak az élet komoly problémái, azokhoz a pénz önmagában már sehogy sem elegend . Szomorúan el re láttam édes kis keresztlányom keserves kiábrándulását, arra gondolva, hogy túl sok pénzr l szóló mesét és romantikus történetet olvasott eddigi életében. Sejtésem be is igazolódott. Még alig hat-nyolc hónapja voltak házasok, amikor egyszer csak megjelent nálam sápadtan és lógó orral. - Üdv, üdv, Eufrozina - köszöntöttem szívélyesen -, és a kedves Alexius hogy van? Körülpillantott, mintha arról akarna meggy dni, hogy nem hallgatózik senki, majd suttogva közölte: - Oda van egyik kereskedelmi útján, hála istennek! Ajka megremegett, és végül keserves zokogással a karjaimba vetette magát. - De mi a baj, aranyom? - kérdeztem, és simogatni kezdtem, amiben mindig oly szinte örömömet leltem, és reméltem hogy maga is. .- Hát Alexius! Egy darabig a pénz elég volt. Gondtalanul költekeztünk, és élveztük az életet. Úgy nt, semmi gondunk a világon, de egyszer csak valahogy kezdett megváltozni a helyzet. Mind gyakrabban utalgatott rá, hogy a házassághoz-a szerelem is hozzátartozik. Megpróbáltam nevetéssel elütni a dolgot, és vígan azt fejeltem, hogy a pénzeszsákok beérik a pénzzel. Ám ahogy múltak a hetek, egyre követel bb lett, én pedig lassacskán ráébredtem, hogy egy sexmániáshoz mentem feleségül. Olyan volt, mint valami betegség, George bácsi! A múlt hétig külön ágyban aludtunk: egyik a szoba egyik, másik a másik oldalán, közöttük pedig néhány súlyos bútordarab... ahogy minden normális újházashoz illik, gondolom. Ám egyszer csak egy... egy franciaágyat találtam a szobánkban. Azt mondta, hogy-a külön ágy elhidegítheti egymástól a párokat. És azóta, George bácsi, már nem tekinthetem sajátomnak az ágyamat, s t amikor átjön az enyémbe, néha még a kézzel is hozzám ér. Valójában folyton felém nyúlkál. El nem képzelhetem miféle beteges kényszer vehet er t rajta ilyenkor. De te talán tudod, George bácsi. - Nem gondolod, Eufrozina, drágám, hogy egyszer csak megkedvelheted a keze érintését? - Soha! mindig olyan forrónak t nik, én pedig állandóan kellemesen h vös vagyok. Semmi szükségem arra a hímtüzességre, Meg is mondtam neki, erre azt válaszolta, hogy én egy hideg... ezt a szót persze nem ejthetem ki el tted, de az eleje szu... a vége meg ...ka. Szóval, hogy ez vagyok... - Azt hiszem - dünnyögtem -, talán meg tudom fejteni. - Gondolod, George bácsi, hogy többé már nem is az én pénzecském? Végül is az ember nem nevezheti a pénzes-társát, akivel már vagy fél évet együtt élt, csak úgy egy ilyen - hideg micsodának és még mindig a pénzecskéje legyen... - Jól van, no jól van, Eufrozina. Meddig is lesz oda Alexius? - Ez egy hosszabb utazás. Délnyugaton kell egy nagyobb területet beutaznia. Aligha ér vissza egy hónapnál hamarabb. - Akkor hagyd rám az ügyet; kedvesem, addig biztosan, kitalálok valamit. - Tudom, hogy neked sikerül - mondta, bizakodva emelve felém bájos arcocskáját -, hiszen te mégiscsak családtag, vagy. Úgy éreztem, hogy ez pont Azazelnek való eset, megidéztem hát kelmét. Megszokott kis polcán jelent meg, amelyet szemmagasságban készítettem számára. Mint rendesen, most is készületlenül érte a hívásom, és szokás szerint minden el zmény nélkül bukkant fel a szemem el tt, és hallatta mindenkori éles sikkantását. Azt állítja, hogy minden alkalommal így reagál, ha váratlanul szembekerül valami rémít szörnyeteggel, de azt sohasem magyarázta meg, miért kell visítania, ha engem meglát.

Kissé vörösebbnek látszott, mint máskor, akárha valami komoly er feszítésben szakítottam volna meg, és parányi kezében valami darázsfullánkra emlékeztet tárgyat szorongatott. Még a láttamra felhangzó visongása közepette is ritmikusan fel-le hadonászott vele. - Tisztában vagy vele, hogy megszakítottad a reggeli tornagyakorlatomat? - förmedt rám. - Nagyon sajnálom. - És azzal ugyan mire megyek? Most aztán odavan az egész mai edzésem. Egyszer en nem tudom, hogyan tarthatnám magamat így megfelel formában! - De miért kell végképp elmulasztanod, ó, világmindenség hatalmas és fennkölt ura? Hát nem térhetsz haza abban a szent pillanatban, amint innen távozol, és nem folytathatod tovább? - Nem. Az túl bonyolult lenne, és különben sincs szükségem az ostoba tanácsaidra. Ezúttal egyszer en kihagyom. De hadd tegyek fel egy kérdést... - Parancsoljon hatalmasságod. - Eddig már megszakítottál szerencsejáték közben, amikor éppen nyerésre álltam. Közbeavatkoztál, amikor éppen különféle jutalmakban részesültem volna, amikor éppen zuhanyoztam, amikor bonyolult szertartásokat végeztem fajtám legvonzóbb tagjaival. Hogyan lehetséges, hogy mindeddig sohasem szakítottad félbe a reggeli tornámat? Ha mindenképpen zavarnod kell, hát ez rá a legmegfelel bb id . Ígérd meg, hogy máskor is megteszed. Ezzel letette a darázsfullánkot, és megvet en odébb rúgta. Valami azt súgta nekem, hogy, nincs különösebben oda a tornázásért. - Különben most éppen mit óhajtasz? - kérdezte savanyú ábrázattal. El adtam neki Eufrozina és Alexius Mellon történetét, miközben apró, csetteg hangokat produkált a nyelvével. - Ó, szóval a régi jó história - jegyezte meg. - A fiatalság tévelyg csacskaságai még a mi világunkon is sokszor keserves boldogtalansághoz vezetnek. De nekem úgy t nik, hogy ennek az Euf... Euf... vagy mi is a neve... szóval csak el kellene fogadnia a párja semmirevaló és perverz közeledését. - Ezúttal azt hiszem, tévedsz, ó, végtelen hatalmú, ugyanis egy tiszta és makulátlan ifjú hölgyr l van szó. - Ugyan, ugyan, ellentétes fogalmakat kapcsolsz össze. Legalábbis amennyiben az ifjú hölgyek a ti világotokon a legcsekélyebb mértékben is hasonlóak a mieinkhez. Életem során a hideg zybbulok és érett zybbulok hihetetlenül gazdag gy jteményére tettem szert. Azokról a n nem háziállatokról beszélek... - Jól tudom, mir l beszélsz, ó, mindennél hatalmasabb, de mi legyen Eufrozinával? - Ó, ez végül is elég egyszer nek t nik számomra. Mivelhogy tiltakozik a férfiúi t z ellen... Tudnál adni róla valami fényképet vagy akár egy ruhadarabot, amire összpontosíthatnám az energiáimat? A jó szerencse úgy hozta, hogy éppen nálam volt az egyik, legtöbbet feltáró képe, amelyet Azazel fintorgó képpel tanulmányozott. Viszont nem sok idejébe telt, hogy megtegye, amit meg kellett tennie, s azután gyorsan elszelelt. Észrevettem, hogy még a darázsfullánkját is hátrahagyta. Ez az apróság éppenséggel itt van a zsebemben, és bármikor megmutathatom neked Azazel létezésének bizonyítékául. No jól van, nem tudom ugyan, mit tekintenél “valós” bizonyítéknak, hogy a te kifejezéseddel éljek, de ha nem vagy kíváncsi rá, akkor mesélek tovább. Két héttel kés bb találkoztam ismét Eufrozinával. Sokkal elgyötörtebbnek látszott, mint bármikor, ezért attól féltem, bármit m velt is vele Azazel, csak rosszabbra fordult áltata a helyzet. És ez a fránya Azazel sohasem hajlandó bármit visszacsinálni, amit egyszer véghezvitt. - Alexius még nem érkezett haza? - érdekl dtem. - Vasárnapra várható - felelte Eufrozina csüggedten. - George bácsi, neked nem t nik úgy, hogy mostanában nagyon hideg van? - Az évszakhoz képest nem, kedvesem. - Biztos vagy benne? Én mégis valahogy úgy érzem. Álló nap csak ülök és reszketek. Ez alá a vastag télikabát alá felvettem a legmelegebb ruhámat, az alá finom, meleg alsónem t, s t még gyapjúzoknit is húztam a harisnyanadrágomra, a tetejébe meg bundacip t, és mégis fázom.

- Talán rosszul táplálkozol. Egy jó nagy tányér bableves biztosan nagyszer en felmelegítene. Aztán a helyedben én azonnal ágyba bújnék. Kapcsold be a f tést a hálószobában, húzz magadra minden takarót, és meglásd, olyan meleged lesz, mint egy déltengeri sziget fövenyén. - Nem is tudom - felelte, elfintorítva imádnivaló orrát, és megcsóválta bájos fejecskéjét. - Éppen akkor fázom a legjobban, amikor ágyban vagyok. Különösen a kezem és a lábam olyan, akár valami jégcsap. Ha Alexius hazajön, biztosan nem óhajt majd mellém bújni, olyan fagyos vagyok. Talán ez az egyetlen jó dolog az egészben - tette hozzá sötéten, - Akkor majd megláthatja, hogy tényleg olyan hideg micsoda vagyok, aminek nevezett. Elmúlt még két hét, és egyszer csak kopogtattak az ajtómon. A legboldogabb kopogás volt, amit életemben hallottam. Egy áldott ujjacska kipp-koppja. Éppen bonyolult matematikai számításokba mélyedtem a lóverseny bizonyos futamaival kapcsolatban, ha jól emlékszem, és egyáltalán nem örültem a zavarásnak. Hanem amikor kinyitottam az ajtót, Eufrozina viharzott be rajta, szökell tánclépésekkel. Eltátottam a számat. - Mi történt, Eufrozina? - lihegtem. Majd eksztázisának oka után tudakozódva megkérdeztem: Talán Alexius minden pénzét rád hagyta, és kereket oldott? - Nem, nem, George bácsi, egyáltalán neem! Alexius már egy egész hete itthon van, az a drága ember! - Az a drága ember? Úgy érted, hogy leküzdötte szexmániákus rohamait, s visszatért a pénz áldott imádatához? - Igazán nem is értem, mir l beszélsz, George bácsi - pihegte Eufrozina, felvetve b bájos kis állát. Annyit tudok csak, hogy amikor hazaért, én a magam oldalára húzódtam az ágyban, és jobban fáztam, mint addig valaha. Kékre fagytam és reszkettem. Akkor bebújt a maga felére, és nekem úgy nt, hogy olyan messzir l is érzem a melegét. Sejtelmem sincs róla, hogyan csinálhatta, de a testéb l valami csodálatos melegség áradt, és engem is egészen elborított. Ó, maga volt az áldás! Természetesen a melegsége felé húzódtam. volt a mágnes, én pedig valami vaspor. Éreztem, amint csúszom felé, aztán egyszer csak beléütköztem és köré fontam elgémberedett, hideg karjaimat. Rémült üvöltéssel reagált jéghideg kezem és lábam érintésére, de én a világért sem engedtem volna el. Csak még szorosabban öleltem. Erre szembefordult velem, és megszólalt: - Te szegény teremtés! Milyen szörnyen hideg vagy! - És akkor édes, meleg kezét a hátamra tette, és fel-alá simogatni kezdett. George bácsi, akkor el ször aludtam el a karjában boldogan. Még sohasem volt ilyen csodálatos éjszakám, és reggel sehogy sem akartam engedni, hogy felkeljen az ágyból. Attól tartok, hogy úgy kellett leráznia magáról. - Ne hagyj itt! - könyörögtem. - Megint fázni fogok! - De sajnos mennie kellett. És azóta így van minden éjszaka. Micsoda boldogság! Az én tüzes Alexiusom forró karjában! Az az érzésem, George bácsi, hogy emellett még a pénz is elveszítette a jelent ségét. Az a vacak pénz is valahogy olyan hideg dolog. - Hohó, csitt, gyermekem! - kiáltottam, mivel teljesen megdöbbentett a dolog. - De nem! Vagyis igen! - er sködött Eufrozina. - De mondd csak, gyermekem - folytattam inkább -, mindezzel a hozzábújással, érintéssel és melegedéssel együtt járt... - De itt meg kellett állnom, mert nem találtam megfelel szavakat a tudatomon végigszáguldó szégyenteljes gondolatok kifejezésére. Végül is elég vén vagyok már hozzá, hogy kell képpen tisztában legyek a világ romlottságával. - Igen, együtt járt - felelte Eufrozina büszkén -, és nem hiszem, hogy bármi elítélend lehetne benne. Ó, a moralisták csak mondjanak, amit akarnak arról, hogy a pénz a legnagyobb jótétemény, amelyet az Isten adhat az embernek, és még azt is állíthatják, hogy a szerelem minden rossznak a gyökere, én viszont azt mondom, hogy a szerelem a lehet legtüzesebb dolog. - És mik a terveid idén nyárra? - kérdeztem kihívóan. - Nos, legföljebb izzadok majd egy kicsit - felelte, mire én megértettem, hogy máris túlesett a megváltás minden esélyén.

Sohasem hallottam Eufrozina és Alexius Mellon házasságánál boldogabb kapcsolatról. Minden éjszaka összemelegedtek, nyaranta ugyan izzadtak egy kicsit, de végül csak világra hoztak két gyermeket. Eufrozina pedig teljesen megváltozott. Többé soha, a legkevésbé sem félt a férfiaktól, és a szándékaik sem voltak gyanúsak számára. Valójában nagyon is engedékenyen fogadta ezeket a törekvéseket, és igencsak lekezel en szólt azokról, akik a régimódi udvarlás útveszt iben tévelyegtek. Mindig úgy öltözött, hogy magára vonja a férfiak figyelmét, és valóban sokakat sikerült magához csábítania. Kés bb bevallotta nekem, hogy mer kíváncsiságból megkísérelte felhasználni egyikük-másikuk melegét, de a tizenötödik vagy tizenhatodik kísérlet után - valahol e tájt elveszítette a fonalat feladta a dolgot. Ugyanis egyikük sem volt olyan mennyeien tüzes, mint Alexius. Egy kissé ingerült, ha ilyesmir l esik szó, és hangoztatja, hogy a szerelem a pénzzel ellentétben mindig megosztandó, valamint hogy a szerelem a pénzzel ellentétben csak szabad továbbadása révén sokszorozható. Még akkor is csak ezt hajtogatta, amikor figyelmeztettem rá, hogy a pénz, ha értelmesen fektetik be, tekintélyes nyereséget hozhat. Így végül megmaradt Alexius mellett, és mit tekinthetünk szerencsés kimenetelnek, ha nem éppen ezt? - Nekem úgy t nik, George - vélekedtem -, mintha Eufrozina talán egy kissé vagy nagyon csalódott lenne amiatt, hogy semmi igazi örömét nem lelheti szabados kapcsolataiban, és inkább Azazel közbenjárása révén lett monogám, mintsem hogy szabadon választott kedveseivel mulatozzék. - Amint már említettem - válaszolta George -, némiképpen bosszús a kísérletei sikertelensége miatt, de mit számít az? Egy kis elégedetlenség igazán csekély áldozat a tiszta erkölcsök oltárán. És - tette hozzá - amikor a szerelem bolondériája elhagyja a testét, amint az el bb-utóbb mindenképpen bekövetkezik, még mindig ott marad a pénz, csak a pénz és kizárólag a pénz. Mint például most, amikor jelzem neked, hogy pár napra igazán hasznát vehetnem egy ötdollárosnak. Ez a néhány nap persze George egész életét jelentette, de azért csak a markába nyomtam egy ötöst. Füssi-Nagy Géza fordítása

Isaac Asimov Egészségedre Tüsszentettem. George elfordult, és zord hangon ezt mondta: - Megint megfáztál. Kifújtam az orrom, anélkül hogy ett l a legkevésbé is megkönnyebbültem volna, és válaszoltam (a papír zsebkend egy kissé elfullasztotta a hangomat): - Ez nem megfázás. Ez orrmelléküreg-gyulladás. - Rápillantottam kávém maradékára, mintha az ne volna, hogy nem ízlik. És folytattam: - Egy év alatt ez már a negyedik orrmelléküreggyulladásom, mindig újra fellángol, és olyankor mindig teljesen elveszítem az íz és szaglóérzékemet, hosszabb-rövidebb id re. Most például semminek sem érzem az ízét, és az ebéd, amit éppen most ettünk meg, fel lem akár papundeklib l is készülhetett. - Segítene - kérdezte George -, ha azt mondanám, hogy minden finom ós kit volt? - A legkevésbé sem - morogtam kelletlenül. - Jómagam nem szenvedek efféle nyavalyákban - mondta. - Szerintem minden a tiszta élett l és a tiszta értelemt l függ. - Köszönöm együttérzésedet - mondtam -, és biztos vagyok benne: téged egyszer en azért kerülnek el ezek a betegségek, mert egyetlen épesz mikroorganizmus sem hajlandó a te tested ostoba szövetei között élni. - Nem tudsz megsérteni, öreg fiú, ezzel a goromba megjegyzéssel - mondta George, kissé visszafogva magát -, mert az ilyen fert zések megkeserítik az ember kedélyét, és efféle megjegyzésekre ösztönöznek, mert hiszen ép elméd birtokában (ha ugyan valaha is volt neked

ilyen) sosem mondanál ilyesmit. Nagyon is emlékeztet ez engem egyik jó barátomra, Manfred Dunkelra, amikor az jó barátjával, Absalom Gelbbel a gyönyör Euterpe Weiss kegyeiért vetélkedett. - Dögölj meg és utána menjen a pokolba a te jó barátod, Manfred Dunkel - mondtam mogorván -, meg az jó barátja, Absalom Gelb, no meg kettejük vetélkedésének tárgya, Euterpe Weiss. - Most orrmelléküreged beszél bel led, öreg fiú, nem pedig te - jegyezte meg George. - Manfred Dunkel és Absalom Gelb - fohászkodott neki történetének George - mindketten tagjai voltak az optikusok New York-i intézetének, és a két ifjú ember között rövidesen barátság szöv dött. No, ez természetes, hiszen lehetetlen, hogy két fiatalember belemerüljön a lencsék és fénytörések misztériumaiba, hogy megvitassák a myopia, a presbyopia és hypermetropia dolgait, hogy együtt üljenek a csiszolóasztal mellett, anélkül hogy testvéreknek éreznék egymást. Együtt nézték át a szemüvegbeteglapokat, kiemelték közülük azokat, amelyek a cirill vagy a görög ábécében járatosak számára alkalmasak voltak. Ideogrammákat kerestek a keletiek számára, és ahogyan erre csak két specialista képes, megvitatták a rejtélyeket, egybevetették az el nyöket és hátrányokat, balanszírozva a különféle hangsúlyjelek, a grave-ok, élesek, hajtottak között, ha francia páciensr l volt szó, umlautokra ügyeltek a német pácienseknél, kiejtési jelzésekre a spanyol betegeknél és így tovább. Ahogyan egyszer Absalom mondta nekem, ezeknek az írásjeleknek elhagyása egyszer en rasszizmus, és helytelen korrekciót jelent ama szemeknek, amelyek nem tiszta angolszász származásúak. Tény, hogy ez az anyag évekre visszamen leg megtöltötte az American Journal of Optical Casuistry hasábjait. Talán még emlékezik valaki arra a cikkre, amelyet két barátunk közösen írt, lepocskondiázva a régifajta beteglapokat. Ez volt a címe: “Szem! Tépd le toprongyos jelvényedet!” Manfred és Absalom hátukat egymásnak vetve álltak ellen a hivatás egyesült konzervativizmusának, s bár álláspontjuk publikálása nem hozott sikert számukra, még közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha. Miután végeztek tanulmányaikkal, megnyitották a Dunkel és Gelb céget - egy pénzdarabot dobva fel eldöntend , melyikük neve álljon az els helyen. Hihetetlen sikerük volt. Dunkel talán egy picikével jobb volt a felületek csiszolásában, Gelb viszont mestere volt a m vészi szemüvegkereteknek. Ahogyan mondani szokták, mindig szemt l szembe néztek egymással. Nem volt hát meglep , hogy amikor szerelmesek lettek, szerelmük tárgya ugyanaz a n volt. Euterpe Weiss bejött az üzletükbe új kontaktlencsékért, s a két férfi alaposan szemügyre vette (nem mondhatni, hogy rákacsintottak, hiszen hivatásos szakért ként vizsgálták meg a n b bájos optikáit). S rájöttek, hogy magával a tökéllyel akadtak össze. Mivel nem vagyok optikus, nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi volt ez a tökély, de mindketten lírai hevülettel áradoztak róla - persze mindegyikük külön-külön -, és folyamatosan lökték a szöveget a dioptriákról és optikai tengelyekr l. Mivel mindkét fickót tizenéves kora óta ismertem, amikor még els szemüvegüket viselték (Manfred egy kissé közellátó volt, míg Absalom egy kevéssé távollátó, s mindkettejüknek mérsékelt asztigmatiája volt), félni kezdtem a dolog kimenetelét l. Hajaj, gondoltam, egy megpecsételt ifjúkori barátság fog itt megfenekleni, hiszen ez a két, már férfivá érett legény vetélkedni fog Euterpéért, aki, ahogyan Manfred mondta szívére szorított két kézzel, “olyan látvány, hogy az szinte fáj az ember szemének”. Vagy, ahogyan Absalom nyilatkozott: ,Ami Euterpével kapcsolatos, az mind szemrevaló.” De tévedtem. Még az isteni Euterpével kapcsolatban is tökéletes barátság kötötte össze e két ifjú embert, e két optikust, szorosabb barátság, mint két, egymáshoz igen közel ül szemet. Megtudtam, hogy megállapodtak: kedden és pénteken Manfrednak van módja programot megbeszélni Euterpével, míg hétf n és csütörtökön Absalom kísérletezhet szerencséjével. Hétvégeken múzeumokba, operákba, költ i estékre, és válogatottan finom vacsorákra együtt vitték magukkal a hölgyet. Megszédült gyönyörkörhinta volt számukra az élet.

Most megkérdezhetnéd: és mi volt szerdánként? Hát éppen ez mutatja a két ifjú gondolkodásának finom és magasröpt voltát. Euterpének szerdánként módja volt arra, hogy másokkal beszéljen meg programokat. Manfred szenvedélye tiszta volt, éppúgy, mint Absalomé. Teljesen rábízták Euterpére, hogy maga válasszon, még akkor is, ha ez a választás egy faragatlan bunkóra esnék, aki még csak nem is optikus, aki éppen csak belenéz a szemébe, és hazugságokat beszél... Te persze azon töröd a fejed, hogy kivel csókolózik épp most a n . Azt akarod mondani, hogy nincs tovább folytatás, pedig én éppen most akarom összefügg lényegét adni az eseményeknek. Egy darabig minden rendben ment. Nem múlt el hét anélkül, hogy Manfred ne játszott volna le esténként a hölggyel egy-egy érdekes parti kaszinót, más estéken meg Absalom muzsikált neki fés re feszített selyempapiroson. Der s id volt ez, gyöngyélet! Vagy legalábbis úgy gondolom, hogy gyöngyélet volt. És akkor egyszer Manfred meglátogatott. Egy pillantás elgyötört arcára és minden világos volt számomra. - Szegény fiatal barátom - mondtam -, csak azzal ne gyere, hogy Euterpe elszánta magát, és Absalomot választotta. (Én teljesen semleges vagyok ebben az ügyben, öreg fiú, és elkészültem, hogy együtt siránkozzam bármelyik ifjú emberrel, aki szembekapta a hideg zuhanyt, hogy úgy mondjam.) - Nem - felelt Manfred. - Nem azt akarom mondani. Még nem. De ez nem tarthat sokáig, George bácsi. Nekem most vörös és duzzadt a szemem, és Euterpe aligha becsülhet egy olyan optikust, akinek a szeme csak egy kicsit is eltér a normálistól. - Te sírtál, igaz-e? - Egyáltalában nem - felelt Manfred büszkén. - Az optikusok er s emberek, és nem sírnak. Csak egy kis náthám van, tudod, megfáztam. - És ez gyakran el fordul nálad? - kérdeztem együtt-érz en. - Mostanában igen. - És Absalom, is meg szokott fázni? - Igen, de nem olyan gyakran, mint én. Néha fájdítja a hátát, én meg azt sosem. Na de mit számít ez? Egy embernek, aki fájdítja a hátát, azért még lehet tiszta és ragyogó szeme! A néha-néha elhangzó nyögdécselés, az, hogy valaki olykor képtelen felállni, egyáltalában nem fontos. De ahogyan Euterpe belenéz az én nedvedz szemembe, ránéz a szklerotikus erek által okozott vörösségre, a gyulladt köt hártyára, hát biztos, hogy átjárja az undor. - Ó, de biztos, hogy így van ez, Manfred? Elvégre Euterpe egy édes-kedves lány, a szeme lágy és rokonszenves... - Ezt nem merem megítélni - mondta Manfred határozottan. - Amikor meg vagyok fázva, akkor visszavonulok, ez pedig azt jelenti, hogy az utóbbi id ben Absalom sokkal többször találkozik a lánnyal, mint én. Absalom magas és fürge fiatalember, és egyetlen lány sem képes ellenállni neki, amikor a fés re feszített selyempapíron muzsikál. Azt hiszem, semmi esélyem sincsen. - Arcát két kezébe temette, vigyázva mindazonáltal, hogy túlságosan meg ne nyomja a szemét. Jómagam is megrendültem, úgy, mintha tíz, selyempapírosos fés egyszerre muzsikálta volna a “Stars and Stripes Forever”-t. - Meg tudom csinálni, öreg fiú, hogy mindörökre immúnis légy a megh lésekkel szemben mondtam. Mohó reménykedéssel nézett fel. - Van valami módszered? Valami megel kúra? De nem... - A vöröses szemben fellobbanó fény kihunyt, s minden ugyanolyan vöröses maradt, mint volt. - Az orvostudomány tehetetlen a közönséges megh léssel szemben. - Ez nem szükségszer . Nemcsak hogy ki tudlak kúrálni a bajodból, de azt is el tudom rendezni, hogy Absalom tartós megh lést szerezzen. Ezt csak azért mondtam, hogy próbára tegyem a fiút, tudod, hiszen ismered az én hajthatatlan etikai elveimet, öreg haver, és büszke vagyok rá, hogy Manfred optikushoz méltó módon válaszolt.

- Soha! - kiáltotta. - Szeretnék megszabadulni ett l az inkubustól, igen, de csak azért, hogy fair játékot játszhassak, és egyenl eséllyel küzdhessek meg ellenfelemmel. Gy lölném, ha hátrányos helyzetbe kellene hoznom. El bb volnék hajlandó elveszíteni a mennyei Euterpét, semhogy ilyesmire vetemedjem. - Úgy lesz, ahogyan mondod - veregettem meg a keze fejét. Azazel - már beszéltem neked az én két centiméter nagyságú, földön kívüli lényemr l, akit képes vagyok el hívni a tér mélységes mélységeib l, s aki el is jön, amikor hívom. És csakugyan, el is hívtam. És most igazat beszélek, akármit gondolsz is, igen, igazat mondok, a fene egyen meg! Egyszóval: Azazel fel és alá sétált az asztal szélén, merev farkincáját csóválva; apró szarvacskái halványkéken villogtak az er s gondolkozástól. - Tehát egészséget kívánsz neki - mondta Azazel. - Normális állapotot akarsz. Kiegyensúlyozott állapotot akarsz. - Tudom, hogy mit kérek, ó, isteni és egyetemes mindenhatóság! - mondtam, igyekezve leleplezni nyugtalanságomat. - Azt kérem, hogy a barátom kikerüljön a megh lés csapdájából. Összehoztalak vele. Megvizsgáltad. - És mindössze ennyit akarsz? Csak azt akarod, hogy kikecmeregjen ebb l a taknyos, reumatikus, mocskos megh lésb l, amelynek ti, ennek a féregrágta bolygónak szubbestiális lakói alá vagytok vetve? Azt hiszed, hogy világosságot lehet csinálni a szoba egyik sarkában, anélkül hogy az egész szoba világossá válnék? Szeretném, ha tisztában lennél vele: abban az emberpéldányban, amelyet nekem mutattál, a négy humor nagyon rossz, veszedelmes arányban található meg. - A humorok egyensúlya? Hérodotosz szerint csak egyet kell közülük megszentelni, és akkor a többi is kitakarodik. Azazel szúrós pillantást vetett rám. - Szerinted mi az, hogy humor? - A humorok: a négy folyadék, amely irányítja a testet. A vér, a nyálka, az. epe és a fekete epe. - Micsoda ízléstelen ötlet - mondta Azazel. - Remélem, hogy ezt a Hérodotoszt szigorú rizet alatt tartotta a te néped. A négy humor természetesen a négy elmebeli eszköz; ha ezek egyensúlyban vannak, és nagyon gondos ellen rzés alatt állnak, akkor állandó, normális, jó egészséget biztosítanak még az olyan jelentéktelen férgek haszontalan testének is, mint amilyenek ti vagytok. - Nos tehát, egyensúlyba tudod-e hozni alapos gondossággal a négy humort az én féregjelleg barátom testében is? - Azt hiszem, igen, de nem lesz könny . Nem akarom megérinteni. - Nem is fogod, hiszen nincs is itt. - Úgy gondolom, hogy asztrális úton lépek vele kapcsolatba. Rituális megtisztításra lesz szükség, az eltarthat egy hétig is, és helyenként még fájdalmas is lesz. - Biztos vagyok benne, ó, tökéletesség esszenciája, hogy az asztrális érintkezés kerül útja csekélység lesz számodra. Azazel szokás szerint ragyogott a hízelgés hatása alatt, és szarvai büszkén meredeztek. - Merem állítani, hogy képes leszek rá - mondta. És képes is volt rá. Másnap meglátogattam Manfrédot. Szemmel láthatólag ragyogó egészségnek örvendett. - George bácsi - mondta -, az a mélylélegzési gyakorlat, amit tanácsoltál, mindent megoldott. A megh lésem az egyik lélegzet és a másik között egyszer en elt nt. Szemem kitisztult, kifehéredett a fehérje, a forróságnak nyoma veszett, és most már akár az egész világnak a - szemébe nézhetek. Tény folytatta -, hogy nem tudom: hogy lehetséges ez, de tökéletesen egészségesnek érzem magamat. Olyan vagyok, mint egy jól megolajozott masina. A két szeme, mint egy távoli vidékeken átszáguldó csodálatos lokomotív két fényszórója... Meg azután - folytatta - ingert érzek, hogy táncoljak valami csábító spanyol tánc ritmusára. És fogok is táncolni, és elkápráztatom a mennyei, éteri Euterpét. S kitáncolt a szobából, lába pompás léptekkel érintette a padlót, miközben kiáltozott-rikkantgatott: - Szem, szem, szem-szem!...

Nem tehetek róla, elmosolyodtam. Manfred nem volt olyan magas, mint Absalom, nem is volt olyan ruganyos, és bár az optikusok mind klasszikusan jókép ek Manfred nem volt tökéletesen szemrevalónak mondható. Jobban festett, mint a Belvedere! Apolló, de nem annyival-jobban, mint Absalom. Ez a ragyogóan jó egészség, gondoltam, helyre fogja billenteni az egyensúlyt. Úgy esett, hogy egy id re el kellett távoznom a városból, mert tárgyalásom volt egy bukmékerrel, aki történetesen egy dörzsölt vagány volt, és teljesen érzéketlen a logika iránt. Amikor visszatértem, Manfred várt rám. - Hol jártál? - kérdezte durcásan. Kíváncsian rámeredtem. Egészségesnek látszott, jól nézett ki, szeme is tiszta, áttetsz , és mégis... mégis... - Üzleti ügyben el kellett utaznom - mondtam, s vigyáztam, hogy a részletekre ne térjek ki, - De veled mi van, fiam, mi a bajod? - Bajom? - nevetett keser en. - Hát mi bajom lehetne? A gyönyör Euterpe választott, és nem engem választott. Feleségül fog menni Absalomhoz. - De hát mi történt? Az biztos, hogy te nem... - Hogy nem betegedtem meg? Hát persze hogy nem. Megpróbáltam megbetegedni, érted? Jeges es ben sétálgattam. Vizes harisnyát húztam. Olyan emberekkel jöttem össze, akik meg voltak fázva, és náthásak: voltak. Még köt hártya-gyulladással is kacérkodtam. Mindent megtettem, hogy beteg legyek. - Nem értelek, Manfred. Miért akartál megbetegedni? - Mert Euterpének nagyon anyáskodó természete van. Ez bizonyára közös jellemz je az emberi nem n nem részének. De hát én nem tudtam err l. Komor képet vágtam. Én hallottam már ilyesmir l. Végül is a n knek gyerekeik vannak, ós jól tudom, hogy a gyerekek mindig betegek; nyáladzanak, taknyosak, göthösek, szipákolósak, köhög sek, belázasodnak, bekékülnek, s végül így vagy úgy, visszataszító módon kórosakká válnak. És ez sosem befolyásolja az anyai szeretetet; pontosan ellenkez leg, úgy látszik. - Erre gondolnom kellett volna - mondtam eltöprengve. - Nem a te hibád, George bácsi - felelt Manfred. - Azonnal abbahagytam a mélylégzési gyakorlatokat, de az sem segített. Neki meg közben bekracholt a háta. Egyszer en hozzá van láncolva az ágyához. - De azért, gondolom, nem szimulál! - Szimulál? Egy optikus? - kiáltott rémültén Manfred. George bácsi! Ilyesmit nem enged meg a hivatástudat. Meg a kett nk között lév szoros barátság sem. Egyébként, amikor egyszer váratlanul beugrottam hozzá, és er ltetni próbáltam, hogy üljön fel, az a kétségbeesett, agonizáló kiáltás nem. lehetett hazug, - És ez hatotta meg Euterpét? - Hihetetlenül meghatotta. Folyton ott ül mellette, egyik bögre csirkelevest a másik után itatja vele, és vigyáz, hogy a szemén lév meleg borogatás gyakran cserél djék. - Meleg borogatás a szemén? Mire jó az? Ha jól értettelek, a háta készült ki. - Úgy is van, George bácsi, de Euterpe azt vallja, amire tanítottuk, hogy minden kezelés a szemekkel kezd dik, Egyébként úgy nyilatozott: az életküldetése az, hogy gondoskodjék Absalomról, segítsen felépülnie, jókedv vé és boldoggá tegye és végs célként .hozzámenjen feleségül. - De Manfred, te a megh lések mártírja voltál. akkoriban miért nem... - Mert én akkor elutasítottam t, nem akartam, hogy is megfert djék, nem akartam a szemébe hideg elutasítást látni, amelyet persze csak én gondoltam oda. Milyen hülye voltam! Milyen hülye! - És öklével vadul döngette a fejét. - No de kelthetnéd azt a látszatot... - kezdtem, ám Manfred arcán újra megjelent a rátarti kifejezés. - Egy optikus nem élhet hazugságban, George bácsi. Egyébként bizonyos okokból úgy áll a dolog, hogy képtelen lennék meggy lenni. Én egyszer en egészségesnek látszom. Szembe kell néznem

a sorsommal, George bácsi. Absalom áldott jó barát, és megkért, hogy legyek megért vele szemben. És így is lett. Manfred derék, megért volt, és az azóta eltelt hosszú évek alatt mindvégig magányos maradt. Olykor azt gondolom, hogy talán megbarátkozott már kegyetlen sorsával. Absalomnak most van három, meglehet sen rusnya gyermeke, Euterpe elhízott, hangja rikoltozó, és maga meglehet sen hóbortos. Ezt a közelmúltban el is mondtam Manfrednek, de csak sóhajtott. - Te teljesen korrekt módon beszélsz, George bácsi. Lehet is, hogy így van de egy optikus, ha szeret, akkor nem felületesen szeret, hanem mindörökre. George szentimentálisan sóhajtott, és abbahagyta a mesélést. - Furcsa - mondtam -, de az az egy optikus, akit én ismerek, sosem látható n nélkül, és sosem ugyanazzal a n vel. - Ez jelentéktelen részletkérdés - legyintett George. - Azért meséltem el neked ezt a történetet, hogy meggy zzelek: ki tudlak kúrálni az orrmelléküreg-gyulladásodból. Mindössze húsz hitvány dollár és... - Nem! - mondtam ridegen. - Feleségem, akit igen forrón szeretek, orvos, és perverz örömét leli abban, hogy kúráljon engem. Na nesze, itt van öt dollár. Csak ígérd meg, hogy békét hagysz nekem. S nem is hiába adtam ki ezt a pénzt. Kemény Dezs fordítása

Isaac Asimov Hogy ne emlékezzünk... Ami John Heatht illeti, az volt a baj vele, hogy menthetetlenül szürke és átlagos volt. Ezt biztosan tudta. És ami még rosszabb, érezte, hogy Susan is gyanítja a dolgot. Ez pedig azt jelenti, hogy soha nem lesz képes nyomot hagyni a világban vagy felhágni a szamárlétra csúcsára a Quantum Gyógyszernél, ahol a többi fiatal tisztvisel között is egy fontos apró csavar volt a gépezetben. És ha állást változtatna, ott se. Magába révedt. Két hét múlva összeházasodnak, és Susan kedvéért iszonyúan szeretett volna egy kicsit emelkedni. rülten szerelmes volt, és imponálni akart a lánynak. De csak a halálos szürkeség tátongott el tte. Susan Collins szerette Johnt, miért is ne szerette volna? Meglehet sen jókép volt, értelmes és komoly; szeret társ. Ha nem vakította is el a lányt tündöklésével, legalább nem zaklatta fel a hóbortjaival. Nem voltak hóbortjai. Susan felpaskolta a kispárnát, melyet John a feje alá szokott tenni, amikor hátrad lt a karosszékben, és odaadta neki a pohár italt. Miel tt elengedte volna a poharat, megbizonyosodott róla, hogy John jól fogja-e. - Gyakorolom, hogy jól bánjak veled, Johnny - mondta. - Jó feleséged akarok lenni. John belekortyolt az italába. - Nekem kell inkább megemberelnem magam - mondta csüggedten. - Többet keresel, mint én. - Ha összeházasodunk, minden a közösbe kerül. A Johnny & Sue cég egy könyvelést vezet majd. - Te kell, hogy vezesd, holtbiztos, hogy összezavarnám, ha megpróbálkoznék vele. - Mert eleve nem hiszed, hogy sikerülhet. Hányra jönnek a barátaid? - Talán kilencre. Vagy fél tízre. És nem egészen barátok. Csak a Quantum kísérleti laborbeli fickók. - Biztos vagy benne, hogy nem kell valamivel megkínálnunk ket? - Azt mondták: “vacsora után”. Jól emlékszem. Ez olyan üzleti dolog. - Ezt nem említetted - nézett rá fürkész en Susan. - Mit nem említettem? - Hogy üzleti dolog. Ez biztos?

John megzavarodott. Az er feszítés, hogy pontosan visszaemlékezzen valamire, mindig összekavarta. - Úgy mondták... azt gondolom... Susan azzal a szelíd csalódottsággal nézett rá, mint aki egy barátságos kiskutyát kap, akinek sejtelme sincs róla, hogy a mancsa csupa sár. - Ha tényleg gondolkodnál, amikor azt mondod: úgy gondolom, nem lennél örökké ilyen bizonytalan - mondta. - Hiszen nem lehet üzlet. Ha az lenne, odabent találkoznátok. - Ez bizalmas - érvelt John. - Nem akartak odabent. És a lakásomon sem. - De miért éppen nálam? - Ó, én javasoltam. Mindenképpen jobb, ha jelen vagy, úgy gondoltam. Végül is a John & Sue céggel lesz dolguk, nem? - Attól függ - mondta Susan -, miféle bizalmas dolog ez. Nem is utaltak rá? - Nem, de nem árt majd odafigyelni. Olyasmi lehet, ami jókorát lendíthet rajtam odabent. - Épp rajtad? - kérdezte Susan. - Miért ne épp rajtam? - vágott vissza megbántottan John. - Csak arra gondoltam, hogy a te beosztásod nemigen kívánja meg az olyan bizalmas dolgok ismeretét, és hogy... Megcsörrent a kaputelefon. Susan beleszólt valamit, és visszajött a szobába. - Jönnek már. 2. Az ajtó el tt ketten álltak. Egyikük Boris Kupfer, akivel John már beszélt néhányszor - jól megtermett, izgékony alak, arcán a friss borotválkozás kékes árnyalatával. A másik, David Anderson, alacsonyabb és fegyelmezettebb. Élénk szeme fürgén járt ide-oda, semmi nem kerülte el a figyelmét. - Susan - mondta tétován John, még mindig a nyitott ajtót tartva -, k a munkatársaim, akikr l beszéltem. Boris... - megint nem tudott visszaemlékezni, és megakadt. - Boris Kupfer - mondta rosszkedv en a testesebbik, zsebében aprópénzt csörgetve. - meg David Anderson. Igazán kedves, Miss... - Susan Collins. - Igazán kedves, hogy Mr. Heath rendelkezésére bocsátja a lakását ehhez a kis magánbeszélgetéshez. Sajnáljuk, hogy háborgatjuk a magánéletében, és raboljuk az idejét, s még inkább lekötelezne, ha egy id re magunkra hagyna bennünket. Susan rámeredt. - Úgy érti, hogy menjek el moziba, vagy a másik szoba is jó lesz? - Ha talán meglátogatna egy barátját... - Nem - mondta elszántan Susan. - Természetesen ön rendelkezik az idejével. Akkor mozi? - A nemet úgy értettem - mondta Susan -, hogy itt maradok. Tudni akarom, hogy mi ez az egész. Kupfer elképedtnek látszott. Egy pillanatra Andersonra nézett, aztán, azt mondta: - A dolog - mint, remélem, Mr. Heath már elmondta önnek - bizalmas természet . - Elmondtam neki - feszengett John -, Susan érti... - Susan nem érti - mondta Susan. - És nem is hajlandó megérteni, hogy miért kellene kimaradnia ebb l az egészb l. Ez az én lakásom, és Johnnyval két hét, pontosan két hét múlva összeházasodunk. Mi vagyunk a Johnny & Sue, és maguk ezzel a céggel állnak szemben. Anderson most szólalt meg el ször. Meglep en mély hangja volt, és olyan sima, mintha viasszal kenték volna be. - Boris, a hölgynek igaza van. Mint Mr. Heath jövend feleségét, komolyan érdekelheti a javaslat, amiért idejöttünk. Hiba volna t kirekesztenünk. Kíváncsisága olyan heves, hogy most már, ha távozni akarna, én ragaszkodnék hozzá a legjobban, hogy maradjon.

- Akkor, barátaim - mondta Susan -, találjuk ki, hogy ki mit iszik, és ha behoztam az italokat, kezdhetjük. A két vendég meglehet sen mereven üldögélt, és megfontoltan kortyolgatták az italukat. Aztán Kupfer megszólalt: - Nézze, Heath. Nem tételezem fel, hogy túl sokat tud a Társaság munkájának kémiai részleteir l; az agyra ható szerekr l például... - Egy szikrát sem - felelte nehézkesen John. - Miért is tudna? - jegyezte meg Anderson selymesen. - Ez olyasvalami... - kezdte Kupfer, feszélyezett pillantást vetve Susanra. - A technikai részletek szükségtelenek - mondta Anderson olyan halkan, hogy szinte hallani sem lehetett. Kupfer enyhén elvörösödött. - Tehát technikai részletek nélkül. A Quantum Gyógyszer foglalkozik olyan anyagokkal, melyek közvetlenül az agyra fejtik ki hatásukat, s az eredmény az agy tökéletesebb m ködése. - Nagyon komoly munka lehet - mondta higgadtan Susan. - Az - felelte Kupfer. - Az eml sök agyában több száz jellemz molekulatípus fordul el , melyekkel sehol másutt nem találkozhatunk. Ezek szabályozzák az agytevékenységet, beleértve azt is, amit mi intellektusnak nevezünk. Munkánk a legszigorúbb biztonsági ellen rzés alatt folyik, ezért nem kíván Anderson részleteket közölni. Azt elmondhatom azonban, hogy az állatkísérleteknél nem jutottunk messzebb. És nem léphetünk tovább, ha nem ismerjük meg az emberre gyakorolt hatásokat. - Miért nem próbálják ki? - kérdezte Susan. - Van valami akadálya? - A nyilvánosság reakciója, ha valami balul ütne ki. - Akkor csinálják önkéntesekkel.'' - Nem megoldás. A Quantum Gyógyszer nem kockáztathatja, hogy rossz sajtója legyen, ha bármi is rosszul alakul. - Maguk ketten a tilosban járnak, ugye? - nézett rájuk kajánul Susan; Andersen egy intéssel elnémította a szólni készül Kupfert. - Nos engedje meg, hogy röviden elmagyarázzam, és vége legyen a köntörfalazásnak. Ha sikerül a dolog, a jutalom óriási lesz. Ha kudarcot vallunk, a Quantum Gyógyszer kirúg minket, és érdemünk szerint megfizetünk, például a karrierünkkel. Ha arra kíváncsi, hogy miért vállaljuk a kockázatot, hát azért, mert nem hisszük, hogy van kockázat. Meglehet sen biztosak vagyunk abban, hogy sikerül, és teljesen biztosak abban, hogy veszélytelen. A cég nem vállalhat kockázatot, de mi igen. Folytassa, Kupfert. - Van egy memóriakészítményünk, amelyik az eddig alkalmazott összes állatnál bevált. Elképeszt mértékben növekedett a tanulási képességük. Kizárt, hogy ne m ködjön az embernél... - Ez izgalmasan hangzik - mondta John. - Az is - felelte Kupfer. - A memória nem javul, ha az agyat információ hatékonyabb raktározására serkentjük. Minden kísérletünk azt bizonyítja, hogy az agy szinte végtelen mennyiség információt tárol, tökéletesén és folyamatosan. A nehézség a lehívásnál van. Hányszor volt már úgy, hogy a nyelve hegyén volt egy név, és képtelen volt felidézni? Hányszor nem jutott eszébe valami, amir l tudta, hogy tudja, és hányszor bukkant fel órák múlva, amikor egészen máson járt már az esze? Jól mondom, Dávid? - Kit - mondta Anderson. - A visszakeresés gátlás alatt van; úgy gondoljuk, azért, mert egy túl tökéletes rögzít -felidéz rendszerrel az eml sagy túlszaladna saját szükségletein. Sokkal több információt tárol, mint amennyire szüksége van, vagy amennyit használni képes, és ha minden pillanatban mind “kéznél” volna, az állat nem tudna választani közülük a helyes cselekvéshez. A lehívás gátolva van tehát, hogy egyidej leg csak egy kezelhet mennyiség információ jöhessen felszínre, és a keresett adatokat ne zavarja a felbukkanó számtalan felesleges.

Az agy jelen van egy bizonyos vegyület, amely gátolja az adatok lehívását. Nekünk pedig van egy szerünk, amely semlegesíti ezt az inhibitort. Úgy hívjuk, hogy Disinhibitor, és a lehet ségek határáig bizonyosak vagyunk benne, hogy semmiféle mellékhatása nincs. Susan felnevetett. - Tudom, mi jön most, Johnny. Uraim, abbahagyhatják. Ezek szerint az információk felidézése azért gátolt, hogy az eml sök hatékonyabban reagálhassanak, a Disinhibitornak pedig nincs mellékhatása. Akkor viszont a Disinhibitor rontja az eml sök reakcióképességét, talán még arra is képtelenné teszi ket; hogy egyáltalán válaszokat adjanak a küls hatásokra. És maguk most azt fogják javasolni, hogy próbáljuk ki a szert Johnnyn, és nézzük meg, vajon katatóniába dermed-e vagy sem. Anderson felállt, az ajka remegett. Néhányszor fel-alá járkált a szobában, aztán visszaült, újra nyugodt volt, és mosolygott. - Ez, Miss Collins, el ször is adagolás kérdése. Mint említettük, a kísérleti állatok tanulási képessége jelent sen meg növekedett. Az inhibitort természetesen csak részlegesen semlegesítettük. Továbbá jó okunk van, feltételezni, hogy az emberi agy képes m ködni az inhibitor teljes hiányában is. Az emberi agy jóval nagyobb, mint bármelyik eddigi kísérleti állaté, és mindannyian tudjuk, hogy az absztrakt gondolkodásra való képessége semmihez sem hasonlítható. Ez az agy a tökéletes felidézésre, emlékezésre teremt dött, de az evolúció vak er i nem gondoskodtak az inhibitor eltüntetésér l, melyre az alsóbbrend eml söknek volt szükségük, akikt l származunk. - Biztos ebben? - kérdezte John. - Nem lehet biztos benne - mondta közönyösen Susan. - Biztosak vagyunk benne - mondta Kupfer - de szükségünk van bizonyítékra, hogy meggy zhessük az, embereket. Ezért kell emberrel próbát tenni. - Történetesen Johnnal - szólt Susan. - Igen. - Ami - folytatta Susan - elvezet a legfontosabb kérdéshez: miért éppen vele? - Nos - mondta vontatottan Kupfer -, olyasvalakire van szükség, akinél a legvalószín bb és a legkönnyebben kimutatható a siker. Túl alacsony szellemi képességekkel rendelkez személynek veszélyesen nagy dózis Disinhibitort kellene adnunk, egy briliáns elménél viszont nem lenne látványos a hatás. Átlagos emberre van szükségünk. Szerencsére a Quantumnál megvan minden alkalmazott testi és szellemi “törzskönyve”, amelynek alapján - meg egyébként is - Mr. Heath az ideális. - Az abszolút szürke? - kérdezte Susan. John megütközött a kifejezés hallatán, melyet legbels , kényes titkának érzett. - És aztán? - vágott közbe hevesen. - Igen - felelte Kupfer Susannak, nem is tör dve John kitörésével. - És nem lesz az, ha aláveti magát a kísérletnek? Anderson ajkán újra megjelent az kis, éles. mosoly. - Pontosan. Nem lesz többé az. És ez olyasvalami, amin gondolkozniuk kell, ha azt tervezik, hogy összeházasodnak. A Johnny & Sue miatt is, ahogy az imént nevezte. Ami, azt illeti, nem hiszem, hogy ez a cég túlságosan magasra jutna a Quantumnál, mert. bár Mr. Heath megbízható alkalmazott, de - ahogy ön mondta - abszolút szürke. A Disinhibitor jóvoltából azonban kiemelked egyéniséggé válhat, és szédít iramban haladhat felfelé. Gondolják meg, mit jelent ez a J&S-nek. - És mit veszthetünk? - kérdezte sötéten Susan. - Nincs mit veszíteniük - válaszolta Anderson. - Egy észszer dózisról van szó, melyet a szervezetébe juttatunk a laboratóriumban holnap - vasárnap. Az egész emelet a miénk, Pár órán át megfigyelés alatt tartjuk. Biztos, hogy minden sikerülni fog. Ha mesélnék önnek azokról a precíz kísérletekr l, meg a mellékhatások mindenre kiterjed vizsgálatáról....

- Állatokon - szögezte le Susan. Johnny azonban hirtelen megszólalt: - Döntöttem, Sue. Mostanáig éltem ebben a halálos szürkeségben. Megér némi kockázatot, hogy talán véget vethetek neki. - Johnny - mondta Susan -, ne ugorj bele csak így... - A cégre is gondolok, Susan. Bele akarom adni, amit tudok. - Jó - mondta Anderson. - Azért aludjanak rá egyet. írtunk egy szerz dést, itthagyunk bel le két példányt. Nézzék át és írják alá. És kérem, ne mutassák meg senkinek, akár aláírják, akár nem. Reggelre itt leszünk, és elvisszük önöket a laboratóriumba. Mosolyogtak, felkeltek és távoztak. John kínos figyelemmel átnézte a szerz dést, majd felpillantott. - Bele kéne vágnom, nem gondolod? - Nyugtalanít - felelte Susan. - De hát, ha egyszer esély van rá, hogy kikerüljek ebb l a halálos szürkeségb l... - Mi bajod van vele tulajdonképpen? - kérdezte Susan. - Annyi üt döttel és kriplivel találkoztam már rövid kis életemben, hogy nagyon is örülök egy ilyen helyes, átlagos pasinak, mint te, Johnny. Tudod, én is halálosan szürke vagyok. - Te? Ezzel a küls vel? Ilyen alakkal? Susan árnyalatnyi önelégültséggel nézett végig magán. - Jó - mondta. - Akkor egy káprázatos halálszürke vagyok. 3. Az injekciót vasárnap reggel nyolckor adták be Johnnak, nem egészen húsz órával azután, hogy a javaslat elhangzott. A számítógéppel összekapcsolt m szer érzékel i tucatnyi ponton tapadtak Johnny testéhez, Susan pedig árgus szemekkel figyelte a jelenetet. - Engedje el magát, Heath - mondta Kupfer. - Minden rendben van. Az izomfeszültség azonban gyorsítja a szívverést, n a vérnyomás, és ez befolyásolhatja az eredményt. - Hogy engedjem el magam? - mormogta John. - Befolyásolhatja az eredményt? - vágott közbe Susan élesen. - Esetleg annyira, hogy kicsúszik a kezükb l az egész? - Nem, dehogy - csitította Anderson. - Boris azt mondta, hogy minden rendben van, és neki elhiheti. Arról van csak szó, hogy az állatok az injekció el tt nyugtatót kaptak, most azonban ezt nem tartottuk szükségesnek. Ha nem használunk nyugtatót, várható bizonyos feszültség. Csak lélegezzen lassan, és próbálja csökkenteni. Kés délután volt, mire Johnnyról lekapcsolták a berendezést. - Hogy érzi magát? - kérdezte Anderson. - Ideges vagyok - felelte Johnny. - Különben semmi. - Fejfájás? - Nincs. De szeretnék kimenni á fürd szobába. Ágytállal nemigen tudok pihenni. - Hogyne, tessék. Johnny felkelt, a homlokát ráncolta. - Nem érzek változást az emlékez képességemben - mondta tétován. - Id be telik - felelte Anderson -, és fokozatos. A Disinhibitornak fel kell szívódnia a véráramból az agyvel be. 4. Már, majdnem éjfél volt, amikor Susan megtörte a nyomasztó csendet, melyben egyikük sem figyelt túlságosan a televízióra. - Itt kell maradnod éjszakára - mondta. - Nem hagylak egyedül, amikor azt se tudjuk, mi fog történni.

- Nem érzek semmit - mondta John komoran. - Még mindig ugyanaz vagyok. - Az nekem b ven elég. Érzel fájdalmat, kellemetlenséget vagy valami szokatlant? - Azt hiszem, nem. - Bárcsak ne mentünk volna bele ebbe az egészbe... - A cég...- mosolygott ernyedten Johnny - vállalnunk kell a kockázatot. 5. John rosszul aludt, és kedvetlenül, de a szokott id ben ébredt. A munkába is pontosan érkezett, hogy elkezdje az új hetet. Kedélytelensége azonban délel tt tizenegy körül magára vonta közvetlen f nöke, Michael Ross nem túl megtisztel figyelmét. Ross tagbaszakadt, s , fekete szemöldök ember volt, és úgy nézett ki, ahogy egy rakodómunkást képzelnek el az emberek. John aránylag jól kijött vele, bár nem kedvelte. - Hol a szokott jó kedély, Heath? - kérdezte mély baritonján. - Mi van tréfáival s a víg kacagással? Ross gondot fordított beszédének egyfajta modoros finomságára, mintha ellensúlyozni akarná a dokkmunkáslátszatot. - Nem érzem túl jól magam - pillantott fel John. - Macskajaj? - Nem, uram - felelt John h vösen. - Mosolyogjon hát. Barátokat aligha nyer, ha csak bogáncsot szór szerteszét, amint a pagonyon át futoz. John nyüszíteni szeretett volna. Ross szépelgését csak a legjobb pillanatokban viselte könnyen, és ezek most nem voltak jó pillanatok. És hogy még rosszabb legyen, hirtelen megérezte egy dohos cigaretta visszataszító szagát, amib l tudni lehetett, hogy James Arnold Prescott, az eladási részleg vezet je valahol a közelben van. Így is volt. Prescott belépett, körülnézett és megszólalt: - Mike, mit és mikor adtunk el Rahwaynek a múlt tavasszal vagy a körül? Valami istenverte probléma van vele, és azt hiszem, nem táplálták be pontosan a gépbe. Bár a kérdés nem neki szólt, John azonnal válaszolt: - Negyvenkét ampulla PCAP. Április 14-én történt az eladás, a számla száma P-20543. Harminc napon belül fizetés esetére 5% engedmény; számla kiegyenlítve május 8-án. Alkalmasint az egész terem hallotta. Legalábbis mindenki felkapta a fejét. - Honnan az ördögb l tudja maga ezt? - kérdezte Prescott., . John nézte; egy pillanatig az elképedt arcot. - Történtessen emlékszem, J. P. - felelte. - Emlékszik, na persze. Ismételje meg! John kicsit akadozva megismételte, és Prescott leírta egy darab papírra. Kissé szuszogott, mert az el rehajlástól tekintélyes pocakja a rekeszizmába nyomódott; John megpróbált észrevétlenül elhúzódni a cigarettafüst el l. - Ross - mondta Prescott -, nézze meg, hogy van-e egyáltalán valami ezekr l a számítógépben. Aztán odafordult Johnhoz. - Nem szeretem a vicces fiúkat. Mit csinálna, ha most elhinném a maga adatait, és visszamennék velük? - Semmit. Ezek helyes adatok - mondta John. Tisztában volt vele, hogy mindenki t figyeli. Ross átadta az eredményt. Prescott megnézte. - Ezek a komputer adatai? - Igen, J. P. Prescott a papírra bámult, aztán John felé bökött a fejével. - És micsoda? Egy másik komputer? Hajszálra ezt mondta. John megpróbálkozott egy er tlen mosollyal, de Prescott mordult egyet, és kiment. A cigaretta b ze még sokáig emlékeztette ottlétére.

- Mi volt ez a kicsiny hókuszpókusz? - kérdezte Ross. - Kitalálta, hogy mi kell neki, és el re megnézte, hogy villoghasson? - Nem, uram - felelte John. - Véletlenül emlékeztem rá. Szoktam emlékezni az ilyesmire. - És éveken át er t vett magán, hogy ezt eltitkolja derék kollégái el l? Nincs ebben a teremben senki; aki álmában is fel merte volna tételezni, hogy ilyen memóriát rejteget a mögött a jellegtelen homloka mögött. - Minek hetvenkedni, nem igaz, Mr. Ross? Most, hogy kiderült, nem úgy fest, mintha különösebben örülnének neki. Nem is örültek. Ross végigmérte és otthagyta. 6. Este Gino vendégl jében John az izgalomtól alig tudott összefügg en beszélni, Susan azonban türelmesen hallgatta, és megpróbálta mederben tartani a beszámolót. - Azt mondod, egyszer en csak emlékeztél rá - mondta. - De Johnny, ez még nem bizonyít semmit. - Hülye vagy?! Aztán ahogy Susan idegesen körbepillantott, és csillapítóan intett, félig súgva ismételte: - Hülye vagy? Csak nem képzeled, hogy ez az egyetlen dolog, amire emlékszem? Azt hiszem, mindenre emlékszem, amit valaha hallottam. Csak lehívás kérdése. Mondj például valamit Shakespeare-t l! - Lenni vagy nem lenni. John lesajnáló pillantást vetett rá. - Na ne hülyéskedj! Mindegy, nem érdekes. Az a lényeg, hogy ha bárhonnan is idézel egy sort, addig folytatom, amíg csak akarod. Elolvastam pár Shakespeare darabot az angolirodalom-órákra meg magamtól is, és bármelyiket fel tudom mondani. Megpróbáltam! Mint a vízfolyás! Azt hiszem, el tudom ismételni bármelyik könyvb l vagy újságból bármelyik részt, amit valaha is elolvastam, vagy akármilyen tévém sort, amit láttam, szóról szóra, jelenetr l jelenetre. - És most mit fogsz csinálni? - kérdezte Susan. - Ez nincs mind folyton, tudatosan a fejemben. Biztosan nem... Várj, rendeljünk. - Biztosan nem... - mondta John öt perccel kés bb. - Úristen, tudom, hogy hol hagytam abba! Biztosan nem hiszed azt, hogy szüntelenül egy Shakespeare-idézetekb l álló óceánban úszkálok. Akarni kell, hogy el jöjjenek. Nem nagyon, de akarni kell. - Hogyhogy? - Nem tudom. Hogyan emeled fel a karodat? Milyen parancsot adsz az izmaidnak? Egyszer en akarod, hogy felemelkedjen, és felemelkedik. Na, szóval mindenre visszaemlékszem, amit valaha olvastam vagy láttam - ha akarok. Ha nem akarok, nem. Nem tudom, hogyan csinálom, de megy. Megérkezett az els fogás, és John vígan nekilátott. Susan belebökött a töltött gombába. - Izgalmasan hangzik. - Izgalmasan? A világ legcsodálatosabb játéka! A saját agyam! Figyelj ide; bármilyen szót helyesen lebet zök! Nem hiszem, hogy valaha az életben elkövetek még egy helyesírási hibát. - Minden szótárra és nyelvtankönyvre emlékszel, amit elolvastál? - Ne gúnyolódj - nézett fel John szúrósan. - De én... John leintette... - Soha nem szórakoztattam magam szótárakkal. Viszont emlékszem a szavakra és kifejezésekre az olvasmányaimból, és ott helyesen írták és alkalmazták ket. - Nem olyan biztos. Akármelyik szót olvashattad akárhol helytelenül írva és helytelen értelemben is.

- Ezek kivételek. Messze leggyakrabban a korrektül használt irodalmi angollal volt dolgom, és ezáltal kisz dnek a hibák, a tévedések és marhaságok. De ez nem minden. Biztos vagyok benne, hogy most is, ahogy itt ülök, lassan egyre intelligensebb vagyok... - És nem aggódsz? Mi lesz, ha... - Ha túl intelligens leszek? Mondd már meg, hogy az istenbe lehetne ez hátrányos? - Azt akartam mondani - mondta hidegen Susan -, hogy ez nem intelligencia. Ez csak a korlátlan lehívás képessége. - Hogyhogy csak? Ha egyszer bármit felidézhetek, ha tökéletesen beszélem a nyelvet, ha végtelen mennyiség ismerettel rendelkezem, nem intelligensebbnek fogok t nni? Nem arról van inkább szó, hogy egy kicsit féltékeny vagy, Sue? - Nem - felelt még fagyosabban Susan. - Ha olyan nagyon akarom, én is bármikor kaphatok egy injekciót. John letette a villát. ! - Ezt nem mondod komolyan. - Nem, de mi van akkor, ha igen? - A különleges ismereteiddel sem tudsz kitúrni a helyzetemb l. - Miféle helyzetedb l? Meghozták a f fogást, és John pár percig nem tör dött mással. Aztán suttogva mondta: - Abból, hogy én vagyok az els ! Homo superior! Bel lünk soha nem lesz olyan nagyon sok. Hallottad, mit mondott Kupfer: némelyek túl hülyék hozzá, a túl okosok meg nemigen változnak meg. Én vagyok az egyetlen! - A halálos szürke - somolygott Susan. - Az voltam. Lesznek majd többen is. Nem sokan, de lesznek. És én meg akarom tenni a magamét, miel tt a többiek megérkeznek. A cég miatt, tudod? Értünk! Elhallgatott, és magába merülten próbálgatta új képességeit. Susan némán és boldogtalanul ette a vacsoráját. 7. John néhány napig az emlékeit rendezgette. Olyan volt, mint valami katalógus készítése. Sorrarendre idézte fel a Quantumnál töltött hat év tapasztalatait; mindazt, amit hallott, minden iratot és cédulát, amit elolvasott. Nem volt nehéz kisz rni a közömböseket vagy jelentékteleneket, és “eltárolni” a “további intézkedésig meg rizend ” feliratú rekeszbe, ahol nem zavarták a f folyamatot. Más adatokat szépen sorba állított, hogy a váz kibontakozhasson. Erre a csupasz vázra “hordta fel” a pletykákat és szóbeszédeket, amiket hallott. Dicsér vagy gonoszkodó megjegyzéseket; konferenciákon elhangzott szófordulatokat és közbeszólásokat, amik felett akkor elsiklott. Azok a dolgok, melyek nem illettek a képbe, amit felépített, értéktelenek, tartalmatlanok voltak, ám a többi remekül kattant a helyére, s ez a puszta tény is bizonyította az értékelés helyességét. Minél jobban tisztult és vált összefügg vé a kép, annál jelent sebbekké váltak az újabb és újabb részletek, és annál könnyebben illeszkedtek a helyükre. Kedden Ross megállt John asztala el tt. - Ez egyszer szeretném az irodámban látni, Mr. Heath, ha a tisztelt lábai arrafelé méltóztatnák vinni önt. - Fontos? - emelkedett fel nehézkesen John. - Sok a munkám. - Hogyne, látszik is - nézett Ross az asztalra, ahol semmi egyéb nem volt, mint egy mosolygós termi fotó Susanról. - És egész héten ilyen sok volt. Nos, azt kérdezte, fontos-e az irodámba látogatnia: számomra nem. Önnek - életbevágó, ímhol tehát irodám ajtaja. Az pedig ott a kijárat - a francba. Válassza ki hát az egyiket - de gyorsan.

John bólintott, és sietség nélkül követte Rosst az irodába. Ross elhelyezkedett az asztala mögött, de Johnt nem kínálta hellyel. Egy percig mereven nézte, aztán megszólalt: - Mi a fene ütött magába ezen a héten, Heath? Nem tudja, mi a dolga? - A kötelességemnek, azt hiszem, eleget teszek - felelte John. - A Microcosmicról szóló jelentésem ott van készen az asztalán, egy héttel a határid el tt. Kétlem, hogy bármi kifogása lehetne. - Kétli, mi? Engedélyre van tán szükség kifogások emeléséhez, ha énlelkemmel már meghányámvetém döntésemet? Avagy épp az ön engedélyéért vagyok folyamodandó? - Úgy t nik, pontatlanul fogalmaztam, Mr. Ross. Kétlem, hogy racionális kifogásai lehetnének a jelentésemmel kapcsolatban. Más természet észrevételei természetesen csakis önre tartoznak. Ross felemelkedett. - Ide figyeljen, maga balfácán! Ha én egyszer úgy határozok, hogy befutok magának, nem a szájnak szóiból tudja majd meg a hírt. Bizony mondom, semmi nem lesz, mi idves újságot hoz önnek. Ez ajtón át ön rettent bukfenccel távozand, s e bukfenc ennen lábamtól nyeri majd a meghajtást. Ezt forgassa azon parányi agyában, s nyelvére kantárt vessen azon óriási pofájában. Hogy munkáját elvégezte vagy sem, az e percben fontossággal nem bír. Ki s mi jogosította fel magát, hogy mindeneket irányítson? John nem felelt. - Mi? - hörögte Ross. - Utasítása úgy szólt: “Nyelvére kantárt vessen azon óriási pofájában.” Ross ijeszt en elvörösödött. - Válaszoljon, ha kérdezem! - Nincs tudomásom róla - mondta John -, hogy bárkit is irányítanék. - Ezen teremben nincs egy ember sem, akit legalább egy alkalommal ki ne javított volna valamiben. A TPM-mel kapcsolatos levelezésben felülbírálta Willoughbyt, Bronstein kódjával behatolt a hálózatba, s csak Isten a megmondhatója, miket kell még megtudnom magáról az elkövetkezend két napon. Maga felborította e részleg munkáját, és ennek azonnal vége kell, hogy legyen! Itt vagy halálos nyugalom lesz, ember, vagy földindulás, de magának! - Ha egy sz k értelemben beleavatkoztam is a dolgokba - mondta John -, ez a vállalat érdekében történt. Ahogy Willoughby a TPM-et kezelte, az összeütközésbe keverte volna a Quantum Gyógyszert a kormányrendeletekkel, mint arra rá is mutattam azon emlékeztet k egyikében, melyeket önnek továbbítottam, s melyeket láthatóan még nem volt ideje elolvasni. Ami Bronsteint illeti, egyszer en figyelmen kívül hagyta az általános szabályokat, és a szükségtelen vizsgálatok 50 000 dollárba kerültek a cégnek, amit könny szerrel tudtam bizonyítani a megfelel összefüggések megjelölésével - egyébként pusztán azért, hogy az ügyr l való világos emlékeimet igazoljam. Ross feje szemmel láthatóan dagadt egyre nagyobbra. - Heath, maga az én feladatkörömet bitorolja. Ekképpen most összeszedi az összes személyes holmiját, elhagyja emez épületet még ebéd el tt, és a lábát ide többé be nem teszi. Ha mégis, mennyei boldogság leszen számomra, hogy lábammal segítsem újra kifelé. Az elbocsátásáról szóló hivatalos értesítést a kezébe adom, vagy a torkán dugom le, még miel tt összepakol, ha mégúgy iparkodik is. - Ne fenyeget zzön, Ross - mondta John. - A maga hozzá nem értése negyedmillióba van a vállalatnak, és ezt maga is tudja. Ross leeresztett. Kis csend után megfontoltan kérdezte: - Mir l beszél? - A Quantum Gyógyszer csontig legatyásodott a Nutley-féle hajszában, és végül lecsúszott róla, mert bizonyos információtöredékek, melyek az ön kezében voltak, nem jutottak el az igazgató tanácshoz. Maga vagy elfelejtette, vagy nem érdekelte a dolog, tehát vagy alkalmatlan a munkájára, vagy h tlen, és pénzt csinált bel le. - Maga beteg.

- Nem kell hinnie nekem. Az adatokat megtalálhatja a komputerben, aki tudja, hol kell keresni, és én tudom, hol kell keresni. És még valami. Mindaz, amit tudok, benne van a gépben és meg fog jelenni az érintettek asztalán két perccel azután, hogy elhagytam ezt a helyet. - Ha igaz lenne is, amit állít - mondta nehézkesen Ross -, maga egyáltalán nem tudhatna róla. Ez csak egy ócska zsarolási kísérlet. Maga azzal fenyeget zik, hogy megrágalmaz. - Jól tudja, hogy ez nem rágalom. Ha nem hiszi, hadd mondjam el, hogy létezik egy feljegyzés, amely nincs a számítógépben, de nem túl nehéz következtetni rá, és kitalálni a tartalmát abból, ami viszont ott van. A hiányát magának kellene megmagyaráznia, és ez valószín síti azt, hogy maga is tüntette el. tudja, hogy nem blöffölök. - Akkor is zsaroló. - Miért? Én nem követelek, és nem fenyeget zöm. Pusztán csak megindokoltam az elmúlt kétnapi tevékenységemet. Ha viszont távozásra kényszerítenek, meg kell mondanom, miért megyek el, nem? Ross nem felelt. - Kérjem tehát a felmentésemet? - kérdezte nyugodtan John. - Kifelé! - Az utcára vagy az asztalomhoz? - Az asztalához - mondta Ross. Az arca alapján tanulmányt lehetett volna írni a gy löletr l. 8. Susan otthon el készítette a vacsorát, komoly gondot és odafigyelést fordítva a részletekre. Saját megítélése szerint még soha nem volt ennyire csábító, és úgy érezte, mindennél fontosabb, hogy John figyelmét legalább egy kicsit elterelje önmagáról. - Mindenesetre ünnepeljük meg a boldog legénykor utolsó kilenc napját - mondta, és igyekezett vidámnak látszani. - Nagyobb dolgot kell megünnepelnünk - mondta John marcona mosollyal. - Csak négy napja, hogy megkaptam a Disinhibitort, és már sikerült Rosst a helyére tennem, Nem fog okvetetlenkedni többet. - Úgy látszik, nem egyformák az érzelmi irányultságaink - mondta Susan. - Akkor meséld el a te gyengéd emlékeidet részletesen. John lendületesen el adta a történetet, fennakadás nélkül szó szerint idézve a beszélgetést. Susan mereven figyelt, anélkül hogy a John szavaiból sugárzó gy zedelmes öröm a legkisebb hatással lett volna rá. - Honnan tudod Rossról mindezt? - Ez nem titok, Sue. A titkok csak annak látszanak, mert az emberek nem emlékeznek a dolgokra. Ha összeszedsz minden megjegyzést, minden beszámolót, minden kósza szót, amit neked mondtak, vagy csak meghallottál; aztán megvizsgálod ket minden lehetséges összefüggésben, akkor rájössz, hogy az emberek szüntelenül és mindenben elárulják magukat. Ki tudod csípni az utalásokat, melyek ebben a komputerizált világban elvezetnek a szükséges feljegyzésekhez. Ez lehetséges. Én meg tudom csinálni. Ezt csináltam Rosszal, és megtehetem bárkivel, akivel kapcsolatba kerülök. - Fel is b szítheted ket. - Ross felb szült. Elhiheted. - És ez bölcs dolog volt t led? - Mit tehet? Kicsit leh töttem. - Kap eleget felülr l... - Nem sokáig. Holnap kett kor találkozóm van az öreg Prescott fiúval és a rohadt cigarettáival. Eltakarítom az útból Rosst. - Nem túl gyors, amit csinálsz? - Túl gyors? Még el se kezdtem. Prescott csak egy lépcs fok. A Quantum Gyógyszer is csak egy lépcs fok.

- Akkor is túl gyors, Johnny. Szükséged volna valakire, aki irányít. Szükséged... - Semmire sincs szükségem. Ezzel – kopogtatta meg a homlokát - senki és semmi nem állíthat meg. - Jó - mondta Susan. - Ne vitatkozzunk most ezen. Másféle tervekr l kellene beszélnünk. - Tervekr l? - A mi saját terveinkr l. Már csak kilenc nap, és összeházasodunk. Ugye nem térnek vissza a régi szomorú napok, amikor elfelejtetted a dolgokat? - Hogyne, tudok róla - mondta mogorván John - De most át kell szerveznem a Quantumot. szintén szólva komolyan gondoltam arra, hogy el kellene halasztanunk az esküv t, míg jól kézben nem tartom a dolgokat. - Ó. És mikor lenne az? - Nehéz megmondani. Nem túl soká, amilyen iramban csinálom. Egy hónap, talán kett , gondolom. Hacsak - vált csúfondárossá a hangja - nem tartod túl gyorsnak a tempót. Susan nehezen lélegzett. - Tervezted, hogy megkérdezed az én véleményemet is? - Meg kellene hogy kérdezzelek? - húzta fel a szemöldökét John. - Mi értelme volna? Nyilván te is látod, mi történik. Nem szakíthatjuk félbe, hiszen elvesztenénk a lendületet. Nézd, én egy matematikai fenomén vagyok. Olyan gyorsan osztok és szorzok, mint egy számítógép, mert életem során majd minden m veletet elvégeztem egyszer, és felidézem az eredményt. Átnéztem a négyzetgyöktáblázatot, és... - Úristen, John! - kiáltott fel Susan. - Te tényleg egy kölyök vagy, aki új játékot kapott! Elvesztetted az arányérzékedet! Ez a korlátlan emlékezet semmire sem jó, csak arra. hogy trükköket csinálj! Egy cseppet se leszel t le intelligensebb, egy szikrányival sem lesz jobb ítél képességed, egy hajszálnyival több józan eszed! Körülbelül olyan agyafúrt vagy, mint egy éles gránáttal játszadozó kisfiú. Kéne melléd valaki, akinek esze is van! - Igen? - nézett rá savanyúan John. - Nekem úgy t nik, elérem, amit akarok. - El? Engem is akarsz, ügye? - Micsoda? - Folytasd, Johnny! Akarsz engem, nem? Akkor használd a fantasztikus memóriádat! Emlékezz rá, hogy ki vagyok; mi vagyok, idézd fel a dolgainkat, a meghittségét, a vonzalmát, az érzéseket. John, még mindig értetlen homlokráncolással kinyújtotta felé a karját. Susan hátralépett. - De attól nem leszek a tied! Nem tudsz engem a karodba emlékezni! Ahhoz szeretned kell! Az a baj, hogy nincs eszed és intelligenciád, hogy felismerd, és sorba rakd az értékeket! Tessék, fogd ezt, és t nj el a lakásomból, miel tt valami sokkal nehezebbet vágok a fejedhez! John megállt, és felvette a földr l a jegy t: - Susan! - Azt mondtam, kifelé! A Johnny & Sue ezennel megsz nt! Az arca lángolt a haragtól. John némán megfordult és elment. 9. Amikor másnap megérkezett a vállalathoz, Anderson várta, arcán ideges türelmetlenséggel. - Mr. Heath - mondta mosolyogva, és felállt. - Mit akar? - kérdezte John. - Itt nyugodtan beszélgethetünk, ugye? - Tudtommal nincsenek poloskák. - Úgy volt, hogy holnapután jelentkezik nálunk vizsgálatra. Vasárnap. Emlékszik? - Természetesen emlékszem. Nem tudok nem emlékezni. Másképp dönteni viszont tudok. Miért volna szükségem a vizsgálatra? - De miért ne volna, uram? Abból, amit Kupfer és én itt-ott hallottunk, úgy t nik, hogy a kezelés tökéletesen sikerült. Tulajdonképpen nem is szívesen várnánk vasárnapig. Ha velem tudna jönni még ma - esetleg most rögtön -, az remek lenne. Nekünk is, a Quantumnak és az emberiségnek.

- Akkor kellett volna ott tartania, amikor még lehetett - mondta John. - Maga elküldött a dolgomra, hagyta, hogy folytassam az életemet és a munkámat ellen rizetlenül, hogy természetes közegben tesztelhessen, és jobban megfigyelhesse, hogy mennek a dolgok. Ez számomra kockázatos volt, de ez magát persze nem zavarta. - Mr. Heath, mi erre nem is gondoltunk. Mi... - Ne mondja ezt. Minden szóra emlékszem, amit maga meg Kupfer a múlt vasárnap mondták, és nyilvánvaló számomra, hogy igenis erre gondoltak. Szóval, ha enyém volt a kockázat, enyém a nyereség is. Nincs szándékomban biokémiai csodabogárként bemutatkozni, aki egy injekciós t l kapta a képességeit. És azt sem akarom, hogy t l sok hozzám hasonló mászkáljon szanaszét. Most egyetlen és egyedüli vagyok, és ki akarom ezt használni. Ha kész vagyok és nem el bb! -, lehet szó az együttm ködésünkr l meg az emberiség javáról. De jegyezze meg, én tudom, hogy mikor leszek kész, és nem maguk. Úgyhogy ne zaklassanak - majd én jelentkezem. Andersonnak sikerült lágy mosolyt er ltetnie az arcára. - Mr. Heath, tulajdonképpen hogyan tudná megakadályozni, hogy nyilvánosságra hozzuk az egészet? Akikkel ezen a héten dolga Volt, azoknak nem lesz probléma, hogy felismerjék és tanúsítsák a változást. - Igazán? Hát jól figyeljen, Anderson, és hagyja abba ezt a bárgyú vigyorgást, mert idegesít. Megmondtam, hogy minden szóra emlékszem, amit Kupferrel mondtak. Emlékszem minden hangsúlyra és árnyalatra. Amit ezek elárulnak, az köteteket töltene meg. Éppen eleget értettem meg ahhoz, hogy átnézzem a betegszabadság-kimutatásokat, és tudtam, hogy kit keresek. És világossá vált, hogy nem én vagyok az els Ouantum-alkalmazott, akin maguk kipróbálták a Disinhibitort. - Képtelenség. - Anderson már egyáltalán nem mosolygott. - Nem az. Maga pontosan tudja, és jobb, ha elhiszi, hogy be is tudom bizonyítani. Tudom az érintettek nevét - egyikük történetesen n -, tudom, melyik kórházakban kezelték ket, és tudom, hogy milyen áltörténetekkel kerültek oda. És minthogy maga nem figyelmeztetett minderre, mikor rávett, hogy én legyek ön negyedik kétlábú kísérleti állata; nemigen tartozom magának mással, mint egy börtönbüntetéssel. - Nem vitatkozom magával, Heath - mondta Anderson -, de hadd mondjak valamit. A hatás gyengülni fog. A tökéletes memóriája nem marad meg örökké. Vissza fog jönni hozzánk újabb kezelésért, és akkor mi szabjuk meg majd a feltételeket. - Tökfej - felelt John. - Ne higgye, hogy nem néztem utána a jelentéseinek, már azoknak, amelyeket nem tartott titokban. És van már némi elképzelésem róla, hogy mit is kellett eltitkolnia. A kezelés hatása egyes esetekben tartósabb, máskor kevésbé, de ha hatékonyabb, akkor feltétlenül tartósabb is. Nálam pedig rendkívül hatékonynak bizonyult, így meglehet sen soká is fog tartani. És amikor majd újra eljövök magához, ha egyáltalán szükségem lesz rá, addigra olyan helyzetben leszek, hogy a legkisebb kudarc az együttm ködésünkben végzetes következményékkel jár majd magukra nézve. Úgyhogy eszébe se jusson ilyesmi. - Maga hálátlan... - Kíméljen meg - mondta fáradtan John. - Nincs több id m, hogy hallgassam a locsogását. Menjen innen. Dolgom van. Anderson elment. Arcán félelem és zavarodottság tükröz dött. 10. Fél három volt, amikor John besétált Prescott irodájába, és ez egyszer nem bánta a cigarettafüstöt sem. Jól tudta, hogy nincs messze az id , amikor Prescottnak - választania kell a cigaretta és az állása között. A szobában ott ült Arnold Gluck és Lewis Randall is, és John sötét örömmel vette tudomásul, hogy a részleg három f vezet jével áll szemben. Prescott letette a cigarettáját a hamutartóba, és megszólalt:

- Ross arra kért, hogy adjak magának félórát, és az minden, amit kapni fog. Maga az a trükkös fiú ugye? - A nevem John Heath, uram, és szeretnék bemutatni önnek egy vállalati szint ésszer sítési tervet, mely maradéktalanul kihasználná a számítógépkorszak és az elektronikus adattovábbítás lehet ségeit, s egyúttal alapul szolgál további módosításokhoz, ahogy a technológia fejl dik. A három ember összenézett. - Maga képzett a hivatali irányítás terén? - kérdezte Gluck. - Nincs rá szükségem, uram. Hat éve dolgozom itt, és emlékszem minden tranzakció legkisebb részleteire, is, melyhez valaha is közöm volt. Vagyis ezeknek az adásvételeknek az egész szerkezete világos el ttem, és nyilvánvalóak a fogyatékosságok is. Az ember látja, hogy merre tart a dolog, és hol folyik pazarlás, vagy hol alacsony a hatékonyság. Ha figyelnek, elmondom. Könnyen meg fogják érteni. Randall, aki a vörös haja és a szepl i jóvoltából fiatalabbnak látszott a koránál, epésen közbeszólt: - Remélem, tényleg nem lesz túl bonyolult, mert tudja, elég nehéz fejünk van... - Nem lesznek nehézségeik - mondta John. - És huszonegy perce van, egy másodperccél se több - szólt Prescott, az órájára nézve. - Nem fogom kihasználni - felelt John. - Már vázoltam, és gyorsan kifejthetem. Tizenöt percig tartott, és a három, felel s személy figyelemre méltó némasággal hallgatta. Végül Gluck szólalt meg. Apró szeme ellenségesen csillogott. - Ez úgy hangzik, mintha maga szerint kit en megvolnánk a most foglalkoztatott vezet k felével is. - Kevesebb, mint felével - mondta szárazon John. - És nagyobb lenne a hatásfok. A szakszervezetek miatt nem rúghatjuk ki egy utasítással a közönséges személyzetet, de hasznos lenne fokozatosan megválni t lük. A vezet séget azonban nem védik, ket el lehet küldeni. Ha elég öregek, nyugdíjat kaphatnak, ha meg elég fiatalok, szerezhetnek másik állást. Nekünk a Quantumra kell gondolnunk. Prescott, aki mindeddig vészjósló csendben üldögélt, dühödten beleszívott rettenetes cigarettájába, és megszólalt: - Az ilyen változásokat rendkívül körültekint en kell megvizsgálni és a legnagyobb el vigyázattal végrehajtani, ha egyáltalán. Ami papíron logikusnak t nik, kirostálódhat az emberi megfontolásokon. - Prescott - mondta John -, ha nem fogadják el ezt az átszervezési javaslatot egy héten belül, és nem bíznak meg engem a megvalósítás vezetésével, akkor felmondok. Nem lesz nehéz állást találnom egy kisebb cégnél, ahol a tervem még könnyebben lesz átültethet a gyakorlatba. Egy kis vezet csoporttal olyan fejl dést érek el, mennyiségben és hatékonyságban, további létszámnövelés nélkül, hogy egy év múlva cs dbe juttatom a Quantum Gyógyszert. Örömömet fogom lelni benne, ha most rákényszerítenek, úgyhogy jól gondolják meg. A félóra lejárt. Viszlát. És kiment. 11. Prescott a higgadt számítgatás arckifejezésével nézett utána. - Azt hiszem - ^mondta a másik kett nek -, komolyan gondolja, amit mond, és minden tevékenységünk legapróbb részletét is jobban ismeri, mint mi. Nem engedhetjük el. - Azt akarja mondani, hogy el kell fogadnunk a tervét? - kérdezte döbbenten Randall. - Ezt nem mondtam. Most menjenek, és ne felejtsék, hogy ez az egész szigorúan bizalmas. - Van egy olyan érzésem - mondta Gluck -, hogy ha nem csinálunk valamit, egy hónapon belül pucér seggel találjuk magunkat az utcán. - Nagyon valószín - mondta Prescott -, úgyhogy csinálunk valamit. - És mit? - Ha nem tudnak róla, nem lehet bajuk bel le. Bízzák rám a dolgot. Felejtsék el, és töltsék kellemesen a hétvégét.

Miután kimentek, töprengett egy kicsit, dühödten rágva a cigarettáját. Aztán a telefonhoz lépett és tárcsázott. - Itt Prescott. Hétf n reggel az irodámban. Els dolguk legyen. Világos? 12. Anderson kissé ziláltnak t nt. Rossz hétvégéje volt. Prescott, akinek még rosszabb volt, ellenségesen nézte. - Maga meg Kupfer megint megpróbálták, mi? - Err l talán inkább ne beszeljünk - mondta lágyan Anderson - Emlékezzen vissza: megállapodtunk, hogy a kutatás bizonyos aspektusait nem feszegetik. Mi vállaltuk a bukást vagy a dics séget! A Quantum csak az utóbbiban osztozott volna....., - A maga fizetését pedig megduplázták, és garanciát kapott, hogy a Quantum minden legális kiadást fedez. Ezt se felejtse el. Ez az ember, ez a John Heath kezelést kapott maguktól, igaz? Mondja csak meg. Nem lehet tévedés. Nincs értelme takargatnia. - Nos, igen. - És maguk még voltak olyan lángelmék is, hogy szabadon a nyakunkra engedték ezt a tarantulát. - Nem hittük, hogy ez lehet bel le. Amikor nem került azonnal sokkos állapotba, arra gondoltunk hogy az els alkalom, hogy a valós életben vizsgáljuk az eredményt. Arra számítottunk, hogy kéthárom napon belül összeroppan a fickó, vagy elmúlik a hatás. - Ha nem éreztem volna magam ilyen átkozottul biztonságban - mondta Prescott -, nem hagytam volna, hogy kimenjen a fejemb l a dolog, és utánanéztem volna, hogy mi történt, már akkor, amikor az a fattyú el ször játszott számítógépet, és olyan adatokat tudott, amikre semmi oka nem volt, hogy emlékezzen. Rendben, most már tudjuk, hogy állunk. A fickó sakkban tartja a céget ezzel az új tervezettel, amit nem szabad, hogy megvalósítson. És azt sem engedhetjük meg, hogy elmenjen t lünk. - Ismerve a képességeit - szólalt meg Anderson -, nem lehet hogy az a tervezet tényleg jó? - Nem érdekel, ha jó is. Ez a fattyú az állásomra pályázik, meg ki tudja még, hogy mire. Meg kell szabadulnunk t le. - Ezt meg hogy érti? A kutatás szempontjából pótolhatatlan. - Felejtse el. Ez egy katasztrófa. Maguk egy szuper-Hitlert teremtenek. - Meg fog sz nni a hatás - mondta Anderson elkínzottan. - Igen? És mikor? - Most még nem tudom pontosan. - Akkor nem vállalhatom a kockázatot. Meg kell tennünk az el készületeket, és legkés bb holnap cselekedni kell. Nem várhatunk tovább. 13. John jókedvében volt. Ahogy Ross kerülte, ha lehetett, és a tisztelet, ahogy beszélt vele, amikor muszáj volt, jótékonyan hatott az egész munkára. A rangsor gyökeresen megváltozott, és most John volt legfölül. Nem tagadhatta önmaga el tt, hogy tetszik neki a dolog, hogy mulattatja. Az események hihetetlenül gyorsan fejl dtek és alakultak. Még csak kilenc napja, hogy megkapta a Disinhibitort, és máris minden mozgásba jött. Ott van persze Susan csacsi neheztelése, de vele majd kés bb foglalkozik. Amikor majd megmutatja neki, milyen magasra jut még kilenc... esetleg kilencven nap alatt. Felnézett. Ross állt az asztalánál, és várta, hogy John észrevegye, de nem mert mást tenni, mint hogy a torkát köszörülte. John hátratolta a székét, és kinyújtotta a lábait, mint aki jóles en elnyújtózik. - Nos, Ross?

- Szeretném, Mr. Heath - mondta Ross óvatosan -, ha bejönne az irodámba. Felmerült valami fontos kérdés, és szintén szólva csak maga tudná eligazítani. John lassan felállt. - Mir l van szó? Ross némán körbeintett a szobán, ahol legalább öten ültek hallótávolságban. Aztán az irodája felé pillantott, és nyájas kézmozdulattal invitálta Johnt. John habozott, de Ross évekig feltétlen tekintélyként állt felette, s ebben a pillanatban a megszokás vezette reakcióit. Ross el zékenyen kitárta az ajtót, aztán maga is belépett. Becsukta maga mögött, felt nés nélkül kulcsra zárta, és ott maradt állva. A könyvszekrény mögül Anderson lépett el . - Mit jelentsen ez? - kérdezte élesen John. - Semmit, Heath - mondta Ross. A mosolya lassan sunyi vigyorrá vált. – Csupán kisegítjük magát ebb l az abnormális állapotból. Visszahozzuk a megszokottba. Ne mozduljon, Heath. Anderson fecskend t tartott a kezében. - Ne kapálózzon, kérem. Nem akarjuk bántani. - Kiáltok - mondta John. - Ha egy szót is szól - felelt Ross -, mutatok magán egy jó fogást, és addig tartom, míg kifordul a szeme. Nagy kedvem vagyon hozzá, úgyhogy csak kiabáljon. - Az összes magukról szóló adat biztos helyen van. Ha bármi történik velem... - Mr. Heath - szólt Anderson magával nem történik semmi. Éppen arról van szó, hogy magával semmi ne történjen. Most visszakerül oda, ahol volt. Ez mindenképpen bekövetkezne, mi csak egy kicsit meggyorsítjuk a dolgot. - Szóval, én majd tartom magát, Heath - figyelmeztette Ross. - És ne mozogjon, mert ha megzavarja a barátunkat a t jével, hát megbillenhet az ujja, és esetleg többet ad be magának, mint a gondosan kiszámított adag. Akkor meg még a végén egyáltalán nem fog emlékezni semmire. - Tehát ezt eszelték ki - hátrált John. - Azt hiszik, hogy így biztonságban lesznek. Hogy elfelejtek mindent magukról, az adatokról, meg hogy hol vannak. Csakhogy... - Nem fogjuk bántani, Heath - ismételte Anderson. John homlokán kiütött a verejték. Egész testén bénultság vett er t. - Amnézia!... - suttogta elfulladva, olyan borzadállyal, amit csak olyan ember érezhet, akinek tökéletes az emlékezete., - De hát hiszen akkor erre sem fog emlékezni, igaz? - mondta Ross. - Rajta, Anderson! - A francba. - motyogta Anderson lemondóan. - Tönkreteszek egy tökéletes vizsgálati alanyt. Megfogta John ernyedt jobb karját, és felemelte a fecskend t. Hirtelen kopogtak az ajtón, és kintr l egy cseng hang szólalt meg: - John! Anderson megdermedt. Ross a kopogtatásra, az ajtó felé fordult, aztán visszanézett, és sürget en sziszegte: - L je már bele azt az izét, doki! A hang ismét megszólalt: - Tudom, hogy itt vagy, Johnny! Kihívtam a rend rséget. Már úton vannak! - Csinálja már - súgta ismét Ross. - A n hazudik. És mire ideérnek, mindennek vége lesz. Ki tud bármit is bizonyítani? De Anderson határozottan megrázta a fejét. - Ez a menyasszonya. És tud a kezelésr l. Ott volt. - Maga idióta! Az ajtón ismét kopogtak, és újra a hang, elfúlóan: - Engedjenek be! Ezek... Engedjenek... - Csak úgy lehetett a pasast beleegyezésre bírni, hogy a n is belesegített - mondta Anderson. Egyébként azt hiszem, nem kell már semmit sem csinálnunk. Nézze meg a fickót. John az egyik sarokban hevert, összeroskadva, eszméletlenül.

- Megrémült - folytatta Anderson. - És ez olyan sokkot idézhet el , amely normális körülmények közt blokkolhatja az emlékezést. Azt hiszem, a Disinhibitor hatása kitörl dött. Engedje be a n t, és hagyja, hogy én beszéljek vele. 14. Susan sápadtan ült, és védelmez én ölelte át ex-v legénye vállát. - Mi történt? - Emlékszik az injekcióra, amelyik... - Igen, igen. Mi történt? - A v legényének tegnapel tt, vasárnap kellett volna bejönnie hozzánk, alapos kivizsgálásra. De nem jött el. Aggódtunk miatta, és a f nökeit l kapott beszámolók még inkább nyugtalanítottak. Arrogánssá, nagyzolóvá, ingerlékennyé vált. Talán ön is észrevette. Úgy látom, nem viseli a jegygy jét. - Mi... Vitatkoztunk - mondta Susan. - Akkor érti, mir l van szó. Ha valami élettelen gépr l volna szó, azt mondanám, túlhevült a motorja, mert egyre jobban és jobban felgyorsult. Ma reggel már halaszthatatlannak látszott, hogy kezelést alkalmazzunk. Rábeszéltük, hogy jöjjön be ide, bezártuk az ajtót, és... - Beadtak neki valamit, míg én odakint kiabáltam és dörömböltem! - Szó sincs róla - mondta Anderson. - Nyugtatót kellett volna adnunk neki, de túl kés volt már. Leghelyesebb, ha úgy fogalmazok: összeroppant. Megvizsgálhatja a testét, hogy lát-e friss szúrást. Mint menyasszonya, gondolom, megteheti. De nem fog találni. - Meglátjuk - mondta Susan. - És most mi lesz? - Biztosan rendbe jön. Újra a régi önmaga lesz. - A halálos szürkeség? - Nem lesz tökéletes az emlékezete, de tíz nappal ezel ttig nem is volt az. A cég természetesen korlátlan idej fizetett szabadságot biztosít neki. Ha orvosi kezelés szükséges, megtérítjük a költségeket. Ha pedig egyszer majd kedve lesz, visszatérhet a munkájához. - Valóban? Hát akkor mindezt még ma szeretném írásban látni, vagy az ügyvédemhez fordulok. - De Miss Collins - mondta Anderson -, ön is tudja, hogy Mr. Heath önkéntes volt. És ön szintén beleegyezett. - Azt hiszem - felelte Susan -, ön tisztában van vele, hogy minket félrevezettek, és bizonyára nem vennének szívesen egy nyomozást. Úgyhogy tegyen róla, hogy amit most megígért, papírra kerüljön. - Akkor viszont ön írjon alá egy megegyezést, hogy nem fog minket vádolni az esetleges károsodásokért, amiket a v legénye elszenvedett. - Talán. El bb szeretném látni azokat a károsodásokat. Tudsz járni, Johnny? John bólintott, és kissé rekedten felelte: - Igen, Sue. - Akkor menjünk innét. 15. Johnnak be kellett burkolnia egy omlettet és egy csésze kávét, miel tt Susan megengedte volna, hogy beszéljen. - Csak azt nem értem - mondta azután -, hogyan kerültél oda? - Mondjam azt, hogy n i megérzés? - Mondjuk inkább azt, hogy Susan lángesze. - Jó. Mondjuk. Miután hozzád vágtam a gy met, tele voltam önsajnálattal és megbántottsággal. Aztán amikor elmúlt, csak a veszteséget éreztem, mert - bármily különös is egy átlagos érzékenység embernek - én nagyon szeretlek.

- Sajnálom, Sue - mondta John alázatosan. - Sajnáld is. Úristen, kibírhatatlan voltál! Aztán belegondoltam, hogy ha ilyen vagy velem, akit annyira szeretsz, milyen lehetsz a kollégáiddal? És minél többet gondoltam erre, annál biztosabban éreztem, hogy er s hajlandóságuk lehet megölni téged. Ne érts félre; megérdemelted volna, de csakis t lem. Eszem ágában sincs, hogy másnak engedjem. Nem hallottam rólad... - Tudom, Sue. Tele voltam tervekkel, és nem volt id m... - Két hét alatt akartad megcsinálni. Tudom, te idióta. De ma reggel nem bírtam tovább. Eljöttem megnézni, hogy vagy, és itt találtalak a bezárt ajtó mögött. John megborzongott. - Sosem hittem volna, hogy valaha örülni fogok a dörömbölésednek meg a kiabálásodnak, de most örültem. Te állítottad meg ket. - Felizgatna, ha elmesélnéd? - Nem hiszem. Jól vagyok. - Szóval mit csináltak? - Újra le akarták gátolni az emlékezetemet. És azt hiszem, túl akarták adagolni, hogy amnéziássá tegyenek. - Miért? - Mert tudták, hogy a kezemben vannak. Tönkre tudnám tenni ket is meg a vállalatot is. - Kitelt volna t led. - Nem vitás. - De végül nem adták be, ugye? Vagy ez is egyike Anderson hazugságainak? - Nem, nem adták be. - És jól vagy? - Nem vagyok amnéziás. - Izé... Utálnám, ha olyannak t nnék, mint egy viktoriánus kisasszony, de remélem, tanultál a leckéb l. - Ha arra gondolsz, beláttam-e, hogy igazad van; beláttam. - Akkor csak egy percig hadd leckéztesselek még, hogy el ne felejtsd megint. Túl hamar, túl nyíltan kezdtél bele mindenbe, és túlságosan keveset tör dtél a várható heves ellenállással. Tökéletes memóriád volt, és összetévesztetted az intelligenciával. Ha lett volna melletted egy igazán intelligens valaki, aki irányít... - Te kellettél volna, Sue. - Hát most itt vagyok, Johnny. - És mihez kezdünk, Sue? - El ször is megszerezzük azt a papírt a Quantumtól, és minthogy kutya bajod, aláírjuk a felel sség alóli felmentésüket. Másodszor: vasárnap összeházasodunk, ahogy eredetileg terveztük. Harmadszor: majd meglátjuk. De... Johnny? - Igen? - Minden rendben? - A legnagyobb rendben, Sue. Együtt vagyunk. Minden csodálatos. 16. Nem volt szokványos esküv . Még kevésbé szokványos, mint tervezték. És vendég is kevesebb volt. A Quantumtól például senki; Susan fejtette ki, nagyon határozottan, hogy nem lenne szerencsés meghívni ket. Susan egyik szomszédja hozott egy videokamerát, hogy felvegye a szertartást. John szemében ez a sznobság teteje volt, de Susan szerette volna. Aztán a szomszéd odajött, és tragikus vállvonogatással mondta: - Nem bírom ezt a rohadt kasztnit bekapcsolni. Az ember azt hinné, hogy legalább olyat adnak, amelyik m ködik. Telefonálok. - És lesietett a lépcs n, a kápolnafolyosón lév telefonhoz.

John odalépett, és kíváncsian nézte a kamerát. Oldalt, egy kis asztalon feküdt a kezelési útmutató. Felütötte, ráér sen átlapozta, és visszatette. Körülpillantott. Mindenki mással volt elfoglalva; úgy nt, senki nem figyel rá. Lopva oldalra csúsztatta a kamera hátsó falát, és belebámult. Aztán elfordult, és elmerülten nézte a szemközti falat. Jobb kezével a szerkezetbe nyúlt, és még mindig a falat nézve igazított benne valamit. Várt egy kicsit, majd visszatolta a borítást, és megnyomta a kapcsolót. A szomszéd bosszankodva jött vissza. - Hogy kövessem az utasításokat - fontoskodott -, amiket nem is... - Megzavarodott. - Különös mondta -, be van kapcsolva. Ezek szerint végig m ködött. 17. - Csókolja meg a menyasszonyt - mondta jóindulatúan a pap. John átölelte Susant, és odaadóan engedelmeskedett. Susan mozdulatlan ajkakkal, súgva kérdezte: - Megcsináltad a kamerát. Miért? - Azt akartam, hogy minden jól menjen - súgta vissza John. - Fel akartál vágni... Szétváltak, és szerelemittasan bámultak egymásra, aztán újra összeborultak, míg a kis közönség fészkel dött és kuncogott. - Csak próbáld meg még egyszer, én megnyúzlak - súgta Susan. - Amíg senki nem tudja, hogy nem vesztetted el, senki nem állíthat meg. Egy év alatt megcsináljuk, ha rám hallgatsz. - Igen, drágám - susogta John. Makovecz Benjámin fordítása

Isaac Asimov Aki a leggyorsabban utazik Éppen hazaértem a virginiai Williamsburgben tett el adókörutamról, s megkönnyebbülésem, hogy visszatérhetek szeretett írógépemhez és szövegszerkeszt mhöz, összekeveredett bennem azzal a halvány bosszankodással, hogy egyáltalában el kellett utaznom. George szinte arcátlanul kizsarolta bel lem: hívjam meg nehezen megkeresett pénzemen egy el kel étterembe, hogy a közös ebéddel kimutathassa irántam érzett rokonszenvét. Miután kipiszkált fogai közül egy húscafatot, megszólalt: - Tulajdonképpen képtelen vagyok megérteni, öreg fiú, miért morgolódsz amiatt, hogy egyébként tiszteletreméltó társaságok készségesen kifizetnek neked pár ezer dollárt, amiért egy órán át hallgatják a dumádat. Mivel már hallottalak itt-ott beszélni, én inkább arra gondolok, hogy te ítéletnapig beszélsz, és csak akkor vagy hajlandó abbahagyni, ha megkapod a néhány ezer dollárodat. Hát persze ez utóbbi a legkézenfekv bb eljárás arra, hogy pénzt préselj ki az emberekb l, no persze nem akarom megsérteni a lelkivilágodat, ha ugyan van neked ilyesmid egyáltalában. - Ugyan mikor hallottál te engem valaha is beszélni? - kérdeztem. - A te hablatyolásod közötti hézagokba én legfeljebb két szót vagyok képes beszúrni id nként (természetesen szándékosan mondtam pontosan huszonnégy szót). George olyan utálattal nézett rám, ahogyan azt vártam. - Lelkednek legutálatosabb részét mutatja - mondta -, hogy b nös vágyakozást érzel a pénznek nevezett szemét iránt, és ennek a kedvéért önként és gyakran vállalkozol fárasztó utazásokra; pedig azt mondtad, hogy gy lölsz utazni. Ez emlékeztet engem egy kissé Sophocles Moskowitz történetére, aki hasonlóképpen húzódozott attól, hogy felálljon karosszékéb l, kivéve, ha már amúgy is tekintélyes bankszámlájának további hizlalásáról volt szó. Ezt a tunya ellenszenvet így nevezte eufémisztikusan: “Az utazással szemben táplált averzió”. És én segítségül hívtam Azazel barátomat, hogy változtasson ezen.

- Ide ne idézd nekem a te két centiméteres katasztrófadémonodat! - mondtam rémülten. És ez a rémület pontosan olyan volt, mintha csakugyan okom lett volna hinni, hogy George végzetes lénye valóban létezik. De George megint csak fütyült rám. Ez voltaképpen az els eset volt - mesélte George -, hogy segítséget kértem Azazelt l. Tudod, ennek már majdnem harminc éve. Éppen rájöttem, hogyan tudom megidézni ezt a kis lényt a maga világából, de még nem voltam tisztában erejével. Az az igazság, hogy maga Azazel hencegett mérhetetlen erejével, de engem kivéve hol akad lény, aki nem dicsekszik a maga hatalmával és képességeivel. Akkor jó barátság f zött egy ragyogó, fiatal n höz, Fifihez, aki már egy évvel korábban elhatározta, hogy Sophocles Moskowitz férfiúi erényei csak er södnek, ha feleségül veszi t. S miután összeházasodtak, továbbra is megmaradt az én titkos, ám plátói barátomnak. Én, erényei ellenére, mindig boldog voltam, ha láthattam. - Bumm-Bumm - mondtam, mert régen hozzászoktam már színpadi álnevéhez, amelyet hódolóitól kapott egy alakítása után -, Bumm-Bumm, jó színben vagy és ezt habozás nélkül, szintén mondtam, mert én már ilyen vagyok. - Ó, csakugyan? - mondta abban a nemtör döm modorban, amely bennem mindig New York utcáit idézi fel, a maguk pimasz csillogásával. - Pedig hát nem érzem magam valami ragyogóan. Egy pillanatra, sem hittem el ezt, mert, ha emlékezetem nem csal, a n serdül korától kezdve mindig is nagyon jól érezte magát; így feleltem: - Mi a hézag, drága nyughatatlanom? - Sophocles, az a csúszómászó. - No de hát nem bosszankodhatsz ennyire a férjed miatt, Bumm-Bumm. A lehetetlen, hogy egy olyan nagy ember bosszantó legyen. - Hát persze, te csak ennyit tudsz. Micsoda nagykép ség! Emlékezz csak, te azt mondtad, hogy Sophocles olyan gazdag, mint valami Kr zus nevezet fickó, akir l persze én sosem hallottam. No hát, hogyhogy sosem mondtad nekem: ez a Kr zus nev pasas egészen biztosan a legmegátalkodottabb zsugoriak közé tartozott. - Sophocles zsugori volna? - Bajnoka a zsugoriságnak! Képes vagy felfogni? Mire jó férjhez menni egy emberhez, aki zsugori? - Ó, Bumm-Bumm, te biztosan ki tudsz csikarni bel le egy kis pénzt az éjszakai gyönyörök csalfa ígéretével, nem? Fifi összeráncolta egy kicsit a homlokát. - Nem vagyok biztos benne, hogy értem ezt, de ismerlek, tehát ne beszélj nekem mocskos dolgokról. Megígértem neki, hogy nem fogja megkapni, bármi legyen is az, amir l beszéltél, ha nem hajlandó adakozóbb lenni, de jobban félti a pénztárcáját, mint engem, és ha meggondolod, ez bizony elég disznó módon sért ! - S a szegény teremtés halkan pityeregni kezdett. Olyan kevéssé testvériesen veregettem meg a kezét, ahogyan csak felt nés nélkül lehetett. Szenvedélyesen kitört. - Amikor férjhez mentem ehhez a seggfejhez, azt hittem: “Na, Fifi, most már aztán eljuthatsz Párizsba, meg a Riviérá-ra, meg a Bonusz Ájreszba, meg Kázáblankába meg ilyen helyekre. Hajaj! Szó sem volt ilyesmir l. - Ne mondd, hogy nem hajlandó elvinni téged Párizsba! - Sehová nem akar menni. Azt mondja, ki sem akarja tenni a lábát Manhattanból. Azt mondja, utál másutt lenni. Azt mondja, nem szereti a növényeket, a fákat, az állatokat, a füvet, a piszkot, a külföldieket, és New York épületein kívül semmiféle más épületet. “Mit szólnál egy jó kis bevásárló-k rúthoz?” De neki ehhez sincsen kedve. - Hát akkor miért nem mégy el nélküle, Bumm-Bumm? - Az sokkal viccesebb lenne, mint vele, erre esküszöm. De mib l? Az a fickó bevarratta az összes nadrágzsebét, és bennük vannak a hitelkártyák. Csak Macynél vásárolhatok - kiáltása szinte sikoltásba csapott. - Nem azért mentem feleségül ehhez a maflához, hogy Macynél vásároljak.

Tekintetemmel vizsgálódva végigfutottam különféle testrészein, aztán megállapítottam, hogy nem kockáztathatok. Miel tt még férjhez ment volna, olykor hajlandó volt engedményt tenni baráti alapon, de olyan érzésem volt, hogy a férjes asszony el kel bb pozíciójában már anyagiasabban gondolkozik err l a dologról. A régi napokban, érts meg, sokkal fickósabb voltam, mint most, érett férfikoromban, és akkoriban még nem voltam olyan járatos a pénz dolgában, mint most vagyok. - Talán rá tudnám beszélni, hogy kedvelje meg az utazgatást - mondtam neki. - Ó, fiúkám, bárcsak képes lenne erre valaki! - Talán nekem sikerül. És te talán hálás leszel is érte. Ellágyult pillantást vetett rám. - George - mondta -, azon a napon, amikor azt mondja, hogy elvisz engem Párizsba, te meg én elmegyünk abba az Asbury parkban lév lakásba. Emlékszel még az Asbury parki címre? Hát lehet azt a New Jersey-i tengerparti találkát elfelejteni? Meg a fájó izmaimat? Minden tagom le volt merevedve utána vagy két napig. Némi sör mellett megtárgyaltam a dolgot Azazellel - én egy kriglivel ittam, egy csöppecskét kapott. A piát kellemesen stimulálónak találta. Óvatosan vágtam bele a dologba. - Mondd, Azazel, a ti fejlett technológiátok csakugyan képes olyasmire, ami bámulatba ejthet engem? Barátságtalan pillantást vetett rám. - Na ki vele, mit akarsz t lem? No, mondd csak, mit akarsz! Majd megmutatom neked, hogy ügyefogyott fajankó vagyok-e, vagy sem. Mindent megmutatok neked. Kés bb azután, valami citromillatú bútorpaszta felett (azt állította, hogy a citromhéj tágítja az értelmet) azt mondta, hogy egyszer már ugyanilyen módon sértegették t az világában. Adtam neki még egy csöpp sört, és odavet leg megjegyeztem: - Van egy barátom, aki nem hajlandó utazni. Gondolom, hogy olyan szakavatott és kiváló képesség lénynek, mint amilyen te vagy, semmiség átváltoztatni ezt az ellenszenvet az utazás iránti éget vággyá. Meg kell hagynom, hogy türelmetlen mohósága egyszeriben semmivé vált. - Én olyasmit vártam - mondta sipító hangon és rossz hangsúlyozással -, hogy valami érzékelhet t fogsz kérni t lem, például azt, hogy az a ronda, csálén álló kép ott, pusztán az elme akaratából lógjon egyenesen. - A kép, miközben beszélt, megmozdult, és lassan függ legesbe csúszott. - Igen, de miért akarnám, hogy a képeim egyenesen lógjanak? - kérdeztem, - Nagy gondot fordítok arra, hogy precízen ferdén lógjanak. Én azt szeretném t led, hogy Sophocles Moskowitzot lepje el az utazási mánia, olyasmi, ami utazásra ösztönzi, ha úgy esik, még a felesége nélkül is. - Ezt azért tettem hozzá, mert így alkalmam adódhat, hogy elkapjam Fifit a városban, amikor Sophocles távol van. - Nem könny dolog ez - mondta Azazel. - Az utazás iránti megkövesedett ellenszenv sok, gyermekkori agydeformáló esemény következménye lehet, A legbonyolultabb mentális mérnöki beavatkozásra van szükség az eredmény érdekében. Nem azt mondom, hogy lehetetlen megcsinálni, mert a te fajtád durva elméjét nehéz megérteni, de látnom kell azt a személyt, hogy azonosíthassam és tanulmányozhassam. Elég könnyen ment. Meghívattam magamat Fifivel ebédre hozzájuk, mint régi kollégiumi társát. (Valami kevéske id t a n is eltöltött egy kollégiumi campuson pár évvel azel tt, de nem hiszem, hogy bármit is elvégzett volna. A tanulmányok nagyon is mellékes dolgok voltak a számára.) Azazelt kabátzsebemben vittem magammal, és néha hallottam, hogy két lélegzetvétel között precíz matematikai képleteket nyögdécsel. Feltételezem, hogy Sophocles Moskowitz elméjét analizálja, s ha ez igaz, akkor ez nagyszer haditett volt t le, mert nem kellett túlságosan sokat beszélgetnem ahhoz, hogy kiderüljön: a pasas elméje nem eléggé nagyméret ahhoz, hogy túlságosan kiterjedt analízisre volna szükség. Otthon azután rögtön Azazelhez fordultam. - Nos? Pikkelyes kis karjával könnyedén legyintett.

- Meg tudom csinálni. Nincs véletlenül kéznél egy többfázisú elmevizsgáló szinaptométered? - Nincs kéznél - mondtam. - Tegnap kölcsönadtam a magamét egy barátomnak, aki elutazott Ausztráliába. - Ostobaság volt t led - morgott Azazel. - Ez azt jelenti, hogy abrosz-kalkulációval kell dolgoznom. Továbbra is nyavalygós maradt, még miután befejezte is - szerinte eredményesen. - Majdnem lehetetlennek bizonyult - mondta. - Csak olyasvalaki tudta ezt megcsinálni, aki az én ragyogó képességeimmel lát neki a dolognak. Hatalmas szegecsekkel kellett elméjét beleszorítanom a most kialakított formába. Úgy vettem, hogy metaforikusan beszél, és ezt meg is mondtam. - No igen, akár hosszú szegecsek is lehettek - mondta erre Azazel. - Az ilyesmi után senki sem képes megmoccantani az elméjét. Most. mát éppen kezdi óhajtani az utazást, méghozzá olyan szenvedélyesen, hogy akár a világot is képes volna megrengetni, ha ett l függene: utazhatik-e. Ez majd megmutatja... Visító-nyikorgó szótagsort bocsátott ki a maga anyanyelvén. Persze nem értettem, mit mond, de, teljesen érezhet volt: gorombaságokat. Bizonyította, ezt az tény is, hogy a szomszéd helyiségben lév h szekrény fagyasztórészében minden megolvadt. Arra gyanakodtam, hogy figyelmeztetéseket üvöltött az világába, azoknak címezve, akik megvádolták, hogy nem elég ügyesen dolgozott. Mindössze három nap telt el, és Fifi felhívott. Telefonon keresztül nem olyan lélegzetelállító, mint testi valóságában, teljesen kézenfekv okból, ámbár számodra ez talán érthetetlen, mert veled született képtelenség él benned ahhoz, hogy észrevedd az élet finomabb vonatkozásait. Valami gyanakvás volt érezhet hangjának apró, finom rezdüléseiben, tudod, mint amikor valaki nem találja a megfelel “hangsúlyt. - George - kodácsolta -, te varázsló vagy. Fogalmam sincs róla, hogy mit csináltál ebéd közben, de a dolog m ködik. Sophocles Párizsba akar vinni. Az ötlete volt, és egészen be van gerjedve t le. Hát nem remek? - Több, mint remek - feleltem természetes lelkesültséggel. - Ez világrenget . Most már beválthatod az ígéretecskédet. Megismételhetjük a dolgot az Ashbury parkban, és megrengetjük a világot. . A n knek, egyébként, amint azt te is meg szoktad jegyezni néha, semmi érzékük sincsen ahhoz, hogy egy megállapodás szent. Ebben a tekintetben tökéletesen különböznek a férfiaktól. Úgy látszik, hogy semmi érzékük ahhoz, hogy megtartsák a szavukat, semmi érzékük a becsülethez. - Mi holnap elutazunk, George - mondta - most tehát nincs id m erre. Ha visszajöttünk, majd felhívlak. Lecsapta a kagylót, és kész. Még huszonnégy órája lett volna, és én ennek az id nek legfeljebb a felét használtam volna el - de egyszer en elment. Miután hazajöttek, hallottam róla, vagy hat hónappal kés bb. Egyszer megint felhívott, de eleinte alig ismertem meg a hangját. Elgyötörtség, elkínzottság csengett benne. - Kivel beszélek? - kérdeztem a, t lem megszokott méltósággal... - Itt Fifi Laverne Moskowitz beszél - mondta elcsigázottan. - Bumm-Bumm! - kiáltottam. – Hát visszajöttél! Csodálatos! Gyere át azonnal, és akkor... - George, hullafáradt vagyok - felelte. - Ha te voltál a varázsló, akkor egy nyomorult szélhámos vagy, és nem megyek veled az Ashbury parkba, még ha meggebedsz, akkor sem. Megdöbbentem. - Hát Sophocles nem vitt magával Párizsba? - De igen. És most kérdezd meg, hogy bevásároltam-e. Hajlottam a szóra. - Nos, bevásároltál? - Jó vicc! Hozzá sem kezdtem Sophocles sosem volt hajlandó megállni. - Hangja túlemelkedett kimerültségén, és az indulat okozta stresszt l rikoltozásba csapott.

- Megérkeztünk Párizsba, és rögtön neki kellett vágnunk a városnak. Villámgyors gyaloglás közben már mindig kiszúrta a következ megnézend t. “Ez az Eiffel-torony”, mondta, valami javítás alatt álló ostoba építményre bökve. “Ez a Notre-Dame”, mondta. Már azt sem tudtam mir l beszél. Egyszer két futballista becsalt engem a Notre-Dame-ba, de az nem is Párizsban volt, hanem Indiánéban, South Bendben. De kit érdekel ez? Utána elmentünk Frankfurtba, Bernbe és Viennába - azok a hülye külföldiek Wiennek hívják. Van valami olyan város, aminek Tríszt a neve? - Igen, Trieszt - mondtam. - Van olyan. - No persze oda is elmentünk. És sosem szállodákban szálltunk meg, Mindig csak falusi házakban. Sophocles azt mondta, az ember így ismeri meg a népeket meg a természetet. Ki a fene kíváncsi a népekre meg a természetre? Tudod, mit nem láttunk? Vízvezetéket meg zuhanyozót. Azt nem. Egy id után úgy érezted, hogy szagod van. És a hajamban bizonyos lényeket találtam. Amióta hazajöttünk, naponta ötször letusolok, és még mindig nem érzem tisztának magamat. - Akkor egypárszor lezuhanyozhatsz itt nálam is - sürgettem a legfélreérthetetlenebb módon. – És aztán irány az Ashbury park... Mintha nem is hallotta volna meg. Csodálatos, hogy a n k egészen egyszer okokból megsüketülnek. Így szólt: - A jöv héten újra neki akar vágni. Azt mondja, át akar kelni a Csendes-óceánon, és el akar jutni Honkongba. Egy olajszállító hajón akar utazni. Azt mondja, így lehet megismerni az óceánt. Azt mondtam neki: “Figyelj ide, te rögeszmés csúszómászó: semmiféle döcög s hajón nem fogsz engem elcipelni Kínába. Ha akarsz, eridj magad.” - Nagyon poétikus - mondtam. - És tudod, mit felelt? Ezt: “Rendben van, drágám, akkor nélküled megyek.” És akkor aztán valami igazán hátborzongatót mondott, aminek nem volt semmi értelme. Ezt: “Várhat gyehenna, vagy várhat a trón. Nem fogsz ki egy igazi magánutazón.” Mit jelenthet ez? Mi az a gyehenna? És hogy kerül ide a trón? Talán azt hiszi magáról, hogy Anglia királyn je? - Ezt Kiplingt l idézte - mondtam. - Ne hülyéskedjél. Életemben nem voltam kiplerájban, hát ne beszélj nekem ilyesmit. Azt mondtam, hogy elválok t le, t meg elküldöm a vegytisztítóba. Erre: “Szedd össze magad, drága kis gyengeelméj m, de semmire sincsen jogod, és nem is fogsz semmit sem kapni. Számomra pedig nincsen semmi más fontos, csak az utazás.” Össze tudod adni ezt? És még hogy kis gyengeelméj ... És közben még meg is próbált kedves lenni velem. Most már megértheted, öreg haver, hogy ez volt az els munka, amelyet Azazel elvégzett nekem, s még nem volt elég jó a kontrollja. Én meg még azt is kértem t le, hogy Sophocles id l id re a felesége nélkül utazzék el. Most tehát itt volt a kedvez alkalom, hogy olyan helyzetet teremtsek, mint amilyet szerettem volna. - Bumm-Bumm - mondtam. - Beszéljük meg együtt a válásodat Ashbury... - És itt vagy még te is, te nyomorult furdancs! Engem nem érdekel, hogy miféle mánia ez, vagy hogy mi a fenét csináltál. De pusztulj az életemb l, mert ismerek egy fickót, aki olyan laposra ver téged, mint egy palacsinta, csak egy szavamba kerül. Olyan, mint egy kidobóember, még a kuplerájhoz is ért, mindenhez ért! Bumm-Bumm-ból tehát Bú-Bú lett, csak nem úgy, ahogyan én azt elképzeltem. S ismerve korlátait és stílusát, bizony, nem is lett volna szabad azt várnom t le. Üzentem Azazelnek, de, bár megpróbálta, nem volt képes visszacsinálni, amit egyszer már megcsinált. És simán visszautasította, hogy bármit is tegyen Bumm-Bumm-mal az én személyes érdekemben. Azt mondta, hogy ez bárki számára túlságosan sok lenne. Nem értem, miért... Egyébként összeköttetést teremtett köztem és Sophocles között. Kiderült, hogy a pasas mániája egyre fokozódik. Kezén járva átvágott a nagy kontinentális vízválasztón. Felment a Níluson vízisível, egészen a Viktória-tóig. Átrepülte az Antarktiszt vitorlázógépen. Amikor Kennedy elnök 1961-ben kinyilvánította, hogy még az évtized végéig el fogunk jutni a Holdra, Azazel ezt mondta: - Lám, az én közbelépésem újra érezteti a hatását.

- Hát te azt gondolod - mondtam -, hogy bármit tettél is Sophocles elméjével, az képes az elnököt meg az rprogramot befolyásolni? - Nem tudatosan teszi ezt - felelte Azazel -, de megmondtam neked: az én közbelépésem elég er s ahhoz, hogy megrengesse a világegyetemet. És öreg fiú, az az rült el is ment a Holdra. Emlékezzél csak az Apolló 13-ra, amely állítólag hajótörést szenvedett az rben, 1970-ben, a Hold felé tartó útján, és a legénysége csak üggyel-bajjal tudott visszajutni a Földre? Nos, az igazság az, hogy Sophocles rajta volt a hajón, és a hajó egy részét el is vitte a Holdra, és hagyta, hogy a legénység a hajó maradék részével térjen vissza a Földre úgy, ahogyan tud. még most is ott van, összevissza utazgatva a Hold felszínén. Nincs leveg je, élelmiszere, vize, de az állandó utazásra ösztökél mániája bizonyára gondoskodik ezekr l valahogyan. Nyilvánvaló, hogy már arra szövöget terveket, hogy hogyan juthatna el a Marsra vagy máshová. George szomorúan megrázta a fejét. - Milyen ironikus, milyen ironikus. - Mi ironikus? - kérdeztem. - Hát nem érted? Szegény Sophocles Moskowitz! Újabb és gazdagabb változata a bolygó zsidónak, és az benne az irónia, hogy még csak nem is ortodox zsidó. George bal kezét a szeméhez emelte, jobb kezével meg zsebkend je után kotorászott. Közben felcsippentette azt a tízdollárost, amelyet az asztal szélére tettem a pincér borravalójaként. Megtörülte a szemét a zsebkend jével, de nem láttam, mi történt a tízdollárossal. George hüppögve elhagyta a vendégl t, az asztal meg üresen maradt. Sóhajtottam, és kitettem az asztalra egy másik bankót. Kemény Dezs fordítása

Vége