Tartalom. Első Rész Isten Hozott Szurdokországban! Második Rész Tyler Marshall Elrablása Harmadik Rész Az Éj Plútói Partján

Tartalom Első Rész Isten Hozott Szurdokországban! Második Rész Tyler Marshall Elrablása Harmadik Rész Az Éj Plútói Partján Negyedik Rész A Fekete Ház, És Ami Mögötte Van

Stephen King - Peter Straub A Fekete Ház Fordította Bihari György Európa Könyvkiadó Budapest, 2009 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Stephen King - Peter Straub: Black House Random House, Inc. New York Copyright ©2001 by Stephen King and Peter Straub Published by agreement with the author and the author's agents, Ralph M. Vicinanza, Ltd. Hungarian translation ©Bihari György, 2003 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre igazgató A tördelés az SZBE Stúdióban készült Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető Bördős János igazgató Készült Debrecenben, 2009-ben Felelős szerkesztő Palkó Katalin Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva A borító Odegnál Róbert munkája Készült 44,37 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 8781 9 David Gernertnek és Ralph Vicinanzának Olyan helyre viszel, ahol még nem jártam, Arany csókokat küldesz nekem, Koronát teszek fürtjeidre, Éljen a Világ Királynője! A Jayhawks együttes dala Itt És Most...

Első Rész Isten Hozott Szurdokországban! 1. Itt és most, ahogy egy régi barátom szokta volt mondani, a jelen közepén vagyunk, ahol a tisztánlátás sohasem garantálja a tökéletes látást. Itt: úgy hatvan méteren, egy sikló sas magasságában vagyunk Wisconsin legnyugatibb csücskében, ahol a Mississippi mellékfolyói jelentik a természetes határt. Most: pénteken kora reggel, július közepén, néhány évvel egy új század és egy új évezred kezdete után, amelyeknek szeszélyes útjai olyan rejtettek, hogy még egy vak ember is jobban láthatja, mi vár ránk, mint én vagy önök. Tehát itt és most épphogy reggel hat óra van, a nap alacsonyan lebeg a felhőtlen keleti égen, kövér, magabiztos, sárgásfehér labdája gurul a jövő felé, ahogy szokott, maga mögött hagyva a kitartóan halmozódó múltat, amely annál sötétebb, minél messzebb hátrál, vakká téve mindnyájunkat. Lent a korai napsugárban felizzanak a folyó széles, lágy fodrai. Napfénytől villog a BurlingtonÉszak-Santa Fé-vonal sínpárja a folyópart és az Oo mellékút, más néven Szöggyár sor koszlott, kétszintes házainak hátsó fertálya között. Ez a legalacsonyabb pontja a kellemes külsejű kisvárosnak, amely alattunk fölfelé kúszik keleti irányban a domboldalon. Ebben a pillanatban mintha az élet is visszatartaná a lélegzetét Szurdokországban. A mozdulatlan levegő olyan feltűnően tiszta és édes, hogy az ember akár még az innen egymérföldnyire kihúzott retek szagát is érezni véli. A nap felé mozdulva eltávolodunk a folyótól, átsiklunk a ragyogó síneken, a Szöggyár sor hátsó udvarai és tetői felé, ahol lábtámaszukra állított Harley-Davidsonok sorakoznak. Ezek a nem túl megnyerő házacskák az imént tovatűnt század elején épültek a Pederson Szöggyárban alkalmazott öntőmunkásoknak, formakészítőknek és csomagolóknak. Azon az alapon, hogy a sóher melósok nemigen fognak panaszkodni ingyen kapott szállásuk hiányosságaira, olyan olcsón húzták fel őket, amennyire csak lehetett. (A Pederson Szöggyár, amely több érvágást is elszenvedett az ötvenes években, 1963-ban vérzett el végleg.) A várakozó Harleyk azt sugallják, hogy a gyári munkások helyét egy motoros banda foglalta el. A motorok tulajdonosainak egyöntetűen ádáz külseje, kócos haja, bozontos szakálla, jelentős pocakja, fülbevalója, fekete bőr motoros zubbonya és hiányos fogsora csak erősíti ezt a feltételezést. De a többi feltételezéshez hasonlóan ebben is csak egy féligazság feszeng. A Szöggyár sor jelenlegi lakóit, akiket a gyanakvó helyiek Mennydörgő Ötöknek kereszteltek el röviddel azután, hogy elfoglalták a parti házacskákat, ilyen könnyen nem lehet beskatulyázni. Szakmunkások a Kingsland Sörfőzdében, amely a város déli határában áll, egy háztömbnyire a Mississippitől. Ha jobbra nézünk, láthatjuk a „világ legnagyobb hatos csomag dobozos sörét", a tartálytornyokat, amelyekre a Kingsland világos sör emblémáját festették titáni méretekben. A Szöggyár sor lakói az illinoisi egyetem Urbana-Champaign campusán ismerkedtek meg, ahol egy leivétellel valamennyien angolt vagy filozófiát tanultak. (A kivétel az UI-UC egyetemi klinika bentlakó sebésze volt.) Gunyoros örömüket lelik benne, hogy Mennydörgő Ötöknek hívják őket, amit kedvesen rajzfilmszerűnek találnak. Ok „Hegeli Bagázs"- nak nevezik magukat. Ezek az urak érdekes társaságot képeznek, később közelebbről is megismerkedünk velük. Egyelőre csak a kézzel mázolt plakátokat figyelhetjük meg, amelyeket több ház homlokzatára, két lámpaoszlopra és két elhagyatott épületre ragasztottak. A plakáton ez áll: HALÁSZ, IMÁDKOZZ BŰZLŐ ISTENEDHEZ, NEHOGY MI KAPJUNK EL ELSŐNEK! EMLÉKEZZ AMYRE! A Szöggyár sortól meredeken fut fölfelé a domboldalon a Chase utca, amelyben ködszínű, kopott, festetlen házak állnak: az öreg Nelson Hotel, ahol néhány elszegényedett lakó alszik, egy üres képű

kocsma, egy fáradt cipőbolt, amelynek piszkos kirakata Vörös Szárny munkásbakancsokat kínál, továbbá néhány fakó épület, amelyeknek rendeltetését semmi sem jelzi, és valahogy furcsán álmatagnak, elmosódottnak tűnnek. Ezek az épületek a kudarcba fulladt feltámadás légkörét árasztják, mintha a sötét, nyugati területekről menekítették volna ki őket, noha még mindig halottak. Bizonyos értelemben ez is történt velük. A Nelson Hotelen három méter magasan, az utca másik oldalán a följebb álló, utolsó két épület hamuszín homlokzatán hatvan centiméternél okkersárga, vízszintes sáv jelzi az 1965-ös áradás felső vonalát, amikor a kiöntő Mississippi elnyelte a partokat, a síneket, a Szöggyár sort és a Chase utcát is csaknem a domb tetejéig. Az áradásból kiemelkedő Chase vízszintessé laposodva, kiszélesedve átalakul az alattunk elterülő kisváros, French Landing főutcájává. Tömpe járdáit valódi boltok és nem azok kísértetei szegélyezik: a Benton Rexall gyógyszertár, a Megbízható Vasáruk, a Szombat Éjszaka video üzlet, a Regal Ruházati Bolt, a Schmitt Vegyeskereskedés, ahol elektronikai cikkeket, magazinokat, üdvözlőkártyákat, játékokat és Brewers, Twins, Packers, Vikings és Wisconsini Egyetem feliratú sportruházatot árulnak. Továbbá itt található az Agincourt mozi, a Söntés Kocsma és Grill, az Első Állami Parasztbank, Sámuel Stutz Fotográfiai Stúdiója (amely szépen keres az érettségizők fényképein, az esküvői fotókon és a gyermekportrékon). Néhány sarokkal odább az utca a Lyall Road nevet veszi fel, az épületek eltávolodnak egymástól, földszintes faházakká töpörödnek, homlokzatukon táblák hirdetnek biztosítási ügynökségeket, utazási irodákat; ezután az utca országúttá válik, amely kelet felé elhagyja a 7-Elevent, a Reinhold T. Grauenhammer veteránotthont, a helyiek által Goltz néven ismert nagy mezőgazdasági áruházat, majd eltűnik a lapos ugarföldek között. Ha még harmincméternyit emelkedünk a tiszta levegőben, és megvizsgáljuk, mi terül el alattunk és előttünk, moréna teknőket, szurdokokat, fenyőktől tüskés alacsony dombokat, márgában bővelkedő völgyeket láthatunk, amelyek talajszintről láthatatlanok, amíg el nem éri őket az ember. Valamint kanyargó folyók, mérföldnyi szántók foltos takarója és kisvárosok bukkannak föl - ez utóbbiak egyike Centralia, alig néhány szétszórt épület, két keskeny országút, a 35-ös és a 93-as kereszteződésében. A pontosan alattunk levő French Landing úgy fest, mintha éjszaka kiürítették volna. Senki sem megy a járdákon, senki sem hajol le, hogy bedugja a kulcsot a Chase utca valamelyik üzletének zárjába. A boltok előtti rámpákon sehol egy autó vagy kisteher; majd csak egy óra múlva kezdenek feltünedezni egyesével, kettesével, aztán pár óra múlva már tisztességes kis patakban érkeznek. Nem ég lámpa a boltok kirakataiban, sem a környező igénytelen házak ablakában. A Chase-től egy háztömbnyire húzódik kelet-nyugati irányban a Sumner utca, amelyen négy egyforma, vörös téglás emeletes házban található a French Landing-i Közkönyvtár; Patrick J. Skarda Med. Univ. a körzeti orvos rendelője, továbbá a Bell & Holland ügyvédi iroda, amelyet Garland Bell és Július Holland, az alapítók gyerekei tartanak fenn, a Heartfield & Fia Ravatalozó, jelenleg egy hatalmas, St. Louis-i központú temetkezési birodalom tulajdona, és végül French Landing postahivatala. Ettől a csoporttól egy jókora parkolóban végződő, széles felhajtó választja el a következő épületet, amely a sarkon áll, ott, ahol a Sumner keresztezi a Harmadik utcát: ez is vörös téglából épült, ez is kétszintes, de hosszabb, mint szomszédjai. Az emelet hátsó részén festetlen vasrácsok takarják el az ablakokat, és a parkolóban álló négy járműből kettő rendőrautó, tetejükön lámpával, oldalukon a FLPD felirattal. Furcsán festenek a rendőrautók és a rácsos ablakok ebben a megbízható vidékiességben ugyan miféle bűntény történhet itt? Bizonyosan semmi komoly; kizárt, hogy bolti lopásnál, ittas vezetésnél és alkalmi, kocsmai verekedéseknél súlyosabb dolgok eshessenek. Mintha csak a kisvárosi élet békéjét és szabályozottságát bizonyítaná, oldalán a LA RIVIERE HERALD feliratot viselő vörös furgon ereszkedik lassan a Harmadik utcán, és csaknem minden postaládánál megáll, hogy a vezető bedugdoshasson egy-egy napilapot. Amikor a Sumnerre fordul, ahol a házaknak levélnyílása van, és nincsenek postaládák, a vezető egyszerűen az ajtók elé hajítja az

újságot. Kék csomagok koppannak a rendőrőrszoba, a temetkezési vállalat és a rendelő ajtajában. A postahivatal nem kap újságot. Tudják meg, hogy a rendőrség földszinti ablakai mögött égnek a lámpák. Nyílik az ajtó. Kilép egy magas, sötét hajú fiatalember, aki rövid ujjú, halványkék rendőringet, szolgálati övet és tengerészkék nadrágot visel. A széles öv és az arany jelvény, amely Bobby Dulac mellén csillog a friss napfényben, egyáltalán minden, amit visel, beleértve a csípőjére csatolt kilencmilliméteres pisztolyt, éppen olyan újnak tűnik, mint Bobby Dulac. Figyeli, ahogy a piros furgon balra fordul a Második utcán, és elkomorodva mered az összetekert újságra. Megböki fekete, ragyogóra fényesített cipőjének orrával, csak annyira hajol le, hogy úgy tűnjék, mintha megpróbálná elolvasni a főcímet a műanyagon át. Ez a technika nyilvánvalóan nem működik. Még mindig komoran földig hajol, és olyan meglepően finom mozdulattal veszi föl az újságot, ahogy az anyamacska a költöztetésre váró cicát. Kissé távolabb tartja magától, végigpillant a Sumner utcán, fürgén megfordul és eltűnik az őrszobában. Mi, akik kíváncsian ereszkedtünk alá, hogy megfigyeljük a Dulac rendőr nyújtotta, érdekes jelenetet, követjük őt. Szürke folyosó vezet egy sima ajtó és az igen keveset közlő, kicsiny faliújság mellett egy vaslépcsőhöz, amelynek alsó ágából az apró, szekrényes öltözőhöz, a zuhanyozóhoz és a lőteremhez juthatunk, a másik ága fölkanyarodik egy kihallgatási helyiséghez és két, egymással átellenes cellasorhoz, amelyekben jelenleg senki sincsen. Valahol a közelben rádió szól, ilyen békés reggelhez képest túl hangosan. Bobby Dulac kinyitja a felirat nélküli ajtót, belép, mi pedig az ő tükörfényes sarkában loholunk be a készenléti szobába, amelyet az imént hagyott el. Több iratszekrény támaszkodik a falnak; szomszédságukban ütött-kopott faasztal, ezen szépen felhalmozva dossziékba gyűjtött iratok egy tranzisztoros rádió mellett, amely a kellemetlen lárma forrásának bizonyul. A közeli KDCU-AM - a Te Hangod Szurdokországból - stúdióból a veszettül szórakoztató George Rathbun ontja Macerás Macera című népszerű reggeli műsorát. A jó öreg George mindig túl hangos, mindegy, milyen halkra állítjuk a rádiót; a fickó zajos - mert ez is része a róla kialakult képnek. Pontosan az ajtóval szemben levő fal közepén egy bezárt, sötét homok fúvott üvegajtó van, amelyre a DALE GILBERTSON RENDŐRFŐNÖK feliratot festették. Dale még vagy fél óráig nem jön be. Tőlünk balra a sarokban két íróasztal áll derékszögben, ezek egyikétől néz most föl Tom Lund, egy szőke rendőr, a Dulac két ujja között lógatott csomagra. Nagyjából annyi idős, mint a társa, de hiányzik belőle az a pénzverdéből frissen kikerült érme fénye, amellyel a másik ragyogott egészen öt perccel ezelőttig. - Jól van - mondja Lund. - Rendben. A legújabb folytatás. - Azt hitted, talán a Mennydörgő Ötök viziteltek nálunk megint? Tessék. El se akarom olvasni ezt a vacakot. Az újságra rá se pillantva, egyetlen, atletikusan lendületes csuklómozdulattal áthidalja a kettejüket elválasztó háromméternyi deszkapadlót, jobbra fordul, nagyot lép, és elhelyezkedik a deszkaasztalnál egy pillanattal azelőtt, hogy Tom Lund elkapná, a La Riviere Herald mai számát. Bobby öldöklő pillantást vet az asztal mögött lógó hosszú táblára fölkrétázott két névre és a számos részletre. Bobby Dulac egyáltalán nem látszik boldognak, sőt úgy fest, mint akit mindjárt kirobbant egyenruhájából a harag. A KDCU stúdiójában kövéren és boldogan ordít föl George Rathbun: - Kedves telefonáló, várjon má eppercet, jó, má írom is a leírást! Egyáltalán ugyanarról a játékról beszélünk? Kedves telefonáló... - Talán Wendell észre tért, és úgy döntött, hogy leáll - vélekedik Tom Lund. - Wendell - mondja Bobby. Mivel Lund csak az ő csillogó, sötét tarkóját látja, a megvető kis ajakbiggyesztés kárba vész, de azért biggyeszt. - Kedves telefonálóm, hadd tegyek föl má egy kérdést, de tök őszintén szeretném, ha igazat mondana. Tényleg látta a tegnap esti játékot?

- Nem is tudtam, hogy ilyen puszipajtásod a Wendell - mondja Bobby. - Azt sem tudtam, hogy egyáltalán eljutottál ennyire délre, mint La Riviere. Azt gondoltam, hogy számodra az jelenti a klassz estét, ha benyalsz egy kori sört, és megpróbálsz százat ütni Arden tekepályáján, erre most kiderül, hogy egyetemi városok újságíróival szoktál együtt lógni. Alighanem összepuszilkodtál a Wisconsini Patkánnyal is, azzal a hapsival a KWLA-tól. Sok luvnyát szedtél fel már így? A telefonáló elszalasztottá az első félidőt, mivel el kellett hoznia a srácát Mount Hebronból egy különleges tanácsadás után, de attól kezdve, naná, hogy látott mindent! - Mondtam én, hogy Wendell Green a barátom? - kérdezi Tom Lund. Bobby válla fölött láthatja a táblán az első nevet. Nem tudja eltépni tőle tehetetlen pillantását. - Csak találkoztam vele a Kinderling-ügy után, és a fickó nem látszott nagyon rossznak. Valósággal megkedveltem. Mondhatni, megsajnáltam. Szeretett volna egy interjút csinálni Hollywooddal, az pedig egyszerűen faképnél hagyta. Persze hogy látta a hosszabbításokat, mondja a szerencsétlen telefonáló, innen tudja, hogy Pokey Reese frankó volt. - Ami pedig a Wisconsini Patkányt illeti, akkor sem ismerném föl, ha látnám, és úgy vélem, hogy az úgynevezett zene, amit játszik, a legpocsékabb szemét, amit valaha is hallottam életemben. Először is, hogyan juthatott az a cingár, tésztaképű genyó saját műsorhoz? Egy egyetemi adónál? Mit árul ez el a mi csodálatos La Riviere-i egyetemünkről, Bobby? Mit árul el egész társadalmunkról? Ó, elfelejtettem, hogy te szereted ezt a szart. - Nem, én a 311-et és a Kornt szeretem, de te annyira nem vagy benne, hogy Jonathan Davist se tudnád megkülönböztetni Dee, Dee Ramone-tól, de ezt felejtsük el, jó? - Bobby Dulac lassan megfordul, és a társára mosolyog. - Ne totojázz. - A mosolya egyáltalán nem kellemes. - Már hogy én totojázok? - Tom Lund tágra nyitja szemét, a sértett ártatlanságot parodizálva. Jézusom, talán én hajítottam keresztül az újságot a szobán? Nem, úgy rémlik, nem én voltam. - Ha még sohasem láttad a Wisconsini Patkányt, akkor honnan tudod, hogy néz ki? - Ugyanonnan, ahonnan azt, hogy tiritarka haja van, és az orrát kifúratta. Onnan, ahonnan azt, hogy toplák bőrjakót visel, ha esik, ha fúj. Bobby várakozik. - A hangjából. Az emberek hangja tele van információkkal. Egy hapsi, aszongya: „Úgy tűnik, szép napunk lesz", és ebből el tudod mesélni az élete történetét. Akarsz mást is tudni a Patkány Srácról? Hat-hét éve nem járt fogorvosnál. Olyan a foga, mint a fos. A KDCU ocsmány betontömbjéből, amely a Félsziget úton áll a sörfőzde mellett, a rádióból, amelyet Dale Gilbertson adományozott, jóval előbb, mintsem Tom Lund vagy Bobby Dulac először fölvették volna egyenruhájukat, egyre csak bőgi kedélyes felháborodással a jó, öreg, megbízható George Rathbun, akitől százmérföldes körzetben a feleségükre mosolyognak a parasztok a reggeliző asztal fölött, és hangosan fölkacagva hajtanak tovább a teherautó-sofőrök: - Esküszöm, drága uram, és ez vonatkozik minden egyes beszélgetőpartneremre az utolsó telefonálóig, én kedvelem önt, ez a való igazság, én úgy kedvelem önt, ahogy a mamája szereti a répaföldjét, de azért maguk, emberek, néha IGAZÁN MEGŐRJÍTENEK! Öregem. Tizenegy befutás volt és két kifutás! A Vörösök hét-hatra nyertek! Második-harmadik vonalon. Az ütő elérte a központi pályát. Reese elvitte a labdát a harmadik vonalról, volt egy jó dobása, egy tiszta indítás, egy tiszta indítás. EGY VAK IS LÁTHATTA VOLNA! - Hé, én úgy gondoltam, hogy az egy jó indítás volt, és csak a rádiót hallottam - mondja Tom Lund. Mindketten az időt húzzák, és ezt tudják is. - Aszondom - bömböli Szurdokország kétségkívül legnépszerűbb hangja -, haladjunk innen tovább, fiúk és lányok, hadd javasoljak valamit, rendben? Cseréljünk le minden bírót a Miller Parkban, hé, minden bírót a Nemzeti Ligában, VAK EMBEREKKEL! Tudjátok mit, barátaim? Garantálom, hogy

hatvan-hetven százalékban helyesek lesznek a döntéseik. ADJÁTOK ODA EZT A MUNKÁT AZOKNAK, AKIK JÓL EL TUDJÁK LÁTNI - A VAKOKNAK! Vidámság önti el Tom Lund üres arcát. Ez a George Rathbun, öregem, ez nagy szám. - Essünk túl rajta, rendben? - szólal meg Bobby. Lund vigyorogva kihúzza az újságot a csomagolásból, és szétteríti az asztalán. Az arca megkeményedik, a mosoly megmarad, de merevvé fagy. - Ó, ne! Ó, a francba! - Mi az? Lund tagolatlan nyögést hallat, és a fejét rázza. - Jézusom! Nem is akarom tudni! - Bobby zsebre gyűri az öklét, azután teljes hosszában kiegyenesedik, előhúzza jobb kezét, és eltakarja a szemét. - Vak ember vagyok, rendben? Játékvezető leszek - nem akarok többé zsaru lenni! Lund nem szól. - A címlap? A vezércikk címe? Nagyon rossz? - Bobby elveszi a kezét a szeme elől, és a levegőben felejti. - Hát - feleli Lund -, úgy tűnik, Wendell nem tért észre, és egyáltalán nem úgy fest, hogy leáll. Nem tudom elhinni, hogy tényleg azt mondtam, kedvelem ezt a csipszart! - Ébresztő! - figyelmezteti Bobby. - Soha nem világosítottak fel, hogy a bűnüldözés képviselői és az újságírók a kerítés ellenkező oldalán állnak? Tom Lund kiadós törzse asztala fölé görnyed. Heghez hasonló széles, ferde ránc szeli át a homlokát, egykedvű arca bíborba borul. Ujjával célba veszi Bobby Dulacot. - Ez az egy dolog igazán bosszant benned, Bobby. Mióta vagy te itt? Öt, hat hónapja? Dale négy évvel ezelőtt vett föl engem, és nem tulajdoníthatom a magam érdemének, amikor ő és Hollywood rákattintotta a bilincset Mr. Thornberg Kinderling csuklójára, ami ennek a megyének a legnagyobb bűnügye volt az utóbbi harminc évben, de azért segítettem helyreilleszteni a kirakós néhány darabját. - Egy részletet - helyesbít Bobby. - Én emlékeztettem Dale-t a Söntés csapos lányára, ő pedig elmondta Hollywoodnak, aki beszélt vele, és ez nagyon nagy, darab volt. Ez segített elkapni a tettest. Ezért hát ne beszélj így velem. Bobby Dulac műtöredelmet ültet vonásaira. - Bocs, Tom. Eléggé spannolt vagyok, és úgy érzem, mintha elgyepáltak volna. - Holott azt gondolja: Szóval néhány évvel idősebb vagy, és adtál Dale-nek valami vacak kis információt, na és akkor mi van, jobb zsaru vagyok, mint amilyen valaha is leszel. Különben is, tegnap este miféle hős voltál? Előző este 11.15-kor Armand „Cserpák" St. Pierre és társai, a Mennydörgő Ötök elődübörögtek a Szöggyár sorról, hogy berontsanak az őrszobára, és követeljék a három bent tartózkodó személytől, hogy azonnal számoljanak be részletesen arról, mennyire haladtak az őket legjobban érdeklő kérdésben. Mi az ördög folyik itt? Mi van a harmadikkal, mi van Irma Freneau-val? Megtalálták már? Egyáltalán csinálnak valamit ezek a bohócok, vagy csak a füstöt eregetik? Nincs szükség segítségre? bömbölte Cserpák, mert akkor eskessenek fel minket, és minden segítséget megadunk, amire képesek vagyunk. Egy Egér nevű óriás negédesen vigyorogva megindult Bobby Dulac felé, egyre csak jött és jött, egyre nőtt az elefántnyi pocakja, míg Bobby neki nem hátrált egy iratszekrénynek, ahol is a sör- és marihuána felhőbe burkolózó óriás Egér rejtelmesen megérdeklődte, elmélyedt-e valaha is egy Jacques Derrida nevű ember munkásságában. Amikor Bobby azt felelte, hogy még sohasem hallott az említett úriemberről, Egér csak annyit mondott: - Mi a szar, Sherlock? - és odébb lépett, hogy a táblán levő neveket tanulmányozza. Fél órával később Cserpák, Egér és a többiek távoztak, elégedetlenül, felesketlenül, de békésen, és Dale Gilbertson azt mondta, haza kell mennie, hogy aludjon egy keveset, viszont Tómnak maradnia kéne arra az esetre, ha bármi adódna. A két éjszakás talált valami kifogást, hogy miért nem tudnak bejönni. Bobby azt mondta, hogy marad, nem probléma, főnök, és ezért láthatjuk ezt a két embert már ilyen korán az őr-szobán.

- Add ide - mondja Bobby Dulac. Lund fölveszi az újságot, megforgatja, és odanyújtja Bobbynak, hogy lássa: A HALÁSZ MÉG MINDIG SZABADON GARÁZDÁLKODIK FRENCH LAN-DINGBEN, olvassa a címet egy cikk fölött, amely az első oldal felső bal oldali részében három hasábot foglal el. Az oszlopokat halványkék alapra nyomtatták, és fekete vonalak választják el őket az újság többi részétől. A cím alatt kisebb betűkkel újabb sor: A rendőrség képtelen rájönni a sorozatgyilkos pszichopata személyazonosságára. Az alcím alatt még kisebb betűkkel a szerző: Wendell Green, a szerkesztőség segítségével. - A Halász - mondja Bobby. - A barátod kezdettől a seggében felejtette az ujját. A Halász, a Halász, a Halász. Ha hirtelen tizenöt méter magas majommá válnék, és nekiállnék összetaposni az épületeket, netán King Kongnak, neveznél? - Lund leereszti az újságot, elmosolyodik. - Jól van - enged Bobby ez rossz példa. Mondjuk, kiürítek egy csomó bankot. Akkor John Dillingernek neveznél? - Hát - vigyorog még szélesebben Lund -, azt mondják, Dillinger szerszáma olyan böhömnagy volt, hogy egy köcsögben elküldték a Smithsonianbe. Úgyhogy... - Olvasd el az első mondatot - szól rá Bobby. Tom Lund lenéz és olvas: - „Mivel a French Landing-i rendőrség továbbra is képtelen olyan nyomot fölfedezni, amely feltárhatná a riporter által „Halásznak" nevezett ördögi kettős gyilkos és szexuális bűnöző személyazonosságát, a félelem, kétségbeesés és gyanú komor kísértetei járják a kisváros utcáit, hogy onnan tovakóboroljanak a tanyákra és French megye városkáira, érintésükkel elsötétítve Szurdokország egész területét." - Éppen erre van szükségünk! - mondja Bobby. - Jéézus! - Szempillantás alatt keresztülvág a szobán, és Tom Lund válla fölé hajolva olvasni kezdi a Herald első oldalának cikkét, kezével Glockján, mintha legszívesebben itt-ott lyukat fúrna a sorok közé. - „A bizalom és a jó szomszédság nálunk elterjedt hagyományát, mindenkire kiterjedő gyengéd nagylelkűségünket (ilyen marhaságokat írt szerkesztőségi cikkében ez a Wendell Green), naponta mállasztják e sivár érzelmek porlasztó rohamai. Félelem, kétségbeesés és gyanú mérgezi a nagy és kis közösségek lelkét, szomszédot szomszéd ellen fordít, és gúnyt űz udvariasságunkból. Két gyermeket gyilkoltak meg ocsmányul, földi maradványaikat pedig részben elfogyasztották. Most egy harmadik gyermek is eltűnt. A nyolcéves Amy St. Pierre és a hétéves Johnny Irkenham esett áldozatul egy emberi alakot viselő szörnyeteg szenvedélyeinek. Egyik sem ismeri meg a kamaszkor boldogságát vagy a felnőttkor elégedettségét. Gyászoló szüleik sohasem fogják megismerni azokat az unokákat, akikkel megörvendeztethették volna őket. Amy és Johnny játszótársainak szülei otthon tartják gyermekeiket a családi tűzhely biztonságában, éppen úgy, mint azok, akiknek csemetéi sohasem ismerhették az elhunytakat. Ennek eredményeképpen a nyári játszócsoportokat és minden más gyermekprogramot töröltek French megye valamennyi mezővárosában és közösségében. Amikor hét nappal Amy St. Pierre és alig három nappal Johnny Irkenham halála után eltűnt a tízéves Irma Freneau, a közösség türelme veszedelmesen megfogyatkozott. Ahogy riporterünk már jelentette, kedden későn este, az ötvenkét éves munkanélküli és hajléktalan napszámost, Merling Graasheimert egy ismeretlen csoport elkapta és megverte Grainger egyik mellékutcájában. Hasonló eset történt szerda reggel a korai órákban, amikor az egyedül utazó, harminchat éves svéd turistát, Elvár Praetoriust támadta meg három ugyancsak nem azonosított férfi, amikor elaludt a La Riviere-i Leif Eriksson parkban. Graasheimer és Praetorius csupán szabványos orvosi ellátásban részesült, de az önbíráskodás jövőbeli esetei csaknem bizonyosan súlyosabb eredményekkel zárulnak." Tom Lund átnézi a következő bekezdést, amely leírja, hogyan tűnt el váratlanul a kis Freneau lány a Chase utca járdájáról, majd föláll az asztalától. Bobby Dulac némán olvas egy darabig, azután megszólal: - Ezt a szart hallanod kell, Tom. így vezeti elő: „Mikor csap le ismét a Halász? Mert ne legyetek

tévedésben, barátaim: ismét lecsap. És vajon mikor teljesíti kötelességét French Landing rendőrfőnöke, Dale Gilbertson, mikor szabadítja meg a megye lakosságát a Halász mocskos barbárságától és a rendőrség tétlensége folytán előállt, érthető erőszaktól?" Bobby Dulac a szoba közepére masírozik. Arca kipirult. Hatalmas mennyiségű oxigént szív be, majd fúj ki. - Mi lenne, ha a Halász a legközelebbi csapásnál egyenesen Wendell Green lottyadt hátsóját venné célba? - Egyetértek - feleli Tom Lund. - Hát láttál még ilyen baromságot? „Érthető erőszak"? Azt mondja az embereknek, hogy teljesen oké megruházni mindenkit, akinek gyanús a külseje! Bobby mutatóujjával Lund felé bök. - Személyesen fogom letartóztatni ezt a hapsit. Ez ígéret. Behozom élve vagy holtan. - Arra az esetre, ha Lund netán nem hallotta volna, megismétli: Személyesen. Tom Lund bölcsen elhallgatja a szavakat, amelyek elsőnek jutnak az eszébe, így csak bólint. Az ujj még mindig rászegeződik, ezért azt mondja: - Ha valamilyen segítségre van szükséged, akkor beszélned kellene Hollywooddal. Dale-nek nem volt szerencséje, de te talán nagyobb sikerrel jársz. Bobby csak legyint az ötletre. - Semmi szükség rá. Dale-nek és nekem... és természetesen neked is, hallgatnunk kell. De én személyesen hozom be azt az alakot. Kezeskedem róla. - Egy másodpercig hallgat. - Mellesleg, Hollywood visszavonult, amikor ideköltözött, vagy erről megfeledkeztél? - Hollywood túl fiatal ahhoz, hogy visszavonuljon - feleli Lund. - Még ha csak rendőréveit számítjuk, akkor is valóságos csecsemő. Hozzá képest te csak egy magzat vagy. Miközben jóízűen kacarásznak, mi tovalebbenünk, ki az ügyeleti helyiségből vissza az égbe, ahol egy háztömbnyit lebegünk észak felé, a Királynő utcába. Ha néhány saroknyit lebegünk kelet felé, megérkezünk egy zűrzavaros, alacsony épületegyütteshez, amely egy központi magból ágazik szét a magas tölgyek és juharfák foltjaitól tagolt, széles gyepszőnyegen. A birtokot sűrű sövény veszi körül, amelynek nagy szüksége lenne egy rendes metszésre. Láthatóan valamiféle intézet; elsőre úgy fest, mint egy kisegítő elemi iskola, amelyben a különböző szárnyak jelentik a falak nélküli osztálytermeket, a központi épület az ebédlőt és az irodákat. Ahogy lejjebb ereszkedünk, halljuk, hogy számos ablakból George Rathbun bömböl kedélyesen. Nyílik a nagy bejárati üvegajtó, és kifelé keskenyedő keretű szemüveget viselő, csinos nő lép ki a ragyogó napfénybe, egyik kezében plakáttal, a másikban ragasztószalaggal. Rögtön meg is fordul, és célirányos mozdulatokkal fölragasztja a plakátot az ajtóra. Jobb kezének gyűrűsujján mogyorónyi, füstszínű ékkövet villogtat a napfény. Miközben egy pillanatra elgyönyörködik munkájában, keresztülnézhetünk határozott válla fölött és láthatjuk, hogy a plakáton vígan puffadozik egy MA EPERÜNNEP!!! feliratú, kézzel rajzolt léggömb; amikor a nő visszamegy az épületbe, a vidám plakát alatt benézve a bejárat mögött észreveszünk kéthárom összehajtogatott tolószéket. A tolószékeken túl a nő, aki gesztenyeszín haját mesteri csigába fogja össze, magas cipősarkain átmegy egy előtéren, amelyet csinos, világos székekkel és hozzájuk illő asztalokkal rendeztek be, az asztalokon művészien szétszórt magazinok, elhalad egy üres őrhely vagy porta mellett, amely mögött terméskövekből rakott, mutatós fal magasodik, majd eltűnik, mondhatni, beszökken egy pácolt faajtón, amelyen a WILLIAM MAXTON IGAZGATÓ felirat díszeleg. Miféle iskola lehet ez? Miért van nyitva, és miért rendeznek benne ünnepeket július közepén? Mondhatjuk olyan iskolának, ahol a bentlakók Mr. William „Csicsergő" Maxton igazgató gondatlan felügyelete mellett fokozatosan, napról napra búcsút mondanak létezésük minden szintjének, kivéve a legelemibbeket. Ez itt a Maxton Idősek Otthona, amelyet valaha - ártatlanabb időkben, a nyolcvanas évek kozmetikai renoválásai előtt - még Maxton Szeretetotthonnak ismertek, és az alapító, Herbert Maxton, Csicsergő apja igazgatta. Herbert tisztességes, szürke emberke volt, akit, ezt méltán állíthatjuk, megrémített volna néhány dolog, amit ágyékának egyetlen gyümölcse elkövet. Csicsergő

sohasem akarta átvenni a „családi játszóteret", ahogy ő nevezte, és a vele járó „locsifecsiket", „bődülteket", „ágyba vizelőket" és „nyáladzókat". Miután kitanulta a könyvelőséget a La Riviere-i egyetemen (szorgosan munkálkodva a bujálkodás, szerencsejáték és sörivás fakultációiban), a mi diákunk beállt a wisconsini Madisonban az adóhivatal irodájába, ahol elsősorban azt kívánta megtanulni, hogyan lehet úgy lopni, hogy a kormány ne jöjjön rá. Az adóhivatalban töltött öt év alatt sok hasznos dolgot tanult, de amikor az ezt követő szabadúszói pályafutás nem elégítette ki becsvágyát, engedett apja egyre erőteljesebb könyörgésének, vállalva a kriptaszökevényeket és a nyáladzókat. Némi keserű örömmel elismerte, hogy noha apja foglalkozásából sajnálatos módon hiányzik minden ragyogás, de legalább alkalmat ad neki, hogy egyaránt meglophassa ügyfeleit és a kormányt. Hussanjunk át a nagy üvegajtón, keresztül a mutatós előtéren (közben észrevehetjük, hogy a levegőben keveredik a légfrissítő és az ammónia szaga, amely a hasonló intézményekben még a nyilvános helyiségekbe is beleeszi magát), menjünk be a Csicsergő nevét viselő ajtón, és megtudhatjuk, hogy a mutatós ifjú hölgy mit csinál itt ilyen korán. Csicsergő ajtaja mögött egy ablaktalan szoba van, benne íróasztal, kabátfogas meg egy kis könyvespolc, tele számítógépes nyomtatványokkal, vékony füzetekkel, cédulákkal. Az asztal mellett nyitva áll egy ajtó. A nyíláson át egy sokkal nagyobb szobára látunk, amelyet ugyanolyan pácolt fával burkoltak, mint az igazgató ajtaját; bőr karosszékekkel, üvegtetejű kávézóasztallal és egy zabkásaszínű dívánnyal van berendezve. Túlsó végében egy hatalmas íróasztalon papírok tornyosulnak vad rendetlenségben, és az asztal annyira ki van polírozva, hogy valósággal izzik. Ifjú hölgyünk, akit Rebecca Vilasnak hívnak, ennek az asztalnak a szélén ül, lábait különösen látványos módon keresztezve. Egyik térde eltakarja a másikat, a szépen formált lábikrák nagyjából párhuzamosan futnak le a fekete körömcipő háromszög alakú orráig, amelyek közül az egyik négy óránál áll, a másik hatnál. Rebecca Vilas úgy rendezte el magát, hogy lássák, olyan testtartást vesz föl, amelyet értékelni kell, noha bizonyosan nem a mi kedvünkért teszi. A szemüveg lencséje mögött szeme szkeptikusnak, derűsnek tűnik, de azt nem láthatjuk, mi keltette benne ezeket az érzelmeket. Feltételezésünk szerint ő Csicsergő titkárnője, de ez a feltételezés csupán a valóság felét fejezi ki: ezt sejteti a viselkedésében érzékelhető könnyedség és irónia. Miss. Vilas feladatköre messze túlterjed egy közönséges titkárnőén. (Eltöprenghetünk az általa viselt mutatós ékkő eredetéről is; ha elég disznó a gondolkodásunk, akkor helyes feltételezésekre jutunk a ráköltött pénzzel kapcsolatban.) Rebecca egyre türelmetlenebb pillantását követve átsiklunk az ajtónyíláson, és azon kapjuk magunkat, hogy munkaadójának kurta, khaki ruhás, térdelő alakját bámuljuk; Csicsergő feje és válla eltűnik egy derekas páncélszekrényben, amelyben intézeti naplók és láthatóan pénzzel tömött barna papírzacskók találhatók. Néhány bankó kifordul a borítékokból, miközben Csicsergő előhúzza őket a páncélszekrényből. - Kitetted a plakátot? - kérdezi, anélkül hogy megfordulna. - Hápersze - feleli Rebecca Vilas. - És fényes napunk lészen a nagy alkalomra, akkurát úgy, ahogy dukál. - Kiejtése meglepően jól utánozza az írt, noha kicsit általános. Sohasem járt egzotikusabb helyen Atlantic Citynél, ide szokott repülni Csicsergő törzs utasként, Rebecca pedig két évvel ezelőtt öt varázslatos napot töltött el vele. A kiejtést régi filmekből tanulta. - Utálom az Eperünnepet! - mondja Csicsergő, kihúzva az utolsó borítékot a páncélszekrényből. - A zombik feleségei és gyerekei itt nyüzsögnek egész délután, és annyira felizgatják őket, hogy eszméletlenségig be kell nyugtatóznunk mindet, ha egy kis békességet akarunk. És ha tudni akarod az igazat, utálom a léggömböket! - A pénzt a szőnyegre önti, és címlet szerint rendezni kezdi a bankókat. - Csak áztat, szeretném tűnni a magam eccerű vidéki módján - szól Rebecca -, mér kő nekem itt lennem a nagy nap pitymallatakor. - Tudod, hogy mit gyűlölök? Az egész zenélést. Az éneklő zombikat és azt a hülye dizsit.

Szimfonikus Stan a nagyzenekari lemezeivel, hú, öregem, az ember szíve örül. - Feltételezem - mondja Rebecca, megfeledkezve a színpadi írről -, azt akarod, hogy csináljak valamit ezzel a pénzzel, mielőtt az akció elkezdődik. - Ideje egy újabb utazásnak Millerbe. - A negyven mérföldre levő milleri Állami Takarékbankban álnéven nyitott számla volt a végállomása annak a készpénznek, amelyet Csicsergő az ügyfeleinek a különböző szolgáltatásokra és külön vásárlásokra küldött összegekből faragott le. Csicsergő megfordul a térdén, a keze tele pénzzel, fölnéz Rebeccára. Leül a sarkára, keze az ölébe hanyatlik. - Öregem, gyönyörű lábad van. Ilyen lábakkal híresnek kellene lenned. - Már azt hittem, sohasem veszed észre - mondja Rebecca. Csicsergő Maxton negyvenkét éves. Jók a fogai, a haja sem hullik, őszinte, széles arca és keskeny barna szeme van, amely egy kicsit mindig nedvesnek tűnik. Van két gyereke, Trey kilencéves, Ashley hét, rajta nemrég Addison-kórt diagnosztizáltak, amelynek csupán a gyógyszereire kétezret dobnak ki évente Csicsergő számításai szerint. Na és természetesen van felesége is, élete párja, Marion, harminckilenc éves, százhatvankettő magas, és a súlya valahol a kilencvenöt kiló táján jár. Mindezeken az áldásokon felül Csicsergő tizenháromezer dollárral tartozik a bukijának egy nem túl bölcs fogadás következtében, annak a Brewersnek a játéka miatt, akiről George Rathbun még mindig ordítozik. Észrevette, hát persze hogy észrevette, Csicsergő nagyon is észrevette Miss. Vilas ragyogóan elrendezett lábát. - Mielőtt elmennél - mondja a lánynak -, úgy gondolom, egy kicsit elnyúlhatnánk a díványon és bolondozhatnánk. - Aha - bólint Rebecca. - Egész pontosan mire gondolsz? - Nyam, nyam, felfallak - vigyorog szatírmód Csicsergő. - Te romantikus ördög - mondja Rebecca, amely megjegyzése lepereg alkalmazójáról. Csicsergő úgy gondolja, hogy ő csakugyan romantikus. A lány elegánsan lesiklik helyéről. Csicsergő a legkevésbé sem elegánsan föltápászkodik, és a lábával bezárja a páncélszekrényt. Szeme nedvesen fénylik, néhány peckes lépést tesz a szőnyegen, egyik karját Rebecca Vilas karcsú derekára fűzi, a másikkal a vastag barna nátronpapír borítékokat csúsztatja az asztalra. Kicsatolja a derékszíját, még mielőtt elérnék a díványt. - Szóval láthatom őt? - kérdezi az okos Rebecca, aki pontosan tudja, hogyan változtassa kásává szeretőjének agyát... ... És mielőtt Csicsergő megudvarolná a lányt, mi a lehető leghelyesebb dolgot cselekedve kihussanunk az előtérbe, amely még mindig üres. A portás asztala melletti, bal oldali folyosó két nagy üvegezett ajtóhoz vezet, amelyre a SZÁZSZORSZÉP és HARANGVIRÁG szavakat írták, így hívják a szárnyakat, amelyeknek itt van a bejáratuk. Messze a Harangvirág szürke mélyén buggyos kezeslábast viselő férfi pöccinti cigarettájáról a hamut a padlócsempékre, amelyeken kínos lassúsággal húzogat egy felmosórongyot. Továbbmegyünk a Százszorszépbe. A Maxton Otthon funkcionális részei sokkal kevésbé vonzóak, mint a nyilvános területek. Számozott ajtók sorakoznak a folyosó két oldalán. A számok alatt műanyag tartókban kartonlapon kézírással a lakók nevei. Négy ajtóval arrébb egy asztal áll, amelynél szennyes fehér köpenybe öltözött, testes férfiápoló szundikál, arccal a férfi- és női fürdők felé - a Maxtonban csak az előtér túlsó oldalán, az Aszfodéloszban levő legdrágább szobák kínálnak több kényelmet egy szimpla mosdókagylónál. Felmosórongy hagyta mocsokfoltok csigavonalai keményednek-száradnak az ismeretlen hosszúságba nyúló, csempézett padlón. Úgy rémlik, hogy itt a fal és a levegő is egyen-szürke. Ha közelről nézzük meg a folyosó peremét, a falak és a mennyezet találkozásánál pókhálókat, öreg pacákat, koromfoltokat látunk. Pine-Sol, ammónia, vizelet és még ennél is rosszabb dolgok szaga keveredik a levegőben. Ahogy a Harangvirág szárny egyik hölgye mondogatja, ha olyanokkal él együtt az ember, akik öregek és inkontinensek, akkor aligha úszhatja meg a kakapisa szagát.

Maguk a szobák a lakók állapota és képességei szerint változnak. Mivel csaknem mindenki alszik, bepillanthatunk néhányba. Itt a Dl0-ben, két ajtóval a szundikáló ápolótól, az öreg Alice Weathers fekszik (szelíden hortyogva azt álmodja, hogy tökéletes összhangban táncol Fred Astaire-rel fehér márványpadlón), akit annyira körülvesznek egykori életének maradékai, hogy valósággal navigálnia kell a székek és asztalok között, ha el akar jutni az ajtótól az ágyáig. Alice még mindig többet őrzött meg az eszéből, mint öreg bútoraiból, és makulátlanul tisztán tartja szobáját. A következőben, a Dl2ben két öreg paraszt lakik, név szerint Thorvaldson és Jesperson, akik évek óta nem szólnak egymáshoz. Most alszanak, a családi fényképek és unokái rajzok tömkelegében, egy vékony függönnyel elválasztva. Odébb a folyosón a Dl8-as szám alatt éppen ellentétes látvány fogad, mint a tiszta és zsúfolt Dl0ben, mint ahogy az itt lakó Charles Burnside is tökéletes ellentéte Alice Weathersnek. A Dl8-ban nincsenek asztalkák, apró kredencek, feszesre kárpitozott székek, aranyozott tükrök, lámpák, rongyszőnyegek vagy bársonyfüggönyök: ebben a puszta szobában csak egy vaságy, műanyag szék és egy fiókos szekrény található. A szekrényen nem állnak gyerekek, unokák fényképei, a falakat nem díszítik kockaházakat és pálcikabácsikákat ábrázoló krétarajzok. Mr. Burnside nem házias, a padlót, az ablakot és a szekrény üres tetejét vékony porréteg fedi. A Dl8-nak nincs története, hiányzik belőle a személyiség; olyan brutális és lélektelen, mint egy börtöncella. A levegőt a bélsár átható szaga mételyezi. Akármennyi szórakozást ígér Csicsergő Maxton, és akármilyen kedves is Alice Weathers, mi mégis Charles Burnside, az „Égett" miatt jöttünk ide. 2. Csicsergő hátterét ismerjük. Alice a Gale utca egyik nagy házából érkezett a Maxtonba, az utca régebbi végéből, ahol túlélt két férjet, fölnevelt öt fiút, és a French Landing-i gyerekek négy nemzedékét tanította zongorázni, akik közül egy sem lett hivatásos zenész, de valamennyien szeretettel emlékeznek, és jó szívvel gondolnak rá. Alice úgy érkezett ide az egyik fia autóján, ahogy a legtöbben: kelletlenül és megadással. Túl öreg lett ahhoz, hogy egyedül lakjon a Gale utca régi végében levő hatalmas házban; két nős fia volt, jó gyerekek, de az anyjuk nem volt hajlandó szaporítani a gondjaikat. Alice Weathers világéletében French Landingben lakott, nem is kívánt másutt élni; valamiképpen mindig tudta, hogy végnapjait a Maxtonban fogja tölteni, amely elég kellemes, noha nem fényűző hely. Azon a napon, amikor a fia elvitte terepszemlére, rájött, hogy a bentlakóknak legalább a felét ismeri. Alice-szal ellentétben a vaságyában fekvő, lepedővel letakart, magas, csontos öregember, Charles Burnside nincs teljes birtokában ép elméjének, és nem is álmodik Fred Astaire-ről. Kopasz, keskeny fejének eres kupoláját szögesdrót sövényre emlékeztető szemöldök zárja le; alatta, az orr húsos kampójának két oldalán két, résnyi szem szegeződik az északra néző ablakon túl a Maxton mögötti erdőcskére. A Százszorszép szárnyban Égett az egyetlen, aki nem alszik. Szeme csillog, ajka bizarr mosolyra görbül - de ezek a részletek semmit sem jelentenek, ettől Charles Burnside elméje olyan üres lehet, mint a szobája. Sok éve szenved Alzheimer-kórban, és ami az élvezet agresszív formájának látszik, az talán nem több mint egy nagyon alapszintű testi öröm megnyilvánulása. Éppen most ürített egy jókora adagot az ágyába, és amennyire felmérhetjük a reakcióit, egy fikarcnyit sem zavarja a dolog; a szégyennek, köszönöm szépen, nincs szerepe a képben. De bár Égettnél - a bűbájos Alice-szal ellentétben - nincs minden rendben, a káptalanban, akkor sem jellegzetes Alzheimer-beteg. Egy-két napon át csak dünnyög a zabkásája fölött, akár Csicsergő többi csökije, azután életre kel, és ismét csatlakozik az élők világához. Amikor éppen nem zombi, akkor szükség esetén általában magától eljut a folyosón a mellékhelyiségbe, és órákon át somfordál ide-oda, vagy ellenőrzi a terepet, mivel ellenségesen - pontosabban ellenszenvvel - viseltetik mindennel és

mindenkivel szemben. Amikor a csökiségből magához tér, akkor ravasz, titkolózó, goromba, gunyoros, nyakas, csúnya szájú, rosszindulatú és haragtartó, más szóval - a csicsergői világ szerint - éppen olyan, mint az intézetben lakó többi öregember. Egyes nővérek, segéderők, orvosok szerint Égett nem is Alzheimer-kórban szenved. Szerintük szimulál, lóg, hazudik, szándékosan nehezíti a dolgukat, miközben pihen, és gyűjti az erőt valami újabb undoksághoz. Aligha vádolhatjuk őket gyanakvásukért. Ha a diagnoszta nem tévedett, akkor valószínűleg Égett az egyetlen súlyos Alzheimer-kóros a világon, akinek a tudata hosszabb időre feltisztul olykor. A Charles Burnside-ként ismert ember 1996-ban, élete hetvennyolcadik életévében érkezett meg a La Riviere-i közkórházból a Maxtonba, mentőautóval, és nem egy készséges rokon kocsijában. Egy reggel beállított a felvételi szobába két nehéz, szennyes ruhákkal tömött bőrönddel, és hangosan követelte az orvosi ellátást. Követelése összefüggéstelen, de elég világos volt. Azt állította, hogy jókora távolságot tett meg a kórházig, és azt akarta, hogy a továbbiakban ott törődjenek vele. A távolság elbeszélésről elbeszélésre változott - tíz, tizenöt, huszonöt mérföld. Néhány éjszakát a mezőn, az országút mellett töltött. Vagy sem. Általános állapota és a szaga azt sugallta, hogy legalább egy hétig vándorolt, és a szabad ég alatt hált. Ha volt is valaha levéltárcája, útközben elveszítette. A La Rivierei közkórház lepucolta, feltáplálta, ágyat adott neki, és igyekezett megtudni a történetét. Legtöbb kijelentése összefüggéstelen makogásba fulladt, és iratok hiányában a következő tények látszottak valósnak: Burnside sok éven át dolgozott ácsként, asztalosként és gipszöntvénykészítőként, önállóan és vállalkozóknak. Egy nagynénje élt Blair városában, nála lakott egy szobában. Akkor hát gyalog tette meg a tizennyolc mérföldet Blairtől La Riviere-ig? Nem, valahol máshonnan indult, arra nem emlékezett, hogy honnan, de tíz mérfölddel arrébb volt, nem huszonöt mérföldnyire, valami városból, és az emberek abban a helységben rosszfajta hülye seggfejek. Mi a neve a nagynéninek? Althea Burnside. Mi a címe, telefonszáma? Fogalma sincs, nem emlékszik. Volt a nagynéninek valami munkája? Igen, teljes munkaidőben hülye seggfej volt. De hát megengedte, hogy a házában lakjék? Kicsoda? Mit engedett? Charles Burnside-nak nincs szüksége senki engedélyére, azt teszi, ami neki tetszik. A nagynéni dobta ki a házából? Kiről beszélsz, te hülye seggfej? A felvételis orvos előzetesen Alzheimer-kórt diagnosztizált, amelyet még vizsgálatokkal kellett megerősíteni, a szociális gondozó meg leült a telefon mellé, és egy bizonyos Althea Burnside-ot keresett, aki jelenleg Blairben lakik. A telefontársaság jelentette, hogy ilyen személy nem szerepel a listájukon sem ott, sem Ettrickben, Cochrane-ben, Fountainben, Spar- tában, Onalaskában, Ardenben, La Riviere-ben, és egyetlen más város vagy városka előfizetői között sem, mintegy ötvenmérföldes körben. A hálót szélesítve a szociális munkás tanácskozott a betegirányítóval, a társadalombiztosítóval, a közúti járműfelügyelettel és az adóhivatallal Althea, illetve Charles Burnside-ról. A rendszerből előbukkanó két Althea közül az egyiknek étterme volt Butternutban, valahol messze, az állam északi részén, a másik egy fekete asszony volt, aki egy milwaukee-i napközi otthonban dolgozott. Egyiküknek sem volt köze a kórházban levő emberhez. A nyilvántartás Charles Burnside-ja nem volt azonos a szociális gondozó Charles Burnside-jával. Althea vélhetőleg nem létezett. Úgy látszott, Charles is ama megfoghatatlan emberek közé tartozik, akik végigélik az életet anélkül, hogy adót fizetnének, szavaznának, társadalombiztosítási kártyát igényelnének, bankszámlát nyitnának, felcsapnának katonának, jogosítványt szereznének, vagy lehúznának néhány évadot az állami büntetés-végrehajtás intézményeiben. Egy újabb hívássorozat eredményeképpen a rejtelmes Charles Burnside a megye gyámsága alá és a Maxton Idősek Otthonába került, addig is, amíg üresedés lesz a Whitehall Kórházban. A nagylelkű közösség számlájára a Maxtonba szállította a mentőautó, és a rosszkedvű Csicsergő bevágta a Százszorszép szárnyba. Hat, héttel később felszabadult egy ágy az állami kórházban. Csicsergő a hívást néhány perccel azután kapta, hogy a napi postában egy csekket talált, amelyet Althea Burnside írt alá egy De Pere-i bankban, hogy abból fedezzék Charles Burnside ott-

honbeli költségeit. Althea Burnside címe egy De Pere-i postafiók volt. Amikor befutott az állami kórház hívása, Csicsergő közölte, hogy állampolgári kötelességtudata jeleként továbbra is boldogan fenntartja Mr. Burnside helyét a Maxton Idősek Otthonában. Direkt a kedvenc ápoltja az öregfiú. Égett megduplázta hozzájárulását a bevételhez, anélkül hogy Csicsergőnek végig kellett volna játszania hozzá valamelyik szokásos svindlijét. A következő hat évben az öregember egyenletesen siklott lefelé az Alzheimer sötétjébe. Ha ez szimulálás volt, akkor ragyogóan adta. Süllyedt az inkontinencia, a zavartság, a gyakori dühkitörések, az emlékezetvesztés, az önálló táplálkozásra való képtelenség, a személyiségvesztés állomásain át. Visszazuhant gyerekké, onnan átesett az ürességbe, és tolókocsiba szíjazva tengette napjait. Csicsergő gyászolta rendkívüli mértékben együttműködő páciensének elkerülhetetlen elvesztését. Majd a mostani események előtti nyáron bekövetkezett a megdöbbentő javulás. Égett löttyedt arcába visszatért a lélek, és ő nagy hévvel szavalt érthetetlen szavakat: Abbalah! Gorg! Munsun! Gorg! Maga akart enni, mozgatni akarta a lábát, hogy totyogva újra ismeretséget köthessen környezetével. Egy hét múlva angol szavakkal közölte, hogy saját ruháit kívánja viselni, és maga ment ki a mellékhelyiségbe. Meghízott, megerősödött, ismét szekánt lett. Mostanában gyakran előfordul, hogy egyazon napon billen ide-oda az előrehaladott Alzheimer élettelensége és a gyanakvó, szúrós gorombaság között, ami egy nyolcvanöt éves embernél akár robusztusnak is nevezhető egészségre vall. Égett arra az emberre emlékeztet, aki elment Lourdes-ba kúrázni, de távozott, mielőtt a kúra befejeződött volna. Csicsergőnek a csoda, az csoda. Ameddig az öreg trotty életben van, ki törődik azzal, hogy ide-oda mászkál-e, vagy a szíjas tolókocsiban kornyadozik? Közelebb megyünk. Igyekszünk nem törődni a bűzzel. Látni akarjuk, mit lehet leolvasni ennek a különös fickónak az arcáról. Sohasem volt valami csinos ábrázat, mostanra pedig a bőr megszürkült, az orcák besüppedtek. Kidagadó kék erek tekergőznek szürke fejbőrén, amely foltos, mint a bíbictojás. A gumiszerű orr kissé jobbra konyul, ami fokozza a ravaszság és titkolózás benyomását. A féregszerű ajkak nyugtalanító mosolyra görbülnek - így mosolyog a gyújtogató, miközben egy égő házat néz -, de ez lehet pusztán grimasz is. Íme, egy igazi, amerikai magányos, egy itthoni csavargó, hitvány szobák, olcsó népbüfék, sértett, céltalan utazások teremtménye, élvezettel fölkapart sebek és sérülések gyűjtője. íme, egy kém, akinek nincs magasztosabb célja önmagánál. Égett igazi neve Carl Bierstone, mely néven húszas éveinek derekától negyvenhat éves koráig Chicagóban tombolta ki titkos szenvedélyét, folytatott nem hivatalos háborút, amelyben rémtetteket követett el, csak azért, mert élvezte őket. Égettnek Carl Bierstone a nagy titka, mert senkinek sem árulhatja el, hogy régebbi megtestesülése, korábbi énje még mindig ott él a bőre alatt. Égett osztozik Carl Bierstone-nal a borzalmas szórakozásokban, ocsmány játékokban, amelyeket el kell dugnia a sötétben, hogy csak ő találja meg őket. Netán ez a magyarázata Csicsergő csodájának? Carl Bierstone utat talált, hogy előkunkoroghasson Égett csökiségének valamelyik repedése mentén, és esetleg átvette a vezetést a süllyedő hajó fölött? Végül is az emberi lélekben végtelen számú szoba van, némelyik hatalmas, némelyik nem nagyobb egy takarítófülkénél, olyik zárva van, néhány ragyogó fényben úszik. Közeledjünk az eres fejbőrhöz, a ferde orrhoz, a drótkefe szemöldökhöz; mélyebbre hajlunk a bűzbe, hogy megvizsgálhassuk az érdekes szempárt. Olyan, mint két fekete neon; ragyog, akár a holdfény a sáros folyóparton. Mindent összevéve idegesítően vidám, s nem különösebben emberi. Innen nem sok segítséget kapunk. Megmozdul Égett ajka: még mindig mosolyog, ha ezt a fintort mosolynak lehet nevezni, és suttogni kezd. Mit mond? ... eebúnak az átkozott likakba, eetakargyák a szemüket, nyöszörögnek félelmükbe, szegén eeveszett kicsinyeim... Nem, nem, ez nem segít, igaz? Ó, lám csak, a motrok, ni má, azok a szépséges szép motrok, micsás látvány, motrok a kábelek ellen, hogy zakatúnak, hogy zakatúnak és izzanak... Látok egy likat, igen, igen, lám, milyen ragyogó az élek mentén, hogy visszahajlik...

Carl Bierstone motyoghat így, de dadogása nem sok segítséget nyújt. Kövessük Égett sárosan csillámló pillantását, hátha elárulja a tekintet iránya, mi izgatta föl ennyire az öregfiút. Fel is ajzotta, látni a takaró alatt. Itt, úgy tűnik, szinkronban van Csicsergővel, mivel mindketten harcra készen ágaskodnak, kivéve talán, hogy Égett nem élvezheti Rebecca Vilas szakértő figyelmének áldásait, mert őt csupán az ablakból látható világ stimulálja. A látvány aligha ér föl Miss. Vilasszal. Fejét a párnáról csak leheletnyire fölemelve, elbűvölve bámul ki Charles Burnside a gyep keskeny sávja fölött egy sor juharfára, amelyek egy nagyobb erdő szélét jelentik. Hátrébb hatalmas, testes tölgyek toronylanak. Néhány nyírfa gyertyafényként világít az erdő sötét méhében. A tölgyek magasságából és a fák változatosságából arra következtethetünk, hogy ez abból a hatalmas ősvadonból maradt itt, amely valaha az egész vidéket elborította. A Maxtontól északra és nyugatra elterülő erdő, a többi ősvadon maradványához hasonlóan, titkokról beszél, olyan mély hangon, hogy szinte nem is hallani. A zöld mennyezet alatt idő és derű ölelkezik a vérfürdővel és a halállal; szakadatlan, láthatatlan hullámokat vet az erőszak, átitatja minden szeletét az elnémult vidéknek, amely sohasem nyugszik meg, hanem dermesztő komótossággal mozog. A ragyogó, rugalmas talaj szétszórt csontok miriádjainak sokszoros rétegére borul; minden, ami itt nő és virágzik, a rothadáson hízik. Világok örvénylenek a világokban, nagy, rendezett világegyetemek zümmögnek egymás mellett, tudtukon kívül bőséget és katasztrófát zúdítva mit sem sejtő szomszédjaikra. Vajon Égett ezt az erdőt szemléli, az pezsdíti föl, amit benne lát? Vagy éppenséggel elaludt, és Carl Bierstone szökdécsel Charles Burnside furcsa szeme mögött? Tovább suttog, Rókák a rókalikba, patkányok a patkánylikba, hiénák jajonganak üres bendővel, hohó, aha, ez nagyon-nagyon vidám dolog, haverok, egyre több töpörtyű vonszojja, vonszojja, vonszojja magát vérző lábacskáin... Hagyjuk inkább ezt a témát, jó? Vitorlázzunk tova az öreg Égett csúnya szájától - ami sok, az sok. Keressünk friss levegőt, és repüljünk északnak az erdő fölé. Lehet, hogy ujjonganak a rókák a rókalyukakban, a patkányok a patkánylyukakban, ez igaz, a dolgok így működnek, de aligha találunk akár egyetlen éhes hiénát NyugatWisconsin-ban. A hiénák egyébként valahogy mindig éhesek. Mégsem sajnálja őket ezért senki. Igazán lágyszívűnek kell lennie annak, aki egy olyan teremtményt sajnál, amely semmi mást nem csinál, csak sompolyog más fajok körül egészen addig, míg vigyorogva és kuncogva rávetheti magát maradékaikra. Távozzunk a tetőn keresztül. A Maxtontól keletre egy-két mérföldön át erdő borítja a vidéket, mielőtt megszakítaná a 35-ös országúiból leágazó keskeny földút, amely olyan kanyargós, mint nemtörődöm választék a sűrű hajban. Még vagy száz méteren át fák nőnek, hogy azután átadják helyüket egy harmincéves lakótelepnek, amely két utcából áll. Vannak itt kosárlabdagyűrűk, hátsó udvari hinták, háromkerekű biciklik, kerékpárok, a felhajtókon mindenféle csotrogányok állnak a házak előtt, amelyek jóval szerényebbek itt, mint a Schuberten vagy a Gale-en. A gyerekek, akik ezeket az eszközöket használják, még ágyban fekszenek, vattacukorról, kutyakölykökről, hazafutásokról, távoli vidékekre tett kirándulásokról és más kellemes, örök témákról álmodnak; alszanak a szorongó szülők is, akik még jobban szoronganak majd, ha elolvassák Wendell Green alkotását a Herald aznapi címoldalán. Valami magára vonja a figyelmünket - ez a 35-ösből leágazó keskeny földút, amely pontosan errefelé kanyarog a fák között. Inkább csapás, mint út, és olyan rejtélyesség jellemzi, amely ellentétben áll színleg fölösleges voltával. Hurkot kanyarít az erdőre, azután háromnegyed mérfölddel arrébb véget ér. Mi van itt, mi célból jött idáig? Abból a magasságból, amelyben lebegünk, az ösvény úgy fest, mintha 4H-s ceruzával rajzolták volna - sasszem kell ahhoz, hogy az ember egyáltalán észrevegye -, valaki mégis keményen dolgozott, hogy ezt a vonalat meghúzza az erdőn át. A fákat ki kellett vágni, el kellett szállítani, a tuskókat ki kellett emelni a földből. Ha egy ember művelte, akkor hónapokig kellett verejtékeznie, izmokat fájdító robotban. Az embertelen erőfeszítés eredményének az a jellegzetes

tulajdonsága, hogy rejtőzködik, elkerüli a szemet; ha lankad a figyelem, az ösvény is eltűnik, úgy kell megkeresni ismét. Törpékre, titkos törpebányákra gondolhatnánk, rejtett sárkánybarlanghoz vezető csapásra, oda, ahol olyan erősen őrzik a kincseket, hogy a bejáratot varázsige védi. Nem, a törpék bányái, sárkánykincsek s a varázsigék túlságosan gyerekesek, de ha lejjebb ereszkedünk, közelebbi vizsgálódás céljából, az ösvény elején az ütött-kopott TILOS AZ ÁTJÁRÁS! tábla mégis azt bizonyítja, hogy itt őriznek valamit, ha mást nem, a magánterületet. Miután megláttuk a táblát, ismét az út vége felé tekintünk. A fák alatti homályban van egy folt, amely sötétebb a többinél. Ez a folt, noha visszahúzódik az árnyékba, valami természetellenes tömörséggel bír, amely megkülönbözteti a környező fáktól. Aha, ohó, mondjuk magunknak, mintha Égett hablatyolását visszhangoznánk, mit találtunk itt, talán falat? Olyan jellegtelennek rémlik. A kanyar felénél egy három-szögnyi sötétség, amelyet eltakarnak a fák lombjai, hirtelen csúcsos tetővé válik. Csak mikor már majdnem odaértünk, akkor rajzolódik ki a háromszintes, furcsa, düledező faház, roskatag tornácával. Láthatóan hosszú ideje üresen áll, és ha már megszoktuk furcsaságát, elsőnek azt vesszük észre, milyen barátságtalan az új lakókhoz. Egy második TILOS AZ ÁTJÁRÁS! tábla, amely valószínűtlen szögben támaszkodik egy megdőlt orsópillérhez, még penetránsabbá teszi a benyomást. A csúcsos tető csak a középső részt takarja. Balra egy kétszintes melléképület hátrál vissza az erdőbe. Jobbra újabb épületek burjánzanak, megannyi túlméretezett csűr, amelyeket mintha nem utólag építettek volna, hanem maguktól sarjadznának. Az épület a szó minden értelmében kiegyensúlyozatlannak tűnik: abnormális elme találta ki, majd tántoríthatatlan célratöréssel öntötte aránytalan formába. Az eredmény dacol az elemzéssel, és ellenáll az értelmezésnek. A kor és az időjárás roncsolása ellenére különös, monolitikus kikezdhetetlenséget sugároznak a téglák, a deszkák. Nyilvánvalóan a visszahúzódás, sőt az elszigetelődés vágya hozta létre, és az épület máig ehhez alkalmazkodik. A legkülönösebb, amit magaslesünkről megfigyelhetünk, hogy a házat mintha teljesen feketére festették volna - nemcsak a deszkákat, de minden centiméterét, a tornácot, a szegélyléceket, az esőcsatornát, sőt még az ablakokat is. Fekete a tetőtől az alapokig. És ez lehetetlen; a világnak ebben az ártatlan, jólelkű sarkában még a legőrültebb embergyűlölő építész sem alakíthat át egy házat a saját árnyékává. Lejjebb siklunk, közvetlenül a talajszint fölé, és közelebb lebegünk a keskeny csapáson... Ha eléggé, vagyis kényelmetlenül közel megyünk ahhoz, hogy megbízható véleményt alkothassunk, akkor rájövünk, hogy az embergyűlölet messzebb mehet, mint gondolnánk. A ház nem fekete, de valamikor az volt, és a mostani árnyalat láttán úgy érezhetjük, túlságosan szigorúan ítélkeztünk az eredeti színről. Ez a viharfelhők, baljós tengerek, hajóroncsok ólomszerű szürkésfeketéjére fakult. Ennél a tökéletes élettelenségnél még a fekete is jobb lenne. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a közeli lakótelep, vagy French Landing és a környező kisvárosok felnőtt lakosai közül vajmi kevesen hánynának fittyet a 35-ös út mellett a behajtást tiltó táblára, és kockáztatnák meg, hogy rákanyarodjanak a keskeny dűlő-útra. Szinte senki sem vette észre a táblát; a fekete ház létezéséről pedig egyikük sem tud. Viszont abban is biztosak lehetünk, hogy számos gyermek földerítette a dűlőt, és némelyikük elég messzire merészkedett, hogy elérjen a házhoz. Talán másképp láthatják, mint a szüleik, és amit látnak, attól ész nélkül, rohanvást igyekeznek visszafelé, a főút irányába. Ez a fekete ház éppen olyan idegennek tűnik Nyugat-Wisconsinban, mint egy felhőkarcoló vagy egy vizesárokkal körülvett vár. Ami azt illeti, mindenütt abnormális lenne világunkban, kivéve valamelyik vidámparkban, mint „Kísértetház" vagy „A Rémület Kastélya", ahol egy héten belül kivonnák a forgalomból, mert senki sem váltana belépőjegyet. Bizonyos értelemben mégis emlékeztet a homályos épületekre a Chase-nek azon a részén, ahol a Szöggyár sortól és a folyótól induló utca még nem emelkedik föl a tiszteletreméltóságba. A roggyant Nelson Hotel, a sötét kocsma, a cipőbolt és a többiek, amelyeken a kiöntött folyó zsírkrétája húzott vízszintes stráfot, ugyanilyen kísérteties,

álomszerű, félig-meddig irreális légkört árasztanak, mint ami a fekete házat is áthatja. Haladásunk e pillanatában - és a következőkben - jól tesszük, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a határvidékekre jellemző ez a különös, álomszerű, kicsit irreális légkör. Ez fölfedezhető minden varratban két különböző terület között, legyen az a határ fontos vagy jelentéktelen. A határvidékek mások, mint a többi hely; van bennük valami végleges. Mondjuk, történetesen először utazik át a saját államában Oostler megye egyik félig mezőgazdasági területén, hogy meglátogassa nemrég elvált, különnemű barátját, aki váratlanul és az ön véleménye szerint kevéssé bölcs módon letáborozott egy kisvárosban a szomszédos Orelost megyében. Ön mellett az utas ülésen, a két palack príma fehér bordóit és az ízléses dobozkákba csomagolt, változatos ínyencségeket rejtő piknikkosár tetején hever egy térkép, gondosan úgy hajtogatva, hogy éppen a kérdéses területet mutassa. Ön talán nem ismeri a pontos helyet, de jó úton van, és jó időt fut. A táj fokozatosan megváltozik. Az út megkerül egy lapos platót, azután megmagyarázhatatlan kanyargásba kezd; a fák meggörnyednek az út két oldalán; összefonódott ágaik alatt a házak egyre kisebbek és nyomorúságosabbak lesznek. Elöl, háromlábú kutya furakodik keresztül egy sövényen, és acsarogva megtámadja kocsijának jobb első kerekét. Kis szalmakalapot és szemfödélre emlékeztető micsodát viselő banya pillant föl vörös szemmel egy csálé hintaszékből. Két udvarral arrébb piszkos rózsaszín gézbe öltözött, alufólia koronás kislány csapkod szikrázó csillagban végződő varázspálcával egy halom égő gumiabroncs fölött. Azután egy téglalap alakú táblán beúszik az ISTEN HOZTA ORELOST MEGYÉBEN felirat. A fák hamarosan visszanyerik normális tartásukat, az út is kiegyenesedik. Megszabadulva a csupán elmúlásukban érzékelhető szorongásoktól, a gázpedálra lép, és tovasiet szükséghelyzetbe került barátja felé. A határvidékek szertelenek és torzak. A határvidéken gyökeret ver és fölmagzik a groteszk, a kiszámíthatatlan, a törvényen kívüli. A határvidék legjellemzőbb tünete a suvadás. A csodálatos vadregény, amelyben utazunk, egyben természetes határvidék is, amelyet egy nagy folyó szegélyez és kisebb folyók, széles jégkori morénak, mészkőszirtek és olyan völgyek kereteznek, amelyek a fekete házhoz hasonlóan láthatatlanok, amíg az ember a megfelelő szögbe fordulva szembe nem találkozik velük. Látott már valaha dühös, vén roncsot, aki elnyűtt ruhában üres utcákon tologat egy üres bevásárlókocsit, miközben „mockosz disznószágról" ordibál? Néha sildes sapkát visel, néha repedezett lencséjű napszemüveget. Húzódott már valaha rémülten egy kapualjba, amikor a fél orcáján villámszerű forradástól elcsúfított, katonás férfi közéje ront, a részeg csűrnének, amelynek közepén szétvert fejű, kifordított zsebű, kezét-lábát szétvető fiú hever holtan? Látta már, hogyan izzik a düh és a sajnálat az összeszabdalt arcon? Ezek a suvadás jelei. Újabb jele bújik meg alattunk, French Landing határában, és ezt meg kell néznünk, akármilyen rémítő és szívet tépő. Tanúskodásunkkal rójuk le tiszteletünket, amennyire emberi adottságainktól telik; az pedig busásan meg fog fizetni azért, mert vetettünk rá egy néma pillantást. Ismét a levegőben vagyunk; alattunk úgy terül - vagy tehénkedik - el French megye, akár egy dombornyomású térkép. Az erősödő reggeli napfényben zöld mezők négyszögei izzanak, csűrtetőre tűzött villámhárítók villognak. Az utak tisztának tűnnek. A fény olvadt tócsái villognak a néhány autó tetején, amelyek a földek szélén haladnak a város pereme felé. Holstein tehenek bökdösik a legelők kapuját, készülődve a reggeli találkozóra a fejőgéppel. Biztos távolságban a fekete háztól, amely máris kitűnő példát adott a suvadásra, kelet felé siklunk, át a Tizenegyedik utca hosszú, egyenes szalagján, és elindulunk a szétszórt házak, kis boltok átmeneti övezetében arra, ahol a 35-ös út keresztülvág a földeken. Elsuhan a 7-Eleven és a veteránotthon, amelyre majd csak negyvenöt perc múlva húzzák föl a csillagos-sávos lobogót. Az úttól távolabb álló

házak egyikében felébred egy Wanda Kinderling nevű nő, annak a gonosz és bolond Thornberg Kinderlingnek a felesége, aki Kaliforniában tölti életfogytiglani büntetését, szeme egy szinten van az éjjeliszekrényen álló vodkás-üveg szintjével, és úgy dönt, hogy még egy órával elhalasztja a reggelit. Ötvenméternyire tőle katonás sorokban álló, ragyogó traktorok néznek farkasszemet Ted Goltz mezőgazdasági áruházának - French megye Mezőgazdasági Felszerelés - óriási acél-üveg buborékjával; itt hamarosan jelentkezik munkára egy Fred Marshall nevű tisztességes, gondterhelt férj és apa, akivel még találkozunk. A látványos üvegbuborék és a Goltz parkolójának aszfaltozott tengere mögött félmérföldnyi köves, rég elhanyagolt mező sorvad tüskés dudvával benőtt ugarrá. Egy hosszú, elgazosodott lehajtó út végén egy ócska kunyhó és egy vénséges benzinkút között áll valami, ami leginkább korhadó fák halmazára emlékeztet. Itt van utunk célja. A föld felé ereszkedünk. A farakásról kiderül, hogy ferde, romos épület, amely összeomlóban van. Az épület előtt vénhedt Coca-Cola cégtábla áll, golyónyomokkal telelyuggatva. A gazos földet ellepik a sörös dobozok és az ősrégi füstszűrők pitypangpelyhei. Bentről rengeteg légy állandó, álmosító zúgása hallatszik. Szeretnénk visszahátrálni a tiszta levegőbe, hogy távozzunk. A fekete ház nagyon rossz volt; pontosabban szörnyű, de ez... Ez még rosszabb lesz. Egy második meghatározása a suvadásnak: az érzés, hogy a dolgok általában most lettek vagy most lesznek rosszabbak. A tehervagonra emlékeztető, romos putri adott otthont valaha az Ed Kajáldája & Hótt Döge néven ismert, a nevetségességig vacakul vezetett és egészségtelen intézménynek. Az örökösen mocskos pult mögött egy vihároló, Ed Gilbertson nevű százhetven kilós szalonnahegy szolgálta fel a zsíros, túlsült fasírtot, a fekete ujjlenyomatoktól pecsétes, füstölt kolbászos-majonézes szendvicseket és a lucskos fagylalttölcséreket egy szűk és nem válogatós vevőkörnek, amely javarészt a környék biciklivel érkező gyerkőceiből állt. A rég elhalálozott Ed, a városszerte híres, jólelkű, hülye fuser egyike volt a French Landing-i rendőrfőnök, Dale Gilbertson számos nagybátyjainak. Szakácsköténye leírhatatlanul koszos volt; kezének és körmeinek állapota a hányinger szélére sodort volna bármely közegészségügyi ellenőrt; evőeszközeit mintha macskák mosogatták volna. Közvetlenül a pult mögött olvadozó jégkrémek rotyogtak a redves sütőrostély hevétől. A plafonról ernyedten lógó légypapírokat nem lehetett látni a sok ezer légytetem prémjétől. Az a kellemetlen igazság, hogy Ed Kajáldája évtizedeken át tette lehetővé a mikrobáknak és baktériumoknak, hogy zavartalanul szaporodhassanak és sokasodhassanak, majd a padlóról, pultról és rostélyról tovaterjedhessenek - magát Edet is gyarmatosítva! - hússütő lapátra, villára és az elmosatlan fagylaltmérő kanálra, következésképpen a borzalmas ételekbe, majd végül a kajákat elfogyasztó ifjoncok szájába és gyomrába, sőt alkalmanként az anyákéba is. Figyelemre méltó módon soha senki nem halt meg Ed ételeitől, és amikor egy napon a régen esedékes szívroham leterítette a tulajdonost, aki a bárszékre mászott, hogy végre felszögezzen tucatnyi új légyfogót, senkinek sem volt szíve, hogy ledózerolja kis kunyhóját, és eltakarítsa a romokat. A roskadozó rom huszonöt éven át szolgált találkahelyként a sötétség leple alatt a romantikus ifjú pároknak, továbbá rejtekül olyan ifjaknak és leányoknak, akiknek félreeső helyre volt szükségük, hogy fölfedezzék, az írott történelem során először, ők legalábbis így gondolták, a részegség felszabadultságát. A legyek mámoros zümmögése elárulja, hogy akárminek leszünk is tanúi a romok között, az bizonyosan nem kimerült ifjú szerelmespár lesz, netán néhány magát kiütött, buta kölyök. A lágy, mohó zsongás, amely az út felől nem hallható, végleges dolgokra, hogy úgy mondjuk, egyfajta kapura utal. Belépünk. Szelíd napfény szűrődik át a keleti fal hasadékain, és a megviselt tető, ragyogó csíkokat fest a homokos padlóra. Tollak, por, állatnyomok egyvelege és rég elmúlt lábbelik elmosódó lenyomatai. Tőlünk balra penészfoltos katonai takaró hever összegyűrve a fal mellett; néhány méterrel odább elhajított sörös dobozok, szétlapított csikkek vesznek körül egy petróleummal működő

viharlámpát, amelynek megrepedt az üvegburája. A napfény meleg csíkokat húz a homokos lábnyomokra, amelyek széles ívben kerülik meg Ed borzalmas pultját, és arra az üres helyre vezetnek, amelyet valaha a tűzhely, egy mosogató és egy sor raktárpolc foglalt el. Itt, Ed hajdani szentélyében eltűnnek a lábnyomok. Valamilyen eszeveszett tevékenység szétdúlta a port és a homokot, és valami, ami nem ócska katonai takaró, bármennyire szeretnénk is, ha az lenne, gyűrött kupacban hever a hátsó falnál, félig kilógva, félig belemerülve valami ragacsos lé sötét, szabálytalan tócsájába. Őrjöngő legyek köröznek és telepednek le a sötét tócsára. A túlsó sarokban egy tüskés szőrű, rozsdaszínű korcs marcangolja a mellső mancsai közé fogott, fehér tárgyból kimeredő hús- és csontdarabot. A fehér tárgy egy futócipő, másként edzőcipő. Hogy pontosak legyünk, New Balance márkájú edzőcipő. Egész pontosan gyerekméretű New Balance edzőcipő. Visszakívánjuk repülési képességünket, hogy eltűnhessünk innen a pokolba. Szeretnénk átúszni a lanyha tetőn, ki az ártalmatlan levegőre, de nem tehetjük, ki kell bírnunk a tanúságtételt. Egy rusnya korcs rágcsálja egy kisgyerek lábának maradékát, minden erejével megpróbálva kibányászni a lábat a fehér, gyerekméretű New Balance tornacipőből. A kóbor eb csontos gerince elnyúlik és behorpad, a keskeny fej lehajlik, a girhes mellső láb mereven tartja a zsákmányt, de a cipőfűző, a korcs balszerencséjére, masnira van kötve. Ami a poros nyomok és barázdák mögötti alakot illeti, nem öreg katonai pokróc, sápadtan, arccal fölfelé hever a túlsó sarokban, és a felső része kinyúlik a sötét tócsából. Egyik karja ernyedten hanyatlik a homokra, a másik a falnak feszül. Mindkét kezét ökölbe szorítja. Halott, vörösesszőke haja csapzottan hullik hátra a kis arcból. Ha a szemben és a szájon van felismerhető kifejezés, akkor az, az enyhe meglepetés. Ez véletlen, semmit sem jelent, mert a gyerek arcának olyan a szerkezete, hogy akkor is meglepettnek tűnt, amikor aludt. Tintapacára és radírmaszatra emlékeztető véraláfutások vannak a halántékán, arccsontján, nyakán. Nyaktól köldökig a Milwaukee Sörfőzde alvadt vértől és földtől szennyes, fehér reklámpólója borítja. Alteste, amely olyan sápadt, mint a füst, kivéve, ahol rászáradt a vér, belelóg a részeg legyektől lepett, sötét tócsába. Meztelen, karcsú bal lába, amelyhez tartozik egy plezúros térdkalács, vér szennyezte, gyerekméretű New Balance tornacipőben végződik, amelynek fűzőjét dupla masnira kötötték, orra a mennyezetre mutat. Ahol a másik lábnak kellene lennie, ott csak űr van, mert a jobb csípő váratlanul véget ér egy roncsolt csonkban. A Halász harmadik áldozatát látjuk, a tízéves Irma Freneau-t, aki tegnap délután tűnt el a video bolt kirakata előtti járdáról. A döbbenet lökéshullámai erőben és számban is növekedni fognak, amikor mostantól számítva valamivel több, mint egy nap múlva Dale Gilbertson rálel Irma tetemére. A Halász a Chase utcán szedte föl, és végigvitte - nem tudjuk, hogyan - az egész Chase-en, a Lyall úton, a 7-Eleven, a veteránszövetség és ama ház előtt, amelyben Wanda Kinderling fortyog és iszik, el a Goltz-féle ragyogó, üveg űrhajó előtt, majd átlépte vele a város és a vidék határát. A kislány élt, amikor a Halász belökte az ajtón a ragyás Coca-Cola-reklám mellett. Bizonyára kapálózott, biztosan sikoltozott. A Halász a hátsó falhoz vonszolta, és az arcára mért ütésekkel elhallgattatta. Valószínűleg megfojtotta. Letette a testet a földre, és elrendezte a végtagjait. Deréktól lefelé, a fehér New Balance cipő kivételével, eltávolította testéről a ruhát, a fehérneműt, farmert, sortot vagy akármit viselt is Irma, amikor elrabolták. Ezután levágta a gyerek jobb lábát. Valamiféle hosszú, súlyos pengéjű kést használt, nem vette igénybe csontvágó bárd, netán fűrész segítségét. Addig nyiszálta a húst és a csontot, amíg el nem vált a test többi részétől, majd pedig - talán csak két-három ütéssel - levágta a lábfejet, és félredobta a fehér tornacipővel együtt. Irma lábfeje nem volt fontos a Halásznak - neki csak a láb kellett. Nos, barátaim, itt benne vagyunk a valódi suvadásban. Irma Freneau kicsiny, ernyedt teste ellapul, mintha bele akarna olvadni a rothadó padlóba. A részeg legyek tovább dönögnek. A kutya igyekszik kirángatni a zamatos zsákmányt a cipőből. Ha az egyszerű elméjű Ed Gilbertson életre kelne, és mellettünk állna, akkor most térdre esne és sírna. Viszont mi...

Nem azért vagyunk itt, hogy sírjunk. Semmi esetre sem úgy, mint Ed, rémült szégyenében, hitetlenségében. Borzalmas rejtély szállta meg ezt a kunyhót, hatásai és nyomai ott lebegnek körülöttünk. Azért jöttünk, hogy megfigyeljünk, mindent megjegyezzünk, rögzítsük benyomásainkat, utólagos gondolatainkat, amelyeket a rejtély üstökös csóvája hagyott. Az beszél a részletekről, tehát nem múlik el az üstökös távozásával, vagyis körülvesz minket. Mélységesen mély komolyság árad a jelenetből, és ez a komolyság alázatra int. A legjobb, legpontosabb első válaszunk az alázat. Anélkül tévedhetünk; a nagy rejtély elmenekül előlünk, és megvakulunk, megsüketülünk, tudatlan ökrök maradunk. Ne legyünk ökrök. Adózzunk tisztelettel ennek a jelenetnek: a legyeknek, a levágott lábbal kínlódó korcsnak, Irma Freneau szegény, sápadt testének, Irma irdatlan végzetének, amihez képest mi kicsik, sőt senkik vagyunk. Az Irma testétől két méterre levő falon tátongó ablakon beröppen egy kövér méh, majd lassú, fölfedező köröket ír le a kunyhóban. Ahogy elmosódó szárnyain lebeg, majdnem mintha túl súlyos lenne a levegőben maradáshoz, de azért ráérős könnyedséggel írja le széles köreit a véres padló fölött. A legyek, a korcs és Irma nem szentelnek neki figyelmet. Mindazonáltal számunkra a méh, amely elégedetten lebeg a borzalmas kamra végében, megszűnik a figyelemelterelés örömmel fogadott eszközének lenni, mert magába szippantotta a körülöttünk lebegő rejtély. Részévé válik a jelenetnek, alázatot parancsol és beszél. Szárnyának súlyosan lüktető zümmögése mintha meghatározná az élesebb, éhes légyzümmögés hanghullámainak középpontját; akár az énekes a mikrofonjával a kórus előtt, a méh irányítja a háttér kisugárzását. A hang összegyűlik és fölerősödik. Amikor a méh keresztülszuszog a keleti falon benyilazó, sárga fénysugáron, csíkjai aranyos-feketén izzanak, csapkodó szárnyai legyezővé olvadnak össze, és a rovar átváltozik a levegő bonyolult csodájává. A lemészárolt kislány szétlapul a véres padlón. Alázatunk, kicsinységünk érzése, a jelenet mélységes komolyságának felismerése lehetővé teszi, hogy megérezzük az értelem mögött lappangó erőket és hatalmakat, az örök fenség jelenlétét és munkálkodását, amely csak az ilyen pillanatokban érzékelhető. Megtiszteltetésben részesültünk tehát, de ez a megtiszteltetés elviselhetetlen. A beszélő méh visszafordul az ablak felé, és átsiklik egy másik világba. Vezérünket követve mi is elindulunk, ki az ablakon, a napfénybe, a felsőbb levegőrétegekbe. Ürülék- és vizeletszag a Maxton Idősek Otthonában; a suvadás törékeny, síkos érzése a 35- ös országúttól északra lévő abnormális háznál; a legyek hangja és a vér látványa Ed Kajáldájában. Aú! Pfujj! Hát nincs French Landingben, kérdezhetnénk, olyan hely, ahol van valami szép is a felszín alatt? Ahol, hogy úgy mondjuk, azt látjuk, ami van? A kurta válasz: nincs. French Landinget meg kellene jelölni nagy táblákkal minden bevezető útnál: VIGYÁZAT, SUVADÁS! BEHAJTÁS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE! Az itt működő varázslatnak Halászvarázslat a neve, amitől a „szép" kifejezést ideiglenesen elfelejthetjük. De azért mehetünk olyan helyre, amely szebb, és ha megtehetjük, akkor valószínűleg meg is kell tennünk, mert szükségünk van a pihenésre. Talán nem tudunk elmenekülni a suvadás elől, de legalább ellátogathatunk egy olyan helyre, ahol senki sem szarik az ágyba vagy vérzik a padlón (legalábbis még nem). Így hát a méh megy a maga útján, mi is a magunkén; a miénk délnyugat felé vezet, újabb fák fölött haladunk, amelyek élettől és oxigéntől illatoznak - nincs ehhez fogható levegő, legalábbis ebben a világban -, azután ismét visszaérünk az ember munkái közé. A városnak ezt a kerületét Libertyville-nek nevezik: a nevet a French Landing-i városi tanács adta 1976-ban. Az ember el sem hinné, de a pocakos Ed Gilbertson, maga a Hótt Dög Király is tagja volt a városatyák bicentenniális bandájának; anyám, különös napok voltak azok, valóban különösek. Mindazonáltal nem annyira, mint a mostaniak; French Landingben ezek a Halásznapok, a sikamló suvadás napjai.

Libertyville utcái olyan neveket kaptak, amelyeket a felnőttek színesnek tartanak, a gyerekek pedig cikisnek. Ez utóbbiak közül néhányan Buzivárosnak hívják a fertályt. Ereszkedjünk most le, haladjunk keresztül az édes, reggeli levegőn (máris melegszik, igazi Eperünnepre való nap lesz). Hangtalanul körözünk a Camelot utca fölött, áthúzunk a Camelot és az Avalon kereszteződésén, és az utóbbin szálljunk el a Marion Leányzó közig. Onnan pedig eljutunk - hát nem meglepő? - a Robin Hood sugárútig. Itt a 16-os szám alatt egy kedves kis gyarmati stílusú faház áll, amely úgy fest, ahogy a Feltörekvő, Tisztességes, Munkaszerető Család házának kell kinéznie, és itt nyitva találjuk az egyik konyhaablakot. Kávé és pirítós illata leng, csodálatos, kevert aroma, amely tagadja a suvadást (csakhogy mi jobban tudjuk; mi láttuk a korcsot munkában, láttuk, hogyan eszi ki a lábat a tornacipőből, mint egy gyerek a hot dog-virslit a kiflijéből), mi pedig követjük az aromát. Jó dolog láthatatlannak lenni, igaz? Leselkedni isteni nyugalommal? Bárcsak isteni szemünk kicsivel kevésbé fölzaklató dolgokat láthatna! De ez mellékes. Tetszik vagy sem, most itt vagyunk, és jobb, ha a dolgunkkal törődünk, mert az idő szalad, ahogy a világnak ezen a részén mondani szokták. Itt, a 16-os szám konyhájában található Fred Marshall, akinek a képe folyamatosan szerepel a Hónap Eladója táblán, a French Megye Gazdasági Felszerelések bemutatótermében. Fred ezenfelül a legutóbbi négy évből háromszor lett az Év Alkalmazottja (két évvel ezelőtt Ted Goltz a díjat Otto Eismannak adta, csak a változatosság kedvéért), mert munka közben senki sem sugároz magából több bájt, személyiséget és általános kedvességet. Kedves emberre van szükség? Hölgyeim és uraim, íme, Fred Marshall! Csak éppen magabiztos mosolyának most nyoma sincs, haja, amelyet munkába menet mindig szépen megfésül, ma még nem látott kefét. Szokásos vasalt khaki nadrágja és sportinge helyett ma Nike sortot és ujjatlan trikót visel. A pulton a La Riviere Herald egy példánya, az egyik belső oldalnál nyitva. Frednek mostanában problémái vannak - vagy, pontosabban, a feleségének, Judynak vannak gondjai, de ami a feleségé, az a férjé is, így mondta a lelkész, amikor összeadta őket -, és attól, amit olvasott, nem lett boldogabb. Távolról sem. A címlapon levő vezércikk folytatását olvasta, amelynek szerzője természetesen mindenki kedvenc botrányhajhásza, Wendell „A HALÁSZ MÉG MINDIG SZABADON GARÁZDÁLKODIK!" Green. Ez a cikk tulajdonképpen összefoglalja a két előző gyilkosságot (a Rémségeset és a Rémségesebbet, ahogy Fred gondol rájuk); olvasás közben Fred előbb a bal térdét hajlítja be, majd a jobbat, ahogy a fontos combizmokat megfeszítve készül a reggeli futásra. Van-e hathatósabb ellenszere a suvadásnak, mint a reggeli futás? Mi lehet kedvesebb? Mi tudná elrontani egy ilyen gyönyörű wisconsini nap ennyire kellemes kezdetét? Mit szólnának ehhez? Johnny Irkenham álmai elég egyszerűek voltak, gyásztól sújtott apja szerint. (Gyásztól sújtott apa, gondolja Fred, nyújtózik, és elképzeli odafönt alvó kisfiát. Édes Istenem, ments meg attól, hogy gyásztól sújtott apának kelljen lennem! Természetesen fogalma sincs róla, milyen hamar kénytelen lesz vállalni ezt a szerepet.) „Johnny űrhajós akart lenni - mondta George Irkenham, és elgyötört arcát egy pillanatra bevilágítja a kurta mosoly. - Már amikor nem a French Landing-i tűzoltókkal oltotta a tüzet, vagy a Justice League of Americával harcolt a bűn ellen." Ezek az ártatlan álmok olyan lidércnyomássá váltak, amelyeket el sem tudunk képzelni. (De azért én biztos vagyok benne, hogy te megpróbálod, gondolja Fred, és feszegetni kezdi a lábujjait.) Ugyanezen a héten a centraliai Spencer Hovdahl fedezte föl Johnny feldarabolt testét. Hovdahl, az Első Állami Parasztbank hitelügyi tisztviselője az egyik szomszédos megyében élő John Ellison elhagyott French Landing-i tanyáját vizsgálta meg, az esetleges visszaszerzési eljárás céljából. „Már eleve nem szívesen mentem oda - mondta Hovdahl riporterünknek. - Ha van valami, amit gyűlölök, akkor az a visszaszerzési balhé. (Ha valaki annyira ismerte Spence Hovdahlt, mint Fred, az ugyancsak kételkedett

benne, hogy a „balhé" szót használta volna.) Még kevésbé akartam ott lenni, miután bementem a tyúkólba, ami roskatag volt, széteső félben, és talán kint is maradok, ha meg nem hallom a méhek dongását. Azt hittem, kaptár van odabent. Érdekeinek a méhek, így hát kíváncsi lettem. Kíváncsi, Isten bocsássa meg nekem! Remélem, nem leszek kíváncsi még egyszer." Hovdahl a hétéves John Wesley Irkenham testét találta meg a tyúkólban. A tetemet földarabolták, a darabokat láncra fűzve felakasztották a tyúkól korhadt gerendáira. Noha Dale Gilbertson rendőrfőnök nem tagadta és nem is erősítette meg, megbízható La Riviere-i rendőrségi források szerint a combokon, a törzsön és a faron harapásnyomok... Jó, ennyi elég is Frednek. Összecsukta az újságot és végighajítja a pulton a kávéfőzőig. Istenemre, ilyet sohasem írtak az újságok, amikor ő volt gyerek! És az ég szerelmére, miért Halász? Miért kell ráragasztani az ilyen szörnyetegekre mindenféle pali fogó csúfnevet, miért kell fölmagasztalni a tettest a Hónap Elmebajnokává? Persze, amikor ő volt annyi idős, mint most Tyler, akkor nem is történtek ilyenek, de az elv... A nyomorult elv... Befejezi a lábujjfeszegetést, és emlékezteti magát, hogy beszélnie kell Tylerrel. Rázósabb lesz, mint amikor arról beszélgettek, miért keményedik meg az a bizonyos, mégis sort kell keríteni rá. Haveri rendszer, mondja majd. Mindig a haverjaid mellett kell maradnod, Ty. Egy darabig nem mászkálhatsz többé egyedül, rendben? Ennek ellenére távol áll tőle a gondolat, hogy Tyt tényleg megölhetnék; ilyesmi csak a tévé dokumentumdrámáiban vagy egy Wes Craven-filmben fordul elő. Mondjuk, Sikoly 4: a Halász címmel. Nem volt egy ilyen film egy ilyen, a halászok viharkabátját viselő pofáról, aki tizenéveseket gyilkolt kampóval? Meglehet, de azok nem kisgyerekek voltak, nem olyan apróságok, mint Amy St. Pierre és Johnny Irkenham! Jézusom, a szeme előtt hullik szét a világ! Testrészek lógnak láncokon egy rozoga tyúkólban, ez a részlet zavarta leginkább. Tényleg lehetséges ez? Lehetséges ez itt, éppen itt és most, Tom Sawyer és Becky Thatcher földjén? Na, gyerünk. Ideje futni. De talán el kellene suvasztani az újságot ma reggel, gondolja Fred, fölveszi a pultról a lapot, és addig hajtogatja, amíg akkora nem lesz, mint egy vastag, papírkötésű könyv (de a címlap még így is vádol: A HALÁSZ MÉG MINDIG). Talán az újságot, nem is tudom, egyenesen ki kellene sétáltatni a ház melletti ócska kukáig. Igen, ez jó ötlet. Mert Judy furcsa mostanában, és Wendell Green lüktető cikkei a Halászról nem tesznek jót neki (a combokon és a törzsön harapásnyomok, gondolja Fred, miközben keresztülvitorlázik a kora reggeli csöndbe merült házon az ajtó felé, és ha már ott van, pincér, akkor vágjon le egy szép nagy karéjt a fenékből is). Az asszony megszállottan olvassa a sajtóbeszámolókat, nem tesz megjegyzéseket, de Frednek nem tetszik, ahogy a tekintete ugrál, vagy néhány kényszeres szokás, amelyeket fölszedett. Például, ahogy megszállottan tapogatja a nyelvével a felső ajkát... és a legutóbbi napokban azt is látta, hogy a tövig kioltott nyelv végigtapogatja a felsőajak és az orr közötti bemélyedést, amit Fred lehetetlennek hitt, amíg a saját szemével nem látta tegnap este, a helyi hírek alatt. Judy egyre korábban fekszik, és néha beszél álmában - különös, összefolyó szavakat, amelyek egyáltalán nem angolnak tűnnek. Amikor Fred szól hozzá, időnként nem válaszol, csak mered a levegőbe, a szeme nagyra tágul, az ajka lassan mozog, a kezét tördeli (karmolások, horzsolások jelentek meg a kézfején, noha a körmeit tövig vágja). Ty is észrevette anyja különös viselkedését. Szombaton, miközben apa és fia együtt ebédeltek - Judy fölment egy hosszas szunyára, ez is egy újabb szokása volt -, a fiú a derült égből lecsapó villám váratlanságával megkérdezte: - Mi a baj a mamával? - Ty, semmi baj sincs... - De van! Tommy Erbter azt mondja, hogy mostanában meglazult egy deszkája.

Ó pedig majdnem átnyúlt a paradicsomleves és sült sajtos szendvics fölött, hogy pofon vágja a fiát? Az egyetlen gyermekét? A jó öreg Tyt, aki pedig csak aggódott? Isten a tanúja, majdnem így történt. Az ajtó előtt, az utcára vezető betonösvényen Fred lassan elkezd helyben kocogni, mélyeket lélegzik, hogy oxigént tartalékoljon, mert nemsokára nagy szüksége lesz rá. Rendszerint ez a nap legszebb része (persze, ha aznap nem szeretkeznek Judyval, de ez mostanában ugyancsak ritkán fordul elő). Szereti az érzést - a tudatot -, hogy ez az ösvény kezdete lehet egy bárhová elvezető útnak, hogy elindulhat French Landing Libertyville nevű negyedéből, és kiköthet New Yorkban... San Franciscóban... Bombayben... Nepál hegyi hágóin. Minden lépés az ajtónkon kívül az egész világot (talán még a világegyetemet is) vonzza, és Fred Marshall ezt ösztönszerűen megérti. John Deere traktorokat és Case kultivátorokat árul, igen, így van, de azért nincs híján a képzeletnek. Amikor diákoskodtak Judyval a madisoni Wisconsin Egyetemen, az első randevúikat a campus melletti kávézóban bonyolították le, amely Csokoládé Karóraszíj névre hallgatott, és eszpresszó-dzsesszklub- irodalmi kávéházként működött. Nem teljesen helytelen azt állítani, hogy szerelmükhöz dühös részegek biztosították az aláfestést, akik Allén Ginsberget és Gary Snydert szavaltak a Csokoládé Karóraszíj olcsó, de különösen erős mikrofonjába. Még egy mély lélegzetet vesz, és futni kezd. Le a Robin Hood sugárúton a Marion Leányzó közig, ahol int Deke Purvisnak. Deke, köntösben és papucsban, éppen most veszi föl a tornácáról a Wendell Green-féle napi adagot a balvégzetből. Ezután továbblohol az Avalon utcában, kicsit gyorsítva mutogatja sarkait a reggelnek. Bár aggodalmai elől nem futhat el. Judy, Judy, Judy, gondolja Cary Grant hangján (apró tréfa, amelyet régen elnyűttek élete szerelmével). Ahogy zagyvál alvás közben. Ahogy cikázik a tekintete. És ne feledjük el az időt (alig három napja), amikor Fred követte a konyhába, és Judy nem volt ott - mint kiderült, a háta mögött volt, akkor jött le a lépcsőn, és az, hogy hogyan csinálta, kevésbé fontosnak látszott ahhoz képest, hogy miért tette. Föllopakodott a hátsó lépcsőn, hogy azután ledobogjon az elsőn (mert bizonyára ez történt; ez volt az egyetlen magyarázat, amit Fred ki tudott találni). A nyelv-öltögetése és a nyalakodása. Fred tudja, mi ez: Judy úgy viselkedik, mint aki retteg. És már Amy St. Pierre meggyilkolása előtt elkezdődött, vagyis nem a Halász lehet az oka, legalábbis nem teljesen. És van, ami ennél is fontosabb. Az utolsó két hetet leszámítva Fred ki merte volna jelenteni, hogy a feleségének nincs egy gyáva porcikája. Lehet százötven centi („Na, te se vagy hosszabb, mint a karalábé kétrét!", mondta neki Fred nagyanyja, amikor először találkozott az unokája jövendőbelijével). Ám egy oroszlán vagy egy viking harcos szíve lakik benne, és ez nem rossz rizsa, vagy nagyotmondás, vagy költői túlzás; Fred szemében ez az egyszerű igazság, ezért az a legnagyobb félelme, hogy mekkora ellentétben áll a jelen a múlttal. Az Avalonról rákanyarodik a Camelotra, a forgalomra rá se hederítve átvág a kereszteződésen, a szokásosnál sokkal gyorsabban, nem is kocog, szinte vágtázik. Eszébe jut valami, ami egy hónappal azután történt, hogy elkezdtek együtt járni. Mint rendesen, a Csokoládé Karóraszíjba mentek, csak ez alkalommal délután, hogy meghallgassanak egy dzsessz kvartettet, amely tényleg kiválónak bizonyult. Nem mintha olyan nagyon figyeltek volna rá, amennyire emlékszik; főleg arról mesélt Judynak, hogy mennyire nem szereti a mezőgazdasági kart (a Múúú-kart, ahogy a bétékás és tétékás undokok hívták), és hogy mennyire nem örül a család, hallgatólagos elvárásának, hogy diploma után menjen haza és segítsen Philnek vezetni a családi tanyát French Landingben. Az a gondolat, hogy életét Phil járszalagján fogja tölteni, igen borongóssá tette Fredet. Akkor hát mit akarsz tenni?, kérdezte Judy. Megfogta Fred kezét az asztal lapján, ahol gyertya égett lekvárosüvegben, és a combo egy kedves kis számot játszott, amelynek az volt a címe, hogy „Ott leszek

veled". Nem tudom, felelte, de mondok neked valamit Jude, inkább a kereskedelmin lenne a helyem, mint a Múúún. Sokkal jobban értek az eladáshoz, mint a vetéshez. Akkor miért nem mész át? Hát, mert a család úgy véli... Nem a családod fogja a te életedet élni, Fred, hanem te. Emlékszik, arra gondolt, hogy beszélni könnyű, de azután amikor visszafelé tartottak a campusra, történt valami, de olyan döbbenetes, annyira túl mindenen, amit Fred el tudott képzelni az élet működéséről, hogy az még most, úgy tizenhárom évvel később is ámulattal tölti el. Még mindig Fredről és közös jövőjükről beszélgettek (tudnék gazdáné lenni, mondta Judy, de csak akkor, ha a férjem tényleg gazdálkodni akar). Ebben jól elmélyedtek. Hagyták, hogy vigye őket a lábuk, nem érdekelte őket, pontosan merre tartanak. És ekkor, az Állam utca és a Gorham sarkán fék sikoltása és fülsértő fémcsörömpölés szakította félbe beszélgetésüket. Fred és Judy körülnézett és látta, hogy egy Dodge kisteher lökhárítója éppen belegyűrődik egy öregecske Ford kupéba. A kupéból, amely szemmel láthatóan figyelmen kívül hagyta a Gorham végén álló stoptáblát, egy középkorú ember kászálódott ki középkorú, barna öltönyben. Döbbentnek, rémültnek látszott, amire Fred szerint meg is volt minden oka; a kisteher felől ifjú, nehézsúlyú férfi közeledett (Fred főleg a farmernadrág korcára rábuggyanó pocakjára emlékezett), kezében kerékvassal. Te istenverte, gondatlan pöcs! - bömbölte Ifjú Nehézsúlyú. Né má, micsinátál a kocsimmal! A faterom járgányával, te istenverte seggfej! Középkorú Öltöny hátrált, kerekre nyílt szemmel, kezét fölemelve. Fred delejezetten figyelte Rickman vasboltja elől, és arra gondolt: Ó nem, uram, ez rossz ötlet. Ne hátráljon egy ilyen fickó elől, inkább menjen feléje, akármennyire őrjöng. így provokálja - hát nem látja, hogy provokálja? Annyira megigézte a jelenet, hogy azt se vette észre, amikor Judy keze már nem fogta az övét, valami émelygős előérzettél hallgatta, amint Mr. Középkorú Öltöny még mindig hátrálva hebegi, hogy sajnálja... Az egész az ő hibája, nem figyelt, nem gondolkodott... a biztosítási papírok... állami gazdaság... rajzoljanak sémát... hívjanak rendőrt, írassanak j egyzőkönyvet... Ifjú Nehézsúlyú egyre közeledett, a kerékvas végével a tenyerét ütögette, és oda se figyelt. Itt nem a biztosításról vagy a kártérítésről volt szó, hanem arról, hogy Mr. Középkorú Öltönyös ráhozta a frászt, miközben ő csak vezetett, és a saját dolgával törődött, Fizetési Csekk Jancsit hallgatta, amint a „Fogd a melót, és dugd fel" című dalt zengi. Ifjú Nehézsúlyú egy kicsit vissza akart fizetni azért, mert a szar is belefagyott a rémülettől, és minden összevissza ugrált a volán mögött... muszáj volt egy kicsit visszafizetnie, mert erre kényszerítette a másik ember szaga, a félelemnek és a született védtelenségnek az a vizelet sárga szaga. Ez a nyúl esete volt a tanyasi kutyával, és a nyúlnak hirtelen nem maradt helye, ahová meneküljön: Mr. Középkorú Öltönyös nekihátrált saját kupéjának, egy pillanat múlva meglendül a kerékvas, fröcsögni kezd a vér. Csakhogy nem lett se vér, még csak egy ütés sem, mert hirtelen ott termett Judy DeLois, aki ugyan nem volt hosszabb, mint a karalábé kétrét, de azért közéjük állt, és félelem nélkül nézett föl Ifjú Nehézsúlyú égő arcába. Fred csak pislogott és ámult, hogy a lány hogy az ördögbe ért oda ilyen átkozottul gyorsan. (Sokkal később ugyanezt érzi majd, miután követte a konyhába, csak hogy hallja a lépcsőn lefelé jövő felesége lábának dobogását). És azután? Azután Judy rávágott Ifjú Nehézsúlyú karjára! Puff, egyenesen a húsos bicepszre, fehér ujjlenyomatokat hagyva a napsütötte, szeplős bőrön, ott, ahol a fickó szakadt kék trikójának ujja véget ért. Fred látta, de nem hitt a szemének. Hagyja ezt abba!, kiáltott föl Judy, egyenesen Ifjú Nehézsúlyú meghökkent és értetlenséget tükröző arcába. Tegye le, hagyja abba! Ne legyen hülye! Börtönbe akar kerülni egy hétszáz dolláros karosszériakalapálásért? Tegye azt le! Szedje össze magát, nagyfiú! Tegye... le... Azt... A...

VACAKOT! Egy pillanatig Fred meglehetősen biztosra vette, hogy Ifjú Nehézsúlyú lecsap a kerékvassal, méghozzá az ő csinos kis barátnőjének fejére. De Judy meg se rezzent; a szeme fogva tartotta a kerékvasat markoló fiatalember szemét, holott az legalább harminc centivel toronylott föléje, és vagy száz kilóval nehezebb volt nála. Azon a napon Judy bizonyosan nem árasztott vizelet sárga félelemszagot, nyelve nem kódorgott a felső ajkán, az orra alatti mélyedésben, égő tekintete sziklaszilárd volt. Egy újabb pillanat múlva Ifjú Nehézsúlyú leengedte a kerékvasat. Fred egészen addig nem volt tudatában az összegyűlt tömegnek, amíg meg nem hallotta a körülbelül harminc bámészkodó önkéntelen tapsát. Csatlakozott hozzájuk, és sohasem volt büszkébb a lányra, mint akkor. Judyn először látszott megrendülés. De kitartott megrendülten is. Összehozta őket, karjánál fogva előrerángatta Mr. Középkorú Öltönyt, és valósággal rájuk parancsolt, hogy rázzanak kezet. Mire a rendőrök megérkeztek, Ifjú Nehézsúlyú és Mr. Középkorú Öltöny egymás mellett ültek a járdaszegélyen, és egymás biztosítási papírjait tanulmányozták. Ügy lezárva... Fred és Judy ismét kézen fogva ballagtak tovább a campus felé. Fred két sarkot hallgatott. Megilletődésből? Most úgy véli, hogy igen. Végül azt mondta: Ez döbbenetes volt. A lány, feszengő pillantást vetett rá, és feszengve mosolygott. Dehogyis volt, felelte. Ha valaminek akarod nevezni, akkor hívd állampolgári öntudatnak. Láttam, hogy az a hapsi képes a kóterba juttatni magát. Nem akartam, hogy ez történjen. Vagy, hogy a másikat bántsák. Ezt azonban úgy tette hozzá, mintha utólag jutott volna az eszébe, és Fred ekkor érezte meg benne először az egyszerű bátorságon túl a viking acélszívet. A lány az Ifjú Nehézsúlyú pártján állt, mert... Nos, mert a másik fickó félt. Nem is aggódtál? - kérdezte Judyt. Még mindig annyira döbbent volt, hogy - akkor - meg sem fordult a fejében, hogy végül is restelkedhetne egy kicsit, elvégre a barátnője avatkozott közbe és nem ő, márpedig ez nem helyes a Hollywoodi Biblia szerint. Nem féltél, hogy a pofa a pillanat hevében neked húz be egyet a vassal? Judy szeme egyre jobba kikerekedett meglepetésében. Ez meg sem fordult a fejemben, mondta. A Camelot a Chase utcába torkollik, ahol az ilyen tiszta napokon látni lehet a Mississippi kellemes csillogását, ám Fred nem megy el odáig. A Liberty-domb tetején megfordul és elindul vissza, arra, ahonnan jött. Már nedvesre izzadta a pólóját. A futástól rendszerint jobban érzi magát, de ma nem, legalábbis még nem. Annak a délutánnak a rettenthetetlen Judyja az Állam és a Gorham sarkán annyira nem hasonlít az ugráló pillantású, néha szétesett Judyra, aki most lakik a házában - a szundikáló, kezét tördelő Judyra -, hogy Fred végül is beszélt Pat Skardával. Ez tegnap történt, amikor a doki bement a Goltzba, motoros fűnyírót nézni. Fred mutatott kettőt, egy Deere-t meg egy Hondát, érdeklődött a Skarda család felől, azután megkérdezte (reményei szerint félvállról): Hé, doki, mondjon meg nekem valamit. Mit gondol, lehet az, hogy valaki csak úgy megbolondul? Minden átmenet nélkül? Skarda élesebb pillantást vetett rá, mint ami ínyére lett volna Frednek. Felnőttről vagy kamaszról van szó, Fred? Tulajdonképpen nem konkrét személyről. Szívből jövő vidám nevetés - még Fred fülében sem hangzott túl meggyőzően, és Pat Skarda pillantásából kiolvasta, hogy őt sem győzte meg igazán. Mindenesetre nem élő személyről. De tételezzük föl, hogy egy felnőttről. Skarda elgondolkodott, azután megrázta a fejét. Kevés biztos dolog van a gyógyászatban, még annál is kevesebb a lélekgyógyászaiban. Vagyis meg kell mondanom, nagyon valószínűden, hogy egy személy „csak úgy" megbolonduljon. Ez lehet nagyon gyors folyamat, de mégiscsak folyamat. Hallunk olyat emberektől, hogy „ez-és-ez összeroppant", de ilyesmi ritkán fordul elő. A szellemi diszfunkciónak - a neurotikus vagy pszichotikus, viselkedésnek - időre van szüksége, hogy kifejlődjön, és ezt rendszerint

jelek kísérik. Hogy van a mamája, Fred? A mama? Jól. Majd' kicsattan az egészségtől. Na és Judy? Eltartott egy pillanatig, hogy elmosolyodhasson, de azután annál szélesebben mosolygott. Szélesen és ártatlanul. Judy? O is virul, doki. Természetesen. Erős, mint mindig. Hát persze. Erős, mint mindig. Csupán néhány jel mutatkozik rajta. Talán elmúlnak, gondolja. Végül csak bekattannak a jó öreg endorfinok. A gondolat hirtelen hihetőnek tűnik. A derűlátás természetes állapot Fred számára, aki nem hisz a suvadásban. Halvány mosoly bukkan föl az arcán, aznap először. Talán elmúlnak a jelek. Akármi baj legyen is vele, talán ugyanolyan gyorsan elmúlik, mint ahogy bekövetkezett. Még az is lehet, hogy a vérzés miatt van az egész. Mint a klimax. Istenem, micsoda megkönnyebbülés lenne, ha csak az lenne! De addig is Tyra kell gondolnia. Meg kell beszélnie vele a haveri rendszert, mert Fred nem hisz ugyan abban, amit Wendell Green igyekszik sugallni, hogy a századforduló emberevője és a környék mumusa, a legendás Albert Fish tért vissza valamilyen okból Szurdokországba, de akkor is van itt valaki, és ez a valaki két kisgyereket gyilkolt meg, és (amennyiben hihetünk Wendell Greennek) kimondhatatlan dolgokat művelt a tetemekkel. A combokon, a törzsön és a fenéken harapásnyomok, gondolja Fred, és gyorsabban fut, noha szúrni kezd az oldala. De ismételjük, nem hisz benne, hogy ezek a borzalmak érinthetik a fiát, és azt sem érti, hogyan függhetnek össze Judy állapotával, mivel felesége hóbortjai akkor kezdődtek, amikor Amy St. Pierre és Johnny Irkenham javában élt, és feltételezhetően vidáman játszott házuk hátsó udvarán. Talán így van, talán nem... De elég volt Fredből és az aggodalmaiból, nem igaz? Emelkedjünk föl dúlt elméjének környezetéből, és előtte térjünk vissza a Robin Hood sugárút 16-ba, Fred bajainak forrásához. Az emeleti hálószoba ablaka nyitva, a szúnyogháló bizonyosan nem jelent akadályt; keresztülpréseljük magunkat, bejutunk a friss szellővel és az ébredő nappal első neszeivel. Az ébredező French Landing zaja nem kelti föl Judy Marshallt, ő ugyanis hajnali három óta nyitott szemmel fekszik, az árnyékokban keres valamit, nem is tudja, mit, menekül az álmoktól, amelyek túl borzalmasak ahhoz, hogy emlékezzen rájuk. Valamire azonban mégis emlékszik, bármennyire nem szívesen teszi... - Ismét láttam a szemet - mondja az üres szobának. Előbújik a nyelve, és most, hogy nincs mellette Fred, aki figyelje (tudja, hogy figyeli, Judy csak mániás, de nem ostoba), nem csupán megcirógatja a szája fölötti árkot, de hatalmasat nyalint rajta, mint a kutya a moslékból kihalászott cubákon. - Egy vörös szem. Az O szeme. A Király Szeme. Felnéz a három fa árnyékára. Táncolnak a mennyezeten, alakokat és arcokat, alakokat és arcokat formálnak. - A Király Szeme - ismétli az asszony, és most a kezét kezdi gyűrni, törni, markolászni, marcangolni. - Abbalah! Rókák a rókalyukban! Abbalah-dún, a Bíbor Király! Patkányok a patkánylyukban! Abbalah Munsun! A Toronyban kenyeret és mézet szolgálnak föl a királynak, a Törők a pincében közben aranyat csinálnak! Jobbra-balra ingatja a fejét. Ó, ezek a hangok, amelyek a sötétből jönnek, és néha úgy ébred, hogy látomások égnek a szeme mögött, egy hatalmas, palaszürke torony egy rózsamezőn. Egy vérmezőn. Azután kezdődik a beszéd, a beszéd a nyelveken, a tanúskodás, szavak, amelyeket nem ért, és amelyeknek nem parancsolhat, az angol és valami értelmetlen dadogás keveréke. - Vánszorognak, vánszorognak, vánszorognak - mondja. - Az apróságok vérző lábbal vánszorognak... Ó, Krisztus szerelmére, hát ennek sohasem lesz vége? Kibújik a nyelve, és megnyalja az orra hegyét; egy pillanatra a tulajdon nyála tömi el az orrlyukait, a fejében bőgnek

- Abbalah, Abbalah-dún, Cantah, Abbalah... Ezek a szörnyű idegen szavak, a borzalmakkal zsúfolt képek a Toronyról, az alatta izzó barlangokról, barlangokról, amelyekben a vérző lábú apróságok vonszolják magukat. Elméje pattanásig feszül tőlük, és csak egyetlen dolog vethet véget neki, egyetlenegy módon juthat megkönnyebbüléshez. Judy Marshall felül. Mellette az éjjeliszekrényen lámpa, egy John Grisham-regény, egy kis papírtömb (születésnapi ajándék Tytól, minden lap tetején a MÁR MEGINT TÁMADT EGY NAGYSZERŰ ÖTLETEM! felirat), továbbá egy golyóstoll, az oldalán a LA RIVIERE SHERATON felirattal. Judy megmarkolja a tollat, és írni kezd a tömbre. Nincs Abbalah, nincs Abbalah-dún, nincs Torony, nincsenek Törők, nincs Bíbor Király, ezek csak álmok, csak az én álmaim. Ennyi elég is, de a tollak egyben utak is az akárhovába, ezért ez is leír még egy sort, mielőtt Judy elszakíthatná a hegyét a születésnapi tömbtől: A Fekete Ház a kapu Abbalah-ba, az átjáró a Seólba, Munshunba, a pokolba, mindeme világokhoz és szellemekhez. Elég! Irgalmas Isten, elég! És ami a legrosszabb: mi lesz, ha ez a dolog elkezd értelmet nyerni? Visszadobja az asztalra a tollat, amely a lámpáig szánkázik. Letépi a tömbről a lapot, összegyűri, és a szájába tömi. Dühödten rág, nem marcangolja szét, de legalább nyálkás péppé csócsálja, azután lenyeli. Egy félelmes pillanatra a torkán akad, de lecsúszik. Szavak és világok elhalványodnak, Judy kimerülten hanyatlik vissza a párnára. Arca sápadt, verejtékes, szeme óriási az elsíratlan könnyektől, de a mennyezeten mozgó árnyakat többé nem látja arcoknak - a botorkáló gyermekek arcának, a patkányoknak a patkánylyukban, a rókáknak a rókalyukban, a Király szemének. Abbalah-Abbalah-dún! Most már ismét csak a fák árnyai. O pedig Judy DeLois Marshall, Fred felesége, Ty anyja. Ez itt Libertyville, ez itt French Landing, ez itt French megye, ez itt Wisconsin, ez itt Amerika, ez itt az északi félteke, ez itt a világ, és ezen kívül nincs másik világ! Így legyen! Ó, hadd legyen így! A szeme becsukódik, s miközben végre visszasiklik az álomba, mi tovalebegünk az ajtó felé, de amikor éppen kimennénk, Judy Marsall mond még valamit, miközben átkel az ébrenlét és az álom határán: - Nem Burnside a neved. Hol van a te odúd? A hálószoba ajtaja zárva, így a kulcslyukat kell használnunk, sóhajtásként lebbenünk át rajta. Végigmegyünk a folyosón, Judy és Fred családjának fényképei között, beleértve egy fényképet a Marshall család tanyájáról, ahol Fred és Judy borzalmas, de szerencsére kurta időt töltött, nem sokkal esküvőjük után. Akarnak egy jó tanácsot? Ne emlegessék Judy Marshallnak Fred testvérét, Philt. Ahogy George Rathbun mondaná, okosabb, ha nem indítják be! A folyosó végén levő ajtón nincs kulcslyuk, ezért alatta siklunk be táviratként a szobába, amelyről azonnal látni, hogy egy fiúgyermeké: ezt megmondhatjuk a piszkos torna zoknikból és a lábápoló tonicból elegyített ájer alapján. Kicsi ez a szoba, mégis nagyobbnak tűnik, mint Fredé és Judyé a folyosó másik végén, valószínűleg azért, mert hiányzik belőle a szorongás szaga. A falakon Shaquille O'Neal, Jeromy Burnitz, a Milwaukee-i Bakok tavalyi csapata... És Tyler Marshall bálványa, Mark McGwire. McGwire a Cardsnál játszik, a Cards pedig ellenség, de a fene egye meg, nem azért, mintha a Milwaukee Serfőzők bárkivel is versenghetnének. A Serfőzők a lábtörlő az Amerikai Ligában, és valószínűleg a Nemzeti Ligában is. És McGwire... hát ő egy hős, nem? Erős, szerény, és egymérföldnyire tudja elütni a labdát. Még Tyler papája is különlegesnek tartja, noha ő stabilan a wisconsininak drukkol. - A legnagyobb ütő a játék történetében - mondta róla egy hetven hazafutásos évad után, és Tyler, noha alig nőtt ki a csecsemőkorból abban a mesés évben, sohasem felejtette el ezeket a szavakat.

Ugyanennek a kisfiúnak a falán, aki hamarosan a Halász negyedik áldozata lesz (igen, mert mint láttuk, már van egy harmadik is), az ágy fölötti főhelyen utazási plakát mutat egy nagy, sötét kastélyt egy hosszú, párás mező végében. A fölcelluxozott plakát aljára (mama a leghatározottabban tiltja a rajzszögek használatát) azt írták nagy, zöld betűkkel: JER VISZ- SZA A HAZAI RÖGHÖZ! Ty fontolgatja, hogy leveszi a plakátot annyi időre, amíg levágja róla ezt a részt. Nem azért szereti, mert annyira érdekli Írország; neki ez a kép valami másról suttog, valami Egészen Másról. Mintha a fénykép egy ragyogó, mesés királyságról készült volna, ahol egyszarvúak is élhetnek az erdőkben és sárkányok a barlangokban. Kit érdekel Írország, kit érdekel Harry Potter? Hogwarts megfelel nyári délutánra, de ez a kastély itt az Egészen Más Királyságból való. Ez az első dolog, amit Tyler Marshall lát reggelente, az utolsó, amire esténként pillant, és épp így szereti. Összegömbölyödve fekszik sortban, mint egy kócos, sötétszőke hajú, emberi vessző, hüvelykujja közel a szájához, legföljebb két centi választja el attól, hogy bekapja. Álmodik - láthatjuk, ahogy a szemgolyója ide-oda mozog zárt szemhéja alatt. Ajka is mozog... valamit suttog... Abbalah? Ugyanazt a szót súgja, mint az anyja? Biztosan nem, de... Hajoljunk közelebb, hogy halljuk, de mielőtt bármit is hallhatnánk, egy áramkör életre kel Tyler dögös vörös rádiós órájában, és hirtelen George Rathbun hangja tölti be a szobát, és visszahívja Tylert abból az akármilyen álomból, amely éppen lejátszódott a kócos bozont alatt. - Haverok, rám kell hallgatnotok, hát hányszor mondjam? Ha nem ismeritek French Landingben és Centraliában a Henreid Testvérek Bútorait, akkor egyáltalán semmit sem tudtok a bútorokról. így van, a kolóniáiban utazó Henreid Testvérekről beszélek! Nappali garnitúra, ebédlőgarnitúra, hálószobagarnitúra, híres nevek, amelyeket ismertek, és amelyekben megbízhattok, mint a La-Z-Boy, a Breton Woods és a Moosehead, MÉG EGY VAK EMBER IS LÁTHATJA, HOGY A HENREID TESTVÉREK A MINŐSÉGET JELENTIK! Ty Marshall csukott szemmel elneveti magát. Szereti George Rathbunt; George igazi király. Most ugyanazzal a lélegzettel áttér a reklámról a műsorra: - Haverok, készen álltok a Serfőző Meccsre, igaz? Küldjetek nekem levlapot a nevetekkel, címetekkel, és el telefonó, jó? Remélem, mert éjfélkor kezdődik a verseny. Ha érdekel titeket... hát rajta! Ty ismét lehunyja a szemét, és a szája háromszor ismételi ugyanazt a szót: Francba, francba, francba! Elfelejtett jelentkezni, és most már csak abban reménykedhet, hogy a papája (aki tudja, milyen feledékeny néha a fia) nem feledkezett meg róla, és jelentkezett helyette. - Hogy mi a nagydíj? - folytatja George. - CSUPÁN az a lehetőség, hogy te vagy a kedvenc ifjú ismerősöd a szomszédságból labdaszedő lehet az egész cincinnati sorozatban! CSUPÁN a lehetőség, hogy nyerhetsz egy autogramos Richie Sexson-ütőt, vagyis azt a FÜTYKÖST, amely a VILLÁMOT is megállítja! Nem is említve azt az ötven helyet az alapvonal mentén, ahol én, George Rathbun, Szurdokország Baseballtudományának Vándoregyeteme lehetek a szomszédod! DE MINEK IS MONDOM EZT? Ha elszalasztottad, már elkéstél. Ügy lezárva, a játéknak vége, húzd föl a cipzáradat! Ó, tudom már, miért hoztam szóba - hogy egész biztosan kapcsold be ezt a csatornát jövő pénteken, mert csak akkor tudhatod meg, hogy a TE NEVEDET olvasom-e föl a rádióban! Ty felnyög. Csak két esélye van arra, hogy George felolvassa a nevét a rádióban: halvány és semmilyen. Nem mintha olyan nagy gyönyörűség volna labdaszedőnek lenni, buggyos Serfőzőegyenruhában szaladgálni a rengeteg ember előtt a Miller parkban, viszont Richie Sexson saját ütője, villámszóró fütyköse... Hát az nem csekélység. Tyler kigurul az ágyból, megszimatolja előző napi trikójának hónalját, félrelöki, elővesz egy másikat a Hókból. A papája néha megkérdezi, miért állítja az ébresztőórát olyan koránra - végtére is nyári szünidő van -, és Tyler képtelen megértetni vele, hogy minden nap egyformán fontos, különösen azok, amelyek tele vannak meleggel, napfénnyel, és az embernek nincs különösebb dolga. Mintha egy hangocska figyelmeztetné valahonnan mélyről, hogy ne pocsékoljon egy percet se, egy pillanatot se,

mert rövid az idő. Amit ezután mond George Rathbun, az kihajtja a maradék álmosságot is Tyler agyából. Mintha hideg vízzel öntötték volna le. - Mondd csak, Szurdokország, akarsz beszélni a Halászról? Tyler abbahagyja, amit csinál, és különös kis borzongás fut végig a hátán, azután le a karján. A Halász. Valami gyagyás pacák, aki srácokat öldös... és meg is eszi őket? Hallotta a pletykát, főképpen a nagyobb srácoktól lent a baseballpályán, vagy a French Landing-i Szabadidőközpont környékén, de ki tud ilyen hányadék lenni? Emberevés, pfuj! George hangja elhalkul. - Most egy kis titkot árulok el, úgyhogy jól figyeljetek George bácsira. Tyler leül az ágyra, a tornacipőjét a fűzőjénél lógatja, és szófogadóan figyel George bácsira. Furcsa hallani, hogy George Rathbun ilyen... Ilyen nem sportos témáról beszél, de Tyler bízik benne. Talán nem George Rathbun jósolta meg két évvel ezelőtt, hogy a Borzok legalább az Első Nyolcba bekerülnek, pedig mindenki azt állította, hogy kiesnek a Nagy Tánc első körében? Ügy lezárva, a játéknak vége, húzd föl a cipzáradat! George hangja tovább halkul, már-már bizalmas suttogássá. - Az eredeti Halász, fiúk és lányok, Albert Fish hatvan-hetven éve meghalt, és tudomásom szerint sohasem járt New Jerseynél nyugatabbra. Továbbá, valószínűleg TRÉ YANKEE-SZURKOLÓ VOLT! ÚGYHOGY NYUGI, SZURDOKORSZÁG! CSAK NYUUUUGI! Tyler megnyugszik, elmosolyodik, és fölhúzza a tornacipőjét. De milyen igaz, hogy nyugi. A nap még friss, és igen, minden rendben, mama ugyan egy kicsit hangyás az utóbbi időben, de majd kikerül belőle. Távozzunk e derűlátó hangulatban - tegyünk úgy, mint az amőba, hasadjunk szét, ahogy a félelmetes George Rathbun mondaná. Ha már George-nál tartunk, akinek mindenütt jelen levő hangja betölti Szurdokországot, ne keressük meg őt is? Nem rossz ötlet. Lássunk neki ízibe! Kimegyünk Tyler ablakán, el Libertyville-ből, délnek repülünk egy átló mentén, most nem lebegünk, hanem csapdosunk jó öreg szárnyainkkal, meghatározott irányba, egyenesen a tükörtávíró felé, amelyet a korai nap villogtat a Vizek Atyjának hátán, továbbá a világ legnagyobb hatos rekesz sörének irányába. A tornyok és az Oo mellékút között (hívhatjuk Szöggyár sornak is, ha úgy tetszik; mostanra gyakorlatilag tiszteletbeli polgárai lettünk French Landingnek) rádióadó tornyosul, ormának jelzőfénye most nem látható a frissen született júliusi nap káprázatában. Erezzük a fű, a fák, a melegedő föld illatát, és ugyanakkor a sör, élesztős, dús aromáját is, miközben a torony felé közeledünk, A rádióadó mellett, a Félsziget út keleti oldalán levő ipari parkban kis salakbeton épület áll, mellette akkora parkoló, amelyben épphogy elfér fél tucat autó, meg az országúti járőr kocsija, egy cukorrózsaszínre dukkózott, koros Ford Econoline. Ahogy múlik a nap, és a délután átmegy estébe, a hat doboz henger alakú árnyéka először az utca melletti gyér fűre, azután az épületre, majd a parkolóra hullik. KDCU-AM, olvasható az épületen, AZ ÖN HANGJA SZURDOKORSZÁGBAN! Ezen keresztbespréztek egy lángoló vallomást, amelynek rózsaszínje csaknem megegyezik a járőr kocsiéval: TROY SZERRET1 MARYANNT! IGEN! Howie Soule, a műszaki vezető később majd lesikálja (valószínűleg Rush Limbaugh műsora alatt, mert az műholdas adás, teljes mértékben automatizált), de most még ott van, és mindent elmond nekünk, amit a közép-amerikai, kisvárosi szerelemről tudnunk kell. Úgy tűnik, mégis találtunk valami szépet. Amikor megérkezünk, a rádióállomás mellékajtaján éppen kilép egy karcsú férfi, aki élesre vasalt khaki nadrágot, nyakkendő nélküli, de nyakig felgombolt, fehér egyiptomi pamutinget, gesztenyeszín nadrágtartót visel (a nadrágtartó éppolyan vékony, mint ő, és túlságosan klassz, hogy hózentrógernek nevezzék; hózentrógert olyan teremtmények hordanak, mint Csicsergő Maxton, meg Sonny Heartfield, a temetkezési vállalkozó). Ez az ezüstös hajú fickó nagyon módis, széles karimájú szalmakalapot is visel, amely ódondad, de rendkívül szépen karban van tartva. A kalapszalag ugyanolyan gesztenyeszínű, mint a nadrágtartó. Szemét pilóta stílusú napszemüveg takarja. Megáll a füvön az

ajtótól balra egy ütött-kopott hangszóró alatt, amely a KDCU aktuális adását bömböli: a helyi híreket. Ezt követi majd egy chicagói tanyasi riport, ez újabb tíz perc, mielőtt ismét helyet kell foglalnia a mikrofon előtt. Növekvő meglepetéssel figyeljük, ahogy az ingzsebéből elővesz egy csomag American Spirit cigarettát, és egy arany öngyújtóval rágyújt. Ez az elegáns fickó a nadrágtartójával, Dockers nadrágjával és szalmakalapjával bizonyosan nem lehet George Rathbun. Magunkban már felépítettünk egy képet George-ról, és ez a fickó ugyancsak különbözik tőle. Lelki szemeinkkel egy olyan pofát látunk, akinek hatalmas pocakja ráfittyen kockás nadrágjának fehér övére (az a sok kolbász a stadionokban), a képe téglavörös (az a sok sörözés a stadionokban, nem is szólva a sok ordítozásról a görény bírókkal), a nyaka vaskos hasáb (tökéletes tok az azbeszt hangszalagoknak). Képzeletünk - és úgyszólván egész Szurdokország, ehhez szó sem fér - George Rathbunja egy dülledt szemű, nagy seggű, égnek álló hajú, hatalmas tüdejű alak, aki Chevyvel jár, a republikánusokra szavaz, várja az aktuális szívrohamot, egy sportos közhelyeket, eszelős lelkesedést, hibbant előítéleteket és magas koleszterint rotyogtató üst. Ez a hapsi nem az a hapsi. Ez úgy mozog, mint egy táncos. Ez a hapsi a jeges tea egy forró napon, ez olyan hűvös, mint a pikk király. De hátha épp ez benne a vicc? Aha. A girhes hangú kövér lemezlovas esetének a fordítottja. A szó szoros értelmében George Rathbun nem létezik. O csupán egy működő passzió, egy megtestesült kitalálás, a karcsú férfi többszörös személyiségének egyike. A KDCU ismeri a valódi nevét, és azt képzelik, be vannak avatva a tréfába (amelynek poénja természetesen George márkajelzése, a még-avak-is-látja), holott a felét sem ismerik. És ez nem elvont kifejezés. Ok egész pontosan egyharmadát ismerik, mert az elegáns nadrágot és szalmakalapot viselő férfi voltaképpen négy személyiség. Mindenesetre George Rathbun volt a KDCU, az utolsó AM-állomás megmentője a habzsoló FMpiacon. Hetente öt reggelen, hétről hétre csúcsidőben ő az aranybánya. Az U- személyzet (ahogy magukat nevezik) mindhalálig hűséges hozzá. Feje fölött tovább kodácsol a hangszóró: -... Még mindig semmi nyom Dale Gilbertson rendőrfőnök szerint, aki falusi rémhírterjesztőnek nevezte a Herald riporterét, Wendell Greent, akit „sokkal inkább az érdekel, miként adhatná el az újságot, mint az, miként intézzük mi a dolgainkat itt, French Landingben". - Ezenközben Ardenben lakástűz következtében életét vesztette egy idős földműves, Horst P. Lepplemier és a felesége, Gertrude, mindketten nyolcvankét évesek... - Horst P. Lepplemier - mondja a karcsú férfi, és szemmel látható élvezettel szippant a cigarettájából. Próbáld meg tízszer ilyen gyorsan elmondani, te ostoba. Mögötte jobbra ismét nyílik az ajtó, és ő, noha pontosan a hangszóró alatt áll, tökéletesen hallja a hangot. A pilótaszemüveg mögött rejtőző szem a születése óta halott, de a hallása kiváló. Az újonnan jött tésztás arcú egyén, és úgy pislog a reggeli fényben, mint egy vakond fióka, amelyet most fordított ki a földből az ekevas. A feje borotvált, kivéve koponyája közepén a mohók indián stílusú csíkot, és a tarkónál kezdődő, lapockáig fittyenő farkincát. A mohók csíkot jajvörösre festették, a farkincát hupikékre. Egyik fülcimpájában villám fityeg, amely gyanúsan hasonlít a náci SS-jelvényre. Szakadt fekete trikót visel, PICSOGÓ PÖCSÖK '97: KEMÉNYÍTÜNK JÉZUSÉRT TURNÉ felirattal. A tiritarka ifjú egyik kezében egy CD- doboz. - Hello, Morris - mondja meg se fordulva a kalapos, karcsú ember. Morrisnak eláll a lélegzete, és a meglepetéstől tisztára úgy fest, mint egy kedves zsidó gyerek, mint ahogy az is. Morris Rosen az U-személyzet nyári gyakornoka, aki a wisconsini egyetem oshkoshi karáról jött. „Ember, imádom az ingyenes slapajokat!", mondogatja Tom Wiggins, miközben

rendszerint gonoszul dörzsöli a tenyerét. Csekk-könyvet még nem őriztek olyan becsületesen, ahogy Wigger őrzi a KDCU-ét. Olyan, mint Szmog, a sárkány, ahogy végighever a halom aranyon (nem mintha bármi is halomban állna a 'DCU számláin; érdemes ismételten hangsúlyozni, hogy az AM, mint adó, örül, hogy egyáltalán megél). Morris meglepetése - nyugodtan nevezhetjük kínos meglepetésnek - mosolyban oldódik föl. - Tyű, Mr. Leyden! Jó találat! Micsoda fül! Azután elkomorodik. Még ha Mr. Leyden - aki éppen a kinti hangszóró alatt áll, ezt ne felejtsük el, hallotta is, hogy valaki jön, hogy az ördögbe tudja, ki az? - Honnan tudja, hogy én vagyok az? - kérdezi. - Itt reggelente csak két embernek van marihuána szaga - feleli Henry Leyden. - Egyikük a reggeli füstölést egy kávéval nyomja el; a másik - ez vagy te, Morris - nem bajlódik az ilyesmivel. - Tyű! - mondja tisztelettel Morris. - Hát ez töktotál faszagányos! - Én töktotál faszagányos vagyok - helyesel Henry halkan, elgondolkodva. - Kemény munka, de valakinek ezt is el kell végeznie. Figyelembe véve reggeli találkozódat a tagadhatatlanul zamatos thaiföldi Mázzal, mondhatok egy appalache-i aforizmát? - Rajta, öreg! - Morrisnak ez az első igazi beszélgetése Henry Leydennel, aki teljes mértékben olyan fej, mint amilyenre Morrist felkészítették. Teljes mértékben, sőt még annál is jobban. Már nem nehéz elhinnie, hogy lehet egy másik énje... egy titkos énje, mint Bruce Wayne-nek. De mégis... ez olyan fűti. - Amit gyerekkorunkban csinálunk, szokássá válik - mondja Henry ugyanazon a George- étól teljesen eltérő, halk hangon. - Ez a tanácsom, Morris. - Igen, tök jó! - feleli Morris. Fogalma sincs, hogy Mr. Leyden miről beszél. De azért lassan, félénken nyújtja a CD-dobozt. Henry nem mozdul, hogy átvegye, és Morris egy pillanatra megsemmisül, hirtelen hétéves ismét, és örökké elfoglalt apját próbálja elkápráztatni egy képpel, amelyet egész délután rajzolt a szobájában. Azután azt gondolja: hiszen vak, te pöcs. Lehet, hogy megérzi a füvet a lélegzeteden, és lehet olyan a füle, mint egy denevérnek, de honnan a nyavalyából tudhatná, hogy egy rohadt CD-t tartasz az orra elé? Habozva, kicsit megrémülve saját merészségétől, Morris megfogja Henry csuklóját. Érzi, hogy Henry megrezzen, de azután hagyja, hogy a fiú odavezesse a kezét a vékony dobozhoz. - Aha, egy CD - mondja. - És mi van rajta? - Le kéne játszania a hetedik sávon ma este a műsorában - mondja Morris. - Kérem. Henry először látszik nyugtalannak. Szippant egyet a cigarettájából, azután (természetesen oda se nézve, haha!) bedobja az ajtó melletti, homokkal töltött műanyag hamutartóba. - Milyen műsorra gondolsz? - kérdezi. Egyenes válasz helyett Morris cuppant, pontosan úgy, mintha egy apró, de falánk ragadozó habzsolna valami zamatosat. És még rosszabb, hogy megismétli a Wisconsini Patkány márkajelző mondatát, amelyet Morris korcsoportja éppen olyan jól ismer, mint George Rathbun nyers „még a vak is látja" kiáltását az idősebbek: - Akár megrágod, akár felnyalod, akár leöblíted, ugyanazon a helyen jön kiiii! Nem valami élethű, de nem kérdéses, kit utánoz: az egyetlen, páratlan Wisconsini Patkányt, aki Szurdokország-szerte híres (bár mi inkább „hírhedtet" mondanánk) esti autós műsorokat vezet a KWLAFM adón. A KWLA apró egyetemi FM állomás La Riviere-ben, alig több egy maszatnál a wisconsini rádió tapétáján, viszont a Patkány hallgatósága hatalmas. Márpedig, ha valaki kitalálja, hogy a komótos Serfőző-rajongó, republikánus szavazó, AM-ben közvetítő George Rathbun azonos a Patkánnyal - aki egyszer vidám egyenes adásban ürítkezett a Backstreet Boys CD-jének hangjaira -, abból baj lehet. Sőt meglehetősen komoly baj, amely túllép a kis rádiós közösség szoros kötelékein. - Az isten áldjon meg, Morris, miből gondolod, hogy én vagyok a Wisconsini Patkány? - kérdezi

Henry. - Alig ismerem, akiről beszélsz. Honnan szedted ezt a faramuci ötletet? - Egy jól értesült forrásból - feleli ravaszul Morris. Nem dobja föl Howie Soule-t, akkor se, ha tüzes fogóval tépik ki a körmeit. Mellesleg Howie is csak véletlenül jött rá: egy napon Henry után ment be az állomás budijába, és fölfedezte, hogy Henry farzsebéből trónolás közben kiesett a levéltárca. Az ember azt gondolná, hogy egy olyan főszer, akinek a többi érzékszerve ennyire élesre fent, megérzi a tárca hiányát, de Henry elméje valószínűleg más dolgokon járt - ilyen fajsúlyos fazon fajsúlyos gondolatokkal tölti a napjait. Mindenesetre a brifkóban (amelyet Howie, ahogy ő mondta, „baráti kíváncsiságból" nyálazott át) ott volt a KWLA-igazolvány, és a NÉV rovatba valaki beleütött egy kis bélyegzővel egy patkányt. Ügy lezárva, a játéknak vége, húzd föl a cipzáradat. - Soha életemben nem léptem át a KWLA ajtaját - mondja Henry, és ez a színtiszta igazság. Otthon, saját stúdiójában készíti (másokkal együtt) a Wisconsini Patkány szalagjait, azután elküldi az állomásnak a belvárosi Mail Boxes Etc.-től, ahol Joe Strummer néven bérel postafiókot. A patkánnyal lepecsételt kártya sokkal inkább meghívó a KWLA személyzetétől, bár Henry sohasem élt a meghívással... de a lapot megtartotta. - Te is eljátszottad a jól értesült forrást, Morris? - He? - Elmondtad valakinek, hogy feltételezésed szerint én vagyok a Wisconsini Patkány? - Dehogy! Természetesen nem! - Az emberek, mint tudjuk, természetesen mindig ezt mondják. Henry szerencséjére ebben az esetben történetesen ez igaz is. Legalábbis mostanáig, de fiatal még a nap. - És nem is fogod, igaz? Mert a pletykák képesek meggyökerezni. Mint bizonyos rossz szokások. Henry úgy tesz, mintha pöfékelne. - Tudom én tartani a számat - jelenti ki Morris talán nem helyénvaló büszkeséggel. - Remélem is. Mert ha szétkürtölöd, akkor meg kell, hogy öljelek. Szétkürtölöd, gondolja Morris. Ó, öregem, ez a pasas aztán valaki. - Persze hogy megöl - mondja nevetve. - És megeszlek - folytatja Henry. O nem nevet; még csak el sem mosolyodik. - Jó, rendben - neveti el magát ismét Morris, de ez alkalommal a nevetés különös módon még a saját fülében is erőltetetten cseng. - Mert maga Hannibál Lecture. - Nem, én a Halász vagyok - mondja Henry. Pilótaszemüvegét Morris felé fordítja. A nap visszatükröződik az üvegen, és egy pillanatig tüzes-véres szemet ad Henrynek. Morris észre sem veszi, hogy hátrált egy lépést. - Albert Fish szerette a farral kezdeni, tudtad ezt? - N... - De igen. Azt állította, hogy egy kiadós szelet fiatal far olyan édes, akár a borjúsült. Saját szavai. Az egyik áldozata anyjának írta meg. - Borzasztó! - mondja Morris olyan cérnahangon, mintha egy pufók kismalac tagadná meg a belépést a gonosz farkastól. - De én nem nagyon majrézok azon, hogy maga a Halász. - Nem? Miért nem? - Öregem, hiszen maga vak! Henry nem szól, csak nézi lángoló üvegszemével a most már nagyon kínosan feszengő Morrist, aki azt gondolja: De tényleg vak? Vak emberhez képest egészen biztosan mozog... és ahogy engem azonnal felismert, amikor kijöttem, az talán nem különös? - Hallgatok - mondja. - Istenre esküszöm. - Csak ennyit kívánok - mondja derűsen Henry. - Most, hogy ezt tisztáztuk, mit is hoztál pontosan nekem? - Fölemeli a CD-t - de nem azért, hogy megnézze, mint Morris nagy megkönnyebbüléssel konstatálja. - Ez, öö, a Racine banda. Dirtysperm? A borítón az a cím, hogy „Hova ment a szerelmünk?". A régi Supremes-szám. Csak ők felpörgették, percenként száz-ötvenesre? Állati vicces. Szétrombolja az

egész popzenét, öregem, szétcsapja! - Dirtysperm - mondja Henry. - Nem ők voltak azelőtt a Jane Wyatt Clit? Morris olyan áhítattal néz Henryre, amely könnyen szeretetté válhat. - Öreg, a Dirtysperm szólógitárosa alapította a JWC-t. azután ő és a basszgitáros összepattantak valami politikai ügyön Dean Kissinger meg Henry Acheson kapcsán -, és Ucky Ducky - ő a gitáros - megalapította a Dirtyspermet. - „Hova ment a szerelmünk?" - tűnődik Henry, azután visszaadja a CD-t. És mintha látná, hogy Morris arca megnyúlik: - Engem nem láthatnak meg ilyesmivel. Használd a fejed! Tedd be az öltözőmbe. Morris borúja eloszlik, és napfényes mosoly ül az arcára. - Ja, rendben! Meglesz, Mr. Leyden! - És úgy, hogy senki se vegye észre. Főleg Howie Soule ne. Howie kicsit szeret szimatolni. Jobban teszed, ha nem utánzód. - Kizárt dolog! - Még mindig mosolyogva nyúl a kilincs után, boldogan, hogy a dolog így elintéződött. - Morris! - Igen? - Most, hogy tudod a titkomat, jobb, ha Henrynek hívsz. - Ja! Henry! - Hogy ez a nyár legszebb reggele Morris Rosennek? Nyugodtan elhihetik. - Még valami. - Tessék, Henry? - Morris még azt a napot is el, meri képzelni, amikor Hanknek és Morrie- nak szólítják egymást. - Hallgass a Patkányról. - Már mondtam, hogy... - Igen, és én hiszek is neked. De a csábítás osonva jő, Morris; osonva jő, mint éjjeli tolvaj, vagy a gyilkos, aki prédára les. Ha engedsz a csábításnak, én ' tudni fogom. Megérzem a bőröd szagán, mint a rossz kölnit. Elhiszed? - Hát... igen. - Tényleg elhiszi. Később, amikor ideje lesz elgondolkodni és emlékezni, akkor nevetséges ötletnek találja majd, de igen, most csakugyan elhiszi. Hisz Henrynek. Mintha megdelejezték volna. - Nagyon jó. Most eredj. Kérem Ace Hardware-t, Zaglat Chevyt és Mr. Tastee Ribset az első részhez. - Aha. - Ami a tegnap esti játékot illeti... - Hogy Wickman kiütött egyet a nyolcas oldalánál? Pocsékság volt. Teljes mértékben méltatlan a Serfőzőkhöz. - Nem, azt hiszem, inkább Mark Loretta hazafutása kell nekünk az ötödik játékból. Loretta nem sokat üt, és a szurkolók szeretik. El nem tudom képzelni, miért. Még egy vak ember is láthatja, hogy nincs benne sok, különösen, ha bekerül a lyukba. Indíts, fiam. Tedd be a CD-t az öltözőmbe, és ha látom a Patkányt, odaadom neki. Holtbiztos, hogy felhasználja. - A hangsáv... - Hetes, mint a hetedik mennyország. Nem felejtem el, és ő sem fogja. Most eredj. Morris még vet rá egy végső, hálás pillantást, azután bemegy. Henry Leyden, azaz George Rathbun, vagyis a Wisconsini Patkány, másképpen Henry Shake (majd róla is szólunk, de nem most; az, az óra később jövend), újabb cigarettára gyújt, és letüdőzi a füstöt. Nincs ideje, hogy végigszívja; a tanyasi riport a vége felé jár (a disznók dögölnek, a gabonának bealkonyult, a tengeri olyan magasra nőtt, mint az elefánt szeme), de akkor is szüksége van néhány szippantásra, hogy erőt gyűjtsön. Hosszú, hosszú nap nyúlik el előtte, amely a Maxton Idősek Otthonában, az ódon borzalmak otthonában, az

Eperfesztiválon ér véget. Gyakran gondolt rá, hogy Isten óvja meg William „Csicsergő" Maxton parolájától. Ha választhatott volna, hogy a mai napot az Idősek Otthonában fejezze be, vagy perzseljék meg az arcát hegesztőpisztollyal, mindannyiszor az utóbbit választotta volna. Később, ha nem lesz teljesen kimerült, talán átjön a barátja, aki följebb lakik az úton, és elkezdhetik a Kietlen ház régen betervezett felolvasását. Az lenne csak a jutalom! Vajon meddig őrzi meg Morris Rosen a földrengető titkot? Hát majd ezt is megtudja. Túlságosan szereti a Patkányt ahhoz, hogy lemondjon róla, ha csak nem feltétlenül szükséges. Ez tagadhatatlan tény. - Dean Kissinger - dünnyögte. - Henry Acheson. Ucky Ducky. Isten irgalmazzon nekünk! Szippant még egyet a cigarettából, azután beleejti a homokkal teli vödörbe. Ideje, hogy visszamenjen és lejátssza Mark Loretta tegnap esti hazafutását, ideje, hogy ismét fogadja Szurdokország sportrajongóinak hívásait. Nekünk is ideje, hogy továbbálljunk. Hetet kongat az evangélikus templom tornya. French Landingben a dolgok nagyobb sebességre kapcsolnak. A világnak ezen a részén senki sem fekszik sokáig ágyban, nekünk is gyorsítanunk kell utazásunk végén. Hamarosan kezdődik mindenféle dolog, és lehet, hogy sebesen történnek. Eddig jó időt futottunk, és már csak egy helyen kell megállnunk, mielőtt elérnénk végcélunkat. Fölemelkedünk a meleg nyári termikkel, egy pillanatig lebegünk a KDCU tornya fölött (elég közel vagyunk, hogy halljuk a jelzőlámpa tik-tik-tikjét és az elektromosság meglehetősen kísérteties zümmögését), észak felé nézünk, és tájékozódunk. Nyolc mérfölddel följebb a folyó mentén van Great Bluff városa, amelyet az ottani magas mészkőszirtről neveztek el. A szirtről az a hír járja, hogy kísértetek látogatják, mert 1888-ban a róka törzs egyik főnöke (név szerint Távoli Szem) összegyűjtötte minden harcosát, varázslóját, az asszonyokat, gyerekeket, és azt mondta nekik, hogy ugorjanak le a szikláról, és így megmenekülnek valami borzalmas sorstól, amit álmában ő látott. Távoli Szem hívei úgy tettek, mint Jim Jones tiszteletesei - szót fogadtak. Mi azonban nem megyünk ilyen messzire; van nekünk elég kísértetünk French Landingben. Ehelyett ismét a Szöggyár sor fölé libbenünk (a Harleyk eltűntek; Cserpák St. Pierre elindította népét a napi munkába, a sörfőzdébe), majd továbbhaladunk a Királynő utca és a Maxton Idősek Otthona fölött (Égett lent van, még mindig kibámul az ablakon, fuj!) a Szirt utca felé. Ez itt már majdnem a vidék megint. Szurdokország városkái még a huszonegyedik században is gyorsan átadják helyüket az erdőknek és a mezőknek. A Szirt utcából balra ágazik el a Herman utca egy olyan helyre, amely nem egészen város és nem teljesen vidék. Itt, egy zömök téglaházban, félmérföldnyi mező végén, amelyet még nem fedeztek fel a területfejlesztők (még itt is akad néhány, ők a suvadás öntudatlan ügynökei), lakik Dale Gilbertson a feleségével, Sarah-val és hatéves fiával, Daviddel. Nem maradhatunk sokáig, de legalább egy pillanatra sodródjunk be a konyhaablakon. Végül is nyitva van, föltelepedhetünk a pultra a kávéfőző és a kenyérpirító közé. Az asztalnál maga Gilbertson rendőrfőnök ül, újságot olvas, s gabonapelyhet burkol, amelynek nem érzi az ízét (kétségbeesésében, hogy a Herald címlapján újabb Wendell Green-féle irománnyal találkozott, kifelejtette a kásából a cukrot és a szeletelt banánt). Semmi kétség, ma reggel ő a legboldogtalanabb ember French Landingben. Hamarosan meglátjuk, hogy ő csak vigaszdíjas lehet, de pillanatnyilag maradjunk nála. A Halász, gondolja gyászosan, és nagyon hasonlóan elmélkedik erről a témáról, mint Bobby Dulac és Tom Lund. Miért nem találtál neki valami modernebb nevet, te anyaszomorító skribler pöcs? Valamit, aminek némileg több köze van a környékhez? Dahmerfi, az talán jó lenne. Pedig Dale tudja az okát. Túl nagy - túl zamatos - a hasonlatosság a New Yorkban ügyködő Albert Fish és a French Landingben szorgoskodó alak között, hogysem figyelmen kívül lehessen hagyni. Fish megfojtotta áldozatait, ahogy Amy St. Pierre-t és Johnny Irkenhamet is megfojtották; Fish evett

áldozataiból, ahogy ettek a fiúból és a lányból is; Fish és az itteni alak különösen vonzódott a... Nos, az anatómia alsóbb tartományaihoz. Dale ránéz a gabonapehelyre, azután beleejti a kanalát, és kézfejével eltolja a tálat. Na és a levelek. Ne feledkezzünk meg a levelekről. Dale a táskájára pillant, amely a széke mellett kuporog, mint egy hű eb. Benne van az akta, amely úgy ingerli, ahogy a fájó, szuvas fog ingerli a nyelvet. Talán meg tudja tartóztatni tőle a kezét, legalább amíg itthon van, ahol fej vagy írást játszik a fiával, szeretkezik a feleségével, de hogy az agyát is megtartóztassa... Az más káposzta, ahogy errefelé mondani szokás. Albert Fish hosszú és borzalmasan szókimondó levelet írt Grace Budd anyjának; ő volt az áldozat, aki végül a villamosszékbe juttatta a vén emberevőt. („De izgalmas lesz a villamosszék! - mondta állítólag Fish a börtönőreinek. - Ez az egyetlen, amit nem próbáltam ki!") A mostani elkövető hasonló leveleket irkált, egyet Helen Irkenhamnek, egy másikat Amy apjának, a félelmetes (ám Dale szerint a gyásztól csakugyan összetört) Armand „Cserpák" St. Pierre-nek. Jó lenne, ha Dale elhihetné, hogy ezeket a leveleket valami bajkeverő írta, akinek máskülönben nincs köze a gyilkosságokhoz, de mindkettő olyan információkat tartalmaz, amelyeket elhallgattak a sajtó elől, így feltételezhetően csak a gyilkos tudhat róluk. Dale végül enged a kísértésnek (milyen jól megértené Henry Leyden), és fölemeli a táskát. Kinyitja, és egy vastag aktát helyez az asztalra, oda, ahol korábban a gabonapelyhes tál állt. Visszateszi a táskát a széke mellé, azután kinyitja az aktát (a címlapján ST. PIERRE/IRKENHAM áll és nem HALÁSZ). Átlapozza a két mosolygó, csorba fogú gyermekről készült, szívfájdító iskolai képeket, az orvos szakértő olvasni is borzalmas jelentését, a nézni is borzalmas helyszíni fotókat, (ó, de mégis meg kell néznie őket, újra és újra látnia kell a vértől síkos láncokat, a legyeket, a nyitott szemeket). Különböző jegyzőkönyvek is vannak, a leghosszabb Spencer Hovdahl kihallgatásáról, aki az Irkenham gyereket megtalálta, és akit nagyon rövid ideig gyanúsítottak is. Ezután három levél fénymásolata következik. Az egyiket George és Helen Irkenhamnek küldték (egyedül Helennek címezve, ha ugyan ez számít). Egy ment Armand „Cserpák" St. Pierre-nek (így címezték meg, a beceneve is rajta állt a borítékon). A harmadikat New Yorkban küldték Grace Budd anyjának, miután 1928 késő tavaszán meggyilkolták a lányát. Dale egymás mellé fekteti a három levelet. Grace az ölembe ült, és megcsókolt. Elhatároztam, hogy megeszem, írta Fish Mrs. Buddnak. Amy az ölembe ült, és átölelt. Elhatároztam, hogy megeszem, írta Cserpák St. Pierre-nek levelezőtársa, csoda-e, ha Cserpák azzal fenyegetőzött, hogy porig égeti a French Landing-i rendőrséget? Dale nem kedveli a kurafit, de el kell ismernie, hogy ugyanígy érezne a helyében. Fölmentem, és levetkőztem. Nem akartam, hogy összevérezze a ruhámat. Fish Mrs. Buddnak. Hátramentem a tyúkólba, és levetkőztem. Nem akartam, hogy összevérezze a ruhámat. Névtelen Helen Irkenhamnek. És itt felmerül egy kérdés: hogyan őrizheti meg ép eszét egy anya, aki ilyen levelet kap? Lehetséges ez? Dale úgy gondolta, nem. Helen összefüggően válaszolt, ha kérdezték, még teával is kínálta a rendőrfőnököt, amikor utoljára kint járt nála, viszont olyan letaglózott pillantással, üveges szemmel nézett, ami azt sugallta, hogy az asszonyt csak a gépies megszokás mozgatja. Három levél, kettő új, egy csaknem hetvenöt évvel ezelőtti. És mégis, annyira hasonlítanak. Az állami szakértő szerint a St. Pierre- és Irkenham-féle levelet bal kézzel, nagybetűkkel írták. A papír egyszerű, fehér Hammermill fénymásoló, amilyet Amerika minden papírboltjában lehet kapni. A toll valószínűleg Bic - ennyi a nyom! Fish ezt írja Mrs. Buddnak '28-ban: Nem basztam meg, penig megtehettem volna, ha akarom. Szűzen halt meg. Névtelen Cserpák St. Pierre-nek: NEM basztam meg, penig megtehettem volna, ha akarom. SZÜZÉN halt meg.

Névtelen Helen Irkenhamnak: Talán vigasztalja önt, hogy NEM basztam meg, penig megtehettem volna, ha akarom. SZŰZEN halt meg. Dale itt kifogy a tudományból. Reméli, hogy azért nem csinál tökéletesen hülyét magából. Ez az elkövető, noha nem írja levelei alá a vén emberevő nevét, nyilvánvalóan azt akarja, hogy összefüggésbe hozzák vele. Éppen csak néhány döglött pisztrángot nem hagy a helyszínen. A rendőrfőnök keserű sóhajjal rakja vissza a leveleket a dossziéba, azt pedig a táskába. - Dale! Drágám! - Sarah álmos hangja hallatszik a lépcső felől. Dale bűntudatosan megrezzen, mint az olyan ember, akit kis híján rajtakaptak valami ocsmányságon, és becsukja a táskát. - A konyhában vagyok! - kiált vissza. Nem kell aggódniuk, hogy fölébresztik Daveyt; minden reggel úgy alszik, mint akit agyonvertek, legalább fél nyolcig. - Később mégy be? - Aha. - Gyakran megy be később, amit azzal pótol be, hogy este hétig-nyolcig vagy akár kilencig is dolgozik. Wendell Green eddig nem emlegette föl... legalábbis eddig, de adjunk csak időt neki. Hát ki a kannibál? - Locsold meg a virágokat, mielőtt elmész, jó? Egészen kiszáradtak. - Rendben. - Sarah virágainak locsolása olyan házi feladat, amit Dale boldogan teljesít. Néhány legjobb gondolata akkor született, amikor a kertben állt, kezében a locsolótömlővel. Csönd van fönt... nem hallja a hálószobába visszatérő papucsok csoszogását. A férfi vár. Majd végül: - Jól vagy, drágám? - Remekül! - szól vissza Dale, reményei szerint a kellő adag vidámságot pumpálva a hangjába. - Mert még akkor is hánykolódtál, amikor elaludtam. - Dehogy, jól vagyok. - Tudod, mit kérdezett Davey, miközben a haját mostam? Dale a szemét forgatja. Gyűlöli az ilyen távolsági beszélgetéseket. Úgy tűnik, Sarah viszont szereti. Föláll, tölt magának még egy csésze kávét: - Nem. Mit? - Azt kérdezte: „Apu elveszíti az állását?" Dale kezében félúton megáll a szájához emelt csésze. - Mit feleltél neki? - Azt, hogy nem. Természetesen. - Akkor helyesen feleltél. Vár, de nincs folytatás. Sarah, miután a férjébe injekciózott egy újabb adag, mérgező aggodalmat David sérülékeny lelke, továbbá mit árthat neki egy bizonyos személy, ha balszerencséjére összeakad vele -, elcsoszog a szobájába, ahol feltételezhetően meg sem áll a zuhanyig. Dale visszatér az asztalhoz, iszik a kávéból, azután a homlokához emeli a kezét, és lehunyja a szemét. Ebben a pillanatban pontosan láthatjuk, milyen nyomorultul érzi magát, és mennyire megrémült. Negyvenkét éves, mértékletes életet élő férfi, de az általunk is használt ablakon beáradó kegyetlen, reggeli fényben úgy fest, ha csak egy pillanatra is, mint egy beteges, hatvanéves ember. Aggódik a munkája miatt, tudja, hogy ha Amy és Johnny gyilkosa folytatja az öldöklést, akkor ő jövőre csaknem biztosan új állás után nézhet. Davey miatt is nyugtalankodik... noha nem ő a legfőbb gondja, hiszen Fred Marshallhoz hasonlóan ő sem tudja elképzelni, hogy a Halász elvihetne az ő és Sarah gyermekét. Nem, sokkal jobban aggódik French Landing, de még az is lehet, hogy Centralia és Arden többi gyermekéért. Leginkább attól tart, hogy nem elég jó, képtelen lesz elkapni a kurafit, az pedig megöl egy harmadik, egy negyedik, talán egy tizenegyedik, tizenkettedik gyermeket is. Isten a megmondhatója, hogy kért segítséget. És kapott is... valamit. Az állami rendőrség két nyomozót jelölt ki az ügy vizsgálatára, és az FBI madisoni képviselője is folyamatosan ellenőriz (mindazonáltal csak informálisan; az FBI hivatalosan nem vesz részt a nyomozásban). De Dale-nek még ez a külső segítség is valószínűtlennek tűnik, amit részben a nyomozók nevének furcsasága okoz.

Az FBI ügynöke John P. Redding. Az állami nyomozókat Perry Brownnak és Jeffrey Blacknek hívják. Így hát van a csapatában Brown, Black és Redding. A színes különítmény, ahogy Sarah hívja őket. Mindhárman világosan megmondták, hogy csupán a segítségnyújtás a feladatuk, legalábbis pillanatnyilag. Világosan megmondták, hogy itt Dale Gilbertsonnak kell lépnie. Krisztusom, de szeretném, ha Jack jelezné, hogy segíteni akar! - gondolja Dale. Egy másodperc alatt fölesketném helyettesemnek, mint a sablonos vadnyugati filmekben szokás! Igen, nem vitás. Egy másodperc alatt. Amikor majdnem négy évvel ezelőtt Jack megérkezett French Landingbe, Dale nem tudta, hova tegye ezt az embert, akit társai azonnal elkereszteltek Hollywoodnak. Amikor elfogták Thornberg Kinderlinget - igen, az ártalmatlan kis Thornberg Kinderlinget, nehéz elhinni, de akkor is igaz -, már pontosan tudta, hova tegye. Ez a fickó volt a legkiválóbb született nyomozó, akivel Dale valaha találkozott. Mármint azt akartad mondani, hogy az egyetlen született nyomozó. Igen, így van. Az egyetlen. És noha közösen fülelték le (az L.A.-ból érkezett jövevény ragaszkodott hozzá), Jack nyomozása leplezte le a trükköt. Szinte olyan volt, mint azok a detektívek a regényekben... Hercule Poirot, Ellery Queen, mintha egy lenne közülük. Csak Jack nem következtetéssel dolgozik, nem is ütögeti meg a homlokát, nem emlegeti a „kis szürke sejteket". Ó... - Hallgat - motyogja Dale, és föláll. A hátsó ajtóhoz indul, azután visszatér a táskájáért. Mielőtt meglocsolná a virágágyakat, beteszi járőr kocsija hátsó ülésére. A szükségesnél egy pillanattal sem akarja tovább tartani a házában azokat a borzalmas képeket. Hallgat. Ahogy hallgatta Janna Massengale-t, a Söntés csaposát. Dale-nek fogalma sem volt róla, hogy Jack miért tölt annyi időt a kis tyúkkal; még az is megfordult az agyában, hogy Mr. Los Angeles Lenvászon Nadrág ágyba akarja vinni Jannát, hogy aztán hazatérve elmondhassa a haverjainak a Rodeo Drive-on, micsoda bőrre tett szert itt Wisconsinban, ahol a levegő ritka, a lábak pedig hosszúak és erősek. Szó se volt róla. Jack hallgatott, és a lány végül elmondta neki, amit hallani akart. Ja, a népeknek furi szokásaik vannak ivás közben, mondta Janna. Van egy fickó, aki néhány kör után ezt kezdi csinálni. Összecsippentette az orrcimpáját az ujjai hegyével... Csak éppen a kezét kifordította, így a tenyere kifelé mutatott. Jack, ugyanazzal a könnyed mosollyal, ivott egy kortyot a szódás whiskyből: Mindig tenyérrel kifelé? Így? - és utánozta a mozdulatot. Janna, mosolyogva, félig szerelmesen: Erről van szó, szivi. Gyorsan tanul. Jack: Gondolom, néha igen. Mi ennek a fickónak a neve, drágám? Janna: Kinderling. Thornberg Kinderling - Kuncogott. - Csak egy-két ital után - amikor elkezdi ezt a csipkedőst - azt akarja, hogy mindenki Thornynak hívja. Jack csak mosolyog: És Bombay gint iszik, drágám? Egy jégkockával és egy csepp keserűvel? Janna mosolya fakulni kezd, most úgy néz a férfira, mintha varázsló lenne: Honnan tudja? De hát nem számított, honnan tudja, ha egyszer az egész ügyet ilyen szépen egybecsomagolta, még csinos masnit is kötött rá. Ügy lezárva, a játéknak vége, húzd föl a cipzáradat. Végül Jack visszarepült Los Angelesbe, a letartóztatott Thornberg Kinderlinggel - egy ártalmatlan, szemüveges, centraliai ingatlanbiztosítási ügynökkel, akit még egy gúnár is megkerget, akkor se mondaná, hogy szar, ha tele lenne vele a szája, nem merne kérni anyukádtól egy pohár vizet egy forró napon, de azért két prostituáltat ölt meg az Angyalok Városában. Thorny nem fojtogatott, hanem egy Buck késsel dolgozott, amit maga Dale nyomozott vissza a Lapham Sportboltig, egy csúf kis kócerájig, egyajtónyira a Homoknyelvtől, Centralia legpocsékabb hatójától. Noha Kinderlinget a DNS-vizsgálat intézte el végképp, Jack nagyon örült annak is, hogy tudják, honnan van a fegyver. Személyesen mondott köszönetet Dale-nek, ő pedig, aki életében nem járt

Denvertől nyugatra, szinte képtelenül meghatódott ekkora figyelmességtől. Jack sokszor mondta a nyomozás során, hogy az embernek sohasem lehet elég bizonyítéka, amikor az elkövető igazán gonosz hapsi, márpedig Thorny Kinderlingről kiderült, hogy olyan rossz, akinél rosszabbat kívánni sem lehet. Természetesen megpróbálta megjátszani a bolondot, ám Dale - aki magánemberként reménykedett, hogy behívják tanúskodni - örömére a bíróság lesöpörte, és életfogytiglani adott neki. És mitől lett ez? Mi volt az eredendő ok? Hát az, hogy egy ember hallgatott. Meghallgatott egy csapos lányt, aki hozzászokott, hogy inkább a mellét bámulják, és amit mond, az a bámulónak az egyik fülén be, a másikon ki. És kit hallgatott meg Janna Massengale előtt Hollywood Jack? Úgy rémlik, valami strichelőt a Sunset Striprol... illetve inkább egy rahedlit. (Minek nevezzelek?, tűnődik szórakozottan Dale, miközben kimegy a garázshoz, hogy elhozza megbízható locsolótömlőjét. Sarkcsillagsimmi? Pillangótangó?) Egyik sem tudta volna kiszúrni Thornberget, mert amikor ellátogatott L. A.- be, nem hasonlított ahhoz a Thornberghez, aki körbeutazta Szurdokország mezőgazdasági boltjait, még Minnesotán túl is eljutott. L. A. - ben parókát, szemüveg helyett kontaktlencsét és kis bajuszt viselt. - A legragyogóbb ötlet az önbarnító volt - mondta Jack. - Csak egy kevés, csak annyi, hogy úgy fessen, mint egy bennszülött. - Színjátszási órák négy éven át a French Landing-i gimnáziumban - felelte komoran Dale. Utánanéztem. Hinnéd, hogy elsőben ez a kis fattyú játszotta Don Jüant? Sok kis alamuszi változtatás (túl sok ahhoz, hogy az esküdtbíróság bevegye az elmebajra hivatkozó kegyelmi kérvényt), ám Thorny megfeledkezett egy apró, árulkodó jelről, az orrcimpák összecsippentéséről, kifelé mutató tenyérrel. Valamelyik prostituált emlékezett erre, és amikor megemlítette - csak futólag, efelől Dale-nek nem volt kétsége, ugyanúgy, ahogy Janna Massengale tette -, Jack meghallotta. Mert hallgatott rá. Felhívott, hogy megköszönje a kés lenyomozását, majd megint felhívott, és elmesélte, mit ítélt a bíróság, gondolja Dale, de a második alkalommal valamit akart is tőlem, és én tudtam, mi az. Még mielőtt kinyitotta volna a száját, már tudtam. Mert noha ő nem lángeszű nyomozó, mint Arany Államból jött barátja, azért rögtön észrevette, hogy a fiatalabb férfi milyen váratlanul reagál a nyugat-wisconsini tájra. Jack beleszeretett Szurdokországba, és Dale nagy pénzben lefogadta volna, hogy ez szerelem volt első látásra. Nem lehetett félreérteni az arckifejezését, ahogy hajtottak French Landingből Centraliába, Centraliából Ardenbe, Ardenből Millerbe: csodálat, gyönyör, szinte elragadtatás. Arra az emberre emlékeztette Dale-t, aki most érkezett egy először látott helyre, és fölfedezi, hogy hazaért. - Apám, én ezt nem bírom megszokni! - mondta egyszer Dale-nek. A rendőrfőnök öreg Caprice járőr kocsijában ültek, amelyet már nem lett volna szabad forgalomban tartani (néha még a kürtje is beragadt, ami igen zavaró tudott lenni). - Tudod te, Dale, hogy milyen szerencsés vagy, amiért itt élhetsz? Ez egyike a világ legszebb helyeinek! Dale, aki egész életében Szurdokországban élt, nem tiltakozott. Az utolsó beszélgetéskor, amit Thornberg Kinderlingről folytattak, Jack emlékeztette Dale- t, miszerint ő egyszer már kérte (nem egészen viccesen, de nem is egészen komolyan), hogy tudassa vele, ha egy szép kis ház bukkan föl errefelé az ingatlanpiacon, a városon kívül. Dale azonnal tudta Jack hangjából - a hang már-már aggodalmas elhalkulásából -, hogy nem viccel. - Úgyhogy tartozol nekem - dünnyögi Dale, vállán a tömlővel. - Tartozol nekem, te tróger. Természetesen megkérte Jacket, hogy nem hivatalosan segítsen nyomozni a Halász után, ő azonban elutasította... Majdnem úgy, mintha félne. Visszavonultam, mondta élesen. Ha nem tudod, Dale, hogy ez a szó mit jelent, megkereshetjük a szótárban. De hát ez nevetséges, nem? Hát persze hogy az. Hogyan vonulhat vissza egy férfi, aki még nincs

harmincöt? Különösen, ha ilyen pokolian jól érti a munkáját? - Tartozol nekem, galambom - ismétli, miközben végigmegy a ház mellett a kerti csaphoz. Az ég felhőtlen; a gondosan öntözött gyep zöld; a suvadásnak még kint a Herman utcán sincs jele. De talán mégis itt van, és talán érezzük is, valami disszonáns zümmögés alakjában. Arra a hangra emlékeztet, amit a halálos voltok keltenek, amikor keresztülszáguldanak a KDCU torony acélgerendáin. De már túl sokáig tartózkodtunk itt. Ismét szárnyra kell kelnünk, és repülnünk kell tovább, e kora reggeli utazás végcélja felé. Még nem tudunk mindent, de három dolgot már igen: először is, French Landing olyan város, ahol rettenetes baj van; másodszor, néhány ember Qudy Marshall az egyik; Charles Burnside a másik) valamilyen mély szinten megértik, hogy a város betegsége messze túlnyúlik egyetlen beteg, pedofil gyilkos portyázásain; harmadszor, senkivel sem találkoztunk, aki képes tudatosan felismerni az erőt - a suvadást -, amely lecsapott erre a kisvárosra, Tom és Huck folyójának partján. Minden személy, akivel találkoztunk, a maga módján éppen olyan vak, mint Henry Leyden. Ez éppúgy érvényes azokra, akikkel mostanáig nem futottunk össze - Cserpák St. Pierre-re, Wendell Greenre, a Színes Különítményre -, mint azokra, akiket már láttunk. Szívünk hősért eseng. És bár talán egyet sem találunk (végtére is ez a huszonegyedik század, nem d'Artagnan és Jack Aubrey, hanem George W. Bush és a Dirtysperm kora), talán rálelünk valakire, aki egyszer már volt hős. Éppen ezért keressük meg egy régi barátunkat, akit a komoly Atlanti-óceán partján, innen ezer és még több mérföldnyire láttunk utoljára. Évek teltek el, és ezek némileg kisebbítették az egykori fiút; sokat felejtett, és felnőtt életének nagy részét azzal töltötte, hogy fenntartsa ezt a felejtést. De egyedül ő jelenti French Landingnek a reményt, ezért keljünk szárnyra, és repüljünk csaknem pontosan kelet felé, vissza az erdők, mezők, szelíd dombok fölött. Sok mérföldön át nem látunk mást, csupán töretlen tanyavilágot: egyforma kukoricaföldeket, buja réteket, a lucerna kövér, sárga csíkjait. Poros, keskeny földutak vezetnek a fehér tanyaházakhoz, a magas csűrökhöz, magtárakhoz, henger alakú, betontéglából felhúzott silókhoz és hosszú bádogszínekhez, amelyekben a felszerelést tárolják. Zsávolyzubbonyos emberek mozognak a jól kitaposott ösvényeken a házak és a csűrök között. Már érezzük a napfényt. Illata dúsan keveredik a vajjal, élesztővel, földdel, sarjadással és bomlással, és még erősebb lesz, ahogy a nap magasabbra hág, és egyre fényesebben süt. Alattunk keresztezi egymást a 93-as és a 35-ös országút az apró Centralia közepén. A Homoknyelv mögötti üres parkoló a Mennydörgő Ötök zajos érkezésére vár, akik a szombat délutánjaikat, estéiket és éjszakáikat a kocsmai biliárdasztalok, fasírozottak örömében töltik, korsóik azzal az ambróziával telvén, amelynek hóbortos életüket szentelik, a Kingsland Sörfőzde legfinomabb termékével, olyan sörrel, amely magasra tarthatja habos fejét bármi mellett, ami egy törpe sörfőzdében vagy egy belga kolostorban készül. Ha Cserpák St. Pierre, Egér és társaik azt állítják, hogy ez a legjobb sör a világon, miért kételkednénk a szavukban? Nem csupán sokkal többet tudnak a sörről nálunk, de a tudás, készség, szakértelem és hozzáértő ihlet összes morzsáját azért szedték össze, hogy márkává tegyék a Kingsland sört a seriparban. Tulajdonképpen épp azért költöztek French Landingbe, mert a gondos mérlegelés után kiválasztott sörfőzde hajlandó volt együttműködni velük. Aki a Kingsland sört emlegeti, rögtön meg is kíván egy rendes adagot, ám a kísértésnek könnyű ellenállni; reggel fél nyolc túlságosan korai idő, ilyenkor nem kapni mást, csak gyümölcslevet, kávét és tejet (nem számítva a Wanda Kinderling-féléket, márpedig neki a sör, még a Kingsland is, diétás pótszer az Aristocrat vodka helyett). Egyébként is régi barátunkat keressük, aki legközelebb áll a hőshöz, és akit utoljára gyermekkorában láttunk az Atlantióceán partján. Nincs pocsékolni való időnk; úton vagyunk, itt és most. A mérföldek szállnak alattunk, és a 93-as országút mentén keskenyednek a földek, ahogy a dombok magasodnak kétoldalt.

Bármennyire sietünk, körül kell néznünk, látnunk kell, hol vagyunk.

4. Három éve régi barátunk errefelé utazott a 93-as úton, Dale Gilbertson vén Caprice-ének anyósülésén, a szíve bolondul vert, a torka összeszorult, a szája kiszáradt, miközben a barátságos Dale, akkortájt alig több egy vidéki zsarunál, akire barátunk elképzelhetetlenül mély hatást gyakorolt kizárólag azzal, hogy képességei szerint elvégezte a munkáját, éppen a tanya és az öt hektár föld felé fuvarozta, ami a megboldogult apja után maradt. A „szép kis ház" úgyszólván semmiért kapható, mivel Dale unokatestvérei nem kérik, másnak a számára pedig nem bír beccsel. Dale érzelmi okokból megtartotta a birtokot, de őt sem érdekelte különösebben. Nemigen tudta, mit kezdjen egy második házzal, nem számítva, hogy a fenntartása egy csomó időt követel, és noha ebben Dale sajátos élvezetét lelte, azért nem bánta, ha átadhatja valaki másnak. Kapcsolatuk e pontján Dale annyira meg volt illetődve barátunktól, hogy egyáltalán nem neheztelt érte, amiért ez az ember költözik be apjának régi házába, sőt megtiszteltetésnek vette. Ami az anyósülésen helyet foglaló férfit illeti, őt túlságosan lekötötte - magával ragadta - a tájkép ahhoz, hogy zavarja Dale megilletődöttsége. Rendes körülmények között barátunk egy csöndes kocsmába invitálta volna csodálóját, meghívja egy korsó sörre, és azt mondja neki: - Nézd, én tudom, hogy nagy hatással volt rád, amit tettem, de végső soron, Dale, én éppen olyan rendőr vagyok, mint te. És hogy teljesen őszinte legyek, sokkal szerencsésebb vagyok, mint megérdemlem. - (Tényleg ez az igazság: amióta utoljára láttuk, barátunkon annyira rajta az áldás, már amennyiben a rendkívüli jó szerencse, áldásnak nevezhető, hogy már nem mer kártyázni vagy sporteseményeken fogadni. Ha az ember csaknem mindig nyer, akkor a győzelemnek olyan lesz az íze, mint a megerjedt szőlőlének.) De most rendesek a körülmények, és az érzelmek viharában, amelyek összeroppantással fenyegetik, amióta a 93- as országút lapos csíkján elhagyták Centraliát, alig érzékelte Dale alázatos tiszteletét. Ez a rövid utazás a sohasem látott helyre olyan volt, mintha hazatérne, egy hosszú távollét után; a látnivalók megteltek emlékeket idéző jelentéssel. Minden átszellemült. Tudta, hogy meg fogja venni a szép kis házat, nem számít, hogy fest, vagy mibe kerül, nem mintha az ár akadályt jelentene. Megveszi, és kész. Dale rajongása annyiban hatott rá, amennyiben tudta, meg kell akadályoznia, nehogy imádója túl keveset kérjen a birtokért. Közben küzdött a könnyek ellen, amelyek el akarták önteni a szemét. A magasból láthatjuk a jégkori völgyeket, amelyek a 93-astól jobbra óriás ujjak lenyomatai gyanánt osztják meg a tájat. Barátunk csupán a keskeny utakat látta, amelyek hirtelen leágaznak az országútból, és eltűnnek a fényárnyékban. Minden út azt mondta: nincs messze. Az országút pedig, hogy erre. Ahogy lenézünk, láthatunk egy út menti parkolót, két benzinkutat, meg egy hosszú, szürke tetőt, amelyen a ROY BOLTJA felirat fakul. Ahogy barátunk jobbra nézett, és a benzinkutak mellett meglátta a bolt bejáratához, a széles, hívogató tornáchoz vezető deszkalépcsőt, úgy érezte, mintha ezt a lépcsőt már százszor megjárta volna, hogy összeszedjen kenyeret, tejet, sört, felvágottat, védőkesztyűt, csavarhúzót, egy csomag tíz-pennys szöget és mindent, amit lónál a polcokon a gyakorlatias áruk bőségszaruja, mint ahogy meg is teszi majd, száznál is több alkalommal. Ötvenméternyire az országúttól a Tamarack patak kékesszürke szalagja bekanyarodik a Norvégvölgybe. Amikor Dale kocsija keresztülgördült a kis, rozsdás hídon, a híd azt mondta, Ez az! - mire az anyósülésen megremegett a szíve a drága lezserséggel öltözött férfinak, aki úgy festett, mintha mindent, amit a vidékről tud, a transzkontinentális repülőgépek első osztályán, az ablakból szedte volna össze, és nem tudná megkülönböztetni a gabonát a szénától. A híd másik oldalán útjelző állt: NORVÉGVÖLGY ÚT. - Ez az! - mondta Dale, és jobbra fordult a völgyben. Barátunk befogta a száját, hogy visszafojtsa az esetleges hangot, amit megremegő szíve kényszerítene ki belőle. Itt-ott vadvirágok nyíltak és bólogattak az út mentén, némelyik büszkén ragyogott, mások félig elrejtőztek a harsogó zöld takaróban. - Ahányszor erre járok, mindig felderülök - mondta Dale.

- Nem csoda. - Barátunk csak ennyit tudott kinyögni. Abból, amit Dale mondott, nem sok hatolt át annak az érzelmi forgószélnek a bömbölésén, amely barátunk lelkében és testében tombolt. Amott van az öreg Lund tanyája - ő az anyám nagybátyja. Itt volt az egy tantermes iskola, ahol a dédanyám tanított, csak hát lebontották. Ez itt Duane Updahl birtoka, ő nem rokon, hála az égnek. Hrrr, mrrrr, bzzzz. Mrrr, bzzz, hrrrr. Ismét áthaladtak a Tamarack fölött, amely villogó kékesszürke vízzel nevetett és hívogatott. Itt vagyunk! Egy kanyar után pompás vadvirágok tengere hajladozott vidáman az autó felé. Középütt a tigrisliliomok bókoltak vak, figyelő arcukkal, hogy köszöntsék barátunkat, akin a forgószélnél csendesebb, de nem kevésbé erős érzelem fodrozott végig, és könnyeket csalt káprázó szemébe. De miért tigrisliliomok? Semmit sem jelentenek neki. Úgy tett, mint aki ásít, megtörölte a szemét, és remélte, hogy Dale nem vette észre. - Megjöttünk - mondta Dale, akár észrevette, akár nem, és bekanyarodott egy hosszú, elgazosodott mellékútra, amelyet vadvirágok és magasra nőtt fű szegélyezett, és úgy tűnt, nem is vezet máshová, csak egy hatalmas mezőre, ahol derékig érő virágok nőnek foltokban. A mező mögött csíkos földek kúsztak föl az erdős domboldalra. - Egy másodperc múlva meglátod a tatám tanyáját. A rét a házhoz tartozik, a földeken Randy és Kent unokatestvéreim osztoznak. Barátunk csak akkor látta meg az emeletes, fehér tanyaházat az utolsó kanyar végében, amikor Dale Gilbertson a felhajtó felénél járt, de nem szólt, amíg Dale nem fékezett a ház előtt, le nem állította a motort, és ki nem szálltak az autóból. Itt volt a „szép kis ház", zömök, frissen festett, szeretettel karbantartott, szerény, arányaiban mégis gyönyörű épület, távolabb az úttól, távol a világtól, egy zöldsárga, virághabos mező szélén. - Istenem, Dale! - mondta. - Ez tökéletes! Itt fogjuk megtalálni egykori útitársunkat, aki valaha, gyermekkorában ismert egy Richard Sloat nevű fiút, és túlságosan rövid időre egy másikat is, akit egyszerűen csak Farkasnak hívtak. Ebben a zömök, barátságos, megbúvó, fehér tanyaházban megtaláljuk majd régi barátunkat, aki valaha, gyermekkorában keresztülutazta az országot egyik óceántól a másikig, miközben egy nagyon fontos dolgot keresett, egy nélkülözhetetlen tárgyat, egy hatalmas talizmánt, és a borzalmas akadályok és félelmetes veszélyek ellenére sikerült megtalálnia kutatásának célját, amit bölcsen és jól föl is használt. Aki, mint ezt elmondhatjuk róla, hősiességével számos csodát tett. És aki semmire sem emlékszik. Reggelit készít magának a konyhában, miközben George Rathbunt hallgatja a KDCU-n; így lelünk rá végre a Los Angeles megyei rendőrség gyilkossági osztályának egykori hadnagyára, Jack Sawyerre. A mi Jackünkre. Jacky fiúra, ahogy az anyja, néhai Lily Cavanaugh Sawyer szokta hívni. Követte Dale-t a házban, föl és le, a pincébe, ahol szolgálatkészen megcsodálta az új kazánt és vízmelegítőt, amelyet Gilbertson egy évvel az apja halála előtt szerelt be, az azóta elvégzett javításokat, a deszkapadló szemcsés ragyogását, a padlás szigetelésének vastagságát, az ablakok szilárdságát, a mesterkézre valló, sok apró részletet, ami a szeme elé került. - Ja, sokat szorgoskodtam itt - mondta Dale. - Eleve minden tipp-topp állapotban volt, de én szeretek a kezemmel dolgozni. Egy idő után egyfajta hobbi lett a dolog. Valahányszor akadt néhány szabad órám, hétvége, ilyesmi, akkor kijöttem, és tettem-vettem a ház körül. Nem is tudom, talán úgy érezhettem tőle, mintha kapcsolatban maradnék a tatával. Igazán rendes ember volt. Azt akarta, hogy paraszt legyek, de amikor azt mondtam, hogy inkább a bűnüldözés érdekel, teljes mellszélességgel támogatott. Tudod, mit mondott? „Ha fél szívvel gazdálkodsz, akkor napkeltétől napnyugtáig csak kínlódni fogsz. Nemigen érzed különbnek magadat egy öszvérnél. Anyád és én nem azért hoztunk erre a világra, hogy öszvér váljék belőled." - Anyád mit szólt ehhez? - kérdezte Jack. - O parasztok hosszú sorától származott - felelte Dale. - Úgy gondolta, hogy nem is olyan rossz dolog

öszvérnek lenni. Mire betelt a földi ideje, négy évvel apám halála előtt, megszokta a gondolatot, hogy rendőr lettem. Menjünk ki a konyhaajtón, és nézzük meg a mezőt, jó? Miközben odakint álltak, hogy megnézzék a mezőt, Jack megkérdezte Dale-t, mennyit kér a házért. Dale, aki már várta a kérdést, kijelentette, hogy Sarah és ő legföljebb ötezret gondoltak. Kit akart becsapni? Azt akarta, hogy Jack Sawyer vegye meg a házat, ahol ő felnőtt - azt akarta, hogy Jack a közelben lakjon legalább az év néhány hetében. És ha Jack nem veszi meg, akkor senki más sem fogja. - Komolyan beszélsz? - kérdezte Jack. Dale csak annyit válaszolt, elfogódottabban annál, amit bevallott volna: - Nekem ez egész jó üzletnek tűnik. - Neked nem jó - mondta Jack. - Nem fogom hagyni, hogy elkótyavetyéld ezt a házat csak azért, mert rokonszenvesnek tartasz. Emeld föl az árat, vagy máris megyek innen. - Ti, nagyvárosi zsenik aztán tudjátok, hogyan kell alkudozni. Rendben, még háromezret kérek. - Ötöt - felelte Jack. - Különben már itt sem vagyok. - Rendben. Még ha a szívem szakad is meg. - Remélem, ez az utolsó alkalom, hogy ingatlant vásárolok valamelyik nyavalyás norvégvölgyitől mondta Jack. Interurbán vette meg a házat, a pénzt L. A. - ből küldte, az aláírása faxon érkezett, semmi jelzálog, csak készpénz. Akármi legyen Jack Sawyer háttere, gondolta Dale, sokkal gazdagabb, mint egy normális rendőrtiszt. Pár héttel később Jack ismét felbukkant a maga kavarta forgószélben, elintézte, hogy bekössék a telefont, a villanyórát átíratta a saját nevére, annyi holmit halmozott föl, amennyi Roy fél boltját megtöltötte volna, elszáguldott Ardenba és La Riviere-be, hogy új ágyat, ágyneműt, asztalneműt, öntöttvas fazekakat és serpenyőket, egy sorozat French kést, egy mikrohullámú sütőt és egy óriás televíziót vásároljon. Ráadásul egy olyan vékony, fekete és ragyogó hifitornyot, hogy Dale, akit meghívott egy baráti italra, úgy saccolta, egyedül ez a felszerelés több mint az ő évi bére. És beszerzett még sok mindent, és a sok mindenben voltak holmik, amelyek már azzal is meglepték Dale-t, hogy egyáltalán kapni lehet őket a wisconsini French megyében. Mi az ördögnek lenne szüksége bárkinek Wine Master nevű, hatvanöt dolláros dugóhúzóra? Ki ez a srác, miféle családból származik? Észrevett egy ismeretlen emblémájú csomagot, tele CD-kkel - darabját tizenöt-tizenhat dollárral számolva ez a paksaméta jó néhány száz dollárra rúg. Akármi sülhet is ki erről a Jack Sawyerről, a zenében nagymenő. Dale érdeklődve lehajolt, kimarkolt egy köteg CD-t, és megszemlélte a címlapon levő embereket, akik rendszerint feketék voltak, és valamilyen hangszert nyomtak a szájukba. Clifford Brown, Lester Young, Tommy Flanagan, Paul Desmond. - Sohasem hallottam ezekről a fickókról mondta. - Mi ez, jól sejtem, hogy dzsessz? - Jól sejted - felelte Jack. - Megkérhetlek, hogy egykét hónap múlva segíts majd elrendezni a bútorokat, és fölakasztani a képeket, meg ilyesmi? Egy csomó holmit hozatok ide. - Bármikor. - Ragyogó ötlet pattant ki az agyából. - Hé, meg kellene ismerkedned Henry nagybátyámmal! Úgyis a szomszédod, úgy negyed mérföldre lakik innen az út mentén. Rhoda nagynénémet, apám húgát vette feleségül, de ő három éve meghalt. Henry a fura zenék valóságos enciklopédiája. Jack nem tiltakozott a vélemény ellen, hogy a dzsessz fura. Talán az. Dale valószínűleg furának hallja. - Sohasem gondoltam volna, hogy a földműveseknek marad idejük a zenehallgatásra. Dale kinyitotta a száját, és nyerített. - Henry nem földműves. Henry... - Vigyorogva fölemelte tenyérrel kifordított kezét, az ujjait széttárta, és úgy nézett a távolba, mintha a megfelelő kifejezést keresné. - Pont az ellenkezője egy földművesnek. Ha visszajössz, bemutatlak neki. Imádni fogod a fickót. Hat, héttel később Jack visszatért, hogy fogadja a szállító teherautót és megmondja az embereknek, hova tegyék le a bútort és a többi holmit, amit idehozatott; néhány nappal később, amikor a legtöbb

dobozt már kicsomagolta, fölhívta Dale-t és megkérdezte, hogy még mindig hajlandó-e átjönni és segíteni. 5.00 óra volt, a nap olyan lassan telt, hogy Tom Lund elaludt az asztalánál; Dale elhajtott, még azzal se bajlódott, hogy lecserélje az egyenruhát. Dale első reakciója, miután Jack kezet rázott vele és behívta, a tömény döbbenet volt. Tett egy lépést az ajtóból, azután megdermedt, képtelen volt továbbmenni. Két-három másodperc is eltelt, mire rájött, hogy ez jófajta döbbenet, az öröm döbbenete. Öreg háza átalakult: mintha Jack Sawyer becsapta volna, és az ismerős ajtó után egy másik ház várakozna. A nappaliból a konyhába vezető térség egészen másnak tűnt, mint amire gyerekkorából vagy a közelmúlt tiszta, kopár füzéréből emlékezett. Olyan, mintha Jack egy varázspálcával felékesítette és átváltoztatta volna a házat valamivé, amiről nem is tudni, micsoda, villa-e a Riviérán vagy lakosztály a Park Avenue-n? (Dale sohasem járt New Yorkban, sem Dél-Franciaországban.) Azután észbe kapott, hogy Jack nem alakította át az öreg házat olyasvalamivé, ami ellentmond a jellegének, egyszerűen többet látott meg benne, mint amennyit Dale valaha is képes volt. A bőrdíványok és székek, a fénylő szőnyegek, a széles asztalok, diszkrét lámpák egy másik világból érkeztek, de tökéletesen illettek a házhoz, mintha ide készültek volna. Minden, amit látott, befelé csalogatta, és Dale rájött, hogy ismét tud járni. - Tyű! - mondta. - A megfelelő embernek adtam el a házat! Örülök, hogy tetszik - felelte Jack. - Be kell vallanom, nekem is. Sokkal jobban fest, mint vártam. Egyáltalán mit kell tennem? Itt máris minden a helyén van. - Felakasztunk néhány képet - mondta Jack. - Akkor azután minden a helyén lesz. Dale feltételezte, hogy családi fényképekről van szó. Nem értette, miért kell segítség ahhoz, hogy egy csomó bekeretezett fényképet fölakasszanak a falra, de ha Jacknek szüksége van a segítségre, rajta ne múljék. Mellesleg a fényképekből sokat megtudhat Jack családjáról, ami még mindig nagyon izgatta. Am amikor Jack odavezette a konyhai pulthoz támaszkodó, lapos deszkaládákhoz, olyan érzése támadt, hogy kikerült saját világából, és belépett egy ismeretlen másikba. A ládákat kézzel készítették; komoly darabok voltak, arra a célra, hogy megvédjék tartalmukat. Némelyik másfél-két méter magas és csaknem olyan széles volt. Ezek a szörnyetegek aligha a mama és a tata fényképeit rejtették. Feszítővassal kellett kilazítaniuk a sarkokat, eltávolítani a szögeket, hogy kinyithassák őket. Meglepően nehéz volt leemelni a fedelüket. Dale már bánta, hogy nem állt meg otthon és nem cserélte le az egyenruháját, amely nyirkos lett a verejtéktől, mire kifejtettek a tokjából öt, vastag vászon-rétegekbe bugyolált, súlyos, négyszögletes tárgyat. És még sok láda volt hátra. Egy órával később levitték az üres ládákat a pincébe, majd visszajöttek egy sörre. Azután felvágták a vászonrétegeket, amelyek változatosan bekeretezett festményeket és rajzokat rejtettek; volt egypár, ami úgy nézett ki, mintha csűrdeszkából barmolták volna össze. Jack képei abba a kategóriába tartoztak, amelyet Dale bizonytalanul „modern művészetnek" minősített. Némelyiknél nem is értette, mit akarnak kifejezni, noha csaknem mind tetszett neki, különösen két tájkép. Tudta, hogy ő sohasem hallotta még a művészek nevét, bár a nagyvárosiak, akik múzeumokban és galériákban lebzselnek, bizonyosan ismerik őket. Ez a művészet - a konyhapadlón sorakozó kis és nagy képek - nem teljesen kellemes meglepetést okoztak neki. Egy másik világba lépett be, és nem ismerte ennek mérföldköveit. Azután eszébe jutott, hogy ő és Jack Sawyer a szülei öreg házának falára fogják felakasztani ezeket a képeket, és erre a gondolatra csordultig elöntötte a váratlan melegség. Miért ne elegyedhetnének néha a szomszédos világok? És ez a másik világ talán nem Jacké? - Rendben - mondta. - Emlékszel Henryre, a nagybátyámra, akiről beszéltem veled? Aki itt lakik az út mentén? Bár láthatná ezeket a képeket. O bizonyosan méltányolná. - Miért ne láthatná? Meghívom. - Nem mondtam még? - kérdezte Dale. - Henry vak. Festmények kerültek a nappali falára, felkapaszkodtak a lépcsőn, bejutottak a hálószobákba. Jack föltett néhány apró képet az emeleti fürdőszobában és a földszinti kis zuhanyozóban. Dale karja

belefáradt a keretek tartásába, miközben Jack kimérte, hova verje a szöget. Dale az első három kép után leoldotta a nyakkendőjét, felgyűrte az inge ujját. A verejték lefolyt a hajából az arcára. Kigombolt gallérja átázott. Jack Sawyer éppen olyan keményen, ha nem még keményebben dolgozott, mint ő, de úgy nézett ki, mintha semmi fárasztóbbat nem tett volna a vacsora kitervelésénél. - Te afféle műgyűjtő vagy? - kérdezte Dale. - Hosszú időbe telik ennyi képet összeszedni? - Nem vagyok eléggé szakértő ahhoz, hogy gyűjtő legyek - felelte Jack. - A zömét apám szedte össze az ötvenes és hatvanas években. Az anyám is vásárolt néhányat, ha olyan képet látott, amire harapott. Például azt a kis Fairfield Portért ott, a tornáccal, gyeppel és virágokkal. A kis Fairfield Porter, amelyről Dale feltételezte, hogy a festő neve, már akkor megtetszett neki, amikor kivette a ládából. Egy ilyen képet az ember a saját nappalijába is kiakaszt. Olyan, hogy szinte bele lehet lépni a keretbe. Bár az a legfurcsább, hogy ha felakasztaná a nappalijában, a legtöbb belépő észre sem venné. Jack valami olyasmit mondott, hogy boldog, amiért a képek kikerültek a raktárból. - Akkor hát szólalt meg Dale - a mamádtól és a tatádtól kaptad? - Anyám halála után örököltem őket - felelte Jack. - Az apám még gyermekkoromban halt meg. - A francba, ne haragudj! - kérte Dale, hirtelen kipottyanva abból a világból, ahova Mr. Fairfield Porter invitálta. - Kemény dolog lehet ilyen fiatalon elveszíteni egy apát. - Arra gondolt, hogy Jack most megmagyarázta a különállás és az elszigeteltség légkörét, amely mintha mindig körülvette volna. Egy másodperccel azelőtt, hogy Jack válaszolhatott volna, Dale már le is szidta magát az ostobaságáért. Fogalma sem volt, mitől lesz valaki olyan, mint Jack Sawyer. - Igen - bólintott Jack. - Szerencsére az anyám még keményebb volt. Dale két kézzel kapott az alkalmon. - Mit csináltak a szüleid? Kaliforniában nőttél föl? - Los Angelesben születtem és nőttem föl - válaszolta Jack. - A szüleim a szórakoztatóiparban dolgoztak, de ne ítéld meg őket érte. Nagy emberek voltak. Jack nem hívta meg vacsorára, ami meglepte Dale-t. Másfél órán át aggatták föl a képeket. Jack Sawyer barátságosan és jó kedélyűen viselkedett, ám Dale nem véletlenül volt rendőr, és barátja nyájasságában megérzett valami kitérést és keménységet: résnyire nyílt egy ajtó, azután ismét becsapódott. A „nagy emberek voltak" mondat játéktéren kívülre helyezte Jack szüleit. Amikor egy újabb sör kedvéért szünetet tartottak, Dale észrevett a mikrohullámú sütő mellett két csomagot, amelyek egy centraliai élelmiszerboltból származtak. Csaknem nyolc óra volt már, legalább két órával túl voltak a French Landingben szokásos vacsoraidőn. Jack ésszerűen feltételezhette volna, hogy Dale már evett, ha az egyenruha nem bizonyítja az ellenkezőjét. Átpasszolt Jacknek egy magas labdát, hogy melyik volt a legnehezebb esete, és közben odaoldalgott a pulthoz. A közelebbi csomagból két hátszín márványosan vörös vége kandikált ki. Dale gyomra visszhangosan morajlott. Jack nem vett tudomást a korgásról. - Thornberg Kinderling komolyabb volt, mint bármi, amivel L. A. - ben dolgom volt. Igazán hálás voltam a segítségedért. - Dale vette a lapot. Itt egy másik zárt ajtó, ami még résnyire sem nyílik. Itt nem adomáznak; a múlt le van szögezve. Végeztek a sörrel, és elhelyezték az utolsó képeket. A következő néhány órában százféle dologról beszélgettek, de mindig olyan határok között, amelyeket Jack jelölt ki. Dale biztosra vette, hogy a Jack szüleire vonatkozó kérdés rövidítette meg az estét, de miért kellene ennek igaznak lenni? Mit rejteget ez a fickó? És ki elől rejtegeti? Miután végeztek, Jack melegen megköszönte a segítséget, és kikísérte az autójához, ezzel elvágva minden reményt egy utolsó pillanatban érkező jutalomra. Ügy lezárva, a játéknak vége, húzd föl a cipzáradat, mondaná a halhatatlan George Rathbun. Miközben álltak az illatos sötétben, a szétszórt csillag milliók alatt, Jack elégedetten felsóhajtott. - Remélem, tudod, milyen hálás vagyok. Őszintén sajnálom, hogy vissza kell mennem L. A.-be. Látod, hogy milyen szép ez? Visszafelé French Landingbe a 93-as úton, ahol az övé volt az egyetlen fényszóró, Dale azon

tűnődött, Jack szülei netán olyan ágában dolgoztak a szórakoztatóiparnak, ami zsenírozza felnőtt fiukat? Például pornográfiában. Talán apu csinálta a zaftos felvételeket, anyu pedig szerepelt. Mocskos filmekkel jó sok zsét be lehet söpörni, főleg családi vállalkozásban. Ám mielőtt a távolságmérőn átfordult volna az egytized mérföld, Dale elégedettségét porrá zúzta a kis Fairfield Porter. Nincs nő, aki ilyen képre költené a pénzt, amit azzal keres, hogy vadidegenekkel izél a kamera előtt. Lépjünk be Jack Sawyer konyhájába. A reggeli Herald becsomagolva hever az ebédlőasztalon; olajjal megspriccelt serpenyő melegszik a gáztűzhely bal első rózsáján, a kék lángok gyűrűje fölött. Ócska USC pulóvert, farmert, melaszbarna olasz papucscipőt viselő magas, atletikus, gondterhelt férfi kevergeti habverővel a rozsdamentes acéltálban a számos nyers tojást. Ha elnézzük, amint a szemöldökét ráncolva bámul a semmibe valahol a villogó tál fölött, megállapíthatjuk, hogy a szépséges tizenkét éves fiú, akit utoljára a kihalt New Hampshire-i szálloda harmadik emeletén láttunk, olyan férfivá érett, akinél a vonzó külső elenyésző hányadát alkotja csupán az érdekes összbenyomásnak. Mert, hogy Jack Sawyer érdekes, az tüstént szemet szúr. Még mikor a gondterheltségig nyomasztják magánjellegű aggályok, holmi rejtélyek, abból a töprengő szemöldökráncolásból is érezzük, hogy Jack Sawyerből ösztönösen árad a parancsoló tekintély. Aid ránéz, az tudja, hogy ez itt egyike azoknak a személyeknek, akihez mások akkor fordulnak, ha letörtnek, fenyegetettnek vagy a körülmények kijátszottjainak érzik magukat. Az értelem, a határozottság, a megbízhatóság olyan erős bélyeget ütött az arcára, hogy ezek mellett elhalványul a vonzerő. Ez az ember sohasem áll meg, hogy tükörben csodálja magát, mert a hiúság hiányzik a jelleméből. Teljesen érthető, hogy felfelé ívelt a csillaga a Los Angeles-i rendőrségen, hogy személyi anyaga duzzad a dicséretektől, sok FBI-tanfolyamon és programon vett részt, amelyeknek az a célja, hogy még följebb segítsék az emelkedő csillagokat. (Munkatársai és főnökei közül számosaknak magánemberként az volt a véleménye, hogy negyvenéves korára rendőrfőnök lesz egy olyasfajta városban, mint San Diego vagy Seattle, és tíztizenöt évvel később, ha minden jól megy, továbblép San Franciscóba vagy New Yorkba.) Még megdöbbentőbb, hogy Jackben a kor ugyanolyan kevéssé jelentősnek tűnik, mint a jóképűség: olyan légkör veszi körül, mintha már egész életeket élt volna le ezelőtt; olyan helyeken járt, olyan dolgokat látott, amelyek messze túl vannak a legtöbb ember szemhatárán. Nem csoda, ha Dale Gilbertson csodálja; nem csoda, ha mohón vágyik a segítségére. Az ő helyében mi sem gondolnánk másként, de nem is lennénk szerencsésebbek nála. Ez a férfi visszavonult, kiszállt a játékból, bocs, borzasztó kár, meg minden, de az embernek föl kell törnie a tojást, ha rántottára fáj a foga, mondta John Wayne Dean Martinnak a Rio Bravó-ban. - És ahogy a mamám mondta nekem - teszi hozzá fennhangon, saját magának címezve -, „Aranyom, mondta, ha a Duke szólott, akkor mindenki befogta, ha tutta, mék felin vajas a kenyér", igen, akkurát ezekkel a szavakkal mondta. - Fél másodperccel később Jack hozzáteszi: - Azon a szép Beverly Hills-i reggelen mondta. - És végre arra kezd figyelni, amit csinál. Akit itt látunk, az egy feltűnően magányos ember. Olyan régi társa a magány, hogy már magától értetődőnek tartja, mert amin nem változtathatunk, azt megszokjuk. Vannak sokkal rosszabb dolgok a magánynál, például a gutaütés, vagy Lou Gehrig betegsége, hogy csak kettőt említsünk. A magány mindössze része a programnak. Ez még Dale-nek is feltűnt a barátja egyéniségében, holott rendőrfőnökünk, számos erénye ellenére, nincs megáldva különösebben kifinomult lélektani érzékkel. Jack a tűzhely fölötti órára néz, és látja, hogy még van negyvenöt perce, mielőtt elmenne French Landingbe, hogy munkája végeztével fölszedje Henry Leydent. Ez jó; rengeteg ideje van, összetarthatja magát olyasféle szövegekkel, hogy Minden rendben, köszönöm szépen, nincs semmi bajom. Amikor aznap reggel fölkelt, egy hangocska közölte a fejében, hogy törvénylátó vagyok. Vagyok a fenét, gondolta, és felszólította a hangot, hogy hagyja békén. A hangocska elmehet a pokolba. Kiszállt ő

a törvénylátásból, otthagyta a gyilkosokat... ... A körhinta fényei visszatükröződtek a Santa Monica mólón heverő fekete ember kopasz fején... Nem! Ne menj oda! Annyit csinálj, hogy... nem mész oda. Jacknek egyáltalán nem kellett volna ott lennie Santa Monicában. Santa Monicának megvoltak a saját törvénylátói, egész klassz pasasok, noha talán nem érték föl az ász, a csodagyerek, a Los Angeles-i gyilkossági csoport valaha volt legfiatalabb hadnagyának mércéjét. Az ász, a csodagyerek kizárólag azért tévedt a területükre, mert éppen akkor szakított a rendkívül csinos, de legalábbis kellően csinos Miss. Brooke Greer malibui lakossal, a maga műfajában, a kalandfilmek-akciófilmekromantikus komédiák terén igen nagy megbecsülésnek örvendő, feltűnően szellem- és bájdús forgatókönyvíróval, és amint hazafelé robogott a csendes-óceáni országút mutatós szakaszán, a Malibu Canyon alatti lehajtónál átadta magát a rá nem jellemző ködös mélabúnak. Néhány másodperccel később, miután ráfordult a Santa Monicába vezető Kaliforniai Lejtőre, meglátta az óriáskerék ragyogó gyűrűjét, amint forog a lámpafüzérek és a mólón hemzsegő tömeg fölött. Csiricsáré varázs vagy varázsos csiricsáréság áradt a jelenetből. Hirtelen ötlettel leállította a kocsiját, és elindult a sötétben izzó fényekhez. Amikor utoljára járt a Santa Monica mólón, izgatott, hatéves kisfiú volt, aki úgy rángatta Lily Cavanaugh Sawyer kezét, ahogy a kutya feszíti a pórázát. Véletlen volt, ami történt. Túlságosan értelmetlen ahhoz, hogy egybeesésnek lehessen nevezni. Az egybeesés egy nagyobb történet két olyan elemét hozza össze, amelyek korábban nem voltak kapcsolatban egymással. Itt nem volt kapcsolat, és nem volt nagyobb történet. Odaért a móló cifra bejáratához, és ekkor észrevette, hogy az óriáskerék mégsem forog. Álló fények gyűrűje keretezte az üres gondolákat. Egy pillanatra olyannak látszott a hatalmas szerkezet, mint egy idegen megszálló, amely ravaszul álcázta magát, hogy kivárja az időt, amikor a legnagyobb kárt okozhatja. Jack szinte hallotta, ahogy magában zümmög. Naná, gondolta, egy gonosz óriáskerék. Szedd össze magad. Jobban felkavart, mint amennyit hajlandó vagy bevallani. Visszafordult az előtte feltáruló jelenethez, és végre megértette, hogy a mólóval kapcsolatos fantáziálását elnyeli a szakmájából túl jól ismert, valódi gonoszság. Egy gyilkossági nyomozás kezdeti szakaszába botlott bele. A villogó fények nem az óriáskeréktől származtak, hanem a Santa Monica-i rendőrautóktól. Kint a mólón négy egyenruhás fegyelmezte a civil tömeget, nehogy belépjen arra a területre, ahol rendőrségi szalagok határoltak el egy káprázatosan kivilágított körhintát. Jack győzködte magát, hogy menjen innen. Semmi dolga itt. Mellesleg a körhinta valami füstszerűen bizonytalan érzést, kínos érzések egész sorát keltette benne. A körhinta kísértetiesebb volt, mint az álló óriáskerék. A körhinták mindig is megbabonázták. Az a szadista giccs, a vasnyársra szúrt, fogukat vicsorító, festett törpe lovak, ahogy beledermednek a térbe! Menj innen! - mondta magának Jack. A barátnőd lapátra tett, és rohadt kedvedben vagy. Ami a körhintákat illeti... A hirtelen leereszkedő lelki ólomfüggöny félbeszakította a körhintával kapcsolatos vitát. Mintha belülről lökték volna, rálépett a mólóra, és elindult a tömeg leié. Félig-meddig tudatában volt, hogy ez a legkevésbé profi cselekedete pályafutása során. Amikor a tömeg első sorába nyomakodott, lebukott a szalag alá, és felvillantotta igazolványát a babaképű zsarunak, aki igyekezett visszaparancsolni. Valahol a közelben egy gitáros belevágott egy bluesba, amelyet Jack majdnem felismert; a címe már a nyelve hegyén volt, azután eltűnt. A hátulgombolós rendőr meglepetten pillantott rá, azután elment, hogy tárgyaljon az egyik nyomozóval. A nyomozó egy hosszúkás forma mellett állt, amelyre Jacknek nem volt kedve ránézni. A zene idegesítette. Nagyon idegesítette. Majd' szétrobbant az idegességtől. Bosszúsága nem volt arányban a kiváltó okkal, de hát miféle idióta képzeli, hogy egy gyilkossághoz még zenekíséret is jár? Festett ló ágaskodott a rikító fényben. Jack gyomra összeszorult, és a mellkasa mélyén egy vad, konok, megnevezhetetlen valami

megropogtatta izmait, és kitárta a karjait. Vagy szárnyait. A szörnyű valami szabadulni akart, hogy lássák. Röviden, Jack attól tartott, hogy hányni fog. Az érzést kínos tisztánlátás követte. Szántszándékkal sétált bele az őrületbe, és most őrült volt. Másképp nem nevezhetjük. Egy Angelo Leone nevű nyomozó közeledett feléje, arcán hitetlenséggel, elegy dühvel, aki Jack kollégája volt, mielőtt sürgősen áthelyezték volna Santa Monicába, aki híres volt otromba ízléséről, erőszakos, korrupt hajlamairól, megvetéséről, amelyet nemre, fajra, meggyőződésre, társadalmi állásra való tekintet nélkül táplált minden civil iránt. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy rettenthetetlenségéről is híres volt, meg a feltétlen hűségéről is minden rendőr iránt, aki igazodott hozzá, és azt csinálta, amit ő, vagyis mindent, ami megúszható. Angelo Leone ellenszenvével az igazodni nem hajlandó Jack Sawyer iránt csak a sértődöttsége vetekedhetett, amellyel a fiatalabb férfi sikereit szemlélte. Ez az erőszakos troglodita néhány pillanat múlva itt fog állni az orra előtt. O pedig ahelyett, hogy azt igyekezne kitalálni, mivel magyarázza jelenlétét a trogloditának, körhintákkal és gitárokkal bajmolódik, beleélve magát az őrület minden részletébe. Magának sem tudott magyarázatot adni. Lehetetlen volt. A belső kényszer lökte ebbe a helyzetbe, ám Angelo Leonénak aligha magyarázhatna belső kényszerről. Ahogy a saját főnökének sem tud ésszerű magyarázatot adni, amennyiben Leone panaszt tesz. Hát tudja, ez olyan volt, mintha valaki más rángatta volna a zsinórjaimat, mintha egy másik személy irányított volna... Az első szavak, amelyek elhagyták Angelo Leone húsos ajkát, megmentették a katasztrófától. - Csak azt ne mondd, hogy okkal vagy itt, te becsvágyó kis fasz! A Leonééhoz fogható, kalózkodó pályafutás óhatatlanul kitette a kalózt a hivatalos vizsgálat veszedelmeinek. Egy stratégiai kitérő egy szomszédos erőhöz kevés védelmet nyújtott a suba alatt végzett fúrások ellen a nyilvántartásokban és reputációkban, amelyeket a rendőrök végeztek, ha a sajtó nem hagyott nekik más választást. Tíz-húszévente naiv emberbarátok, besúgók, mindenféle nyafogok, szimatolók, pipás civilek és olyan zsaruk, akik túl buták, hogy elfogadják 12 összetartás idő szentesítette törvényét, feldugtak egy cseresznyebombát a sajtó kollektív seggébe, és beindították a vérengző orgiát. Leonénak rögtön azt súgta a bűntudattól táplált üldözési mánia, hogy L. A. gyilkossági csoportjának ásza talán a személyi anyagát akarja aranyozgatni. Jack tudta, hogy csak Leone gyanakvását erősítené, ha most azt mondaná, hogy magától jött ide, mint a lajtos kocsi lova a tűzhöz. - Jól van, véletlenül belesétáltál a nyomozásomba. Kendben. Most jól figyelj. Ha történetesen a következő hat hónapban meghallom a nevedet bármivel kapcsolatban, ami nem tetszik nekem, akkor egy csövön át lógsz vizelni hátralevő életedben. Most pedig tűnj innen a francba, és hagyd, hogy végezzem a munkámat. - Megyek már, Angelo. Leone társa elindult feléjük a fényes mólón. Leone fintorgott, és visszaintette. Jack pillantása akaratlanul, gépiesen lecsúszott a nyomozóról, és megállt a körhinta előtt a hullán. A mellkasa közepén a bestia még az előbbinél is erőteljesebben feszegette izmait, kibontotta, meglengette szárnyait, karjait, karmait vagy akármije volt, iszonyú lendülettel fölfelé lódult, és megpróbált leszakadni kötelékeiről. Szárnyak, karok, karmok zúzták Jack tüdejét. Ocsmány mancsok hasogatták a gyomrát. Van egy dolog, amit egy gyilkossági nyomozó, főleg egy hadnagy, sohasem tehet meg, és ez a következő: hullától tilos rókázni. Jacknek erőlködnie kellett, hogy betartsa a tilalmat. Epe marta a torkát, és ő lehunyta a szemét. Izzó pontok csillagrendszere reszketett a szemhéján. A dúvad tüzesen és büdösen rángatta kötelékeit. Fények tükröződtek egy fekete ember tar koponyáján, aki holtan feküdt egy körhinta mellett... Te nem. Nem, te nem. Dörömbölj, ahogy akarsz, akkor sem jöhetsz be. A szárnyak, karok, karmok visszahúzódtak; a dúvad, szendergő porszemmé zsugorodott. Sikerült megúsznia a Tiltott Cselekvést, és úgy érezte, képes kinyitni a szemét. Fogalma sem volt róla, hogy

mennyi idő telt el. Beúszott Angelo Leone ripacsos homloka, pocsolyás szeme, ragadozó szája, és tizenöt centi távolságban kitöltötte a hozzáférhető teret. - Mit csinálunk itt? Felülvizsgáljuk a helyzetünket? - Szeretném, ha az, az idióta visszatenné a gitárját a tokjába. Ez bizonyult az este legkülönösebb fordulatának. - Gitár? Én ugyan nem hallok semmiféle gitárt. Jack rájött, hogy ő sem. Ésszerűen gondolkodó személy ugye, hogy megpróbálja kiverni a fejéből az ilyen eseményt? Ugye, hogy kidobja a fedélzetről az ilyen szemetet? Ilyesmivel úgysem kezdhetni semmit, nem használható semmire, akkor pedig minek tartogatnák? A mólón lezajlott esemény semmit sem jelent. Semmi kapcsolata nincs a későbbi eseményekkel, és nem vezet sehova. A szó szoros értelmében nincsenek következményei. Miután a barátnője lapátra tette, Jack megzavarodott, átmenetileg összekeveredett benne minden, és egy másik bűnüldöző területére tévedt. Nem volt ez más, mint bosszantó hiba. Ötvenhat nappal és tizenegy órával később az ász belépett a rendőrkapitány szobájába, letette elé a jelvényét, a fegyverét, és a kapitány legnagyobb megdöbbenésére bejelentette, hogy visszavonul. Mivel semmit sem tudott az összezördülésről Leone nyomozóval a Santa Monica mólón, a kapitány nem kérdezhette, befolyásolja-e hadnagya döntését egy álló körhinta meg egy halott fekete; ha megtette volna, Jack közli vele, hogy nevetséges. Ne menj oda, tanácsolja magának, és kiválóan meg is állja, hogy ne menjen oda. Csupán néhány önkéntelen villanás maradt meg benne, sztroboszkópos felvétel egy falovacska fölemelt fejéről, Angelo Leone vérmes ábrázatáról, és még valami, a jelenet középpontja minden értelemben, az, amit leginkább nem kellett volna látnia... Abban a pillanatban, hogy ezek a képzeletbeli villámok megjelennek, elküldi őket. Olyan, mintha varázsolna. Varázslatot űz, jó varázslatot. Tökéletesen tisztában van vele, hogy a képkirekesztés az önvédelem egy fajtája, és noha a varázsos védelem mögöttes mozgatói nem világosak, a szükséglet épp elég indoknak. Ha rántottát akarsz enni, lel, kell törnöd a tojást, hogy a megcáfolhatatlan tekintélyt, Duke Wayne-t idézzük. Jack Sawyernek más dolga is van, mint hogy azokkal az ide nem tartozó dolgokkal foglalkozzék, amelyeket egy álombeli hang idéz föl, amikor „törvénylátót" gügyög az agyában. Jó lenne, ha ezeket is elküldhetné a bűvészfortéllyal, de a nyavalyások nem hajlandók száműzetésbe vonulni, csak cikáznak körülötte, mint egy darázsraj. Mindent összevéve nincs is olyan jól a mi Jackünk. Húzza az időt, és a tojásokat bámulja, amelyek valahogy helytelennek tűnnek, maga se tudja, miért. A tojások ellenállnak az értelmezésnek. Értelmezhetetlenek. Látóterének határán a La Riviere Herald első oldalának szalagcíme mintha fölemelkedne a papírról, és felé úszna. A HALÁSZ MÉG MINDIG SZABADON GARÁZDÁLKODIK... Na, nem, ennyi elég; elfordul. Borzalmas dolgokat tud a Halászról. Mi lenne, ha a STATEN ISLANDEN vagy BROOKLYNBAN lenne a folytatás, ahol Albert Fish, ez a tőrőlmetszett agyalágyult lecsapott két áldozatára? Felfordul a gyomra ettől az ügytől. Két halott srác, a Freneau kislány eltűnt, valószínűleg ő is halott, felfalt testrészek, egy hibbant, aki Albert Fisht utánozza... Dale konokul bombázza az információkkal... A részletek beleették magukat, mint a méreg. Minél többet tud meg - és olyan emberhez képest, aki éppen igyekszik kiszabadulni a hurokból, Jack meglepően sok mindent tud -, a méreg annál jobban szétterjed a vérárammal, eltorzítva érzékelését. Egy olyan világból menekült a Norvég-völgybe, amely hirtelen megbízhatatlanná és gumiszerűvé változott, mintha elfolyósította volna a termális nyomás. A Los Angelesben töltött utolsó hónapjaiban a termális nyomás elviselhetetlenné vált. Groteszk lehetőségek vigyorogtak rá az elsötétült ablakokból és az épületek közti sikátorokból, azzal fenyegetve, hogy alakot öltenek. Szabadnapokon levegő után kellett kapkodnia és a hányinger ellen kellett küzdenie, mert úgy érezte, zsíros mosogatóié tapad a tüdejére, ezért hát megállás nélkül dolgozott,

emiatt több ügyet oldott meg, mint bármikor. (O úgy diagnosztizálta, hogy agyondolgozta magát, így aligha hibáztathatjuk a kapitányt, amiért megdöbbent az ász visszavonulási szándékától.) Elszökött a vidék eme sötét zugába, e menedékhelyre, egy sárgálló rét melletti mentsvárba, távol a félelem és őrület világától, csaknem húszmérföldnyire French Landingtől, jókora távolságra még a Norvégvölgy országútjától is. A távolság rétegei azonban nem tudták elvégezni munkájukat. Amitől megpróbált elszökni, az, az erődjében ostromolta. Ha megadta magát az én központú képzelgésnek, arra a következtetésre jutott, hogy ami elől három éve menekült, az fölvette a nyomát, és végre sikerült utolérnie. Kaliforniában a munka könyörtelensége gyűrte le; most a wisconsini káoszt kell távol tartania magától. Néha, késő éjszaka, mérgezett hangú nyüszítés visszhangjára ébredt: Nem kell több törvénylátó, nem akarom, túl közel van, túl közel! Hogy mi van túl közel, azon Jack Sawyer nem hajlandó elgondolkozni; a visszhang bizonyítja, hogy kerülnie kell a további szennyeződést. Ez rossz hír Dale-nek; egyszerre sajnálja, hogy képtelen csatlakozni a nyomozáshoz, és nem is indokolhatja az elutasítását. Dale a kiszemelt bűnbak, ez nem kétséges. Jó rendőrfőnök, több mint jó French Landingbe, viszont rosszul ítélte meg a politikát, és az államiak bepalizták. Brown és Black állami nyomozók, a legmélyebb tisztelettel a helyi hatóság iránt, nagyokat hajlongva félreálltak, hogy Dale Gilbertson, aki azt hitte, neki tesznek szívességet, beledughassa a lejét a hurokba. Dale csak most jött rá, hogy csapóajtón áll, fekete zsákkal a fején. Ha a Halász még egy gyereket megöl... Nos, Jack Sawyer őszintén fájlalja. Bocsánat, de most nem képes csodát tenni. Jacknek sürgősebb dolgai vannak. Például vörös tollak. Aprók. Sok tollacska piroslik Jack gondolatai között, körülbelül egy hónappal azelőtt tűntek fel, hogy a gyilkosságok elkezdődtek, és hiába próbálja elvarázsolni őket. Egy reggel, ahogy kilépett a hálószobából, és lefelé indult reggelit készíteni, a lépcső tetején a ferde mennyezetből mintha előlebbent volna egy vörös toll, kisebb, mint egy baba ujja. Utána még kettőhárom sodródott Jack felé. A vakolat öt centiméteres átmérőjű, ovális darabja mintha kacsintott volna, aztán kinyílt, akár egy szem, és ez a szem a tollak tömött, vaskos oszlopát lövellte magából. A tollak úgy vágódlak ki a mennyezetből, mintha szalmaszállal fújták volna őket. Tollrobbanás, tollak forgószele csapkodta Jack mellkasát, fölemelt karját, a fejét. Ám ez... Ez sohasem történt meg. Valami más történt, egy-két percbe telt, mire rájött, mi volt az. Egy szeszélyes idegsejt félrekapcsolt. Egy mentális érzékelő rossz vegyi anyagot nyalintott föl, vagy túl sokat vételezett a jóból. A kapcsolók, amelyek éjszakánként beindítják a képek csatornáit, feleltek a hibás jelre, és éber álmot hoztak létre. Az éber álom a látomásra hasonlít, de a látomás gyakori élménye a szétázott agyú alkoholistának, a kábítószereseknek és az őrülteknek, különösen a paranoid skizofréneknek, akikkel Jack számos alkalommal találkozott törvénylátói minőségében. O azonban egyik kategóriába sem tartozott. Tudta, hogy nem paranoid skizofrén, egyáltalán nem őrült. Ha ön őrültnek tartaná Jacket, akkor inkább ön az. O feltétlenül, legalábbis kilencvenkilenc százalékban egészségesnek hiszi magát. Mivel nem voltak látomásai, a tollak nyilván egy éber álomban lebegtek felé. Ha más magyarázatot keresünk, csak a valóság marad, márpedig a tollaknak nincs közük a valósághoz. Miféle világ lehet ez, ha ilyesmik történnek velünk? Hirtelen elbődül George Rathbun: - Fáj nekem, hogy ilyet kell mondanom, de tényleg, mert szeretem a jó öreg Serfőzőket, tudjátok, hogy így van, de eljönnek azok az idők, amikor a szeretetnek össze kell szorítania a fogát, és szembe kell néznie a fájdalmas valósággal - például vegyük a dobósorunkat. Bud Selig, ó, BU-UD, Houston hív! Visszatérnél a földre, de azonnal? Egy vak ember is többet tudna dobni, mint a HÜLYÉK, VESZTESEK, AGYAMENTEK gyűldéje! A jó öreg Henry. Henry olyan tökéletes George Rathbun, hogy az ember látja a verejtékfoltot a hóna alatt. De Henry legjobb ötleteinek egyike - legalábbis Jack szerint - a dzsesszrajongó megtestesülése, a

hűvös, könnyed, fölényes Henry Shake („a Sejk, a Sikeres, a Sokkoló"), aki, ha olyan a hangulata, meg tudja mondani, milyen zoknit hordott Lester Young azon a napon, amikor fölvette a „Cipőpucoló fiú"- t és a „Légy jó hozzám"- ot. Továbbá leírja kéttucatnyi híres, de javarészt régen megszűnt dzsesszklub belsejét. ... És mielőtt elmerülnénk a nagyon dögös, nagyon szép, nagyon simpático zenében, amely egy vasárnap suttogott a Village Vanguardban a Bill Evans Trió előadásában, előbb adjuk meg a tiszteletet harmadik, belső szemünknek. Tisztelegjünk a belső szemnek, a képzelet szemének. Vége felé jár a forró júliusi délután a New York-i Greenwich Village-ben. A naptól kábult Déli Hetedik utcában besétálunk a Vanguard árnyékvetője alá, kinyílik egy fehér ajtó, mögötte hosszú, keskeny lépcső vezet egy tágas, földalatti barlangba. A zenészek fölkapaszkodnak a dobogóra. Bill Evans leül a zongoraszékre, és bólintva üdvözli a hallgatóságot. Scott LaFaro átkarolja a bőgőt. Paul Motian fölveszi a dobseprűket. Evans mélyen lehajtja a fejét, kezét a billentyűkre ejti. A kiváltságosoknak, akik hozzánk hasonlóan ott lehetnek, a világ nem lesz többé ugyanaz. „Bolondos szívem" Bill Evanstól, élő előadás a Village Vanguardból, 1961. június huszonötödikén. Itt az önök házigazdája, Henry Shake - a Sejk, a Sikeres, a Sokkoló. Jack mosolyogva önti bele a fölvert tojást a serpenyőbe, kétszer megkeveri villával, és oda sem figyelve lejjebb állítja a gázlángot. Eszébe jut, hogy nem készített kávét. Le van fütyülve a kávé. Az utolsó, amire szüksége van; majd iszik narancslét. Egy pillantás a kenyérpirítóra azt sugallja, hogy ugyancsak elfelejtette bekészíteni a reggeli pirítóst. Egyáltalán szüksége van a pirítósra? Fontos a pirítós? Csak nézd a vajat, a koleszterintömböket, amelyek arra várnak, hogy az érfalait rombolják. A rántotta is épp elég kockázatos; komolyan az, az érzése, hogy talán túl sok tojást tört föl. Most már arra se emlékszik, hogy miért is akart rántottát enni. Ritkán eszik rántottát. Inkább kötelességszerűen vásárol tojást, ha meglátja a tojásnak kialakított kétsoros homorulatot jégszekrénye ajtajának tetején. Ha az emberek nem vennének tojást, miért gyártanák tojástartóval a jégszekrényeket? Lapátkát tol a keményedő, de még mindig folyós tojás alá, megdönti a serpenyőt, hogy az omlett elcsússzon, gombát és mogyoróhagymát vagdos bele, az eredményt kettéhajtja. Rendben. Helyes. Jól néz ki. A szabadság fényűző negyven perce terpeszkedik előtte. Mindenek ellenére mégis megáll a lábán. Itt nem érdekes a fegyelem. Szeme megakad a konyhaasztalon az összehajtott La Riviere Herald-on. Megfeledkezett az újságról. A lap azonban nem felejtette el őt, kikövetelte a neki járó figyelmet. A HALÁSZ MÉG MINDIG SZABADON GARÁZDÁLKODIK satöbbi. De szép is lenne, hogy A SARKKÖRÖN, de nem, ahogy közelebb lép az asztalhoz, látja, hogy a Halász makacsul megmarad helyi problémának. A cím alól előugrik Wendell Green neve, és kavicsként csapódik a szemébe. Wendell Green komplett és mindent átfogó istencsapása, folyamatosan idegtépő tényező. Jack, miután elolvassa az első két bekezdést, felnyög, s eltakarja a szemét. Vak ember vagyok, válasszanak bíróvá! Wendell Green magabiztos, mint egy kisvárosi élsportoló, aki sose lépte át a város határát. Magas, bőbeszédű, a fején vörösesszőke boglya nő, dereka szenátori méretű. Wendell Green pávásan illegeti magát kocsmákban, bíróságokon, La Riviere és a környező helységek közterületein, és ontja a mindentudó bűbájt. Wendell Green olyan riporter, aki tudja, hogyan kell viselkednie, a nyomtatott sajtó régimódi művelője, a Herald koronagyémántja. Első találkozásuk alkalmával Jack harmadosztályú gagyinak látta a koronagyémántot, és azóta sincs oka változtatni a véleményén. Nem bízik Wendell Green-ben. Véleménye szerint a haverkodó felszín alatt az árulásra való korlátlan képesség rejlik. Green pozőr szájhős, de ravasz szájhős, és az ilyen alakok bármit megtesznek, hogy mindenből győztesen kerüljenek ki. Thornberg Kinderling letartóztatása után Green interjút akart csinálni. Jack elzavarta, mint ahogy visszautasította azt a három meghívást is, amelyeket akkor kapott, amikor a Norvégvölgybe költözött.

Visszautasításai nem ijesztették el a riportert attól, hogy „véletlen" találkozásokat szervezzen. Egy nappal azután, hogy fölfedezték Amy St. Pierre holttestét, Jack éppen a Chase utcai vegytisztítóból jött ki egy doboz frissen mosott inggel a hóna alatt, és elindult a kocsija felé, amikor megfogták a karját. Hátranézett és meglátta Wendell Green nyilvánosságnak fenntartott, vérbörzsönyös álarcát, amely a mímelt öröm vigyorába torzult. - Hé, hé, Holly! - Vagány vigyor. - Mármint Sawyer hadnagy. Hé, boldog vagyok, hogy összefutottunk. Itt mosatja az ingeit? Rendes munkát végeznek? - Ha nem számítjuk a gombokat. - Jól van. Vicces fickó maga, hadnagy úr. Hadd adjak egy ötletet. A La Riviere-i Harmadik utcában van a Megbízható üzlet. Méltó a nevéhez. Semmi gyűrődés, semmi szakadás. Ha jó ingmosatást akar, akkor csak a sárgákhoz járjon. Próbálja ki Sam Lee-t, hadnagy úr. - Nem vagyok többé hadnagy, Wendell. Szólítson Jacknek vagy Mr. Sawyernek. Vagy akár Hollywoodnak. Engem nem érdekel. És most... Elindult az autója felé. Wendell Green melléje rúgtatott. - Van rá lehetőség, hogy néhány szót váltsunk, hadnagy úr? Bocsánat, Jack? Tudom, hogy Gilbertson rendőrfőnök az ön közeli barátja, és itt van most ez a tragikus eset, a kislány, akit láthatólag megcsonkítottak, borzasztó dolgok ezek, rendelkezésünkre bocsátaná szakértelmét, közbelépne, megtenné nekünk azt a szívességet, hogy megosztja velünk gondolatait? - Akarja ismerni a gondolataimat? - Mindent, amit mond, haver. Jack vegytiszta, felelőtlen rosszindulatból még át is nyalábolta Green vállát, miközben így szólt: - Wendell, öreg cimbora, nézzen utána egy Albert Fish nevű pofának. A húszas években működött. - Fisch? - F-i-s-h. Régi, angolszász New York-i család. Döbbenetes eset. Csak nézzen utána. Addig a pillanatig Jack alig volt tudatában, hogy emlékszik a beteges Mr. Albert Fish által elkövetett förtelmekre. A modernebb mészárosok - Ted Bundy, John Wayne Gacy, Jeffrey Dahmer elhalványították Albert Fisht, nem is szólva az olyan egzotikumokról, mint III. Edmund Emil Kemper, aki, miután elkövetett nyolc gyilkosságot, lefejezte az anyját, a fejét a kandallópárkányra erősítette, és dobónyilakat hajigált bele. (Magyarázatképpen III. Edmund csak annyit mondott: „Ez látszott helyesnek.") Albert Fish, az obskúrus pitiáner mégis felbukkant Jack tudatalattijából, és ő rögtön bele is ültette Wendell Green készséges fülébe. Mi ütött belé? Hoppá, a tojás. Jack levesz egy tányért a szekrényből, evőeszközt húz elő a fiókból, odaugrik a tűzhelyhez, elzárja a gázt, és a tojást áttolja a serpenyőből a tányérra. Leül, kinyitja a Heraldot az ötödik oldalon, ahol elolvassa, hogy Milly Kuby majdnem harmadik lett az állami helyesírási versenyen, de mivel egy helyen i-t írt a helyett az opopanaxban, vagyis azt az információt, ami csak helyi lapokban jelenik meg. Egyáltalán hogyan várhatják el egy gyerektől, hogy helyesen betűzzön le egy olyan szót, mint az opopanax? Jack két-három falatot eszik a rántottából, mire az 1/ eltereli a figyelmét a Milly Kubyt ért borzalmas méltánytalanságról. Olyan fura ez az íz, mintha félig égett szemetet enne. Kiköpi az ételt. Egy kupac szürke pempőt és nyers, félig szétrágott zöldséget lát. Reggelijének elfogyasztásra váró része már egyáltalán nem tűnik étvágygerjesztőnek. Nem megsütötte a rántottát - tönkretette. Lehajtja a fejét és felnyög. Összerázkódik, mintha elektromossággal telített vezeték mozogna benne szikrákat hányva, amelyek a torkát, tüdejét, hirtelen megreszkető zsigereit égetik. Opopanax, gondolja. Széthullok. Itt és most. Felejtsd el, hogy ezt mondtam. A vad opopanax megragadott karmaival, megrázott félelmetes opopanax karjainak opopanaxával, és bele akar dobni az örvénylő Opopanax folyóba, ahol találkozni fogok az opopanaxommal. - Mi történik velem? - kérdezi hangosan. Hangjának élessége megrémíti.

Opopanax könnyek marják opopanax szemét, felnyög az opopanaxtól, kiönti a moslékot a szemetesbe, elöblíti a tányért, és úgy dönt, itt az ideje valami értelmet keresni a dologban. Az opopanaxok engem ne opopanaxoljanak. Mindenki követ el hibákat. Jack a jégszekrény ajtaját nézi, arra próbál emlékezni, van-e még benne egy-két tojás. Persze hogy van, egész csomó, úgy kilenc-tíz, majdnem tele van a tojástartó sor az ajtó tetején. Nem pocsékolta el mindet; á, dehogy! Jack megmarkolja a jégszekrény ajtajának szélét. Kéretlenül bejön a látomás, amelyben fények tükröződnek egy fekete ember kopasz fején. Nem te! A személy, akinek ezt címezte, nincs jelen; a személy, akinek címezte, alig személy. Nem, nem te! Az ajtó kitárul ujjainak nyomása alatt; a jégszekrény lámpája megvilágítja a teli polcokat. Jack Sawyer a tojástartót nézi. Üresnek tűnik. Közelebbről megvizsgálva az első sor utolsó, gömbölyű bemélyedésében gyöngéd sápadt kék, kicsi, tojásforma tárgy fészkel: nosztalgikus, szelíd kék, nagyon lehetséges, hogy annak a nyári égnek a kékjére emlékeztet, amelyet kora délután látott egy kisfiú, hanyatt heverve a negyedhektáros gyepen, a Roxbury Drive egyik kellemes háza mögött a kaliforniai Beverly Hillsben. Akárki is a tulajdonosa ennek az ingatlannak, haver, azt az egyet nyugodtan lefogadhatod, hogy a szórakoztatóiparban dolgozik. Jack ismeri ennek a kék árnyalatnak a pontos nevét, mivel alapos megfontolás tárgyává tett színmintákat Claire Evinrude, a csinos és tűzrőlpattant onkológus-nő társaságában, abban az időben, amikor azt tervezték, hogy újrafestik a házacskát, amely közös tulajdonuk volt Hollywood Hillsen. Claire, dr. Evinrude ezt a színt a hálószobába szánta; a hadnaggyá frissen előléptetett Jack, aki akkor tért vissza egy túllihegett jelentőségű és képtelenül válogatós quanticói továbbképzésről, azzal intézte el a kérdést, hogy ehm, kissé talán túl hideg. Jack, láttál te valaha is valódi vörösbegytojást? - kérdezte dr. Evinrude. Van egyáltalán fogalmad, hogy milyen szép? Dr. Evinrude szürke szeme még nagyobb lett, miközben megragadta szellemi szikéjét. Jack beledugta két ujját a tojástartóba, és kiemelte belőle a kicsiny, tojásforma tárgyat, amelynek olyan színe volt, mint egy vörösbegytojásnak. Hát képzeljék, ez egy vörösbegy tojása. Dr. Claire Evinrude szavaival élve „valódi" vörösbegytojás, amely egy madár testéből pottyant ki. Bal tenyerére fektette a tojást. Ott ül a halványkék ellipszoid, akkora, mint egy pekándió. Jacket mintha elhagyta volna a gondolkodás képessége. Mi az ördögöt csinált, vásárolt egy vörösbegytojást? Bocsánat, nem, ez a kapcsolat nem működik, az opopanax elromlott, Roy boltjában nem árulnak vörösbegytojást, ennyi elég. Lassan, mereven, egy élőhalott ügyetlenségével átmegy a konyhán a mosogatóhoz. Bal kezét a lefolyó szája fölé tartja, és elengedi a vörösbegy tojását. Visszavonhatatlanul belehullik a szemétdarálóba. Jobb kezével bekapcsolja a szerkezetet, ami a szokásos zajjal jár. Morgás, reszelés, csikorgás, a szörnyeteg élvezi a nyalánkságot. Grrr. Jackben megborzong a vezeték, szikrákat szór, ő azonban élőhalott állapotában alig érzi a belső sokkot. Mindent összevéve, mindent megfontolva, Jack Sawyer ebben a pillanatban legszívesebben... Amikor a vörös, vörös... Valamilyen okból hosszú-hosszú ideje nem hívta fel az anyját. Maga se tudja, hogy miért, de most itt van az ideje. Mindent inkább, mint vörösbegyeket. Ebben a pillanatban Lily Cavanaugh Sawyer hangját akarja hallani, a B kategóriájú filmek királynőjéét, aki valaha egyetlen társa volt egy elvarázsolt, másvilági, szigorúan elfelejtett New Hampshire-i hotelszobában. Lily Cavanaugh a világon az egyetlen személy, akit nyakon önthet a magában lelt zűrzavarral. Az elmosódó, kínos sejtelem ellenére, hogy most átlép a szigorúan vett ésszerűség határán, a konyhai pulthoz megy, fölveszi maroktelefonját, és beleütögeti annak a kellemes háznak a számát, amely a Roxbury Drive-on van, a kaliforniai Beverly Hillsen.

Ötször, hatszor, hétszer cseng ki a telefon. Egy férfi veszi föl, és azt mondja dühös, kicsit ittas, álmosságtól eltorzult hangon: - Kimberley... akármiről van is szó... azt ajánlom... a saját érdekedben remélem, hogy nagyon, de nagyon fontos! Jack megszakítja a kapcsolatot, leteszi a kagylót. Az istenit, a francba, a pokolba! A Beverly Hillsen, a Westwoodban, a Hancock parkban vagy akárhova ér is el most ez a szám, még alig múlt hajnali öt. Elfelejtette, hogy az anyja halott. A pokolba, a francba, az istenit, hát hallottál már ilyet? Jack gyásza, amely a föld alatt élesítette magát, ismét előszökken, hogy beledöfjön, mint először, puff, egyenesen a szíve közepébe! Ugyanakkor belehasít a gondolat, hogy képes volt, ha csak egy másodpercre is, elfelejteni az anyja halálát. Isten tudja, miért, de ezt borzalmasan és égbekiáltóan humorosnak találja. Mennyire nevetséges lehet az ember? Tarkón csapja a röhöghetnék, rövid szédülés kapja el, nehézkesen nekitántorodik a konyhai pultnak, és maga se tudja, zokogni fog-e, ordítani, esetleg hahotázni. Szemét balfasz, jut eszébe az anyja mondása. Lily ezzel a kifejezéssel jellemezte boldogult férje nemrég elhunyt társát, miután gyanakvó könyvelők fölfedezték, hogy ez a társ, Morgan Sloat a saját zsebébe térítette el a Sawyer & Sloat döbbenetesen nagy ingatlanbevételeinek kétharmadát. Attól kezdve, hogy Phil Sawyer meghalt egy úgynevezett vadászbalesetben, Sloat minden évben dollármilliókat lopott el, sok millió dollárral rövidítette meg elhunyt társa családját. Lily visszatérítette az áradatot a megfelelő csatornákba, a cég felét eladta új társaknak, ezzel biztosítva fiának egy feneketlen pénzeszsákot, nem is szólva arról az éves pénzeszsákról, amelynek kamatait Jack magánalapítványa átszivattyúzza nemes célokra. Lily a szemétségnél sokkal színesebb kifejezésekkel illette Sloat ügyeit, a fiú lelki füle mégis ezt jegyezte meg. Májusban, mondja magának Jack, szórakozott sétafikálás közben valószínűleg elhaladt a mezőn egy vörösbegytojás mellett, és betette a jégszekrénybe. Hogy megőrizze. Hogy ne essék baja. Végül is gyöngéd pasztellkék, bűbájosán kék, hogy dr. Evinrude-ot idézzük. Olyan sokáig őrizgette, hogy megfeledkezett róla. Hálásan jön rá, hogy nyilván ez okozta éber álmában a vörösbegytollak robbanását! Mindennek értelmes oka van, még ha az ésszerűség elrejtőzik is; lazíts, pihenj annyi ideig, hogy ne légy többé balfasz, és az ésszerűség előjöhet rejtekhelyéről. Jack a mosogató fölé hajol, és hogy belülről és kívülről is felfrissüljön, két marokkal locsolja az arcába a hideg vizet. A sokk átmenetileg elmossa a tönkrement reggelit, a nevetséges telefonhívást és a pusztító képvillanásokat. Ideje, hogy összeszedje magát és induljon. Huszonöt perc múlva Jack Sawyer legjobb barátja és egyetlen bizalmasa a szokásos, körkörös érzékelés aurájával körülvéve kilép a KDCU-AM salak-beton épületének bejáratán, és arany öngyújtójának lángját cigarettája végéhez emelve végigsuhan a Félsziget út járdáján. Ha a körkörös érzékelés közli vele, hogy Jack Sawyer kisteherje már várja, akkor Henry Leyden csalhatatlan biztonsággal nyúl a kilincsért, hogy beszálljon. A vak ember képességeinek bemutatója túlságosan bámulatos ahhoz, hogy Jack lemaradjon róla. És nem is marad le a reggeli zűrök ellenére, amelyeket a szépséges tájon megtett út olyan kiegyensúlyozott, érett távlatba helyez, hogy végül már szinte hétköznapinak tűnnek. Jack kisteherje 7.55-kor megáll a Félsziget úton, a KDCU-AM járdájának végénél, jó öt perccel hamarabb, hogy barátja kiballagna a napfényre. Henry jót tesz neki: már a látványa is léleküdítő. Jack bizonyosan nem az első férfi (vagy nő) a történelemben, aki egy pillanatra szétesett, és félig-meddig megfeledkezett róla, hogy az anyja már kibújt a halandók ősi kötelékéből, és éteribb tartományokba távozott. A kimerült halandók természetes módon fordulnak vigaszért és erőért az anyjukhoz. Ez az ösztön beépült a DNS-ünkbe. Henry, ha meghallja a történetet, kuncogni fog, és azt tanácsolja majd, hogy rázza gatyába magát. Másrészt viszont, miért rontsa Henry kedvét egy ilyen értelmetlen történettel? Ugyanez a helyzet a vörösbegy tojásával, különösen, mivel nem számolt be éber álmáról, amelyben tollak robbantak, és

úgy érzi, semmi szükség rá, hogy egy csomó fölösleges mesével traktálja a barátját. Éljünk a jelenben; hagyjuk a múltat, hadd nyúljon el a sírban; föl a fejjel, kerüljük meg a sártócsákat. Ne a barátodtól várd a gyógyulást. Bekapcsolja a rádiót, és lenyomja a KWLA-FM gombját, az egyetemi adót, amely egyszerre ad otthont a Wisconsini Patkánynak, továbbá Henrynek, a Sejknek, a Sikeresnek, a Sokkolónak. Feláll a szőr a karján attól, ami szikrázva ömlik a kocsi rejtett mikrofonjaiból: Glenn Gould, belső szeme tágra nyitva fénylik, keresztüllángol valamin, ami Bach, Jack nem tudja, melyik, de biztosan Gould, biztosan Bach. Talán az egyik partita. Kezében CD-tokkal Henry Leyden kisétál a rádió szerény mellékajtóján a napfénybe, és habozás nélkül suhanni kezd a kockaköves járdán, csokoládébarna antilopcipőjének gumitalpa pontosan a kockák közepére lép. Henry... Henry egy látomás. Ma, állapítja meg Jack, Henry malajziai tíkfaerdő-tulajdonosnak öltözött: elegáns, gallér nélküli ing, káprázatos nadrágtartó, gyönyörű szalmakalap. Ha Jacknek nem lenne bejárása Henry életébe, akkor nem tudná, hogy barátja képessége a hibátlan együttesek összeállítására azon a roppant szervezettségen múlik, amelyet még elhunyt felesége, Rhoda Gilbertson Leyden honosított meg a hatalmas, szoba nagyságú ruhásszekrényben: Rhoda minden darabot elrendezett évszak, stílus és szín szerint. Henry darabról darabra betanulta a rendszert. Noha születése óta vak, éppen ezért képtelen különbséget tenni az Összeillő és össze nem illő árnyalatok között, Henry sohasem téved. Henry kiveszi zsebéből az aranygyújtót meg az American Spirits sárga csomagját, rágyújt, kifúj egy felhőt, amit a napfény tejszínűre fest, és habozás nélkül lépked tovább a járdán. A gyepen levő táblára fújt TROY SZERRETI MARYANNT! IGEN! rózsaszín, hátrafelé dőlő betűi azt jelzik, hogy 1. Troy sok időt tölt a KDCU-AM hallgatásával, és 2. Maryann viszontszereti. Jó Troynak, jó Maryannak. Jack megtapsolja a szerelmi vallomást, még akkor is, ha rózsaszín festékszóróval fújták, és boldogságot, jó szerencsét kíván a szeretőknek. Eszébe jut, hogy amennyiben létezésének jelen szakaszában bárkire is rámondhatja, hogy szereti, az legföljebb Henry Leyden lehet. Nem olyan értelemben persze, ahogy Troy szerreti Maryannt, vagy fordítva, de akkor is szerreti, és ez még sohasem volt előtte olyan világos, mint ebben a pillanatban. Henry átkel az utolsó kőkockán, és odaér a járdaszegélyhez. Egy lépés odaviszi a kisteher ajtajához: megfogja a recés fémkilincset; kinyitja az ajtót, föllép, beül. Lehajtja a fejét, fülét a hangszóró felé fordítja. A pilótaszemüveg sötét lencséi felvillannak. - Hogy vagy képes erre? - kérdezte Jack. - Ez alkalommal a zene segített, de neked nincs szükséged zenére. - Azért vagyok képes, mert irtóra faszagányos vagyok - feleli Henry. - Ezt a kedves szót egyik füves bentlakónktól, Morris Rosentől tanultam, aki szeretettel alkalmazta rám. Ez a Morris azt hiszi, hogy én vagyok Isten, de jó feje lehet, mert kiókumlálta, hogy George Rathbun és a Wisconsini Patkány ugyanaz a személy. Remélem, a srác tudja a száját tartani. - Ezt én is kitaláltam - mondja Jack -, de nem hagyom, hogy eltérítsél a témától. Hogyhogy mindig jókor nyitod ki az ajtót? Hogy találod meg a kilincset anélkül, hogy keresgélnéd? Henry felsóhajt. - A kilincs megmondja nekem, hogy hol van. Nyilvánvaló. Csak annyit kell tennem, hogy meghallgatom. - A kilincs hangot ad? - Nem úgy, mint a te szuper rádiód és a Goldberg-variációk, korántsem. Sokkal inkább afféle rezgés. A hang hangja. Egy hang a hangon belül. Nem nagyszerű zongorista Dániel Barenboim? Apám, ezt hallgasd: minden hangnak más a színe. Legszívesebben megcsókolnád a Steinway zongorájának a fedelét. Képzeld el az izmokat a kezében.

- Ez Barenboim? - Persze, ki más? - Henry lassan Jack felé fordítja a fejét. A szája sarkában bosszantó mosoly jelenik meg. - Aha, igen, értem. Amennyire ismerlek, te szegény pöcs, te azt képzelted, hogy Glenn Gouldot hallasz. - Én ugyan nem! - tiltakozik Jack. - De kérlek! - Talán egy percig arra gondoltam, hogy ez Gould, de... - Ne, ne, ne! Ne is próbálkozz. Elárul a hangod. Minden szavadnak van egy kis nyafogó felhangja; szánalmas. Visszamegyünk Norvég-völgybe, vagy itt fogsz ülni és hazudozol nekem? Szeretnék valamit mondani hazafelé menet. Fölemeli a CD-tokot. - Segítsünk a nyomorúságodon. A füves adta - a Dirtysperm csinálta egy régi Supremes-dalból. Én a magam részemről gyűlölöm az ilyesmit, de lehet, hogy tökéletesen megfelel a Wisconsini Patkánynak. Elmegy a hetes sávon. A zongora többé egyáltalán nem úgy szól, mint Glenn Gould, és a zene mintha korábbi sebességének felére lassult volna. Jack kirángatja magát nyomorúságából, beteszi a CD-t a rádió alatti nyílásba. Megnyom egy gombot, azután még egyet. Őrültül gyorsul az iram, elviselhetetlen kínzásoknak alávetett őrült sikolyai szaggatják a hangfalakat. Jack hátrahőköl az ülésen, mint akibe belevágott az áram. Istenem, Henry - mondja, és a hangerő szabályozó után nyúl. Meg ne merészeld érinteni azt a gombot! - szól rá Henry. - Ha ez a szar nem vérzi föl a füledet, akkor nem jó. Jack tudja, hogy a „fül" a dzsessz nyelvén azt a képességet jelzi, amivel az ember érzékeli, mi történik a zenében, amikor kibontakozik a levegőben. A zenész, akinek jó füle van, hamar megjegyzi a dalokat és feldolgozásokat, amelyeket játszania kell, megjegyzi, vagy eleve ismeri a témát kiemelő harmonikus hullámzást, és követi az átalakításokat és cseréket, amelyeket zenésztársai hajtanak végre a mintán. Akár tud kottát olvasni, akár nem, a zenész, akinek jó füle van, hallás után, elsőre megjegyzi a dallamokat és az átiratokat, hibátlan ösztönnel ragadja meg a dallam kacskaringóit, rögtön azonosítja, milyen hangjegyekkel, melyik kulcsban kürtöl a taxi, csönget a lift, nyávog a macska. Az ilyen emberek az egyéni hangok sajátosságai által meghatározott világban élnek. Henry Leyden egyike ezeknek a személyeknek. Jack szerint Henrynek olimpiai füle van, külön klasszis. Henry a füle folytán fért hozzá Jack nagy titkához, ahhoz, hogy mekkora szerepet játszott életében Lily Cavanaugh Sawyer, „Lily Cavanaugh", és ő az egyetlen, aki ezt tudja. Nem sokkal azután, hogy Dale bemutatta őket egymásnak, Jack és Henry Leyden olyan fesztelen cimboraságba keveredtek, amely mindkettejüket meglepte. Ráérezve a kölcsönös magányra hetente két-három estén vacsoráztak együtt, zenét hallgattak, és beszélgettek arról, ami éppen előkerült alaposan feltöltött elméjükből. Vagy Jack hajlott át Henry különleges házába, vagy fölszedte Henryt, és hazavitte magához. Úgy hat-hét hónap múlva Jack megkérdezte, nem örülne-e a barátja, ha, mondjuk, egy órácskán át felolvasna neki kölcsönös egyetértéssel kiválasztott könyveket. Henry azt felelte: Öreg, hogy micsoda remek ötlet! Mit szólnál hozzá, ha dögös krimikkel kezdenénk? Chester Himesszal és Charles Willeforddal indultak, sebességet váltottak egy tétel modern regénnyel, felhabzsolták S. J. Perelmant, James Thurbert, vérszemet kapva bemerészkedtek Ford Madox Ford és Vladimír Nabokov udvarházaiba. (Tudják, hogy várja őket Marcel Proust, de ő még várhat; pillanatnyilag az Örökösök-nél tartanak). Egy este, miután Jack befejezte Fordtól A jó katoná-t, Henry megköszörülte a torkát és így szólt: Dale-től hallom, mesélted neki, hogy a szüleid a szórakoztatóiparban dolgoztak. A show bizniszben. - Ott. - Nem akarok intimpistáskodni, de nem haragudnál, ha föltennék néhány kérdést? Ha válaszolni akarsz, csak annyit mondj, hogy igen vagy nem. Jack máris aggodalmasan kérdezte: - Mi akar ez lenni, Henry?

- Szeretnék rájönni, hogy igazam van-e valamiben. - Jó. Kérdezz. - Köszönöm. A szüleid az ipar, különböző területein dolgoztak? - Ja. - Egyikük az üzletben, a másik előadó volt? - Ja. - Anyád színésznő volt? - Aha. - Bizonyos értelemben híres. Sohasem kapta meg azt a tiszteletet, amelyet megérdemelt, de egy tonna filmben szerepelt az ötvenes években, a hatvanasok közepéig, és pályafutása végén megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. - Henry - mondta Jack -, hova akarsz... Pofa alapállás. Élvezni akarom ezt a pillanatot. Anyád Lily Cavanaugh. Ez csodálatos. Lily Cavanaugh sokkal tehetségesebb volt, mint azt a legtöbben elismerték. Minden szerepében magasabb szintre emelte a kemény kis pincérnőket, és a csajokat pisztollyal a ridiküljükben. Szép, okos, tökös, nem játssza meg magát, csak beveszi és belakja a szerepet. Százszor jobb volt, mint bárki, akivel együtt játszott. - Henry... - Némelyik filmjének egész jó a hangsávja. Az elveszett nyár Johnny Mandellel? Sehol nem lehet látni. Henry, hogyan... - Te mondtad; honnan máshonnan tudnám? Azok az apróságok, amiket a hangod csinál. Az r-jeidet legömbölyíted, a többi mássalhangzót olyan lejtéssel ejted, ami ütemet ad a mondataidnak. - Ütemet? - Lefogadhatod, fiacskám. Rejtett ritmus, a te személyes dobosod. A jó katona közben végig arra próbáltam emlékezni, hol hallottam már ezt. Hol fölsejlett, hol elhalványodott. Néhány nappal ezelőtt jöttem rá. Lily Cavanaugh. Nem hibáztathatsz azért, mert tudni akartam, igazam van-e. - Hibáztatlak? - kérdezett vissza Jack. - Túlságosan döbbent vagyok ahhoz, hogy bárkit is hibáztassak, de azért adj néhány percet. - Titkod biztonságban van nálam. Nem akarod, hogy az embereknek, ha meglátnak, az legyen az első gondolatuk: jé, a Lily Cavanaugh fia! Szerintem érthető. Hát igen, Henry Leydennek jó füle van. Amikor a kisteher keresztülgurul French Landingen, B kabint betöltő zenebona lehetetlenné teszi a társalgást. A Dirtysperm lyukat éget a „Hová lett a szerelmünk?" - marcipán közepébe, és közben ocsmány atrocitásokat követ el az aranyos kis Supremes rovására. Henry, aki azt állítja, hogy gyűlöli az ilyesmit, hátradől az ülésen, térdével a műszerfalnak támaszkodik, ujjaival nyeregtetőt formál az álla alatt, és elégedetten vigyorog. A Chase utcán kinyitottak a boltok, fél tucat autó lóg ki srégen a parkolókból. A Schmitt vegyeskereskedésnél négy bringázó srác kanyarodik le a járdáról az úttestre, hatméternyire a mozgó kisteher előtt. Jack a fékbe tapos; a srácok megtorpannak egymás mellett, várják, hogy elhaladjon előttük. Jack továbbgurul. Henry fölegyenesedik, kinyújtja rejtelmes érzékelőit, azután visszadől. Számára minden rendben. A fiúk viszont nem tudják, mihez kezdjenek a hangzavarral, amely a kocsi közeledtével egyre erősödik. Undorral vegyes meglepetéssel bámulnak föl Jack szélvédőjére, ahogy dédapáik bámulhatták a sziámi ikreket vagy az Aligátorembert a vásár végében levő csudák bódéjában. Mindenki tudja, hogy a kisteherek vezetői csak kétfajta zenét hallgatnak, heavy metalt vagy countryt, akkor hát mi ez a vacak? Ahogy Jack elgurul mellettük, az első, egy mogorva nehézsúlyú, akinek az arca olyan pattanásos, mint az iskolaudvarok bikáié, fölemeli a középső ujját. A következő kettő továbbra is utánozza

dédapáikat egy 1921-es forró éjszakából, és hülyén, tátott szájjal bámulnak. A negyedik, akit Serfőzősapkától takart sötétszőke haja, ragyogó szeme és a belőle áradó ártatlanság a négyes legkellemesebb jelenségévé tesz, belenéz Jack arcába, és édesen, tétován mosolyog. Ez Tyler Marshall, aki - noha ezt ő nem tudja - most fog kisodródni a senki földjére. A fiúk visszacsúsznak a háttérbe. Jack belenéz a tükörbe, és látja, amint hevesen pedáloznak fölfelé az utcán, elöl a benga, hátul a legkisebb és legkedvesebb, aki máris lemaradt. - A járdán szakértői csoport hallgatta a Dirtyspermet - mondja Jack. - Négy srác, bringán. - Mivel ő is alig érti a saját beszédét, nem gondolja, hogy Henry meghallotta volna. Úgy tűnik, Henry mégis tökéletesen hallja, és egy kérdéssel válaszol, amely elvész a zajban. Mivel ésszerűen feltételezi, mi lehet az, Jack válaszol rá. - Egynek nem tetszett, két ingadozó a nemtetszés felé hajlott, egy óvatos tetszését fejezte ki. - Henry bólint. A dühös marcipánrombolás a Tizenegyedik utcán ér duhogó-recsegő véget. Mintha köd szállt volna föl a fülkében, mintha a szélvédőt frissen mosták volna, a levegő tisztábbnak tűnik, a színek elevenen vibrálnak. - Érdekes - mondja Henry. Biztos kézzel nyúl az ELTÁVOLÍT gombhoz, kiveszi a CD-t, belecsúsztatja a tokba. - Hát ez igazán érdekes volt, nem gondolod? A nyers, én központú gyűlöletet sohasem szabad automatikusan elvetni. Morris Rosennek igaza van. Tökéletesen illik a Wisconsini Patkányhoz. - Azt hiszem, még Glenn Millernél is nagyobbak lehetnek. - Jut eszembe - mondja Henry. - Sose fogod kitalálni, hogy mit csinálok ma. Haknizom! Csicsergő Maxton, illetve az adjutánsa, ez a Rebecca Vilas nevű nő, aki bizonyosan éppolyan dögös, mint a hangja, felfogadott lemezlovasnak izgalmas összeröffenésükön, Maxton nagy Eperfesztiválján. Persze nem én leszek ott, hanem egy ócska, rég elhanyagolt énem, Szimfonikus Stan, a bigbandek embere. - Elvigyelek? - Nem szükséges. A csodálatos Miss. Vilas gondoskodik szükségleteimről egy autó formájában, amelynek kényelmes hátsó ülésén elfér a lemezjátszóm, és elég nagy a csomagtartója a hangfalaknak és a lemezek dobozainak. - Szimfonikus Stan? - kérdezi Jack. - Kinyalt, őrjítő, jampi megtestesülése a bigband korszakának, és mellesleg elbűvölő, mézes ajkú úriember. A Maxton lakóinak számára a boldog ifjúság, szívderítő látvány. - Tényleg jampecnek öltözöl? Henry arca fenséges egykedvűséggel fordul felé. - Bocsáss meg. Nem tudom, mi jött rám. Hogy más témára térjek át, amit mondtál, illetve amit George Rathbun mondott ma reggel a Halászról, abban volt egy csomó, helytálló dolog. Örültem, hogy ezt hallottam. Henry kinyitja a száját, és idézi George Rathbunt annak teljes, bácsikás dicsfényében: - „Az eredeti Halász, fiúk és lányok, Albert Fish hatvan-hetven éve meghalt." - Nyugtalanító hallani, ahogy a túlfűtött, kövér ember kiszökken Henry Leyden karcsú torkából. Henry hozzáfűzi a saját hangján: - Remélem, valami jót tettem. Miután ma reggel olvastam a cimborád, Wendell Green sületlenségét az újságban, úgy gondoltam, hogy George-nak mondani kelletik valamit. Henry Leyden élvezettel használ olyan kifejezéseket, mint olvastam, elolvastam, láttam, néztem. Tudja, hogy az ilyesmi zavarba hozza hallgatóit. És „cimborád"- nak nevezte Wendell Greent, mert Henry az egyetlen, akinek Jack valaha is beismerte, hogy ő hívta föl a riporter figyelmét Albert Fish bűneire. Jack már bánja, hogy bárkinek is vallomást tett. A jattolós Wendell Green sose volt a cimborája. - Miután tettél egy kis szívességet a sajtónak - mondja Henry -, logikus lenne ugyanígy viselkedni a kék ruhás fiainkkal. Bocsáss meg, Jack, de te nyitottad ki az ajtót, és nem mondom többször. Végtére is Dale az unokaöcsém.

- Nem tudom elhinni, hogy te bánsz így velem - mondja Jack. - Miért, mert őszintén beszélek? Dale az unokaöcsém, nem emlékszel? Tudná használni a szakértelmedet, és meg van győződve róla, hogy tartozol neki egy szívességgel. Nem jutott még eszedbe, hogy [segíthetnél megtartani az állását? Vagy, hogy ha annyira szereted French Landinget és a Norvég-völgyet, mint mondod, akkor áldozhatnál erre a népre egy I evesét a képességeidből és az idődből? Henry, nem jutott még eszedbe, hogy visszavonultam? - szűri Jack a fogai között. - Hogy gyilkosságok nyomozása az utolsó, hangsúlyozom, a legutolsó dolog, amit csinálni szeretnék? Természetesen eszembe jutott - válaszolja Henry. De - és ismételten remélem, hogy megbocsátasz, Jack - itt vagy te a képességeiddel, amelyek bizonyosan messze meghaladják a Dale-éit, és valószínűleg alaposan túltesznek a többiekén is, nekem pedig örökösen arra kell gondolnom, mi az ördög bajod van. Nincs bajom - feleli Jack. - Civil vagyok. - Te vagy a főnök. Meghallgathatjuk, ami Barenboimból még hátravan. - Végigfuttatja ujjait a műszerfalon, és bekapcsolja a CD-lejátszót. A következő tizenöt percben a kocsi fülkéjében nem hallatszik más hang, mint a Steinway koncertzongoráé, amely a Goldberg-variációk-on elmélkedik a Huenos Aires-i Teatro Colónban. Ez is nagyszerű hang, gondolja Jack, ugyancsak tudatlannak kell lenned, ha összetévesztetted Glenn Goulddal. Olyan személy, aki ekkora tévedésre képes, valószínűleg nem hallja meg a General Motorsban gyártott kilincs rezgését. Amikor lekanyarodnak a 93-as útról a Norvégvölgy felé, megszólal Henry: - Ne duzzogj. Nem lett volna szabad azt mondanom rád, hogy pöcs vagy. És nem kellett volna azzal vádolnom, hogy problémád van, amikor nekem is megvannak a magaméi. Neked? - Jack meglepetten néz rá. A hosszú tapasztalat rögtön azt súgta, hogy Henry arra fogja kérni, valamilyen nem hivatalos formában segítse a nyomozást. Henry a szélvédő felé fordítja az arcát, nem szól. - Miféle gondod lehet neked? Nem jó zoknit húztál föl? Ó... valamelyik rádióadóval vannak problémáid? - Az ilyesmivel megbirkózom. - Henry elhallgat, és ez a hallgatás meglehetősen hosszúra nyúlik. Arról beszélek, hogy úgy érzem, elveszítem az ép eszemet. Azt hiszem, meg fogok őrülni. - Eredj már! - Jack leveszi a lábát a gázpedálról, a kocsi fél sebességgel halad tovább. Henry talán toll-robbanást látott? Természetesen szó sem lehet ilyesmiről. Semmi ilyesmit nem láthatott. És a saját élménye sem lehetett más, pusztán éber álom. Henry reszket, mint egy hangvilla. Még mindig a szélvédő felé fordult. - Mondd el, mi történt - szólal meg Jack. - Kezdek aggódni miattad. Henry akkorára nyitja a száját hogy legföljebb a szentelt ostya férne bele, azután becsukja. Megint végigfut rajta a remegés. - Hmm - mondja. - Ez nehezebb, mint gondoltam. - Fanyar, kimért hangja, az igazi Henry Leydenhang döbbenetes módon kileng a tehetetlenségtől. Jack lépésben halad a kisteherrel, valamit mondani készül, azután inkább vár. - Hallom a feleségemet - mondja Henry. - Éjszaka, amikor az ágyamban fekszem. Hajnali háromnégy körül. Rhoda lépései kopognak a konyhában, feljönnek a lépcsőn. Nyilván el fog menni az eszem. - Milyen gyakran fordult elő? - Hányszor? Nem tudom pontosan. Háromszor vagy négyszer. - Nem keltél föl, nem szólítottad meg? Nem mondtad ki a nevét? Henry hangja föl-le szaladgált a skálán. - Mindkettőt megtettem. Mert biztos vagyok benne, hogy őt hallottam. Az ő lépéseit, járását, dobogását. Most már hat éve annak, hogy Rhoda elment. Vicces, ugye? Én annak tartanám, ha nem félnék attól, hogy becsavarodom. A nevén szólítottad - mondja Jack. - Kikeltél az ágyból, és lementél.

Mint egy holdkóros, mint egy bolond. „Rhoda? Te vagy az, Rhoda?" Múlt éjjel körbejártam az egész házat: „Rhoda! Rhoda!" Mintha azt vártam volna, hogy válaszol. - Henry nem törődik a könnyekkel, amelyek kiserkennek a pilótaszemüveg alól, és leperegnek az arcán. - És azt is vártam, épp ez a probléma. - Senki más nem járt a házban - mondja Jack. - Semmi jele felfordulásnak. Minden a helyén volt, semmi sem tűnt el vagy ilyesmi. - Amennyire láttam, semmi. Minden ott volt, ahol lennie kellett. Minden úgy volt, ahogy hagytam. Fölemeli a kezét, és letörli az arcát. A kisteher jobb oldalán tovasuhan a Jack ajtajához vezető, kacskaringós felhajtó. - Megmondom neked, mit gondolok - szól Jack, elképzelve Henryt, amint bolyong a sötét házban. Hat év óta végigmentél a gyász egész folyamatán, mint mindenki, aki elveszíti a szeretett lényt, a tagadáson, az alkudozáson, a dühön, a fájdalmon, meg ami még van, az elfogadáson, az érzelmek egész skáláján, de még azután is hiányzik Rhoda. Senki se mondaná, hogy mennyire hiányolod a szeretett halottat, de mégis ez a helyzet. - Hát ez mélyenszántó - válaszolja Henry. - És vigasztaló is. - Ne szakíts félbe. Különös dolgok történnek. Hidd el nekem, tudom, mit beszélek. Föllázad az elméd. Eltorzítja a bizonyítékokat, hamisan tanúskodik. Ki tudja, miért? Mégis í'gy tesz. - Más szóval, az ember begolyózik - mondja Henry. Azt hiszem, itt tartunk. - Azt akarom kifejteni - mondja Jack -, hogy az embernek lehetnek éber álmai. Ez történik veled. Nincs miért aggódnod. Na, itt a felhajtó, itthon vagy. Rákanyarodik a füves ösvényre, és odagurul a fehér tanyaház elé, amelyben Henry és Rhoda Leyden tizenöt szép évet töltött az esküvőtől a diagnózisig, amely megállapította az asszonynál a májrákot. Két évvel a halála után Henry még mindig körbejárta esténként a házat, hogy fölkapcsolja a lámpákat. - Éber álom? Hol hallottál ilyesmiről? - Az éber álom egyáltalán nem szokatlan dolog - feleli Jack. - Különösen olyan embereknél, akik sohasem alszanak eleget, mint te. - Vagy én, tette hozzá némán. - Nemcsak kitaláltam, Henry. Magamnak is volt egy-két ilyen élményem. Egy mindenképpen. - Éber álmok - szól Henry egészen más, tűnődő hanghordozással. - Furi. - Gondolkozz rajta. Ésszerű világban élünk. A halottak nem járnak vissza. Mindennek oka van, és ezek az okok mindig ésszerűek. Kémia és véletlen dolga az egész. Ha nem lennének ésszerűek, sohasem jönnénk rá semmire, és sohasem tudhatnánk meg, hogy mi folyik. - Ezt még egy vak ember is láthatja - válaszolja Henry. - Köszönöm. Szavaid életet adnak. - Kiszáll az autóból, becsukja az ajtót. Elindul, visszajön, behajol az ablakon. - Akarod elkezdeni ma este az Örökösök-et? Fél kilenc tájban itthon vagyok. - Kilencre jövök. Búcsúzásul Henry annyit mond: - Bimm-bamm. - Elfordul, odamegy a küszöbhöz, és eltűnik a házában, amely természetesen nyitva van. Errefelé csak a szülők zárják az ajtókat, és ez is új fejlemény. Jack megfordul a kocsival, végigkanyarog a felhajtón a norvég-völgyi országútig. Úgy érzi, kétszeres jót tett, segített Henryn és saját magán is. Kellemes, hogy néha milyen szépen alakulnak a dolgok. Amikor befordul saját, hosszú felhajtójára, különös zörgést hall a műszerfal alatti hamutartóból. Az utolsó kanyarban ismét hallja, éppen azelőtt, hogy megpillantaná a házát. A hang nem annyira zörgés, mint halk, tompa koccanás. Egy gomb, egy pénzérme - ilyesmi okozhatta. A ház mellé gurulva megáll, kikapcsolja a motort, és kinyitja az ajtót. Majd mintha utólag jutna az eszébe, kinyújtja a kezét, és kinyitja a hamutartót. Jack a kihúzható hamutartó alján levő horonyban egy vörösbegytojást lel, egy vörösbegytojást, akkorát, mint egy mandulás M&M drazsé, és ettől kimegy belőle a levegő. A kis tojás olyan kék, hogy azt egy vak ember is láthatja.

Reszkető ujjakkal kiveszi a tojást a hamutartóból, rámered, kiszáll a kocsiból, becsukja az ajtaját. Miközben a tojást bámulja, eszébe jut, hogy lélegezni kéne. Keze megfordul csuklóban és elengedi a tojást, amely egyenes vonalban a fűre hullik. Ráérősen fölemeli a lábát, és lecsap az ocsmány kék pöttyre. Hátra se nézve zsebre vágja kulcsait, és elindul otthonának kétes biztonsága felé.

Második Rész Tyler Marshall Elrablása

5. Kora reggeli szélvészgyors kőrútunkon kiszúrtunk a Maxton Idősek Otthonában egy portást - netán emlékeznek rá? Buggyos overall? Egy picit vastag derék tájt? Szájban fityegő cigaretta, noha a bentlakók folyosóján húszlépésenként kiplakátolják: TILOS A DOHÁNYZÁS! ITT TÜDŐK MŰKÖDNEK! Felmosórongy, amely úgy fest, mint a döglött pókok csomója? Nem? Ne is mentegetőzzenek. Elég könnyű átnézni Pete Wexeren, az egykori jellegtelen srácon (érettségi átlag a French Landing-i gimnáziumban: közepes), aki jellegtelen ifjúvá cseperedett, és mostanában érte el a jellegtelen középkorúság küszöbét. Egyetlen szórakozása, hogy utókban kegyetlenül bele-belecsíp a mohos öregecskékbe, akik motyogással, értelmetlen kérdésekkel, fing és pisi szaggal töltik ki a napjait. A legrosszabbak az Alzheimer-kóros seggfejek. Pete-ről köztudott, hogy alkalmanként az ő csontos hátukon vagy fenekükön nyomja el a cigarettáját. Szereti hallani fojtott kiáltásukat, amikor a forróság eléri a fájdalomküszöböt. Ennek az apró, ocsmány kínzásnak kettős hatása van: azokat kicsit felrázza, neki örömet szerez. Valahogy felderíti a napjait. És feléleszti az öregeket. Mellesleg, kinek mondhatnák el? Ó, te jó szagú, most közeledik a legrosszabb, lassan csoszog a Százszorszép folyosón. Charles Burnside Hája tátva, akárcsak az alsója hátsója, így Pete-nek jobb belátása van Burnside aszott, szarfoltos fenekére, mint amilyent valaha is kívánt magának. Úgy éljek, egész a térdhajlatig ér a csoki. A mosdóba indult, csak kissé későn. Egy bizonyos barna ló - nevezzük Hajnali Mennydörgésnek kiszabadult istállójából, és kétségtelenül keresztülvágtatott Égett lepedőjén. Istennek hála, nem nekem kell tisztába tenni őket, gondolja Pete, és elvigyorodik a cigarettája mögött. Az a tied, Butch. De a brunyálda melletti asztal momentán őrizetlen. Butch Yerxa elszalasztja Égett elvitorlázó, mocskos seggének tündéri látványát. Nyilván kiugrott egy cigire, noha Pete már százszor mondta a hülyéjének, hogy ezek a TILOS A DOHÁNYZÁS! feliratok semmit sem jelentenek Csicsergő Maxton egy fikarcnyit sem törődik azzal, ki hol dohányzik (vagy, hogy hol nyomják el a csikket). Ezek a táblák csak azért vannak, hogy a jó öreg Nyáladzó Udvarház megfeleljen bizonyos unalmas állami törvényeknek. Pete vigyora kiszélesedik, és ebben a pillanatban nagyon hasonlít fiára, Ebbie-re, Tyler Marshall alkalmi barátjára (Ebbie Wexler volt az, aki a középső ujját mutatta Jacknek és Henrynek). Pete azon tűnődik, menjen-e ki, szóljon-e Butchnak, hogy van egy kis takarítása a Dl8-ban - és természetesen a szoba lakóján -, vagy hagyja, hogy maga fedezze föl Égett legújabb disznóságát. Talán Égett visszamegy a szobájába, és csinál néhány ujjas képet, kicsit szétkeni a finomságot. Az jó lenne, de jobb lenne látni, amint Butch arca megnyúlik, amikor Pete elmondja neki... - Pete! Ó, ne! Hát nem lebuktatta a kurva! Jóképű kurva, de akkor is csak kurva. Pete áll egy pillanatig, arra gondol, talán elhordja magát a lány, ha nem törődik vele. Hiábavaló remény. - Pete! Megfordul. Ott áll Rebecca Vilas, a nagyfőnök állandó macája. Ma könnyű, vörös ruhát visel, talán az Eperfesztivál tiszteletére, és fekete körömcipőt, valószínűleg saját csinos lába tiszteletére. Pete futólag elképzeli, ahogy azok a klassz virgácsok átkulcsolják, a/ok a magas sarkak a hátán keresztezik egymást, és Úgy állnak, mint az óramutatók, azután észreveszi a kartondobozt, amelyet a lány a hóna alatt tart. Semmi kétség, neki hozott munkát. A Rebecca ujján ragyogó gyűrűt is észreveszi, valamiféle ékkő van benne, legalább akkora, mint egy vörösbegytojás, noha sokkal halványabb. Nem először tűnődik el rajta, vajon mit tesznek a nők, ami ekkora gyűrűt érdemel.

A lány csak áll, a cipőjével dobol, hagyja, hogy a férfi bámulja. Pete mögött Charles Burnside folytatja lassú, totyogó haladását a férfimosdó felé. Aki ránéz a vén romra, pipaszár lábára, szanaszét röpködő pitypangpehely hajára, azt hinné, régen maga mögött hagyta futkosós napjait. De ez esetben tévedne. Szörnyű nagyot tévedne. - Vilas nagysám? - szólal meg végül Pete. - A társalgó, Pete. Rohamtempó! És hányszor mondtam, hogy ne dohányozz a betegek szárnyában? Mielőtt Pete válaszolhatna, a lány egy szexis szoknyalebbenéssel megfordul és elindul a társalgó felé, amely a délutáni Eperfesztivál táncterméül szolgál. Pete sóhajtva a falnak támasztja a felmosót, és követi a lányt. Charles Burnside most egyedül van a Százszorszép folyosón. Szeméből eltűnik az üresség, az értelem ragyogó, vad villogása veszi át a helyét. Rögtön nem látszik olyan vénnek. Szempillantás alatt eltűnik Égett, az emberi szarógép. Carl Bierstone van itt, aki olyan ádáz hatékonysággal vágott rendet a chicagói ifjúság körében. Carl... és még valami más. Valami nem emberi. Carl - a valami - vigyorog. Az üres asztalon papírköteg, kávéscsésze méretű, kerek kődarabbal lenyomtatva. A kőre azt írták, kicsi, fekete betűkkel: BUTCH KEDVENC SZIKLÁJA. Égett fölveszi Butch Yerxa kedvenc szikláját, és fürgén elindul a mosdó felé, miközben még mindig vigyorog. A társalgóban az asztalokat a fal mellé tolták, és leterítették piros krepp-papírral. Pete később kis piros lámpákat is hoz (elemeseket; gyertya nem jár a vén nyáladzóknak, az istenért, dehogy). A falakat teleragasztották gigászi papundekli eprekkel. Némelyik elég megviseltnek tűnik - minden júliusban fölteszik őket, amióta Herbert Maxton megnyitotta az otthont a hetyegő hatvanas évek végén. A linóleumpadló sivár és üres. Délután és kora este a mohos vénségek, akik még járóképesek, és eszük is van hozzá, itt fognak körbe, körbe csoszogni a harmincas-negyvenes évek bigband hangjaira, a lassú számoknál egymásba kapaszkodnak, és mire véget ér a szving, valószínűleg bepisilnek az izgalomtól. (Három évvel ezelőtt egy mohos öreg, név szerint Irving Christie kisebb szívrohamot kapott egy különösen serény körbe hopp után, amelyet a „Senkivel se ülj le az almafa alá, csak velem" dallamára roptak.) Hát igen, az Eperfesztivál szökellése mindig izgalmas esemény. Rebecca teljesen magától összetolt három fadobogót, és fehér vásznat borított rájuk, így teremtve pódiumot Szimfonikus Stannek. A sarokban nagyfejű, ragyogóra krómozott mikrofon, valódi ritkaság a harmincas évekből, még a Cotton Clubban kezdte szolgálatát. Egyike Henry Leyden kincseinek. Mellette a magas kartondoboz, amelyben tegnap a mikrofon érkezett. Az emelvényen egy piros-fehér krepp-papírral és további eprekkel díszített gerenda alatt egy létra áll. Ahogy ránéz, Pete egy pillanatra birtokló féltékenységet érez. Rebecca Vilas belenyúlt az ő szekrényébe. Turkálós kurva! Ha csak egy kicsi is hiányzik a gyomból, hát az Isten... Rebecca hallható nyögéssel a pódiumra engedi a dobozt, azután fölegyenesedik. Hátrasimít kipirult utcából egy selymes, gesztenyeszín fürtöt. Még csak i éggel van, de igazi rekkenő nap ígérkezik, ami jellemző Szurdokországra. Légkondicionáljátok az alsót, duplázzátok a dezodort, emberek, ahogy azt George Rathbun szokta volt bömbölni. - Má aszittem, sose gyössz, komé - mondja Rebecca. - Na, hát itt vagyok - duzzog Pete. - Nekem úgy tűnik, egészen jól elboldogul nélkülem is. - Kis szünet után hozzáteszi: - Fájintosan. - Pete-tői ennyi humor telik. Előrelép, és belenéz a kartondobozba, amelyre a mikrofonéhoz hasonlóan a HENRY LEYDEN TULAJDONA szavakat pecsételték. A dobozban egy kábellel körültekert kis fényszóró van, meg egy kör alakú rózsaszín celofán, amivel a nyalóka és a cukrozott eper színére lehet változtatni a fényt. - Mi ez a szar? - kérdezi Pete. Rebecca ragyogó, veszedelmes mosolyt villant rá. Még a Pete-hez

hasonlóan tompa agyú fickó is veszi a mosoly üzenetét: krokodilokkal teli medence szélén állsz, haver; hány lépést akarsz még tenni? - Lámpa - válaszolja a lány. - LÁM-PA. Akaszd föl arra a kampóra. KAM-PÓ-RA. Ez valami olyasmi, amihez a lemezlovas ragaszkodik. Azt mondja, ez hozza hangulatba. HANG... - Mi történt Weenie Ericsonnal? - morogja Pete. - Weenie-nél nem voltak ilyen szarok. Két órán át nyomatta azokat a szar lemezeket, néhányszor belenyalt a flaskájába, azután végzett. - Elköltözött - feleli Rebecca közömbösen. - Azt hiszem, Racine-be. - Hát - Pete fölnéz, a vörös és fehér krepp-papírral átfont gerendát tanulmányozza. - Én itten nem látok kampót, Vilas nagysám. - Krisztus a biciklin - mondja a lány, és fölmászik a létrára. - Itt van. Talán vak vagy? Pete a leghatározottabban nem vak, és ritkán volt ilyen hálás a látás adományáért. Lenti helyzetéből egyenesen rálát a lány combjára, a bugyi vörös csipkéjére és a fenék kettős ívére, amely szépen megfeszül, mivel Rebecca a létra ötödik fokán áll. A lány lenéz, látja a hökkent arcot, beméri a pillantás irányát. Arca kicsit ellágyul. Egyes férfiak egyszerűen bolondulnak egy villanás bugyiért, mint anyuka oly bölcsen megjegyezte. - Pete. A földre, Pete. - He? - Pete fölnéz, a szája tátva, alsó ajkán apró nyálpötty. - A fehér neműmben nincsen kampó, ebben olyan biztos vagyok, mint kevés dologban. De ha a pillantásodat egy kicsit följebb emelnéd... A kezemet néznéd a fenekem helyett... Pete bambán fölnéz, és látja, hogy az egyik vörös köröm (Rebecca ma tetőtől talpig eperszín látomás) egy kampót pöcögtet, amely éppen csak kivillan a krepp-papír közül, akár a halász gyilkos horga a rikító csaliból. - Kampó - mondja a lány. - Celofánt a lámpára, lámpát a kampóra. A lámpából meleg, rózsaszín fény, árad majd, a dizsi kifejezett utasítására. Vette az adást, ugye? - Ö... igen... - Ez esetben, ha megkérhetem, venné a fáradságot, hogy fölakassza? A lány lemászik a létráról, úgy vélve, hogy Pete Wexler megkapta a legnagyobb ingyen előadást, amit ilyen robotért ésszerűen várhat. Pete, akinek már volt egy merevedése, kiemeli Szimfonikus Stan rózsaszín fényszóróját a dobozból, és újabb merevedésre készül. Amint fölmászik a létrára, ágyéka elhalad Rebecca arca mellet. A lány észreveszi a dudort, és belülről az arcát harapdálja, hogy elfojtsa mosolyát. A férfiak bolondok, ez világos. Némelyik szeretni való bolond, de azért bolond. Csak némelyik bolond megengedhet magának gyűrűket, kirándulásokat és éjszakai vacsorákat a milwaukee-i mulatókban, más bolondok pedig nem. Némelyik bolondtól maximum annyit várhatsz, hogy föltegyen egy ronda lámpát. - Várjatok, srácok! - kiáltja Ty Marshall. - Ebbie! Ronnie! T. J.! Várjatok! Ebbie Wexler (aki csakugyan úgy fest, mint Sluggo, Nancy nem túl értelmes barátja) hátrakiált: - Érj Utol, lajhár! Ja! - bömböli Ronnie Metzger. - Érj utol, haj-lár! Ronnie, akire még számos óra beszédterápia vár, ugyancsak hátrapillant, és kis híján nekimegy egy parkolóórának, alig sikerül kikerülnie. Azután nekilódulnak, elfoglalják a járdát a biciklikkel (Isten irgalmazzon a szembejövő gyalogosoknak), száguldó árnyékuk mögöttük inal. Tyler fontolgat még egy végső rohamot, azután úgy dönt, hogy túl, fáradt a lába. Az anyja és apja azt mondja, idővel utoléri őket, túl kicsi a korához képest, de Tynak kétségei vannak ezzel kapcsolatban. És egyre inkább kétségei vannak Ebbie-vel, Ronnie-val és T. J. - vel kapcsolatban is. Tényleg megéri utánuk rohanni? (Ha Judy Marshall tudna ezekről a kétségekről, akkor fölállva tapsolna - két év óta eleget töprengett, vajon mikor unja már meg az ő értelmes, gondolkodó fia, hogy folyton ezzel a pancser bagázzsal - ahogy ő mondja, ilyen „alantas elemekkel" lógjon.)

- Kapd be a fülem - mondja Ty vigasztalanul - ezt az ártalmatlan káromkodást mostanában szedte föl a Sci-fi Channelen felújított mini sorozatból, a 10. királyságból -, és leszáll a biciklijéről. Semmi értelme, hogy utánuk rohanjon; tudja, hol találhatja meg őket, a 7-Eleven parkolójában, amint Szörpit isznak és varázskártyákat cserélnek. Ez a másik probléma Ty barátaival. Mostanában ő szívesebben csereberélne baseballkártyákat. Ebbie, Ronnie és T. J. fütyülnek a Cardinals, az Indians, a Red Sox vagy a Serfőzők kártyáira. Ebbie odáig ment, hogy buzi dolognak nevezte a baseballt; ezt a megjegyzést Ty inkább ostobaságnak (már-már szánalmasnak) találja, mint dühítőnek. Levegőért kapkodva, lassan tolja fölfelé a bringát a járdán. Itt a Chase és a Királynő utca kereszteződése. Ebbie a Királynő utcát Kiverő utcának hívja. Nem meglepő. Ez is jelentős részét képezi a problémának. Tyler olyan fiú, aki szereti a meglepetéseket; Ebbie Wexler pedig olyan, aki nem. Nem is reagálhattak volna másképp a zenére, amely valamivel korábban ömlött a kisteherből. Tyler megáll a sarkon, végignéz a Királynő utcán. Kétoldalt bozótos sövények húzódtak. Jobbra föntebb számos összefüggő, vörös tető. Az öregek otthona. A főkapu mellé valamilyen jelzést tettek. Tyler kíváncsian felül a biciklijére, és lassan odagurul a járdán, hogy megnézze. A sövény leghosszabb ágai susogva súrolják kerékpárjának kormányát. A jel egy bazi nagy epernek bizonyult. MA EPERFESZTIVÁL!!! Ez volt aláírva. Mi az, az Eperfesztivál, csodálkozik Ty Marshall. Valami buli, szigorúan öregeknek? Ez jó kérdés, noha nem túl izgalmas. Miután néhány másodpercig ácsorgott, elfordítja a biciklijét, és vissza akar menni a Chase utcába. Butch kedvenc szikláját markolva a még mindig vigyorgó Charles Burnside belép a Százszorszép folyosó végén a férfimosdóba. Jobbra egy sor kézmosó kagyló, mindegyik fölött tükör, az a fajta fémtükör, amelyet az alsóbb osztályú kocsmák és bárok vécéjében találhatni. Az egyikben Égett megnézi vigyorgó képmását, egy másikban, közvetlenül az ablak mellett, egy kisfiút lát, aki a Milwaukee Serfőzők pólóját viseli. A gyerek terpeszben áll a biciklije fölött a kapun kívül, és az Eperfesztivál ma! feliratot olvassa. Égett nyáladzani kezd. De nem csak úgy finoman. Égett úgy nyáladzik, mint a farkas a mesében, vastag, fehér tajték buggyan ki a szája sarkából, és lecsorog alsó ajkának petyhüdt, májszínű hurkáján. A nyál szappanhabként folyik végig az állán. Göcsörtös kézfejével szórakozottan letörli, freccsenve suhintja a padlóra, miközben le nem venné a szemét a tükörről. A tükörben látható fiú nem a kreatúra szegény, eltévedt kisbabái közé tartozik - Ty Marshall születése óta French Landingben él, és pontosan tudja, hol van -, de tartozhatna. Igen, könnyen eltévedhetne, és kiköthetne egy bizonyos szobában. Egy bizonyos cellában. Vagy vonszolhatná magát egy idegen látóhatár felé égő, vérző lábacskáin. Főleg, ha Égett kedve szerint alakulnak a dolgok. Gyorsan kell lépnie, de mint már észrevehettük, Charles Burnside megfelelő ösztönzés esetén nagyon sebesen képes mozogni. - Gorg - mondja a tükörnek. Tökéletesen tisztán, tökéletes lapos középnyugati hangsúllyal ejti ki ezt az értelmetlen szót. - Gyere, Gorg. Meg se várva, mi következik - tudja, mi lesz az -, megfordul, és a négy vécé felé indul. Belép balról a másodikba, magára zárja az ajtót. Tyler éppen visszaült a kerékpárra, amikor az Eperfesztivál felirattól hatméternyire megzörren a sövény. Nagy, fekete varjú töri át magát a zöldön a Királynő utca járdájára. Eleven, értelmes szemmel nézi a fiút. Fekete lábait szétlökve megáll, kinyitja a csőrét, és azt mondja: - Gorg! Tyler ránéz, elmosolyodik, nem biztos benne, mit hallott, de készen áll örülni (tízéves korban az ember mindig hajlamos a vidámságra, mindig hajlik rá, hogy elhiggye a hihetetlent). - Micsoda? Mondtál valamit? A varjú megrebbend fénylő szárnyát, és úgy hajtja félre a fejét, hogy a rút majdnem szépnek tűnik. - Gorg! Ty! A fiú elneveti magát. A nevét mondta! A varjú a nevét mondta!

Leszáll a bicikliről, ráállítja a lábtámaszra, és néhány lépést tesz a varjú felé. Gondolataitól - sajnos - mi sem áll távolabb, mint Amy St. Pierre és Johnny Irkenham. Azt hiszi, a varjú biztosan elrepül, ha odalép, de a madár csak megrebbenti a szárnyát, és lép egyet a sövény bozótos sötétje felé. - A nevemet mondtad? - Gorg! Ty! Abbalah! Ty mosolya egy pillanatra megfakul. Ez az utolsó szó ismerősnek tűnik, és a képzettársítások, noha el-mosódottak, nem valami kellemesek. Valamilyen okból az anyjára kell gondolnia. Azután a varjú ismét kimondja a nevét: bizonyosan azt károgja, hogy Ty. Tyler ismét távolodik egy lépést a Királynő utcától, és közeledik a fekete madárhoz. A varjú ugyancsak lép, közelebb a sűrű sövényhez. Az utcán senki; French Landingnek ez a része álmodik a reggeli napfényben. Ty még egyet lép végzete felé, és a világok megremegnek. Ebbie, Ronnie és T. J. kevély léptekkel lejtenek ki a 7-Elevenből, ahol a pult mögött álló fafejű éppen most szolgált föl nekik kékáfonya Szörpit (a fafejű csak egyike a számos sértő kifejezésnek, amelyet Ebbie a fatertői vett át). Friss csomag varázskártya is van náluk, fejenként kettő. Ebbie, akinek a szája máris kék, T. J. - hez fordul. - Eredj végig az utcán, és szedd föl azt a lajhárt. T. J. megbántva néz rá. - Miért én? - Mert Ronnie vette a kártyát, te sügönye. Na, mozgás, siess. - Miért van rá szükségünk, Ebbie? - kérdezi Ronnie. Nekidől a biciklitartónak, a hideg, édes jégmorzsalékot nyámmogja. - Mert én azt mondom - feleli Ebbie felsőbbségesen. Az a helyzet, hogy Tyler Marshallnak péntekenként rendszerint van pénze. Ami azt illeti, majdnem mindennap van pénze. A szülei jómódúak. Ez okból Ebbie, akit az egy szál vacak gondnok apja nevel (már ha ezt annak lehet nevezni), máris valami homályos gyűlöletet táplál Tyler iránt; már nincsenek messze az első megaláztatások, amelyeket hamarosan követnek az első verések. De most csupán még több varázskártyát kíván, mindnyájuknak egy harmadik paklit. Az, hogy Tyler nem is szereti ezt a kártyát, csak még édesebbé teszi a dolgot. Ám először ide kell hozni azt a kis lajhárt. Vagy a kis hajlárt, ahogy a nehéz beszédű Ronnie hívja. Ebbie-nek tetszik, és úgy gondolja, ő is ezt fogja használni. Haj-lár. Jó szó. Egyszerre gúnyolja ki Tyt és Ronnie-t. Kettőt egy csapásra. Na rajta, T. J.! Hacsak nem akarsz egy kokit. T. J. nem akar. Ebbie Wexler kokija rohadtul bír fájni. Színpadiasan felsóhajt, kitolja a biciklit a parkoló rácsból, ráül, és elindul visszafelé a domb enyhe lejtőjén, egyik kézzel a bicikli kormányát markolja, a másikban a Szörpit. Arra számít, hogy rögvest megpillantja Tyt, valószínűleg a bringáját tolja, mert csak... olyan... Mosott sza-har, de mégsem látja a („hasé utcán - hát mi történt vele? Kicsit gyorsabban tekeri a pedált. A férfimosdóban a vécék sorát látjuk. Balról a második ajtó zárva. A másik háromrésnyire nyitva áll krómzsanérjain. A zárt ajtó alatt két göcsörtös, eres bokát látunk, amelyek két koszos papucsból állnak ki. Meglepően erős hang zendül. Egy fiatalember hangja, nyers, éhes, és dühös. Színtelenül verődik vissza a csempézett falakról: - Abbalah! Abbalah-dún! Munsun gorg! Hirtelen zubogni kezdenek a vécék. Nemcsak a bezárt fülkében, de valamennyiben. A piszoárokban ugyancsak megindul a víz, tökéletes összhangban bugyog a krómozott csövekből. Víz kavarog a porcelánöblökben. Amikor a piszoároktól visszapillantunk a vécék felé, látjuk, hogy a mocskos papucs - és a benne levő láb - eltűnt. Most először csakugyan halljuk a suvadás hangját, egyfajta forró kilégzést, olyan hang ez, amit az ember ad, mikor hajnali kettőkor fölébred a rossz álomból. Hölgyeim és uraim, Charles Burnside elhagyta az épületet.

A varjú most behátrál a sövénybe. Még mindig Tylert bámulja ragyogó, kísérteties szemével. Tyler előrelép, úgy érzi, mintha hipnotizálták volna. - Mondd ki megint a nevemet - suttogja. - Mondd ki a nevem, és mehetsz. - Ty! - károgja engedékenyen a varjú, azután széttárja a szárnyát, kicsit megrázza, és behátrál a sövénybe. Ty még látja egy pillanatig, a ragyogó feketeséget a ragyogó zöldben, azután eltűnik. - Szentséges varjú! - mondja Tyler. Rájön, hogy mit mondott, és halkan, reszketegen elneveti magát. Ez tényleg megtörtént? Megtörtént, igaz? Közelebb hajol a helyhez, ahol a varjú visszatért a sövénybe, arra gondol, hogy felszed egy tollat, amit eltehet emlékbe, és ekkor egy csontos, fehér kar vágódik át a lombon, és biztos kézzel megragadja a nyakát. Tylernek csupán egyetlen rémült kiáltásra marad ideje, azután berántják a sövénybe. Egyik tornacipője beleakad a kurta, merev ágakba. A másik oldalról egyetlen torokhangú, mohó kiáltás hallatszik talán úgy érthető, hogy „Fiú!" -, azután egy puffanás, olyasféle, mint amikor a kedvenc kő lecsap egy kisfiú fejére. Ezután semmi nesz, csak egy távoli fűnyíró hangja és egy méh zümmögése a közelben. A méh a virágok körül dönög a túlsó, a Maxton Otthon felőli oldalon. Nincs ott semmi látnivaló, csak a zöld fű és az épülethez közelebb az asztalok, amelyeknél az idősebb bentlakók ülnek majd az Eperfesztivál idején. Tyler Marshall eltűnt. T. J. Renniker megáll a Chase és a Királynő utca sarkán. Szörpije sötétkéken csordogál a csuklójára, de alig veszi észre. Félúton, a Királynő utcán fölfedezi Ty biciklijét, amely rendesen le van támasztva a lábtartójára, de a gazdájának semmi nyoma. T, J. odagurul a bringához, lassan, mert valami rossz érzése van. Egyszer csak észbe kap, hogy a Szörpi trutymóvá olvadt a kezében. Behajítja a csatornába. Ez Ty bringája, az ziher. Nem lehet eltéveszteni u vörös, húszhüvelykes, ökörszarv kormányos Schwinnt, oldalán a zöld Milwaukee Bucks levonóval. A bringa és... A sövény mellett, ez a határ a vénemberek világa és a rendes, a valódi emberek között, egyetlen Reebok tornacipő hever az oldalán. Körülötte fénylő, zöld levelek. A cipőből egy toll meredezik. A fiú tágra nyílt szemmel bámulja a tornacipőt. T. J. talán nem olyan okos, mint Tyler, de néhány wattal mégis fényesebb elme, mint Ebbie Wexler, és elég könnyen el tudja képzelni, amint a haverját átrántják a sövényen, úgy, hogy csak a bringa marad utána... Meg az egyik tornacipő... egyetlen magányos, felhőink tornacipő... - Ty? - hívja. - Hülyéskedsz? Mert ha igen, akkor jobb, ha abbahagyod. Megmondom Ebbie-nek, és életed legnagyobb kokiját kapod tőle! Semmi válasz. Ty nem hülyéskedik. T. J. valahogy tudja. Amy St. Pierre és Johnny Irkenham robban be T. J. tudatába. Lopakodó lépteket hall (legalábbis azt képzeli) a sövény túloldaláról: a Halász, miután gondoskodott a vacsoráról, visszajött a desszertért! T. J. sikoltani akar, de nem képes. A torka gombostűnyivé szűkül. Sikoly helyett belekapaszkodik kerékpárja kormányába, és pedálozni kezd. Lekanyarodik a járdáról az úttestre, szeretne a lehető leggyorsabban eltávolodni attól a sötét, dús sövénytől. Mikor ledöccen a járdáról, Huffy bringája átgázol a Szörpi maradékán. T J. a Chase utca felé pedálozik, a kormányra dől, mint egy Grand Prixversenyző, és sötéten fénylő nyomot húz a kövezeten. Akár a vér. Valahol a közelben varjú károg. Úgy hangzik, mintha nevetne. Robin Hood út 16.: mi már jártunk itt, ahogy a kóristalány mondta az érseknek. Ha bekukkantunk a konyhaablakon, megláthatjuk Judy Marshallt, amint a sarokban egy hintaszékben szunyókál. Egy könyv van az ölében, a John Grisham-regény, amelyet utoljára az éjjeliszekrényén láttunk. Mellette a földön fél csésze kávé. Judy tíz oldalt tudott elolvasni, mielőtt elszundított volna. Nem hibáztathatjuk Mr. Grisham elbeszélő tehetségét; Judynak nehéz éjszakája volt, és nem is először. Két hónapja annak,

hogy egy éjszaka két óránál többet tudott aludni egyfolytában. Fred tudja, hogy valami baj van a feleségével, de fogalma sincs róla, hogy a baj milyen mélyre terjedt. Ha tudná, sokkal jobban megrémülne. Isten irgalmazzon neki, hamarosan jobb képe lesz az asszony szellemi állapotáról. Judy kásásán nyöszörögni kezd, és forgatja a fejét. I:.inét azokat a badar szavakat motyogja. A legtöbb érthetetlen, túlságosan összefolyik az álomtól, de azért kivehető az abbalah és a gorg. Felpattan a szemhéja. Szeme ragyogó királykék a reggeli fényben, amely a nyár poros aranyával tölti meg a konyhát. Ty! - zihálja, és a lába görcsösen megrándul. A tűzhely fölötti órára pillant. Kilenc óra múlt tizenkét perccel, és minden értelmetlennek tűnik, ahogy az gyakran megtörténik, ha az ember mélyen, de nem túl jól és nem elég sokáig alszik. Valamilyen nyomorúságos, nem teljesen lidércnyomásszerű álmot vonszol maga után, mint egy nyálkás szálakon lógó méhlepényt: puhakalapos férfiak, akik arcukba húzzák a kalapot, hogy ne lehessen látni a képüket, hosszú, R, Crumb lábakon, amelyek nagy, kerek orrú R. Crumb cipőben végződnek, teherautós, baljós jampecok rohangálnak városhoz - Milwaukee? Chicago? - képest túl gyorsan, a fenyegető narancsszínű ég alatt. Az álom hangszalagján Benny Goodman zenekara játssza a „King Porter Stomp"- ot, ez volt az egyik dal, amelyet az apja mindig eljátszott, amikor egy kicsit becsiccsentett. Az álom hangulata ijesztően sötét keveréke a rettegésnek és a gyásznak: félelmetes dolgok történtek, de a legrosszabb még hátravan. Nincs megkönnyebbülés, amit az ember akkor érez, ha rossz álomból ébred - amit maga is tapasztalt, mikor még fiatalabb volt, és... és... - És épeszű - mondja károgó, félig éber hangon. -..King Porter Stomp". Még ilyet. - Mindig olyannak hallotta, mint a régi rajzfilmek zenéjét, amelyekben teher kesztyűs egerek rohangálnak szédítő, lázas sebességgel a patkánylyukak között. Egyszer, amikor az apjával táncolt egy ilyen zenére, érezte, hogy valami kemény szurkálja. Valami a nadrágban. Attól fogva, ha az apja tánczenét tett föl, igyekezett másutt lenni. - Elég - mondja ugyanazon a károgó hangon. Egy varjú hangján. Eszébe jut az álmában látott varjú. Na persze. Gorg Varjú. - Gorg halált jelent - mondja, és észre se véve, mit tesz, megnyalja száraz felső ajkát. Nyelve még jobban elkalandozik, a hegye végignyalja az orrcimpáit, melegen, nedvesen és valahogy vigasztalóan. - Odaát a gorg halált jelent. Odaát a... Messzeségben, ezt a szót nem mondja ki. Mielőtt megtenné, meglát valamit a konyhaasztalon, ami korábban nem volt ott. Egy vesszőfonatos doboz. Hang hallatszik belőle, valamiféle halk, álmos hang. Rémület lopakodik az asszony zsigereibe, a belei elernyednek, olyanok lesznek, akár a víz. Tudja, hogy hívják az efféle kosarat: halas kosár. Ez egy halász halas kosara. Egy halász tartózkodik mostanában French Landingben. Egy gonosz halász. - Ty! - kiáltja, de természetesen nem érkezik válasz. Egyedül van a házban. Fred dolgozik, Ty kiment játszani, ez úgyszólván bizonyos. Július közepe van, a szünidő derekán járunk, Ty a városban lóg, és végigcsinálja az összes Ray Bradbury-August Derleth-dolgokat, mint általában a fiúk, mikor még előttük az egész végtelen szünidő. De nincs egyedül; Fred beszélt vele, hogy mindig legyen a haverjaival, amíg el nem kapják a Halászt, legalább addig, és ő ugyanígy tett. Judy nem nagyon szereti a Wexler gyereket (a Metzger vagy a Renniker fiút sem), de a létszám biztonságot jelent. Idén nyáron Tynak valószínűleg nem lesz semmiféle kulturális megvilágosodása, de legalább... - Legalább biztonságban van - károgja Gorg Varjú hangján. Bár a doboz, amely szundikálás közben bukkant föl a konyhaasztalon, tagadni látszik ezt, tagadja a biztonság, mint olyan létezését. Honnan került ez ide? És mi az a fehér dolog a tetején? - Üzenet - mondja, és föláll. Úgy teszi meg azt a csekély távot, amely a hintaszéket elválasztja az asztaltól, mintha még mindig álmodna. Az üzenet egy összehajtott papírdarab. A látható oldalára azt írták: Az édes, kék szemű Judynak. Az egyetemen, mielőtt Freddel megismerkedett, volt egy barátja,

aki így szólította. Judy kérte, hogy hagyja abba - bosszantó és érzelgős volt -, és amikor a fiú következetesen megfeledkezett róla (Judy gyanította, hogy szándékosan), ajtóstul dobta ki. Most megint itt van ez az ostoba becenév, hogy gúnyolja őt. Szemével a papíron Judy a mosogató felé fordul, hideg vizet enged a markába, és megissza. Néhány csepp Az édes, kék szemű Judynak címzésre hullik, és azonnal elmázolja a nevet. Töltőtollal írták? Mily régies! Ki ír manapság töltőtollal? Az üzenetért nyúl, azután visszahúzza a kezét. A dobozban erősödik a hang. Zümmögő hang. Ezek... - Legyek - mondja. A torkát fölfrissítette a víz, már nem károg annyira, bár ő még mindig olyannak hallja a saját hangját, mint Gorg Varjúét. - Ismered a legyek hangját. Vedd el az üzenetet. Nem akarom. De MUSZÁJ! Na, vedd már el! Mi történt a MERSZEDDEL, te kis nyúlszívű? Jó kérdés. Kurva jó kérdés. Judy nyelve előbukkan, végigfut a felső ajkán és a fölötte levő mélyedésen. Azután fogja az üzenetet és széthajtja. Bocs, de itt csak egy (vese) pecsenye van. A másikat megsütöttem, és megettem. Nagyon jó volt. A Halász Judy Marshall ujjaiban, tenyerében, csuklójában és alkarjában hirtelen kikapcsolnak az idegek. A szín olyannyira eltűnik az arcából, hogy a bőrén átkéklenek az erek. Valóságos csoda, hogy nem ájul el. Az üzenet kiesik az ujjai közül, és libegve hullik a padlóra. A fia nevét sivítozva felcsapja a halas kosár fedelét. A kosárban legyek nyüzsögnek fényes, piros, tekergőző beleken. Ott vannak a tüdők ráncos zsákjai, meg az ökölnyi szivattyú, ami egy gyermek szíve volt. Ott a máj pufók, bíborszín vánkosa... És egy vese. Legyek lepik a zsigerek összevisszaságát, és az egész világ gorg, gorg, gorg. Konyhájának napfényes csöndjében Judy Marshall üvölteni kezd. Az őrület hangja ez, a megszabadult őrületé, amely végre széttörte nyálkás ketrecét. Butch Yerxa vissza akart menni egy cigi után - mindig sok a tennivaló az Eperfesztivál körül (noha a gyermeklelkű Butch, ellentétben Pete Wexlerrel, nem gyűlöli a kis, mesterkélt ünnepet). Ekkor odatévedt Petra English, az Aszfodélosz folyosó egyik bentlakója, és motorbiciklikről kezdtek beszélgetni, és mire Butch észbe kapott, húsz perc telt el. Mondja Petrának, hogy mennie kell, az asszony mondja, hogy mindig a fényes oldalt tartsa fölfelé, a gumírozottat lefelé, azzal Butch máris besiklik az ajtón, egyenesen egy kellemetlen meglepetés közepébe. A pucér Charles Burnside áll az asztal mellett, kezében a kővel, amelyet Butch papírnehezéknek használ. (A fia készítette tavaly a táborban - legalábbis ráfestette a szavakat -, amit Butch irtóra aranyosnak tart.) Butchnak semmi baja a bentlakókkal - nem érné be egy jelentéssel, bizonyosan el is tángálná Pete Wexlert, ha megtudná a cigarettacsikkek dolgát -, de azt se szereti, ha a holmijához nyúlkálnak. Főleg ez a pofa, aki meglehetősen ocsmány, amikor éppen azon a kevés eszén van. Mint most is. Butch látja a szemén. Feljött levegőért az igazi Charles Burnside, talán az Eperfesztivál tiszteletére. Ha már az epernél tartunk, Égettnek láthatóan már volt szerencséje a gyümölcshöz. Vörös foltok vannak a szája szélén és a szája sarkának mély ráncaiban. Ám ezeket Butch alig veszi észre. Mert más foltok is vannak Égetten. Barna foltok. - Levennéd róla a kezedet, Charles? - kérdezi. Miről? - kérdezi Égett, azután hozzáteszi: - Seggfej. Butch nem akarja azt mondani a kedvenc kövemről, ez olyan hülyén hangzana. - A papírnehezékemről. Égett lenéz a kőre, amelyet most tett vissza (egy kevés vér és haj is tapadt rá, amikor előjött a vécéből, de hát mire való a mosdókagyló?). Leveszi róla a kezét, ás csak áll. - Pucolj meg, te melák. Összeszartam magam.

- Látom. De először mondd meg, hogy bementél-e a konyhába, hogy szétkend a szarodat. Tudom, hogy láttál ott, szóval ne hazudj. - Kezet mostam előbb - mondja Égett, és mutatja is. A keze göcsörtös, de rózsaszín és tiszta. Még a körmei alatt is. Bizonyosan megmosta. Azután hozzáteszi: - Seggfej. - Gyere a fürdőszobába - mondja Butch. - A melák seggfej megpucol. Égett horkant, de elég engedelmesen megy. - Készen állsz a délutáni táncra? - kérdezi Butch, csak hogy mondjon valamit. - Kifényesítetted a tánccipődet, nagyfiú? Égett, aki képes meglepni az embert, amikor éppen otthon vannak nála, elmosolyodik, kimutatva néhány sárga fogát. A szájához hasonlóan a foga is vörös foltos. - Naná, alig várom, hogy rokizhassak. Noha az arcán nem látni, Ebbie növekvő szorongással hallgatja T. J. történetét Tyler Marshall elhagyatott bringájáról és tornacipőjéről, Ronnie arcán viszont növekvő szorongás látszik. - Akkor mit csináljunk, Ebbie? - kérdezi T. J. a beszámoló végén. Most végre kap levegőt, miután eszeveszetten pedálozott hegynek fölfelé. - Hogyhogy mit? - feleli Ebbie. - Ugyanazt, amit akartunk csinálni. Végigmegyünk az utcán, és megnézzük, találunk-e visszaváltható üvegeket. Lemegyünk a parkba, varázskártyákat cserélni. - De... De mi van, ha... - Tartsd a pofádat! - vág közbe Ebbie. Tudja, hogy T. J. miféle szavakat akar kimondani, és nem akarja hallani őket. Az apja szerint bajt jelent a kalapot az ágyra dobni, és Ebbie sohasem tenne ilyet. Ha ez baj, akkor kétszeres baj kimondani egy dilinyós gyilkos nevét. És ekkor az idióta Ronnie Metzger fogja magát és mégis kimondja... Nagy vonalakban. - De Ebbie, mi van, ha a Malász az? Mi van, ha Tyt elrabolta a... - Fogod be a pofádat! - reccsen rá Ebbie, és hátrahúzza az öklét, hogy beverje azt az átkozott száját. Ebben a pillanatban kipattan az a balfasz eladó a 7-Elevenből, mint a krampusz a dobozból. - Itt nem tűrök ilyen beszédet! - kiáltja. - Most rögtön tűntök innét egy másik helyre, mocskos szájúak! Vagy hívom a rendőröket! Ebbie lassan pedálozni kezd, távolabb a Királynő utcától (orra alatt azt mormogja, süket fasz, újabb kedves kifejezés, amelyet az apjától tanult), a másik két srác pedig követi. Amikor már van vagy két ház-tömbnyi távolság köztük és a 7-Eleven között, Ebbie megáll, a másik kettőre néz, előretolja a hasát és az állát. - Fél órája elment - mondja. - He? - kérdezi T. J. - Ki csinált micsodát? - dupláz Ronnie. - Ty Marshall. Ha bárki kérdezi, fél órája elment. Amikor éppen... ööö... - visszafelé gondolkodik, ami nehezen megy neki, mert nemigen van gyakorlata benne. Rendes körülmények között Ebbie Wexlernek csupán a jelenre van szüksége. - Amikor a vegyesbolt kirakatát néztük? - kérdezi félénken T. J., remélve, hogy nem vásárol be magának egy Ebbie-féle fájdalmas kokit. Ebbie egy pillanatig üresen néz rá, azután elmosolyodik. T J. ellazul. Ronnie Metzger továbbra is értetlenül bámul. Baseballütővel a kezében vagy hoki korival a lábán Ronnie az élet hercege. Az idő többi részében kihűl a szájában a kanál. - Ez jó - mondja Ebbie -, ja. Éppen a Schmitt kirakatát néztük, és akkor egy kisteher jött arra, amelyikből moslék punk zene ömlött, és akkor Ty aszonta, hogy le kő lécelnie. - Oszt hova ment? - kérdezi T. J. Ebbie elég nehézfejű, de rendelkezik az „alacsony-rendű ravaszság"- ként meghatározható valamivel. Ösztönszerűen tudja, hogy a legjobb történet a rövid történet - minél kurtább, annál kisebb az esély, hogy lebukik az ember valamilyen ellentmondáson. - Azt nem mondta. Csak annyit, hogy

mennie kék. - Nem is ment sehova - mondja Ronnie. - Egyszerűen lemaradt, mert egy... - Elhallgat, összerendezi a szót, és ez alkalommal helyesen jön ki a száján. - Lajhár. - Ne is törődj ezzel - válaszolja Ebbie. - Mi van, ha... Mi van, ha az, az alak vitte el, te seggfej? Azt akarod, hogy az emberek aszongyák, azért vitte el, mert lemaradt mögöttünk? Hogy azért ölték meg vagy ilyesmi, mert lehagytuk? Azt akarod, hogy az emberek aszongyák, a mi hibánk volt? - Jesszus! - feleli Ronnie. - Ugye nem gondolod komolyan, hogy a Malász - a Halász - vitte el Tyt? - Nem tudom, nem is érdekel - feleli Ebbie -, de nem bánom, hogy elment. Kezdett felpipásítani. - Aha. - Ronnie igyekszik egyszerre távolian és elégedetten nézni. Micsoda dinka, tűnődik Ebbie. Milyen töktotál dinka. És ha nem hiszünk neki, csak gondoljunk bele, hogy Ronnie, aki erős, mint egy bivaly, engedi, hogy Ebbie sorra adja neki a kokikat. Valószínűleg felvirrad a nap, amikor Ronnie rájön, hogy többé nem hajlandó ezt eltűrni, és azon a napon beleveri Ebbie-t a földbe, mint egy emberi cöveket, de Ebbie nem aggódik ilyesmiken; előrefelé még nehezebben gondolkodik, mint visszafelé. - Ronnie - mondja Ebbie. - Mi van? - Hol voltunk, amikor Tyler lelépett? - Öö... Schmitt vegyesboltjánál? - Helyes. És hova ment? - Nem mondta. Ebbie látja, hogy Ronnie kezdi felfogni az igazságot, és elégedett. T. J. - hez fordul. - Megértetted? - Megértettem. - Akkor menjünk. Eltekernek. A dinka kicsit megelőzi Ebbie-t és T. J.- t, ahogy végiggurulnak a háromsávos utcán, és Ebbie hagyja. Valamivel közelebb kormányozza a kerékpárját T. J. - éhez, és azt mondja: - Láttál még valamit? Akárkit? Emberformát? T. J. megrázza a fejét. - Csak a bringája és a tornacipője volt ott. - Elhallgat, igyekszik minél jobban emlékezni. - Pár levél is szétszóródott körülötte. A sövényből. És mintha lett volna ott egy toll is. Talán varjútoll? Ebbie ezzel nem törődik. Azzal a kérdéssel viaskodik, hogy vajon tényleg a Halász járt hozzá ilyen közel ezen a reggelen, olyan közel, hogy az egyik haverját elkapta. Énjének van egy vérszomjas része, amelyiknek tetszik az ötlet, és élvezi a gondolatot, hogy valami sötét, arctalan szörnyeteg megöli az egyre idegesítőbb Ty Marshallt, és megeszi ebédre. Van egy gyermekes része is, amelyik retteg a mumustól (ez a része lesz szolgálatban ma éjjel, amikor álmatlanul fekszik ágyában, nézi az árnyakat, amelyek folyvást alakot akarnak ölteni, és mind közelebb settenkednek az ágyához). És van egy koravén része, amely ösztönös és azonnali intézkedéseket foganatosít, hogy elkerülje a hatóságok figyelmét, arra az esetre, ha Tyler eltűnéséből „gebasz" lesz, ahogy Ebbie apja mondaná. Ám Ebbie Wexlerben elsősorban a hitetlenség kontinense terpeszkedik, ebben hasonlít Dale Gilbertsonhoz és Fredhez, Ty apjához. Egyszerűen nem tudja elhinni, hogy bármi végleges történhetett Tylerrel. Még Amy St. Pierre és Johnny Irkenham után sem, akiket darabokra vágtak és felakasztottak egy ócska tyúkólban. Ezek olyan srácok, akikről Ebbie az esti hírekben hallott, ezek Tévéország meséi. Nem ismerte Amyt, sem Johnnyt, így hát meghalhattak, mint ahogy a kitalált emberek mindig meghalnak a filmekben és a tévében. Ty más ügy. Ty itt volt mellette. Beszélt Ebbie-vel, Ebbie is beszélt vele. Ebbie felfogásában ez a halhatatlansággal azonos. Vagyis annak kéne lennie. Ha Tyt elragadhatta a Halász, akkor bármelyik gyereket elviheti. Ót magát is beleértve. Márpedig, Dale-hez és Fredhez hasonlóan ezt nem tudja elhinni. Szíve legtitkosabb mélyén, abban a részében, amely biztosítja a többit, hogy minden a legnagyobb rendben van az Ebbie Bolygón, tagadja a Halászt és minden művét.

Megszólal T. J.: - Ebbie, gondolod... - Nem - feleli Ebbie. - Elő fog kerülni. Gyerünk a parkba. Dobozokat és üvegeket később is kereshetünk. Fred Marshall az irodában hagyta a sportzakóját és a nyakkendőjét, felgyűrte az ingujját, és most segít Rod Tisburynak kicsomagolni az új Hiler rotációs kapát. Első példánya az új Hiler sorozatnak, valóságos szépség. - Ilyen kütyüre várok már húsz éve vagy még régebben - mondja Rod. Szakértő szemmel beilleszti a feszítővas széles végét a nagy láda teteje alá. Az egyik oldaldeszka tompa puffanással a szerelőműhely betonpadlójára hullik. Rod a vezető szerelője Goltznak, és itt a műhelyben ő a király. - Ez jó lesz a legkisebb parasztnak, de jó lesz a városi kertésznek is. Ha őszig nem adsz el belőle egy tucatot, akkor nem végzed jól a munkádat. - Augusztus végéig húszat is eladok - mondja Fred tökéletes magabiztossággal. Egy időre minden aggodalmát félresöpri a ragyogó kis zöld masina, amely messze több rotációs kapánál; egy csomó szexis bigyó tartozik hozzá, amelyeket olyan könnyen lehet rá-, illetve lekapcsolni, mint az átmeneti kabátba a bélést. Be akarja kapcsolni, hogy hallja, hogyan jár. A kéthengeres motor maga a kéjmámor. - Fred! Türelmetlenül néz körül. Ina Gaitskill, Ted Goltz titkárnője és a kereskedés recepciósa. - Mi az? - Keresnek az egyes vonalon! - mutatja a csörömpölő gépezetektől, az öreg Case traktor csavarjait lazító pneumatikus csavarhúzók zajos pirregésétől hangos műhely túlsó falán a telefont, amelyen több lámpa villog. - Nem vehetned át az üzenetet, Ina? Éppen Rod-nak segítek, hogy beletegyük az akkumulátort ebbe a kis fenevadba, azután... - Neked kéne fölvenni. Egy Enid Purvis nevű nő. Nem a szomszédotok? Fred egy pillanatra kikapcsol, azután ügynöki elméje, amely mániákusan tárolja a neveket, a segítségére siet. Enid Purvis. Deke felesége. A Robin Hood és a Marion Leányzó utca sarka. Éppen ma reggel látta Deke-et. Még integettek is egymásnak. Ezzel egy időben ráébred, hogy Ina szeme túlságosan tágra nyílik, és normális körülmények között jókora szája milyen kicsi. Nyugtalannak tűnik. - Miről van szó? - kérdezi. - Miről, Ina? - Nem tudom. - Azután kelletlenül hozzáteszi: - A feleségeddel van valami. - Jobb, ha fölveszed, öregem - javasolja Rod, de Fred már megy is az olajfoltos betonpadlón a telefon felé. Tíz perc alatt hazaér, miután gumicsíkot húzva kanyarodott ki a Goltz alkalmazottainak parkolójából, mint egy kamasz. A legrosszabb az a nyugalom és körültekintés volt, amellyel Enid Purvis átadta az üzenetet. Nagyon keményen igyekezett, hogy ne tűnjön rémültnek. Éppen Potsie-t sétáltatta a Marshall-ház mellett, mondta, amikor meghallotta Judy sikolyát. Nem is egyszer, hanem kétszer sikoltott. Enid természetesen azt tette, amit bármely jó szomszéd tett volna, az Isten áldja meg őt: odament az ajtóhoz, kopogtatott, azután kinyitotta a levélnyílást, és beszólt. Ha nem érkezik válasz, mondta Frednek, akkor valószínűleg a rendőrséget hívja. Még csak haza se kellett volna mennie miatta, elég lett volna átmenni a túloldalra Potskyékhoz, onnan telefonálhatott volna. De... - Jól vagyok! - szólt ki Judy, azután elnevette magát. Éles nevetés volt, reszketeg csuklásban ért véget. Enidet ez a nevetés valahogy még jobban megriasztotta, mint a sikolyok. - Mindez álom volt. Még Ty is álom volt. - Megvágtad magad, drágám? - szólt be Enid a levélnyíláson. - Elestél? - Nem is volt halas kosár - válaszolt Judy. Mondhatott éppen halas kofát is, de Enid meglehetősen biztos volt a halas kosárban. - Azt is csak álmodtam. - Azután, folytatta Enid kelletlenül, Judy Marshall sírni kezdett. Nagyon nyugtalanító volt hallgatni, ahogy ez a hang átjött a levélnyíláson. Olyan volt, mintha

egy kutya vinnyogna. Enid még egyszer beszólt, megkérdezte, nem mehetne-e be, hogy lássa, tényleg nincs-e baj. - Eredj innen! - válaszolta Judy. Zokogás közben ismét elnevette magát - dühös, zavarodott nevetéssel. - Te is álom vagy. Ez az egész világ álom. - Azután üvegcsörömpölés hallatszott, mintha felkapott volna egy kávéscsészét vagy egy vizespoharat, hogy a földhöz vágja. Vagy a falhoz. - Nem hívtam ki a rendőrséget, mert olyan volt a hangja, mint aki rendben van - mondta Enid Frednek (Fred ott állt a telefon mellett, az egyik fülére a kagylót szorította, a másikat a kezével fogta be, hogy kizárja a gépi nyivákolást, amit normális körülmények között élvezett, de ebben a pillanatban mintha krómtüskék lettek volna). - Testileg mindenképpen rendben van. De Fred... azt hiszem, haza kéne menned és megnézned, mi van vele. Judy mostanában felvett különös szokásai forgószélként pörögtek át a férje agyán. Pat Skarda szavai szintén. Mentális működési hiba... Halljuk, ahogy az emberek azt mondják „Ez- és-ez kiborult"... De rendszerint vannak jelek... O látta a jeleket, ugye? Látta, és semmit sem csinált. A felhajtón parkolja le a kocsiját, egy józan Ford Explorert, felsiet a lépcsőn, közben máris a felesége nevét kiáltozza. Semmi válasz. Még akkor sincs, amikor belép (olyan erővel nyitotta ki az ajtót, hogy a levélnyílást takaró sárgaréz lemez halkan kattant egyet). A ház légkondicionált belsejét túl hidegnek érezte, ebből jött rá, hogy verejtékezik. -Judy!Jude! Még mindig semmi válasz. Végigsiet a folyosón a konyháig, ahol rendszerint az asszonyt találja, amikor napközben valamiért hazajön. Az üres konyhát bevilágítja a nap. Az asztal és a pult tiszta; az evőeszközök ragyognak; két elmosott kávéscsésze a szárítón, megvillant rajtuk a fény. Még jobban villog a sarokban az üvegcserepek halma. Az egyik üvegdarabon Fred egy virágos matricát lát, akkor érti meg, hogy ez az ablakpárkányon álló váza maradványa. - Judy! - kiáltja ismét. A vér dübörög a torkában és a halántékán. Az asszony nem válaszol, de Fred hallja, ahogy az emeleten énekelni kezd. Ringatózz, bébi... a fatetőn ...ha fúj a szél... Fred fölismeri a dalt, de megkönnyebbülés helyett még jobban kihűl. Judy ezt a dalt énekelte a pici Tylernek, ez Ty altatója. Fred évek óta nem hallotta a feleségétől. Visszamegy a folyosón a lépcsőig, és most látja, ami elsőre elkerülte a figyelmét. Az Andrew Wyeth-nyomat, a Christina világa, a fűtőtestnek támaszkodik. Az akasztó alatt a tapéta több helyen felszakítva, kivirít alóla a vakolat. Fred, hűdöttebben, mint valaha, rájön, hogy ez Judy műve. Ez nem egészen megérzés, de nem is teljesen következtetés. Mondjuk, a régi házasok telepátiája. Az emeletről cseppet sem hamisan és tökéletesen üresen lebeg alá a gyönyörű hang: - ...ring a bölcső... ha letörik az ág... leesik a bölcső... Fred kettesével szedi a lépcsőfokokat, miközben a felesége nevét kiáltja. Az emeleti folyosón ijesztő a rendetlenség. Itt lógott múltjuk galériája: Fred és Judy a Madison Shoes blues klub előtt, ahova néha eljártak, amikor a Csokoládé Karóraszíjban éppen nem volt semmi érdekes; Fred és Judy az első táncot ropják az esküvőjükön, miközben a többiek vidáman nézik őket; Judy a kórházi ágyon, kimerülten, de mosolyogva, kezében a Ty nevű batyuval; egy fénykép a Marshall-tanyáról, amelyre Judy mindig pofákat vágott és így tovább. A legtöbb fényképet levették. Némelyiket, például a tanyát ábrázolót, földhöz vágták. Szikrázó csíkokban húzódik a padlón az üvegcserép. Féltucatnyi helyen kaparta le az asszony a tapétát. Judy és Ty kórházi képe alatt majdnem teljesen eltűnt a papír, és Fred látja, hogy az asszony a vakolatot is összekarmolta. Némelyik karmolást száradó vércseppek mocskolják.

-Judy! Judy! Tyler szobájának ajtaja nyitva. Fred végigfut a folyosón, az üvegcserepek ropognak papucscipője alatt. - ...és lejön Tyler, a minden és a bölcső. - Judy! Ju... Az ajtóban áll, és a szavak pillanatnyilag cserbenhagyják. Ty szobája úgy fest, mint a krimikben a szobák erélyes rendőrségi házkutatás után. Az íróasztal fiókjait kirángatták, szanaszét hevernek, némelyik felfordítva. A szekrényt eltolták a faltól. A nyári ruhákat - farmerokat, trikókat, alsóneműt, fehér torna zoknikat szétdobálták. A gardrób nyitva, itt is lerángatták a ruhákat a vállfákról, és ugyanaz a házastársi ösztön megsúgja Frednek, hogy az asszony azért ráncigálta le a nadrágokat és az ingeket, hogy lássa, nincs-e mögöttük valami. Tyler egyetlen öltönyének fogasa ferdén lóg a gardrób kilincséről. A plakátokat lehántották a falról; Mark McGwire kettészakadt. A tapéta egy hely kivételével érintetlen, de ez a kivétel lélegzetelállító. Annál a négyszögnél, ahol a kastély plakátja lógott (JER, VISSZA A HAZAI RÖGHÖZ!), a tapéta csaknem teljesen eltűnt. A vakolaton véres csíkok húzódnak. Judy Marshall a fia ágyán ül, a csupasz matracon. A lepedők és a párna egy kupacban, a sarokban. Az ágyat ugyancsak elhúzták a faltól. Judy lehajtja a fejét. Az arca nem látszik, eltakarja a haja, de sortot visel, és férje látja napsütötte combján a vérfoltokat és csíkokat. Két kezét a térde alatt kulcsolja össze, ezért az sem látszik, aminek Fred örül. Amíg nem muszáj, nem akarja látni, mekkora kárt tett Judy a kezében. Szíve vadul ver, idegrendszere izzik az adrenalintól, a szája olyan ízű, mint az égett gyutacs. Az asszony ismét énekelni kezdi Ty bölcsődalát, és Fred ezt már nem tudja elviselni. - Judy, ne! Odamegy hozzá az aknamezőn, amely tegnap este is, amikor bejött jóéjt-puszit adni Tynak, tűrhetően rendes kisfiúszoba volt. - Hagyd abba, drágám, nincs semmi baj. Az asszony csodálatosképpen elhallgat. Fölemeli a lejét, és Fred lélegzete elakad a rémült pillantástól. Több ez rettegésnél. Üresség, mintha Judyban félresiklott volna valami, feltárva maga alatt a fekete lyukat. - Ty elment - mondja az asszony egyszerűen. - Benéztem minden kép mögé, amennyire tudtam... Biztos voltam benne, hogy ott lesz valamelyik mögött, ha valahol van, hát ott... Arra a helyre mutat, ahol valamikor az írországi plakát lógott, és a férje látja, hogy a bal kezén négy körme részben vagy teljesen letört. Összeszorul a gyomra. Judy ujjai olyanok, mintha vörös tintába mártották volna őket. Bárcsak tinta lenne, gondolja Fred. Bárcsak az lenne. - ...de természetesen az csak egy kép. Mindegyik csak kép. Most már látom. - Elhallgat, azután felkiált: Abbalah! Munshun! Abbalah-gorg, Abbalah-dún! - A nyelve elősiklik - lehetetlen, rajzfilmbe illő hosszúságban -, és nyálasan végigsöpör az orrán. Fred látja, de nem tudja elhinni. Mintha elment volna egy rém-filmre, és előadás közben jönne rá, hogy az valódi, most pedig nem tudja, mihez kezdjen. Mit kéne most tennie? Ha az ember fölfedezi, hogy a szeretett asszony megőrült - minimum elveszítette a kapcsolatát a valósággal -, mit tegyen akkor? Hogy az ördögbe lehet kezelni egy ilyen ügyet? De hát szereti őt, szereti ismeretségük első hete óta, tehetetlenül, mélyen, a legcsekélyebb megbánás nélkül, és most ez a szerelem vezeti. Leül mellé az ágyra, átkarolja, és a karjában tartja. Érzi, hogyan remeg Judy. A teste zsong, mint egy vezeték. - Szeretlek - mondja Fred, és meglepi a saját hangja. Megdöbbentő, milyen nyugodtnak tűnő hang jön ki a zavarodottság és félelem őrültül fortyogó üstjéből. - Szeretlek, és minden rendbe fog jönni. Az asszony felnéz, és valami visszalopakodik a szemébe. Fred nem nevezné ép elmének (bármennyire szeretné), de legalább valami részleges öntudat. Az asszony tudja, ki ő, és ki van itt vele. Egy pillanatra hála villan a szemében. Azután az arcát a gyász friss kínja rántja görcsbe, és sírni kezd.

Kimerült, elveszett hang ez, amelytől Fred szíve elfacsarodik. Görcsbe rándulnak tőle az idegei, a szíve, az agya. - Ty elment - mondja Judy. - Gorg elbűvölte, és az abbalah elvitte. Abbalah-dún! - Könnyek peregnek az arcán. Amikor fölemeli a kezét, hogy letörölje, ijesztő vércsíkok maradnak a bőrén. Noha Fred biztos benne, hogy Tyler jól van (Frednek ma bizonyosan nem voltak előérzetei, nem számítva az új Hiler rotációs kapa forgalmával kapcsolatos rózsaszín álmokat), végigfut rajta a hideg a csíkok láttán, és ennek nem Judy állapota az oka, hanem amit mondott: Ty elment. Ty a barátaival van; épp tegnap este mesélte Frednek, hogy ő, Ronnie, T. J. és a legkevésbé sem kedves Wexler srác a mai napot lógásra szánják. Megígérte, hogy amennyiben a másik három olyan helyre megy, ahova neki nem akaródzik, akkor hazajön. Minden a legnagyobb rendben, és mégis... nem létezik olyan, hogy anyai megérzés? Hát, gondolja, talán a Fox Networkön. Karjába kapja Judyt, és ismét megrémül, ez alkalommal azért, mert olyan könnyű. Legalább tíz kilót leadott, amióta utoljára fölkaptam, gondolja. De legkevesebb ötöt. Hogyhogy nem vettem észre} Bár tudja, hogy miért. A munkamánia elvégezte a magáét; a többit megtette az a makacsság, amellyel nem volt hajlandó feladni a gondolatot, hogy alapjában minden rendben. Nos, gondolja, miközben az ajtó felé viszi a feleségét (az asszony karja fáradtan fölkúszott és belekapaszkodott a nyakába), ennek a kis téveszmének vége. És ezt hiszi is, annak ellenére, hogy továbbra is vakon meg van győződve fia biztonságáról. Judy tombolása nem terjedt ki a hálószobájukra, így az olyannak tűnik, mint a józanész hűvös oázisa. Judy láthatóan hasonlóképpen érez. Fáradtan sóhajt, elengedi férje nyakát. A nyelve előbukkan, de ez alkalommal épp csak a felső ajkát nyalja meg bágyadtan, Fred lehajol, lefekteti az ágyba. Az asszony fölemeli a kezét, ránéz. - Megvágtam magam... Felhorzsoltam magam... - Igen - bólint a férfi. - Megyek, hozok rá valamit. - Hogyan...? Egy pillanatig ül mellette. Az asszony feje belesüpped a két puha párnába, szemhéja leereszkedik, Fred még mindig látni véli az értetlenség mögött azt a rémítő ürességet. Reméli, hogy téved. - Nem emlékszel? - kérdezi gyengéden. - Nem... Leestem? Fred úgy dönt, hogy nem válaszol. Ismét gondolkodni kezd. Nem nagyon, arra most nem képes, hogy erősen gondolkodjon, csak egy kicsit. - Drágám, mi az a gorg? Mi az abbalah? Egy személy? - Nem... Tudom... Ty... - Ty jól van - mondja Fred. - Nem... - De igen - makacskodik a férfi. Talán mind a két embernek szól a makacssága, akik itt vannak ebben a csinos, ízlésesen berendezett szobában. - Édesem, csak feküdj itt. Néhány dolgot szeretnék elintézni. Judy szeme lecsukódik. A férfi azt hiszi, hogy el fog aludni, de a szemhéj ismét félig fölemelkedik. - Csak feküdj itt - kérleli. - Ne kelj föl, és ne mászkálj. Ennyi elég volt. Halálra ijesztetted szegény Enid Purvist. Megígéred? - Megígérem... - A szemhéj megint leereszkedik. Fred bemegy a fürdőszobába, miközben egyfolytában a szomszédból érkező zajokra figyel. Soha életében nem látott még senkit, aki ilyen villámsújtottnak tűnt, mint most Judy, de az őrültek ravaszak, és Fred, noha bizonyos területeken kimeríthetetlen készletei voltak az önámításra, többé nem csaphatta be magát felesége jelenlegi elmeállapotával kapcsolatban. Őrült? Tényleg elmeháborodott? Talán nem. De az biztos, hogy kizökkent a kerékvágásból. Ideiglenesen kizökkent, módosítja a véleményét, és kinyitja a gyógyszerszekrényt.

Kiveszi a Mercurochrome feliratú üveget, azután végignézi a fölötte levő polcon levő gyógyszereket. Nincs sok. Leveszi a bal szélsőt. Sonata, French Landing-i gyógyszertár, egy kapszula lefekvéskor, egyhuzamban legföljebb négy estén szabad szedni, a gyógyszert felírta dr. Patrick J. Skarda med. univ. Fred nem látja az egész ágyat a gyógyszerszekrény tükrében, de a lábát, azt igen... És Judy egyik lábát is. Még az ágyban van. Helyes, helyes. Kiráz egy szem Sonatát, azután kiborítja a fogkrémeket a pohárból - nem áll szándékában lemenni tiszta pohárért, nem akarja az asszonyt ilyen sokáig egyedül hagyni. Megtölti a poharat, azután visszamegy a szobába a vízzel, a pirulával és az üveg Mercurochromemal. Az asszony szeme csukva. Olyan lassan lélegzik, hogy Frednek a mellkasára kell tennie a kezét, hogy érezze, Judy él. Ránéz az altatóra, habozik, azután megrázza az asszonyt. - Judy! Jude! Ébredj föl egy kicsit, drágám. Csak annyi időre, amíg beveszel egy tablettát, jó? Judy még csak nem is motyog. Fred félreteszi a Sonatát. Végül talán nem is lesz rá szükség. Halvány derűlátással tölti el a látvány, hogy milyen gyorsan merült mély álomba a felesége. Mintha egy ocsmány tasak pukkadt volna ki, szétszórva mérgét, és Judy itt maradt, gyengén és fáradtan, de talán ismét egészségesen. Lehetséges ez? Fred nem tudja, de abban biztos, hogy az asszony nem tetteti az alvást. Judy minden baja az álmatlansággal kezdődött. Az álmatlanság volt az egyetlen állandó. Csak néhány hónapja jelentkeztek rajta azok az elszomorító tünetek, mint például, csak hogy kettőt említsünk, magában beszélt, és azt az elég gusztustalan furcsaságot művelte a nyelvével, de már január óta rosszul alszik. Azóta van a Sonata. Most, úgy tűnik, túljut rajta. Túl nagy derűlátás lenne abban bizakodni, hogy amikor egy normális alvásból ébred, visszaváltozik a régi, normális önmagává? Hogy a szorongás, amit a fiáért érzett a Halász nyarán, ez juttatta el valamiféle csúcspontra? Talán igen, talán nem... De legalább Frednek ideje van megfontolni, mit tegyen, és jól ki kell használnia ezt az időt. Egy dolog vitán felülinek tűnik: ha Ty itt lesz, mire az anyja fölébred, akkor a fiúnak sokkal boldogabb anyja lesz. Az első kérdés, hogy miként találja meg minél előbb Tylert. Először azt gondolta, hogy otthon hívja föl Ty barátait. Könnyű lenne; a számok ott vannak a jégszekrényen, Judy elegáns, hátrafelé dőlő kézírásával, a tűzoltóság, a rendőrség (beleértve Dale Gilbertson otthoni számát is; régi barátjuk) és a French Landing-i mentők száma mellett. De a következő pillanatban rájön, hogy ez milyen rossz ötlet. Ebbie anyja halott, az apja egy kellemetlen idióta - csak egyszer találkozott vele, de az is eggyel több volt a kelleténél. Fred nem szerette, hogy a felesége egyeseket „alantas elemeknek" minősít (Kinek képzeled te magadat, kérdezte tőle egyszer, Piripócs királynőjének?), ám Pete Wexlerre illik a meghatározás. Neki aztán fogalma sem lesz, hogy hol vannak ma a fiúk, de nem is törődik vele. Mrs. Metzger és Ellen Renniker talán tudnák, de mivel Fred is volt vakációzó kisfiú - az egész világ az ember lába előtt hever, és legalább kétezer helyre lehet elmenni -, ebben erősen kételkedik. Van rá némi esély, hogy a srácok megebédelnek (közeledik az ideje) Metzgeréknél vagy Rennikeréknél, de vajon ez a vékonyka esély elegendő indok-e, hogy a két hölgyet halálra rémítse? Mert a gyilkosra gondolnának rögtön, ez olyan biztos, mint hogy Isten kis halakat teremtett... És halászokat is, hogy kifogják őket. Miközben ül a felesége ágya szélén, Fred először él át valódi aggodalmat a fia miatt, de nyersen elutasítja az érzést. Ez nem az, az idő, amikor átengedheti magát az idegsokknak. Nem szabad elfelejtenie, hogy a felesége idegi problémái és a fia biztonsága nincsenek kapcsolatban egymással csak az asszony tudatában. Neki az a dolga, hogy előkerítse Tyt, legyen bárhol, és azzal minden rendbe jön, mert bebizonyítja a feleségének, hogy a félelmei alaptalanok. Fred az ágy melletti órára pillant és látja, hogy negyed tizenkettő. Hogy repül az idő, ha jól mulatsz, gondolja. Mellette Judy egyetlen fuldokló horkantást hallat. Halk hang, igazán úri hölgyhöz méltó, Fred mégis nagyot ugrik. Hogy megijedt, amikor megpillantotta Ty szobájában! Még

mindig rémült. Lehet, hogy Ty és a barátai ide jönnek ebédelni. Judy azt mondja, hogy gyakran megteszik, mert Metzgeréknél nem sok ennivalót kapnak, Mrs. Renniker pedig rendszerint olyasmit tálal elébük, amit a srácok „mosléknak" hívnak, valami rejtélyes ételt, metélttel elegy szürke húsból. Judy gyorslevest, szafaládés szendvicset, ilyesmiket készít nekik. De Tynál elég pénz van, hogy hamburgerrel traktálja őket a város északi végében a kis bevásárlóközpontban, vagy elmehetnek Sonny Cirkáló Éttermébe, egy olcsó kifőzdébe, az ötvenes évek bazári díszletei közé. Márpedig Ty nem sajnálja a pénzt a traktára. Nagylelkű fiú. - Várok ebédig - mormogja, és egyáltalán nincs tudatában annak, hogy hangosan gondolkodik. Judyt biztosan nem zavarja; mélyen elaludt. - Akkor... Akkor mi van? Nem tudja pontosan. Lemegy, életet rugdos Mr. Kávéfőzőbe, és fölhívja a munkahelyét. Megkéri Inát, tájékoztassa Ted Goltzot, hogy kiveszi a nap hátralevő részét. Judy beteg. Influenza, mondja Inának. Hány meg minden. Felsorolja az embereket, akiket mára várt, és megkéri a titkárnőt, beszéljen Otto Eismannal, fogadja őket. Otto kapni fog az alkalmon. Beszélgetés közben egy ötlete támadt, és amikor végez, mégis fölhívja Metzgeréket és Rennikeréket. Metzgeréknél csak üzenetrögzítő van, leteszi a kagylót, nem hagy üzenetet. Ellen Renniker viszont a második csöngetésre fölveszi. Hanyagul, vidáman - könnyen megy neki, hiszen jó üzletember megkéri, szóljon Tynak, telefonáljon haza, ha felbukkanna náluk ebédkor. Fred azt mondja, valamit meg kell beszélnie a fiával, olyan hangsúllyal mondja, mintha jó dologról lenne szó. Ellen azt feleli, rendben, de hozzáteszi, hogy T. J. farmerzsebét négy vagy öt dollár égette reggel, amikor elment, ezért vacsora előtt nemigen számít rá. Fred fölmegy, és Judyt figyeli. Az asszony egy ujját sem mozdította, és a férje úgy véli, ez jó jel. Nem. Nincs ebben semmi jó. A helyzet stabilizálódott - bizonyos mértékig ám Fred félelme, ahelyett hogy enyhülne, még növekszik is. Hiába mondja magának, hogy Ty a barátaival van, ez nem segít többé. Rájön, hogy nem a felesége miatt akarja azonnal előkeríteni Tyt. Hova mehet még a fiú? Van még valami hely... ? Természetesen van. Ahol a varázskártyát veszik. Ami ahhoz az értelmetlen, ostoba játékhoz kell. Fred Marshall lesiet, megragadja a telefonkönyvet, végigböngészi a Sárga Lapokat, és felhívja a 7Elevent. French Landing más lakosaihoz hasonlóan Fred is hetente ötször fordult meg a 7-Elevenben egy doboz üdítő emitt, egy karton narancslé amott -, és fölismeri a nappalos hindu eladó éneklő hangját. Beugrik a neve is: Radzsan Patel. Régi kereskedői fogás, hogy minél több nevet kell észben tartani. Itt biztosan bejön. Amikor Mr. Patelnek szólítja, az eladó azonnal barátságos lesz, és minden erejével segíteni igyekszik. Sajnos nem sokat tud. Sok kisfiú jár hozzá. Varázskártyát, Pokémont, baseballkártyát szoktak venni. Néhányan aztán kint csereberélik a kártyákat. Azt mondja, úgy emlékszik, reggel hárman jöttek biciklivel. Szörpit, kártyát vettek, azután valamin vitatkoztak odakint. (Radzsan Patel nem említi a csúnya beszédet, holott nagyrészt amiatt emlékszik a fiúkra.) Egy kis idő után, mondja, el is mentek dolgukra. Fred megissza a kávéját, holott nem is emlékszik, mikor töltötte ki magának. A szorongás friss fonalai szövődnek selymes pókhálóvá az agyában. Három fiú. Három. Ez semmit nem jelent, tudod, hogy nem, igaz? - mondja magának. Tudja, ugyanakkor mégsem tudja. Nem hajlandó elhinni, hogy átragadt rá egy kevés Judy kergeségéből, mintha a náthát kapta volna el. Ez csak... hát... öncélú kergeség. Megkéri Mr. Patelt, írja le neki a gyerekeket, és nincs túlzottan meglepve, amikor az eladó nem képes. Úgy rémlik, az egyik olyan pufók volt, de még ebben sem biztos. - Ne haragudjon, de olyan sokat látok - mondja. Fred azt válaszolja, hogy megérti. Tényleg ez a helyzet, csak éppen a világ minden megértése sem enyhíti a szorongását.

Három fiú. Nem négy, csak három. Eljött az ebédidő, de fikarcnyit sem éhes. A kísérteties, napfényes némaság kitart. A pókháló tovább szövődik. Nem négy, csak három. Ha Ty bandája volt az, amelyet Mr. Patel látott, akkor a pufók srác bizonyára Ebbie Wexler. Kérdés, hogy ki volt a másik kettő? És melyikük hiányzik? Ki olyan ostoba, hogy a maga feje után menjen? Ty elment. Gorg elbűvölte és az abbalah elvitte. Bolond beszéd, semmi kétség... mindazonáltal Fred karja tele lesz libabőrrel. Hangos csattanással leszi le a kávéscsészét. Felsöpri az üvegcserepet, most ezt fogja tenni. Ez a következő lépés, semmi kétség. Az igazi következő lépés a logikus lépés, suttogja magában, miközben megmássza a lépcsőt, és azonnal el is veti a gondolatot. Biztos, hogy a zsarukat az utóbbi időben ostromolják a hisztérikus szülők, akik már egy órája nem látták a srácaikat. Amikor legutóbb találkozott Dale Gilbertsonnal, gondterheltnek, komornak tűnt szegény fickó. Fred nem akarja növelni a gondjait, inkább a megoldásban segítene. Mégis... Nem négyen voltak, csak hárman. Előveszi a lapátot és a kisseprűt a mosókonyha melletti szekrényből, és nekiáll feltakarítani az üvegcserepeket. Amikor végzett, megnézi Judyt, látja, hogy még mindig alszik (úgy tűnik, mélyebben), azután visszamegy Ty szobájába. Ha Ty így látná, nagyon kiborulna. Azt gondolná, hogy a mama egy kicsit megkompolyodott. Emiatt nem kell aggódnod, suttogja elméje. Nem látja többé a szobáját, se ma, se máskor. Gorg elbűvölte, és az abbalah elvitte. - Elég! - mondja magának Fred. - Ne viselkedj úgy, mint egy vénasszony! De a ház túlságosan üres, túl csöndes, és Fred Marshall fél. Tyler szobájának rendberakása tovább tartott, mint Fred számította; a felesége olyan munkát végzett benne, mint egy szélvihar. Honnan vett ennyi erőt ez a pöttöm asszony? Az őrület ereje lenne? Talán, de Judynak nincs szüksége az őrület erejére. Ha a fejébe vesz valamit, félelmetes motor tud lenni. Mire végzett a takarítással, csaknem két óra telt el, és az egyetlen, szembeszökő sérülés a tapéta összekarmolászott négyszöge az ír utazási iroda plakátjának a helyén. Fred leül a fia bevetett ágyára, és úgy találja, hogy minél tovább bámulja azt a pontot, annál kevésbé állhatja a fehér vakolatot, amely éppen olyan szemérmetlen látvány, mint a roncsolt bőrt átszúró, törött csont. Lemosta a vérfoltokat, de semmit sem tehet a karmolásokkal, amelyeket a felesége körmei szántottak a falon. De igen, tehetek, gondolja. Én is tehetek valamit. Ty öltözőszekrénye mahagóni, ezt a bútort Judy valamelyik távoli rokonától kapták. Megmozdítani nem igazán egyemberes munka, de az adott körülmények között éppen megfelel Frednek. Szőnyegmaradványt csúsztat alá, hogy ne karcolja végig a padlót, azután keresztültolja a szobán. Ahogy elhelyezi a túlsó falnál, sikerül az összekaristolt felület nagy részét eltakarnia. Mikor a kopasz folt eltűnik, Fred jobban érzi magát. Normálisabbnak. Ty nem jött haza ebédre, de nem is nagyon számított rá. Legföljebb négyre érkezik. Vacsorára itthon lesz. Holtbiztos. Visszamegy a hálószobájukba, a derekát dörzsöli menet közben. Judy még mindig nem mozdult meg. Fred riadtan ráteszi a kezét a felesége mellkasára. Lassan, de egyenletesen lélegzik. Ez rendben volna. Melléfekszik az ágyra, meg akarja lazítani a nyakkendőjét, és elneveti magát, amikor érzi, hogy be sincs gombolva a gallérja. Zakó és nyakkendő a Goltznál maradt. Hát, ez őrült nap volt. Egy ideig élvezi, hogy fekszik a légkondicionált hűvösben, enyhül a fájás a hátában. Rohadt meló volt azt a szekrényt arrébb tolni, de örül, hogy megtette. Biztosan nem tud elszundítani; ahhoz túlságosan izgatott. Mellesleg nem szokása nappal elbólintani. Így gondolja. És elalszik.

Mellette Judy suttogni kezd álmában. Gorg... abbalah... a Bíbor Király. És egy nő nevét. Ez a név a Sophie. 6. Frech Landing rendőrségén, az ügyeletes szobájában megszólal a telefon. Bobby Dulac épp az orrában bányászik. A legújabb kincset a cipője talpára keni, és fölveszi a telefont. - Tessék. Rendőrség, Dulac rendőr beszél, miben segíthetek? - Szia, Bobby. Danny Tcheda vagyok. Bobby kínos nyilallást érez. Danny Tcheda - családnév ejtése: Csita - egyike French Landing tizennégy, teljes munkaidős rádiós járőrének. Most éppen szolgálatban van, és az eljárás része, hogy a zsaru a rádión jelentkezzen, ezért hívják rádiósnak. Az egyetlen kivétel a Halász esete. Dale megparancsolta a járőröknek, hogy telefonon jelentkezzenek, ha a helyzetnek a gyilkoshoz lehet köze. Kint túlságosan sokan fülelnek, közöttük Wendell „Faszfej" Green is. - Mi van, Danny? - Talán semmi, talán olyasmi, ami nem túl jó. Van egy bringa és egy surranó a kocsim csomagtartójában. A Királynő utcán találtam őket. A Maxton Idősek Otthona közelében. Bobby maga elé húz egy noteszt, és írni kezd. A nyilallás, émelygéssé erősödik. - A bringával semmi baj - folytatja Danny -, a lábtámaszon állt, de a surcival együtt... - Ja, ja. Értelek, Danny, de nem lett volna szabad hozzápiszkálnod olyasmihez, ami egy bűnügyben bizonyíték lehet. - Kérlek, Istenem, ne legyen bizonyíték egy bűnügyben, gondolja Bobby Dulac. Kérlek Istenem, ne legyen újabb ügy! Irma Freneau anyja éppen most volt bent Dale-nél, és noha nem hallatszott sem sikoly, sem kiabálás, könnyes arccal került elő, és úgy nézett ki, mint egy koporsóból fölkelt halott. Még nem lehetnek biztosak benne, hogy a kislány a Halász harmadik áldozata, de mégis... - Bobby, muszáj volt - feleli Danny. - Egyedül vagyok, nem akartam kint hagyni, és egy telefont is kellett találnom. Ha otthagyom a bringát, valaki más hozzápiszkál. A fenébe, meg is fújhatja. Frankó darab, háromsebességes Schwinn. Mást ne mondjak, jobb, mint a srácomé. - Hol vagy? - 7-Eleven, fönt a dombon, 35. szám. Azért krétával X-et tettem a bicikli és a cipő helyére. Kesztyűvel fogtam meg a tárgyakat, és a tornacipőt bele is tettem a bizonyítékos tasakba. - Danny hangja egyre aggodalmasabb. Bobby tudja, mit érezhet, egyet is ért azzal, amit Danny tett. Nem jó dolog magányosan jár-őrözni, de French Landing máris annyi rendőrt tart el - teljes és részidőben -, amennyit a büdzsé elbír. Hacsak természetesen a Halász-ügy teljesen ki nem csúszik az ellenőrzésük alól; semmi kétség, ebben az esetben a városatyák rugalmasabban kezelik a költségvetés kereteit. Lehet, hogy máris kicsúszott az ellenőrzésünk alól, gondolja Bobby - Jól van, Danny. Jó. Értelek. - Hogy Dale is így lesz-e vele, az más kérdés, gondolja Bobby. Danny lejjebb engedi a hangját. - Nem muszáj senkinek tudnia, hogy elmozdítottam a bizonyítékokat, igaz? Már ha ez a téma egyáltalán fölmerül. A bíróságon, vagy ilyesmi. - Azt hiszem, ez Dale-en múlik. - Istenem, gondolja Bobby. Új probléma jutott eszébe. Minden bejövő hívást automatikusan rögzítenek. Bobby úgy dönt, hogy a készülék rögzítője délután kettőig visszamenőleg el fog romlani. - Tudod, hogy mi a másik oka? - kérdezi Danny. - A fő oka? Nem akartam, hogy lássák az emberek. Ha csak úgy magában áll ott egy bringa, nem kell Sherlock Holmesnak lenni ahhoz, hogy az ember bizonyos következtetéseket vonjon le. Az emberek pedig közelednek a pánik határához, különösen a ma reggeli istenverte, felelőtlen cikk után. Ugyanezen okból nem akartam a Maxtonból telefonálni. - Tartsd a vonalat. Jobb, ha beszélsz Dale-lel. - Jaj, apám - mondja Danny végtelenül boldogtalan hangon.

Van Dale Gilbertson irodájának falán egy faliújság, amelyet Amy St. Pierre és Johnny Irkenham kinagyított fényképei uralnak. Dale attól fél, hogy hamarosan egy harmadik képet is föl kell tennie: Irma Freneau-ét. Dale a két fénykép alatt ül az asztalánál, és egy Marlboro 100-ast szív. Bekapcsolja a ventilátort, abban a reményben, hogy kiviszi a füstöt. Sarah megöli, ha megtudja, hogy ismét cigarettázik, de hát édes Jézusom, valamire mégiscsak szüksége van! Beszélgetése Tansy Freneau-val rövid ideig tartott, és nélkülözte a borzalmakat. Tansy piás, törzsvendég a Homoknyelv kocsmában, és a beszélgetés közben olyan erősen áradt belőle a kávélikőr szaga, mintha a pórusaiból párologna (újabb ok a ventilátor bekapcsolására). Félig részeg volt, aminek Dale örült. így legalább nyugodt maradt. Egyetlen szikra sem gyúlt halott szemében, a kávélikőr kizárja az ilyesmit, de nyugodt maradt. Gonoszul csak annyit mondott távozás közben: - Köszönöm, uram, a segítségét. Tansy elvált férje - Irma apja - az állam másik felében, Green Bayben lakik („Green Bay az ördög városa", szokta volt mondani Dale apja, csak az Isten tudja, hogy miért), ahol egy garázsban dolgozik, és Tansy szerint számos kocsmát látogat, többek között olyanokat, mint a Végállomás és az Ötvenyardos Vonal. Mostanáig volt rá valami eshetőség - vagy legalábbis remény -, hogy Richard „Böszme" Freneau rabolta el a lányát. Am a helyi rendőrségtől érkezett e-mail elfújta ezt az ötletet. Böszme Freneau egy nővel él, akinek két saját gyereke van, és azon a napon, amikor Irma eltűnt, éppen sitten volt közszemérem elleni vétség és garázdaság miatt. Még mindig nincs hulla, és Tansy nem kapott levelet a Halásztól, viszont... Nyílik az ajtó. Bobby Dulac dugja be a fejét. Dale elmorzsolja a szemétkosár belsejében a cigarettáját, és közben megégeti a kézfejét a szikrákkal. - A kutya mindenit, Bobby, te nem tanultál meg kopogni? - Bocsi, főnök. - Bobby különösebb érdeklődés vagy meglepetés nélkül nézi a szemétkosárból fölszálló füstfoszlányokat. - Danny Tcheda van a telefonnál. Jobb lenne, ha beszélne vele. - Miről van szó? - Pedig tudja. Mi másért telefonálna? Bobby megismétli, nem minden együttérzés nélkül: - Azt hiszem, jobb lenne, ha beszélne vele. A kocsi, amelyet Rebecca Vilas küldött, fél négyre érkezett meg Henryvel a Maxton Idősek Otthonába, kilencven perccel azelőtt, hogy megkezdődött volna az Eperfesztivál táncos délutánja. Az elképzelés az, hogy a táncolással étvágyat csinálnak az öregeknek, azután levonulnak az alkalomra kellőképpen feldíszített társalgóba egy elegánsan kései (fél nyolc már késő a Maxtonban) vacsorára. Bort is kapnak azok, akik megisszák. A sértődött Pete Wexlert Rebecca Vilas rángatta oda, hogy hozza be a dizsi vackait (Pete, „vak lemezlovasként" gondol Henryre). Ebben a vacakban volt két hangszóró (nagyon nagy), egy lemezjátszó (könnyű, de pocsékul ügyetlen a fogása), egy előerősítő (nagyon súlyos), különböző kábelek (az egész összekeveredett, de ez legyen a vak lemezlovas gondja), és négy doboz valódi lemez, amelyek vagy száz éve kimentek a divatból. Pete sejti, hogy a vak lemezlovas soha életében nem hallott a CD-ről. Az utolsó tétel egy fogasra akasztott öltönytartó. Pete belekukkantott és meggyőződött róla, hogy az öltöny fehér. - Akassza be oda, kérem - mondja Henry, és nyugtalanító pontossággal mutat arra a gardróbszobára, amelyet öltözőül jelöltek ki a számára. - Jól van - mondja Pete. - Ha megkérdezhetem, ez egész pontosan micsoda? Henry elmosolyodik. Pontosan tudja, hogy Pete már belekukucskált a zsákba. Hallotta a zizegő műanyag és a hersegő cipzár kettősét, ami kizárólag akkor hallható, amikor valaki a fogasnál kitágítja a zsák száját. - Abban a zsákban, barátom, Szimfonikus Stan van, a Bigband Man. Arra vár, hogy fölvegyem és életre keltsem. - Ohohó - mondja Pete, mivel nem tudja, most kapott-e választ vagy sem. Igazából csak abban biztos, hogy azok a lemezek majdnem olyan nehezek, mint az erősítő. Valaki igazán bemutathatná a vak

lemezlovasnak a CD-t. Hatalmas előrelépés lenne. - Kérdezett tőlem valamit; én is kérdezhetek? - Csak rajta - feleli Pete. - Ma délután bizonyos rendőri jelenlét tapasztalható a Maxton Idősek Otthona előtt - mondja a vak lemezlovas. - Mostanra már elmentek, de amikor megérkeztem, még itt voltak. Miért? Remélem, nem rablás történt, és nem támadták meg az idősek otthonát? Pete megtorpan egy nagy papundekli eper mellett, kezében az öltönyös zsákkal, és olyan elképedten mered a vak lemezlovasra, hogy Henry szinte meglóghatná az elképedését. - Honnan tudja, hogy itt voltak a zsaruk? Henry egyik ujját az orrára teszi, és félrehajtja a fejét. Rekedt, összeesküvő suttogással válaszol: Kék szagot éreztem. Pete értetlenül néz, azon vívódik, hogy kérdezősködjön-e tovább, aztán úgy dönt, hogy mégse. Baktat az ideiglenes öltöző irányába, és azt mondja: - Nagyon suba alatt csinálják, de azt hiszem, egy újabb elveszett srácot keresnek. Henry arcáról eltűnik a derűs kíváncsiság. - Krisztusom - sóhajtja. - Megjöttek, azután gyorsan elmentek. Itt nincsenek gyerekek, Mr. öö, Leyden? - Leyden - erősíti meg Henry. - Egy gyerek egy ilyen helyen úgy festene, mint rózsa egy csokor mérges szömörce között, ha érti, mire gondolok. Henry semmiképpen sem azonosítja az öregembereket a mérges szömörcével, de azért érti, hogy Mr. Wexler mire céloz. - Miből gondolták, hogy...? - Valamit találtak a járdán - feleli Pete. Kimutat az ablakon, azután rájön, hogy a vak hapsi ezt sem látja. Bú, ahogy Ebbie mondaná. Leereszti a karját. - Ha egy gyereket elraboltak, akkor valaki valószínűleg kocsival járt erre, úgy kapta el. Annyit mondhatok, itt nincsenek gyerekrablók. - Pete-et már a gondolat is megnevetteti, hogy egy maxtoni mohos öreg elrabolna egy akkora gyereket, aki képes megülni egy biciklit. A srác valószínűleg kettéroppantaná a trottyot a térdén, mint a száraz gallyat. - Nincsenek - válaszolja Henry komolyan -, ez nem látszik valószínűnek, ugye? - Mégis azt hiszem, hogy a rendőröknek föl kell lenniük a pontot a t-re. - Elhallgat. - Ezt viccből mondom. Henry udvariasan mosolyog, és arra gondol, hogy némelyeknél nagyon hamar kialakul az Alzheimer. - Amikor fölakasztja az öltönyömet, Mr. Wexler, lenne olyan jó, hogy megrázza egy kissé? Csak hogy megszüntessük a szállítás okozta incidentális ráncokat? - Rendben. Akarja, hogy kivegyem magának a zsákból? - Köszönöm, de nem szükséges. Pete odamegy a gardróbhoz, és fölakasztja az öltönyzsákot, közben gyengén megrázza. Incidentális, mi az ördögöt akar ez jelenteni? Van egy kezdetleges könyvtár a Maxtonban; esetleg megkeresi a lexikonban. A szókincs növelése kifizetődő, ahogy a Válogatás mondja, noha Pete kételkedik benne, hogy neki annyira kifizetődne ebben a munkában. Amikor visszamegy a társalgóba, a vak lemezlovas - Mr. Leyden, Szimfonikus Stan vagy ki a fene már el is kezdte kibogozni a kábeleket, amiket olyan sebességgel és pontossággal dugdos a helyükre, hogy Pete megszeppen egy hangyányit a látványtól. Szegény öreg Fred Marshall szörnyű álmot lát. A tudattól, hogy álmodik, kevésbé szörnyűnek kellene lennie, de nem így van. Evezős csónakban ülnek Judyval egy tavon. Judy az orrban ül. Horgásznak. O legalábbis; Judy csak fogja a botját. Arca kifejezéstelenül üres. A bőre viaszos. A szeme döbbent, megvert pillantású. Fred növekvő kétségbeeséssel próbál kapcsolatot teremteni vele, egyik társalgási patront süti el a másik után. Semmi nem működik. Hogy a helyzethez illő metaforát használjunk, az asszony kiköpi az összes csalit, és le nem veszi a tekintetét a kettejük közötti halas kosárról. Kövér,

vörös cseppekben vér szivárog a vesszőfonat résein. Semmi az, csak halvér, próbálja bizonygatni, de az asszony nem válaszol. Valójában Fred sem biztos az állításában. Arra gondol, hogy bele kellene nézni a halas kosárba, csak hogy megbizonyosodjék a dologról, amikor a botja hatalmasat rándul - ha nincsenek olyan fürge reflexei, akkor átrepül a csónak oldalán. Hatalmas halat fogott! Feltekeri a zsineget, a hal a másik oldalon minden méterért megküzd. Azután, amikor végre sikerül a csónak közelébe húznia, rájön, hogy nincs szakja. Francba vele, gondolja, kirántom. Megsuhintja a botot, kockáztatva, hogy a zsineg elszakad, és a hal - a legnagyobb tavi pisztráng, amelyet valaha látott - kipattan a vízből, és uszonyaival csapkodva villogó ívet ír le a levegőben. A csónak aljába toccsan (pontosan a szivárgó halas kosár mellé), dobálja magát, és félelmetes, fuldokló hangokat hallat. Fred még sohasem hallott ilyet haltól. Előrehajol, és elborzadva látja, hogy a halnak Tyler-arca van. A fia valamiként vérpisztránggá változott, és most a csónak alján haldoklik. Fuldoklik. Fred megragadja, le akarja akasztani a horogról, hogy visszadobja, amíg még van idő, de a borzalmas, fuldokló lény kisiklik az ujjai közül, csak ragyogó, síkos pikkelyeket hagy maga mögött. Kemény munka lesz a horgot kiakasztani. A Ty-hal tövig benyelte, a szakállas hegy az egyik kopoltyújából meredezik, éppen ott, ahol az emberi arc átmegy halba. Ty fuldoklása hangosabb, hörgőbb, még iszonyatosabb... Fred fojtott kiáltással felül, úgy érzi, mintha maga is fuldokolna. Egy pillanatra összekeverednek a helyek és az idők - mondhatnánk úgy is, hogy elvész a suvadásban -, azután rájön, hogy a saját hálószobájában van, annak az ágynak a ráeső felében ül, amelyet Judyval oszt meg. Észreveszi, hogy a fény sokkal halványabb, mivel a nap átment a ház másik oldalára. Istenem, gondolja, mennyit aludtam? Hogyan tudtam... Ohó, de van itt még valami: az, az ocsmány fuldokló hang, amely végig kísértette álmában. Hangosabb, mint bármikor. Fel fogja ébreszteni Judyt, megrémíti... Judy azonban nincs az ágyban. -Jude! Judy! A sarokban ül. A szeme nagyra tágul és üres, éppen úgy, mint álmában. Gyűrött papír áll ki a szájából. A torka groteszk módon megdagadt, olyan, mint grillsütőn a kolbász, amely mindjárt szétdurran. Mennyi papír, gondolja. Krisztusom, ettől fuldoklik! Fred keresztülgurul az ágyon, leesik róla, térdre hullik, mint egy tornász a mutatvány végén. A felesége után kap. Judy meg se próbál menekülni. Végre megvan. És noha fuldoklik, a szeme továbbra is kifejezéstelen. Két poros nulla. Fred kirántja a papírcsomót az asszony szájából. Mögötte egy másik. Fred benyúl a felesége fogai közé, jobb kezének két ujja közé csippenti a papírgombócot (közben arra gondol: Kérlek, ne harapj meg, Judy, kérlek, ne), és azt is kihúzza. E mögött egy harmadik gombóc rejtőzik, hátul a garatnál. Ezért is benyúl és kirántja. Noha gyűrött, látja rajta a nyomtatott NAGYSZERŰ ÖTLET szavakat, és már tudja, mit nyeldekelt a felesége: annak a notesznek a lapjait, amelyet Tytól kapott a születésnapjára. Még mindig fuldoklik. A bőre ólomszínű. Fred megragadja a felsőkarját, és felhúzza. Az asszony engedelmeskedik, de amikor enyhül a szorítás, a térde megroggyan, és ismét összecsuklani készül. Rongybabává változott. A fuldoklás folytatódik. A kolbásszá püffedt torka... - Segíts, Judy! Segíts, te kurva! Maga se tudja, mit mondott. Keményen megrántja - olyan keményen, mint a horgászbotot álmában - és megpördíti, mint egy balerinát, amikor az asszony lábujjhegyre emelkedik. Azután erősen átöleli, a csuklóival megszorítja a melle alatt, Judy combjának hátsó része a lágyékának feszül, ezt a testtartást

rendkívül szexisnek találná, ha a felesége éppen nem fuldokolna. A hüvelykujját a két melle között fölfelé böki, mintha autó stoppolni készülne, azután kimondja a varázsszót, miközben gorombán föl- és hátrafelé rántja az asszonyt. A varázsszó a Heimlich, és működik. A sugárban kilövellő hányás - alig több mint epe, Judy az utóbbi tizenkét órában csupán három kávét ivott, és egy áfonyás süteményt evett - kilök még két papírcsomót. Judy zihál, kétszer köhög, azután többé-kevésbé normálisan kezd lélegezni. Fred lerakja az ágyra... ledobja. Keresztcsontja vadul görcsöl, ami igazán nem csoda; először Ty szekrénye, most meg ez. - Mi ütött beléd, hogy ezt csináltad? - kérdezi hangosan. - A Krisztusát, hát mi a fene ütött beléd, hogy ezt csináltad? Rádöbben, hogy egyik kezét Judy arca fölé emeli, mintha meg akarná ütni. Énjének egy része meg is akarja. Szereti, de ebben a pillanatban gyűlöli is. Sok rossz dolgot képzelt el házasságuk éveiben - Judy rákot kap, megbénul egy balesetben, először szeretőt tart, azután elválik -, de sohasem képzelte volna, hogy semmibe veszi, márpedig most éppen ez történik, ugye? - Mi a fene ütött beléd, hogy ezt csináltad? Judy félelem nélkül nézi... De más érzelem sem látszik rajta. A szeme halott. Férje leereszti a kezét, és arra gondol: Inkább haljak meg, mint hogy megüsselek. Lehet, hogy haragszom rád, biztos, hogy haragszom rád, de inkább haljak meg, mint hogy megüsselek. Judy arrébb gurul, hasmánt fekszik a takarón, a haja úgy veszi körül a fejét, mint napot a fényudvar. Judy! Semmi. Csak fekszik. Fred nézi egy pillanatig, azután széthajtja az egyik nyálas gombócot, amellyel az asszony meg akarta fojtani magát. Telefirkálták olyan szavakkal, hogy gorg, abbalah, eeleelee, munshun, bas, lum, opopanax: ezek semmit sem jelentenek neki. Mások - gyötrődő, seggfej, fekete, vörös, Chicago és Ty - ezek valódi szavak, de összefüggéstelenek. A papír egyik oldalára azt írták nyomtatott nagybetűkkel: HA ALBERT HERCEGET BELETESZED EGY DOBOZBA, HOGYAN VESZED KI? A másik oldalra mintha egy megakadt telex írt volna: FEKETE HÁZ BÍBOR KIRÁLY FEKETE HÁZ BÍBOR KIRÁLY FEKETE Ha arra pocsékolod az idődet, hogy ebben értelmet keresel, akkor éppen olyan őrült vagy, mint ő, gondolja Fred. Nem pocsékolhatod az időt... Idő. Az ágy mellett, az ő oldalán levő órára pillant, és nem hisz a szemének: negyed öt múlt két perccel. Lehetséges ez? A karórájára néz, és látja, hogy lehetséges. Tudja, hogy bolondság, tudja, hogy még a legmélyebb álmában is meghallotta volna, ha Ty megérkezik, de mégis az ajtóhoz megy, nagy léptekkel, zsibbadt lábakon. - Ty! - ordítja. - Hé, Ty! TYLER! Miközben várja a választ, de hiába, Fred rájön, hogy az egész élete megváltozott, vélhetőleg örökre. Az emberek azt mondják, lehetséges az ilyesmi - egy szempillantás alatt, mielőtt észben kapnál, mondják -, de nem tudja elhinni. Azután támad egy gondolata. Menjen be Ty szobájába? Ellenőrizze? Megbizonyosodjék róla? Ty nincs ott - Fred tudja -- , mégis megnézi. A szoba üres, mint várta. Furcsán torznak, szinte ijesztőnek rémlik most, hogy a szekrény a másik oldalon áll. Judy. Egyedül hagytad, te idióta. Mostanra ismét rágja a papírt, mert ravasz, az őrültek ravaszak... Visszarohan a hálószobájukba, és megkönnyebbülten felsóhajt, amikor látja, hogy Judy ott fekszik, ahol hagyta, arccal lefelé, a haja szétterül a feje körül. Felfedezi, hogy őrült feleségéért érzett aggodalma eltörpül az eltűnt fia miatt érzett aggodalma mellett. Legkésőbb négyre itthon lesz... Lefogadom. Ezt gondolta. De a négy óra eljött és elmúlt. Erős szél támadt, és elfújta magabiztosságát. Fred az ágy felé eső részéhez megy, és leül szétvetett lábbal fekvő felesége jobb lába mellé. Fölveszi a telefont, és beüt egy számsort. Könnyű szám, mindössze három jegyből áll.

- Halló, rendőrség, Dulac rendőr beszél, Ön a 911-et tárcsázta, valami baj van? - Dulac rendőr, itt Fred Marshall. Dale-lel szeretnék beszélni, ha még ott van. - Úgyszólván biztosra veszi, hogy bent van. Gyakran dolgozik késő estig, különösen amióta... Elfojtja a gondolatot, de a fejében erősebben fúj a szél. Hangosabban. - Hát, Mr. Marshall, itt van éppen, de megbeszélése van, és nem hiszem, hogy... - Adja csak. - Mr. Marshall, nem figyelt rám. Két pasas van itt a wisconsini rendőrségtől és egy az FBI- tól. Ha megmondaná... Fred lehunyja a szemét. Érdekes, mi? Valami érdekes folyik itt. A 911-et hívta, de az, az idióta a vonal másik végén bizonyára megfeledkezett erről. Miért? Mert olyasvalakivel beszél, akit ismer. A jó öreg Fred Marshall, tőle vásárolta tavaly a fűnyíró traktort. Nyilván azért ezt a számot tárcsázta, mert ez könnyebb, mint megkeresni a rendőrség saját számát. Mert senki, akit Bobby ismer, nem lehet vészhelyzetben. Fred emlékszik rá, hogy ma reggel még ő is hasonlóan gondolkodott - az egy másik Fred Marshall volt, olyasvalaki, aki azt hitte, hogy a Halász sohasem nyúlhat az ő fiához. Az ő fiához aztán nem. Ty elment. Gorg elbűvölte, és az abbalah elvitte. - Halló! Mr. Marshall! Fred! Még mindig... - Na, ide figyeljen - mondja Fred, még mindig behunyva a szemét. Lent a Goltznál mostanra már Bobbynak szólítaná ezt az embert, de a Goltz még sohasem rémlett távolabbinak; a Goltz az Opopanax csillagrendszerben van, az Abbalah bolygón. - Jól figyeljen, írja le, ha szükséges. A feleségem megőrült, a fiam eltűnt. Megértette, amit mondtam? Feleség őrült. Fiú eltűnt. Most pedig kapcsolja a főnökét! De Bobby Dulac nem kapcsolja, legalábbis nem azonnal. Egy diplomatikusabb rendőr (például Jack Sawyer, ifjú napjaiban), megtartotta volna magának a következtetéseit, de Bobby erre nem képes. O nagyot akar dobni. - Mr. Marshall! Fred! Ugye a fiának Schwinn kerékpárja van? Vörös, háromsebességes Schwinn? Új rendszám, rajta a felirat öö... BIG MAC? Fred nem bír válaszolni. Pár hosszú és borzalmas pillanatig még lélegezni is elfelejt. A szél egyre keményebben és hangosabban süvít a két füle között. Ez már hurrikán. Gorg elbűvölte... Az abbalah elvitte. Végül, amikor már azt hiszi, hogy megfullad, a melle enged, és hatalmas, fülsértő ordítás szakad ki belőle. - AZONNAL KAPCSOLD GILBERTSONT! MOST RÖGTÖN, TE FATTYÚ! Noha teli tüdőből ordít, a hason fekvő asszony, aki mellette hever, meg se moccan az ágytakarón. Kattanás. Fred vár. Nem sokáig, de ahhoz elég hosszan, hogy lássa eltűnt fia hálószobájának falán az összekarmolt kopasz foltot, őrült felesége felpüffedt torkát, és a vért, amely álmában a halas kosárból szivárgott. A háta kegyetlenül görcsöl, és Fred örül a fájdalomnak. Mintha távirat érkezne a való világból. Azután Dale fölveszi a telefont, megkérdezi, mi a baj, és Fred Marshall elsírja magát. 7. Isten tudja, hol találta Henry Leyden ezt a döbbenetes öltönyt. Mi bizonyosan nem tudjuk. Jelmezboltban? Nem, ahhoz túl elegáns; ez valódi, nem utánzat. De miféle valódi? A széles hajtóka három centivel a derék alatt végződik, a dupla fecskefark majdhogynem a bő, berakásos nadrág bokáját veri, a nadrág viszont majdnem a szegycsontig ér a kétsoros mellény hó mezője alatt. Henry magasan gombolódó, fehér kamáslit visel a fehér lakkbőr cipőn; a nyakán állógallér mereszti két hegyét a tökéletesen megkötött, dús, lobogó, fehér szatén csokornyakkendő felett. Az összhatás a régimódi diplomataeleganciát ötvözi a jampec öltönyével: az ízléstelenség felülmúlja a szertartásosságot, de a

fecskefark méltósága és a mellény egyfajta királyi külsőt kölcsönöz viselőjének, azt a fajtát, amelyet gyakran látni a szórakoztatóipar és a zenei élet afroamerikai képviselőinél. Pete Wexler savanyúan követi Henryt a társalgóba, egy kézikocsit tol, amely tele van lemezes dobozokkal. Rebecca Vilas halványan emlékszik rá, hogy Duke Ellington viselt ehhez hasonló fehér zsakettet valami régi filmben... Vagy Cab Calloway volt? Emlékszik egy felvont szemöldökre, egy ragyogó mosolyra, egy megnyugtató arcra, egy álló figurára a zenekar előtt, de ezen túl nem sok maradt meg. (Akár Mr. Ellington, akár Mr. Calloway felvilágosíthatnák Rebeccát, ha élnének, hogy Henry ruháját, beleértve a hölgy szókincséből hiányzó, „lobogós" nadrágot a „berakással", minden kétséget kizáróan kézzel varrták. A négy különleges szabó egyike, akik New York, Washington D. C, Philadelphia vagy Los Angeles fekete fertályán dolgoztak, és szakmájuk mesterei voltak a harmincasnegyvenes években, földalatti szabóságokban, bár, sajnos, ma már éppen olyan halottak, mint híres kuncsaftjaik. Henry Leyden tudja, ki varrta az öltözékét, honnan származik a ruha, és hogyan került hozzá, de olyan személyeknek, mint Rebecca Vilas, Henry nem szolgáltat több információt annál, amit valószínűleg amúgy is tudnak.) A fehér ruha mintha magától ragyogna a társalgóba vezető folyosón, és a benyomást csak fokozza Henry túlméretezett dögös, bambuszkeretes, sötét lencséjű szemüvege, amelynek sarkában mintha apró zafírok villognának. Talán van bolt, amely a '30-as évek Zenekari Vezetőinek Dögös Cuccait árulja? Talán valami múzeumban maradt meg ez a holmi, amely aztán kiárusította? Rebecca egy pillanattal sem képes tovább uralkodni a kíváncsiságán. - Mr. Leyden, hol szerezte ezt a csodálatos ruhát? Az utóvédben, vigyázva, hogy olyan színe legyen a hangjának, mintha magában motyogna, Pete Wexler abbéli véleményét fejti ki, hogy a szerkóért valószínűleg egy olyan alakot kellett kergetni több mérföldön át, aki nem tegnap sült le. Henry mosolyog, ügyet sem vetve Pete-re. - Csak azt kell tudni, hol keresse az ember. - Asszem, maga még nem hallott a CD-ről - mondja Pete. - Pedig az egy remek új találmány. - Pofa be, keccsöld tovább a cuccot, haver - mondja Miss. Vilas. - Már majdnem ott vagyunk. - Rebecca drágám, bocsásson meg - szól Henry. - Mr. Wexlernek minden alapja megvan a dohogásra. Végtére is nem tudhatja, hogy legalább háromezer CD-m van, igaz? És ha azt az embert, akié valaha ez az öltözet volt, niggernek nevezik, akkor magam is büszkén nevezem magamat annak. Hihetetlen kitüntetés lenne. Szeretném, ha elmondhatnám magamról. Henry megáll. Pete-et és Rebeccát, noha más-más módon, annyira megdöbbentette a tiltott szó, hogy megtorpannak. - Továbbá - folytatja Henry - tisztelettel tartozunk azoknak, akik elősegítik feladataink teljesítését. Megkértem Mr. Wexlert, hogy rázza meg az öltönyt, amikor fölakasztja, és ő volt olyan kedves így is tenni. - Ja - bólint Pete. - Továbbá fölakasztottam a lámpáját, fölraktam a lemezjátszót, a hangszórókat és minden szart oda, ahova kívánta. - Nagyon köszönöm, Mr. Wexler - válaszolja Henry. - A magam részéről méltányolom az erőfeszítéseit. - A francot - von vállat Pete -, tuggya, én csak a munkámat végzem. De akármi köll is, meglesz, lefogadom. Pete Wexler a bugyi és a kivillanó popsi nélkül is le volt fegyverezve. Rebecca ámul. Mindent összevéve Henry Leyden, még ha vak is, a legfrankóbb emberi lény, akivel Rebeccának volt szerencséje találkozhatni a földön huszonhat évnyi élete során. Kit érdekel a ruha? Az ilyen hapsik vajon honnan jönnek? - Tényleg azt gondolja, hogy egy kisfiú eltűnt az itteni járdáról ma délután? - kérdezi Henry. - Micsoda? - kérdezi Rebecca. - Nekem úgy tűnik - feleli Pete. - Micsoda? - kérdezi ismét Rebecca, ez alkalommal nem Henry tői, hanem Pete Wexler tői. - Miről beszél?

- Na, hát ő kérdezte, én csak feleltem - mondja Pete. - Csak ez van. Rebecca veszedelmes lassúsággal tesz felé egy lépést. - Ez a mi járdánkon történt? Egy újabb gyerek, az épületünk előtt? És maga egy szót sem szólt nekem vagy Mr. Maxtonnak? - Nem volt mit mondani - védekezett Pete. - Talán elmondhatná, hogy mi történt valójában - javasolja Henry. - Hápersze. Akkor történt, amikor kimentem cigarettázni, tuggya? - Ez nem egészen igaz. Amikor a között kell választani, hogy tíz métert tegyen meg a Százszorszép folyosón a férfimosdóig, a csikket leöblítendő, vagy tíz lépést tegyen meg a bejáratig, és pöccintse ki a parkolóba, Pete érthetően az utóbbi megoldást választja. - így hát kimentem, és akkor láttam meg. Egy rendőrautó parkolt odakint. így hát odamentem a sövényhez, hát ott volt egy zsaru, egy fiatal srác, asszem, Csita a neve vagy valami ilyesmi, oszt berakta a bringát, olyan gyerekbicikli-forma volt. Még valamit betett, de azt nem ismertem föl, csak azt, hogy milyen kicsi. Ezután kivett egy krétát a kesztyűtartóból, és X jeleket rajzolt a járdára. - Beszélt vele? - kérdezi Rebecca. - Megkérdezte, mit csinál? - Vilas nagysám, én nem beszélgetek zsarukkal, amíg van más választásom, ha érti, hogy gondolom. Csita még csak meg sem látott. Amúgy sem tudott volna mit mondani. Az arcán látszott - olyasfajta volt, ami azt mondja, hogy remélem, találok egy szarodat, mielőtt a gatyámba csinálok, hát éppen így festett. - Azután csak úgy elhajtott? - Csak úgy. Húsz perccel később beállított két másik rendőr. Rebecca fölemeli a két kezét, lehunyja a szemét, ujjai hegyét a homlokához illeszti, kiváló lehetőséget adva Pete Wexlernek, aki nem is hagyja ki az alkalmat, hogy megcsodálhassa a blúz alatt a mell formáját. Lehet, hogy nem olyan nagyszerű, mint a fenék a létra magasában, de azért megjárja, azám, de bizony meg. Ami Ebbie faterját illeti, Rebecca Vilas blúzt feszítő báránykáinak látványa úgy hat rá, mint tűz a hideg éjszakában. Nagyobbak, mint amit egy ilyen vékony kis valakin várna az ember, és tudják mit? Amikor fölemeli a karját, a báránykák is ugranak egyet! Hej, ha Pete tudta volna, hogy ilyen látványban lesz része, akkor tüstént szóba hozza Csitát és a bicajt, amint a dolog megesett! - Jó, rendben van - mondja a lány, még mindig a fejéhez szorítva ujjait. Fölemeli az állát, a karja is néhány centit emelkedik, egy pillanatra olyan, akár egy talapzaton álló szobor. Hurrá és halleluja, gondolja Pete. Mindennek van szép oldala. Ha holnap reggel még egy kis taknyost elrabolnak a járdáról, az sem lesz elég hamar nekem! Rebecca azt mondja: - Jól van, jól van, jól van! - Kinyitja a szemét, és leereszti a karját. Pete Wexler kitartóan bámul egy pontot a lány válla fölött, olyan műártatlanságtól üres arccal, amelyet Rebecca azonnal megért. Jóságos ég, ezt a barlanglakót! - Nem olyan rossz, mint gondoltam. Először is csak annyit látott, hogy egy rendőr elvitt egy biciklit. Lehet, hogy lopta. Talán egy másik srác kölcsönvette a bringát, lepasszolta, és elfutott. A zsaru utánanézhetett volna. Vagy azt a kisfiút, aki a kerékpár tulajdonosa, elütötte egy autó vagy ilyesmi. De még ha a legrosszabb történt is, nem látom, milyen módon érinthet ez minket. A Maxton nem felelős semmiért, ami az ingatlanon kívül a környékén történik. Henryhez fordul, aki úgy fest, mintha szeretne száz mérfölddel arrébb lenni. - Sajnálom, tudom, hogy ez borzalmasan szívtelenül hangzott. Jómagam éppen olyan borzalmasnak találom ezt a Halász-dolgot, mint mindenki, szörnyű, ami azzal a két szegény gyerekkel és az eltűnt kislánnyal történt. Annyira felizgattuk magunkat, hogy alig tudunk rendesen gondolkodni. De nagyon utálnám, ha bennünket rángatnának bele ebbe a mocsokba, ugye belátja? - Tökéletesen belátom - válaszolja Henry. - Lévén magam is egyike azoknak a vak embereknek, akikről George Rathbun folyamatosan ordít. - Haha! - vakkant föl Pete Wexler. - És ugye egyetért velem? - Úriember vagyok, bárkivel egyetértek - feleli Henry. - Egyetértek Pete-tel abban, hogy helyi

szörnyünk talán egy újabb gyermeket rabolt el. Csita rendőr, vagy akármi is a neve, túlságosan aggodalmasnak tűnt egy elveszett biciklihez képest. És abban is egyetértek önnel, hogy a Maxtont nem lehet hibáztatni semmiért. - Jól van - bólint Rebecca. - Hacsak természetesen valaki itteni bele nem keveredett ezeknek a gyerekeknek az ügyébe. - De hát az lehetetlen! - feleli Rebecca. - A legtöbb férfi ápoltunk még a saját nevére sem emlékszik. - Egy tízéves kislány elbírna a legtöbb gyagyással - jegyzi meg Pete. - Még azokkal is, akiket nem borított el az aggkori elhülyülés és a... Tudja, micsoda. - Megfeledkezik a személyzetről - mondja Henry. - Na, ne! - így Rebecca, aki pillanatnyilag alig talál szavakat. - Menjen már. Ez... Teljesen felelőtlen dolog ilyesmit mondani. - Igen. Az. De ha ilyesmi történik, senki sem menekülhet a gyanú elől. Nekem ez a véleményem. Pete Wexler hirtelen megborzong - ha a városi bohócok megszorongatják a bentlakókat, saját kis mulatsága is napvilágra kerülhet, és miért jusson Wendell Green ekkora falathoz? Ragyogó, új ötlet fogamzik meg benne, és elő is adja, azt remélve, hogy Vilas nagysámra is hatással lesz. - Tudja mit? A zsaruknak azzal a kaliforniai hapsival, a nyomozóval kéne beszélniük, aki két-három éve lekapcsolta azt a seggfej Kinderlinget. Valahol itt lakik a környéken, nem igaz? Valaki ilyen kellene, pont, mint ez a főszer. Az itteni bakegerek elérték képességeik határát. Az, az ürge olyan, mint egy hogyishíjják, egy nyavalyás erőforrás. - Érdekes, hogy ilyet mond - jegyzi meg Henry. - Az utolsó szóig egyetértek. Itt az ideje, hogy Jack Sawyer a kezébe vegye ezt az ügyet. Ismét beszélek vele. - Ismeri? - kérdezi Rebecca. - Ó, igen - bólint Henry. - Ismerem. De nincs itt az ideje, hogy a saját ügyeimmel foglalkozzak? - Mindjárt. Még csend van odakint. Rebecca végigvezeti a folyosó hátralevő részén, be a társalgóba, és mindhárman keresztülmennek a szobán a nagy emelvényhez. Henry mikrofonja egy asztal mellett áll, amelyre fölrakták a hangszórókat és a lemezjátszót. Henry idegesítő precizitással jegyzi meg. - Sok hely van itt. - Zavarja? - kérdezi a lány. - Egyáltalán nem - feleli Henry. - Most már lássunk neki. - Minden itt van maga előtt. Szüksége van segítségre? Henry kinyújtja a lábát, megkocogtatja az emelvény szélét, megkeresi a mikrofont, és úgy válaszol: Pillanatnyilag nincs, drágám - ezzel elegánsan föllép az emelvényre. Tapogatózva megkerüli az asztalt, megkeresi a lemezjátszót. - Minden klassz - mondja. - Pete, volna olyan jó és fölrakná a lemezeket az asztalra? A legfelsőt ide, a többit mellé. - Milyen a barátja, ez a Jack? - kérdezi Rebecca. - Árva a viharban. Egy macska, de rendkívül nehéz természetű macska. Annyit mondhatok, ugyancsak kényelmetlen tud lenni. Ahogy beléptek a terembe, az ablakon át behallatszik a tömeg moraja, beszélgetés zsongása, gyerekhangokkal és egy ócska pianínón klimpírozott dalokkal átszőve. Pete lerakja a lemezeket az asztalra, azt mondja: - Jobb, ha kimék, mer a Csicsergő biztosan keresni fog. Lesz itt mit takarítani, ha bejönnek. Kiballag, tolja a kézikocsit. Rebecca megkérdezi, segíthet-e még valamiben Henrynek. - Ugye a fönti lámpák be vannak kapcsolva? Kérem, kapcsolja le mindet, amíg be nem özönlik az első hullám. Akkor kapcsolja be a rózsaszín fényszórót, és készüljön rá, hogy a szíve ugrálni kezd. - Azt akarja, hogy kapcsoljam le a lámpákat? - Majd meglátja.

Rebecca visszamegy az ajtóhoz, lekapcsolja a fönti lámpákat, azután figyel, ahogy Henrynek megígérte. Az ablaksoron lágy, homályos fény szivárog be, olvatag, elmosódó pára szorítja ki az előbbi nyers ragyogást. Rebecca úgy véli, hogy a rózsaszín fényszóró igen jól fog festeni. A gyepen a vége felé jár a tánc előtti mulatság. A sok öregember és öregasszony buzgón burkolja az epres piskótát és az üdítőt a piknikasztalokról, a pianínónál a zsirardikalapos, vörös zoknitartós illető éppen a végére ér a „Lélek és szív"- nek, ba bump ba bump ba, ba bump, bump, bump, a kifinomultságot pótolja a hangerő, lecsukja a fedelet, és gyér taps közepette föláll. Az unokák, akik korábban panaszkodtak, amiért el kellett jönniük a nagy ünnepségre, most az asztalok és tolókocsik között bukdácsolnak, kerülik szüleik tekintetét, és remélik, hogy elcsaklizhatják az utolsó lufit, a bohócruhát és bongyor vörös parókát viselő léggömbös kisasszonytól, ó, korlátlan örömök! Alice Weathers megtapsolja a zongoristát, már amennyire teheti: negyven éve az ő keze alatt sajátította el nagy kelletlenül a zongorázás alapelemeit, épp csak annyira, hogy az ilyen alkalmakkor keressen néhány dollárt, amikor nem a szokásos foglalkozását űzi, szvettereket és baseballsapkát árulva a Chase utóiban. Charles Burnside, akit tisztára sikált a jólelkű Hutch Yerxa, kirittyentette magát - ócska, fehér inget és bőszárú, piszkos nadrágot visel; a tömegtől kissé távolabb áll egy nagy tölgy árnyékában, és nem tapsol, hanem vigyorog. A begombolatlan gallér löttyedten lóg inas nyakán. Időnként megtörli a száját vagy a fogát repedezett körmű kezével, egyébként nem mozdul. Úgy fest, mint akit kitett valaki az út szélén, aztán tovahajtott. Valahányszor a rohangáló unokák Égett közelébe kerülnek, azonnal elkanyarodnak, mintha erőtérbe ütköztek volna. Alice és Égett között a Maxton ápoltjainak háromnegyede tömi magát az asztaloknál, botladozik járókerettel, ücsörög a fák alatt vagy tolószékben, erre-arra sántikál - szövegelnek, szundikálnak, vihognak, finganak, törölgetik a friss eperszínű foltokat a ruhájukon, a rokonaikat bámulják, remegő kezüket bámulják, a semmit bámulják. A legtökéletlenebbek közül fél tucatnyian kúpos kalapot viselnek, jajvöröset és hupikéket, az erőltetett vidámság színeit. A konyhás asszonyok már elkezdték a körutakat az asztalok között a nagy, fekete szemetes zacskókkal, mivel hamarosan vissza kell vonulniuk birodalmukba, hogy elkészítsék az esti lakomát: krumpli salátát, tört krumplit, krumplipürét, főtt babot, gyümölcszselét, mályvacukor salátát, tejszínhabos salátát, és természetesen mérhetetlen mennyiségű epres piskótát! Ennek a királyságnak vitathatatlan, örökletes uralkodója Csicsergő Maxton, akinek a kedélyállapota emlékeztet egy sáros lyukba szorult borzéra; kilencven perce mosolyogva, jattolva járkál körbe, és mostanra elege lett. - Pete - morog -, mi a nyavalyát csináltál mostanáig? Kezdd el fölrakni az összehajtható székeket, rendben? És segíts beterelni ezeket a társalgóba. Haladjunk már. Nyugat felé az ekhós szekerekkel! Pete elinal, Csicsergő kétszer hangosan tapsol, majd kinyújtja a kezét, és elbődül. - Hé, mindenki! mondja -, hát hitték volna, hogy a jó Isten ilyen nagyszerű napot adott nekünk ehhez a szép eseményhez. Ez már valami! Féltucatnyi reszketeg hang helyesel. - Gyerünk, emberek, lehet ez még különb is! Hallani akarom ezen a csodálatos napon, hogy milyen csodálatosan érezzük magunkat, és megköszönjük az önkénteseknek és a személyzetnek a csodálatos segítséget! Valamivel erősebb taps jutalmazza erőfeszítéseit. - Jól van! Tudják, mit? Ahogy George Rathbun mondaná, még a vak is láthatja, hogy milyen jól szórakozunk. Tudom, hogy így van, és még nincs vége! Itt a legnagyobb lemezlovas, akit valaha is hallottak, egy Szimfonikus Stan, a Bigband Man, aki alig várja, hogy előadja nagyszerű műsorát a társalgóban, zene és tánc egészen az Eperfesztivál vacsorájáig, és igazán olcsón szereztük őt meg - de ne szóljanak neki, hogy ilyet mondtam! Így hát, barátok és kedves családtagok, ideje, hogy búcsút mondjanak és hagyják szeretteiket, hadd rúgják a port az arany évek dallamaira, amelyek egészen rájuk

hasonlítanak, haha! Ügytől egyig az arany évekből valók, ezek vagyunk mi itt, a Maxtonban. Már én sem vagyok olyan fiatal, mint amilyen lenni szoktam, haha, úgyhogy magam is riszálok egyet a parkettán valamelyik szerencsés hölggyel. De komolyan, emberek, ideje, hogy felhúzzuk a lakkcipőt. Kérem, csókolják meg a papit vagy a mamit, mondjanak istenhozzádot a nagypapinak és nagymaminak, és kifelé menet, ha úgy óhajtják, járuljanak hozzá a költségeinkhez, e célra egy kosarat találnak Ragtime Willie pianínóján, tíz dollár, öt dollár akármennyi segít, hogy visszanyerjük azt a költséget, amely ezen a ragyogó, ragyogó napon elment a mamára, a papára! Mi szeretetből tettük, de ennek a szeretetnek a fele az önök szeretete. Számunkra talán meglepően rövid idő alatt, amin azonban Csicsergő Maxton egyáltalán nem lepődik meg, mert tudja, hogy nagyon kevés ember szeret a feltétlenül muszájnál többet időzni egy szeretetotthonban, a rokonok puszilkodnak, ölelkeznek, begyűjtik a kimerült csemetéket, végigsorjáznak az ösvényeken és a gyepen a parkoló felé, és közben jó néhányan dobnak bankókat a Ragtime Willie pianínójára helyezett kosárba. Amint ez a kivonulás elkezdődött, Pete Wexler és Csicsergő Maxton minden képességüket bevetve elkezdik rábeszélni az öregeket, hogy menjenek be a házba. Csicsergő ilyeneket mond: - Tudja, hogy milyen nagyon szeretnénk látni fantasztikus csurglizását, Mrs. Syverson? - Míg Pete az egyenesebb megközelítés híve: - Mozgás, haver, ideje, hogy megriszálja a valagát - ám mindkettő alkalmazza a finom és kevésbé finom tologatás, lökdösés, könyöklés és tolókocsi-gurítás változatait, hogy áttereljék csoszogó nyájukat az ajtón. Rebecca Vilas őrhelyéről figyeli, ahogy az ápoltak belépnek a párás fényű társalgóba, némelyikük olyan sebességgel, amely kicsit túlzott az egészségi állapotukhoz képest. Henry Leyden mozdulatlanul áll a lemezes dobozok mögött. Öltönye ragyog; a feje csupán egy sötét árnyék az ablakok előtt. Pete Wexler, aki túlságosan elmerült Rebecca mellének bámulásában, egyik kezével Elmer Jespersont tolja be nyolclépésnyire a szobába, azután sarkon fordul, hogy megkeresse Thorvald Thorvaldsont, Elmer legkedvesebb ellenségét és lakótársát a Dl2- ben. Alice Weathers önállóan libeg be, és ujjait az álla alatt összekulcsolva várja, hogy kezdődjön a zene. Egy üres tér közepén, amely csak az övé, átsiklik a küszöbön a magas, girhes, beesett arcú Charles Burnside, és fürgén félrehúzódik. Amikor halott szeme közönyösen ránéz Rebeccára, a lány megborzong. A következő szempár, amely őt nézi, Csicsergőé, aki Flora Flostad tolószékét lökdösi befelé, mintha egy láda narancsot trógerolna, és türelmetlenül, dühösen mered a lányra, ami ellentmond nyájas mosolyának. Mert fix, hogy az idő pénz, de a pénz is pénz, kezdjük már el a bulit, de azonnal! Az első hullám, mondta Henry - vajon ez itt az első hullám? Rebecca átnéz a szobán, azon tűnődve, hogyan kérdezze meg, és látja, hogy a kérdés már eldőlt, mert amint föltekint, Henry már jelzi is, hogy mehet. Rebecca bekapcsolja a rózsaszín fényszórót, és a szobában csaknem mindenki, köztük számos olyan matuzsálem, akik látszólag már messze túl vannak mindenféle csodálkozáson, elhaló aaah sóhajjal reagál. Henry öltönye, cipője, kamáslija izzik a fénykúpban, egy átalakult Henry Leyden siklik és bukik a mikrofonra, miközben egy vélhetőleg odavarázsolt nagylemez pörög csigaként a jobb tenyerén. Foga ragyog, sima haja csillog, a zafírok kacsingatnak elvarázsolt napszemüvegének csücskein. O is mintha táncolna, kedves, ügyes oldalazással... csakhogy ez már nem Henry Leyden, az nem létezik, Renée, ahogy George Rathbun szereti bömbölni. Az öltöny, a kamásli, a lefésült haj, de még a csodálatosan hatékony rózsaszín fényszóró is pusztán színpadi kellék. A valódi varázslat itt Henry, ez az egyedülállóan képlékeny teremtmény. Ha George Rathbun, akkor teljes mértékben George. Ugyanez a helyzet a Wisconsini Patkánnyal vagy Henry Shake-kel. Tizennyolc hónapja, hogy kivette Szimfonikus Stant a szekrényből, és belebújt, mint kéz a kesztyűbe, hogy elkápráztassa a tömeget a Madison VFW riszáján, a ruha azonban még mindig illik rá, ó, igen, passzol, ő is illik beléje, újjászületett zenerajongó egy olyan múltból, amelyet személyesen sohasem élt át. Kinyújtott tenyerén a pörgő nagylemez olyan, mint egy kemény, mozdulatlan, fekete strandlabda.

Valahányszor Szimfonikus Stan föllép egy buliban, mindig az „In the Mood"- dal kezd. Noha nem viszolyog Glenn Millertől, mint némely hivatalos dzsesszrajongó, az évek során belefáradt a számba. Azonban ez sohasem téveszti el a hatását. Még ha a vendégeknek nincs más választásuk, mint hogy fél lábbal a sírban álljanak, a másikkal pedig a közmondásos banánhéjon, akkor is táncolnak. Mellesleg tudja, hogy miután Millert besorozták, azt mondta Billy May zeneszerzőnek, hogy terve szerint „afféle hősként akar kikerülni ebből a háborúból", és állta is a szavát, ugye? Henry megragadja a mikrofont, és jobb kezének hanyag mozdulatával a lemezjátszóra teszi a forgó lemezt. A közönség lelkes oooh kiáltással tapsol. - Köszönöm, köszönöm minden dzsesszkandúrnak és dzsesszcicának! - mondja Henry. A hangszórókból áradó szavak egy 1938-as vagy 1939-es, igazi bemondó sima hangjába vannak csomagolva, olyan emberébe, aki megjárt minden táncos helyet és éjszakai lokált Boston és Cataline között. Méz csurgott ez éjszakai nemtők torkából, és sohasem tévesztették el az ütemet. - Ugyan mondjátok, kedves aligátorok, tudtok-e jobb kezdetet Glenn Millernél egy szvingelő szoaréhoz? Gyerünk, testvéreim, nővéreim, mondjátok nekem, hogy yeeeeah! A Maxton bentlakói - akik közül némelyek már nem beszélnek, mások tolókocsihoz vannak kötve, vagy a zavar és üresség különböző mélységeiben tartózkodnak - suttogva válaszolnak; ez nem egy buli kiáltása, inkább az őszi szél motozása a tar ágak között. Szimfonikus Stan cápaként vigyorog, és úgy emeli föl a kezét, mintha a szökdécselő tömeget csillapítaná, azután pörög-forog, akár egy ihletett parkett-táncos a Savoyban. Fecskeszárnyai suhognak, szikrázó lába felröppen, földet ér, ismét felröppen. A pillanat elpárolog, és két fekete strandlabda jelenik meg a dizsi tenyerén, egyikük visszapördül az inge ujjába, a másik lesiklik a tű alá. - Jól van, ból van, gól van, szökdécselő szöcskék, táncoló tücskök, itt jön az Érzelmes Úriember, Mr. Tommy Dorsey, úgyhogy elő a zsugát, kapd el a macát, miközben az énekes Dick Haymes, az argentínai Buenos Aires büszkesége fölteszi a zenés kérdést: „Hogyhogy én, ismerlek téged?" Frank Sinatra még nem lépett be az épületbe, fivéreim, nővéreim, de az élet mégis finom, mint a mmm-mmm borocska! Rebecca Vilas nem hisz a szemének. Ez a hapsi mindenkit kirángat a parkettára, még néhány tolókocsist is, akik a jobb állapotúakkal együtt pörögnek-forognak. Egzotikusan döbbenetes ruhájában Szimfonikus Stan - Henry Leyden, emlékezteti magát Rebecca - érzelgős és lélegzetelállító, abszurd és meggyőző egyszerre. Olyan, mint... Valamiféle időkapszula, egyszerre van bezárva a szerepébe és abba, amit ezek az öreg emberek hallani akarnak. Visszavarázsolta őket az életbe, visszahozta nekik azt a kevés ifjúságot, amely megmaradt bennük. Hihetetlen! Erre nincs más szó. Emberek, akiket Rebecca már leírt, mint csoszogó elmeroggyantakat, itt, a szeme láttára virágoztak ki. Szimfonikus Stanként Henry pörög, mint egy elegáns dervis, a lánynak olyan szavakra kell tőle gondolnia, mint mézédes, csiszolt, városias, laza, szexi, kecses, olyan szavakra, amelyeknek csak Henryben van közük egymáshoz. Na és ez a trükk a lemezekkel! Hogyan lehetséges ez? Nem veszi észre, hogy topog és a zene ütemére ringatózik, amíg Henry föl nem teszi Artie Shaw-tól a „Begina-bigin"- t, amikor szó szerint táncra perdül, és járni kezdi a bigint. Henry dzsesszmacskái vadul ropják, ősz, kék hajú és kopasz emberek siklanak a parketten, a boldogan ragyogó Alice Weatherst nem más táncoltatja, mint a komor Thorvald Thorvaldson, Ada Meyerhoff és „Tom Tom" Boettcher egymással keringőznek tolókocsiban, a zene, sodró lüktetése mindent elsodor, Artie Shaw klarinétja olvatagon ragyog, és mindebből varázsütésre olyan szépséges látomás sarjad, ami könnyeket csal a lány szemébe. Mosolyogva fölemeli a karját, megpördül, és akkor szakértő kézzel elkapja, Tom, Tom ikertestvére, a nyolcvanhat éves Hermie Boettcher, a visszavonult földrajztanár, az A17 korábban botlábúnak tartott lakója, és egyetlen szó nélkül kiperdíti Rebeccát egy foxtrottra, a parketta közepére. - Szégyellem nézni, hogy egy ilyen csinos lány magában táncoljon - szól Hermie.

- Hermie, követem a világ végére - mondja Rebecca. - Menjünk közelebb az emelvényhez - feleli Hermie. - Szeretném jobban megnézni azt a zsenit abban a csoda ruhában. Azt mondják, vak, mint a denevér, de nem tudom elhinni. Hermie szilárdan elhelyezi a tenyerét a lány gerincének tövében, és Artie Shaw idejére emlékeztető riszálással vezeti az emelvény mellé, ahol a Szimfonikus már egy újabb lemezzel trükközik, míg várja, hogy az előző lemenjen. Rebecca megesküdne, hogy Stan/ Henry nemcsak megérzi a jelenlétét, de ténylegesen rá is kacsint! De ez már igazán lehetetlen... ugye? Szimfonikus eltünteti a Shaw-lemezt a zakója ujjában, újat tesz a korongra, és azt kérdezi: - Tudjátok mondani, hogy hű? Tudjátok mondani, hogy hú? Most, hogy mindnyájan bemelegítettünk, szökelljünk és riszáljunk Woody Hermantól a „Vad gyökér"- re. Ez a dal valamennyi szépséges hölgynek szól, de különösen a Kelyhet hordó kisasszonynak! Rebecca elneveti magát. - Egek! - Henry megérezte a parfümjét, fölismerte! A „Vad gyökér" vad tempójától meg nem rettenő Hermie Boettcher hátralép, kinyújtja a karját, és megpörgeti Rebeccát. A következő ütemnél a karjaiba kapja a lányt, és irányt vált; az ellenkező irányban sasszéznak az emelvény túlsó vége felé, ahol Alice Weathers áll Mr. Thorvaldson mellett, és Szimfonikus Stant nézi. - Ugyancsak különleges hölgy lehet ön - mondja Hermie. - Mert az ön parfümje csakugyan megéri a dicséretet. - Hol tanult meg így táncolni? - kérdezi Rebecca. - Városi fiúk voltunk a testvéremmel. Az ardeni Alouette-ben, a wurlitzer előtt tanultunk táncolni. - Rebecca ismeri az Alouette-et, amely Arden főutcáján van, de az egykori szörpös tartályt felváltotta a büfépult, a wurlitzer akkortájt tűnhetett el belőle, amikor Johnny Mathis lemaradt a slágerlistáról. - Ha jó táncost akar látni, akkor keressen városi fiút. Tom, Tom volt mindig a legjobb táncos, hiába ül most tolószékben, még így sem esik ki a ritmusból. - Mr. Stan, hahó, Mr. Stan! - Alice Weathers hátrahajtja a fejét, kezéből tölcsért fonnál a szája előtt. - Teljesítene egy kérést? Azt mondja egy hang, amely olyan színtelen és kemény, mintha két kő őrlődne egymáson: - Én előbb voltam itt, vénasszony! Ennyi könyörtelen durvaságtól Rebecca megtorpan. Hermie jobb lába könnyedén ráhág a lány bal lábára, azután gyorsan tovasuhan, nem okoz több fájdalmat, mint egy csók. Charles Burnside fölé magasodik Alice-nak, és vasvillaszemmel bámul Thorvald Thorvaldsonra. Thorvaldson hátralép, és megrántja Alice kezét. - Hát persze, drágám! - hajol le Stan. - Mondja meg a nevét, és azt, hogy mit szeretne hallani. - Alice Weathers vagyok, és... - Előbb voltam itt! - ismétli hangosan Égett. Rebecca Hermie-re néz, aki megcsóválja a fejét, és savanyú képet vág. Városi fiú vagy sem, éppen úgy megriadt, mint Mr. Thorvaldson. - A „Holdfény"- t kérem Benny Goodmantől. - Most én jövök, te hülye. Én Woody Hermantól kérem a „Lady Magowan lidércnyomásá"- t. Az jó zene. Hermie Rebecca füléhez hajol. - Senki sem szereti ezt az alakot, de kicsikarja, ami kell neki. - De nem most - mondja Rebecca. - Mr. Burnside, szeretném, ha... Szimfonikus Stan egy intéssel elhallgattatja. Arca a feltűnően kellemetlen hang gazdája felé fordul. Nem megy, uram. A dal címe: „Lady Magowan álma", de sajnos ma estére nem hoztam magammal ezt a frankó kis számot. - Jól van, haver, akkor mit szólnál a „Nem tudom elkezdeni"- hez, Bunny Berigantól? - Ó, azt szeretem! - örül Alice. - Igen, játssza a „Nem tudom elkezdeni"- t. - Nagyon szívesen - mondja Stan Henry Leyden normális hangján. Nem bajlódik táncolással,

lemezpörgetéssel, egyszerűen kiveszi a dobozából és fölteszi a korongra. Furcsa kelletlenséggel lép a mikrofonhoz: - A föld körül gépen szálltam, forradalmat indítottam Spanyolországban. Nem tudom elkezdeni. Ajánlom a dalt a szépséges kék ruhás Alice-nek, és Annak, Aki Éjszaka Jár. - Nem vagy jobb, mint majom a rúdon - mondja Égett. Elkezdődik a zene. Rebecca megütögeti Hermie karját, és odamegy Charles Burnside-hoz, aki iránt eddig csak enyhe ellenszenvet érzett. De most, hogy Égett beállt a célkeresztbe, a lányból kitör a felháborodás és az undor: - Mr. Burnside, bocsánatot fog kérni Alice-től és a vendégünktől. Maga egy goromba, ellenszenves alak, és miután bocsánatot kért, legyen szíves visszamenni a szobájába. Szavainak nincs hatásuk. Burnside válla megrogyik. Széles, nyálas vigyor jelenik meg az arcán, üres szemmel bámulja a semmit. Láthatólag túl messzire ment ahhoz, hogy emlékezzen a saját nevére, Bunny Berriganról nem is beszélve. Alice Weathers mindenesetre eltáncol, Szimfonikus Stan pedig mintha mélyen elmerülne gondolataiban az emelvény túlsó végén, kívül a rózsaszín fénytányéron. Az idős párok imbolyognak a táncparketten. Hermie Boettcher táncot mímel, és kérdőn néz a lányra. - Elnézést kérek - mondja Rebecca Stan/Henrynek. - Nincs szükség bocsánatkérésre. A „Nem tudom elkezdeni" a feleségem kedvenc száma volt. Sokszor gondoltam rá az utóbbi napokban. Bizonyos értelemben megleptek. - Kezét végighúzza lenyalt haján, és megrázza a karját, láthatóan visszazökkenve szerepébe. Rebecca úgy dönt, hogy békén hagyja. Tulajdonképpen mindenkit szeretne békén hagyni egy kis ideig. Jelzi Hermie-nek, hogy sajnálja, de hívja a kötelesség. Keresztülvág a tömegen, és kimegy a társalgóból. Az öreg Égett valamilyen módon lehagyja a folyosón. Fejét lehorgasztva, báván csoszog a Százszorszép szárny felé. - Mr. Burnside! - mondja a lány. - Maga bárkiből bolondot csinálhat, de ezennel tudatom, hogy belőlem nem! A vénember lassan, szakaszosan megfordul. Először az egyik lábát csúsztatja arrébb, azután a térdét, aszott vállát, másik lábát, végül csontvázszerű testét. Égett fejének ocsmány virága meghajlik vékony szárán, Rebecca láthatja foltos fejbőrét. Hosszú orra kiáll, mint egy rejtett kormánylapát. Feje ugyanezzel a félelmetes lassúsággal fölemelkedik, megmutatja zavaros szemét, ernyedt száját. A poshadt szempárban nyers bosszúvágy villan, a halott száj megrándul. A megriadt Rebecca ösztönszerűen hátralép. Égett szája borzalmas vigyorra húzódik. Rebecca menekülni szeretne, azonban nem engedi a düh, hogy egy ilyen nyomoronc megalázhatta. - Lady Magowannak szörnyű, szörnyű lidércnyomása volt - tájékoztatja Égett olyan hangon, mintha be lenne, lőve vagy félig aludna. - És Lady Sophienak is lidércnyomása volt. Csak neki borzalmasabb. - Vihog. - A király a számvevőházban volt, a mézét vette számba. Ezt látta Sophie, amikor elaludt. Vihogása élesedik, és valami olyasmit mond, hogy „Mr. Muncsi". Ajka lefittyed, föltárja sárga, összevissza fogait, beesett arca alig észrevehető változáson megy át. Mintha újfajta értelem élesítené vonásait. - Ismered Mr. Munshunt? Mr. Munshunt, és kis haverját, Gorgot? Tudod, mi történt Chicagóban? - Ezt rögtön hagyja abba, Mr. Burnside! - Ösmered Friddz Haarmant, aki ollan szépike vót? Úgy hittak őtet, úgy hittak őtet, úgy hittak őtet, hogy hannoveri vámpír, pír, pír, pír, pír, ja, imígyen hittak, hittak, hittak. Mindekki, mindekki, mindekki lidécnyomástó szenvedött abbaja zidőbe, zidőbe, zidőbe, haha, hoho. - Ne beszéljen így! - ordítja Rebecca. - Engem nem tesz bolonddá! Az új értelem egy pillanatra felvillan Égett homályos szemében. Csaknem azonnal el is tűnik. Megnyalja az ajkát, és azt mondja. - Ébreztő, Égett-Égett. - Ahogy akarja - feleli Rebecca. - Vacsora hétkor, ha enni akar. Eredjen, aludjon egy kicsit, jó? Égett haragos, posványos pillantást vet rá, arrébb zöttyen egy lépést, nekilát a fordulás unalmas

műveletének. - Leírhassa. Fritz Haarman. Hannoverben. - A szája nyugtalanítóan sunyi mosolyra nyílik. - Amikor a király idejön, akkor talán táncolhatunk egymással. - Köszönöm, nem! - Rebecca elfordul a borzalmas vénembertől, és végigkopog tűsarkaival a folyosón, abban a kínos tudatban, hogy Égett tekintete követi. Rebecca csinos kis kézitáskája az íróasztalon hever a Csicsergő irodája előtti ablaktalan fülkében. Mielőtt bemenne, megáll, letép egy lapot a noteszből, ráírja: Fritz Harmann (?), Hannover (?), és becsúsztatja a laska középső zsebébe. Lehet, hogy mindez nem jelent semmit - ez a valószínű -, de ki tudhatja? Dühös, mert engedte, hogy Burnside megijessze, és ha módot talál rá, hogy ezt az ostobaságot fölhasználja ellene, akkor mindent el fog követni, hogy kidobják a Maxtonból. - Te vagy az, lányom? - szól ki Csicsergő. - Nem, Lady Magowan és a hülye lidércnyomása! - Bemegy az irodába, és az íróasztala mögött találja Csicsergőt, amint boldogan számolja a bankókat, amelyeket ügyfeleik fiai és leányai hagytak itt a délután folyamán. - Kicsiny Beckym egész morcosnak tűnik - mondja. - Mi történt, a lábadra lépett valamelyik kriptaszökevényünk? - Ne hívj Beckynek! - Hé, hé, vidulj fel! Nem fogod elhinni, hogy cukros nyelvű fiúd mennyit kinyalogatott ma a rokonokból. Százhuszonhat rongy! Adómentes! Egyáltalán mi bajod? - Charles Burnside rám ijesztett, az a bajom. Diliházban lenne a helye. - Viccelsz? Az a kriptaszökevény aranyat ér. Ameddig Charles Burnside képes a levegővételre, addig mindig lesz helye a szívemben. - Vigyorogva fölemel egy marék bankjegyet. - És ha van helyed a szívemben, édes mézem, akkor mindig lesz helyed a Maxtonban is. A lánynak eszébe jut, hogyan mondta Burnside: A király a számvevőházban volt, a mézét vette számba, és ettől piszkosnak érzi magát. Ha Csicsergő nem vigyorogna olyan lelkesen, tátott szájjal, akkor Rebecca szerint nem emlékeztetne annyira kellemetlenül a kedvenc bentlakójára. Mindekki, mindekki, mindekki lidércnyomástó szenvedött - ez nem is volt olyan rossz leírása French Landingnek a Halász uralma idején. Fura, az ember nem is gondolná, hogy az Öreg Égett inkább tudomást vesz a gyilkosságokról, mint Csicsergő. Rebecca sohasem hallotta tőle, hogy megemlítette volna a Halász bűneit, nem számítva azt az esetet, amikor azon zsémbelt, hogy ma már senkinek se mondhatja, hogy halászni megy, amíg Dale Gilbertson föl nem emeli végre azt a nagy, kövér seggét, hogy elintézze ezt a szar ügyet.

8. Két telefonhívás és a legjobb tehetség szerint letagadni igyekezett magánügy összeesküvése fejtette ki Jack Sawyert a Norvég-völgy gubójából, és juttatta el French Landingbe, a Sumner utcai rendőrségre. Elsőnek Henry hívta föl, a Maxton büféjéből a Szimfonikus egyik szünetében, és ragaszkodott hozzá, hogy elmondhassa, ami a szívét nyomja. Úgy tűnik, valamivel korábban elraboltak egy gyereket a Maxton előtti járdáról. Akármilyen okokból marad is ki Jack az ügyből, amelyeket mellesleg sohasem magyarázott el, ezek mostantól nem számítanak, ezer bocs. Négy gyereket ragadott el a Halász, mert azt Jack sem gondolhatja komolyan, hogy Irma Freneau egyhamar beállít az otthonába? Négy gyerek! - Nem - mondta Henry -, nem a rádióban hallottam. Ma reggel történt. - Egy gondnoktól a Maxtonban - folytatta. - Látott egy aggodalmas külsejű zsarut, aki fölvett egy biciklit, hogy berakja a kocsija csomagtartójába. - Jól van - mondta Henry -, lehet, hogy nem tudom biztosan, de bizonyos vagyok benne. Estére Dale azonosítani fogja azt a szegény gyereket, holnapra ott lesz az újságban a neve. Akkor aztán az egész megye kiborul. Hát nem érted? Pusztán az, ha tudják, hogy te is foglalkozol az üggyel, egy csomó embert megnyugtat. Jack, többé nem engedheted meg magadnak azt a fényűzést, hogy visszavonulj. Ki kell venned a részedet az ügyből. Jack azt felelte, szeretné maga levonni a következtetéseket, és hogy majd később megbeszélik. Negyvenöt perccel később Dale Gilbertson hívta föl a hírrel, hogy egy Tyler Marshall nevű kisfiú tűnt el a Maxton elől valamikor délelőtt, és hogy Tyler apja, Fred Marshall ott van az őrszobán, és mindenképpen Jack Sawyerrel akar beszélni. Fred jó fej, egyenes, becsületes, családszerető ember, derék honpolgár, sőt Dale barátja, de momentán beleszaladt a madzag. Úgy tűnik, Judy, a felesége már azelőtt lelki problémákkal küszködött, hogy elkezdődtek a bajok, és Tyler eltűnése végképp kiborította. Összevissza beszélt, kárt tett magában, szétcincálta a házat. - Ismerem Judy Marshallt is - mondta Dale. - Gyönyörű szép, asszony, pici, de kemény, független, két lábbal áll a földön, nagyszerű egyéniség, döbbenetes egyéniség, az a fajta, aki ha egyszer megmarkol valamit, azt el nem engedi. Úgy tűnik, már a bicikli előkerülése előtt megsejtette vagy tudta, vagy micsoda, hogy Tylert elrabolták. Estére, annyira rosszabbodott az állapota, hogy Fred kénytelen volt felhívni dr. Skardát, és beszállíttatni a feleségét a French megyei Ardenben levő Evangélikus Kórházba, ahol egy pillantást vetettek rá, és már vitték is a D szárnyba, az elmeosztályra. Képzelheted, hogy Fred milyen állapotban van. Ragaszkodik hozzá, hogy veled beszéljen. Nem bízom benned, ezt mondta nekem! - Szóval - folytatta Dale -, ha nem jössz ide, akkor Fred Marshall megy hozzád, ez fog történni. Nem köthetem pórázra, és nem fogom lesittelni csak azért, hogy távol tartsam tőled. Minden egyebet leszámítva is szükségünk van rád, Jack. - Jól van - mondta Dale. - Tudom, hogy nem szoktál ígérgetni. De tudod, hogy mit kell tenned. Elegendőek voltak ezek a beszélgetések, hogy beüljön a kisteherbe, és elinduljon a Sumner utcába? Nagyon valószínű, véli Jack, amivel jelentéktelen dologgá fokozza le a harmadik tényezőt, a titkosat. Az semmi. Az adott körülmények között teljesen természetes, ostoba idegroham, felgyülemlett szorongás. Akárkivel előfordulhat. Úgy érzi, mintha menekülne a házból, na és akkor mi van? Senki sem vádolhatja szökéssel. Nem menekül, hanem épp oda tart, amitől leginkább akart szökni - a Halász bűneinek sötét hullámverésétől. Nem is akarja túlságosan elkötelezni magát. Dale barátja, az eltűnt gyerek apja, ez a Fred Marshall ragaszkodik ahhoz, hogy beszéljen vele; jó, hát beszéljen. Ha félórányi társalgás egy visszavonult nyomozóval segít elintézni Fred Marshall problémáit, akkor a visszavonult nyomozó szívesen megadja neki ezt az időt.

A többi magánügy. Éber álmok és vörösbegytojások keverednek az agyadban, de ez magánügy. Ezt ki lehet böjtölni, ki lehet cselezni, ki lehet totózni. Nincs az, az épeszű ember, aki komolyan venné ezt a dolgot; mint a nyári vihar, kitör, majd elvonul. Most, miközben lassítva átment a centraliai zöldön, és a rendőr zsigeri elővigyázatosságával nyugtázta a Harleyk sorát a Homoknyelv parkolójában, úgy érezte, egálba jön a délután nehézségeivel. Tökéletesen érthető, hogy nem tudta - jó, mondjuk, nem akarta kinyitni a jégszekrény ajtaját. Csúnya meglepetések után az ember kétszer meggondolja magát. Egy lámpa kiégett a nappaliban, és amikor odament a fiókhoz, amelyikben fél tucat új halogénégőt tárolt, képtelen volt kihúzni. Az igazat megvallva nem tudott kinyitni egyetlen fiókot, komódot, szekrényt, ami megfosztotta a teafőzés, átöltözés, ebédelés lehetőségétől, egyáltalán minden tevékenységtől, azt kivéve, hogy fél szívvel lapozott könyvekben, és nézte a televíziót. Amikor a postaláda azzal fenyegette, hogy a pici kék tojások piramisát tartogatja, úgy döntött, hogy másnapra halasztja a levelek begyűjtését. Egyébként se szokott mást kapni, mint számlakivonatokat, magazinokat és szóróanyagokat. Ne dramatizáljuk a dolgot, mondja magának. Ki tudtam volna nyitni az összes ajtót, komódot és szekrényt, csak nem akartam. Nem attól félek, hogy vörösbegy tojások ömlenek ki a jégszekrény ajtajából vagy a gardróbból - csak nem akarom kockáztatni, hogy megtaláljam a nyomorultat. Ha mutatsz nekem egy pszichiátert, aki azt mondja, hogy ez neurózis, akkor én mutatok egy hülyét, aki nem ért a pszichológiához. Minden régi harcos azt mondja, hogy a munka a gyilkossági csoportban megkeveri az embert. A fenébe is, ez volt a legfőbb oka annak, hogy visszavonultam! Talán addig kellett volna maradnom, amíg a számba veszem a pisztoly csövét? Okos srác vagy, Henry Leyden, és én, kedvellek, de vannak dolgok, amikre NEM VESZEL RÁ! Jól van, elmegy a Sumner utcába. Mindenki vele ordítozik, hogy csináljon már valamit, hát most csinál. Beköszön Dale-nek, üdvözli a fiúkat, leül ezzel a Fred Marshall-lal, a derék polgárral, aki elvesztette a fiát, feltálalja neki a szokásos kását, hogy minden lehetőt megtesznek, blabla, az FBI együtt dolgozik velünk ezen az ügyön, és az irodában dolgoznak a világ legjobb nyomozói. Ez a duma. Jack első kötelessége megsimogatni Fred Marshall buksiját, mintha egy sebesült macskát nyugtatna; amint Marshall megnyugodott, Jack teljesítette feltételezett - kizárólag a mások fejében létező kötelességét a közösség iránt, mehet vissza a magányba, amelyet kiérdemelt. Ha Dale-nek nem tetszik, akkor ugorjon a Mississippibe; ha Henrynek nem tetszik, akkor nem olvassa tovább neki az Örökösöket, hanem arra kényszeríti, hogy Lawrence Welket, Vaughn Monroe-t vagy valami más szörnyűséget hallgasson. Rossz dixilandet. Sok éve kapott valakitől egy CD-t, az a címe, hogy Fats Manassas & Csillagos Pézsmapatkányai csűrdöngölnek. Harminc másodperc Fats Manassasből, és Henry kegyelemért fog könyörögni. Ettől a képtől megvigasztalódik, rögtön elhiszi, hogy szekrény- és fióknyitogatási undora pusztán átmeneti kelletlenség és nem fóbiás tehetetlenség. De miközben másra figyelt, és többnyire másra figyelt, akkor is cukkolta és ingerelte a műszerfal alatt a betolt hamutartó, attól kezdve, hogy beszállt a kisteherbe. Kísérteties kétértelműség, rejtett rosszindulat sugárzik a hamutartó lapos kis lemezéből. Talán attól fél, hogy egy kicsiny, kék tojás rejtőzik mögötte? Természetesen nem. Semmi sincs ott, csak levegő és fröccsöntött fekete műanyag. Ebben az esetben kihúzhatja. French Landing külvárosának házai suhannak a kisteher ablaka előtt. Csaknem pontosan ott jár, ahol Menry bekapcsolta a Dirtyspermet. Nyilvánvalóan kinyithatja a hamutartót. Mi sem egyszerűbb. Az ember beakasztja az ujját a kis homorulatba. A világ legegyszerűbb dolga. Kinyújtja a kezét. Mielőtt az ujja hozzáérne a lemezhez, visszarántja. Verejtékcseppek siklanak le a homlokán, és megülnek a szemöldökén. - Nem nagy ügy - mondja hangosan. - Valami problémád van, Jacky fiú? Ismét nyújtja a kezét a hamutartó felé. Rádöbben, hogy jobban figyel a műszerfal aljára, mint az úttestre. Felnéz, és a felére csökkenti a sebességet. Nem hajlandó fékezni. Az isten szerelmére, ez csak

egy hamutartó. Ujjai találkoznak a lemezzel, a perem alá görbülnek. Jack ismét az úttestre pillant. Azután azzal a határozottsággal, amellyel a nővér tépi le a beteg szőrös hasáról a ragtapaszt, kirántja a hamutartót. A gyújtó, amelyet délelőtt a felhajtón öntudatlanul meglazított, nyolc centire a levegőbe szökken, és Jack rémült szemében éppen úgy fest, mint egy repülő, fekete-ezüst tojás. Lekanyarodik az úttestről, gazos útpadkán ugrál a kocsi egy fenyegetően magasló telefonpózna felé. A gyújtó hangos, fémes koppanással hullik vissza a hamutartóba, ilyen hangot egyetlenegy tojás sem képes adni. A pózna egyre közelebb úszik, csaknem betölti a szélvédőt. Jack a fékbe tapos, és hirtelen megáll, amitől a hamutartóból zörgés és kopogás hallatszik. Ha nem lassított volna le, mielőtt kinyitotta a hamutartót, akkor nekimegy a póznának, amelytől négylábnyira állt meg a kisteher eleje. Jack letörli a verejtéket az arcáról, és fölemeli a gyújtót. - A bús fenébe. - A gyújtót a helyére teszi, és hátradől. - Nem csoda, ha azt mondják, hogy a dohányzás megöli az embert. - A vicc túlságosan vérszegény ahhoz, hogy mulasson rajta, és néhány másodpercig nem csinál semmit, csak ül és szemléli a Lyall út gyér forgalmát. Amikor szívverése megközelíti a normálist, emlékezteti magát, hogy végül is kinyitotta a hamutartót. A gyűrött, szőke Tom Lund nyilvánvalóan készült az érkezésére, mert amikor Jack elmegy az ajtónál sorakozó három bicikli mellett, és belép az őrszobára, a fiatal rendőrtiszt felpattan és hozzárohan, hogy odasúgja, miszerint Dale és Fred Marshall Dale irodájában várják, rögtön megmutatja, merre. Az fix, hogy nagyon örülnek majd neki. - Én is örülök, Sawyer hadnagy - teszi hozzá Lund. - Ennyit mondhatok. Azt hiszem, nagy szükségünk van arra, ami a maga fejében van. - Szólíts Jacknek. Nem vagyok többé hadnagy. Még csak rendőr se. - Jack találkozott Tom Lunddal a Kinderling-nyomozásban, tetszett neki a fiatalember lelkesedése és odaadása. Mivel szerette a munkáját, egyenruháját, jelvényét, tisztelte a főnökét, és csodálta Jacket, Lund zokszó nélkül sok száz órát töltött a telefon mellett, a nyilvántartókban és a kocsijában, ellenőrizve és újra ellenőrizve a mezőgazdasági biztosítást áruló ügynök és a Sunset Stripen rodázó két hölgy konfliktusának gyakran ellentmondásos részleteit. Tom Lundban megmaradt az, az energikus szikra, amelytől a gimnazista focicsapat csatára kifut a pályára az első mérkőzésen. Jack megállapítja, hogy Lund most már egyáltalán nem úgy fest. Fekete karikás a szeme, és a csontok jobban kiállnak az arcából. Nem csupán a kialvatlanság és a kimerültség hagyta rajta a nyomát: a szemében az erkölcsileg meghasonlottak tehetetlen hüledezése ül. A Halász ellopta Tom Lund ifjúságának tekintélyes részét. - Majd meglátom, mit tehetek - mondja Jack, többet ígérve, mint amit adni akart. - Fixen használni tudunk mindent, amit maga ad - feleli Lund. Ez túl sok, túl szolgalelkű, és ahogy Lund elfordul, hogy az irodába vezesse, Jack arra gondol, nem azért jöttem, hogy a megváltótok legyek! Ettől a gondolattól azonnal elönti a bűntudat. Lund kopogtat, kinyitja az ajtót, hogy bejelentse Jacket, betolja az irodába, és eltűnik, mint egy kísértet, észre se veszi a két ember, akik most emelkednek föl a székükből, és a szemük a látogató arcára tapad, az egyik leplezetlen hálával, a másikon óriási adag ugyanebből az érzelemből, pőre esengéssel keverten, amitől Jack még kényelmetlenebbül érzi magát. Dale hadaró bemutatása után megszólal Fred Marshall. - Köszönöm, hogy hajlandó volt eljönni, nagyon köszönöm. Én csak annyit tudok... - Jobb karja kilő, mint egy dugattyú, és amikor Jack megfogja a kezét, Marshall arcán még töményebben ömlenek el az érzések. Keze megszorítja Jackét, úgyszólván megragadja, ahogy az állat a zsákmányát. Keményen, jó hosszan szorongatja. A szeme megtelik könnyel. Nem tudom... - Visszahúzza a kezét, és letörli a könnyeket az arcáról. A tekintete most átható, és nagyon sebezhető. - A mindenségit - mondja. - Igazán boldog vagyok, hogy itt van, Mr. Sawyer. Vagy inkább hadnagynak szólítsam? - A Jack megfelel. Nem mondanák el, mi történt ma? Dale az üres szék felé mutat; a három ember leül; elkezdődik Fred, Judy és Tyler Marshall fájdalmas,

de alapjában egyszerű története. Először Fred beszél egy ideig. Az ő változatában egy vitéz, oroszlánszívű asszonyon, egy nagyszerű feleségen és anyán döbbenetes, sokrétű átalakulások és rendellenességek mutatkoznak, rejtelmes tünetek, amelyeket tudatlan, ostoba, önző férje nem vesz észre. Értelmetlen szavakat motyog; őrültségeket irkál noteszlapokra, a szájába tömi a papírt, és megpróbálja lenyelni. Látja, hogy közeledik a tragédia, és ez kizökkenti. Őrültségnek hangzik, de az önző férj szerint ez az igazság. Vagyis azt gondolja, hogy az igazat gondolja, mert azóta gondolkodik rajta, hogy először beszélt Dale-lel, és noha őrült beszéd, van benne rendszer. Mert mi más magyarázat lehetséges? Így hát azt gondolja, amit gondol - hogy a felesége azért kezdte elveszíteni az eszét, mert tudta, hogy a Halász közeledik. Marshall úgy sejti, hogy ilyen dolgok lehetségesek. Például a hős, szenvedő feleség tudta, hogy szépséges, csodálatos fia elveszett, még mielőtt ostoba, önző férje, aki úgy ment be a munkába, mintha ez is egy normális nap lenne, szólt volna neki a bicikliről. Ez éppen azt támasztja alá, amiről most beszél. A szépséges kisfiú három barátjával ment el, de csak a három barát jött vissza, és Danny Tcheda rendőr megtalálta az ő kisfiának Schwinn biciklijét és egyik tornacipőjét, amely ott maradt a járdán a Maxton előtt. - Danny Csita? - kérdezi Jack, aki Fred Marshall-hoz hasonlatosan kezdi azt gondolni, hogy riasztó dolgokra gondol. - Tcheda - helyesbít Dale, s betűzi a nevet. Azután elmondja a saját, jóval rövidebb változatát. Dale Gilbertson történetében egy srác elmegy biciklizni, és eltűnik, talán azért, mert elrabolták a Maxton előtti járdáról. Dale csupán ennyit tud, s bízik benne, hogy Jack Sawyer képes lesz kitölteni a számos üres foltot. Jack Sawyernek, akit a szobában tartózkodó két ember bámul, időre van szüksége, hogy sorba rakja a három gondolatot, amelyek kavarognak a fejében. Az első nem annyira gondolat, mint reagálás, amely megtestesít egy titkos gondolatot; abban a percben, hogy Fred Marshall megmarkolta a kezét, és azt mondta: „A mindenségit", Jack rájött, hogy kedveli ezt az embert, ami az este előre nem látott fordulata. Fred Marshall reklámozhatná a kisvárosi életet. Ha rátennék a képét French megye ingatlanhirdetéseire, sok hétvégi házat lehetne eladni a milwaukee-i és chicagói népeknek. Marshall barátságos, kellemes arca, szikár futóalkata kiváló bizonyítékai a felelősségérzetnek, tisztességtudásnak, a jó modornak és a jószomszédi érzelmeknek, a szerénységnek és nagylelkűségnek. Minél többet vádolja magát önzéssel és ostobasággal, Jack annál inkább megkedveli. És minél jobban kedveli, annál inkább sajnálja borzasztó helyzete miatt, annál inkább szeretne segíteni. Azzal jött az őrszobára, hogy úgy viselkedik Dale barátjával, mint egy rendőr, de zsarureflexei berozsdásodtak a használatlanságtól, tehát úgy reagál, mint polgártárs. A rendőrök, ahogy Jack jól tudja, ritkán tekintik polgártársaiknak a bűnügyekbe keveredett civileket. A nyomozás korai szakaszában ez úgyszólván kizárt. (A Jack válaszának mélyén rejtőző gondolat úgy szól, hogy Fred Marshall, ezzel a jellemmel, nem képes gyanakodni senkire, akivel jó viszonyban van.) Jack második gondolata a rendőré és a polgártársé. Ki is mondja, miközben fölkészül a harmadikra, amely a rozsdás, de éles bűnüldöző reflexek terméke. - A kerékpárok, amelyeket kint láttam, Tyler barátaié? Most kérdezi ki őket valaki? - Bobby Dulac - feleli Dale. - Beszéltem velük, amikor bejöttek, de nem mentem semmire. Szerintük együtt voltak a Chase utcában, és Tyler a maga jószántából karikázott el. Azt állítják, hogy semmit nem láttak. Talán tényleg így van. - Te azonban azt gondolod, hogy többet tudnak. - Őszintén szólva, igen. De nem tudom, hogy hol van a kutya elásva, és haza kell küldenünk őket, mielőtt a szüleik kimennek a formájukból. - Kik ők, mi a nevük? Fred Marshall összekulcsolja az ujjait, mintha láthatatlan baseballütőt markolna. - Ebbie Wexler, T. J. Renniker és Ronnie Metzger. Ezekkel a srácokkal lógott Ty ezen a nyáron. - Kimondatlan ítélet lebeg

az utolsó mondat fölött. - Úgy hangzik, mintha nem tartaná őket túlzottan jó társaságnak a fia számára. - Hát nem is - feleli Fred, aki csapdába kerül: egyrészt el akarja mondani az igazat, másrészt ösztönösen kerülni akarja a tisztességtelenségnek még a látszatát is. - Ha így teszi föl a kérdést, hát nemigen. Ebbie elég basáskodó alaknak tűnik, a másik kettő pedig egy kicsit... Lassú észjárású? Remélem... vagyis reméltem... Hogy Ty belátja, okosabb lesz olyan gyerekekkel tölteni a szabadidejét, akik sokkal inkább, tudja... - Az ő szintjén vannak. - Igen. A baj az, hogy a fiam alacsony a korához képest, Ebbie Wexler pedig... öö... - Súlyos és magas a korához képest - fejezi be a mondatot Jack. - Tökéletes helyzet egy basáskodónak. - Azt akarja mondani, hogy ismeri Ebbie Wexlert? - Nem, de láttam ma reggel. Vele volt a másik két fiú, és az ön fia is. Dale kiegyenesedik a székében, Fred Marshall elejti láthatatlan botját. - Mikor volt ez? - kérdezi Dale. - Hol? - kérdezi ugyanakkor Fred Marshall. - A Chase utcán, nyolc óra tíz körül. Azért mentem oda, hogy fölszedjem Henry Leydent, és hazavigyem. Amikor kifelé tartottunk a városból, a fiúk éppen előttem bringáztak le az úttestre. Jól megnéztem a fiát, Mr. Marshall. Klassz gyereknek tűnt. Fred Marsall kitáguló szeme valamiféle reményt jelez, valamilyen ígéret formálódik előtte; Dale idegei ellazulnak. - Ez szépen illeszkedik a történetükbe. Még azelőtt lehetett, hogy Ty elvált tőlük. Már ha megtette. - Vagy ők váltak el tőle, és hagyták ott - jegyzi meg Ty apja. - Gyorsabban bicikliztek Tynál, és néha, tudják... cukkolták. - Azzal, hogy előreszáguldottak és egyedül hagyták - mondja Jack. Fred Marshall komor bólintása beszél a gyerekkori megaláztatásokról, amelyeket együtt érző apaként megosztott fiával. Jack emlékszik Ebbie Wexler keléses, ellenséges arcára, fölemelt középső ujjára, és azon tűnődik, vajon védekezik-e a fiú, és ha igen, akkor mivel. Dale azt mondta, ő valami hamisságot érzett a fiúk elbeszélésben, de miért hazudnának? Akármi is az okuk, a hazugság szinte biztosan Ebbie Wexlerrel kezdődött. A másik kettő csak engedelmeskedik. Jack, pillanatnyilag félretéve harmadik gondolatát, azt mondja: - Szeretnék beszélni a fiúkkal, mielőtt hazaküldenétek őket. Hol vannak? - A kihallgató helyiségben, az emeleten. - Dale ujja a mennyezetre mutat. - Tom fölvezet. A kihallgató helyiség a lépcső végén, acélszürke falaival, szürke vasasztalával, várfal lőrésére emlékeztető, egyetlen keskeny ablakával úgy fest, mint ahol az unalom és a reménytelenség eszközével csikarják ki a vallomásokat. Amikor Tom Lund bevezeti Jacket, a szobában tartózkodó négy személy mintha már megadta volna magát az ólmos légkörnek. Bobby Dulac félrenéz, nem kopog tovább ceruzájával az asztallapon, és azt mondja: - Nahát, éljen Hollywood! Dale mondta, hogy eljön. - Még Bobby is tompábban csillog ebben a homályban. - Ki akarja hallgatni ezeket a huligánokat, hadnagy úr? - Talán, mindjárt. - A három huligán közül kettő úgy figyeli az asztal túloldaláról a Bobby Dulac mellett elhaladó Jacket, mintha attól félne, hogy mindjárt bevágják egy cellába. A „kihallgatás" és a „hadnagy úr" kanadai hóviharként hatnak rájuk. Ebbie Wexler Jackre bandzsít, igyekszik vagánynak látszani, a mellette ülő fiú, Ronnie Metzger mocorog a székén, a szeme, mint két levesestányér. A harmadik fiú, T. J. Renniker összefont karjára hajtja a fejét, és mintha aludna. - Keltsétek föl - rendelkezik Jack. - Mondanom kell valamit, és azt akarom, hogy mindnyájan halljátok. - Valójában nincs mondanivalója. Már tudja, hogy Dale-nek igaza van. Ha nem hazudnak is, valamit elhallgatnak. Ezért rémültek meg tőle, amikor hirtelen felbukkant ebben az álmos légkörben. Ha Jack intézné a dolgot, akkor szétválasztja a fiúkat, hogy egyenként kérdezze ki őket, de most már számolnia kell

Bobby Dulac hibájával. Együtt kell kezelni őket, és a félelmüket kell kihasználni. Nem akarja megrémíteni a fiúkat, annyit szeretne, hogy a szívük egy kicsit gyorsabban verjen; azután szétválaszthatja őket. A leggyengébb, legbűntudatosabb láncszem már elárulta magát. Jack lelkifurdalás nélkül hazudik, hogy információhoz jusson. Ronnie Metzger megrázza T. J. vállát. - Kelj föl, te hárma... marha. Az alvó fiú nyög, fölemeli a fejét az asztalról, nyújtózkodni kezd. Jackre néz, pislog, nagyot nyel, és felül. - Jó napot - mondja Jack. - Bemutatkozom és elmagyarázom, hogy mit csinálok itt. A nevem Jack Sawyer, a Los Angeles-i rendőrség gyilkossági osztályának hadnagya vagyok. Kitűnő a minősítésem, van egy rahedli kitüntetésem és dicséretem. Ha utánamegyek egy rosszfiúnak, rendszerint sittre juttatom. Három éve egy Los Angeles-i ügy miatt jöttem ide. Két héttel később egy Thornberg Kinderling nevű embert bilincsben vittem vissza magammal. Mivel ismerem a környéket, és már dolgoztam a helyi bűnüldözőkkel, az ottani rendőrség megkért, hogy segítsek az ittenieknek a Halász gyilkosságainak nyomozásában. - Lepillant, hogy lássa, Bobby Dulac nem vigyorog-e ekkora hülyeség hallatán, de Bobby faarccal bámul az asztallapra. - A barátotok, Tyler Marshall, veletek volt, mielőtt ma reggel eltűnt. A Halász vitte el? Gyűlölök ilyesmit mondani, de szerintem igen. Talán vissza tudjuk hozni Tylert, talán nem, de ahhoz, hogy megállítsam a Halászt, tudnom kell, hogy pontosan mi történt, ismernem kell a legutolsó részletet is. Tökéletesen őszintének kell lennetek, mert ha hazudtok vagy bármit elhallgattok, bűnösek lesztek az igazságszolgáltatás akadályozásában. Ez komoly vád, komoly bűn. Dulac rendőr, mi a legkisebb büntetés, amelyet ezért a bűncselekményért Wisconsin államban ki lehet szabni? - Tutira biztos vagyok benne, hogy öt év - feleli Dulac. Ebbie Wexler belülről az arcába harap; Ronnie Metzger lesüti a szemét, az asztallapra mered; T. J. Renniker tompán bámulja a keskeny ablakot. Jack leül Bobby Dulac mellé. - Véletlenül én voltam az a fickó a kisteherben, amelyiknek egyikőtök beintett ma reggel. Nem mondhatnám, hogy örülök a viszontlátásnak. Két fej fordult Ebbie felé, aki vadul pislogva igyekszik megoldani ezt a vadonatúj problémát. - Nem én voltam - választja a tagadást. - Talán úgy nézett ki, hogy én voltam, de nem is. - Hazudsz, pedig még nem is kezdtünk el Tyler Marshallról beszélgetni. Adok neked még egy lehetőséget. Mondd el az igazságot. Ebbie vigyorog. - Nem szokásom beinteni olyan embereknek, akiket nem ismerek. - Állj föl - mondja Jack. Ebbie jobbra-balra pillant, de barátai kerülik a tekintetét. Hátratolja a székét, és bizonytalanul föláll. - Dulac rendőr - mondja Jack -, vigye ki ezt a fiút, és vigyázzon rá. Bobby Dulac tökéletesen játssza a szerepét. Fölemelkedik, és suhanni kezd Ebbie felé, egy pillanatra sem véve le szemét a fiúról. Párducra emlékeztet, amely zsíros lakoma felé tart. Ebbie Wexler hátraugrik, és fölemelt tenyerével igyekszik távol tartani Bobbyt. - Ne, visszavonom - én voltam, rendben? - Már késő - feleli Jack. Nézi, ahogy Bobby megragadja a fiú könyökét, és az ajtó felé húzza. Ebbie vörös arccal, verejtékezve megveti a lábát a padlón, de meggörnyed a karjára nehezedő nyomás miatt. Sipítva és könnyezve tántorodik előre. Bobby Dulac ajtót nyit, és kivonszolja a sivár emeleti folyosóra. Az ajtó becsapódik, és elvágja a félelem nyüszítését. A bent maradt két fiú savószínre sápad, és képtelen mozdulni. - Ne aggódjatok - mondja Jack. - Nem lesz semmi baja. Tizenöt-húsz perc múlva mehettek haza. Úgy gondoltam, nem érdemes olyasvalakivel beszélni, aki elejétől fogva hazudik, csak erről volt szó. Ne felejtsétek el: még egy hülye rendőr is megérzi, ha hazudnak neki, én pedig klassz rendőr vagyok. Most pedig ezt fogjuk csinálni:

megbeszéljük, mi történt ma reggel, mit csinált Tyler, hogyan váltatok el, hol voltatok, mit csináltatok utána, látta-e valamelyikőtök meg ilyesmi. - Hátradől, tenyerét az asztallapra fekteti. - Rajta, meséljétek el, mi történt. Ronnie és T. J. összenéz. T. J. bekapja a jobb mutatóujját, és rágcsálni kezdi a körmét. - Ebbie intett be magának - mondja Ronnie. - Fantasztikus. Tovább. - Izé, Ty azt mondta, hogy el kék mennie valahova. - El kék mennie valahova - ismételi meg T. J. - Azután hova mentetek? - Hát... a vegyesvereskedés elé. - Kereskedés - javít T. J. - Nem vereskedés, fafej, az kereskedés. - És? - És Ty aszonta - Ronnie T J. - re pillant. - Ty aszonta, hogy el kék mennie valahova. - Merre indult, keletnek vagy nyugatnak? A fiúk úgy reagálnak erre a kérdésre, mintha idegen nyelven tették volna föl. Némán morfondíroznak rajta. - A folyó felé vagy az ellenkező irányba? Ismét egymással tanácskoznak. A kérdést az anyanyelvükön tették föl, de ők nem ismerik a helyes választ. Végül Ronnie felel: - Nem tom. - Na és te, T. J.? Te tudod? T. J. megrázza a fejét. - Jó. Ez őszinte válasz. Nem tudjátok, mert nem láttátok, amikor elment, igaz? Valójában nem is mondott olyat, hogy elmegy valahova, igaz? Lefogadom, hogy ezt Ebbie találta ki. T. J. megrándul, Ronnie csodálkozó tisztelettel mered Jackre. Éppen most pillantotta meg Sherlock Holmest. - Emlékeztek, amikor elhajtottam mellettetek a kisteherautómmal? - Egyszerre bólintanak. - Tyler még veletek volt. A vegyeskereskedés előtt hajtottatok le a járdáról, és kelet felé mentetek a Chase utcán, távolodva a folyótól. Láttam a visszapillantó tükörben. Ebbie nagyon gyorsan pedálozott. Ti alig győztétek az iramot. Tyler kisebb, mint ti, és lemaradt. Így hát tudom, hogy nem magától hagyott ott titeket. Nem tudta tartani a sebességet. Ronnie Metzger jajongani kezd. - És lemaradt, nagyon lemaradt, és a Malász előjött, és elkapta. Könnyekben tör ki. Jack előrehajol. - Láttad, hogy mi történt? Valamelyikőtök látta? - Neeeem! - zokog Ronnie. T J. lassan ingatja a fejét. - Nem láttátok, hogy bárkivel beszélt volna, vagy, hogy megállt mellette egy autó, esetleg bement egy boltba vagy valami efféle? A fiúk összefüggéstelen, egymásba folyó hablatyolásának az a végső jelentése, hogy semmi effélét nem láttak. - Mikor jöttetek rá, hogy elveszett? T. J. kinyitja a száját, azután becsukja. Ronnie azt mondja: - Amikor a Szörpit ittuk. - A feszültségtől eltorzult arcú T. J. bólint. Két további kérdés feltárja, hogy a 7-Eleven előtt élvezték a Szörpit, ahol vásároltak még varázskártyát; s valószínűleg alig néhány perc alatt észrevették Tyler Marshall távollétét. - Ebbie azt mondta, hogy Ty vesz nekünk pár kártyát - tette hozzá a segítőkész Ronnie. Elérték a pillanatot, amelyre Jack várt. Akármi legyen a rejtély, nem sokkal azután történt, hogy a fiúk kiléptek a 7-Elevenből és látták, hogy Tyler még mindig nem érkezett meg. A rejtély pedig maga T. J. A kölyök gyakorlatilag vért izzad, holott barátját feltűnően megnyugtatta a Szörpi és a varázskártya említése. Már csak egy kérdést akart föltenni. - így hát Ebbie meg akarta találni Tylert. Mindnyájan biciklire szálltatok és kerestétek, vagy Ebbie csak egyikőtöket küldte vissza?

- He? - bámul Ronnie. T. J. álla leesik, karját keresztbe teszi a feje tetején, mintha ütést várna. Tyler elment valahova - szól Ronnie. - Nem kerestük, elmentünk a parkba. Varázskártyát cserélni. - Értem - bólint Jack. - Köszönöm, Ronnie. Nagyon segítőkész voltál. Szeretném, ha kimennél, és Hbbie-vel meg Dulac rendőrrel várnál, amíg nekem lesz egy rövid beszélgetésem T. J.- vel. Legföljebb öt perc, de lehet, hogy még annyi sem. - Mehetek? - Jack bólintására Ronnie habozva föltápászkodik. Amikor az ajtóhoz ér, T. J. felnyüszít. Azután Ronnie távozik, T. J. hátrahőköl a székén, igyekszik a lehető legkisebbre összehúzódni, miközben ragyogó, üres és tökéletesen kerek szemmel bámulja Jacket. -T. J. - mondja Jack -, ígérem, semmi okod nincs az aggodalomra. - Most, hogy kettesben maradt a fiúval, aki elárulta a bűnösségét azzal, hogy elaludt a kihallgató szobában, Jack Sawyer mindenekelőtt a bűntudattól akarja megszabadítani. Ismerte T. J. titkát, és az a titok semmi, haszontalan. - Nem számít, hogy mit mondasz, nem foglak lecsukni. Ez is egy ígéret. Semmiért nem kell aggódnod, fiam. Sőt örülök, hogy te és a barátaid idejöttetek és segítetek egyenesbe hozni a dolgot. Ebben a stílusban folytatja még három-négy percen át, amíg a golyó általi halálra ítélt T. J. Renniker fokozatosan felfogja, hogy kegyelmet kapott, és közeleg szabadulása a zötétsárkából, ahogy Ronnie haverja mondaná. Némi szín visszatér az arcába. Visszanyeri eredeti méretét, szemében kialszik az iszonyat üveges csillogása. - Mondd el, mit csinált Ebbie - szól Jack. - Magunk között vagyunk, nem mondok neki semmit. Becsszóra. Nem köplek be. - Azt akarta, hogy Ty vegyen még varázskártyát - mondja T. J. Tapogatózik az ismeretlen területen. Ha Ty ott lett volna, akkor megtette volna. Ebbie elég rohadt bír lenni. Szóval... szóval azt mondta nekem, hogy menjek végig az utcán, és hozzam azt a lajhárt, különben kapok egy kokit. - Felültél a bringára, és végigtekertél a Chase utcán. - Aha. Kerestem, de sehol nem láttam Tyt. Azt gondoltam, hogy látnom kéne, tudja? Mert hol másutt lehetett volna? - És...? - Jack egy intéssel elővarázsolja a levegőből a választ, amelyet már úgyis tud. - És mégsem láttam. Elmentem a Királynő utcáig, ahol az öreg trottyok laknak, és olyan nagy sövény van előtte. És öö, megláttam ott a bringáját. A járdán, a sövény előtt. Ott volt a tornacipője is. Pár levél is lehullott a sövényről. Tessék, az értéktelen titok. Talán nem is teljesen értéktelen: eléggé pontosan meghatározza a gyerek eltűnését: mondjuk 8.15 vagy 8.20. A bicikli négy óráig állt a járdán a tornacipő mellett, amíg Danny Tcheda észrevette. A Királynő utcának ezt a részét teljes egészében elfoglalja a Maxton, és délig senki sem állított be az Eperfesztiválra. T. J. leírja, mennyire megijedt - ha a Halász berántotta Tyt a sövénybe, akkor talán még visszajöhet újabb zsákmányért! Jack utolsó kérdésére azt válaszolja: - Ebbie mondta nekünk, hogy mondjuk azt, hogy Ty elment a vegyesbolt elől, így az emberek nem hibáztatnak minket. Arra az esetre, ha megölték. Nem ölték meg igaziból, ugye? Az olyan fiúkat, mint Ty, nem szokták megölni. - Remélem, nem - mondja Jack. - Én is. - T. J. szipog, a karjába törli az orrát. - Na, eredj haza - mondja Jack, és föláll. T. J. föláll, és elindul az asztal mentén. - Ó! Most jut eszembe! - Mi? - Tollakat is láttam a járdán. A padló mintha balra, majd jobbra billenne Jack lába alatt, akár egy hajó fedélzete. Megmarkolja a széket, hogy el ne essen. - Csakugyan? - Vigyáz, hogy összeszedje magát, mielőtt a fiúhoz fordulna. Hogy érted, hogy tollakat?

- Feketéket. Nagyokat. Mintha varjútollak lettek volna. Az egyik a bringa mellett, a másik a tornacipőben volt. - Muris - mondja Jack, húzva az időt, hogy elhaljon a visszhangja a tollaknak, amelyek váratlanul felbukkantak a T. J. Rennikerrel folytatott beszélgetésben. Már az is nevetséges, hogy egyáltalán reagálnia kell, a másodpercnyi elájulhatnék pedig, ami kerülgette, az egyenesen groteszk. T. J. tollai igazi tollak egy valódi járdán. Az ő tollai álomtollak, egy nem létező vörösbegy tollai, éppen olyan káprázatok, mint bármi más egy álomban. Egy csomó ilyen hasznos dolgot mondogat, és hamarosan ismét normálisan érzi magát, de tudnunk kell, hogy az éjszaka és a következő nap nagy részében tovább repked gondolatai mögött és között a tollak szó, olyan túltöltött légkörrel, mint egy elektromos vihar, és időnként sisteregve kicsap, mint a mennykő. - Rémes - mondja T. J. - Hogy került egy toll a tornacipőjébe? - Talán a szél fújta oda - feleli Jack, ügyesen megfeledkezve arról, hogy ezen a napon szélcsend volt. Megnyugtatást nyerve a padló szilárdságától int T. J. - nek, hogy menjen ki a folyosóra, azután követi. Ebbie Wexler ellöki magát a faltól, és Bobby Dulac mellé trappol. Bobby olyan mozdulatlanul áll, mintha márványból faragták volna. Ronnie Metzger eloldalog. - Hazaengedhetjük a fiúkat - mondja Jack. Teljesítették kötelességüket. - T. J. mit mondtál? - kérdezi vasvillaszemmel Ebbie. - Egyértelműen közölte, hogy semmi sem tudtok barátotok eltűnéséről - feleli Jack. Ebbie megnyugszik, bár továbbra is gyilkos pillantásokat lövöldöz. Az utolsó, leggyilkosabb pillantás Jacknek szól, aki felvonja a szemöldökét. - Nem sírtam - mondja Ebbie. - Megijedtem, de nem sírtam. - Naná hogy megijedtél - bólint Jack. - Legközelebb ne hazudj nekem. Volt rá lehetőséged, hogy segíts a rendőrségnek, de te elszúrtad. Ebbie megküzd a gondolattal, és részben sikerül is felfognia. - Jó, de igaziból nem is magának intettem be. A hülye zenének. - Én is utálom. Az a hapsi ragaszkodott hozzá, aki velem volt. Tudod, ki volt az? Belemondja Ebbie sanda rosszindulatába: - George Rathbun. Mintha azt mondta volna, hogy „Superman" vagy „Arnold Schwarzenegger". Ebbie gyanakvása szétporlik, az arca átalakul. Ártatlan csodálat ragyog közel ülő, apró szemében. - Ismeri George Rathbunt? - Egyik legjobb barátom - mondja Jack, nem téve hozzá, hogy a többi barátai is bizonyos értelemben George Rathbunok. - Frankó! - mondja Ebbie. A háttérben T. J. és Ronnie visszhangozzák: - Frankó... Frankó. - George nagyon frankó ember - mondja Jack. - Majd elmesélem neki, hogy mit mondtatok. Menjünk le, srácok, nyomás a bringákhoz. A fiúk, még mindig annak dicsőségébe burkolózva, hogy látták a nagy, a király George Rathbunt, biciklire pattannak, elhúznak a Sumner utcán, bekanyarodnak a Másodikra. Megszólal Bobby Dulac: - Ez jó trükk volt, amit George Rathbunról mondott. Boldogan mentek el. - Nem trükk volt. Ez annyira meglepi Bobbyt, hogy rögtön visszazökken Jack mellé az őrszobára. - Tényleg a barátja George Rathbun? - Ja - bólint Jack. - És néha igazán fárasztó tud lenni. Dale és Fred Marshall fölnéznek, amikor Jack belép az irodába, Dale óvatos várakozással, Fred Marshall pedig, mint Jack elszoruló szívvel megállapítja, reménykedve. - Nos? - kérdezi Dale. (tollak) - Igazad volt, elhallgattak egyet-mást, de az nem valami sok.

Fred Marshall hátrarogy a székén, jövőbe vetett hite elszivárog, mint levegő a lyukas kerékből. - Nem sokkal azután, hogy elérték a 7-Elevent, a Wexler srác visszaküldte T. J. - t, hogy megkeresse a fiát - folytatja Jack. - Amikor T. J. a Királynő utcába ért, meglátta a járdán a biciklit és a tornacipőt. Természetesen mind a Halászra gondoltak. Ebbie Wexler úgy vélte, őket fogják hibáztatni, amiért otthagyták Tylert, ezért jött elő azzal a történettel, amit hallottak - hogy Tyler hagyta ott őket, nem pedig fordítva. - Ha mind a négy srácot láttátok nyolc óra tízkor, ez azt jelenti, hogy Tyler alig néhány perccel később tűnt el. Mit csinál ez a hapsi, a sövényekben dekkol? - Talán pontosan azt teszi - feleli Jack. - Megvizsgálták az embereid azt a sövényt? (tollak) - Az államiak keresztül-kasul átnézték. Nem találtak mást, mint levelet és földet. Fred Marshall az asztalra csap, mintha szöget verne be az öklével. - A fiam négy órája elveszett, mire valaki észrevette a biciklijét. Most már majdnem hat harminc! Csaknem egy napja tűnt el! Én nem ülnék itt, inkább autóznék, keresném a nyomát. - Mindenki a fiadat keresi, Fred - nyugtatja Dale. - Az embereim, az államiak, de még az FBI is. - Nem hiszek bennük - mondja Fred. - Irma Freneau-t sem találták meg! Miért találnák meg a fiamat? Amennyire én látom, csak egy esélyem van. - Amikor Jackre néz, szeme kigyúl a felindulástól. - Ez az esély maga, hadnagy úr. Segít nekem? Jackkel, mint tapasztalt rendőrtiszttel azt mondatja a mindmostanáig visszatartott harmadik és legzavaróbb gondolata: - Szeretnék beszélni a feleségével. Ha holnapi tervei között szerepel egy látogatás, megengedné, hogy önnel menjek? Dale pislog, és azt mondja: - Ezt talán meg kellene beszélnünk. - Gondolja, hogy valami jó sülhet ki belőle? - Meglehet - mondja Jack. - Neki mindenképpen jót tehet, ha látja magát - válaszolja Fred. - Ugye, a Norvégvölgyben lakik? Arden felé menet. Kilenckor fölvehetem. - Jack! - szól Dale. - Kilenckor találkozunk - mondja Jack, nem törődve a haraggal elegy kétségbeesés jeleivel, amelyeket barátja sugároz, sem a hangocska suttogásával. (tollak) - Döbbenetes - mondja Henry Leyden. - Nem tudom, hogy hálálkodjak-e vagy gratuláljak. Azt hiszem, mindkettő. Ahhoz már késő, hogy igényt tarts az engem illető „faszagányos" jelzőre, de még mindig megpályázhatod a „csúcsot". - Ne veszítsd el a fejed. Egyetlen ok miatt mentem oda. Nem akartam, hogy a fiú apja a házamba jöjjön. - Nem ez volt az egyetlen ok. - Igazad van. Valahogy ideges lettem, és kutyaszorítóban éreztem magam. El kellett mennem, hogy megváltoztassam a díszletet. - De van még egy okod. - Henry, tudod, hogy csípőig merülsz a disznószarba? Azt akarod bemesélni, hogy polgári kötelességtudatból, becsületből, együttérzésből, önzetlenségből vagy ilyesmiből cselekszem, de nem így van. - Hogy derékig vagyok a disznószarban? Mint a pinty. Életem nagy részében derékig, sőt mellig vagy éppen állig voltam a disznószarban. - Szép tőled, hogy elismered. - Mindazonáltal félreértettél. Igazad van, azt gondolom, hogy jó, tisztességes ember vagy. Nemcsak

gondolom, de tudom is. Szerény, együtt érző, tisztességes, felelősségteljes - nem számít, hogy mit gondolsz pillanatnyilag magadról. De én nem erről beszéltem. - Akkor miről? - A másik ok, ami miatt úgy döntöttél, hogy elmész a rendőrségre, kapcsolatban áll ezzel a problémával, ezzel a gonddal, akármivel, ami az utóbbi hetekben az agyadra megy. Olyan vagy, mint aki árnyékban jár. - Hű - mondja Jack. - Ez a probléma, ez a te titkod leköti a fél figyelmedet, így hát csak félig vagy jelen; a többi valahol másutt tartózkodik. Szépségem, nem gondolod, hogy meg tudom mondani, mikor vagy nyugtalan és szorongó? Lehet, hogy vak vagyok, de attól még látok. - Jól van. Tegyük föl, mostanában valami más is jár az eszemben. Mi köze ennek ahhoz, hogy elmegyek a rendőrségre? - Két lehetőség van. Vagy azért mentél, hogy szembenézzél vele, vagy azért, hogy elmenekülj előle. Jack nem tud mit mondani erre. - Mindez arra utal, hogy ez a probléma kapcsolatban áll rendőri múltaddal. Talán valamilyen régi eset jár vissza kísérteni. Talán kiszabadult egy pszichopata gengszter, akit te juttattál börtönbe, és azzal fenyeget, hogy megöl. A fenébe is, tökhülye vagyok. Rájöttél, hogy májrákod van, és hozzá legfeljebb még három hónapod. - Nincs rákom, legalábbis tudomásom szerint, és semmiféle volt sittes nem akar megölni. Valamennyi régi esetem, vagy legalábbis a zöme, biztonságosan alszik a Los Angeles-i rendőrség irattárában. Természetesen valami zavar mostanában, és számítottam rá, hogy észreveszed. De nem akartalak, hogy is mondjam, terhelni ezzel, amíg magam rá nem jövök, miről van szó. - Elárulnál valamit? Közeledtél hozzá vagy futottál előle? - Erre a kérdésre nincs válasz. - Meglátjuk. Készen van már a kaja? Éhes vagyok, éhen fogok halni. Túl lassan főzöl. Már tíz perce készen kéne lenned. - Hátrébb az agarakkal - mondja Jack. - Mindjárt megvan! A te hülye konyhád a hibás. - A legésszerűbben berendezett konyha Amerikában. Talán az egész világon. Miután sikerült olyan gyorsan elszelelnie a rendőrségről, hogy megússzon egy értelmetlen szóváltást Dale-lel, Jack hirtelen ötlettel felhívta Henryt, hogy vacsorát főz kettejüknek. Pár gusztusos hátszínszelet, egy kellemes üveg bor, grillezett gomba, egy derekas adag saláta. Mindent össze tud szedni hozzá French Landingben. Korábban három-négy alkalommal főzött Henrynek, és Henry is készített egy bámulatosan bizarr vacsorát Jacknek. (A házvezetőnő lepakolta a polcról a fűszeres üvegeket, hogy lemossa őket, és mindent rossz helyre rakott vissza.) Hogy mit keres French Landingben? Majd elmagyarázza, ha ott lesz. Fél kilenckor megjelent Henry tágas, fehér tanyaháza előtt, üdvözölte barátját, bevitte az ételt meg az Örökösöket a konyhába. A könyvet az asztal túlsó végébe lökte, kinyitotta a bort, öntött egy pohárba vendéglátójának, egy másikba magának, és nekilátott a főzésnek. Néhány percet azzal töltött, hogy tájékozódott Henry konyhájának különlegességeiről, amelyben az edények nem egymás mellett helyezkedtek el - serpenyők a serpenyőkkel, kések a késekkel, lábasok a lábasokkal -, hanem aszerint, hogy milyen ételekhez van szükség rájuk. Ha Henry roston sült pisztrángot akart újkrumplival, akkor csak ki kellett nyitnia a megfelelő faliszekrényt, és egy helyen talált minden szükséges felszerelést. Négy nagy csoportba voltak osztva (hús, hal, baromfi és zöldség), amelyek további alcsoportokra és al-alcsoportokra oszlottak. Az osztályozási rendszer zavarta Jacket, akinek gyakran egymástól távol eső tartományokban kellett keresgélnie, mire meglelte a keresett serpenyőt, tepsit vagy lapátkát. Miközben Jack szeletelt, a polcok között kóválygott vagy főzött, Henry megterítette a konyhaasztalt, és leült, hogy kifaggassa gondterhelt barátját. A hátszín már a tányéron a gombák koszorújában, a hatalmas salátás fatál az asztal közepén

terpeszkedik. Henry kiválónak minősíti az ételt, iszik egy korty bort, és azt mondja: - Ha még mindig nem akarsz beszélni arról, mi bánt, akármi legyen is az, akkor legalább azt áruld el, mi történt a rendőrségen. Gondolom, úgy áll a helyzet, hogy megint elraboltak egy gyereket. - Sajnos, úgy. A fiú neve Tyler Marshall. Az apja Fred Marshall, a Goltznál dolgozik. Ismered? - Rég volt az, amikor én kombájnt vettem - feleli Henry. - Az első gondolatom az volt, hogy Fred Marshall nagyon rendes hapsi - mondja Jack, azután kimerítő részletességgel folytatja a beszámolót, semmit nem hagy ki az este eseményeiből és fölfedezéseiből, egy dolgot kivéve, ez pedig a harmadik, kimondatlan gondolat. - Tényleg kérted, hogy meglátogathasd Marshall feleségét? A French megyei kórház elmeosztályán? - Igen, így tettem - bólint Jack. - Holnap megyek oda. - Ezt én nem értem. - Henry a késével vadászik az ételre, ledöfi a villájával, lemetél egy keskeny csíkot. - Miért akarod látni az anyát? - Mert azt hiszem, hogy így vagy úgy, belekeveredett az ügybe - feleli Jack. - Eredj már. A saját anyja? - Nem azt mondtam, hogy ő a Halász, mert természetesen nem az. De a férje szerint Judy Marshall viselkedése még Amy St. Pierre eltűnése előtt változott meg. Egyre rosszabb állapotba került, ahogy a gyilkosságok folytatódtak, és azon a napon, amikor a fia eltűnt, teljesen becsavarodott. A férjének be kellett vitetnie a kórházba. - Nem gondolod, hogy kiváló oka volt az idegösszeomlásra? - Csakhogy ő azelőtt omlott össze, hogy bárki közölte volna, mi történt a fiával. A férje szerint extraszenzoriális érzékelése van! Azt mondja, az asszony előre látta a gyilkosságokat, tudta, hogy jön a Halász. Azt is tudta, hogy a fia elveszett, még mielőtt a bringát megtalálták volna - Fred Marshall arra ment haza, hogy a felesége a falat kaparja, és összevissza beszél. Teljesen megzavarodott. - Rengeteg olyan esetről hallani, amikor egy anya hirtelen ráébred, hogy valami fenyegeti vagy bántja a gyerekét. Lelki kötődés. Svindler dolognak hangzik, de szerintem akkor is megesik az ilyesmi. - Nem hiszek az extraszenzoriális érzékelésben, és nem hiszek a véletlen egybeesésben sem. - Akkor mit mondasz? - Judy Marshall tud valamit, és akármit tud, az nagyon komoly dolog. Fred nem látja - túl közel áll hozzá -, és Dale sem. Hallanod kellett volna, hogy beszél róla. - Na és mi az, amit állítólag tud? - Azt hiszem, tudja, ki az elkövető. Olyasvalaki lehet, aki közel áll hozzá. Akárki is, Marshallné tudja a nevét, és ez kergeti az őrületbe. Henry elkomorodik, és araszoló technikáját alkalmazva elcsíp egy újabb húsdarabot. - Szóval bemész a kórházba, hogy felnyisd az asszonyt - mondja végül. - Igen. Lényegében. Rejtelmes csönd követi kijelentését. Henry nyugodtan szeleteli sültjét, bekapja a falatot, és leöblíti egy korty Jordán cabernet-vel. - Milyen volt a lemezlovas hakni? Rendben ment? - Kitűnően. Az aranyos vén csurglizók, még a tolókocsisok is, egészen nekivadultak a táncparketten. Bár az egyik felbosszantott. Goromba volt egy Alice nevű hölggyel, és azt követelte, hogy játsszam el neki a „Lady Magowan lidércnyomásá"- t, ami nem is létezik, mint valószínűleg te is tudod... - Az a „Lady Magowan álma", Woody Hermantól. - Okos. Az a helyzet, hogy annak az alaknak borzalmas hangja volt. Úgy hangzott, mintha a pokolból beszélne! Mellesleg nem volt nálam a Woody Herman, mire Bunny Berigantól kérte a „Nem tudom elkezdeni"- t. Ami történetesen Rhoda kedvence volt. Ez pedig, tekintve ostoba hallucinációimat meg mindent, alaposan megzavart. Nem is tudom, hogy miért.

Néhány pillanatig a tányérjukra összpontosítanak. - Mire gondolsz, Henry? - kérdezi Jack. Henry lehajtja a fejét, a belső hangot hallgatja. Elkomorodva leteszi a villáját. A belső hang továbbra is figyelmet követel. Megigazítja napszemüvegét, és Jackre néz. - Mindannak ellenére, amit mondasz, még mindig úgy gondolkodsz, mint egy rendőr. Jack felhorkan a gyanútól, hogy Henry ezt nem bóknak szánta. - Hogy érted ezt? - A rendőrök másképp látják a dolgokat, mint azok, akik nem rendőrök. Ha egy rendőr ránéz valakire, arra gondol, miben lehet bűnös. Az ártatlanság lehetősége meg sem fordul a fejében. Egy rendőrnek, aki hosszú időt töltött el a testületben, tíz évet vagy még többet, mindenki bűnös, aki nem rendőr. Csak a legtöbbjüket még nem kapták el. Henry legalább tucatnyi olyan ember gondolkodásmódját írta le, akikkel Jack együtt dolgozott. Henry, honnan tudod te ezt? - Látom a szemükben - válaszolja Henry. - A rendőrök így látják a valóságot. Te pedig rendőr vagy. Jack felcsattan. - Törvénylátó vagyok! - Rémülten elvörösödött. - Bocsánat, ez az ostobaság egyre itt zümmög a fejemben, és most kiszökött belőlem. - Miért nem mossuk el a tányérokat és kezdjük el az Örökösöket? Miután a néhány edényt elhelyezik a mosogató mellett, Jack fölveszi a könyvet az asztal túlsó sarkából, és követi Henryt a nappaliba, csak addig áll meg, amíg szokása szerint bekukkant barátja stúdiójába. Nagy, üvegbetétes ajtó nyílik egy kicsiny, hangszigetelt kamrába, amely tele van elektromos szerkentyűkkel: van ott egy lemezjátszó, hozzá való digitális-analóg átalakító, mellette keverőasztal és egy nagy teljesítményű magnó, annak szomszédságában egy másik, nagyobbacska ablak nyílik a konyhába. Amikor Henry megtervezte a stúdiót, Rhoda követelte az ablakot, mert, mint mondta, látni akarja férjét munka közben. Sehol egy kábel. Az egész stúdió egy hajóskapitány szállásának fegyelmezett rendjét sugározza. - Úgy tűnik, éjszaka dolgozni fogsz - mondja Jack. - Két újabb Henry Shakest akarok készíteni, és csinálni szeretnék valamit Lester Young és Charlie Parker születésnapja tiszteletére. - Ugyanazon a napon születtek? - Majdnem. Augusztus huszonhetedike és huszonkilencedike. Akarsz lámpafényt? - Kapcsoljuk fel őket - feleli Jack. Így hát Henry Leyden felkapcsolja az ablaknál a két lámpát, Jack Sawyer odalép a kandalló közelében álló keményre tömött székhez, meggyújtja az egyik kerekded kar mellett az állólámpát, és figyeli barátját, aki csalhatatlan biztonsággal megy az ajtóhoz, hogy felkapcsolja a lámpát, meg a díszes falikart Jack lámpája mellett, aztán letelepedik kedvenc pihenőhelyére, a masszív, egyszerű díványra, és kinyújtja az egyik lábát. A hosszú szobát egyenletes, halvány fény világítja meg, amely csak Jack székénél erősödik föl. - Örökösök, Charles Dickens - kezdi Jack. Megköszörüli a torkát. - Jól van, Henry, akkor belevágunk. „London. Az őszi ülésszak nemrégiben ért véget"- olvassa, és belép egy kormos, sáros világba. Sáros kutyák, sáros lovak, sáros emberek, fénytelen nap. Hamarosan elér a második bekezdéshez: „Köd mindenütt. Köd a folyón fölfelé, ahol zöld bozótok és rétek közt kanyarog; köd a folyón lefelé, amerre a hajók sorai és egy nagy (és piszkos) város parti hányadéka közt hömpölyög. Köd az essexi mocsarakon, köd a kenti domboldalakon. Köd lopakodik be a szenes hajók konyháiba; köd lebeg a nagy hajók árbocai körül, köd ül a kötélzetükön; köd ereszkedik le a bárkák meg a kis csónakok peremére." Hangja elakad, agya ideiglenesen fölhagy az összpontosítással. Amit olvas, sajnálatos módon emlékezteti French Landingre, a Sumner utcára, a Chase utcára, a Tölgyfa kocsma fényeire, a Szöggyár

soron a Mennydörgő Ötökre, a Királynő utcára, a Maxton sövényére, a rostélyt formázó kis házakra, ahogy valamennyit fojtogatja a láthatatlan köd - amely elnyeli a TILOS AZ ÁTJÁRÁS! táblát az országúton, elnyeli a Homoknyelvet, és éhesen kurkászik a völgyek mélyén. - Bocsánat - mondja. - Csak arra gondoltam... - Én is - feleli Henry. - Kérlek, folytasd. Jack, miután egy pillanatra fölvillant előtte az ócska TILOS AZ ÁTJÁRÁS! tábla, ismét a könyvre összpontosít, mit sem tudva egy fekete házról, amelybe egy napon be kell lépnie; most tovább olvassa az Örökösöket. Az ablakok elsötétednek, a lámpák fénye melegebb lesz. A Jarndyce és Jarndyce-ügy csikorogva döcög a bíróságon, miközben segítik vagy akadályozzák az ügyvédek, Csiszli, Miszli és Drizli; Lady Dedlock elhagyja Sir Leicester Dedlockot hatalmas birtokával, a mohos kápolnával, a pangó vizű folyócskával és a „Kísértetek útjá"- val; Esther Summerson első személyben kezd csivitelni. Barátaink úgy döntenek, hogy Esther feltűnése megér némi iddogálást, mielőtt nekiveselkednének a további csipogásnak. Henry föláll a díványról, átvitorlázik a konyhába, behoz két alacsony, kövér poharat, amelyeket egyharmadáig megtöltött Balvenie Doublewood malátás whiskyvel, valamint egy pohár tiszta vizet a felolvasónak. Néhány korty meg némi csevegés után Jack folytatja a történetet. Esther, Esther, Esther; vízpróbával felérő lankadatlan derűjétől a történet nekidurálja magát, és a hallgatókat tovaragadja a történet lokomotívja. Amikor a megfelelő helyhez ér, Jack becsukja a könyvet, és ásít. Henry föláll, és nyújtózik. Odamennek az ajtóhoz, és Henry követi Jacket a ragyogó csillagokkal teliszórt, hatalmas éjszakai ég alá. - Mondj meg nekem valamit - szól Henry. - Nosza. - Amikor bent voltál az őrszobán, igazán úgy érezted magad, mint egy rendőr? Vagy pedig inkább úgy, mint aki rendőrnek tetteti magát? - Meglepő volt - feleli Jack. - Egy pillanat alatt ismét rendőrnek éreztem magam. - Jó. - Miért? - Mert ez azt jelenti, hogy a rejtelmes titok felé rohansz, és nem az ellenkező irányba. Mosolyogva megcsóválja a fejét, és szándékosan nem adja meg Henrynek azt az elégtételt, hogy válaszoljon - így száll be Jack a kocsijába, és mond búcsút a vezetőülés kicsiny, de azért érzékelhető magasából. A motor köhög, hörög, a fényszórók életre kelnek, és Jack elindul hazafelé. 9. Néhány órával később Jack egy kihalt vidámpark főútján ballag a szürke őszi ég alatt. Kétoldalt bedeszkázott bódék sorakoznak: a Fenway Franks hot dogos standja, az Annié Oakley Céllövölde, a Hajigálj-Amíg-Győzöl. Esett az eső, és várható, hogy ismét elered; a levegő, csípős a nedvességtől. Nem túl messziről hallja a kihalt, kavicsos parton megtörő hullámok magányos morajlását. A közelben gitár pönög pattogósán. Vidámnak kellene lennie, de Jack félelmetesnek találja. Nem kéne itt lennie. Ez egy régi hely, veszedelmes hely. Elmegy egy körüldeszkázott körhinta előtt. Rajta felirat: A SPEEDY OPOPANAX 1982-BEN A HŐSÖK EMLÉKNAPJÁN NYIT KI ÚJRA - AKKOR TALÁKSZUNK! Opopanax, gondolja Jack, csak most már nem Jack, hanem Jacky. Ő Jacky fiú, aki az anyjával együtt menekül. Hogy ki elől? Természetesen Sloat elől. Az erélyes, sürgő-forgó Morgan bácsi elől. Speedy, gondolja Jack, és mintha ez lenne a telepatikus végszó, rázendít egy meleg, kicsit fátyolos hang: „Vörösbegy, ha csicsereg. Az ember már nem pityereg. Mikor szól az édes, régi dal... " Nem! - gondolja Jack. Nem akarlak látni. Nem akarom hallani az édes, régi dalt. Különben sem lehetsz itt, halott vagy. Meghaltál a Santa Monica-i mólón. Öreg, kopasz, fekete ember egy körhinta megmerevedett lovának árnyékában. De nem! Ha a daganatként hozzátapadó régi zsarulogika még álmában is visszatér, hamarosan rájön,

hogy ez itt nem Santa Monica - ahhoz túl hideg és túl öreg. Ez a múlt földje, amikor Jacky és a B kategóriás fúrnék királynője megszökött Kaliforniából. Abba sem hagyták a futást, amíg el nem érték a másik partot, azt a helyet, ahová Lily Cavanaugh Sawyer... Nem, nem gondolok erre, én sose gondolok erre ...azért jött, hogy meghaljon. Kelj föl, kelj föl, hétalvó! Ez régi barátjának hangja. Egy francot régi barát. O volt az, aki elindított a megpróbáltatások útján, ő állt közém és valódi barátom, Richard közé. O az, aki csaknem megöletett, és kis híján az őrületbe kergetett. - Kelj föl, kelj föl, ki az ágyból! Kejfő, kejfő, kejfő! Ideje, hogy szembenézz a félelmetes opopanaxszal! Ideje, hogy visszatérj a nem is olyan édes múltba! - Ne! - suttogja Jacky, de akkor véget ér a főút. Előtte a körhinta, részben olyan, mint a Santa Monica-i mólón lévő, részben pedig olyan, mint... Nos, mint a régi. Más szóval hibrid, álombeli különlegesség, nincs sem itt, sem ott. Viszont nem lehet összetéveszteni azt a férfit, aki térdén a gitárjával az egyik dermedten ágaskodó ló alatt ül. Jacky fiú ezt az arcot bárhol fölismerné, és minden egykor volt szeretet feltámad a szívében. Harcol ellene, de az ilyen harcot kevés ember képes megnyerni, különösen akkor, ha visszatért tizenkét éves korába. - Speedy! - kiáltja. Az öregember ránéz, és ragyogó mosolyra húzza barna arcát. - Utazó Jack! - mondja. - Nagyon hiányoztál, fiacskám. - Te is hiányoztál - válaszolja a fiú. - De nem utazom többé. Letelepedtem Wisconsinban. Ez... Varázslatos módon visszanyert, farmeros-pólós fiútestére mutat. - Ez csak egy álom. - Vagy igen, vagy nem. Mindenesetre vár még rád egy kis utazás, Jack. Már egy ideje mondom. - Ezt hogy érted? Speedy mosolya fondorlatos középen, türelmetlen a szája sarkában. - Ne bolondozz velem, Jacky! Küldtem a tollakat, nem? Küldtem vörösbegytojást, nem? Többet is. - Miért nem tudnak békén hagyni az emberek? - kérdezi Jack. A hangja gyanúsan közel áll a nyafogáshoz. Nem valami szép hang. - Te... Henry... Dale... - Most már elég! - mondja egyre szigorúbb arccal Speedy. - Nincs több időm arra, hogy szépen kérleljelek. A játék eldurvult. Nem igaz? - Speedy... - Megvan a magad munkája, ahogy nekem is az enyém. Ugyanaz a dolgunk, Jack, és ezért ne nyafogjál nekem többé. Törvénylátó vagy, mindig is az voltál. - Visszavonultam... - Egy szart vonultál te vissza! Megölte azokat a gyerekeket, és már ez is elég nagy baj. Többet is öldöshet, ha hagyják, és ez még rosszabb. De akit most kapott el... - Speedy előrehajol, sötét szeme izzik sötét arcában. - Azt a fiút vissza kell hozni, méghozzá hamarosan.1 Ha nem tudod visszahozni, akkor neked magadnak kell megölnöd, hiába nem szeretek erre gondolni. Mert ő Törő. Méghozzá erős. Lehet, hogy már csak ez az egy kell, hogy lerontsa. - Kinek kellhet? - kérdezi Jack. - A Bíbor Királynak. - És mi az, amivel a Bíbor Király le akar rontani? Speedy egy pillanatig nézi, azután válasz helyett ismét játszani kezdi a hetyke dallamot. - Az ember már nem pityereg, ha szól az édes, régi dal... - Speedy, nem bírom! A dallam fülsértő csörömpölésbe fullad. Speedy olyan hidegen néz a tizenkét éves Jack Sawyerre, hogy a fiú a belsejében rejtőző férfiszívig megdermed. Amikor ismét megszólal,

Speedy Parker enyhe déli akcentusa megvastagodik. Hangja annyira tele van megvetéssel, hogy szinte csöpög. - Mos má ideje csipkedned magad, hallod? Fejezd be a nyafogást, a bőgést, a lógást. Szedd össze, ami kurázsid maradt, és húzza bele! Jack hátralép. Súlyos kéz hullik a vállára, és ő arra gondol: Ez Morgan bácsi. O vagy Napfény Gardener. 1981 van, és minden kezdődik elölről... De ez a fiú gondolata, viszont a férfi álma. Jack Sawyer ellöki magától a gyermek beletörődő kétségbeesését. Nem, egyáltalán nem. Ezt tagadom. Félredobtam azokat az arcokat és azokat a helyeket. Kemény munka volt, és nem tűröm, hogy az egészet tönkretegye néhány fantomtoll, tojás és egy rossz álom. Keress magadnak egy másik fiút, Speedy. Ez itt felnőtt. Harcra készen megfordul, de nincs ott senki. Mellette a deszkajárdán halott póniként hever egy gyerekbicikli. Rendszámtáblájára azt írták: BIG MAC. Körülötte fényes varjútollak. Jack most egy újabb hangot hall, hideg, recsegő, csúf és félreérthetetlenül gonosz hangot. Tudja, hogy ez annak a dolognak a hangja, amely megérintette. - Így van, te seggfej. Maradj ki belőle. Ha összehorgolsz velem, Racine-tól La Riviere-ig terítem a kiontott beledet. Pörgő lyuk nyílik a deszkajárdán közvetlenül a bicikli előtt. Kitágul, mint egy megriadt szem. Tovább tágul, és Jack fejest ugrik bele. Ez az út vissza. Az út kifelé. A megvető hang követi. - Jól van, faszkalap! - mondja. - Fuss! Fuss az abbalah-tól! Fuss a Királytól! Fuss a nyomorult, elbaszott életedért! - A hang átcsap hahotába, és ez az eszelős nevetés követi Jack Sawyert lefelé, a világok közötti sötétségbe. Órákkal később Jack meztelenül áll hálószobájának ablakában, szórakozottan vakarja a fenekét, és a pirkadó keleti eget nézi. Négy óra óta ébren van. Nem sokra emlékszik az álmából (önvédelme behorpadhatott, de még nem törték át teljesen), csak részletekre, s ez elég ahhoz, hogy egy dologban biztos legyen: a Santa Monica-i mólón látott holttest azért izgatta föl annyira, hogy nyugdíjba ment, mert olyasvalakire emlékeztette, akit valaha ismert. - Ez sohasem történt meg - mondja hamis nyugalommal a közelgő nappalnak. - Valami prepubertásos idegösszeomlás-félém volt a stressz miatt. Az anyám azt hitte, rákja van, mire fölkapott, és meg sem álltunk a keleti partig. Egészen New Hampshire-ig. Kitalálta, hogy visszatér meghalni a Nagy Boldogság Színhelyére. Leginkább hiszti volt az egész, átkozott színésznői torslusszpánik, de mit tudhat erről egy gyerek? Rémült voltam. Álmodtam. Felsóhajt. - Azt álmodtam, hogy megmentettem anyám életét. Megszólal mögötte a telefon, fülsértően, rekedten zörög az árnyas szobában. Jack Sawyer felnyög. - Felébresztettem - mondja Fred Marshall, és Jack azonnal tudja, hogy ez az ember egész éjjel virrasztott feleség és fiú nélkül maradt otthonában. Talán fényképalbumokat lapozgatott, miközben ment a tévé. Noha tudta, hogy sót szór az eleven sebbe, képtelen volt abbahagyni. - Nem - feleli Jack -, tulajdonképpen... Elhallgat. A telefon az ágy mellett van, a telefon mellett meg egy notesz. A noteszen firka. Bizonyára Jack írta, nem lévén más a házban - baszottul elemi, kedves Watsonom -, mégsem az ő kézírása. Almának egy bizonyos pontján halott anyja kézírásával rótta föl a noteszlapra: A Torony, a Sugarak, ha a Sugarak megtörnek, Jacky fiú, ha a Sugarak megtörnek, és a Torony összedől Semmi más. Csak a szegény öreg Fred Marshall, aki fölfedezte, milyen gyorsan fordulhatnak rosszra a dolgok még a legnapfényesebb középnyugati életben is. Jack szája igyekezett néhány dolgot mondani, miközben elméje ezzel a tudat alatti hamisítással foglalkozik, valószínűleg nem túl értelmes a mondandója, de ez nem zavarja Fredet; ő csak dönög, szünet vagy a hanglejtés változása nélkül,

amelyekkel az emberek rendszerint a mondatok végét jelzik, vagy azt, hogy új gondolattal folytatják mondanivalójukat. Fred csak ontja a szavakat, kipakol, és Jack még nyomorult állapotában is tudja, hogy Fred Marshall a Robin Hood út 16-ból, a kedves, gyarmati stílusú házacskából, az ereje végén jár. Ha a dolgok hamarosan nem változnak, akkor nem kell majd a feleségét látogatnia a French megyei Evangélikus Kórház D szárnyában, mert szobatársak lesznek. Jack arra is rájön, hogy Marshall éppen a Judyhoz teendő látogatásról beszél. Többé nem próbálja félbeszakítani, csak hallgatja, miközben összevont szemöldökkel nézi a levelet, amelyet magának írt. Torony és Sugarak. Miféle sugarak? Napsugarak? Sugárgerendák? Magasabbra a tetőt, ácsok? - ...tudom mondtam, hogy kilenckor fölszedem de Spiegleman doktor a kórházban így hívják az orvosát Spiegleman azt mondta, hogy nagyon rossz éjszakája volt sokszor kiabált sikoltozott aztán le akarta szedni a tapétát és meg akarta enni. Talán ez egy újfajta epilepszia kipróbálnak egy új gyógyszert valami Pami-zene vagy Patizone nem tudtam leírni Spiegleman tizenöt perccel ezelőtt hívott föl nem tudom ezek a fickók alszanak-e egyáltalán és azt mondta, hogy jobb lenne, ha négy óra körül néznénk, be úgy gondolja, négyre inkább összeszedi, magát akkor meglátogathatjuk ezért háromkor fogom fölszedni vagy talán... - Három jó lesz - szól halkan Jack. - ...valami más dolga van más tervei meg tudnám érteni, de akkor is eljönnék magáért főképpen, mert nem akarok egyedül menni... - Várni fogom - mondja Jack. - Az én kisteherautómmal megyünk. - ...arra gondoltam, hogy talán hallok valamit Ty felől vagy, hogy ki vihette el talán váltságdíjat követel, de csak Spiegleman hívott ő a feleségem orvosa a... - Fred, meg fogom találni a fiát. Jack elszörnyed ettől a kopár biztatástól és az öngyilkos magabiztosságtól, amelyet a saját hangjában hall, de egy célnak mindenesetre megfelel: véget vet a Fredből özönlő halott szavaknak. A vonal másik végén áldott csönd támad. Fred végül azt suttogja reszketeg hangon: - Ó, uram. Bárcsak hihetnék önnek. - Szeretném, ha megpróbálná - feleli Jack. - És talán közben rálelünk a felesége ép eszére is. Talán mindkettő ugyanazon a helyen van, gondolja, de ezt nem mondja ki. Elcsukló hang hallatszik a telefonból. Fred elsírta magát. - Fred. - Igen? - Háromra jöjjön ide. - Igen. - Hangos szipogás, majd elfojtott, szánalmas sírás. Jacknek volt elképzelése róla, mennyire üres lehet most Fred Marshall háza, és még ez az elmosódó megérzés is éppen elég rossz. - A Norvég-völgyben lakom. Eljön Roy boltjáig, túl a Tamarack patakon... - Tudom, hol van. - Enyhe türelmetlenség lopózott Fred hangjába. Jack nagyon örül, hogy hallja. - Jó. Akkor várom. - Jövök, lefogadhatja. - Ebben a hangban az üzleti derű kísért, amely összeszorítja Jack szívét. - Mikor? - H-három? - Azután némileg biztosabban: - Háromkor. - Helyes. Az én járgányommal megyünk. Visszafelé talán megvacsorázunk Gertié Kifőzdéjében. Viszlát, Fred. - Viszlát, uram. És köszönöm. Jack leteszi a kagylót. Egy pillanatig még bámulja az emlékezetéből előhalászott anyai kézírást, és azon tűnődik, hogyan mondanák ezt rendőrül. Önhamisítás? Felhorkan, majd összegyűri a cédulát, és

öltözni kezd. Iszik egy pohár gyümölcslevet, azután kimegy, hogy sétáljon egy órát, kiszellőztessen a fejéből minden rossz álmot. És kiszellőztesse Fred Marshall félelmetesen dönögő hangját. Később egy zuhany után vagy fölhívja Dale Gilbertsont, vagy sem, hogy megkérdezze, van-e valami fejlemény. Ha csakugyan belekeveredik az ügybe, akkor egy csomó papírmunka vár rá... újra ki akarja hallgatni a szülőket... meg kell néznie az öregek otthonát, ahol a Marshall gyerek eltűnt... Miközben elméje eltelik ezekkel a gondolatokkal (kellemes gondolatokkal, bár ha ilyesmit pedzegetnének, ő szenvedélyesen tiltakozna), Jack kis híján felbukik a bejárat előtti lábtörlőn csücsülő dobozban. Buck Evitz, a postás itt szokta hagyni a csomagokat, ha csomagot hoz, de még fél hét sincs, Buck kicsi kék teherautója még legalább három óráig nem bukkan föl a környéken. Jack lehajol, és óvatosan fölveszi a csomagot. Cipős doboz méretű, girbegurbán felvágott barna papír borítja, amit nem ragasztószalaggal rögzítettek, hanem nagy, piros pecsétviasz plecsnikkel. Továbbá bonyolultan áthurkolták fehér zsineggel, amelyre gyerekesen nagy masnit kötöttek. Felső sarkában egy rakás bélyeg, tíz-tizenkettő, rajtuk különböző madarak. (Mindazonáltal vörösbegy nincs köztük, állapítja meg Jack érthető megkönnyebbüléssel.) Valami nincs rendben ezekkel a bélyegekkel, de eleinte nem látja, hogy mi. Túlságosan leköti a cím, amely látványosan nincs rendben. Nincs postai szám, irányítószám, csomagkód. Tulajdonképpen név sincs. A cím egyetlen szóból áll, amelyet nagybetűkkel kanyarítottak a csomagra: JACKY Ahogy a csapzott betűket nézi, Jack egy Sharpie filctollat markoló, ökölbe szorított kezet, egy összehúzott szemet, egy őrült száj sarkából kikandikáló nyelvcsücsköt lát maga előtt. Szívverése a kétszeresére gyorsul. - Nekem ez nem tetszik - leheli. - Nagyon nem tetszik. És természetesen megvan rá az oka, a törvénylátó oka, hogy ne tessék. Ez egy cipős doboz; érzi a barna papíron át a doboz éleit, márpedig a bolondok közismerten szívesen használnak cipős dobozt a bombáikhoz. Örült lenne, ha kinyitná, mégis biztos benne, hogy ki fogja nyitni. Ha a levegőbe repül, akkor legalább kiszállhat a Halász-ügy nyomozásából. Fölveszi a csomagot, meghallgatja, ketyeg-e, noha teljes mértékig tudatában van, hogy a ketyegő bombák éppen olyan elavultak, mint a Miki egeres rajzfilmek. Semmit sem hall, viszont meglátja, hogy mi a hiba a bélyegekkel, ugyanis egyáltalán nem bélyegek. Valaki gondosan lefejtette az önkiszolgáló éttermekben használt cukros tasakok képes felét, azután fölragasztotta őket erre a csomagra. Humortalan nevetés rázza meg Jacket. Tényleg valami bolond küldte. Valami dilis egy zárt helyről, ahol könnyebb hozzájutni cukros tasakhoz, mint bélyeghez. De hogy került ide? Ki hagyta itt (hamis bélyegekkel fölstemplizve), miközben ő zavaros álmokat álmodott? És a világnak ezen a részén egyáltalán ki ismeri őt Jacky néven? Az ő Jacky-napjai régen véget értek. Nem így van, Utazó Jack, suttogja egy hang. Félig sem. Ideje abbahagyni a pityergést, elkezdeni a csicsergést, fiam. Kezdd azzal, hogy megnézed, mi van a dobozban. Tudatosan figyelmen kívül hagyva a lélek hangját, amely azt mondja neki, hogy veszedelmesen hülye, eltépi a zsineget, és hüvelykujjának körmével felhasítja a szétfolyt vörös viaszpacákat. Egyáltalán ki használ manapság pecsétviaszt? Félreteszi a csomagolópapírt. Talán hasznát veszik a szakértők. Ez nem cipős doboz, hanem egy tornacipő doboza. Egy New Balance tornacipőé, hogy pontosak legyünk. Kicsi méret. Gyereké. Ennek láttán Jack szíve háromszor gyorsabban kezd verni. Homlokán kiüt a hideg verejték. Torka és záróizma összeszűkül. Ez is ismerős. Így készülnek föl a törvénylátók, ha valami félelmeset kell látniuk. És ez itt félelmes lesz. Efelől nincs kétsége, és azt is tudja, kitől jött a csomag. Ez az utolsó esélyem, hogy kiszálljak, gondolja. Ezután mindenki a fedélzetre, és irány... az akárhol. Csak hát ez is hazugság. Dale délben várja a Sumner utcai rendőrségen. Fred Marshall háromra jön, és elmennek meglátogatni a Robin Hood út Őrült Háziasszonyát. Elérkezett a pont, ahol visszakozhatott

volna, és el is múlt. Jack még mindig nem tudja, hogyan történt, de úgy tűnik, ismét a nyakába vette az igát. És ha Henry Leydenben lesz annyi pimaszság, hogy még gratulál is neki ezért, akkor valószínűleg szétrúgja azt a vak valagát. Egy hang az álmából suttogni kezd Jack tudatának deszkái alatt, mintha rothadásszagot pöffentenének a rések - Racine-tól La Riviere-ig terítem a kiontott beledet -, de ez nem zavarja jobban, mint a cukros tasak bélyegekhez és az izzadságosan formált betűkkel írt becenevéhez tapadó őrület. Korábban is volt dolga bolondokkal. A fenyegetésekről nem is beszélve. Leül a lépcsőre, combjára fekteti a cipős dobozt. Mögötte az északi mezőn még minden szürke. Bunny Boettcher, Tom, Tom fia alig egy hete járt itt füvet nyírni, és most finom pára lebeg a bokáig érő torsok között. Fönt az ég éppen elkezd világosodni. Egyetlen felhő sincsen megnyugtató színtelenségén. Valahol megszólal egy madár. Jack mély lélegzetet vesz, és azt gondolja: Járhatnék sokkal rosszabbul is, mint hogy itt szállok ki. Sokkal rosszabbul is. Azután nagyon óvatosan leveszi a doboz tetejét, és félreteszi. Semmi sem robban. De úgy látszik, valaki megtöltötte a New Balance tornacipős dobozt éjszakával. Azután Jack rájön, hogy ragyogó fekete varjú-tollakkal rakták tele a dobozt, és a karja rögtön rücskös lesz a libabőrtől. Kinyújtja a kezét, azután habozik. Körülbelül annyira szeretné megérinteni ezeket a tollakat, mint egy oszlásnak indult pestises hullát, de van valami a tollak alatt. Látja. Hozzon kesztyűt? Van az előszobai szekrényben. - Baszd meg a kesztyűt - mondja Jack, és beleborítja a dobozt a barna csomagolópapírba, amely mellette hever a tornácon. Zuhog a tollak áradata, és egy kicsit pörög még a tökéletesen mozdulatlan hajnali levegőben is. Azután koppanva Jack tornácára hullik a tollakkal borított tárgy. A szag egy pillanattal később csapja meg az orrát. Olyan, mint a rothadó füstölt kolbász. Valaki egy vérmaszatos gyerekcipőt küldött Sawyernek a Norvég-völgybe. Valaki keményen megrágcsálta a cipőt, és még keményebben azt, ami benne volt. Véres fehér pamutbélést lát benne - az lesz a zokni. És a zokniban bőrcafatok. Ez itt egy gyerek New Balance tornacipője, benne egy gyerek lába, amelyet valamilyen állat csúnyán kikezdett. Ezt ő küldte, gondolja Jack. A Halász. Szórakozik vele. Azt mondja neki, Ha akarsz, gyere be! A víz finom, Jacky fiú, a víz finom. Feláll. A szíve kalapál, most már olyan szaporán, hogy nem is számolhatja. A verejtékgyöngyök megnőnek a homlokán, azután könnyként lefutnak az arcán, az ajka, a keze, a lába megdermed... mégis azt mondja magának, hogy nyugodt. Hogy látott már ennél rosszabbat is L. A. - ben, sokkal rosszabbat, híd-pilléreknél, sztrádák aluljáróiban. Még csak nem is ez az első levágott testrésze. Egyszer, 1997ben ő és a társa, Kirby Tessier egy magányos herét találtak Culver City közkönyvtárában; úgy ült a vécétartály tetején, mint egy ősrégi lágy tojás. Ezért mondja magának, hogy nyugodt. Föláll, és lemegy a tornác lépcsőjén. Elmegy bordó Dodge Ramje mellett, amelybe világklasszis hifi berendezést építettek; elmarad a madárszálloda, amelyet Dale-lel szereltek föl az északi mező szélén, egy-két hónappal azután, hogy beköltözött a világegyetem legtökéletesebb házába. Továbbra is azzal biztatja magát, hogy nyugodt. Azt mondja magának, hogy ez csupán egy bizonyíték. Csupán egy újabb hurok a hóhér kötelén, amelybe végül magától fogja bedugni a nyakát a Halász. Ne arra gondoljon, biztatja magát, hogy ez egy gyermek része, egy Irma nevű kislány része, inkább nevezze A bizonyítéknak. Érzi, amint a harmat bevizezi csupasz bokáját és a nadrágja hajtókáját, tudja, hogy még néhány lépés a fűtorsok között örökre tönkreteszi ötszáz dolláros Gucci mokaszinját. Na és akkor mi van? Sokkal gazdagabb, mint ahogy a közönséges ember el tudná képzelni; annyi cipője lehetne, mint Imelda Marcosnak, ha arra van gusztusa. A legfontosabb, hogy nyugodt maradjon. Valaki az éjszaka hozott neki egy cipős dobozt, benne egy emberi lábbal, ő mégis nyugodt. Ez bizonyíték, semmi más. Na és ő? Törvénylátó. A bizonyíték az ő étele, itala. Csupán egy kis levegőre van szüksége, hogy kiszellőztesse az orrából a rothadó füstölt kolbász szagát, a bűzt, amely a dobozból árad...

Jack fojtottan öklendezik, és kicsit gyorsabban lépked. Az agyában (az én nyugodt agyamban, mondja magának) egyre fokozódik az érzés, hogy közeleg a csúcspont. Valami készen áll, hogy eltörjön... változzon... vagy visszaváltozzon. Ez az utóbbi gondolat annyira riasztó, hogy Jack futni kezd a mezőn át, egyre magasabbra emeli a térdét, lengeti a karját. A fűcsomók között sötét vonal jelzi útját, egy átló, amely a ház felhajtójánál kezdődik, és akárhol érhet véget. Talán Kanadában. Vagy az Északi-sarkon. Fehér lepkék röppennek föl csipkés vonalban harmattól súlyos reggeli szundikálásukból, azután visszasüllyednek a kurta fűcsomók közé. Még gyorsabban fut, el a tökéletes ház tornácán heverő megrágcsált, véres tornacipőtől, el a saját iszonyata elől. A közelgő csúcs előérzetétől mégsem szabadulhat. Arcok emelkednek ki elméjéből, mindegyiket csipetnyi hangsáv kíséri. Arcok és hangok, amelyekkel húsz év óta vagy még régebben nem törődik. Mikor ezek az arcok fölemelkedtek vagy ezek a hangok motyogtak, mindmostanáig elmondta nekik a régi hazugságot, hogy volt valaha egy rémült fiú, akire ráragadt anyjának ideges rettegése, mint a nátha, és kitalált magának egy történetet, egy színpompás mesét, főszerepben a jó öreg mamamentő Jack Sawyerrel. Semmi sem volt igaz, és az egészet elfelejtette tizenhat éves korára. Addigra megnyugodott. Ahogy most is megnyugszik, miközben eszelősen rohan az északi mezőn, sötét nyomot és riadt pillangók fehér felhőit hagyva maga mögött, de akkor is nyugodtan teszi. Keskeny arc, keskeny szem egy félrecsapott papírcsákó alatt: Ha ki tudsz nekem hozni egy hordót, mikor szükségem van rá, akkor tiéd az állás. Smokey Updike, a New York-i Oatleyből, ahol megisszák a sört, azután megeszik a poharat. Oatley, ahol volt valami az alagútban a városon kívül, és ahol Smokey fogságban tartotta. Amíg... Fürkésző szemek, hamis mosoly, ragyogóan fehér öltöny: Már találkoztam veled, Jack... hol is? Mondd meg nekem. Valld be. Napfény Gardener, egy indianai prédikátor, akit Osmondnak is hívtak. Egy másik világban. Széles, szőrös arc, egy rémült fiúé, aki egyáltalán nem fiú volt: Ez rossz hely, Jacky. Farkas tudja. És az tényleg egy nagyon-nagyon rossz hely volt. Betették egy dobozba, a jó öreg Farkast betették egy dobozba, és végül megölték. Farkas belepusztult egy Amerika nevű betegségbe. - Farkas! - lihegi a mezőn futó ember. - Farkas, ó, Istenem, ne haragudj! Arcok és hangok, az összes arc és hang fölemelkedik a szeme elé, beleharsog a fülébe, követeli, hogy nézze és hallgassa, megtölti a csúcspont előérzetével, az utolsó védvonal is ledől, mint a hullámtörő a vihardagály előtt. Elbődül benne az émelygés, megdönti a világot. Ismét öklendezik, és ez alkalommal olyan ízt hoz föl a garatjába, amelyre emlékszik: az olcsó, pocsék bor ízét. És ez itt hirtelen ismét New Hampshire, Árkádia Vidámvásár. O és Speedy ismét ott állnak a körhinta mellett, a megdermedt lovak között (A ringlispílen minden lónak megvan a neve, nem tudtad ezt, Jack?), és Speedy elővesz egy üveg bort, és azt mondja, ez egy varázsital, elég egy kis korty, és máris átmegy, átfordul... - Nem! - kiáltja Jack, tudva, hogy máris késő. - Nem akarok átmenni! A világ a másik oldalára dől, és ő behunyt szemmel négykézlábra huppan. Ki sem kell nyitnia a szemét; a dúsabb, erősebb illat, amely hirtelen megtölti az orrát, mindent elmond, amit tudni akar. Úgy érzi, hazaérkezett, olyan sok sötét év után, amelyekben minden tudatos mozdulat és döntés valamilyen módon arra irányult, hogy eltörölje (vagy legalábbis elhalássza) ezt a pillanatot. Ez itt Jack Sawyer, hölgyeim és uraim, négykézláb áll az édes füvű hatalmas réten a hajnali ég alatt, amelyet szemernyi szennyeződés sem piszkít. Elsírja magát. Tudja, mi történt, és sír. A szívét majd' szétfeszíti a félelem és az öröm. Ez itt Jack Sawyer, húsz évvel később, aki férfivá érve végre ismét visszatért a Territóriumokba. Régi barátjának, a néha Racionális Richard néven is ismert Richardnak a hangja menti meg. A mostani Richard, saját ügyvédi irodájának (Sloat & Tsa) vezetője nem azonos azzal a Richarddal, akit Jack talán a

dél-carolinai Seabrook-szigeten töltött hosszú nyaralás napjaiban ismert a legjobban. A Seabrook-szigeti Richard gazdag képzeletű, gyors beszédű, fürge lábú, bozontos volt, és sovány, mint a reggeli árnyék. A jelenlegi Richard, a Jogtanácsos Richard haja már gyérül, közép tájt megvastagodott, mert szeret ülni, és szereti a Bushmillt. Valamint agyoncsapta a Seabrook-szigeten még olyan ragyogóan játékos képzeletét, akár egy bosszantó legyet. Jack néha arra gondolt, hogy Richard Sloat élete zsugorodik, ám egyvalamivel azért bővült (valószínűleg a jogi egyetemen): a habozás fontoskodó, bégető hangjával, amely főleg telefonban bőszítő; ez most Richard auditív aláírása. A hang csukott szájjal kezdődik, nyitottal folytatódik, amikor Richard szája széthúzódik, és olyan lesz, mint egy képtelen, a bécsi fiúkórus egyik tagjából és egy előkelő lordból keresztezett hibrid. Most miközben lehunyt szemmel, négykézláb áll a hatalmas zöld mezőn, amely a saját északi rétje volt, érzi az új, erőteljesebb illatokat, amelyekre olyan jól emlékezett, és maga tudatlanul olyan mohón vágyott, Jack hallja, hogy Richard Sloat megszólal a fejében. Milyen megkönnyebbülést jelentenek a szavai! Tudja, hogy csak a saját elméje utánozza Richard hangját, mégis csodálatos. Ha Richard itt lenne, meg is ölelné régi barátját, és azt mondaná: csak szónokolj nyugodtan, Richie fiú! Csak bégess! Racionális Richard azt mondja: - Jack, ugye tisztában vagy vele, hogy álmodsz...? beeee... a stressztől, amit annak a csomagnak a kinyitása okozott, kétségtelenül... beeee... kétségtelenül elájultál, ez viszont azt okozta... beeee!... hogy most ilyeneket álmodsz. Jack megszólal, még mindig négykézláb, csukott szemmel, arcába lógó hajjal: - Más szóval, ez ugyanaz, mint amit úgy hívtunk... - Helyes! Amit mi úgy hívtunk...beeee... hogy „Seabrook-szigeti hülyeség". De a Seabrook-sziget régen volt, Jack, ezért javaslom, nyisd ki a szemed, állj két lábra, és ne felejtsd el, hogy bármilyen rendellenes dolog, amit látsz... beeee!... igazából nincs is ott. - Igazából nincs ott - mormolja Jack. Föláll, kinyitja a szemét. Azt első pillantásból tudja, hogy tényleg itt van, fejében védekezésül mégis megőrzi pajzsnak Richard nagyképű, harmincötnek-látszom-pedig-igazából-hatvan-vagyok hangját. Ilyen módon képes fenntartani az ingatag egyensúlyt anélkül, hogy csakugyan elájulna vagy - esetleg - teljesen kettéhasadna. Fölötte az ég kristálytiszta sötétkék. A széna és a komócsin a derekáig ér, nem a bokájáig; a teremtésnek ebben a zugában nincs Bunny Boettcher, aki levágná. Ami azt illeti, ház sincs mögötte, ahonnan jött, csak egy festői, öreg csűr, egyik oldalán szélmalommal. Hol vannak a repülő emberek?, gondolja Jack az égre nézve, azután hevesen megrázza a fejét. Nincsenek repülő emberek; sem kétfejű papagájok; sem vérfarkasok. Mindez Seabrook- szigeti hülyeség, egyfajta neurózis, amelyet az anyjától vett át, sőt egy időre még Richardnak is átadta. Nem volt semmi, csak... beeee... hülyeség. Ezt elfogadja, ugyanakkor tudja, hogy az lenne az igazi hülyeség, ha nem hinne abban, ami körülveszi: az erős, édes fűszagban, amibe a lóhere virágos parfümje és a fekete, föld mélységes mély aromája elegyedik; a gondolattalan tücsökéletüket élő tücskök vég nélküli cirpelésében; a fehér lepkék repdesésében; az ég tiszta arcában, amelyet egyetlen telefonkábel, elektromos vezeték vagy kondenzcsík sem jelöl meg. Legjobban azonban az őt körülvevő mező tökéletessége döbbenti meg. Van egy csapzott folt, ott, ahol az előbb négykézláb állt, és letaposta a harmattól súlyos füvet. De ösvény nem vezet ehhez a folthoz, semmi sem jelzi, hogy jártak volna a nedves, lágy fűben. Mintha az égből pottyant volna ide. Ez természetesen lehetetlen, újabb Seabrook-szigeti hülyeség, mégis... - Mindazonáltal az égből pottyantam ide - mondja Jack figyelemreméltóan szilárd hangon. Wisconsinból jöttem ide. Fordultam át. Richard hangja élénken tiltakozik, egy csomó hmmm és beeee közepette, de Jack alig figyel oda. Ez csak a jó öreg Racionális Richard, aki a fejében csinálja Racionális Richard dolgait. Richard egyszer keresztülment hasonló élményen, és többé-kevésbé érintetlenül jött ki belőle... De hát akkor tizenkét

éves volt. Mindketten tizenkét évesek voltak azon az őszön, és amikor az ember tizenkét éves, akkor az elme és a test sokkal hajlékonyabb. Jack lassan megfordul, nem lát semmit, csak nyílt mezőt (a pára köddé halványul a nappal növekvő melegétől) és mögötte kékesszürke erdőt. De most valami mást is észrevesz. Délnyugaton mérföldnyi távolságban egy út húzódik. E mögött, a látóhatáron vagy talán azon túl, a tökéletes nyári égen megjelenik egy apró füstfolt. Nem fatüzelésű kályha, gondolja Jack, júliusban aligha, inkább talán kis műhelyek. És... Sípot hall - három hosszú fütty, amelyeket tompít a távolság. A szíve mintha megdagadna, szája sarka önkéntelen vigyorra húzódik. - Istenemre, ott van a Mississippi! - mondja, és körülötte a mezei pillangók reggeli csipkéje helyeslően táncol. - Az ott a Mississippi, vagy akárhogy hívják is itt. És az a füttyszó, barátaim és szomszédjaim... Két további süvítés gördül keresztül a nyári napon. A távolság miatt halkan, de közelről borzasztó erős lehet. Jack tudja. - Ez egy folyami gőzös. Fene nagy. Talán egy lapátkerekes. Elindul az út felé, közben azt mondja magának, hogy ez úgyis csak álom. Maga sem hiszi, de úgy használja, akár a kötéltáncos az egyensúlyozásra való botot. Miután megtett vagy száz métert, megfordul és visszanéz. Sötét vonal húzódik a komócsinon keresztül, onnan, ahol földet ért, és egyenesen ide tart, ahol most áll. Ez haladásának nyoma. Az egyetlen nyom. Messze balra (most már csaknem mögötte) áll a csűr és a szélmalom. Ez a házam és a garázsom, gondolja Jack. Legalábbis a Chevroletek, a közel-keleti háború és az Oprah Winfrey-műsor világában. Továbbmegy, és már majdnem eléri az utat, amikor rájön, hogy délnyugat felől nem csupán füstjel érkezik. Egyfajta remegést is észlel. A fejében lüktet, mint a kezdődő migrénes fájás. Ráadásul különös módon váltakozik. Ha egyenesen délnek fordul, akkor a kellemetlen lüktetés csökken. Kelet felé fordulva teljesen eltűnik. Észak felé szinte teljesen megszűnik. Azután, ahogy tovább forog, teljes erővel visszatér. Most, hogy észreveszi, rosszabb, mint bármikor, valahogy úgy, ahogy a légy zümmögése vagy a hotelszobai radiátor kattogása is sokkal kellemetlenebb, amint az ember észreveszi. Ismét megtesz egy lassú, teljes kört. Délen csökken a vibrálás. Keleten eltűnik. Északon visszatér. Nyugaton beleerősít. Délnyugat, és beragad, mint a KERESÉS gomb az autórádión. Bumm, bumm, bumm. Fekete, ocsmány vibrálás, mint a fejfájás, olyan szag, mint az állott füsté... - Nem, nem, nem füst - mondja Jack. Ott áll a mellig érő nyári fűben, a nadrágja átázott, fehér lepkék repdesnek a feje körül, mint valami fura dicsfény, a szeme kitágul, az arca ismét elsápad. Ebben a pillanatban megint tizenkét évesnek tűnik. Kísérteties, ahogy összeolvad ifjabb (és talán jobb) énjével. - Nincs füst, aminek ilyen szaga lenne... Hirtelen ismét öklendezni kezd. Mert a szag - nem az orrában, hanem a feje mélyén - a rothadó füstölt kolbászé. Irma Freneau oszlásnak indult, levágott lábáé. - Érzem a szagát - suttogja Jack, noha tudja, hogy nem szagra gondol. Az a lüktetés akármi lehet... még el is múlhat. - Érzem a Halász szagát. Vagy az övét, vagy... nem tudom. Elindul, de száz méter után ismét megáll. A lüktetés csakugyan eltűnt a fejéből. Elhalványodott, mint a rádióadások, ha a nappal fölmelegszik, és a levegő megsűrűsödik. Ez megkönnyebbülés. Jack majdnem elérte az utat, amely egyik irányban kétségtelenül Arden valamilyen változatába vezet, másik irályban pedig Centralia és French Landing helyi verziójába, amikor szabálytalan dobolást hall. Érzi is, hogy a ritmus felfut a lábán, mint egy Gene Krupa-felütés. Balra fordul, azután felkiált örömében és meglepetésében. Három lelógó fülű, hatalmas barna lény szökdécsel tova mellette, kiemelkednek a fűből, visszasüllyednek, ismét felbukkannak. Úgy festenek, mint a kenguruval keresztezett nyulak. Dülledt fekete szemük mulatságos rémülettel mered rá. Ahogy átvágnak az úton, lapos lábuk (amely nem barna, hanem fehér szőrű) fölveri a port.

- Krisztusom! - Jack félig nevet, félig zokog, és a homlokára csap. - Mi volt ez, Richie fiú? Ehhez van megjegyzésed? Richie-nek természetesen van. Azt mondja Jacknek, hogy épp most élt át egy rendkívül eleven... beeee!... hallucinációt. - Természetesen - feleli Jack. - Óriási nyuszikákat. Majd elvisznek a névtelen alkoholisták legközelebbi gyűlésére. - Ahogy kilép az útra, ismét a délnyugati látóhatár felé pillant. A füstpára felé. Egy kisváros. Félnek-e a lakói, ha eljönnek az esti árnyak? Félnek a leszálló éjszakától? Félnek a teremtménytől, amely elviszi gyermekeiket? Szükségük van egy törvénylátóra? Természetesen. Természetesen szükségük... Valami hever az úton. Jack lehajol, és fölvesz egy Milwaukee Serfőzők feliratú baseballsapkát, amely ordítóan nincs a helyén az óriási szökdécselő kóbor nyulak világában, mindazonáltal kétségtelenül valódi. A hátsó, műanyag rögzítő szalag méretéből megállapítja, hogy gyereksapkáról van szó. Belenéz, noha tudja, mit fog találni, és íme, az ellenzőre tintával gondosan ráírták: TY MARSHALL. A sapka nem olyan nedves, mint Jack farmerja, amelyet átáztatott a harmat, de nem is teljesen száraz. Úgy gondolja, hogy tegnap óta heverhet az út mellett. A logikus feltételezés az lenne, hogy Tyt erre hozta elrablója, de Jack nem hisz ebben. Talán a vibráló lüktetés ólálkodó emléke hívja elő a másik gondolatot, egy másik képet: n Halász, miután Tyt gondosan elspájzolta, kijött erre a földútra. A hóna alatt egy becsomagolt cipős dobozt hozott, hamis bélyegekkel fölstemplizve. A fején Ty baseballsapkája billegett, amely túl kicsi a Halásznak. Ennek ellenére nem állított a pánton. Nem akarta, hogy Jack akár egy másodpercig is összetévessze egy férfisapkával. Mert ezzel bosszantja Jacket, ezzel hívogatja, hogy szálljon be a játékba. - Elrabolta a fiút a mi világunkban - motyogja Jack. - Vele együtt átmenekült ebbe a világba. Bespájzolta valami biztonságos helyen, ahogy a pók tárolja a legyet. Élve? Holtan? Azt hiszem, élve. Nem tudom, hogy miért. Talán csak ezt akarom hinni. Hagyjuk. Azután elment oda, ahol Irmát spájzolja. Fogta a lábat, és elhozta nekem. Ezen a világon át hozta, azután átfordult az én világomba, hogy otthagyhassa a tornácomon. Lehet, hogy útközben hagyta el a sapkát? Leesett a fejéről? Jack nem hiszi, hogy erről lenne szó. Jack úgy véli, hogy ez a fasz, ez a gazember, ez a világok között szökdécselő szemétláda szándékosan hagyta el a sapkát. Tudta, hogy ha Jack erre jár, meg fogja találni. Melléhez szorítja a sapkát, mint a szurkoló, aki megadja a tiszteletet a zászlónak a nemzeti himnusz alatt. Lehunyja a szemét és összpontosít. Könnyebb, mint várta, de hát nyilván vannak dolgok, amelyeket nem lehet elfelejteni, például, hogy hogyan kell narancsot hámozni, biciklizni, ugrálni a világok között. A hozzád hasonló fiúknak nincs szükségük olcsó borra, hallja régi barátja, Speedy Parker hangját. Nevetés bujkál a hangban. Ugyanakkor ismét átpörög rajta a szédülés. A következő pillanatban közeledő autóriasztó hangját hallja. Hátralép, közben kinyitja a szemét. Foltnyi aszfalt - a norvég-völgyi út, ámde... Felbőg egy duda, poros, öreg Ford süvít el mellette, az utas ülés felőli tükör alig húsz centire Jack orrától. Arcát-homlokát meleg légáramlat súrolja, amely ismét tele van a szénhidrogének halvány, de csípős szagával, és valami tanyasi gyerek méltatlankodik: - ...a francba az útról te seggfejjj... - Sérelmezem, hogy az istállóakadémia egyik diplomása nevezzen seggfejnek! - mondja Jack a legjobb Racionális Richard modorában, és bár hozzátesz még egy nagyképű Beeee-t, a szíve vadul ver. A mindenit, majdnem ennek a fickónak a kocsija elé pattant vissza! Kérlek, Jack, kímélj meg, mondta Richard. Álmodtad az egészet. Jack ezt jobban tudja. Noha tökéletes bambasággal néz körül, a szíve mélyén egyáltalán nincs meglepve, egy fikarcnyit se. Elsősorban nála a sapka, Ty Marshall Serfőző-sapkája. Másodsorban, a

Tamarack patakon átívelő híd a következő domb mögött van. A másik világban, amelyekben óriási nyulak szökdécselnek el az ember mellett, talán egy mérföldet tett meg. Ez itt legalább négy. Így volt korábban is, gondolja, így volt akkor is, amikor Jacky hatéves volt, amikor mindenki Kaliforniában élt, és senki sem élt másutt. De ez nincs rendben. Valahogy nem kóser. Az út szélén áll, amely néhány másodperce még földút volt, most viszont aszfalt fedi, csak áll, Ty Marshall baseballsapkáját nézi, azt próbálja kitalálni, mi a rossz, és hogyan rossz, de közben tudja, hogy valószínűleg nem jön rá a trükkre. Azok a dolgok már régen történtek, mellesleg ő tizenhárom éves kora óta - más szóval, több mint fél életén át - azon fáradozik, hogy eltemesse meglehetősen bizarr gyermekkorát. Aki ilyen sok időt szánt a felejtésre, az nem várhatja, hogy csak úgy csettint, és... Csettint. Azt mondja a melegedő reggeli levegőben: Mi történt, amikor Jacky hatéves volt? - És válaszol a saját kérdésére: - Papa játszott a kürtön. Ez mit jelent? - Nem a papa - mondja hirtelen. - Nem az én apám. Dexter Gordon. A dalnak volt az a címe, hogy „A papa játszott a kürtön". De lehet, hogy az egész album címe volt. A nagylemezé. - Áll, a fejét csóválja, azután bólint. - Játszik. A papa játszik. „A papa játszik a kürtön." - És minden visszajön. Dexter Gordon játszik a hifitoronyban. Jacky Sawyer a dívány mögé bújva játszik apró londoni taxijával, amely olyan klasszul súlyos, és ettől igazibbnak tűnik holmi játéknál. Az apja és Richard apja beszélgetnek. Phil Sawyer és Morgan Sloat. Csak gondold meg, hogy egy ilyen alak mi lenne odaát, mondja Morgan bácsi, és ez volt az első célzás, amit Jack a Territóriumokról hallott. Amikor Jacky még csak hatéves volt, megjegyezte a szavakat. És... - Amikor Jacky tizenkettő lett, tényleg elment oda - mondja. Nevetséges! - trombitálja Morgan fia. Teljes mértékben... beeee!... nevetséges! Legközelebb azt fogod mondani, hogy tényleg emberek lebegtek az égen! De mielőtt Jack előadhatná régi haverjának vagy valaki másnak a szellemi változatát, újabb autó érkezik. Ez megáll mellette. A vezető felőli ablakon gyanakodva néz ki (Jack megszokta ezt az arckifejezést, amely nem jelent semmit) Elvena Morton, Henry Leyden házvezetőnője. - Mi a patvart csinál ennyire kint, Jack Sawyer? - kérdezi. Jack rámosolyog. - Nem aludtam valami jól, Mrs. Morton. Gondoltam, sétálok kicsinyég, hogy kitisztítsam a fejem. - És mindig a harmatban és a lucsokban sétál, amikor a fejét tisztítja? - kérdezi Elvena, és egy pillantást vet a férfi farmerjének szárára, amely térdig, sőt valamivel följebb is vizes. - Ez segít? - Azt hiszem, elvesztem a gondolataimban - mondja Jack. - Képzelem - feleli az asszony. - Ugorjon be, elviszem az út nagyobb részében visszafelé. Hacsak nem akarja még egy kicsit tisztítani a fejét. Jacknek vigyorognia kellett. Jó fej ez az Elvena. Elhunyt anyjára emlékezteti. (Amikor türelmetlen fia azt kérdezte, mi lesz az ebéd, és mikor terítenek, Lily Cavanaugh-nál bármikor készen állt a válasz: - Sült (ing hagymával, desszertnek szélpuding levegőszósszal, fél másodperc alatt.) - Azt hiszem elég tiszta a fejem, megteszi mára - mondja Jack, és megkerüli Mrs. Morton öreg, barna Toyotáját. Az utas ülésen egy barna csomag hever, amiből leveles izé kandikál ki. Jack középre tolja, azután beül. - Nem tudom, hogy aki korán kel, az tényleg aranyat lel-e - szólal meg az asszony, miközben indít -, de annyit mondhatok, a korán kelők kapják a legjobb zöldséget Roynál. Azonkívül szeretek ott lenni a naplopók előtt. - Miféle naplopók, Mrs. Morton? Elvena a lehető leggyanakvóbb pillantást lövelli rá a szeme sarkából, miközben szájának jobb sarka

lefittyed, mintha savanyút kóstolna. - Lehorgonyoznak a büfépultnál, és arról fecsegnek, hogy így a Halász, úgy a Halász. Ki lehet, mi lehet - svéd, lengyel vagy ír -, és természetesen mit lennének vele, ha elkapnák, ami még soká lesz, ha ez a balfasz Dale Gilbertson irányítja a dolgokat. így mondják. Könnyű vádaskodni, farral Roy Soderholm egyik kényelmes székén, egyik kézben bögre kávéval, a másikban fánkkal. Én így gondolom. Persze a felének a munkanélküli-segély csekkje is ott a farzsebében, de arról nem beszélnek. Ahogy apám mondta: „Mutass nekem egy embert, aki júliusban átall szénát kaszálni, és én mutatok neked egy embert, aki a többi hónapban se töri össze a hámfát." Jack elhelyezkedik az ülésen, térdét a műszerfalnak nyomja, s figyeli, ahogy az út elnyúlik előttük. Semmi idő alatt visszaérnek. A nadrágja száradni kezd, és különös békét érez. Az a jó Elvena Mortonban, hogy az embernek nem kell fölvennie a társalgás fonalát, ő boldogan beszél mindkettejük helyett. Újabb lilyzmus jut az eszébe. A túlságosan beszédes emberekről (például Morgan bácsiról) rögtön elmondta, hogy ennek-és-ennek „középen van lenőve a nyelve, és mindkét végével fecseg". Kicsit elvigyorodik, és hanyagul fölemeli a kezét, hogy elrejtse a száját Mrs. M. elől. Még megkérdezné, hogy mi olyan mulatságos, és akkor mit válaszolna? Arra gondolt, hogy Elvenának középen van lenőve a nyelve? De fura, ahogy visszaáramlanak a gondolatok és az emlékek. Nem tegnap próbálta felhívni az anyját, megfeledkezve róla, hogy meghalt? Mintha egy másik életben történt volna. Lehet, hogy tényleg egy másik élet volt. Isten tudja, ő se annak az embernek látszik, aki reggel hullafáradtan és leginkább gyászosnak nevezhető hangulatban kászálódott ki az ágyból. Először érzi élőnek magát azóta... nos, véleménye szerint azóta, hogy Dale kihozta ugyanezen az úton, és megmutatta a kedves kis házat, amely az apjáé volt. Elvena Morton zavartalanul csobog tovább: - Mindig kora hajnalban veszi a fejébe, hogy Őrült Mongolt játsszon, én meg mondtam neki: „Henry, ha muszáj így ordítoznia és ilyen borzalmakat mondania, miközben pocsék zenét játszik olyan srácoknak, akiket sohasem szabadna egy tuba közelébe engedni, elektromos gitárról nem is beszélve, akkor miért reggel teszi, amikor tudja, hogy elrontja vele az egész napot? Mert erről van szó, öt esetből négyszer megfájdul a feje, amikor Őrült Mongolt játszik, és délutánonként a hálószobában fekszik, jeges tömlővel szegény homlokán, és egy harapást sem eszik azokon a napokon. Néha nem találom a vacsoráját, amikor másnap megnézem - mindig ugyanazon a helyen hagyom a jégszekrényben, hacsak azt nem mondja, hogy maga akar főzni -, de legalább az esetek felében még ott van, és ha eltűnt is, szerintem csak kidobta a szemétbe. Jack felnyög. Ennyit kell tennie. Mosatja magát Elvena beszédével, miközben arra gondol, hogy a parázsfogóval miként tegye bele a tornacipőt egy zacskóba, és amikor beviszi a rendőrségre, elindul a bizonyítékok láncolata. Arra gondol, hogy meg kell néznie, nincs-e más abban a cipős dobozban, és hogy ellenőriznie kell a csomagolópapírt. Meg a cukros tasakokat, talán valamilyen étterem nevét nyomtatták a madárképek alá. Csekély dolgok ezek, mégis... - O meg azt mondja, „Mrs. M., nem tehetek róla. Vannak napok, amikor egyszerűen Patkányként ébredek. És noha később megfizetek érte, olyan öröm, amikor rajtam van a roham. Olyan totális öröm." Mire én azt kérdeztem: „Miféle öröm lehet olyan zenében, ahol a gyerekek meg akarják ölni a szüleiket, magzatokat esznek, és állatokkal szexeinek?" - mert az egyik dalban ez tényleg benne van, Jack, ezzel a két fülemmel hallottam - „meg effélék?", kérdeztem, ő meg azt mondta... Ööö, megjöttünk. Csakugyan elérték Henry házának felhajtóját. Negyed mérfölddel arrébb látszik Jack házának teteje. Ram kisteherje derűsen kacsingat az ő felhajtóján. Nem láthatja a tornácot, és egészen biztosan nem látja azt a borzalmat, amely a padlón hever, várva, hogy valaki eltakarítsa. Eltakarítsa a tisztesség nevében. - Bár végig is elvihetném - mondja Mrs. M. - Miért ne? Jack a tornacipőre és a cipőt körülvevő, romlott füstöltkolbász-aromára gondol, elmosolyodik,

megrázza a fejét, és gyorsan kinyitja az utas ülés ajtaját. - Azt hiszem, még egy kicsit gondolkodnom kell - mondja. Elvena azzal az elégedetlen gyanakvással néz rá, amelynek a mélyén Jack szeretetet gyanít. Elvena tudja, hogy Jack ragyogást hozott Henry Leyden életébe, és vélhetőleg már ezért megszerette. Jack legalábbis szeretne reménykedni ebben. Eszébe jut, hogy Mrs. Morton nem is említette a kezében szorongatott baseballsapkát, de miért tette volna? A világnak ebben a részében minden férfinak legalább négy ilyen sapkája van. Lobogó hajjal elindul az úton (rég elmúlt az idő, amikor a Rodeo Drive-on Chez Chez-hez járt nyiratkozni - ez itt Szurdokország, és ha egyáltalán eszébe jut a hajvágás, legföljebb az öreg Herb Roeperhez mehet a Chase utcába, az Amerikai Veteránok szomszédságába), járása éppen olyan laza és hanyag, mint kisfiú korában. Mrs. Morton kihajol az ablakon, és utána kiált: - Cserélje le azt a farmert, Jack! Abban a pillanatban, hogy hazaér! Ne hagyja, hogy magán száradjon meg! Így kezdődik az ízületi gyulladás! Hátra se nézve Jack fölemeli a kezét, és visszaszól: - Rendben! Öt perccel később visszaér a saját felhajtójára. A félelem és a szomorúság kiégett belőle, legalábbis ideiglenesen. Az eksztázis ugyancsak, ami nagy megkönnyebbülés. Egy törvénylátónak eksztázisra van a legkevésbé szüksége nyomozás közben. Ahogy ránéz a tornácon heverő dobozra - és a csomagolópapírra, a tollakra, a gyerekek között mindig népszerű tornacipőre, ezt se felejtsük ki -, Jack elméjébe visszatér, amit Mrs. Morton idézett Henry Leydentől, a nagy bölcstől. Nem tehetek róla. Vannak napok, amikor egyszerűen Patkányként ébredek. És noha később megfizetek érte, olyan öröm, amikor rajtam van a roham. Olyan totális öröm. Totális öröm. Jack is érzi ezt időről időre nyomozóként, amikor egy helyszínen nyomoz, még gyakrabban, ha tanút kérdez ki, aki többet tud, mint amennyit elmond... márpedig Jack Sawyer ezt csaknem mindig tudja, ezt megszimatolja. Úgy véli, hogy az ácsok is ezt az örömöt érzik egy különösen jól sikerült ácsmunka láttán, a szobrászok is, amikor eltalálnak egy jó orrot vagy állat, az építészek, amikor a rajzukon a megfelelő irányba fordulnak a vonalak. Az egyetlen gond, hogy valaki French Landingben (vagy valamelyik környező városban, de Jack úgy sejti, French Landingről van szó) ugyanilyen örömöt érez, amikor gyerekeket gyilkol, és eszik a kis testekből. Valaki French Landingben egyre gyakrabban ébred Halászként. Jack a hátsó ajtón megy be a házába. Megáll a konyhában, egy doboz kukazsákért, néhány szemetes zacskóért, egy szemétlapátért és a kisseprűért. Kinyitja a jégszekrény jégkockagyártóját, és a kockák felét beledobja az egyik szemetes zacskóba, mert amennyire Jack Sawyer megítélhette, Irma Freneau szegény lába elérte a bomlás végső fokát. Beugrik a dolgozószobájába, ahol fölkap egy sárga írótömböt, egy fekete filctollat meg egy golyóstollat. A nappaliban fölveszi a rövidebb nyelű parázsfogót. Mire ismét kilép a tornácra, szépen félretette titkos énjét. TÖRVÉNYLÁTÓ vagyok, gondolja mosolyogva. Az Amerikai Életmód védelmezője, a gyengék, a sánták és a holtak barátja. Azután, ahogy lenéz a siralmas lós bűzfelhővel övezett tornacipőre, mosolya elhalványul. Megérez valamit az iszonyú titokból, ugyanabból, amit mi is éreztünk, amikor először találkoztunk Irmával az elhagyott büfé romjai között. Mindent elkövet, hogy megadja a tiszteletet ennek a maradványnak, ahogy mi is megadtuk. A boncolásokra gondol, amelyeken részt vett, az igazi ünnepélyességre, amely a tréfák és mészárszékekhez illő viccek mögött lappang. - Itt vagy, Irma? - kérdezi halkan. - Ha igen, segíts most nekem. Beszélj hozzám. Ez alkalommal a halott segítse az élőt. - Gondolkodás nélkül megcsókolja az ujjait, és a csókot a cipő felé fújja. Azt gondolja:

szeretném megölni azt az embert - vagy lényt, aki ezt tette. Elve kötném fel, hogy addig ordítson, amíg tele nem lesz a nadrágja. A saját mocskának bűzében haljon meg. De az ilyen gondolatok nem tiszteletreméltóak, ezért elűzi őket. Az első tasak a tornacipőnek kell, amelyben a láb maradványai vannak. Használd a fogót. Zárd le a tasakot, írd rá filctollal a dátumot. Jegyezd föl a golyóstollal a bizonyíték természetét az író tömbre. Tedd bele a kukazsákba, önts jeget mellé. A második a sapka. Itt nincs szükség fogóra; már megfogta. Beteszi a tasakba. Lezárja. Fölírja a dátumot, följegyzi a bizonyíték jellegét a tömbre. A harmadik tasak a barna csomagolópapírhoz kell. Egy pillanatra fölemeli a fogóval a papírt, megvizsgálja a hamis madaras bélyegeket. A képek alá annyit nyomtattak: KÉSZÍTETTE DOMINÓ. Nincs ott az étterem neve, semmi efféle. Be a tasakba. Lezárva. Dátum. A bizonyíték természetének följegyzése. Összesöpri a tollakat, és egy negyedik tasakba teszi. A dobozban is maradt néhány. Fölveszi a fogóval a dobozt, ráborítja a tollakat a szemétlapátra és ekkor a szíve hirtelen nagyot ugrik a mellében, mintha egy ököl csapódna a bordáinak. Valami van a doboz aljára írva. Ugyanaz a filctoll, ugyanazok a küszködő betűk. És akárki írta is ezt, tudta, hogy kinek írja. Nem a külső Jack Sawyernek, vagy olyasvalakinek, akit ő - a Halász - kétségtelenül Hollywoodnak hívott volna. Ezt az üzenetet a belső embernek küldték, és annak a gyereknek, aki volt, mielőtt Jack „Hollywood" Sawyer akár gondolatban megszületett volna. Próbálkozzatok Ed Kajáldája és Hótt Dögénél. Törvénylátó Rajongód: A Halász - Rajongód - mormolja Jack. - Ja. - Fölveszi a dobozt a fogóval, és beteszi egy második szemetes zacskóba; ehhez nincs elég nagyméretű tasakja. Ezután az összes bizonyítékot csinos halomba rakja. Ez a cucc mindig ugyanolyan, egyszerre ijesztő és hétköznapi, éppen, mint azok a fényképek, amelyeket az ember a bűnügyi újságokban lát. Bemegy, tárcsázza Henry számát. Attól tart, hogy Mrs. Morton veszi föl, azonban hál' istennek Henry jelentkezik. Pillanatnyi patkányizmusa láthatólag elmúlt, noha némi üledéket hagyott; Jack még a telefonon át is hallja a halvány duhogást és az „elektromos gitárok" bőgését. Nagyon jól ismeri Ed Kajáldáját, feleli Henry, de mi a fenéért érdekli Jacket egy ilyen hely? - Az már csak egy rom; Ed Gilbertson jó ideje meghalt, és akadnak French Landingben, akik ezt áldásnak tartják. Az a hely az ételmérgezés Mekkája volt, ha létezhet ilyesmi. A biztos gyomorgörcs. Azt vártad volna, hogy a tisztiorvos bezáratja, de Ed ismert embereket. Például Dale Gilbertsont. - Rokonok? - kérdezi Jack, és amikor Henry azt feleli, „Hát hogy a faszba ne", amit barátja sohasem mondana normális helyzetben, Jack megérti, hogy Henry ugyan megúszta a fejfájást ez alkalommal, de a Patkány még mindig ott futkos a fejében. Hasonlóképpen hallott részeket George Rathbuntól is, amikor időnként zsíros ujjongásra fakadt Henry karcsú torkából, és Henry gyakran úgy köszön el, hogy a válla fölött odavet még egy Ding-dong-ot, vagy egy Helló-belló-t, éppúgy, mint a Sejk, a Sikeres, a Sokkoló szokta az éteren át. - Helyileg hol van? - kérdezi Jack. - Hát, ezt nehéz elmondani - feleli Henry. Most egy kicsit ingerült a hangja. - A mezőgazdasági áruházon túl... Goltznak hívják? Amennyire emlékszem, a felhajtó olyan hosszú, hogy akár bekötőútnak is nevezheted. Ha volt is valaha valamilyen reklámtábla, az már régen eltűnt. Amikor Ed Gilbertson eladta az utolsó mikrobákkal fertőzött chilis hot dogot, te valószínűleg még első osztályba jártál. Mi ez az egész? Jack tudja, hogy amit tervez, az egyszerűen nevetséges a szokásos nyomozati eljárások szerint - az ember nem hív meg civilt a bűntett színhelyére, különösen, ha gyilkosságról van szó -, de ez itt nem normális nyomozás. Van egy darab becsomagolt bizonyítéka egy másik világból, mi az abnormális, ha

ez sem az? Persze meg tudná találni a rég elhunyt Ed Kajáldáját; valaki a Goltznál nyilván eligazítaná. Mégis... - A Halász épp most küldte el nekem Irma Freneau tornacipőjét - mondja. - Benne van a lába is. Henrynek először is elakad a lélegzete. - Henry! Jól vagy? - Igen. - A hangja megrendült, de szilárd. - Milyen szörnyű annak a kislánynak és az anyjának is. - Elhallgat. - És neked. Meg Dale-nek. - Újabb szünet. - A városnak. -Igen. - Jack, akarod, hogy elvigyelek Edhez? Jack tudja, hogy Henry képes erre. Semmi az neki. Helló-belló. Legyünk őszinték - nem ezért hívta éppen Henryt? - Igen - mondja. - Felhívtad a rendőrséget? - Nem. Meg fogja kérdezni, hogy miért, és akkor mit fogok mondani? Nem akarom, hogy Bobby Dulac, Tom Lund és a többiek ott dobrokoljanak, összekeverjék a szagukat az elkövetőével, amíg van rá esélyem, hogy magam is megszimmantsam? Hogy nem bízom olyanban, akit anya szült, attól tartok, elbasszák a dolgot, beleértve Dale-t is? De Henry nem kérdezi. - A felhajtó végén fogok állni - feleli. - Csak azt mondd meg, mikor. Jack kiszámítja, mennyi munkája maradt a bizonyítékok körül, mennyibe telik, amíg mindent bepakol a kisteherje rakterében a zárható vasládába. Emlékezteti magát, hogy vigye el a mobiltelefonját, ami rendszerint nem csinál semmit, csak ücsörög a töltőberendezés végén a dolgozószobájában. Mindenkit föl akar hívni, amint megvizsgálta a színhelyen Irma maradványait, és végzett az életfontosságú első bejárással. Azután hadd jöjjön Dale és az emberei. Hozzák magukkal akár a gimnázium fúvószenekarát is, ha az a kívánságuk. Órájára pillant, látja, hogy mindjárt nyolc óra. Hogy lett ilyen késő ilyen hamar? A távolságok rövidebbek a másik helyen, erre emlékszik, de vajon az idő is gyorsabban telik? Vagy egyszerűen elveszítette az időt? - Negyed kilencre ott leszek - mondja. - És ha odaérünk Ed Kajáldájához, a kocsimban fogsz ülni, mint egy jó kisgyerek, amíg azt nem mondom, hogy kiszállhatsz. - Megértettem, mon capitaine. - Ding-dong. - Jack leteszi a kagylót, és visszamegy a tornácra. A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy Jack reméli. Nem sikerül senkitől sem zavart szemlét és szaglászást tartania. Ugyanis délutánra a máris robbanékony French Landing-i közhangulat csaknem eszelőssé vadul. Noha itt több tényező is együttműködik, a dolgok elvadulásának fő oka az Őrült Magyar. Becenevében van egy jó adag kisvárosi humor, mint mikor egy keszeg banktisztviselőt Vastag Joenek hívnak, egy trifokális szemüveget viselő könyvesbolt-tulajdonosnak meg Sólyomszem a neve. A százhatvanöt centis, hetvenöt kilós Arnold Hrabowski a legkisebb ember Dale Gilbertson legényei közül, illetve állományában, mivel mind Debbi Anderson, mind Pam Stevens súlyosabb és magasabb nála (a száznyolcvanhárom magas Debbi akár rántottát ehetne Arnold Hrabowski fejéről). Az Őrült Magyar teljesen ártalmatlan fickó, az a fajta, aki folyton bocsánatot kér, amikor valakinek átnyújtja a büntetőcédulát, mondhatja Dale akárhányszor, hogy ez rossz politika, továbbá arról nevezetes, hogy a kihallgatásokat olyan szerencsétlen mondatokkal kezdi, mint Bocsánat, de azt szeretném tudni. Ennek eredményeképpen Dale addig tartja az íróasztal mögött vagy a belvárosban, amíg lehetséges, mivel ott mindenki ismeri, és szórakozott tisztelettel kezelik. Mint Barátságos Közeg, a megye általános iskoláiban ő tart órákat. A kicsik, akik nincsenek tudatában, hogy az Őrült Magyartól kapják az első leckéket a fű gonoszságairól, imádják. Amikor keményebb dorgatóriumokat tart a drogról, italról és

vakmerő vezetésről a gimnáziumban, a srácok szunyókálnak vagy leckét írnak, noha az a véleményük, hogy a szövetségi alapból fenntartott kocsi, amelyet vezet - egy lassú, karcsú Pontiac, amelynek az ajtóira az EGYSZERŰEN MONDJ NEMET! feliratot festették -, a maga módján dögös. Hrabowski körülbelül annyira izgalmas, mint egy tonhalas szendvics fehér kenyéren, majonéz nélkül. De tudják, a hetvenes években volt egy tartalék, dobó a St. Louisban, majd a Kansas City Royalsban, egy igazán félelmetes fickó, őt hívták Al Hrabosky-nak. Inkább menetelt, mint ment kifelé az öltözőből, és mielőtt játékba kezdett volna (rendszerint a kilencedik ütésre elérte az alapot, és lehetett újra kezdeni a játékot), ez az Al Hrabosky lejött az alaplemezről, lehajtotta a fejét, ökölbe szorította a kezét, majd jól megrázta, így gerjesztette saját magát. Azután megfordult és nagyon pocsék labdákat dobált, nem egy kis híján érintette az ütő állát. Természetesen őt hívták Őrült Magyarnak, és a vak is láthatta, hogy ő a legjobb tartalék játékos. És hát természetes, hogy Arnold Hrabowskit ezek után Őrült Magyar néven ismerték, így kellett, hogy ismerjék. Néhány éve megpróbált Fu Manchubajuszt növeszteni, pont olyat, mint hírneves elődje. De míg a bajuszos Al Hrabosky ijesztő volt, mint egy harci színekre mázolt zulu, addig Arnold csak kuncogást váltott ki - képzeljenek el egy harcsabajuszt azon a szelíd könyvelőarcon! -, így hát leborotválta. French Landing Őrült Magyarja nem rossz fickó; a maga szintjén mindent a legjobban csinál, és normális körülmények között ez a szint éppen megfelelő. De hát ezek nem normális napok French Landing-ben, ezek a sikamlós suvadás napjai, az abbalah-opopanax napok, és ő pontosan az a fajta rendőr, akitől Jack a legjobban tart. És ma délelőtt akaratlanul csak ront egy amúgy is rossz helyzeten. A Halász hívása reggel 8.10-kor fut be a 91 l-re, miközben Jack éppen befejezi a sárga noteszben a följegyzéseit, Henry pedig lefelé ballag a felhajtón, nagy élvezettel szaglássza a nyári reggel illatait, annak ellenére, hogy Jack hírei sötét árnyakként borulnak rá. ellentétben néhány rendőrrel (például Bobby Dulac-kal), az Őrült Magyar szóról szóra elolvassa a 911-es telefon mellé ragasztott feliratot. ARNOLD HRABOWSKI Halló, itt a French Landing-i rendőrőrség, Hrabowski rendőr beszél. Ön a 911-et tárcsázta. Valami baj van? [Érthetetlen hang... torokköszörülés?] AH: Halló! Hrabowski rendőr beszél a 911-en. Ön... TELEFONÁLÓ: Szia, seggfej. AH: Ki az? Bajban van? T: Te vagy bajban. Nem én. Te. AH: Ki az, kérem? T: A legrosszabb lidércnyomásod. AH: Uram, megkérhetném, hogy közölje a személyazonosságát? T: Abbalah. Abbalah dún. AH: Uram, én nem... T: A Halász vagyok. [Csend.] T: Mi a baj? Megrémültél? Naná, hogy megrémültél. AH: Uram. Ó, uram. Vannak büntetések a hamis... T: A pokolban korbácsok vannak és láncok a sajolban. [Lehet, hogy a telefonáló „séólt" mondott.] AH: Uram, ha a nevét... T: A nevem légió. A számom sok. Én vagyok a patkány a világegyetem padlója alatt. Ezt Róbert Frost mondta. [Telefonáló nevet.] AH: Uram, ha tartja a vonalat, kapcsolom a főnökömet... T: Pofa be, és figyelj, te seggfej. Megy a magnó? Remélem. Ha akarom, elbaszom

[Lehet, a Telefonáló azt mondta „elrontom", de a szó nem egészen érthető], de nem akarom. AH: Uram, én... T: Csókold meg a tököm, te majom. Otthagytam nektek egyet, és belefáradtam abba, hogy megvárjam, amíg megtaláljátok. Próbálkozzatok Ed Kajáldájában. Lehet, hogy mostanra kicsit megrothadt, de amikor még új volt, nagyon [Telefonáló erősen megnyomja a gy-t: „naggggyon"] ízlett. AH: Ki maga? Mi ez az egész? Ha ez tréfa... T: Mondd meg a törvénylátónak, hogy szia. Amikor a hívás beérkezett, az Örült Magyar érverése a tökéletesen normális percenkénti hatvannyolcas sebességgel düb-dübög. Mire 8.12-kor véget ér, Arnold Hrabowski ketyegője versenysebességgel ver. Az arca sápadt. A csevej közepén fölnéz a hívásazonosítóra, és leírja a hívószámot, a keze annyira reszket, hogy a számjegyek három vonalat csalinkáznak az írótömbön. Mikor a Halász leteszi a kagylót, ő pedig meghallja az üres vonal bugását, Hrabowski már annyira ideges, hogy tárcsázni próbál a vörös telefonon, megfeledkezik arról, hogy a 91 l-es egyirányú. Ujjai a telefon sima műanyagján kopognak, azután rémült káromkodással ejti vissza a kagylót. Úgy néz ki, mintha valami megharapta volna. Hrabowski fölkapja a 91 l-es melletti fekete készülék kagylóját, és ütögetni kezdi a számokat, de az ujjai elárulják, és egyszerre két billentyűt üt le. Ismét káromkodik, és Tom Lund, aki egy csésze kávéval épp elmegy mellette, odaszól: - Mi a baj, Arnie? - Szólj Dale-nek! - ordítja az Örült Magyar, amitől Tom annyira meglepődik, hogy kilöttyinti a kávét. - Szólj neki rögtön! - Mi az ördög baj t... - RÖGTÖN, a francba! Tom még egy pillanatig Hrabowskira mered, felvonja a szemöldökét, azután elmegy, hogy közölje Dale-lel, miszerint az Őrült Magyar tényleg őrült. Hrabowski újra próbálkozik, sikerül neki beütni a számokat. Kicseng. Cseng. És még egyszer cseng. Dale Gilbertson bukkan föl egy csésze kávéval. Sötét karikák árnyékolják a szemét, és a szája sarkából kiinduló vonalak sokkal határozottabban látszanak. - Arnie! Mi a... - Játszd vissza az utolsó hívást - mondja Arnold Hrabowski. - Azt hiszem ez a... Halló! - ez utóbbit vakkantja, előrehajol a diszpécserasztalon, és papírokat tologat. - Halló, ki az? Hallgatja a választ. - Itt a rendőrség. Hrabowski, városi rendőrség. Most maga válaszoljon, ki az? Dale közben a fejére teszi a fülhallgatót, és növekvő borzalommal hallgatja a legutóbbi hívást, amely a French Landing-i 91 l-esre érkezett. Szentséges Isten, gondolja. Az első reflexe - a legelső -, hogy fölhívja Jack Sawyert, és a segítségét kéri. Hogy bömböljön érte, mint egy kisgyerek, ha az ajtó rácsapódik az ujjára. Azután azt mondja magának, hogy ácsi, ez az ő munkája, jobb, ha összeszedi magát, és próbálja csinálni. Mellesleg Jack kiment Ardenbe Fred Marshall-lal meglátogatni Fred őrült feleségét. Legalábbis ez volt a terv. Közben az asztal köré gyűlnek a rendőrök: Lund, Tcheda, Stevens. Amikor Dale rájuk néz, nem lát mást, mint tágra nyílt szemeket, sápadt, zavarodott arcokat. Na és akik éppen őrjáratoznak? Akik nincsenek szolgálatban? Az sem jobb. Talán Bobby Dulac kivételével egyik sem különb a többinél. Kétségbeesést és borzadályt érez. Ez valóságos lidércnyomás. Egy fék nélküli teherautó robog lefelé a domboldalon a zsúfolt iskolai játszótér felé. Letépi a fülhallgatót, közben a fülét is meghorzsolja, de észre sem veszi. - Honnan jött? - kérdezi Hrabowskit. Az Őrült Magyar leteszi a kagylót, és csak ül döbbenten. Dale megragadja a vállát és megrázza. - Honnan jött?

- A 7-Eleventől - feleli az Őrült Magyar, és Dale hallja, hogy Danny Tcheda felnyög. Más szóval nem túl messze attól a helytől, ahol a Marshall srác biciklije előkerült. - Éppen most beszéltem Mr. Radzsan Patellel, a nappali eladóval! Azt mondja, a hívószám az utcai nyilvános telefoné. - Látta, hogy ki telefonált? - Nem. Hátul volt, mert sört szállítottak. - Biztos vagy benne, hogy nem maga Patel... - Igen. Indiai kiejtéssel beszél. Vastagon. Az a hapsi a 91 l-es hívásnál... Dale, hallottad. Úgy beszélt, mint bárki. - Mi folyik itt? - kérdezi Pam Stevens. Bár van némi elképzelése; mindnyájuknak van. Csak a részletek az érdekesek. - Mi történt? Mivel ez a leggyorsabb módja a felvilágosításnak, Dale ismét lejátssza a hívást, de ezúttal kihangosítva. Az ezt követő döbbent csöndben azt mondja: - Kimegyek Ed Kajáldájába. Tom, velem jössz. - Igenis! - feleli Tom Lund. Szinte betegnek látszik az izgalomtól. - Négy autó követ. - Dale elméjének nagyobb része megdermedt; a formaságok szédülten korcsolyáznak a jégen. Jó vagyok a formaságokban és a szervezésben, gondolja. Csupán az jelent némi problémát, hogyan fogjam el ezt az istenverte pszichopata sorozatgyilkost. - Kettesével jöttök. Danny, te és Pam lesztek az elsők. Öt perccel utánunk induljatok. Hajszálpontosan öt perc múlva, semmi villogó vagy sziréna. Amíg lehet, maradjunk csöndben. Danny Tcheda és Pam Stevens összenéznek, bólintanak, azután Dale-re pillantanak. Dale Arnold „Örült Magyar" Hrabowskit bámulja. Három további párt állít össze, az utolsóba Dit Jesperson és Bobby Dulac kerül. Bobby az egyetlen, akire tényleg szüksége van; a többiek csak biztosításnak kellenek és - Isten adja, hogy erre ne kerüljön sor - tömegoszlatásra. Mindnyájan ötperces időközökben érkeznek. - Hadd menjek én is - könyörög Arnie Hrabowski. - Ugyan már, főnök, mit mondasz? Dale már nyitja a száját, hogy közölje, Arnie épp a megfelelő helyen van, de azután meglátja a reménykedést a vizenyős, barna szempárban. Dale-re még kétségbeesése mélységeiben is hat ez a tekintet, legalábbis egy kicsit. Arnie számára a rendőrélet túlságosan gyakran azt jelenti, hogy a járdán áll, miközben zajlik a parádé. Szép kis parádé, gondolja. - Azt mondom, Arn, hogy ha végeztél a többi hívással, zörögj oda Debbinek. Ha ide tudod hívni, akkor kijöhetsz Edhez. Arnold izgatottan bólint, és Dale csaknem elmosolyodik. Számítása szerint az Őrült Magyar legföljebb kilenc harmincra csalhatja ide Debbit, még akkor is, ha a hajánál fogva kell húznia. - Kivel leszek párban, Dale? - Egymagad jössz - feleli Dale. - A szokásos kocsiddal, jó? De Arnie, ha itt hagyod ezt az asztalt, mielőtt a váltás beérkezne, abban a pillanatban ki vagy rúgva, holnap kereshetsz más állást. - Ó, ne aggódj! - mondja Hrabowski, és Magyar ide vagy oda, izgalmában határozottan svédes a kiejtése. Nem is meglepő, mivel Centralia, ahol felnőtt, valaha Svédváros néven volt ismert. - Gyerünk, Tom - mondja Dale. - Összeszedjük a nyomgyűjtő felszerelést a... - Öö... főnök? - Mi az, Arnie? - Ami természetesen azt jelenti: Mi van már megint? - Felhívjam azt a két állami rendőrt, Brownt és Blacket? Danny Tcheda és Pam Stevens felnyihog. Tom elmosolyodik. Dale azonban egyiket sem teszi. A szíve máris a pincében van, most még lejjebb száll. Alagsor, hölgyeim és uraim - hamis remények a baljukon, veszett ügyek a jobb oldalon. Utolsó megálló, mindenki kifelé. Perry Brown és Jeff Black. Milyen fura, megfeledkezett róluk. Brown és Black, akik most már csaknem biztosan elveszik tőle az ügyet.

- Még kint vannak a Paradicsom Motelben - folytatja az Örült Magyar -, noha azt hiszem, az FBI-os pasas visszautazott Milwaukee-ba. - Én... - Na és a megye! - A Magyar kíméletlenül csühög tovább. - Róluk se feledkezz meg. Kit hívjak elsőnek, a kórboncnokot vagy a nyombiztosítókat? - Ez utóbbiak egy kék Ford Econoline furgonnal járnak, telepakolva a keréknyomokat rögzítő, gyorsan száradó gipsztől a gördülő videostúdióig mindennel. Csupa olyasmi, amihez a French Landing-i rendőrség sohasem fog hozzájutni. Dale csak áll, a fejét lehajtja, szomorúan nézi a padlót. El fogják venni tőle az ügyet. Ez egyre világosabb, minden szóval, amit Hrabowski kimond. Márpedig hirtelen magának akarja. Annak ellenére, mennyire gyűlöli, és mennyire fél tőle. Akkor is teljes szívével magának akarja. A Halász szörnyeteg, de nem megyei szörnyeteg, állami szörnyeteg vagy a Szövetségi Nyomozó Iroda szörnyetege. A Halász French Landing-i szörnyeteg, Dale Gilbertson szörnyetege, és ő meg akarja tartani az ügyet olyan okokból, amelyeknek semmi közük az önérzethez, vagy olyan gyakorlati dologhoz, hogy nem akarja elveszíteni az állását. Azért akarja, mert a Halász, sértés minden ellen, amit Dale szeret, amire szüksége van, amiben hisz. Ilyen dolgokat az ember nem mondhat ki hangosan anélkül, hogy ne csengjenek érzelgősen, ostobán, mindazonáltal igazak. Hirtelen bolond düh fogja el Jack iránt. Ha hamarabb bejön az irodájába, talán... Na és ha a kívánságok lovak lennének, akkor a koldusok nem járnának gyalog. Értesítenie kell a megyét, ki kell hívni a kórboncnokot, oda kell szólni az állami rendőrségnek, személy szerint Brown és Black nyomozóknak is. De csak azután, hogy vetett egy pillantást arra, ami kint van, a Goltz mögötti mezőn. Arra, amit a Halász hagyott maga után. Addig nem, :\ mindenit. És talán be tud vinni egy végső horogütést annak a fattyúnak. - Indítsd ötpercenként a hapsikat - rendelkezik -, ahogy mondtam. Azután ültesd be Debbit a diszpécserszékbe. Hívja föl ő az államot és a megyét. - Ordítani tudna Arnold Hrabowski meghökkent arcától, de visszatartja magát. - Egy kis időre van szükségem. - Aha - mondja Arnie azután, amikor csakugyan felfogja: - Aha! - És a mi embereinken kívül senkinek ne beszélj a hívásról, vagy arról, mit tettünk. Senkinek. Különben valószínűleg kitör a pánik. Megértetted? - A legnagyobb mértékben, főnök - feleli a Magyar. Dale az órára néz, reggel 8.26. - Gyerünk, Tom - mondja. - Mozogjunk. Tempus fugit. Az Őrült Magyar sohasem volt hatékonyabb, és a dolgok úgy mennek, mint a karikacsapás. Még Debbi Anderson is szívesen beült az asztal mögé. Mégis, egész idő alatt vele marad az a hang, amelyet a telefonban hallott. Nyers, reszelős, egy árnyalatnyi akcentussal - azzal a fajtával, amelyet a világnak ebben a részében bárki fölszedhet, ha itt él. Ebben nincs semmi szokatlan. Mégis kísérti. Nem azért, mert ez az alak seggfejnek nevezte - ennél sokkal, rosszabb nevekkel is illették a szombat esti piások -, de volt még valami. A pokolban korbácsok vannak és láncok a sajolban. A nevem légió. Ilyesmik. Meg abbalah. Mi az, az abbalah? Arnold Hrabowski nem tudja. Csak annyit tud, hogy a hangzása nagyon rossz érzést kelt benne, megijeszti. Mintha valamilyen titkos könyvből származna, abból a fajtából, amelynek segítségével meg lehet idézni egy démont. Amikor Arnie begyullad, akkor csak egyvalaki segíthet rajta, és az a felesége. Tudja, hogy Dale utasítása szerint senkinek sem szabad szólnia arról, ami most történik, és meg is érti ennek okait, de a főnök bizonyosan nem Paulára gondolt. Húsz éve házasok, és Paula egyáltalán nem olyan, mint mások. Ő Arnie jobbik része. Így tehát (sokkal inkább azért, hogy elűzze az ijedségét, mintsem hogy pletykálkodjon - ezt legalább adjuk meg Arnoldnak) az Őrült Magyar elköveti azt a szörnyű hibát, hogy megbízik a felesége titoktartásában. Felhívja Paulát, és elmondja, hogy alig fél órája telefonált a Halász. Igen, maga a Halász! Beszél a tetemről, amely valószínűleg ott várja Dale-t és Tom Lundot, odakint, Ed Kajáldájában. Az asszony megkérdezi, jól van-e. A hangja remeg a félelemtől és az izgalomtól és az

Őrült Magyar ezt egész kellemesnek találja, mivel maga is fél és izgul. Kicsit még beszélgetnek, és amikor leteszi a kagylót, jobban érzi magát. Kicsit kevésbé retteg attól a durva, furcsán cinkoskodó hangtól. Paula Hrabowski maga a titoktartás, a tapintat. Csupán két legjobb barátnőjének említi az Arnie-nak szóló hívást a Halászról és az Ed Kajáldájában levő holttestről, azután mindkettőjüket megesketi a titoktartásra. Mindketten állítják, hogy egy léleknek sem adják tovább, éppen ezért egy órával később, az állami rendőrség, a megyei kórboncnok és a szakértők érkezése előtt mindenki tudta, hogy a rendőrség mészárszéket talált Ed Kajáldájánál. Fél tucat legyilkolt srácot. De lehet, hogy többet. 10.

Miközben a járőr kocsi volánjánál Tom Lunddal lekanyarodik a Harmadik utcáról a Chase- re - a tetőn levő lámpasor sötét, a sziréna kikapcsolva -, Dale előveszi a levéltárcáját, és végigturkálja a hátuljában összegyűlt mindenfélét: a névjegyeket, amelyeket különböző emberek adtak neki, néhány szamárfüles fényképet, apró összehajtogatott noteszlapokat. Ez utóbbiak egyikén megtalálja, amit keres. - Micsiná', főnök? - kérdezi Tom. - Semmi olyast, ami rád tartozna. Csak vezess. Dale leveszi a mobiltelefont a konzolról, elfintorodik, letörli a valaki fánkjáról rászóródott porcukrot, majd meglehetősen csekélyke reménnyel beütögeti Jack Sawyer mobiljának a számát. Elmosolyodik, amikor a negyedik kicsengésre fölveszik, de a mosoly komor meglepetéssé változik. Ismeri ezt a hangot, illik is fölismernie, de... - Halló! - mondja a személy, aki bekapcsolta Jack mobilját. - Most beszélj, akárki légy, vagy tartsd meg örökre a mondanivalódat. Dale rájön. Azonnal rájött volna, ha otthon van, vagy az irodájában, de ebben az összefüggésben... - Henry? - szólal meg, tudja, hogy hülyén hangzik, de nem tud mást mondani. - Henry bácsi, te vagy? Jack éppen a Tamarack patak hídján vezeti át a kistehert, amikor a mobil idegesítő cincogással megszólal a zsebében. Kiveszi, és Henry kezébe csúsztatja. - Ezzel foglalkozz - mondja. - A mobil agytumort okoz. - Ami nem számít az én esetemben, csak a tiédben. - Többé-kevésbé erről van szó. - Ezért szeretlek, Jack - mondja Henry, és csuklójának laza mozdulatával szétnyitja a mobilt. - Halló! - majd némi szünet után: - Most beszélj, akárki légy, vagy tartsd meg örökre a mondanivalódat. - Jack rápillant, azután ismét az utat nézi. Elmennek Roy boltja mellett, ahol a korai vásárlók kapják a legjobb zöldséget. - Igen, Dale. Csakugyan a te nagyra becsült... - Henry hallgat, kicsit elkomorodik, kicsit elmosolyodik. - Jack kocsijában vagyok, vele együtt mondja. - George Rathbun nem dolgozik ma reggel, mert a KDCU a Nyári Maratont közvetíti, La Riv... Tovább hallgat, majd válaszol: - Ha ez egy Nokia - olyan a tapintása, és úgy is szól -, akkor inkább digitális, mint analóg. Várj. - Jackre néz. - A mobil - mondja. - Ez Nokia? - Igen, de miért... - Mert a digitális telefonokat nehezebb lehallgatni - mondja Henry, és ismét a telefonba beszél. Digitális, és odaadom neki. Biztos vagyok benne, hogy Jack mindent el tud magyarázni. - Átadja a mobilt, kezét pedánsan összefonja az ölében, és kinéz az ablakon, pontosan úgy, mint aki a tájban gyönyörködik. Talán azt is teszi, gondolja Jack. Talán valami különös gyümölcsevő denevér módján azt teszi. Lehúzódik a 93-as út szélére. Eleve nem szereti a mobilt - a huszonegyedik század rabbilincsének tartja -, de azt kimondottan gyűlöli, ha vezetés közben kell beszélnie. Mellesleg Irma Freneau már nem megy sehova ma reggel. - Dale? - szólal meg. - Hol vagy? - kérdezi Dale, és Jack azonnal tudja, hogy a Halász megint működött valahol. Csak ne egy újabb halott gyerek legyen, gondolja. Azt ne, még ne, könyörgök! - Hogyhogy Henryvel vagy? Fred Marshall is ott van? Jack elmondja, hogy változott a terv, és mikor folytatná, Dale félbeszakítja. - Akármit csinálsz is, most rögtön húzd el a beledet egy Ed Kajáldája nevű helyre, a Goltz közelében. Henry segít megtalálni. A Halász fölhívta a rendőrséget, Jack. A 911-et tárcsázta. Közölte, hogy Irma Freneau holtteste odakint van. Illetve nem ennyi szóval, csak annyit, hogy 5 ott van. Dale még nem dadog, de majdnem. Jack ezt is megjegyzi, ahogy a jó orvos figyel a beteg tüneteire. - Szükségem van rád, Jack. Igazán... - Egyébként is éppen oda tartunk - feleli halkan, e pillanatban sehova se tartanak, csak ülnek az út szélén, miközben alkalmanként elsuhan egy autó a 93-ason. - Micsoda?

Remélve, hogy Dale és Henry nem téved a digitális technika erényeit illetően, Jack beszél a French Landing-i rendőrség fejének a reggeli csomagról, miközben tudatában van, hogy Henry, noha még mindig kibámul az ablakon, a fülét hegyezi. Azt mondja Dale-nek, hogy Ty Marshall sapkája annak a csomagnak a tetején hevert, amelyben a tollak és Irma lába voltak. - Mi a szent... - kezdi Dale, azután kifogy a lélegzete. - Szent szar. - Mondd el, mit léptél - szól Jack, és Dale elmeséli. Elég jól hangzik - legalábbis mostanáig -, de Jacknek nem tetszik az Arnold Hrabowskira vonatkozó rész. Az Őrült Magyar olyan benyomást tett rá, hogy sohasem lesz képes zsaru módjára viselkedni, akármilyen keményen próbálkozik. Odahaza L. A. - ben az ilyeneket gyükereknek hívták. - Dale, mi van a 7-Eleven telefonjával? - Nyilvános telefon - mondja Dale, mintha egy gyermekhez beszélne. - Igen, de azért még lehetnek, rajta ujjlenyomatok feleli Jack. - Vagyis milliárdnyi ujjlenyomat van rajta, de a szakértők képesek kiválasztani a legfrissebbeket. Könnyedén. Lehet, hogy kesztyűt viselt, de lehet, hogy nem. Ha üzeneteket hagy és meghívókat ír, akkor elért a Második Fokra. A gyilkolás többé nem elég neki. Most már neked akar játszani. Veled akar szórakozni. Talán azt szeretné, hogy elkapják és megállítsák. - A telefon. Friss ujjlenyomatok a telefonon. - Dale hangja kétségbeejtően megalázott. Jack nagyon sajnálja. - Jack, ezt nem tudom megcsinálni. Elvesztem. Jack ezt inkább megjegyzés nélkül hagyja. Ehelyett azt mondja: - Van valakid, akit odaküldhetsz? - Dit Jesperson és Bobby Dulac. Bobby, gondolja Jack, túl jó ahhoz, hogy az idejét a város szélén, a 7-Elevennél pocsékolja. - Csak ragasszák tele sárga szalaggal, és beszéljenek az eladóval. Azután kijöhetnek a helyszínre. - Jól van - Dale habozik, azután föltesz egy kérdést. Olyan megvertség, csaknem teljes önfeladás árad belőle, hogy Jack elszomorodik. - Van még valami? - Felhívtad az állami rendőrséget? A megyeit? Tudja már az FBI-os hapsi? Az, amelyik úgy fest, mint Tommy Lee Jones? Dale horkant. - Öö... szóval úgy döntöttem, hogy egy kicsit még ülök a híreken. - Akkor jó! - mondja Jack, és olyan vadul elégedett a hangja, hogy Henry elfordítja vak tekintetét a tájról, és felvont szemöldökkel tanulmányozza barátját. Emelkedjünk föl ismét - szárnyakon, mint a sasok, ahogy Lance Hovdahl tiszteletes, French Landing evangélikus lelkésze mondaná -, és repüljünk végig a 93-as út fekete szalagja mentén, vissza a városba. Elérjük a 35-ös utat, és jobbra fordulunk. Itt a közelben az elvadult csapás, amely nem a sárkány kincséhez vagy törpék titkos bányáihoz vezet, csupán ahhoz a különös, baljós fekete házhoz. Kicsivel arrébb megpillanthatjuk a Goltz futurista dómját (hát... legalábbis a hetvenes években futuristának tűnt). Valamennyi tájékozódási pontunk a helyén van, beleértve a hitvány, gazos ösvényt, amely a bűntudatos örömök egykori Ed Gilbertson-féle palotájához tart. Ereszkedjünk le az ösvényt keresztező telefonvezetékre. Tüzes pletyka csiklandozza madárlábunkat: Paula Hrabowski barátnője, Myrtle Harrington továbbadja az Ednél talált tetem (vagy tetemek) hírét Richie Bumsteadnek, aki a maga részéről továbbítani fogja Cserpák St. Pierre-nek, a gyászoló atyának és a Mennydörgő Ötök szellemi vezetőjének. Talán nem örülünk a hangok áramlásának, mégis ez a helyzet. A pletyka kétségtelenül csúnya dolog, viszont energiát ad az emberi szellemnek. Nyugat felől járőr kocsi közeledik, a volánnál Tom Lund, az utas ülésen Dale Gilbertson. Kelet felől Jack bordó Ram kisteherje közeledik. Egyszerre érik el az Edhez vezető ösvény torkolatát. Jack int, hogy Dale menjen előre, majd követi. Szárnyra kapunk, felröppenünk, és elindulunk előttük. Letelepszünk a rozsdás Esso-benzinkútra, hogy figyeljük a fejleményeket. Jack lassan gurul az ösvényen a félig összedőlt épülethez, amely gaz és aranyvessző bozótjában áll. Bejáratot keres, de csupán Dale és Tom rendőrautójának friss nyomát látja.

- Mienk a hely - informálja Henryt. - Jó, de meddig? Nem sokáig, lehetne Jack válasza, ha felelne. Ehelyett odagurul Dale kocsija mellé, és kiszáll. Henry letekeri az ablakot, de bent marad, az utasítás szerint. Ed háza valaha egyszerű faépület volt, körülbelül olyan hosszú, mint egy vasúti teherkocsi, a teteje is olyan lapos. A déli végében fagylaltot lehetett venni a három ablak egyikénél. Az északi végében kapta meg az ember az ocsmány hot dogot vagy a még ocsmányabb halat rósejbnivel. Középen egy kis étterem volt, pulttal, vörös tetejű bárszékekkel. Mostanra a déli oldal összeomlott, valószínűleg a hó súlyától. Az ablakok betörtek. Akad néhány felirat - ez- és-ez leszívja a faszt, addig keféltük Patty Jarvist, amigg üvöltőt, TROY SZERRETI MARYANNT -, de egyáltalán nem annyi, mint amennyire Jack számított. Egy kivételével az összes bárszéket megfújták. A fűben tücskök tereferélnek. Hangosak, de korántsem annyira, mint a romos étterem belsejében dongó legyek. Rengeteg légy van odabenn, éppen zajlik a szokásos légykongresszus. És... - Érzed? - kérdezi Dale. Jack bólint. Hát persze hogy érzi. Ma már érezte ezt a szagot, de most rosszabb. Mert itt több van Irmából, hogy gerjessze a bűzt. Sokkal többet, mint amennyire egy cipős doboz képes. Tom Lund elővett egy zsebkendőt, és széles, elkeseredett arcát törölgeti. Meleg van, de ahhoz nem eléggé, hogy indokolja a Tom arcán és homlokán gyöngyöző verejtéket. A bőre sápadt. - Lund rendőr - szól oda Jack. - He? - Tom nagyot ugrik, és meglehetősen vadul néz Jackre. - Lehet, hogy hánynod kell. Ha úgy érzed, hogy muszáj, akkor amott. - Jack egy gazos csapásra mutat, amely még régebbi és elmosódottabb, mint amelyik a főútra vezet. Ez mintha a Goltz felé kanyarogna. - Nem lesz bajom - feleli Tom. - Tudom, hogy nem lesz. De ha úgy érzed, hogy taccsolnod kell, akkor ne ott, ahol nyom lehet. - Kezdd el a bekerítést a sárga szalaggal - utasítja Dale a társát. - Jack! Egy szóra! Megfogja Jack alkarját, és elindulnak vissza a kisteherhez. Noha sok mindent forgat a fejében, Jack mégis észreveszi, milyen erős ez a kéz. És nem remeg. Egyelőre még nem. - Mit akarsz? - kérdezi türelmetlenül, amikor megállnak az utas ülés ablakánál. - Körül kell néznünk, mielőtt az egész világ ideér, nem igaz? Nem erről volt szó, vagy én... - Ide kell adnod a lábat, Jack - mondja Dale. Azután: - Hello, Henry bácsi, de csinosan festesz. - Kösz - válaszolja Henry. - Miről beszélsz? - kérdezi Jack. - Az a láb bizonyíték! Dale bólint. - Azonban úgy gondolom, hogy azt a bizonyítékot itt kell megtalálni. Hacsak természetesen nem élvezed az ötletet, hogy Madisonban tölts huszonnégy órát kihallgatáson. Jack kinyitja a száját, hogy közölje Dale-lel, a kevés idejét nem kívánja hülyeségekkel tölteni, azután becsukja. Hirtelen eszébe jut, hogy olyan kispályás okos tojások, mint Brown és Black nyomozók, mit szólnának ahhoz a módhoz, ahogy ő hozzájutott a lábhoz. De akár még egy olyan nagyobb pályás is, mint John Redding az FBI-tói. Egy ragyogó zsaru lehetetlenül fiatalon visszavonul egy olyan lehetetlenül bukolikus városkába, mint a wisconsini French Landing. Tele van zsozsóval, de vagyonának forrása homályos, és akkor még finomak voltunk. És ó, né má, hirtelen egy sorozatgyilkos kezd el működni a szomszédban. Esetleg a ragyogó zsarunak meglazult egy deszkája. Talán olyan, mint némely tűzoltók, akik annyira megkedvelik a szép lángocskákat, hogy maguk is átmennek gyújtogatóba. Az bizonyos, hogy Dale Színes Különítménye csodálkozna, hogy a Halász miért küldi el a korán visszavonult Jacknek egy áldozata testrészét. Na és a sapka, gondolja Jack. Ne feledkezz el Ty baseballsapkájáról.1 Hirtelen megtudja, mit érzett Dale, amikor ő azt mondta, hogy a 7-Eleven telefonját kordonnal kell

körülvenni. Pontosan. - Ó, öreg - mondja. - Igazad van. - Tom Lundra néz, aki szorgalmasan lohol egy sárga RENDŐRSÉG feliratú szalaggal, miközben pillangók táncolnak a válla körül, a legyek pedig továbbra is részegen dönögnek Ed Kajáldájának árnyékában. - Vele mi lesz? - Tom tartja a száját - mondja Dale, és Jack úgy dönt, hisz neki. Az Őrült Magyarnál nem hinne. - Az adósod vagyok - mondja. - Ja - helyesel Henry az utas ülésről. - Azt még egy vak ember is láthatja, hogy tartozol neki. - Pofa be, Henry bácsi! - közli Dale. - Igenis, mon capitaine. - Mi van a sapkával? - kérdezi Jack. - Ha találunk még valamit Ty Marshalltól... - Dale elhallgat, nyel. - Vagy magát Tyt, akkor hagyjuk a fenébe. Ha nem, akkor egy ideig még megtartod. - Azt hiszem, megmentettél egy csomó bosszúságtól - mondja Jack, és odavezeti Dale-t a kisteher hátuljához. Kinyitja a kabin mögötti rozsdamentes acéldobozt, amelyet le sem zárt, amikor elindultak, és kiveszi az egyik szemeteszsákot. A belsejéből loccsanás hallatszik, és összecsörrennek a megmaradt jégkockák. - Ha legközelebb hülyének érzed magad, akkor emlékezz erre az esetre. Dale figyelmen kívül hagyja a megjegyzést. - Óistenem - mondja egy szóban. Ránéz a nejlontasakra, amely éppen most került elő a szemeteszsákból. Áttetsző oldalán vízgyöngyök ülnek. - Ez a szag! - mondja Henry őszinte szomorúsággal. - Ó, szegény gyermek! - Te érzed a szagát még a műanyagon át is? - kérdezi Jack. - Hát persze. De onnan is árad. - Henry a romos épület felé mutat, azután előveszi a cigarettáját. Ha ezt tudom, akkor hoztam volna egy köcsög Vickset és egy El Productót. Legalább Tom Lund mellett nem kell elmenni a borzalmas tartalmú tasakkal, mivel ő egy tekercs sárga szalaggal éppen most tűnik el az épület mögött. - Eredj be - utasítja halkan Dale Jacket. - Nézz körül, és intézd el ezt a tasakban levő dolgot, ha megtalálod... tudod... őt. Én beszélek Tómmal. Jack belép a megvetemedett, ajtó nélküli keret alatt az erősödő bűzbe. Hallja, ahogy Dale odakint utasítja Tomot, küldje vissza Pam Stevenst és Danny Tchedát a bekötőút végébe, hogy megállítsák a közeledőket. Ed Kajáldájának belseje délután valószínűleg ragyog, de most árnyékos, és az árnyékban egymást keresztező napsugarak rajzolnak őrült átlókat. A por galaxisai lomhán kavarognak a fényben. Jack óvatosan lépked, nem bánná, ha lenne egy elemlámpája, de nem akar kimenni, hogy szerezzen egyet valamelyik járőr kocsiból, amíg a lábat el nem intézi. (Nem „telepíti újra", gondolja ő.) A porban lábnyomok, szemét, öreg, szürke tollak. A nyomok emberméretűek. Egy kutya lábnyomai szövik át őket. Balra csinos kis rakás ürülék. Megkerüli egy felfordult gáztűzhely rozsdás roncsát, és követi a két lábnyomsort a mocskos pult mögé. Kint a második járőr kocsi is megérkezik. Itt, ebben a sötétebb világban a légyzümmögés halk morajjá változik, és a bűz... A bűz... Jack előhalássza a zsebkendőjét, és az orrára köti, miközben követi a nyomokat a konyha felé. Itt az állati nyomok megsokszorozódnak, az emberiek viszont eltűnnek. Jack komoran gondol arra a letaposott körre, amelyet ő hagyott egy másik világ füvén, egy körre, ahová nem vezet ösvény. A túlsó falnál alvadt vértócsában fekszik az, ami Irma Freneau-ból megmaradt. Vörösesszőke hajának piszkos csomója szerencsére eltakarja az arcát. Fölötte egy rozsdás bádogdarabra, amely valószínűleg hő védőként szolgált a tűzhely fölött, két szót írtak, Jack meggyőződése szerint fekete filctollal: Hello fiúk - A francba! - mondja Dale Gilbertson majdnem pontosan mögötte, és Jack kis híján fölsikolt. Kint csaknem azonnal kitör a cirkusz. A bekötőút felénél Danny és Pam (akik, miután megpillantották

a Kajálda romjait, és megérezték a belőle áradó szagot, egyáltalán nem orroltak az őrségért) kis híján beleütköznek egy öreg International Harvester kisteherbe, amely legalább negyvennel robogott Ed intézményének romjai felé. Szerencsére Pam jobbra kanyarodik a járőr kocsival, a kisteher vezetője pedig - Teddy Runkleman - balra lendül. A két jármű néhány centivel kerüli el egymást, felfutnak kétoldalt az útnak csúfolt ösvény füves lejtőjére. A kisteher rozsdás lökhárítója nagyot koppan egy kis nyírfa törzsén. Pam és Danny dübörgő szívvel, vérükben jókora adag adrenalinnal szállnak ki járművükből. A kisteher vezetőfülkéjéből négyen özönlenek elő, mint a bohócok a cirkuszban a törpeautóból. Mrs. Morton azonnal fölismerné bennük Roy boltjának törzsvendégeit. A naplopókat, ahogy ő mondja. - Az istenit, mit csinálnak? - bömböli Danny Tcheda. Keze a pisztolya agyát keresi, azután kicsit kelletlenül elengedi. Kezd megfájdulni a feje. A férfiak szeme (Runkleman az egyetlen, akit a rendőrök név szerint ismernek, noha a másik három arcát is látták már) kiguvad az izgalomtól. - Mennyit tanátak? - köpködi az egyik. Pam szó szerint látja, ahogy a nyál permetezik a reggeli levegőben. Egész jól meglett volna a látvány nélkül. - Mennyit ölt meg a rohadék? Pam és Danny rémülten összenéz. Mielőtt válaszolhatnának, szent ég, hát nem megérkezik egy öreg Chevrolet Bel Air, benne újabb négy ember. Nem, egyikük asszony. Lekanyarodnak, és ők is özönlenek, mint a bohócok a törpeautóból. Valójában mi vagyunk itt a bohócok, gondolja Pam. Mi. Nyolc, félig hisztérikus ember veszi körül őket, meg egy félig hisztérikus asszony, és valamennyien kérdezgetnek. - A francba, magam megyek oda, hogy megnézzem! - kiáltja Teddy Runkleman már-már diadalmasan, mire Danny rájön, hogy a helyzet kezd elfajulni. Ha ezek a hülyék megteszik a hátralevő utat, akkor Dale először is tép rajta egy új segglyukat, azután még meg is sózza. - MINDNYÁJAN OTT MARADNAK, AHOL VANNAK! - bőgi, és most tényleg előhúzza a pisztolyát. Először tesz ilyet, utálja a kezét lehúzó súlyt - végtére is ezek normális emberek, nem bűnözők -, de magára vonja a figyelmüket. - Ez itt egy bűntett helyszíne - mondja Pam, aki végre képes normális hangon beszélni. A többiek motyognak, egymásra néznek; legrosszabb félelmeiket erősítették meg. Pam odalép a Chevrolethez. Maga kicsoda, uram? Saknessum? Úgy fest, mint egy Saknessum. - Freddy - ismeri el az illető. - Nos, tolasson vissza a járművével, Freddy Saknessum, maguk pedig menjenek vele, aztán szálljanak be, és eredjenek innen a pokolba. Ne is bajlódjon a megfordulással, csak elakadna. - De hát - kezdi az asszony. Pam szerint egy Sanger. Az csak a hülyék klánja. - Húzzon innen - mondja neki. - Maga meg kövesse! - szól oda Danny Teddy Runklemannak. Nagyon reméli, hogy többen nem jönnek, különben rükverces felvonulás lesz a végén. Nem tudja, hogy szivárgott ki a hír, és ebben a pillanatban nem is foglalkozhat vele. - Már amennyiben nem akarja, hogy vád alá helyezzék rendőri nyomozás akadályozása címén. Amiért akár öt évet is kaphat. - Fogalma sincs, létezik-e ilyen bűncselekmény, de jobban mozgásba lendíti a népséget, mint a pisztoly látványa. A Chevrolet hátrálni kezd, jobbra-balra csóválja a farát, mint egy kutya. Runkleman kisteherje követi, két férfi áll a rakterében, és a fülke fölött bámulnak, hátha legalább a rom tetejét megpillanthatják. Kellemetlen ürességet kölcsönöz tekintetüknek a kíváncsiság. A járőr az utolsó, maga előtt tereli az öreg járgányt és a még öregebb kistehert, ahogy a juhászkutya tereli a nyájat, a kocsi tetején most lüktetve villognak a lámpák. Pam kénytelen egyfolytában fékezni, és vezetés közben halkan folynak belőle olyan szavak, amikre nem a mamája tanította. - A gyerekeidnek ezzel a szájjal adod a jóéjt-puszit? - kérdezi Danny nem minden csodálat nélkül.

- Pofa be - mondja Pam. Azután: - Van egy aszpirined? - Ezt akartam én is kérdezni tőled - feleli a társa. Éppen időben érnek ki az útra. Három további jármű közeledik French Landing felől, kettő pedig Centralia és Arden irányából. Sziréna hallatszik a melegedő levegőben. Újabb rendőrautó, a harmadik, amelynek feltűnés nélkül kellett volna jönnie. Elhúz a városi bámészok mellett. - Ó, öreg! - Danny a sírás határán van. - Ó, öregem, öregem, öregem. Tiszta karnevál lesz, és lefogadom, hogy az államiak még nem is tudnak róla. A plafonon lesznek. Dale is a plafonon lesz. - Nem lesz semmi baj - mondja Pam. - Nyugi. Keresztbe állunk az úton, és leparkolunk. És dugd már vissza a pisztolyodat abba a kurva tokba! - Igenis, anyu. - Elteszi a fegyvert, miközben Pam keresztbe áll a bekötőúton, visszahúzódik, átengedi a harmadik kocsit, azután visszaáll keresztbe. - Igen, talán még időben sikerült elkapnunk. - Hát persze. Kicsit megnyugszanak. Mindketten megfeledkeztek a régi ösvényről, amely összeköti Ed és a Goltz telkét, azonban éppen elég ember akad a városban, aki tud róla. Például Cserpák St. Pierre és fiai. És noha Wendell Green nem tud róla, az ilyen alakok mindig képesek megtalálni a kerülő utakat. Az ösztön vezeti őket. 11. Cserpák útja Myrtle Harringtonnal, Michael Harrington szerető feleségével kezdődött; Myrtle telefonon át suttogta el a hírt Richie Bumsteadnek, akibe extra, de lux mértékben bele van zúgva, noha Bumstead az ő második legjobb barátnőjét, Gladet vette feleségül, aki érthetetlen módon harmincegy évesen csak úgy összeesett a konyhájában, és meghalt. Ami Richie Bumsteadet illeti, két életre elég tonhalas-makarónis ragut és suttogó telefont kapott Myrtle-től, de ez a telefon földerítette, sőt különös megkönnyebbüléssel hallotta, mert a Kingsland Sörgyár egyik teherautóját vezeti, és ennél fogva legalábbis egy kicsit ismeri Cserpák St. Pierre-t és a többieket. Richie kezdetben afféle naplopó bagázsnak tartotta a Mennydörgő Ötöket, loncsos hajú, lobogó szakállú melákoknak, akik bömbölő motorokkal száguldoznak a városban, de egy pénteken fizetéskor véletlenül az egyikük, egy Egér nevű mellett állt a pénztári sorban. Egér lenézett rá, és valami vicceset mondott arról, hogy még ha az ember puszta szerelemből dolgozik, ettől nem lesz nagyobb a fizetési csekk, azután pedig olyan csevegés következett, amitől Richie Bumstead feje csak úgy zúgott. Két estére rá meglátta Cserpák St. Pierre-t és a Doki nevűt, amint műszakváltás után az udvaron lökik a süketet, és miután éjszakára lezárta a járgányt, odament, és újabb dumába keveredett, amitől úgy érezte magát, mintha egy Legyen ön is milliomos! vetélkedővel keresztezett, lompos blues kocsmába került volna. Ezek a pofák - Cserpák, Egér, Doki, Csöpi és Kaiser Bill - úgy néztek ki, mint maga a rokizó, tomboló, bunkó erőszak, igazából azonban értelmesek voltak. Cserpák, mint kiderült, serfőző mester volt a Kingsland Sörgyár különleges termékek osztályán, a többiek pedig az ő beosztottjai. Valamennyien egyetemet végeztek. Szerettek klassz sört főzni és mulatni. Richie szerette volna, ha neki is lenne egy mocija, hogy együtt lógjon velük, de egy hosszú szombat délután és este a Homoknyelvben bebizonyította, hogy neki túl vékony a vonal a régimódi, kiadós hepaj és a zabolátlanság között. Nem volt elég kraftos, hogy lenyomjon két krigli Kingslandot, lejátsszon egy parti biliárdot, majd újabb két krigli mellett taglalja Sherwood Anderson és Gertrude Stein hatását az ifjú Hemingwayre. Lezavarjon egy rendes hiriget, gallér mögé öntsön újabb néhány vödör sert, és ezután még elég tiszta legyen a feje ahhoz, hogy egyenes háttal végigrobogjon a vidéken, fölszedjen néhány edzett csajt a Madisonból, elszívjon egy csomó füvet, majd hajnalig rúgja a port. Tisztelni kell azokat az embereket, akik képesek erre, és mellette még meg is tartják a jó állásukat.

Richie álláspontja szerint neki kötelessége közölni Cserpákkal, hogy a rendőrség végre megtudta, hol van Irma Freneau holtteste. Az a kotnyeles Myrtle azt mondta, ez titok, Richie nehogy elárulja, de Bumstead bizonyosra veszi, hogy rögtön őutána Myrtle elfecsegi még négy-öt embernek. Azok is felhívják a legjobb barátaikat, és egy pillanat alatt fél French Landing elindul a 35-ös országúton, hogy ki ne maradjon a dologból. Cserpáknak pedig a zömnél több joga van ott lenni, ugye. Alig harminc másodperccel azután, hogy megszabadult Myrtle Harringtontól, Richie Bumstead kikeresi Cserpák St. Pierre telefonszámát, és tárcsáz. - Richie, remélem, nem szarozol velem - mondja Cserpák. - O telefonált? - Cserpák azt kívánja, hogy Richie ismételje meg. - Az a hülye pöcs a drogelhárító kocsiban, az Őrült Magyar?... És azt is megmondta, hol van a kislány? - Francba, az egész város ott lesz - mondja Cserpák. - De azért kösz, öreg, nagyon köszönöm. Adósod vagyok. - A kagyló lecsapása előtti pillanatban Richie még hallja, amint Cserpák mondani kezd valamit, ami szétolvadt az indulatok fortyogó áradatában. A Szöggyár sor kis házában Cserpák St. Pierre szakállába törli a könnyeit, a telefont gyengéden arrébb tolja néhány centivel az asztalon, azután Medvelányra, törvényes hitvesére, öreg oldalbordájára, Amy anyjára, polgári nevén Susan Osgoodra pillant, aki dús, szőke frufruja alól bámul föl rá, miközben ujját az általa olvasott könyvben tartja. - A Freneau kislány - mondja Cserpák. - Mennem kell. - Eredj - bólint Medvelány. - Vidd a mobilt, és hívj föl, amint tudsz. - Ja. - Biccent, kihúzza a mobilt a töltőből, bedugja farmerjának zsebébe. De ahelyett hogy az ajtóhoz indulna, kezével beletúr hatalmas, vörösbarna szakállába, szórakozottan fésülgeti. Lába a padlóba gyökerezik, szeme a semmibe mered. - A Halász fölhívta a 911-et - mondja. - Hát hinnéd ezt a baromságot? Maguktól nem találták meg a kis Freneau-t, neki magának kellett elmondania, hol keressék! - Ide hallgass - mondja Medvelány, föláll, és olyan gyorsan teszi meg a kettejük közötti távolságot, amit az ember ki se nézne belőle. Hozzápréseli tömör kis testét a férje hatalmas tömegéhez, Cserpák beszívja a tiszta, vigasztaló illatot, amelyben a szappan és a friss kenyér keveredik. - Ha kimégy a fiúkkal, a te dolgod, hogy fékezd őket. Úgyhogy magadat is fékezned kell, Cserpák. Nem számít, milyen dühös vagy, nem gurulhatsz be annyira, hogy összevered az embereket. Rendőröket különösen nem. - Nyilván azt gondolod, hogy nem kéne mennem. - Muszáj menned. Csak nem akarom, hogy a sitten köss ki. - Hé - feleli Cserpák. - Serfőző vagyok, nem kötekedő. - Ezt ne felejtsd majd el - feleli az asszony, és megveregeti a férfi hátát. - Összehívod őket? - Utcai telefonon. - Cserpák odamegy az ajtóhoz, lehajol, hogy fölvegye a bukósisakját, és kimasírozik. Izzadság gyöngyözik a homlokán, lepereg a szakállába. Két rúgással beindítja a motorját. Egyik kezével a nyeregbe kapaszkodik, megtörli a homlokát, és elbődül: - A KURVA HALÁSZ ELMONDTA ANNAK A KURVA MAGYAR ZSARUNAK, HOL TALÁLHATJÁK IRMA FRENEAU HOLTTESTÉT! KI JÖN VELEM? A Szöggyár sor két oldalán szakállas fejek bújnak elő az ablakokból, és ordítás hallatszik: „Várja már!" „Mi a szent szar!" meg „Ja!" Négy bőrzubbonyos, farmeres-csizmás behemót ember robog elő négy bejáraton. Cserpák csaknem elmosolyodik - szereti ezeket a fickókat, de néha a rajzfilmek figuráira emlékeztetik. Még oda se érnek, ő máris elkezdi Richie Bumsteadet, a rendőrségi 911-es hívást, és mire befejezi, Egér, Doki, Csöpi, Kaiser Bill már a motorjukon ülnek, és a jelet várják. - Van itt még valami - mondja Cserpák. - Két dolog is. Mi Amy, Irma Freneau és Johnny Irkenham miatt megyünk, és nem magunk miatt. Vigyázni akarunk, hogy minden megfelelően alakuljon, és nem azért megyünk, hogy bárkinek szétcsapjuk a fejét, hacsak meg nem kér rá. Megértettétek?

A többiek morognak, motyognak és dörmögnek, alighanem beleegyezésképpen. Négy bozontos szakáll mozog föl-alá. - Másodszor, ha valakinek szétcsapjuk a fejét, az csak a Halász lehet. Mert épp elég szemétséget kellett elviselnünk, de most rajtunk a sor, hogy levadásszuk azt a rohadt fattyút, aki megölte a kislányomat. - A hangja megtörik, mielőtt folytatná, megrázza az öklét. - Ezt a másik kislányt pedig lepasszolta abba a rohadt putriba a 35-ös út mentén! Rá akarom tenni a kezem a rohadékra, és ha ráteszem, akkor EGYENESEN a seggén át húzom ki a fejét! A fiúk, az emberei, a különítménye, az öklét rázza és bömböl. Öt motor kel életre nagy zajjal. Megnézzük a helyet a 35-ösről, azután hátulról, a Goltz mögül közelítjük meg - kiáltja Cserpák, és nyomában kíséretével eltép, fölfelé a Chase utcán. Keresztülrobognak a városon, Cserpák az élen, Egér és Csöpi gyakorlatilag a kipufogója végében, Doki és Kaiser közvetlenül mögöttük, szakálluk lobog a szélben. Motorjaik mennydörgése megrezegteti Schmitt vegyeskereskedésének kirakatüvegeit, az Agincourt mozi ereszén csapkodni kezdenek a sztárocskák. Harleyjének kormányára dőlve Cserpák kicsit úgy fest, mint King Kong, amint éppen elhagyja dzsungelbéli játszóterét. Ahogy elhaladnak a 7-Eleven mellett, Kaiser és Doki felzárkóznak Csöpi és Egér mellé, elfoglalják az országút teljes szélességét. Azok, akik nyugatnak tartanak a 35ösön, ránéznek a feléjük száguldó ötösre, és a padkára menekülnek; akik a visszapillantóban veszik észre őket, az út szélére húzódnak, és az ablakon kidugott kézzel intenek nekik, hogy előzzenek. Ahogy közelednek Centralia felé, Cserpák kétszer annyi autó mellett megy el, mint amennyinek dolga lehetne egy vidéki országúton, egy hétvégi reggelen. A helyzet még annál is rosszabb, mint amire számított: Dale Gilbertsonnak két rendőrrel kell föltartóztatnia a 35-ös útról lekanyarodókat, de két rendőr legföljebb tíz-tizenkét hullaevőt tud megfékezni, ha azok látni akarják, de komolyan látni akarják a Halász keze munkáját. French Landingnek nincs elég rendőre, hogy távol tartsanak minden kotnyelest, aki célba vette Ed Kajáldáját. Cserpák káromkodik, elképzeli magát, amint kijön a béketűrésből, és egy csomó degenerált Halászrajongóból sátorcöveket csinál. Épp ezt nem engedheti meg magának, ha bárminemű együttműködést akar Dale Gilbertsontól és fakabátjaitól. Cserpák megkerül embereivel egy lepukkant, ronda, piros Toyotát, és oly tökéletes ötlete támad, hogy el is felejt frászt hozni a csotrogány vezetőjére azzal, hogy a szeme közé néz, és azt acsarogja: Kingsland sört főzök, az a legjobb ital a világon, te süket tahó! - Ezt már két vezetővel megtette ma reggel, és mindkét alkalommal bejött. Azok, akik ezt az elbánást kiérdemlik pocsék vezetésükkel vagy feltűnően pocsék járgányukkal, azt hiszik, hogy Cserpák valamilyen groteszk szexuális támadással fenyegeti őket, és seggre esik bennük a szentlélek, szabályosan berezelnek. Hi-hi-hi, ho-ho-ho, ahogy Smaragdváros lakói éneklik az Óz-ban. Az ötlet, amely elterelte Cserpák figyelmét ártatlan örömeiről, olyan egyszerű, mint amilyen remek. Akkor működnek együtt velünk, ha együttműködünk. Pontosan tudja, mivel puhítsa meg Dale Gilbertsont. Fel a baseballsapkát, kézbe a kocsi kulcsot, ki az ajtón - a válasz kint van. A válasz egy kis darabja ott ül mögötte a vörös Toyota volánja mögött, amelyet éppen most előzött meg Cserpák és a vidám fiúk. Wendell Green mindkét szempontból kiérdemelte az elmaradt ledorongolást. Kis autója valaha talán nem volt ilyen ocsmány, de mostanra annyira elrondították a többszörös horpadások és karcolások, hogy guruló röhejre emlékeztet; továbbá hajthatatlan pökhendiséggel vezet, ezt ő „vagánynak" tartja. Keresztülszáguld a sárgán, hanyagul váltogatja a sávokat, és szorosan ráragad más kocsikra, hogy ijesztgesse vezetőiket. Természetesen a legkisebb provokációra is dudál. Wendell kész veszedelem. Az a mód, ahogy a kocsijával bánik, tökéletesen kifejezi jellemét, mivel hebehurgya, kíméletlen és beképzelt. Ebben a pillanatban még a szokottnál is rosszabbul vezet, mert miközben meg akar előzni minden más járművet, leginkább a zsebmagnójára figyel: a szájához emeli, és arany gondolatokat dorombol arany hangon az értékes masinába. (Wendell gyakran fájlalja a helyi rádió rövidlátását, amely olyan sok időt pocsékol a George Rathbun vagy

Henry Shake-szerű bolondokra, holott magasabb szintre emelkedhetne pusztán azáltal, ha naponta egy órában vagy annál is tovább ő, Wendell kommentálhatná náluk a híreket.) Ó, Wendell gondolatainak és hangjának kifinomult kombinációja - Edward R. Murrow legjobb napjaiban sem beszélt ilyen ékesszólóan, ilyen zengőn! Íme, mit mond: Ma reggel valóságos karavánhoz csatlakoztam, amelyben döbbent, gyászoló vagy pusztán kíváncsi emberek indultak gyászos zarándoklatra kelet felé az idilli 35- ös úton. Az önök újságíróját nem először rendíti meg, méghozzá mélyen, a szépséges és békés Szurdok megyei tájkép és egy zavarodott emberi lény ocsmány és állatias tetteinek hatalmas ellentéte. Új bekezdés. A hír futótűzként terjedt. Szomszédok hívták föl szomszédjaikat, barátok barátaikat. A French Landing-i rendőrségre reggel beérkezett 91 l-es hívás szerint Irma Freneau megcsonkított teste az Ed Kajáldája és Hótt Döge nevű, hajdani fagylaltozó és kávézó romjai között hever. Hogy ki telefonált? Bizonyára egy kötelességtudó polgár. De nem, hölgyeim és uraim, egyáltalán nem... Hölgyek és urak, ez itt helyszíni jelentés, olyan riport, amelyet akkor írnak, amikor történik, olyan ötlet, amely „Pulitzer-díj"- ról dünnyög a tapasztalt újságírónak. Wendell Green a borbélyától, Roy Royaltól kapta a szenzációs hírt, aki a feleségétől, Tillie Royaltól hallotta, akinek maga Myrtle Harrington mesélte, márpedig Wendell Green tudja, mi a kötelessége olvasóival szemben: magához ragadta magnóját, fényképezőgépét, és rohant ronda kis járgányához, meg sem állt, hogy telefonáljon a Herald főszerkesztőjének. Nem kell neki fényképész; minden fotót, amelyre szüksége van, maga készít megbízható, öreg Nikon F2A gépével, amely az utas ülésen hever. A szavak és képek hibátlan keverése - az új század legocsmányabb bűncselekményének hatékony vizsgálata - a gonosz természetének elgondolkodtató feltárása - egy szenvedő közösség együtt érző portréja - a tehetetlen városi rendőrség könyörtelen leleplezése... Ez jár az eszében, miközben a mézes szavak a szájához emelt magnó mikrofonjába csörgedeznek, így nem csoda, hogy Wendell Green nem hallja meg a motorok dübörgését, nem érzékeli a Mennydörgő Ötök közeledését, amíg egy tökéletes mondat keresése közben véletlenül oldalra nem pillant. Bizony oldalra pillant, és pánikba esve veszi észre, hogy alig hatvan centire tőle Cserpák St. Pierre lovagolja meg száguldó Harleyját, mozgó szájáról ítélve énekel énekel micsoda? Ez egyáltalán nem lehetséges. Wendell tapasztalata szerint Cserpák St. Pierre sokkal inkább káromkodik, mint egy kocsis. Amikor Amy St. Pierre halála után Wendell, csupán szakmája ősi törvényeit követve, beugrott a Szöggyár sor 1-be, és érdeklődött a gyászoló atyától, milyen érzés tudni, hogy kislányát disznóként lemészárolta és részben megette egy ember formájú szörnyeteg. Cserpák megragadta az ártatlan sajtóhiéna torkát, ocsmányságok áradatát zúdította rá, és bömbölve azzal fejezte be, hogy ha még egyszer meglátja Mr. Greent, akkor letépi a fejét, és az így keletkezett rést szexuális jellegű cselekményre használja. Ez a fenyegetés okozza Wendell pillanatnyi pánikját. Belenéz a visszapillantó tükörbe, és meglátja Cserpák kíséretét, amely elfoglalja az országutat, mint a támadó német hadsereg. Wendell képzeletében koponyákat viselnek emberbőrből font kötélen, és azt ordítják, hogy mit fognak tenni a nyakával, miután letépték a fejét. Akármit akart diktálni az értékes masinába, az rögtön elpárolog, a Pulitzer-díjálommal együtt. Összeszorul a gyomra, széles, vérbörzsönyös arcának minden pórusából gyöngyözik a verejték. Bal keze remeg a volánon, jobbja úgy rázza a magnót, mint egy kasztanyettát. Leveszi lábát a gázpedálról, és lejjebb csúszik az ülésen, annyira, jobbra fordítva a fejét, amennyire meri. Leginkább a kormányoszlopra szeretne föltekeredni a műszerfal alatt, és úgy tenni, mintha magzat lenne. Mögötte egyre hangosabban bőgnek a motorok, Wendell szíve halkan csapkod a mellében, és ő nyöszörög. Egy sor üstdobos tombol a levegőben a kocsiajtó vékony héja mögött. Azután a motorok elhúznak mellette, és tovarobognak az országúton. Wendell Green megtörli az arcát. Lassan rábeszéli a testét, hogy egyenesedjen ki. A szíve többé nem akar elmenekülni a melléből. A világ, amely a szélvédő túloldalán légy nagyságúvá zsugorodott, visszanyeri rendes méretét. Az jut

Wendell eszébe, hogy nem félt jobban, mint bármely más emberfia tette volna az adott körülmények között. Önbecsülés tölti el, ahogy a hélium a léggömböt. A legtöbb ismerőse rögvest lehajtott volna az útról, és úgyszólván mind becsináltak volna. Na és mit tett Wendell Green? Kicsit lassított. Úgy cselekedett, mint egy úriember, hagyta, hogy a Mennydörgő seggfej Ötök elhúzzanak mellette. Cserpákhoz és majmaihoz képest, gondolja Wendell, egy úriember legszebb értékeit mutatta föl. Gyorsít, figyeli az előtte száguldó motorosokat. Kezében a kazettás magnó még mindig működik. A szájához emeli, megnyalja az ajkát, azután rájön, hogy elfelejtette, mit akart mondani. Az üres szalag tekeredik egyik orsóról a másikra. - A francba! mondja, és megnyomja a KI gombot. Egy ihletett mondat, egy dallamos kifejezés tűnt el az éterben, talán örökre. De a helyzet ennél is kétségbe ejtőbb. Wendellnek úgy tűnik, egész sor logikai kapcsolat enyészett el a mondattal együtt: emlékszik rá, hogy legalább féltucatnyi cikk hatalmas körvonala sejlett föl a láthatáron, amelyek mélyen behatoltak a Halász... Micsodájába? Biztosan megnyeri a Pulitzert, de mivel? Elméjének az a része, amely megadta a hatalmas körvonalat, még őrzi formáját, de ez a forma üres. Cserpák St. Pierre és bérencei meggyilkolták azt, ami most Wendell Green valaha született legnagyobb ötletének tűnik, és Wendell nem biztos benne, hogy új életre tudja kelteni. Egyáltalán, hova rohannak ezek a motorosok? A kérdésre magától adódik a válasz: valami perverz jó lélek úgy gondolta, Cserpáknak tudnia kell a Halász 91 l-es telefonjáról, és most a hülye motorosok útban vannak Ed Kajáldájának romjai felé, akárcsak ő. Szerencsére olyan sokan igyekszenek ugyanarra a helyre, hogy Wendell úgy véli, sikerül elkerülnie életének átkát. Nem kockáztat, két autót enged maga és a motorosok közé. A forgalom sűrűsödik és lassul; elöl, a motorosok egymás mögé sorolnak, és elhúznak az autók mellett, amelyek a Kajáldához vezető földút felé cammognak. Hetvennyolcvanméternyi távolságból Wendell két rendőrt lát, egy férfit és egy nőt, akik igyekszenek elhessegetni a kukkolókat. Valahányszor új kocsi gurul eléjük, kénytelenek megismételni ugyanazt a pantomimet, elfordítani a kocsit, és visszafelé mutatni az országútra. Hogy az üzenetnek hangsúlyt adjanak, a rendőrautó keresztben parkol, elállva az utat akárki elől, aki okoskodni próbál. Ez a színjáték egyáltalán nem zavarja Wendellt, a sajtót automatikusan átengedik az ilyen helyeken. Az újságírók a közvetítők, a nyílás, amelyen át az egyébként tilalmas helyek és események elérnek a nagyközönséghez. Wendell Green a népet képviseli ezen a helyen, és nem mellesleg Nyugat-Wisconsin legkülönb újságírója. Miután araszol újabb tíz métert, látja, hogy Danny Tcheda és Pam Stevens tereli a forgalmat. Önbizalma megroggyan. Két napja, amikor információt kért tőlük, Tcheda és Stevens is azt mondta, hogy menjen a pokolba. Pam Stevens amúgy is afféle kotnyeles kurva, hivatásos tökfacsaró. Mi másért menne különben egy meglehetősen jóképű nő rendőrnek? Stevens elküldené őt a kénköves pokolba még élvezné is! Wendell rájön, hogy valószínűleg be kell osonnia. Már látja is magát, amint a hasán kúszik a mezőn, és megborzong az utálattól. Legalább annyi elégtétele lesz, hogy láthatja, amint a zsaruk beintenek Cserpáknak és bandájának. A motorosok újabb féltucatnyi autós mellett zúgnak el lassítás nélkül, Wendell szerint az a tervük, hogy villámgyors farolással bekanyarodnak, elhúznak a két kékbe bújt hülye mellett, és a járőr kocsit is megkerülik, mintha ott sem lenne. Mit csinálnak akkor a zsaruk, tűnődik Wendell - előrántják a pisztolyukat, és megjátsszák a fenyegetőt? Figyelmeztető lövést adnak le, és lábon találják egymást? Meglepő módon Cserpák és a mögötte robogó motorosok rá se rántanak a kocsikra, amelyek megpróbálnak bekanyarodni a mellékútra, Tchedára, Stevensre vagy bármire. Még csak el se fordítják a fejüket, hogy megbámulják a romokat, a rendőrfőnök kocsiját vagy a kistehert - amelyet Wendell azonnal megismer -, meg a letaposott füvön álló embereket, akik között ott van Dale Gilbertson és a kisteher tulajdonosa, Hollywood Jack Sawyer, az a beképzelt Los Angeles-i pöcs. (A harmadik fickó, aki nyári kalapot, napszemüveget, elegáns mellényt visel, nem mond semmit, legalábbis Wendellnek. Úgy fest, mintha egy Humphrey Bogart-filmből pottyant volna ide.) Nem, úgy húznak el az egész

mocskos helyszín mellett, mintha nem lenne más tervük, mint Centraliába menni, és szétverni a berendezést a Homoknyelvben. Csak megy az öt fattyú, közömbösen, mint egy falka vadkutya. Ahogy ismét szabad a pálya, a másik négy vonalban felsorakozik Cserpák mögött, és elfoglalják az országutat. Azután egyszerre balra fordulnak, öt por- és kavicsfelhőt verve, öt rendőrkanyarral fordulva, ugyanabban az ütemben, lassítás nélkül szétválnak egy-kettő-kettő alakzatba, és jönnek vissza nyugat felé, a bűntény helyszíne és French Landing irányába. A francba, gondolja Wendell. Cserpák fart lökött, feladta. Micsoda nyúlbéla! A motorosok csoportja egyre növekedve száguld feléje, és a megdöbbent Wendell Green hamarosan kiveheti Cserpák St. Pierre sisakos, komor arcát, amely ugyancsak egyre növekszik, ahogy közeledik. - Sosem hittem volna, hogy ilyen beszari vagy - mondja Wendell, miközben figyeli a növekvő Cserpákot. A szél két egyenlő részre fésülte szét a szakállát, amely lobogva követi a feje két oldalán. A motorosszemüveg mögött Cserpák szeme úgy fest, mintha puskával célozna. A gondolattól, hogy Cserpák ránézhet azzal a vadászszemével, Wendell belei veszedelmesen ellazulnak. - Vesztes - mondja nem túl hangosan. Cserpák fülrepesztő robajjal villan el az ütött-kopott Toyota mellett. A Mennydörgő Ötök többi tagja a levegőt hasogatva tovarobog az úton. Cserpák gyávaságának bizonyítéka földeríti Wendell szívét, miközben a visszapillantó tükörben a zsugorodó motorosokat figyeli. Am agyának szinapszisai között egy gondolat kezd rágcsálni, amelyről muszáj tudomást vennie. Lehet, hogy Wendell nem napjaink Edward R. Murrow-ja, de majd' harminc éve riporter, és néhány ösztöne kifejlődött. A szellemi csatornáiban kígyózó gondolat beindítja a hullámszerű riadót, amely végül betör a tudatába. Wendell felfogja: látja a rejtett tervet, megérti, mi folyik itt. - Jól van, cimbikém! - mondja. Széles vigyorral megnyomja a dudáját, balra kanyarodik és megfordul, mindössze minimális kárt okozva az előtte levő kocsi és a sajátja lökhárítóiban. - Te ravasz fattyú! - mondja, és kuncog örömében. A Toyota kinyomakodik a kelet felé tartó kocsisorból, és átcsalinkázik a nyugati sávba. Zörögve, durrogva kilő, hogy utolérje a ravasz motorosokat. Nem lesz kúszás a gabonaföldeken, gondolja Wendell Green: az a ravasz fattyú Cserpák St. Pierre ismer egy hátsó utat Ed Kajáldájához! Sztárriporterünknek nincs más dolga, mint hogy kellően lemaradjon, nehogy észrevegyék, és máris bejutott a helyszínre. Remek. Ó, a sors iróniája: Cserpák nyújt segítő kezet a sajtónak - nagyon köszönöm, te pimasz huligán. Wendell nem feltételezi, hogy Dale Gilbertson szabad kezet adna neki, de nehezebb lesz kidobni, mint elirányítani. A rendelkezésére álló időben föltesz néhány puhatolózó kérdést, készít néhány sokatmondó felvételt, és - mindenekelőtt! eléggé teleszívja magát a légkörből, hogy elkészíthesse egyik legendás „színes" riportját. Wendell derűs szívvel, komótosan, úgy ötven mérfölddel csühög visszafelé az országúton, hagyja, hogy a motorosok messze megelőzzék, anélkül hogy eltűnnének a szeme elől. A szembejövő autók jókora szakaszonként érkező, kettes-hármas csoportokra ritkulnak, azután már csak egy-egy jön, végül semmi. Mintha csak arra vártak volna, hogy senki se figyelje őket, Cserpák és barátai befordulnak az országútról a mellékútra, amely a Goltz űrkorszakbeli kupolájának szomszédságában kezdődik. Wendell a kétség kellemetlen bizsergését érzi, de nem feltételezi, hogy Cserpák és a tahói hirtelen kedvet kaptak a traktorra és a fűnyíróra. Gyorsít, azon gondolkozik, hátha meglátták, és most le akarják zavarni az útról. Tudomása szerint nincs azon az emelkedőn semmi, csak a kiállító terem, a szerviz és a parkoló. Olyan az, az átkozott hely, mint egy senki földje. A parkoló mögött... mi van? Az egyik oldalon, ha jól emlékszik, gazos föld nyúlik a látóhatárig, a másikon egy facsoport, amolyan kis erdőféle, csak nem annyira sűrű. A fákat most is látja, ahogy szélfogóként lefelé futnak a domboldalon. Indexelés nélkül átvág a másik sávon a Goltz bekötőútjára. A motorok hangja még hallatszik, noha egyre halkabban, és Wendell hirtelen megijed, hogy becsapták, és most lelépnek, miközben jól kinevetik! A domb tetején megkerüli a kiállítótermet, és behajt a nagy parkolóba. Két hatalmas, sárga traktor áll a szerviz előtt, de az ő Toyotája az egyetlen jármű. Az üres parkoló túlsó végében alacsony,

lökhárítóig érő betonfal emelkedik az aszfalt és a fákkal szegélyezett mező között. A fasor mögött a fal a kiállítótermet megkerülő aszfaltúinál ér véget. Wendell elfordul, a fal vége felé kanyarodik. Még mindig hallja a motorokat, de a hang most már csak egy méhraj távoli dongása. Félmérföldnyire lehetnek, gondolja Wendell, és kiugrik a Toyotából. A zakója zsebébe nyomja a magnót, szíjánál fogva a nyakába akasztja a Nikont, futva megkerüli az alacsony falat, kiér a rétre. Még a fasor előtt, meglát egy régi, elgazosodott, töredezett makadám utat, ahogy bekanyarodik a fák közé. Wendell a távolságot túlbecsülve úgy véli, hogy Ed Kajáldája mérföldnyire lehet, és azon tűnődik, vajon a kocsija képes-e megtenni ezt a távot ezen a nehéz, rázós terepen. Helyenként a makadám tektonikus lemezekre esett szét; másutt fekete kaviccsá morzsolódott. Kátyúk és gazos vízátfolyások futnak szét a fák vaskos, kígyózó gyökerei közül. Egy motoros bizonyára ügyesen átzötyöghet ilyen terepen, de Wendell látja, hogy lába jobban bírja a kirándulást, mint a Toyota, így hát elindul a fák között, az öreg úton. Amennyit az országútról látott, abból úgy véli, még bőven van ideje, mielőtt a kórboncnok és a nyomrögzítők kocsija megérkezne. A helyi zsaruk még a híres Hollywood Sawyer segítségével is csak teszetoszáznak. A motorok hangja erősödik, ahogy Wendell baktat, mintha a fiúk megálltak volna, hogy megbeszéljék az ügyek állását, mielőtt az öreg út túlsó végéhez érnek. Tökéletes. Wendell reméli, hogy addig pofáznak, amíg majdnem beéri őket; reménykedik benne, hogy üvölteni fognak egymással, és az öklüket rázzák. Azt akarja, hogy felpörögjenek az adrenalintól és a haragtól, és Isten tudja, mitől még, amit azok a vademberek a nyeregtáskáikban tartanak. Wendell szívesen készítene egy fényképet, amelyen Cserpák St. Pierre egy jól célzott jobbegyenessel kiveri Dale Gilbertson metszőfogait, vagy Sawyer haverjának nyakát szorongatja. Am a fénykép, amelyet leginkább kíván, és amelynek érdekében hajlandó megvesztegetni minden zsarut, megyei funkcionáriust, állami hivatalnokot vagy ártalmatlan arra járót, aki képes tartani a jattját, az egy jó, tiszta, drámai fotó Irma Freneau meztelen holttestéről. Lehetőleg olyan, ami nem hagy kétséget a Halász garázdálkodása felől, bármi legyen is az. Kettő lenne az ideális, az egyik az arcáról, a megrendítés kedvéért, a másik egész alakos, a perverzeknek, de beéri az egész alakossal is, ha muszáj. Egy ilyen kép bejárja a világot, és milliókat fial menet közben. Egyedül a National Enquirer le perkál legalább kétszázezret - hármat? -- a holtan elterülő, szegény kis Irmáért, a tisztán látható csonkításokkal. Valóságos aranybánya, igazi eldorádó! Miközben Wendell úgy egytized mérföldre jut a nyomorúságos régi úton, egyrészt azon örvendezve, hogy a kis Irmáért mennyi pénz üti majd a markát, másrészt azon ijedezve, hogy elesik és kibicsaklik a bokája, a Mennydörgő Ötök motorjainak bömbölése hirtelen elhallgat. Ennek következménye hatalmas csönd, amelyet azonnal megtöltenék más neszek. Wendell hallja a saját lihegését, és még valami mást, valami zörgést és csühögést hátulról. Megpördül, és íme, a pocsék úton a távolból egy ódon teherautó zötyög felé. Már-már mulatságos, ahogy a teher jobbra-balra billen, lesüllyed egy láthatatlan mélyedésbe, vagy fölmegy a makadám kidomborodó szakaszára. Mulatságos lenne, ha ezek az emberek nem tolakodtak volna be az ő Irma Freneau hullájához vezető, saját külön bekötőútjára! Valahányszor a teherautó megmászik egy különösen izmos fagyökeret, a fülkében bábuként billeg a négy sötét fej. Wendell tesz egy lépést, azzal a szándékkal, hogy visszaküldi ezeket a bugrisokat oda, ahonnan jöttek. A teherautó felfüggesztése végigcsikordul egy lapos sziklán, szikrák szökkennek az alváz alól. Wendell szerint ez a csotrogány bizonyára megvan vagy harmincéves - egyike annak a kevés járműnek, amely még az ő kocsijánál is ramatyabbul fest. Amikor közelebb döcög, látja, hogy International Harvester. Gaz és ágak díszítik a rozsdás lökhárítót. Egyáltalán, gyárt még ilyen járműveket az I. H.? Fölemeli a kezét, mint aki a bíró előtt készül esküdni, a teher azonban még néhány métert zötyög és bukdácsol, mielőtt megállna. Bal oldala feltűnően magasabban van, mint a jobb. A fák árnyékának sötétjében Wendell nem látja tisztán a szélvédő mögötti arcokat, de az, az érzése, hogy legalább kettő ismerős.

A volán mögötti férfi kidugja a fejét az ablakon, és megszólal: - Halihó, Mr. Nagykutya Riporter. Bevágták az orra előtt az ajtót, he? - Ez Teddy Runkleman, akivel Wendell naponta találkozik a rendőri jelentésekben. A fülkében ülő másik három ember röhög Teddy szellemességén, mint ló a zabra. Wendell kettejüket fölismeri: Freddy Saknessum abból az alja népségből való, amely a folyóparti lepusztult putrikban tenyészik, a girhes kölyök, Toots Billinger, fémhulladékot gyűjt, La Riviere-ben és French Landing-ben, abból tartja el magát. Runklemanhoz hasonlóan Tootsot is letartóztatták már többrendbeli tyúktolvajlási ügyekben, de sosem ítélték el semmiért. Az erősen elnyűtt, ápolatlan asszony, aki kettejük között ül, kevésbé ismerős. - Hello, Teddy - mondja Wendell. - Nektek is, Freddy és Toots. Nem, miután láttam, hogy mi zajlik, ott elöl, úgy döntöttem, hátul próbálkozom. - Hé, Wendell, nem emléksző rám? - kérdezi az asszony némileg drámaian. - Doodles Sanger, arra az esetre, ha az emlékezeted gajdeszba ment. Egy csomó haverrel indultunk Freddy Bel Airjében, Teddy meg egy másik galerit hozott, de miután belefutottunk Szuka őnaccságába, a többiek inkább visszamentek a bár székekre. Hát persze hogy emlékszik, noha az eldurvult arc már alig hasonlít arra a nagypofájú numerára, Doodles Sangerra, aki a Nelson Hotelben szolgálta föl az italokat egy évtizede. Wendell szerint inkább a túl sok ivásért rúgták ki, mint a lopásért, bár Isten a tudója, mindkettővel foglalkozott. Akkortájt Wendell jó sok pénzt vert el a Nelson Hotelben. Igyekszik emlékezni, hogy összeszűrte-e a levet Doodlesszal. Biztosra akar menni, ezért azt mondja: - A mindenit, Doodles, hát hogy az ördögbe felejtenék el egy ilyen csinos jószágot, mint te? A fiúk nagyot röhögnek ezen a hízelgésen. Doodles könyökkel belebök Toots Billinger cingár bordái közé, biggyeteg kis mosolyt küld Wendell felé, s azt mondja: - Há köszönöm, uram. - Ja, hát persze hogy lezsákolta. Ez lenne a tökéletes pillanat, hogy ezeket az idiótákat visszazavarja az ólba, de Wendellnek első osztályú ötlete támad. - Mi lenne, ha ilyen kedves emberek segítenének egy sajtóban dolgozó úriembernek, és még keresnének is ötven rongyot? - Fejenként vagy együtt? - kérdezi Teddy Runkleman. - Ugyan már, együtt - válaszolja Wendell. Doodles előrehajol, és azt mondja: - Fejenként egy húszas, rendbe, nagykutya? Már ha hajlandók leszünk megtenni, amit akarsz. - Aú, összetöritek a szívemet - mondja Wendell, és kiveszi a farzsebéből a tárcáját, leolvas négy húszast, mindössze egy tízes és három egydolláros marad egész napra. Elfogadják a pénzt, és szempillantás alatt eltüntetik. - Most pedig elmondom, mit csináljatok! - bújik be Wendell az utasfülke ablakán a négy töklámpás archoz. 12. Néhány perccel később a kisteher megáll az utolsó fák között, ahol a makadám eltűnik a gazban és a magas fűben. Néhány méterrel előttük, kissé balra, vonalban sorakoznak a Mennydörgő Ötök motorjai. Wendell, aki Freddy Saknessum helyét foglalta el a fülkében, kiszáll, és tesz néhány lépést, remélve, hogy nem tapadt meg a ruháján a beszáradt verejték, a mosatlan bőr és az állott sör penetráns aromája. Hallja, hogy mögötte Freddy leugrik a kisteher rakteréből, a többiek is kiszállnak, és becsapják az ajtókat, alig kétszer olyan hangosan, mint szükséges. Ahol Wendell áll, onnan Ed Kajáldájának csak a korhadó hátsó fala látszik, ahogy színtelenül emelkedik ki az erdei turbolya és a tigrisliliom bozótjából. Halk hangokat hall, egyikük Cserpák St. Pierre-é. Wendell gyors, kutató pillantást vet a Nikonra, eltávolítja a lencsevédőt, betesz egy új tekercs, filmet, mielőtt lassú, csöndes lépésekkel elosonna a motorok és a romos falak mellett. Hamarosan látja a gazos bekötőutat és a járőr kocsit, amely keresztben áll, mint egy sorompó. A

közelben az országúton Danny Tcheda és Pam Stevens vitatkozik fél tucat férfival és nővel, akik szerteszét hagyták autóikat, mint a játékokat. Ez nem mehet így sokáig: ha itt Tcheda és Stevens a gát, akkor az a gát hamarosan szivárogni fog. Jó hír Wendellnek: a zűrzavar növekedése megnöveli az ő mozgásterét is, és színesebbé teszi a történetet. Bárcsak máris belesuttoghatná a magnójába: Gilbertson rendőrfőnök tapasztalatlansága megnyilvánult abban a hiábavaló küzdelemben, amellyel Tcheda és Stevens rendőrök próbálták visszatartani a polgárokat, akik a maguk szemével akarták látni a Halász őrületének legújabb bizonyítékát... Aha, ez már valami, nem csekélység, majd: ...de újságírónk képes volt eljutni a színhely tűzfészkébe, ahol büszkén és alázatosan szolgálja olvasóinak szemét és fülét... Gyűlöl elveszíteni ilyen ragyogó anyagot, de nem lehet biztos benne, hogy fog-e emlékezni rá, viszont nem meri vállalni a kockázatot, hogy valaki meghallja. Közelebb araszol Ed Kajáldájának elülső frontjához. A nyilvánosság alázatos füle hallja, amint Cserpák St. Pierre és Dale Gilbertson meglepően barátságos beszélgetést folytat közvetlenül az épület előtt; a nyilvánosság alázatos szeme látja, amint a képbe belép Jack Sawyer, jobbjában üres műanyag tasakot és egy baseballsapkát lengetve. A nyilvánosság alázatos orra igazán förtelmes bűzt jelez, amely bizonyítja, hogy jobbra a ronda kis putriban egy tetem oszlik. Jack kicsit gyorsabban mozog a szokásosnál, és noha világos, hogy a kisteherjéhez tart, jobbra-balra sandít. Mi folyik itt? Az Arany Gyermek mintha kissé alamuszinak tűnne. Úgy csinál, mint a bolti szarka, amikor éppen a kabátja alá dugja az árut, és egy arany gyermeknek nem szabadna így viselkednie. Wendell fölemeli a fényképezőgépét, és célra tart. Megvagy, Jack, öregfiú, öreg cimbora, öreg haver, ropogósán, mint egy új bankó, és kétszer olyan élesen. Nézz szépen a kamerába, és lássuk, mi van a kezedben, rendben? Elkészíti a képet, és a keresőn át figyeli, amint Jack odamegy a kocsijához. Az Arany Gyermek a kesztyűtartóba fogja gyűrni ezeket a cuccokat, gondolja Wendell, és nem akarja, hogy bárki is lássa. Milyen kár, gyermek, hogy éppen rajtad a Kandi Kamera szeme. És milyen kár, hogy Jack Sawyer nem száll be, csak lehajol a kisteher mellett, és babrál valamit, így French megye alázatos szeme csupán a hátát érzékeli. Mindenesetre a nemes újságíró csinál egy képet, hogy legyen egy sorozata, mert a következő képen Jack Sawyer üres kézzel elfordul a kocsijától, és többé nem tűnik alattomosnak. Biztos helyre rejtette mocskos kincseit, nincsenek többé szem előtt, de mi teszi őket kinccsé? Mintha villám csapna Wendell Greenbe. A fejbőre bizsereg, sprőd haja majdnem kiegyenesedik. A nagy történet most válik hihetetlenül naggyá. Ördögi Gyilkos! Megcsonkított Halott Gyermek és... a Hős Bukása! Jack Sawyer kijön a romok közül, kezében egy műanyag tasak és a Serfőzők sapkája, úgy oldalog, hogy lehetőleg ne vegyék észre, és elrejti a kocsijában azt, ami nála van. Ezeket a dolgokat Ed Kajáldájában találta, és kicsempészte, barátja és csodálója, Dale Gilbertson orra előtt. Az Arany Gyermek bizonyítékokat távolított el a bűncselekmény helyszínéről. Wendellnek erről filmes bizonyítéka van! Wendell kifigyelte a nagyszerű-és-félelmetes Jack Sawyert, és most irtózatos robajjal le fogja csapni. Öregem, ó, öregem, Wendell mindjárt táncra perdül, képtelen megfékezni magát, ügyetlen kopogóst jár, kezében a csodálatos fényképezőgéppel, arcán ragacsos vigyorral. Olyan jól, olyan győzedelmesnek érzi magát, hogy már majdnem úgy dönt, elfeledkezik a négy idiótáról, akik a jelére várnak. De hé, túlzásba ne vigyük már az elégedettséget! Az áruházban kapható lapok bármit megadnak egy szép, borzalmas felvételért Irma Freneau teteméről, és Wendell Green az, az ember, aki teljesíti kívánságukat. Újabb óvatos lépést tesz a romos épület eleje felé, és észrevesz valamit, ami lépés közben állítja meg. Négy motoros a gazos út végére ment, ahol Tchedának és Stevensnek segítenek visszafordítani azokat az embereket, akik meg akarnák nézni a tetemeket. Teddy Runkleman hallotta, hogy a Halász legalább hat, de talán nyolc félig elfogyasztott gyereket spájzolt

be a putriban: a pletyka, ahogy szétszivárgott, úgy lett egyre vadabb. így hát a rendőröknek nagyon jól jön a segítség, Wendell viszont jobban szeretné, ha Cserpák és bandája levernék a darázsfészket, ahelyett hogy így vigyáznak rá. Az épület sarkához ér, és kikukucskál. Ha meg akarja szerezni, amire szüksége van, akkor meg kell várnia a kellő pillanatot. Egy második rendőrautó bukkan elő a 35-ös úton ácsorgó kocsik közül, elhúz Tchedáé mellett, bekanyarodik az ócska büfé előtti gazba és omladékba. Két fiatal részidős rendőr kászálódik ki belőle, a nevük Holtz és Nestler, odamennek Dale Gilbertson-hoz, szörnyen igyekeznek nem észrevenni a bűzt, amely minden lépéssel gyomorforgatóbb. Wendell láthatja, hogy ezek a legények még nehezebben palástolják borzadásukat és megdöbbenésüket, amint meglátják, hogy főnökük barátságos beszélgetésbe merül Cserpák St. Pierre-rel, akiről valószínűleg kismillió névtelen bűnt feltételeznek. Tanyasi srácok, Hátsó- Wisconsinból szalajtották őket, jól a fogukhoz kell verniük a garast, és olyan keményen igyekeznek rendőrré előlépni, hogy hajlamosak merev fekete-fehérben látni a dolgokat. Dale megnyugtatja őket, Cserpák pedig, aki képes lenne fél kézzel fölkapni őket, és lágy tojásként szétcsapni a fejüket, jóságosan mosolyog. Dale vélhető parancsára az új fiúk visszaügetnek az országútra, és közben a szegény tökfilkók imádattal teli pillantásokat vetnek Jack Sawyerre. Jack odaslattyog Dale-hez egy kis eszmecserére. Sajnálatos módon Dale nem tudja, hogy a haverja éppen most rejtett el néhány bizonyítékot, hah! Avagy, tűnődik tovább Wendell, tudja - esetleg ő is benne van? Egy dolog biztos: alaposan benne lesznek a pácban, ha a Herald megjelenteti a sokatmondó fényképeket! Közben a szalmakalapos és napszemüveges fickó csak áll, összefonja a karját a mellén, derűsen és magabiztosan néz, mint aki mindent az ellenőrzése alatt tart, még a szag sem érhet el hozzá. Ez a fickó nyilvánvalóan kulcsszereplő, gondolja Wendell. O dirigál. Arany Gyermek és Dale a kedvét keresik; látni a testtartásukon. Árnyalatnyi tisztelet, némi hódolat. Ha valamit rejtegetnek, azt érte teszik. De miért? És ki az ördög ez az ember? A pasas középkorú, valahol az ötvenes éveiben jár, egy nemzedékkel idősebb Jacknél és Dale-nél; túlságosan elegáns ahhoz, hogy vidéken éljen, így hát Madisonból vagy talán Milwaukee-ből valósi. Nyilvánvalóan nem rendőr, de nem is úgy fest, mint egy üzletember. Nagyon magabiztos, ami világosan lerí róla. Ekkor újabb rendőrautó töri át a blokádot a 35-ösön, és beáll a részidős rendőrök mellé. Arany Gyermek és Gilbertson odamegy és üdvözli Bobby Dulacot meg a másik rendőrt, a kövér Dit Jespersont, de az a fickó még csak feléjük sem pillant. Hát ez oltári! Csak áll ott egymagában, mint egy tábornok, aki megszemléli a csapatait. Wendell figyeli, ahogy a rejtélyes ember elővesz egy cigarettát, rágyújt, beszívja a fehér füstöt. Jack és Dale az újonnan érkezettekkel bemennek az öreg boltba, de ez az alak csak cigarettázik, fensőségesen elkülönül a körülötte állóktól. A korhadó falon át Wendell hallja, amint Dulac és Jesperson panaszkodik a szagra; azután egyikük felnyög, Uh!, amikor meglátja a testet. - Hello, fiúk! - szólal meg Dulac. - Tényleg ez a szar az? Hello, fiúk! - A hang pontosan elárulja a holttest helyét a túlsó fal tövében. Mielőtt a három zsaru és Sawyer kifelé indulna az épületből, Wendell kihajol, céloz a masinával, és lekapja a rejtelmes embert. Rémületére a Kalapos azonnal felé néz és odaszól: - Ki fényképezett le? Wendell hátrahőköl a fal védelmébe, de tudja, hogy a pofa bizonyosan meglátta. A napszemüveg pontosan felé fordult! Ennek az alaknak olyan füle lehet, mint egy denevérnek - meghallotta a zár surranását. - Bújj elő! - hallja Wendell. - Semmi értelme elrejtőzni. Tudom, hogy ott vagy. Korlátozott megfigyelőhelyéről Wendell épp láthatja a French Landing-i drogellenes küzdelem Pontiacjától követett, újabb rendőrautót, amint kilő az út végén a dugulásból. A dolgok láthatóan a forrpont felé közelednek. Ha Wendell nem téved, akkor éppen most pillantotta meg az egyik motorost, amint egy férfit húz ki egy mutatós, zöld Oldsmobile ablakán. Fixen ideje, hogy bevesse a lovasságot. Elhátrál az épület elejétől, int csapatainak. Teddy

Runkleman felbődül: - Hú, haver! - Doodles vernyákol, akár egy tüzelő macska. A négy segéd előront, a Wendell által kívánt ricsajjal.

13. Danny Tchedának és Pam Stevensnek amúgy is tele volt a keze munkával, hogy visszatartsák az önjelölt rohamosztagokat, amikor meghallották a feléjük száguldó motorosok hangját, és már igazán csak a Mennydörgő Ötökre volt szükség, hogy tökéletes legyen a napjuk. Viszonylag könnyen lerázták Teddy Runklemant és Freddy Saknessumot, de öt perccel később a 35-ös országút keleti sávját megtöltötték az emberek, akik úgy gondolták, hogy joguk van tátott szájjal megbámulni a kis holttesteket, amelyeket állítólag fölhalmoztak Ed Kajáldájában. Minden autó helyébe, amelyet sikerült elkergetniük, kettő érkezik. Mindenki hosszas magyarázatot követel, hogy ők, mint adófizetők és aggódó állampolgárok miért nem mehetnek be a bűncselekmény helyszínére, különösen, ha ilyen tragikus, ilyen szívszaggató, ilyen... Nos, ilyen izgalmas. Legtöbben nem hajlandók elhinni, hogy az egyetlen tetem abban a roggyant épületben Irma Freneau-é; zsinórban három polgár is megvádolja Dannyt a bűncselekmény leplezésében való cinkossággal, egyikük még a Halász-gate kifejezést is használja. A mindenit! Hátborzongató módon egy csomó hullavadász már-már képes azt hinni, hogy a helyi rendőrség a Halászt védelmezi! Némelyek rózsafüzért pergetnek, miközben a rendőrökkel vitáznak. Egy nyanya keresztet ráz Danny arcába, és azt mondja, hogy mocskos a lelke, egyenesen a pokolba tart. Az elküldöttek legalább fele kamerát is hozott. Miféle ember az, aki szombat reggel elindul, hogy halott gyermekeket fényképezzen? Dannyt az őrjíti meg, hogy valamennyien tökéletesen normálisnak tartják magukat. Akkor ki a szemét? O. Egy a Marion Leányzó közből jött idősebb házaspárból a férj azt mondja: - Fiatalember, láthatólag maga az egyetlen személy ebben a megyében, aki nem érti, hogy történelem zajlik körülöttünk. Madge és én úgy érezzük, jogunk van egy kis emlékre. Emlékre? Danny izzad, rosszkedvű, mindennel torkig van, elveszíti az önuralmát. - Haver, tökéletesen egyetértek mondja. - Ha rajtam múlna, akkor te és a kedves feleséged nyugodtan elvihetnétek a csomagtartóban egy vérfoltos trikót vagy akár egy-két levágott ujjat is. De mit mondhatok? A főnökömet nem lehet meggyőzni. A Marion Leányzó közből jött házaspár elhúz, túlságosan döbbent ahhoz, hogy szólni tudjon. A következő alak éppen abban a pillanatban kezd ordítozni, amikor Danny behajol az ablakán. Pontosan úgy fest, ahogy Danny George Rathbunt elképzeli, de a hangja élesebb és kicsivel magasabb. - Ne gondold, hogy nem látom, mit csinálsz, faszikám! - Mire Danny azt mondja, hogy akkor jó, mert ő igyekszik biztosítani egy bűncselekmény helyszínét, a George Rathbun-forma alak pedig az öreg, kék Dodge Caravanban, amelyről hiányzik az elülső lökhárító meg a jobb oldali visszapillantó, ordít: - Húsz perce itt ülök, miközben ti csak totojáztok a banyával! Remélem, nem leszel meglepve, amikor majd egy POLGÁRŐRAKCIÓVAL találkozol itt! Ebben a kellemes pillanatban hallja meg Danny a Mennydörgő Ötök motorjainak összetéveszthetetlen zúgását, ahogy felé robognak az úton. Nem érezte jól magát, amióta Tyler Marshall biciklijét megtalálta az öregek otthona előtt, és az a gondolat, hogy Cserpák St. Pierre-rel kell összeakasztania a bajszát, sötét, olajos füsttel és kavargó vörös szikrákkal tölti meg az agyát. Lehajtja a fejét, és belebámul George Rathbun vörös képébe. - Uram - mondja halk, halotti fahangon -, ha így folytatja, meg fogom bilincselni, bevágom a rendőrautóba, amíg még távozhatok, beviszem a rendőrségre, és megvádolom mindennel, ami csak az eszembe jut. Ezt megígérem. Most pedig legyen olyan szíves, és húzzon innét a pokolba. A férfi csak tátog, mint egy aranyhal. Lángoló foltok ütnek ki amúgy is vörös pofazacskóin. Danny továbbra is farkasszemet néz vele, szinte abban reménykedik, hogy elég indoka lesz a bilincseléshez, ami után a rendőrautó hátuljában sülhet a szivar. A fickó mérlegeli a lehetőségeket, és az óvatosság győz. Lesüti a szemét, hátramenetbe teszi a kocsit, és kis híján rátolat a mögötte álló Miatára.

- Én ezt úgyse hiszem el - mondja Pam. - Miféle hülye köphetett? Dannyhez hasonlóan ő is azt figyeli, ahogy Cserpák és barátai feléjük robognak a várakozó kocsik mellett. - Nem tudom, de ledugnám a torkán a gumibotomat. Utána Wendell Greent keresném meg. - Nem kell nagyon messzire menned. A hatodik kocsi a sorban az övé. - Pam rámutat Wendell guruló csotrogányára. - Jó ég! - kesereg Danny. - Mindazonáltal bizonyos értelemben örülök, hogy látom a nyomorult, felvágós hülyét. Most legalább pontosan elmondhatom neki a véleményemet. - Mosolyogva behajol a Miata volánjánál ülő tizenéves sráchoz. A fiú távozik, Danny int a mögötte ülő vezetőnek, miközben figyeli a Mennydörgő Ötök közeledését. Azt mondja Pamnek: - Ha itt és most Cserpák a képemre mászik, vagy csak a fizikai erőszak látszatát kelti, Isten a tanúm, hogy mordályt rántok! - Papírmunka, papírmunka! - feleli Pam. - Nem érdekel! - No, itt is volnának - mondja Pam, és azzal folytatja, hogy ha Danny előhúzza a pisztolyát, ő fedezni fogja. Miközben a vezetőkkel vitatkoztak, akik be akartak kanyarodni az útra, elég idejük maradt, hogy figyeljék Cserpákot és a fiúkat. Lobogó hajukkal-szakállukkal, eltökélt arcukkal pont olyan látszatot keltenek, mint akik a lehető legnagyobb arénát óhajtják csinálni. Danny Tcheda szíve felgyorsul, és megfeszül a záróizma. Ám a Mennydörgő Ötök sorra elhúznak mellettük, oda se fordulnak. Egymás után távozik a színről Cserpák, Egér, Doki, Csöpi és a Kaiser. - Hú, a fenébe! - mondja Danny, és képtelen eldönteni, megkönnyebbülést érez vagy csalódást. A hirtelen harag, amely attól fogja el, hogy a motorosok harminc méterrel arrébb kavicsszóró U kanyarral megfordulnak, azt bizonyítja, hogy az előbb megkönnyebbülést érzett. - Ó, csak ezt ne! - szól Pam. A várakozó kocsikban minden fej megfordul, ahogy a motorok ismét elhúznak mellettük. Néhány másodpercig semmit sem hallani a Harley-Davidsonok távolodó bőgésén kívül. Danny Tcheda leveszi az egyen-kalapot, megtörli a homlokát. Pam Stevens kiegyenesíti a gerincét, nagyot lélegzik. Azután valaki megnyomja a dudáját, két másik duda csatlakozik hozzá, és egy szürkülő rozmárbajuszos, farmeringes fickó egy bőrdobozból háromnegyedes méretű jelvényt varázsol elő, és magyarázni kezdi, hogy ő a megyei bíró unokaöccse, tiszteletbeli tagja a La Riviere-i rendőrség testületének, ami alapjában azt jelenti, hogy sohasem kap gyorshajtásért vagy tiltott parkolásért büntetőcédulát, és oda mehet, ahova csak akar. A bajusz hatalmas vigyorba húzódik szét. - Úgyhogy engedjen be, és máris folytathatja a munkáját, biztos úr! Neki az a munkája, magyarázza Danny, hogy senkit ne engedjen be, és ezt még számtalanszor kénytelen megismételni, mielőtt következő ügyfeléhez fordulhat. Miután még néhány haragos polgárt elküld, körülnéz, hogy mikor kerül sorra Wendell Green. A riporter már biztosan legföljebb két-háromautónyira lehet. Ahogy fölemeli a fejét, megszólal egy duda, és az emberek felordítnak: Engedjen be minket! Hé, haver, én fizetem a bérét, vagy elfelejtette? Beszélni akarok Dale-lel, beszélni akarok Dale-lel! Néhányan kiszállnak autójukból. Ujjuk Dannyre mutat, szájuk szaporán jár, de nem tudja kivenni, hogy mit ordítanak. A fájdalom vörösen izzó vasrúd-ként döf a bal szemén át az agyába. Valami nincs rendben; nem látja Green csúf, piros kocsiját. Hova a pokolba tűnt? A francba, a francba és még egyszer a francba! Green bizonyára meglépett a sorból, és a mezőn keresztül igyekszik Ed Kajáldája felé. Danny megpördül, végignéz a mezőn. Dühös hangok és autódudák fortyognak a háta mögött. Nincs ütött-kopott piros Toyota, nincs Wendell Green. Még ilyet, a szemétláda föladta! Néhány perccel később a forgalom gyérülni kezd, és Danny meg Pam már arra gondol, hogy munkájuknak vége. A 35-ös út mind a négy sávja üres, ahogy az lenni szokott szombat délelőtt. Az

egyetlen teherautó, amely végiggurul rajta, továbbhalad Centralia felé. - Nem gondolod, hogy oda kéne mennünk? - kérdezi Pam, fejével az étterem romjai felé bökve. - Talán néhány perc múlva. - Danny nem nagyon siet annak a szagnak a közelébe. Boldogan marad itt, amíg a kórboncnok és a nyombiztosítók megérkeznek. Egyáltalán, mi hozza ide az embereket? O dalolva odaadná kétnapi bérét, ha ezzel megúszhatna szegény Irma Freneau tetemének látványát. Ekkor ő és Pam egyszerre két hangot hallanak, és egyik sem tölti el őket örömmel. Az első a feléjük robogó járművek új csordájáé; a második a motorok berregése, amely valahol mögöttük közeledik a vén büfé romjaihoz. - Van valami hátsó út ehhez a helyhez? - hitetlenkedik Danny. Pam vállat von. - Úgy hangzik. De nézd, Dale-nek muszáj elbánnia Cserpák tahóival, mert nekünk éppen elég munkánk lesz itt. - Aú, a nyavalyába! - mondja Danny. Talán harminc autó és kisteher közeledik a kis mellékút végéhez, és láthatják Pammel, hogy ezek dühösebbek és elszántabbak, mint az első eresztés. A banda túlsó végén néhány férfi és nő kimászik a járgányából, és a padkán lépdel a rendőrök felé. A főkolomposok az öklüket rázzák és kiabálnak, mielőtt megpróbálnának bekanyarodni a mellékútra. Ez hihetetlen, de egy asszony és két tizenéves srác egy hosszú transzparenst lobogtat, amelyre azt írták: A HALÁSZT AKARJUK! Egy poros vén Caddyből egy ember lóg ki, kezében házilag barkácsolt tábla: GILBERTSON MONGYON LE! Danny hátratekint és látja, hogy a Mennydörgő Ötök bizonyára találtak egy másik utat, mivel négyen állnak az Ed előtt, furamód úgy festenek, mint holmi titkos ügynökök, miközben Cserpák St. Pierre elmerülten dumál a rendőrfőnökkel. De ahogy kinéznek, arról Dannynek két államfő jut az eszébe, akik éppen egy kereskedelmi szerződést ütnek nyélbe. Ez értelmetlen, Danny visszafordul a kocsikhoz, a táblákat lengető bolondokhoz, a férfiakhoz és nőkhöz, akik egyre közelebb törtetnek hozzá és Pamhez. Pam elé plántálja magát egy hordómellű, ősz kecskeszakállas, hetvenegy éves ember, Hoover Dalrymple, és elidegeníthetetlen jogait kezdi követelni. Danny azért emlékszik a nevére, mert hat hónapja Dalrymple bunyót provokált a Nelson Hotelben, és most megint itt van, hogy bosszút álljon. Nem beszélek a társával! - bömböli - És nem érdekel, akármit mond, mert a társát nem érdeklik ennek a közösségnek az emberi jogai! Danny elküld egy narancsszínű Subarut és benne a duzzogó tizenévest, aki Black Sabbath- trikót visel, azután egy La Riviere-i rendszámú fekete Corvette-et, amelyben egy döbbenetesen csinos és döbbenetesen mocskos szájú ifjú hölgy ül. De hát honnan jönnek ezek az emberek? Senkit sem ismert Hoover Dalrymple kivételével. A zömét nyilván a városon kívülről csődítették ide. Éppen Pam segítségére sietne, amikor egy kéz nehezedik a vállára, és ahogy hátranéz, meglátja Dale Gilbertsont és mellette Cserpák St. Pierre-t. A négy másik motoros néhány lépéssel távolabb ácsorog. Az Egér nevű, aki természetesen nagyjából akkora, mint egy szénakazal, elkapja Dale tekintetét, és elvigyorodik. - Mit csinálsz? - kérdezi Danny. - Nyugi! - szól Dale. - Mr. St. Pierre barátai önként jelentkeztek, hogy segítenek a tömegoszlatásban, és azt hiszem, nagyon ránk fér a segítségük. Danny a szeme sarkából megpillantja a Neary ikreket, amint kitörnek a tömegből, és fölemeli a kezét, hogy megállítsa őket. - És mit kívánnak ezért? - Egyszerű információt - feleli a főnök. - Oké, fiúk, munkára. Cserpák barátai szétválnak, és a tömeg felé közelednek. A rendőrfőnök elmegy Pam mellett, aki először hüledezve bámul rá, azután bólint. Egér rávicsorog Hoover Dalrymple-re, és azt mondja: Hoover, a rám ruházott hatalomnál fogva megparancsolom neked, hogy húzz innen a francba! - Az öregember olyan gyorsan tűnik el, mintha köddé vált volna. A többi motoros ugyanilyen hatással van a dühös bámészokra. Danny reméli, hogy képesek megőrizni önuralmukat a folyamatos ócsárlás ellenére: egy másfél mázsás ember, aki úgy néz ki, mint a

Pokol egyik Angyala, borotvaélen az önuralom és a növekvő harag között, csodákra képes lázadozó tömeggel szemben. A Dannyhez legközelebbi motoros elzavarja Floyd és Frank Nearyt pusztán azzal, hogy rájuk emeli az öklét. Ahogy Nearyék visszamenekülnek a kocsijukba, a motoros Dannyre kacsint, és Kaiser Billként mutatkozik be. Cserpák haverja élvezi a tömegoszlatást, fenyegető ábrázata mögött készülődik a fülig érő vigyor, de tüzes harag is rotyog alatta. - Kik a többiek? - kérdezi Danny. Kaiser Bill bemutatja Dokit és Csöpit, akik Danny jobbján oszlatják a tömeget. - Miért csinálják? Kaiser kissé lehajtja a fejét, így az arca öt centire kerül Dannyétől. Mint egy öklelni készülő. Forróság és düh árad a széles arcból, a szőrös bőrből. Danny szinte várja, hogy tüzes gőzt fújjon. Egyik szembogara kisebb a másiknál; robbanással fenyegető vörös erek szövik át a fehérjét. - Miért? Árnyért tesszük. Elég világos, Tcheda rendőr? - Bocsánat - motyogja Danny. Hát persze. Remélhetőleg Dale képes megfékezni ezeket a szörnyetegeket. Amint elnézi, hogyan renget meg Kaiser Bill egy ódon Mustangot, mert a benne ülő bolond srác nem tolatott időben, Danny rendkívül boldog, hogy a motorosoknak nincs valami kemény és dudoros tárgy a kezük ügyében. Az üres helyen, amelyet korábban a srác Mustangja foglalt el, egy rendőrautó gördült Danny és a Kaiser felé. Ahogy átfurakodik a tömegen, egy ujjatlan trikót és Capri sortot viselő asszony rávág az utas ülés felőli ablakra. Az autó odaér Dannyhez, a két részidős, Bob Holtz és Paul Nester ugrik elő, tátott szájjal bámulják Kaisert, és megkérdezik, hogy Dannynek meg Pamnek nincs-e szükségük segítségre. - Eredjetek, beszéljetek a főnökkel - feleli Danny, bár nem kellene ilyet mondania. Holtz és Nestler rendes srácok, de még sokat kell tanulniuk a parancsláncolatról is. Másfél perccel később Bobby Dulac és Dit Jesperson bukkan föl. Danny és Pam integet, hogy jöjjenek, amikor a motorosok belerontanak a sokaságba, és lerángatják a kántáló népet a kocsik motorházáról. Danny dulakodásra utaló hangokat hall a dühös ordítozáson át. Úgy rémlik, már órák óta itt van. Felbukkan Csöpi, aki nagy karlengetéssel szórja szét az embereket, és megáll Pam mellett, aki ugyancsak igyekszik. Egér és Doki beront a tisztásra. Kaiser, akinek vérzik az orra, és a szája sarkánál véres maszat sötétlik a szakállában, hosszú léptekkel Danny mellé siet. Mikor a tömeg kántálni kezd: A POKOLBA, NEM MEGYÜNK MI SEHOVA! A POKOLBA, NEM MEGYÜNK MI SEHOVA!, Holtz és Nester visszajön, hogy erősítse a vonalat. A pokolba, nem megyünk mi sehova?, csodálkozik Danny. Nem Vietnamnál énekelték ezt? Csupán homályosan érzékeli a rendőrségi sziréna hangját. Csak azt látja, hogy Egér belábal a tömegbe, és leüti az első három embert, akit elér. Doki ráteszi a kezét egy túlságosan ismerős Oldsmobile nyitott ablakára, és megkérdezi az apró, kopaszodó sofőrt, mit képzel, mi az ördögöt csinál itt. - Doki, hagyd békén! - mondja Danny, de a sziréna ismét felüvölt, és elfojtja a szavait. Noha a kis ember az Olds volánjánál úgy fest, mint egy jelentéktelen matektanár vagy alacsonyabb rangú városi tisztviselő, egy gladiátor elszántságával rendelkezik. Lance Hovdahl tiszteletes az, Danny tanítója a vasárnapi iskolában. - Gondoltam, hátha tudok segíteni - mondja a tiszteletes. - Ebben a ricsajban alig hallom. Jöjjön már közelebb, mindjárt segítek, jó? - kérdezi Doki. Benyúl az ablakon, miközben a sziréna ismét megszólal, és az állami rendőrség autója jelenik meg a másik oldalon. - Hagyd már, Doki, ÁLLJ LE! - ordítja Danny, mert az állami kocsiban Brown és Black a nyakukat tekergetve igyekeznek minél jobban látni, ahogy a vérmedvére emlékeztető szakállas ember kihúzza az evangélikus lelkészt a saját kocsija ablakán át. Mögöttük újabb meglepetésre Arnold Hrabowski, az Örült Magyar oson, aki tágra nyílt szemmel bámul drogos kocsijának ablakából, mint akit megrémít a körülötte tomboló zűrzavar.

Az út vége már olyan, mint egy csatatér. Danny behatol a sivalkodó tömegbe, és félrelök néhány embert, hogy odaérjen Dokihoz és régi tanítójához, aki döbbentnek látszik, de sebesülésnek nyoma sincs rajta. - Nahát, Danny, jó ég! - szól a lelkész. - Őszintén boldog vagyok, hogy látlak! A Doki rájuk mered. - Ismeritek egymást? - Hovdahl tiszteletes, ez itt Doki - magyarázza Danny. - Doki, ez itt Hovdahl tiszteletes, a Hebron Hegye evangélikus templom lelkésze. - Mi a patvar? - mordul Doki, és azonnal söprögetni kezdi a kis ember zakójának gallérját, meghúzogatja az ujját, mintha helyre akarná rázni a tulajdonost. - Bocs, tiszi, remélem, nem okoztam fájdalmat! Az állami rendőröknek és az Őrült Magyarnak végre sikerül keresztülnyomakodnia a tömegen. A hangerő enyhe zsinatolássá csökken - Doki haverjainak így vagy úgy sikerült elhallgattatnia a leghangosabban tiltakozókat. - Szerencsére az ablak szélesebb, mint én - jegyzi meg a tiszteletes. - Átugorhatnék valamelyik nap önhöz egy kis csevejre? - kérdi Doki. - Mostanában sokat olvasok az első századi kereszténységről. Tudja, Géza Vermes, John Dominic Crossan, Paula Fredriksen, ilyesmi. Szeretnék megosztani önnel néhány gondolatot. Akármit szándékozott is válaszolni Hovdahl tiszteletes, az út másik végéről felcsapó ricsaj kiverte a fejéből. Egy asszony vijjog, mint egy vonító kísértet, embertelen sivításától felborzolódik a szőr Danny tarkóján. Úgy hangzik, mintha a Mennydörgő Ötöknél ezerszer veszedelmesebb, szökött őrültek garázdálkodnának a vidéken. Mi az ördög történhetett ott? - Hello, srácok! - Bobby Dulac nem tudja titkolni méltatlankodását. Először Dale-re, azután Jackre néz. A hangja erősödik, keményedik. - Tényleg ez a szar lenne az? „Hello, srácok?" Dale az öklébe köhint, azután vállat von. - Azt akarta, hogy megtaláljuk a kislányt. - Hát persze - mondja Jack. - Ó mondta, hogy jöjjünk ide. - Miért tenne ilyet? - kérdezi Bobby. - Büszke a munkájára. - Jack emlékezetének valamelyik félhomályos keresztútján megszólal egy ronda hang. Maradj ki belőle. Ha összehorgolsz velem, Racine-től La Riviere- ig terítem a kiontott beledet. Kinek a hangja volt? Noha nincs több bizonyítéka a meggyőződésénél, Jack megérti, hogy ha képes a helyére tenni ezt a hangot, akkor meg tudja nevezni a Halászt. De nem tudja; Jack Sawyer ebben a pillanatban csak egy bűzre emlékszik, ami rosszabb, mint a rozzant kunyhót betöltő, orrfacsaró felhő - ocsmány szag, amely egy másik világban áradt délnyugat felől. Az is a Halász volt, vagy akármi is a Halász abban a világban. Egy gondolat ébred elméjében, amely méltó a Los Angeles-i rendőrség gyilkossági osztályának valahai üstököséhez. - Dale, azt hiszem, engedned kéne, hogy Henry meghallgassa a 911-es szalagot. - Nem értem. Minek? - Henry még olyasmit is képes meghallani, amit a denevér sem. Még ha nem ismeri is föl a hangot, százszor többet tud meg róla, mint amennyit mi most tudunk. - Hát, az már igaz, hogy Henry bácsi egyetlen hangot sem felejt el. Na, jó, húzzunk innen. A kórboncnok és a bizonyítékos kocsi pár perc múlva itt van. Jack, a másik kettő mögött haladva, Tyler Marshall Serfőző-sapkájára gondol, és arra, hol találta életének több mint felét azzal töltötte, hogy annak a világnak a létezését tagadta, és a reggeli visszatérés azóta is lökéshullámokban gyűrűzik benne. A Halász otthagyta a sapkát a Territóriumokban, azon a földön, amelyről Jacky hatéves korában hallott először - amikor Jacky hatéves volt, és a papa játszott a kürtön. Jön vissza minden, az egész óriási kaland, nem azért, mert akarja, hanem mert vissza kell jönnie: rajta kívül álló erők elkapják a nyakát, és rángatják előre. Előre a múltba! A Halász büszke a munkájára, igen, a Halász szándékosan bosszantja őket - ez olyan nyilvánvaló igazság, hogy hármuk közül egyik sem mondja ki -, de igazából a Halász Jack Sawyerre vadászik, aki egyedül látta a

Territóriumokat. És ha ez igaz, márpedig annak kell lennie, akkor... ...akkor a Territóriumoknak és mindannak, amit tartalmaznak, valamilyen módon köze van ezekhez az ocsmány bűnökhöz, és őt belökték egy olyan óriási horderejű drámába, amelyet pillanatnyilag még felfogni sem képes. A Torony. A Sugár. Az édesanyja kézírásával látta ezeket a szavakat, valamit arról, hogy a Torony ledől, és a Sugarak megtörnek: ezek a dolgok, akármit jelentsenek, részei a kirakónak, mint ahogy Jack ösztönösen meg van győződve arról is, hogy Tyler Marshall még él, el van dugva annak a másik világnak valamelyik zugába. Megérti, hogy erről sohasem beszélhet senkivel, még Henry Leyden-nel sem, és ettől még magányosabb. Gondolatait szétrepülnek a hangzavarban, amely a kunyhó előtt és mellett tör ki. Akár az indián támadás egy cowboy filmben: huhogás, ordítás, futó lábak dobogása. Egy asszony fülsértően felvisít, hangja kísértetiesen emlékeztet a rendőrautók szirénájára, amelyet néhány másodperce hallott. Dale csak annyit motyog: - Jézus! - azzal futásnak ered, nyomában Bobbyval és Jackkel. Első ránézésre kábé fél tucat dilis futkos körbe a gazos kavicsokon Ed Kajáldája előtt. Dit Jesperson és Cserpák annyira lebénult, hogy csak bámulják a rohangálókat. A dilisek meglepően nagy hangerőt produkálnak. Az egyik férfi azt ordítja: ÖLJÉTEK MEG A HALÁSZT! ÖLJÉTEK MEG A MOCSKOS FATTYÚT! Egy másik azt bömböli: TÖRVÉNY ÉS REND, MEG EGY KORI INGYENSÖR! Egy girhes alak melles nadrágban kap a szón: INGYENSÖR! INGYENSÖRT AKARUNK! Egy hárpia, aki túl öreg a napozóhoz és a farmerhez, karját lóbálva rohangál, és tele tüdőből rikácsol. Az arcukon ülő vigyorból ítélve valami agyalágyult vicc részesei. Ilyen jól még életükben nem szórakoztak. A bekötőút vége felől az állami rendőrség kocsija közeledik, az Örült Magyar Pontiacja közvetlenül mögötte. A zűrzavar közepén Henry Leyden félrehajtja a fejét, és magában mosolyog. Amikor meglátja, hogy a főnöke az egyik ember után veti magát, a kövér Dit Jespersen akcióba lép, és kipécézi Doodles Sangert, akire azóta pipa, hogy a nő lecikizte egy késő éjszakán a Nelson Hotelben. Dit ráismer Teddy Runklemanre, a betört orrú, magas csirkefogóra, akire Dale vadászik; ismeri Freddy Saknessumot is, de Freddy kétségtelenül túl gyors neki, és mellesleg olyan érzése is van, hogy ha hozzáér Freddy Saknessumhoz, akkor úgy nyolc órával később valami igazán ronda betegséggel esik ágynak. Bobby Dulacnak hagyja a girhest, így hát Doodlest szemeli ki, és alig várja, hogy berángassa a gazosba, és megfizessen neki azért, aminek hat éve gúnyolta a Nelson koszos bárjában. (Talán tucatnyian is lógtak ott French Landing legzüllöttebb aljából, amikor Doodles az akkori rendőrfőnök büdös, kacsázó korcsával, Tubbyval hasonlította össze.) Dit a nő szemébe néz, aki egy másodpercre abbahagyja az ugrándozást, és tesz egy kis csalogató gesztust, egyszerre két mutatóujjal. Dit utána veti magát, de mire odaér, Doodles már két méterrel jobbra áll, és úgy sasszézik, mint a kosarasok. - Tubi-tubi! - mondja. - Gyere, kapj el, Tub-Tub! - Dit dühödten utána lendül, eléri, elvéti, és kis híján elveszíti az egyensúlyát. Doodles nevetve szökken arrébb, és megismétli a gyűlöletes kifejezést. Dit nem érti. Miért nem iszkol el Doodles? Miért nem lép le? Szinte mintha azt akarná, hogy elkapják, csak előbb futni akar egy kört. Újabb vetődés után, amikor alig öt centire véti el a célt, Dit Jesperson letörli arcáról a verejtéket, és végignéz a színhelyen. Bobby Dulac rákattintotta a bilincset a girhesre, de Dale és Hollywood Sawyer alig állnak jobban, mint ő. Teddy Runkleman és Freddy Saknessum kitérnek és eltáncolnak üldözőik elől, mindkettő vihog, mint a gyengeelméjűek, és ordítozzák féleszű jelszavaikat. Miért van az, hogy ez az alja nép mindig olyan ügyes? Dit szerint az ilyen Runkleman- és Saknessum-féle rágcsálók sokkal jobban rá vannak szorítva a mozgékonyságra, mint a rendes emberek. Megrohanja Doodlest, aki elsiklik mellette, és kuncogó, rúgkapáló táncra perdül. A nő válla fölött Dit látja, hogy Hollywood végre kicselezi Saknessumot, átkapja a derekát, és a földre dönti. - Nem kell azért rám tehénkedned! - mondja Saknessum. Oldalra sandít, biccent. - Hé, Runks!

Teddy Runkleman ránéz, és ő is olyan laposat pislog. Mozdulatlanná merevedik. A rendőrfőnök rászól: - Mi van, kifogyott a benzin? - A bulinak vége! - mondja Runkleman. - Hé, mi csak vicceltünk, tuggya? - Á, Runksie, én még szeretnék egy kicsit jáccani! - tiltakozik Doodles, és néhányat riszál. Cserpák St. Pierre egy szempillantás alatt Dit és Doodles közé plántálja hegyoromnyi mivoltát. Előrelép, felmordul, mint egy kamion hegymenetben. Doodles igyekszik hátratáncolni, de Cserpák beborítja, és a rendőrfőnök elé penderíti. - Cserpi, há má nem szerecc? - kérdezi Doodles. Cserpák undorodva felmordul, és elhelyezi az asszonyt a rendőrfőnök előtt. A két állami zsaru, Perry Brown és Jeff Black hátra marad, és még a motorosénál is utálkozóbb képet vágnak. Ha Dit gondolkodását áttennénk saját gyorsírásából folyóírásba, az eredmény a következő lenne, Valami lehet a kókuszában, ha a Kingsland sört főzi, mert ammá ugyancsak kóser itóka. Né má a főnököt! Alig várja, hogy kiontsa valakinek a bélit, oszt mégse veszi észre, hogy vesztésre állunk ebben az ügyben. - Maguk VICCELTEK? - üvölti a rendőrfőnök. - Mi BAJUK, maguk idióták? Hát semmiféle tisztelet nincs magukban a szegény kislány iránt? Ahogy az állami rendőrök előrelépnek, hogy átvegyék az ügyet, Dit látja, hogy Cserpák egy pillanatra megmerevedik a döbbenettől, azután a lehető legkevesebb feltűnéssel távolabb húzódik a csoporttól. Dit Jespersonon kívül senki sem figyel rá - a hatalmas motoros megtette a magáét, és most vége a szerepének. Arnold Hrabowski, aki többé-kevésbé elrejtőzik Brown és Black mögé, kezét a zsebébe dugja, meggörnyed, és szégyenkező, bocsánatkérő pillantást vet Ditre. Dit nem érti: Mit csinált az Őrült Magyar, hogy ilyen bűntudata van? A fenébe, hiszen csak most ért ide. Újból Cserpákra pillant, aki súlyos léptekkel közeledik a putri oldala és - micsoda meglepetés! - mindenki cimborája és kedvenc riportere, Mr. Wendell Green felé, aki most kicsit riadtnak tűnik. Asszem, már megint feljött a víz tetejére egy darab szemét, gondolja Dit. Cserpák szereti az okos és higgadt nőket, amilyen Medvelány, de a Doodleshoz hasonló agyatlan bányarémek felidegesítik. Kinyújtja a kezét, megragad két marokra való, műselyembe csomagolt, tésztás húst, és a vonagló Doodlest a hóna alá csapja. Doodles újfent megkérdi: - Cserpi, há má nem szerecc? Cserpák leteszi a hülye tehenet Dale Gilbertson elé. Mikor Dale rámennydörög a négy nagykorú, infantilis bűnözőre, Cserpáknak eszébe jut a jel, amelyet Freddy adott Runksie-nak, és a főnök válla fölött az öreg étterem felé néz. A roggyant, szürke bejárattól balra Wendell Green veszi célba gépével a csoportot, kiéli magát, illeg-billeg, ide lép, oda lép, és kattogtat. Amikor a lencsén át meglátja, hogy Cserpák őt nézi, kiegyenesedik, leereszti a fényképezőgépet, és sután mosolyog. Green bizonyára hátulról osont be, gondolja Cserpák, mert az kizárt, hogy a rendőrök elölről átengedték. Ha jobban belegondol, Doodles és a Dodók ugyanígy jöhettek. Remélhetőleg nem őket követve találták meg ezt a hátsó utat, ámbár ez is egy lehetőség. A riporter lógva hagyja a gépet a hevederen, és oldalazni kezd a rom felé, miközben le nem venné a szemét Cserpákról. A bűntudatos, ijedt mozgás Cserpákot arra emlékezteti, ahogy a hiéna közelíti meg a dögöt. Wendell Green fél Cserpáktól, aki nem is hibáztatja ezért. Szerencsésnek tekintheti magát, hogy Cserpák nem tépte le a fejét, hanem csak beszélt róla. Mégis... a hiénaszerű oldalgást meglehetősen különösnek tartja az adott körülmények között. Green nem félhet attól, hogy ő ennyi rendőr előtt megveri. Green tipródását Cserpák agya összeköti azzal a néma diskurzussal, amely Runkleman és Freddy között zajlott. Amikor a szemükkel oldalra vágtak, amikor másfelé néztek, a riportert keresték! Ő volt az egésznek a mozgatója. Green természetesen ezeket a hülyéket használta, hogy eltereljék a figyelmet arról, amit a kamerájával művel. Ez a totális ócskaság, ez az erkölcsi mocsok felbőszíti Cserpákot. Az

undortól felvillanyozva, csöndesen eltávolodik Dale-től meg a többi rendőrtől, és elindul Wendell Green felé, egyfolytában farkasszemet nézve a riporterrel. Látja, hogy Wendell a lelépést fontolgatja, de azután elveti az ötletet, mert tudja, hogy nem lenne esélye a menekülésre. Amikor Cserpák háromméternyire megközelíti, Green azt mondja: - Nincs szükségünk semmiféle felhajtásra, Mr. St. Pierre. Csak a munkámat végzem. Ezt biztosan megérti. - Sok mindent megértek - mondja Cserpák. - Mennyit fizettél ezeknek a bohócoknak? - Kinek? Miféle bohócoknak? - Wendell úgy tesz, mintha most venné észre Doodlest és a többieket. - Ja, nekik? Ok csinálták ezt a zűrzavart? - Na és miért tennének ilyet? Azt hiszem, azért, mert állatok. - Arckifejezéséből ítélve nagyon szeretne Cserpák oldalán állni az emberek között, a vonal mögött, amely elválasztja őket a Runkleman- és Saknessum- féle állatoktól. Cserpák közelebb lép, közben vigyáz, hogy tekintete le ne csússzon Green szeméről a kamerára, és azt mondja: - Wendy, te igazán szép darab vagy, tudsz róla? Wendell szabadkozva fölemeli a kezét. - Hé, lehet, hogy a múltban voltak nézeteltéréseink, de... Még mindig a riporter szemébe nézve Cserpák jobb kézzel megragadja a fényképezőgépet, balját Wendell Green mellére teszi. Jobbjával megrántja a kamerát, a ballal pedig alaposan meglöki Greent. Valamelyiknek engednie kell, vagy Green nyakának, vagy a fényképezőgép szíjának. Cserpákot nemigen érdekli, melyik lesz az. Ostorpattanásra emlékeztető hang hallatszik, a riporter hátratántorodik, majdnem leül. Cserpák kiveszi a fényképezőgépet a tokjából, amelyről az elszakadt bőrszíj két vége lóg. Ledobja a tokot, nagy mancsában megforgatja a gépet. - Hé, ne csinálja! - szólal meg Wendell, a hangja hangosabb a beszédnél, de halkabb a kiáltásnál. - Mi ez, egy öreg F2A? - Ha tudja, akkor azt is tudhatja, hogy ez klasszis. Adja vissza! - Nem fogom bántani, csak megtisztítom. - Kinyitja a gép hátulját, egyik vaskos ujját az exponált film alá dugja, és kihúzza a tekercset. Rámosolyog a riporterre, és a filmet a gazba dobja. - Na, látod, mennyivel jobban érzi magát a benne levő szar nélkül? Ez egy csinos kis gép, nem szabadna megtöltened szeméttel. Wendell nem meri kimutatni, hogy mennyire dühös. Fájó nyakát dörzsölgeti, és morog: - Azzal az úgynevezett szeméttel keresem a kenyeremet, te félkegyelmű, te idióta! Most pedig add vissza a fényképezőgépemet. Cserpák lazán kinyújtja a kamerát. - Nem értettem tisztán mindent. Mit is mondtál? Válaszul csak egy üres pillantást kap. Wendell kirántja a kezéből a kamerát. Amikor a két állami rendőr végre előrelép, Jack a csalódás és megkönnyebbülés keverékét érzi. Hogy mit akarnak tenni, az nyilvánvaló, hagyni kell őket. Perry Brown és Jeff Black elveszik az ügyet Dale-től, maguk nyomoznak tovább. Mostantól Dale örülhet, ha néha kap valami morzsát az állami asztalról. Jack leginkább azt sajnálja, hogy Brown és Black ebbe a bolondokházába, ebbe a cirkuszba sétált be. Kivárták a saját pillanatukat - vagyis kiböjtölték, amíg a helyiek bebizonyítják teljes hozzá nem értésüket -, de ami most folyik, az Dale nyilvános megalázása, és Jack fájlalja, hogy ez történik. Nem gondolta volna, hogy egyszer még örülni fog, ha egy motoros banda jelenik meg egy tetthelyen, de ilyen rosszul állnak. Cserpák St. Pierre és társai hatékonyabban tartották távol a tömeget, mint Dale rendőrei. A kérdés az, hogy miként jöttek rá ezek az emberek? A Dale hírnevén és önbecsülésén esett sebet nem számítva Jack tulajdonképpen nem sajnálja, hogy az ügy egy másik szervezet hatáskörébe kerül. Hadd kajtassa Brown és Black French megye minden pincéjét: Jacknek van egy olyan érzése, hogy nem jutnak messzebb, mint amennyire a Halász engedi őket. Ahhoz, hogy az ember továbbjusson, gondolja, olyan irányban kell haladni, amit Brown és Black

sohasem értenének, olyan helyekre kellene látogatni, amelyek az államiak meggyőződése szerint nem léteznek. Továbbmenni, ez annyit tesz, mint megbarátkozni az opopanaxszal, és az olyan emberek, mint Brown és Black, nem bíznak olyasmiben, aminek akár csak a szaga is opopanax. Vagyis mindannak ellenére, amit Amy St. Pierre meggyilkolása óta magának hajtogat, neki kell elkapnia a Halászt. Vagy talán nem egészen egyedül. Dale-nek mostantól sokkal több ideje lesz, és nem számít, mit csinál az állami rendőrség, Dale túlságosan belekeveredett ebbe az ügybe, nem fog csak úgy lemondani róla. - Gilbertson rendőrfőnök - szólal meg Perry Brownmás -, azt hiszem, eleget láttunk. Ezt hívja maga helyszínbiztosításnak? Dale otthagyja Teddy Runklemant, és kétségbeesetten fordul az állami rendőrök felé, akik egymás mellett állnak, mintha rohamra készülnének. Arcán Jack látja, pontosan tudja, mi történik, és abban reménykedik, hogy nem alázzák meg túlságosan. - Mindent megtettem, ami a hatalmamban állt, hogy biztosítsam ezt a területet - mondja. - Miután betelefonáltak a 911- re, egyenként beszéltem az embereimmel, és parancsot adtam nekik, hogy ésszerű időközökben kettesével induljanak, nehogy feltűnést keltsenek. - Rendőrfőnök, ön bizonyára használta a rádióját - mondja Jeff Black. - Mert valaki bizonyára meghallotta. - Nem használtam a rádiót - feleli Dale. - És az embereim okosabbak annál, mintsem elterjesszék a hírt. De tudja mit, Black rendőr? Ha a Halász felhívott minket a 911-en, akkor talán még néhány névtelen telefont megereszthetett a polgárok között. Teddy Runkleman úgy hallgatja a beszélgetést, mint egy teniszbajnokság döntőjének nézője. Perry Brown szólal meg: - Vegyük sorra a dolgokat. Mi a szándéka ezzel az emberrel és a barátaival? Vádat emel ellenük? Az idegeimre megy a képe. Dale egy pillanatig gondolkodik, azután azt mondja: - Nem fogok vádat emelni ellenük. Tűnés innen, Runkleman! - Teddy elindul hátrafelé, de Dale ismét megszólal: - Várj csak egy percig. Hogy kerültél ide? - A hátsó úton - feleli Teddy. - Egyenesen a Goltz megül. A Mennydörgő Ötök ugyanarra jöttek. A nagykutya riporter Mr. Green úgyszintén. - Wendell Green itt van? Teddy a romok mellé mutat. Dale hátrapillant, Jack is odanéz, és láthatják, ahogy Cserpák St. Pierre kitépi a filmet a fényképezőgépből, miközben Wendell Green rémülten figyeli. - Még egy kérdés - folytatja Dale. - Honnan tudtátok meg, hogy itt van a kis Freneau holtteste? - Én asztat hallottam, hogy öt-hat hulla van Ed Kajáldájában. A bátyám, Erland hívott föl, ő mondta. O meg a barátnőjétől hallotta. - Na, eredj, tűnj innen! - mondja Dale, és Teddy Runkleman úgy csámpázik el, mintha plecsnit kapott volna jó honpolgárságért. - Jól van - mondja Perry Brown. - Gilbertson rendőrfőnök, eddig tartott az illetékessége. Mostantól ezt a nyomozást Black hadnagy és jómagam vezetjük. Kérek egy másolatot a 911- es beszélgetésről, minden följegyzésről és vallomásról, amit ön és beosztottai fölvettek. Az ön szerepe az, hogy teljes mértékben alárendelje magát az állami nyomozásnak, és teljes mértékben együttműködjön, amennyiben felkérjük. Black hadnagy és én majd tájékoztatjuk a fejleményekről, belátásunk szerint. Ha engem kérdez, Gilbertson rendőrfőnök, sokkal jobban járt, mint megérdemelte. Még sohasem láttam ilyen trehány helyszínt! Hihetetlen mértékben megszegte a helyszínbiztosítás előírásait! Önök közül hányan mentekbe a... Az építménybe? - Hárman - feleli Dale. - Én magam, Dulac rendőr és Sawyer hadnagy. - Sawyer hadnagy - mondja Brown. - Bocsásson meg, de Sawyer hadnagyot netán reaktiválták a Los Angeles-i rendőrségnél? Hivatalos tagja lett az ön irodájának? És ha nem, akkor miért engedte be

a romok közé? Először is, mit keres itt Mr. Sawyer? - Több gyilkossági ügyet nyomozott ki, mint amennyit maga meg én együttvéve fogunk, akármeddig éljünk! Brown gonosz pillantást vet Jackre, Jeff Black a semmibe bámul. A két állami rendőr mögött Arnold Hrabowski ugyancsak Jack Sawyerre néz, noha egyáltalán nem úgy, mint Perry Brown. Arnold arckifejezése egy olyan emberé, aki nagyon szeretne láthatatlan lenni, és amikor észreveszi, hogy Jack tekintete ráesik, gyorsan lesüti a szemét, és a másik lábára áll. Ohó, gondolja Jack. Hát persze, az Örült, Őrült, Őrült Magyar! Perry Brown megkérdezi Dale-t, hogy Mr. St. Pierre és a barátai mit csinálnak a helyszínen, és Dale azt feleli, hogy segítenek féken tartani a tömeget. Dale netán azt mondta Mr. St. Pierre-nek, hogy cserében a szolgálataiért tájékoztatja a nyomozás legfrissebb adatairól? Bizonyára ilyesmiről van szó. Jack hátralép, és elindul oldalvást, enyhe ívben, amely egyenesen odajuttatja Arnold Hrabowskihoz. - Hihetetlen! - szól Brown. - Mondja, Gilbertson rendőrfőnök, úgy döntött, hogy egy kicsit visszatartja ezt a hírt, mielőtt továbbadja Black hadnagynak és nekem? - Mindent az eljárási rend szerint csináltam - feleli Dale. A következő kérdésre azt válaszolja, hogy igen, kihívta a kórboncnokot és a nyomfeltáró kocsit, amely mellesleg éppen most érkezett meg a mellék-útra. Az Őrült Magyar erőfeszítései önuralmának megőrzésére annyiban sikerültek, hogy úgy fest, mint akinek nagyon kell pisilnie. Amikor Jack a vállára teszi a kezét, megmerevedik, akár a trafik előtt a reklám indián. - Nyugi, Arnold! - mondja Jack, azután fölemeli a hangját. - Black hadnagy, ha átveszik az ügyet, néhány információt át kell adnom önnek! Brown és Black feléje fordulnak. - Az, az ember, aki a 91 l-es vonalon telefonált, a 7-Eleven melletti nyilvános telefont használta, ez a bolt a 35-ös út mentén található French Landingben. Dale leragasztatta, és a tulajdonos tudja, hogy az embereket távol kell tartania tőle. Arról a telefonról levehetnek néhány használható ujjlenyomatot. Black valamit firkál a noteszébe, Brown pedig azt mondja: - Uraim, azt hiszem, az önök szerepe itt véget ért. Rendőrfőnök, használja az embereit, hogy szétszórja azt a népséget, amely az út elején verődött össze. Mire a kórboncnokkal kijövök a romok közül, nem akarok látni senkit, magát és a tisztjeit is beleértve. Később a hét folyamán felhívom, ha új hírt kapok. Dale szótlanul elfordul, és Bobby Dulacnak megmutatja az út másik végét, ahol a tömeg néhány csökönyös lélekre csökkent, akik autóiknak támaszkodnak. Brown és Black kezet ráz a kórboncnokkal, azután tárgyal a nyombiztosító kocsival érkezett szakértőkkel. - Nos, Arnold - szólal meg Jack -, szeretsz rendőr lenni, igaz? - Én? Szeretek rendőr lenni. - Arnold nem bír Jack szemébe nézni. - Méghozzá egész jó rendőr tudnék lenni, tudom, hogy képes vagyok rá, de a főnök nem hisz eléggé bennem. - Reszkető kezét a nadrágja zsebébe dugja. Jack őrlődik a kétféle érzelem között, sajnálja ezt a szánalmas pojácát, ugyanakkor legszívesebben a bekötőút végéig rugdosná. Jó zsaru? Arnold még cserkészparancsnoknak sem felelne meg. Hála neki, Dale Gilbertson éppen most kapott nyilvánosan orrot, és valószínűleg kutyául érzi magát. - De hát nem engedelmeskedtél a parancsnak, igaz, Arnold? Arnold reszket, mint a fa, amelybe mennykő csapott. - Micsoda? Nem csináltam semmit. - Valakivel beszéltél. Talán több emberrel is. - Dehogyis! - rázza meg hevesen a fejét. - Csak a feleségemet hívtam fel. - Könyörögve néz Jackre. - A. Halász velem beszélt, nekem mondta el, hova dugta B gyermek testét, azt akartam, hogy Paula tudjon róla. Igazság szerint, Holl... Sawyer hadnagy, nem gondoltam, hogy a feleségem bárkit is fölhív, csak el akartam mondani neki.

- Rossz húzás, Arnold - állapítja meg Jack. - Most odamész a főnökhöz, s azonnal elmondod neki. Mert Dale megérdemli, hogy megtudja, ki a hibás, nem szabad, hogy magát okolja. Ugye kedveled Dale-t? - A főnököt? - Arnold hangja megremeg a főnöke iránti tisztelettől. - Hát persze. O, ő... nagyszerű ember. De nem fog kirúgni? - Ez csak rajta múlik, Arnold - feleli Jack. - Ha engem kérdezel, megérdemled, de talán szerencséd lesz. Az Örült Magyar elballag Dale felé. Jack figyeli egy másodpercig a beszélgetésüket, azután az öreg étterem fala mellé sétál, ahol Cserpák St. Pierre és Wendell Green komor csöndben néznek farkasszemet. - Hello, Mr. St. Pierre - mondja. - Magát is üdvözlöm, Wendell. - Panaszt fogok tenni - feleli Green. - Életem legnagyobb történetén dolgozom, és ez a tahó tönkretesz egy egész tekercs, filmet. Nem bánhat így a sajtóval; jogunk van lefényképezni, amit akarunk. - Asszem, aszontad, hogy jogod van lefényképezni a lányom holttestét is. - Cserpák bőszen mered Jackre. - Ez a szardarab fizette meg Teddyt és a többi eszementet, hogy csinálják a rossz formájukat, így nem vették észre, mikor beosont. Lefényképezte a kislányt. Wendell rászögezi az ujját Jackre. - Erre nincs bizonyítéka. De mondok valamit magának, Sawyer. Magáról is készítettem felvételeket. Valamilyen bizonyítékot rejtett el a kisteherje hátuljában, és ezért kicsinálhatom. Úgyhogy kétszer gondolja meg, mielőtt szarozik velem, mert kiteszem a bőrét száradni. Veszedelmes, vörös köd tölti meg Jack fejét. - Kinek akarta eladni a halott kislányról készült felvételeket? - Miért tartozik az magára? - Wendell Green csúnya vigyorra húzza a száját. - Maga sem éppen liliom, nem igaz? Talán még meg is egyezhetünk, nem? A vörös köd besötétedik, és megtölti Jack szemét. - Megegyezhetünk? Cserpák St. Pierre ott áll Jack mellett, és nyitja csukja az ökleit. Jack tudja, hogy Cserpák pontosan érti az ő hanghordozását, de Wendell Greent annyira elvakítják a szemében villogó dollárjelek, hogy Jack fenyegetését kérdésnek érti. - Engedi, hogy újratöltsem a fényképezőgépemet, elkészítsem a szükséges fölvételeket, s békén hagyom. Cserpák lehajtja a fejét, és ismét ökölbe szorítja a kezét. - Tudja mit, nagylelkű fickó vagyok... talán még be is veszem a buliba, kap, mondjuk, tíz százalékot. Jack szíve szerint az orrát törné be, de megelégszik azzal, hogy keményen gyomron vágja a riportert. Green megmarkolja a hasát, összegörnyed, azután a földre zuhan. Hektikusan vörös arccal kapkod levegőért. A szeme döbbent és hitetlen. - Látja, én is nagylelkű fickó vagyok, Wendell. Valószínűleg megmentettem magát ezerdollárnyi fogászati költségtől meg egy törött állkapocstól. - A plasztikai sebészetről se feledkezzen meg - teszi hozzá Cserpák, és öklével a tenyerébe csap. Olyan arcot vág, mint aki elől elemelték kedvenc csemegéjét a vacsoraasztalról. Wendell arca a bíbor vöröses árnyalatára váltott. - Csak hogy informáljam, Wendell, nem számít, akármit képzel is arról, amit látott, nem rejtettem el semmiféle bizonyítékot. Sőt föltártam egyet, noha nem számítok rá, hogy ezt képes megérteni. Greennek sikerül zihálva beszívnia egy köbcenti levegőt. - Ha ismét tud lélegezni, akkor kotródjon. Másszon, ha muszáj. Menjen vissza kocsijához, és hajtson el innen. És az isten szerelmére, húzzon bele, különben barátunk nagy valószínűséggel tolókocsiba juttatja élete hátralevő részére. Wendell Green lassan föltérdel, még egyszer hangosan beszívja az oxigént, azután félig fölemelkedik. Egyik kezével salapál, de ennek jelentése nem világos. Azt is üzenheti ezzel Jacknek és Cserpáknak, hogy ne jöjjenek a közelébe, vagy azt, hogy nem okoz több gondot, esetleg mindkettőt. Botladozva befordul az épület sarkán.

- Azt hiszem, köszönettel tartozom - mondja Cserpák. - Lehetővé tette, hogy megtartsam az ígéretemet, amit oldalbordámnak tettem. De be kell vallanom, Wendell Green olyan alak, akit szívesen szétszerelnék. - Ember - feleli Jack -, nem voltam biztos benne, hogy ideérek, mielőtt nekilát. - Az már igaz, az önuralmam a végén járt. Egymásra mosolyognak. - Cserpák St. Pierre - mondja Cserpák, és kezet nyújt. - Jack Sawyer - Jack is parolázik, és közben alig érzi, hogy fáj a keze. - Hagyod, hogy az egész munkát az államiak végezzék el, vagy továbbra is dolgozol az ügyön? - Mit gondolsz? - kérdezi Jack. - Ha bármiféle segítségre van szükséged, vagy erősítés kell, annyi a dolgod, hogy szólsz. Mert el akarom kapni ezt a kurafit, és úgy vélem, neked több esélyed van rá, hogy megtaláld, mint bárki másnak. Visszafelé a Norvég-völgybe Henry azt mondja: - Igen, persze, Wendell lefényképezte a halottat. Amikor kijöttél az épületből, és odamentél a kocsidhoz, hallottam, hogy valaki fényképezget, de azt gondoltam, talán Dale az. Azután megint hallottam, amikor te és Dale bent voltatok Bobby Dulackal, és rájöttem, hogy valaki engem fényképez! Nos, mondtam magamban, ez bizonyára Mr. Wendell Green, és odaszóltam, hogy jöjjön ki a fal mögül. Ekkor rontottak oda ezek az emberek ordítva és visítva. Ahogy ez megtörtént, hallottam, hogy Mr. Green futva befordul a sarkon, bemegy a házba, és csinál néhány felvételt. Azután kiosont és megállt az épület mellett, ahol elkapta Cserpák haverod, és lerendezte. Ez a Cserpák figyelemre méltó fickó, mi? - Henry, erről akartál beszélni velem? - Hát persze, de mindenfelé futkostál, és tudtam, hogy Wendell Green nem távozik, amíg ki nem dobják. Soha nem olvastam egy szót sem abból, amit írt. Soha. - Dettó - mondja Jack. - De ugye nem adod föl a Halász üldözését? Annak ellenére, amit az a nagyképű állami rendőr mondott. - Most nem adhatom föl. Hogy megmondjam az igazat, azt hiszem, az éber álom, amit tegnap említettem, kapcsolatban áll ezzel az üggyel. - Oké-zsoké. Térjünk vissza Cserpákra. Jól hallottam, hogy szét akarja szerelni Wendellt? - Jól. - Szédületes ember lehet. Azt hallottam az unokaöcsémtől, hogy a Mennydörgő Ötök a szombat délutánokat és estéket a Homoknyelvben töltik. Jövő héten talán elindulok Rhoda öreg kocsijával, és elhajtok Centraliába néhány sörre meg egy kellemes fecsegésre Mr. St. Pierre-rel. Biztos vagyok benne, hogy érdekes a zenei ízlése. - Autóval akarsz menni Centraliába? - Jack rámered Henryre, aki csupán egy apró engedményt tesz a kijelentés abszurditásának: halvány mosoly játszik az ajkán. - Egy vak ember tökéletesen képes vezetni - mondja. - Valószínűleg jobban, mint a legtöbb látó. Ray Charles mindenesetre tudott. - Eredj már, Henry. Miből gondolod, hogy Ray Charles képes volt autót vezetni? - Azt kérded, miből gondolom? Mert egy éjjel Seattle-ben, ez, öö negyven éve volt, amikor arra hakniztam, Ray elvitt egy fordulóra. Sima volt, mint Lady Godiva fara. Semmi probléma. Természetesen mellékutcákban maradtunk, de Ray legalább ötvenöt mérfölddel haladt, ebben biztos vagyok. - Tegyük föl, hogy tényleg megtörtént. Nem féltél? - Féltem? Természetesen nem. Én voltam a navigátor. Nem hinném, hogy bármiféle problémám lenne Centraliában, amennyiben az álmos mellékutakon közelítem meg. A vakok kizárólag azért nem vezetnek, mert mások nem hagyják őket. Ez hatalom kérdése. Azt akarják, hogy marginális helyzetben

legyünk. Cserpák St. Pierre tökéletesen megértené. - Na, tessék, és én még azt gondoltam, hogy ma délután lesz egy futásom a bolondokházába - jegyzi meg Jack. 14. A Norvég-völgy és az Arden közötti meredek domb tetején a szerpentinként kanyargó 93- as országút kétsávosra szűkül, hogy azután hosszú sí lesikló lejtővé egyenesedjen, amely a város felé ereszkedik, míg az országút keleti oldalán a dombtető füves fennsíkká szélesedik. Két viharvert, vörös piknikasztal várakozik itt azokra, akik megállnak néhány percre, és méltányolják a látványos tájképet. Tanyasi földek tűzött, kockás plédje takarja a nem egészen lapos, patakokkal és mellékutakkal átszőtt, szelíd tájat. A látóhatárt tömör, kékeszöld domblánc zárja le. A mérhetetlen égen napfénytől ázott fehér felhők lógnak, mint a friss mosás. Ered Marshall a kavicsos útpadkára kormányozza Ford Explorerét, megáll, és azt mondja: - Hadd, mutassak valamit. Amikor beszállt az Explorerbe a tanyájánál, Jack magával hozott egy kicsit elnyűtt, fekete bőr aktatáskát, és az még mindig ott hever a térdén. Apjának kezdőbetűit: P.S.S., azaz Philip Stevenson Sawyer, nyomták arannyal az aktatáska tetejére a fogantyú mellé. Fred néhányszor kíváncsian pillantott oda, de nem kérdezett, Jack pedig semmit sem mondott magától. Lesz még idő a beszédre és a mutogatásra, miután találkozik Judy Marshall-lal, gondolja. Fred kiszáll a kocsiból, Jack a lába mellé teszi apja öreg aktatáskáját, az ülésnek dönti, mielőtt követné a másikat a ruganyos fűbe. Az első piknikasztalnál Fred a táj felé int. - Nem sok olyasmink van errefelé, ami idegenforgalmi látványosságnak nevezhető, de ez itt elég szép, nem igaz? - Nagyon szép - mondja Jack. - Bár azt hiszem, itt minden nagyon szép. - Judy nagyon szereti ezt a tájképet. Valahányszor Ardenbe megyünk, mindannyiszor meg kell állnia itt, hogy kiszálljon, lazítson, és kis ideig nézelődjön. Tudja, valahogy feltöltődik a fontos dolgokkal, mielőtt visszatérne a taposómalomba. Néha elveszítem a türelmemet, és arra gondolok, gyerünk már, ezerszer láttad ezt a tájat, vissza kell mennem, dolgozni, de én csak egy férfi vagyok, igaz? Így hát valahányszor erre járunk, idekanyarodunk, és néhány percre megállunk, én pedig rájövök, hogy a feleségem sokkal többet tud nálam, és jobb, ha hallgatok arra, amit mond. Jack elmosolyodik, leül a padra, várja a folytatást. Amióta fölvette, Fred Marshall csak két- három hálás mondatot mondott, de világos, hogy ezt a helyet azért választotta, hogy kimondjon valamit, ami a szívét nyomja. - Ma reggel elmentem a kórházba, és ő... nos, másmilyen volt. Aki ránéz, beszélget vele, azt mondaná, hogy jobb állapotban van, mint tegnap. Noha még mindig beteg az aggodalomtól Tyler miatt, mégis más. Gondolja, hogy ez a gyógyszereknek köszönhető? Még azt se tudom, hogy mit adnak neki. - Képes normálisan beszélni vele? - Időről időre igen. Például ma reggel elmesélt egy tegnapi újság sztorit egy La Riviere-i kislányról, aki majdnem harmadik lett az államközi nyelvtanversenyen, de nem sikerült helyesen leírnia egy szót, amelyről senki még csak nem is hallott. Popoplax vagy valami ilyesmi. - Opopanax - mondja Jack. Úgy mondja, mintha szálka akadt volna a torkán. - Maga is látta? Ez érdekes, hogy mindketten ugyanazt a szót jegyezték meg. Judyt egészen felrázta. Megkérte a nővéreket, nézzenek utána, hogy mit jelent, és az egyik kereste is néhány lexikonban, de nem találta. Jack a Kivonatos Oxford Szótárban találta meg; a szó szerinti jelentése érdektelen. - Az opopanax valószínű meghatározása - mondja -: 1. Egy szó, amelyet nem lehet megtalálni a szótárban. 2. Egy félelmetes rejtély.

- Ohó! - Fred Marshall idegesen körbejár a kilátóban, most pedig megáll Jack mellett, aki fölpillantva látja, hogy a másik férfi az elnyúló tájat nézi. - Talán tényleg ezt jelenti. - Fred szeme továbbra is a tájképet pásztázza. Még nem teljesen kész, de sokat haladt előre. - Nagyon örültem, mikor láttam, hogy érdeklődik valami iránt, még ha az csak egy apró cikk is a Herald-ból... Kitörli a szeméből a könnyeket, és egy lépést tesz a látóhatár felé. Majd megfordul, Jackre néz. Öö, mielőtt találkozik Judyval, néhány dolgot el kell mondanom róla. A gond az, hogy nem tudom, hogy fog ez magának hangzani. Még az én fülemben is úgy cseng... Nem is tudom. - Próbálkozzon - mondja Jack. Fred bólint: - Rendben. - Összefonja ujjait, és lehajtja a fejét. Azután ismét fölnéz, és a tekintete olyan sebezhető, mint egy csecsemőé. - Ööö... nem tudom, hogy fog ez hangzani az ön fülében. Jó, akkor belevágok. Tudatom egy részével azt hiszem, Judy tud valamit. Szóval szeretném ezt gondolni. Másrészt viszont nem akarom bolondítani magam azzal, hogy elhiszem, csak azért, mert mintha jobban lenne, már nem lehet őrült. De szeretném ezt hinni! Öregem, ó, öregem, de nagyon szeretném! - Higgye el, hogy tud valamit. - Az opoponax kellette kísérteties érzés eltörpül ennek az elméletnek a jelentősége mellett. - Olyasvalamit, ami még neki sem teljesen világos - szól Fred. - Emlékszik? Judy tudta, hogy Ty eltűnt, még mielőtt elmondtam volna neki. Aggodalmas pillantást vet Jackre, és arrébb lép. Összeüti az ökleit, megáll. Újabb belső torlaszt borít föl az igény, hogy elmagyarázza dilemmáját. - Na, jó, nézze. A következőket kell megértenie Judyval kapcsolatban. Különleges egyéniség. Jó, egy csomó férfi mondja azt, hogy a felesége különleges, de Judy különleges módon különleges. Mindenekelőtt döbbenetesen szép, de nem is ezt akarom mondani. Elképesztően bátor, de még csak nem is erről van szó. Mintha olyasmivel lenne kapcsolatban, amit mi még csak föl sem foghatunk. De lehet ez? Mennyi ebben az őrültség? Talán úgy van, hogy ha az ember megőrül, először tombol és hisztizik, azután mikor már a harchoz is őrült, megnyugszik és beletörődik mindenbe. Beszélnem kell az orvosával, mert ebbe megszakadok. - Miket mond? Elmagyarázza, hogy miért nyugodtabb? Fred Marshall pillantása égeti Jack szemét. - Nos, hát egyrészt Judy azt látszik gondolni, hogy Ty még él, és maga az egyetlen, aki megtalálhatja. - Rendben - feleli Jack, aki nem akar többet mondani, amíg nem beszélt Judyval. - Mondja, Judy nem említette valami régi ismerősét - vagy egy unokatestvérét, régi barátját -, akiről feltételezi, hogy elvihette a fiút? - Elmélete itt kevésbé meggyőző, mint Henry Leyden agyonésszerűsített, bizarr konyhájában, Fred Marshall válasza pedig tovább gyengíti. - Nem, hacsak nem hívják az illetőt Bíbor Királynak, vagy Gorgnak, vagy Abbalahnak. Annyit mondhatok, Judy azt hiszi, lát valamit, és noha ennek semmi értelme, borzasztóan remélem, hogy az a valami ott van! Jack Sawyer előtt fölrémlik egy világ, amelyben megtalálta egy kisfiú Serfőző-sapkáját. Úgy döf belé, mint egy acélhegyű lándzsa. - És ott van Tyler is. - Ha egy részem nem gondolná, hogy mindez lehetséges, itt és most megbolondulnék - mondja Fred. - Hacsak már meg nem hibbantam. - Menjünk, beszéljünk a feleségével - mondja Jack. Kívülről a French megyei Evangélikus Kórház egy tizenkilencedik századi New England-i őrültekházára emlékeztet: piszkos, vörös téglafalak, megfeketedett támpillérek, lándzsa alakú csúcsívek, nyeregtető fiatornyokkal lezárt gerinccel, püffedt tornyok, fukaron mért ablakok, és megkövült piszoktól retkes, hosszú homlokzat. Arden nyugati határában áll, egy körülfalazott tölgyesben, gótikus, de fenség nélkül, könyörtelen, fenyegető. Jack félig-meddig arra számít, hogy sikoltó orgonazenét hall majd, mint egy Vincent Price-filmben.

Belépnek a keskeny, csúcsos faajtón egy vigasztalóan meghitt előtérbe. Unatkozó, egyenruhás férfi irányítja a látogatókat a liftekhez; az ajándékbolt kirakatában kitömött állatok és virágeső; infúziós állványhoz kötözött, frottír köntösű betegek üldögélnek az összevissza állított asztaloknál a családjukkal, más betegek az oldalfalak mentén sorjázó székeken kuporognak; két fehér köpenyes orvos beszélget egy sarokban. Magasan a fejük fölött két poros, díszes csillár szórja a lágy okkerszínű fényt, amitől egy pillanatra olyanok lesznek az ajándékbolt bejárata mellett a magas vázákba állított liliomok, mintha bearanyozták volna pompás kelyhüket. - Tyű, belülről sokkal jobban fest - mondja Jack. - A legtöbb helyen így van - feleli Fred. Odamennek az íróasztal mögött ülő emberhez és Fred azt mondja: - D szárny. Az ember, akiben az érdeklődés bágyadt szikrája gyúl, ad neki két négyszögletes kártyát, amelyre a LÁTOGATÓ szót bélyegezték, és int. A liftajtó zörögve kinyílik, és beengedi őket egy faburkolatú fülkébe, amely nem nagyobb, mint egy takarítószekrény. Fred Marshall megnyomja az 5-ös gombot, és a lift remegve elindul fölfelé. Ugyanaz a lágy, aranyos fény önti el a mulatságosan kicsi belsőt. Tíz évvel ezelőtt egy ehhez figyelemreméltóan hasonló lift egy nagy párizsi szállodában több mint két és fél órán keresztül fogva tartotta Jacket és a Los Angeles-i egyetem művészettörténet szakos diákját, Iliana Tedescót, és ennek során Miss. Tedesco kifejtette, hogy kapcsolatuk elérte végcélját, köszöni szépen, bár ő egyébként roppant hálás a pillanatot megelőző, élvezetes közös utazásért. Miután végiggondolta a dolgot, Jack úgy döntött, hogy nem terheli meg Fred Marshallt ezzel az információval. A francia unokatestvérénél illedelmesebb lift remegve megáll, minimális vonakodással kitárja ajtaját, kiengedve Jack Sawyert és Fred Marshallt az ötödik emeletre, ahol a szépséges fény mintha egy árnyalattal sötétebb lenne, mint a liftben vagy az előtérben. - Sajnos át kell mennünk a másik végébe - mondja Fred. Tőlük balra végtelennek látszó folyosó ásít, mint egy perspektívakísérlet, és Fred épp arra mutat. Keresztülmennek két magas, dupla ajtón, el a B szárnyba vezető folyosó mellett, két hatalmas terem mellett, amelyekben elfüggönyözött fülkék sorakoznak, ismét balra fordulnak a gerontológia zárt ajtajánál. Végigballagnak egy faliújságokkal szegélyezett, hosszú, hosszú folyosón, elmarad a C szárny nyitott ajtaja, hirtelen jobb kanyar következik a férfi- és női mosdó előtt, jön az ambuláns szemészet és a betegnyilvántartás, majd végül megpillantják a D szárny, jelzést. Ahogy közelednek, a fény határozottan gyengülni látszik, a falak mintha összehúzódnának, az ablakok szűkülnek. Árnyak osonnak a folyosón a D szárny felé, és egy kis tócsa csillog a padlón. - Most az épület legöregebb részében járunk - szólal meg Fred. - Gondolom, minél előbb ki akarja hozni innen Judyt. - Hát persze, amint Pat Skarda úgy gondolja, hogy rendbe jött. De meg fog lepődni; Judy valahogy szeret itt lenni. Azt hiszem, jót tesz neki. Azt mondta, teljes biztonságban érzi magát, és némelyek, akikkel beszélget, rendkívül érdekes dolgokat mondanak. Azt állítja, hogy olyan, mintha egy óceánjárón utazna. Jack meglepetten, hitetlenül elneveti magát. Fred Marshall megérinti a vállát, és folytatja: - Ez most azt jelenti, hogy sokkal jobban, vagy azt, hogy sokkal rosszabbul van? A folyosó tágas szobába vezet, amelyen mintha száz éve nem változtattak volna. Sötétbarna faburkolat fut körbe másfél méter magasságban a sötétbarna padló fölött. Jobboldalt, magasan a szürke falon, két hosszú, keskeny ablak, amelyeket keretbe foglaltak, akár a képeket, szűrt, szürke fényt enged be. A politúros deszkapult mögött ülő ember megnyom egy gombot, hogy kinyissa a kétszeres méretű vasajtót, amelyen a D szárny, jelzés és egy apró, megerősített üvegű ablak van. - Bemehet, Mr. Marshall, de ki a társa? - A neve Jack Sawyer. Velem van. - Rokon vagy orvos?

- Nem, de a feleségem látni akarja. - Várjon egy pillanatig. - A férfi eltűnik a fémajtó mögött, amelyet börtönbe illő kattanással zár be. Egy perccel később visszajön egy nővérrel, akinek súlyos, ráncos arca, nagy karja, keze és vaskos lába olyan hatást kelt, mintha egy férfi öltözött volna női ruhába. Jane Bond néven mutatkozik be, mint a D szárny főnővére, a szavak és a körülmények összejátszása legalább tucatnyi csúfnevet juttat az eszükbe. A főnővér kérdések pergőtüzébe fogja Fredet és Jacket, azután csak Jacket, mielőtt ismét eltűnne a nagy ajtó mögött. - Bond felügyelő! - Ezt Jack képtelen volt magába fojtani. - Mi is így hívjuk - feleli az alkalmazott. - Szigorú nő, de igazságtalan. - Köhög, fölnéz a magas ablakokra. - Az ügyeletes Dupla Nulla Zérónak hívja. Néhány perccel később Bond felügyelő és főnővér, továbbá 00 Zéró ügynök kinyitja a vasajtót, és azt mondja: - Most bejöhet, de jól jegyezze meg, amit mondok! A kórterem, ahova belépnek, első pillantásra egy hatalmas repülőtéri hangárra emlékeztet, amelynek egyik részében párnázott padokat, a másikban kerek asztalokat és műanyag székeket, a harmadikban pedig két hosszú asztalt helyeztek el, utóbbiak megpakolva rajzpapírral, zsírkrétával, vízfestékkel. A hatalmas térhez képest mintha babaházat bútoroztak volna be. Itt-ott párnázott, négyszögletes szőnyegek hevernek a szürke sima, nevenincs árnyalatúra mázolt betonpadlón; hat méterrel a padló fölött kis, rácsos ablakok lyuggatják át a túlsó falat, amelynek vörös tégláját számos meszelés rejti. Az ajtótól balra egy üvegezett rekeszben az ápolónő fölnéz rájuk egy könyvből. Messze jobbra, túl a rajzeszközökkel telezsúfolt asztalokon három zárt vasajtó vezet öntörvényű világokba. A hangári hangulat fokozatosan átengedi magát a börtönének, ahol jóindulat árad, de egyben hajthatatlanság is. A hatalmas teremben szétszóródott húsz-harminc férfi és nő halk beszélgetése zsong. A férfiak és nők közül csak nagyon kevesen beszélnek látható társhoz. Körbejárnak, mereven állnak egy helyen, magzattá gömbölyödve fekszenek a szőnyegeken; az ujjaikat számlálják, és noteszekbe firkálnak; rángatóznak, ásítanak, sírnak, a semmibe vagy önmagukba merednek. Némelyikük zöld kórházi köntöst visel, mások mindenféle civil ruhát: trikót, sortot, szvettert, tréningruhát, közönséges inget és nadrágot, dzsörzét és pantallót. Senki nem hord övet, és a fűző is hiányzik a cipőkből. Két izmos, vakítóan fehér trikót viselő, torzsára nyírt férfi ül egy kerek asztalnál, a türelmes őrkutyák légköre veszi körül őket. Jack igyekszik megtalálni Judy Marshallt, de nem látja. - Kérem, figyeljen, Mr. Sawyer! - Bocsánat - mondja Jack. - Nem számítottam rá, hogy ez a helyiség ilyen nagy. - Jobb, ha nagy. Egyre nagyobb létszámot kell kiszolgálnunk. - Bond nővér várja fontosságának elismerését, és Jack bólint. - Helyes. Ismertetek néhány alapszabályt. Ha meghallgatja, amit mondok, akkor látogatása a lehető legkellemesebb lesz mindnyájunk számára. Ne bámulja a betegeket, és ne ijedjen meg attól, amit mondanak. Akármit mondanak vagy tesznek, ne viselkedjen úgy, mintha szokatlannak vagy ijesztőnek tartaná. Legyen udvarias, akkor békén hagyják. Ha kérdeznek valamit, ésszerű határok között cselekedjen, ahogy jónak látja. Azonban kérem, tartózkodjon attól, hogy pénzt, bármilyen éles tárgyat, esetleg valamely orvosunk által előzőleg meg nem vizsgált élelmiszert adjon nekik - némelyik gyógyszer hatását megfordítja bizonyos ételek fogyasztása. Egy idő után valószínűleg odamegy magához egy Estelié Packard nevű idősebb hölgy, és megkérdezi, nem ön-e az apja. Válaszoljon, ahogy akar, de ha nemet mond, akkor csalódottan távozik, ha viszont igent, akkor szerez neki egy jó napot. Van kérdése, Mr. Sawyer? - Hol van Judy Marshall? - Ezen az oldalon, háttal nekünk, az utolsó padon. Látja őt, Mr. Marshall? - Igen, látom - feleli Fred. - Van valami változás reggel óta? - Amennyire tudom, nincs. Az orvos, aki fölvette, dr. Spiegleman, fél órán belül itt lesz, és talán több felvilágosítást adhat önnek. Óhajtja, hogy odavezessem önt és Mr. Sawyert a feleségéhez, vagy

inkább maga menne oda? - Majd magunk - feleli Fred Marshall. - Meddig maradhatunk? - Tizenöt, legföljebb húsz percet adok. Judy egyelőre megfigyelés alatt van, és szeretném a stresszes helyzeteket a minimálisra korlátozni. Elég békésnek látszik, de ugyanakkor mélységesen zavart, és az igazat megvallva érzékcsalódásai vannak. Nem lennék meglepve, ha újabb hisztériás roham törne ki rajta, márpedig nem akarjuk meghosszabbítani a megfigyelési időszakot azzal, hogy újabb gyógyszert adunk neki, nemde? Úgyhogy kérem, Mr. Marshall, a társalgás legyen stressz mentes, könnyed és pozitív. - Úgy gondolja, hogy érzékcsalódásai vannak? Bond nővér sajnálkozva elmosolyodik. - Mr. Marshall, az ön felesége minden valószínűség szerint évek óta érzékcsalódással küzd. Ó, képes jól titkolni őket, de az övéhez hasonló téveszmék nem egyik napról a másikra alakulnak ki, de nem ám. Ezek a dolgok évek alatt keletkeznek, és az érintett személy mindezen idő alatt normálisnak látszhat. Azután valamitől bekattan a kifejlett pszichózis. Ami ebben az esetben természetesen az önök fiának eltűnése. Mellesleg fogadja őszinte együttérzésemet. Micsoda borzalmak történnek. - Igen, így van - feleli Fred Marshall. - De Judy még előbb kezdett különösen viselkedni... - Attól tartok, ez mindegy. Vigaszra volt szüksége, és érzékcsalódásai - érzékcsalódásokkal teli világa - azért alakultak ki, mert azoknak a világában lelt vigasztalást. Bizonyára hallott már ilyeneket ma reggel, Mr. Marshall. Szólt valamit a felesége arról, hogy átment más világokba? - Más világokba? - döbben meg Jack. - Jellegzetes skizofrén ideáció - feleli Bond főnővér. - A kórteremben tartózkodó emberek jó felének vannak hasonló téveszméi. - Úgy gondolja, hogy a feleségem skizofrén? Bond nővér elnéz Fred mellett, fölméri birodalmának betegeit. - Nem vagyok pszichiáter, Mr. Marshall, de húsz hosszú évnyi tapasztalatom van a mentális betegségben szenvedő betegekről. Erre a tapasztalatra alapozva azt kell mondanom önnek, hogy véleményem szerint a felesége a paranoid skizofrénia klasszikus tüneteit produkálja. Bár jobb hírrel szolgálhatnék önnek. - Ismét Fred Marshallra pillant. - Természetesen dr. Spiegleman fogja közölni a végső diagnózist, ő majd képes lesz válaszolni valamennyi kérdésére, elmagyarázza a kezelés menetét és így tovább. A mosoly, amelyet Jackre vet, a megjelenése pillanatában jéggé dermed. - Mindig mondom új látogatóinknak, hogy a családnak sokkal rosszabb, mint a betegnek. Némely betegünknek semmi gondja az égvilágon. Az ember igazából szinte irigyli őket. - Hát persze - bólint Jack. - Ki ne irigyelné? - Akkor hát induljanak - szól a nővér egy árnyalatnyi zsémbbel. - Kellemes látogatást. Számos fej fordul feléjük, ahogy lassan végigmennek a poros deszkapadlón a legközelebbi padsor felé; számos szempár követi haladásukat. Kíváncsiság, közömbösség, zavarodottság, gyanakvás, öröm és valami személytelen harag látszik a sápadt arcokon. Jacknek úgy rémlik, hogy a kórterem minden ápoltja közelebb húzódik hozzájuk. Petyhüdt, középkorú, fürdőköpenyes férfi törtet az asztalok között, olyan arccal, mint aki attól fél, hogy lekési a munkába vivő buszt. A legközelebbi pad végén feláll egy hosszú ősz hajú, vékony öregasszony, és esdekelve néz Jackre. Összekulcsolt, fölemelt keze erősen remeg. Jack igyekszik, hogy ne nézzen a szemébe. Amikor elmegy mellette, az asszony félig gügyögve, félig súgva mondja: - A cukorbabám az ajtó mögött volt, de nem tudtam, és ott volt abban a rengeteg vízben! - Hmm - szól Fred. - Judy mesélte róla, hogy a kisfia belefulladt a fürdőkádba. Jack a szeme sarkából figyeli a frottír köntösös, kócos férfit, aki tátott szájjal rohan feléjük. Amikor odaérnek Freddel annak a padnak a végéhez, amelyen Judy Marshall ül, a férfi fölemeli az ujját, mintha a busznak jelezne, hogy várja meg, és továbbüget. Jack figyeli a közeledését; nem törődik Bond felügyelő tanácsával. O ugyan nem hagyja, hogy ez a bolond rámásszon, kizárt dolog. A fölemelt ujj

már csak harminc centire van az orrától, a pocsolyás szem az ő arcát kémleli. A szempár meghátrál; a száj becsukódik. A férfi megpördül, és röpködő köntössel robog visszafelé, kinyújtott ujján viszi célját. Mi volt ez, tűnődik Jack. Nem a jó busz érkezett? Judy Marshall nem mozdul. Bizonyára meghallotta, ahogy a férfi elrohant mellette, hallotta zihálását, ahogy megállt, hallotta csattogó távozását, de a háta továbbra is merev a lötyögő, zöld köntös alatt, fölemelt állú arca ugyanúgy bámul maga elé. Mintha elszakadt volna mindentől. Ha a haja meg lenne mosva, ki lenne kefélve és fésülve, ha szabályosan lenne felöltözve, és egy bőrönd állna mellette, akkor pontosan úgy festene, mint egy nő a vasútállomáson, aki a padon ülve várja az indulást. Így, mielőtt Jack meglátná Judy Marshall arcát, mielőtt egyetlen szót váltana vele, megérzi körülötte a búcsúzás légkörét, a kezdődő és újrakezdődő utazásokét - a távozás sejtelmét, a lehetséges másutt sugallatát. - Szólok neki, hogy itt vagyunk - súgja Fred, és megkerüli a pad végét, letérdel a felesége elé. A nő tarkója előrebillen a merev gerinc fölött, mintha válaszolna a férje kellemes arcán égő szívfájdalom, szerelem és aggodalom zűrzavaros keverékére. Aranyos szálakkal keveredő sötétszőke haja rálapul a koponya kislányos ívére. Füle mögött tucatnyi csapzott tarka hajszál pókhálója. - Hogy érzed magad, angyalom? - kérdezi halkan Fred. - Igyekszem jól érezni magam - válaszolja Judy. - Nézd, drágám, legalább egy kis ideig itt kellene maradnom. A főnővér bizonyosra veszi, hogy dili hopp vagyok. Hát nem kényelmes? - Itt van Jack Sawyer. Akarsz beszélni vele? Judy kinyújtja a kezét, és megpaskolja férje térdét. - Mondd meg Mr. Sawyernek, hogy jöjjön ide elém, te meg ülj mellém, Fred. Jack már indul is, rászögezve szemét Judy Marshall ismét fölemelkedő fejére, amely nem fordul el. A térdelő Fred két tenyere közé fogja felesége kinyújtott kezét, mintha meg akarná csókolni. Akár egy tört szívű lovag a királynője előtt. Amikor az arcához szorítja Judy kezét, Jack látja az ujjak hegyén a fehér pólyát. Feltűnik Judy járomcsontja, azután komoly, mosolytalan szája, azután a teljes arcél, olyan éles, mint a repedés a jégen, a tavasz első napján. A kámea vagy az érem királyi, idealizált profilja: a kissé fölfelé ívelő ajak, az orr metszett, cizellált lejtője, az állkapocs sarlója, minden szöglet hibátlanul, gyöngéden, furcsa módon ismerősen idomul az egészbe. Villámként sújtja a váratlan szépség; egy töredék másodpercig lelassítja a mély, sűrű nosztalgia egy elmosódó, töredékes, másik arc után. Grace Kelly? Catherine Deneuve? Nem, egyikük sem; az jut eszébe, hogy Judy profilja olyasvalakire emlékezteti, akivel már találkozott. Azután elmúlik a különös másodperc: Fred Marshall föláll, Judy arca háromnegyed profilban elveszti királyi minőségét. Nézi a férjét, aki mellé ül a padra, Jack pedig kiveri a fejéből a képtelenséget. Judy csak akkor tekint fel, amikor ott áll előtte. A haja csapzott, fénytelen, kócos; a kórházi köntös alatt régi, csipkés, kék hálóinget visel, amely már új korában is lompos lehetett. O azonban mindeme árnyoldalak ellenére is Judy Marshallé attól fogva, hogy a szemük találkozott. A látóidegében indukált elektromos áram végiglüktet a testén, és ő tehetetlenül állapítja meg, hogy ez a legdöbbenetesebb szépség, akit asszonyok között valaha is látott. Attól fél, hogy reakciójának heve ledönti a lábáról, azután - ami még rosszabb! - hogy az asszony észreveszi, mi történik, és azt hiszi róla, hogy bolond. Rettenetesen nem akar bolondnak látszani az asszony szemében. Brooke Greer, Claire Evinrude, Diana Tedesco akármilyen klasszak voltak a maguk módján, Judy mellett kislányok, mindenszenteki maskarában. Judy Marshall taccsra teszi korábbi szerelmeit, lefokozza őket szeszéllyé, hóborttá, amelyeket a hamis én és a bénító belső bizonytalanságok sokasága fűtött. Judy nem a tükör előtt ölti magára a szépséget, mert az a belsejéből sarjad, lélegzetelállító egyszerűséggel: amit az ember lát, az csupán apró, látható része egy sokkal nagyobb, összetettebb, sugárzó és valódi belső

minőségnek. Jack alig hiszi el, hogy a kedves, jószívű Fred Marshall ilyen fantasztikusan szerencsés lehessen. Ilyen feleséget kapni! Tudja egyáltalán, milyen óriási? Hogy a szó szoros értelmében csoda? Ha nem lenne férjnél, Jack azonnal feleségül venné. Úgy érzi, már akkor beleszeretett, amikor meglátta a tarkóját. De nem szerethet bele. O Fred Marshall felesége, fiának anyja, és az a helyzet, hogy Jacknek nélküle kell élnie. Az asszony mond egy rövid mondatot, amely vibráló hanghullámként hatol át rajta. Jack bocsánatkérően motyogva előrehajol, Judy mosolyog, ívelt kézmozdulattal jelzi, hogy üljön elébe. A férfi leül a földre, lábát keresztbe veti, miközben még mindig rezeg benne a döbbenet, amelyet az asszony látása keltett. Judy arcát gyönyörűen átfűtik az érzelmek. Pontosan látja, mi zajlik le a férfiban, és ez nem baj. Ettől még nem tekinti kevesebbnek. Jack kinyitja a száját, hogy föltegyen egy kérdést. Noha nem tudja, hogy mi legyen az, muszáj kérdeznie. A kérdés természete lényegtelen. A leghülyébb is megteszi; nem ülhet itt, bámulva a csodálatos arcot. Mielőtt megszólalna, a valóság egyik változata némán átvált egy másikba, és Judy Marshall fáradt külsejű, harmincas asszonnyá válik, akinek kócos a haja, és karikák vannak a szeme alatt, aki mereven néz rá a zárt osztály padjáról. Jacknek azt kellene éreznie, hogy helyreállt az elmeállapota, ehelyett azt érzi, hogy ez egy trükk, amit Judy Marshall csinált magával, hogy megkönnyítse találkozásukat. A szavak, amelyek kiszaladnak a száján, pontosan olyan elcsépeltek, mint amitől félt. Jack magát hallgatja, amint azt mondja, mennyire örül, hogy találkoznak. - Én is örülök a találkozásnak, Mr. Sawyer. Olyan sok csodálatos dolgot hallottam önről. Jelét keresi annak, hogy az asszony is fölismerte az elmúlt pillanat hatalmas voltát, de csak azt látja, hogy melegen mosolyog. Az adott körülmények között ez is elég elismerés. - Hogy érzi itt magát? - kérdezi, és az egyensúlya még jobban helyreáll. - A társaságot meg kell szokni, de az emberek itt eltévedtek, és nem találják az utat visszafelé. Néhányan nagyon értelmesek. Némelyekkel beszélgettem, és sokkal érdekesebbek voltak, mint a templomi csoportom vagy a szülői munkaközösség. Talán hamarabb kellett volna bejönnöm a D szárnyba! Az, hogy itt vagyok, segít megtanulnom néhány dolgot. - Mint például? - Például, hogy számos útja van az eltévedésnek, és hogy sokkal könnyebb eltévedni, mint ahogy azt bárki is hajlandó elismerni. Az emberek itt bent nem tudják eltitkolni, mit éreznek, és legtöbbjük sohasem jön rá, hogyan kezelje a saját félelmét. - Ön szerint hogyan kell kezelni? - Úgy, hogy az ember megszünteti! Az ember ne mondja, hogy eltévedtem, nem tudom, hogy térjek vissza - az ember továbbmegy ugyanabba az irányba. Addig teszi egyik lábát a másik elé, amíg még jobban el nem téved. Ezt mindenkinek tudnia kell. Különösen magának, Jack Sawyer. - Különösen - mielőtt befejezhette volna a kérdést, ráncos, kedves arcú idősebb hölgy bukkan föl mellette, és megérinti a vállát. - Bocsánat. - Állát lehajtja, mint egy félénk kisgyerek. - Szeretnék föltenni egy kérdést. Maga az apám? Jack rámosolyog. - Előbb én hadd tegyek föl egy kérdést. Az ön neve Estelié Packard? Az idős hölgy, ragyogó szemmel bólint. - Akkor igen, én vagyok az apja. Estelié Packard összecsapja a kezét a szája előtt, meghajtja a fejét, és örömtől ragyogva elcsoszog. Amikor kilenc-tíz lépésre távolodott, integet Jacknek, azután elsiet. Amikor Jack ismét Judy Marshallra pillant, mintha szétnyílna a hétköznapok fátyla, éppen csak

annyira, hogy föltárja a nagyszerű lélek kicsiny szeletét. - Ön nagyon kedves ember, igaz, Jack Sawyer? Ezt nem tudhattam azonnal. Jó ember is. Természetesen vonzó is, de ez a tulajdonság nem mindig jár együtt a tisztességgel. Mondjak még néhány dolgot önről? Jack Fredre pillant, aki ragyogva tartja a felesége kezét. - Azt szeretném, ha mindent kimondana, amiről úgy érzi, hogy ki kell mondania. - Van néhány dolog, amit nem mondhatok ki, akárhogy érzek is, de mindenképpen hallani fog róluk. Annyit azért mondhatok: vonzó külseje nem tette hiúvá. Nem sekélyes, és ez hasznos lehet. Mindenekelőtt azonban rendelkezik a jó neveltetés előnyével. Merném állítani, hogy csodálatos anyja volt. Ugye igazam van? Jack elneveti magát, meghatja ez a váratlan éleslátás. - Nem tudtam, hogy látszik. - Valamilyen módon mégis tudja! Abból látszik, ahogy más emberekkel bánik. Biztos vagyok benne, hogy olyan emberek közül jött, akiket itt csak a filmekből ismernek, de ez nem száll a fejébe. Embernek néz minket, nem tahóknak, és ezért tudom, hogy megbízhatok magában. Nyilvánvaló, hogy az anyja remek munkát végzet. Én jó anya voltam, legalábbis igyekeztem az lenni, és tudom, hogy miről beszélek. Látom. - Azt mondja, hogy jó anya volt} Miért használ... - Múlt időt? Mert azelőttről beszélek. Fred mosolya rosszul álcázott aggodalommá fakul. Hogy érted ezt az „azelőttöt"? - Mr. Sawyer bizonyára tudja - mondja Judy, és úgy néz rá, mint aki bátorítani akarja. - Sajnálom, de nem hinném - szól Jack. - Úgy értem, azelőtt, hogy idekerültem, és végre elkezdtem gondolkodni. Mielőtt a megtörtént dolgok megfékezték volna páni félelmemet - mielőtt ráébredtem volna, hogy bele tudok nézni magamba, és meg tudom vizsgálni azokat az érzéseket, amelyek egész életemben bennem voltak. Mielőtt időm lett volna utazni. Azt hiszem, még mindig jó anya vagyok, de nem egészen ugyanaz az anya. - Drágám, kérlek! - mondja Fred. - Te nem változtál, csak volt egy idegösszeomlásod. Tylerről kéne beszélnünk. - Róla beszélünk. Mr. Sawyer, ismeri azt a kilátót Ardentől körülbelül egymérföldnyire, délre, ott, ahol a 93-as út eléri annak a nagy dombnak a tetejét? - Ma láttam - feleli Jack. - Fred mutatta meg. - Látta azokat a mindenfelé szétszórt tanyákat? És a távoli hegyeket? - Igen. Fred azt mondta, hogy ön szeret onnan körülnézni. - Ott mindig meg akarok állni, hogy kiszálljak a kocsiból. Mindent szeretek abban a panorámában. Az ember sokmérföldnyire lát el, azután - hoppá! - vége, nem látni tovább. De az ég folytatódik, nem igaz? Az ég bizonyítja, hogy a hegyek másik oldalán is létezik a világ. Ha az ember utazik, odaérhet. - Igen, ezt megteheti. - Hirtelen libabőrös lesz Jack alkarja, és a tarkója bizseregni kezd. - Én? Én legföljebb gondolatban utazhatok, Mr. Sawyer, és csak azért emlékszem, hogy kell ezt csinálni, mert itt kötöttem ki, a diliházban. De az jutott az eszembe, hogy maga eljuthat oda - a hegyek másik oldalára. A férfi szája kiszáradt. Érzi Fred Marshall növekvő kétségbeesését, de nem tudja enyhíteni. Ezer kérdése lenne, de a legegyszerűbbel kezdi: - Hogy jutott az eszébe? Mit ért ezen? Judy Marshall kihúzza kezét a férje tenyeréből, és odanyújtja Jacknek, aki két kézzel kap rajta. Fia valaha is úgy nézett ki, mint egy közönséges asszony, az nem most van. Úgy lángol, mint egy világítótorony, mint máglya a távoli sziklán. - Mondjuk... késő este, vagy amikor hosszú ideig voltam egyedül, valaki suttogni kezdett a fülembe. Nem volt ez határozott érzés, inkább, mondjuk, mintha egy vastag fal másik oldalán suttogna egy

személy. Egy hozzám hasonló lány, egy korombeli lány. Olyankor elalszom, és majdnem mindig álmodok arról a helyről, ahol ez a lány él. Odatúlnak hívom, és olyan, mint ez a világ, Szurdokország, csak ragyogóbb és tisztább és varázslatosabb. Odatúlban az emberek szekéren járnak, és nagy, fehér sátrakban laknak. Odatúlban vannak emberek, akik tudnak röpülni. - Igaza van - feleli Jack. Fred fájdalmas bizonytalansággal néz a feleségéről Jackre, aki folytatja: Őrültségnek hangzik, de igaza van. - Mire elkezdtek történni French Landingben ezek a rossz dolgok, meglehetősen sokat elfelejtettem Odatúlból. Nem gondoltam rá, amióta elmúltam tizenkét-tizenhárom éves. Minél közelebb értek azonban a rossz dolgok Fredhez, Tyhoz és hozzám, vagyis egyre rosszabbak lettek az álmaim, és az életem egyre kevésbé látszott valódinak, szavakat írtam le öntudatlanul, őrültségeket beszéltem, széthullottam, nem értettem, hogy Odatúl igyekszik mondani nekem valamit. A lány a fal másik oldaláról ismét sugdos, csak most már felnőtt, és félholt a rémülettől. - Miből gondolja, hogy én segíthetek? - Csak támadt egy ilyen érzésem, akkor, amikor letartóztatta azt a Kinderlinget, és a fényképe megjelent az újságban. Amikor megláttam, az volt az első gondolatom: ő tud Odatúlról. Nem is gondolkodtam azon, miként lehetséges, vagy honnan tudom ezt egy képről; egyszerűen tudtam, hogy maga tudja. Amikor Ty eltűnt, és elvesztettem az eszemet, és ezen a helyen tértem magamhoz, arra gondoltam, ha belenézne némely embernek a fejébe itt a D szárnyban, azok nem is különböznének olyan nagyon Odatúltól, és eszembe jutott a fényképe. Ekkor kezdtem el megérteni az utazást. Ma egész délelőtt Odatúlban sétálgattam gondolatban. Láttam, megérintettem. Beszívtam azt a döbbenetes levegőt. Tudja, Mr. Sawyer, hogy odaát vannak kenguru méretű nyulak? Az embernek nevetnie kell, ha rájuk néz. Jack szélesen elvigyorodik, és lehajol, hogy megcsókolja az asszony kezét, olyan mozdulattal, amely akár férji is lehetne. Az asszony gyengéden kihúzza a kezét Jack markából. - Amikor Fred elmesélte, hogy találkozott önnel, és hogy ön segített a rendőrségnek, tudtam, hogy nem ok nélkül van itt. Jacket megdöbbenti, amit ez az asszony csinált. Életének legrosszabb pillanatában, amikor elveszett a fia, és megroggyant az egészsége, emlékezetének hatalmas hőstettével összeszedte minden erejét, és valóságos csodát vitt véghez. Megtalálta önmagában az utazáshoz szükséges képességet. A zárt osztályon félig kimozdult a saját világából, át egy másikba, amelyet csak gyerekkori álmokból ismer. Csupán a férje által leírt mérhetetlen bátorság tette lehetővé, hogy megtegye ezt a rejtelmes lépést. - Maga csinálta már valaha, ugye? - kérdezi Judy. - Volt ott, Odatúlban, és csinált valamit - valami világrengetőt. Nem kell igent mondania, mert látom magán; világos, mint a nap. Mégis mondja, hogy igen, hogy hallhassam is, ezért hát mondja, hogy igen! - Igen. - Mit csinált? - kérdezi Fred. - Ebben az álomországban? Hogy mondhatta, hogy igen? - Várjon! - kéri Jack. - Később majd mutatok valamit - és visszatér az előtte ülő rendkívüli nőhöz. Judy Marshall lángol az ihlettől, a bátorságtól, a hittől, és noha számára tilos, most úgy tűnik, ő az egyetlen nő ezen a világon, vagy bármelyikben, akit Jack szeretni tudna hátralevő életében. - Olyan volt, mint én - mondja Judy. - Mindent elfelejtett arról a világról. Elment, rendőr lett, nyomozó. Egyike a legjobb nyomozóknak, akik léteztek valaha. Tudja, hogy miért történt így? - Azt hiszem, vonzott ez a munka. - Mi vonzotta benne? - Segíthettem a közösségen. Megvédhettem az ártatlan embereket. Elrekkenthettem a rosszfiúkat. Érdekes munka volt. - És azt gondolta, hogy az érdeklődése sohasem fog lankadni. Mert mindig akad egy megoldandó probléma, egy új kérdés, amely válaszra vár.

Az asszony a lényegre tapintott, amelynek létezéséről Jack eddig nem tudott. - Ez igaz. - Azért volt klassz nyomozó, még ha nem tudott is róla, mert volt valami - valami életfontosságú -, amit ki kellett nyomoznia. Törvénylátó vagyok, emlékszik Jack. Saját kis hangja az éjszakában, ahogy beszél hozzá egy vastag, nagyon vastag fal másik oldaláról. - Valamit meg kellett találnia, hogy a lelke megnyugodjék. - Igen - bólint Jack. Az asszony szavai annyira a lénye legmélyére hatolnak, hogy könny szökik a szemébe. - Mindig szerettem volna megtalálni, ami elveszett. Egész életem arról szólt, hogy a titkos magyarázatot kerestem. Filmszerű élénkséggel látja emlékezetében a nagy pavilont, egy fehér szobát, ahogy egy szépséges, beteg királynő haldoklott, és az ő tizenkét éves énjénél két-három évvel fiatalabb leányka állt a szolgák hadában. - Maga is Odatúlnak hívta? - kérdezi Judy. - Én Territóriumoknak neveztem. - Hangosan kimondani a szavakat olyan érzés, mint felnyitni egy ládát, amelynek kincsein végre osztozhat. - Jó név. Fred nem fogja megérteni ezt, de amikor ma reggel hosszú sétámra indultam, éreztem, hogy B fiam valahol Odatúlban van - a maga Territóriumaiban. Valahol messze minden szemtől, jól elrejtve. Nagy veszély fenyegeti, de még él, és ép. Egy cellában van. A padlón alszik. De él. Sértetlen. Gondolja, hogy ez igaz lehet, Mr. Sawyer? - Várj egy pillanatig! - kéri Fred. - Tudom, hogy így érzel, és hinni is akarok benne, de itt most a valódi világról beszélünk. - Azt hiszem, számos valódi világ van - jegyzi meg Jack. - És én is azt hiszem, hogy Ty valahol ott van Odatúlban. - Meg tudja menteni, Mr. Sawyer? Vissza tudja hozni? - Ahogy az előbb mondta, Mrs. Marshall - feleli Jack. - Nem ok nélkül vagyok itt. - Sawyer, remélem, akármit akar is mutatni nekem, annak több értelme van, mint kettejüknek mondja Fred. - Egyébként úgyis végeztünk. Itt jön a felügyelő. Miközben kikanyarodnak a kórház parkolójából, Fred Marshall a Jack ölében heverő aktatáskára pillant, de semmit sem szól. Hallgat, amíg rá nem fordulnak a 93-as útra, akkor azt mondja: - Örülök, hogy velem jött. - Köszönöm - feleli Jack. - Én is. - Tudja, valahogy kimozdultam a mélypontról, de szeretném, ha maga is elmondaná a benyomásait arról, ami itt történt. Maga szerint minden jól ment? - Még annál is jobban. A felesége... Alig tudom leírni. Nincs rá szókincsem, hogy elmondjam, milyen sokra tartom. Fred bólint, és egy pillantást vet Jackre. - Akkor úgy vélem, azt se gondolja, hogy baj van nála az emeleten. - Ha ez őrület, akkor szeretnék éppen olyan őrült lenni, mint ő. Az előttük nyújtózó kétsávos aszfaltút meredeken emelkedik a domboldalon, és a csúcsán mintha átnyúlna a hatalmas égbolt kék síkjába. Újabb óvatos pillantás Fredtől, - És azt mondja, hogy maga is látta ezt, ezt a helyet, amelyet ő Odatúlnak hív. - Igen, láttam. Bármilyen nehéz is elhinni. - Nem hülyít. Nem ver át. Az anyja sírjára esküszik. - Az anyám sírjára esküszöm. - Maga ott járt. Nemcsak álmában, de tényleg. - Azon a nyáron, amikor tizenkettő voltam.

- Én is elmehetek oda? - Valószínűleg nem - mondja Jack. Nem ez az igazság, mivel Fred átjuthatna a Territóriumokba, ha Jack vinné, ő azonban olyan szorosan zárva akarja tartani ezt az ajtót, amennyire lehetséges. Azt el tudja képzelni, hogy Judy Marshallt átvigye a másik világba; Fred azonban más ügy. Judy bőven megérdemelt egy utazást a Territóriumokba, miközben Fred még a létezésükben sem hisz. Judy otthon érezné magát, a férje viszont olyan lenne, mint egy horgony, amelyet Jacknek kellene cipelnie, akárcsak Richard Sloatot. - Nem is gondoltam - mondja Fred. - Ha nem haragszik, szeretnék ismét leállni, ha elérjük a dombtetőt. - Én is - bólint Jack. Fred eléri a dombtetőt, és keresztülvág a keskeny országúton, hogy leálljon a kavicsos kilátóban. Kiszállás helyett a Jack térdén heverő aktatáskára mutat. - Amit meg akar mutatni, az itt van? - Igen - bólint. - Már korábban meg akartam mutatni, de mivel megálltunk itt, várni akartam, amíg meghallom Judy mondanivalóját. Örülök, hogy így tettem. Több értelme lesz az ön számára, most, hogy legalább részben hallotta a magyarázatát, miként jutottam hozzá. Jack kinyitja az aktatáskát, fölhajtja a fedelét, és világos bőrrel bélelt belsejéből előveszi a Serfőzősapkát, amelyet reggel talált. - Nézze ezt meg - nyújtja Frednek. - Óistenem - mondja Fred Marshall döbbent szóömlennyel. - Ez itt... ez...? - Belenéz a sapkába, és hatalmasat sóhajt, ahogy meglátja a fia nevét. Jackre néz. - Tyleré. Jó ég, ez Tyleré. Ó, istenem. Melléhez szorítja a sapkát, és kétszer is felsóhajt, közben még mindig Jack tekintetét keresi. - Hol találta? Mikor? - Ma reggel találtam az úton - mondja Jack. - Azon a helyen, amelyet a felesége Odatúlnak nevez. Fred Marshall hangos nyögéssel kinyitja az ajtót, kiugrik a kocsiból. Mire Jack utoléri, a kilátó túlsó szélénél áll, melléhez szorítja a sapkát, és a tanyavilág tarka foltjai mögötti kékeszöld hegyeket bámulja. Megfordul és Jackre néz. - Gondolja, hogy még életben van? - Úgy gondolom, hogy még életben van - feleli Jack. - Abban a világban. - Fred a hegyekre mutat. Könnyek szöknek a szemébe, az ajka remegni kezd. Abban, amely valahol amott van, Judy szerint. - Abban a világban. - Akkor menjen, és keresse meg! - kiáltja Fred. Arca ragyog a könnyektől, vadul hadonászik a baseballsapkával a látóhatár felé. - Menjen, hozza vissza, az istenit magának! Én nem tehetem, tehát magának kell megtennie. - Előrelép, mintha meg akarná ütni, azután átkarolja Jack Sawyert, és zokogni kezd. Amikor Fred válla nem ráng többé, és kapkodva bár, de lélegezni is tud, Jack azt mondja: - Mindent megteszek, ami csak tőlem telik. - Tudom, hogy mindent megtesz. - Fred hátralép, megtörli az arcát. - Bocsásson meg, hogy kiabáltam magával. Tudom, hogy segíteni fog nekünk. A két ember megfordul, visszamegy a kocsihoz. Messze nyugaton szétfolyó, pihés, fakószürke maszat úszik rá a folyó menti tájra. - Mi az? - kérdezi Jack. - Eső? - Nem, köd. - feleli Fred. - Jön lefelé a Mississippin.

Harmadik Rész Az Éj Plútói Partján

15. Estére a hőmérséklet tizenöt fokot zuhan, mert egy kisebb hidegfront nyomakodik át Szurdokország apró foltján. Nincsen zivatar, de ahogy az ég színe lilába hajlik, megérkezik a köd. A folyó mellett születik, és a Chase utca meneteles síkján emelkedik föl, először a csatornákat sötétíti el, azután a járdákat, végül az épületek körvonalait oldja fel. Nem képes teljesen eltüntetni őket, ahogy a téli és tavaszi ködök teszik néha, de ez az összemosás valahogy rosszabb: ellopja a színeket, meglágyítja a formákat. A köd a közönséges külsőből is idegent csinál. És ott van még a szag, az ősi tengerszag, amely mélyen behatol az orrba, fölébreszti az agy hátsó részét, azt a részt, amely minden további nélkül hisz a szörnyekben, amikor a látótér beszűkül, és a szív szorong. A Sumner utcában Debbi Anderson még mindig irányít. Arnoldot, az „Örült Magyar" Hrabowskit jelvény nélkül küldték haza - felfüggesztették -, és ő úgy érzi, kénytelen lesz néhány célzatos kérdést föltenni a feleségének (még jobban elszomorodik, mert előre tudja a válaszokat). Debbi az ablakban áll egy csésze kávéval, és duzzogó fintor ül az arcán. - Nem szeretem ezt - mondja Bobby Dulacnak, aki komoran és némán jelentést körmöl. - Ez emlékeztet azokra a Hammer-filmekre, amelyeket a tévében bámultam gimis koromban. - Hammer-filmek? - kérdezi Bobby, fölnézve a körmölésből. - Horrorfilmek - feleli a lány, és kinéz a sűrűsödő ködbe. - Egy csomó Drakula volt közte. Meg Hasfelmetsző Jack. - Nem akarok Hasfelmetsző Jackről hallani - mondja Bobby. - Ezt ne felejtsd el, Debster. - És folytatja az írást. A 7-Eleven parkolójában Mr. Radzsan Patel a telefonja mellett áll (még mindig összevissza van ragasztva sárga rendőrségi szalaggal, és hogy mikor lehet használni megint, azt Mr. Patel nem tudja megmondani). A belváros felé néz, amely mintha jókora tál tejszínhabból emelkedne ki. A Chase utca házai most ereszkednek bele a tálba. A legalsó pontja már csak emelettől fölfelé látszik. - Ha odalent van - mondja halkan Mr. Patel, csak úgy magának -, akkor ma éjjel megtehet bármit, amit csak akar. Összefonja a karját, és megborzong. Dale Gilbertson csodálatosképpen otthon van. Azt tervezi, hogy asztalhoz ülve vacsorázik a feleségével és a gyerekével, még ha cigánygyerekek potyognak is az égből. Kijön odújából (ahol húsz percet töltött el azzal, hogy a wisconsini állami rendőrség tisztjével, Jeff Blackkel beszélt, és a társalgás során szüksége volt minden gyakorlottságára, minden fegyelmére, hogy ne kezdjen el ordítani), és látja, hogy a felesége az ablaknál áll és kinéz. Majdnem pontosan olyan a testtartása, mint Debbi Andersoné, csak ő egy pohár bort tart a kezében a csésze kávé helyett. A fintor azonos. - Folyami köd - szól gyászosan. - Nem valami nagy öröm. Ha ő odakint van... Dale rámutat. - Ne mondd ezt! Még csak ne is gondolj rá! De tudja, hogy senki sem képes nem gondolni rá. French Landing utcái - French Landing ködös utcái - most kihaltak: senki sem vásárol a boltokban, senki sem sétál a járdákon, senki sincs a parkokban. Különösen gyerekek nincsenek. A szülők nem engedik ki őket. Még a Szöggyár soron is, ahol a jó szülők inkább kivételnek számítanak, mint szabálynak, bent tartják a gyerekeket. - Nem mondom - egyezik bele az asszony. - Ennyit megtehetek. - Mi van vacsorára? - Mit szólnál csőben sült csirkéhez? Rendes körülmények között egy, júliusi estén Dale borzalmas ötletnek tartana egy ilyen forró fogást, de ma este, amikor jön a köd, megfelelőnek tetszik. Az asszony mögé lép, magához szorítja, és azt mondja: - Remek. Minél előbb, annál jobb.

Sarah csalódottan megfordul. - Visszamész? - Nem kellene, különösen, hogy Brownnál és Blacknél van a labda... - Micsoda pöcsök - mondja az asszony. - Sohasem kedveltem őket. Dale elmosolyodik. Tudja, hogy a régi Sarah Asburyt sose érdekelte túlságosan, hogy a férje mivel keresi a kenyerét. Annál meghatóbb ez a dühös hűség. Ma este ráadásul életfontosságú. A bűnüldözésben eltöltött pályafutásának legfájdalmasabb napja volt a mai, amely azzal ért véget, hogy felfüggesztette Arnold Hrabowskit. Dale tudja, hogy Arnie azt hiszi, nemsokára visszatérhet a szolgálatba. És az a mocskos igazság, hogy talán még igaza is lesz. Ahogy a dolgok most állnak, Dalenek még egy olyan rakás szerencsétlenségre is szüksége lehet, mint az Örült Magyar. - Nem kéne visszamennem, de... - Megérzésed van. - Igen. - Jó vagy rossz? - Sarah kezdte tisztelni férje megérzéseit, nem kis mértékben azért, mert Jack Sawyer-rel kapcsolatban eléggé bejöttek. - Mindkettő - feleli Dale, azután anélkül, hogy bővebben magyarázná, vagy lehetőséget adna Sarahnak a további faggatásra, azt kérdi: - Hol van Dave? - A konyhaasztalnál rajzol zsírkrétával. David Gilbertson hatesztendős ifjúságában lángoló szerelembe esett a zsírkrétával, két dobozzal is elhasznált az évzáró óta. Dale és Sarah nagy reménye, hogy talán művészembert nevelnek, de ebbéli vágyukat csak egymásnak vallják be, és kizárólag éjszaka, amikor egymás mellett fekszenek az ágyban. A következő Norman Rockwell, mondta egyszer Sarah. Dale - aki segített Jack Sawyernek fölakasztani különös és csodálatos képeit - még többet remél a fiától. Olyan sokat, hogy hitvesének se merte bevallani az ágyban, lámpaoltás után. O is fog egy pohár bort, és kimegy a konyhába. - Mit rajzolsz, Dave? Mit... Elhallgat. A zsírkrétákat otthagyták. A képet - egy félig befejezett rajzot valamiről, ami ugyanúgy lehet repülő csészealj, mint kerek kávézóasztal - szintén. A hátsó ajtó nyitva. Miközben Dale kinéz a fehérségbe, amely David hintáját és mászókáját rejti, borzalmas félelem ugrik a torkának, és fojtogatni kezdi. Hirtelen megcsapja orrát Irma Freneau szaga, a bomló nyers hús borzalmas bűze. Elillan az érzés, hogy az ő családja védett, varázskörben él - ilyesmi csak másokkal történhet meg, de velünk sohasem. A helyét fagyos bizonyosság tölti ki: David elment. A Halász kicsalogatta a házból, és a köd leple alatt elvitte. Dale látja a vigyort a Halász arcán. Látja kesztyűs sárga kesztyűs - kezét, amint befogja a fia száját, de a gyerek rémülettől kidülledt szemét már nem látja. Be a ködbe, ki az ismert világból. David. Elindul a konyhában, a lábában mintha nem lenne csont és ideg. Leteszi borospoharát az asztalra, a szára megdől, mert egy zsírkrétára tette, de Dale észre sem veszi, hogy a bor ráömlik David félkész rajzára - borzalmasan emlékeztet a vénás vérre. Kilép az ajtón, és noha kiáltani akar, a hangja gyengén, szinte suttogva jön elő: - David...? Dave? Egy ezer évnek tűnő pillanatig semmi válasz. Azután meghallja a lábak puha dobogását a nedves füvön. Kék farmer és vörös csíkos rögbi trikó materializálódik a sűrűsödő ködből. Egy pillanattal később meglátja fiának drága, vigyorgó képét és szőke bozontját. - Apa! Apu! Hintáztam a ködben! Olyan volt, mintha felhőben lettem volna! Dale fölkapja. Rossz, gonosz vágyat érez, hogy pofon üsse a kölyköt, hogy fájjon neki, amiért halálra ijesztette az apját. A gondolat éppen olyan gyorsan száll el, ahogy érkezett. Inkább megcsókolja. - Tudom - mondja. - Vicces lehetett, de ideje bejönnöd. - Miért, apa?

- Mert a kisfiúk néha elvesznek a ködben - mondja Dale, és kinéz a fehér udvarba. Látja a kerti asztalt, de az csupán kísértet; nem tudná, mit néz, ha nem látta volna már ezerszer. Ismét megcsókolja Davidét: - A kisfiúk néha elvesznek - ismétli meg. Benézhetünk bármelyik barátunkhoz, régihez, újhoz egyaránt. Jack és Fred Marshall visszatért Ardenből (egyik sem javasolta, hogy Centraliában álljanak meg Gertié Kifőzdéjénél), és most mindketten üres otthonukban tartózkodnak. Miközben visszafelé jöttek French Landingbe, Fred egy pillanatra sem engedte cl fia baseballsapkáját, még most is fogja, miközben mikrobán fölmelegített vacsorát eszik a kongóan üres nappaliban, és nézi az Ötös csatorna híreit. Ma persze főleg Irma Freneau-ról szólnak az esti hírek. Fred éppen fölveszi a távkapcsolót, amikor az Ed Kajáldájáról készített reszketeg kézi kamerás felvételről átkapcsolnak a Holiday Lakókocsiparkolóra. Az operatőr az egyik roskatag lakókocsira összpontosít. Néhány bátor, de halálra ítélt virág küzd a porban a tornác mellett, amely két betontömbre fektetett, három szál deszkából áll. - Itt, French Landing határában lakik magányosan Irma Freneau gyászoló anyja - mondja a helyszíni közvetítő. - Az ember csak sejtheti a magányos anya érzéseit ma este. - A riporter csinosabb, mint Wendell Green, ám ugyanaz a villogó, beteges izgalom árad belőle. Fred megnyomja a KI gombot, s felmordul: - Miért nem hagyjátok azt a szegény asszonyt békén? Lenéz a megkezdett marhahúsos pirítósra, de már elment az étvágya. Lassan fölemeli Tyler sapkáját, és a fejére teszi. Nem illik rá, és Fred egy pillanatig arra gondol, hogy átállítja a műanyag szalagot a sapka hátulján. Az ötlet megrendíti. És ha ennyi kell, hogy megöljék a fiát? Ez az egyszerű, végzetes változtatás? Az ötlet egyszerre nevetséges és vitathatatlan. Ha ragaszkodik hozzá, hamarosan éppen olyan bolond lesz, mint a felesége... Vagy Sawyer. Megbízni Sawyerban éppen olyan őrültség, mint azt hinni, hogy megöli a fiát, ha megváltoztatja a sapka méretét... Mégis hisz mindkettőben. Fogja a villáját, és ismét enni kezd. Ty Serfőző-sityakja úgy ül a fején, mint tökön a gyűszű. Cserpák St. Pierre alsónadrágban ül a díványon, ölében egy nyitott könyv (egész pontosan William Blake versei), de nem olvas. Medvelány a másik szobában alszik, ő pedig a kísértéssel viaskodik, hogy leugorjon a Homoknyelvbe, és újítson egy kis anyagot, régi bűnét, amit öt éve nem érintett. Amióta Amy meghalt, minden egyes napon megküzd a kísértéssel, és mostanában már csak azzal tud győzni, ha emlékezteti magát, hogy nem lesz képes megtalálni a Halászt - és megbüntetni úgy, ahogy megérdemli -, ha elcseszi magát az ördögi porral. Henry Leyden a stúdiójában van, és egy hatalmas Akai fejhallgatón át hallgatja, ahogy Warren Vaché, John Bunch meg Phil Flanigan álomhajója keresztülvág az „Emlékezem áprilisra" című számon. Még a falakon át is érzi a köd szagát. Azon tűnődik, hogy Jack vajon hogyan szerepelt a French megyei jó öreg Evangélikus Kórház D szárnyában. A felesége is eszébe jut, aki mostanában (különösen a maxtoni dajdaj óta, bár ez nem tudatosodik Henryben) közelebb van a férjéhez, mint valaha. És nyugtalan. Igen, összes barátunkat megfigyelhetjük, de legalább egy eltűnt a szemünk elől. Charles Burnside nincs a Maxton társalgójában (ahol a Jóbarátok egy régi epizódja megy éppen a falra erősített, ódon színes tévében), sem az étkezőben, ahol kora este mindenféle rágicsa vételezhető, sem a saját szobájában, ahol a lepedő éppen tiszta (de ahol a levegőben régi szarszag terjeng). Na és a mosdó? Ott sincs. Thorvald Thorvaldson bement, hogy vizeljen és kezet mosson, de máskülönben üres a helyiség. Egy furcsaság van benne: bolyhos papucs fekszik az oldalán az egyik fülkében. Ragyogó sárga-fekete csíkjaival úgy fest, mint egy hatalmas, elpusztult poszméh. Igen, ez balra a második fülke. Égett kedvence. Megkeressük? Talán meg kéne. Talán kínos érzéseket kelt bennünk, hogy nem tudjuk, pontosan hol van a bitang. Hussanjunk át a ködön, azután némán, mint egy álom, menjünk le a Chase utca alsó

végébe. Itt a Nelson Hotel, a földszintje eltűnik a folyami ködben, az egykori magas vízállást jelző okkerszínű csík egy sóhaj a fakuló fényben. Egyik oldalán a Wisconsin cipőbolt, amely mára bezárt. A másikon Lucky kocsmája, ahol egy karikalábú öregasszony (Bertha Van Dusen, ha érdekli önöket) nagy térdére támasztja a kezét, megdől, és egy bendőre való Régimódi Kingslandot okád a kanálisba. Olyan hangokat ad, mint mikor a pancser vezető csikorgatja a sebváltót. Magának a Nelson Hotelnek az ajtajában egy türelmes, öreg korcs kutya ül, aki megvárja, amíg Bertha visszatér a kocsmába, azután odaoson, és megeszi a sörben úszkáló, félig megemésztett koktél virslit. Lucky kocsmájából a valahai Dick Curless, az Öreg Félszemű Énekes vonít fáradt orrhangon a hainesville-i erdőről, amelyben minden mérföldre jut egy sírkő. A kutya egyetlen unott morgást hallat, mikor elhaladunk mellette, és beosonunk a Nelson előterébe, ahol molyette fejek - egy farkas, egy medve, egy jávorszarvas és egy ódon, félig megkopaszodott bölény, amelynek csupán egy üvegszeme maradt - bámulják az üres díványokat, üres székeket, a liftet, amely nagyjából 1994 óta nem működik, és az üres portát. (A portás, Morty Fine az irodájában van, lábát föltette az iratszekrény egyik üres fiókjára, a People-t olvassa, és az orrát piszkálja.) A Nelson Hotel előterének mindig folyószaga volt - beivódott az épület minden pórusába -, de ezen az estén a szag még a szokásosnál is áthatóbb. Az a fajta szag, amely eszünkbe juttat rossz gondolatokat, elszúrt befektetéseket, hamisított csekket, romló egészséget, ellopott irodaszert, ki nem fizetett nőtartási díjat, beváltatlan ígéreteket, bőrrákot, elveszített becsvágyat, elhagyott árumintás dobozokat, tele olcsó kacattal, halott reményekkel, holt bőrrel, összeomlott boltívekkel. Ez az a hely, ahova az ember nem megy be, hacsak nem járt már ott korábban is, és van még más választása. Olyasfajta hely, ahol keskeny ágyak pisifoltos matracain krákognak és cigarettáznak olyan emberek, akik két évtizede elhagyták a családjukat. A piszkos, öreg bárt (ahol a piszkos, öreg Hoover Dalrymple tartotta valamikor az udvarát, és fejeket vert be a legtöbb péntek és szombat este) június elején egyhangú szavazással zárta be a városi tanács, amikor Dale Gilbertson nagy botrányt okozva bemutatott a helyi politikai elitnek egy videót, amelyben az Análegyetemi Trió néven fellépő, három utazó sztriptíz görl uborkával gyakorlatozott a kicsiny színpadon. (a FLR operatőre: Tom Lund rendőr, tapsoljuk meg) De a Nelson lakóinak így is csak a szomszédba kell átmenniük, ha sörre támad gusztusuk, ami kényelmes. A Nelsonban hetente kell fizetni. A szobában tartható rezsó, de csak engedéllyel, és csak ha a zsinórt megvizsgálták. Ha a kegydíjas meghal a Nelsonban, utolsónak az ágyrugók nyikorgását fogja hallani a feje fölött, ahogy valamelyik másik tehetetlen, öreg vesztes éppen kiveri magának. Emelkedjünk föl az első emeletre, el az üvegszekrénybe zárt, ócska vászon tűzoltócső mellett. Forduljunk jobbra az emeleti lépcsőpihenőn (itt van a nyilvános telefon, amelyen a NEM MŰKÖDIK, felirat sárgul), és emelkedjünk tovább. A második emeleten a folyami köd szagába tyúklevesé elegyedik, amelyet valamilyen villanyrezsón melegítenek (a kábelt annak rendje és módja szerint ellenőrizte Morty Fine, vagy George Smith, a nappali portás). A szag a 307-esből jön. Ha átsiklunk a kulcslyukon (sohasem volt a Nelsonban mágneskártya, nem is lesz soha), egy hetvenes, kopaszodó, sovány, jó humorú ember, Andrew Railsback társaságába kerülünk. Valaha az Electrolux porszívóit és alkatrészeit árulta Sylvaniában, de azok a napok már elmúltak. Ezek az ő arany évei. Maxton-jelölt, gondolhatnánk, de Andy Railsback ismeri azt a helyet és a hasonlókat. Köszöni, de nem neki találták ki őket. Elég barátságos, de nem akarja, hogy mások mondják meg neki, mikor feküdjön, mikor keljen, és mikor ihat egy-két cseppet. Vannak barátai a Maxtonban, gyakran meglátogatja őket, és időről időre találkozik haverunk Csicsergő szikrázó, sekélyes, ragadozó tekintetével. Nem is egy alkalommal gondolt már rá, hogy Mr. Maxton éppen úgy fest, mint olyasvalaki, aki boldogan főzne szappant lakóinak testéből, ha ebből véleménye szerint egy dollárnyi hasznot húzhat. Nem, Andy Railsbacknek a Nelson Hotel második emelete éppen elég jó. Van rezsója; van egy üveg gugyija; van négy csomag zsugája, éjszakánként, ha az álomtündér elkerüli, pasziánszozni szokott.

Ezen az estén három Lipton-A-Csésze-Levest készített, gondolván, hogy meghívja Irving Thornberryt egy csésze levesre meg egy kis csevegésre. Lehet, hogy utána átmennek a Luckyba egy pofa sörre. Ellenőrzi a levest, látja, hogy szépen forr, beleszimmant az illatos gőzbe, és bólint. Van sós keksze is, az jól megy a leveshez. Kimegy a szobából, és elindul, hogy bekopogtasson Irv ajtaján, de amit a folyosón megpillant, attól megdermed. Lompos kék köntöst viselő öregember távolodik tőle gyanús sietséggel. A köntösből kilátszó láb olyan fehér, mint a ponty hasa, és csomós visszerek vicsorognak rajta. Bal lábán szőrös, fekete-sárga csíkos papucs. Jobb lába meztelen. Noha új barátunk nem tudja biztosan - a fickó háttal van neki -, de ez az alak nem úgy fest, mint Andy valamelyik ismerőse. Valamint nyitogatja a kilincseket, miközben végigmegy az emeleti főfolyosón. Mindegyiket megrántja, egyszer, keményen, gyorsan. Mint valami börtönőr. Vagy tolvaj. Egy szemét tolvaj. Ja. Noha láthatóan öreg - úgy tűnik, Andynél is öregebb -, és úgy van öltözve, mint aki az ágyból kelt ki, a lopás mégis borzongató bizonyossággal visszhangzik Andy fejében. Noha még a pucér láb is azt bizonyítja, hogy a fickó aligha az utcáról jött, ez sem számít az erős megérzés mellett. Andy már nyitja a száját, hogy megszólítsa - valami ilyesmivel, hogy Segíthetek? vagy Keres valakit? azután mást gondol. Rossz érzése van a fickóval kapcsolatban. Attól lehet, hogy a fickó inal, miközben a kilincseket próbálja, de nem csak attól. Egyáltalán nem. Sötétséget és veszélyt érez. Andy látta, hogy a köntösön zsebek vannak, valamelyikben fegyver is lehet. A tolvajok nem mindig hordanak fegyvert, mégis... Az öreg befordul a sarkon, és eltűnik. Andy tűnődve ácsorog egy helyben. Ha lenne telefon a szobájában, akkor leszólhatna és riaszthatná Morty Fine-t, de hát nincs. Mit tegyen? Rövid belső vita után lábujjhegyen a sarokig oson, és kiles. Itt egy zsákutca van, három ajtóval: a 312, 313 és a legvégén a 314-es, a rövid függelék egyetlen szobája, amelyben laknak. A 314-es lakója tavasz óta lakik itt, de Andy szinte semmit sem tud róla a nevén kívül: George Potter. Andy érdeklődött Irvnél és Hoover Dalrymple-nél Potter felől, de Hoove szart se tudott, Irv is csak alig valamivel többet. - Muszáj tudnod valami - jegyezte meg Andy. Ez a beszélgetés május végén, június elején zajlott, akkortájt, amikor lent a Kosfej Kocsma éppen elsötétedett. - Láttalak vele a Luckyban, ahogy söröztetek. Irv a maga cinikus módján felvonta egyik sűrű szemöldökét. - Láttál engem, ahogy söröztem vele. Mi vagy te? - reccsent rá. - Talán a kibaszott feleségem? - Csak mondom. Ha megiszol egy sört valakivel, akkor egy kicsit csak beszélgettek... - Rendszerint. De nem vele. Csak ültem, és javarészt abban az örömben volt részem, hogy a saját gondolataimat hallottam. Azt mondom: „Mit gondol, hogy végeznek a Serfőzők az idén?" Erre azt feleli: „Megszívják, ugyanúgy, mint tavaly. Nekem egész éjszaka bejön a Medvebocsok a ráhdiómon..." - Így mondta? Ráh-dió? - Hát nem is én mondom így. Hallottad tőlem valaha is, hogy ráh-dió? Én azt mondom, hogy rádió, mint minden normális ember. Na, akarod hallani, vagy sem? - Hát nem úgy hangzik, hogy sok hallanivaló lenne. - Na, ebben igazad van, haver. Aszongya: „A Medvebocsokat hallgatom éjszaka a ráh- diómban, ennyi elég nekem. Mindig elmentem a Wrigleybe a tatámmal, amikor gyerek voltam." Innen tudok annyit, hogy Chicagóból valósi, de máskülönben nyista. Az első, ami Andy eszébe jut, amikor megpillantotta a szemét tolvajt a második emeleti folyosón, hogy Potter az, de Mr. George Magának-Való Potter egy égimeszelő, kábé százkilencven, akinek egész dús, mákos haja van. Mr. Egy-Papucs alacsonyabb, és puklis, mint egy varangy. {Mérges varangy, erről rögtön ez jut Andy eszébe.) Ott van, gondolja Andy. A szemét tolvaj Potter szobájában van, talán most kutatja át Potter polcait, egy kis dohányt keres. Ötven vagy hatvan összetekert dolcsit egy zokni orrában, ahogy én szoktam

tárolni. Vagy ellopja Potter rádióját. Azt a kurva ráh-diót. Na és mennyiben tartozik ez rád? Elmentél Potter mellett a folyosón, mondtál neki egy illedelmes jó reggeltet vagy jó estétet, és mi az, amit kaptál cserébe? Valami neveletlen morgás. Más szóval, nyista. Láttad lent a Luckyban, egyedül iszik a wurlitzer mögött. Andy úgy vélte, le lehetne ülni melléje és megosztani vele egy kori sört - Irv cseveje is ezt bizonyítja -, de mi jó származna belőle, ha közben nem fecsegnek egy kicsit? Miért kéne neki, Andrew Railsbacknek megkockáztatni egy slafrokos mérges varangy dühét egy vén bunkóért, aki annyit sem vakkant, hogy igen, nem vagy talán? Hát... Azért, mert ez az ő otthona, akármilyen hitvány is. Mert ha az ember látja, hogy valami bolond öreg egy-papucsos fasz potyapénzt vagy könnyen elemelhető ráh-diót keres, akkor az ember nem fordíthat hátat, és nem csoszoghat el. Mert a rossz érzés, ami elfogta az iszkoló öreg manó láttán (a rossz spúr, mondanák az unokái), valószínűleg nem más, csak gyávaság. Mert... Andy Railsbacknek hirtelen megérzése támad, amely, noha nem talált telibe, de nem is járt messze az igazságtól. Tegyük föl, hogy ez a hapsi mégiscsak az utcáról jött? Tegyük fel, hogy a Maxton Öregek Otthonából egy öreg főszer? Nincs messze, és Andy tudja, hogy valamelyik öreg fickó (vagy öreglány) időről időre megkeveredik, és elcsámborog a rezervátumból. Rendes körülmények között kiszúrják és visszaviszik, mielőtt messzire jutna a belvárosban - elég nehéz elnézni valakit az utcán, intézeti köntösben és fél pár papucsban -, de ezen az estén bejött a köd, és az utcák kihaltak. Nézd már meg magad, korholja magát Andy. Halálra rémültél egy fickótól, aki valószínűleg legalább tíz évvel idősebb nálad, és az agya is megszottyadt. Betévedt ide az üres asztal mellett - Fine biztosan nincs ott, hátul olvas egy újságot vagy egy disznó könyvet - , most pedig a maxtoni szobáját keresi, minden kilincset végig próbál ezen az átkozott folyosón, és annyira tudja, hol van, mint a mókus az autósztráda feljáróján. Potter biztosan elugrott egy sörre a szomszédba (mint kiderül, ez legalább igaz), az ajtót pedig nyitva hagyta (ez, nyugodjunk meg, nem igaz). Noha még mindig fél, Andy mégis megkerüli a sarkot, és lassan elindul a nyitott ajtó felé. A szíve Ryorsan ver, mert kicsit még mindig attól tart, hogy az öregember talán veszélyes. Végül is, már attól is rossz érzése támadt, hogy az idegen hátát látta... Mégis megy. Isten irgalmazzon neki, de megy. - Uram! - szól a nyitott ajtónál. - Hé, uram, azt hiszem, rossz szobába ment be. Ez Mr. Potter szobája. Maga nem... Elhallgat. Semmi értelme beszélni, mert a szoba üres. Hogy lehetséges ez? Hátralép, megpróbálja a 312-es és a 313-as szoba kilincsét. Mindkettő rendesen be van zárva, ami nem is lepte meg. Miután erről meggyőződött, belép George Potter szobájába, és jól körülnéz - aki kíváncsi, hamar megöregszik, aki nem, az is. Potter hédere kicsivel tágasabb az övénél, de egyébként nincs nagy különbség: egy doboz magas mennyezettel (régen, ezt meg kell adni nekik, olyan házakat építettek, hogy azokban fel lehetett állni). Az egyetlen ágy középen megroggyant, de rendesen be van vetve. Az éjjeliszekrényen egy üveg pirula (a gyógyszerek Zoloft nevű antidepresszánsnak bizonyulnak) meg egy asszony bekeretezett képe. Andy elég bányarémnek tartja, de Potter nyilván másképpen látja. Végül is olyan helyre tette, ahol reggel elsőnek látja meg, este pedig utolsónak. - Potter! - szól Andy. - Hé! Halló! Hirtelen olyan érzése támad, hogy valaki áll mögötte, és megpördül. Ajka hátrahúzódik műfogsoráról, rémült vicsorgó vigyorban. Egyik kezét fölkapja, hogy védje az arcát az ütéstől, amelyet hirtelen bizonyosra vesz... csakhogy nincs mögötte senki. Talán a főfolyosó kurta féregnyúlványának a sarka mögött lappangana? Nem. Andy látta, hogy az iszkoló idegen megkerüli a sarkot. Nem kerülhetetett mögé... hacsak a mennyezeten nem mászott, mint valami légy... Andy fölnéz, tudja, hogy hülyeség, amit csinál, csak a majrét engedi szabadjára, de nincs itt senki látható, tehát? És a feje fölött sincs semmi. Csak a szokásos mennyezet, amely megsárgult a kortól, és sok évtized szivar- és cigarettafüstjétől.

A rádió - ó, bocsánat, a fenébe is, a ráh-dió - háborítatlanul ül az ablakpárkányon. Piszok jó darab, Bose, az a fajta, amelyikről Paul Harvey beszél mindig a műsorában. Mögötte, a koszos üvegen túl ott a tűzlétra. Aha!, gondolja Andy, és odasiet az ablakhoz. Egy pillantás az elfordított zárra, és arcáról lehervad a diadal. Azért kinéz, és látja a vaslétra rövid, nedves, fekete darabját, amely lesüllyed a ködbe. Nincs rajta kék köntös, sem pikkelyes, kopasz fej. Hát persze hogy nincs. A kilincsrázó nem mehetett ki errefelé, hacsak valamilyen bűvös trükkel a helyére nem tolja az ablakzárat, amikor már kint áll a tűzoltólétrán. Andy megfordul, egy pillanatig áll, gondolkodik, azután letérdel, és benéz az ágy alá. Ócska, ón hamutartót lát, benne egy bontatlan csomag Pall Mailt és egy Kingsland Old-Time eldobható öngyújtót. Semmi más, csak porcicák. Kezét a takaróra téve fölállni készül, amikor tekintete a gardróbszekrényre esik. Az ajtaja félig nyitva. - Ott van - suttogja olyan halkan, hogy maga is alig hallja. Föláll és odamegy. Lehet, hogy a köd apró macskatalpakon jár, az is lehet, hogy nem, ahogy Carl Sandburg mondotta volt, de az biztos, hogy Andy Railsback így megy keresztül George Potter szobáján. A szíve megint erősen ver, olyan erősen, hogy a homloka közepén húzódó ér lüktetni kezd. Az ember, akit látott, a ruhásszekrényben van. A logika ezt követeli. A megérzés ezt sikoltja. Ha a kilincsrázó csak egy zavarodott lélek, aki a ködből kódorgott be a Nelson Hotelbe, miért ne beszélne Andyvel? Miért rejtőzne el? Azért, mert öreg lehet, de zavarodott nem. Nem zavarodottabb, mint Andy. A kilincsrázó egy piszok tolvaj, és a ruhásszekrényben van. Talán egy kést tart a kezében, amelyet ócska, rongyos köntöse zsebéből vett elő. Vagy egy ruhafogast, amit kiegyenesített és fegyverré alakított. Az is lehet, hogy csak áll a sötétben, kerekre nyitott szemmel, karommá görbült ujjakkal. Andyt már ez sem érdekli. Az fix, hogy megrémült - visszavonult ügynök ő, nem Superman -, de ha elég feszültséget halmozunk a félelemre, akkor harag lesz belőle, mint ahogy a kellő nyomás gyémántot csinál a szénből. Egyszóval Andy sokkal inkább dühös, mint rémült. Megragadja a gardrób ajtajának hűvös üvegkilincsét. Ránehezedik. Nagyot lélegzik... Még egyet... Megacélozza magát, felkészül... feldobja magát, ahogy az unokái mondanák... Még egy mély lélegzet, hogy szerencsét hozzon és... Fojtott, ideges hanggal - félig vonítás, félig morgás - kirántja az ajtót, félretolja a zörgő fogasokat. Megrogyasztja a térdét, ökölbe szorítja a kezét, úgy fest, mint egy ősrégi edzőtárs az Elfelejtett Idők Tornaterméből. - Gyüssz elő te kibaszott... Senki. Négy ing, egy zakó, két nyakkendő és három nadrág lóg, mint a nyúzott bőr. Egy ütött-kopott, öreg bőrönd, olyan, mintha Észak-Amerika összes buszpályaudvarán végigrugdosták volna. Semmi más. Egyetlen istenverte d... De mégis. Valami van a padlón, az ingek alatt. Több valami. Csaknem fél tucat valami. Andy Railsback először nem érti, amit néz, vagy nem akarja megérteni. Azután az belemegy az agyába, belevájódik az emlékezetébe, mint egy patanyom, és Andy megpróbál sikoltani. Nem tud. Újra próbálkozik, de csak rozsdás sziszegésre telik a tüdejétől, amely akkora, mint az állott aszalt szilva. Megpróbál megfordulni, de nem képes. Biztos benne, hogy George Potter közeledik, és ha itt találja, akkor Andy életének vége. Potter nem engedheti meg, hogy Andy beszéljen arról, amit látott. Mégsem tud megfordulni. Nem tud sikoltani. Nem tudja levenni a szemét George Potter szekrényének titkáról. Meg sem tud mozdulni. A köd miatt természetellenesen korán, alig fél hétkor besötétedett. A Maxton olyan az elmosódó sárga fényeivel, mint egy tengeren ringatózó óceánjáró. A Százszorszép szárnyból, ahol a csodálatos Alice Weathers és a sokkal kevésbé csodálatos Charles Burnside lakik, Pete Wexler és Butch Yerxa már hazament, az asztalnál most a széles vállú, hidrogén szőke Vera Hutchinson ül. Előtte egy könyv, a

címe E-Z, egyperces keresztrejtvények. Most éppen a vízszintes hatost keresi: Garfield is ez. Tíz betű, az első M a harmadik C, az utolsó E. Utálja ezeket a trükkös kérdéseket. Suhogva nyílik a mosdó ajtaja. Fölnéz és látja, hogy Charles Burnside csoszog elő a férfivécéből, kék köntösben és sárga-fekete csíkos papucsban, ami olyan, mint egy nagy, szőrös poszméh. Azonnal megismeri. - Charlie! - szól oda neki, belerakja a ceruzát a keresztrejtvénybe, és becsukja a könyvet. Charlie csak csoszog, a szája tátva, hosszú nyálfonál lóg belőle. De valami kellemetlen fél vigyor is ül a képén, ami nem tetszik Verának. Lehet, hogy ennek itt csak egy deszkája hiányzik, de a maradék deszkái komiszak. Tudja, hogy Charlie Burnside néha csakugyan nem hallja (vagy nem érti), amikor hozzá beszél, viszont abszolút biztos benne, hogy néha csak úgy tesz, mintha nem értené. Véleménye szerint most is ez a helyzet. - Charlie, mit csinálsz, miért viseled, Elmer méhes papucsát? Tudod, hogy a dédunokájától kapta. Az öregember - mi Égettként ismerjük, Verának Charlie - csak csoszog tovább a folyosón abba irányba, amely végül visszaviszi a D18-asba. Pia tartja az irányt, odaér. - Charlie, állj! Charlie megáll. Ott ácsorog a Százszorszép végéhen, mint egy gép, amelyet kikapcsoltak. A szája látva. A nyálfonál elszakad, és nedves pötty jelenik meg a linóleumon az egyik abszurd, de mulatságos papucs mellett. Vera föláll, odamegy hozzá, eléje térdel. Ha tudná azt, amit mi, valószínűleg sokkal kevésbé készségesen hagyná védtelen fehér nyakát azoknak a lógó kezeknek a hatósugarában, amelyek csomósak az ízületi gyulladástól, de azért erősek. De hát természetesen nem tudja. Megragadja a bal papucsot. - Emeld föl! - mondja. Charles Burnside fölemeli a jobb lábát. - Hagyd már abba a hülyéskedést! - mondja Vera. - A másikat. Égett fölemeli a bal lábát egy kicsit, éppen csak annyira, hogy a nő levehesse róla a papucsot. - Na, most a jobbat! Vera, mivel a lábakat nézi, nem látja, hogy Égett előveszi a hímvesszőjét lötyögő pizsamanadrágjából, és úgy tesz, mintha levizelné a nő lehajtott fejét. Még szélesebben vigyorog. Ugyanakkor fölemeli a jobb lábát, és Vera lehúzza a papucsot. Mire fölnéz, Égett ráncos öreg szerszáma visszakerül oda, ahova való. Gondolt rá, hogy megkereszteli Verát, komolyan fontolóra vette, de épp elég csibészséget csinált egy estére. Még egy kis meló, és indulhat az álmatag álmok országába. O már öreg szörnyeteg. Pihennie kell. - Jól van - mondja Vera. - Nem mondanád el, miért piszkosabb az egyik, mint a másik? - Semmi válasz. A nő nem is igazán számított rá. - Jól van, remek. Menj vissza a szobádba, vagy a társalgóba, ha akarsz. Ma este, azt hiszem, mikrohullámú pattogatott kukorica és zselé van. A muzsika hangjá-t mutatják be. Én meg visszaviszem a papucsokat a helyükre, és megőrzöm a kis titkunkat. De ha még egyszer elviszed, jelenteni fogom. Capisce? Égett csak áll ott üresen... de az a csúf kis vigyor megemeli ráncos, öreg pofazacskóit. És villog a szeme. De mennyire capisce! - Mozgás! - mondja Vera. - És jó lenne, ha nem trottyolnál ide a padlóra, vén keselyű. Újfent nem vár választ, de ez alkalommal mégis megkapja. Égett hangja halk, de tökéletesen érthető. - Fékezd a nyelvedet, te kövér kurva, különben egyenesen a fejedből eszem ki! Vera visszahőköl, mintha arcul csapták volna. Égett áll, a keze himbálózik, arcán ott ül a kis vigyor. - Tűnjél innen! - mondja Vera. - Különben tényleg jelentelek! - Sokra megy vele. Charlie egyike Maxton fejősteheneinek, és Vera is tudja ezt. Charlie folytatja a lassú totyogást (Pete Wexler ezt a járásmódot hívja Vén Pöcs- totyogásnak), immár mezítláb. Azután megfordul. Szemének vizenyős lámpását a nőre szögezi. - A szó, amelyet keresel, a macskaféle. Garfield macskaféle. Megértetted? Hülye tehén.

Ezzel továbbballag a folyosón. A földbe gyökerezett lábú Vera bámulja, és most az ő szája marad tátva. Teljesen megfeledkezett a keresztrejtvényéről. A szobájában Égett lefekszik az ágyára, és kezét a háta mögé dugja. Ott lent kutyára fáj. Később majd becsengeti a kövér, öreg kurvát, hozat egy ibuprofent. Most azonban még működőképesnek kell maradnia. Még egy kis trükk hátravan. - Megtaláltalak, Potter - motyogja. - Jó... öreg... Potsie. Égett egyáltalán nem a kilincseket rázta (nem mintha ezt Andy Railsback valaha is megtudhatná). Azt a fickót kereste, aki a hetvenes évek végén kitúrta a kellemes kis chicagói ingatlanüzletből. South Side, a White Sox otthona. Más szóval Niggernegyed. Ide rengeteg szövetségi pénz jutott, meg minden más jó is. Sokat lehetett itt kaszálni, több évre is elegendőt, de George „Baszdanyád" Potter ért oda elsőnek, a kápé a közmondásos asztal alatt cserélt gazdát, és Charles Burnside (vagy akkor talán még Carl Bierstone volt; nehéz az emlékezés) pedig pofára esett. De Égett ennyi év alatt se tévesztette szem elől a tolvajt. (Jó, nem maga Égett, de hát, ahogy már rájöhettünk, ő egy olyan ember, akinek hatalmas barátai vannak.) Az öreg Potsie - a barátai hívták így azokban a napokban, amikor még voltak barátai - a kilencvenes években csődöt jelentett La Riviereben, és majdnem az egész spórolt pénzét elveszítette. Ennyi azonban nem elég Égettnek. Potsie további büntetést érdemel, és hogy épp ez a fasz kössön ki épp ebben a lyukban, ez túl szép véletlen ahhoz, hogy elszalassza. Égett legfőbb mozgatója - a szarkeverés ösztönös vágya, hogy a rosszból rosszabb legyen - nem változott, de ez kiválóan szolgálja a másik célt is. Így hát elment a Nelsonba, olyan módon, amit Jack ismer, Judy Marshall pedig megsejtett, úgy csapva le Potsie szobájára, mint egy ős öreg denevér. És persze ujjongott, amikor megérezte maga mögött Andy Railsbacket. Railsback megkímélte attól, hogy újabb névtelen telefont eresszen meg, mert Égettet őszintén szólva már fárasztja, hogy ő végezzen el helyettük minden munkát. Most, hogy ismét a szobájában van, fincsi kényelemben (nem számítva a sokízületit), elméjét elfordítja George Potterről, és elkezdi az Idézést. Fölnéz a sötétbe, szeme határozottan idegesítő fényben kezd izzani. - Gorg - mondja. - Gorg t'eelee. Dinnit a abbalah Samman Tansy. Samman a mpontah a Irma. Dinnit a abbalah, Gorg. Dinnit a Ram Abbalah. Gorg, Gorg, gyere! Szolgáld az abbalahot! Keresd Tansyt! Keresd Irma anyját! Szolgáld az abbalahot, Gorg! Szolgáld a Bíbor Királyt. Égett lehunyja a szemét. Mosolygós arccal alszik el. Ráncos szemhéja alatt tovább izzik a szeme, mint az eltakart lámpa. Morry Fine, a Nelson Hotel éjszakai portása kissé elszundított a magazinja fölött, amikor Andy Railsback rátör, amivel annyira megijeszti, hogy Morry majdnem leesik a székéről. A magazin csattanva landol a földön. - Jézus Krisztus, Andy, majd' rám hozta a szívrohamot! - kiáltja Morty. - Nem hallott még arról, hogy kopogtasson, vagy legalább azt az átkozott torkát köszörülje? Andy oda sem figyel, és Morty észreveszi, hogy az öreg fickó fehér, mint a fal. Lehet, hogy neki van szívrohama. Nem ez lenne az első eset a Nelsonban. - Hívja föl a rendőrséget! - szól Andy. - Borzalmasak. Édes Jézusom, Morty, ezek a legborzalmasabb képek, amelyeket valaha láttam... Polaroidok, és ó, öregem, azt hittem, hogy visszajön... visszajöhet bármelyik másodpercben... De először egyszerűen megdermedtem, és én... én... - Lassítson! - mondja aggodalmasan Morty. - Egyáltalán miről beszél? Andy mélyet lélegzik, és látható erőfeszítéssel visszanyeri az önuralmát. - Látta Pottert? - kérdezi. Azt a fickót a 314-ből?

- Dehogyis - feleli Morty -, de esténként ilyentájt többnyire a Luckyban van, benyom néhány sört, meg talán egy fasírtot. Bár hogy miért akar bárki is bármit enni azon a helyen, én fel nem foghatom. Azután talán az egyik szalmonellabárról jut eszébe a másik: - Hé, hallotta, hogy a zsaruk mit találtak Ed Kajáldájában? Trevor Gordon ott volt, és azt mondta... - Nem érdekes! - Andy leül a székre az íróasztal másik oldalán, és nedves, rémült szemmel néz rá. - Hívja föl a rendőrséget! Rögtön! Mondja nekik, hogy a Halász egy George Potter nevű ember, és a Nelson Hotel második emeletén lakik! - Andy arca keserű grimaszba húzódik, azután ismét ellazul. Ott a folyosó végén! - Potter? Maga álmodik, Andy. Az a fickó nem más, mint egy nyugalmazott pallér. Egy légynek se tudna ártani. - Légyről nem tudok, de néhány kisgyereknek nagyon is ártott. Láttam a Polaroidokat, amelyeket készített. A szekrényében vannak. A legförtelmesebb dolgok, amiket valaha is látott. Ekkor Andy olyasmit tesz, ami meglepi Mortyt, és meggyőzi, hogy ez nem tréfa, és valószínűleg nem is tévedés: Andy Railsback elsírja magát. Tansy Freneau, Irma Freneau gyászoló anyja most éppen nem gyászol. Tudja, hogy azt kéne, de a gyász késlekedik. Pillanatnyilag úgy érzi magát, mintha egy felhőnyi ragyogó, meleg gyapjúban lebegne. Az orvos (Pat Skarda munkatársa, Norma Whitestone) öt milligramm lorazepamot adott neki négy-öt órája, de ez csak a kezdet. A Holiday Lakókocsipark, ahol Tansy és Irma élt, amióta Böszme Freneau kilencvennyolcban lelépett Green Baybe, közel van a Homoknyelvhez, amelynek egyik csaposával, Lester Moonnal részidős nexust ápol. A Mennydörgő Ötök valamilyen okból „Büdös Sajtnak" csúfolták Lester Moont, Tansy azonban hűségesen Lesternek hívja, amit az legalább annyira méltányol, mint az alkalmankénti részeg gyürkőzést Tansy hálószobájában, vagy a kocsma mögött, ahol egy matrac (meg egy fekete lámpa) van a raktárban. Ma este öt óra tájban Lester átszaladt a negyed gallon kávélikőrrel és négyszáz milligramm Oxy Continonnal, amit figyelmesen összetört, hogy csak fel kelljen szippantani. Tansy már felszívott fél tucat csíkot, és most röpül. Irma régi képeit nézegeti, és csak úgy... tudják... röpül. Micsoda szép kisbaba volt, gondolja Tansy, és nem tudja, hogy nem messze tőle egy megrettent portás teljesen más képet néz az ő szép kisbabájáról, lidércnyomásos Polaroidot, amelyet sohasem lesz képes elfelejteni. Olyan kép, amelyet Tansynek sohasem kell látnia, ami arra utal, hogy talán mégis van Isten a mennyekben. Lapoz (ARANY EMLÉKEK, ezt domborították a fényképalbum elejére), s itt van Tansy és Irma a Mississippi Electrix társaság piknikjén, amikor Irma négyéves volt, és a Mississippi Electrixnek még egy éve volt a csődig, itt még többé-kevésbé minden rendben. A képen Irma egy csomó klambóval játszik, nevető arcán szétkenődött a csokoládéfagylalt. Tansy mereven bámulja ezt a pillanatfelvételt, miközben fölemeli a kávélikőrös poharat, és kortyint egyet. Hirtelen a semmiből (vagy arról a helyről, ahonnan fenyegetőbb, kuszáltabb gondolataink libbennek figyelmünk előterébe) eszébe jut az a buta Edgar Allan Poe-vers, amelyet kilencedikben kellett bevágniuk. Évek óta nem gondolt rá, és most sincs rá oka, ennek ellenére az első stanza tökéletes könnyedséggel emelkedik föl a tudatába. Irmát nézi, és fahangon szaval, nem tart szüneteket, Mrs. Norman-die, ha ezt hallaná, biztosan nyögve tépné azt a filces fehér haját. Ránk nem így hat a versmondás, hanem mély, tartós borzongást okoz. Mintha egy szavaló hullát hallanánk. - „Eccer ebbús éféltájon míg borontam zsongva fájón s furcsa könyvek aatatgattak hótmesékbül vénbazár lankatt főm mán leledobban mikor, ím, valami koppan künn a zajtón mintha roppant halkan roppanna, ja zár... " Pontosan ebben a pillanatban halk kopogás hallatszik Tansy Freneau Airstreamjénak olcsó furnérlemez ajtaján. Fölnéz folyós szemével, kávélikőrtől fényes, csücsörgő ajkával. - Les'ser! Tevagy?

Lehet, hogy ő. Nem pedig tévések, legalábbis reméli, hogy nem. Nem akart szóba állni a tévésekkel, elküldte őket a fenébe. Tudja, elméjének egy mély, elszomorítóan ravasz részével tudja, hogy csak azért vigasztalják és csitítják, hogy hülyén nézzen ki a reflektoraik fényében, mint ahogy a Jerry Springer Showban is végül mindig hülyén néznek ki az emberek. Semmi válasz... azután megint. Kopp. Kopp-kopp. - Vendég lesszaz - mondja, és föláll. Mintha álmában mozogna. - „Vendég lesszaz ittünőttem azérroppan künnazár az lessz ki más lennemár?" Kopp. Kopp-kopp. Nem olyan, mintha begörbített ujjakkal kopogtatnának. Valahogy vékonyabb hang. Mintha egyetlen ujj lenne. Vagy egy cs1r. A drog és a pia felhőjében keresztülmegy a szobán, meztelen lába susog a szőnyegen, amely valaha vastag volt, de most kopaszodik: a volt anya. Ajtót nyit a ködös nyári estre, és semmit sem lát, mert túl magasan néz. Azután zörren valami a lábtörlőn. Valami, valami fekete dolog néz föl rá ragyogó, kérdő tekintettel. Egy holló, jajistenem, a Poe hollója, az jött látogatóba! - Jézus, elájulok - mondja Tansy, és belefúrja kezét ritkás hajába. - Jézus! - ismétli a varjú a lábtörlőn. Azután hetykén, mint egy széncinke: - Gorg! Ha kérdeznék, Tansy azt mondaná, túlságosan be van lőve ahhoz, hogy megijedjen, de ez nem igaz, mert riadtan felkiált, majd hátrál. A varjú fürgén átugorja a küszöböt, és besétál a kifakult, bíborszínű szőnyegen, közben még mindig őt bámulja ragyogó tekintetével. A tollain villognak a lecsapódott ködcseppek. Elszökdécsel Tansy mellett, azután megáll, hogy tollászkodjék. Körülnéz, mintha azt kérdezné: Milyen vagyok, szivi? - Eriggy innét! - mondja Tansy. - Nem tudom, hogy mija franc vagy, egyáltalán itt vagy-e, de... - Gorg! - ismétli a varjú, azután széttárja a szárnyait, és átröppen a lakókocsi nappaliján, mint egy üszkös pernye az éjszaka hátáról. Tansy fölsikolt és megrándul, ösztönszerűen eltakarja az arcát, de Gorg nem megy a közelébe. Leül az asztalra az asszony palackja mellé, mivel itt nincs kéznél Pallasz szobra. Tansy arra gondol: Csak eltévedt a ködben. Még az is lehet, hogy veszett, vagy Key Lime- kóros, vagy minek hívják. Ki kéne mennem a konyhába, a seprűért. Ki kéne kergetni, mielőtt ideszarik nekem... De a konyha túl messze van. Tansy pillanatnyi állapotában mintha százmérföldnyire lenne, valahol Colorado Springs szomszédságában. Valószínűleg egyáltalán nincs is itt holló. Csak hogy arra a rohadt versre gondolt, az okozza a látomást... És az, hogy elveszítette a lányát. A fájdalom először tör át a ködön, és Tansy megrándul a kegyetlen, metsző hőtől. Eszébe jutnak a kezecskék, amik valamikor olyan passzentosan tapadtak a nyakára. Az éjszakai sírások, amikor az anyját hívta. A fürdőből frissen kivett gyermek illata. - Irma volt a neve! - ordítja hirtelen az agyrémnek, amely pimaszul áll a likőrösüveg mellett. Irma, nem valami kibaszott Lenóra, miféle hülye név az, hogy Lenóra? Hadd hallom, ahogy azt mondod: Irma! - Irma! - károgja a látogató engedelmesen, amitől az asszony döbbenten elhallgat. A szeme! Ó! A villogó szem úgy vonzza, mint a Vén Tengerészé abban a másik versben, amelyet ugyancsak meg kellett volna tanulnia, de nem tanult meg. - Irma-Irma-Irma-Irma... - Hagyd abba! - Mégse akarja hallani. Tévedett. Lányának neve ocsmányul, kibírhatatlanul hangzik abból az idegen torokból. Szeretné befogni a fülét, de nem képes. A keze túl nehéz. A keze csatlakozott a kályhához és a jégszekrényhez (rohadt, félig kripli vacak) Colorado Springsben. Annyit tehet, hogy belenéz a villogó, fekete szemekbe.

Az állat tollászkodik, felfújja ébenszínű szaténtollait. Ocsmány kis hersegést hallat, miközben föl-le fut a csőre a hátán, Tansy pedig azt gondolja: „Látnók!", nyögtem, „szörnyű látnók! Ördög légy, madár vagy átok!" Bizonyosság töltötte meg a szívét, mint a hideg víz. - Mit tudsz? - kérdezi. - Minek jöttél? - Tudsz! - károgja Gorg, a Holló, bólint, csőre föl-le jár. - Gyere! Csak nem kacsint? Jóságos ég, csak nem rákacsintott? - Ki ölte meg? - suttogja Tansy Freneau. - Ki ölte meg az én kicsikémet? A holló szeme rámered, úgy érzi magát, mint a bogár a gombostűn. Lassan, miközben sokkal inkább álomban érzi magát, mint bármikor (ez azonban mégis megtörténik, bizonyos szinten ezt tökéletesen megérti), odamegy az asztalhoz. A holló még mindig őt figyeli, őt vonzza. Az éjszaka plútói partja, gondolja. Az éjszaka kibaszott plútói partja. - Ki az? Mondd meg nekem, amit tudsz! A holló fölnéz rá ragyogó fekete szemével. Csőre kinyílik, becsukódik, feltárja apró belsejének nedves vörösét. - Tansy! - károgja. - Gyere! Az erő kifut a lábából, térdre esik, ráharap a nyelvére, amely vérezni kezd. Bíbor cseppek peregnek egyetemi szvetterére. Az arca most egy szinten van a madáréval. Látja, ahogy az egyik szárnyát föl-le húzogatja érzékien a kávélikőr üvegének oldalán. Gorg szaga a poré, meg egymásra halmozódott legyeké, meg elégett fűszerek ódon urnáié. Szemei ragyogó, fekete kulcslyukak, amelyeken át egy másik világba látni. Talán a pokolba. Talán a Séólba. - Ki? - suttogja. Gorg kinyújtja fekete, suhogó nyakát, amíg fekete csőre csaknem eléri az asszony fülét. Suttogni kezd, és Tansy Freneau végül bólint. Az értelem fénye elhagyja a szemét. Vajon mikor tér vissza? Ó, azt hiszem, erre mindnyájan tudjuk a választ. Mondhatod, „Sohamár"? Háromnegyed hét. French Landing ködös, kipurcant és nyugodt. A nyugalom nem fog hosszú ideig tartani. Ha egyszer beindult a suvadás, sohasem szünetel sokáig. Csicsergő későig maradt a Maxtonban, és tekintve a komótos (és igazán szenzációs) cidázást, amiben Rebecca Vilas részesítette, miközben szétvetett lábbal ült irodai székén, nem is meglepő, ha úgy döntött, hogy kicsit túlórázik. A társalgóban az öregecskék megdelejezve nézik Julie Andrewst és A muzsika hangjá-t. Alice Weathers szó szerint sír a boldogságtól - ez a kedvenc filmje. Rögtön utána - de csak utána következik az Ének az esőben. A járni képes bentlakók közül csak Égett hiányzik... illetve persze senkinek sem hiányzik. Égett mélyen alszik. A szellemnek, amely most kormányozza - nevezhetjük démonnak is -, megvan a saját napirendje French Landingben, és az utóbbi hetekben eléggé lestrapálta Égettet (nem mintha panaszkodott volna; nagyon is készségesen közreműködött). A Norvég-völgy úton Jack Sawyer Dodge Ramje éppen most kanyarodik rá Henry Leyden felhajtójára. Itt kint ritkásabb a köd, mégis puha fénykoszorút fon a kisteher reflektorai köré. Ma este a 7. fejezetnél („A kísértet útja") folytatja az Örökösök-et, és remélhetőleg eléri a 8- ikat („Sok-sok bűn"). De megígérte, hogy Dickens előtt meghallgatja a Wisconsini Patkány legutóbbi listavezető jelöltjét, Slobberbone „Ad-má vissza a kutyámat" című alkotását. - Átlag ötévenként szokott kijönni a nagy rock-'n'-roll az erdőből - mondta Henry a telefonba, és Jack megesküdött volna, hogy barátja hangja mögött a Patkány sikítozik. - Ez pedig egy nagy rock-'n'roll. - Ha te mondod - feleli Jack kétkedve. Neki a nagy rock-'n'-roll Dion „Runaround Sue"ja. A Robin Hood út 16-ban (abban a tündéri kis kolóniái otthonban), Fred Marshall négykézláb áll, a

kezén zöld gumikesztyű, és a padlót mossa. Még mindig Tyler sapkáját viseli, és potyognak a könnyei. Kint a Holiday Lakókocsiparkban Gorg varjú mérget csöpögtet Tansy Freneau fülének öblébe. A Herman utcai zömök téglaházban, ahol Dale Gilbertson lakik gyönyörű Sarahjával és ugyanolyan gyönyörű Davidjével, a két adag csirkétől meg az egy adag kenyérpudingtól kissé lelassult rendőrfőnök most készül vissza az irodájába. Amikor megszólal a telefon, nincs is nagyon meglepve. Végtére is volt egy ilyen érzése. Debbi Anderson hívja, és az első szavak után Dale már tudja, hogy valami történt. Hallgatja, bólogat, időnként föltesz egy kérdést. A felesége a konyhaajtóban áll, és aggodalmasan nézi. Dale lehajol, és firkant valamit a telefon melletti írótömbre. Sarah odamegy, és két nevet olvas: Andy Railsback és M. Fine. - Railsback még a vonalban van? - kérdezi. -Igen. - Kapcsold. - Dale, én nem is tudom, hogy képes vagyok-e rá. • Debbi hangja rá nem jellemző módon zavart. Dale egy pillanatra lecsukja a szemét, és emlékezteti magát arra, hogy ez nem tartozik a lány munkaköréhez. - Ernie még nincs ott? - Nincs. - Ki van? - Bobby Dulac... azt hiszem, Dit zuhanyozik... - Add Bobbyt - mondja Dale, és megkönnyebbül, mert Bobby képes könnyen és csont nélkül összekapcsolni Andy Railsbackkel, aki Morty Fine irodájában tartózkodik. A két ember fönt járt a 314-ben, és Mortynak éppen elég volt egy pillantás a George Potter gardróbjában szétszórt fényképekre. Most éppen olyan sápadt, mint Andy. Talán még sápadtabb. A rendőrség parkolójában Ernie Therriault találkozik Reginald „Doki" Ambersonnal. Doki most érkezett az öreg (ámbátor tökéletesen karbantartott) Harley Fat Boyán. Barátságosan üdvözlik egymást a ködben. Ernie Therriault egy újabb rendőr - olyasféle -, de nyugi: ő az utolsó, akivel ebben a műfajban találkoznunk kell (jó, hát van még egy FBI-ügynök is valahol, de vele most ne törődjenek; Madisonban van, és különben is bolond). Ernie szíjas, hatvanöt éves férfi, aki kábé tizenkét éve hagyott fel a rend teljes munkaidőben történő őrzésével, de még most is négyszer olyan jó rendőr, mint amilyen Arnold Hrabowski valaha lesz. Azzal pótolja a nyugdíját, hogy éjszakai forgalomirányítást vállal a helyi rendőrségnél (mostanában nem alszik valami jól, mert vacakol a prosztatája), és péntekenként az Első Wisconsini Banknál biztonsági őr, akkor, amikor a Wells Fargo emberei kettőre, a Brinkséi négyre jönnek. Doki minden ízében úgy fest, mint a Pokol Angyala, hosszú, deresedő, fekete szakállával (amelybe a kalóz Edward Teach módjára időnként szalagokat fon), és sörfőzésből él, mindazonáltal a két férfi nagyon jól kijön egymással, legalábbis elismerik egymás intelligenciáját. Ernie nem tudja, hogy Doki csakugyan orvos-e, de lehet. Valamikor talán az volt. - Változott valami? - kérdezi Doki. - Tudomásom szerint semmi, barátom - mondja Ernie. Az Ötök közül egy minden este eljön, hogy ellenőrizze, mi a helyzet. Ma este Doki a soros. - Zavarja, ha magával megyek? - Egyáltalán nem - feleli Ernie. - Ameddig betartja a szabályt. Doki bólint. Az Ötök többi tagja között akad, aki nagyon pipás tud lenni a szabálytól (főleg Csöpi, aki sok mindentől pipás), de Doki alkalmazkodik hozzá: egy csésze kávé, vagy öt perc, a sorrend tetszőleges, azután irány az út. Ernie, aki sok valódi Pokol Angyalát látott, amikor Phoenixben volt zsaru a hetvenes években, méltányolja, hogy milyen türelmes volt Cserpák St. Pierre és csapata. De hát

természetesen ők nem Pokol Angyalai, vagy Pogányok, vagy Vadállatok Két Keréken, vagy más ilyen marhaság. Ernie nem tudja pontosan, hogy micsodák, csak azt, hogy hallgatnak Cserpákra, és gyanítja, hogy Cserpák türelme erősen kopik. Ernie tudja, hogy az ő türelme is elkopott volna. - Hát akkor menjünk be - mondja Ernie, és a nagydarab ember vállára csap. - Lássuk, mi újság. Mint kiderül, elég sok. Dale rájön, hogy képes gyorsan és világosan gondolkodni. Korábbi félelme megszűnt, részben azért, mert a baj már megtörtént, és az ügyet - hivatalosan mindenképpen - elvették tőle. De legfőképpen azért, mert most már fölhívhatja Jacket, ha szükséges, és Jack válaszol. O a biztonsági háló. Hallgatja Railsback leírását a Polaroid képekről - nagyobbrészt csak hagyja, hogy az öregfiú kiöntse a lelkét, és megnyugodjon egy kicsit azután egyetlen kérdést tesz föl a fiú két képéről. - Sárga - feleli Railsback habozás nélkül. - A póló sárga. A Kiwanis szót tudtam elolvasni. Semmi mást. A... A vér... Dale azt mondja, hogy megérti, és közli, hogy hamarosan csatlakozik hozzájuk egy rendőr. Hallani lehet, ahogy egy másik kézbe kerül a kagyló, azután megszólal Fine, akit Dale ismer, és nem sokra tart. - Mi van, ha visszajön, rendőrfőnök úr? Mi van, ha Potter visszajön ide, a szállodába? - Látja az előcsarnokot onnan, ahol most van? - Nem! - zsémbel Fine. - Az irodában vagyunk. Mondtam. - Akkor menjen ki. Figyeljen. Ha bejön... - Nem akarok! Ha maga látta volna azokat a képeket, akkor maga sem akarna! - Nem kell azt mondani neki, hogy bá! - csitítja Dale. - Csak hívjon föl, ha bejön. - De hát... - Tegye le a telefont, uram. Sok a dolgom. Sarah megfogja a férje vállát. Dale ráteszi a szabad kezét az asszony kezére. Kattanást hall, amely elég hangos, hogy mérgesnek hangozzék. - Bobby, ott vagy? - Igen, főnök. Debbi és Dit is. Ja, és Ernie most jött be. - Lehalkítja a hangját. - Az egyik motoros srácot is magával hozta. Amelyik Dokinak nevezi magát. Dale eszeveszetten gondolkozik. Ernie, Debbi, Dit, Bobby - mind egyenruhában. Ez nem jó ahhoz, amire ő készül. Hirtelen ötlettel azt mondja. - Add a motorost. - Micsoda? - Hallottad. Egy pillanattal később már Doki Ambersonnal beszél. - Akar segíteni, hogy elkapjuk azt a szemetet, aki megölte Armand St. Pierre kislányát? - A fenébe, hát persze! - Habozás nélkül. - Jól van, ne tegyen föl kérdéseket, és ne kívánja, hogy többször mondjak valamit. - Figyelek! - feleli Doki csípősen. - Mondja meg Dulac rendőrnek, hogy adja oda magának a kék mobiltelefont a bizonyítéktárolóból, azt, amelyiket a drogostól vettünk el, aki megpattant. Bobby tudni fogja, mire gondolok. - Ha bárki megpróbálná lehallgatni azt a telefont, akkor nem lesz képes visszanyomozni Dale irodájáig, és ez így helyes. Végtére is tőle elvették az ügyet. - Kék mobil. - Azután menjen el Lucky kocsmájába, amelyik a Nelson Hotel mellett van. - Itt van a mocim... - Nem. Gyalog megy. Belép. Vesz egy lottószelvényt. Magas, csontos, hetven körüli, deresedő férfit keressen, aki khaki nadrágot és talán ugyancsak khaki inget visel. Valószínűleg egyedül van. A wurlitzer és a vécébe vezető kis folyosó között szokott dekkolni. Ha ott találja, értesítse a rendőrséget. Csak hívja a 911-et. Megértette?

- Ja. - Menjen. Legyen nagyon óvatos, Doktor. Doki még azzal sem fárasztja magát, hogy elköszönjön. A következő pillanatban Bobby visszaveszi a kagylót. - Mit csináljunk, Dale? - Ha ott van, akkor elkapjuk a kurafit - feleli Dale. Még mindig nyugodt, de érzi, hogy gyorsul a szívverése, kezd felpörögni. A világ az első gyilkosság óta nem volt ilyen ragyogó. Feleségének minden ujját érzi a vállán. Érzi sminkjének, hajlakkjának illatát. - Vidd Tom Lundot. Készítsetek ki három golyóálló mellényt. - Utánagondol, és azt mondja: - Inkább négyet. - Felhívod Hollywoodot? - Igen - feleli -, de nem várhatjuk meg. - Ezzel leteszi. Mivel rohanni akar, ráparancsol magára, hogy egy pillanatig mozdulatlanul álljon. Nagyot sóhajt. Kifújja a levegőt, azután ismét beszívja. Sarah megfogja a kezét. - Légy óvatos. - Az leszek - bólint. - Azt lefogadhatod. - Elindul az ajtó felé. - Mi lesz Jackkel? - kérdez az asszony. - A kocsiból hívom föl - feleli futtában. - Ha Isten velünk van, akkor lakat alá kerül a fickó, mielőtt félúton lenne az őrszoba felé. Öt perccel később Doki ott áll a pultnál Lucky kocsmájában, hallgatja, hogy énekli Trace Adkins, hogy „Valami izgiset hagytam otthon", és kaparós sorsjegyet vakargat. Csakugyan nyer - tíz dollárt -, de Doki inkább a wurlitzert figyeli. Kicsit ingatja bozontos fejét, mintha ő is beindulna a Birkavári Furkóságnak ettől az eklatáns példájától. A sarokasztalnál egy tányér spagettivel (a mártás olyan vörös, mint az orrvérzés) meg egy korsó sörrel a keze ügyében ül az, az ember, akit keresett: még ülve is magas, csontos; napcserzette kutyaarcán mély ráncok, deresedő haja rendesen hátra van fésülve. Az ingét nem igazán látni, mert a hapsi egy szalvétát gyűrt a gallérjába, de hosszú lába kiáll az asztal alól, és a nadrág színe csakugyan khaki. Ha a Doki biztos lenne benne, hogy ez az a gyermekgyilkos okádék, aki megölte Amyt, akkor most rögtön állampolgári letartóztatást foganatosítana - méghozzá igen gorombán. Leszarja a zsarukat és a dumájukat. De lehet, hogy a fickó csak tanú, vagy cinkos, vagy ilyesmi. Fölveszi a tíz dollárt a csapostól, elutasítja a meghívást, hogy maradjon egy sörre, és kiballag a ködbe. Tíz lépést tesz a domboldalon fölfelé, azután előveszi a kék telefont a zsebéből, és a 911-et tárcsázza. Ez alkalommal Debbi veszi föl. - Itt van - mondja a Doki. - Most mi legyen? - Hozza vissza a telefont - feleli a lány, és leteszi a kagylót. - Na, baszd meg - mondja lanyhán a Doki. De jó fiú lesz. Az ő szabályaik szerint játszik. Csak előbb... Egy másik számot tárcsáz a kék telefonon (amelynek még egy feladata lesz, mielőtt örökre eltűnne mesénkből), és Medvelány veszi föl. - Add át neki, drágám - mondja Doki. Remélhetőleg Medvelány nem azt fogja válaszolni, hogy Cserpák elment a Homoknyelvbe. Ha Cserpi egyedül megy oda, akkor azért teszi, mert keres valamit. Egy gonosz valamit. De egy pillanattal később Cserpák hangját hallja - rekedt, mintha sírt volna. - Ja! Mi van? - Szedd össze őket, és vonszold nehézsúlyú seggedet a rendőrség parkolójába - mondja a Doki. Nem vagyok száz százalékig bizti benne, de asszem, arra készülnek, hogy hűvösre tegyék a tetűládát. Talán még láttam is... Cserpák elment, mielőtt Doki lenyomhatná a KI gombot. Áll a ködben, fölnéz a rendőrség vizenyős fényeire, és azon csodálkozik, miért nem azt mondta Cserpáknak és a fiúknak, hogy találkozzanak a Lucky előtt. Persze tudja a választ. Ha Cserpák még a rendőrök előtt ott leli az öregfiút, akkor könnyen úgy alakulhat, hogy ez a spagetti lesz életének utolsó étele.

Talán jobb ezzel várni. Aztán majd meglátjuk. A Herman utcán csak finom pára lebeg, de a leves azonnal sűrűsödni kezd, amint Dale a belváros felé kanyarodik. Felgyújtja a városi lámpákat, de még ez sem elég. Bekapcsolja a fényszórókat, és fölhívja Jacket. Hallja, amint megszólal az üzenetrögzítő, lenyomja a gombot, és Henry bácsi számát hívja helyette. O fölveszi a kagylót. A háttérből Dale hallhatja egy gitár zavaros vonítását, meg azt, ahogy valaki morogva hajtogatja: „Ammá vissza a kutyámat!" - Igen, éppen most érkezett - mondja Henry. - Mai esténk zenei értékelésénél tartunk. Ezután az irodalom következik. Kritikus pontra értünk az Örökösökben - Chesney Wold, a Kísértet útja, Mrs. Rouncewell és minden -, tehát, hacsak nem valóban fontos, amit akarsz... - Az. Most rögtön add át neki, bácsikám. Henry felsóhajt. - Oui, mon capitaine. Egy pillanattal később Jackkel beszél, aki természetesen rááll, hogy azonnal bejöjjön. Ez jó, de French Landing rendőrfőnöke kissé meglepőnek találja barátja reakcióját. Jack nem akarja, hogy Dale várja meg a letartóztatással az ő érkezését. Nagyon figyelmes, hogy megkérdezte, és hogy félretett neki egy golyóálló mellényt (ez is a kincsek áradatához tartozik, amelyet Reagan elnöksége idején zúdítottak rá a French Landing-i rendőrségre és más kicsi őrsök ezreire), de Jack szerint Dale és emberei minden különösebb gond nélkül le tudják tartóztatni azt az embert. Az igazság az, hogy Jack Sawyert csupán egy kicsit érdekli George Potter. Ugyanez a helyzet a borzalmas fényképekkel, noha bizonyosan eredetiek; Railsback azonosította Johnny Irkenham sárga Kis Kiwanis Liga pólóját, márpedig ezt a részletet sohasem közölték a sajtóval. Jack inkább arról érdeklődik - nem is egyszer, de többször -, hogy ez az Andy Railsback miféle hapsit látott a folyosón. - Kék köntös, fél papucs, ez minden, amit tudok! - kénytelen végül elismerni Dale. - Jézusom, Jack, mit számít ez? Ide figyelj, le kell tennem a telefont. - Ding-dong - feleli elég egykedvűen Jack, és leteszi a kagylót. Dale bekanyarodik a ködös parkolóba. Látja, hogy Ernie Therriault és a Doki nevű motoros-serfőző a hátsó ajtó előtt állnak és beszélgetnek. Alig többek árnyaknál a sodródó ködben. Dale nagyon kínosan érzi magát a Jackkel folytatott beszélgetéstől, mintha itt hatalmas nyomok és jelzőtáblák lennének, amelyeket ő (amilyen tompa eszű) egyáltalán nem érzékel. De miféle nyomok ezek? Krisztus szerelmére, miféle jelzőtáblák? Kínos feszengését most egy csipetnyi neheztelés is fűszerezi. Talán egy ilyen rendkívüli képességű, Lucas Davenport- stílusú alak, mint Jack Sawyer, képtelen hinni a nyilvánvalóban. Talán az ilyeneket mindig jobban érdeklik az olyan kutyák, amelyek nem ugatnak. A hangok jól terjednek a ködben, Dale félúton jár a kapitányság felé, amikor a folyó felől motorok bőgését hallja. Arrafelé van a Szöggyár sor. - Dale - mondja Ernie, és biccent, mintha ez egy közönséges este lenne. - Hé, főnök! - szól a Doki. Mezítlábas cigarettát szív, Dale Pall Mailnek, vagy Chesterfieldnek nézi. Szép kis orvos, gondolja Dale. - Ha példátlan helytelenséggel idézhetem Roger nyuszit - folytatja a Doki -, szép éjszaka van a szomszédságban, nemde bár? - Maga hívta őket - biccent Dale az erősödő motorzúgás irányába. Két pár fényszóró fordul be a parkolóba, Dale látja, hogy az első kocsi volánjánál Tom Lund ül. A második jármű csaknem biztosan Danny Tchedáé. Ismét összegyűlik a csapat. Remélhetőleg ez alkalommal elkerülik a katasztrofális buktát. Jobb is. Ezúttal minden kártya a kezükben van. - Nos, ezt nem erősíthetem meg - mondja Doki -, de megkérdezem, ha a maga barátai lennének, mit tenne? - Ugyanazt - mondja Dale, és bemegy. Henry Leydent megint a Ram utas ülésén találjuk. Ma este nyitott gallérú fehér inget visel elegáns kék nadrággal. Karcsú, mint egy férfi modell, ezüstösen őszülő haját hátrafésüli. Volt ilyen klassz

Sidney Carton a nyaktiló felé menet? Akár Charles Dickens képzeletében? Jack kétli. - Henry... - Tudom - mondja Henry. - Üljek a kocsiban, mint egy jó kisfiú, amíg hívnak. - Méghozzá zárt ajtók mögött. És ne mondd, hogy Oui, mon capitaine. Ez már uncsi. - Azért megerősíthetem a parancsot? - Persze. Ahogy közelednek a városhoz, a köd sűrűsödni kezd, és Jack bekapcsolja a fényszórót - az országúti világítás semmit sem ér ebben a kásában. A műszerfal órájára néz. Hét óra múlt három perccel. A dolgok felgyorsulnak. Boldog. Többet cselekedj, kevesebbet gondolkodj, ez Jack Sawyer receptje, a szellemi egészség megőrzése érdekében. - Beviszlek, mihelyt bekasztlizzák Pottert. - Ugye nem számítasz semmilyen problémára? - Nem - mondja Jack, azután másra tereli a beszélgetést. - Tudod, hogy sikerült meglepned ezzel a Slobberbone-felvétellel? - Nem igazán nevezheti dalnak, miután az énekes a szövegek java részét teli tüdőből sikoltozza. - Ez jó volt. - A szólógitár viszi el a felvételt - veszi át Henry barátja óvatos szóhasználatát. - Meglepően bonyolult. Rendszerint nem várható el tőle több mint hogy ne térjen el a hangnemtől. - Letekeri az ablakot, kidugja a fejét, mint egy kutya, azután visszahúzza. Ugyanabban a társalgási hangnemben jegyzi meg: - Az egész város bűzlik. - A köd az oka. Hozza magával a folyó szagát. - Dehogyis - mondja Henry tárgyilagosan -, a halál az. Érzem a szagát, és azt hiszem, te is. Csak talán nem az orroddal. - Érzem - ismeri el Jack. - Nem Potter a tettes. - Én is úgy gondolom. - Az ember, akit Railsback látott, az a bűnbak. - Az ember, akit Railsback látott, csaknem biztosan a Halász. Egy darabig csöndben vannak. - Henry! - Igenis? - Melyik a legjobb felvétel? A legjobb felvétel és a legjobb dal? Henry elgondolkodik. - Tisztában vagy vele, hogy milyen félelmesen személyes kérdést tettél föl? - Igen. Henry tovább tűnődik, azután azt mondja: - Talán a „Csillagpor". Hoagy Carmichael. Neked? A férfi a volán mögött visszagondol, egészen odáig, amikor Jacky hatéves volt. Az apja és Morgan bácsi voltak a dzsesszőrültek; az anyjának egyszerűbb volt az ízlése. Emlékszik, hogy folyton ugyanazt a dalt játszotta egy végtelen Los Angeles-i nyáron, amikor csak ült, kinézett az ablakon, és dohányzott. Ki ez a hölgy, mama?, kérdezi Jacky, és az anyja azt mondja: Patsy Cline. Repülőgép-balesetben halt meg. - Az „Őrült karok" - mondja Jack. - A Patsy Cline-féle változat. Ralph Moodey és Chuck Seals írta. Az a legjobb felvétel. Az a legjobb dal. Henry egy szót sem szól a hátralevő úton. Jack sír. Henry érzi a könnyei szagát. Most nézzük nagyobb távlatból a dolgokat, ahogy némely politikus szokta volt mondani. Muszáj így tennünk, mert a dolgok kezdenek összefolyni. Miközben Cserpák és a Mennydörgő Ötök további része megérkezik a Sumner utcai parkolóba, a golyóálló mellénytől megvastagodott Dale, Tom Lund és Hobby

Dulac dupla sorban parkolnak a Lucky előtt. Azért parkolnak az utcán, mert Dale jó sok helyet akar a járőr kocsi hátsó ajtajának nyitásához, hogy Pottert olyan gyorsan be tudják tuszkolni, amennyire lehetséges. A szomszédos Nelson Hotelben Dit Jesperson és Danny Tcheda sárga RENDŐRSÉG feliratú szalaggal zárja le a 314-est. Ahogy ezzel végeznek, a rendőrségre kell vinniük Andy Railsbacket és Morty Fine-t. A rendőrségen Ernie Therriault hívja Brown és Black állami rendőröket, akik kész tényre érkeznek... és ha ezen feldühödnek, nagy ügy. A Homoknyelvben a halott szemű Tansy Freneau éppen most húzta ki a wurlitzer csatlakozóját, belefojtva a hangot a Wallflowersbe. - Ide hallgasson mindenki! rikoltja olyan hangon, ami nem az övé. - Elkapták! Elcsípték azt a gyerekgyilkos kurafit! Potter a neve! Éjfélre elviszik Madisonba, és hacsak nem csinálunk valamit, valami ügyes ügyvéd ki fogja hozni hétfőre! KI AKAR NEKEM SEGÍTENI, HOGY TEGYÜNK VALAMIT EZ ÜGYBEN? - Pillanatnyi csönd... azután ordítás. A Homoknyelv részint belőtt, másrészt részeg törzsvendégei pontosan tudják, hogy mit akarnak tenni ez ügyben. Jack és Henry eközben, mivel a köd nem lassította le őket, amíg el nem érték a várost, bekanyarodnak a rendőrség parkolójába, nem sokkal a Mennydörgő Ötök után - motorjaik szép sorban álltak a Doki Fat Boya mellett. A parkoló gyorsan telik, főleg a rendőrök saját autóival. A közeli letartóztatás híre olyan gyorsan terjedt, ahogy a futótűz a száraz fűben. Odabent Dale egyik embere számunkra közömbös, hogy melyik - észreveszi a kék mobilt, amelyet a Doki használt a Lucky előtt. Ez a rendőr felragadja a mobilt, és bebújik a BIZONYÍTÉKRAKTÁR feliratú, szekrény nagyságú szobába. A Tölgyfa fogadóban, ahova a Halász-ügy idejére bejelentkezett, Wendell Green komoran piál. Három dupla whisky ellenére a nyaka még mindig fáj ott, ahol az a motoros seggfej letépte a kamerát, és a hasa is fáj, ott, ahol az a Hollywood nevű seggfej gyomron vágta. De minden fájós része közül legjobban a büszkesége és a notesze fájt. Sawyer bizonyítékot rejtett el, az olyan nyilvánvaló, mint a szar a lepedőn. Wendell félig-meddig már azt is elhitte, hogy Sawyer maga a Halász... De hogyan bizonyíthatja be, ha egyszer a film tönkrement? Amikor a csapos szól, hogy telefonja van, Wendell majdnem azt mondja neki, hogy dugja föl a seggébe a telefont. De a fenébe is, mégiscsak hivatásos, hivatásos sajtóhiéna, így hát odamegy a pulthoz, és átveszi a kagylót. - Green - morogja. - Hello, seggfej - mondja a zsaru a kék mobiltelefonba. Wendell még nem tudja, hogy a hívó rendőr, csak annyit, hogy valami vidám hullarabló elbitorolja értékes piaidejét. - Akar a változatosság kedvéért valami jó hírt a lapjába? - Haver, jó hírrel nem lehet eladni a lapot. - Ezzel igen. Elkaptuk a hapsit. - Micsoda? - A három dupla whisky ellenére Wendell Green hirtelen a világ legjózanabb embere lett. - Nem beszéltem érthetően? - A hívó hangja határozottan tele lett kárörömmel, de Wendell Green ezzel nem törődik többé. - Elkaptuk a Halászt. Nem az államiak, nem a szövetségiek, mi. A neve George Potter. A hetvenes évei elején jár. Visszavonult pallér. Mind a három gyerekről Polaroid felvételei vannak. Ha siet, talán még készíthet egy pillanatfelvételt, amikor Dale beviszi. Ez a gondolat - ez a ragyogó lehetőség - úgy robbant Wendell Green fejében, mint egy tűzijáték. Ilyen felvétel ötször annyit ér, mint a kis Irma holtteste, mert a tiszteletre méltó magazinok is akarják. És a tévé! Arra is gondolni kell: Mi van, ha valaki lelövi a fattyút, amikor beviszik? Tekintve a város hangulatát, ez korántsem lehetetlen. Wendellben kurta és kápráztató képben tűnik föl a gyomrát szorongató Lee Harvey Oswald, amint a szája haldokló vonításra nyílik. - Ki maga? - robban ki belőle. - Kibaszott Haver Közeg - mondja a hang a másik oldalon, és bontja a vonalat. Lucky kocsmájában Patty Loveless éppen most közli az összegyűltekkel (idősebbek a Homoknyelv vendégeinél, és jóval kevésbé érdeklik őket a nem alkoholos anyagok), hogy nem elégült

ki, és a motorja most hűl ki. George Potter végzett a spagettijével, rendesen összehajtogatja a szalvétáját (amelyre végül csupán egyetlen csepp hullott a vörös mártásból), és komolyan a söre felé fordul. Mivel olyan közel ül a wurtlizerhez, észre sem veszi, hogy a szoba elcsöndesedik, amikor a bejáratnál megjelenik három férfi, csupán egyikükön van egyenruha, de mindhárman fegyvert viselnek, és ami rajtuk van, az sokkal inkább emlékeztet golyóálló mellényre, mint bármi másra. - George Potter? - kérdezi valaki, és George fölnéz. Ül, mint majom a köszörűkövön, egyik kezében a pohárral, másikban a söröskancsóval. - Igen, na és? - kérdezi, akkor azonban elkapják a karját meg a vállát, és kirántják a székéből. Térde beleakad az asztalba, felborítja. A spagettis tányér és a kancsó a földre esik. A tányér összetörik. A kancsó, amely keményebb anyagból készült, nem. Egy asszony felsikolt. Egy ember halk, tiszteletteljes hangon felhördül: „Aúú!" Potter még egy darabig fogja a félig teli poharat, azután Tom Lund kikapja a kezéből a lehetséges fegyvert. A következő percben Dale Gilbertson rákattintja a csuklójára a bilincset, és Dale-nek még van ideje elgondolni, hogy ez a legörömtelibb hang, amit életében hallott. A mindenit, az ő motorja bezzeg nem hűlt ki! Ez az ügy fényévekre van az Ednél kirobbant balhétól; gyors és takaros. Alig tíz másodperccel azután, hogy Dale föltette az egyetlen kérdést - „George Potter?" -, a gyanúsított már kint volt az ajtón, és bent a ködben. Tom fogja az egyik könyökét, Bobby a másikat. Dale még a Mirandát kerepeli, olyan hangon, mint egy amfetaminnal felturbózott kikiáltó, közben George Potter lába nem is érinti a kövezetet. Jack Sawyert majd' szétfeszíti az életerő, első alkalommal tizenkét éves kora óta, amikor egy Cadillac Eldorádóban robogott visszafelé Kaliforniából, a kocsit pedig egy vérfarkas vezette. Van egy olyan elképzelése, hogy később magas árat fizet majd a visszanyert életerőért, de remélhetőleg némán elviseli, amikor eljön ez az idő. Mert felnőtt életének többi része most nagyon szürkének tűnik. A kocsija mellett áll, és az ablakon át Henryt nézi. A levegő nedves, és máris pattog az izgalomtól. A parkoló kék-fehér fényei sercegnek, mintha forró olajban sülne valami. - Henry. - Igenis? - Ismered a „Irgalmad csodája" című himnuszt? - Persze hogy ismerem. Mindenki ismeri. - „Vak voltam, de most már látok" - idézi Jack. - Csak most értem meg. Henry feléje fordítja vak, félelmesen értelmes arcát. Elmosolyodik. Ez a második legkedvesebb mosoly, amelyet Jack életében lát. Az első díj még mindig Farkasé, tizenkettedik, őszének vándortársáé. Jó öreg Farkas, mennyire szeretett mindent itt és most! - Ugye visszajöttél? A parkolóban állva régi barátunk elvigyorodik. - Igenis, Jack visszajött. - Akkor eredj, és tedd, ami miatt jöttél - mondja Henry. - Szeretném, ha feltekernéd az ablakot. - Hogy ne halljak semmit? Azt hiszem, ez nem megy - válaszolja Henry kedvesen. Újabb rendőrök érkeznek, és ez alkalommal az élen Italadó autó lámpái villognak, a sziréna süvít. Jack valami ünnepieset vél érezni a szaggatott sivalkodásban, és úgy dönt, hogy nincs ideje itt vitatkozni Henryvel a Ram ablaka miatt. A rendőrség hátsó ajtajához indul. Két kékesfehér neonlámpa megkettőzi az árnyékát a ködben, egyik sötét feje észak felé mutat, a másik délnek. Holtz és Nestler részidős rendőrök besorolnak a Gilbertsont, Lundot, Dulacot és Pottert szállító autó mögött. Ok nem nagyon érdekelnek minket. A következő Jesperson és Tcheda, a hátsó ülésen Railsbackkel és Morton Fine-nal (Morty panaszkodik, hogy a térdének nincs elég helye). Railsback

érdekel minket, de ő még várhat. A következő - ó, ez érdekes, ha nem is teljesen váratlan: Wendell Green ütött-kopott piros Toyotája következik, a volán mögött személyesen a tulajdonos. Nyakában tartalék fényképezőgépe, egy Minolta, amely addig készíti a képeket, amíg Wendell nyomkodja a gombját. A Homoknyelvből senki - még senki - , csupán még egy autó várja, hogy befordulhasson a máris tömött parkolóba. Ez egy nem feltűnő, zöld Saab, lökhárítójának bal oldalára a RENDŐRI ERŐ feliratot ragasztották, míg jobb oldalon az olvasható, ÖLELKEZZ, NE DROGOZZ! A Saab volánja mögött Arnold, „az Őrült Magyar" Hrabowski ül, megrendülten, de elszántan, hogy helyesen fog cselekedni (akármi legyen is az). A rendőrség téglafala mellett egy vonalban sorakoznak a Mennydörgő Ötök. Egyforma zsávolymellényt viselnek, a bal mellükön arany 5 számmal. Ötször két vaskos kar fonódik keresztbe öt széles mellkason. Doki, Kaiser Bill és Csöpi vastag lófarokba kötötte a haját. Egér ma este varkocsba fonta. Cserpáké pedig lezúdul a vállán, amitől kicsit a virágkorát élő Bob Segerre emlékezteti Jacket. Fülbevalók villognak. Tetoválások feszülnek a hatalmas karokon. - Armand St. Pierre - mondja Jack az ajtóhoz legközelebb állónak. - Jack Sawyer. Ed Kajáldája. Kezet nyújt, és nincs nagyon meglepve, amikor Cserpák csak ránéz. Jack kedvesen elmosolyodik. Nagyon sokat segítettél. Kösz. Cserpák nem reagál. - Gondolod, hogy lesz valami gond a fogoly behozatalával? - kérdezi Jack. Akár azt is kérdezhette volna, hogy Cserpák szerint fog-e esni éjfél után? Cserpák Jack válla fölött figyeli, ahogy Dale, Bobby és Tom kisegíti George Pottert a járőr kocsi hátuljából, majd fürgén elindul vele a hátsó ajtó felé. Wendell Green fölemeli a fényképezőgépét, amikor csaknem ledönti a lábáról Danny Tcheda, aki még azt se láthatja, melyik seggfejet lökte föl. Vigyázz már, te fasz! - nyüszít Wendell. Cserpák közben egy kurta, hideg pillantással tünteti ki - ez a megfelelő szó - Jacket. - Na, mármost mondja -, meglátjuk, mi sül ki ebből. - Meg bizony - helyesel Jack, már-már boldog hangon. Benyomakodik Egér és Kaiser Bill közé, helyet csinálva magának: a Mennydörgő Ötök, Meg Még Egy. Talán azért, mert érzik, hogy fikarcnyit sem fél tőlük, a két szekrény nagyságú pasas félrehúzódik. Jack is összefonja a karját a mellén. Ha mellénye, fülbevalója és tetoválása lenne, beillene közéjük. A fogoly és őrei gyorsan megteszik a kocsi és az épület közötti távolságot. Közvetlenül azelőtt, hogy elérnék, Cserpák St. Pierre, a Mennydörgő Ötök szellemi vezetője és annak az Amynek az apja, akinek megették a nyelvét és a máját, az ajtó elé lép. Karját még mindig összefonja a mellén. Hatalmas bicepsze kéknek látszik a parkoló lámpáinak szívtelen fényében. Bobby és Tom hirtelen úgy néznek ki, mint akiket elkapott egy enyhébb influenza. Dale akár a sóbálvány. Jack továbbra is szelíden mosolyog, karját derűsen keresztbe fonja, egyszerre néz mindenhova és sehova. - Félre az útból, Cserpák! - mondja Dale. - Lakat alá akarom tenni ezt az embert. Na és mi a helyzet George Potterrel? Megdöbbent? Lemondóan néz? Mindkettő? Nehéz megmondani, de amikor Cserpák vérben forgó kék szeme találkozik Potter barna szemével, az utóbbi nem süti le a magáét. Mögötte elnémulnak a kukkolók a parkolóban. Danny Tcheda és Dit Jesperson között Andy Railsback és Morty Fine tátott szájjal bámul. Wendell Green fölemeli a gépét, azután visszatartja a lélegzetét, mint a bérgyilkos orvlövész, akinek egy lövése van - jól jegyezzék meg, csak egy - a tábornokra. - Maga ölte meg a lányomat? - kérdezi Cserpák. A szelíd kérdés valahogy borzalmasabb, mintha ordítana, és az egész világnak elakad a lélegzetete. Dale nem mozdul. Ebben a pillanatban mintha a többiekhez hasonlatosan megfagyott volna. A világ vár, és az egyetlen hang valamelyik hajózó bárka gyászos bőgése a folyami ködben. - Uram, én sohasem öltem meg senkit - feleli Potter. Halkan és hangsúlytalanul beszél. Noha Jack

nem számított másra, mégis szíven üti. Váratlanul fájdalmas méltóság van ebben a hangban. Mintha George Potter a világ minden elveszett jó embere nevében beszélne. - Állj félre, Cserpák - kéri Jack szelíden. - Nem akarod te bántani ezt az embert. És Cserpák, akit láthatóan hirtelen elfogott a kétely, félreáll. Mielőtt Dale ismét elindulhatna foglyával, valaki, aki csak Wendell lehet, hirtelen felordít duhaj vidámsággal: - Hé! Hé, Halász! Most repül a kismadár! Valamennyien körülnéznek, nem csupán Potter. Muszáj; a rikoltás olyan idegtépő, mintha palatáblát karcolnának lassan körömmel. Fehér fény villog a párás parkolóban - Egy! Kettő! Három! Négy! -, és Dale vicsorog. - Ó, a francba! Gyerünk, fiúk! Jack! Jack, szükségem van rád! Mögöttük azt kérdi az egyik rendőr: - Dale! Akarod, hogy elkapjam ezt a tetűt? - Hagyd békén! - ordítja Dale, és csörtetni kezd befelé. Csak amikor az ajtó becsukódik mögötte, és a földszinten áll Jackkel, Tómmal és Bobbyval, akkor döbben rá, milyen biztos volt benne, hogy Cserpák egyszerűen kiemeli közülük az öregembert, azután úgy eltöri a nyakát, mint a csirkecsontot. - Dale! - kérdi tétován Debbi Anderson a lépcső közepéről. - Minden rendben? A rendőrfőnök Jackre néz, aki még mindig keresztbe fonja a karját, és halványan mosolyog. - Azt hiszem, igen - feleli. - Mostanáig. Húsz perccel később Jack és Henry (az utóbbi úriember, akit a kisteherből hoztak be, még mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki) Dale irodájában ül. A zárt ajtón túl a készültségi szoba harsog a fecsegéstől és a nevetéstől: a helyi rendőri erők csaknem minden tagja ott van, és az egész úgy hangzik, mint egy szilveszteri buli. Alkalmanként kiáltozás és csattanás hallatszik, amit csak az kelthet, hogy a felvidult fiúk (és lányok) összecsapják fölemelt tenyerüket. Dale nemsokára leállítja a hangoskodást, de most hagyja őket, hadd örüljenek. Megérti, mit éreznek, még akkor is, ha ő maga már korántsem érzi ezt. George Pottertől levették az ujjlenyomatokat, és berakták egy emeleti cellába, hadd gondolkodjon. Az állami rendőrök, Brown és Black úton vannak. Pillanatnyilag ennyi is elég. Hogy ez győzelem lenne... Hát, volt valami barátja mosolyában és távoli tekintetében, amitől megkeseredik a győzelem. - Nem hittem, hogy megadod Cserpáknak a nagy pillanatot - mondja Jack. - Jó dolog, hogy mégis hagytad. Zűr lehetett volna River Cityben, ha megszégyeníted. - Pillanatnyilag kisebb gondom is nagyobb Cserpák érzéseinél - feleli Dale. - Ma este a saját srácom is elcsellengett, és ez a frászt hozta rám. - David? - kiáltja Henry előrehajolva. - Ugye David jól van? - Igen, Henry bácsi, Dave-nek kutya baja. Dale tekintete visszatér arra az emberre, aki jelenleg az apja házában él. Eszébe jut az első alkalom, amikor Jack ránézett Thornberg Kinderlingre. Akkor kilenc napja ismerte Jacket - elég régen, hogy jó véleményt alakítson ki róla, de ahhoz nem elég régen, hogy tudatosítsa magában, milyen rendkívüli ember Jack Sawyer. Ez volt az a nap, amikor Janna Massengale elmesélte a söntésben Jacknek, mit csinál Kinderling, amikor kezd berúgni, azt a kis trükköt, hogy az ujjai közé csippenti az orrát, és közben a tenyere kifelé mered. Éppen akkor érkeztek vissza a rendőrségre, miután kihallgatták Jannát. Dale saját kocsijában ültek azon a napon, és ő megérintette Jack vállát, éppen akkor, amikor az kiszállni készült. - Farkast emlegetnek, kert alatt kullog, ahogy anyám szokta mondani. - Kimutatott a Második utcára, ahol egy széles vállú, kopaszodó fickó akkor lépett ki a News'n Notionsból egy újsággal a hóna alatt és egy bontatlan csomag cigarettával a kezében. - Az ott Thornberg Kinderling saját személyében. Jack szó nélkül előrehajolt, a legélesebb (és talán a legkegyetlenebb) pillantással, amit Dale életében látott. - Oda akarsz menni hozzá? - kérdezte Dale. - Nem. Hallgass. Jack egyszerűen csak ült, egyik lábával Dale kocsijában, a másikkal a járdán, nem mozdult, a szemét

összehúzta. Amennyire Dale látta, még levegőt sem vett. Figyelte, ahogy Kinderling kibontja a cigarettásdobozt, kiütöget egy szálat, a szájába dugja és meggyújtja. Figyelte, ahogy Kinderling egy pillantást vet a Herald címlapjára, azután odaballag az autójához, egy összkerék-meghajtású Subaruhoz. Figyelte, ahogy beszáll. Figyelte, ahogy elhajt. És ekkor Dale rájött, hogy ő maga is visszatartotta a lélegzetét. - Na? - kérdezte, amikor Kinderling autója eltűnt. - Mit gondolsz? És Jack azt mondta: - Azt hiszem, ő a mi emberünk. Csakhogy Dale másként gondolta. Akkor még. Jack csak azért mondta, hogy azt hiszem, mert ő és Dale Gilbertson rendőrfőnök a wisconsini French Landingből még csak rövid ideje ismerték egymást, kezdjükmegismerni, kezdünk-együtt-dolgozni viszonyban voltak. Az „azt hiszem" annyit jelentett, hogy tudom. És noha ez lehetetlen volt, Dale mégis elhitte. Most az irodájában ül, az íróasztal túloldalán Jack - az ő kelletlen, de rémítően tehetséges helyettese -, és azt kérdezi tőle: - Mit gondolsz? Ő volt az? - Eredj már, Dale, honnan tudhatnám én... - Ne pocsékold az időmet, Jack, mert azok a seggfejek az állami rendőrségtől bármelyik percben itt lehetnek, és elviszik Pottert a hegyeken túlra. Abban a pillanatban tudtad, hogy Kinderling az, amikor ránéztél, holott fél háztömbnyire voltál tőle. Amikor behoztam Pottert, olyan közel voltál hozzá, hogy a szőrszálakat is megszámolhattad volna az orrában. Szóval, mit gondolsz? Jack legalább gyors; megspórolja az izgalmat, egyszerűen lecsap. - Nem - mondja. - Nem Potter az. Potter nem a Halász. Dale tudta, hogy Jacknek ez a véleménye - már az arcáról leolvasta -, de más dolog hallani a bárd lecsapódását. Csalódottan hátradől. - Következtetés vagy sejtés? - kérdezi Henry. - Mindkettő - feleli Jack. - És ne nézz már úgy rám, Dale, mintha az anyádat lőttem volna le. Talán még mindig nálad van az ügy kulcsa. - Railsback? Jack fűrészelő mozdulatot tesz a kezével - ami annyit jelent, hogy talán igen, talán nem. - Railsback valószínűleg azt látta, amit a Halász láttatni akart vele... noha a fél papucs furcsa, és erről szeretném kikérdezni Railsbacket. Viszont, ha Mr. Egy-Papucs a Halász, miért vezette Railsbacket - és minket - Potterhez? - Hogy letérjünk a nyomáról - feleli Dale. - Miért, ott voltunk? - érdeklődik Jack udvariasan, majd amikor egyikük sem válaszol: - De, mondjuk, azt gondolja, hogy ráálltunk a csapájára. Szinte be is vehetnem, főleg ha eszébe jutott, hogy valamilyen marhaságot követett el. - Még semmit sem találtak a 7-Eleven telefonján, ha erre célzói - feleli Dale. Jack mintha nem is hallaná. A szeme a távolba mered. A halvány mosoly ott ül az arcán. Dale Henryre néz és látja, hogy ő is Jackre bámul. A bácsi mosolyát könnyebb értelmezni: megkönnyebbülés és öröm. Lám csak, gondolja Dale. Azt csinálja, amire született. Istenemre, ezt még egy vak ember is látja. - De miért Potter? - ismétli meg végül Jack. - Miért nem a Mennydörgő Ötök egyike, vagy a 7Elevenben dolgozó hindu, vagy Ardis Walker a horgászboltból? Miért nem Hovdahl tiszteletes? Milyen ok vetődik föl általában, ha másra terelik a gyanút? Dale megfontolja a kérdést. - Megtorlás -- mondja végül. - Bosszú. A készültségi szobában megszólal a telefon. - Pofa be, pofa be! - bömböli Ernie a többieknek. Próbáljatok profi módjára viselkedni legalább harminc másodpercig! Közben Jack bólint. - Azt hiszem, néhány kérdést kell föltennem Potternek, méghozzá meglehetősen

bizalmasakat. Dale riadtan néz rá. - Akkor jobb, ha mielőbb nekilátsz, mielőtt Brown és Black... - megáll, elkomorodik, félrehajtja a fejét. Morajló hang kelti föl a figyelmét. Halk, de erősödik. - Henry bácsi, mi ez? - Motorok - mondja azonnal Henry. - Több motor. Keletre vannak, de erre tartanak. A város széle felől. Nem tudom, észrevetted-e, öregem, de úgy hangzik, mintha a csapat már itt járna a szomszédban. Mintha ez lenne a végszó, Ernie Therriault kétségbeesett kiáltása tör át az ajtón: - Óóóó, a francba! Dit Jesperson: - Mi a... Ernie: - Szóljatok a főnöknek. Ó, nem érdekes. Én - egyetlen felületes koppantás után benéz az agytröszthöz. Ugyanolyan fegyelmezett és katonás, mint mindig, de napcserzette arca feltűnően sápadt, a homlokán egy ér lüktet. - Főnök, most kaptam egy hívást a 911-en a Homoknyelvből! - Az a lyuk! - motyogja Dale. - A csapos hívott. Azt mondja, úgy ötven-hetven ember tart ide. - Most már nagyon erőteljesen bőgnek a közeledő motorok. Henry olyannak hallja, mint az indianapolisi versenyt, közvetlenül azelőtt, hogy beint a kockás zászló, és a versenyautók nekilódulnak. - Ne is mondd - szól Dale. - Mi kell még, hogy a napom tökéletes legyen? Hadd gondolkodjak. Mondjuk, azért jönnek, hogy elvigyék a foglyomat. - Öö, igen, uram, éppen ezt mondta a hívó - helyesel Ernie. Mögötte a többi rendőr elnémul. Dale ebben a pillanatban egyáltalán nem olyannak látja őket, mintha rendőrök lennének. Inkább mintha tucatnyi fehér léggömbre (meg két feketére - nem feledkezhetünk meg Pam Stevensről és Bob Holtzról) hevenyésztek volna elszörnyedt arcokat. A motorzúgás erősödik. - Akarja tudni, hogy mit mondott még a hívó? - Krisztusom, mit? - Azt, hogy öö... - Ernie olyan szót keres, ami nem azonos a csőcselékkel. - A tiltakozó csoportot a Freneau lány mamája vezeti. - Ó... Krisztusom! - nyögi Dale. Jackre vetett pillantásában nyers pánik keveredik a legnagyobb fokú elkeseredéssel - annak az embernek a pillantása ez, aki tudja, hogy álmodik, mégsem képes felébredni, bármilyen keményen igyekszik. - Jack, ha elveszítem Pottert, akkor French Landing holnap reggel vezető hír lesz a CNN-en. Jack kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de a zsebében ekkor megszólal a mobiltelefon, és idegesítően csipogni kezd. Henry Leyden azonnal összefonja a mellén a karját, két kezét a hóna alá szorítja. - Ne is add ide mondja. - A mobiltelefon rákot okoz. Ebben mar megegyeztünk. Dale közben kimegy a szobából. Miközben Jack a telefont keresi (közben arra gondol, valaki katasztrofálisan szar időt fogott ki, hogy megkérdezze, melyik televíziós hálózat a kedvence), Henry fürge léptekkel követi unokaöccsét, kezét kissé kinyújtja, ujjai finoman mozognak a levegőben, mintha az akadályok által keltett légáramlatokat pásztáznák. Jack hallja, amint Dale közli, hogy ha csak egyetlen előhúzott fegyvert lát, az illető csatlakozik Arnie Hrabowskihoz a felfüggesztettek listáján. Jack egyetlen dologra gondol: senki sem viszi Pottert sehova, amíg Jack Sawyer föl nem tesz neki néhány célzott kérdést. Kizárt dolog. Kinyitja a telefont, és beleszól: - Ne most, akárki vagy is. Most nem... - Halihó, Utazó Jack! - mondja a hang a telefonban, és Jack Sawyerről ismét lehullanak az évek. - Speedy? - Saját személyemben - feleli Speedy. Azután felhagy a nyújtott hanghordozással. Pattogó, üzleti stílusra vált. - Azt mondom, fiam, mint egyik törvénylátó a másiknak, hogy ideje meglátogatnod Gilbertson külön fürdőszobáját. Méghozzá azonnal.

Kint annyi jármű érkezik, hogy belereszket az épület. Jackben ez nagyon rossz érzéseket kelt; már akkor rosszul érezte magát, amikor Ernie-től meghallotta, ki vezeti a bolondok felvonulását. - Speedy, nekem most nincs időm meglátogatni a klotyót... - Semmi másra nincs időd - feleli Speedy hidegen. Csak most épp nem Speedy, hanem a Parkus nevű nehézfiú. - Amit ott találsz, azt kétszer használhatod föl, de ha első alkalommal nem használod elég gyorsan, másodszorra nem is lesz rá szükséged. Mert azt az embert fölhúzzák a lámpavasra. Ezzel aztán Speedy el is tűnt. Amikor Tansy kivezeti a készséggel ajánlkozó törzsvendégeket a Homoknyelv parkolójába, nyoma sincs annak a nyers karneváli hangulatnak, amely az Ed Kajáldája és Hótt Döge-féle hacacárét jellemezte. Noha az Ednél látott figurák többsége a Homoknyelvben töltötte az estét, szalonspiccből haladva a totál mák állapot felé, csöndes, mondhatni, temetési hangulatban követték Tansyt a kocsmából kifelé, hogy beindítsák a kocsikat, kistehereket. De ez a temetési hangulat igen bősz volt. Az asszony kapott valamit Gorgtól - valami hatalmas mérget -, amelyet szétszórt közöttük. Tansy nadrágjának korcában egyetlen varjútoll feketéllik. Doodles Sanger megfogja a karját, és kedvesen odavezeti Teddy Runkleman International Harvester kisteherjéhez. Amikor Tansy a raktér felé fordul (amelyben már áll két férfi meg egy tagbaszakadt némber. fehér műselyem pincérnői egyenruhában), Doodles a fülke felé kormányozza. - Dehogy, drágám - mondja Doodles -, te csak ülj be oda. Helyezkedj el kényelmesen. Doodlesnek kell az utolsó hely a raktérben. Észrevett valamit, és tudja, hogy mihez kezdjen vele. Doodlesnek ügyes a keze, mindig is az volt. Ilyen messze a folyótól a köd nem olyan sűrű, viszont a kéttucatnyi kocsi és kisteher, amely követi Teddy Runkleman ütött-kopott, egyetlen működő fényszóróval haladó I.H.-ját, annyira felkavarja a Homoknyelv földes parkolójának porát, hogy a kocsma alig látható. Alig fél tucatnyian maradtak bent ezek valahogy érzéketlenek maradtak Tansy hátborzongatóan hatalmas hangjával szemben. Ezek egyike Büdös Sajt, a csapos. Büdösnek itt veszítenivalói vannak, tehát nem megy sehova. Amikor felhívja a 911-et, és beszél Ernie Therriault-val, ebben főként a duzzogás vezeti. Ha már nem mehet velük, hogy élvezze a cirkuszt, a mindenit, akkor legalább elrontja azoknak a majmoknak a szórakozását. Húsz jármű hagyja el a Homoknyelvet. Mire a karaván elhalad Ed Kajáldája (az oda vezető utat sárga szalagokkal zárták le) és a TILOS AZ ÁTJÁRÁS! táblával jelölt, elgazosodott ösvény mellett, amely a furcsa, elfelejtett házhoz vezet (ez nincs elzárva; sőt még csak észre sem veszik), már harmincra nő a kocsik száma. Mire a népség a Goltzhoz ér, ötvenen robognak a 35-ös két sávján, a 7Elevennél pedig már nyolcvannál is többen vannak, és összesen legalább kétszázötven ember ül a járgányokban. Ez a természetellenes gyorsasággal dagadó tömeg a mindenütt jelen levő mobiltelefonoknak köszönhető. Teddy Runkleman, aki különös módon csöndes (igazság szerint fél a mellette ülő sápadt asszonytól, vicsorgó szájától, tágra nyílt, egyszer sem pislogó szemétől), megállítja kisteherjét a rendőrségi parkoló bejárata előtt. Mivel a Sumner utca itt meredek, behúzza a kéziféket. A többi járgány megáll mögötte, járdától járdáig megtöltik az úttestet, rozsdás hangtompítóik morognak, törött kipufogóik durrognak. Rosszul beállított fényszóróik döfködik a ködöt, mint reflektorok egy filmbemutatón. Az éjszaka nyirkos halszagát elnyomja az égő üzemanyag, a fortyogó olaj és a felhevült kuplungtárcsák bűze. Egy idő után nyílnak, majd csapódnak az ajtók. De nincs beszélgetés. Sem kiabálás. Sem illetlen nyerítések. Ma este nincs ilyesmi. Az újonnan jöttek csoportban állnak a járművek között, amelyeken érkeztek, és nézik a Teddy kisteherjének hátuljában utazó embereket, akik vagy oldalt, vagy hátul ereszkednek le, látják, hogy Teddy odamegy az utas ülés ajtajához, és e pillanatban olyan figyelmes, mint egy fiatalember, aki a szalagavatóra érkezik a kedvesével, figyelik, ahogy lesegíti a vékony fiatalasszonyt, aki elveszítette a lányát. A köd valahogy kirajzolja a körvonalait, különös, elektromos légkör veszi körül, a nátriumgőz lámpáknak ugyanaz a kék árnyalata, amely Cserpák felsőkarját is

megfestette. A tömegből közös (és különös módon szerelmes) sóhajtás szakad föl, amikor meglátják. O az, aki összeköti őket. Tansy Freneau-t egész életében elfelejtették - végül még Böszme Freneau is megfeledkezett róla, amikor ellógott Green Baybe és itt hagyta, hogy alkalmi munkákat végezzen, és fölvegye a szociális segélyt. Csak Irma emlékezett rá, csak Irma törődött vele, és Irma most halott. Nincs itt, hogy lássa (hacsak le nem néz a mennyből, gondolja Tansy elméjének valami távoli és egyre távolodó részével), amint az anyjából hirtelen bálvány lett. Tansy Freneau ma este French Landing szeme fénye, szívének csücske. Az eszéhez nincs köze, mert French Landing esze ideiglenesen elment (talán hogy a lelkiismeretet megkeresse). És most olyan finoman, amilyen finom teremtés volt valaha, Doodles Sanger közeledik ennek az órának az asszonyához. Teddy teherautójának rakterében talált egy öreg kötelet, amely piszkos és olajos, de elég vastag ahhoz, amihez kell. Doodles kis ökle alatt lóg a hurok, amit ügyes keze készített a városba vezető úton. Odaadja Tansynek, aki fölemeli a párás fényben. A tömeg ismét sóhajt. A fölemelt hurokkal, sokkal inkább női Diogenésznek tűnik, aki egy becsületes embert keres, mint kannibálnak, aki lincselni készül. Tansy elindul - ő is kifinomultnak tűnik farmerében és vérfoltos pulóverében - a parkolón át. Teddy, Doodles és Freddy Saknessum mögötte lépked, a többiek követik őket. Úgy indulnak az őrszoba felé, mint a dagály. A Mennydörgő Ötök még mindig ott állnak, hátukat a téglának vetve, összefont karral. - Mi a francot csinálunk? - kérdezi Egér. - Azt nem tudom, hogy mit csinálsz - feleli Cserpák -, de én itt állok, amíg meg nem ragadnak, ami valószínűleg hamarosan megtörténik. - A fölemelt hurokkal közeledő asszonyra pillant. Nagydarab férfi, sok kemény helyen megfordult, de ez a csirke megrémíti üres, tágra nyílt szemével, amely olyan, mint egy szobor szeme. Valami van az övébe dugva. Valami fekete. Egy kés? Tőrféle? - És nem fogok verekedni, mert az itt nem működik. - Bezárják az ajtót, igaz? - kérdezi idegesen a Doki. - Ugye a zsaruk bezárják az ajtót? - Azt hiszem - feleli Cserpák, közben le nem venné a szemét Tansy Freneau-ról. - De ha ezek a népek Pottert akarják, akkor el is viszik. Nézz már rájuk, az isten szerelmére. Több százan vannak. Tansy, kezében a magasba emelt hurokkal, megáll. - Hozzák ki! - mondja. A hangja erősebb, mint kellene, mintha egy ravasz orvos erősítőt rejtett volna el a torkában. - Hozzátok ki! Adjátok ki a gyilkost! Doodles csatlakozik hozzá. - Hozzátok ki! Teddy. - Adjátok ki a gyilkost! És Freddy. - Hozzátok ki! Adjátok ki a gyilkost! Azután a többiek. Majdnem olyan, mint George Rathbun műsora, csak éppen a „Védd azt a rúgást!", vagy „Hajrá Wisconsin!" helyett azt ordítják: „HOZZÁTOK KI! ADJÁTOK KI A GYILKOST!" - El fogják vinni - dörmögi Cserpák. Csapatához fordul, a szeme egyszerre vad és rémült. Nagy, kövér cseppekben üt ki a verejték széles homlokán. - Ha jól felhergelte őket, akkor idejön, ők pedig ott lesznek a háta mögött. Ne fussatok, még a karotokat se eresszétek le. Ha megragadnak, hát ragadjanak. Ha holnap meg akarjátok látni a napot, akkor hagyjátok megtörténni, ami megtörténik. A tömeg térdig áll a ködben, amely olyan, mint az aludttej, és kántál: „HOZZÁTOK KI! ADJÁTOK KI A GYILKOST!" Wendell Green is kántál velük, de ez nem akadályozza meg abban, hogy folyamatosan fényképezzen. Mert ez élete legnagyobb története. Kattan a Cserpák mögötti ajtó. Igen, bezárták, gondolja. Kösz, kurvák. De a kilincs zörög, nem a zár. Nyílik az ajtó. Jack Sawyer lép ld. Elmegy Cserpák mellett, rá se néz, nem reagál Cserpi motyogására: - Hé, ember, én nem mennék közelebb. Jack lassan, de tétovázás nélkül halad tovább a senki földjén, amely az épületet a tömeg élén álló nőtől elválasztja. A Szabadság-szobor, aki fáklya helyett a hóhér kötelét emeli a magasba. Egyszerű, szürke, gallér nélküli ingében és sötét nadrágjában Jack olyan, mint egy ódon, romantikus mese lovagja, aki

házassági ajánlatot akar tenni. Fokozza a benyomást a kezében tartott virágcsokor is. Apró fehér virágok, amelyeket Speedy hagyott neki a mosdókagyló mellett Dale fürdőszobájában, egy csokor hihetetlenül illatos, fehér virág. A völgy liliomai, és a Territóriumokból származnak. Speedy nem hagyott használati utasítást, de Jacknek erre nincs is szüksége. A tömeg elhallgat. Csak Tansy kántál tovább, mert eltévedt a világban, amit Gorg teremtett neki: Hozzátok ki! Adjátok ki a gyilkost! - abba sem hagyja, amíg Jack eléje nem ér, de a férfi nem áltatja magát azzal, hogy csinos arca vagy fess alakja hallgattatja el a túl hangos kántálást. A virágok illata teszi, az édes, átható aroma, amely szöges ellentéte az Ed Kajáldája fölött lebegő zsíros bűznek. Az asszony tekintete feltisztul... legalábbis egy kicsit. - Hozzátok ki - mondja Jacknek. Majdnem kéri. - Nem - feleli a férfi, és a szó tele van szívszorító szelídséggel. - Nem, drágám. Mögötte Doodles Sanger kábé húsz év óta először az apjára gondol, és elsírja magát. - Hozzátok ki! - könyörög Tansy. Most már az ő szeme is könnyes. - Hozzátok ki a szörnyeteget, aki megölte az én szép kicsimet! - Ha elkaptam volna, akkor talán megtenném, mondja Jack. - Talán megtenném. - Bár nem ezt gondolja. - De a fickó, akit behoztunk, nem az, aki neked kell. Nem ő az. - De Gorg azt mondta... Ezt a szót Jack ismeri. Egyike a szavaknak, amelyeket Judy Marshall meg akart enni. Jack, aki nincs a Territóriumokban, de ebben a világban sincs egészen, előrenyúl, és kihúzza a tollat az asszony övéből. Ezt Gorg adta, ugye? - Igen... Jack a földre dobja a tollat, és rátapos. Egy pillanatig úgy véli - tudja -, hogy a toll dühösen zümmög a talpa alatt, mint a félig eltaposott darázs. Azután elhallgat. - Gorg hazudik, Tansy. Akármi is Gorg, hazudik. Az, az ember ott nem a te embered. Tansy feljajdul, és elejti a kötelet. Mögötte felsóhajt a tömeg. Jack átkarolja az asszonyt, és ismét eszébe jut George Potter fájdalmas méltósága; az eltévelyedettekre gondol, akik csak bukdácsolnak, anélkül, hogy egyetlen tiszta territóriumi hajnal megvilágítaná az útjukat. Átkarolja Tansyt, érzi az izzadság, a gyász, az őrület és a kávélikőr szagát. Belesúgja az asszony fülébe: - Elkapom neked, Tansy. Tansy megmerevedik: - Te... - Igen. - Te... Megígéred? - Igen. - Nem ő az? - Nem, drágám. - Megesküszöl rá? Jack megfogja a liliomokat, és azt mondja. - Az anyám nevére. Az asszony lehajtja a fejét a virágokra, és mélyen beszívja illatukat. Amikor ismét fölemeli a fejét, Jack látja, hogy a veszély elhagyta, de az őrület nem. O már elkárhozott. Valami megszállta. Talán majd elhagyja, ha a Halászt elkapják. Jack szeretné ezt hinni. - Valakinek haza kéne vinni a hölgyet! - mondja. Derűs, csevegő hangon beszél, mégis megmozdítja a tömeget. - Nagyon fáradt és szomorú. - Majd én elviszem - mondja Doodles. Az arcán ragyognak a könnyek. - Elviszem Teddy kisteherjén, és ha Teddy nem adja ide a kulcsokat, akkor lecsapom, akkor... Akkor újra kezdődik a kántálás, ezúttal a tömeg végénél. - Hozzátok ki! Adjátok ki a gyilkost! Adjátok

ki a Halászt! Adjátok ki a Halászt! - Egy pillanatig csak egy hang hallatszik, azután néhányan tétova kórusban csatlakoznak hozzá. Megszólal Cserpák St. Pierre, aki még mindig a téglafalnak támaszkodik: - A francba! Kezdődik elölről! Jack nem engedte, hogy Dale elkísérje a parkolóba, mondván, hogy az egyenruha látványa fölizgatná a tömeget. A kis csokor virágot nem is említette, és Dale alig vette észre; túlságosan rettegett attól, hogy elveszíti Pottert az új évezred első wisconsini lincselésében. Mindazonáltal követte Jacket a lépcső aljába, és most rangidősként magának követeli a kukucskát. A többiek még fönt vannak, a készenléti szoba ablakán bámulnak kifelé. Henry utasította Bobby Dulacot, hogy mindenről számoljon be. Noha aggódik Jackért (legalább negyven százalékra saccolja az esélyt, hogy a csőcselék letiporja vagy széttépi), mégis mulattatja és hízeleg neki, hogy Bobby öntudatlanul átveszi George Rathbun stílusát: - Jól van, Hollywood odakint van... odamegy az asszonyhoz... félelemnek semmi jele... A többiek csöndesek... Jack és az asszony mintha beszélgetne... szentséges Jézus, egy csokor virágot ad neki! Micsoda ötlet! „Ötlet", ez egyike George Rathbun kedvenc sportkifejezéseinek, például a Serfőző csapat letámadási ötlete tegnap este csődöt mondott a Miller parkban. - Az asszony elfordul! - kiáltja diadalmasan Bobby. Megragadja Henry vállát, és megrázza. - A jó francba, azt hiszem, vége! Azt hiszem, Jack leállította! - Még egy vak ember is látja, hogy leállította - helyesel Henry. - Éppen időben - mondja Bobby. - Itt az Ötös Csatorna, és ott egy másik kisbusz, rajta egy olyan nagy, narancsszínű antenna... azt hiszem Fox-Milwaukee... és... - Hozzátok ki! - kezdi az ordítozást egy hang. Kijátszottan, sértődötten hangzik. - Adjátok ki a gyilkost! Adjátok ki a Halászt! - Ó, neee! - nyög Bobby, és most még sokkal inkább George Rathbun, aki reggeli adásában arról beszél, hogy egy újabb futam indult, de lefújták. - Ne mossst, amikor itt a tévé! Ez... - Adjátok ki a Halászt! Henry már tudja, hogy ki az. Noha két réteg dróthálóval megerősített üveg van előtte, ezt a magas, csaholó kiáltást lehetetlen eltéveszteni. Wendell Green érti a munkáját - nehogy tévedésből azt gondolják, hogy nem érti! Az a dolga, hogy beszámoljon a hírekről, hogy elemezze a híreket, hogy néha lefényképezze a híreket. Az nem tartozik a munkájához, hogy készítse a híreket. De ma este nem bírja megállni. Ez a második alkalom az utóbbi tizenkét órában, amikor feléje nyújtottak egy karriercsináló sztorit, csak azért, hogy az utolsó másodpercben elrántsák. - Hozzátok ki! - bömböli Wendell. A hangjából sugárzó nyers erő meglepi, azután fölizgatja. Adjátok ki a gyilkost! Adjátok ki a Halászt! Hihetetlen örömére további hangok csatlakoztak hozzá. Ahogy régi kollégiumi szobatársa mondta, ez igazán fasza. Egyet lép előre, melle kitágul, az arca kivörösödik, önbizalma nő. Homályosan érzékeli, hogy az Ötös Csatorna Híradójának autója lassan gördül felé a tömegen át. Hamarosan reflektorok gyúlnak a ködben, hamarosan beindulnak a kamerák a nyers fényben. Na és? Ha a véres pulóverű asszony a végén annyira berezelt, hogy nem állt ki a saját gyerekéért, akkor majd Wendell megmutatja neki! Wendell Green ragyogó példája a polgári felelősségnek! Wendell Green a nép vezére! Föl-le lóbálja fényképezőgépét. Részegítő! Mintha ismét az egyetemen lenne! Egy Skynyrdkoncerten! Belőve! Olyan, mint... Hatalmas villanás lobban Wendell Green szeme előtt. Azután a fények kialszanak. Valamennyi. - ARNIE LEÜTÖTTE AZ ELEMLÁMPÁJÁVAL! - bömböli Bobby. Megragadja Dale vak nagybátyjának vállát, és eszelős körtáncba viszi. Sűrű Aqua Velva- szag borul

Henryre, aki másodpercekkel a megtörténte előtt tudja, hogy Bobby francia módra csókot fog cuppantani a két orcájára. És amikor Bobby folytatja a beszámolót, az úgy hangzik, mint George Rathbuné ama ritka alkalmakkor, amikor a helyi csapatok felrúgják a papírformát, és elviszik az aranyat. - Hát hinné, az Őrült Magyar leütötte az elemlámpájával és... GREEN ÖSSZEESETT! AZ A KIBASZOTT MAGYAR PADLÓRA KÜLDTE MINDNYÁJUNK KEDVENC RIPORTERÉT! HAJRÁ, HRA-BOWSKI! Körülöttük a rendőrök teli tüdőből éljeneznek. Debbi Anderson énekelni kezdi a „Bajnokok vagyunk"- ot, és más hangok is csatlakoznak hozzá. Különös napok ezek French Landingben, gondolja Henry. Áll zsebre dugott kézzel, mosolyog, és hallgatja ezt az őrültekházát. Mosolya nem hazudik, mert boldog. Ugyanakkor összeszorul a szíve. Félti Jacket. Igazából valamennyiüket félti. - Ez szép munka volt, haver - mondja Cserpák Jacknek. - Tökös dolog. Jack biccent. - Kösz. - Nem fogom még egyszer kérdezni, hogy ez volt-e az illető. Ha ezt mondod, hogy nem, akkor nem az. De ha bármivel segíthetünk, hogy megleld az igazit, csak szólj. A Mennydörgő Ötök másik négy tagja helyeslően felmordul; Kaiser Bill barátian rácsap Jack vállára. Valószínűleg kék folt marad utána. - Kösz - ismétli meg Jack. Mielőtt kopogtathatna az ajtón, az kinyílik. Dale magához rántja, és majd' összeroppantja. Amikor megérintik egymást, Jack érzi, hogy Dale szíve erősen és gyorsan ver. - Megmentetted az irhámat - súgja a fülébe Dale. - Ha bármit tehetek... - Valamit csakugyan megtehetsz - mondja Jack, és beljebb húzza barátját az épületbe. - Láttam, hogy újabb rendőrautó állt meg a híradósok kisbusza mögött. Nem mondanám bizonyosra, de mintha kék lenne. - Ohó! - mondja Dale. - Az, ohó, helyes kifejezés. Legalább húsz percre van szükségem Potterrel négyszemközt. Lehet, hogy semmi hasznunk nem lesz belőle, de az is lehet, hogy sok. Le tudod kötni Brownt és Blacket húsz percig? Dale komoran elmosolyodik. - Fél órát kapsz. Ez a legkevesebb. - Nagyszerű. Megvan még az a szalag, amelyen a Halász 911-es hívását rögzítettétek? - Az itt tárolt többi bizonyítékkal együtt átadtuk, amikor Brown és Black átvették az ügyet. Egy rendőr vitte át ma délután. - Dale, csak nem! - Nyugi, nagyfiú. Ott a fiókomban a kazetta másolata. Jack megveregeti a mellét. - Ne ijesztgess. - Bocs - mondja Dale, és arra gondol, Ahogy ott kint elnéztelek, nem hittem volna, hogy bármivel is meg lehet ijeszteni. Félúton fölfelé a lépcsőn Jacknek eszébe jut, hogy Speedy azt mondta, amit a fürdőszobában talál, azt kétszer is fölhasználhatja... de odaadta Tansy Freneaunak. A francba! Azután a tenyerét az orra elé tartja, megszagolja, és elmosolyodik. Talán mégis fel tudja használni. 17.

George Potter a priccsén ül a harmadik cellában, amely egy vizelet- és fertőtlenítőszagú, rövid folyosóból nyílik. Az ablakon át a parkolót bámulja, amely az utóbbi időben annyi izgalom színhelye volt, és még mindig emberek nyüzsögnek benne. Meg sem fordul, amikor hallja a közeledő Jack lépéseit. Menet közben Jack két felirat mellett megy el. EGY HÍVÁS, AZ EGY HÍVÁST JELENT, mondja az első. NA. TALÁLKOZÓ HÉTF. D.U. 7, D. A. TALÁLKOZÓ CSÜT D.U. 8, így a második. Poros falikút és ódon poroltó következik, amelyre egy szellemdús lény azt a címkét ragasztotta, hogy KÉJGÁZ. Jack a cella rácsához ér, és a lakáskulcsával megkocogtatja. Potter végre elfordul az ablaktól. Jack, még mindig abban a hiper éber állapotban, amelyben fölismeri a Territóriumok maradványát, egyetlen pillantással megállapítja az igazságot erről az emberről. Erről beszél a sötét karikás, beesett szem, a sovány arc és a kicsit horpadt halánték, a vénák finom hálója, az orr éles kiugrása. - Hello, Mr. Potter - mondja. - Beszélni akarok magával, méghozzá gyorsan. - Engem akartak - jegyzi meg Potter. -Igen. - Hagynia kellett volna, hogy elvigyenek. Még három-négy hónap, és úgyis kiesek a versenyből. Mellzsebében ott a Dale-től kapott mágneses kártya, és Jack most föl is használja, hogy kinyissa a cellaajtót, amely érdes zümmögéssel visszacsúszik a kurta sínen. Amikor kiveszi a kártyát, elhallgat a zümmögés. Lent a készültségi szobában kigyullad egy borostyánszínű lámpa, jelezve, hogy nyitva a H.C. 3-as cella. Jack bemegy, és leül a priccs végébe. Elteszi a kulcskarikát, mert nem akarja, hogy a fémes szag elrontsa a liliomok illatát. - Hol van? Anélkül hogy kérdezné, honnan tudja, Potter fölemeli egyik nagy, göcsörtös kezét - egy ács kezét -, és a derekához nyúl. Azután leejti. - A beleimben kezdődött. Ez öt éve volt. Tablettákat szedtem, és eljártam az injekciózásra, mint jó fiúhoz illik. Ez La Riviere-ben volt. Az, az anyag... Ember, én mindent kihánytam. Minden sarkon hánytam. Egyszer még az ágyban is, és nem is tudtam róla. Reggel fölkeltem, és a hányás ott száradt a mellemen. El tudja ezt képzelni, fiam? - Az anyámnak rákja volt - mondja halkan Jack. - Amikor tizenkét éves voltam. Azután elmúlt. - Volt még öt éve? - Több. - Szerencsés - jegyzi meg Potter. - Végül azért csak elkapta? Jack bólint. Potter is biccent. Még nem egészen barátok, de arrafelé araszolnak. Jacknek ez a módszere, mindig így dolgozott. - Ez a szar bemegy, aztán vár - mondja Potter. - Az, az elméletem, hogy sohasem távozik, legalábbis nem igazán. Mindenesetre vége az injekcióknak. A tablettáknak is. Kivéve azokat, amelyek a fájdalmat csillapítják. Azért jöttem ide, hogy bevégezzem. - Miért? - Nem ezt akarja megtudni, és az idő is rövid, de ez része a technikájának, és nem fogja trehányul végezni a munkáját, csak azért, mert az állami rendőrség köcsögfejű tagjai lent várakoznak, hogy elvihessék ezt az embert. Majd Dale visszatartja őket. - Ez elég szép kis városnak tűnt. És szeretem a folyót. Mindennap lementem a partra. Szeretem nézni a napot a vízen. Néha végiggondolom, mi mindent csináltam - Wisconsinban, Minnesotában, Illinois-ban -, néha meg nem gondolok semmire. Néha csak úgy ülök a parton, és ebben békét lelek. - Mit dolgozott, Mr. Potter? - Ácsként kezdtem, akár Jézus. Pallérként folytattam, azután ezt is kinőttem. Amikor ilyesmi történik egy kőművessel, akkor építési vállalkozónak nevezi magát. Kerestem háromnégymillió dollárt, volt egy Cadillacem, meg egy fiatal feleségem, aki péntek éjszakánként elrángatott bulizni. Csinos

fiatalasszony volt. Semmi gond. Azután mindent elveszítettem. Csak egy dolog hiányzik, a Cadillac. Simább járása volt, mint az asszonynak. Azután megtudtam a rossz hírt, és ide kerültem. Jackre néz. - Tudja, mit gondolok néha? Hogy French Landing közel van egy jobb világhoz, ahol a dolgoknak jobb a külsejük és a szaguk. Ott talán az emberek is különbül cselekszenek. Nem közösködök a népekkel - nem vagyok valami barátságos ember -, de ez nem azt jelenti, hogy érzéketlen vagyok. Van egy olyan elképzelésem, hogy még nem késő tisztességesnek lenni. Gondolja, hogy őrült vagyok? - Nem - biztosítja Jack. - Magam is ezért jöttem ide. Megmondom, hogy állok ezzel én. Tudja, milyen, ha egy vékony takarót terítünk az ablakra, és átsüt rajta a nap? George Potter hirtelen megelevenedő szemmel néz rá. Jacknek még csak be sem kell fejeznie a gondolatot, és ez jó. Megtalálta a hullámhosszt - csaknem mindig megtalálja, ez az ő tehetsége -, és most ideje, hogy a tárgyra térjen. - Maga tudja - mondja egyszerűen Potter. Jack bólint. - Tudja, hogy miért van itt? - Azt gondolják, hogy megöltem annak a hölgynek a gyerekét - biccent Potter az ablak felé. - Aki odakint a magasba tartotta azt a hurkot. Nem én voltam. Ennyit tudok. - Kezdetnek megteszi. Most hallgasson rám. Jack igen gyorsan felsorolja az események láncolatát, amelyek ebbe a cellába juttatták Pottert. A férfi homloka elborul, miközben Jack beszél, nagy kezeit összefonja. - Railsback! - mondja végül. - Tudhattam volna! Átkozott szimatoló vénember, folyvást kérdezősködik, mindig el akar hívni egy kis kártyázásra vagy biliárdra, vagy nem is tudom, talán pacsézire, a Krisztus szerelmére! Másra sem képes, mint kérdezősködni! Nyavalyás szimatoló... Még több minden jön ebben a stílusban, és Jack hagyja, hadd morogjon. Rák vagy sem, ezt az öreg fickót irgalmatlanul kirángatták a mindennapi életéből, és szüksége van rá, hogy egy kicsit duzzogjon. Ha Jack időkímélés céljából közbevág, akkor inkább időt veszít. Nehéz türelmesnek maradni (hogyan tartja távol Dale azt a két seggfejet? Jack még csak tudni sem akarja), de türelemre van szükség. Mindazonáltal amikor Potter kezdi szélesíteni támadásának hatósugarát (Morty Fine következett volna valami galádságért, valamint Andy Railsback haverja, Irv Thorneberry), Jack közbelép. - Az a helyzet, Mr. Potter, hogy Railsback valakit követett az ön szobájába. Nem ő volt a hibás. Railsbacket úgy vezették a szobába. Potter nem válaszol, csak ül, és a kezét nézi. De bólint. Öreg, beteg, és egyre betegebb lesz, de még sokmérföldnyire van attól, hogy hülye legyen. - Az a személy, aki Railsbacket vezette, csaknem biztosan azonos azzal, aki a halott gyermekekről készült Polaroidokat az ön gardróbjában hagyta. - Ja, ennek van értelme. És ha ő készítette a képeket a halott gyermekekről, akkor valószínűleg ő volt az, aki megölte őket. - így igaz. Csak azt szeretném tudni... Potter türelmetlenül legyint. - Azt hiszem, tudom, hogy mit szeretne tudni. Ki az errefelé, aki szeretné, ha Chicago Potsie-t fellógatnák a nyakánál fogva. Vagy a golyóinál fogva. - Pontosan. - Igazán nem akarnék ágat dobni a küllői közé, fiacskám, de fogalmam sincs, hogy ki lehet. - Nem tudja? - vonja föl a szemöldökét Jack. - Sohasem volt dolga errefelé, nem épített házat, nem tervezett golfpályát? Potter fölemeli a fejét, és Jackre vigyorog. - Persze hogy csináltam ilyesmit! Mit gondol, máskülönben honnét tudnám, hogy milyen szép ez a környék? Különösen nyáron? Ismeri a városnak a Libertyville nevű részét? Ahol olyan „ó módi" utcák vannak, mint a Camelot és az Avalon? Jack bólint. - Azoknak a felét én építettem. A hetvenes években. Volt itt akkortájt egy fickó... valami simlis, akit

még Chicagóból ismertem... Vagy legalábbis azt hittem, hogy ismerem... Benne volt az üzletben? - Ez utóbbi kérdést Potter címezi Potternek. Mindenesetre kurtán megcsóválja a fejét. - Nem emlékszem. Amúgy sem számít. Hogy is számítana? A fickó, akiről szó van, mostanra bizonyára halott. Mindez régen volt. De Jack, aki olyan művészi szintre emelte a kihallgatást, mint Jerry Lee Lewis a zongorajátékot, úgy gondolja, hogy igenis számít. Elméjének abban a rendszerint homályos részében, ahol a megérzés tartja a főhadiszállását, most fény gyulladt. Még nem sok, de talán nem is olyan kevés. - Egy simlis - mondja, mintha még sohase hallotta volna ezt a szót. - Mi az? Potter kurta, bosszús pillantást vet rá. - Egy polgár aki... nos, nem egészen polgár. Valaki, aki ismeri a befolyásos embereket. Néha pedig a befolyásos emberek keresik meg őt. Szívességeket tesznek egymásnak. Afféle simlis. Nem a világ legjobb dolga. Nem, gondolja Jack, de a simlisség szerzett neked egy Cadillacet, amelyiknek olyan szép puha volt a rugózása. - Maga simliskedett valaha, George? - Most már lehet egy kicsit bensőségesebb. Ez nem olyan kérdés, amelyet Mr. Potternek is föl lehet tenni. - Meglehet - feleli Potter kelletlen, latolgató csönd után. - Talán igen. Chicagóban. Ott az embernek ugyancsak meg kell izzadnia, ha komoly szerződésekhez akar jutni. Nem tudom, hogy most miképpen van, de azokban a napokban a becsületes vállalkozó szegény vállalkozó volt. Érti? Jack bólint. - A legnagyobb üzlet, amelyet valaha kötöttem, egy lakótelepre szólt Chicago déli részén. Pont, mint abban a dalban, amelyik a gonosz, gonosz Leroy Brownról szól. - Potter rozsdás hangon kuncog. Egy pillanatra megfeledkezik a rákról, a hamis vádakról, arról, hogy kis híján meglincselték. A múltban él, amely lehet, hogy egy kicsit piszkos volt, mégis jobb, mint a jelen - a falhoz láncolt priccs, az acél vécécsésze, a beleiben terjedő rák. - Barátom, hát az nagy dobás volt, nem viccelek. Egy rahedli szövetségi pénz, de a helyi nagykutyák döntötték el, hogy kinek jut a vajas kenyérből. Én meg ez a másik hapsi, ez a simlis, egy lóversenyen voltunk... Elhallgat, tágra nyílt szemmel bámul Jackre. - Mi a szent szar, mi maga, varázsló? - Nem tudom, mire gondol. Én csak ülök itt. - Az a fickó volt, aki felbukkant itt. A simlis! - Nem tudom követni, George. - Igazából úgy véli, hogy tudja. És noha kezd izgatottá válni, nem mutatja ki jobban, mint amikor a csapos lány elmesélte Kinderling kis trükkjét az orrával. - Valószínűleg nem érdekes - mondja Potter. - Lehetett egy csomó oka, hogy ne szeresse az embert, de hát bizonyára már halott. Az isten szerelmére, hiszen ha élne, már bőven elmúlt volna nyolcvan! - Meséljen róla! - biztatja Jack. - Simlis volt - ismétli Potter, mintha ez mindent megmagyarázna. - És biztosan valami zűrje lehetett Chicagóban vagy a környékén, mert amikor itt felbukkant, akkor már fixen más nevet használt. - Mikor ütötte ki abból a lakótelepi buliból, George? Potter elmosolyodik, és a fogai nagyságából, vagy abból, ahogy kimerednek az ínyből, Jack láthatja, milyen sebesen közelít a halál ehhez az emberhez. Kicsit megborzong, libabőrös lesz, de viszonylag könnyedén viszonozza a mosolyt. Így működnek a dolgok. - Ha svindlizésről és bulikról beszélünk, akkor jobb, ha Potsie-nek szólít. - Rendben, Potsie. Mikor ütötte ki ezt az alakot a buliból Chicagóban? - Sima ügy volt - mondja Potter. - Nyár volt, amikor a licit indult, de a nagykutyák még azon orroltak, hogy a hippik miért jöttek be a városba előző évben, és görbe szemmel néztek a rendőrségre és a polgármesterre. Ez 1969-ben volt. Az történt, hogy nagy szívességet tettem a városépítési

biztosnak, egy másikat meg az öregasszonynak, aki nagykutya volt Daley polgármester Egyenlő Lehetőségek Lakásszövetkezeti Bizottságában. Így aztán, amikor megindult a licit, az én ajánlatomat különösen megfontolták. Volt ez a másik pofa - a simlis -, semmi kétségem nem volt, hogy az ajánlata kedvezőbb az enyémnél. Ismerte a kiskapukat, és bizonyára neki is megvoltak a kapcsolatai, de ez alkalommal én voltam a belső pályán. Mosolyog. Ijesztő fogai felvillannak, azután ismét eltűnnek. - Ami a simlis pályázatát illeti, valahogy elveszett. Túl, későn érkezett. Balszerencse. Chicago Potsie vitte el a melót. Azután négy évvel később a simlis ismét felbukkant itt, és alkudott a libertyville-i melóra. Csak ez alkalommal, amikor megvertem, minden becsületesen zajlott. Semmiféle összeköttetést nem vettem igénybe. Puszta véletlenségből összefutottam vele a Nelson Hotel bárjában azon az estén, miután megszereztem a munkát. Aszongya: „Maga volt az a fickó Chicagóban." Én meg azt válaszoltam: „Sok fickó van Chicagóban." Mármost ez a fickó nemcsak simlis volt, de egy ijesztő simlis. Valahogy szaglott tőle. Nem tudom ennél jobban leírni. Na, szóval, nagy és erős voltam akkortájt, és tudtam piszok is lenni, de akkor eléggé megroggyantam. Még egy-két pohár után is roggyant voltam. „Ja - mondja -, sok fickó van Chicagóban, de csak egy volt, aki kicseszett velem. Még mindig sajog tőle a fenekem, Potsie, és hosszú az emlékezetem." Bármely más időben, bármely más pofától megkérdeztem volna, hát akkor milyen hosszú lesz az emlékezete, miután a fejét a padlóhoz csapkodták, de tőle lenyeltem. Több szó nem esett közöttünk. Kiment. Azt hiszem, nem is láttam többé, de időről időre hallottam róla, amikor ezt a libertyville-i melót csináltam. Főként az alvállalkozóimtól. Úgy tűnik, a simlis magának építtetett egy házat French Landing-ben. Nyugdíjas korára. Nem mintha akkor olyan öreg lett volna, hogy visszavonuljon, inkább középkorú. Úgy ötvenes lehetett... Ez '72-ben volt. - Házat épített itt a városban - tűnődik Jack. - Igen. Még neve is volt, mint azoknak az angol házaknak. Nyíres, Tavi Ház, Beardsley Udvarház, tudja, hogy van. - Mi volt ez a név? - A nyavalyába, még a simlis nevére sem emlékszem, miért várja el tőlem, hogy emlékezzek a ház nevére, amelyet építtetett? Egy dologra azonban emlékszem: egyik alvállalkozó sem szerette. Rossz volt a híre. - Rossz? - A lehető legrosszabb. Balesetek történtek. Az egyik melós levágta a kezét a szalagfűrésszel, majdnem elvérzett, mire kórházba került. Egy másik fickó lezuhant az állványzatról, és a végén megbénult... Azt mondják, kitörte a nyakát. Ez volt az egyetlen ház, amelyről azt hallottam, hogy szellemek kísértenek benne, még mielőtt elkészült volna. Úgy sejtem, végül magának kellett befejeznie. - Mit mondtak még erről a házról? - Jack csak úgy vaktában kérdez, mintha nem sokat törődne a válasszal, pedig ez nem igaz. Még sohasem hallott kísértetjárta házról French Landingben. Egyáltalán nem lakik itt olyan régen, hogy minden mesét és legendát ismerne, de mégis, az ilyesmi... az ember azt gondolná, hogy az effélék hamar felbukkannak. - Ó, arra nem emlékszem. Csak úgy... - Elhallgat, a szeme a távolba mered. Kint, az épület előtt a tömeg végre oszlani kezd. Jack azon tűnődik, vajon mit csinálhat Dale Brownnal és Blackkel. Az idő rohan, és még mindig nem szerezte meg Pottertől, amire szükségük van. Amit eddig megtudott, attól csak kíváncsibb lett. - Egy pofától hallottam, hogy ott még a nap sem sütött, akkor se, ha éppen sütött - mondja hirtelen Potter. - Azt mondta, hogy a ház kicsit távolabb van az országúttól, egy tisztáson, és nyaranta legalább napi öt órában kellene napot kapnia, de valahogy... mégsem kap. Azt is mondta, hogy az emberek

elveszítették az árnyékukat, mint a tündérmesében, és ezt nem csípték. És néha azt is hallották, hogy egy kutya morog a fák között. A hangjából ítélve nagy kutya. Gonosz kutya. De sohasem látták. Tudja, hogy van ez. Pletykálni kezdenek, azután a pletykák már maguktól híznak... Potter válla hirtelen megroskad. Lehajtja a fejét. - Nem emlékszem ennél többre. - Mi volt a chicagói simlis neve? - Nem emlékszem. Jack hirtelen odadugja két nyitott tenyerét Potter orra alá. Potter, mivel lehorgasztotta a fejét, nem látja, csak mikor már ott van, és akkor hátrahőköl. Beszívja a Jack bőréből áradó, eltűnő illatot. - Mi...? Jézusom, mi volt ez? - Megragadja Jack kezét, és mohón szimatol. - Fiam, ez remek! Mi ez? - Liliom - mondja Jack, de nem ezt gondolja, hanem azt: Anyám emléke. - Mi volt a simlis neve, amikor Chicagóban lakott? - Valami... olyasmi, hogy Beer Stein. Nem egészen ez, de hasonló. Ennyit tudok. - Beer Stein - ismételi Jack. - Mi volt a neve, amikor French Landingben találkoztak három évvel később? Hirtelen hangos veszekedés csap föl a lépcsőn. - Nem érdekel! - ordítja valaki. Jack szerint Black az, ő a harciasabb. - Ez a mi ügyünk, a mi foglyunk, és elvisszük! Most! Dale: - Nem vitatkozom. Csak azt mondom, hogy a papírmunka... Brown: - Ó, bassza meg a papírmunkát. Magunkkal visszük. - Mi volt a neve French Landingben, Potsie? - Én nem... - Potsie ismét az orrához húzza Jack kezét. A sajátja száraz és hideg. Hunyt szemmel megszagolja Jack tenyerét. Hosszan kifújja a levegőt, és azt mondja: - Burnside. Burnside Cimbi. Nem mintha olyan pajtáskodó lett volna. Gúnyból hívták úgy. Azt hiszem, Charlie lehetett az igazi neve. Jack visszahúzza a kezét. Charles „Cimbi" Burnside. Valaha Beér Steinnek hívták. Vagy hasonlónak. Brown és Black most már a folyosón jönnek, Dale utánuk kullog. Nincs idő, gondolja Jack. A francba, ha még öt percem lett volna... Ekkor Potsie azt mondja: - Fekete Ház. Nem tudom, tényleg így hívták-e, vagy csak az alvállalkozók nevezték el, de ez volt a neve. Jack szeme tágra nyílik. - Mit mondott? - Fekete Ház - ismétli türelmetlenül Potsie. - Mert tényleg az volt. Olyan... - Egek ura! - mondja az egyik állami rendőr undok nahát-kit-látnak-szemeim hangon, amitől Jacknek át kell rendeznie az arcvonásait, mielőtt fölnézne Brownra. De nem Brown az, hanem a társa, Black. Jack elmosolyodik a véletlen egybeeséstől. - Hello, fiúk - szól, és föláll a priccsről. - Maga meg mit csinál itt, Hollywood? - kérdezi Black. - Csak úgy töltöttem az időt, és vártam magukat - feleli Jack, és ragyogóan elmosolyodik. Feltételezem, ezért az emberért jöttek. - Amilyen igaza van - mordul föl Brown. - És ha elkúrta az ügyünket... - Azt nem hinném! - mondja Jack. Ez itt harc, de kényszeríti magát, hogy barátságosan beszéljen. Potsie-hoz fordul: - Nagyobb biztonságban lesz velük, mint French Landingben, uram. George Potter ismét üresen néz rá. Lemondóan. - Amúgy sem sokat számít - mondja, azután elmosolyodik, mintha eszébe jutott volna valami. - Ha az öreg Cimbi még él, és összefut vele, akkor megkérdezheti tőle, hogy fáj-e a még az ülepe a rúgástól, amit tőlem kapott '69-ben. És mondja meg neki, hogy az öreg Chicago Potsie üdvözli. - Mi az ördögről beszél? - kérdezi vasvillaszemmel Brown. Nyújtja a bilincset, láthatólag alig várja, hogy rákattinthassa George Potter csuklójára. - A régi időkről - mondja Jack. Illatos kezét a zsebébe dugja, és elhagyja a cellát. Rámosolyog

Brownra és Blackre. - Ne izgassák magukat, fiúk. Black rendőr odafordul Dale-hez. - Maga kimarad ebből az ügyből - mondja. - Ennél egyszerűbben nem tudom mondani. Ezért nem fogom ismételni, rendőrfőnök: megértette? - Természetesen megértettem - feleli Dale. - Vigyék az ügyet, és agyő. Viszont hátrébb az agarakkal, világos? Ha arra számított, hogy félreállok, és engedem a Homoknyelvből jött részeg tömegnek, hogy elvigyék és meglincseljék... - Ne mutassa magát hülyébbnek, mint amilyen! - förmed rá Brown. - A nevét a maga rendőrségi hívásaiból tudták meg! - Kétlem - mondja halkan Dale, miközben a drogos mobiltelefonjára gondol, amelyet a bizonyítékraktárból vett kölcsön. Black megragadja Potter keskeny vállát, gonoszul megcsavarja, azután olyan otrombán lökdösi a folyosón az ajtó felé, hogy az öreg majdnem elesik. Potter visszanyeri az egyensúlyát, beesett arca csupa fájdalom és méltóság. - Rendőrök! - szólal meg Jack. Nem beszél hangosan vagy dühösen, mégis mindketten odafordulnak. - Amennyiben a szemem láttára még egyszer durván bánnak a fogollyal, akkor a távozásuk pillanatában fölhívom a madisoni górékat, és higgyék el, rendőrök, meg fognak hallgatni. A maguk viselkedése pimasz, erőszakos, és hátráltatja az ügy megoldását. Önök egyszerűen nem hajlandók más szervekkel együttműködni. A viselkedésük nem méltó hivatásos rendőrökhöz, és nagyon rossz fényt vet Wisconsin állam rendőrségére. Viselkedjenek tisztességesen, különben kezeskedem róla, hogy jövő pénteken nézhetnek maguknak állást biztonsági őrként. Noha egyszer sem emelte föl a hangját, Black és Brown mégis mintha összezsugorodna a beszéde közben. Mire befejezi, úgy festenek, mint két megdorgált gyerek. Dale ámulattal nézi Jacket. Csak Potterre nincs hatással; úgy nézi megbilincselt csuklóját, mintha ezermérföldnyiről figyelné. - Most menjenek - mondja Jack. - Vigyék a foglyukat, vigyék a följegyzéseket, és tűnjenek innen. Black kinyitja a száját, azután becsukja. Távoznak. Amikor zárul mögöttük az ajtó, Dale Jackre néz, és nagyon halkan azt mondja: - Tyű. - Mi az? - Ha nem tudod - mondja Dale -, én nem fogom elárulni. Jack vállat von. - Potter lefoglalja őket, ami lehetővé teszi, hogy mi egy kis valódi munkával foglalkozhassunk. Ha van egyáltalán valami haszna a mai estének, akkor ez az. - Mit szedtél ki belőle? Mondott valamit? - Egy nevet. Lehet, hogy semmit sem jelent. Charles Burnside. Beceneve Cimbi. Hallottál róla? Dale lebiggyeszti az alsó ajkát, és elgondolkodva húzogatja. Azután elereszti, és megcsóválja a fejét. - Maga a név valahogy ismerős, de lehet, hogy csak azért, mert olyan mindennapi. A becenév már nem. - Pallér volt, építkezési vállalkozó Chicagóban, több mint harminc éve, minden hájjal megkent macher. Legalábbis Potsie szerint. - Potsie - mondja Dale. Az EGY HÍVÁS, AZ EGY HÍVÁST JELENT felirat egyik sarkán feljött a ragasztó, és Dale annak az embernek a mozdulatával nyomja vissza, aki nem tudja, mit csinál. - Egész jó cimbik lettetek, igaz? - Nem - rázza a fejét Jack. - Itt Burnside a Cimbi. És a Fekete Ház nem Black rendőr tulajdona. - Te meghibbantál. Miféle fekete ház? - Ez a neve. Nagy F-el és nagy H-val. Fekete Ház. Hallottál ilyesmiről a környéken? Dale elneveti magát. - Á, dehogy! Jack visszamosolyog, de ez már a kihallgató mosolya, és nem a most-mindenféléről- dumálok-abarátommal mosoly. Mert ő most törvénylátó. És furcsa kis villanást látott Dale Gilbertson szemében.

- Biztos vagy benne? Hagyj rá egy percet. Gondolkodj el rajta. - Mondtam, hogy nem. Az emberek errefelé nem adnak nevet a házaiknak. Ó, azt hiszem, az öreg Miss. Graham és Miss. Pentle a városi könyvtár másik oldalán Loncnak hívják a házukat, mert loncbokrok nőnek az elülső kerítésük mentén, de ez az egyetlen eset, amelyről errefelé hallottam. Jack ismét látja azt a villanást. Pottert fogja gyilkossággal vádolni a wisconsini állami rendőrség, de a kihallgatás alatt Jack egyszer se látta ezt a villanást Potter szemében. Mert Potter igazat mondott. Dale pedig nem. De kíméletesnek kell lennem vele, inti magát Jack. Mert nem is tudja, hogy nem mond igazat. De hogyan lehetséges ez? Mintha csak erre kapna választ, úgy hallja Chicago Potsie hangját: Egy pofa azt mondta, hogy ott még a nap sem sütött, akkor se, ha éppen sütött. Azt mondta, az emberek elveszítették az árnyékukat, mint a tündérmesében. Az emlékezet árnyék; nagyon jól tudja ezt minden rendőr, aki szemtanúk ellentmondó vallomásaiból igyekszik rekonstruálni egy bűntény vagy egy baleset körülményeit. Vajon ez a helyzet Potsie Fekete Házával is? Valami, ami nem vet árnyékot? Dale válasza (most már oda is fordul a hámló felirathoz, olyan komolyan dolgozik rajta, mintha egy szívroham áldozatának adna kézi masszázst az utcán, amíg meg nem jön a mentő) azt sugallja Jacknek, hogy ilyesmiről lehet szó. Három nappal ezelőtt nem engedte volna meg magának, hogy egy ilyen ötletet komolyan fontolóra vegyen, de három nappal ezelőtt még nem tért vissza a Territóriumokba. - Potsie szerint ennek a háznak még elkészülte előtt olyan híre kelt, hogy kísértetek járják - mondja kissé sürgetően. - Nem tudok semmit. - Dale továbbmegy az alkoholisták találkozóját hirdető felirathoz. Alaposan megvizsgálja a ragasztót, nem néz Jackre. - Nem szólalt meg az öreg csengő. - Biztos? Egy ember csaknem elvérzett. Egy másik akkorát esett, hogy megbénult. Az emberek panaszkodtak - ezt hallgasd meg, Dale, ez jó -, Potsie szerint az emberek arról panaszkodtak, hogy elveszítették az árnyékukat. Még délben sem látták, amikor a nap teljes erővel süt. Nem mond ez semmit? - Valamit biztosan, de semmi effélére nem emlékszem. - Ahogy Jack elindul felé, Dale elhúzódik. Mondhatni, menekül, noha Gilbertson rendőrfőnök nem az a menekülős fajta. Ez egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, kicsit szörnyű. Jack bizonyos benne, hogy nem is tudja, mit csinál. Van árnyék. Jack látja, és egy bizonyos szinten Dale tudja, hogy ő látja. Ha Jack túlságosan szorongatná, akkor Dale-nek is meg kell látnia... O pedig nem akarja ezt. Mert ez egy rossz árnyék. Rosszabb, mint egy szörnyeteg, aki gyermekeket öl, hogy azután megegye a testrészeiket? Daleben egy rész így gondolja. Rávehetnem, hogy meglássa azt az árnyékot, gondolja hidegen Jack. Az orra alá dugom a kezemet liliomillatú kezemet -, és máris látja. Énjének egy része látni is akarja. A törvénylátó része. Akkor Jack énjének egy másik része szólal meg Speedy Parker nyújtott hanghordozásával, amely eszébe jut a gyermekkorból. Idegösszeomlásba is taszíthatod, Jack. Isten tudja, milyen közel jár hozzá azok után, amin átment, amióta az Irkenham fiút meggyilkolták. Ezt akarod kockáztatni? És miért? A nevet nem tudja, ebben nem hazudott. - Dale! O rávillantja a tekintetét, azután elkapja. Ennek a gyors pillantásnak a szűkölése valamiért szíven üti Jacket. - Tessék? - Igyunk meg egy kávét. Dale arcát elönti a boldog megkönnyebbülés, hogy már másról beszélnek. Jack vállára csap. - Jó ötlet! Istenverte jó ötlet itt és most, gondolja Jack, azután elmosolyodik. Több módon lehet lehúzni a

rókáról a bőrt, többféleképpen lehet megtalálni egy Fekete Házat. Hosszú volt ez a nap. Talán jobb lesz hagyni ezt. Legalábbis ma estére. - Na és mi van Railsbackkel? - kérdezi Dale, miközben lefelé ügetnek a lépcsőn. - Még mindig beszélni akarsz vele? - Lefogadhatod - feleli Jack elég őszintén, noha nem sok reményt táplál Andy Railsback mint szemtanú iránt, aki pontosan azt látta, amit a Halász láttatni akart. Egyetlen apró kivétellel talán. A fél pár papucsról van szó. Nem tudja, hogy ebből kihozhat-e valamit, de lehetséges. Egy bíróság előtt, például... az azonosítás egyik láncszemeként... Tudod, hogy ez sohasem kerül bíróság elé. Talán be sem fejeződik soha ez a... Gondolatait megszakítja a vidám hanghullám, amikor belépnek a készültségi és forgalomirányító szoba hibridjébe. A French Landing-i rendőrség tagjai állnak és tapsolnak. Henry Leyden ugyancsak áll és tapsol. Dale csatlakozik hozzá. - Jézusom, srácok, hagyjátok abba! - nevet Jack, és ugyanakkor elvörösödik. De nem fog hazudni magának, nem próbálja bebeszélni magának, hogy nem szerez örömet neki a tapsvihar. Érzi melegségüket, látja a fényt a szemükben. Ezek a dolgok nem fontosak. Mégis olyan, mint a hazatérés, s az már fontos. Amikor Jack és Henry egy óra múlva kilép az őrszoba ajtaján, Cserpák, Egér és Kaiser Bill még mindig ott van. A másik kettő visszament a sorra, hogy tájékoztassák az oldalbordákat az est eseményeiről. - Sawyer! - szólal meg Cserpák. - Tessék - feleli Jack. - Bármit megteszünk, amit tehetünk, haver. Érted? Bármit. Jack elgondolkodva nézi a motorosokat, azon tűnődik, mi van e mögött... a gyászon kívül. Az apa gyászán kívül. Cserpáknak pillája sem rebben. Henry Leyden kicsit odébb áll, fejét fölemelve szaglássza a folyami ködöt, és mély torokhangon zümmög. - Holnap tizenegy körül elmegyek meglátogatni Irma mamáját - mondja Jack. - Találkozhatnék veled és a barátaiddal a Homoknyelvben déltájt? Úgy tudom, Irma anyja a közelben lakik. Fizetek nektek egy kör limonádét. Cserpák el se mosolyodik, csak a tekintete melegszik át egy kissé. - Ott leszünk. - Az jó - mondja Jack. - Elmondod, hogy miért? - Van egy hely, amit meg kell találni. - Van ennek köze ahhoz, hogy kicsoda ölte meg Amyt és a többi gyereket? - Meglehet. Cserpák bólint. - A meglehet éppen elég. Jack lassan hajt visszafelé a Norvég-völgybe, és nem csak a köd miatt. Noha még kora este van, csontja velejéig fáradt, és az a gyanúja, hogy ezzel Henry sincs másképp. Nemcsak azért, mert hallgat; Jack hozzászokott Henry alkalmi csöndszüneteihez. Nem, hanem mert a kocsiban csönd van. Rendes körülmények között Henry pihenést nem ismerő, megszállott rádióhallgató, végigfut, La Riviere állomásain, meghallgatja a KDCU-t itt a városban, azután távolabbra nyújtózik, és tovább vadászik Milwaukee-ban, Chicagóban, talán még Omahában, Denverben és St. Louisban is, ha a feltételek megfelelőek. Étvágygerjesztőnek egy kis bibop emitt, salátának spirituálé amott, egy csipetnyi Perry Como a hullámsáv végéről: pábijubi, subidubi, bumm, micsinátok. De ma este nem. Ma este Henry csöndesen ül a kisteherben, ujjait összefonja az ölében. Végül, amikor már csak két mérföld van hátra házának felhajtójáig, megszólal: - Ma nincs Dickens, Jack. Megyek egyenesen ágyba. Hangjának elcsigázottsága meglepi és bizonytalanná teszi Jacket. Henry egyáltalán nem úgy beszél, mint máskor, és egyik rádiós személyiségére sem emlékeztet; ebben a pillanatban csak öregnek és

fáradtnak tűnik, mint akit agyonhajszoltak. - Én is - helyesel, és igyekszik leplezni a hangjában az aggodalmat. Henry a hang minden árnyalatára érzékeny. Félelmetesen jó ebben. - Megkérdezhetem, hogy mit forgatsz a fejedben a Mennydörgő Ötökkel kapcsolatban? - Még nem vagyok teljesen biztos benne - feleli Jack, és talán ő is fáradt, azért válaszol kertelve Henry kérdésére. El akarja küldeni Cserpákot és haverjait, hogy keressék meg a helyet, amelyről Potsie mesélt, ahol az árnyékok eltűnnek. Legalábbis a hetvenes években ez volt a helyzet. Henryt is szeretné megkérdezni, hogy hallott-e valaha French Landingben olyan épületről, amelyet Fekete Háznak neveztek. De nem most. Azután nem, hogy hallotta, mennyire összetört Henry. Talán holnap. Sőt biztosan, mert Henry túl jó ahhoz, hogy ne használja föl. Csak előbb rázódjon helyre egy kicsit. - Ugye nálad van a szalag? Henry félig kihúzza inge zsebéből a kazettát, amelyen a Halász 911-es hívása van, azután visszadugja. - Igen, anya. De nem hinném, hogy ma este kisgyerekek gyilkosát szeretném hallgatni, Jack. Még akkor se, ha bejössz, és velem hallgatod meg. - Holnap is kiválóan megfelel - mondja Jack, abban reménykedve, hogy ezzel a válasszal nem ítél halálra egy újabb French Landing-i kisgyereket. - Nem vagy teljesen biztos benne. - Csakugyan - helyesel Jack -, de ha tompa füllel hallgatod meg azt a szalagot, abból több kár származik, mint haszon. Ebben biztos vagyok. - Reggel ez lesz az első dolgom. ígérem. Felbukkan Henry háza. Magányosnak látszik, csak egyetlen lámpa ég a garázs fölött, de Henrynek természetesen nincs szüksége fényre, hogy eligazodjon. - Henry, jól vagy? - Igen - válaszolja Henry, de Jack kételkedik ebben. - Ma este nincs Patkány - mondja szilárdan. - Nincs. - Sem a Sikeres, a Sokkoló, a Sejk. Henry ajka halvány mosolyra görbül. - Sőt még George Rathbun reklámja sem, a French Landing-i Chevroletnek, ahol az ár király, és egy fillér kamatot sem fizetsz az első hat hónapban. Egyenest az ágyba. - Én is - bólint Jack. De nem tud aludni, holott már egy órája lefeküdt, és lekapcsolta a lámpát az éjjeliszekrényen. Arcok és hangok kavarognak az elméjében, mint egy őrült óra mutatói. Vagy egy körhinta egy kihalt angolparkban. Tansy Freneau: Hozzátok ki a szörnyeteget, aki megölte az én szép kicsimet! Cserpák St. Pierre: Aztán majd meglátjuk. George Potter: Ez a szar bemegy és vár. Az elméletem az, hogy sohasem megy el, nem igazán. Speedy, egy hang a távoli múltból egy olyan telefonon át, ami még fantasztikumnak számított, amikor Jack először találkozott vele: Halihó, Utazó Jack... mint egyik törvénylátó a másiknak, azt mondom, fiam, hogy ideje meglátogatnod Gilbertson külön fürdőszobáját. Méghozzá azonnal. Hát persze, mint egyik törvénylátó a másiknak. És mindenekelőtt, újra meg újra Judy Marshall: Az ember ne mondja, hogy eltévedtem, nem tudom, hogy térjek vissza - az ember továbbmegy ugyanabba az irányba. Igen, tovább, de merre? Merre? Végül fölkel, és hóna alatt a párnával kimegy a tornácra. Az éjszaka meleg; a Norvégvölgyben, ahol a köd eleve ritkás volt, most tűnnek el utolsó foszlányai, elfújja őket a szelíd keleti szél. Jack habozik, azután lesiet a lépcsőn, egy szál alsóban. A tornác nem jó. Ott találta meg azt a pokoli dobozt, a cukorkás zacskóból készített bélyegekkel.

Elmegy a kocsi mellett, a madárszálloda mellett, és nekivág az északi rétnek. A feje fölött csillagmiriád. A tücskök halkan ciripelnek a fűben. Csapája eltűnt a széna és komócsin között, de az is lehet, hogy most egy másik helyen lépett be a mezőre. Kicsivel beljebb hanyatt fekszik, a párnát a feje alá teszi, és fölnéz a csillagokra. Csak egy kicsit, gondolja. Csak amíg a kísértethangok kiürülnek a fejemből. Csak egy kicsit. Miközben erre gondol, elszundít. Miközben erre gondol, átmegy. Feje fölött megváltoznak a csillagok. Látja az új csillagképek kialakulását. Mi az ott, ahol egy pillanattal korábban a Göncölszekér volt? Netán a Szent Opopanax? Talán igen. Halk, kellemes nyikorgást hall, tudja, hogy a szélmalom az, amelyet akkor látott, amikor ezer éve, ma reggel itt járt. Nem is kell ránéznie, hogy megbizonyosodjék róla, mint ahogy a házára se kell odapillantania, hogy lássa, itt csűr lett belőle. Nyekk... nyekk... nyekk: hatalmas, favázas vitorlák forognak ugyanabban a keleti szellőben. Csak most ez a szél végtelenül édesebb, tisztább. Jack megérinti alsónadrágja korcát, és valami durva szövedéket érez. Ebben a világban nem bokszeralsó van rajta. A párnája is más. A habszivacs libatollá változott, de így is kényelmes. Igazság szerint kényelmesebb, mint valaha. Puha a feje alatt. - Elkapom, Speedy - suttogja Jack Sawyer fölfelé, az új csillagképek irányába. - Legalábbis megpróbálom. Elalszik. Kora reggel ébred. A szellő elült. Ragyogó narancsszínű csík bukkan föl a látóhatáron arrafelé, ahonnan érkezett - most van a nap felkelőben. Merev, fáj a feneke, és nyirkos a harmattól, de kipihente magát. A súlyos, ütemes nyikorgás abbamaradt, de ez nem lepi meg. Abban a pillanatban, amint kinyitotta a szemét, már tudta, hogy ismét Wisconsinban van. És tud még valami mást: visszamehet. Amikor akarja. A valódi Szurdokország, a mély Szurdokország csupán egy kívánságnyira és egy mozdulatra van. Ez egyszerre tölti el örömmel és félelemmel. Fölkel, és mezítláb visszaindul a házhoz, hóna alatt a párnával. Úgy sejti, reggel öt óra lehet. Még háromórányi alvás, és bármire kész. A tornác lépcsőjén megérinti alsónadrágja anyagát. Noha a bőre nyirkos, az alsónadrág csaknem száraz. Hát persze hogy az. Az alvással töltött idő jó részében (mint oly sok éjszaka azon az őszön, amikor tizenkét éves volt), egyáltalán nem volt rajta. Valahol másutt létezett. - Opopanax országában - mondja Jack, és bemegy. Három perccel később ismét alszik, a saját ágyában. Amikor nyolckor fölébred, erős napfény árad be az ablakon, és majdnem elhiszi, hogy korábbi sétája csak álom volt. De a szíve mélyén tudja az igazságot.

18. Emlékeznek azokra a híradós furgonokra, amelyek behajtottak a rendőrségi parkolóba? És arra, hogyan járult hozzá az izgalomhoz Wendell Green, mielőtt Hrabowski rendőr óriási elemlámpája át nem lódította álommanó birodalmába? Ha a furgonokban ülő személyzet meglátta az elkerülhetetlennek tűnő zavargást, akkor biztosra vehetjük, hogy felnőttek az alkalomhoz, mert másnap reggel a vad estéről készült riport uralja állam szerte a képernyőket. Kilenc órára Racine, Milwaukee, Madison és Dealfield lakói, és azok, akik az állam legészakibb részében csak műholdas antennával képesek bármiféle televíziós adást fogni, arra néztek föl a palacsintájuk, kásájuk, rántottájuk és vajas muffinjuk mellől, hogy egy alacsony, ideges külsejű rendőr egy tompa eszközzel leállítja egy drabális, rezes képű riporter, bimbózó demagógiái pályafutását. Még egy másik dolog felől is biztosak lehetünk: sehol nem figyelik ezt a felvételt olyan sokan és megszállottan, mint French Landingben és a szomszédos településeken, Centraliában és Ardenben. Jack Sawyer, miközben számos dologra gondol egyszerre, a konyhai pultra helyezett kis, hordozható készüléken nézi a riportot. Reméli, hogy Dale Gilbertson nem vonja vissza Arnold Hrabowski felfüggesztését, bár erősen gyanítja, hogy az Őrült Magyar hamarosan ismét egyenruhát fog viselni. Dale csak hiszi, hogy ki akarja rúgni a testülettől Hrabowskit; túlságosan lágyszívű, hogy ellenálljon Arnie könyörgéseinek - és a tegnapi este óta még a vak is láthatja, hogy Arnie könyörögni fog, lankadatlanul. Jack azt is reméli, hogy a borzalmas Wendell Greent kirúgják, vagy kegyvesztett lesz a lapnál. A riportereknek nem szokásuk beleavatkozni saját történeteikbe, és erre itt a jó öreg nagypofájú Wendell, aki vérért vonít, mint egy vámpír. Mindazonáltal Jacknek van egy olyan lelombozó gyanúja, hogy Wendell Green kidumálja (pontosabban kihazudja) magát a pillanatnyi nehézségekből, és többet fog kellemetlenkedni, mint valaha. Ezen felül Jack azon a leíráson is töpreng, amelyet Andy Railsback adott a kísérteties öregemberről, aki végig próbálgatta a Nelson Hotel második emeletén az ajtók kilincsét. Végre formát öltött a Halász. Egy öregember kék köntösben, egyik lábán fekete-sárga, poszméhre emlékeztető papuccsal. Andy Railsback azon csodálkozott, hogyan csámboroghatott el a Maxton Idősek Otthonából ez a rossz külsejű vén csotrogány. Ez bizony érdekes gondolat, véli Jack. Ha „Cimbi" Burnside azonos az emberrel, aki a fényképeket elhelyezte George Potter szobájában, akkor tökéletes rejtekhellyel kell rendelkeznie. Wendell Green hotelszobájának Sony tévéjén figyeli az eseményeket. Nem veszi le a szemét a képernyőről, bár amit lát, vegyes érzelmeket kelt benne - dühöt, szégyent és megaláztatást -, amitől háborog a gyomra. A fején levő púp lüktet, és valahányszor azt kell látnia, amint az a siralmas rendőrpótlék mögéje lopakodik a fölemelt elemlámpával, mindig odavándorol az ujja a tarkójára, és megtapogatja a dudort a sűrű, göndör haj alatt. Akkorának érzi a nyomorultat, mint egy érett paradicsomot, amelyik rögtön kireped. Az a csipszar kis híján megölte! Jó, talán egy kicsit túlzásba vitte, talán egy kicsivel túllépett hivatásának határán; sohasem állította, hogy tökéletes. Falra kell mászni a helyi híradósoktól, mit összenyaliznak Jack Sawyernek. Ki a menő, aki ok nyomozza a Halászt? Ki mondta meg az első naptól a polgároknak, amit tudniuk kell? Ki volt az, aki minden rohadt napon kiállt a tűzvonalba? Ki adott a fickónak nevet? Fixen nem a főnözött hajú, vízeszű Bucky és Stacey, azok a riporterutánzatok és műsorvezetők, akik belemosolyognak a kamerába, hogy mutogassák a koronás fogaikat. Wendell Green legenda errefelé, csillag, a legközelebb áll az újságírás óriásához azok közül, akiket valaha kitermelt Nyugat-Wisconsin. Wendell Green neve még Madisonon túl is a... Szóval a vitathatatlan kiválóság szinonimája. És ha Wendell Green neve máris olyan, mint a próbált arany, akkor csak várják meg, amikor ellovagol a Halász véres vállán a Pulitzerdíjig! Szóval hétfő reggel be kell mennie a szerkbe, és meg kell békíteni a főszerkesztőt. Nagy ügy. Nem ez

az első alkalom, és nem is az utolsó. A jó riporter hullámokat vet; senki sem ismeri el, de ez a helyzet, ez a nonpareille-ben szedett lábjegyzet, amit akkor olvasnak csak el, amikor késő. Már tudja, mit fog mondani, amikor bemegy a főszerkesztő irodájába.* Ez a nap legnagyobb sztorija, és látott ott más riportert rajtam kívül? És amikor a főszerkesztő már ismét a tenyeréből eszik, ami legföljebb tíz perc kérdése, akkor elejt egy nevet, egy ügynökét a Goltznál, Fred Marshallét. Wendell egyik legértékesebb forrása arra célozgatott, hogy Mr. Marshall érdekes információkkal szolgálhat az ő rendkívül különleges csemetéjéről, a Halász esetéről. Arnold Hrabowski, jelenleg hős az ő drága feleségének, Paulának a szemében, kefélés utáni idvezültséggel nézi a tévét, és arra gondol, hogy nejének igaza van: föl kell hívnia Gilbertson rendőrfőnököt, hogy kérje felfüggesztésének felfüggesztését. Miközben elméje felével George Potter valahai ellenségén töpreng, Dale Gilbertson azt figyeli, ahogy Bucky és Stacey ismét félbevágja azt a jelenetet, amelyben az Őrült Magyar gondjaiba veszi Wendell Greent, és arra gondol, hogy igazán ismét szolgálatba kellene állítania a kis fickót. Hát nem gyönyörű az a lendület, amivel Arnie lesújtott? Dale nem tehet róla - az a lendület igazán fényt ad a napnak. Mintha Mark McGwire-t, mintha Tiger Woodsot figyelné. Országút melletti sötét kis házában a magányos Wanda Kinderling, akit időről időre megemlítünk, a rádiót hallgatja. Hogy miért? Néhány hónapja döntenie kellett, hogy a kábeltévét fizeti ki, vagy vesz újabb két liter Aristocrat vodkát, és sajnos, Bucky és Stacey ide vagy oda, Wanda a saját érdekét követi, a szívére hallgat. Kábeltévé nélkül a készüléke alig mutat többet havazásnál és vastag, sötét vonalaknál, amelyek vég nélkül siklanak fölfelé a képernyőn. Wanda mindig is gyűlölte Buckót és Staceyt, ahogy csaknem mindent és mindenkit a tévében, főleg, ha elégedettek és ápoltak. (Különös ellenszenvet táplált a reggeli híradók és műsorvezetők iránt.) Wanda nem elégedett, valamint ápolatlan, amióta a félelmetes, nagyhatalmú és nagyképű Jack Sawyer olyan fertelmes bűnökkel vádolta meg a férjét, amelyeket Thorny sohasem követhetett el. Jack Sawyer tönkretette az életét, és Wanda nem szokott megbocsátani vagy felejteni. Az, az ember csapdába csalta az ő férjét. Bepalizta. Bemocskolta Thorny ártatlan nevét, és sittre vágta, csak hogy érdemeket szerezzen. Wanda reméli, hogy sohasem kapják el a Halászt, mert pontosan ő az, akit megérdemelnek azok a mocskos fattyak. Ha mocskosan játszol, akkor te magad is mocskos vagy, és az ilyen emberek egyenesen a pokol legmélyebb bugyrába kerülnek - így gondolja ezt Wanda. A Halász megtorlás - legalábbis ő így véli. Hadd öljön meg száz taknyost, ezret, azután nekiláthat a szülőknek is. Thorny nem ölhette meg azokat a kurvákat Los Angelesben. Azok kéjgyilkosságok voltak, Thorny pedig nem érdeklődik a szex iránt, hála Istennek. A többi része felnőtt, de az a tagja soha; akkora a farkincája, mint a kisujja. Nem is foglalkozhatott feslett nőkkel és szexuális dolgokkal. Jack Sawyer viszont Los Angelesben lakott, igaz? Miért ne ölhette volna meg ö azokat a kurvákat, azokat a ribancokat, hogy aztán mindent Thornyra kenjen? A bemondó előadja, mit művelt tegnap este az egykori Sawyer hadnagy, és Wanda Kinderling epét hány, megragadja az éjjeliszekrényen levő poharat, és háromujjnyi vodkával oltja el a belsejében égő tüzet. Gorg, aki természetes látogatója lehetne az ilyen Wanda-féléknek, nem figyel a hírekre, mivel odaát van Odatúlban. Maxtoni ágyában Charles Burnside nem pontosan a saját álmait élvezi, mert azokat egy másik lény sugározza belé valahonnan, és olyan világot fest le bennük, amelyet sohasem látott a sajátjában. Rongyos, rabszolgasorban tartott gyerekek botladoznak vérző lábacskáikkal a szökdelő lángok mellett, óriáskerekeket forgatnak, amelyek még nagyobbakat forgatnak, ohó, aha, ez az erő mozgadja a puzduláss dzsodálados modorrjait, amelyek a fekete-vörös égig érnek. A Nagy Kombináció! Olvadt fém bűze és a reménytelenség ólmos szaga facsarja az orrot, meg még valami más, förtelmes bűz, olyan, mint a sárkányvizelet. Vastag, csapkodó farkukkal gyíkdémonok korbácsolják a gyermekeket.

Csattogás, dübörgés zaja, óriás duhogások, reccsenések büntetik a fület. Ezek Égett legdrágább barátjának, szeretett mesterének, Mr. Munshunnak, a végtelen és perverz kéjek ínyencének álmai. Lent, a Százszorszép szárny végében a csinos előcsarnok túloldalán, Rebecca Vilas kis fülkéjén is túl Csicsergő Maxton sokkal világiasabb jellegű gondokkal küzd. A kis tévé éppen azt a csodálatos jelenetet sugározza, amikor az Őrült Magyar Hrabowski súlyos zseblámpája szépen ívelt mozdulatával lecsapta Wendell Greent, de Csicsergő alig érzékeli a pompás pillanatot. Tizenháromezer dollárt kell összeszednie, ennyivel tartozik a bukinak, viszont csupán az összeg fele van a birtokában. Tegnap a kedves Rebecca elment Millerhez, és majdnem teljes egészében elhozta az ott tárolt pénzt, továbbá Csicsergő a saját számlájáról is levehet kétezer dollárt, amelyet még a hónap vége előtt vissza, óhajt tenni. Fennmaradt még hat rugó, amelyet komoly, kreatív könyvelési munkával elő lehet teremteni. Szerencsére a kreatív könyvelés Csicsergő erőssége, és amikor a lehetőségeken kezd gondolkodni, a pillanatnyi nehézséget mármint lehetőséget látja maga előtt. Végtére is, nem azért ment el vállalkozónak, hogy annyi pénzt lopjon, amennyit lehet? Miss. Vilas szolgálatait leszámítva a lopás az egyetlen tevékenység, amely igazán boldoggá teszi. A mennyiség szinte lényegtelen: ahogy láttuk, Csicsergőnek éppen annyi örömöt szerez, hogy a látogató tökfejek aprópénzét eltulajdoníthatja az Eperfesztiválon, mintha a kormánytól orozna el tíz-tizenötezer dollárt. Az izgalom abban rejlik, hogy megússza. Szóval hatezer dollárra van szüksége; miért ne lehetne tízezer? Ilyen módon érintetlen maradna a saját számlája, és még marad is kétezer dollárja, amelyet eljátszhat. A számítógépében két főkönyv van, és könnyedén kiveheti a pénzt a cég bankszámlájáról anélkül, hogy a csengők megszólalnának, amíg el nem következik a soros könyvvizsgálat, amely egy hónap múlva esedékes. A könyvvizsgálók követelhetik a banki följegyzéseket, de Csicsergőnek még akkor is akad néhány trükk a mandzsettájában. Bár az azért baj, hogy lesz könyvvizsgálat - Csicsergő nem bánna még egy kis időt, hogy betömködhesse a réseket. Nem az a probléma, hogy tizenhárom ezret vesztett, gondolja, hanem az, hogy rosszkor. Hogy minden tisztán álljon a fejében, maga elé húzza a billentyűzetet, és utasítja a számítógépet, hogy nyomja ki mindkét könyv előző havi mérlegét. Mire a könyvvizsgálók felbukkannak, babám, azok a lapok rég bekerülnek a megsemmisítőbe, és makaróni alakjában távoznak a szerkezetből. Menjünk most az őrület egyik formájából egy másikba. Miután a Holiday Lakókocsipark tulajdonosa kinyújtotta reszkető mutatóujját Freneau-ék szállásának irányába, Jack sűrűsödő kétségek közepette elindul a poros úton. Tansy Airstreamje az utolsó és a legelhanyagoltabb egy négyes sorban. Kettőt színes virágok foglalnak ragyogó keretbe, a harmadikat zöld csíkos napvető ponyvákkal díszítettek, amitől sokkal inkább hasonlít egy házhoz. A negyedik kocsin semmi jele a szépítésnek vagy javításnak. Haldokló virágok és girhes gazok küzdenek a letaposott földön az életben maradásért. A roletták leengedve. Nyomorúság és pusztulás lengi körül, azonkívül még valami, amit Jack suvadásnak nevezne, ha venné a fáradságot, hogy elgondolkozzon rajta. Valamilyen meghatározhatatlan módon rossznak tűnik ez a lakókocsi. A boldogtalanság eltorzította, ahogy az embert is eltorzítja. Amikor Jack kiszáll a kisteherből, és odaballag a lépcsőhöz, amelyet salakbeton tömbökből raktak, kétségei csak fokozódnak. Már maga se tudja, miért is jött erre a helyre. Eszébe jut, hogy semmit nem adhat Tansy Freneaunak, csak együttérzést. Kínos gondolat. Majd az jut eszébe, hogy kétségei csak álcázzák valódi érzéseit, amelyek akkor támadtak benne, amikor fölmagasodott előtte a lakókocsi. Nem akar belépni ide. Minden más csak mellébeszélés. De nincs más hátra, megy tovább. Szeme a lábtörlőre siklik - vigasztaló utalás a normális világra, amely máris kezd eltűnni körülötte -, azután föllép a legfelső fokra, és bekopogtat. Semmi. Talán tényleg alszik az asszony, és jobb is lenne így. Jack a helyében addig maradna ágyban, amíg teheti. Ha ő lenne Tansy, hetekig ki sem kelne belőle. Még egyszer félrelöki vonakodását, és megint kopogtat, közben azt mondja: - Tansy! Fenn van?

Bent azt mondja egy vékony hang: - Hol fenn? Ó, jaj, gondolja Jack. - Fölkelt az ágyból? Jack Sawyer vagyok, Tansy. Tegnap este találkoztunk. Segítek a rendőrségnek, és mondtam magának, hogy ma eljövök. Hallja az ajtó felé közeledő lépéseket. - Maga az, az ember, aki virágot adott nekem? Mert az egy kedves ember volt. - Az vagyok. Kattan a zár, elfordul a kilincs. Az ajtó, résnyire nyílik. Előbukkan egy csík egy enyhén olajbarna arcból, és egy szem ragyog a belső sötétségből. - Tényleg maga az. Jöjjön be gyorsan. Gyorsan! hátralép, csak annyira nyitja ki az ajtót, hogy a férfi beférjen. Amim Jack bent van, Tansy becsapja és elreteszeli az ajtót. A függönyök és a roletták szélein izzó rezes fénytől csak még mélyebbnek látszik a hosszú lakókocsi sötétsége. Egyetlen halvány lámpa ég a mosogató fölött. Egy másik, amely éppolyan halvány, egy kisasztalt világít meg, amelyen egy üveg kávélikőr meg egy rajzfilmfigurával díszített, maszatos pohár áll, mellettük fényképalbum hever. A lámpa fénykörének felében látszik az asztal mellett egy alacsony, kárpitozott szék. Tansy Freneau otthagyja az ajtót, és két könnyű lépést tesz a látogató felé. Félrehajtja a fejét, ujjai! Összefonja az álla alatt. Jacket megrémíti a buzgó, kicsit üveges tekintet. Ez az asszony még a normalitás legnagyvonalúbb, legmegengedőbb értelmezése szerint sem épelméjű. Fogalma sincs, hogy mit mondjon neki. - Nem óhajtana... leülni? - Tansy vendéglátó mozdulattal int egy magas támlájú faszékre. - Ha nem zavarja. - Miért zavarna? Én a saját székembe ülök, miért zavarna, ha ön leül a másikba? - Köszönöm - mondja Jack, és leül. Tansy az ajtóhoz suhan, hogy ellenőrizze a zárat. Elégedettségtől ragyogó mosolyt villant a férfira, és visszatopog a székhez, majdnem úgy fordítva ki a lábfejét, mint egy balerina. Amikor leül, a férfi megkérdezi: - Attól fél, hogy valaki bejöhet, Tansy? Van valaki, akit ki akar zárni? - Ó, igen! - feleli az asszony, és előrehajol, eltúlzottan kislányos komolysággal összevonja a szemöldökét. - Csak nem valaki, hanem egy dolog. És soha, de soha nem engedem be még egyszer a házamba. Magát azonban beengedtem, mert nagyon kedves ember, aki azokat a szép virágokat adta nekem. És nagyon csinos is. - Gorg az a dolog, akit ki akar zárni, Tansy? Fél Gorgtól? - Igen - feleli az asszony affektálva. - Kér egy csésze teát? - Nem, köszönöm. - Nos, én iszom egy kortyot. Nagyon, nagyon jó tea. Olyan íze van, mint a kávénak. - Fölvonja a szemöldökét, ragyogó, kérdő pillantást vet a vendégére. Jack megrázza a fejét. Tansy, föl sem állva a székéből, kétujjnyi likőrt tölt a poharába, azután visszateszi az üveget az asztalra. Jack akkor látja, hogy Scooby Doo van a poháron. Tansy iszik egy kortyot. - Nyamm. Van barátnője? Tudja, én szívesen leszek a barátnője, különösen, ha ad még nekem olyan szép virágokat. Vázába tettem őket. Látja? A konyhai pulton, vízzel félig töltött befőttesüvegben kókadoznak a völgy liliomai. A Territóriumokon kívül nem lesz hosszú életük. Jack szerint ez a világ gyorsabban mérgezi meg őket, mint ahogy védekezni tudnának. Minden szemernyi jóság, amelyet átadnak környezetüknek, csökkenti lényegüket. Megérti, hogy Tansyt az tartja talpon, hogy a liliomokban megmaradt a territóriumi erő üledéke - amikor ez elfogy, az oltalmazó kislányálca szétporlik, és Tansyt elnyeli az őrület. Jack az életét tenné rá, hogy ez az őrület Gorgtól származik. - Van barátom, de az nem számít. A neve Lester Moon. Cserpák és a haverjai Büdös Sajtnak hívják, de nem tudom, miért. Lester egyáltalán nem büdös, legalábbis amikor józan. - Beszéljen nekem Gorgról - kéri Jack. Kisujját eltartva a Scooby Doo-s pohártól, Tansy ismét kortyint a kávélikőrből. Elkomorodik. - Ó,

igazán olyan cikis róla beszélni. - Tudni akarok róla, Tansy. Ha segít nekem, kimódolhatom, hogy ne zavarja magát többé. - Csakugyan? - Azonkívül segíthetne, hogy megleljem azt az embert, aki a lányát megölte. - Erről most nem akarok beszélni. Túlságosan felizgat. - Szabad kezét végigfuttatja az ölén, mintha morzsát akarna lesöpörni. Az arca összerándul, szemébe új kifejezés költözik. Egy pillanatra fölmerül az elkeseredett, védtelen Tansy, azzal fenyegetve, hogy szétrobban a gyász és a harag őrületében. - Gorg úgy néz ki, mint egy személy, vagy inkább máshoz hasonlít? Tansy lassan jobbra-balra ingatja a fejét. Összeszedi magát, visszaállítja azt a személyiséget, amely képes figyelmen kívül hagyni a valódi érzelmeket. - Gorg nem úgy fest, mint egy személy. Egyáltalán nem. - Azt mondta, ő adta a tollat, amelyet viselt. Úgy néz ki, mint egy madár? - Gorg nem úgy néz ki, mint egy madár, ő madár. És tudja, miféle? - Ismét előrehajol, olyan arccal, mint egy hatéves kislány, aki most mindjárt elmondja az általa ismert legnagyobb szörnyűséget. - Egy holló. Hát ez az, egy nagy, öreg holló. Tiszta fekete. De nem fényes fekete. - A szeme kitágul a mondanivaló komolyságától. - Az Éj plútói partjáról érkezett. Ez egy versben van, amit Mrs. Normandie tanított nekünk hatodikban. A holló Edgár Allan Poe-tól. Kiegyenesedik, miután továbbadta az irodalomtörténetnek ezt az aranyrögét. Jack sejti, hogy Mrs. Normandie ugyanilyen pedagógusian elégedett arcot vágott, legföljebb a szeméből hiányzott ez a beteges ragyogás. - Az Éj plútói partja nem része világunknak - folytatja Tansy. - Tudta ezt? A mi világunk mentén, azon kívül terül el. Egy ajtót kell találnia, ha oda akar jutni. Mintha Judy Marshall beszélne, döbben rá Jack, csak egy olyan Judy, akiből hiányzik a lélek mélysége és a hihetetlen bátorság, amely megmentette az őrülettől. Abban a pillanatban, ahogy eszébe jutott, ismét látni akarja, olyan erősen, hogy úgy érzi, az asszony az egyetlen kulcsa a körülötte elterülő rejtvénynek. És ha ő a kulcs, akkor ő az ajtó is, amelyet a kulcs nyit. Jack ki akar jutni Tansy Airstreamjének sötét, torz légköréből; útnak akarja indítani a Mennydörgő Ötöket, száguldani akar az országúton, át a hegyeken Ardenbe, a borongós kórházba, ahol a sugárzó Judy Marshall megtalálta a szabadságot a zárt osztályon. - De én sohasem akarom megtalálni azt az ajtót, mert nem akarok odamenni - folytatja Tansy kántáló hangon. - Az Éj plútói partja rossz világ. Ott minden tűzben áll. - Honnan tudja? - Gorg mondta - suttogja az asszony. Tekintete lesiklik Jackről, és megállapodik a Scooby Doo figurán. - Gorg szereti a tüzet. De nem azért, mert melegít. Hanem mert elégeti a dolgokat, és ez őt boldoggá teszi. Gorg azt mondta... - Megrázza a fejét, szájához emeli a poharat. De nem iszik, csak megdönti a poharat, úgy nyalogatja a szeszt. A szeme ismét megkeresi Jacket. - Azt hiszem, ez varázstea. Meghiszem azt, gondolja Jack, és majd' megszakad a szíve a pusztuló, törékeny Tansyért. - Itt nem sírhat - mondja az asszony. - Úgy nézett ki, mint aki sírni akar, de itt nem lehet. Mrs. Normandie nem engedi. Viszont megcsókolhat. Akar megcsókolni? - Hát persze - vágja rá Jack. - De Mrs. Normandie a csókolózást sem engedi. - Hát jó - Tansy ismét hörpint az italból. - Később is megtehetjük, amikor Mrs. Normandie kimegy. És átkarolhat, mint Lester Moon. És mindent megtehet, amit Lester. Velem. - Köszönöm - bólint Jack. - Tansy, mondana nekem még valamit Gorgról? Az asszony lehajtja a fejét, az ajkát nyomkodja. - Azt mondta, egy égő lyukon át jött ide. Amelyiknek vissza volt hajtva a pereme. Azt is mondta, hogy anya vagyok, segítenem kell a lányomnak. A versben Lenóra a neve, de a valódi neve Irma. Azt is mondta... azt mondta, egy gonosz öregember megette a

lábát, de rosszabb dolgok is történhettek volna az én Irmámmal. Néhány másodpercig úgy tűnt, hogy Tansy visszavonul önmagába, eltűnik az állandó felszín mögött. A szája félig nyitva, még csak nem is pislog. Amikor visszatér onnan, ahol volt, az olyan, mint egy szobor lassú megelevenedését látni. A hangja túl halk, alig hallani. - Nekem kellett volna hidegre tenni azt az öregembert, mégpedig végleg. De maga odaadta nekem azokat a szépséges liliomokat, és nem ő volt az igazi, ugye? Jack úgy érzi, mindjárt felordít. - Azt mondta, vannak rosszabb dolgok is - suttogja Tansy hitetlenül. - De azt nem mondta, hogy mik azok. Ehelyett megmutatta. És amikor láttam, azt hittem, kiég a szemem. Még most is látom. - Mit látott? - Egy nagy-nagy helyet, amely tűzből volt - mondja Tansy. - Nagyon magasra fölmegy a tűz. Elhallgat, és végigborzong az arcától az ujja hegyéig. - Irma nincs ott. Nem, ő nincs ott. Meghalt, és a gonosz öregember megette a lábát. Levelet küldött nekem, de sohasem kaptam meg. így hát Gorg olvasta föl. Nem akarok arra a levélre gondolni. - Úgy hangzik, mintha egy kislány mesélne valamit, amiről másodkézből értesült, vagy ő találta ki. Vastag függöny lóg Tansy és aközött, amit látott és hallott, ez teszi lehetővé, hogy életben maradjon. Jack ismét azon töpreng, mi történik, ha a liliomok elpusztulnak. - Most pedig - folytatja az asszony -, ha nem csókol meg, akkor ideje, hogy távozzon. Egy időre magam akarok maradni. Határozottságától meglepve Jack föláll, és valami udvarias értelmetlenséget akar mondani, de Tansy az ajtó felé int. Kint súlyos a levegő a rossz szagoktól, a láthatatlan vegyszerektől. A Territóriumok liliomainak több az ereje, mint Jack gondolta, elegendő, hogy megédesítse és megtisztítsa Tansy kocsijában a levegőt. A föld szárazra égett Jack lába alatt, a légkörben sivár savanyúság lebeg. Szinte kényszerítenie kell magát, hogy levegőt vegyen, miközben a kocsijához megy, de minél többször lélegzik, annál hamarabb képes ismét alkalmazkodni a hétköznapi világhoz. A saját világához, noha úgy érzi magát, mintha megmérgezték volna. Csak egy dolgot szeretne: végighajtani a 93-as országúton Judy Marshall kilátójáig, azután tovább Ardenen keresztül a parkolóba, át a kórházajtón, el dr. Spiegleman és Jane Bond felügyelő sorompói mellett, amíg Judy Marshall életadó társaságába kerül. Már-már azt hiszi, szerelmes Judy Marshallba. Talán csakugyan szereti. Tudja, hogy szüksége van rá: Judy az ő ajtaja és kulcsa. Az ő ajtaja, az ő kulcsa. Ez az igazság, akármit jelentsen. Jó, az asszony, aki kell neki, a rendkívül kedves Fred Marshall felesége, de hát ő nem is akarja elvenni; sőt nem is igazán akar lefeküdni vele, nem pontosan erről van szó - csak ott akar állni előtte, és látni, hogy mi történik. Mert valami történni fog, ebben biztos, de amikor megpróbálja elképzelni, csupán apró vörös tollak robbanását látja, pedig aligha ebben a képben reménykedett. Mivel bizonytalan a lába, egyik kezével nekitámaszkodik a kocsi fülkéjének, a másikkal megragadja a kilincset. Mindkettő égeti a kezét, kis ideig lengeti őket. Amikor beszáll, az ülés is forró. Leengedi az ablakot, megállapítja, hogy a levegő ismét normálisnak tűnik, és ettől belenyilall, hogy elvesztett valamit. Jó szag. Nyárszag. Hova menjen? Ez érdekes kérdés, de miután visszaér az útra, és megtesz száz métert, baloldalt felbukkan a Homoknyelv alacsony, szürke deszkaépülete, és Jack habozás nélkül befordul az aránytalanul tágas parkolóba, mintha elejétől fogva tudta volna, hova tart. Árnyékos helyet keresve megkerüli az épületet és látja, hogy a kocsma környékén a természetet egyetlen terebélyes juharfa képviseli, amely a parkoló aszfaltszőnyegének túlsó végében magasodik. Begurul a Rammel a fa árnyékába, kiszáll, az ablakot letekerve hagyja. Rajta kívül két kocsi parkol még itt, mindkettő fölött hőhullámok rezegnek. Délelőtt 11.20. Meg is éhezett, mivel egy csésze kávét és egy szelet lekváros pirítóst reggelizett, annak is van már három órája, és úgy sejti, hosszú lesz a délután. Akár ehet is valamit, amíg a

motorosokat várja. A Homoknyelv hátsó ajtaja a mellékhelyiségek szűk folyosójára nyílik, amely hosszú négyszögbe vezet. A négyszög egyik oldalán villogó pult, a másikon masszív bokszok, fából. A helyiség közepét két nagy biliárdasztal foglalja el, közöttük a fal mellett wurlitzer áll. A terem bejáratánál, ott, ahol mindenki láthatja, nagy televízió lóg úgy három méter magasan a tiszta fapadló fölött. A hang ki van kapcsolva a reklám alatt, így nem lehet tudni, mit hirdetnek. A parkoló izzása után a kocsma kellemesen sötét, és mikor Jack szeme hozzászokik, a néhány alacsonyan lógó lámpa mintha párás fénypászmákat sugározna. A csapos, akit a nevezetes Lester „Büdös Sajt" Moonnak vél, egyszer fölnéz, ahogy Jack belép, azután visszatér a pulton szétnyitott Heraldhoz. Amikor Jack tőle néhány lépésnyire odahúz egy bárszéket a pulthoz, ismét felpillant. Büdös Sajt korántsem olyan félelmetes, mint amire Jack számított. Tiszta ing van rajta, amely alig néhány árnyalattal fehérebb, mint kerek, apró arca, borotvált feje. Moont egyértelműen annak az embernek a félig sértődött, félig professzionális légköre lengi körül, aki átvette a családi boltot, de közben úgy sejti, hogy jobban járna valahol másutt. Jacknek azt súgja valami, hogy ennek a fáradt rosszkedvnek köszönheti a csúfnevet, amit a motorosok ráakasztottak, mert folyton olyan arcot vág, mint aki azt várja, hogy mindjárt büdösét fog szagolni. - Kaphatok valamit enni? - kérdezi Jack. - Ott van a táblán. - A csapos oldalra fordul, és egy fehér táblára mutat, amelyen mozgatható betűkből van kirakva az étlap. Hamburger, sajtburger, hot dog, virsli, kolbász, szendvicsek, rósejbni, hagymakarika. Büdös gesztusának az volt a célja, hogy Jack figyelmetlennek érezze magát, és a hatás nem is maradt el. - Bocsánat, nem láttam a feliratot. A csapos vállat von. - Kérek egy közepes adag sajtburgert és rósejbnit. - Ebéd nincs tizenegy-harminc előtt, ami szintén ott van a táblán. Látja? - Újabb kissé gúnyos mozdulat a tábla felé. - De anyu már rendezkedik hátul. Föladhatom neki a rendelést, és amint kész lesz, nekilát. Jack megköszöni, a csapos fölpillant a képernyőre, végigmegy a pult mellett, és eltűnik egy sarok mögött. Néhány másodperccel később visszatér, fölnéz a képernyőre, és megkérdezi Jacket, mit óhajt inni. - Gyömbérsört - mondja Jack. Lester Moon gyömbérsört spriccel egy sörcsapból egy söröspohárba, és a poharat odalöki a pulton Jack elé. Azután benyúl a pult alá, előveszi a távirányítót, és azt mondja: - Remélem, nem haragszik, de épp ezt az öreg filmet néztem. Nagyon vicces. - Megnyom egy gombot, és Jack a bal válla fölül meghallja az anyja hangját, amint azt mondja: Úgy tűnik, Füstös, ma később érkezik. Nem bánnám, ha megtanulná a kis gazember, hogy kell pálinkát inni! Mielőtt oldalt fordulhatna, hogy a képernyőre nézzen, Lester Moon megkérdezi, emlékszik-e Lily Cavanaugh-ra. - Hát persze. - Mindig szerettem gyerekkoromban. - Magam is így vagyok vele - feleli Jack. Azonnal tudja, hogy a film címe a Rettegés Deadwood Gulchban, egy 1950-ben készült komikus western, amelyben az akkor híres és mindig gyengéden emlegetett Bill Towns, a szegény emberek Bob Hope-ja egy gyáva hamiskártyást játszik, aki egy kis Potemkin-faluba, az arizonai Deadwood Gulchba érkezik, ahol összetévesztik egy hírhedett pisztolyhőssel. Lily Cavanaugh, mint a település élénk társadalmi életének központját jelentő kocsma, a Lazy 8 gyönyörű és fürge eszű tulajdonosa, igen nagy népszerűségnek örvend a cowboyok, naplopók, tanyás gazdák, kereskedők, a törvény emberei és a mindenféle rongy nép körében, akik esténként megtöltik a mulatóját. A törzsvendégek miatta hajlandók az ajtóban leadni revolvereiket, és vigyáznak

a modorukra, ami az opopanax felé hajlik. A most játszódó jelenetben, fél órával a film vége előtt, Lily egyedül van a kocsmában, és igyekszik megszabadulni egy idegesítő méhtől. Törlőronggyal, légycsapóval, felmosó fával, seprűvel, pisztolyövvel üldözi a zümmögő veszedelmet. A méh minden támadását kicselezi, erre zümmög, arra dong, a pultról a kártyaasztalra, a whiskysüveg tetejéről három újabb üvegre, onnan a pianínó tetejére szökik, gyakran megvárja, amíg ellensége közelebb oson, azután egy másodperccel a lecsapó fegyver előtt felröppen. Kedves kis jelenet, már-már a bohózatok szintjén, és amikor Jacky hatéves volt, hat vagy talán hét, félig hisztérikus vihogással figyelte, ahogy az ő hozzáértő anyja ismételten képtelen megszabadulni ettől a repülő bosszúságtól, és hirtelen kíváncsi lett, miként csinálják a filmesek, hogy a rovar megtegye ezeket a dolgokat, és az anyja elmagyarázta, hogy ez nem valódi méh, hanem műrovar, amelyet a különleges effektusok osztályán készítenek. Lester Moon azt mondja: - Sose tudtam rájönni, hogy megy a méh oda, ahová akarják. Csak nem trenírozzák? - Először egyedül a színésznőt filmezik - mondja Jack, miközben azt a következtetést vonja le, hogy Büdös Sajt végső soron egész rendes fickó, akinek jó ízlése van színésznők terén. - A különleges trükköket a méhvel csak később dolgozzák bele. Ez nem valódi méh, hanem rajz, animáció. Ugye nem lehet felismerni? - Kizárt. Biztos benne? Egyáltalán honnan tudja? - Valahol egy könyvben olvastam - feleli Jack, akinek ez az állandó válasza az efféle kérdésekre. Puccos hamiskártyás pompájában Bill Towns lép be a Lazy 8 lengőajtaján, és a tulajdonosra kacsint. Nem veszi észre, hogy az asszony épp a méhet üldözi, amely most ismét a fényes pultra telepedett. Neki egészen más jár az eszében, és gangosán lépked befelé. Látom, megint itt vagy, nagyfiú, mondja Lily. Ugyancsak kedvelheted ezt a helyet. Bébi, ez a legkedvesebb csehó a széles Missouritól nyugatra. Emlékeztet arra a helyre, ahol kártyában megvertem Black Jack McGurkot. Szegény Black Jack. Sohasem tudta, mikor kell összecsukni a kártyát. Az elvarázsolt méh, fikció a fikcióban, egy csúcsra járatott B-52-es bőgésével ereszkedik alá Bill Towns lenyalt hajú, kalapos fejére. A színész arca gumiszerűen megnyúlik a komikus rémülettől. Hadonászni kezd, topog, kiabál. A varázsméh aerodinamikai trükköket mutat be a rémült álmesterlövész körül. Towns nagyszerű kalapja leesik, a haja összeborzolódik. Egy asztal felé oldalazik, még mindig hadonászva bebújik az asztal alá, de közben is kegyelemért könyörög. Szemét a mászkáló méhen tartva Lily odamegy a pulthoz, fölvesz egy poharat és egy összehajtott újságot. Az asztalhoz lép, figyeli, amint a méh körbemászkál. Előreugrik, rácsapja a poharat, csapdába ejtve a méhet. Az felröppen, a pohár alját veri. Lily megdönti a poharat, alácsúsztatja az újságot, és a papírt a pohárra szorítva fölemeli a kezét. A kamera visszahúzódik, látjuk, a gyáva szerencsejátékost: az asztal alól lesi, amint Lily kilöki az ajtót, és elereszti a méhet. Jack mögött azt mondja Lester Moon: - Uram, készen van a sajtburger. A következő félórában Jack a burgert eszi, és igyekszik elmerülni a filmben. A burger remek, világklasszis, ilyen zamatot csak a jól bezsírozott rostély ad, a rósejbni is tökéletes, aranyos és kívülről ropogós, de Jack figyelme folyton elkódorog Deadwood Gulchból. Nem az jelenti a gondot, hogy tucatszor látta már a filmet; Tansy Freneau jelenti a gondot. Zavarják bizonyos dolgok, amelyeket az asszony mondott. Minél többet gondolkodik rajta, annál kevésbé érti, mi folyik. Tansy szerint a varjú - a holló -, amelynek Gorg a neve, egy olyan világból jön, amely az általunk ismert világ mentén, azon kívül terül el. Bizonyára a Territóriumokról beszél. A holló című Poe-vers nyomán ezt a másik világot az Éj plútói partjának nevezi, ami megfelelhet olyasvalakinek, mint Tansy, de egyáltalán nem alkalmazható a varázslatos Territóriumokra. Gorg azt mondta Tansynek, hogy

világában minden tűzben áll, ilyen leírás pedig még az Elátkozott Földekre sem illik. Jack emlékezett az Elátkozott Földekre és a különös vonatra, amely vitte őt és Racionális Richardot, azután a betegségtől elapadó Racionális Richardot a hatalmas, vörös sivatagon át. Furcsa lények éltek ott, krokodilemberek, olyan madarak, amelyeknek szakállas majomfeje volt, de az biztos, hogy nem állt tűzben. Az Elátkozott Földek valami régi katasztrófának a következménye, nem pedig egy tűzvész helye. Mit mondott Tansy? Egy nagy, nagy hely, amely tűzből van... nagyon magasra fölmegy a tűz. Vajon mit látott, milyen tájképre nyitotta rá Gorg a szemét? Úgy hangzott, mintha egy nagy, égő torony lenne, vagy egy nagy épület, amelyet elemészt a tűz. Egy égő torony, egy égő épület, egy égő világban - hogyan lehetne ez a világ a Territóriumok? Jack az elmúlt negyvennyolc órában kétszer is járt a Territóriumokban, és amit látott, az gyönyörű volt, több mint gyönyörű - megtisztító. A legnagyobb igazság, amit ő tud a Territóriumokról, hogy valamilyen megszentelt varázslat rejlik bennük: ezt a varázslatot látta meg Judy Marshallban. Mert az a varázslat, amelyet a Territóriumok sugároz, csodálatosan jó hatással van az emberi lényekre. Ennek a drága, rendkívüli, vagány asszonynak az életét, aki Bill Townsból űz tréfát a nagy képernyőn, egy olyan tárgy mentette meg, amely a Territóriumokból származott. Mivel Jack járt ott - és, talán mert a kezében tartotta a Talizmánt -, csaknem minden ló, amelyre fogad, elsőnek fut be, minden részvénye megháromszorozza az értékét, még pókerben is ő viszi a bankot. Akkor viszont milyen világról beszél Tansy? És mi ez, hogy Gorg egy égő lyukon át jött ide? Amikor Jack tegnap átfordult, érzékelt valami boldogtalanságot, valami betegeset messze délnyugaton, és gyanította, hogy ott találhatja meg a Halász ikrét. Meg kell ölni a Halászt és az ikrét; a sorrend nem számít, a másik meg fog gyöngülni. De... Még mindig nincs értelme. Amikor az ember a világok között utazik, akkor egyszerűen átfordul - nem gyújt tüzet a világ peremén, nem azon keresztül jut át a másik világba. Néhány perccel tizenkettő előtt motorberregés fojtja el a tévé hangját. - Öö, uram, talán jobb lenne, ha lelépne - mondja Moon. - Ez a... - A Mennydörgő Ötök - mondja Jack. - Tudom. - Akkor jó. Csak mert néhány vendégemben megfagy a szar is, amikor meglátja őket. De amíg megfelelően bánik velük, addig tisztességesen viselkednek. - Tudom. Semmi ok aggodalomra. - Úgy értem, ha fizet nekik egy sört, akkor, úgy vélem, nem lesz kifogásuk maga ellen. Jack leszáll a bárszékről, és szembenéz a csapossal. - Lester, semmi oka rá, hogy ideges legyen. Lester pislog. Jack először veszi észre, hogy a csapos szemöldöke olyan vékony és ívelt, mint egy vampé az 1920-as évekből. - Jobb lesz, ha kezdem tölteni a korsókat Kingslanddel. - Fölkap egy korsót a puli alól, a Kingsland sörcsap alá rakja, és kinyitja a szelepet. Folyékony borostyán zubog a korsóba, és habbá lesz a mélyén. Az épület előtt a motorok dübörgése üvöltéssé erősödik, majd abbamarad. Cserpák St. Pierre becsörtet az ajtón, sarkában Doki, Egér, Csöpi és Kaiser Bill. Olyanok, mint a vikingek, és Jack boldog, hogy látja őket. - Büdi, lődd le a tévét! - bömböli Cserpák. - Továbbá nem nyakalni jöttünk, úgyhogy ürítsd a lefolyóba azt a korsót. Egyébként is, ahogy kitöltötted, csupa hab. És amikor végeztél, mars, ki a konyhába anyukádhoz. Olyan dolgunk van ezzel az emberrel, amihez neked semmi közöd. - Jól van, Cserpák - mondja Moon reszketeg hangon. - Egy másodperc. - Nem is kapsz többet - mondja Cserpák. Az Ötök felsorakoznak a pultnál, némelyek Büdös Sajtot fixírozzák, mások sokkal szelídebben Jacket. Egér még mindig varkocsban viseli a haját, a szeme alá fekete foltokat mázolt, mint egy focista.

Kaiser Bill és Csöpi ismét lófarokba fogta össze a sörényét. Sör és hab kicsordul a korsóból, és elszivárog a lefolyón keresztül. - Jól van, fiúk - mondja Moon, és elhátrál a pulttól. Ajtó csukódik. A Mennydörgő Ötök szétválnak Jack előtt. A többség keresztbe fonja a karját, izmaik dagadnak. Jack a pult másik végébe tolja a tányérját, föláll, és azt mondja: - Tegnap éjszaka előtt hallott valamelyikőtök George Potterről? Jack a bejárati ajtóhoz közelebb levő biliárdasztal peremén ücsörög. Vele átellenben Cserpák és Doki a bárszékéről hajlik előre. Cserpák mellett Kaiser Bill áll, aki ujját az ajkára nyomja, és lehajtja a fejét. Egér elterült a másik asztalon, fél karral támasztja a fejét. A mogorva Csöpi fel-alá járkál a pult meg a wurlitzer között, és összeütögeti az ökleit. - Biztos, hogy Fekete Házat mondott? - kérdezi Egér. - Biztos - mondja Jack, akinek emlékeztetnie kell magát, hogy nem szabad meglepődnie ezeken az embereken, hiszen egyetemre jártak. - Fekete Ház volt. - A mindenit, majdnem úgy rémlik... - Egér a fejét rázza. - Mondjad csak még egyszer az építő nevét! - kéri Cserpák. - Burnside. A keresztneve valószínűleg Charles, néha „Cimbi" néven ismert. Korábban, nagyon régen olyasminek hívták, hogy „Beér Stein". - Beerstein? Bernstein? - Nem tudom - feleli Jack. - És azt gondolod, hogy ő a Halász. Jack biccent. Cserpák úgy nézi, mintha szeretne belelátni a fejébe. - Mennyire biztos? - Kilencvenkilenc százalékban. O csempészte a Polaroidokat Potter szobájába. - A nyavalyába! - Cserpák ellöki magát a bárszéktől, és a pult mögé kerül. - Szeretnék gondoskodni róla, hogy senki se feledkezzék meg a nyilvánvalóról. - Lehajol, majd fölegyenesedik, kezében a telefonkönyvvel. - Tudjátok, mire gondolok? - Kinyitja a pulton a telefonkönyvet, lapoz néhányat, visszalapoz, vaskos ujját végigfuttatja a nevek egyik oszlopán. - Nincs Burnside. Ez baj. - Mindazonáltal az ötlet jó - mondja Jack. - Ma reggel én is próbálkoztam vele. Csöpi megáll visszafelé jövet a wurlitzertől, és egyik ujjával Jackre bök. - Milyen régen épült ez az átkozott ház? - Csaknem harminc éve. A hetvenes években. - A fenébe, akkor még kölykök voltunk, odahaza Illinois-ban. Honnan kéne tudnunk erről a házról? - Ti mindenfelé járkáltok. Arra gondoltam, lenne rá esély, hogy ezt is láttátok valamikor. És az a hely kísérteties. Az emberek szívesen beszélnek az efféle házakról. - Legalábbis normális esetekben, gondolja Jack. Normális esetekben az teszi a házat kísértetiessé, hogy néhány éve üresen áll, vagy tényleg valami szörnyűség történt benne. Ebben az esetben, gondolja, maga a ház a szörnyű, és az emberek, akik máskülönben beszélnének róla, alig bírnak emlékezni arra, hogy látták. Dale válaszaiból ítélve a Fekete Ház a saját nem létező árnyékában bújt el. - Gondolkodjatok ezen - mondja. - Próbáljatok emlékezni. French Landingben töltött éveitek alatt nem hallottatok egy házról, amelyik el van átkozva? A Fekete Ház megsebezte azokat az embereket, akik építették. A munkások gyűlölték, féltek tőle. Azt mondták, a közelében eltűnt az árnyék. Végül mind otthagyták, és Burnsidenak magának kellett befejeznie a munkát. - Ez elbújt valahol - mondja Doki. - Nyilvánvaló, hogy ilyen dolgot nem építenek mindenkinek a szeme elé. Nem olyasféle lakótelep, mint Libertyville. Nem találod meg a Robin Hood úton. - Igaz - helyesel Jack. - Ezt már korábban is mondhattam volna. Pottertől tudom, hogy egy tisztáson, egy kis ösvény végében építették, amelynek egyszerűen „az út" volt a neve. Egyszóval erdőben, Doki, igazad van. Tényleg elszigetelt. - Ohohó! - szólal meg Egér. Lábait átlöki az asztal szélén, és nyögve felül.

Lehunyja a szemét, egyik húsos tenyerét a homlokára csapja. - Csak tudnék emlékezni... - Felüvölt haragos csalódottságában. - Mi az? - Cserpák hangja a szokásosnál kétszer hangosabb, a szavak úgy dörrennek, mint mikor macskakő zuhan a betonjárdára. - Tudom, hogy hol van ez a kurva hely - feleli Egér. - Amint beszélni kezdett róla, rögtön olyan ismerősen hangzott. Itt volt a fejemben, de csak nem akart előjönni. Amikor megpróbáltam rágondolni tudod, emlékeztettem magam -, akkor szikrák ugráltak a szemem előtt. Amikor Jack azt mondta, hogy bent van az erdőben, akkor tudtam, hogy miről beszél. Világosan láttam azt a helyet, és körülötte azokat a vibráló fényeket. - Hát ez nem úgy hangzik, mintha a Fekete Házról lenne szó - jegyzi meg Jack. - Dehogynem. A fények nincsenek igazán ott, csak én láttam őket. - Egér úgy mondja ezt, mintha megfigyelése teljesen ésszerű volna. Csöpi ugatva felröhög, Cserpák megcsóválja a fejét: - A francba! - Nem értem - mondja Jack. Cserpák ránéz, fölemeli egy ujját, és megkérdezi Egeret: - A tavalyelőtti júliusról és augusztusról beszélünk? - Természetesen - biccent Egér. - A Végső Sav nyaráról. - Jackre néz, és elmosolyodik. - Két évvel ezelőtt döbbenetes, elképesztő anyagunk volt. Ha az ember bekapott egy tablettát, akkor öt-hat órán át a leghihetetlenebb játékok zajlottak a fejében. Ezzel az anyaggal senkinek nem voltak rossz tapasztalatai. Az egész egy mámor volt, érted, hogy gondolom? - Sejtem - bólint Jack. - Az ember még dolgozni is képes volt mellette. Sőt még vezetni is lehetett. Fogtad a röfit, oszt irány, ahova csak menni akarsz. Bármilyen normális dolgot csináltál, kéjmámor volt. Nem basztad el, a maximumon működtél. - Timothy Leary nem mindenben tévedett - jegyzi meg Doki. - Istenem, az volt aztán az anyag - mondja Egér. - Használtuk, amíg el nem fogyott, azután vége lett az egésznek. Az egész anyagozásnak. Ha az ember nem tud szerezni ilyen anyagot, akkor semmi értelme mással próbálkozni. Sohasem tudtam meg, honnan származott. - Ne is akard tudni, honnan való - mondja Cserpák. - Csak bízz bennem. - Szóval éppen anyag volt benned, amikor láttad a Fekete Házat - állapítja meg Jack. - Persze. Ezért láttam a fényeket. Cserpák nagyon lassan kérdezi: - Hol van, Egér? - Nem tudom pontosan. De nyugi, Cserpák, hadd beszéljek. Az volt az a nyár, amikor jóba voltam Kis Nancy Hale-lel, emlékszel? - Persze - mondja Cserpák. - Micsoda rohadt kár. - Jackre pillant. - Ahogy vége lett a nyárnak, Kis Nancy meghalt. - Majd' beledöglöttem - mondja Egér. - Mintha hirtelen allergiás lett volna a levegőre és a napfényre. Folyton beteg volt. Az egész teste egy kiütés. Nem bírt napra menni, mert a napfény bántotta a szemét. Doki nem tudott rájönni, hogy mi lehet a baja, így hát elvittük a La Riviere-i nagy kórházba, de ők sem jöttek rá. Beszéltünk néhány fickóval Mayóból, de ők sem segíthettek. Nehezen halt meg. Az embernek megszakadt a szíve a láttán. Az enyém biztosan megszakadt. Egy hosszú pillanatra elhallgat, a hasát és a térdét bámulja. A többiek sem szólnak. - Jól van mondja végül Egér, és fölemeli a fejét. - A következőkre emlékszem. Azon a szombaton Kis Nancy és én utaztunk egyet a Végső Savval, azután elrobogtunk olyan helyekre, amelyeket szerettünk. Kimentünk La Riviere-ben a part menti parkba, azután a Kutyaszigetre és a Kilátóba. Errefelé jöttünk vissza, és felmentünk a szirtre - az aztán szép hely, öregem. Utána se volt kedvünk hazamenni, úgyhogy csak furikáztunk. Kis Nancy szúrta ki a TILOS AZ ÁTJÁRÁS! táblát, én biztosan elmentem mellette vagy

ezerszer, anélkül hogy észrevettem volna. Jack Sawyerre néz. - Nem állíthatom biztosra, de azt hiszem, a 35-ös út mentén van. Jack bólint. - Szerintem ő se látta volna meg, ha nem kapunk be az anyagból. Na, most meg már jön vissza minden. „Mi az?", kérdezi, és esküszöm, kétszer-háromszor oda kellett néznem, mielőtt megláttam azt a jelzést - ütött-kopott, görbe, és két rozsdás golyónyom volt rajta. És úgy visszahúzódott a fák közé. „Valaki távol akar tartani minket attól az úttól", mondja Kis Nancy. „Egyáltalán mit rejtegetnek itt?" Valahogy így. „Miféle út?", kérdeztem, és akkor megláttam. Alig volt útnak nevezhető. Olyan széles, hogy egy autó éppen befér, ha nem túl nagy. Mindkét oldalon vastag fák. A fenébe, nem hittem volna, hogy bármi rejtegetnivaló akad itt, hacsak nem valami öreg kunyhó. Emellett nem tetszett, ahogy az, az út kinézett. - Cserpákra pillant. - Hogy érted azt, hogy nem tetszett, ahogy kinézett? - kérdezi Cserpák. - Láttalak bemenni olyan helyekre, amelyekről nagyon jól tudtad, hogy nem jók. Vagy misztikus lettél, Egér? - Nevezd, ahogy akarod, elmondom, ahogy volt. Mintha a felirat azt mondta volna, hogy MARADJ KINT, HA JÓT AKARSZ MAGADNAK! Rossz érzésem támadt. - A rossz helyekről jut eszembe - szakítja félbe Csöpi -, én láttam már rossz helyeket. Nem akarják, hogy ott legyél, és ezt tudatják is veled. Cserpák fagyosan végigméri. - Nem érdekel, hogy milyen gonosz ez a rossz hely, ha ott lakik a Halász, én bizony bemegyek. - Veled megyek - mondja Egér -, de most figyelj. Én ott akartam hagyni, hogy benyomjak egy sült csirkét vagy ilyesmit, ami az anyaggal kombinálva olyan lett volna, mintha a paradicsom ételét enném, vagy, hogy mondja Coleridge, de Kis Nancy be akart menni, mert ugyanolyan érzése volt, mint nekem. Karakán csaj volt, öregem. így hát bekanyarodtam, Kis Nancy kapaszkodott a hátam mögött, és azt mondta: „Ne majrézz, Egér, húzzunk bele", így hát adtam rá egy kis gázt, és rettentő szar érzésem lett, de csak annyit láttam, hogy az ösvény elkanyarodik a fák között, és nem az a szar van ott, amit én ismerek. - Hanem? - kérdezi Csöpi, a tudományos kutató hangján. - Hanem azok a sötét alakok, amelyek kijöttek az út szélére, és néztek a fák közül. Kettő felém rohant, de úgy gurultam rajtuk keresztül, mintha füstből lettek volna. Nem is tudom, talán tényleg füstből voltak. - Bazmeg, ez a sav hatása - mondja Cserpák. - Lehet, de én nem úgy éreztem. Mellesleg a sav sohasem fordult ellened, emlékszel? Nem volt sötét. Akárhogy is, közvetlenül azelőtt, hogy szar került a palacsintába, hirtelen eszembe jutott Kiz Martin. Erre jól emlékszem. Mintha tényleg láttam volna - mint amilyen akkor volt, amikor betették a mentőbe. - Kiz Martin - dörmögi Cserpák. Egér Jackhez fordul. - Kiz egy lány volt, akivel egyetemista koromban jártam együtt. Folyvást könyörgött, hadd motorozzon velünk, míg egy napon Kaiser azt mondta, hogy kölcsönadja neki a mociját. Kiz ujjongott, odáig volt. Azután rámegy valami átkozott gallyra, azt hiszem, az volt... - Gallynál nagyobb - mondja Doki. - Kisebb ág. Talán öt centi átmérőjű. - Ami éppen elég, hogy elveszítsd az egyensúlyodat, különösen, ha nem szoktál hozzá a röfikhez magyarázza Egér. - Átment egy ilyen kis ágon, és a moci felborult, Kiz pedig lerepült róla, egyenesen az útra csapódott. Apám, majd' megállt a szívem! - Abban a pillanatban tudtam, hogy vége, amikor elég közel értem, hogy lássam, milyen szögben hajlik a feje - mondja Doki. - Semmi értelme nem volt, hogy megpróbálkozzunk a szívmasszázzsal. Letakartuk a zubbonyunkkal, és elhajtottam, hogy hívjam a mentőket. Tíz perccel később berakták a kocsiba. Ismertem az egyik fickót a baleseti rezidentúrámról, különben meggyűlhetett volna a bajunk.

- Már gondolkodtam rajta, hogy tényleg orvos vagy-e - feleli Jack. - Bentlakó voltam az illinois-i egyetem sebészeti klinikáján, aztán otthagytam az egészet, és eljöttem ide. - Doki mosolyog. - Sokkal mulatságosabbnak tűnt a hapsikkal lógni és sört főzni, mint egész nap embereket vagdosni. - Egér! - szólal meg Cserpák. - Ja. Éppen bevettem azt a kis kanyart az úton, és mintha Kiz pont előttem állna, olyan éles kép volt. A szeme lehunyva, a feje lecsüng, mint egy levél, amely hullani készül. Apám, mondtam magamban, nem éppen ezt akarom látni ebben a pillanatban. Ismét azt éreztem, mint mikor Kiz az útnak csapódott. Azt a beteg félelmet. Ez a megfelelő kifejezés, a beteg félelem. Ahogy bekanyarodtunk, hallom, hogy egy kutya morog valahol a fák között. De nem egyszerűen morgott, hanem acsargott. Mintha húsz, jókora kutya lenne ott, és valamennyi őrjöngene. Úgy éreztem, mindjárt felrobban a fejem. Fölnézek, hogy csak nem egy farkas falka vagy valami efféle rohan-e felénk, és eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy az a furcsa árnyékszerűség, amit magam előtt látok, egy ház. Egy fekete ház. Kis Nancy a hátamat verte, kopogtatta a sisakomat, és azt sikoltotta, hogy álljak meg. Higgyétek el, én egyetértettem vele, mert az utolsó dolog, amit kívántam, az volt, hogy közelebb kerüljek ahhoz a házhoz. Megállítottam a mocit, mire Kis Nancy leugrott a motorról, és taccsolt egyet az út mellett. Fogta a fejét, és megint taccsolt. Úgy éreztem, gumiból van a lábam, és valami súly nyomja a mellemet. Az a dolog, akármi volt is, még mindig őrjöngött a fák között, és közeledett. Ismét végignéztem az úton, és láttam, hogy az a ronda, rohadt ház úgy hátranyúlik a fák közé, mintha visszahúzódna közéjük, csak éppen egy helyben állt. Minél jobban nézed, annál nagyobb lesz! Ekkor láttam, hogy szikrázó fények lebegnek körülötte, és veszedelmesnek tűnnek - Ne gyere közelebb, mondták nekem, tűnj innen, Egér! Egy újabb TILOS AZ ÁTJÁRÁS! tábla támaszkodott a verandához, és az a tábla, öregem... az a tábla valahogy felvillant, mintha azt mondaná: EZ ALKALOMMAL KOMOLYAN GONDOLOM, HAVER! A fejem szinte szétesett, de fölraktam Kis Nancyt a bringára, ő rám dőlt, mint egy zsák, épp csak kapaszkodott, én meg berúgtam a röfit, megpördültem és elhúztam. Ahogy hazaértem, Nancy lefeküdt, és három napig nyomta az ágyat. Ami engem illet, alig emlékeztem, hogy mi történt. Az egész dolog valahogy elsötétedett. Az agyamban. Mindenesetre alig volt időm erről gondolkozni, mert Kis Nancy megbetegedett, és ápolnom kellett, amikor éppen nem dolgoztam. A Doki adott neki valamit, amitől lement a láza és jobban lett, hogy sörözhessünk, szívhassuk a gyomot, és motorozhassunk, mint régen, de soha többé nem lett a régi. Augusztusban ismét kezdett rosszul lenni, és be kellett vinnem a kórházba. Szeptember második hetében, akármilyen keményen küzdött is, Kis Nancy elment. - Mekkora volt Kis Nancy? - kérdezi Jack, és elképzel egy nőt, aki nagyjából akkora, mint Egér. - Kis Nancy Hale nagyjából olyan volt magasságra és alakra, mint Tansy Freneau - feleli Egér, akit meglep a kérdés. - Ha ráállt a tenyeremre, fél karral föl tudtam emelni. - És sohasem beszéltél erről senkinek - mondja Jack. - Hogy beszélhettem volna? - kérdezi Egér. - Először is, majd' megőrültem az aggodalomtól Kis Nancy miatt, azután pedig az egész kiment a fejemből, így szokott lenni az ilyen fura dolgokkal. Ahelyett, hogy megmaradna, kitörli magát. - Tudom, miről beszélsz - mondja Jack. - Azt hiszem, én is sejtem - kontráz Cserpák -, de én mégis azt mondanám, hogy a Végső Sav rúgta ki a szart a realitásérzékedből egy időre. Mindazonáltal láttad azt a helyet - a Fekete Házat. - Szemtől szembe - bólint Egér. Cserpák most Jackhez fordul. - Szerinted pedig a Halász, ez a trágya Burnside építtette. Jack bólint. - Akkor talán ott él, és fölszerelt egy csomó kütyüt, hogy elijessze az embereket. - Meglehet.

- Akkor arra gondolok, hogy Egér vigyen el minket a 35-ös útra, és meglátjuk, megtalálja-e azt a kis utat, amelyen végigment. Velünk jössz? - Nem megy - feleli Jack. - Előbb meg kell látogatnom valakit Ardenben, egy nőt, akiről azt hiszem, hogy ugyancsak képes segíteni. Nála van a kirakós egy újabb darabja, de ezt nem tudom elmagyarázni, amíg nem látom. - Tud valamit? - Hát persze - bólint Jack. - Tud valamit. - Rendben - helyesel Cserpák, és föláll. - Ahogy gondolod. Akkor utána beszélünk. - Cserpák, veletek akarok lenni, amikor bementek a Fekete Házba. Akármit kell tennünk, akármit látunk... - Elhallgat, keresi a megfelelő szavakat. Cserpák a sarkán hintázik, majd' kiugrik a bőréből, annyira szeretne lecsapni a Halász vackára. - Ti is azt kívánnátok, hogy legyek ott. Több van ebben a dologban, mint képzelnétek, Cserpák. Rövidesen megtudod, miről beszélek, és képes leszel elviselni valamennyien képesek lesztek -, de ha most próbálnám leírni, nem hinnétek nekem. Ha eljön az idő, szükséged lesz rám, hogy átsegítselek, ha ugyan átjuthatunk. Akkor örülni fogsz, hogy ott leszek. Veszedelmes ponthoz értünk, senki se akarhatja eltolni. - Miből gondolod, hogy valamit eltolok? - kérdezi Cserpák csalóka szelídséggel. - Bárki eltolhatja, ha nincsenek nála a kirakós utolsó darabjai. Menjetek oda. Nézzetek utána, hogy Egér képes-e megtalálni azt a házat, amelyet két éve látott. Ellenőrizzétek. Ne menjetek be - ahhoz szükségetek lesz rám. Miután megnéztétek, gyertek vissza ide, és én is idejövök, amint tehetem. Fél háromra itt leszek, legkésőbb háromra. - Hova mész Ardenben? Esetleg föl akarhatlak hívni. - A French megyei Evangélikus Kórházba. D szárny. Ha nem tudsz elérni, hagyj üzenetet dr. Spieglemannál. - D szárny, mi? - szól Cserpák. - Jó, azt hiszem, manapság mindenki meggárgyult. És azt hiszem, örömmel beérem egy pillantással arra a házra, ameddig tudom, hogy délután magyarázatra számíthatok a kirakós mindazon darabjairól, amelyeknek a megértéséhez túl ostoba vagyok. - Nemsokára megtörténik, Cserpák. Már közel járunk. És az ostoba az utolsó, aminek neveznélek. - Úgy vélem, fene jó zsaru lehettél - bólint Cserpák. - Bár véleményem szerint a dumád legalább a fele porhintés, mégis elhiszem. - Megfordul, öklével a pultra vág. - Büdös Sajt! Tiszta a levegő. Vonszold elő a sápadt seggedet a konyhából! 19. Jack követi A Mennydörgő Ötöket, ahogy kifelé I tartanak a parkolóból, és egyelőre hagyjuk is magára, miközben észak felé tart a 93-as országúton Judy Marshall kilátója és Judy Marshall zárt osztálya felé. A motorosok Jackhez hasonlóan az ismeretlenbe tartanak, csak az ő ismeretlenjük nyugat felé terül el a 35-ös út mentén, a folyamatosan felgyülemlő múlt földjén, és most azt szeretnénk megtudni, mit találnak ott. Ezek a férfiak nem tűnnek, idegesnek- még mindig az a tömör önbizalom hajtja őket, amellyel berobbantak a Homoknyelvbe. Tulajdonképpen sose mutatkozik rajtuk idegesség, olyan helyzetek, amikor mások aggódnak vagy szoronganak, rájuk valóságos gyógyhatással vannak. Náluk a félelem is másképp működik: úgyszólván élvezték a ritka pillanatokat, amikor féltek. Nekik a félelem istenadta alkalmat jelent, hogy fókuszálják közös összpontosításukat. Tekintettel feltűnő szolidaritásukra, ez az összpontosítás hatalmas erejű. Nekünk, akik nem vagyunk tagjai egy motoros bandának, sem a tengerészgyalogságnak, a szolidaritás alig jelent többet, mint részvétet, amellyel megvigasztaljuk gyászoló barátunkat; Cserpáknak és víg bandájának a szolidaritás azt a biztonságot jelenti, hogy mindig akad valaki, aki a hátukat védi. Egymás kezében vannak, és ezt tudják is. A Mennydörgő Ötök számára a létszám csakugyan biztonságot jelent. Most mégis olyan találkozóra tartanak, amilyet még sohasem éltek át. A Fekete Ház valami új, és

újdonsága - Egér történetének idegensége - csápokat ereszt a zsigereikbe. Centraliától nyolc mérfölddel nyugatra, ahol Potsie harmincéves lakótelepe átadja helyét a Maxtonig nyúló erdőnek, Egér és Cserpák egymás mellett robog a többiek előtt. Cserpák alkalmanként barátjára pillant, szótlanul kérdezve. Amikor Egér harmadszor rázza meg a fejét, még hátrafelé is int, ami azt jelenti: Ne buzerálj, majd szólok, ha ott vagyunk. Cserpák lemarad; Csöpi, Kaiser Bill és Doki automatikusan feltételezi, hogy ez nekik szóló jel, és azonnal libasorba rendeződnek. Az oszlop élén Egér mindegyre lekapja tekintetét az útról, és jobbra nézeget. Tudja, hogy a kis utat nehéz észrevenni, és mostanra még jobban elvadulhatott két év alatt. Próbálja kiszúrni az ütött-kopott TILOS AZ ÁTJÁRÁS! tábla fehérjét. Az új sarjak azt is félig-meddig eltakarhatják. Harmincöt mérföldes sebességre lassít. A mögötte haladó négy ember a hosszú gyakorlat simaságával veszi át a sebességét. A Mennydörgő Ötök közül egyedül Egér az, aki már látta a célpontjukat, és lelke legmélyén alig akarja elhinni, hogy megint oda tart. Először tetszett neki az a mohóság és gyorsaság, amivel az emlékek előzúdultak a sötét pince mélyéről; most viszont nem azt érzi, mintha simán visszanyerte volna életének egy elveszett részét, hanem inkább ki van szolgáltatva annak az elveszett délutánnak. Ami akkor nagy veszély volt - nem kételkedik benne, hogy valami hatalmas és félelmetes erő súrolta figyelmeztető kezével -, abból nagyobb veszély lett. Az emlékezés visszahozta a keserves következtetést, amelyet akkor régen félrelökött: hogy az ocsmány építmény, amelyet Jack Sawyer Fekete Háznak nevez, ölte meg Kis Nancy Hale-t, éppen olyan biztosan, mintha a gerendái zuhantak volna rá. A Fekete Ház rondasága inkább lelkileg pöfög mérgező gázokat, mint fizikailag. Kis Nancyt a figyelmeztető kézzel érkező, láthatatlan mérgek ölték meg; Egérnek rezzenetlenül kell szembenéznie ezzel a tudással. Érzi Nancy kezét a vállán, és a vékony csontokon rothad a hús. Ha én is százhatvan centi vagyok és ötvenöt kiló, nem pedig százkilencven és száznegyvenöt kiló, mostanra én is megrohadtam volna, gondolja. Egér egy bombázópilóta szemével is lesheti a dűlőt és a táblát, de valaki másnak kell meglátnia, mert ő sose fogja. A tudatalattija szavazást tartott, egyhangú eredménnyel. Kis Nancy halálát Csöpi, Doki, a Kaiser, de még Cserpák is kapcsolatba hozza a Fekete Házzal, és az ő agyuk is végigfuttatta ugyanazt az összehasonlítást a magasságról és a súlyról. Mindazonáltal Csöpi Cantinaro, Doki Amberson, Kaiser Bill Strassner, de különösen Cserpák St. Pierre feltételezi, hogy akármilyen méreg veszi körül a Fekete Házat, azt laboratóriumban kotyvasztották emberek, akik tudják, mit csinálnak. Ez a négy ember egymás társaságából meríti a régi, kezdetleges biztonságot, amelyet az egyetem óta élveznek; ha egy árnyalatnyi bizonytalanság ébred bennük, az csak azért van, mert az oszlopot Egér Baumann és nem Cserpák vezeti. Még ha Cserpák engedelmeskedett is, amikor Egér maga mögé hessegette, Egér helyzete akkor is tartalmaz egy cseppnyi fölkelést, lázadást: a világegyetem rendje kissé megbillent. Húszméternyire a Maxton telkének hátuljától Csöpi úgy dönt, hogy véget vet ennek a vígjátéknak, gázt ad Softailjának, elrobog barátai mellett, és párhuzamosan halad Egérrel. Egér egy árnyalatnyi aggodalommal néz rá, és Csöpi az út széle felé int. Amikor leállnak, Egér azt kérdi: - Ma baj, Csöpi? - Te - mondja Csöpi. - Vagy elszalasztottad a leágazást, vagy az egész mesét csak kitaláltad. - Közöltem, hogy nem tudom biztosra, hol van! - Mondhatni mérhetetlen megkönnyebbüléssel érzi, hogy Kis Nancy halott keze többé nem szorítja a vállát. - Hát persze hogy nem, hiszen nincs benned sav! - Jó sav. - Nos, előttünk nem lehet, ennyit tudok. Itt már csak fák vannak az öreg pöcsök otthonáig. Egér az előtte húzódó aszfaltot mérlegeli, mintha ott még lehetne dűlő, noha tudja, hogy ez

nem így van. - A francba, Egér, gyakorlatilag bent vagyunk a városban. Innen már látom a Királynő utcát. - Ja - mondja Egér. - Jól van. - Ha elérik a Királynő utcát, gondolja, azok a kezek soha többé nem szorítják meg a vállát. Cserpák melléjük áll Electra Glidejával. - Na, most mi van, Egér? Szerinted hátrébb van, vagy valahol másutt? Egér elkomorodva hátrafordítja a fejét az országút felé. - A francba, azt hiszem, itt van valahol, hacsak teljesen meg nem keveredtem azon a napon. - A rohadt életbe, hogy történhetett? - kérdezi Csöpi. - Én minden centit végignéztem, amerre eljöttünk, és piszok biztos vagyok benne, hogy nem láttam azt a mellékutat. Te láttad, Cserpák? És mi van a TILOS AZ ÁTJÁRÁS! táblával? - Nem fogod látni - feleli Egér. - Ez a szar nem akarja, hogy lássák. - Talán el kellett volna menned a D szárnyba Sawyerrel - véli Csöpi. - Az emberek ott méltányolják azokat, akiknek látomásai vannak. - Dugulj el, Csöpi - inti Cserpák. - Én jártam ott korábban, ti nem - mondja Egér. - Ki tudja közülünk, hogy mit beszél? - Eleget hallgattalak mindkettőtöket, fiúk - szól közbe Cserpák. - Egér, még mindig úgy gondolod, hogy itt van valahol? - Amennyire emlékszem, igen. - Akkor nem vettük észre. Visszamegyünk, és ismét megnézzük, és ha nem találjuk, akkor valahol másutt keressük. Ha nincs itt, akkor a 93-as két völgye között lesz, vagy a kilátóhoz vezető domboldal erdejében. Rengeteg időnk van. - Mitől vagy olyan biztos? - kérdezi Csöpi. Harcias, mert kissé szorong attól, ami jöhet. Legszívesebben azonnal visszamenne a Homoknyelvbe, hogy legurítson egy korsó Kingslandet, miközben Budit bosszantja, mint hogy az idejét azzal pocsékolja, hogy itt marhul az országút mentén. Cserpák ránéz, és a szeme összeszűkül. - Tudsz még olyan helyet, ahol elég fa van ahhoz, hogy erdőnek nevezzük? Csöpi azonnal visszakozik. Cserpák sohasem fogja föladni és visszamenni a Homoknyelvbe. Cserpák örökké keresni fogja. Elsősorban Amy miatt, de valahogy kapcsolatban van Jack Sawyerrel is. Ami tegnap este történt, az óriási hatással volt Cserpákra, és azóta szentírásnak tartja a pofa minden szavát. Csöpi szerint ez értelmetlenség, de itt Cserpák dirigál, úgyhogy Csöpi szerint most egy darabig úgy fognak futkosni, mint pók a falon. Ha ez a fogadjunk-örökbe-egy-rendőrt program folytatódik még néhány napig, akkor Csöpi vált néhány polgári szót Egérrel és a Kaiserrel. A Doki mindig Cserpákot pártolja, legyen szó bármiről, de a másik kettő képes hallgatni az eszére. - Akkor rendben - mondja Cserpák. - Innentől a Királynő utcáig kihagyjuk. Tudjuk, hogy azon a részen egyetlen elbaszott út sincs. Visszamegyünk arra, amerről jöttünk, és még egyszer megnézzük. Vonalban haladunk. Egér, ismét te mész az élen. Egér bólint, és felkészül rá, hogy ismét érezni fogja a vállán azt a két kezet. Berúgja a Fat Boyt, és elfoglalja a helyét a sor élén. Cserpák mögé áll, őt Csöpi követi, Doki és a Kaiser zárja a sort. Ötpár szem, gondolja Csöpi. Ha ez alkalommal sem látjuk meg, akkor soha. Márpedig nem fogjuk, mert az a rohadt út valahol az állam közepén lehet. Amikor Egér és a nője bezsongtak a szertől, akár százmérföldnyit mehettek, és még mindig úgy képzelték, hogy éppen csak befordultak a sarkon. Mindenki az út másik padkáját és az erdő szélét nézi. Az öt pár szem, ahogy Csöpi fogalmazott, a tölgyek és fenyők töretlen sorát látja. Egér sebessége valahol a gyors járás és a közepes kocogás között van, a fák lassan másznak hátrafelé. Ennél a sebességnél észreveszik a tölgyfák törzsén a mohát és az erdő szürkésbarna, gyűrött posztóra emlékeztető talajára hulló napfény ragyogó foltjait. Az őrszemek külső sora mögött a magasba törő fák, fénynyalábok, kidőlt óriások rejtett világa kezdődik. Ebben a

világban láthatatlan ösvények útvesztője kanyarog a vaskos törzsek között, rejtelmes tisztások felé. Csöpi hirtelen látja, hogy mókustörzsek végzik mókustornájukat az ágak útjain, amelyek összefonódva folyamatos baldachint alkotnak. A mókusokkal együtt megjelennek a szárnyasok, egy madárházra való. Mindez a pennsylvaniai vadonra emlékezteti, amelyet gyerekként fedezett föl, mielőtt a szülei eladták volna a házukat, hogy Illinois-ba költözzenek. Azokban a fákban olyan varázserő rejtőzött, amellyel sehol másutt nem találkozott. Csöpi egyre határozottabban meg van győződve róla, hogy Egér téved, és nem jó helyen kutatnak. Csöpi korábban beszélt a rossz helyekről, amelyek közül legalább egyet fixen látott. Tapasztalata szerint a rossz helyek, amelyek tudatják az emberrel, hogy nem szívesen látott vendég, hajlamosak a határokon vagy a határok közelében lenni. Az érettségi utáni nyáron két legjobb haverjával, akik szintén motorbolondok voltak, eljutottak a wisconsini Rice-tóhoz, ahol Csöpi két unokahúga lakott, elég csinosak ahhoz, hogy bemutassa őket a barátainak. Sal és Harry odáig voltak a lányokért, azok pedig szexinek és egzotikusnak tartották a motoros gyerekeket. Néhány nap után, amely idő alatt a szó szoros értelmében az ötödik kerék szerepét játszotta (vagy az ötödik és hatodik kerékét, attól függően, hogy számoljuk), Csöpi javasolta, hogy a kirándulást hosszabbítsák meg egy héttel, és oktatásuk kiterjesztése érdekében húzzanak el Chicagóig, a maradék pénzüket pedig költsék sörre és kurvákra, amíg haza nem kell menniük. Salnek és Harrynek tetszett az ötlet, és a Rice-tónál töltött harmadik estén összecsomagolták a holmijukat, motorra pattantak és elindultak délnek, olyan zajjal, amilyennel csak tudtak. Tíz órára sikerült teljesen eltévedniük. Talán a sör volt az oka, talán a figyelmetlenség; akár így, akár úgy, letértek a főútról, és a vidéki éjszaka mély feketeségében egy alig létező, Harko nevű városban találták magukat. A benzinkútnál beszerzett térképeiken nem szerepelt, de valamelyik oldalról közel kellett lennie az illinois-i határhoz. Úgyszólván nem állt másból, mint egy elhagyatott motelből, egy összeomlott raktárból és egy üres malomból. Amikor a malomhoz értek, Sal és Harry panaszkodni kezdett, hogy fáradtak, éhesek, és vissza akartak fordulni, hogy a motelben töltsék az éjszakát. Csöpi, aki semmivel sem volt kevésbé fáradt, velük tartott; ám ahogy befordultak a motel sötét udvarába, rossz érzése támadt. A levegő súlyosabbnak tűnt, a sötétség sötétebbnek, mint kellett volna. Csöpinek úgy rémlett, hogy rosszindulatú, láthatatlan lények kísértenek azon a helyen. Valósággal látta őket, ahogy cikáznak a bungalók között. Sal és Harry kinevették fenntartásait: gyávának, buzinak, lánykának csúfolták. Betörtek egy ajtót, és leterítették hálózsákjaikat a kopár, poros, négyszögletes szobában. Csöpi átment az utca túloldalára, és egy mezőn aludt. A hajnal ébresztette, az arca nedves volt a harmattól. Felugrott, levizelte a magas füvet, és ellenőrizte a motorokat az út túloldalán. Ott volt mind a három, a lábtámaszon álltak egy törött ajtó mellett. A halott neonreklám az udvar bejáratánál azt hirdette, hogy A MÉZESHETEK LUGASA. Átkelt a keskeny úton, lesöpörte a motorok fekete üléséről a fényes harmatot. Furcsa hang hallatszott abból a szobából, ahol a barátai aludtak. Csöpi, aki máris rémségtől tartott, belökte a törött ajtót. Ha nem utasította volna el kezdettől, hogy értelmezze a látottakat, akkor elájult volna attól, ami a szobában fogadta. A vér- és könnymaszatos arcú Sal Turso a földön ült. Harry Reilly levágott feje volt az ölében, vértengerben úszott a padló, véresek voltak a falak. Harry teste ernyedten, kifordult tagokkal hevert vértől iszamos hálózsákján. Meztelen volt; Sal egy szál vérvörös trikót viselt. Fölemelte két kezét - az egyikben menő, hosszú pengéjű kését tartotta, a másikban csak vért -, és eltorzult arcával felnézett a megdermedt Csöpire. Nem tudom, hogy mi történt. A hangja magas, csikorgó, nem az övé. Nem emlékszem, hogy ezt tettem, hogy tehettem volna ilyet? Segíts, Csöpi, nem tudom, hogy mi történt! Csöpi szólni se bírt. Kihátrált, és elrobogott a motorján. Nem volt világos elképzelése róla, hogy merre menjen, csak annyit akart, hogy az kívül legyen Harkón. Két mérfölddel arrébb egy városkába ért, egy valódiba, amelyben emberek is laktak, és valaki végre elvitte a seriff hivatalába.

Harko, na, az rossz hely volt. Tulajdonképpen mindkét gimnáziumi barátja ott halt meg, mert Sal Turso hat hónappal később fölakasztotta magát a börtönben, ahol az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésért kapott életfogytiglani töltötte. Harkóban az ember nem láthatott feketerigót vagy fakopáncsot. Még a verebek is elkerülték Harkót. Na de ez a 35-ös út? Nincs itt semmi más, csak egy csinos, kellemes erdővidék. Hadd mondjam el önnek, szenátor úr, Csöpi Cantinaro már látta Harkót, és ez itt nem Harko. A közelébe sem jön. Akár egy másik világban is lehetne. Csöpi mérlegelő szeme és egyre türelmetlenebb szelleme nem lát mást, mint szépséges, ligetes tájat. Akár kis erdőnek is nevezhetné. Milyen jó lenne egyedül eljönni ide egy napon, eldugni a Harleyt, és sétálgatni a hatalmas tölgyek és fenyők között, érezni a lába alatt azt a nagydarab posztót, lesni a madarakat és a bolond mókusokat! Csöpi az őrszem fákat és a mögöttük levő erdőt bámulja, élvezi az öröm előérzetét, amikor egy fehér villanás vág a szemébe egy hatalmas tölgyfa sötétje mellől. Amennyire belemerült a látomásba, ahogy egyedül sétálgat a zöld baldachin alatt, kevés híján elintézi azzal, hogy a fény játéka, kurta káprázat. Azután eszébe jut, hogy mit is keresnek. Lassít, oldalra hajol, és látja, hogy a tölgy alatt, az aljnövényzet sűrűjéből előbukkan egy golyó ütötte rozsdás lyuk és egy nagy, fekete T. Csöpi átkanyarodik a túloldalra, és ekkor a betűk TI-vé bővülnek. Nem hiszi el, mégis ott van Egér átkozott táblája. Újabb harminc centit gurul, és előjön az egész felirat. Parkoló állásba kapcsolja a sebességváltót, egyik lábát a földre teszi. A tölgyfa mellett a sötétség pókhálóként nyúlik a következő fáig, amely szintén tölgy, ha nem is olyan hatalmas. Mögötte Doki és Kaiser is átgurul az úton, és megáll. Nem törődik velük, Cserpák és Egér után néz, akik már tízméternyire távolodtak, és feszülten figyelik az erdőt. - Hé! - kiáltja. Cserpák és Egér nem hallja. - Hé! Állj! - Megtaláltad? - kiáltja Doki. - Eredj a seggfejek után, hozd vissza őket - feleli Csöpi. - Itt van? - kérdezi Doki a fák közé bámulva. - Mit gondolsz, holttestet találtam? Persze hogy itt van. Doki gyorsít, megáll Csöpi mögött, és a fák közé bámul. - Doki, te látod? - üvölti Kaiser Bill, és ugyancsak gyorsít. - Nem én - mondja Doki. - Innen nem is láthatod - feleli Csöpi. - Lennél olyan kedves elhúzni a beled és szólni Cserpáknak, hogy jöjjön vissza? - Miért nem te mész inkább? - kérdezi Doki. - Mert ha elhagyom ezt a helyet, talán sohasem leszek képes még egyszer megtalálni ezt a szart feleli Csöpi. A mit sem sejtő Egér és Cserpák most már húsz méterrel arrébb jár az úton. - Hát én még most sem látom - mondja Doki. Csöpi felsóhajt. - Gyere ide mellém. - Doki előregurul a Fat Boyjal, amíg meg nem áll Csöpivel párhuzamosan, azután még néhány centivel előrébb tolja a motort. - Ott van - mutatja Csöpi a táblát. Doki pislog, előrehajol, átdugja a fejét Csöpi kormánya fölött. - Hol? Ó, már látom. Majdnem eltűnt. A tábla felső része előregörbül, és árnyékot vet az alsóra. Valami antiszociális suttyó járhatott erre, és belevághatott egy baseballütővel a táblába. Bátyjai, akik jobban előrehaladtak a bűnök útján, 22-es puskájukkal már megpróbálták legyilkolni a táblát, amelyet suttyó bunkózott le kegyelemből. - Vajon hol lehet az út? - kérdezi Doki. Csöpi, aki kissé zaklatott a kérdés miatt, rámutat a sötétség lapos szeletére, amely a táblától jobbra a kisebb tölgyig terjed. Miközben nézi, a sötétség elveszíti kétdimenziós voltát, és kitüremlik hátrafelé, mint egy barlang, vagy mintha fekete lyukat ütöttek volna a levegőbe. A barlang, a fekete lyuk szétolvad, és két és fél méter széles földúttá szélesedik, amely bizonyára végig itt volt.

- Hát persze hogy az! - mondja Kaiser Bill. - Nem is értem, hogy a fenébe nem vettük eddig észre! Csöpi és Doki összenéznek, és rájönnek, hogy Kaiser túl, későn érkezett, ezért nem láthatta, mikor az út kialakulni látszott egy papírlap vastagságú, fekete falból. - Cseles - mondja Csöpi. - Alkalmazkodni kell hozzá a szemnek - jegyzi meg Doki. - Jól van - feleli Kaiser Bill -, de ha ti azon akartok vitatkozni, ki menjen Egér és Cserpák után, hadd segítselek ki a bajból. - Sebességbe teszi a motorját és elhúz, mint egy első világháborús futár, aki sürgős küldeményt hoz a frontról. Jóval odébb az úton Egér és Cserpák megáll és visszanéz. Nyilván meghallották Kaiser motorjának bőgését. - Én is azt hiszem - mondja Csöpi, és laposan Dokira sandít. - A szemnek alkalmazkodnia kell. - Másról nem lehet szó. Noha kevésbé vannak meggyőzve, mint szeretnék, ejtik a témát, inkább azt figyelik, amint Kaiser Bill Cserpákkal és Egérrel beszélget. Kaiser feléjük mutat, Cserpák is mutat. Majd Egér mutat rájuk, és Kaiser megint mutat. Mintha rendkívül fejletlen jelbeszéddel diskurálnának. Amikor mindenki elmondta a magáét, Kaiser Bill megfordul a motorjával, és visszafelé berreg az úton, nyomában Cserpák és Egér. Mindig érződik a rendetlenség, a szabálytalanság, ha nem Cserpák halad az élen. A Kaiser megáll a keskeny út szélén Cserpák és Egér mellett. Egér úgy fordul, hogy szemben legyen a fák közötti nyílással. - Talán nem is lehetett olyan nehéz meglátni - mondja Cserpák. - Akkor is itt van. Már kezdtek kétségeim támadni, Egérke. - Aha - bólint Egér. Dévajul intellektuális tuskóra valló modorából kiveszett minden dévajság. Motoroshoz illő barnasága alatt olyan fehér a bőre, mint a savó. - Fiúk, meg kell mondanom az őszintét - szól Cserpák. - Ha Sawyernek igaza van ezzel a hellyel kapcsolatban, akkor az a kísérteties faszi, aki fölépítette a házat, elhelyezhetett itt rejtett csapdákat meg mindenféle meglepetést. Régen volt, de ha tényleg ő a Halász, akkor most még több oka van, hogy távol tartsa az embereket az odújától. Ezért nem árt, ha vigyázunk a hátunkra. Legokosabb, ha keményen, mindenre készen megyünk be. Olyan helyre tegyétek a fegyvert, ahol azonnal eléritek, rendben? Cserpák kinyitja az egyik nyeregtáskát, és elővesz egy elefántcsont agyú, kékacél csövű kilencmilliméteres Colt, pisztolyt. Csőre tölt egy golyót, és kibiztosítja a fegyvert. Ahogy ránéz Csöpire, az is előveszi táskájából masszív 357-es Magnumját, Doki egy ugyanolyan Coltot, mint Cserpák, Kaiser Bill az öreg Smith & Wesson 38-as Specialt, amit a hetvenes évek vége óta tart magánál. Bőrdzsekijük zsebébe dugják az eddig csak lőtereken használt fegyvereket. Egér, akinek nincs pisztolya, megütögeti a késeket, amelyeket a derekán, a farmere első és farzsebében, valamint a két csizmájában rejteget. - Na, jó - mondja Cserpák. - Akárki van is ott, hallani fogja, hogy jövünk, ha ugyan meg nem hallotta máris, így hát semmi értelme lopakodni. Gyorsan, agresszíven hatolunk be - ebben ti jók vagytok, srácok. Hasznunkra fordítjuk a sebességünket. Attól függően, hogy mi történik, olyan közel megyünk a házhoz, amennyire lehetséges. - És mi van, ha semmi sem történik? - kérdezi Kaiser. - Ha csak gurulunk, amíg oda nem érünk a házhoz? Én nem látom semmi különleges okát, hogy frászt kapjunk. Jó, valami rossz dolog történt Egérrel, de... tudjátok, ez nem azt jelenti, hogy ismét megtörténik. - Akkor élvezzük a motorozást - feleli Cserpák. - Nem akarsz benézni? - kérdezi Kaiser. - Talán gyerekek lehetnek bent. - O lehet bent - válaszolja Cserpák. - És ha ott van, akkor nem számít, mit ígértem Sawyernek, kihozzuk onnan. Élve jobb lenne, mint holtan, de nem igazán zavarna, ha rossz egészségi állapotba

kerülne. Helyeslő morgás követi a kijelentést. Egér nem vesz részt a szótlan, de máskülönben egyetemes helyeslésben; lehajtja a fejét, és szorosabban markolja a motorja kormányát. - Mivel Egér már járt itt, ő halad az élen. Doki és én követjük, Csöpi és Kaiser fedezi a hátunkat. Cserpák rájuk néz, és azt mondja: - Maradjatok le két, két és fél méterre, rendben? Ne tedd Egeret az élre; neked kell, elöl menned, szólal meg valami Csöpi fejében, de azt válaszolja: - Rendben, Cserpi. - Sorakozó - parancsolja Cserpák. Fölállnak a motorokkal úgy, ahogy Cserpák megszabta. Akárki jönne is a 35-ösön, erősen fékeznie kéne, hogy neki ne menjen legalább két testes motorosnak, de az út üres marad. Mindenki, Egeret is beleértve, berúgja a motort, és készül az indulásra. Csöpi odacsapja az öklét Kaiseréhez, és visszanéz arra a sötét alagútra a fák között. Nagy varjú ereszkedik egy alacsony ágra, félrehajtja a fejét, és mintha egyenesen Csöpi tekintetét keresné. Csöpi szerint a madár valamennyiük fölött szemlét tart, mégsem szabadulhat az érzéstől, hogy a varjú őt bámulja, hogy az éhes fekete szemekben rosszindulat villog. Az a kínos sejtelme támad, hogy a varjút mulattatja a látvány, amint ő a motorjára görnyed. A Magnumjára gondol. Véres tollgombócot csinálok belőled, bébi. A varjú, ki se tárva szárnyait, ugrik egyet hátrafelé, és eltűnik a tölgy levelei között. - INDULÁS! ordítja Cserpák. Abban a pillanatban, hogy Egér elindul, Kis Nancy rothadó keze lecsap a vállára. Finom csontjai olyan keményen szorítják a bőrzubbonyt, hogy Egérnek véraláfutás lesz a vállán. Noha tudja, hogy ez lehetetlen - nem szabadulhatsz attól, ami nem létezik -, a belehasító fájdalom arra készteti, hogy megpróbálja lerázni a lány kezét. Tekergeti a vállát, megrántja a kormányt, a motor imbolyog. Mikor a motor dülöngél, Kis Nancy még fájdalmasabban váj bele a húsába. Amikor Egér kiegyenesedik, a lány közelebb bújik, csontos karjával átkulcsolja a férfi mellkasát, testét Egér hátához préseli. Koponyája belevigyorog a férfi tarkójába, és megharapja Egér bőrét. Ez túl sok. Egér tudta, hogy a lány ismét meg fog jelenni, de azt nem, hogy satuba szorítja. A sebessége ellenére az, az érzése, hogy a levegőnél nehezebb és ragadósabb közegben halad, egyfajta szirupban, amely lelassítja, visszafogja. O is, a motor is természetellenesen sűrűnek tűnik, mintha a nehézkedési erő fokozottabban érvényesülne ezen a kis úton, mint másutt. A feje lüktet, és máris hallja, ahogy jobbra az erdőben morog az a kutya. Ezzel még meg is birkózhatna, ha nem szabadult volna rá, ami első alkalommal is megállította: egy halott nő. Akkor Kiz Martin; most viszont Kis Nancy a halott nő, úgy meglovagolja, akár egy boszorkány, a fejét veri, az oldalát öklözi, a fülét cibálja. Foga elengedi Egér nyakát, és a zubbony bal vállába mélyed. Egyik karja előrevágódik, a férfi a döbbenet és borzalom mélyebb szintjére zuhanva állapítja meg, hogy látja ezt a kart. Bőrfoszlányok csattognak a hosszú csontokon, és fehér férgek vonaglanak a néhány megmaradt húscsomóban. Egyszerre szivacsos és csontos kéz csapódik Egér arcára, és fölfelé mászik rajta. Egér nem bírja tovább: elméjét betölti a fehér pánik, elveszíti az uralmát a motor fölött. Amikor befordul a Fekete Házhoz vezető kanyarba, a kerekek már veszedelmesen imbolyognak, és ahogy Egér az undortól oldalra rántja a motort, túljut azon a ponton, ahol még korrigálni lehet a jármű haladását. Amikor a motor felborul, hallja, hogy a kutya alig néhány méterre acsarog. A Harley a bal lábára zuhan, azután odébb zökken, ő és kísérteties utasa utána csúsznak. Amikor Egér meglátja a Fekete Házat, ahogy kiemelkedik a fák sötét lugasából, rothadó kéz csapódik a szemére. Sikolya ragyogó, vékony fonal a kutya őrjöngése mellett. Néhány másodperccel indulás után Cserpák érzi, hogy a levegő megvastagszik és megdermed körülötte. Ez valami trükk, mondja magának, érzékcsalódás, amelyet a Halász elmebaszó mérge okoz.

Remélve, hogy a többiek nem dőlnek be ennek az illúziónak, fölemeli a fejét, és ránéz Egér széles vállán, varkocsos fején túl az ötven méterre levő kanyarra, közben rátör minden fejfájások apja és anyja, tompa, kitartó fájdalom, amely a szeme közötti éles szúrással kezdődik, azután lüktetve halad tovább az agyában. Cserpák fél másodpercig Dokit figyeli, és úgy látja, haverja teszi a maga dolgát. A sebességmérőre vetett pillantásból megtudja, hogy harmincöt mérfölddel haladnak, de gyorsulnak, úgyhogy hatvannal mehetnek, mire a kanyarba érnek. Balra felmordul egy kutya. Cserpák kihúzza a pisztolyát a zsebéből. A morgás, lépést tart velük, miközben a kanyar felé száguldanak. A fájdalompánt a fejében szélesedik, erősödik; mintha belülről tolná ki a szemét, amely már kidülled üregéből. A nagy kutya - kutya kell, hogy legyen, mi más lehetne? - közeledik, őrjöngő acsargásától Cserpák hatalmas, ide-oda forgó fejet, vörösen izzó szemeket lát, és egy cápafogakkal teli szájat, amelyből csapkodó nyálfonalak lógnak. Két dolog töri meg összpontosítását: az első az, hogy látja, amint Egér előre-hátra rángatózik a motorján, pont mikor befordul a kanyarba, mintha a hátát akarná megvakarni a sűrűsödő levegővel; a második, hogy a nyomás a szeme mögött háromszorosára erősödik, és abban a pillanatban, amikor látja, hogy Egér annyira bedől, ami biztos esést jelent, a véredények felrobbannak a szemében. Látása a mélyvöröstől gyorsan halad az abszolút feketeség felé. Megszólal a fejében egy ocsmány hang: Amy a zölembe űt ézs megöllek. Eehatárosztam, hogy megeszem. Ó hogy rukkapált ézs hogy sipákult! Osztán megfujtottam ézs... - Ne! - üvölti Cserpák, és a hang, amely a szemét nyomja, reszelősen vihogni kezd. Nem egészen egy másodpercre lát egy magas, árnyékszerű teremtményt, amelynek egy szeme van, fogak villannak egy kalap vagy csuklya alatt... ...és a világ hirtelen megpördül, és mire magához tér, a hátán fekszik, a motor a mellét nyomja. Minden, amit néz, fortyogó sötétvörösre van festve. Egér sikolt, és amikor Cserpák a sikoly felé fordítja a fejét, látja, hogy egy vörös Egér fekszik egy vörös úton, és egy hatalmas, vörös kutya száguld felé. Cserpák nem találja a pisztolyát; elrepült a fák közé. Ordítozás, sikoltás, motorberregés tölti be a fülét. Maga se tudja, mit ordít, miközben kikecmereg a motorja alól. Egy vörös Doki robog felé vörös motorján, és csaknem feldönti ismét. Lövést hall, majd még egy lövést. Doki látja, hogy Cserpák ránéz, és igyekszik nem mutatni, milyen rosszul érzi magát. Mosogatóié lötyög a gyomrában, a belei vonaglanak. Mintha óránként öt mérfölddel mászna, olyan sűrű az avas levegő. A legrohadtabb, hogy valamilyen okból a feje súlya húszharminc kilóra nőtt; ez majdnem érdekes lenne, ha meg tudná állítani a benne készülő katasztrófát. Mintha a levegő sűrűsödne, szilárdulna, azután bumm, a feje szuper nehéz tekegolyóvá válik, amely a mellére akar zuhanni. Mellette az erdőből félelmetes morgás hallatszik, és Doki már- már enged az okádhatnéknak. Homályosan tudatában van, hogy Cserpák előhúzza a fegyverét, úgy véli, neki is ezt kéne tennie, de részben az a baja, hogy betolakodott az emlékezetébe egy Daisy Temperly nevű kislány, és ez az emlék megbénítja az akaratát. Amikor az urbanai egyetem sebészetének bentlakó orvosa volt, Doki csaknem száz különféle műtétet végzett, és legalább ennyinél asszisztált. Amíg Daisy Temperlyt be nem tolták a műtőbe, minden rendben ment. Bonyolult, de nem különösebben nehéz vagy életveszélyes ügy volt, csontátültetést és más helyreállítási munkákat kellett elvégezni. Daisyt egy súlyos autóbaleset után hozták be, és már túl volt két műtéten. Két órával az operáció kezdete után a csoport vezetőjét, Doki főnökét sürgősen áthívták egy másik műtéthez, Doki egyedül maradt. Részben azért, mert negyvennyolc órája alig aludt, részben a kimerültségtől, mivel Cserpákkal, Egérrel és többi új haverjával kószált az országutakon, hibát követett el - nem a műtét alatt, hanem utána. Miközben a kezeléshez szükséges gyógyszerelést írta, elszámolta az adagolást, és Daisy Temperly két órával később halott volt. Lettek volna dolgok, amelyeket megtehetett volna a karrierje megmentése érdekében, de nem tett semmit. Megengedték, hogy letöltse bentlakó idejét, azután örökre búcsút mondott a gyógyításnak. Amikor Jack Sawyerrel beszélt, erősen leegyszerűsítette indokait.

Nem tudja többé elviselni testének háborgását. Oldalra fordítja a fejét, és száguldás közben hány, nem ez az első eset, hogy motorozás közben taccsol, de ez a legocsmányabb és legfájdalmasabb. Fejének, a tekegolyónak a súlya nem teszi lehetővé, hogy kinyújtsa a nyakát, így a hányás beteríti a jobb vállát és karját; ami pedig kijön belőle, annak mintha fogai és karmai lennének. Egyáltalán nem lepi meg, hogy vér keveredik a kilövellő hányadékba. A gyomra összerándul fájdalmában. Gépiesen lassít, és amikor ismét gyorsít és előrenéz, látja, hogy Egér a kanyarban megdől, és lerepül a motorról. Füle zúgást közvetít, mintha távoli vízesést hallana. Egér tompán felsikolt; ugyanilyen tompán üvölti el magát Cserpák: „Ne!" Közvetlenül ezután Cserpi nekirohan egy nagy sziklának vagy más akadálynak, mert Electra Glide-ja elhagyja a földet, a sűrű levegőbe emelkedik, és visszaesik a gazdájára. Dokiban fölmerül, hogy ez a küldetés teljes mértékben el van kurva. Az egész világ egy szálon függött, és most nyakig ülnek a szarban. Azt teszi, ami az egyetlen értelmes dolognak tűnik: előrántja megbízható kilencmilliméteres pisztolyát, és igyekszik kitalálni, mire is lőhetne. Kattan a füle, és a hangok életre kelnek körülötte. Egér még mindig sikolt. Doki nem is érti, hogyhogy nem hallotta korábban a kutyát, mert még a motorok bőgését és Egér sikolyát is túlacsarogja a fák között mozgó hörgés. A kibaszott Sátán Kutyája rohan feléjük, és Egér meg Cserpák kiestek a sorból. A zajból ítélve a lény legalább medve nagyságú. Doki egyenesen előre céloz a pisztollyal, és egy kézzel kormányoz, miközben elrobog Cserpák mellett, aki ekkor mászik ki a motorja alól. Hallja a hatalmas hangot - képzeletében már látja, amint a medve méretű kutya kitárja pofáját, hogy bekapja Egér fejét, de azonnal el is törli ezt a képet. A dolgok túl gyorsan történnek, és ha nem figyel, akkor azok az állkapcsok őrá csapnak le. Épp annyi ideje marad, hogy végiggondolja, Ez nem egy közönséges kutya, akármilyen nagy... ...amikor jobbról valami hatalmas és fekete ront elő a fák közül, és átlós irányban Egérre támad. Doki meghúzza a ravaszt, a pisztoly dörrenésére a vadállat félig megpördül és rávicsorog. Doki csak a két vörös szemet és a nyitott vörös szájat látja, amelyből hosszú nyelv lóg ki a rengeteg éles kutyafog közül. Minden más csak maszatos folt, annyira összemosódó, mintha lobogó köpeny borítaná. Dokin a torkától a heréjéig végighasít a rettegés villáma, olyan tisztán és élesen, mint az olcsó vodka, motorjának hátsó kereke kifarol és megáll - puszta reflexből fékezi le a járművet. Hirtelen úgy érzi, mintha az éjszaka közepén lenne. Természetesen nem látja az állatot hogyan láthatna egy fekete kutyát az éjszaka közepén? A teremtmény ismét megpördül, és Egérre támad. Nem akar megtámadni, mert nálam van a fegyver, és mert a másik két srác itt jön mögöttem, gondolja Doki. Feje és karja mintha egyenként húsz kilóval lenne súlyosabb, ő mégis leküzdi, megfeszíti a karját, és ismét tüzel. Ez alkalommal tudja, hogy eltalálta a lényt, de az épp csak egy pillanatra torpan meg rohanás közben. Fejének nagy piszokfoltja Doki felé fordul, a morgás hangosabb, a nyitott kutyaszájból ezüstös rostokban lóg a nyál. Valami farok szerű csapkod ide-oda. Amikor Doki belenéz a vörös hasadékba, elszántsága meggyengül, karja még nehezebbé válik, alig képes a fejét tartani. Úgy érzi, rögtön belehullik abba a vörös pofába; pisztolya ernyedten lóg a kezéből. Ugyanaz a kéz visszanyúl az örökkévalóságban, és lefirkantja Daisy Temperly gyógyszerelését a műtét után. A teremtmény Egér felé robog. Doki hallja Csöpi hangját, amint dühösen káromkodik. Hangos robbanás hallatszik jobbról, mindkét füle belecsendül, s a világ tökéletesen elnémul. Na, itt vagyunk, mondja magának a Doki. Sötétség délben. Csöpire ugyanakkor csap le a sötétség, amikor a fájdalom belemar a fejébe és a gyomrába. A kín pántja vág a testébe, ami olyan páratlan és bizarr jelenség, hogy Csöpi szerint a napfényt is ez oltotta ki. O és Kaiser Bill két és fél méterrel maradtak le Cserpák és Doki mögött, nagyjából öt métert tettek meg a keskeny földúton. Kaiser elengedi a kormányt, és két kézzel fogja a halántékát. Csöpi pontosan tudja, mit érez: másfél méteres, vörösen izzó vascső fúródik a feje tetejébe, és végigfut a zsigerein, mindent megégetve, amihez hozzáér. - Öregem! - mondja, és nyomorúságában is megjegyzi, hogy a

levegő kásás lett, mintha az oxigénatomok és szén-dioxid-molekulák hozzá tudnának ragadni a bőréhez. Aztán Csöpi észreveszi, hogy Kaiser szeme mindjárt fennakad, és rájön, hogy itt mellette fog elájulni a barátja. Akármilyen beteg is, valamit tennie kell, hogy megvédje Kaisert. Nyújtja a kezét a másik motor felé, közben látja, hogyan tűnik el a Kaiser szivárványhártyája a felső szemhéj alatt. Vér fröccsen ki az orrlyukából, hátradől a nyeregben, és oldalt leesik a motorról. Néhány másodpercig maga után húzza a jármű, mert a csizmája beleakad a kormányba, azután a csizma lerepül, a motor pedig megáll. A vörösen izzó vascső mintha széttépné a gyomrát, Csöpinek nincs választása; hagyja, hogy eldőljön Kaiser motorja, nyög egyet, oldalra hajol, és úgy érzi, egyszerre hány ki minden ételt, amit életében megevett. Mikor kiürül, már jobb a gyomra, viszont óriás sínszöget ütnek át a koponyáján. Keze-lába gumivá ernyed. A motorjára összpontosít. Mintha egy helyben állna. Nem érti, hogyan haladhat, mégis látja, hogy egy vérfoltos kéz gázt ad a motornak, és egyenesen tartja, amikor megbillen. Ez az én vérem? Csodálkozik, de aztán eszébe jut a két vörös csóva, ahogy kilövellnek a Kaiser orrából. A háttérzaj leszálló 747-es bömbölésévé erősödik. Az utolsó, amit Csöpi a mai napon látni szeretne, egy állat, amely képes ekkora ricsajt csapni. Egérnek igaza volt: ez egy rossz, rossz hely, fej, fej mellett az Illinois-i, elbájoló Harkóval. Csöpi nem óhajt még egy Harkót, világos? Egy elég volt belőle. Akkor meg mi a nyavalyának megy tovább, ahelyett hogy megfordulna és kirontana a 35-ös út napfényes békéjébe? Miért rántja elő hatalmas pisztolyát a zsebéből? Egyszerű. Nem hagyhatja, hogy ez a repülőgép hangú kutya ártson a cimboráinak, és nem számít, hogy a feje mennyire fáj. Új és új sínszögek csapódnak a fejébe, miközben gyorsít, hunyorogva néz maga elé, és igyekszik kitalálni, mi folyik ott. Valaki sikolt, de nem tudja megállapítani, hogy ki. A morgáson át meghallja azt az el-téveszthetetlen hangot, amikor bucskázás után egy motor a földnek csapódik, és a szíve megremeg. Mindig Cserpáknak kell az élenjárni, gondolja, máskülönben ráfaragunk. Dörren egy pisztoly. Csöpi kényszeríti magát, hogy keresztülnyomakodjon a levegő ragadós atomjai között, és újabb öt-hat másodperc múlva észreveszi Cserpákot, amint kínkeservesen mászik elő feldőlt motorja alól. Néhány lépéssel mögötte felbukkan Doki drabális alakja; szétvetett lábbal ül motorján, és a kilencmilliméteres pisztollyal célba vesz valamit az úton. Doki tüzel, vörös láng tör elő a pisztoly csövéből. Csöpi, aki soha nem érezte magát ennyire megvertnek és haszontalannak, leugrik a mozgó motorról, és Doki felé fut, igyekszik túllátni rajta. Elsőnek Egér motorjának villanását veszi észre, a járgány az oldalán fekszik hatméternyire, éppen a kanyarban. Azután meglátja Egeret, aki ülve próbál hátrálni valami állat elől, amelyből Csöpi csak szemeket és fogakat lát. Tudomást se véve róla, hogy folyamatosan és ocsmányul káromkodik, Csöpi célba veszi a teremtményt. És éppen akkor süti el a fegyvert, amikor elrohan Doki mellett. Doki csak áll, Doki nem számít. A kísérteties állat az úton ráharap Egér lábára. Ki akar tépni egy fasírt nagyságú darabot az izomból, de Csöpi belelő egy vágott hegyűt a Magnumból, ami egy kicsit felvágós darab a céllövészetre, itt azonban puszta óvatosság, kösz szépen! Minden várakozás és a fizikai törvények csúfjára Csöpi csodalőszere nem üt focilabda méretű lyukat a teremtmény oldalában. A golyó félrelöki az állatot, és elvonja a figyelmét Egér lábáról, de még csak fel se borítja. Egér üvölt fájdalmában. A kutya megpördül, és teniszlabda nagyságú vörös szemével Csöpire mered. A szája kinyílik, fűrészes szélű fehér fogait csattogtatja. Nyál fröcsög róluk. A lény lesunyja a fejét, és elindul. Megdöbbentő módon tud még ennél is hangosabban és fenyegetőbben morogni. Ez figyelmeztetés Csöpinek: ha nem fordul, meg és nem fut el, akkor ő lesz a következő az étlapon. - Bazmeg! - mondja Csöpi, és ismét tüzel, egyenesen a lény szájába. A fejnek véres rongyokká kellene szakadnia, ám a Magnum dörrenése óta már egy teljes másodperc eltelt, mégsem történik semmi. Ó, a francba, gondolja Csöpi. A kutya-lény szeme izzik, ék alakú, vad feje mintha a sötétségből építené föl magát, hogy látni lehessen.

Mintha félig félrerántanának egy tus fekete köpenyt, Csöpi meglátja a vaskos nyakat, a húsos vállat, az izmos mellső lábak fölött. Talán fordul a szél, talán erről a szörnyetegről is kisül, hogy sebezhető. Csöpi bal kezével megtámasztja jobb csuklóját, megcélozza a kutya-lény mellét, és ismét meghúzza a ravaszt. A dörrenés mintha vattával tömné be a fülét. A fejébe ütött sínszögek fölizzanak, mint az elektromos vezetékek, és vakító fájdalom zúg a két halántéka között. Sötét vér buggyan a teremtmény melléből. Csöpi Cantinaro lényének közepében pőre, primitív diadal hujjog. Még nagyobb rész látszik a szörnyetegből, megjelenik a széles hát, és mintha a hátsó lábak is fölsejlenének. Fölismerhetetlen fajta, egy méter harmincas magasságával nagyjából akkora, mint a leghatalmasabb farkas. Amikor Csöpi felé indul, a férfi ismét tüzel. Lövését egy másik dörrenés visszhangozza valahonnan hátulról; golyó fütyül el a melle előtt, mint egy túlfűtött darázs. A lény hátratántorodik, egyik sebesült lába megroggyan. Veszett nézéssel mered Csöpire. O megkockáztat egy hátrapillantást, és látja, hogy Cserpák áll a keskeny út közepén. - Ne engem bámulj, lőj! - ordítja Cserpák. A hangja mintha fölkeltené Dokit is, aki fölemeli a karját, és céloz. Mindhárman meghúzzák a ravaszt, és a kis úton olyan hangzavar keletkezik, mint egy lőtéren, egy forgalmas napon. A kutya-lény (pokolkutya, gondolja Csöpi) sántítva hátrál egy lépést, kitátja borzalmas száját egy dühös, kétségbeesett üvöltésre. De még vége sincs a vonításnak, amikor lendületet vesz, átugrik az úton, és eltűnik. Csöpi megállja, hogy megkönnyebbülésében és kimerültségében összeroskadjon. Doki megfordul, és addig lődöz a fák mögötti sötétbe, amíg Cserpák meg nem fogja a karját, és rá nem parancsol, hogy hagyja abba. A levegő bűzlik a kordittól és valami állati szagtól, amely pézsmás, és undorítóan édeskés. A halványszürke füst csaknem fehéren csillámlik a sötét levegőben. Cserpák elgyötört arccal fordul Csöpi felé. Szeme fehérje bíborvörös. - Eltaláltad azt a kurva állatot, igaz? - Csöpi a fülében levő vatta miatt vékony bádoghangot hall. - A francba, naná. Legalább kétszer, talán háromszor is. - Doki meg én is legalább egyszer eltaláltuk. Mi az ördög volt ez? - A „mi az ördög" talált - jegyzi meg Csöpi. - Segítsetek! - kiált harmadszor is Egér a fájdalomtól sírva, és a többiek végre meghallják. Kezüket arra a testrészükre szorítva, amely a legjobban fáj, odabotorkálnak Egérhez, és elébe térdelnek. Egér farmerjának jobb szára felhasadt, és vértől lucskos, az arca eltorzult. - Süketek vagytok, seggfejek? - Majdnem - bólint Doki. - Mondd, hogy nincs golyó a lábadban! - Nincs, de ez tiszta csoda. - Megrándul, nagyot lélegzik. A levegő sziszegve jár ki-be összeszorított fogai között. - Jól lőtök, fiúk. Nagy kár, hogy nem tudtátok eltalálni, mielőtt beleharapott volna a lábamba. - Én eltaláltam - közli Csöpi. - Ez az oka, hogy még van lábad. Egér rámered, és megrázza a fejét. - Mi történt Kaiserrel? - Veszített egy liter vért orron át, és elájult - feleli Csöpi. Egér felsóhajt, mintha az emberi faj törékenysége aggasztaná. - Úgy vélem, megpróbálhatnánk eltűnni ebből a pöcegödörből. - A lábad rendben van? - kérdezi Cserpák. - Nem tört el, ha erre gondolsz. Ugyanakkor nincs rendben. - Hogyhogy? - kérdezi a Doki. - Nem tudom megmondani - feleli Egér. - Nem válaszolok orvosi kérdésekre, ha olyanok kérdeznek, akik leokádták magukat. - Tudsz motorozni? - A francba, hát persze, Cserpák! Láttál te engem úgy, hogy ne tudtam volna motorozni? Cserpák és Csöpi megfogják Egeret két oldalról, és hatalmas erőfeszítéssel lábra állítják.

Amikor elengedik a karját, Egér néhány lépést támolyog oldalsó irányba. - Ez nem frankó - mondja. - Ez kitűnő - véli Cserpák. - Cserpi, öreg haver, tudsz róla, hogy a szemed jajvörös? Úgy festesz, mint valami elbaszott Drakula. Sietnek, amennyire ilyen körülmények között képesek. Doki szeretne egy pillantást vetni Egér lábára. Cserpák meg akar győződni róla, hogy Kaiser Bill még élt és valamennyien el akarnak tűnni erről a helyről, vissza a normális levegőbe és napfényre. Lüktet a fejük, izmaik fájnak a megerőltetéstől. Egyikük sem lehet biztos benne, hogy a kutya-lény nem készül-e újabb támadásra. Beszéd közben Csöpi fölállítja Egér Fat Boyát, és odatolja a tulajdonosához. Egér átveszi a kormányt, és menet közben meg-megrándulva tolja. Cserpák és Doki is fölkapják a járgányokat, két méterrel arrébb Csöpi is kihúzza a magáét egy gazcsomóból. Cserpák rájön, hogy mivel csak a kanyarig jutottak, nem látta a Fekete Házat. Eszébe jut, amit Egér mondott. Ez a szar nem akarja, hogy lássák, és arra gondol, hogy Egérnek ebben igaza van: a Halász nem akarja, hogy odamenjenek, és a Halász azt sem akarja, hogy a házát lássák. Minden más pörög a fejében, éppen úgy, ahogy Electra Glide-ja pörgött, miután egy ocsmány hang szólalt meg a fejében. Egyetlen dologban biztos: Jack Sawyer a továbbiakban nem fog rá támaszkodni. Ekkor szörnyű gondolata támad. - Történt veletek valami fura - valami frankón különös -, mielőtt a sátán kutyája előugrott volna az erdőből? Mármint a fizikai jelenségeken kívül. Dokira nézett, aki elvörösödik. Na lám!, gondolja Cserpák. Egér azt mondja: - Eredj a francba. Erről nem beszélek. - Egérrel tartok - mondja Csöpi. - Azt hiszem, a válasz igen - mondja Cserpák. Kaiser Bill az út mellett fekszik, a szeme csukva, teste szájtól derékig vértől iszamos. A levegő még mindig szürke és ragacsos; testük mintha ötszáz kilót nyomna, a motorok ólomkerekeken gurultak. Csöpi odagurítja mociját a hanyatt fekvő Kaiser mellé, és oldalba rúgja, méghozzá nem valami gyengéden. A Kaiser kinyitja a szemét, és felnyög. - Bazmeg, Csöpi - mondja. - Megrúgtál. - Megremeg a szemhéja, fölemeli a fejét a földről, és észreveszi a ruháját átitató vért. - Mi történt? Meglőttek? - Hősként viselkedtél - mondja Csöpi. - Hogy érzed magad? - Ocsmányul. Hol találtak el? - Honnan kellene tudnom? - feleli Csöpi. - Gyerünk, lelépünk innét. Elsorjáznak a többiek is. Kaiser Bill föltápászkodik, és újabb hősi küzdelem után maga is fölemeli a motorját. A többiek után tolja az ösvényen, közben csodálkozik, hogy mennyire fáj a feje, és milyen véres a törzse. Amikor kiér az utolsó fák közül, hogy csatlakozzék barátaihoz a 35-ös úton, bántja a szemét a hirtelen ragyogás. Megint olyan könnyű a teste, hogy el is tudna szállni, és majdnem elájul ismét. - Nem hinném, hogy meglőttek volna - közli. Senki sem figyel Kaiserre. Doki Egeret kérdezi, ne vigyék-e kórházba. - Ember, csak semmi kórház. Ott megölik az embert. - Legalább hadd nézzem meg a lábad. - Jó, nézd. Doki letérdel az út mellé, és térdig felhúzza Egér farmerját. Meglepő finomsággal hozzányúl a sebhez. Egér megrándul. - Egér - mondja Doki még sohasem láttam ilyen harapást. - Én sem láttam még ilyen kutyát. A Kaiser közbeszól. - Miféle kutya? - Van valami furcsa ebben a sebben - mondja a Doki. - Antibiotikumokra van szükséged, méghozzá minél előbb. - Nincsenek antibiotikumaid?

- Dehogy nincsenek. - Akkor menjünk vissza Cserpák kéglijére, és ott teledöfködhetsz a tűiddel. - Ahogy akarod - bólint a Doki. 20.

Körülbelül akkor, amikor Egér és Cserpák először nézte el a kis utat és mellette a TILOS AZ ÁTJÁRÁS! táblát, Jack Sawyer füléhez emeli idegesítően berregő mobiltelefonját, remélve, hogy a hívó Henry Leyden, aki valami felvilágosítást ad a 91 l-es szalagján levő hangról. Noha csodálatos lenne, ha azonosítaná, nem számít rá, hogy Henry tényleg fölismeri; a Halász-Burnside Potsie kortársa, és Jack nem hiszi, hogy a vén gazember túlságosan élénk társadalmi életet élne itt vagy a Territóriumokban. Amit Henry mégis megtehet, az, az, hogy ráállítja finom hallását Burnside hangjának árnyalataira, és leírja, mit hall benne. Ha nem tudnánk, hogy Jacknek konkrét alapja van hinni abban, hogy barátja meghallja a mások számára hallhatatlan mintákat és különbségeket, ez éppen olyan ésszerűtlennek tűnne, mint a varázslatba vetett hit: Jack hisz benne, hogy a felfrissült, kipihent Henry Leyden legalább egykét nagyon fontos részletet kiszúr, ami szűkítheti a kutatás területét. Jacket minden érdekli. Ha valaki más hívja, gyorsan le fogja rázni. A hang hallatán, amely a köszönésére válaszol, megváltoztatja szándékát. Fred Marshall akar beszélni vele, és Fred olyan izgatottan hebeg, hogy Jacknek arra kell kérnie, lassítson, és kezdje újra. - Judy ismét kiborult - mondja Fred. - Csak... dadog és félrebeszél, és úgy őrjöng, mint korábban, lyukat akar tépni a falakon - ó, Istenem, kényszerzubbonyt adtak rá, amit gyűlöl, Tynak akar segíteni, és mindez a szalag miatt! Krisztusom, ez már kezd kezelhetetlen lenni, Jack, vagyis Mr. Sawyer, és tudom, hogy csak jár a szám, de tényleg aggódom. - Nehogy azt mondja, hogy valaki elküldte a feleségének a 911-es szalagot - mondja Jack. - Nem, dehogy... miféle 91 l-es szalagot? Arról beszélek, amit ma küldtek a kórházba. Judynak címezték. Hagyták, hogy meghallgassa azt a szalagot, hát hinné? Szeretném megfojtani dr. Spieglemant és azt a nővért, Jane Bondot. Mi történt ezekkel az emberekkel? Bejön a szalag, azt mondják, nahát, itt egy kedves felvétel, hallgassa meg, Mrs. Marshall, várjon csak, máris hozom a magnót. Egy elmeosztályon! Még azzal sem bajlódtak, hogy először ők hallgassák meg! Nézze, nem tudom, mit csinál, de örökké hálás lennék magának, ha fölvehetnem, és odamennénk. Beszélhetne vele. Maga az egyetlen, aki képes megnyugtatni. - Nem kell fölvennie, mert már úton vagyok. Mi van a szalagon? - Nem tudom. - Fred Marshall érezhetően összeszedettebb lett. - Miért megy oda nélkülem? Jack egy másodpercnyi fejtörés után szemérmetlenül hazudik. - Úgy gondoltam, hogy maga már úgyis ott van. Kár, hogy még nincs. - Meg kellett volna hallgatniuk azt a szalagot, mielőtt odaadják neki. Tudja, hogy mi van rajta? - A Halász - feleli Jack. - Honnan tudta? - Nagy társalgó - feleli Jack. - Mennyire rossz? - Ha megmondja nekem, akkor már ketten fogjuk tudni. Csak azt tudom összerakni, amit Judytól hallottam és dr. Spiegleman mondott később. - Fred Marshall hangja reszketni kezd. - A Halász ugratta. Hinné? Azt mondta, a kisfia nagyon magányos. Azután valami olyasmit, hogy Egyre csak könyörög és könyörög, hogy telefonálhasson haza, és köszönhessen a mamájának. Judy szerint azonban valami furcsa, idegenes kiejtéssel beszél, vagy mintha beszédhibás lenne vagy ilyesmi, így hát nem értette meg rögtön, hogy mit akar. Ekkor azt mondja, Köszönj szépen anyunak, Tyler, és Tyler... - Fred hangja megtörik, és Jack hallja, amint kínjában szinte fuldoklik, mielőtt újra megszólalna. - Tyler, ó, Tyler annyira el volt keseredve, hogy csak segítségért tudott sikoltozni. - Hosszú, reszketeg sóhaj... - És sírt, Jack, sírt! - Fred képtelen tovább uralkodni magán, sírni kezd, nyíltan, restelkedés nélkül, csukladozva. Jack hallgatja a könnyes, méltatlan zajokat, amelyeket az emberek akkor hallatnak, amikor a bánat és a fájdalom minden más érzelmet kitöröl belőlük, és mélységesen sajnálja Fred Marshallt. Enyhül a zokogás. - Bocsánat. Néha arra gondolok, hogy engem kellene bezárniuk. - Ez volt a vége a szalagnak? - Folytatta. - Fred egy darabig zajosan lélegzik, hogy kitisztítsa a fejét. - Azzal kérkedett, amit tenni

fog. Még lezznek újjabb gyillkosságok, csudijó, ojjan jól fogunk mulatni... Spiegleman mondta el nekem ezt a szemetet! A French Landing-i gyerekeket learatja, mint a gabonát. Lejáratom, mind a gabnát. Ki beszél így? Miféle személyiség lehet? - Bárcsak tudnám - feleli Jack. - Talán azért beszél így, hogy még ijesztőbb legyen. Vagy, hogy álcázza a hangját. - Sohasem álcázná a hangját, gondolja, túlságosan elégedett magával ahhoz, hogy akcentus mögé bújjék. - Elkérem a szalagot a kórházban, és magam is meghallgatom. És felhívom, amint valamilyen információhoz jutok. - Még valami - szól Marshall. - Valószínűleg hibát követtem el. Wendell Green járt itt egy órája. - Aminek köze van Wendell Greenhez, az automatikusan hiba. És mi történt? - Úgy tett, mint aki mindent tud Tylerről, és csak arra van szüksége, hogy az adatait megerősítsem. Arra gondoltam, hogy biztos Dale-től vagy az állami rendőröktől értesült a dolgokról. De hát Dale még nem hozta nyilvánosságra, amit rólunk tud, igaz? - Wendellnek egész hálózata van kis görényekből, akik felhajtják neki az információt. Ha tud valamit, csak tőlük hallhatta. Mit mondott? - Többé-kevésbé mindent - feleli Marshall. - A szalagot is beleértve. Ó, Istenem, milyen hülye vagyok. De azt hittem, hogy minden rendben - arra gondoltam, hogy előbb-utóbb úgyis kirobban. - Fred, mondott rólam valamit Greennek? - Csak annyit, hogy Judy bízik magában, és mindketten hálásak vagyunk a segítségéért. És mintha azt is mondtam volna neki, hogy maga valószínűleg délután fogja meglátogatni Judyt. - Említette Ty baseballsapkáját? - Gondolja, hogy megbolondultam? Ez a maga és Judy dolga. Ha esetleg nem fogta volna föl, nem beszélek a sapkáról Wendell Greennel. Legalább megígértettem vele, hogy nem megy Judy közelébe. Elég híres, mégis az volt az érzésem, hogy nem minden igaz, amit összedicsekszik magáról. - Ezt jól megfogalmazta - mondja Jack. - Érintkezésben maradunk. Amikor Fred Marshall leteszi, Jack Henry számát hívja. - Lehet, hogy kicsit késő, Henry. Úton vagyok a French megyei Evangélikus Kórházba. Judy Marshall kapott egy szalagot a Halásztól, és ha odaadják, elviszem neked. Valami furcsa dolog történik - Judy szalagján valamilyen idegenes kiejtéssel beszél. Henry azt feleli, hogy Jacknek nem kell sietnie. Még az első szalagot sem hallgatta meg, és most már megvárja a másodikat. Sokkal hasznosabb lehet, ha egymás után játssza le őket. Legalább azt meg tudja mondani Jacknek, hogy ugyanaz az ember készítette-e a szalagokat. - És miattam ne aggódj, Jack. Nemsokára jön Mrs. Morton, hogy átvigyen a KDCU-ba. Ma George Rathbun vajazza meg a kenyeremet, bébi, hat vagy hét rádiós hirdetéssel. „Még egy vak ember is tudja, hogyan kezeld a drágát, a szíved szottyát, a tubicádat, a feleségedet, jóban-rosszban legjobb barátodat, hívd meg mmmmmm, egy finom vacsorára ma este, és nem lehet jobb hely, ahol megmutathatod, mennyire méltányolod az oldalbordádat, mint Buddy bácsi Oldalasa a Déli Wabash utcában, La Riviere szépséges belvárosában! - „Az oldalbordádat"? - Ha George Rathbunért fizetsz, George Rathbunt kapsz, tokkal, vonóval. Jack nevetve közli Henryvel, hogy ma még találkoznak, azután hetven mérföldre gyorsít a Rammel. Mit tenne Dale, adna neki egy cédulát gyorshajtásért? A kórház előtt áll meg, nem kerül hátra a parkolóba, keresztülkocog a betonon, miközben a feje tele van a Territóriumokkal és Judyval. A dolgok meglódultak, felgyorsulnak, és Jacknek az, az érzése, hogy minden Judyra összpontosul - nem, Judyra és őrá. A Halász céltudatosabban választotta ki őket, mint első három áldozatát: Amy St. Pierre, Johnny Irkenham és Irma Freneau csupán a megfelelő korban volt - bármilyen más gyerek is megfelelt volna -, de Tyler Judy Marshall fia, és ez különlegessé tette. Judy bepillantott a Territóriumokba, Jack átutazott rajtuk, és a Halász ott él, úgy, ahogy a rákos

sejt él az egészséges szervezetben. A Halász küldött Judynak egy szalagot, Jacknek egy hátborzongató ajándékot. Tansy Freneau-nál kulcsnak és ajtónak látta Judyt, és hova máshova vezet az, az ajtó, mint Judy Odatúljába? Odatúl. Istenem, ez kedves. Pontosabban, szép. Óóó... a szó felidézi Judy Marshall arcát, és amikor ezt az arcot meglátja, kivágódik egy ajtó, egy ajtó, amely az övé, csakis az övé, és Jack Sawyer egy pillanatra megáll, döbbenetében, félelmében és boldog várakozásában megdermed a betonon, kétméternyire a kórház bejáratától. Az elméjében levő ajtón összefüggéstelen képek áradata zúdul ki: egy álló óriáskerék, Santa Monica-i rendőrök nyüzsögnek a sárga rendőrségi szalagokkal körülvett helyszínen, fény verődik vissza egy fekete ember kopasz fejéről. Igen, egy fekete ember fejéről, amit ő igazából, a valóságban a lehető legkétségbe-esettebben nem akart látni, így hát jól nézd meg, öcsi, itt van ismét. Volt egy gitár is, de az valahol másutt lehetett; az a nagyszerű, igényes, vigasztaló, vigasztalan Speedy Parkeré, az Isten áldja, az Isten verje meg, az Isten legyen jó Speedyhez, aki megérintett egy húrt, és azt énekelte Utazó Jackre, ó, Utazó Jackre Hosszú utazás vár. Hosszú útról jött, hosszú útról, és Fordulhat is vissza már. Világok forognak körülötte, világokban levő világok, mellettük más világok, vékony hártya választja el őket, a hártya ezerszer ezer ajtóból áll, csak tudni kell, hogy találd meg őket. Ezerszer ezer vörös toll, apró tollak, egy vörösbegyé, sok száz vörösbegyé repül át az egyik ajtón, a Speedyén. Kék, mint a vörösbegytojás, kösz szépen, Speedy, és az ének azt jelenti, hogy Kelj föl, kelj föl, álomszuszék! Vagy: Kelj föl, kelj föl, TÖKFEJ! Őrültség, de hallja George Rathbun most nem is olyan nyájas ordítását: Mééég egy VAAK EEEEMBER is láthatja, hogy ez következik, te VÍZFEJ! - Csakugyan? - szól hangosan. Tiszta szerencse, hogy Jane Bond főnővér, Bond felügyelő, 00 Zéró ügynök nem hallotta. Szigorú nő, de igazságtalan, ha most felbukkanna, akkor valószínűleg megbilincselné, benyugtatózná, és bevonszolná a birodalmába. - Nos, én tudok valamit, amit te nem, öreg haver: Judy Marshallnak van egy Ikre, és ez az Iker elég régen suttog a falon át. Nem is csoda, ha a végén ordítani kezdett. Jacktől kétméternyire ARDEN H. S. BASEBALL feliratú pólót viselő, vörös hajú tizenéves vágja ki a tényleges ajtót, és gyanakvó, zavart pillantást vet rá. Öregem, a felnőttek fura alakok, mondja a pillantás; hát nem jobb gyereknek lenni? Mivel gimnazista, és nem hivatásos elmeápoló, nem vasalja meg hősünket, és benyugtatózva nem hurcolja el egy párnázott falú szobába. Mindössze vigyáz rá, hogy nagy ívben kikerülje a bolondot, és szorgalmasan lépkedjen, noha van valami félig öntudatlan merevség a járásában. Minden az Ikrekkel kapcsolatos. Jack megdörgöli a halántékát, miközben szidja magát az ostobasága miatt. Korábban is látnia kellett volna; azonnal meg kellett volna értenie. Csak az a mentsége, hogy bármennyire próbálta fölébreszteni Speedy, eleinte nem volt hajlandó az ügyre gondolni, azután pedig annyira a Halász elfogására összpontosított, hogy egész ma délelőttig, amikor az anyját nézte a Homoknyelv nagy tévéjén, elhanyagolta a szörny Ikrét. Judy Marshall gyerekkorában az Ikre beszélt hozzá a két világ közötti hártyán át; az elmúlt hónapban, ahogy egyre nyugtalanabb lett, az Iker átdugta karjait a hártyán, és esztelenre rázta Judyt. Mivel Jack egyedi természetű, nincs Ikre, ez a feladat Speedyre vár. Most, mikor minden értelmet látszik nyerni, Jack alig akarja elhinni, hogy ilyen sokáig tartott, amíg meglátta a mintát. Ezért haragudott mindenre, ami akadályozta, hogy Judy Marshall elé álljon: Judy az ajtó az Ikréhez, Tylerhez, ahhoz, hogy elpusztítsák a Halászt és az Ikrét a Territóriumokban, el a sátáni, tüzes

szerkezetet, amelyet egy Gorg nevű varjú mutatott Tansy Freneau-nak. Akármi történik is ma a D szárnyban, az megváltoztatja a világot. Várakozástól dobogó szívvel lép be az erős napfényről a kórház hatalmas, okkerszínű előterébe. Mintha ugyanazok a fürdőköpenyes betegek ülnének a székeken; egy távoli sarokban ugyanazok az orvosok beszélnek meg egy zavarba ejtő esetet, vagy ki tudja, azt a tízedik, trükkös lyukat, amely az ardeni Country Clubban adódott; ugyanazok az arany liliomok emelik buja, figyelmes fejüket az ajándékbolt mellett. Ez az ismétlődés megnyugtatja Jacket, ez gyorsítja föl lépteit, ez veszi körül, és párnázza ki azokat az előre nem látható eseményeket, amelyek az ötödik emeleten várják. Ugyanaz az unatkozó hivatalnok válaszol ugyanarra a jelszóra egy hasonló, sőt talán ugyanazon, LÁTOGATÓ stemplit viselő, zöld kártyával. A lift, amely meglepően hasonlít a Vendome téri Ritz Hoteléhez, engedelmesen reszketve viszi fölfelé az első, második, harmadik, negyedik emeleten át, ahol királynői vonulása megszakad, hogy beengedjen egy Roderick Usher emlékét idéző, ösztövér ifjú doktort, azután kibocsátja Jacket az ötödiken, ahol a szépséges okkerszín fény mintha egy-két árnyalattal sötétebb lenne, mint odalent a hatalmas előcsarnokban. A lifttől ugyanazon az úton megy végig, amelyet Fred Marshall vezetésével már megtett a folyosón, át a két kettős ajtón, tovább a Gerontológia, az Ambuláns Szemészet és a Betegnyilvántartás mellett, egyre közeledik az előre nem látott előre nem láthatóhoz, ahogy a folyosók egyre keskenyebbek és sötétebbek, és mint korábban, megérkezik a százéves szobába, amelynek magas, vékony ablakai vannak, és diószínre festett faburkolata. Itt aztán megtörik a varázslat, mivel a fényezett pult mögött ülő betegirányító, a személy, aki ezt a királyságot őrzi, magasabb, fiatalabb és figyelemreméltóan zordabb, mint tegnapi kollégája. Amikor Jack megkérdezi, láthatja-e Mrs. Marshallt, a fiatalember viszolygó pillantást vet a LÁTOGATÓ kártyára, és megkérdezi, hogy vajon rokonhoz van-e szerencséje, avagy - újabb pillantás a kártyára egészségügyi dolgozóhoz. Egyikhez sem, ismeri el Jack, de ha az ifjú személy lenne olyan kedves és értesítené Bond nővért, hogy Mr. Sawyer szeretne beszélni Mrs. Marshall-lal, akkor a nővér minden bizonnyal kinyitja a tilalmas vasajtót, és int neki, ahogy többé-kevésbé tegnap is megtette. Mindez szép és jó, akár igaz is lehet, helyesel az ifjú személy, de hát sajnos Bond nővér ma nem fog idejönni, hogy bármiféle ajtót kinyisson és integessen, tekintve, hogy ma nincs szolgálatban. Vajon nem lehetséges, hogy amikor Mr. Sawyer tegnap meglátogatta Mrs. Marshallt, netán elkísérte egy családtag is, mondjuk, Mr. Marshall? Igen. És ha Mr. Marshall-lal tárgyalhatnának, mondjuk, telefonon, akkor bizonnyal megsürgetné a fiatalurat, aki éppen most tárgyalja dicséretreméltó felelősséggel az ügyet Mr. Sawyerrel, hogy az említett urat azonnal engedje be. Mindez lehetséges, ismeri el az ifjú, de hát a kórházi szabályzat előírja, hogy amennyiben nem az egészségügyben dolgozó személyről van szó, akkor a fiatalember nem elégedhet meg holmi telefonon, a kórházon kívülről adott engedéllyel. Na és honnan lehet efféle engedélyt szerezni, tudakolta Jack. A főnővértől. Rack nővértől. Jacknek mostanra, ahogy mondani szokták, szűkülni kezd a gallérja, javasolja, hogy ebben az esetben az ifjú tán keresné meg a kitűnő Rack nővért, hogy megszerezhesse a kívánt engedélyt, és ilyen módon a dolgok folyása megegyezne azzal, amit Mr. Marshall, a beteg férje kívánna. Nem, az ifjú személy nem lát okot arra, hogy ilyen utat tegyen meg, tekintve, hogy ez nem jelentene mást, mint szánalmas pocsékolását időnek és erőfeszítésnek. Mr. Sawyer nem tagja Mrs. Marshall családjának; éppen ezért a kiváló Rack főnővér semmilyen körülmények között nem adhat engedélyt. - Rendben - mondja Jack, miközben boldogan megfojtaná ezt az idegesítő senkit -, akkor lépjünk egyet az adminisztrációs létrán, rendben? Dr. Spiegleman esetleg az épületben tartózkodik? - Meglehet - bólint az ifjú. - Honnan tudhatnám én azt? Dr. Spiegleman nem számol be arról, hogy

mit csinál. Jack a telefonra mutat, amely a pult végén áll. - Nem várom el, hogy tudja, azt várom el, hogy megérdeklődje. Vegye föl a kagylót, most rögtön. A fiatalember a telefonnál a pult fölé hajol, a szemét forgatja, beütögeti a számot, és a szobának háttal a pultnak dől. Jack hallja, hogy motyog valamit Spieglemanról, sóhajt, azután azt mondja: Rendben van, adja. - Miután adták neki, suttog valamit, amiben szerepel Jack neve is. Akármit hall is válaszképpen, kiegyenesedik, tágra nyílt szemű pillantást vet a válla fölött Jackre. - Igenis, uram. Igen, itt van, megmondom neki. Helyére tette a kagylót. - Dr. Spiegleman rögtön itt lesz. - A fiú - nem több húsznál - hátralép, kezét a zsebébe dugja. - Maga az a zsaru, mi? - Miféle zsaru? - kérdezi Jack, aki még mindig ingerült. - Az, aki Kaliforniából jött ide, és letartóztatta Mr. Kinderlinget. - Igen, az vagyok. - French Landingből valósi vagyok, hát, apám, az volt csak a sokk. Az egész városnak. Senki se hitte volna. Mr. Kinderling? Maga viccel? Az ember el nem hitte volna, hogy valaki, aki ilyen, hát... tudja, embereket öl. - Ismerte? - Hát egy ilyen kisvárosban, mint French Landing, bizonyos mértékig mindenki ismer mindenkit, de igazából nem ismertem, legföljebb köszöntem neki. Én a feleségét ismertem. O volt a vasárnapi iskolai tanítóm a Hebron-hegyi evangélikus templomban. Jack kénytelen nevetni, annyira nem illik a képbe, hogy a gyilkos felesége a vasárnapi iskolában tanít. A sercegő gyűlölet emléke, amellyel Wanda Kinderling nézte őt, miközben elítélték a férjét, belefojtja a nevetést, de már késő. Látja, hogy megsértette az ifjoncot. - Milyen volt? - kérdezi. - Mint tanár. - Csak egy tanár - mondja a fiú fahangú sértődöttséggel. - Bebifláztatta velünk az egész Bibliát. Elfordulva motyogja: - Némelyek úgy gondolják, hogy nem ő volt. - Mit mondott? A fiú félig Jack felé fordul, de a mögötte levő, barna falra bámul. - Azt mondtam, hogy némelyek úgy gondolják, hogy nem Mr. Kinderling volt. Azt gondolják, hogy azért került sittre, mert csak egy kisvárosi fickó volt, aki senkit sem ismert a városon kívül. - Pech - mondja Jack. - Akarja tudni a valódi okot, hogy miért került börtönbe Mr. Kinderling? A fiú leírja a fordulat hátralevő részét, és Jackre néz. - Azért, mert gyilkosságot követett el, és ezt be is vallotta. Ez az oka. Két szemtanú látta a színhelyen, két másik ember látta egy L. A.- be, induló gépen, amikor mindenkinek azt állította, hogy Denverbe megy. Ezután azt mondta, rendben, én tettem. Mindig tudni akartam, milyen érzés egy lányt megölni, egy napon nem bírtam tovább, fogtam magam és megöltem azt a két kurvát. Az ügyvédje megpróbálta kihozni elmebetegségre való hivatkozással, de a bíróság a meghallgatáson épelméjűnek találta, ezért becsukták. A fiú lehajtja a fejét, és ismét motyog. - Nem hallom - figyelmezteti Jack. - Sokféle módon lehet vallomásra bírni egy hapsit - ismétli a fiú, éppen annyi hangerővel, hogy hallani lehessen. Ekkor lépések kopognak a folyosón, acélkeretes szemüveget és kecskeszakállat viselő, testes, fehér köpenyes férfi lép Jackhez kinyújtott kézzel. A fiú elfordul. Most már nem magyarázhatja meg a kisegítőnek, hogy nem veréssel kényszerítette ki a vallomást Thornberg Kinderlingből. A kecskeszakállas, mosolygós, fehér köpenyes férfi megragadja a kezét, dr. Spieglemanként mutatkozik be, és kijelenti, mekkora öröm számára, hogy egy ilyen híres személyiséggel találkozhat.

{Személyiség, nevetség, gondolja Jack.) Ekkor megjelenik egy lépéssel az orvos mögött egy ember, akit eddig a pillanatig senki sem vett észre, és azt mondja: - Hé, doktor, tudja, mi lenne a tökéletes? Ha Mr. Híres és én együtt interjúvolnánk meg a hölgyet. Kétszer annyi információ fele idő alatt! Tökéletes! Jack szája megkeseredik. Wendell Green beszállt a buliba. Jack üdvözli a doktort, azután Greenhez fordul. - Mit keres itt, Wendell? Megígérte Marshallnak, hogy nem megy a felesége közelébe. Wendell Green fölemeli a kezét, és hátrébb táncol. - Ma nyugodtabbak vagyunk, Sawyer hadnagy? Ugye nem akarunk behúzni egyet a keményen dolgozó sajtónak? Be kell vallanom, kezdek belefáradni a rendőrségi brutalitásba. Dr. Spiegleman ettől elkomorodik. - Miről beszél, Mr. Green? - Tegnap, mielőtt az a zsaru leütött volna a zseblámpájával, ez a Sawyer hadnagy itt minden ok nélkül gyomron vágott. Szerencséjére én ésszerűen gondolkodó ember vagyok, különben már megkapta volna a periratot. De tudja mit, doktor? Én nem így teszek. Hiszek benne, hogy minden munka könnyebb, ha együttműködünk. Az öntömjénező szöveg közepe táján Jack azt gondolja: Ó, a francba, és az ifjú betegirányítóra pillant. A fiú szeme izzik a gyűlölettől. Ezt már megette a fene: most már sohasem tudja elmagyarázni neki, hogy nem bántotta Kinderlinget. Mire Wendell Green befejezi az önbálványozást, Jack már torkig van édeskés pöfögésével. - Mr. Green fölajánlotta, hogy nekem adja bevételének bizonyos százalékát, ha engedem lefényképezni Irma Freneau holttestét - mondja az orvosnak. - Amit most akar, ugyanolyan elképzelhetetlen. Mr. Marshall, aki arra kért, hogy jöjjek ide, és látogassam meg a feleségét, megígértette Mr. Greennel, hogy nem jön ide. - Ez technikailag igaz lehet - feleli Green. - Tapasztalt újságíróként tudom, hogy az ember gyakran mond olyasmiket, amiket nem gondol komolyan, és később megbán. Fred Marshall tisztában van vele, hogy a felesége története előbb-utóbb napvilágra kerül. - Csakugyan? - Különösen a Halász legutóbbi közlésének fényében - mondja Green. - Ez a szalag bizonyítja, hogy Tyler Marshall a Halász negyedik áldozata, valamint azt is, hogy a fiú csodálatos módon még életben van. Mit gondol, meddig tudja ezt eltitkolni a közönség elől? Talán nem ért egyet azzal, hogy a fiú anyjának kellene elmagyaráznia a saját szavaival a helyzetet? - Nem vagyok hajlandó tűrni, hogy így kapacitáljanak! - mordul rá az orvos Greenre, azután figyelmeztető pillantást küld Jack felé. - Mr. Green, nagyon közel járok hozzá, hogy kidobassam ebből a kórházból. Számos dolgot akarok négyszemközt megbeszélni Sawyer hadnaggyal. Ha maga és a hadnagy képesek valamiféle megegyezésre jutni, az a maguk dolga. Én bizonyosan nem engedélyezek egy közös beszélgetést a betegemmel. Még abban sem vagyok biztos, hogy Sawyer hadnaggyal hajlandó beszélni. Nyugodtabb, mint reggel volt, de az egészsége még mindig törékeny. - A legjobb kezelésmód a problémájára, ha kibeszéli magából - jelenti ki Green. - Most már elhallgasson, Mr. Green! - mondja dr. Spiegleman. A kecskeszakáll alatt gyűrődő toka meleg rózsaszínre változik. Az orvos mérgesen néz Jackre. - Van valami különleges óhaja, hadnagy úr? - Van irodája a kórházban, doktor úr? - Igen. - Remek. Szeretnék ott tölteni egy félórát, vagy annál is kevesebbet, hogy biztonságos, nyugodt környezetben beszélgethessek Mrs. Marshall-lal, és társalgásunk teljes mértékben bizalmas természetű maradhasson. Az irodája valószínűleg tökéletesen megfelel. Túl sokan vannak a szárnyban, és az ember nem beszélgethet úgy, hogy ne szakítsák félbe, ne kellene meghallgatni egy másik beteget. - Az én irodám - tűnődik Spiegleman. - Ha önnek megfelel.

- Jöjjön velem - mondja a doktor. - Mr. Green, ön lesz szíves a pult mellett tartózkodni, amíg Sawyer hadnagy és én kimegyünk a folyosóra. - Ahogy parancsolja. - Green gúnyosan meghajol, és könnyedén, szinte tánclépésben megy a pulthoz. - Az ön távollétében bizonyára találok valami érdekes beszélgetnivalót ezzel a daliás fiatalemberrel. Wendell Green mosolyogva rákönyököl a pultra, és figyeli, ahogy Jack és Spiegleman elhagyják a szobát. Lépteik tovakopognak a padlócsempéken. A hangokból ítélve túl vannak a folyosó felén. Azután csönd lesz. Wendell még mindig mosolyogva megfordul és látja, hogy a betegirányító őt bámulja. - Minden dolgát elolvasom - mondja a fiú. - Igazán jól ír. Wendell mosolya üdvözültté magasztosul. - Daliás és értelmes. Micsoda döbbenetes összetétel. Mondd meg a neved. - Ethan Evans. - Ethan, nem sok időnk van, vágjunk bele. Úgy véled, hogy a sajtó, felelős képviselőinek joguk van megszerezni mindazokat az információkat, amelyek a közre tartoznak? - Meghiszem azt. - És nem gondolod, hogy a jól értesült sajtó a leghatalmasabb fegyverünk az ilyen Halászféle szörnyetegek ellen? Egyetlen függőleges ránc jelenik meg Ethan Evans szemöldöke között. - Fegyver? - Hadd világítsam meg. Nem igaz talán, hogy minél többet tudunk a Halászról, annál több esélyünk van rá, hogy megállítsuk? A fiú bólint, a ránc eltűnik. - Mondd csak, gondolod, hogy a doktor átengedi Sawyernek az irodáját? - Valószínűleg igen - feleli Evans. - De nem tetszik az a módszer, ahogy ez a Sawyer nevű hapsi dolgozik. Ez rendőri brutalitás. Mármint akik addig verik az embereket, amíg vallanak. Ez brutalitás. - Fölteszek neked egy másik kérdést. Illetve kettőt. Van gardróbszekrény dr. Spiegleman irodájában? És van valami mód, hogy bevigyél engem oda anélkül, hogy végigmennénk azon a folyosón? - Ó. - Pillanatnyi megértés csillan Evans pocsolyás szemében. - Hallgatózni akar. - Hallgatózni és rögzíteni. - Wendell Green megütögeti a zsebét, amelyben a magnó lapul. - A közösség javára, az Isten áldja meg valamennyiüket. - Hát, talán menni fog - válaszolja a fiú. - De dr. Spiegleman... Varázsütésre összehajtogatott húszdolláros bankjegy jelenik meg Wendell Green jobb kezének ujjai között. - Cselekedj gyorsan, akkor dr. Spiegleman semmit sem fog megtudni. Rendben, Ethan? Ethan Evans kikapja a bankót Wendell kezéből, és odainti a pult mögé, ahol kinyit egy ajtót, és azt mondja: - Gyerünk, de gyorsan! Halvány fényű lámpák égnek a sötét folyosó két végén. - Felteszem - így dr. Spiegleman -, betegem férje említette magának a szalagot, amelyet az asszony ma reggel kapott. - Említette. Azt tudja, hogy került ide? - Elhiheti, hadnagy úr, miután láttam a hatást, amelyet a szalag gyakorolt Mrs. Marshallra, és magam is meghallgattam, igyekeztem megtudni, hogy került a betegemhez. Minden postánk keresztülmegy a kórházi levélelosztón, mielőtt kézbesítenék őket, akár a betegeknek, akár az egészségügyi személyzetnek, akár az irodáknak címezték őket. Feltételezem, hogy a szalagot tartalmazó csomag ott volt a postaszobában, amikor reggel az önkéntes átvizsgálta őket. Mivel a csomagon kizárólag betegem neve szerepelt, az önkéntes átküldte az általános információs osztályunkra. Az egyik lány hozhatta föl onnan. - Nem kellett volna szólniuk önnek, mielőtt a szalagot és a magnót odaadják Judynak?

- Természetesen. Bond főnővér azonnal ezt tette volna, de ma nincs szolgálatban. Az ügyeletes Rack nővér azt hitte, hogy a cím egy gyerekkori becenévre utal, és úgy gondolta, Mrs. Marshall egyik régi barátja küldhetett valami zenét, hogy fölvidítsa az asszonyt. Magnó pedig van a nővérszobában, így hát betette a szalagot a magnóba, és odaadta Mrs. Marshallnak. A folyosó félhomálya gunyoros csillogást kölcsönöz a doktor tekintetének. - Azután, gondolhatja, elszabadult a pokol. Mrs. Marshall visszaesett, éppen olyan állapotba került, mint amikor behozták, ami egy sor, riasztó viselkedésmintát jelent. Szerencsére éppen bent voltam a kórházban, és amikor meghallottam, mi történt, utasítást adtam, hogy szedálják, és zárják be egy biztonsági szobába. A biztonsági szobának párnázott falai vannak, hadnagy úr - Mrs. Marshall megint feltépte a sebeket az ujjain, és nem akartam, hogy újabb kárt tegyen magában. Amikor a nyugtatók hatása érezhetővé vált, odamentem, beszéltem vele. Meghallgattam a szalagot. Talán azonnal hívnom kellett volna a rendőrséget, de én elsősorban a betegeimnek tartozom felelősséggel, ezért inkább Mr. Marshallt hívtam. - Honnan? - A biztonsági szobából a mobilomról. Mr. Marshall természetesen ragaszkodott hozzá, hogy beszéljen a feleségével, és az asszony is beszélni akart vele. A beszélgetés nagyon fölzaklatta Mrs. Marshallt, úgyhogy adtam neki egy újabb, enyhe nyugtatót. Amikor megnyugodott, kimentem a szobából, és ismét fölhívtam Mr. Marshallt, hogy beszámoljak neki a szalag tartalmáról. Akarja meghallgatni? - Köszönöm, doktor úr, de most nem. Viszont szeretnék kérdezni valamit a felvételről. - Kérdezzen. - Fred Marshall az öntől hallottak alapján igyekezett utánozni annak az embernek a kiejtését, aki a szalagot küldte. Ön felismerhetőnek tartja ezt az akcentust? Netán németes volt? - Ezen már gondolkodtam. Kissé emlékeztetett arra, ahogy a németek ejtik az angolt, de mégsem volt az. Ha egyáltalán hasonlítható valamihez, akkor ahhoz a francia anyanyelvűhöz, aki úgy beszél angolul, hogy a német kiejtést igyekszik utánozni. Még sose hallottam ilyet. Dr. Spiegleman a beszélgetés kezdete óta mérlegelte Jacket, olyan mértékkel, amelyről neki fogalma sem lehet. A doktor arckifejezése éppen olyan semleges és személytelen, mint egy közlekedési rendőré. - Mr. Marshall közölte velem, hogy szándékában áll önt felhívni. Úgy tűnik, nem mindennapi kötelék van ön és Mrs. Marshall között. Méltányolja az ön szakmai rátermettségét, ami természetes is, de úgy látszik, bízik is önben. Mr. Marshall kéri, hogy engedélyezzek az ön számára egy beszélgetést a feleségével, ő pedig azt mondja, hogy beszélnie kell magával. - Akkor nem jelenthet problémát, hogy beengedjen az irodájába egy félórára. Dr. Spiegleman mosolya éppen olyan gyorsan eltűnik, mint ahogy felbukkant. - A betegem és a férje kinyilvánították, hogy bíznak önben, Sawyer hadnagy, de nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy én bízome önben. - Milyen értelemben? - Számos dologban. Először is, hogy azt teszi-e, ami a betegem érdekeit szolgálja. Hogy vigyáz, nehogy szükségtelenül kétségbe ejtse, ugyanakkor nem áltatja hamis reményekkel. Betegem sokszoros érzékcsalódásainak középpontjában egy másik világ áll, amely valahogy kapcsolatban van a miénkkel. Azt gondolja, hogy a fiát ebben a másik világban tartják fogva. Meg kell mondanom önnek, hadnagy úr, hogy a betegem és a férje úgy hiszik, hogy ön ismerős ebben a fantáziavilágban - azaz a betegem feltétlenül elfogadja, a férje csak átmenetileg, azon az alapon, hogy ez megvigasztalja a feleségét. - Értem. - Egyetlen dolog van, amit az orvosnak mondhat, és nem is habozik: - Önnek pedig azt kell megértenie, hogy a Marshall családdal folytatott beszélgetéseimben úgy járok el, mint a French Landing-i rendőrségnek és főnökének, Dale Gilbertsonnak nem hivatalos tanácsadója. - Nem hivatalos minőségben.

- Gilbertson rendőrfőnök többször kért, hogy adjak neki tanácsokat, miként vezesse a Halász utáni nyomozást, és két nappal Tyler Marshall eltűnése után végre beleegyeztem, hogy megteszem, amit tudok. Semmiféle hivatalos státusom sincs. Csupán tapasztalataimat kínálhatom a rendőrfőnöknek és embereinek. - Beszéljünk nyíltan, hadnagy úr. Maga félrevezeti a Marshall családot, amikor azt állítja, hogy otthon van Mrs. Marshall álomvilágában? - Ugyanígy fogok válaszolni, doktor úr. A szalagról tudjuk, hogy a Halász csakugyan fogva tartja Tyler Marshallt. Mondhatjuk, hogy a gyerek többé nem a mi világunkban van, hanem a Halászéban. Dr. Spiegleman felvonja a szemöldökét. - Gondolja, hogy ez a szörnyeteg ugyanabban a világegyetemben él, mint mi? - kérdezi Jack. - Én nem hiszem, és ön sem. A Halász a saját világában él, amely fantasztikusan részletes szabályok szerint működik, amelyeket ő állított fel, talált ki az évek során. Minden tiszteletem mellett, és engedje megjegyeznem, hogy tapasztalatomnak köszönhetően, sokkal behatóbban ismerem az effajta szerkezeteket, mint Marshallék, a rendőrség, és hacsak nem foglalkozott nagyon sokat pszichopata bűnözőkkel, mint akár még ön is. Sajnálom, ha ez önteltségnek hangzik, mert nem áll szándékomban az ilyesmi. - Ön a profilkészítésről beszél? Valami efféléről? - Évekkel ezelőtt meghívtak az FBI különleges bűnügyi profilkészítő egységéhez, és ott sokat tanultam a szakmából, de amiről most beszélek, az messze túlmegy ezen. - És akkor még nagyon enyhén fogalmaztam, mondja magában Jack. Labda a te térfeleden, doki. Spiegleman lassan bólint. A távoli fények megvillannak szemüvegének lencséin. - Igen, azt hiszem, értem. - Eltűnődik. Sóhajt, keresztbe fonja a karját, tovább gondolkodik. Azután Jackre emeli a tekintetét. - Rendben. Engedélyezem, hogy találkozzon vele. Egyedül. Az irodámban. Harminc percig. Nem akarnám akadályozni a fejlett nyomozási módszereket. - Köszönöm - bólint Jack. - Rendkívül hasznos lesz, ezt megígérhetem önnek. - Túl régen vagyok pszichiáter ahhoz, hogy higgyek az efféle ígéreteknek, Sawyer hadnagy, de remélem, sikerül megtalálni Tyler Marshallt. Hadd vezessem be az irodámba. Ott várhat, míg megkeresem a betegemet, és egy másik folyosón odakísérem. Úgy egy kicsit gyorsabb. Dr. Spiegleman a sötét folyosó végére megy, balra fordul, még egyszer balra, előhúz a zakója zsebéből egy kövér kulcskarikát, és kinyit egy jelzés nélküli ajtót. Jack követi egy szobába, amely úgy fest, mintha két kis irodát nyitottak volna egybe. A szoba felét egy hosszú faasztal, egy szék, egy újságokkal megrakott, üveglapos kávézóasztal és iratszekrény foglalja el; a másik oldalt egy dívány és a fejénél álló bőr nyugszék. A falakat Georgia O'Keeffe poszterei díszítik. Az íróasztal mögött egy ajtó, Jack feltételezése szerint a beépített szekrényé; az átellenes ajtó, a nyugszék mögött, a két szoba találkozási pontjánál valószínűleg egy harmadik szobába vezet. - Amint látja - mondja dr. Spiegleman -, ezt a helyet egyszerre használom pótirodának és segédrendelőnek. A legtöbb betegem a várószobán keresztül érkezik, és onnan fogom bevezetni Mrs. Marshallt. Két-három percet kérek. Jack megköszöni, és a doktor a szobán át kisiet a váróterembe. A kis beépített szekrényben Wendell Green előveszi a zakója zsebéből kazettás magnóját. Rányomja a magnót és a fülét az ajtóra. Hüvelykujja a FELVÉTEL gombon, a szíve vadul ver. Nyugat-Wisconsin legkiválóbb újdondásza ismét a munkáját végzi az utca emberéért. Kár, hogy ilyen rohadt sötét van a szekrényben, de nem ez a fekete lyuk az első áldozat, amelyet Wendell vállal a szent elhivatottság nevében: mellesleg nem is kell mást látnia, mint a kismagnón világító apró, vörös fényt. Ekkor következik a meglepetés: noha Spiegleman doktor elhagyta a szobát, a hangja mégis itt van, és Sawyer hadnagyot keresi. Hogyan tudott ez a freudi sarlatán visszajönni ajtónyitás nélkül, és mi történt Judy Marshall-lal?

Sawyer hadnagy, beszélnem kell magával. Vegye föl a kagylót. Hívása van, sürgősnek tűnik. Hát persze - belső távközlés. Vajon ki hívhatja Jack Sawyert, és miért sürgős? Wendell reméli, hogy az Arany Gyermek megnyomja a kihangosítót, de sajnos, nem nyomja, és Wendellnek be kell érnie a beszélgetés egyik felével. - Hívás? - kérdezi Jack. - Kitől? - Nem volt hajlandó közölni - feleli a doktor. - Elmondta valakinek, hogy idejön látogatóba, a D szárnyba? Cserpák az, a Fekete Házból hoz híreket. - Hogyan fogadhatom a hívást? - Csak nyomja le a villogó gombot - feleli a doktor. - Az egyes vonal. Majd akkor viszem be Mrs. Marshallt, ha látom, hogy befejezte a beszélgetést. Jack megnyomja a gombot, és beleszól a telefonba: - Jack Sawyer. - Hála Istennek - mondja Cserpák St. Pierre mézes dohány ízű hangja. - Öreg, ide kéne tépned a kéglimbe, minél előbb, annál jobb. Minden össze van cseszve. - Megtaláltátok? - Ja, oké, megtaláltuk a Fekete Házat. Nem kimondottan örült nekünk. Az a hely rejtve akar maradni, és ezt tudatja is veled. A srácoknak itt fáj, ott fáj. Legtöbben kiheverjük, de Egér, hát nem is tudom. Valami borzalmas történt vele egy kutyaharapástól, ha ugyan kutya volt, amiben én kételkedem. Doki megtette, amire képes, de... A fenébe, a fiúnak teljesen elment az esze, és nem hagyja, hogy kórházba vigyük. - De Cserpák, miért nem viszitek el akkor is, ha egyszer szüksége van rá? - Mi nem így csináljuk a dolgokat. Egér nem lépett be kórházba azóta, hogy az öregje az egyikben feldobta a pacskert. Kétszer annyira fél attól, ami egy kórházban történhet vele, mint attól, ami a lábával történik. Ha bevinnénk, a La Riviere-i közkórházba, valószínűleg meghalna a mentőben. - Ha pedig nem, sohasem bocsátana meg. - Nyertél. Milyen gyorsan tudsz ideérni? - Még meg kell látogatnom itt egy asszonyt, ahogy már mondtam. Talán egy óra múlva ott vagyok annál semmiképpen nem tarthat sokkal tovább. - Nem hallottad, mit mondtam? Egér itt haldoklik nálunk. Egy csomó mindent kell elmesélnünk egymásnak. - Egyetértek - helyesel Jack. - Hadd dolgozzam most ezen, Cserpi. - Leteszi a kagylót, a váróterem ajtaja felé fordul, és várja, hogy megváltozzon a világ. Mi az ördög lehetett ez?, töpreng Wendell. Kétpercnyi szalagot pazarolt el a társalgásra Jack Sawyer és a hülye hólyag között, aki tönkretette a filmjét, amiből telt volna klassz kocsira, meg egy luxus kéglire egy sziklán a folyó fölött, de ez értéktelen szemetet csinált az egészből. Wendell megérdemli a klassz kocsit és a luxus kéglit, háromszorosan kiérdemelte, és a kifosztottságtól sistereg benne a harag. Az Arany Gyermekek mindent megkapnak, gyémánttal kirakott tálcán, az emberek kezüket-lábukat törik, hogy elárasszák őket olyasmivel, amire nincs is szükségük, míg viszont egy olyan legendás, önzetlen robotosa a sajtónak, egy olyan úriember, mint Wendell Green? Wendell Greennek kemény húsz zöld hasújába került, hogy itt rejtőzhet egy sötét, zsúfolt szekrényben, csak azért, hogy a munkáját elvégezhesse! Megcsendül a füle, amikor hallja, hogy nyílik az ajtó. A vörös fény izzik, a hűséges magnó készségesen tekeri a szalagot egyik orsóról a másikra, és most már akármi történik, minden megváltozik: Wendell zsigere, ez a tévedhetetlen szerv, az ő legjobb barátja átmelegszik a bizonyosságtól, hogy hamarosan győz az ő igazsága! Dr. Spiegleman hangja átszűrődik a szekrényajtón, hogy a csévélődő szalag megörökítse: - Akkor most egyedül hagyom önöket. Arany Gyermek: - Köszönöm, doktor úr. Nagyon hálás vagyok.

Dr. Spiegleman: - Harminc perc, rendben? Ez azt jelenti, hogy hm, két óra tízre jövök vissza. Arany Gyermek: - Remek. Halkan csukódik az ajtó, kattan a zár. Azután hosszú másodperceken át csönd. Miért nem beszélnek? De természetesen... A kérdésben a válasz. Azt várják, hogy a kövér seggű Spiegleman túljusson a hallótávolságon. Ó, de hiszen ez fincsi, az ám! Sustorog az Arany Gyermek cipőtalpa, miközben odamegy az ajtóhoz, hogy az aranyat érő riporter megérzését erősítse. Ó, Wendell Green zsigere, ó, Csodálatos és Megbízható Eszköz, ismét az újságírást szolgáltad! Wendell hallja, a gép veszi a következő logikus neszt: a zár kattanását. Judy Marshall: - Ne felejtse el a háta mögött levő ajtót sem. Arany Gyermek: - Hogy van? Judy Marshall: - Most, hogy itt van, már sokkal, sokkal jobban. Az ajtó, Jack. Újabb lépések, újabb eltéveszthetetlen nesz, ahogy a zárnyelv a helyére siklik. Hamarosan-Kicsinálódó-Gyermek: - Egész nap magáról gondolkodtam. Csak erre tudtam gondolni. A Szajha, a Kurva, a Ribanc: - Elég lesz fél óra? Aki Belelépett a Medvecsapdába: - Ha nem, legföljebb majd dörömböl az ajtón. Wendell alig tudja visszafogni magát, hogy föl ne kurjantson örömében. Ez a kettő itt szexelni fog, letépik a ruhájukat és párzanak, mint az állatok. Apám, ez aztán a visszafizetés! Mire Wendell Green végez, Jack Sawyer alábbvaló lesz a Halásznál. Judy szeme fáradt, haja fénytelen, ujjai hegyén vakít a friss géz, ám arcán átizzik a tiszta, nehezen kivívott szépség, a képzelőerő adománya, amelyet megidézett, hogy láthassa, amit látni akar. Jack szemében Judy Marshall olyan, mint egy ok nélkül bebörtönzött királynő. A kórházi pongyola, a kifakult hálóing nemhogy álcázná, inkább kiemeli szellemének született nemességét. Jack csak annyi ideig veszi le róla a tekintetét, amíg bezárja a második ajtót, azután odalép hozzá. Látja, hogy nemigen tud olyasmit mondani az asszonynak, amit ne tudna magától is. Judy befejezi a mozdulatot, amelyet a férfi kezdett; odalép hozzá, és nyújtja a kezét, hogy meg lehessen ragadni. - Egész nap magáról gondolkodtam - mondja, és megfogja a kezét. - Csak erre tudtam gondolni. Az asszony válasza magában foglal mindent, amit látott, mindent, amit tenniük kell. - Elég fél óra? - Ha nem, legföljebb dörömböl az ajtón. Elmosolyodnak; Judy erősebben szorítja a férfi kezét. - Akkor hadd dörömböljön. - Alig érezhető apró rántással közelebb húzza a férfit, és Jack szíve vadul repesve vár egy ölelésre. Amit Judy tesz, sokkal rendkívülibb a puszta ölelésnél: lehajtja a fejét, és könnyedén végighúzza cserepes ajkát a férfi két kezén. Azután az arcához szorítja a férfi jobbját. A szeme lángol. - Tud a szalagról. A férfi bólint. - Megőrültem, amikor meghallgattam, de tévedett, mikor elküldte. Túlságosan kemény ütés volt. Mert visszalökött azzá a gyerekké, aki egy falon túlról egy másik gyerek suttogását hallgatja. Megőrültem, és szét akartam tépni a falat. Hallottam a fiam sikoltását, hogy segítsek. És ott volt - a fal másik oldalán. Ahova magának át kell mennie. - Ahova át kell mennünk. - Ahova át kell mennünk. Igen. De én nem tudok átmenni a falon, maga pedig igen. Magának munkája van, a létező legfontosabb munka. Meg kell találnia Tyt, és meg kell állítania az abbalah-t. Nem tudom pontosan, hogy mi az, de a maga dolga, hogy megállítsa. Ugye jól mondom, hogy maga törvénylátó? - Jól - feleli Jack. - Törvénylátó vagyok. Ezért az én dolgom. - Akkor ez is jól van. Meg kell szabadulnia Gorgtól, és a gazdájától, Mr. Munshuntól. Valójában nem így hívják, de ilyesféleképpen hangzik a neve: Mr. Munshun. O mondta, amikor megőrültem, és át

akartam szakítani a világ falát. Egyenesen a fülembe tudta súgni. Olyan közel voltam! Mit hoz ki Wendell Green ebből a beszélgetésből, miközben fülét és magnóját rányomja az ajtóra? Ez nem az, amit várt: az állati nyögések és a gyorsan kielégülő vágy morgása. Wendell Green a fogát csikorgatja, arca eltorzul a csalódott dühtől. - Szeretem azt, ahogy engedte megmutatni magát - mondja Jack. - Maga döbbenetes ember. Ezer közül egy sincs, aki felfogná, mit jelent ez, és még kevesebb, aki meg is tudná tenni. - Túl sokat beszél - mondja Judy. - Vagyis szeretem. - Szeret a maga módján. De tudja mit? Csak azzal, hogy idejött, többé tett, mint ami voltam. Afféle sugár jön magából, és én rá vagyok kötve arra a sugárra. Jack, maga élt ott, én viszont csak arra vagyok képes, hogy egy kicsit kukucskáljak. Mindazonáltal ennyi elég. Megelégszem vele. Maga és a D szárny lehetővé teszik, hogy utazzak. - Ami magában lakozik, az teszi lehetővé az utazást. - Jól van, háromszoros éljen a jól körülhatárolt elmebajnak. Itt az idő. Törvénylátóvá kell válnia. Én csak félútig jöhetek el, magának viszont minden erejére szüksége lesz. - Azt hiszem, maga is meg fog lepődni az erején. - Fogja meg a kezem, és rajta, Jack. Menjen át. O várja, és nekem át kell adnom magát neki. Tudja a nevét, ugye? A férfi kinyitja a száját, de nem bír szólni. Belelövell a testébe egy erő, amely mintha a föld közepéből jönne, villamosságot bocsát ereibe, feszesre húzza a fejbőrét, rápréseli remegő ujjait Judy Marshall remegő ujjaira. Hihetetlen könnyedség, mozgékonyság gyülekezik testének minden üregében; ugyanakkor sohasem volt ennyire tudatában teste nehézkességének, ellenállásának a repüléssel szemben. Ha majd távoznak, gondolja, az olyan lesz, mintha rakétát lőnének fel. A padló vibrál a talpa alatt. Sikerül végignéznie a karján Judy Marshallig, aki annyira hátrahajtja a fejét, hogy az párhuzamos a reszkető padlóval, szemét lehunyja, és a teljesség önkívületében mosolyog. Reszkető fehér fénygyűrű fogja körül. Szépséges térde, lábikrája ragyog az ócska kék köntös szegélye alatt, meztelen talpát jól megveti a deszkán. Ugyanez a fény reszket a férfi körül is. Mindez belőle ered, gondolja Jack, és a... Surrogás hallatszik, a Georgia O'Keeffe-nyomatok lerepülnek a falról. Az alacsony dívány eltáncol a faltól; pörgő papírok örvénylenek felfelé a szökdécselő asztalról. Egy keszeg halogénlámpa összetörik a földön. Az egész kórház minden emeletén, minden szobájában és szárnyában reszketnek az ágyak, a televíziók elsötétednek, a műszerek csörögnek csörgő tálcáikon, a lámpák pislákolnak. A játékok lepotyognak az ajándékbolt polcairól, a hosszú liliomok végigszánkáznak vázáikban a márványpadlón. Az ötödiken az izzók arany szikrák záporában felrobbannak. A forgószél hangja erősödik, egyre erősödik, hatalmas hussanással fehér fénylepedővé terül szét, amely azonnal tűhegynyivé zsugorodik, és eltűnik. Eltűnik Jack Sawyer is, valamint a szekrényből Wendell Green. Beszívták a Territóriumokba, kirobbant az egyik világból és beszippantotta egy másik, lökték és húzták, ember, száz szinttel föntebb vagyunk az egyszerű, jól ismert utazásnál. Jack fekszik, fölnéz egy rongyos, fehér lepedőre, amely tépett vitorlaként csapkod. Negyed másodperce egy másik lepedőt látott, amely tiszta fényből készült, és nem szó szerinti volt, mint ez. Jólesett a lágy, illatos levegő. Először csak annyi tudatosodott benne, hogy fogják a jobb kezét, azután hogy egy döbbenetes nő fekszik mellette. Judy Marshall. Nem, ez nem Judy Marshall, akit a maga módján szeret, hanem egy másik döbbenetes nő, aki valamikor Judy fülébe sugdosott az éjszaka falán át, és később sokkal közelebb került hozzá. Éppen a nevét akarta kimondani, amikor... Látóterében megmozdult egy szépséges arc, amely pont olyan, mint Judyé, mégis más. Ugyanazon a korongon készült, ugyanabban a kemencében égették ki, ugyanaz a rajongó szobrász formázta, csak még

finomabban, könnyedebben, több simogatással. Jack meg sem tud mozdulni a csodálattól. Levegőt is alig mer venni. A nő, akinek arca most fölötte lebeg, és gyengéd türelmetlenséggel mosolyog rá, sohasem szült gyermeket, sohasem lépett ki territóriumi szülőföldjéről, sohasem utazott repülőgépen, vezetett autót, kapcsolt be egy televíziót, vett ki jégkrémet a mélyhűtőből, nem használt mikrohullámú sütőt, de ragyog a szellemtől, a belső kecsességtől. Jack látja rajta, hogy belülről világít. Humor, gyengédség, együttérzés, értelem, erő izzik a szemében, beszél szájának ívéből, egész arcformájából. Tudja a nevét, amely tökéletesen illik hozzá. Jack úgy érzi, egy szempillantás alatt szerelembe esett, itt helyben hívéül szegődött annak, akinek végre kimondhatja tökéletes nevét: Sophie. 21. Sophie. Még mindig a kezét fogva föltápászkodik, a nőt is fölhúzza magával. Remeg a lába. A szeme forró, és mintha nem férne el az üregében. Pontosan ugyanannyira rémült, mint amennyire lelkes. A szíve vadul, de ó, milyen édesen ver! Másodszorra sikerül kicsit hangosabban kimondani a nevet, de így sincs valami sok hangja, az ajka dermedt, mintha jéggel dörgölték volna. Olyasfajta hangon beszél, mint az, aki az imént kapott egy gyomorszájast. -Igen. - Sophie. -Igen. - Sophie. -Igen. Van ebben valami bizarrul ismerős, ahogy hajtogatja a nevet, a nő pedig mindannyiszor jóváhagyja. Ismerős és furcsa. Ekkor eszébe jut: csaknem azonos jelenet van a Rettegés Deadwood Gulchban című filmben, miután a Lazy 8 kocsma egyik törzsvendége egy whiskysüveggel leüti Bill Townst. Lily, ebben a szerepében az édes Nancy O'Neal, egy vödör vizet önt Bill arcába, azután a férfi felül, és... - Hát ez fura - mondja Jack. - És jó is. Nevetnünk kéne. Sophie árnyalatnyi mosollyal azt mondja: - Igen. - Az oldalunkat kellene fogni a nevetéstől. - Igen. - A rohadt oldalunkat. - Igen. - Ugye nem angolul beszélek? - Nem. Két dolgot lát kék szemében. Az első, hogy nem tudja, mit jelent az angol szó. A második, hogy pontosan tudja, mire céloz Jack. - Sophie. - Igen. - Sophie-Sophie-Sophie. Visszatérni a valósághoz. Belefúródni, mint egy szög. Mosoly világítja meg a nő arcát, szépíti meg az ajkát. Jack arra gondol, hogyan tudná csókolni azt a szájat, és elgyengül a térde. Hirtelen ismét tizennégy éves, és azon tűnődik, hogy vajon merészeljen-e adni a lánynak egy puszit, miután este hazakísérte. - Igen-igen-igen - feleli a nő, és még fényesebb a mosolya. Majd: - Felfogtad már? Megérted, hogy itt vagy, és hogyan kerültél ide?

Fölöttük, körülöttük duzzadozó fehér géz csapkod és sóhajtozik, mintha lélegezne. Fél tucat különböző irányból érkező léghuzat cirógatja Jack arcát, és ráébreszti, hogy a másik világból verejtékpáncélt hozott ide, és az bűzlik. Gyorsan letörli arcáról és homlokáról, mert egy pillanatnál tovább nem akarja szem elől veszteni a nőt. Valamiféle sátorban vannak. Hatalmas, sok kamrából áll, és Jackben felvillan az a pavilon, amelyben a Territóriumok Királynője, anyjának Ikre feküdt haldokolva. Az a hely tele volt színekkel, szobákkal, füstölőktől és gyásztól illatozott (mert persze a Királynő halála elkerülhetetlennek látszott csak idő kérdése volt). Ez viszont rozzant és rongyos. A falak és a mennyezet csupa lyuk, és ahol a fehér anyag még megvan, olyan vékony, hogy látni rajta keresztül a lankát és a fákat. Némelyik lyuk szélén rongyok csapkodnak, amikor a szél fúj. Pontosan a feje fölött elmosódó rozsdaszín formát lát. Valami keresztféle. - Jack, megérted, hogy hogyan... - Igen. Átfordultam. - De nem ez jött ki a száján. Annak, amit mondott, a szó szerinti jelentése mintha vízszintes út lenne. - És úgy tűnik, Spiegleman cuccainak jelentős részét is magammal szippantottam. - Lehajol, fölvesz egy lapos követ, amelyre virágot faragtak. - Azt hiszem, ez az én világomban egy Georgia O'Keeffe-metszet. Ez pedig - megfeketedett, kihunyt fáklyára mutat a pavilon törékeny fala mellett. - Azt hiszem, az ott... - de ebben a világban nincs szó rá, és ami kijön a száján, olyan ocsmányul hangzik, mint egy német káromkodás: - ...halogénlámpa volt. A nő elkomorodik. - Hal-do-gén... limpa? Lempa? Jack érzi, hogy zsibbadt szája enyhe vigyorra húzódik. - Nem érdekes. - De te jól vagy. A nőnek arra van szüksége, hogy ő jól legyen, így Jack azt mondja, hogy igen, holott nincs jól. Beteg, és boldog, hogy beteg. A szerelem betege, és nem is akarja, hogy másképp legyen. Ha leszámítjuk, hogyan érzett az anyja iránt - bár az egészen másfajta szeretet volt, akármit gondolnak is erről a freudisták -, akkor életében először fordult elő ez vele. Ó, persze sokszor gondolta, hogy beleszeretett valakibe, aztán kiszeretett belőle, de az a mai nap előtt történt: Sophie szemének hűvös kékje, mosolya előtt, amikor még nem kergetőztek halrajként az arcán a szétfeslő sátor árnyai. Ebben a pillanatban megpróbálna lerepülni egy hegytetőről, ha ő kérné, keresztülmenne egy erdőtűzön, a sarkokról hozna jeget a teájába, egyszóval csupa olyat tenne, amit azok szoktak, akik nincsenek jól. De Sophie-nak az kell, hogy ő jól legyen. Tylernek is. Törvénylátó vagyok, gondolja. A fogalom elsőre lényegtelennek tűnik a nő szépsége - egyszerűen a létezése - mellett, de azután kezd testet ölteni. Ahogy ez mindig megtörténik. Végtére is mi más hozta volna ide, akarata, legjobb szándékai ellenére? -Jack! - Igen, jól vagyok. Fordultam át már máskor is. - Noha sosem kerültem ilyen szépség közelébe, gondolja. Ez a probléma. Te vagy a probléma, szép hölgy. - Igen. Tehetséged van a jövés-menéshez. Ez az egyik tehetséged. Legalábbis ezt mondták nekem. - Kicsoda? - Hamarosan megtudod - feleli a hölgy. - Hamarosan. Sok a tennivaló, mégis azt hiszem, szükségem van egy pillanatra. Te... Tőled eléggé elakadt a lélegzetem. Jack őrülten boldog lesz, mikor ezt hallja. Látja, hogy még mindig fogja a nő kezét, tehát megcsókolja, ahogy Judy csókolta az övét a fal másik oldalán levő világban, és közben észreveszi Sophie három ujjának hegyén a pólya vékony récéjét. Bár lenne annyi bátorsága, hogy a karjaiba kapja, de megszeppen a nő szépségétől és egyéniségétől. Kicsit magasabb Judynál - talán öt centivel, többel biztosan nem, a haja világosabb, a megtört lépből csorduló méz aranya. Egyszerű pamutruhát visel, fehéret, ugyanolyan kék szegéllyel, amilyen színű a szeme. Nyaka keskeny, V alakú kivágásból

emelkedik a magasba. Szoknyája valamivel térd alá ér. A lába mezítelen, de az egyiken ezüst bokaperecet hord, olyan vékonyat, hogy alig lehet látni. Mellben teltebb Judynál, csípőben kissé szélesebb. Nővérek, gondolhatná a kívülálló, csakhogy egyformán szeplős az orruk, és a bal kézfejen ugyanott húzódik a fehér heg. Különböző balesetek okozták a forradásokat, efelől Jacknek nincs kétsége, viszont abban is biztos, hogy ezek a balesetek ugyanannak a napnak ugyanabban az órájában következtek be. - Te az ő Ikre vagy. Judy Marshall Ikre. - Csak a szó, ami kijött a száján, nem Iker; hihetetlenül, bolond módon mintha azt mondta volna, hogy hárfa. Később majd arra gondol, milyen közel, alig ujjnyira vannak egymástól a hárfa húrjai, és úgy dönt, hogy ez a szó egyáltalán nem bolondság. A nő lesüti a szemét, legörbül a szája, azután ismét fölemeli a fejét, és igyekszik mosolyogni. - Judy. A fal másik oldalán. Amikor gyermekek voltunk, Jack, gyakran beszélgettünk. Még akkor is, mikor megnőttünk, csak akkor már egymás álmaiban beszélgettünk. - A férfi ijedten látja, hogy könnyek buggyannak ki a szeméből, és leperegnek az arcán. - Megőrjítettem? Tébolyba kergettem? Kérlek, mondd, hogy nem! - Dehogy - legyint Jack. - Kötélen táncol, de még nem esett le. Kemény asszony. - Vissza kell vinned neki Tylert - mondja Sophie. - Mindkettőnkért. Nekem sohasem volt gyermekem. Nem lehet. Mert nézd, engem... bántalmaztak. Amikor fiatal voltam. Valaki, akit te is ismertél. Szörnyű bizonyosság formálódik Jack elméjében. Körülöttük a roskatag pavilon csapkod és sóhajtozik a csodálatosan illatos levegőben. - Morgan volt? Orrisi Morgan? A nő lehorgasztja a fejét, és talán jobb is így, mert Jack arca ebben a pillanatban csúnya vicsorba torzul. Ebben a pillanatban bánja, hogy nem ölheti meg még egyszer Morgan Sloat Ikrét. Már meg akarja kérdezni, miben állt a bántalmazás, de azután rájön, hogy nem kell. - Mennyi idős voltál? - Tizenkettő - mondja Sophie... Jack tudta, hogy ezt fogja mondani. Ugyanabban az évben történ, abban az évben, amikor Jacky tizenkettő volt, és idejött, hogy megmentse az anyját. Tényleg idejött? Ez a Territóriumok? Valahogy nem érzi ugyanannak. Csaknem ugyanaz... de nem egészen. Nem csodálkozik, hogy Morgan megerőszakolt egy tizenkét éves gyereket, méghozzá úgy, hogy meddővé is tette. Egyáltalán nem. Morgan Sloat, más néven Orrisi Morgan uralkodni akart, nem csupán egy világban vagy kettőben, hanem az egész világegyetemben. Férfinak, akit ekkora becsvágy fűt, mit számít néhány megerőszakolt gyerek? Sophie gyengéden végighúzza hüvelykujjait a férfi szeme alatt. Mintha pihék simogatnák. Csodálattal néz rá. - Miért sírsz, Jack? - A múlt - feleli. - Nem mindig a múlt az oka? - Az anyjára gondol, ahogy az ablakban ül, cigarettázik, és a rádiót hallgatja, amely az „Őrült karok"- at játssza. Igen, mindig a múlt. Ott van az, ami fáj, és amin nem tud túljutni az ember. - Lehet, hogy igen - enged Sophie. - De ma nincs idő a múltra gondolni. Ma a jövővel kell foglalkoznunk. - Igen, de föltehetnék néhány kérdést...? - Rendben, de csak néhányat. Jack kinyitja a száját, beszélni próbál, és mulatságosan tátog, amikor semmi sem jön ki a torkán. Azután elneveti magát. - Nekem is elállt tőled a lélegzetem - mondja a nőnek. - Kénytelen vagyok beismerni. Sophie arca halvány pírba borul. Lesüti a szemét. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit... Azután becsukja. Jack szeretné, ha beszélne, ugyanakkor boldog, hogy hallgat. Gyengéden megszorítja a kezét. A nő ismét ránéz, kék szeme nagyra tágul.

- Ismertelek? Amikor tizenkét éves voltam? A nő megrázza a fejét. - De láttalak. - Talán. A nagy pavilonban. Anyám a Jó Királynő egyik udvarhölgye volt. Én is az voltam... A legfiatalabb. Akkor láthattál. Azt hiszem, láttál is. Jack egy pillanatig emészti ezt a csodát, azután folytatja. Rövid az idő. Ezt mindketten tudják. Szinte érzi a röptét. - Te és Judy Ikrek vagytok, de egyiktek sem utazik - ő sohasem volt a fejedben itt, és te sohasem voltál az ö fejében amott. Ti... A falon át beszélgettek. - Igen. - Amikor mindenféléket írt, akkor te súgtál neki a falon át. - Igen. Tudom, hogy kíméletlenül nyaggattam, de muszáj volt. Muszáj volt! Nemcsak arról van szó, hogy visszakapja a gyerekét, akármilyen fontos lehet is ez. Vannak ennél nagyobb összefüggések. - Például? A nő megrázza a fejét. - Nem én fogom elmondani neked. Az, aki elmondja, sokkal nagyobb nálam. Jack az apró kötéseket tanulmányozza a nő ujjainak hegyén, és azon tűnődik, hogy Sophie és Judy milyen keményen igyekeztek áttörni azt a falat. Morgan Sloat, úgy látszik, tetszése szerint lényegült át Orrisi Morganná. Tizenkét évesen Jack másokkal is találkozott, akik rendelkeztek ugyanezzel a képességgel. Ő nem rendelkezett; ő egytermészetű volt, mindkét világban Jack maradt. Judy és Sophie azonban képtelen rá, hogy bármilyen módon átforduljanak. Valami kimaradt belőlük, így csak suttogni tudtak a két világ közötti falon át. Vannak szomorúbb dolgok is, de ebben a pillanatban egy sem jut az eszébe. Jack körülnéz a rongyos sátorban, amely mintha lélegezne a napfényben és az árnyak között. A rongyok csapkodnak. A következő helyiségben, a tüllszerű falon tátongó lyukon át néhány felfordított priccset lát. - Mi ez a hely? - kérdezi. A nő elmosolyodik. - Némelyek számára kórház. - Ó! - Fölnéz, ismét észreveszi a keresztet. Most rozsdaszín, de valamikor kétségtelenül vörös volt. Te hülye, vörös kereszt, gondolja. - Ó! De egy kicsit... Hát... nem öreg? Sophie szélesebben mosolyog. Csúfondárosan. Jack úgy véli, hogy akármilyen kórház lehetett itt, vajmi kevéssé hasonlíthatott a Kórház a város szélén vagy a Vészhelyzet intézményeihez. - Igen, Jack. Nagyon öreg. Valamikor tucatnyi vagy még több is volt belőle a Territóriumokban, az Első Világban, a Középföldön; most már csak néhány van. Tán csak ez az egy. Ma itt van. Holnap... - fölemeli a kezét, leereszti. - Akárhol! Lehet még a falnak azon az oldalán is, amelyik Judy felé esik. - Szóval gyógyító vándorcirkusz. Ezt tréfának szánta, és meglepődik, amikor Sophie bólint, azután összecsapja a kezét. - Igen! Igen, csakugyan! Noha ne akard, hogy itt kezeljenek. Mit akart ezzel mondani? - Hát nem is. - Jack körülnéz a foszladozó falak, elrongyolódott mennyezetek, ódon tartóoszlopok között. - Nem látszik túl sterilnek. Sophie komolyan válaszol (noha szemében szikrák pattognak): - Pedig ha beteg lennél, kimondhatatlanul gyönyörűnek gondolnád. És ugyanezt gondolnád az ápolónőkről is, a Nővérkékről, hogy olyan szépek, amilyet a szegény beteg csak kívánhat. Jack körülnéz. - Hol vannak? - A Nővérkék nem jönnek elő, amikor süt a nap. És ha ezután is élni akarunk, Jack, akkor jóval sötétedés előtt mennie kell kinek-kinek a maga útján. A férfinak fáj hallania az elválásról, még ha tudja is, hogy elkerülhetetlen. A fájdalom mindazonáltal nem csökkenti kíváncsiságát; úgy látszik, aki egyszer törvénylátó volt, mindig az marad. - Miért? - Mert a Nővérkék vámpírok, és betegeik sohasem gyógyulnak meg.

Jack meghökkenten, elbizonytalanodva néz körül, hogy látja-e ennek jelét. A kétkedés bizonyosan távol áll tőle - olyan világban, ahol vérfarkasok teremnek, bármi megteremhet. A nő megérinti a csuklóját. A vágy gyenge remegése fut át a férfin. - Ne félj, Jack, ők is a Sugarat szolgálják. Minden dolog a Sugarat szolgálja. - Miféle sugarat? - Ne törődj vele. - A kéz megszorítja a csuklóját. - Az, aki válaszolhat a kérdéseidre, hamarosan megjön, ha ugyan nincs itt máris. - Lapos pillantást vet rá, amelyben ott csillámlik egy mosoly is. - És miután meghallgatod, sokkal inkább olyan kérdéseket tudsz majd föltenni, amelyek fontosak. Jack megérti, hogy rápirítottak, de nem zavarja, mert Sophie tette. Hagyja, hogy a nő végigvezesse a nagy, ódon kórházon. Csak most látja, milyen óriási. Arra is rájön, hogy a friss szellő ellenére valami kellemetlen szagot érez, valamit, amiben mintha erjedt bor keveredne romlott hússal. Hogy miféle hússal, sajnos, azt is kitalálhatja. Több száz bűnügy helyszínén fordult már meg, ki is kell találnia. Udvariatlanság lett volna, ha akkor lépünk le, amikor Jack találkozik élete szerelmével (nem beszélve arról, milyen jól el lehet mesélni), így hát nem is tettük. Most azonban surranjunk ki mégis a kórházsátor vékony falain túlra. Kint a vörös sziklák, a zsályacserjék, csökött fenyők, a segoliliomra kissé emlékeztető sivatagi virágok és néhány hordókaktusz szikkadt, mégis tetszetős tájképe fogad. Valahonnan, nem túl nagy messzeségből egy folyó kitartó, hűvös zúgása hallatszik. A kórházpavilon olyan álmatagon zizeg és csapkod, mint egy vitorlás hajó, amely vígan repül a passzátszelek szárnyán. Amint tovalebegünk a nagy, rongyos sátor mentén kelet felé a magunk erőfeszítés nélküli, különösen kellemes módján, szétszórt holmikat veszünk észre. Újabb vésett köveket látunk, van itt egy szép formájú rézrózsa, amelyet mintha nagy forróság görbített volna el, egy kis rongyszőnyeg, amelyet mintha húsvágó bárddal metéltek volna ketté. Akadnak más cuccok is, olyan tárgyak, amelyek ellenálltak minden változásnak, miközben a forgószél útján átkerültek egyik világból a másikba. Látunk itt egy megfeketedett televíziós képcsövet, amely üvegtörmelék szőnyegén hever, számos Duracell AA elemet, egy fésűt, és - ami talán a legkülönösebb - egy fehér nejlon bugyit, amelynek elejére illedelmes rózsaszín betűkkel a vasárnap szót írták. Világok ütköztek össze; itt, a kórházpavilon keleti oldalánál összekeveredett szemét mutatja, milyen kemény volt az ütközés. A szemétcsóva végében - mondhatnánk, az üstökös fejében - egy ismerős ember üldögél. Még nem láttuk ilyen ocsmány, barna klepetusban (nyilvánvalóan nem tudja, hogy kell viselni egy ilyen ruhadarabot, mert ha rossz szögből nézzük, sokkal többet láthatunk belőle, mint szeretnénk), kaplis cipő helyett szandál van a lábán, rendetlen lófarkát nyersbőr szíj fogja össze, mindazonáltal ez a jelenség kétségtelenül Wendell Green. Motyog és nyáladzik. A jobb kezében gyűrögetett papírköteget bámulja kitartóan. Nem törődik a körülötte lezajlott világrengéssel, a papírra összpontosít. Ha rá tud jönni, hogy Panasonic riportermagnójából miként lett kis köteg ódon papiros, akkor talán ránéz másra is. De addig nem. Wendell (hívjuk továbbra is így, és ne törődjünk vele, mi lehet, és mi nem lehet a neve a létezés eme kis zugában, mivel ezt ő sem tudja, és nem is akarja tudni) a Duracell AA elemeket bámulja. Odamászik, fölveszi, és megpróbálja beletuszkolni a papírkötegbe. Természetesen a dolog nem működik, de ez nem riasztja vissza Wendellt a próbálkozástól. Ahogy George Rathbun mondaná: „Adjatok a srácnak egy légycsapót, és igyekszik ebédet fogni vele!" - Ergye - mondja Szurdokország kedvenc oknyomozó riportere, és ismételten megpróbálja beleszuszakolni az elemeket a papírkötegbe. - Ergye... bele. Ergye... bele! A nyavalyába, ergye beja... Egy hang - közeledő pengés, ami istenuccse, sarkantyú is lehet - szakítja meg Wendell összpontosítását, aki tágra nyílt, kidülledő szemmel néz föl. Ép elméje talán nem távozott örökre, de az biztos, hogy fogta az asszonyt meg a srácokat, és meg sem állt velük Disneylandig. A szeme előtt feltűnő látomás pedig biztosan nem fogja egyhamar visszacsalogatni.

Élt valaha világunkban egy igen jó fekete színész, akit Woody Strodenak hívtak. (Lily ismerte; játszottak is együtt a hatvanas évek végén egy American International-gagyiban, aminek Végzetes expressz volt a címe.) A férfi, aki most közeledik ahhoz a helyhez, ahol Wendell Green kuporog az elemeivel és a maroknyi papírjával, figyelemreméltóan hasonlít ehhez a színészhez. Kifakult farmert visel, kék pamutinget, nyakában kendőt, súlyos pisztoly lóg a derekán, széles fegyverövön, amelyben kéttucatnyi töltény villog. A feje kopasz, a szeme mélyen ül. Egyik vállán bonyolult mintázatú hevederről gitár lóg. A másik vállán papagájszerű madár ül. A papagájnak két feje van. - Nem, nem - mondja Wendell enyhén dorgáló hangon. - Dehogyis. Nem látom. Nem látom. Azt. Fejét lehajtva ismét igyekszik belenyomni az elemeket a maroknyi papírba. A jövevény árnyéka Wendellre esik, aki makacsul nem hajlandó fölnézni. - Üdv, idegen - mondja a jövevény. Wendell továbbra sem néz föl. - A nevem Parkus. Én vagyok a törvény errefele. Mi a neved? Wendell nem hajlandó válaszolni, hacsak nem tekintjük feleletnek a nyáladzó szájból kiböffenő fojtott morgást. - A nevedet kérdeztem. - Wen - mondja régi ismerősünk (barátnak mégsem nevezhetjük), de nem néz föl. - Wen. Dell. Gree... Green. Én... én... én... - Csak nyugodtan - mondja Parkus (nem minden együttérzés nélkül). - Várhatok, amíg bemelegszik a billogvasad. - Én... sajtósólyom! - Aha. Szóval ez vagy? - Parkus lekuporodik; Wendell hátrahőköl, neki a pavilon gyatra falának. Szóval nemcsak a nagydobot vered a felvonuláskor? Hát tudod, én láttam már kabasólymot, kerecsensólymot, láttam vándorsólymot is, de te vagy az első sajtósólymom. Wendell fönéz, és vadul pislog. Parkus bal vállán a papagáj egyik feje megszólal: - Isten a szeretet. - Baszdanyád - feleli a másik fej. - Mindeneknek az élet folyóját kell keresnie - így az első. - Kabbe a faszom - jön a riposzt. - Isten felé növekszünk - mondja az ájtatos. - Lehugyozlak - feleli a kevésbé ájtatos. Noha mindkét fej egykedvűen - sőt az ésszerű vitatkozás hangnemében - beszél, Wendell még hátrébb hőköl, azután lesüti a szemét, és dühösen folytatja hiábavaló munkáját az elemekkel és a maréknyi papírral, amely kezd eltűnni öklének izzadságtól mocskos csövében. - Ne haragudj rájuk - mondja Parkus. - Én biztosan nem haragszom. Igazság szerint már alig hallom őket. Pofa be, fiúk. A papagáj elnémul. - Az egyik fej a Szent, a másik a Profán - magyarázza Parkus. - Azért tartom őket, hogy emlékeztessenek arra... Közeledő lépéseket hall, mire egyetlen hajlékony, könnyed mozdulattal fölegyenesedik. Jack és Sophie jön, az iskolába tartó gyerekek önfeledtségével szorongatva egymás kezét. - Speedy! - kiáltja Jack, és elvigyorodik. - Nahát, Utazó Jack! - üdvözli Parkus, és ő is elvigyorodik. - Hozott Isten! Oda nézzenek már, hogy megnőttél! Jack előreront, átkarolja Parkust, aki tiszta szívből viszonozza az ölelgetést. Egy idő után Jack eltolja magától a jövevényt, és szemügyre veszi. - Öregebb voltál - legalábbis nekem öregebbnek tűntél. Mindkét világban. Parkus még mindig mosolyogva bólint, majd Speedy Parker hangján folytatja: - Meghiszem, hogy öregebbnek látszottam, Jack. Emlékezz, kisgyerek voltál.

- De hát... Parkus legyint. - Néha öregebbnek látszom, néha kevésbé öregnek. Minden a... - A kor bölccsé tesz - szólal meg ájtatosan a papagáj egyik feje, amire a másik rávágja: - Szenilis vén fasz. - ...helytől és a körülményektől függ - vonja le a következtetést Parkus, majd hozzáteszi: - Mondtam nektek, fiúk, hogy pofa be. Ha tovább folytatjátok, esetleg kicsavarom azt a ráncos nyakatokat. - Sophie felé fordul, aki tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézi, olyan félénken, mint egy szarvasünő. - Sophie! mondja. - De örülök, hogy ismét találkozunk, drágám. Nem megmondtam, hogy eljön? És íme. Mindössze kicsit tovább tartott, mint vártam. A nő olyan mélyen bókol, hogy fél térde a földet éri, fejét is meghajtja. - Köszönöm néked - mondja. Gyere békével, harcos, és amikor folytatod utadat a Sugár mentén, magammal viszed szeretetemet. Mélyről jövő, különös borzongás fogja el Jacket, mintha több világ szólna egyszerre, dallamosan, fojtottságában is zengő hangon. Speedy - Jack még mindig így gondol rá - megfogja a nő kezét, és fölsegíti. - Állj föl, leány, és nézz a szemembe. Én nem vagyok harcos, még itt a határvidéken se, még akkor se, ha időről időre hordozom az öreg vasat. Mindenesetre sok beszélnivalónk van. Nincs idő a ceremóniára. Gyertek föl a dombra, mellém. Tanácskozást tartunk, ahogy a harcosok mondják. Vagy, ahogy mondták, mielőtt a világ elmozdult volna. Lőttem pár fajdot, egész jók lennének sültnek. - Mi lesz - Jack a motyogó kupacra mutat, ami Wendell Greenből maradt. - De hiszen olyan jól elfoglalja magát - mondja Parkus. - Azt állította, hogy ő sajtósólyom. - Attól tartok, kicsit túlzott - feleli Jack. - Az öreg Wendell sajtóhiéna. Wendell kissé arra fordítja a fejét. Nem hajlandó fölnézni, de a szája gúnyos vigyorra húzódik, sokkal inkább gépiesen, mint tudatosan. - Úgyis. Halló. Ttam. - Erőlködik. Szája eltorzul, a vigyor ezúttal kevésbé gépies, és inkább vicsor. - Ara. Ara. Arany Gyermek. Holly. Wood. - Legalább egy kicsit sikerült megőriznie a bájából és életöröméből - jegyzi meg Jack. - Nem lesz itt baja? - Nem sok, ha az agya nem kerül túl közel a Nővérkék sátrához - mondja Parkus. - Semmi baja sem lesz. És ha megszimmant valami ínycsiklandót a szélben és odajön, azt hiszem, odavethetünk neki némi koncot. - Wendell felé fordul. - Amott leszünk. Ha oda akarsz jönni, hogy meglátogass, hát csak gyere. Megértettél, Mr. Sajtósólyom? - Wen. Dell. Green. - Wendell Green, igenis, uram. - Parkus a többiekre néz. - Gyerünk. Szedjük a sátorfánkat. - Nem szabad megfeledkeznünk róla - mormolja Sophie, miközben visszanéz. - Néhány óra múlva sötét lesz. - Nem is - helyesel Parkus, ahogy fölértek a legközelebbi dombra. - Nem lenne jó, ha a sátor mellett maradna sötétedés után. Csakugyan nem lenne jó. A domb túlsó oldalán több a zöld - még egy kis patak szalagja is kanyarog, bizonyára útban van a folyó felé, amelynek Jack idáig hallja a zúgását a távolból -, mégis inkább Észak- Nevadára hajaz, mint Nyugat-Wisconsinra. Bár ez logikus, gondolja Jack. Ez az utolsó nem egy közönséges átfordulás volt. Úgy érzi, mintha kő lett volna, amely végigkacsázik a tavon, ami pedig ezt a szegény Wendellt illeti... Jobbra onnan, ahol leereszkednek a dombtetőről, egy ló van kikötve valaminek az árnyékában, amit Jack egy józsuéfának néz. Úgy húsz méterrel lejjebb balra idő marta kövek gyűrűje. A körben gondosan összerakott, meggyújtatlan tűzifa. Jacknek nem nagyon tetszik a hely - a kövek ős öreg fogakra emlékeztetik. Viszolygásával nincs egyedül. Sophie megáll, ujjai szorosabban markolják a férfi kezét. - Parkus, oda megyünk? Mondd, hogy nem. Parkus megfordul. Ezt a jóindulatú mosolyt Jack ismeri:

ez biztosan Speedy Parker mosolya. - Drágám, a Beszélő Démon sok korszakkal ezelőtt eltávozott ebből a körből - mondja. - És tudod, hogy ama hely a legjobb a történetek elmondására. - Mindazonáltal... - Most nincs idő a félelemre - mondja Parkus. Árnyalatnyi türelmetlenség van a hangjában, és nem is a „félelem" szót használja, de Jack agya így fordítja le. - Amikor rá vártál, bementél a Nővérkék sátrába... - Csak azért, mert ő ott volt azon az oldalon... - ...és most én, kérlek, hogy gyere. - Hirtelen magasabbnak tűnik. A szeme villog. Egy harcos, gondolja Jack. Igen, azt hiszem, belőle lehetne harcos. Mint a mama régi filmjeiben, csak itt ez a valóságban történik meg. - Jól van - mondja halkan a nő. - Ha muszáj. - Azután Jackre néz. - Átkarolnál? Biztosak lehetünk benne, hogy Jack boldogan engedelmeskedik. Ahogy belépnek két kő közé, Jack mintha csúnyán kitekert, suttogó szavakat hallana. Az egyik hang egy pillanatra kitisztul, és nyálkás csíkot hagy maga mögött, ahogy becsurog a fülébe: Dámolyognak, dámolyognak, dámolyognak, ohó, a vérző lábigók, hamarost elgyün, jó barátom, Munshun, és micsoda csemegét dardogadog neki, ohó, ohó... Jack régi barátjára pillant, aki Parkusként guggol egy vászonzsák mellett, és a száját elzáró zsineget oldozza. - Közel van, ugye? A Halász. És a Fekete Ház is közel van. - Igen - feleli Parkus, és a zsákból kiborít egy tucat kövér, kibelezett madarat. Jacknek a fajdokról Irma Freneau jut az eszébe, és arra gondol, hogy nem lesz képes enni. Amikor látja, hogyan húzza Parkus és Sophie zöld ágakból készült nyársra a madarakat, ez még meg is erősíti elhatározásában. De mikor a tűz fellángol, a madarak pirulni kezdenek, a gyomra tiltakozva jelzi, hogy a madaraknak csodálatos az illata, és az íze valószínűleg még annál is jobb. Emlékezete szerint itt mindennel ez a helyzet. - Itt vagyunk, a beszélő körben - mondja Parkus. A mosolygást egyelőre talonba tette. Józan komolysággal pillant Jackre és Sophie-ra, akik egymás mellett ülnek, és még mindig egymás kezét fogják. Gitárja a közelben egy sziklának támaszkodik, mellette Szent és Profán alszik, mindkét fejét a szárnyai alá dugja, és semmi kétség, kétféle álmot álmodik. - A Démon talán régen elment, de a legendák szerint az ilyen dolgok üledéket hagynak maguk után, amitől könnyebben pereg a nyelv. - Mint mikor megcsókolják a Blarney Követ - jegyzi meg Jack. Parkus megcsóválja a fejét. - Ma nem csókolgatunk. - Bárcsak közönséges gazemberrel lenne dolgunk - mondja Jack. - Akkor könnyedén elbánnék vele. Sophie meglepetten néz rá. - Arra gondol, hogy közönséges bűnöző - magyarázza Parkus. - Afféle nehézfiú. - Jackre pillant. - És bizonyos értelemben az is. Carl Bierstone, hogy úgy mondjam, nem egy közönséges szörnyeteg. Ami nem azt jelenti, hogy ne tudna gyilkolni. De ahhoz, ami most French Landingben folyik, csak felhasználták. Megszállták, Jack, ahogy a te világodban mondják. Belebújtak a szellemek, ahogy mi mondjuk itt, a Territóriumokban... - Ledöntötték a disznók - teszi hozzá Sophie. - Igen - bólint Parkus. - Ezen a határvidéken túl - Középföldön - azt mondanák, hogy megfertőzte egy démon. De egy olyan démon, amely messze hatalmasabb, mint az a szegény elrongyolódott szellem, amely valaha ebben a gyűrűben élt. Jack alig hallja. A szeme izzik. Úgy hangzott, mintha beer stein lenne, mondta George Potter előző este, ezer évvel ezelőtt. Nem ez az, de közel jár hozzá. - Carl Bierstone - mondja. Fölemeli az öklét, és győzelmesen megrázza. - Ez volt a neve Chicagóban. Burnside French Landingben. Ügy lezárva, játéknak vége, húzd föl a cipzáradat. Hol van, Speedy? Adj

nekem némi időt, h... - Pofa... Be! - szól rá Parkus. Halkan beszél, de gyilkos indulattal. Jack érzi, hogy Sophie hozzásimul. Maga is megrezzen kissé. Ebben a hangban semmi sincs régi barátjából, egyáltalán semmi. Ne gondolj rá úgy a továbbiakban, hogy Speedy, mondja magának. Nem ő az, nem is volt soha. Az csak egy szerep volt, amit eljátszott valaki, hogy megvigasztaljon és elbűvöljön egy rémült kisfiút, aki az anyjával együtt menekült. Parkus megfordítja a madarakat, amelyeknek az egyik oldala már szépen megbarnult, és a zsírjuk a tűzbe csöpög. - Sajnálom, hogy goromba voltam, Jack, de tisztában kell lenned azzal, hogy a te Halászod piti alak ahhoz képest, ami igazából történik. Miért nem Tansy Freneau-nak mondod, hogy pitiáner? Miért nem Cserpák St. Pierre-nek mondod? Ilyesmiket gondol Jack, de nem mondja ki. Ugyancsak megijedt a fénytől, amelyet Parkus szemében látott. - Nem is Ikrekről van szó - folytatja Parkus. - Ezt az ötletet verd ki a fejedből. Ennek csak a te világodhoz és a Territóriumok világához van köze. Láncszem. Attól, hogy itt megölsz egy nehézfiút, odaát nem vetsz véget egy emberevő pályafutásának. És ha megölöd ott Wisconsinban, a benne levő lény egyszerűen átugrik egy másik gazdába. - A lény...? - Amikor Albert Fishben volt, akkor Mr. Hétfőnek hívták. Az a fickó, akit te keresel, Mr. Munshunnak hívja. Mindketten olyasmit próbálnak kifejezni, ami nem mondható el egyetlen földi világ egyetlen nyelvén sem. - Hány világ van, Speedy? - Sok - feleli Parkus, a tűzbe nézve. - És ez az ügy valamennyit érinti. Mit gondolsz, mi másért kerestelek volna? Mi másért küldtem tollakat, vörösbegytojást, mindenféle nyavalyával vacakoltam, csak hogy felébresszelek. Jack Judyra gondol, aki véresre kaparta az ujjait a falon, és elszégyelli magát. Úgy látszik, Speedy nagyjából ugyanazt tette. - Kelj föl, kelj föl, tökfej! - mondja. Parkus mintha nem tudná, korholjon vagy mosolyogjon. - Mert fixen engem kellett látnod abban az esetben, amely miatt futva távoztál L. A.- ből. - De öregem, miért gondolod, hogy távoztam? - Úgy inaltál, mint Jónás, amikor Isten azt mondta neki, hogy ostorozza Ninive bűneit. Gondoltam, küldök neked egy cethalat, hogy lenyeljen. - Úgy is éreztem magam, mint akit lenyeltek - mondja Jack. Sophie halkan közbeszúrja: - Én is úgy éreztem magam. - Mindnyájunkat lenyeltek - mondja a férfi, akinek pisztoly lóg a derekáról. - Akár tetszik, akár nem, a fenevad gyomrában vagyunk. Ez a ka, a sors vagy végzet. Ez a te Halászod, Jack, most a te ka-d. A mi kank. Több ez, mint gyilkosság. Sokkal több. És Jack olyat lát, amitől megáll benne az ütő. Lester Parker, vagyis Speedy, alias Parkus maga is halálra van rémülve. - A Setét Toronyhoz van köze - mondja. Jack mellett Sophie halkan, kétségbeesetten fölkiált félelmében, és lehajtja a fejét. Ugyanakkor fölemeli a kezét, V-t formál két ujjából, és többször is a Gonosz Szem jelét mutatja Parkus felé. O, úgy látszik, nem veszi rossz néven. Teszi a dolgát, ismét megfordítja a madarakat. - Most pedig figyelj - mondja. - Figyelj, és olyan kevés kérdést tegyél föl, amilyen keveset csak lehet. Még van esélyünk rá, hogy visszaszerezzük Judy Marshall fiát, de kezd a körmünkre égni a dolog. - Beszélj - mondja Jack. Parkus beszél. Története egy pontján úgy találja, hogy a madarak megsültek, és föltálalja őket lapos

köveken. A hús puha, szinte magától esik le az apró csontokról. Jack éhesen habzsol, nagyokat iszik Parkus tömlőjének édes vizéből, valahányszor körbejár. Nem pocsékolja idejét arra, hogy halott gyermekeket hasonlítson össze madártetemekkel. A kazánt fűteni kell, ő pedig fűt is, nem sajnálja a tüzelőt. Ugyanígy tesz Sophie, aki kézzel eszik, és tisztára nyalja az ujjait a legkisebb zavar vagy tartózkodás nélkül. Ugyanígy tesz Wendell Green is, noha nem hajlandó belépni a vén kövek körébe. Mindazonáltal, amikor Parkus odalök neki egy aranyos barna fajdot, Wendell figyelemre méltó ügyességgel kapja el, és tömi magába a szaftos húst. - Azt kérdezted, hány világ van - kezdi Parkus. - A válasz Nemes Nyelven da fan: elmondhatatlanul sok. - Az egyik megfeketedett végű ággal fekvő nyolcast rajzol, amiben Jack fölismeri a végtelenség görög jelét. - Létezik egy Torony, amely megtartja őket. Ha jobban tetszik, gondolj rá úgy, mint egy tengelyre, amelyen sok kerék forog. És létezik egy lény, amely le akarja dönteni ezt a Tornyot: Ram Abbalah. Ezeknél a szavaknál a tűz lángjai egy pillanatra elsötétednek, és vörösre változnak. Jack szeretné hinni, hogy ez csak túlfeszült idegeinek játéka, de nem teheti. - A Bíbor Király - mondja. - Igen. Testi lénye fogságban van egy cellában a Torony tetején, de van egy másik manifesztációja is, minden részletében valós, az pedig a Cantah Abbalah-ban - a Bíbor Király udvarában lakik. - Egyszerre két helyen. - Tekintve utazását Amerika és a Territóriumok világa között, Jack simán tudomásul veszi ezt a fogalmat. -Igen. - Ha ő - vagy az - ledönti a Tornyot, nem szenved vereséget? Nem pusztul el testi valója a folyamat során? - Éppen ellenkezőleg: kiszabadul, és kedvére garázdálkodhat az ezt követő káoszban... A din-tah-ban... a tűzben. Középföld egyes részei máris belezuhantak ebbe a tűzbe. - Tulajdonképpen mennyit kell ebből tudnom? - kérdezi Jack. Érzi, hogy az idő repül a falnak ezen az oldalán is. - Nehéz megmondani, hogy mit kell tudnod és mit nem - feleli Parkus. - Ha kihagyok valami adatot, akkor talán minden csillag elsötétedik. Nem csupán itt, de ezerszer ezer világegyetemben. Az pedig maga a pokol. Ide figyelj, Jack! A Király már időtlen idők óta próbálja lerombolni a Tornyot, hogy kiszabadulhasson. Talántán mindig is ezen buzgólkodott. Lassú munka, mert a Tornyot, egymást keresztező erősugarak tartják, olyaténképpen, mint a merevítő kötelek. A Sugarak kitartottak évezredeken át, és kitartanának még ugyanennyi ezredévig, de az utóbbi kétszáz évben - ez a te világod idejében számolandó, Jack; neked, Sophie, ez annyi lenne, mintha majdnem ötszázszor tért volna vissza a Teleföld... - Ilyen régen - mondja a nő, majdnem sóhajtva. - Ilyen nagyon régen. - A dolgok hatalmas rendjében ez olyan kurta idő, mint amennyi alatt egy szál gyufa leég egy sötét szobában. De míg a jó dolgok rendszerint hosszú idő alatt fejlődnek ki, a gonoszak teljes pompájukban, kulcsra készen szökkennek elő, mint a krampusz a dobozból. A ka éppen úgy barátja a gonosznak, mint a jónak. Mindkettőt magához öleli. Ha már a krampusznál tartunk... - Parkus a férfi felé fordul. Hallottál a vaskorról és a bronzkorról, ugye? Jack bólint. - A Torony felső szintjén vannak, akik a te világod legutóbbi kétszáz évét a Mérgezett Gondolatok korának nevezik. Ez azt jelenti... - Fölösleges elmagyaráznod - vág közbe Jack. - Nem emlékszel? Ismertem Morgan Sloatot. Tudom, mit tervezett Sophie világának. - Igen, tudja. Alapvetően az volt a terv, hogy a világegyetem legédesebb lépes mézéből először nyaralóhely lesz a gazdagoknak, utána a képzetlen munkaerő forrása lesz, végül szemétgödör, valószínűleg radioaktív anyagoknak. Ha ez nem iskolapéldája a mérgezett gondolatnak, akkor Jack igazán nem tudja elképzelni, hogy mi lehet az. Parkus folytatja: - Ésszel bíró lények között mindig akad bizonyos számú telepata; ez minden világra

érvényes. Mindazonáltal ők ritka teremtmények. Mondhatod úgy is, hogy csodák. De amióta a világotokban, Jack, beköszöntött a Mérgezett Gondolatok kora - megfertőzte, mint valami démon -, az ilyen lények sokkal gyakoribbak lettek. Nem olyan gyakoriak, mint a lassú mutánsok a Puszta Földeken, de azért elég sokan vannak. - Az elmékben olvasókról beszélsz - mondja Sophie, mintha megerősítést kívánna. - Igen - helyesel Parkus -, de nem csak az elmékben olvasókról. Látnokokról. Teleportálókról - más szóval világugrókról, mint ez a jó öreg Utazó Jack itt - és telekinetikusokról. A leggyakoribbak az elmében olvasók, a légritkábbak a telekinetikusok... és ők a legértékesebbek is. - Úgy érted, neki - egészíti ki Jack. - A Bíbor Királynak. - Igen. Az utóbbi kétszáz évet az abbalah nagyrészt azzal töltötte, hogy munkacsapatot szerveztetett telepata rabszolgákból. A legtöbben a Földről és a Territóriumokról származnak. A telekinetikusok valamennyien a Földről jöttek. Ez a rabszolgacsapat - ez a gulag - az abbalah csúcsteljesítménye. Mi Törőknek hívjuk őket. Ok... - Tépelődve elhallgatott. Azután folytatta: - Tudjátok, mi hajtja a gályát? Sophie bólint, de Jack először nem érti, hogy Parkus miről beszél. Rövid, eszelős látomása támad, amelyben gólyák hada vonul a 66-os úton. - Sok evezős - mondja Sophie, azután evező mozdulatokat tesz, amelyek bájosan kidomborítják a keblét. Parkus bólint. - Rendszerint összeláncolt rabszolgák. Ok... Wendell hirtelen bedugja a körbe a saját evezőjét. - Spart. Kuss. - Elhallgat, a szemöldökét ráncolja, megint próbálkozik. - Spart... A... Cus. - Mit akar? - kérdezi Parkus elkomorodva. - Van fogalmad róla, Jack? - Volt egy ilyen film, a Spartacus - feleli Jack és most is rosszul tudod, Wendell, mint rendesen. Azt hiszem, amire te gondolsz, az a Ben Hur. Wendell duzzogva ránéz, és kinyújtja zsíros kezét. - Még. Hús. Parkus lehúzza az utolsó, sistergő fajdot, és átdobja két kő között oda, ahol a fakó, zsíros képű Wendell gunnyaszt. - Friss zsákmány a sajtó sólymának - mondja. - Most pedig tégy egy szívességet, és fogd be a pofádat. - Különben. Mi. - Wendell szemében megjelenik a régi kihívó szikra. Parkus félig előhúzza a lövő vasat a tokjából. Az agya szantálfából van, és elég elnyűtt, viszont a csöve gyilkos fénnyel villan. Többet nem kell mondania; egyik kezében a madárral Wendell Green összefogja a köntösét, és visszavonul a dombtető mögé. Jack rendkívül megkönnyebbül a távozásától. Még hogy Spartacus, gondolja, és felhorkan. - Így hát a Bíbor Király ezekkel a Törőkkel akarja szétzúzatni a Sugarakat - mondja. - Ugye erről van szó? Ez a terve. - Úgy beszélsz róla, mintha a jövőre szólna - feleli Parkus szelíden. - Ez most történik, Jack. Csak nézz a saját világodra, ha látni akarod a széthullást. A hat Sugár közül már csak egy tart. Két másik még gerjeszt némi tartó erőt. A másik három halott. Az egyik évezredekkel ezelőtt, magától állt le, a dolgok rendje szerint. A többit... A Törők ölték meg. Mindezt alig két évszázad alatt. - Krisztusom! - mondja Jack. Kezdi érteni, hogy Speedy hogyan hívhatta a Halászt pitiánernek. - A Tornyot és a Sugarakat mindig az, az ősi gileádi lovagrend védte, amelyeknek tagjait harcosoknak hívták ebben a világban és még sok más világban. Hatalmas pszichés erőt is gerjesztettek, Jack, amely képes volt dacolni a Bíbor Király Törőivel, azonban... - A harcosok, egy kivételével, meghaltak - mondja Sophie. A Parkus derekán lógó pisztolyra néz, és félénk reménykedéssel hozzáteszi: - Hacsak te tényleg nem vagy az, Parkus. - Én nem vagyok harcos, drágám - feleli a férfi -, de egynél többen vannak. - Én azt hittem, hogy Roland volt az utolsó. A történetek ezt mondják. - Legalább még hármat nevelt magának - feleli Parkus. - Nem tudom, hogyan lehetséges, de azt

hiszem, igaz. Ha Roland egyedül lenne, akkor a Törők régen ledöntötték volna a Tornyot. De ha ezeknek az ereje hozzáadódik az övéhez... - Fogalmam sincs, miről beszélsz - mondja Jack. - Valameddig tudtam, de két forduló között valahogy lemaradtam. - Ahhoz, hogy elvégezd a munkádat, nem szükséges mindent megértened - feleli Parkus. - Hálát adok ezért Istennek. - Amit meg kell értened, ahhoz felejtsük el a gályát és a gályarabokat, beszéljünk inkább a vadnyugati filmek kifejezéseivel, amelyeket anyád is használt. Először is képzelj el egy erődöt a sivatagban. - Ez a Setét Torony, amiről beszélsz. Ez az erőd. - Igen. És ezt az erődöt veszik körül a vad indiánok helyett... - A Törők. Abbalah nagyfőnök vezetésével. Sophie suttogni kezd: - A Toronyban kenyeret és mézet szolgálnak föl a Királynak, a Törők a pincében közben aranyat csinálnak. Könnyű, de feltűnően undok borzongás fut végig Jack gerincén. Üvegcserepeken inaló patkányokra gondol. - Micsoda? Miért mondod ezt? Sophie ránéz, elpirul, megrázza a fejét, lesüti a szemét. - Ezt ö mondja néha. Judy. így hallom tőle. Parkus fogja az egyik megszenesedett nyársat, és rajzolni kezd a kövek közötti porban, a fekvő nyolcas mellé. - Itt van az erőd. A portyázó indiánok itt vannak, vezérük egy irgalmatlan, gonosz - és nagy valószínűséggel őrült - főnök. De emitt... - Erélyes mozdulattal nyilat húz a porba. A primitív rajz hegye az erőd és az ostromló indiánok felé mutat. - Mi érkezik meg az utolsó pillanatban a legjobb Lily Cavanaugh-westernekben? - A lovasság - mondja Jack. - Azt hiszem, ez mi vagyunk. - Nem - feleli Parkus. A hangja türelmes, de Jack gyanúja szerint nagy erőfeszítésébe kerül fenntartani ezt a hangnemet. - A lovasság Gileádi Roland és új harcostársai. Vagy közülünk azok, akik remélni merik, hogy a Torony állva marad, illetve, hogy a saját idejében omlik össze. A Bíbor Király abban reménykedik, hogy visszatartja Rolandot, és befejezi a Torony elpusztítását, amíg Roland és csapata távol van. Ez azt jelenti, hogy minden Törőt összeszed, akit tud, különösen a telekinetikusokat. - Ez a Tyler Marshall... - Ne szakíts félbe! E nélkül is éppen elég nehéz. - Sokkal barátságosabb szoktál lenni, Speedy! - mondja szemrehányóan Jack. Egy pillanatig azt gondolja, hogy régi barátja ismét visszavág - vagy talán teljesen elveszíti az önuralmát és békává változtatja őt -, ám Parkus kissé ellazul, és elneveti magát. Sophie megkönnyebbülten néz föl, és megszorítja Jack kezét. - Na, jó, talán igazad van, amikor kissé a helyemre teszel - mondja Parkus. - Ha mindnyájan felpörgetjük magunkat, az senkin sem segít, igaz? - Megérinti a derekáról lógó nagy vasdarabot. - Nem lepne meg, ha ennek a viselése töltene el a nagyság illúziójával. - Ez egy-két lépéssel magasabb sarzsi a vidámparki gondnokságnál - jegyzi meg engedékenyen Jack. - Mind a Bibliában - a te világodban Jack -, mind a Jó Gazda Könyvében - a tiedében, Sophie drágám - van egy passzus, valami ilyesmi: „Az én királyságomban sok hely van." Nos, a Bíbor Király udvarában sok szörny van. Jack kurtán, ridegen fölnevet. Úgy látszik, öreg barátja is szereti a vízízű rendőri humort. - Ezek a király udvaroncai... Kóbor lovagjai. Gondolom, mindenféle munkát ellátnak, de az utóbbi években a fő feladatuk, hogy tehetséges Törőkét találjanak. Minél tehetségesebb a Törő, annál nagyobb a jutalom. - Fejvadászok - mormolja Jack, és akkor érzi csak meg a kifejezés mellékzöngéjét, amikor kibukik a száján. O üzleti értelemben használta, de természetesen van egy sokkal szűkebb jelentése is. A

fejvadászok emberevők. - Igen - helyesel Parkus. - És vannak halandó alvállalkozóik, akik azért dolgoznak... Az ember nem szeret olyasmit mondani, hogy élvezetből, de mi másnak nevezhetnénk? Jacknek ekkor lidércnyomásos látomása támad: egy rajzfilmbe illő Albert Fish-figura áll a New York-i járdán egy táblával, amire azt írták: ÉTELÉRT IS DOLGOZOM! Szorosabban öleli Sophie-t. A nő kék szeme felé fordult, ő pedig boldogan elmerül benne. Vigasztaló szemek. - Hány Törőt küldött Albert Fish a haverjának, Mr. Hétfőnek? - kérdezi. - Kettőt? Négyet? Tucatnyit? És legalább meghalnak, hogy az abbalah-nak pótolnia kelljen őket? - Nem - feleli komolyan Parkus. - Egy olyan helyen tartja őket - egy pincében, igen, vagy barlangban - ahol gyakorlatilag nincs idő. - Purgatóriumban! Krisztusom! - Különben sem számít. Albert Fish rég meghalt. Mr. Hétfő most Mr. Munshun. Az üzlet, amelyet Mr. Munshun kötött a te gyilkosoddal, igen egyszerű: ez a Burnside annyi gyereket ölhet és ehet meg, amennyit csak akar, ameddig ezek a gyerekek tehetségtelenek. Ha viszont talál egy tehetségest akármiféle Törőt -, akkor azonnal oda kell adnia Mr. Munshun-nak. - Aki elviszi az abbalah-nak - mormolja Sophie. - Pontosan - bólint Parkus. Jack érzi, hogy viszonylag szilárd talajon áll, és nagyon boldog ettől a ténytől. - Mivel Tylert nem ölte meg, bizonyára tehetséges. - Az enyhe kifejezés, hogy „tehetséges". Tyler Marshall potenciálisan az összes világok történetének második leghatalmasabb Törője. Hogy kis időre visszatérjek az indiánoktól ostromolt erőd metaforájához, a Törők olyanok, mint az égő nyilak, amelyeket átlőnek a falak fölött... a hadviselés új fajtája. De Tyler Marshall nem egyszerű égő nyíl. Sokkal inkább rakéta. - Vagy atomfegyver. - Nem tudom, hogy mi az - jegyzi meg Sophie. - Nem is akarod te azt tudni - feleli Jack. - Hidd el nekem. Lenéz a porban levő rajzokra. Meglepődött azon, hogy Tyler olyan hatalmas? Nem, nem igazán. Nem azután, hogy láthatta az erő glóriáját a fiú anyja körül. És azután sem, hogy találkozott Judy Ikrével, akinek egyszerű ruhája és modora sem leplezheti csaknem királyi egyéniségét. Szép, de Jack érzi, hogy a szépség egyike a leglényegtelenebb tulajdonságainak. - Jack! - szólítja meg Parkus. - Jól vagy? - Most nincs időnk másra!, sugallja a hangja. - Adj egy percet - feleli Jack. - Nincs túl sok i... - Tökéletesen tisztában vagyok vele! - pattogtatja a szavakat Jack, és érzi, hogy Sophie megrezzen hangjának élességétől. - Most pedig adj egy percet. Hadd végezzem a munkámat. A felborzolt zöld tollak mélyéről megszólal a papagáj egyik feje: - Isten szereti a szegény munkásokat. - Mire a másik: - Azért csinált olyan kurva sokat? - Jól van, Jack - feleli Parkus, és az eget kezdi fixírozni. Na, lássuk, mink is van? - gondolja Jack. Van egy értékes kisfiúnk, és a Halász is tudja, hogy értékes. De ez a Mr. Munshun még nem vitte magával, különben Speedy nem lenne itt. Következtetés? Sophie aggodalmasan néz rá. Parkus még mindig fölfelé bámul a tiszta kék égbe, amely a Territóriumok végvidékét - Judy Marshall Odatúlnak nevezi - választja, el az Akármi Jön Ezutántól. Jack elméje gyorsabban ketyeg, egyre gyorsul, mint egy állomásról kihúzó expresszvonat. Tisztában van vele, hogy a kopasz, fekete ember egy bizonyos rosszindulatú varjút figyel az égen. Az is világos előtte, hogy a mellette ülő fehér bőrű asszony olyan lenyűgözötten bámulja, amiből lehet szerelem, ha kap elég helyet és időt. Legnagyobbrészt mégis elmerül a saját gondolataiban. Ezek egy törvénylátó gondolatai.

Bierstone ma Burnside, és vén. Vén, és mostanában nem jeleskedik az észbeli tevékenységben. Azt hiszem, megrekedt valahol a vágyai, vagyis hogy Tylert megtartsa magának, és ennek a Munshun hapsinak tett ígérete között. Valahol egy hibbant, nyikorgó, veszedelmes elme próbálja összeszedni magát. Ha úgy dönt, hogy megöli Tylert, és bedobja a kondérba, mint a Jancsi és Juliska boszorkánya, akkor az nagy baj lesz Judynak és Frednek. Nem is említve Tylert, aki talán máris olyan dolgokat látott, amitől egy tengerészgyalogos veterán megtébolyodna. Ha a Halász odaadja a fiút Mr. Munshun-nak, akkor az mindenkinek nagy baj lesz a teremtésben. Nem csoda, ha Speedy azt mondta, hogy a körmünkre ég a dolog. - Tudtátok, hogy ez következik, igaz? - kérdezi. - Mindketten tudtátok. Kellett, hogy tudjátok. Mert Judy is tudta. Hónapok óta furcsán viselkedik, sokkal régebben, hogy az első gyilkosságot elkövették. Parkus fészkelődik, zavartan elfordítja a tekintetét. - Igen, tudtam, hogy valami közeledik - nagy repedések keletkeztek ezen az oldalon, de más dolgom volt. És Sophie nem tud átmenni. A repülő emberek hozták ide, és ugyanilyen módon távozik, amikor vége a tanácskozásunknak. Jack a nőhöz fordul. - Az vagy, aki valamikor az anyám volt. Ebben biztos vagyok. - Feltételezi, hogy nem fogalmazott egészen világosan, de erről nem tehet, mert az elméje túl sok irányba igyekszik egyszerre. - Te vagy Laura DeLoessian utóda. Ennek a világnak a Királynője. Most Sophie a feszélyezett. - Senki voltam a dolgok hatalmas rendjében, igazán senki, és nekem épp jó volt úgy. Nagyobbrészt nem csináltam mást, mint ajánlóleveleket írtam, és megköszöntem az embereknek, hogy meglátogattak... Csak hivatalos minőségemben mondtam, hogy „minket". Szerettem sétálni, virágokat rajzolni, katalogizálni őket. Szerettem vadászni. Azután a rossz sorsnak, a rossz időknek, rossz viselkedésnek köszönhetően utolsó lettem a királyi vérből. Ennek a világnak a Királynője lettem, ahogy mondtad. Egyszer férjhez mentem egy jó, egyszerű emberhez, de az én Fred Marshallom meghalt, egyedül hagyott. Itt hagyta Meddő Sophie-t. - Ne folytasd! - kéri Jack. Megdöbbenti, mennyire fáj hallania, hogy a nő ilyen keserűen tréfálkozva beszél magáról. - Ha nem lennél egyedi, Jack, akkor az Ikred az unokatestvérem lenne. Elfordítja vékony ujjait, és most ő kapaszkodik a férfiba, nem fordítva. Amikor ismét megszólal, a hangja halk és szenvedélyes. - Tegyünk félre minden nagy ügyet. Én annyit tudok, hogy Tyler Marshall Judy gyermeke, én szeretem Judyt, és egyik világért sem tudnám elnézni, hogy szenvedjen. Tyler áll a legközelebb ahhoz, amilyen gyerekem lenne, ha lehetne. Én csak ennyit tudok, és még valamit: hogy te vagy az egyetlen, aki megmentheti. - Miért? - Természetesen sejtette - az istenért, mi másért lenne itt? -, de ez nem csökkenti zavarodottságát. - Miért én? - Mert te érintetted meg a Talizmánt. És noha az évek során némi erő távozott belőled, még mindig éppen elég maradt. Jack a liliomokra gondol, amelyeket Speedy hagyott neki Dale fürdőszobájában. Amelyeknek illata ott maradt a kezén, miután a csokrot odaadta Tansynek. Eszébe jutott, hogy festett a Talizmán a Királynő Pavilonjának mormoló sötétjében: ragyogva fölemelkedett, mindent megváltoztatott, mielőtt végleg eltűnt volna. Arra gondol: még most is megváltoztat mindent. - Parkus! - Tényleg ez az első alkalom, amikor ezen a néven szólítja a másik férfit - a másik törvénylátót? Nem biztos, de lehetséges. - Igen,Jack. - Ami megmaradt a Talizmánból - az elég lesz? Elég ennyi, hogy szembeszálljak a Bíbor Királlyal? Parkus akaratlanul megborzong. - Soha életedben, Jack. Soha bárkinek az életében. Az abbalah elfúj téged, mint egy gyertyát. De talán elég lesz arra, hogy szembeszállj Mr. Munshunnal - hogy bemenj a tűz

földjére, és kihozd Tylert. - Vannak masinák - mondja Sophie. Olybá tűnik, mintha foglyul esett volna egy sötét és boldogtalan álomban. - Vörös masinák és fekete masinák, minden elvész a füstben. Nagy szalagok járnak, és rajtuk számtalan gyerek. Vonszolják magukat, hajtják a szalagokat, amelyek a masinákat forgatják. Lent a rókalyukakban. Lent a patkánylyukakban, ahová sohase süt be a nap. Lent a hatalmas barlangokban, ahol a tűz földje van. Jack a szíve és lelke mélyéig megrendül. Dickens jut az eszébe - de nem az Örökösök, hanem a Twist Olivér. És természetesen eszébe jut a Tansy Freneau-val folytatott beszélgetése. Irma legalább nincs ott, gondolja. Nincs a tűz földjén, ő nincs ott. Meghalt, és az a gonosz ember megette a lábát. Tyler viszont... Tyler... - Addig vonszolják magukat, amíg a lábuk vérezni kezd - motyogja. - És merre...? - Tudod te azt - mondja Parkus. - Amikor megtalálod a Fekete Házat, akkor utat lelsz a tűz földjére... a masinákhoz... Mr. Munshunhoz... és Tyler-hez. - A fiú él. Ebben biztosak vagytok. - Igen - mondja egyszerre Parkus és Sophie. - És hol van most Burnside? Ez a felvilágosítás kicsit felgyorsítaná a dolgokat. - Nem tudom - feleli Parkus. - Krisztusom, ha tudod, ki volt... - Az, az ujjlenyomatok miatt van - mondja Parkus. - Az ujjlenyomatok ott voltak a telefonon. Ez volt az első jó ötleted az ügyben. A wisconsini állami rendőrség megtalálta Bierstone nevét az FBI legfontosabb körözött bűnözőinek adatbázisában. Te ismered a Burnside nevet. Ennyinek elégnek kell lennie. Wisconsini állami rendőrség, FBI, körözött bűnözők adatbázisa; ezek a kifejezések a jó öreg amerikai angolból erednek, ezen a helyen kellemetlenül és idegenül hangzanak. - Honnan tudod mindezt? - Megvannak a forrásaim a te világodban; a fülemet ráteszem a sínekre. Ahogy személyes tapasztalatokból te is tudod. Bizonyosan vagy olyan jó zsaru, hogy a többit magadtól is elintézed. - Judy úgy véli, van egy barátod, aki segíthet - szólal meg váratlanul Sophie. - Dale? Dale Gilbertson? - Jack kicsit nehezen tudja elhinni, de úgy véli, Dale talán rájött valamire. - A nevét nem tudom. Judy szerint olyan, mint sokan itt Odatúlban. Olyan ember, aki sokat lát, mert semmit sem lát. Dehogy Dale. A nő Henryről beszél. Parkus föláll. A papagájfejek előbújnak, négy ragyogó szem bámészkodik. Szent és Profán felröppen Parkus vállára, és letelepszik. - Úgy hiszem, vége a tanácskozásnak - szól Parkus. - Vége kell, hogy legyen. Készen állsz a visszatérésre, barátom? - Igen. És úgy vélem, magammal viszem Greent, bármennyire nem kedvelem is. Nem hinném, hogy itt sokáig húzná. - Ahogy mondod. Jack és Sophie még mindig egymás kezét fogják, és már felérnek a domb feléig, amikor Jack rájön, hogy Parkus még mindig a beszélő körben ácsorog, vállán a papagájjal. - Nem jössz? Parkus megrázza a fejét. - Most különböző utakon indulunk, Jack. Talán még találkozunk. Amennyiben életben maradok, gondolja Jack. Amennyiben bármelyikünk túléli. - Haladj tovább az utadon. És légy igaz. Sophie ismét mélyen meghajol. - Nagyuram. Parkus bólint, Sawyernek tiszteleg. Jack megfordul és visszavezeti Sophie-t a rongyos kórházi sátorhoz, közben azon gondolkodik, vajon látja-e még Speedy Parkért. Wendell Green - ász riporter, félelem nélküli nyomozó, jó és gonosz magyarázója, a nagy mosdatlan - korábbi helyén ül, egyik kezében a gyűrött papírköteget markolja, az elemeket a másikban.

Egyfolytában motyog, alig néz oda, amikor Sophie és Jack felbukkannak. - Igyekezz mindent elkövetni, jó? - szól Sophie. - Judy miatt. - És miattad - mondja Jack. - Most pedig ide figyelj. Ha ennek vége lesz, és még mindnyájan megvagyunk... és ha visszajövök ide... - Képtelen folytatni. Megrémül saját vakmerőségétől. Végtére is ez itt egy királynő. Egy királynő. O pedig... mi is? Csak nem randit kér tőle? - Talán - mondja Sophie, és ránéz őszinte kék szemével. - Talán. - És akarod ezt a talánt? - kérdezi a férfi halkan. -Igen. Jack lehajol, végighúzza ajkát a nő száján. Kurta aligcsók, ennek ellenére életének legjobb csókja. - Úgy érzem, mindjárt elájulok - mondja a nő, amikor Jack fölegyenesedik. - Ne tréfálj velem, Sophie! A nő megfogja a kezét, és bal mellének halma alá teszi. Jack érezheti, ahogy ver a szíve. - Ez tréfa? Ha gyorsabban verne, akkor összeesnék. - Elengedi a férfi kezét, de Jack egy pillanatig még ott tartja, tenyere rágörbül a lüktető melegségre. - Veled mennék, ha tehetném - mondja a nő. - Tudom. Jack ránéz, tudja, ha most azonnal nem indul, sosem lesz rá képes. Nem akarja elhagyni, de nem csak erről van szó. Még életében nem félt úgy, mint most. Keres valami közönséges témát, ami visszavigye a földre - hogy lelassítsa a szívverését -, és tökéletes célpontot talál a Wendell Green nevű motyogó teremtményben. Fél térdre ereszkedik. - Készen vagy, nagyfiú? Akarsz kirándulni a hatalmas Mississippi mellé? - Ne. Nyúlj. Hozzám. - Majd csaknem költői kitöréssel folytatja: - Hülye seggfej Hollywood! - Hidd el nekem, ha nem lenne muszáj, nem tenném. És azt tervezem, hogy megmosom a kezem, amint módom lesz rá. Fölnéz Sophie-ra, és meglátja benne Judyt. Minden szépséget. - Szeretlek - mondja. Mielőtt a nő válaszolhatna, megragadja Wendell kezét, behunyja a szemét, és átfordul.

22. Ami most van, nem teljes csönd, hanem kellemes fehér suhogás, amilyet egyszer már hallott. 1997 nyarán Jack fölment északra Vacaville-be, a Los Angeles-i rendőrség P. F. Flyers nevű ejtőernyős klubjával. Merészség volt, az a fajta ostobaság, amelyet az ember olyankor követ el, amikor túl sok sört iszik túlságosan késő éjszaka, és nincs ideje összeszedni magát. Legalábbis úgy nem, hogy ne látszana gyávának. Azt várta, hogy majd megrémül; ehelyett föllelkesedett. Mégsem ismételte meg soha, és most már tudja, hogy miért: túlságosan közel jutott az emlékezéshez, és énjének valamelyik rémült része ezt bizonyára tudta. A hang olyan volt, mint mielőtt meghúzta volna a zsinórt - az a magányos, fehér suhogás, ahogy a szél elszáguld az ember füle mellett. Semmi más nem hallatszott, csak szívének puha, gyors dobogása és - talán - fülének kattanása, ahogy lenyelte a nyálát, amely éppen annyira szabadesésben volt, mint testének többi része. Húzd meg a zsinórt, Jack, gondolja. Ideje meghúzni a zsinórt, különben félelmetesen kemény lesz a megérkezés. Most új hang hallatszik, először halkan, azután gyorsan erősödik fülrepesztő vonítássá. Tűzriasztó, gondolja, majd: Nem, ez a tűzriasztók szimfóniája. Ugyanebben a pillanatban Wendell Green keze kirepül a szorításából. Hallja a gyenge, vinnyogó kiáltást, ahogy ejtőernyős társa elsodródik, azután valami szagot érez... Lonc... Nem, ez a haja... ...és Jack hörög, akkora súly nehezedik a mellére és a rekeszizmára, mintha gyomorszájon vágták volna. Kezek simulnak rá, az egyik a vállára, másik a derekára. Haj csiklandozza az arcát. Visítanak a riasztók. Rémült emberek üvöltöznek. Futó lépések dübörögnek és visszhangzanak. - jack, jack, jack jól vagy - Kérj randit egy királynőtől, üttesd ki magadat a következő hét közepén - motyogja. Miért van olyan sötét? Megvakult? Felkészült-e, hogy szellemileg eredményes, anyagilag jövedelmező álláshoz jusson, mint bíró a Miller Parkban? - Jack! - Arcul csapják. Keményen. Nem, nem vakult meg. Csak be van hunyva a szeme. Kinyílik, és Judy hajol föléje, az arca néhány centire van. Bal keze gondolkodás nélkül megragadja Judy tarkóját, közelebb húzza az arcát és megcsókolja. Judy az ő szájába fújja ki a levegőt, amikor meglepetten szusszant, feltölti elektromosságával a férfi tüdejét, és visszacsókolja. Jack még soha életében nem csókolt ilyen intenzíven. Keze megkeresi a köntös alatt Judy mellét, érzi szívének őrült rohanását - ha ennél gyorsabban szaladna, megbotlana és összeesne, gondolja - a kemény halom alatt. Ugyanebben a pillanatban az asszony keze is besiklik Jack inge alá, amely valahogy kigombolódott, és megcsípi a mellbimbóját. Ez is van olyan kemény és forró, mint a pofon. Eközben Judy nyelve a férfi szájába csusszan egy pillanatra, azután eltávozik, mint a méh a virágról. Jack erősebben szorítja az asszony tarkóját, és csak Isten tudja, mi történne ezután, de ebben a pillanatban valami hatalmas üvegcsörömpöléssel bezuhan a folyosóra, és valaki fölsikolt. A fejhangnak úgyszólván nincs neme a pániktól, de Jack szerint Ethan Evans az, a duzzogi ifjú az előcsarnokból. - Gyere vissza! Ne fuss már, a kutya mindenit! - hát persze hogy Ethan; csak a Hebron Hegye vasárnapi iskolában végzett ifjú képes arra, hogy még szélsőséges helyzetben is a kutya mindenit kifejezést használja. Jack elhúzódik Judytól. Az asszony is eltávolodik. A padlón fekszenek. Judy derékig felgyűrődött hálóinge alól kilátszik egyszerű fehér nejlon bugyija. Jack inge is nyitva, a nadrágja kigombolva. Cipője még van, de érzése szerint nem a megfelelő lábon. A közelben felborult az üveglapos kávézóasztal, az újságok szétszóródtak. Némelyik a szó szoros értelmében kirepült a borítójából. Újabb sikoltozás, kárálás és vad huhogás hallatszik a folyosóról. Ethan Evans továbbra is a futkosó

elmebetegekkel üvölt, és most már egy asszony is rikoltozik - talán Rack főnővér. A riasztás továbbra is vijjog. Kivágódik egy ajtó, és Wendell Green nyargal be a szobába. Mögötte egy szekrényben szétszórt ruhadarabok, dr. Spiegleman kaotikus gardróbja. Wendell az egyik kezében Panasonic mini magnóját tartja, a másikban számos ragyogó hengert, Jack lemerné fogadni, hogy Duracell AA elemeket. Jack ruházata kigombolódott (vagy talán szétfújódott), de Wendell sokkal rosszabb állapotban van. Az inge ronggyá szakadt. Pocakja rálóg fehér alsójára, amelynek elején nagy pisifolt terjeng. Barna gabardinnadrágját az egyik lábán húzza maga után. Úgy vonszolódik mögötte, mint a levedlett kígyóbőr. Noha a zoknija rajta van, a balt mintha kifordítva viselné. - Mit csináltál? - bégeti. - Ó, te mocsok Hollywood, MIT CSINÁLTÁL A... Megáll. A szája tátva marad. A szeme kidülled. Jack megállapítja, hogy az újságíró haja úgy mered az égnek, mint a tarajos sül tüskéi. Wendell közben nyugtázza, hogy Jack Sawyer és Judy Marshall egymást ölelik az üveggel és papírral teleszórt padlón, a ruhájuk pedig rendetlen. Nem éppen in flagranti érte őket, de ha valakiket látott valaha ennek a határán, akkor ezek azok. Elméje képtelen emlékeket pörget, az egyensúlyának lőttek, a gyomra rángatózik, mint egy mosógép, amelyet túl-töltöttek ruhával és mosóporral; kétségbeesetten keres valamit, amibe kapaszkodhat. Hírekre van szüksége. Sőt botrányra van szüksége. És itt éppen az orra előtt hever mindkettő. - ERŐSZAK! - bömböli teli tüdővel. Őrült, megkönnyebbült vigyor rántja föl a szája sarkát. SAWYER MEGVERT, MOST PEDIG MEGERŐSZAKOL EGY ELMEBETEGET! - Az igazat megvallva nem nagyon látszik erőszaknak, de hát ki az ördög bömbölheti teli torokból, hogy EGYETÉRTŐ SZEX! - ha magára akarja vonni a figyelmet? - Hallgattasd el ezt az idiótát - mondja Judy. Megigazítja a köntösét, fölállni készül. - Vigyázz - mondja Jack. - Mindenütt üvegcserép. - Jól vagyok! - förmed rá az asszony. Azután ugyanazzal a tökéletes rettenthetetlenséggel, amelyet Fred olyan jól ismer, Wendellhez fordul: - Pofa be! Nem tudom, ki maga, de hagyja abba a bőgést! Senki sem... Wendell elhátrál Hollywood Sawyer elől, húzza maga után a nadrágját. Miért nem jön valaki? gondolja. Miért nem jön valaki, mielőtt ez lelőne engem vagy ilyesmi? Hisztériával határos őrjöngésében Wendell vagy nem érzékeli a riasztók sivítását és az általános üvöltözést, vagy azt hiszi, hogy a fejében zajlik az egész, újabb téveszme, mint a fekete harcos, a hosszú köntösű, csodálatos nő „emléke", miközben ő, Wendell Green a porban kuporog, és egy félig sült madarat eszik, mint egy ősember! - Ne közelíts hozzám, Sawyer! - mondja hátrálás közben, maga elé nyújtva a kezét. - Rendkívül vérengző ügyvédem van. Te seggfej, ha egy ujjal is hozzám érsz, akkor ő és én kiforgatunk minden AÚÚ! AÚÚ! Jack látja, hogy Wendell belelépett egy üvegcserépbe - valószínűleg az egyik nyomatból származott, amely korábban a falakat díszítette, most pedig a padlót díszíti. Még egyet tántorodik hátra, ez alkalommal saját nadrágján gázol, és elterül a bőrheverőn, ahol vélhetően dr. Spiegleman szokott ülni, miközben a betegeit faggatja szomorú gyermekkorukról. La Riviere első számú ganajtúrója tágra nyílt, rémült szemmel meredt a közeledő Neandervölgyire, azután hozzávágja a kismagnót. Jack látja, hogy a magnó csupa karistolás. Félreüti. - ERŐSZAK. - sivítja Wendell. - MOST ERŐSZAKOLJA MEG AZ EGYIK DILIST! Ő... Jack állcsúcson vágja, az ütést az utolsó pillanatban visszafogja, majdhogynem tudományos pontosságú erővel üt. Wendell hátradől dr. Spiegleman heverőjére, a szeme fennakad, a lábai rángnak, mintha valami remek beatet élvezne, amit csak fél öntudatlanságban lehet igazán méltányolni.

- Ezt az Őrült Magyar sem csinálhatta volna jobban - mormogja Jack. Arra gondol, hogy Wendellnek egy komplex neurológiai vizsgálatot kellene végeztetnie a nem túl távoli jövőben. Pár napja rendesen kap a fejére. Kivágódik a folyosóra nyíló ajtó. Jack a heverő elé lép, hogy elrejtse Wendellt, begyűri az ingét a nadrágjába (hál' istennek már korábban felhúzta a cipzárt). Csíkos ruhás nő dugja be göndör fejét dr. Spiegleman irodájába. Noha valószínűleg betöltötte a tizennyolcat, a pániktól tizenkettőnek látszik. - Ki kiabál itt? - kérdezi. - Ki sebesült meg? Jacknek fogalma sincs, mit mondjon, de Judy feltalálja magát. - Egy beteg volt - mondja. - Azt hiszem, Mr. Lackley. Bejött, azt kiabálta, hogy mindnyájunkat megerőszakolnak, aztán ismét kirohant. - Azonnal távozniuk kell - mondja a csíkos ruhás lány. - Ne hallgassanak arra az idióta Ethanra. És ne használják a liftet. Úgy gondoljuk, hogy földrengés volt. - Rögtön! - mondja élesen Jack, és noha nem mozdul, ennyi elég a csíkosnak; visszahúzza a fejét. Judy gyorsan odamegy az ajtóhoz. Becsukja, de nem zárja be. A keret kissé elmozdult. A falon egy óra volt. Jack odanéz, de az óra most számlappal lefelé hever a padlón. Judyhoz megy, megfogja a karját. - Milyen sokáig voltam odaát? - Nem sokáig - feleli az asszony -, de micsoda, távozást rendeztél! Bumm! Találtál valamit? - A szeme könyörög. - Éppen eleget ahhoz, hogy rögtön visszamenjek French Landingbe - mondja a férfi. Eleget, hogy tudjam, szeretlek - hogy mindig is szeretni foglak, ebben a világban vagy bármelyik másikban. - Tyler... él? - Viszonozza a szorítását, így most ő fogja a férfit. Jack emlékszik rá, hogy Sophie pontosan ugyanezt tette Odatúlban. - Él a fiam? - Igen. És elmegyek, hogy visszahozzam neked. Tekintete Spiegleman asztalára esik, amely végigtáncolt a szobán, és most úgy áll, hogy valamennyi fiókja kinyílt. Valami érdekeset vesz észre az egyikben, keresztülsiet a szőnyegen, az üvegcserepek ropognak a talpa alatt, az egyik nyomatot félrerúgja. Az asztal bal oldali, legfelső fiókjában egy magnó van, jóval nagyobb Wendell megbízható Panasonic-jánál, és egy darab tépett, barna csomagolópapír. Először a papírt veszi ki. Az elején girbegurba betűkkel, amelyeket már látott Ed Kajáldájában és a saját tornácán, a következőt látja: JUDY MARSHALLHAK, akit ismernek SOPHI néven is. A papír felső részén bélyegszerű dolgok vannak. Jacknek nem kell közelebbről megvizsgálnia, hogy tudja, valójában cukros zacskókról vágták le, és egy Charles Burnside nevű veszedelmes vén trotty ragasztotta föl őket. A Halász személyazonossága azonban nem számít többé. Speedy is tudta. A lakhelye sem, mert Jacknek van egy olyan elképzelése, hogy Cimbi Burnside könnyen átfordul egy másikba, ha akar. De a valódi lejáratot nem viheti magával. Az ajtót, amely a tűz földjére, Mr. Munshunhoz, Tyhoz vezet. Ha Cserpák és a haverjai ezt találták meg... Visszadobja a csomagolópapírt a fiókba, megnyomja, a KIVET gombot a magnón, és kiveszi a kazettát. A zsebébe dugja, és az ajtó felé fordul. - Jack! Visszanéz az asszonyra. Mögötte szirénázik és bőg a tűzriadó, a bolondok sikoltanak és nevetnek, a személyzet rohangál. Találkozik a tekintetük. Judy tekintetének tiszta, kék fényében Jack csaknem megérintheti azt az édes illatú, különös csillagképekkel teli másik világot. - Tényleg olyan csodálatos odaát? Olyan, mint álmaimban? - Csodálatos - feleli. - És te is ott vagy. Maradj is ott, rendben? Félúton, a folyosón csúnya látvány fogadja Jacket: Ethan Evans, a fiatalember, akit valaha Wanda Kinderling tanított a vasárnapi iskolában, egy zavarodott öregasszonyt tart kövér felsőkarjánál fogva

és rázza. Az öregasszony haja röpköd. - Pofa be! - ordít rá az ifjú Mr. Evans. - Pofa be, hülye vén tehén! Nem mégy sehová, csak a saját nyavalyás szobádba! A vicsorgásában elárulja valami, hogy az ifjú Mr. Evans még most is, a feje tetejére állt világban is élvezi, hogy parancsolgathat, és kötelességtudó keresztyénként lehet durva. Már ennyi is elég, hogy feldühítse Jacket. Ami még jobban megvadítja, az, az öregasszony arcának rémült értetlensége. Erről eszébe jutnak bizonyos fiúk, akik valaha egy Napfény Otthon nevű helyen éltek. Ez eszébe juttatja Farkast. Meg sem állva, lépést sem váltva (a fesztivál végjátéka következik), öklével lesújt Mr. Evans halántékára. Az érdemdús ifjú elengedi kövér, sipákoló áldozatát, nekicsapódik a falnak, azután lecsorog rajta, a szeme bambán kitágul. - Vagy nem figyeltél oda a vasárnapi iskolában, vagy Kinderling felesége rossz leckére tanított mondja Jack. - Maga... Megütött... engem... - suttogja az ifjú Evans. Lassú, szétvetett lábú süllyedését a padlón fejezi be a betegfelvétel és az ambuláns szemészet között. - Ha bántasz még egy beteget - ezt, vagy akivel beszéltem, vagy bármelyiket -, akkor ennél is többet fogsz kapni - ígéri Jack az ifjú Mr. Evansnek. Azután kettesével véve a fokokat lemegy a lépcsőn, észre sem veszi a maroknyi kórházi köntösbe öltözött beteget, akik döbbenten, félős csodálattal bámulnak utána. Úgy néznek rá, mint egy látomásra, amely fényburokban halad át közöttük, s éppen olyan ragyogó, mint amilyen rejtelmes csoda. Tíz perccel később (jóval azután, hogy Judy Marshall nyugodtan, minden hivatásos segítség nélkül visszaballagott a szobájába) a riasztás abbamaradt. A plafonra szerelt hangszóróban - talán még dr. Spiegleman mamája sem ismerte volna föl csemetéjét - elbődül egy hang. A váratlan ordítástól a betegek, akik nagyjából megnyugodtak, ismét sikoltozni és kiabálni kezdenek. Az öregasszony, akinek bántalmazása annyira feldühítette Jack Sawyert, bebújik a betegfelvételi szoba pultja alá, kezét a fejére teszi, és valamit motyog az oroszokról és a polgári védelemről. - VÉGE A VÉSZHELYZETNEK! - biztosítja dr. Spiegleman a betegeit és személyzetét. - NINCS TÜZ! KÉREM, MENJENEK MINDEN EMELETEN A TÁRSALGÓBA! DR. SPIEGLEMAN BESZÉL, ÉS MEGISMÉTLEM, A VÉSZHELYZETNEK VÉGE! Itt jön Wendell Green, lassan támolyog a lépcsőház felé, egyik kezével óvatosan dörzsöli az állkapcsát. Meglátja az ifjú Mr. Evanst, és kezet nyújt neki, hogy fölsegítse. Egy pillanatra úgy fest, hogy Wendell talán szintén eldől, de azután az ifjú Mr. Evans nekitámasztja a fenekét a falnak, és sikerül fölállnia. - A VÉSZHELYZETNEK VÉGE! ISMÉTLEM, A VÉSZHELYZETNEK VÉGE! NŐVÉREK, ÁPOLÓK ÉS ORVOSOK, KÉREM, KÍSÉRJENEK AZ EMELETEKEN MINDEN BETEGET A TÁRSALGÓKBA! Az ifjú Mr. Evans tekintete a Wendell állán dagadó, bíborszínű zúzódásra siklik. Wendell szeme az ifjú Mr. Evans halántékán dagadó, bíborszínű zúzódásra siklik. - Sawyer? - kérdezi az ifjú Mr. Evans. - Sawyer - erősíti meg Wendell. - Az a fattyú leütött - vallja be Mr. Evans. - A kurafi hátulról jött nekem - mondja Wendell. - Leteperte Marshallnét. - Fojtottra veszi a hangot. - Már készült, hogy megerőszakolja! Az ifjú Mr. Evans egész viselkedése azt sugallja, hogy mindezt fájlalja, de egyáltalán nincs meglepve. - Valamit tenni kéne - mondja Wendell. - De amilyen igaza van.

- El kéne mondani az embereknek. - Wendell szemébe fokozatosan visszatér a régi tűz. El fogja mondani az embereknek. Ó maga! Mert megteszi, Isten a tanúja! Elmondja az embereknek! - Ja - bólint az ifjú Mr. Evans. Nem törődik annyira a dologgal, mint Wendell - hiányzik belőle Wendell lángoló elkötelezettsége -, de van egy személy, akinek el fogja mondani. Egy személy, aki megérdemli, hogy megvigasztalják magányos óráiban, aki egyedül maradt az Olajfák Hegyén. Egy személy, aki úgy fogja inni Jack Sawyer gonoszságát, mint az élet vizét. - Az ilyesfajta viselkedést nem lehet a szőnyeg alá söpörni - mondja Wendell. - Kizárt dolog - helyesel az ifjú Mr. Evans. - Egyszerűen lehetetlen. Alig fordult ki Jack a French megyei Evangélikus Kórház kapuján, amikor telefonja csipogni kezd. Fontolgatja, hogy leáll az út szélére, úgy válaszol, de akkor meghallja a közeledő tűzoltóautókat, és úgy dönt, hogy ez egyszer vezetés közben fog telefonálni. El akarja hagyni a környéket, mielőtt felbukkannak a helyi tűzoltók, és lelassítják. Szétnyitja a kis Nokiát. - Sawyer. - Hol a francba vagy? - bömböli Cserpák St. Pierre. - Ember, annyiszor tárcsáztam újra, hogy majdnem szétvertem a készülékemet! - Hát tudod... - De nem fejezheti be a mondatot úgy, hogy ne legyen fényévnyire az igazságtól. Vagy talán mégis. - Azt hiszem, egy olyan halott övezetben voltam, ahol a mobiltelefonok nem működnek... - Elég a tudományos hadovából, cimbora. Húzd ide a beled, de most rögtön. A pontos cím Szöggyár sor 1. - az Oo megyei úton a Chase-től délre. Babafosbarna emeletes ház a sarkon. - Megtalálom - mondja Jack, és kicsivel erősebben nyomja a Ram gázpedálját. - Már úton vagyok. - Hol vagy, ember? - Még Ardenben, de már a kocsiban. Talán fél óra múlva ott leszek. - Bassza meg! - riasztó recsegés hasít Jack fülébe, mintha valahol a Szöggyár soron Cserpák rávágott volna valamire az öklével. Valószínűleg a legközelebbi falra. - Mi a fasz van veled, ember? Egér egyre romlik, méghozzá gyorsan! Mindent elkövettünk - akik még itt vagyunk -, de elmenőben van. - Nehezen veszi a levegőt, Jack szerint a sírást igyekszik visszafojtani. Riasztó gondolat, hogy Armand St. Pierre van ilyen állapotban. Jack a Ram sebességmérőjére pillant, látja, hogy közeledik a hetven mérföldhöz, kicsit följebb engedi a gázpedált. Senkin sem segít, ha kivasaltatja magát Arden és Centralia között. - Mit értesz azon, hogy „akik még itt vagyunk"? - Ne törődj vele, csak húzd ide a beled, ha még beszélni akarsz Egérrel. És nyugodt lehetsz, ő beszélni akar veled, mert folyvást a te nevedet emlegeti. - Lejjebb ereszti a hangját. - Már amikor éppen nem hallucinál. Doki mindent elkövet - meg én és Medvelány is -, de hiába lapátoljuk a szart az árvízzel szemben. - Mondd meg neki, hogy tartson ki. - Baszd meg ember! Mondd meg neki magad! Jack recsegést hall, hangok halk mormolását. Azután megszólal egy újabb hang, amely alig tűnik emberinek. - Siess, haver... ide kell jönnöd. A dolog... megesz. Érzem odabent. Olyan, mint a sav. - Tarts ki, Egér! - mondja Jack. Az ujjai halottfehéren szorítják a telefont. Csodálkozik is, hogy a doboz nem reped szét a markában. - Olyan hamar ott leszek, ahogy csak lehetséges. - Jobb is. Mások... már elfelejtették. Én nem. - Egér kuncog. A hang hihetetlenül kísérteties, mintha egyenest a sírból szólna. - Tudod... én megkaptam az emlékezőszérumot. Felzabál... elevenen esz meg... de akkor is megkaptam. Surrogás, ahogy a készülék gazdát cserél, azután új hang szólal meg. Egy nőé. Jack feltételezi, hogy Medvelány az. - Maga indította el őket - mondja. - Maga hozta ezt rá. Ne hagyja, hogy hiába legyen. Kattanás. Jack az ülésre dobja a telefont, és úgy dönt, hogy tulajdonképpen a hetven mérföld nem is olyan sok.

Néhány perccel később (Jack számára nagyon hosszú percek voltak) már a Tamarack pataknál hunyorog a csillogástól. Innen majdhogynem odalát a saját házára és Henryére. Henry. Hüvelykujjával könnyedén megpöccinti ingének mellzsebét, hallja, amint koccan a kazetta, amelyet a Spiegleman irodájában levő magnóból vett ki. Nem sok értelme van annak, hogy most beugorjon Henryhez; azután, amit Potter mondott tegnap este, és amit Egér fog elmondani ma, ez a kazetta és a 91 l-es hívás szalagja többé-kevésbé fölöslegessé vált. Egyébként is sietnie kell a Szöggyár sorra. Egy vonat elhagyni készül az állomást, és Egér Baumann nagy valószínűséggel ott lesz rajta. És mégis... - Aggódom miatta - mondja halkan. - Még egy vak ember is láthatja, hogy aggódom Henry miatt. A ragyogó nyári nap éppen most siklik át a délutáni térfélre, visszatükröződik a patak vizéről, fényfoltok táncolnak Jack arcán. Valahányszor a fénycsík a szemét éri, olyan lesz, mintha lángolna a tekintete. Mindazonáltal nem Henry az egyetlen, aki miatt nyugtalan. Aggódik összes új, French Landing-i barátja és ismerőse miatt, Dale Gilbertsontól és Fred Marshalltól egészen az olyan epizódszereplőkig, mint az öreg Gőzös McKay, egy idősebb úriember, aki cipőpucolással keresi a kenyerét a városi könyvtár mellett, vagy Ardis Walker, aki a folyóparti kunyhóban árusítja a csalit. Képzeletben most úgy látja, mintha mindannyian üvegből lennének. Ha a Halász úgy dönt, hogy kiénekli a magas C-t, akkor vibrálni kezdenek és porrá törnek. Csak hát most már nem is a Halász aggasztja. Ez egy bűnügy, emlékezteti magát. Még ha a Territóriumok minden furcsasága beleszövődik, akkor is csak egy bűnügy, nem is az első eseted, nem is az első olyan, amelyik hirtelen kezd túl nagynak látszani. Ahol az árnyak mintha túl hosszúak lennének. Igaz, ez a bolondokházai benyomás, amit a hamis perspektíva okoz, rendszerint elmúlik, mihelyt kezébe veszi a dolgokat. Csakhogy most rosszabb, sokkal rosszabb. Azt is tudja, hogy miért. A Halász hosszú árnyéka egy lény, amelyet Mr. Munshunnak hívnak, halhatatlan tehetségkutató a létezés másik síkjáról. És még ezzel sincs vége, mert Mr. Munshun ugyancsak árnyékot vet. Vöröset. - Abbalah - motyogja. - Abbalah-dún és Mr. Munshun és Gorg, a varjú, három öreg cimbora, akik együtt ballagnak az Éj plútói partján. - Valamilyen okból ez eszébe juttatja a Rozmárt és az Ácsot az Alice-ből. Mivel is sétáltak a holdfényben? Kagylóval? Rákkal? A fene se emlékszik rá, noha egy sor felbukkan, és visszhangzik az elméjében, az anyja hangján: - Eljön az idő - mondta a Rozmár -, amikor sok dolog kerül szóba. Az abbalah feltételezhetően az udvarában dekkol (tudniillik az a része, amelyik nincs fogságban Speedy Setét Tornyában), de a Halász és Mr. Munshun akárhol lehet. Vajon tudják, hogy Jack Sawyer belekavart az ügybe? Hát persze. Mára ez köztudott. Megpróbálhatják lelassítani azzal, hogy valami ocsmányságot művelnek valamelyik barátjával? Például egy bizonyos vak, sportriporter-heavy metalrajongó-dzsessz-őrülttel? Nem lehetetlen. És most, talán mert olyan érzékeny lett rá, ismét érzi azt a délnyugati irányból áradó ocsmány lüktetést, mint akkor érezte, amikor felnőtt életében először fordult át a túloldalra. Amikor az út délkelet felé kanyarodik, már-már elmúlik. Am ahogy a Ram orra ismét délnyugat felé mutat, a lüktetés megint felerősödik, úgy ver a fejében, mintha migrénes fejfájás közelítene. A Fekete Házat érzed, csak éppen ez nem ház, legalábbis nem igazán az. Inkább egy féreglyuk a létezés almájában, amely egészen a tűz földjéig vezet. Ez egy ajtó. Máig csak résnyire volt nyitva, mielőtt Cserpák és a haverjai oda nem mentek, de most már szélesre tárult, és pokoli huzat jön ki rajta. Tyt csakugyan vissza kell hozni... de az ajtót is be kell csukni. Mielőtt Isten tudja, miféle vicsorgó, rémes dolgok másznak ki rajta. Hirtelen bekanyarodik a Rammel a Tamarack útra. A kerekek csikorognak. A biztonsági öv megszorul, és Jack egy pillanatig attól tart, hogy a kocsi felfordul. De aztán állva marad, és nyargal a Norvég-völgy felé. Egérnek még egy kicsit ki kell tartania; Henryt nem hagyja itt magára. A haverja

még nem tudja, de tesz egy kis tanulmányutat a Szöggyár sorra. Amíg a helyzet nem stabilizálódik, Jack szerint nagyon fontos a haverság. Ami rendben is lenne, ha Henry otthon volna, de nincs. Elvena Morton tollseprűvel a kezében jön ki, miután Jack többször megnyomja a csengőgombot. - Bement a KDCU-ba, reklámokat csinál - mondja Elvena. - Magam vittem be. Nem tudom, hogy miért nem itt a stúdióban csinálta, azt hiszem, azt mondta, hogy van valami gondja a hangeffektusokkal. Csodálkozom, hogy magának nem említette. Egy francot nem említette. Buddy Bácsi Oldalasa. Az oldalborda. La Riviere szépséges belvárosa. Még azt is mondta, hogy Elvena Morton viszi be. Néhány dolog történt Jackkel a beszélgetésük óta újra összefutott gyermekkori barátjával, beleszeretett Judy Marshall Ikrébe, és mellesleg megtudta a Létezés Titkát -, de mindez nem akadályozza abban, hogy a bal kezét ökölbe szorítva homlokon csapja magát. Tekintve, hogy a dolgok milyen gyorsan változnak mostanában, ez a szükségtelen kerülő szinte megbocsáthatatlan hibának tűnik. Mrs. Morton tágra nyílt szemmel, riadtan nézi. - Érte is megy, Mrs. Morton? - Nem, megiszik valamit egy emberrel, aki az ESPN-től jött. Azt mondta, majd a fickó visszahozza. - Bizalmasan lejjebb engedi a hangját, ahogy titkokat szoktak továbbadni. - Henry ezt kereken nem mondta, de azt hiszem, hogy nagy dolgok várnak George Rathbunra. Nagyon nagy dolgok. Wisconsini Viadalok országos méretekben? Jacket nem is olyan nagyon lepi meg a dolog, de most nincs ideje, hogy együtt örüljön Henryvel. Odaadja Mrs. Mortonnak a kazettát, leginkább azért, hogy ne érezze teljesen fölöslegesnek az utat. - Hagyja ezt ott neki, ahol... Elhallgat. Mrs. Morton mindentudó derűvel néz rá. Ahol megláthatja, majdnem ezt mondta neki. Újabb szellemi bukfenc. Igazi menő, nagyvárosi nyomozó. - Ott hagyom a stúdió keverőasztalán - mondja Elvena. - Ott megtalálja. Jack, lehet, hogy semmi közöm hozzá, de nem néz ki valami jól. Nagyon sápadt, és megesküdnék, hogy az utolsó héten legalább öt kilót fogyott. Meg aztán... - Kicsit zavartnak látszik. - Fordítva húzta föl a cipőjét. Hát persze. Először egyik, majd másik lábára állva kicseréli a cipőket. - Kemény negyvennyolc óra áll mögöttem, de most majd lazítok, Mrs. M. - A Halász-ügy, igaz? Bólint. - Most mennem kell. Ahogy mondani szokták, a baj már megesett. - Elfordul, meggondolja magát, visszanéz. - Hagyna neki egy üzenetet a konyhai magnón? Mondja meg neki, hogy hívjon föl a mobilomon. - Mivel egyik gondolat a másikhoz vezet, rámutat az asszony kezében levő, jelzés nélküli kazettára. - Ezt ne játssza le, jó? Mrs. Morton döbbenten néz rá. - Sohasem szoktam ilyet tenni! Az olyan volna, mintha másnak a levelét bontanám föl. Jack bólint, halványan elmosolyodik. - Jól van. - Ez... O van a szalagon? A Halász? - Igen - feleli Jack. - O az. - És várakoznak itt még más, rosszabb dolgok is, gondolja, de nem mondja ki. Sokkal rosszabb dolgok. Sietve, csaknem futva tér vissza a kocsijához. Húsz perccel később Jack leparkol a babafosszínű emeletes ház, a Szöggyár sor 1. szám előtt. A Szöggyár sor és a körülötte levő utcák piszkos gubanca megdöbbentően természetellenes csöndességgel nyújtózik a forró nyári délutánban. Egy korcs kutya (ugyanaz az öreg fickó, akit éppen tegnap este láttunk a Nelson Hotel ajtajában) keresztülbiceg az Ames utca és az Oo megyei út kereszteződésében, de ez minden forgalom. Jacknek kellemetlen látomása volt, amelyben a Rozmár és az Ács a Mississippi keleti partján totyognak, és a Szöggyár sor hipnotizált lakói követik őket. A tűzig totyognak. Bele a fazékba.

Két-három mély lélegzetet vesz, igyekszik megacélozni magát. Nem messze a várostól - az Ed Kajáldájához vezető út közelében - a csúcspontjára hágott fejében az ocsmány lüktetés, olyan lett, mint egy sötét sikoly. Néhány pillanatig olyan erős volt, hogy Jack már attól félt, lesodródik az országútról, és negyven mérföld alá csökkentette a sebességet. Azután hál' istennek az egész elindult a tarkója felé, és elhalványodott. Nem látta a BEHAJTANI TILOS! táblát, amely a Fekete Házhoz vezető utat jelzi, még csak arra sem nézett, mégis tudta, hogy ott van. A kérdés csak az, hogy meg tudja-e közelíteni, amikor eljön az idő, anélkül, hogy a feje szétrobbanna. - Gyerünk - mondja magának. - Nincs most idő erre a szarakodásra. Kiszáll a kocsiból, és elindul a repedezett betonjárdán. A rárajzolt, kifakult ugróiskolát gondolkodás nélkül kikerüli, nem tudván, hogy ez egyike a kevés műalkotásnak, amelyek tanúsítják, hogy egy Amy St. Pierre nevű apró személy valaha errefelé szökdécselt létének kurta terepén. A tornác lépcsője repedezett és szálkás. Jack piszkosul szomjas, és azt gondolja: a mindenit, ölni tudnék egy pohár vízért vagy egy szép hideg... Az ajtó kivágódik. A napos csöndben akkorát dörren a ház oldalán, mint egy pisztolylövés, és Cserpák ront ki rajta. - Szentséges Jézusom, már azt hittem, ide sem érsz! Cserpák riadt, elkínzott szemébe nézve Jack rádöbben, hogy sohasem fogja elárulni neki, miszerint Egér segítsége nélkül is képes lesz megtalálni a Fekete Házat, mert a Territóriumokban töltött idő remek távolsági keresőt fejlesztett ki a fejében. Még akkor sem teszi meg, ha holtig jó barátok lesznek, akik mindent elmondanak egymásnak. Cserpi szenved, mint Jób, és nem kell megtudnia, hogy barátja agóniája talán hiába volt. - Él még, Cserpák? - Alig. Talán egy kicsit. Most már csak Doki, Medvelány meg én vagyunk vele. Csöpi és Kaiser Bill megrémült és elfutott, mint két megvert kutya. Na, gyere, öreg. - Nem mintha választást hagyna neki; megragadja a vállát és berántja a Szöggyár sor kis, emeletes házába, mint egy bőröndöt. 23.

Na, még egyet! - mondja a fickó az ESPN-től. Sokkal inkább parancsnak hangzik, mint kérésnek, és noha Henry nem látja a hapsit, tudja, hogy ez a fazon sohasem sportolt életében, sem profiként, sem máshogy. Szalonnás, kicsit olajos aromája van, mint aki eleve túlsúlyosnak indult. A sport talán kompenzáció az olyan emlékek elfojtására, hogy a gyerekkorában mindig a Sears „Pufi" osztályán vásárolták a ruháit, és olyan kínrímekkel csúfolták, mint a „Digi-dagi daganat, kergeti a halakat" stb. Pennimannek hívják. - Éppúgy, mint Little Richardot! - mondja Henrynek, amikor kezet ráznak a rádióállomásnál. - A híres rock'n'roll énekes az ötvenes évekből! Talán emlékszik rá. - Halványan - felelte Henry, mintha nem lenne meg minden lemeze, amelyet Little Richard valaha is kiadott. - Azt hiszem, egyike volt az Alapító Atyáknak. - Penniman bömbölve nevetett, és ebben a nevetésben Henry megpillantja lehetséges jövőjének egyik csillámát. De tényleg ilyen jövőt kívánt? Az emberek nevettek Howard Sternen is, ő pedig egy fasz. - Még egy italt! - ismétli Penniman. A Tölgyfa kocsmában vannak, ahol öt dolcsit adott a pincérnek, hogy az ABC-n levő tekebajnokságról átkapcsoljon az ESPN-re, még ha ott ebben a napszakban nincs is más, csupán golferedmények és sügérhalászat. - Csak még egy italt, hogy megpecsételjük a megállapodást! De nem állapodtak meg, és Henry nem biztos benne, hogy akar-e megállapodni. Vonzó gondolat, hogy George Rathbunnal országos hálózathoz kerüljön az ESPN-en belül, simán megváltoztatná a nevet is Wisconsini Versenyek-ről ESPN Sportversenyek-re. - akkor is az ország központi és északi övezetére összpontosítana -, de mégis... Mégis mi? Mielőtt elmélyedne a kérdésben, ismét megcsapja az illat. „Én Vétkem", ezt a parfümöt használta a felesége bizonyos estéken, amikor bizonyos jelzést akart küldeni. Henry Pacsirtának hívta azokon a bizonyos estéken, amikor a szoba elsötétedett, és egyiküknek se volt szeme másra, mint az illatra, a tapintásra és egymásra. Pacsirta. - Azt hiszem, ezt az italt kihagyom - mondja Henry. - Van még egy kis dolgom otthon. De megfontolom az ajánlatát. És ezt komolyan mondom. - Ohohohó! - mondja Penniman, és Henry a levegő parányi örvényeiből tudja, hogy a pasas az ő orra előtt rázza az ujját. Vajon mit szólna, ha hirtelen előrehajolna, és két ujjpercet leharapna az előtte billegetett testrészből? Ha ízelítőt adna neki Szurdokország vendégszeretetéből Halász módra? Vajon milyen hangosan ordítana? Talán olyan hangosan, mint Little Richard a „Tutti Frutti"- ban a hangszerszóló előtt? Vagy annyira mégsem? - Nem mehet el, amíg el nem viszem! - mondja, Mr. Kövér Vagyok, De Ez Nem Számít Többé. - Én viszem haza, tuggya! - Túl a negyedik gines limonádén kicsit összefolynak a szavai. Barátocskám, gondolja Henry, inkább feldugok a seggembe egy menyétet, mint hogy beüljek az autóba, amelyet te vezetsz. - Dehogynem mehetek - feleli derűsen. Nick Avery csaposnak nagy napja volt: a kövér adott neki egy ötöst, hogy kapcsoljon át egy másik tévécsatornára, a vak pasas pedig, miközben a kövér a mosdóban csinált egy kis helyet magában, adott egy másik ötöst, hogy hívjon egy taxit a helyi társaságtól. - He? - Azt mondtam, „Dehogynem mehetek". Csapos! - Odakint vár, uram - mondja Avery. - Két perce érkezett. Testes nyikorgás hallatszik, ahogy Penniman megfordul a bárszéken. Henry nem látja, hogy elkomorodik, mikor észreveszi a szálloda előtt álló taxit, de érzékeli. - Ide figyeljen, Henry! - mondja Penniman. - Azt hiszem, nincs egészen tisztában a helyzetével. Vannak csillagok a sportrádiózás egén, persze hogy vannak! Olyan emberek, mint Mesés Sport Babe és

Tony Kornheiser, akiknek hat számjegyű az évi jövedelme, de maga még nem tart itt. Az, az ajtó még zárva van maga előtt. De én vagyok a portás, barátom. Ezért ha én azt mondom, hogy kéne innunk még eggyel... - Csapos - mondja halkan Henry, azután megrázza a fejét. - Képtelen vagyok csaposnak szólítani; Humphrey Bogartnak ment, nekem nem megy. Mi a neve? - Nick Avery, uram. - Az utolsó szó automatikusan csúszott ki, de Avery sose mondana ilyet a másiknak, egymillió év alatt se mondaná egyszer se. Mindkét fickó adott egy-egy ötöst, de csak ez a sötét szemüveges az úriember. Ennek semmi köze a vaksághoz, egyszerűen az, és kész. - Nick, ki más van még a kocsmában? Avery körülnéz. Két férfi sört iszik egy hátsó bokszban. Az előtérben egy ember telefonál. A pultnál senki, csak ez a kettő - az egyik karcsú, elegáns és vak, a másik kövér, izzadós, és kezd bepipulni. - Senki, uram. - Nincs... egy hölgy valahol? - Majdnem azt mondta, hogy pacsirta. Nincs egy pacsirta? - Nincs. - Ide figyeljen! - mondja Penniman, és Henry úgy gondolja, hogy életében nem hallott még hangot, amely kevésbé hasonlítana „Little Richard" Pennimanére. Ez a pofa fehérebb, mint Moby Dick... és legalább olyan nagy. - Még meg kell beszélnünk egy csomó mindent. - Még mekkel beszélnün keccsomó mindent, valahogy így hangzik. - Ha csak - hajugyan - nem azt akarja mondani ezzel, hogy nem érdekli a mondanivalóm. - Egy fikarcnyit sem, mondja Penniman hangja Henry Leyden kifinomult fülének. Arról beszélünk, drágaságom, hogy egy pénzgyártó gépet állítunk a nappalidba, és azután az istennek sem tudod majd kikapcsolni. - Nick, nem érez parfümillatot? Valami könnyű, régimódi parfümöt? Talán az „Én Vétkem"- et? Petyhüdt kéz hullik Henry vállára, mint egy meleg vizes palack. - Az a vétek, öreg cimbora, hogy nem akarsz meginni még egy italt velem. Még egy vak ember is láth... - Javasolnám, hogy vegye le róla a kezét - mondja Avery, és talán Penniman füle sem teljesen érzéketlen az árnyalatokra, mert a keze azonnal otthagyja Henry vállát. Egy másik kéz váltja föl, valamivel arrébb. Hidegen végigsimogatja Henry tarkóját, azután eltűnik. Henry nagyot sóhajt. Parfümillatot szív be a levegővel. Rendes körülmények között az illatok elhalványodnak egy idő után, amikor a szaglóhám már nem veszi az ingerületet. De most nem ez a helyzet. Ezzel az illattal legalábbis. - Nem érez parfümillatot? - Henry már-már könyörög. A kéz érintését a tarkóján még elháríthatta, mint tapintási hallucinációt. De az orra még sohasem csapta be. Legalábbis mostanáig. - Sajnálom - feleli Avery. - Sörszagot érzek... mogyorót... Ennek az embernek a ginjét és az arcszeszét... Henry bólint. A pult fölött égő lámpák fénye végigcsusszan napszemüvegének sötét lencséin, miközben kecsesen lesiklik bárszékéről. - Azt hiszem, mégiscsak akar maga egy italt, barátom! - mondja Penniman olyan hangon, amely véleménye szerint udvarias fenyegetést érzékeltet. - Még egy ital, csak az ünneplés kedvéért, azután magam viszem haza a Lexusommal. Henry a felesége parfümjét érzi. Ebben biztos. És mintha a felesége cirógatta volna meg a tarkóját. Hirtelen mégis a nyiszlett kis Morris Rosenra kell gondolnia, Morrisra, aki azt akarta, hogy hallgassa meg a „Hova ment a szerelmünk" Dirtysperm-féle változatát. És természetesen játszassa is le a Wisconsini Patkány személyiségével. Morris Rosen, akinek egyetlen tövig rágott körmű ujjába több egyéniség szorult, mint ennek a piásnak az egész testébe. Kezét Penniman karjára teszi. Rámosolyog Penniman nem látható arcára, és érzi, hogy az izmok ellazulnak a tenyere alatt. Penniman elhatározta, hogy az lesz, amit ő akar. Már megint.

- Fogja az italomat - mondja kedvesen Henry. - Tegye hozzá a magáéhoz, azután mindkettőt dugja föl a kövér és pattanásos seggébe. Ha azt akarja, hogy valami meg is tartsa benne a piákat, akkor utánuk dughatja az ajánlatát is. Elfordul, és fürgén elindul az ajtó felé, a szokott pontosságával tájékozódva, egyik kezét maga elé tartva biztosításként. Nick Avery önkéntelen tapsban tört ki, de Henry alig hallja, Pennimant pedig máris kidobta az agyából. Az „Én Vétkem" parfüm jár az eszében. Kicsit gyengébben érzi, ahogy kilép a délutáni hőségbe... de nem szerelmes sóhaj az, amelyet a bal füle hall? Az a fajta, amelyet a felesége hallatott néha, mielőtt elaludt a szeretkezés után? Az ő Rhodája? Pacsirtája? - Hé, taxi! - kiáltja a járdán a ponyvatető alatt. - Itt vagyok, haver - mi az, vak vagy? - Mint a denevér - bólint Henry, és a hang irányába indul. Hazamegy, fölrakja a lábát, főz egy csésze teát, azután pedig meghallgatja azt az átkozott 91 l-es szalagot. Talán ez az elvégzetlen robot okozza ezt az egész kavarodást és borzongást, mert tudja, hogy le kell ülnie a sötétben, hogy meghallgassa egy gyermekgyilkos emberevő hangját. Bizonyára ez az oka, mert különben miért is félne az ő Pacsirtájától, nem igaz? Ha ő visszatér - visszatér kísérteni -, akkor bizonyosan szerelemből teszi. Tényleg? Igen, gondolja és leereszkedik a taxi merev hátsó ülésére. - Hova lesz a fuvar, haver? - A Norvég-völgybe - feleli Henry. - Fehér ház, kék szegéllyel, kicsit távolabb az úttól. Amint átmegy a patakon, hamarosan meglátja. Hátradől az ülésen, gondterhelt arcát a nyitott ablak felé fordítja. Ma valahogy idegennek érzi French Landinget... feszültnek. Mintha valami, ami mostanáig csúszott, most jutott volna addig a pontig, hogy lezuhan az asztalról, és darabokra törik. Mondjuk, hogy visszajött. Mondjuk. Ha szerelemmel jött, akkor miért kelt bennem olyan kínos érzést parfümjének illata? Már-már undort? És miért volt olyan kellemetlen az érintése (képzelt érintése, bizonygatja magának)? És miért volt olyan hideg a keze? A vakító napfény után Cserpák házának nappalija olyan sötét, hogy Jack először semmit sem lát. Azután, mikor a szeme alkalmazkodott kissé, látja, miért: takarók - kettéhajtott takarók - lógnak a nappali ablakairól, és becsukták az ajtót, amely a másik földszinti szobába, valószínűleg a konyhába vezet. - Nem bírja a fényt - mondja Cserpák. Halkan beszél, így nem hallatszik el a szoba másik végébe, ahol egy emberforma fekszik a díványon. Egy másik mellette térdel. - Talán veszett volt a kutya, ami megharapta - mondja Jack. Ezt ő sem hiszi. Cserpák határozottan megrázza a fejét. - Ez nem fóbiás reakció. A Doki azt mondja, fiziológiás. Ahol ráesik a fény, a bőre olvadni kezd. Hallottál már ehhez hasonlót? - Nem. - És még soha nem szagolt ehhez fogható bűzt, mint ebben a szobában. Nem is egy, de két asztali ventilátor búg, érzi a kereszthuzatot, de ez a szag mozdíthatatlanul sűrű. Megvan benne az oszló hús bűze - az üszkösödő izmoké -, de Jack máskor is érzett már ilyet. Azt a másikat nem bírja, a vér, a sírkoszorúk és a bélsár keverékét. Akaratlanul felcsuklik belőle az öklendezés. Cserpák türelmetlen együttérzéssel néz rá. - Ja, tudom, hogy pocsék. De hát olyan, mint az állatkertben a majomház, öregem - egy idő után hozzászoksz. Nyílik a másik szoba ajtaja, bejön egy karcsú kis nő, akinek szőke haja vállig ér, tálat hoz. Amikor a fény megérinti a díványon fekvő alakot, Egér felsikolt. Borzalmas, kásás hang, mintha a tüdeje is folyósod-na. Valami gomolyog a homloka bőréből, talán füst, talán gőz. - Tarts ki, Egér! - mondja a térdelő ember. Doki az. Mielőtt a konyhaajtó ismét becsukódna, Jack

még el tudja olvasni, mit ragasztottak az ütött-kopott fekete táskára. Lehet, hogy akad még Amerikában egészségügyes, aki a PRÉRIFARKAS URALKODIK öntapit ragasztotta az orvosi táskájára, de az bizonyosan nem Wisconsinban él. Az asszony letérdel Doki mellé, aki kivesz a tálból valami vásznat, kicsavarja, és Egér homlokára helyezi. Egér reszketeg hangon felnyög, és egész testében megborzong. Víz csurog le az arcán a szakállába. A szakálla mintha koszos csomókban hullana. Jack előrelép, és azt mondja magának, hogy hozzászokik a szaghoz, hozzá kell szoknia. Talán még igaza is lesz. Közben egy kis Vicks VapoRub után vágyik, amelyet a Los Angelesi rendőrség gyilkossági osztályának legtöbb tagja magánál hord, ott van a kesztyűtartóban, hozzátartozik a munkájukhoz. Most nagyon jól jönne egy-egy pötty az orrlyukai alá. A szoba sarkaiban két hangfal (hatalmas) és egy hifi berendezés (kopott) áll, televíziót viszont nem lát. Egymásra rakott faládákban könyvek sorakoznak minden fal mentén, ahol nincs ablak vagy ajtó, és ez kisebbé, szinte kriptaszerűvé teszi a helyiséget. Jacknek van egy árnyalatnyi hajlama a klausztrofóbiára, ez az áramkör most melegedni kezd, és fokozza a kínos szorongást. A könyvek zöme vallással és filozófiával foglalkozik - Descartes, C. S. Lewis, a Bhagavad-gíta, Steven Averytől A létezés tana -, de egy csomó regény is akad, könyvek a sörgyártásról és (az egyik óriási hangfal tetején) Albert Goldman fércműve Elvis Presleyről. A másik hangfalon egy kislány képe, tündöklő mosoly, szeplők, vörös haj óceánja. Látva a gyereket, aki a bejárat előtti ugróiskolát rajzolta, Jack Sawyer émelyeg a haragtól és a szomorúságtól. Lehet szó másvilági lényekről és ügyekről, de itt egy beteg vén fasz is kujtorog, akit le kell állítani. Jól teszi, ha ezt nem felejti el. Medvelány helyet csinál neki a dívány előtt. Még így is szép a mozgása, amikor tál van a kezében, és térden császkál. Jack látja, hogy még két vizes ruha és egy halom olvadozó jégkocka van a tálban. A látványtól szomjasabb lesz, mint valaha. Kivesz egy kockát, és a szájába pottyantja. Azután Egérhez fordul. Nyakig be van takarva egy kockás pléddel. Homloka, arcának felső része - azok a helyek, amelyeken nem nő a szőrét hullató szakáll - tésztaszínű. A szeme csukva. Kivicsorított foga meglepően fehér. - O - kezdi Jack. Ekkor Egér szeme kinyílik, és Jack fejéből kimegy az, az akármicsoda, amiről beszélni akart. A mogyorószínű szivárványhártya körül a szemfehérje skarlátszínre változott, mintha Egér egy szörnyű, radioaktív naplementébe nézne. Szemének belső zugából valami fekete mocsok szivárog. - A filozófiai átalakulások könyve a leggyakoribb dialektikai kérdéseket tárgyalja - mondja Egér lágy, tiszta hangon -, és Macchiavelli ugyancsak foglalkozik a témával. - Jack szinte látja egy előadóteremben. Amíg vacogni nem kezd. - Egér, Jack Sawyer van itt. - A hátborzongató vörös-mogyoróbarna szempárban nem látszik fölismerés. Am a fekete mocsok megrándul, mintha érzékszervei lennének. Mintha figyelne. - Hollywood van itt - suttogja Cserpák. - A zsaru. Emlékszel? Egér egyik keze a kockás takarón nyugszik. Jack megfogja, és alig bírja elfojtani megdöbbent kiáltását, amikor a kéz elképesztő erővel markolja meg az övét. Forró is az a kéz, olyan forró, mint a sütőből frissen kikerült sütemény. Egér hosszan, hörögve sóhajt. A bűz dögletes: romlott hús, poshadó virágok. Rothad, gondolja Jack. Belülről kifele halad a rothadás. Ó, Krisztusom, csak most segíts! Lehet, hogy Krisztus nem segít, de Sophie emléke igen. Jack az ő szemére próbál emlékezni, arra a szép, egyenes, tiszta kék pillantásra. - Figyelj - mondja Egér. - Figyelek. Egér mintha összeszedte volna magát. Didereg a takaró alatt, a szabálytalan rángás Jack szerint a görcs előszobája. Valahol egy óra ketyeg. Valahol egy kutya ugat. Egy hajó dudál a Mississippin. Ezeken a hangokon túl nincs más, csak a csönd. Jacknek eszébe jut, hogy életében egyetlenegyszer

függesztette föl a tevékenységét a világ, akkor, amikor egy Beverly Hills-i kórházban várta, hogy véget érjen anyjának hosszú haldoklása. Valahol Ty Marshall várja, hogy megmentsék. Legalábbis reménykedik benne, hogy megmentik. Valahol Törők szorgoskodnak, igyekeznek szétrombolni a tengelyt, amelyen minden létezés forog. Itt csupán ez az örökkévaló szoba létezik, erőtlen ventilátoraival és ocsmány bűzével. Egér szeme lecsukódik, majd ismét kinyílik. Ránéz az újonnan jöttre, és Jack hirtelen bizonyos benne, hogy valami nagy igazságot fog megtudni. A jégkocka eltűnt a szájából; észre se vette, amikor szétrágta és lenyelte, de nem mer venni másikat. - Rajta, haver! - biztatja a Doki. - Mondd el, amit akarsz, azután beléd nyomok egy újabb adag anyagot. Jóféle áru. Talán még el is alszol tőle. Egér oda se figyel. Változó szeme nem engedi el Jacket. Markolja Jack kezét, egyre erősebben. Jack szinte érzi ujjperceinek csikorgását. - Ne... Ne menj, és ne vedd meg a legszuperebb felszerelést - mondja Egér. Sóhajt, és kienged még egy adag észveszejtő büdösséget rothadó tüdejéből. - Nem...? - A legtöbb ember feladja a sörfőzést... Egy-két év után. Még akinek ez a hobbija... az is. Sört főzni... nem kisasszonymunka. Jack Cserpákra néz, aki szenvtelenül néz vissza. - Elmegy, azután visszajön. Légy türelemmel. Várj. Egér markolása még szorosabb, azután ellazul, éppen akkor, amikor Jack úgy gondolja, hogy nem bírja tovább. - Végy egy nagy kondért - tanácsolja Egér. A szeme kidagad. A vöröses árnyék hol eltűnik, hol visszajön, eltűnik, visszajön, átsuhan a szaruhártya dombján, és Jack arra gondol: Ez az ő árnyéka. A Bíbor Király árnyéka. Egér az egyik lábával már az ő udvarában van. - Legalább húszliteres... legyen. A legjobbakat, a tengeri csalikat... áruló boltokban lehet kapni. Aztán kell egy erjesztő edény... Műanyag vízhűtő kancsó is megteszi... Az könnyebb, mint az üveg és... Krisztusom, Cserpák, égek, elégek! - Bassza meg, beadom neki! - mondja Doki, és kinyitja a táskáját. Cserpák megragadja a karját. - Még ne. Véres könnyek peregnek Egér szeméből. A fekete mocsok apró indákba rendeződik. Az indák mohón nyúlkálnak, mintha a nedvességet kergetnék, hogy megigyák. - Erjesztő zár és stopperóra - suttogja Egér. - Thomas Merton szar, senkinek se hidd el az ellenkezőjét. Nincs benne valódi gondolat. Hagynod kell, hogy a gázok távozzanak, de ne engedd, hogy poros legyen. Jerry Garcia nem volt Isten. Kurt Cobain sem volt Isten. A parfüm, amelyet érez, nem a halott feleségéé. Megakadt rajta a Király szeme. Gorgten- abbalah, ee-lee-lee. Meghalt az opopanax, éljen az opopanax! Jack még jobban belehajol Egér bűzébe. - Ki érez parfümillatot? Kin akadt meg a Király szeme? - Örült Király, gonosz Király, szomorú Király. Ej-haj, sirály, éljen a Király. - Egér, kin akadt meg a Király szeme? A Doki közbeszól: - Azt hittem, azt akarod tudni... - Kin? - Jacknek fogalma sincs róla, miért olyan fontos ez a számára. Fontos. Talán olyasmiről van szó, amit nemrég mondott neki valaki? Dale? Tansy? Netán, Isten óvjon minket, Wendell Green? - Állványozó nád és csövek - mondja bizalmasan Egér. - Erre van szükséged, amikor megtörtént az erjedés. És nehogy csavaros kupakú üvegbe öntsd a sört! Te... Elfordítja a fejét, arcát kényelmesen a válla gödrébe fekteti, kinyitja a száját, és hány. Medvelány sikolt. A hányás genny sárga, és tele van mozgó fekete foltokkal, olyanokkal, mint az Egér szeme sarkából szivárgó trutymó. A foltok élnek. Cserpák sietve kimegy, épphogy nem szalad, és Jack, amennyire tudja, igyekszik elárnyékolni Egeret a konyha fényétől. A kezét szorító kéz kissé ellazul.

Jack a Dokihoz fordul. - Gondolod, hogy elmegy? Doki megrázza a fejét. - Csak elájult. Szegény öreg Egérke, ilyen könnyen nem ússza meg. - Keserű, űzött pillantást vet Jackre. - Melegen ajánlom, hogy ne lett légyen hiába, Mr. Rendőr. Mert ha igen, akkor bedugaszolom a lefolyódat. Cserpák hatalmas kupac ronggyal jön vissza. Zöld konyhai gumikesztyűt húzott. Egyetlen szó nélkül feltörli a dívány háttámasza és az Egér válla közötti hányadéktócsát. A fekete foltok már nem mozognak, és ez jó. Még jobb lenne, ha egyáltalán nem látták volna őket mozogni. Jack iszonyodva állapítja meg, hogy a hányás úgy szétmarta a dívány kopott kárpitozását, mint a sav. - Egy-két másodpercre fölhajtom a takarót - mondja Doki. Medvelány, kezében az olvadékkal teli tállal, tüstént föláll. Odalép az egyik könyvespolchoz, hátat fordít, és reszket. - Doki, olyasvalami ez, amit mindenképpen látnom kell? - Azt hiszem, igen. Azt hiszem, még most sem vagy tisztában vele, hogy mivel állsz szemben. Doki megfogja a takarót, és kihúzza Egér ernyedt keze alól. Jack látja, hogy a haldokló körmei alól is elkezdett szivárogni a fekete mocsok. - Ne felejtsd el, Mr. Rendőr, hogy mindez néhány órája történt. Lehúzza a takarót. Susan „Medvelány" Osgood a nyugati bölcselet nagy munkáit nézi, és némán elsírja magát. Jack visszafojtaná a kiáltását, de nem sikerül. Henry kifizeti a taxit, bemegy a házába, mélyet, vigasztalót szippant a légkondicionálás hűvöséből. Halvány aromát érez benne - édeset -, de azt mondja magának, hogy ez csupán a frissen vágott virág, Mrs. Morton egyik különlegessége. Persze nem hiszi el, de most nem akar kísértetekkel foglalkozni. Tulajdonképpen jobban érzi magát, hite szerint tudja is, miért: megmondta az ESPN képviselőjének, mit csináljon az állásával. Mi se alkalmasabb rá, hogy jobb kedvet csináljon a naphoz egy hapsinak, főleg ha a kérdéses hapsinak van jövedelmező állása, két hitelkártyája, mindkettő távol a kimerüléstől, és egy nagy kancsó jéghideg tea várja a frizsiderben. A konyha felé indul, végigmegy a folyosón, egyik kezét kinyújtja, a levegőt vizsgálja, hogy nincs-e akadály, minden a helyén van-e. Semmi sem hallatszik, csak a légkondicionáló suttogása, a jégszekrény dünnyögése, cipősarkának kopogása a keményfa padlón ...és egy sóhaj. Egy szerelmes sóhaj. Henry egy pillanatig áll, azután óvatosan megfordul. Erősebb lenne egy kicsivel az édes aroma, különösen, ha ebbe az irányba, a nappali és a bejárati ajtó felé fordul? Úgy gondolja, hogy igen. És ezek nem virágok; semmi értelme, hogy ezzel áltassa magát. Az orra, mint mindig, most is jobban tudja. Ez az „Én Vétkem". - Rhoda? - szólal meg, majd fojtottabban: - Pacsirta? Semmi válasz. Hát persze. Csak kicsit megkavarodott, és rájött a világszínvonalú borzongás, miért is ne? - Mert én vagyok a sejk, bébi - mondja Henry. - A Sejk, a Sikeres, a Sokkoló. Nincsenek szagok. Nincsenek szexis sóhajtások. Mégsem szabadul a gondolattól, hogy a felesége a nappaliban van, ott áll parfümillatú szemfedőjében, és némán figyeli őt, ahogy vakon jönmegy előtte. Az ő Pacsirtája visszajött a Noggin Mound temetőből egy kis látogatásra. Talán azért, hogy meghallgassa az új Slobberbone-CD-t. - Elég - mondja halkan. - Hagyd abba, hülye. Bemegy a nagy, jól szervezett konyhába. Útközben, ahogy átlép a küszöbön, gépiesen megnyom egy gombot a panelen. Mrs. Morton hangja szólal meg a feje fölötti hangszóróból olyan tökéletesen, mintha ott állna a helyiségben. - Jack Sawyer volt itt, és egy újabb kazettát hozott, azt szeretné, ha meghallgatná. Azt mondta, hogy ez... Tudja, az, az ember. Az a rossz ember. - Csakugyan rossz ember - mormogja Henry. Kinyitja a jégszekrényt, élvezi a hűvös levegőt. Biztos kézzel benyúl, kiveszi az ajtóban tárolt három doboz Kingsland sör egyikét. Nem érdekes a jeges tea.

- Mindkét kazetta a stúdióban van, a keverőasztalon. Jack azt is szeretné, ha fölhívná a mobiltelefonon. - Mrs. Morton hangja enyhén kioktató jelleget ölt. - Ha beszél vele, remélem, megmondja neki, hogy vigyázzon magára. És maga is legyen óvatos. - Szünet. - Ne feledkezzen meg a vacsoráról sem. Minden készen van. A jégszekrény második polca, baloldalt. - Zsémb, zsémb, zsémb - mondja Henry, de elmosolyodik, miközben kinyitja a sörös dobozt. Odamegy a telefonhoz, és Jack számát tárcsázza. A Szöggyár sor első háza előtt parkoló Dodge Ram ülésén életre kel Jack mobilja. Ez alkalommal senki nincs a kocsiban, hogy bosszankodjon a halk, de átható csipogás miatt. - A mobiltelefon tulajdonosa, akit ön megpróbál elérni, nem válaszol. Kérem, próbálja meg később. Henry leteszi a mobilt, visszamegy az ajtóhoz, és egy másik gombot nyom meg a panelen. A hangok, amelyek tudósítják az időről és a hőmérsékletről, mind a saját hangjának különböző változatai, de véletlenszerű mintában programozta be őket a kütyübe, így sohasem tudhatja, mikor melyik szólal meg. Ez alkalommal a Wisconsini Patkány vijjog eszelősen a légkondicionált, napfényes, csöndes házban, amely még sohasem rémlett olyan távolinak a várostól, mint a mai napon. - Az idő délután négy óra huszonkettő! A külső hőmérséklet huszonnyolc fok! A belső huszonegy! Mi a francnak törődsz vele? Mi a francnak törődik vele egyáltalán valaki? Rágd meg, nyeld le, öblítsd le, és miiinden... - ...ugyanott jön ki. Helyes. - Henry ismét megnyomja a gombot, elhallgattatja a Patkány védjegyrikoltását. Hogy lehet ilyen késő? Istenem, az imént még dél volt? De ha itt tartunk, nem az imént volt fiatal, húszéves, akiben annyira pezsgett a kraft, hogy a fülén jött ki? Mi... Megint sóhajtást hall, ami kisiklatja javarészt öngúnnyal telített gondolatainak vonatát. Sóhajtás? Csakugyan? Sokkal valószínűbb, hogy a légkondicionáló kompresszor kapcsolt ki. Legalábbis ezt mondja magának. Mondhatja, ha nagyon akarja. - Van itt valaki? - kérdezi Henry. Némi remegés hallatszik a hangjában, amit gyűlöl, egy öregember hűdött citerázása. - Van itt valaki a házamban? Egy szörnyű másodpercig már-már attól fél, hogy választ kap. Senki sem felel - természetesen senki sem felel -, mire három hosszú korttyal lenyeli a doboz sör felét. Úgy dönt, hogy visszamegy a nappaliba, és olvas egy kicsit. Jack talán hívni fogja. Talán jobban visszanyeri az önuralmát, ha egy kis friss alkohol kering a szervezetében. És talán a világ is véget ér a következő öt percben, gondolja. Ilyen módon nem kell foglalkoznod az átkozott kazettákon levő hanggal, amely a stúdióban vár. Azok az átkozott kazetták úgy hevernek a keverőasztalon, mint a föl nem robbant bombák. Lassan végigmegy a folyosón a nappali felé, egyik kezét maga elé tartja, és azt mondja magának, hogy nem fél, egy fikarcnyit sem tart attól, hátha megérinti a felesége halott arcát. Jack Sawyer sok mindent látott, olyan helyeken járt, ahol az ember nem bérelhet kocsit az Avistól, és a víznek olyan íze van, mint a bornak, de még sohasem találkozott olyasmivel, mint Egér Baumann lába. Vagy inkább azzal a pestises, apokaliptikus borzalommal, ami Egér Baumann lába volt. Első gondolata az, amikor kissé összeszedi magát, hogy megdorgálja a Dokit, amiért levette Egérről a nadrágot. Folyton a kolbászra kell gondolnia, amelyet a bélformába kényszerít még akkor is, amikor a gázrózsára tett serpenyőben serceg. Kétségtelenül ostoba hasonlat, primo stupido, de az emberi elme nagy nyomás alatt meglehetősen különös szökkenésekre képes. Megmaradt a láb formája - bizonyos mértékig -, de a hús levált a csontról. A bőr csaknem teljesen eltűnt, nyúlós anyaggá olvadt szét, amely úgy fest, mintha tej és zsírszalonna keveréke lenne. A bőr maradványai alatt hasonló katasztrofális átalakulás zajlott le az izmok megereszkedett szövedékében. A

fertőzött láb zabolátlan mozgásban van, a szilárd folyóssá válik, a folyós pedig kitartóan pezsegve hatol be a díványba, amelyen Egér fekszik. Jack a rothadás csaknem elviselhetetlen bűzén át is érzi a megperzselt ruha és az olvadó szövet szagát. A terjengő, nagyjából lábforma massza alatt a lábfej feltűnően épnek látszik. Ha akarnám, le tudnám húzni... mint egy kipréselt szőlőszemet. A gondolat annyira kikészíti, amire a förtelmesen megsebzett láb sem volt képes. Egy pillanatra lehorgasztja a fejét, öklendezik, és igyekszik nem lehányni az inge elejét. Amitől talán a hátát megérintő kéz kíméli meg. Cserpák az, fölajánlja azt a kevés vigasztalást, amire képes. A vérbörzsöny teljesen kifakult az arcából. Úgy fest, akár egy sírból hazajáró motoros egy nagyvárosi legendában. - Látod? - kérdezi Doki, és a hangja mintha nagy távolságból érkezne. - Ez nem tyúkpestis, barátom, noha kicsit úgy festett, amíg rá nem kapcsolt. Máris megjelentek a vörös foltok a bal lábán... a hasán... a golyóin. Amikor idehoztuk, épp csak egy kicsit volt vörös és duzzadt a bőr a harapás körül, úgyhogy arra gondoltam, a francba, ez semmi, elég Zithronaxom van, rendbe hozom még napnyugta előtt. Hát, láthatod, mire mentem a Zithróval. Láthatod, mire mentem bármivel. Ez itt átette magát a díványig, és az a gyanúm, ha végez a dívánnyal, a padló következik. Ez a szar éhes. Egyszóval megérte, Hollywood? Erre, azt hiszem, csak te és Egér tudjátok a választ. - O még mindig tudja, hol van a ház - mondja Cserpák. - Nekem fogalmam sincs róla, még akkor se, ha egyenest onnan jövünk is. Te is így vagy ezzel. Igaz? Doki megcsóválja a fejét. - De Egér, ő tudja. - Susie, drágám - mondja Doki Medvelánynak. - Hozz egy újabb takarót, jó? Ez itt nagyon gyorsan megy ronggyá. Medvelány készségesen kisiet. Lába mintha gumiból lenne, de azért megtartja. - Takard el - mondja Jack Dokinak. - Kimegyek a konyhába. Ha nem iszom egy kortyot, meghalok a szomjúságtól. Egyenesen a csapból iszik, addig nyeldekel, amíg tüskét érez a homloka közepén, és akkorát böfög, mint egy ló. Azután csak áll, és kinéz Cserpák és Medvelány hátsó udvarába. Csinos kis hinta áll a szomorú gaztenger közepén. Fáj látnia, mégsem néz másfelé. Egér lábának őrülete után fontos emlékeztetnie magát, hogy nem ok nélkül van itt. Ha az emlékeztető fáj, annál jobb. Az arannyá változó nap lefelé indul a Mississippi irányába, és belesüt a szemébe. Az idő, úgy látszik, mégsem állt meg. Ezen a házon kívül semmiképp. Odakint, a Szöggyár sor első házán kívül inkább mintha felgyorsult volna. Nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy éppen olyan céltalan volt idejönni, mint Henry házába; az a gondolat gyötri, hogy Mr. Munshun és főnöke, az abbalah, úgy rohangáltatják ide-oda, mint egy felhúzós játékot, miközben ők teszik a dolgukat. Követheti a fejében zsongó zümmögést a Fekete Házig, akkor mi a pokolnak nem ül vissza a kisteherbe, és miért nem indul el? A parfüm, amelyet érez, nem a halott feleségéé. Mit jelent ez? Miért tölti el őrjöngő félelemmel a tény, hogy valaki parfümillatot érez? Cserpák kopogtat a konyhaajtón, amitől Jack ugrik egyet. Tekintete egy mintakendőre esik, amely a konyhaasztal fölött lóg. De nem azt hímezték rá, hogy HÁZI ÁLDÁS, hanem hogy HEAVY METÁL MENNYDÖRGÉS. Alá pedig, gondos betűkkel: HARLEY-DAVIDSON. - Gyere be, öreg - mondja Cserpi. - Megint magához tért. Henry egy erdei ösvényen - talán dűlőn - megy, és valami jön mögötte. Valahányszor megfordul, hogy lássa - álmában képes látni, de a látás nem mindig áldás -, épp csak annyit vehet ki, hogy jön mögötte valami. Mintha egy ember lenne estélyi ruhában, de ez az ember rémisztően hosszú, és hegyes fogak meredeznek mosolygó, vörös alsó ajka fölött. És mintha - lehetséges ez? - csak egy szeme volna. Amikor először visszanéz, ez az alak csak egy elmosódó, tejfehér árny a fák között. Legközelebb

látja kabátjának nyugtalanítóan lebegő sötét szárnyát, meg egy hullámzó vörös foltot, ami nyakkendő vagy sál lehet. Valahol elöl, van ennek a lénynek az odúja, egy bűzlő lyuk, amely véletlenül úgy fest, mint egy ház. Henry feje zúg a lény jelenlététől. A köréje záruló erdőnek nem fenyőszaga van, hanem émelyítően édes parfümillata: „Én Vétkem". Ez terel engem, gondolja rémülten Henry. Akármi is az a lény ott, úgy hajszol, ahogy a bikát szokták a vágóhídra! Fontolgatja, hogy letér az ösvényről jobbra vagy balra, új látásának csodáját használva elmenekül az erdőn át. Csakhogy ott is mindenféle lények vannak. Sötét, lebegő alakok, olyanok, mint a kormos sálak. Szinte látja a legközelebbit. Valami óriás kutyaféle, a szeme dülledt, a nyelve vörös, mint a látomás nyakkendője. Nem engedhetem, hogy odatereljen a házhoz, gondolja. Le kell lépnem innen, mielőtt odaérnénk... de hogyan? Hogyan? Meglepő egyszerűséggel ugrik be. Csupán annyit kell tennie, hogy fölébred. Mert ez egy álom. Ez csupán egy... - Ez álom! - kiált föl Henry, és hirtelen előredől. Nem is megy, hanem ül, ül a saját karosszékében, és hamarosan nagyon nedves lesz az ágyéka, mert ott egyensúlyozta a doboz Kingslandet, amikor elaludt, és... De nem ömlik ki, mert nincs ott a sörös doboz. Óvatosan jobbra tapogatózik, s igen, ott van, a könyvével együtt, ami a Reflexiók egy Arany Szemben Braille-féle kiadása. Bizonyára odatette, mielőtt elaludt, hogy aztán belezuhanjon abba a borzalmas lidércnyomásba. Csak hát egészen biztosan nem csinált ilyet. A könyvet fogta, a sört a két lába közé állította, hogy két kézzel tapogathassa az apró, gömbölyű kiugrásokat, amelyek elmondják a történetet. Miután elbólintott, valami nagyon figyelmesen elvette a könyvet meg a sört, és az asztalra tette. Valami, ami szaglik az „Én Vétkem" parfümtől. A levegő bűzlik tőle. Henry hosszan, lassan beszívja a levegőt. Orrcimpái kitágulnak, száját szorosan összezárja. - Nem - mondja nagyon érthetően. - Érzem a virágok illatát... meg a szőnyegtisztító szagát... a tegnap estéről maradt sült hagymáét. Nagyon gyenge, de még érződik. Az orr tudja. Mindez igaz. De a szag mégis itt volt. Most nem érezni, mert ő elment, de vissza fog jönni. És Henry hirtelen akarja is, hogy visszajöjjön. Ha megijedt, bizonyosan az ismeretlen ijesztette meg, igaz? Csak az, és semmi más. Nem akar egyedül maradni itt, amikor nincs más társasága, csak az, az ocsmány álom. És a kazetták. Meg kell hallgatnia őket. Megígérte Jacknek. Reszketeg lábbal föláll, és odamegy a nappali kapcsolótáblájához. Ez alkalommal Henry Shake hangja üdvözli, egy cukor édes bájgúnár, amilyen nincs még egy. - Hé, ti szökdécselő macskák és ugrándozó cicák, este hét tizennégy van Bulova Középidő Szerint. Odakint a hőmérséklet hűvös, huszonkét fok, itt az álmok báltermében finom húsz fok. Úgyhogy fogd a pénzed, kapd a nődet, és jöhet a varázslat! Hét-tizennégy! Mikor fordult elő utoljára, hogy csaknem három órát aludt fényes nappal? Mellesleg mikor álmodott olyat, hogy lát? A válasz a második kérdésre az, hogy amennyire emlékszik, soha. Hol volt az, az út? Mi volt az a lény mögötte? És mi volt az a ház előtte? - Nem számít - mondja Henry az üres szobának -, már ha üres. Az csak egy álom volt. Másrészt ott vannak a szalagok...

Nem akarja meghallgatni őket, egész életében nem volt még semmi, amit kevésbé akart volna hallani (a lehetséges kivétel a Chicago-szám, a „Tudja valaki, mennyi az idő?"), de muszáj. Lassan, minden lépéstől rettegve indul a vak Henry Leyden a stúdió felé, ahol két kazetta várja a keverőasztalon. - A mennyországban nincsen sör - zöngi Egér dallamtalanul. Az arcát ronda, vörös foltok borítják, az orra mintha oldalvást belesüllyedne az arcába, akár egy atoll a tengerrengés után. - Azért iszunk itt. És amikor... elmegyünk... minden sört megisznak... a barátaink... Ez megy órák óta: filozofikus aranyköpések, utasítások kezdő serfőzők számára, dallamfoszlányok. A fény, amely a takarók résein besüt, érzékelhetően halványabb. Egér elhallgat, a szemét lehunyja. Azután egy másik nótába kezd. - Száz üveg, sör a falon, egyszáz üveg, sör... ha az egyik véletlenül leesik... - Mennem kell - mondja Jack. Addig húzta az időt, amíg lehetett, mivel meg volt győződve róla, hogy Egér ad neki valamit, de nem várhat tovább. Valahol Ty Marshall vár őrá. - Tarts ki - mondja Doki. Turkál a táskájában, injekciós fecskendőt vesz elő. Fölemeli a félhomályban, körmével megütögeti az üveghengert. - Mi az? Komor mosollyal néz Cserpákra és Jackre. - Gyorsító - mondja, és belenyomja a tűt Egér karjába. Egy pillanatig semmi sem történik. De mikor Jack éppen kinyitná a száját, hogy ismét elmondja, miszerint mennie kell, Egér szeme tágra nyílik. Most már teljesen vörös, ragyogó vérvörös. Mégis, amikor Jack felé fordul, az tudja, hogy Egér látja őt. Talán először azóta, hogy itt van. Medvelány kimenekül a szobából, egyetlen, halkuló mondat csíkját hagyva maga után. - Elég, elég, elég, elég... - Bassza meg - mondja rozsdás hangon Egér. - Bassza meg, velem kibasztak, mi? Cserpák röviden, de gyengéden megérinti barátja fejét. - Ja, öreg. Azt hiszem, kibasztak veled. Tudsz nekünk segíteni? - Egyszer harapott meg. Mindössze egyszer és most... Most... - Ocsmány vörös pillantása Dokira siklott. - Alig látlak. Ugyancsak fura ez a kurva szemem. - Véged van - mondja Doki. - Nem fogok hazudni neked, öreg. - Még nincs végem - mondja Egér. - Adjatok valamit, amire írhatok. Hogy csinálhassak egy térképet. Gyorsan. Nem tom, mivel lőttél be, Doki, de a kutya anyaga erősebb. Nem sokáig leszek magamnál. Gyorsan! Cserpák körbetapogat a dívány lábánál, és előhúz egy papírkötéses könyvet. Tekintve a könyvespolcokon sorjázó fajsúlyos szarokat, Jack csaknem elneveti magát, mert a könyv címe A rendkívül hatékony emberek 7 szokása. Cserpák letépi a hátsó borítót, és üres felével fölfelé odaadja Egérnek. - Ceruza - károgja Egér. - Siess. Kész vagyok, öregem. Kikészültem... Itt fönn. - Megérinti a homlokát. Egy negyeddolláros méretű bőrdarab lecsúszik az érintéstől. Egér beletörli a takaróba, mint egy bogarat. Cserpák előhúz egy összerágott ceruzavéget a mellénye belső zsebéből. Egér átveszi, és hősies kísérletet tesz, hogy mosolyogjon. A szeme sarkából egyfolytában szivárgó fekete anyag olyasféle mocsokfoltokká gyűlt az arcán, mint a rothadó kocsonya. A homlok pórusaiba is kiülnek a parányi fekete pontok, amelyekről Jacknek Henry Braille-írásos könyveire kell gondolnia. Amikor Egér összpontosítás közben beharapja az alsó ajkát, a lágy hús azonnal széthasad. Vér szivárog a szakállba. Jack szerint még mindig érezni lehet a romlott hús szagát, de Cserpáknak igaza volt: megszokta. Egér a könyvborítót oldalra fordítja, és gyors vonásokkal rajzolni kezd. - Nézd - mondja Jacknek. Ez itt a Mississippi, világos?

- Világos - feleli Jack. Ahogy előrehajol, ismét érzi a szagot. Ilyen közelről már nem is szag: miazma, amely le akar mászni a torkán. Jack mégsem mozdul. Tudja, hogy Egérnek milyen erőfeszítésébe kerül mindez. A legkevesebb, hogy ő is eljátssza a saját szerepét. - Itt a belváros - a Nelson, a Lucky, az Agincourt mozi, a Söntés... Itt kanyarodik a Chase utca a Lyall útba, azután a 35-ös útra... itt van Libertyville... a VFW... a Goltz... ó, Krisztusom... Hánykolódni kezd a díványon. Az arcán és felsőtestén levő kelések kifakadnak, és szivárogni kezdenek. Sikolt a fájdalomtól. Szabad kezével, amelyikben nincs ceruza, hasztalanul markolássza az arcát. Ekkor megszólal valami Jackben - olyan ragyogó, parancsoló hangon, amelyre sok-sok évvel ezelőtti, országúti kalandjaiból emlékszik. Vélhetőleg a Talizmán hangja, legalábbis amennyi megmaradt még a szívében és a lelkében. Az nem akarja, hogy beszéljen, meg akarja ölni, mielőtt beszélhetne, a fekete anyagban van, talán a fekete anyagban van, te megszabadíthatod tőle... Bizonyos dolgokat csak az elme prűd beavatkozása nélkül lehet megcsinálni; ha a munka ocsmány, gyakran többet ér az ösztön. Ezért hát Jack gondolkodás nélkül kinyújtja a kezét, megfogja az Egér szeméből szivárgó fekete nyálkát, és meghúzza. Először csak nyúlik, mintha gumiból lenne. Ugyanakkor Jack érzi, amint vonaglik és mocorog a szorításában, talán meg akarja harapni vagy csípni. Azután egy pendüléssel enged. Jack felkiált, és a padlóra hajítja a görcsösen vonagló, fekete szövetet. Az anyag be akar siklani a dívány alá - Jack látja, miközben az undortól őrjöngve törölgeti kezét az ingébe. Doki rátipor az egyik végére. Cserpák motoros csizmájával szétkeni a másik felét. A dolog csicsereg. - Mi a franc ez a szar? - kérdezi a Doki. Normális körülmények között mély hangja már- már falzettben szól. - Mi a franc... - Nem idevalósi - feleli Jack -, és ne is törődj vele. Inkább rá nézz! Nézd csak Egeret! Egér szeméből visszavonult a vörös csillogás; egy pillanatra majdhogynem egészségesnek tűnik. Az biztos, hogy látja őket, és a fájdalom mintha elengedte volna. - Kösz - zihálja. - Bár az egészet ki tudnád szedni, de máris jön vissza, öregem. Figyeljetek. - Hallgatlak - mondja Jack. - Jól teszed - feleli Egér. - Azt hiszed, hogy tudod. Azt gondolod, képes vagy ismét megtalálni azt a helyet, még akkor is, ha ezek ketten nem képesek, és talán igazad van, de az is lehet, hogy nem tudsz annyit, mint ahogy... a francba! - Valahonnan a takaró alól kísérteties pukkanás hallatszik, mintha valami engedne. Verejték fut le Egér arcán, összekeveredik a pórusaiból szivárgó fekete méreggel, és piszkosszürkére színezi a szakállát. A szeme Jack felé fordul, így az láthatja, hogy kezd visszatérni a vöröses csillogás. - Ez elég pocsék - zihálja Egér. - Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen módon távozom. Figyu, Hollywood... - A haldokló egy kis háromszöget rajzol a kezdetleges térképre. - Ez... - Ed Kajáldája, ahol Irmát találtuk - mondja Jack. - Tudom. - Helyes - suttogja Egér. - Jó. Na, most nézd csak... a másik oldalon... a Schubert és Gale oldalán... nyugat felé... Egér egy vonalat húz északról a 35-ös út felé. Két oldalára kis köröket rajzol, Jack feltételezése szerint fákat. És a sor végén, mint egy kaput: TILOS AZ ÁTJÁRÁS! - Igen - suttogja Doki. - Tényleg ott volt. A Fekete Ház. Egér meg se hallja. Homályosuló pillantása Jackre szegeződik. - Figyelj rám, te zsaru. Figyelsz? -Igen. - A Krisztusát, jól is teszed - mondja Egér. A munka, mint mindig, beszívja, foglyul ejti, magával ragadja Henryt. Az unalom és a szomorúság

sohasem voltak képesek szembeszállni a látható világ hangjainak bűverejével. Úgy tűnik, a félelem se. Nem az a legnehezebb, hogy meghallgassa a kazettákat; ahhoz kell összegyűjtenie minden bátorságát, hogy az elsőt beletegye a nagy TEAC magnóba. A tétovázás e pillanatában biztosra veszi, hogy a felesége parfümjét érzi még a hangszigetelt és szűrt levegőjű stúdióban is. A tétovázás e pillanatában bizonyos benne, hogy nincs egyedül, hogy valaki (vagy valami) a stúdió ajtaja előtt áll, és őt bámulja az ablak üvegbetétjén át. Mellesleg pontosan ez az igazság. Mivel mi meg vagyunk áldva a látás képességével, mi látjuk azt, amit Henry nem. Szeretnénk megmondani neki, mi van kint, hogy zárja be a stúdió ajtaját, az isten szerelmére, azonnal zárja be, de mi csak figyelhetünk. Kinyújtja a kezét a magnó LEJÁTSZÁS gombja felé. Azután az ujja irányt változtat, és inkább a hangszóró gombját pöccinti meg. - Halló! Van kint valaki? A nappaliban álló alak, aki úgy nézi, mintha egy akváriumot bámulna, amelyben egyetlen egzotikus hal él, nem ad hangot. Az utolsó napsugarak a ház túlsó oldalát érik, a nappali eléggé besötétedett, Henry pedig érthető módon feledékeny, ha villanyt kell gyújtani. Elmer Jesperson mulatságos méhes papucsai (nem mintha bennünket annyira mulattatnának az adott körülmények között) körülbelül a legvilágosabbak a helyszínen. - Halló! Van itt valaki? A stúdióajtó üvegbetétje mögül leselkedő alak vigyorog. Egyik kezében a Henry garázsából hozott sövényvágó ollót tartja. - Utolsó lehetőség - mondja Henry, és amikor erre sem érkezik válasz, Wisconsini Patkánnyá változik, belesivít a mikrofonba, hátha a lopakodó elárulja magát ijedtében. - Gyerünk már, aranyom, rajta, te anyaszomorító, beszélj szépen Patkány bácsival! Az alak, aki Henryt bámulja, hátrahőköl - ahogy a kígyó tenné, ha zsákmánya cselből támadna -, de továbbra sincs hangja. A vicsorgó fogak között előbukkan egy bőrszerű, vén nyelv, amely gúnyosan kunkorog és integet. Ez a kreatúra belepancsolt a parfümbe, amelyet Mrs. Mortonnak sohasem volt szíve eltávolítani a hálószoba melletti kis fürdőszoba tükörasztaláról, és Henry látogatója bűzlik az „Én Vétkem"- tol. Henry úgy dönt, hogy ismét csak a képzelete játszott vele - ajvé, mecsoda tévedés, mondaná Morris Rosen, ha itt volna -, és ujjhegyével megnyomja a LEJÁTSZÁS gombot. Torokköszörülést hall, azután Arnold Hrabowski mutatkozik be. A Halász félbeszakítja, mielőtt befejezhetné: Szia, seggfej. Visszatekeri, ismét meghallgatja: Szia, seggfej. Megint vissza, és ismét: Szia, seggfej. Igen, ezt a hangot már hallotta. Ebben biztos. De hol? Megjön a válasz, az ilyen válaszok mindig megjönnek előbb-utóbb, és azzal oda a fele mulatság. Henry elbűvölve figyel. Ujjai táncolnak a magnó gombjain, akár egy zongoravirtuózé a Steinway billentyűzetén. Már nem érzi, hogy figyelnék, noha a stúdióajtó előtti alak - a lény, aki méhecskés papucsot visel, és sövényvágó ollót tart a kezében - meg sem mozdul. Csak a mosolya fakult meg valahogy. Duzzogó kifejezés terjeng vénséges arcán. Zavar van a pillantásában, és talán a félelem első, halvány nyoma. A vén szörnyetegnek nem tetszik, hogy az akvárium vak hala foglyul ejti a hangját. Ez természetesen nem számít; sőt talán ettől még viccesebb a dolog, de ha igen, akkor Mr. Munshun mulat rajta, nem ő. Márpedig nekik ugyanazon kell mulatniuk, nem igaz? Te vagy bajban. Nem én. Te. - Nem én, te - mondja Henry. Az utánzás olyan jó, hogy az már hátborzongató. - Egy kis savanyú káposzta a salátában, mein freund, ja? A legszörnyűbb álmod vagyok... a legszörnyűbb álmod. Abbalah.

A Halász vagyok. Henry erősen koncentrál. Hagyja egy darabig forogni a kazettát, azután négyszer hallgatja meg ugyanazt a mondatot: Csókold meg a tököm, te majom... csókold meg a tököm, te majom... te majom... majom... Nem, nem majom. A hang igazából azt mondja: majum. MAJ-um. - Nem tudom, hol vagy most, de Chicagóban nőttél föl - mormogja Henry. - A South Side- on. És... Melegség az arcán. Hirtelen eszébe jut a melegség az arcán. Vajon miért, barátaim és szomszédjaim? Miért is, ó, hatalmas bölcsek? Nem vagy jobb, mint egy majom a rúdon. Majom a rúdon. Majom... - Majom - mondja Henry. Ujjai hegyével megdörgöli a halántékát. - Majom a rúdon. MAJ- um a ruddon. Ki mondta ezt? Lejátssza a 911-et: Csókold meg a tököm, te majom. Visszajátssza emlékezetéből: Nem vagy jobb, mint egy majom a rúdon. Meleg az arcán. Melegség? Fény? Mindkettő? Kiugratja a 911-es kazettát, és beteszi azt, amelyet ma hozott Jack. Hello, Judy. Ma Judy vagy, esetleg Sophie? Az abbalah a legjobbakat kívánja, Gorg pedig azt üzeni, hogy „Kár-kár-kár!" [Nyers, nyálkás nevetés.] Ty is üdvözöl. A kisfiad nagyon magányos... Amikor Tyler Marshall síró, rémült hangja süvölt a hangszóróból, Henry megrándul, és továbbtekeri a szalagot. Lez még dübb gyilkozzságg. Az akcentus még erősebb, már-már komikus, egy vicc, Katzenjammer Kölykök találkoznak a Farkasemberrel, de valahogyan éppen ezért még árulkodóbb. Aggis gyermegeged... lejaraggyák, mint a gabonát. Mint a gabonát. Lejaraggyák, mint... - Learatják, mint a majmot a botról - mondja Henry. - MAJ-mut. LEJ-a-raggyág. Ki vagy, te kurafi? Vissza a 911-es kazettához. A pokolban korbácsok vannak és láncok a Séólban. De majdnem gorbádzsok a bogolban és kis híján lándzok a Sajóiban. Gorbádzsok. Lándzok. MAJ-um a boton. Bodon. - Jobb, ha nem - kezdi Henry, azután hirtelen egy újabb sor jut az eszébe. „Lady Magowan lidércnyomása." Ez jó lesz. Minek a lidércnyomása? Korbácsok a pokolban? Lándzok a Sajóiban? Maj-muk a rudakon? - Istenem - mondja Henry halkan. - Ó... Istenem. A tánc. Ott volt a táncban. Minden kezd a helyére kerülni. Milyen ostoba volt! Milyen bűnösen ostoba! A fiú biciklije... az is ott volt. Éppen ott, az isten szerelmére! Mindnyájan vak emberek voltak, mindnyájan bírók lehetnek. - De hát olyan öreg! - suttogja Henry. - És szenilis! Hogy sejthettük volna, hogy egy ilyen ember lehet a Halász? Ebből más kérdések következnek. Ha a Halász például a Maxton Idősek Otthona lakója, akkor az istenért, hol tárolhatja Ty Marshallt? És hogy mászkálhat French Landingben az a fattyú? Talán van valahol egy kocsija? - Nem számít - mormogja. - Legalábbis most. Ki ő, és hol van? Ezek a dolgok számítanak. A meleg az arcán - a szellem első erőfeszítése, hogy megtalálja a Halász hangjának helyét térben és időben - természetesen a fényszóró volt, Szimfonikus Stan fényszórója, az érő eprek rózsaszínében virító fényszóró. És volt ott egy asszony, valami kedves öregasszony... Mr. Stan, halló, Mr. Stan! ...odaszólt neki, hogy volna egy kérése. Csak mielőtt Stan válaszolhatott volna, közbeszólt egy

színtelen, kemény hang, olyan, mint amikor két kő összecsikordul... Én előbb voltam itt, vénasszony... ...és félbeszakította. Színtelen... És kemény... és halvány germán érdesség volt benne, amelyet Chicago South Side kerületében lehet fölszedni, ahol valószínűleg második, illetve harmadik generációs németek élnek. Nem foltám, és nem örekásszony, de azért sokatmondó mássalhangzók bujkálnak a beszédben, igaz? Hát persze. - Maj-um - mondja Henry maga elé nézve. Egyenesen Charles Burnside-ra bámul, noha nem tud róla. - Bod. Leja-rad. Asztalra vissza... Baby. Ez lenne a végeredmény? Egy trottyos vén hülye, aki egy kicsit úgy beszél, mint Arnold Schwarzenegger? Ki volt az a nő? Ha emlékezne a nevére, akkor felhívhatná Jacket... vagy Dale-t, ha Jack még mindig nem veszi föl... és véget ér a French Landing-i rémálom. Lady Magozván lidércnyomása. Ez jó lesz. - Lidércnyomás - mondja Henry, azután igazít a kiejtésén. - Literznyomás. - Ismét nagyon jó az utánzás. Bizonyosan túl jó az öreg pasasnak, aki a stúdióajtó előtt áll. Most vadul vicsorog, és csattogtatja a sövényvágó ollót az üveg előtt. Hogyan utánozhatja ilyen tökéletesen a vaksi az ő hangját? Ez nem helyes; ez tökéletesen illetlen dolog. A vén szörnyeteg szeretné kivágni Henry Leyden torkából a hangszálakat. Hamarosan, ígéri magának, meg is fogja tenni. És aztán megeszi. Ahogy ül a forgószéken, ujjával idegesen dobolva a ragyogó tölgyfán, Henrynek eszébe jut egy rövid találkozás az emelvénynél. Az Eperünnep táncestélyén, az elején történt. - Mondja meg a nevét, és azt, hogy mit szeretne hallani. Alice Weathers vagyok és - A „Holdfény"- t kérem. Benny Goodmantől. - Alice Weathers - mondja Henry. - Ez volt a neve, és ha ő nem tudja a te neved, gyilkos barátom, akkor én vagyok a majom a rúdon. Fölállni készül, amikor valaki - valami - nagyon halkan kopogtatni kezd az ajtó felső, üvegezett részén. Medvelány szinte akarata ellenére közelebb jön. O, Jack, Doki és Cserpák körülállják a díványt, amelybe Egér félig belesüllyedt. Olyan, mint aki futóhomokban hal rút halált. Hát, gondolja Jack, ez itt nem futóhomok, de azért Egér rútul haldoklik. Ez nem is lehet kétséges. - Figyeljetek - mondja Egér. A fekete trutymó ismét felbukkan a szeme zugában. Ami még rosszabb, a szája sarkából is szivárog. A bomlás bűze még eresebb, ahogy Egér bel szervei sorra föladják a harcot. Jack őszintén meg van lepve, hogy ilyen sokáig bírták. - Beszélj - mondja Cserpák. - Hallgatunk. Egér a Dokira pillant. - Amikor végzek, adj nekem a tűzijátékból. A Cadillac anyagból. Megértetted? - Le akarsz lépni az elől, ami következik? Egér bólint. - Benne vagyok - helyesel a Doki. - Mosolyogva fogsz távozni. - Ezt kétlem, testvérem, de mindent megpróbálok. Vörösödő pillantása Cserpákra vándorol. Amikor vége, csomagolj be abba a nejlonsátorba, amelyik a garázsban van. Tegyél bele a fürdőkádba. Lefogadom, hogy éjfélre le tudsz öblíteni a csatornába, mint... Mint egy csomó sörhabot. Azért légy óvatos. Ne... Érintsd meg, ami maradt. Medvelány sírva fakad. - Ne sírj, drágám! - kéri Egér. - Lelépek előle. Doki megígérte. Cserpák! - Itt vagyok, haver. - Tegyél meg még valamit, rendben? Olvasd föl azt a verset... Audentől... azt, amitől az embernek megfagy a golyója... - „Ne a prózája miatt olvasd a Bibliát" - mondja Cserpák sírva. - Meglesz, Egérke.

- Játssz valamit... Talán a „Fodrok"- at... És jó sok Kingsland legyen benned, amivel megkeresztelhetsz új életemben. Azt hiszem, nem lesz... Sír, amit televizelnél, de azért... tedd meg, ami tőled telik. Jackből akaratlanul kitör a nevetés. Ezúttal rajta a sor, neki kell állnia Egér bíborszínű szemének pillantását. - Ígérd meg nekem, te rendőr, hogy holnapig nem mész ki oda. - Egér, nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom tenni. - Muszáj. Ha ma este mész ki, nem kell aggódnod az ördögi kutya miatt... a többi dolog a ház körül az erdőben... A többi dolog... - A vörös szemek borzalmasan forognak. Egér szakállában fekete ragacs gyöngyözik, mint a kátrány. Valahogyan kényszeríti magát, hogy folytassa. - A többi dolog abban az erdőben úgy megesz, mint a cukorkát. - Azt hiszem, mégis meg kell kockáztatnom - mondja Jack elkomolyodva. - Van valahol egy kisfiú... - Biztonságban - suttogja Egér. Jack felvonja a szemöldökét, mert nem biztos benne, hogy jól hallotta-e, amit Egér mondott. És még ha így van is, megbízhat abban, amit hallott? Egérben valami erős, gonosz méreg dolgozik. Mostanáig képes volt megküzdeni vele, és társalogni velük, mégis... - Kis ideig biztonságban van - mondja Egér. - Nem mindennel szemben... Azt hiszem, vannak dolgok, amelyek még mindig elérhetik... De egy ideig biztonságban van Mr. Munchingtól. Ez a neve? Munching? - Azt hiszem, Munshun. De honnan tudod? Egér kitünteti egy hátborzongató mosollyal. Egy haldokló jós mosolyával. Ismét megérinti a homlokát, és Jack iszonyodva látja, hogy Egér ujjai egymásba olvadnak, körömtől fölfelé megfeketednek. - Itt van bent, öregem. Minnnden itt van bent. Mondtam neked. És ide figyelj: jobban jár a gyerek, ha megeszi valami óriás rovar, vagy sziklarák ott... ahol van... mint ha meghalsz, miközben megpróbálod megmenteni. Mert ha így lesz, akkor az abbalah simán megkaparintja. Ezt mondja a te... Barátod. - Miféle barát? - kérdezi gyanakodva Cserpák. - Ne törődj vele - mondja Egér. - Hollywood tudja. Igaz, Hollywood? Jack kelletlenül bólint. Természetesen Speedy az. Vagy Parkus, ha így jobban tetszik. - Várj holnapig - mondja Egér. - Délig, amikor a nap a legerősebb mindkét világban. Ígérd meg. Jack először egy szót sem szól. Vívódása felér a kínszenvedéssel. - Úgyis csaknem teljesen besötétedik, mielőtt visszaérhetnél a 35-ös útra - mondja halkan Medvelány. - És tényleg sok szar van abban az erdőben - teszi hozzá Doki. - Ehhez képest smafu az Ideglelés. Nem hinném, hogy sötétben akarsz ott próbálkozni. Már amennyiben nincsenek öngyilkos hajlamaid. - Ha végeztél... - suttogja Egér. - Amennyiben végeztetek... ha egyáltalán megmarad valaki... akkor égessétek porig azt a helyet. Azt a lyukat. Azt a sírt. Porig, érted? Be kell zárni az ajtót. - Ja - bólint Cserpák. - Hallottuk és megértettük, öreg. - Még valami - folytatja Egér. Most Jackhez beszél. - Talán képes leszel rátalálni... de azt hiszem, van még valamim, amire szükséged lehet. Egy szó. Azért lesz hatalmas ereje nálad, mivel te... Valamit megérintettél. Egyszer, régen. Nem értem ezt a részt, de... - Rendben van - mondja Jack. - Én igen. Mi a szó, Egér? Egy pillanatig nem hiszi, hogy Egér képes lesz válaszolni. Nyilvánvaló, hogy valami teljes erejéből igyekszik megakadályozni a szó kimondásában, de a küzdelemben Egér kerekedik felül. Jack szerint ez volt életének utolsó győzelme. - D'yamba - mondja Egér. - Most te, Hollywood. Mondd ki. - D'yamba - mondja Jack, mire a vastag, papírkötésű könyvek sora lecsúszik a dívány lábánál összetákolt polcokról. Megállnak a homályosodó levegőben, lebegnek... Lebegnek... Lebegnek... Azután

nagy koppanással a földre esnek. Medvelány halkan fölsikolt. - Ne felejtsd el - mondja Egér. - Szükséged lesz rá. - Hogyan? Hogyan lesz szükségem rá? - Nem... Tudom - rázza meg fáradtan a fejét Egér. Cserpák átnyúl Jack válla fölött, és elveszi a szomorú kis térképvázlatot. - Holnap délelőtt találkozunk a Homoknyelvben - mondja. - Gyere oda tizenegy harminckor, és akkor éppen dél körül fordulhatunk be arra az átkozott útra. Közben talán megbirkózom ezzel is. Egy kis biztosítás, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy Egér szeretné. - Rendben - bólint Jack. Nincs szüksége a térképre, hogy meglelje Cimbi Burnside Fekete Házát, de Egérnek majdnem bizonyosan igaza van: ez valószínűleg nem olyan hely, ahol az ember éjszaka képes lenne boldogulni. Gyűlöletes gondolat, hogy Ty Marshallt ott kell hagynia a tűz földjén - annyira rossz, hogy az már-már bűn -, de nem szabad elfelejtenie, hogy sokkal nagyobb a tét egyetlen kisfiú eltűnésénél. - Cserpák, biztosan vissza akarsz menni oda? - Akar a fene! - mondja Cserpák szinte sértődötten. - De valami megölte a lányomat - az én lányomat! -, és az a valami onnan jött ide! Csak nem azt akarod mondani, hogy szerinted nem ez az igazság? Jack nem felel. Természetesen ez az igazság. És természetesen azt akarja, hogy Doki és Cserpák vele legyen, amikor elindul a Fekete Ház felé vezető úton. Persze ha képesek vele menni. D'yamba, gondolja. D'yamba. El ne felejtsd. A dívány felé fordul. - Egér, te... - Nem - mondja a Doki. - Úgy vélem, végül is nem kell neki a Cadillac-anyag. - He? - Jack hülyén bámul a nagy serfőző motorosra. Hülyének is érzi magát. Hülyének és kimerültnek. - Semmi más nem ketyeg, csak az órája - mondja Doki, azután énekelni kezd. Egy pillanat múlva Cserpák, majd Medvelány is csatlakozik hozzá. Jack arrébb lép a díványtól, közben kísérteties módon ugyanazt gondolja, mint Henry: Hogy lehet ilyen késő ilyen korán? Hogy a pokolba történhetett így? A mennyországban nincs ser... És nekünk ezért itt kell... És amikor... elmegyünk... Jack lábujjhegyen átoson a szobán. A túlsó oldalon, a falon egy Kingsland Premium Golden Pale Ale óra lóg. Régi barátunk - aki pont annyinak látszik, ahány éves, és nem tűnik túl szerencsésnek - hitetlenül mered az órára, és nem is fogadja el, amit lát, amíg össze nem hasonlítja a saját karórájával. Majdnem nyolc óra. Órák óta van itt. Csaknem besötétedett, és a Halász még mindig odakint van valahol. Túlvilági játszótársait nem is említve. D'yamba, gondolja ismét, és kinyitja az ajtót. Ahogy kilép a szálkás tornácra, és becsukja maga mögött az ajtót, teljes őszinteséggel belemondja a sötétedő nappalba: - Speedy, a legszívesebben kitekerném a nyakadat. 24. A D'yamba ragyogó és erős varázsige; hatalmas erejű kötésekkel szőtt háló, amely kiterjed, szétágazik, átéri a végtelenséget. Amikor Jack Sawyer lehántja az élő mérget Egér szeméről, a d'yamba először a haldokló elméjében ragyog föl, és ebből az elméből egy pillanatra kibontakozik a tudás; fénylő erejének egy része végigfut a háló szálain, és egy cseppnyi hamarosan eléri Henry Leydent. Útközben a d'yamba megérinti Tansy Freneau-t, aki a Homoknyelv egyik ablakkal ellátott alkóvjában ül, és egy fanyar szépségű, elragadó fiatal nőt néz, aki mosolyogva testet ölt a parkoló túlsó végében egy fénytócsában. Egy másodperccel azelőtt, hogy a fiatal nő eltűnne, rájön, hogy azt pillantotta meg, aki Irma lehetett volna; megérinti a

rendőrségről hazafelé hajtó Dale Gilbertsont, akibe fájón belehasít, hogy miért is nincs itt Jack Sawyer, és megesküszik, hogy minden akadály ellenére addig üldözik Jackkel a Halászt, amíg le nem zárhatja az ügyet. A d'yamba reszkető villáma eléri egy szálon Judy Marshallt, és ablakot nyit Odatúlba, ahol Ty egy acélszínű cellában alszik, várja a segítséget, és még él; éppen akkor érinti meg Charles Burnside-ban a valódi Halászt, Mr. Munshunt, egykor Mr. Hétfőt, amikor ujjaival megkocogtatja az üveget. Mr. Munshun gyönge, hideg huzatot érez, ami figyelmeztetően szűrődik be a mellkasába, és valósággal megdermed haragjában és gyűlöletében ettől az erőszakos tolakodástól; Charles Burnside, aki semmit sem tud a d'yambá-ról, és nem tudja gyűlölni, átveszi gazdája érzelmeit, és eszébe jut az a chicagói fiú, akinek már halottnak kellett volna lennie, erre kimászott a vászonzsákból, és összekente a kocsija hátsó ülését kompromittáló vérrel. Rohadtul kompromittáló vérrel, ami jóval azután is gúnyolódott vele, hogy a látható nyomokat eltüntette. Henry Leydent viszont, akivel ezt a láncot kezdtük, nem látogatta meg sem harag, sem kegyelem; Henryt a tájékozott tisztánlátás érintette meg. Rájön, hogy Rhoda minden egyes látogatását az ő magányossága idézte elő. Egyetlen dolog járt a lépcsőn, mégpedig a saját soha el nem múló vágyakozása a felesége után. És azt is megérti, hogy a stúdiója ajtaja előtt álló lény a borzalmas vénember a Maxtonból, aki ugyanazt akarja csinálni vele, amit a három gyerekkel. Ki más bukkanhatna föl ebben az órában, hogy kopogtasson a stúdió ablakán? Nem lehet Dale, sem Jack, és bizonyosan nem Elvena Morton. Mindenki más kint maradna, és megnyomná a csengőt. Henrynek mindössze két másodpercre van szüksége, hogy fölmérje a lehetőségeit, és kidolgozzon egy kezdetleges tervet. Feltételezi, hogy gyorsabb és erősebb a Halásznál, aki a hangja alapján a nyolcvanas évei közepén vagy végén jár; továbbá a Halász nem tudja, hogy jövendőbeli áldozata tisztában van a kilétével. Hogy a helyzeti előnye megmaradjon, meglepettnek, de barátságosnak kell tűnnie, mintha pusztán kíváncsi lenne arra, ki látogatja meg. Ha egyszer a lény kinyitja az ajtót, amelyet sajnos nem zárt be, akkor gyorsan, határozottan kell cselekednie. Képesek leszünk rá? - kérdezi magától Henry, és arra gondol: Jobban járunk, ha igen. Égnek a villanyok? Nem; mivel arra számított, hogy egyedül lesz, és olyankor sohasem bajlódik azzal, hogy villanyt gyújtson. Ebből következik az újabb kérdés: mennyire van kint sötét? Úgy képzeli, hogy nem eléggé - egy órával később képes lenne észrevétlenül keresztülmenni a lakáson és kimenekülni a hátsó ajtón. Most erre ötven százaléknál nincs több esélye, de a nap már lesüllyedt a háza mögé, és minden másodperc, amellyel képes késleltetni a másikat, újabb töredékkel növeli a nappaliban és konyhában terjengő sötétséget. Talán két másodperc telt el azóta, hogy a lappangó alak megkocogtatta az ablakot, és Henry, aki tökéletesen úgy viselkedik, mint aki nem hallotta a látogató kopogását, nem késlekedhet tovább. Úgy tesz, mintha elveszett volna a gondolataiban, egyik kezével megragadja egy súlyos rádiós díj talapzatát, amellyel néhány éve távollétében tüntették ki George Rathbunt, másikkal pedig fölkap egy lapos tálcáról egy rugós kést, amelyet egy csodáló hagyott ott valamikor hódolata jeleként a Wisconsini Patkánynak az egyetemi rádióállomáson. Henry ezzel a késsel hasítja föl a CD tokokon a celofánt, és nemrégiben, amikor valamit keresett a tenyerével tapogatva, megtanulta, hogy milyen éles a pengéje. Amikor a penge a nyélben van, úgy fest, mint egy fura, lapos töltőtoll. Két fegyver kétszer annyit ér, mint egy, gondolja, különösen, ha ellensége azt hiszi, hogy a második fegyver ártalmatlan. Most már négy másodperc telt el azóta, hogy megtörtént a kocogtatás az ajtó üvegbetétjén; Égett és Mr. Munshun, ki-ki a maga módján, egyre nyugtalanabb. Mr. Munshun gyűlölködve vonaglik attól a leheletnyi d'yambá-tól, amely valamiként beszennyezte a máskülönben kellemes jelenetet. Ez csak egy dolgot jelenthet, azt, hogy valakinek, aki kapcsolatban áll a vak emberrel, sikerült annyira közel kerülnie a Fekete Házhoz, hogy megkóstolta ádáz őrének mérgét. Ez viszont azt jelenti, hogy a gyűlöletes Jack Sawyer kétségtelenül tudomást szerzett a Fekete Házról, és az a

szándéka, hogy áttöri a védelmét. Ideje, hogy elpusztítsa a vak embert, és hazamenjen. Égett csak a gyűlöletet és a meglepő módon félelemre emlékeztető érzelem keverékét vette át gazdájától. O azért haragszik Henry Leydenre, amiért használja a hangját, mivel tudja, ez fenyegetést jelent; még az önvédelem ösztönénél is erősebb sóvárgás támad benne a vérontás egyszerű, állatias öröme után. Ha lemészárolta Henryt, Charles Burnside még egy áldozatot akar, mielőtt visszarepülne a Fekete Házba és belépne a birodalomba, amelyet az ő gondolataiban úgy hívnak, hogy Séól. Nagy, formátlan ujjai ismét megkocogtatják az üveget. Henry az ajtó felé fordítja a fejét, és hibátlanul tetteti az enyhe meglepetést. - Gondoltam, hogy van odakint valaki. Ki az...? Jöjjön be, szólaljon meg. - Megpöccint egy gombot, és beleszól a mikrofonba: - Ha beszélsz is, nem hallak. Még egy-két másodperc, hogy mindent elrendezzek, azután kimegyek. Visszafordul, és az asztal fölé hajol. A bal keze látszólag szórakozottan tapogatja a csinos díjat; jobbja nem látszik. Úgy tűnik, mélyen összpontosít. Valójában olyan erősen hallgatózik, mint még soha. Hallja, ahogy a stúdió kilincse valószerűtlen lassúsággal elfordul. Susogva kinyílik két centire, ötre, hétre. Az „Én Vétkem" virágos, pézsmaszerű illata betölti a stúdiót, mintha vékony vegyi hártya borítaná el a mikrofont, a kazettaállványt, az összes műszert és Henry szándékosan védtelenül hagyott tarkóját. Mintha egy házi papucs talpa suhogna a padlón. Henry megszorítja fegyvereit és várja azt a hangot, amely megadja a jelet. Újabb, majdhogynem nesztelen lépést érzékel, azután még egyet, és tudja, hogy a Halász mögötte áll. Valamilyen fegyvert tart a kezében, valamit, ami az előkertek fűszagával és a gépolaj síkosságával hasít át a parfüm ködén. Nem tudja, mi lehet az, de a levegő mozgása azt súgja, hogy késnél súlyosabb. Ezt még egy vak ember is láthatja. Az, az ügyetlenség, amivel a Halász az utolsó roppant csöndes lépést megteszi, azt sugallja Henrynek, hogy a vén szivar két kézzel markolja fegyverét. Henry elméje egy képet formál a mögötte álló ellenségről, és ehhez a képhez most hozzáadja a két kinyújtott, fölemelt kart, a kézben valami metszőollófélével. Henrynek is megvannak a fegyverei, ezek közül a legjobb a meglepetés, de azt jól kell időzíteni, hogy hatékony lehessen. Sőt ahhoz, hogy Henry elkerülje a gyors és mocskos halált, az időzítésnek tökéletesnek kell lennie. Lejjebb hajtja fejét, és várja a jelet, olyan nyugodtan, hogy az őt magát is meglepi. Aki mit sem sejtő áldozata mögött áll egy metsző vagy sövényvágó ollóval, az rászán egy hosszú másodpercet, hogy homorítson, minden erejét beleadja a csapásba. Ahogy kinyújtja a karját, és homorítja a hátát, ruhája megcsúszik a testén. A szövet elsiklik a bőrön; egyik szövet súrlódik a másikhoz; az öv nyikoroghat. Elakadhat a belégzés. Normális ember keveset vagy semmit sem érzékel ezekből, de bízhatunk benne, hogy Henry Leyden mindet meghallja. Végre megtörténik. Surrogó szövet súrlódik a bőrhöz, a levegő sziszeg Égett orrjárataiban. Henry hirtelen hátralöki a székét, és ugyanazzal a mozdulattal megpördülve ellensége felé lendíti a díjat. Sikerült! Érzi, ahogy a csapás ereje végigfut a karján, hallja a meglepetés és a fájdalom nyögését. Az „Én Vétkem" illata betölti az orrát. A szék a térdének ütődik. Henry megnyomja késének gombját, érzi, ahogy a hosszú penge előugrik, és maga elé döf. A kés húst ér. Arcától húsz centire felháborodottan visítanak. Ismét odavág a díjjal, azután kirántja a kést, és megint döf. Visszataszító, csontos karok tekerednek a nyakára és a vállára, arcát büdösségfelhő lepi el. Rádöbben, hogy megsebesült, mert hátának bal felén fájdalmat érez, ami a felszínen éles, a mélyben tompább. Az a rohadt sövényvágó, gondolja, és ismét döf. Ez alkalommal csak az üres levegőt éri. Durva kéz kapja el a könyökét, egy másik a vállát. Előrerántják, Henrynek a széke ülésére kell térdelnie, hogy el ne essen. Hosszú orr nyomódik az orrnyergéhez, leveri a napszemüvegét. Ami ezután következik, az undorító; törött kagylóhéjakra emlékeztetően éles fogsor ragadja meg a bal arcát, és áthasítja a bőrt. Vér ömlik Henry arcából. A fogsor összezárul, és tojásdad darabot harap ki az arcból. A fájdalom, őrjítő, fehér villámcsapása százszor rosszabb, mint ami a hátában hasogat, hallja, amint vére a vén szörny arcába fröccsen. A félelem, az iszony és egy meglepően nagy adag adrenalin elég

erőt ad neki, hogy odavágjon a késsel, miközben kifordul a szorításból. A penge a Halász valamelyik mozgó részét találja, Henry úgy véli, a karját. Mielőtt bármiféle elégtételt érezhetné, meghallja a levegőt hasító sövényvágó hangját, aztán az olló belemar kést tartó kezébe. Szinte előbb történik, mint felfoghatná: a vas belehasít a húsba, elroppantja a csontot, Henry jobb kezéről leválik a gyűrűs és a kisujj. Ekkor, mintha a sövényvágó lett volna az utolsó kapcsolata a Halásszal, Henry kiszabadul. Lába eléri az ajtót, kirúgja, és ő keresztülvetődik az üres téren. A padlónak csapódik. Olyan síkos, hogy megcsúszik, amikor föl akar állni. Létezik, hogy ez a sok vér mind belőle folyt ki? A hang, amelyet egy másik korban, egy más időben tanulmányozott, most a stúdió ajtajából úszik utána: - Megszúrtál, te hülye seggfej! Henry nem áll meg, hogy meghallgassa; Henry menekül, csak azt bánja, hogy érzése szerint széles és tisztán látható vérnyomot hagy maga mögött. Valósággal ázik benne, az inge csatakos tőle, akárcsak a lábszára. Továbbra is patakzik a vér az arcából, és minden adrenalin ellenére érzi, hogy elszivárog az energiája. Vajon mennyi időbe telik, hogy elvérezzen? Húsz percbe? Végigcsúszkál a folyosón, és beront a nappaliba. Innen már nem jutok ki, gondolja. Túl sok vért veszítettem. De legalább az ajtóig elmegyek, kint halok meg a friss levegőn. A folyosóról utoléri a Halász hangja. - Megettem az arcod egy részét, most pedig az ujjaidat eszem. Hallasz, te hülye seggfej? Henry elvergődik az ajtóig. A keze folyton lecsúszik a kilincsről. A biztonsági pecket keresi. - Azt kérdeztem, hogy hallasz} - A Halász közelebb jön, és a hangjából süt a harag. Henrynek annyit kell tennie, hogy megnyomja a gombot, az kinyitja a zárat, azután elfordítja a kilincset, de megmaradt ujjai nem akarnak engedelmeskedni a parancsainak. Jól van, akkor meghalok, mondja magának. Követlek, Rhoda, követlek, Pacsirtám, szépséges Pacsirtám. Rágcsálás hallatszik, cuppanás és ropogás kíséri. - Szar ízed van. Most eszem az ujjaidat, olyan az ízük, mint a szarnak. Tudod, hogy mit szeretek? Mi az én kedvenc ételem? A zsenge, fiatal gyermekek feneke. Albert Fish is ezt kedvelte, hát persze. Mmm-mmm! BABAPOPSI! Az a JÓ CSAK IGAZÁN! Henry rádöbben, hogy a földre roskadt a kinyithatatlan ajtó mellett, és most négykézláb áll, pihen, és nehezen zihál. Lendületet vesz, és bemászik a kolóniái szófa mögé, amelynek kényelméből annyiszor hallgatta, ahogy Jack Sawyer olvassa neki Charles Dickens míves szavait. Most érti meg, hogy a számos dolog között, amelyet már nem fog megtenni soha többé, az is szerepel, hogy sohasem tudja meg, mi lesz az Örökösök vége. Egy másik az, hogy nem látja többé Jack barátját. A Halász léptei a nappaliban hallatszanak, ott megállnak. - Na, jól van, hova bújtál, te seggfej? Előlem nem rejtőzhetsz el. - Csattog a sövényvágó. Vagy ugyanolyan vak lett, mint Henry, vagy a szoba túl sötét. Egy fikarcnyi remény, egy gyufaszálhoz elegendő láng lobban Henry lelkében. Ellensége talán nem látja, hol van a villanykapcsoló. - Seggfej! - Zsegvej. - A fene egyen meg, hova bújtál? - Venegemmeg ova bújdál? Elképesztő, gondolja Henry. Minél dühösebb és csalódottabb a Halász, annál erőteljesebb a furcsa kiejtése. Ez már nem a chicagói South Side, de nem is köthető sehova. Az biztos, hogy nem német. Ha Henry hallotta volna dr. Spiegleman leírását erről a kiejtésről, amely szerint olyan, mintha egy francia akarna úgy beszélni angolul, mintha német lenne, akkor mosolyogva bólintana beleegyezése jeléül. Ez valami másvilági németség. - Bántottál engem, te büdös disznó! - Pándoddál enkem, de püdös tisznó! A Halász nekiront a könnyű karosszéknek, és felborítja. Chicagói hangján kiabál: - Úgyis megtalállak, haver, és akkor levágom azt a nyavalyás fejedet! Lámpa dől a földre. Papucsos lábak csoszognak nehézkesen a szoba jobb oldala felé. - Vak ember, aki elrejtőzik a sötétben, mi? Ó, nagyon okos, jaj, de okos. Hadd mongyak neked valamit. Még

sohasem kóstoltam nyelvet, de azt hiszem, a tiéddel megpróbálkozom. - Felborul egy kisasztal, a rajta levő lámpa összetörik a padlón. - Van némi információm a számodra. A nyelv furi dolog. Egy vén trottynak se nagyon más az íze, mint egy fiatalnak - bár persze egy gyereké mindegyiknél kétszer ízletesebb. Ammigor Fridz Hahhmun vótam, zsok mindent öttem, haha! Különös, a német kiejtésnek ez a földönkívüli változata úgy tör ki a Halászból, mintha egy második hangja volna. Ököl csap a falra, a lépések közelednek. A könyökére támaszkodva kúszik tova Henry a dívány túlsó vége felé, hogy aztán egy hosszú, alacsony asztal alatt leljen menedéket. A lépések tocsognak a vérben, és amikor Henry a kezére hajtja a fejét, meleg vér lövell az arcából. Ujjainak borzalmas fájdalma csaknem elnyeli arcának és hátának kínját. - Nem bujkálhatsz örökké - mondja a Halász. Azonnal átkapcsol a különös kiejtésre, azzal folytatja: - Ellég ebbű, Egedge. Fontosabb doggunk fan. - Hé, hát nem te nevezted zsegvejnek? Bántott engem! - Rógák a rógalikba, ohó, badgányok a badgánylikba, öget is bándoddág. Zegény kicsinnyeim, őg is bándalmazva vannag, zsoggal, zsoggal jobban, mint mink. - De mi lesz vele? Elvérzig, elvérzig, aha. Haggyug mekhóni. A sötétben épp csak sejthetjük, mi történik. Charles Burnside mintha kísérteties utánzatát adná Parkus kétfejű papagájának, Szentnek és Profánnak. Amikor a saját hangján beszél, akkor balra néz; amikor földönkívüli kiejtéssel, akkor meg jobbra. Ha figyeljük, hogy mozog a fej, mintha egy komikus színészt néznénk, mondjuk, Jim Carreyt vagy Steve Martint, amint egy hasadt személyiség lelkének két felét játsszák - csak ez az ember nem vicces. Mindkét személyisége félelmes, és a hangjuk fáj a fülnek. A legnagyobb különbségük, hogy a bal fej, a torokhangú földönkívüli dirigál: az ő keze fogja a másik autójának a volánját, a jobb fej - a mi Égettünk - alapjában rabszolga. Annyira nyilvánvaló a különbség, hogy kezd az a benyomásunk támadni, miszerint Mr. Munshun nemsokára lehántja magáról Charles Burnside-ot, és eldobja, mint egy használt fuszeklit. - De én MEG AKAROM ölni! - óbégat Égett. - Máris alott, alott, alott. Chack Zawye zive meg vog zagadni. Chack Zawye nem vogja dunni mid degyen. Mozsd mennung gell a Maxtonba, hogy megölgyük a Dzsidzsergőt, világos? Meg agarod ölni a Dzsidzsergőt, nem? Égett fölnyihog. - Ja. Meg agarom ölni a Csicsergőt. Apró darabokra akarom vágni azt a seggfejet, hogy lerághassam a csontjait. És ha az a kényeskedő kurvája is ott van, akkor levágom a fejét, és beszopom azt a zaftos kis nyelvét. Henry Leyden olyannak hallja ezt a párbeszédet, mintha egy tébolyult vagy egy démontól megszállt vagy mindkettő - folytatná önmagával. A vér egyfolytában patakzik a hátából, megcsonkított ujjai végéből, és túl gyenge ahhoz, hogy elállítsa. Émelyíti a körülötte-alatta összegyűlt vér szaga, de az émelygés a legkisebb baja. A sodródás, a szédülés, a kellemes zsibbadás, ez az igazi baj, ami ellen a legjobb fegyver épp a kín. Meg kell őriznie az öntudatát. Valahogy üzenetet kell hagynia Jacknek. - Így hád mozsd elmegyünk, Egedge, és elzóragozung a Dzsidzsergővel, helyes? Azdán bedig... ohó, azdán bedig, azdán, azdán elmegyüng a zépességes, zépességes Vegedé Azba, Egedgém, és a Vegedé Azban völgézülünk a Bíbor Girály ládogadására! - Találkozni akarok a Bíbor Királlyal - mondja Égett. A szájából nyálfonal lóg, és a szeme egy pillanatra fölizzik a sötétben. - Odaadom a Marshall taknyost a Bíbor Királynak, és a Bíbor Király szeretni fog, mert nem eszek meg mást, csak egy kis farpofát, egy kis kezecskét, ilyesmicskét. - Zeredni vog a gedvemér, Egedge, a Girál zeret nagyon, engem, engem, engem Mizz-durr Munnsunnt! Ezs amigor a Girál urakkodig, akkor a rógág odale vannag a rógaligba, sírnak, és sírnak, zogognag, zogognag, zogognag a gizs zíveg odagi, te és én, én, én, ming ezüng, és ezüng és ezüng,

ezüng, ezüng, amíg csag a villágg minden zsargában ottan lez, mind egy ürrezs mogyoróhéjj! - Üres mogyoróhéj. - Égett kuncog, s zajosan visszaszív a szájába egy újabb nyálcsíkot. - Az jó sok kaja. Henry szerint a borzalmas vén Égettke most már bármelyik percben leperkálna egy tetemes előleget a Brooklyn hídra. - Tyere! - Máris - feleli Égett. - Csak hagyok egy üzenetet. Csönd. A következő, amit Henry hall, valami különös súrlódás, és ezzel párhuzamosan cupp- cuppogás, ahogy az átázott lábtyűk elválnak a ragacsos padlótól. Kivágódik a lépcső alatti gardrób ajtaja; a stúdió ajtaja becsapódik. Ózonszag. Elmentek. Henry nem tudja, hogyan történt, de bizonyosan érzi, hogy egyedül van. Kit érdekel, hogyan történt? Sokkal fontosabb dolga van annál, mint hogy ezen gondolkozzék. - Zsoggal vondosabb - mondja hangosan. - Ha ez a pasi német, akkor én kendermagos tyúk vagyok. Kimászik a hosszú asztal alól, és a lapjába kapaszkodva föláll. Amikor kiegyenesedik, elméje összezavarodik, minden elszürkül. Megragadja az állólámpát, hogy el ne essen. - Nem ájulsz el mondja. - Az ájulás nincs megengedve. Tud járni, ebben biztos. Végtére is élete nagy részében járt. Ezenfelül autót is tud vezetni; vezetni még könnyebb, mint járni, csak senkinek nem volt elég vér a pucájában, hogy felhatalmazza képességeinek bizonyítására a volán mögött. A fenébe, ha Ray Charles vezethetett - márpedig vezethetett, tudott vezetni, sőt tud is, valószínűleg éppen ebben a pillanatban kanyarodik be az országúton -, akkor Henry Leyden miért ne lenne képes? Jó, Henrynek pillanatnyilag nem áll rendelkezésére egyetlen autó sem, így hát be kell érnie egy pattogós tempójú sétával. Legalábbis olyan pattogóssal, amennyire lehetséges. Na és hova lesz a kellemes séta a vérben ázó nappalin keresztül? - Hát - mondja magának - , a válasz nyilvánvaló. A stúdiómba megyek. Kedvem van elsétálni az én szép kis stúdiómba. Elméje ismét beszürkül, és a szürkeség kerülendő. Van egy ellenszerünk a szürkeség ellen, igaz? Igen, van: az ellenszer egy jó adag éles fájdalom. Jó kezével rácsap ujjainak csonkjára - hű, öregem, ez igen, az egész karja lángol. Lángoló kar, ez működik. Szikrák lőnek ki fehérizzással az izzó ujjakból, amelyek eljuttatnak a stúdióig. Hadd peregjenek a könnyek. Halottak már nem sírnak. - A vér szaga olyan, mint a nevetés - mondja Henry. - Ki mondta ezt? - Valaki. Egy könyvben van. „A vér szaga olyan volt, mint a nevetés." Nagyszerű sor. Most pedig tegyük egyik lábunkat a másik elé. Amikor eléri a stúdióba vezető rövid folyosót, egy pillanatra nekidől a falnak. Kéjes fáradtság hulláma indul el a melle közepéből, hogy végigfusson a testén. Fölkapja a fejét, megszaggatott arcából a falra spriccelt a vér. - Beszélj, te hülye. Nem őrült, aki magában beszél. Csodálatos dolog ilyet tenni. És tudod mit? Ezzel keresed a pénzedet, egész nap magaddal beszélsz! Ellöki magát a faltól, előrelép, és George Rathbun szólal meg a hangszálain át. - Barátaim, és ti aztán az ÉN barátaim vagytok, hadd tisztázzam ezt, mi itt a KDCU-AM-nél néhány technikai problémával küzdünk. Az energiaszint süllyed, elsötétedéseket jegyeztek föl, az ám. Ne féljetek, kedveseim. Ne féljetek! Miközben beszélek, már csak négy jelentéktelen lépésre vagyunk a stúdió ajtajától, egy pillanat alatt ott leszünk, méghozzá futva, igenis. Semmiféle vén emberevő vagy földönkívüli haverja nem lesz képes kikapcsolni ezt az állomást, ó - ÓÓ, legalábbis mielőtt az utolsó adásunk el nem hangzik. Mintha George Rathbun adna életet Henry Leydennek, és nem fordítva. Kiegyenesedik a háta, és magasba emeli a fejét. Két lépést tesz a csukott ajtó felé. - Ez kemény kapás lesz, barátaim, és ha Pokey Reese meg akarja szerezni ezt a labdát, akkor jobb, ha a kesztyűje patyolat tiszta. Mit csinál itt, emberek? Hihetünk a szemünknek? Tényleg zsebre vágta az egyik kezét? Előhúz valamit? Öregem, ó,

öregem, az ember esze megáll... Pokey A RÉGI ZSEBKENDŐS TRÜKKÖT használja! Ez igen! MEGTÖRLI a kesztyűjét, MEGTÖRLI dobó kezét, LEEJTI a zsepit, MEGRAGADJA a kilincset... És az ajtó NYITVA! Pokey Reese ismét győzött, BENT VAN a stúdióban! Ujjai végére tekeri a zsebkendőt, és a széke után tapogatózik. - Úgy tűnik, Rafael Furcal itt eltévedt, a labda után TAPOGATÓZIK... Várjunk, várjunk, megvan? Elkapta valaminek a peremét? IGEN! Megvan a labda KARJA, megvan a HÁTA, és már föl is állítja, hölgyeim és uraim, a labda már ÁLL, a saját KEREKEIN! Furcal leül, a keverőasztal felé löki magát. Egy csomó vérrel állunk szemben, de hát a baseball véres játék. Bal kezének ujjaival, amelyekről letörülgette a vér nagyját, megnyomja a nagy, szalagos magnó INDÍTÁS gombját, közelebb húzza a mikrofont. Ül a sötétben, hallgatja, ahogy a szalag egyik orsóról áttekeredik a másikra, különös módon elégedettnek érzi magát, mivel azt csinálja, amit ezeregy éjszakán át csinált. Bársonyos kimerültség úszkál a testében és az agyában, elsötétíti, amit megérint. Még korai az érkezése. Hamarosan megadja magát neki, de először el kell végeznie a munkáját. Beszélnie kell Jack Sawyer-rel, és hogy ezt megtehesse, elő kell szólítania az ismerős szellemeket, amelyeknek ő adott hangot. George Rathbun: - A kilences vége, és a hazai csapat már a zuhanyra készülődik, haver. De a játéknak még nincs VÉGE, amíg az utolsó VAK ember is meg nem HAL! Henry Shake: - Hozzád beszélek, Jack Sawyer, és nem akarom, hogy kiborulj miattam vagy ilyesmi. Nyugi, hallgasd meg öreg haverodat, Henryt, a Sejket, a Sikerest, Sokkolót, rendben? A Halász vizitelt nálam, és amikor távozott, a Maxtonba ment. Meg akarja ölni Csicsergőt, azt a fickót, akié az a hely. Hívd a rendőrséget, mentsd meg, ha tudod. A Halász a Maxtonban lakik, hát gondoltad volna? Egy öregember, akit megszállt egy démon. Meg akarta akadályozni, hogy elmondhassam neked: fölismertem a hangját. És érzelmileg akar kizökkenteni - azt hiszi, kicsinálhat azzal, hogy megöl engem. Ne add meg neki ezt az elégtételt, rendben? A Wisconsini Patkány: - MERT AZ LENNE AZ IGAZI SZÍVÁS! A HÚGYAGYÚ EGY FEKETE HÁZ NEVŰ HELYEN VÁR RÁD, ÉS NEKED FÖL KELL KÉSZÜLNÖD RÁ! TÉPD LE A GOLYÓIT! A Patkány szalagfűrész sivítása köhögő rohamba fullad. Henry Shake nehezen lélegzik: - Hát ez a helyzet, Jack. A Halász nem valami nagy ész, és ez nem mondható el a démonjáról sem, aki valami Mr. Munching-nak nevezi magát. Hihetetlenül hiú. Henry Leyden hátradől a székben, és a semmit bámulja egy-két másodpercig. Csípőtől lefelé semmit sem érez, jobb kezének vére tócsává gyűlik a mikrofon körül. Csonkolt ujjai egyenletesen, de egyre lanyhábban lüktetnek. George Rathbun: - Csak ne most! Henry Leyden megrázza a fejét, és azt mondja: - A hiút és a butát le lehet győzni, barátom. Most távoznom kell. Jack, miattam ne legyenek rossz érzéseid. Csodálatos életem volt, és most elmegyek drága Rhodám után. - Elmosolyodik a sötétben; egyre szélesebben mosolyog. - Ó, Pacsirta! Szia! Egy idő után a vér szaga tényleg olyan, mint a nevetés. Mi ez itt a Szöggyár soron? Egy falka, a kövér, zümmögő lények raja, amelyek köröznek és cikáznak Jack Sawyer mellett a haldokló fényben, szinte világítanak, mint megszentelt szövegben az iniciálék. Túl kicsik kolibrinek, és mintha belülről világítanának, ahogy köröznek a levegőben. Ha darazsak, akkor Jack Sawyer komoly bajban lesz. De nem szúrnak; kerekded testük simogatja arcát és kezét, puhán böködik a testét, ahogy a macska bökdösi a gazda lábát, hogy vigaszt adjon és kapjon. Pillanatnyilag sokkal több vigaszt adnak, mint kapnak, és Jack még azt sem tudja megmagyarázni, hogy ez miként lehetséges. Az őt körülvevő lények nem darazsak, nem kolibrik, vagy macskák, hanem méhek, mézelő méhek, és rendes körülmények között megrémülne egy ekkora méhrajtól. Különösen akkor, ha valamiféle felsőbbrendű méhfajnak tűnnek, szuper-méheknek, amelyek nagyobbak, mint

bármely eddig látott fajtársuk, aranyuk aranyabb, feketéjük vibráló fekete. Jack mégsem ijed meg. Ha meg akarták volna szúrni, akkor már megtették volna. Az első, amit megért, hogy nem akarják bántani. Testük sokaságának érintése hihetetlenül sima és lágy; tömeges zümmögésük halk, dallamos, olyan békés, mint egy protestáns zsoltár. Az első néhány másodperc után Jack egyszerűen hagyja, hogy tegyenek, amit akarnak. A méhek még közelebb jönnek, halk dönögésük a fülében lüktet. Mintha beszéd, ének lenne. Egy pillanatig nem lát mást, mint a mozgó méhek szövedékét; azután a rovarok letelepednek az egész testére, csak az arcát hagyják szabadon. Sisakként borítják a fejét. Eltakarják a karját, a mellét, a hátát, a lábát. Méhek szállnak a cipőjére, és befedik. Sokaságuk ellenére szinte semmi súlyuk sincs. Jack úgy érzi, mintha bőrének fedetlenül maradt részeit kasmírszövetbe burkolták volna. Sűrű, tollpihe könnyűségű méhruha reszket fekete-arany színekben Jack Sawyer egész testén. Fölemeli a karját, a méhek vele együtt emelkednek. Látott már fényképeket méhészekről, akiket elleptek jószágaik, de ez nem fénykép, és ő nem méhész. Álmélkodása - vagy inkább örvendezése a váratlan látogatáson - elbódítja. Amíg a méhek rajta mászkálnak, megfeledkezik Egér szörnyű haláláról és másnapi félelmetes feladatáról. Csak Sophie-ról nem feledkezik meg; szeretné, ha kijönne Cserpák és Doki, és láthatnák, mi történik, de még jobban szeretné, ha Sophie láthatná. Talán a d'yamba kegyelméből látja. Valaki vigasztalja Jack Sawyert, valaki jót akar neki. Egy kedves, láthatatlan szellem, támogatást kínál. Áldás ez a támogatás. Izzó fekete-sárga méhpáncéljában az a gondolata támad, hogy ha egyet lépne az ég felé, a levegőben haladhatna tovább. A méhek átvinnék a völgyek fölött. Átemelnék a gyűrött hegyeken. Mint a szárnyas emberek a Territóriumokban, akik elhozták Sophie-t, ő is tudna repülni. Kettő helyett kétezer szárny emelné. Eszébe jut, hogy a mi világunkban a méhek még az éjszaka leszállta előtt visszatérnek a kaptárba. A méhek, mintha figyelmeztette volna őket a napirendre, fölemelkednek Jack fejéről, törzséről, karjáról, lábáról, nem tömegesen, mint egy eleven szövet, hanem egyenként, ötösével-hatosával, kis ideig fölötte lebegnek, azután megfordulnak, golyóként elfütyülnek keleti irányba, a Szöggyár sor szárazföldi oldalán levő házak fölött, és eltűnnek a sötét végtelenségben. Jackben csak akkor tudatosodik a zümmögésük, amikor a méhekkel együtt az is eltűnik. Abban a néhány másodpercben, ami ahhoz kell, hogy elindulhasson a kisteher felé, az, az érzése támad, hogy valaki vigyáz rá. Ot most... Mi is történt? Akkor jut eszébe, amikor elfordítja az indítókulcsot, és rálép a gázpedálra: átölelték. Fogalma sincs, hogy milyen nagy szüksége lesz erre az ölelésre, és arról sem, miként fog visszatérni hozzá az elkövetkező éjszakán. Mindenekelőtt kimerült. Olyasfajta nap volt, amelynek ilyen szürreális eseménnyel kellett véget érnie, mint a méhraj ölelése: Sophie, Wendell Green, Judy Marshall, Parkus - az a kataklizma, az a hirtelen szerencsétlenség! -, Egér Baumann különös halála, mindezek pattanásig feszítették az idegeit, alig kap levegőt. A teste pihenésért könyörög. Amikor elhagyja French Landinget, és tovahajt a téres, sötét vidéken, erős kísértést érez, hogy megálljon az út mentén, és szundikáljon fél órát. A mélyülő éj az alvás felfrissülését ígéri, és éppen ez a gond: egész éjjel alhat a kocsiban, amitől ólmosnak fogja érezni magát, és minden ízülete fáj majd egy olyan napon, amikor nagyon fittnek kell lennie. Pillanatnyilag nem éppen fitt - fikarcnyit sem, ahogy az apja, Phil Sawyer szokta volt mondani. Pillanatnyilag úgy kell feltámasztania a szemhéját, hogy Phil Sawyer egy másik kedvenc kifejezését idézze, mégis úgy gondolja, hogy annyi ideig fönn kell maradnia, amíg meglátogatja Henry Leydent. Talán sikerült neki megegyeznie az ESPN-től jött alakkal - talán nagyobb piacra jut ki, és több pénzt fog keresni. Bár Henrynek nemigen van szüksége több pénzre, élete így is tökéletes, Jacknek mégis tetszik az ötlet, hogy drága barátja, Henry hirtelen dúskálni fog a pénzben. Jack örömmel fogja nézni, hogy Henry a plusz pénzt miképpen szórja el. Csak elképzelni is, milyen nagyszerű ruhákat engedhet

majd meg magának! Jack látja magát, amint elkíséri New Yorkba, megszállnak egy szép szállodában, olyasfélében, mint a Carlyle vagy a St. Regis, bejárnak féltucatnyi ruhaboltot, segít Henrynek kiválasztani, amit akar. Henryn szinte minden jól áll. Mintha javítana a ruhákon azzal, hogy viseli őket, mindegy, milyet. Határozott, kiforrott ízlése van. Szeret bizonyos klasszikus, akár régimódinak nevezhető stíluselemeket. Gyakran hord hajszálcsíkos, halszálkamintás, Esterházy-kockás tweedöltönyöket. Szereti a pamutot, a lenvászont, a gyapjút. Néha csokornyakkendőt visel vagy ascotot, és apró zsebkendőket, amelyek kibuggyannak a mellzsebéből. Lábbeliben a mokaszint, a cúgos szárú, kaplis cipőt vagy a rövid, puha bőrcsizmát kedveli. Sohasem venne föl tornacipőt vagy farmert, és Jack még sosem látta feliratos pólóban. A kérdés csak az, hogy egy születetten vak ember hogyan tehet szert ilyen választékos ízlésre az öltözködésben. Ó, döbben rá Jack, az anyja. Hát persze. Az anyja ízlését tükrözi vissza. Valamilyen okból ez a felismerés majdnem könnyeket csal a szemébe. Túlságosan érzelgőssé válok, amikor fáradt vagyok, mondja magának. Figyelj, különben felborulsz. De a probléma fölismerése még nem azonos a megoldásával, és nem tudja követni a saját tanácsát. Megindítónak és szépnek tartja, hogy Henry Leyden egész életében ragaszkodott anyja elképzeléséhez a férfiúi eleganciával kapcsolatban. Ez olyasfajta hűséget - kimondatlan hűséget - jelent, amit csodál. Henry sok mindent köszönhet az anyjának: fürge eszét, zenerajongását, megfontoltságát, az önsajnálat teljes hiányát. Az önsajnálat hiánya és a megfontoltság nagyszerű kombináció, gondolja Jack; nagy szerepük van a bátorság kialakulásában. Mert Henry bátor, emlékezteti magát Jack. Fenemód közel áll a rettenthetetlenséghez. Furcsákat mond az autóvezetésről, de Jack bizonyosra veszi, hogy ha megengednék, barátja habozás nélkül ugrana a legközelebbi Chrysler volánja mögé, beindítaná a motort, és eltépne az országúton. Nem ujjongana, nem vagánykodna, az ilyesfajta viselkedés idegen tőle; biccentene a szélvédő felé, és ilyesmiket mondana: „Nézd már, milyen szép és magas ebben az évszakban a kukorica", meg „Örülök, hogy Duane végre nekilátott a háza kifestésének." És a kukorica csakugyan magas lenne, Duane Updahl pedig valóban alig valamivel korábban festené ki a házát, mert az ilyesmit eljuttatja Henryhez a rejtelmes érzékelő rendszer. Elhatározza, hogy ha élve kerül ki a Fekete Házból, akkor alkalmat ad Henrynek, hogy egy körre elvigye a Ramet. Lehet, hogy a kocsi belefordul egy árokba, de ennyit megérne Henry arca. Egy szombat délután kiviszi a 93-asra, és elhajtanak a Homoknyelvig. Ha Cserpák és Doki nem vesznek meg a vérkutyától, és túlélik az utat a Fekete Házba, akkor megérdemlik, hogy élvezzék Henry társalgását, aki, bármilyen különösnek látsszék, tökéletesen illik hozzájuk. Cserpáknak és Dokinak meg kell ismerniük Henry Leydent, biztosan tetszeni fog nekik. Két hét múlva fölültetnék egy Harleyre, és elrobognának Centraliából a Norvég-völgy felé. Bárcsak velük jöhetne a Fekete Házba. A gondolat annak az ösztönös tudásnak a szomorúságával döf bele, hogy ez a gyakorlatban kivihetetlen. Jack tudja, hogy Henry rendíthetetlenül bátor lenne, de az a legvonzóbb az ötletben, hogy utólag megbeszélhetnék a dolgot. Ezek a beszélgetések - valamelyikük nappalijában, miközben gyűlik a tetőn a hó - csodálatosak lennének, de nem teheti ki Henryt ilyen veszélynek. - Ostobaság ilyesmire még gondolni is - mondja hangosan. Sajnálja, hogy nem volt teljesen őszinte, és nem dobta félre az óvatosságot Henryvel szemben - ebből az ostoba szorongásból ered makacs titkolózása. Az első pillanattól őszintének kellett volna lennie Henryvel. Beszélnie kellett volna a vörös tollakról, a vörösbegytojásokról és növekvő szorongásáról. Henry segített volna, hogy nyitva tartsa a szemét; segített volna Jacknek, hogy megküzdjön saját vakságával, amely sokkal ártalmasabb, mint Henryé. Mindennek vége. Nincs több titok. Mivel elég szerencsés bírhatni Henry barátságát, bizonyítani

fogja, hogy méltányolja ezt. Mostantól mindent elmond Henrynek, beleértve a hátteret is: a Territóriumokat, Speedy Parkért, a halott embert a Santa Monica-i mólóról, Tyler Marshall baseballsapkáját. Judy Marshallt. Sophie-t. Igen, beszélnie kell Henryvel Sophie-ról - hogyhogy még nem tette meg? Henry együtt fog örülni vele, és Jack alig várja, hogy ezt lássa. Henry úgy tud örülni, mint senki más; a maga kifinomult, hűvös, jólelkű módján fogja kifejezni rendkívüli örömét, amivel csak növeli az övét. Milyen hihetetlenül, szó szerint hihetetlenül jó barát! Ha leírná Henryt valakinek, aki sohase találkozott vele, az képtelenül hangzana. Lehet ilyen valaki, aki egyedül él az isten háta mögötti Mucsán? Márpedig itt lakik, egyes egyedül, a wisconsini French megye Norvég-völgyének sötét hátterében, és várja az Örökösök utolsó részét. Már várja Jack érkezését, villanyt gyújtott a konyhában és a nappaliban, ahogy évek óta teszi halott, de nagyon szeretett felesége tiszteletére. Jack arra gondol: Nem lehetek olyan rossz, ha ilyen barátom van. Azután pedig arra: Tényleg nagyon szeretem Henryt. Most még a sötétben is minden szépnek tűnik. A Homoknyelv, amelynek hatalmas parkolóját izzó fénybe borítják a neonlámpák; az út menti nyurga fák a reflektorok fényében a 93-ason; az elnyúló mezők; Roy boltjának tornácán a karácsonyfadíszek módjára felfüggesztett villanykörték. Tetszik az első híd dübörgése és az éles kanyar a völgy mélyén. Az út mentén baloldalt felbukkant az első kivilágított tanyaház, az ablakok ragyognak, akár a szentelt gyertyák. Mintha mindent megérintett volna egy magasabb értelem, mintha minden beszélne. Megszentelt csöndben utazik egy szent berken át. Eszébe jut, amikor Dale először hozta el ebbe a völgybe, és ez az emlék is szent. Nem tud róla, de könnyek peregnek az arcán. A vér énekel az ereiben. A sápadt tanyaházak félig rejtve világítanak a sötétben, és kihajolnak a feketeségből a tigrisliliomok, amelyek első völgybéli útján üdvözölték. A liliomok felizzanak a fényszóró sugarában, azután susogva elhussannak. Elveszett beszédük csatlakozik a kerekek szavához, amelyek szorgosan, puhán gurulnak Henry Leyden meleg háza felé. Jack tudja, hogy holnap talán meghal, ebben az esetben ez az utolsó éjszakája. Az, hogy muszáj győznie, nem jelenti azt, hogy győzni is fog, büszke birodalmak és nemes korok tűntek el megverve, a Bíbor Király kitörhet a Toronyból, sorra gázolhatja le és taszíthatja káoszba a világokat. Valamennyien meghalhatnak a Fekete Házban: ő, Cserpák és Doki. Ha ez megtörténik, Tyler Marshall nem csupán Törő lesz, evezőhöz bilincselt rabszolga egy időtlen Purgatóriumban, hanem szuper-Törő, atomerővel működő Törő, akit az abbalah arra fog használni, hogy az összes világból hullaégető kemence legyen. Csak a holttestemen át, gondolja Jack, és kicsit eszelősen fölnevet, hogy mennyire szó szerint értendő ez a gondolat! Milyen rendkívüli pillanat; nevet, miközben a könnyeket törölgeti az arcáról. Hirtelen az a lehetetlen érzése támad, hogy kétfelé szakad. Szépség és borzalom, szépség és fájdalom - nincs kiút ebből az útvesztőből. Elcsigázottan, feszülten, képtelen szabadulni a tudástól, hogy mennyire sebezhető a világ, milyen megállíthatatlanul rohan a pusztulás felé, vagy attól a mélyebb titoktól, hogy ez a mozgás adja az értelmét. Látod ezt a szívszakasztó szépséget? Nézd meg jól, mert egy percben a te szíved is megszakad. Majd eszébe jut az arany méhraj, amely leereszkedett rá: vigasztalásuk szöges ellentétben volt azzal, amit az előbb gondolt. A tünékeny áldás. Amit szeretsz, annál erősebben kell szeretned, mivel egy napon el fog tűnni. Ez igaz, de még mintha ez sem lenne a teljes igazság. Az éjszaka hatalmasságában látja a Bíbor Király gigászi árnyát; egy kisfiút tart a kezében, azt használja gyújtólencsének, hogy lángoló pusztasággá változtassa a világokat. Parkusnak igaza van: nem pusztíthatja el az óriást, de talán lehetőséget találhat, hogy a kisfiút megmentse. A méhek azt mondták: Mentsd meg Ty Marshallt. A méhek azt mondták: Szeresd Henry Leydent. A méhek azt mondták: Szeresd Sophie-t. Jacknek ez mind igaz. A méneknek csak egyetlen mondatot jelentett. Talán azt is mondták: Végezd a

munkádat, törvénylátó. Ez is majdnem ugyanúgy hangzik, mint a többi. Nos, ő elvégzi a munkáját, abban hiba nem lesz. Miután ilyen csoda tanúja volt, nemigen tehet mást. Megmelegszik a szíve, amikor fölkanyarodik Henry felhajtójára. Mi más Henry, mint egy másik csoda? Ma este, határozza el vidáman Jack, olyan izgalmas meglepetéssel kedveskedik, amelyet sohasem fog elfelejteni a döbbenetes Henry Leyden. Ma este elmondja neki az egész történetet, az egész hosszú mesét, az útról, amelyet tizenkét éves korában tett meg: az Elátkozott Világot, Racionális Richardot, az Agincourtot és a Talizmánt. Nem hagyja ki az Oatley Sörbárt és a Napfény Otthont sem, mert ezek a megpróbáltatások fantasztikusan felpezsdítik Henryt. Na és Farkas! Henry odáig lesz Farkasért; bizseregni fog tőle még a csokoládébarna antilop papucscipőjének a talpa is. Jacknek pedig minden szava bocsánatkérés lesz, amiért ilyen sokáig hallgatott. És miután befejezi a történetet, elmondva mindent, amit tud, a világ, ez a világ megváltozik, mert lesz mellette egy személy, aki mindenről tud, ami történt. Alig tudja elképzelni, milyen érzés lesz, amikor magányosságának gátja átszakad, leomlik, de már a gondolat is megkönnyebbüléssel tölti el. Nahát, ez különös... Henry nem gyújtott villanyt, a ház sötétnek és üresnek tűnik. Bizonyára elaludt. Jack mosolyogva leállítja a motort, és kiszáll a kisteherből. A tapasztalat azt súgja, hogy még hármat se léphet, amikor Henry fölébred, és úgy tesz, mintha egész idő alatt ébren lett volna. Egyszer, amikor Jack ilyen sötétben találta, azt mondta - Csak a szememet pihentettem -, de mi történt ma este? A Lester Young-Charlie Parker születésnapi műsort tervezi, és így könnyebben ment az összpontosítás? Halat akart sütni, és érdekelte, hogy más lesz-e az íze, ha sötétben süti? Akármi is az ok, bizonnyal szórakoztató. És talán megünnepelhetik Henry új munkáját az ESPN-nél! - Henry! - kopog be az ajtón, azután kinyitja, bedugja rajta a fejét. - Henry, te simlis, elaludtál? Halotti csönd. - Hé! - mondja Jack, és belép. Az ösztönei azonnal azt súgják, tűnés kifelé, lépj le, húzd el a csíkot! De miért érez ilyet? Hiszen ez csak Henry háza; már vagy százszor járt benne, tudja, hogy Henry vagy ott alszik a díványon, vagy átment az ő házába, és kezdi azt gondolni, hogy pontosan ez történt. Nagyszerű ajánlatott kapott az ESPN képviselőjétől, és izgalmában - még Henry Leyden is képes izgulni, csak egy kicsit alaposabban kell megvizsgálni, mint a legtöbb embert - elhatározta, hogy meglepi Jacket a saját házában. Mikor Jack nem érkezett meg ötre vagy hatra, úgy döntött, megvárja. Most pedig valószínűleg jóízűen alszik Jack díványán, ahelyett hogy a sajátján tenné ugyanezt. Mindez hihető, mégsem változtat az üzeneten, amelyet Jack idegvégződései vesznek. Eredj! Menj innen! Nem szabad itt lenned! Ismét fennhangon hívja, de pontosan az a csönd válaszol, amire számított. A derűs kedv, amely a völgyig kitartott, máris eltűnt, de észre sem vette távozását, csupán a tényt észlelte. Ha még mindig a gyilkossági osztályon dolgozna, ez lenne az a pillanat, amikor kicsatolja a pisztolytáskáját. Csöndesen belép a nappaliba. Két erős szag üti meg az orrát. Az egyik parfümillat, a másik... Ismeri a másikat. Felbukkanása azt jelenti, hogy Henry halott. Énjének az a része, amelyik nem rendőr, vitatkozik vele, mondván, a vér szaga még nem ezt jelenti. Henry megsebesülhetett egy dulakodásban, és a Halász átvihette valamelyik világba, ahogy Tyler Marshall-lal tette. Lehet, hogy összekötözve hever a Territóriumok valamelyik bugyrában, ahová azért dugták, hogy alku tárgya vagy csali legyen. O és Ty egymás mellett is fekhetnek, várva a segítséget. Tudja, hogy ebből egy szó sem igaz. Henry halott, a Halász ölte meg. Neki az a dolga, hogy a holttestet megtalálja. O a törvénylátó; úgy is kell cselekednie. Az, hogy a világon legkevésbé Henry holttestét akarja látni, semmit sem változtat feladatán. A bánat sokféle formát ölthet, de ez, ami itt készült Jack Sawyernek, olyan, mintha gránitból lenne. Lelassítja lépéseit, összeszorítja a fogát. Amikor balra nyúl, a villanykapcsoló felé, kőből való fájdalma olyan biztosan vezeti a megfelelő helyre a kezét, mintha Henry állna a helyében.

Amikor felgyullad a lámpa, éppen a falat nézi, csupán perifériális látása fogja be a szoba belsejét, így a kár nem látszik olyan nagynak, mint amitől tartott. Egy lámpa felborult, egy szék eldőlt. De amikor elfordítja a fejét, Henry nappalijának két sajátossága fogja meg a tekintetét. Az egyik egy vörös mondat a túlsó falon; a másik a padlót elborító vér mennyisége. A vérfoltok térképként mutatják Henry haladását a szoba vége felé. Sebesült állatokra emlékeztető csapa indul a folyosó elejétől, számos hurokkal és fröccsenéssel egyenesen a kolóniái szófához vezet, ahol tócsában áll a vér. Egy másik nagy folt a deszkapadlón, a hosszú, alacsony asztal alatt terjeng, erre szokta lerakni a CD-játszóját Henry, ide halmozza föl az arra az estére szóló lemezeket. Az asztaltól újabb foltok és pacák vezetnek vissza a folyosóra. Jack úgy látja, Henry ugyancsak kivérzett, mire elég biztonságosnak érezte a helyzetet ahhoz, hogy előmásszon az asztal alól. Ha egyáltalán ez történt. Miközben Henry holtan vagy haldokolva feküdt, a Halász szerzett valamilyen szövetet - az ingét?, egy zsebkendőt? -, és vastag, otromba ecsetnek használta. Megmártotta a szófa mögötti vérben, fölemelte a csöpögő eszközt, és néhány betűt mázolt a falra. Ezt addig ismételte, amíg az üzenet utolsó betűje is föl nem került. HELLÓ HOLLYWOOD JERE KAPJEL BK, BK, BK, BK De nem a Bíbor Király írta a gúnyolódó kezdőbetűket, és nem is Charles Burnside, hanem a Halász gazdája, akinek a neve a mi fülünkben úgy hangzik, hogy Mr. Munshun. Ne aggódj, hamarosan utánad megyek, gondolja Jack. Ezen a ponton senki sem gáncsolhatta volna, ha kimegy oda, ahol a levegő nem bűzlik ennyire a vértől és a parfümtől, és mobiltelefonjáról fölhívja a Sumner utcát. Talán Bobby Dulac van szolgálatban. Esetleg még Dale-t is a rendőrségen találja. Ahhoz, hogy állampolgári kötelességét teljesítse, mindössze nyolctíz szót kell mondania. Ezután zsebre teheti a mobilt, és leülhet Henry tornácára, amíg a törvény és rend őrei végigszáguldanak a hosszú úton. Sok jön, legalább négy kocsi, talán öt. Dale értesítheti az állami rendőröket, Brown és Black pedig kötelességének érezheti, hogy riassza az FBI-t. Negyven-ötven perc múlva Henry nappalija megtelik emberekkel, akik méregetnek, noteszekbe írogatnak, a nyomokat cédulákkal jelölik meg, és lefényképezik a vérfoltokat. Megérkezik az igazságügyi orvos szakértő és a nyomrögzítő kocsi. És amikor a sok ember változatos munkájának első fele véget ér, akkor két fehér köpenyes ember behoz egy hordágyat, majd beteszik a hordágyat abba az akármicsodába, amellyel közlekednek. Jack ezt a lehetőséget mindössze néhány másodpercig latolgatja. Látni akarja, hogy a Halász és Mr. Munshun mit művelt Henryvel - látnia kell, nincs választása. Megköveteli a keserű gyász, és ha nem engedelmeskedik a parancsnak, akkor többé sohasem érezheti magát egész embernek. A fájdalom, amely acélsatuként szorítja Henry Leyden iránti szeretetében, beljebb kényszeríti a szobába. Jack lassan mozog, úgy lépdel, mint aki patakon kel át, szikláról sziklára ugrálva. Üres helyeket keres, ahova leteheti a lábát. A szoba túlsó végéből húszcentis, csöpögő, vörös betűk gúnyolják haladását. HELLÓ HOLLYWOOD Mintha kacsingatna. Mint a neonreklámok... HELLÓ HOLLYWOOD HELLÓ HOLLYWOOD. JERE KAPJEL JERE KAPJEL Káromkodni szeretne, de a fájdalom súlya nem engedi, hogy kimondja az elméjében torlódó szavakat. A folyosónak abban a végében, ahol a stúdió és a konyha van, Jack átlép egy hosszú vértócsát, és hátat fordít az idegesítő neonvillogásnak. A fény csak méternyire hatol be a folyosóra. A konyhában tömör, alaktalan a sötétség. A stúdió ajtaja félig nyitva, és fények verődnek vissza csillogva az ablakról. A folyosó padlója tele vérpöttyökkel és foltokkal. Már nem tudja kerülgetni őket, csak megy, miközben egyfolytában a stúdió, tátongó ajtaját bámulja. Henry Leyden sohasem hagyta, hogy ez az ajtó

így ásítson; zárva tartotta. Pedáns ember volt. Nem is lehetett más: ha nyitva felejti a stúdió ajtaját, legközelebb egyenesen nekimegy, amikor a konyhába tart. A zűrzavar, a rendetlenség, amely Henry meggyilkolása után maradt, jobban zavarja Jacket, mint hajlandó lenne bevallani, és még inkább elismerni. Ez a rendetlenség jelzi az igazi erőszakot, és Jack a barátja helyett is nagyon haragszik miatta. Az ajtóhoz ér, megérinti, kitárja. A levegőben parfüm és vér tömény szaga. Csaknem olyan sötét van, mint a konyhában, Jack csupán a keverőasztal homályos árnyékát és a falra szerelt hangszórók sötét négyszögét látja. A konyhába nyíló ablak úgy lebeg, mint egy fekete lepedő. Még az ajtót fogja, miközben beljebb lép, és meglátja, illetve látni véli egy szék magas hátát és egy árnyat, amely a vágóasztalra dől. Csak ekkor hallja meg a hupp-hupp-hupp-ot, a magnószalag végének csapkodását. - Ó istenem! - mossa össze az egészet egy szóba, mintha nem éppen erre számított volna. A magnó kattogása borzalmas, kitartó bizonyossággal erősíti meg a tényt, hogy Henry halott. A fájdalom, amely legyőzte a gyáva késztetést, hogy kimenjen és Wisconsin minden rendőrét idecsődítse, arra is rábírja, hogy a villanykapcsoló után tapogatózzon. Nem mehet el; tanúskodnia kell, mint Irma Freneau-nál. Ujjai rátalálnak a műanyag kapcsolóra, és megállnak. Torka mélyét rezes íz marja. Megnyomja a kapcsolót, és a fény elönti a stúdiót. Az asztalra roskadt Henry a bal arcára dől, keze mellett menő mikrofonja hever. Még mindig viseli a sötét szemüveget, de az egyik vékony fémszár elgörbült. Először olyannak látszik, mintha mindent pirosra festettek volna, mert minden véres, a vér lefolyt az asztalról Henry ölébe, combjára, minden felszerelésre vér fröccsent. Henry arcából kiharaptak egy darabot. Jobb kezéről hiányzik két ujja. A szoba részleteit számba vevő Jacknek úgy rémlik, hogy barátja a hátán levő seben keresztül veszítette a legtöbb vért. A vértől lucskos ruhák eltakarják a sérülést, de a szék támlája alatt legalább annyi vér gyűlt össze egy tócsában, mint amennyi az asztalt borítja. A Halász valamelyik bel szervet sérthette meg, vagy átvághatott egy artériát. A billentyűzetre hullott finom permetet leszámítva a magnón nagyon kevés a vér. Jack már alig emlékszik, hogyan működnek ezek a masinák, de éppen elégszer látta Henryt szalagot cserélni, hogy tudja, mit tegyen. Megfordítja a szalagot, üres végét az orsóra tekeri. Azután bekapcsolja a magnót, és megnyomja a VISSZA gombot. A szalag simán csévélődik egyik orsóról a másikra. - Egy szalagot hagytál nekem, Henry? - kérdezi Jack. - Lemerném fogadni, hogy igen, de remélem, nem olyasmit mondasz el, amit már tudok. A szalag kattanva megáll. Jack megnyomja a LEJÁTSZÁS gombot, és visszatartja a lélegzetét. Bikanyakú, vörös képű dicsőségében bömböl föl a hangszóróból George Rathbun: - A kilences vége, és a hazai csapat már a zuhanyra készülődik, haver. De a játéknak még nincs VÉGE, amíg az utolsó VAK ember is meg nem HAL! Jack a falnak dől. Henry Shake lép a szobába, és azt mondja, hívja föl a Maxtont. Bedugja a fejét a Wisconsini Patkány, és a Fekete Házról rikácsol. A Sejk, a Sokkoló, a Sikeres és George Rathbun röviden vitatkozik, és a Sokkoló győz. Ez túl sok Jacknek; már nem is akarja visszafojtani a könnyeit. Hadd jöjjenek azok a könnyek. Henry utolsó előadása nagyszerű. Ez olyan bőkezű, olyan tiszta - olyan tisztán Henry. Henry Leyden énjeinek váltogatásával tartotta magát életben, és jó munkát végzett. Hűséges legénység volt George, a Sokkoló és a Patkány, elsüllyedtek a hajóval, nem mintha lett volna választásuk. Ismét felbukkant Henry Leyden, és azt mondja egyre halkuló hangján, hogy Jack le tudja győzni azt, ami buta és hiú. Haldokló hangja azt mondja, csodálatos élete volt. Már csak suttog, és ekkor három szót mond, hálás meglepetéssel: Ó, Pacsirta. Szia! Jack hallja a mosolyt ezekben a szavakban. Sírva kitántorog a stúdióból. Szeretne lerogyni egy székbe, és addig sírni, amíg nem marad könnye, de ennyire nem hagyhatja cserben magát és Henryt. Végigmegy a folyosón, megtörli a szemét, és várja,

hogy a kemény fájdalom segítsen elbánni gyászával. Ez fogja segíteni a Fekete Házban is. A fájdalom nem ijed meg, és nem adja meg magát; mintha acél lenne a gerincében. Henry Shake kísértete azt suttogja: Jack, ez a fájdalom sohasem hagy el téged. Ki fogod bírni? - Nincs más választásom Veled lesz végig. Akárhova mész, akármit csinálsz. Minden ajtón veled megy be. Minden nő mellett ott lesz. Ha lesznek gyermekeid, akkor mellettük is ott lesz. Ezt fogod hallani minden zenében, ezt fogod látni minden könyvben, amit olvasol. Része lesz az ételnek, amit megeszel. Örökre veled marad. Minden világban. Még a Fekete Házban is. - Egy vagyok vele. George Rathbun kétszer olyan hangosan suttog, mint a Sejk, a Sokkoló, a Sikeres: Na, fiam! Hát akkor hallhatom tőled, hogy D'YAMBA? D'yamba. Szerintem most már tudod, hogy a méhek miért öleltek át. Nem kellene megejtened egy telefont? De igen. Csak nem bírja tovább ebben a vér iszamos házban; ki kell mennie a meleg nyáréjszakába. Nem nézi, hova lép, keresztülgázol a romos nappalin az ajtóhoz. A fájdalom vele megy, mivel azonos vele, és ő is azonos a fájdalmával. Fölötte hatalmasan lebeg a csillagos ég. Előveszi megbízható mobilját. Vajon ki veszi föl a French Landing-i rendőrségen? Természetesen Arnold „Zseblámpa" Hrabowski, akinek új beceneve van, és éppen most vették vissza a testületbe. Jack hírei rendkívüli izgalomba hozzák Zseblámpa Hrabowskit. Micsoda? A mindenit! Na, ne! Ki hinné? A kutyafáját. Igenis, uram. Máris továbbítom, ezt lefogadhatja. Így tehát, miközben a korábbi Őrült Magyar igyekszik uralkodni keze és hangja remegésén, amikor főnöke otthoni számát tárcsázza, és továbbítja neki Jack üzenetét, maga Jack eltávolodik a háztól, el az úttól, kisteherjétől, el mindentől, ami az emberekre emlékezteti, kimegy a mezőre, amelyet magas, sárgászöld fű borít. A fájdalma vezeti, a fájdalma jobban tudja nála, hogy mire van szüksége. Mindenekelőtt pihenésre. Alvásra, ha lehetséges. Egy puha, vízszintes részen, távol a vörös lámpák, szirénák zűrzavarától, a dühös, túlmozgásos rendőröktől. Messze minden kétségbeeséstől. Egy helyen, ahol az ember lehajthatja a fejét, és jó kilátása van a helyi mennyekre. Félmérföldnyire a mezőn talál egy ilyen helyet egy kukoricás és az erdővel borított sziklás domboldal között. Fájó elméje azt mondja fájó, kimerült testének, hogy feküdjön le, helyezze magát kényelembe, és a teste engedelmeskedik. Feje fölött a csillagok mintha reszketnének, elhomályosodnának, noha természetesen a valódi csillagok, az ismerős, valódi égen egyáltalán nem tesznek ilyet, ezért ez bizonyára optikai csalódás. Jack elnyújtózik, alatta a fűágy, és a talaj mintha alkalmazkodna hozzá, mintha köré gyűlne, noha nyilván ez is csak érzékcsalódás, mivel mindenki tudja, hogy a való életben az igazi talaj inkább kemény, hajlíthatatlan és köves. Jack fájó elméje azt mondja a fájó, sajgó testnek, hogy aludjon el, és akármilyen lehetetlennek látszik is, mégis álomba merül. Néhány percen belül Jack Sawyer alvó teste finom átalakulásokon megy át. Mintha a körvonalai megpuhulnának, színei - búza szőke haja, világos drapp zakója, puha barna cipője - elhalványodnak. Különös módon áttetszővé válik, mintha bepárásodna, felhővé alakulna át. Szinte át lehet látni rajta, elmosódó, lassan lélegző testén átsejlenek a matracát alkotó, meghajolt fűszálak. Minél tovább nézzük, annál világosabban látszik a fű, testének körvonalai egyre homályosabbak. Végül csak egy kis vibrálás látszik a fű fölött, és idővel a Jack formájúra nyomott zöld szőnyeg is elkezd fölegyenesedni, mivel a test, amely rajta hevert, régen eltűnt.

25. De ezt most hagyjuk. Tudjuk, hova ment Jack Sawyer, amikor eltűnt a gabonaföld széléről, és azt is tudjuk, hogy valószínűleg kivel találkozott ott, ahova ment. Ebből elég ennyi. Tréfára, izgalomra vágyunk! Szerencsénkre az elbűvölő öreg szivar, Charles Burnside, akire mindig lehet számítani, hogy egy banketten fingópárnát csempész a kormányzó székébe, egy kis Erős Pistát önt a gulyásba, nagyot szellent az istentisztelet alatt, ebben a pillanatban emelkedik ki a vécécsészéből a Százszorszép szárny férfimosdójának egyik fülkéjében. Megfigyeljük, hogy a vén Égett, a mi Égettkénk, két karral szorítja horpadt mellére Henry Leyden sövényvágó ollóját, szinte átöleli, mintha babát vinne. Csontos jobb karján vér folyik egy csúnya vágásból, és a könyöke felé csurog. Ráteszi egy másik bentlakó méhes papucsába bújtatott lábát a vécécsésze peremére, felnyomja magát, és kicsit sántítva kilép. A szája fenyegető grimaszba fagyott, a két szemét mintha golyó ütötte volna, de azért ne gondoljuk, hogy ő is a gyász súlya alatt roskadozik. Vér itatja át a nadrágja szárát és az inge elejét, amelyet egészen elsötétít a hasát ért késszúráson ömlő vér. Sziszegve kinyitja a fülke ajtaját, és kilép az üres mosdóba. A mennyezeti neonok visszaverődnek a mosdók fölötti tükörsorban; hála Butch Yerxának, aki hosszúzik, mert az éjszakai ügyeletes telefonált, hogy berúgott, a padló fehér csempéi ragyognak. Ebben a szikrázó fehérségben annál jajvörösebb Charles Burnside ruhája és vére. Lehántja magáról az ingét, és az egyik kagylóba hajítja, mielőtt a helyiség túlsó végébe sántikálna egy szekrényhez, amelyre KÖTSZEREK feliratú leukoplasztot ragasztottak. Az öregemberek hajlamosak elesni a fürdőszobában, ezért Csicsergő gondos apja fölszereltette a szekrénykét, mivel úgy vélte, szükség lehet rá. Vércseppek fröccsennek a fehér csempére. Égett letép egy maréknyi papírtörülközőt a tartóról, hideg vízbe mártja, és leteszi a legközelebbi kagylóba. Ezután kinyitja a kötszerszekrényt, kivesz egy széles ragasztószalagtekercset meg egy nagy csomó gézt, azután tép harminc centit a ragasztószalagból, letörli a vért a hasán levő seb körül, majd rányomja a vágásra a vizes kéztörlőket, leveszi őket, vastag köteg gézt szorít a vágásra, és ügyetlenül leragasztja. Ugyanígy intézi el a karján levő sebet. Most már vörös csíkok és foltok borítják a fehér csempét. Égett a mosdókagylóhoz megy, és hideg vizet enged az ingére. A víz vörössé válik. Addig dörgöli az ócska inget a hideg vízben, amíg halvány rózsaszínűvé fakul, alig egy árnyalattal erősebb a bőre színénél. Az eredménnyel elégedetten kicsavarja az inget, csap vele egyet- kettőt, azután visszaveszi. Az, hogy rátapad, egyáltalán nem zavarja. Célja nem az elegancia, hanem a minimális elfogadhatóság, és észrevétlen akar maradni, amennyire lehetséges. A nadrágszára megszívta magát vérrel, Elmer Jesperson papucsa sötétvörös és nedves, de Égett szerint a legtöbb ember nem veszi a fáradságot, hogy a lábára nézzen. Egy rekedt hang egyre azt hajtogatja benne: Gyozsabban, Egedge, gyozsabban! Égett egyetlen tévedése az, hogy miközben a nedves inget begombolja, megnézi magát a tükörben. És amit lát, attól meghűl a vére. Csúfsága ellenére mindig tetszett neki a kép, amit a tükörben látott. Saját véleménye szerint úgy fest, mint aki az ördögöt is be tudja meszelni - ravasz, kiszámíthatatlan, agyafúrt. Az, az ember, aki visszanéz rá a tükörből, egyáltalán nem az a fondorlatos vén buherátor, akire Égett emlékezett. A szembenéző ember elhülyült, megviselt, és súlyos beteg. Beesett szeme körül vörös karikák, arca homorú, görbe vénák tekergőznek tar koponyáján... még az orra is csomósabbnak és görbébbnek látszik. Az a fajta öregember, akitől megrémülnek a gyerekek. Azizs ajó, hafélneg, Egedge. De mozsmán mozdujj. Igazából nem nézhet ki ilyen rosszul, ugye? Mert ha igen, akkor azt régen észrevette volna. Dehogyis, Charles Burnside nem így néz a világba. Csak az van, hogy a mosdó piszkosul fehér. Az ilyen fehérségben az ember ólomszínűnek hat. Úgy fest az ember, mint a nyúzott nyúl. A haldokló vén

borzalom a tükörben egy lépést tesz előre, és bőrének foltjai sötétebbek lesznek. Fogainak láttán inkább becsukja a száját. Ekkor gazdája, aki olyan az agyában, mint egy horog, elindítja az ajtó felé, és közben ezt motyogja: Üdő, üdő! Égett tudja, hogy miért üdő: Mr. Munshun vissza akar jutni a Fekete Házba. Mr. Munshun hihetetlen távolságból érkezett French Landingbe, és a közösen épített Fekete Háznak vannak bizonyos részei, amelyekről Égett úgy sejti, hogy ezek olyanok, mint Mr. Munshun otthona - ezek a legmélyebb részek, ahová Charles Burnside ritkán látogat el, mert akkor olyan benyomása támad, mintha delejeznék, meglöttyed a vágyakozástól, és felfordul a gyomra. Ha megpróbálja elképzelni a világot, amely Mr. Munshunt szülte, sötét, sziklás vidéket lát, koponyákkal beterítve. A kopár lejtőkön és csúcsokon kastélyszerű házak állnak, amelyek megváltoztatják a méretüket vagy eltűnnek, ha az ember pislog. A szikrázó szurdokokból ipari kakofónia árad, megkínzott gyermekek jajgatásával elegyedve. Burnside is szeretne visszatérni a Fekete Házba, de az első szobák egyszerűbb örömeiért. Itt megpihenhet, konzervet ehet, nézegetheti a fényképalbumait. Élvezi ezeknek a szobáknak a szagát, amelyben oszlás, verejték, alvadt vér, doh és csatornabűz keveredik. Ha desztillálhatná ezt az ájert, akár kölninek használhatná. Meg egy Tyler Marshall nevű fincsi falat is kuksol megláncolva a Fekete Ház egy másik rétegében - egy másik világban - található kamrában, és Égett alig várja, hogy megkínozhassa a kis Tylert, hogy végighúzhassa ráncos kezét a fiú gyönyörű bőrén. Tyler Marshall izgatja Égettet. De még ez a világ is kínál begyűjteni való örömöket, és itt az üdő, hogy nekilásson. Égett kiles a fürdőszobaajtó résén, és látja, hogy Butch Yerxa megadja magát a fáradtságnak és az étkezde fasírtjának. Úgy ül a széken, mint egy túlméretezett baba, a karja az asztalon, kövér álla ott dudorodik, ahol normális embernek a nyaka van. A hasznos kis festett kő néhány centire hever Butch jobb kezétől, de Égettnek nincs szüksége a kőre, mivel sokkal ügyesebb szerszámra tett szert. Bár korábban fölfedezte volna a sövényvágó képességeit! Egy penge helyett kettő van rajta. Egy föl, egy le, nyissz-nyissz! És éles! Nem akarta levágni a vak ember ujjait. Akkor még úgy gondolt az ollóra, mint valami primitív késre, de amikor a vaksi megszúrta a karját, odacsapott az ollóval, és az többé-kevésbé magától lecsippentette az ujjait, olyan szépen és gyorsan, ahogy a régifajta hentesek szeletelték Chicagóban a szalonnát. Csicsergő Maxton jó mulatság lesz. Meg is érdemli, amit kap. Égett szerint Csicsergő a felelős azért, ahogy ő most kinéz. A tükör elárulta, hogy legalább tíz kilóval kevesebb, mint amennyinek lennie kéne, de az is lehet, hogy tizenöt kiló a hiány, és nem is csoda - csak rá kell nézni arra a moslékra, amit az étkezdében felszolgálnak. Égett szerint Csicsergő az étkezésen is takarékoskodik, éppen úgy, mint minden máson. Az állam, a kormány, a betegsegélyező, a társadalombiztosítás - Csicsergő mindenkitől lop. Néhány alkalommal, amikor azt hitte, Charles Burnside annyira elszállt, hogy azt se tudja, mi történik vele, Maxton azt mondta neki, írjon alá formanyomtatványokat, amelyek szerint műtötték a prosztatáját, a tüdejét. Égett úgy látja, hogy a pénznek, amit a betegsegélyező fizetett a nem létező műtétekért, legalább a fele neki járna. Az ő neve van a blankettákon, nem igaz? Kilép a folyosóra, és elindul az előcsarnok felé, cuppogó papucsai véres lábnyomokat hagynak. Mivel el kell mennie a nővérszoba előtt, az ollót a nadrágjába rejti, és eltakarja az ingével. A nővérszoba pultja fölött meglátja egy Georgette Porter nevű, mihaszna vén, szatyor petyhüdt pofazacskóját, aranykeretes szemüvegét, levendulaszín haját. Rosszabbul is állhatnának a dolgok, véli Égett. Amióta a nyanya belejtett a Dl8-ba, ahol rajtakapta őt, amint meztelenül próbálja kiverni a szoba közepén, Georgette Porter fél tőle. A nő egy pillantást vet feléje, mintha elfojtana egy borzongást, és ismét azt nézi, amit a kezében tart. Valószínűleg kötés, vagy pedig olyasfajta rejtelmes gyilkosságról szóló könyv, amiben a macska hozza a megoldást. Égett közelebb cammog, és eltűnődik rajta, hogy kipróbálja-e az ollót Georgette arcán, de úgy dönt, kár az energiát erre pazarolni. Átsandít a pulton és látja, hogy az asszony egy papírkötéses könyvet tart a kezében, pontosan úgy, ahogy elképzelte.

Georgette mélységes gyanakvással sandít föl rá. - De guszták vagyunk ma este, Georgie! Az asszony végignéz a folyosón, azután az előcsarnokon, és rájön, hogy magának kell elboldogulnia. - A szobájában kéne lennie, Mr. Burnside. Késő van. - A magad dolgával foglalkozz, Georgie. Jogom van sétálni. - Mr. Maxton nem szereti, ha a lakók más szárnyakban járkálnak, azért kérem, maradjon a Százszorszépben. - Itt van ma este a nagyfőnök? - Azt hiszem, igen. - Jó. Elfordul és továbbmegy az előcsarnok felé. Ekkor Georgie utána szól. - Várjon! Égett visszanéz. Georgette áll, ami a nagyfokú aggodalom jele. - Ugye nem akarja zaklatni Mr. Maxtont? - Ha még egy szót szólsz, akkor téged foglak zaklatni. Georgette a torkához kapja a kezét, és végre észreveszi a padlót. Leesik az álla, a szemöldöke felszalad. - Mr. Burnside, mi történt a papucsával? És a nadrágjával? Mindenütt nyomokat hagy maga után! - Hát nem vagy képes tartani a szádat? Komoran visszacaplat a pulthoz. Georgette Porter a falhoz hátrál, és mire rájön, hogy el kellett volna iszkolnia, Égett már ott áll előtte. Az asszony elveszi a kezét a torkáról, és maga elé tartja, mint egy stoptáblát. - Hülye tyúk! Burnside kirántja az ollót az övéből, megmarkolja a nyelét, és olyan könnyedén metszi le az asszony ujjait, mintha ágak lennének. - Ostoba. Georgette a döbbent hitetlenség olyan fokára ér, ami megbénítja. Csak nézi, ahogy spriccel a vér a négy ujjának a helyén. Istenverte idióta. Szétnyitja az ollót, és az egyik pengét belevágja az asszony torkába. Georgette fuldokló, gurgulázó hangot hallat. Megpróbálja elkapni az ollót, de Égett kirántja a nyakából, és a feje fölé emeli. Georgette csapkod, szétspricceli a vért. Égett olyan képet vág, mint aki végre tudomásul veszi, hogy ki kell cserélnie a macskaalmot. A nedves pengével megcélozza az asszony jobb szemét, beledöf, és Georgette halott, mielőtt lecsúszna a fal mentén, és kupaccá omlana a földön. Tíz méterrel arrébb a folyosón Butch Yerxa motyog valamit álmában. - Sohasem tanulnak - motyogja Égett. - Az ember próbálkozik, próbálkozik, de a végén mindig kiprovokálják. Ez is azt bizonyítja, hogy tulajdonképpen kell nekik - mint azoknak a hülye kis csipszaroknak Chicagóban. - Kihúzza az olló pengéjét Georgette fejéből, és tisztára törli az asszony blúzának vállában. Egy-két kis chicagói csipszar emléke megbizsergeti a szerszámát, amely keményedni kezd trottyos gályájában. Hel-ló! Ó... a gyengéd emlékek varázslata! Noha, amint már láttuk, Charles Burnsidenak mostanában ismét merevedése van álmában, éber óráiban ez olyan ritka, hogy szinte nem is létezik, ezért kísértésbe esik, hogy letolja a nadrágját és megnézze, mit hozhatna ki a dologból. De mi van, ha Yerxa fölébred? Még azt gondolhatja, hogy Georgette Porter vagy legalábbis a hullája szította föl Égett régen füstölgő vágyát. Ilyesmiről pedig szó sem lehet. Még egy szörnyetegnek is van büszkesége. Jobb, ha továbbmegy Csicsergő Maxton irodájába, és reménykedik benne, hogy a kalapácsa nem kókad le, mire eljön az idő, hogy beverje a szöget. A nadrágja korcának hátsó részébe dugja az ollót, megrángatja a nedves inget, hogy ne ragadjon. Végigcsoszog a Százszorszép szárnyon, keresztülmegy az üres előcsarnokon a fényezett ajtó irányába, amelyen réztábla hirdeti WILLIAM MAXTON IGAZGATÓ nevét. Tisztelettel kinyitja, miközben felidézi egy rég halott tízéves fiú, név szerint Herman Flagler, más néven „Kutyus", egyik első hódítása

alakját. Kutyus! Édes Kutyus! Azok a könnyek, az a kínt és örömet elegyítő zokogás, az a behódolás a teljes kiszolgáltatottságnak, az a vékony piszokréteg Kutyus plezúros térdén és soványka alkarján! Azok a forró könnyek és a rémült kis rózsabimbóból kilövellő vizeletsugár! Csicsergőtől nem kaphat ilyen üdvkéjeket, de abban biztosak lehetünk, hogy kap valamit. Mindenesetre Tyler Marshall összekötözve fekszik és várakozik a Fekete Házban, olyan tehetetlenül, ahogy csak lehetséges. Charles Burnside keresztülcsoszog Rebecca Vilas ablaktalan fülkéjén, miközben Kutyus Flagler sápadt, gödröcskés hátsója izzik az agyában. Kezét a következő kilincsre teszi, egy pillanatig vár, hogy lehiggadjon, azután zajtalanul elfordítja a gombot. Az ajtó elég szélesre tárul, hogy feltárja Csicsergő Maxtont, királyságának egyeduralkodóját, ahogy az asztal fölé hajol, a feje egyik öklén nyugszik, és sárga ceruzával feljegyzéseket készít két köteg papírlapra. Mosoly nyomai szelídítik szigorúan összeszorított száját; nedves szemében halvány csillogás; a szorgalmas ceruza ide-oda siklik a két papírhalom között, apró jeleket ír. Olyan boldogan elmerül a munkájában, hogy nem veszi észre, miszerint nincs egyedül, amíg látogatója mellé nem lép, miközben hátrafelé rúgva becsukja az ajtót. Amikor az ajtó bevágódik, Csicsergő bosszús meglepetéssel pillant föl, és rámered az előtte álló alakra. Viselkedése csaknem azonnal sunyi, kellemetlen kedélyességgé változik, amelyet ő lefegyverzőnek hisz. - Ott, ahonnan jött, Mr. Burnside, nem szoktak kopogtatni? Csak úgy berontanak, ugye? - Csak úgy berontanak - feleli látogatója. - Nem számít. Az, az igazság, hogy amúgy is beszélni akartam magával. - Velem? - Igen. Jöjjön ide, jó? Foglaljon helyet. Attól félek, egy kis problémánk támadt, és szeretnék feltárni némely lehetőségeket. - Aha - bólint Égett. - Probléma. - Meghúzogatja az ingét, és előrebotorkál, egyre halványodó lábnyomokat hagyva maga után, amelyeket Maxton nem vesz észre. - Foglaljon helyet - int Csicsergő az íróasztal előtti székre. - Húzza föl a bakot, pihentesse meg a csontjait. - Ez a kifejezés Franky Shellbargertől, az Első Parasztsegély tisztviselőjétől származik, aki a Rotary Klub minden megmozdulásán elsütötte, és noha Csicsergő Maxtonnak fogalma sincs, mi légyen az a bak, borzasztó szellemesnek tartja. - Az ilyen régi motorosoknak, mint maga meg én, szüksége van néha egy kis szívélyes csevejre. - Aha - mondja Égett, és leül, az ollótól merev háttal. - Zívélyes zsevelyre. - Ja, ez az ötletem. Hé, az, az ing nedves? Az hát! Ezt nem hagyhatjuk annyiban, öreg haver megfázhat és meghalhat, az pedig egyikünknek se lenne jó, igaz? Száraz ingre van szüksége. Hadd lássam, mit tehetek magáért. - Ne is bajlódj vele, te elbaszott majom. Csicsergő Maxtont, aki már fölállt és éppen az ingét igazgatja, egy másodpercre kizökkentik a szavak. De gyorsan magához tér, elvigyorodik, és azt mondja: - Maradjon csak ott, ahol van, Chicago. Noha szülővárosának említése bizsergést kelt gerinctájon, Burnside ennek semmi jelét nem adja. Maxton megkerüli az asztalt, és átvág az irodáján. Égett utánanéz. Chicago. Ahol Kutyus Flagler, Sammy Hooten, Fred Brogan és a többiek éltek és meghaltak, Isten áldja őket. Gabonaszárak, fűszálak, olyan trágárak, olyan szépek, olyan izgatóak. A mosolyukkal, a sikolyaikkal. Elefántcsontszínűek voltak a piszokréteg alatt, mint a nyomornegyed összes fehér kölyke. A városi szegények, a korai pusztulásra ítéltek savós fehérsége. Finom lapockacsontjuk úgy hegyesedett, mintha át akarná szúrni a vékony húst. Égett vén szerszáma zsibog és merevedik, mintha emlékezne múlt évek pajzánságaira. Tyler Marshall, gügyögi magában, csinos kis Ty, szórakozgatunk egy kicsit, mielőtt átadnánk a

főnöknek, igen, ezt tesszük, csakugyan, igen, igen. Mögötte csapódik az ajtó, kirántva Égettet erotikus álmodozásából. De az öreg öszvér, a vén cimbora harcra készen szegi föl a fejét, olyan merészen és hetykén, mint a dicső napokban. - Senki sincs az előtérben - panaszkodik Maxton. - A vén, szatyor, hogyishíjják, Porter, Georgette Porter, lefogadom, hogy bent zabál a konyhában, Butch Yerxa pedig a székében durmol. Mi a fenét csináljak, átkutassam a szobákat, hogy egy száraz inget találjak? Elmegy Burnside mellett, égnek emeli a kezét, és a székébe zuhan. Mindez csak játék, Égett látott már különbet is. Csicsergő nem tudja megfélemlíteni, még akkor sem, ha tud néhány olyan dolgot róla, mint ez a Chicago. - Nem kell új ing - mondja. - Seggfej. Csicsergő hátradől a székében, és összefonja a tarkója mögött a kezét. Vigyorog - ez a beteg szórakoztatja, igazán remek pofa. - Ej, ej. Semmi értelme szitkozódni. Nem bolondítasz el többé, öregember. Nem veszem be ezt az Alzheimer-dolgot. Mellesleg sohasem vettem be. Csicsergő kellemes, kipihent, árad belőle annak a kártyásnak az önbizalma, aki négy ászt tart a kezében. Égett feltételezi róla, hogy valami simlire vagy zsarolásra készül, ez még élvezetesebbé teszi a pillanatot. - Mindazonáltal szeretnék gratulálni - folytatja Csicsergő. - Elsőre mindenkit elbolondítottál, engem is beleértve. Hihetetlen önfegyelem kell ahhoz, hogy az ember az Alzheimer-kór végső stádiumát eljátssza. Ahogy belerogysz a székbe, ahogy babapapit eszel, ahogy beleszarsz a gatyádba. Úgy teszel, mintha nem értenéd, amit az emberek mondanak. - Nem játszottam, te hülye. - Így már nem csoda, hogy előkészítetted a vissza-jöveteledet - mikor volt ez, úgy egy éve? Én ugyanezt tettem volna. Mert egy dolog álcázni magunkat, de más dolog vegetálva csinálni. Hiszen akkor már valóságos kis csoda történik, igaz? Az Alzheimerünk fokozatosan visszafejlődik, jön és megy, mint egy közönséges nátha. Jó sok fáradságba kerül. Csak mászkálsz, undokoskodsz, annál kevesebb a melója a személyzetnek. Még mindig te vagy a kedvenc betegem, Charlie. Vagy inkább Cárinak nevezzelek? - Leszarom, hogy minek hívsz. - De Carl a valódi neved, igaz? Égett annyi fáradságot sem vesz, hogy megvonja a vállát. Reméli, hogy Csicsegő a tárgyra tér, mielőtt Butch Yerxa fölébred, észreveszi a véres lábnyomokat, és fölfedezi Georgette Porter tetemét, mert noha érdekli Maxton meséje, anélkül akar visszamenni a Fekete Házba, hogy túl sokat zargatnák. És Butch Yerxától kitelik, hogy rendesen verekedni fog. Csicsergő, akinek az a téveszméje, hogy macskaegér játékot játszik, rámosolyog a vizes rózsaszín ingbe bújt vénemberre. - Ma fölhívott egy állami nyomozó. Azt mondta, azonosítottak egy helyi ujjlenyomatot, és az visszajött az FBI-tól. Egy nagyon rossz emberé, akit Carl Bierstone-nak hívnak, és akit majdnem negyven éve köröznek. 1964-ben halálra ítélték, mert megölt két gyereket, akikkel fajtalankodott, és abból az autóból szökött meg, amely a börtönbe vitte. Két őrt ölt meg puszta kézzel. Azóta semmi nyoma. Mostanra nyolcvanöt éves lehet, és a nyomozó véleménye szerint ez a Bierstone az egyik lakónk. Mit mondasz erre, Charles? Természetesen semmit. - Charles Burnside meglehetősen közel áll a Carl Bierstone-hoz, igaz? Nekünk semmiféle háttérinformációnk sincs rólad. Lakóink közül ez egyedül rád jellemző. Mindenki másnál van egy családfánk, de te csak úgy a semmiből bukkantál elő. Az egyetlen információ a korod. Amikor beállítottál a La Riviere-i kórházba, azt állítottad, hogy hetvennyolc éves vagy. Ez pontosan megfelel a szökevény korának.

Burnside igazán nyugtalanító mosollyal néz rá. - Azt hiszem, akkor én lehetek a Halász is. - Nyolcvanöt éves vagy. Nem hinném, hogy képes lennél végigvonszolni egy csomó srácot a fél államon. De azt gondolom, hogy te vagy Carl Bierstone, és a zsaruk még most is szívesen rád tennék a kezüket. Ezzel elérkeztem a levélhez, amelyet néhány napja kaptam. Beszélni is akartam veled, de hát tudod, mennyi itt a munka. - Kihúzza az íróasztal fiókját, elővesz egy sárga noteszből kitépett lapot. Rövid, gépelt üzenet áll rajta. - Aszongya, „De Pere, Wisconsin". Keltezés nincs. „Tisztelt Cím!", így kezdődik. „Sajnálattal közlöm önnel, hogy többé nem vagyok képes folyósítani a havi költségeket unokaöcsém, Charles Burnside eltartására." Ennyi. Az aláírás is gépelt. „Althea Burnside". Csicsergő maga elé teszi a sárga lapot, és összekulcsolja rajta az ujjait. - Mi a helyzet, Charles? Annyit tudok, hogy De Pere-ben nem lakik Althea Burnside. És nem lehet a nagynénéd. Mennyi idős lenne? Legalább száz. De valószínűbb, hogy száztíz. Ezt nem hiszem el. A csekkek azonban óramű pontossággal jöttek, az első hónaptól fogva, hogy megérkeztél a Maxtonba. Valami haver, valami régi társad gondoskodott rólad, barátom. És azt szeretnénk, hogy ezt folytassa is, igaz? - Nekem aztán egyre megy, seggfej. - Ez nem volt egészen igaz. A havi fizetésről csupán annyit tud, hogy valamikor Mr. Munshun szervezte meg, és ha ez a fizetés leáll, nos... Mi következik ebből? Ebben ő és Mr. Munshun együtt vannak, igaz? - Gyerünk öregem! - biztatja Csicsergő. - Ennél többet várok. Egy kis együttműködésre számítok. Biztos vagyok benne, hogy nem akarsz átesni azokon a gondokon és bajokon, amelyek a letartóztatással, az ujjlenyomatvétellel járnak, meg, még ami utána jön. Én részemről nem szeretném, ha ezeken átmennél. Hiszen a valódi patkány a barátod. Nekem úgy tűnik, hogy ez a fickó, akárki legyen is, megfeledkezik arról, hogy valamikor a régi napokban valamit tettél érte, igaz? Elhatározta, hogy ezentúl nem érdekli, megvan-e mindened. Csakhogy ez tévedés. Lefogadom, hogy képes vagy ráébreszteni, megértetheted vele a helyzetet. Haverja, a vén csataló meglöttyedt és összetöpörödött, mint a kiszúrt léggömb, amitől Égett még borúsabb lesz. Amióta belépett ennek a zsíros csibésznek az irodájába, elveszített valami életfontosságút: a céltudatot, a sérthetetlenséget, valamiféle élt. Vissza akar menni a Fekete Házba. A Fekete Ház majd rendbe hozza, mert a Fekete Ház mágia, fekete mágia. Lelkének epéjéből építette; szívének sötétségével itatta át minden gerendáját és födémjét. Mr. Munshun segített Égettnek, hogy megláthassa a Fekete Ház lehetőségeit, és számtalan saját ötlettel járult hozzá az építéséhez. Vannak részei a Fekete Háznak, amelyeket Charles Burnside sohasem értett meg igazán, és amelyek rettentően megrémítették: egy földalatti szárny mintha az ő chicagói titkos pályafutását tartalmazná, és amikor a háznak ehhez a részéhez közelít, ugyanúgy hallhatja száz, pusztulásra ítélt kisfiú könyörgő sírdogálását, ínycsiklandó sikolyait, mint a saját hörgő parancsait, eksztatikus röf-fenéseit. Valamilyen okból korábbi győzelmeinek közelségétől kicsinek és üldözöttnek érzi magát, számkivetettnek, nem úrnak. Mr. Munshun segített felidézni karrierje lépcsőfokait, de neki sem volt sok haszna a Fekete Ház egy másik területén, egy kicsi területen, pontosabb, ha pincét mondunk, amely a gyerekkorát tartalmazza, és amelyet soha, de soha nem akart viszontlátni. Elég a legapróbb célzás erre a szobára, és megint gyereknek érzi magát, akit kitettek, hogy halálra fagyjon. A mesebeli Althea Burnside elpártolása ugyanilyen, noha gyengébb hatással van rá. Ez elviselhetetlen, és ő nem is akarja elviselni, illetve nem is kell elviselnie. - Igen - mondja. - Ideje, hogy tisztázzunk dolgokat. Ideje, hogy megértsük egymást. Úgy emelkedik föl a székből, mintha az a hang noszogatná, amely - úgy tűnik - French Landing közepéből érkezik. Rendőrségi szirénák jajonganak, legalább kettő, de lehet, hogy három. Égett nem tudja biztosan, de feltételezi, hogy Jack Sawyer fölfedezte Henry barátja holttestét, csakhogy Henry nem volt egészen halott, és még elmondhatta, hogy fölismerte gyilkosa hangját. így hát Jack fölhívta a zsarukat, itt tartunk most.

A következő lépése az íróasztal elé viszi. Ránéz a papírokra, és azonnal fölismeri, mit jelentenek. - Hé, kozmetikázunk kicsit a könyvelésen? Nemcsak seggfej vagy te, de csúszómászó, kisstílű kókler is. Ingerültség, meglepetés, zavarodottság, sértett büszkeség, düh és hitetlenség - meglepően kevés másodperc alatt az érzelmek széles skálája fut végig Csicsergő Maxton arcán, amikor Burnside hátranyúl a sövényvágó ollóért. Az irodában nagyobbnak és agresszívebbnek tűnik, mint Henry Leyden nappalijában. Csicsergő akkorának látja, mint két kaszát. És amikor képes elszakítani tőle a tekintetét, hogy felnézzen az előtte álló vénemberre, sokkal inkább démoni, mint emberi ábrázatot lát. Burnside szeme vörösen izzik, és vicsorítja rémítő fogait, amelyek villognak, akár a tükörcserepek. - Vissza, haver! - sipítja Csicsergő. - A rendőrség gyakorlatilag már itt van. - Nem vagyok süket. - Beledöfi az egyik pengét Csicsergő szájába, azután összecsukja az ollót izzadt arcán. Vér spriccel az asztalra, Csicsergő szeme kidülled. Égett visszarántja az ollót, vele jön számos fog, és a nyelv egy része is kirepül az ásító sebből. Felugrik, előrehajol, hogy elkapja az ollót. Burnside hátralép, és Csicsergő jobb kezének felét levágja. - A francba, ez aztán éles! - mondja. Maxton dülöngélve megkerüli az asztal, miközben vért spriccel, és bőg, mint egy jávorszarvas. Égett félredöccen, visszadöccen, és a pengéket belemártja a felgombolt kék ing alatt dudorodó hasba. Amikor kirántja, Csicsergő megroggyan, felnyög, térdre esik. A vér úgy zúdul ki belőle, mint egy felborult köcsögből. A könyökére zuhan. Nem sok mulatságos maradt Csicsergő Maxtonban; a fejét rázza, és olyasmit nyöszörög, hogy hagyják békén. Vérben forgó, ökörszerű szem fordul Charles Burnside felé, és különös személytelenséggel, némán könyörög kegyelemért. - Irgalom anyja - mondja Égett -, ez a vég, Rico? - Milyen nevetséges - évek óta nem gondolt filmekre. Saját viccén kuncogva előrehajol, ráigazítja a pengéket Csicsergő nyakára, és sikerül csaknem teljesen levágnia a fejét. A szirénák a Királynő utcán bőgnek. Hamarosan rendőrök futnak végig a járdán; hamarosan berontanak az előcsarnokba. Burnside Csicsergő széles hátára dobja az ollót, és sajnálja, hogy már nincs ideje rávizelni a hullára vagy rászarni a fejére, de Mr. Munshun folyvást arról mormog, hogy üdő, üdő, üdő. - Nem vagyok hülye, hogy folyvást pisztergálj - mondja Égett. Kilép az irodából, keresztülmegy Miss. Vilas fülkéjén. Amikor kilép a folyosóra, észreveszi a sövény vége felől közeledő két rendőrautó tetején a villogó fényeket. Annak a helynek a közelében álltak meg, ahol először tette rá a kezét Tyler Marshall karcsú kisfiúnyakára. Égett kicsivel gyorsabban szedi a lábát. Amikor eléri a Százszorszép folyosó elejét, két csecsemőképű rendőr ront be a sövény nyílásán. A folyosó végében Butch Yerxa föláll, és az arcát dörgöli. Burnside-ra mered, és megszólal: - Mi történt? - Menj ki - mondja Égett. - Fogadd a rendőröket. Maxton megsebesült. - Megsebesült? - Butch mozdulni se tud, csak bámulja tátott szájjal Burnside véres ruháját, csöpögő kezét. - Eredj! Butch előrebotladozik, és a két fiatal rendőr átcsörtet az üvegajtón, amelyről már eltávolították Rebecca Vilas plakátjait. - Az irodába! - ordítja Butch, és jobbra mutat. - A főnök megsebesült! Miközben Yerxa az iroda ajtajára mutogat, Charles Burnside elkocog mögötte. A következő pillanatban belép a Százszorszép szárny férfimosdójába, és iszkol az egyik fülkébe. Na és mi van Jack Sawyerrel? Már tudjuk. Azaz tudjuk, hogy elaludt egy befogadó helyen, a gabonaföld és egy domb határán, a Norvég-völgy nyugati oldalán. Tudjuk, hogy a teste egyre könnyebb,

egyre éteribb, felhőszerű lett. Egyre jobban elmosódott. Feltételezhetjük, hogy mielőtt teljesen átlátszóvá vált volna, Jack erősítő álomba merült. Feltételezhetjük, hogy ebben az álomban a végtelen ég vörösbegytojás kékje borul Beverly Hillsen a Roxbury Drive csinos villája fölé, amelynek lakói közül Jacky hat, hat, hatéves, vagy tizenkét, tizenkét, tizenkét éves, esetleg egyszerre mindkettő, a papa dögös variációkat játszott a kürtjén, kürtjén, kürtjén. („A francba ezzel az álommal", Henry Shake elmondhatná önöknek, hogy ez utóbbi Dexter Gordon száma, a „Papa játszik a kürtön" - ha ugyan tényleg eljátszotta valaha is.) Ebben az álomban mindenki elutazik, és senki sem megy sehova, és egy utazó kisfiú lecsapott a legcsodálatosabb díjra, és Lily Cavanaugh Sawyer lecsapott egy pohárral egy poszméhre. Mosolyogva kinyitja az ablakot, és kiengedi a rovart a levegőbe. így hát a poszméh túlrepült száz határon, át Odatúlba, és Jack is megy a maga titokzatos útján egyenesen a vörösbegytojás végtelen kékségébe, és a méh nyomán visszatér a Territóriumokba, ahol egy néma mezőn alszik. Ugyanebben az elátkozott álomban Jack Sawyert, azt a személyt, aki fiatalabb tizenkettőnél és idősebb harmincnál, és akit összetört a gyász és a szerelem, meglátogatja egy bizonyos gyengéd tekintetű nő. Lefekszik mellé édes fűágyára, a karjaiba veszi, és a férfi hálás teste megismeri érintésének gyönyörűségét, csókjainak áldását. Hogy mit csinálnak az odatúli Territóriumokban, az nem a mi dolgunk, de mi is csatlakozunk Sophie áldásához, és otthagyjuk őket, mert ez végül is az ő dolguk, ami olyan áldást hoz erre a fiúra és leányra, erre a férfira és nőre, erre a kedves párra, amire semmi más nem lenne képes, mi bizonyosan nem. A visszatérés a szokásos, a föld, a gabona tiszta, gazdag illatában, Gilbertson nagybátyjának tanyájáról szól a kakas éles ébresztőórája. Jack bal cipőjét harmattól csillogó pókháló köti össze a szomszédos, mohos sziklával. Hangya ballag Jack jobb csuklóján, egy fűszálat cipel, amelynek V alakban behajlott közepén ragyogó, frissen hullott harmatcsepp reszket. Csodálatosan felfrissülve, mintha ő is éppen most született volna, Jack leteszi csuklójáról a keményen robotoló hangyát, leszedi cipőjéről a pókhálót, és föláll. Harmat szikrázik a hajában és a szemöldökén. Fél mérfölddel arrébb a mezőn Henry háza áll Henry rétjén. Tigrisliliomok reszketnek a hűvös, reggeli szellőben. Tigrisliliomok reszketnek... Amikor meglátja kisteherjének motorházát, ahogy kikukkant a ház mögül, minden eszébe jut. Eszébe jut Egér és az, amit neki ígért. Henry háza, Henry stúdiója és a halott üzenete. Mostanra az összes rendőr és nyomozó eltávozott, és a ház üres, vérfoltos, visszhangos. Dale Gilbertson és valószínűleg Brown és Black rendőrök is őt kereshetik. Jacket nem érdeklik a rendőrök, viszont Dale-lel beszélni akar. Itt az ideje, hogy Dale értesüljön néhány meglepő tényről. Dale ugyancsak mereszti majd a szemét attól, amit Jacknek mondania kell, de jusson eszünkbe, mit mondott John Wayne Dean Martinnak arról, hogyan kell feltörni a tojást, ha az ember rántottát akar. Lily Cavanaugh szavaival élve, amikor a Duke megszólalt, mindenki befogta, és ezt kell tennie Dale Gilbertsonnak is, mivel Jack azt akarja, hogy hűséges és kitartó társa kísérje el az utazásra a Fekete Házon át. Miközben elmegy Henry háza mellett, Jack megcsókolja ujjai hegyét, és a fához dörgöli őket, továbbadva a csókot. Henry. Minden világért, Tyler Marshal-lért, Judyért, Sophie-ért, és érted, Henry Leyden. A mobiltelefon a Ram fülkéjében három üzenetet jelez, mindegyik Dale-től jött, letörli mindet, anélkül hogy meghallgatná. Otthon az üzenetrögzítőn a 4-4-4-es szám villog egy éhes gyerek kitartásával. Jack megnyomja a VISSZAJÁTSZÁS gombot. Az egyre boldogtalanabb Dale Gilbertson négyszer egymás után könyörög, hogy barátja, Jack Sawyer tudassa vele hollétét, és közli mohó kívánságát, hogy társaloghasson végre az említett úriemberrel különös tekintettel Dale nagybátyjának és kettejük barátjának, Henrynek meggyilkolásáról, de azért nem ártana beszelni arról az istenverte mészárlásról, ami a Maxton-ban történt, igaz? És mond neki valamit az a név, hogy Charles Burnside? Jack az órájára pillant, és attól tartva, hogy talán nem pontos, fölnéz a konyhai órára. A karórájának semmi baja. Háromnegyed hat múlt két perccel. És a kakas még mindig ott kukorint Randy és Kent

Gilberson csűrjén. A nehézkedési erőnél is súlyosabb fáradtság hirtelen átcsap rajta. Valaki kétségtelenül van a telefonnál a Sumner utcában, de szinte biztos, hogy Dale még az ágyában alszik, és Jack csakis vele akar beszélni. Hatalmasat ásít, mint egy macska. Még az újságokat sem hordták ki! Leveszi a zakóját, a székre dobja, azután ismét ásít, még hatalmasabbat. Talán az a gabonaföld mégsem volt olyan kényelmes: Jack elaludta a nyakát, fáj a háta. Felvonszolja magát a lépcsőn, a hálószobában ledobja a ruháját egy pamlagra, és ágyba bújik. A falon, a pamlag fölött lóg Fairfield Porter kis, napos festménye, és Jack emlékszik rá, hogy Dale mit szólt hozzá azon az estén, amikor az összes festményt kicsomagolták és fölakasztották a falra. Abban a pillanatban megszerette azt a képet, ahogy meglátta - valószínűleg újdonság volt Dale-nek, hogy ilyen örömet okozhat egy festmény. Jól van, gondolja Jack, ha élve kijutunk a Fekete Házból, akkor neki adom. És teszek róla, hogy elfogadja: megfenyegetem, hogy fölaprítom és elégetem a kályhában, ha nem fogadja el. Megmondom neki, hogy akkor inkább Wendell Greennek adom! A szeme máris lecsukódik; elmerül az ágyneműben és eltűnik, noha ez esetben nem szó szerinti értelemben. Álmodik. Csalóka, lankás erdei úton megy lefelé egy égő ház irányába. Fenevadak és szörnyek vonaglanak és bömbölnek mindkét oldalon, legtöbbjük láthatatlan, de itt-ott elővillan egy göcsörtös kéz, tüskés farok, fekete csontvázszerű szárny. Ezeket súlyos karddal csapkodja le. Fáj a karja, az egész teste kimerült es sajog. Valahol ő is vérzik, de nem látja, nem is érzi a sebet, csupán azt, ahogy a vér lassan csordogál a lába hátulján. Azok az emberek, akik vele indultak, mind meghaltak, és talán ő is haldoklik - vagy haldokolhat. Nem bánná, ha nem lenne ilyen egyedül, mert retteg. Az égő épület egyre magasabb lesz, ahogy közeledik feléje. Sikolyok és kiáltások hallatszanak belőle, körülötte groteszk gyűrűt vonnak a megfeketedett fák és füstölgő zsarátnokok. Ez a gyűrű minden másodpercben szélesedik, mintha az épület fölemésztené a természetet, egyszerre egy lépésnyit. Minden elveszett, győzni fog az égő épület és a lélektelen teremtmény, amely egyszerre ura és foglya, nem lesz vége a pusztulásnak, ámen. Din-tah, a hatalmas kemence, amely mindent elemészt, ami az útjába kerül. A fák a jobb oldalon meghajolnak, panaszkodó ágaik megcsavarodnak, nagy mozgás támad a sötét, hegyes levelek között. A hatalmas törzsek nyöszörögve bókolnak, az ágak kígyóként vonaglanak, összefonódnak, tömör fal épül szürke, hegyes levelekből. A falból borzalmas lassúsággal kibontakozik egy beesett, csontos arc, amely a feje tetejétől az állcsúcsig másfél méteres. Kidagad a lombokból, jobbra-balra fordul, Jacket keresi. Ez itt minden, ami valaha is megrémítette, bántotta, rosszat akart neki, akár ebben a világban, akár a Territóriumokban. A hatalmas arc halványan emlékeztet egy emberi szörnyre, akinek Elroy volt a neve, és valaha meg akarta erőszakolni Jacket egy Oatley Sörbár nevű ocsmány kocsmában, azután inkább Orrisi Morganra hasonlít, majd Napfény Gardener- re, azután Charles Burnside-ra, de ahogy vaksin nézelődik jobbra-balra, azt sugallja, hogy ezek a rosszakaratú arcok csak összeolvadó rétegek. Jack megkövül az iszonyattól. Az összetömörült levelekből kidagadó arc a lent húzódó ösvényt kutatja, azután visszalendül, és abbahagyja a billegést. Egyenesen rámered Jackre. A vak szem látja, a cimpa nélküli orr érzi a szagát. Az öröm reszketése fut végig a leveleken, az arc fölmagasodik, egyre nagyobb és nagyobb lesz. Jack képtelen mozdulni, csak hátranéz és látja, hogy egy keskeny ágyon a könyökére támaszkodik egy oszlófélben levő ember. Kinyitja a száját és azt kiáltja: „D'YAMBA!" Vadul dobogó szívvel, torkában rekedt üvöltéssel szökken ki Jack az ágyból, mielőtt rájönne, hogy már nem álmodik. Egész teste reszket. Verejték fut le a homlokán, benedvesíti a mellét. Fokozatosan alábbhagy a reszketés, felméri, mi van körülötte: egyáltalán nem egy óriás arc magasodik föl a levelek rút falából, hanem hálószobájának meghitt falai veszik körül. A szemben levő falon egy festmény lóg, amelyet oda akar adni Dale Gilbertsonnak. Megtörli az arcát, megnyugszik. Le kell zuhanyoznia. Az

órája szerint most reggel 9.47 van. Négy órát aludt, és itt az ideje, hogy összeszedje magát. Negyvenöt perccel később, miután megtisztálkodott, felöltözött és megreggelizett, fölhívja a rendőrséget, és Gilbertson rendőrfőnököt kéri. 11.25-kor ő és a frissen felvilágosított, szkeptikus Dale - az a Dale, aki rettenetesen szeretné látni valami bizonyítékát a barátja őrült meséjének - leparkolnak a rendőrfőnök kocsijával a Homoknyelv egyetlen fája alatt, és átgyalogolnak a forró aszfalton, elmennek a két, lábtámaszra döntött Harley mellett, a hátsó ajtó felé.

Negyedik Rész A Fekete Ház, És Ami Mögötte Van 26. Már volt szó a suvadásról, és túl messzire mentünk a játékban ahhoz, hogy sokat kelljen beszélnünk róla, de gondolták volna, hogy a legtöbb ház igyekszik visszatartani? Hogy legalább a látszatát megpróbálják fenntartani a világ normalitásának, az ép elmének? Csak gondoljunk Libertyville-re, az érzelmes, de kedves utcanevekre - Camelot és Avalon, meg Marion Leányzó utcája. És jusson eszükbe az a kedves kis házikó Libertyville-ben, ahol Fred, Judy és Tyler Marshall együtt lakott valaha. Mi másnak nevezhetnék a Robin Hood út 16-ot, mint a mindennapok ódájának, a hétköznapiság diadalénekének? Ugyanezt elmondhatjuk Gilbertson otthonáról, Jackéről vagy Henryé-ről is, igaz? Tulajdonképpen French Landing környékén a legtöbb ház ilyen. A pusztító forgószél, amely átfújt a városon, nem változtatott azon a tényen, hogy az otthonok hősies bástyaként állnak ellen a suvadásnak, éppen olyan nemesen, amilyen alázatosan. Az ép elme végvárai maradtak. A Fekete Ház - akár Shirley Jackson Hill House-a, akár a Rose Red néven ismert századfordulós szörnyűség Seattle-ben - nem az ép elme helye. Nem is teljesen e világi. Kívülről nehéz ránézni folyamatosan becsapja a szemet -, de ha néhány másodpercig sikerül megállítani, akkor az ember egy tökéletesen hétköznapi méretű, kétemeletes házat lát. A színe valóban szokatlan - a külseje halott fekete, még az ablakokat is feketére mázolták -, a gunnyasztó épület mintha megdőlne, ami kínos aggályokat ébreszt a szerkezetével kapcsolatban, de ha valaki képes lehántani róla a többi világ lidércfényét, akkor majdnem olyan mindennapian fest, mint Fred és Judy háza... Ha nincs is olyan jól karbantartva. Belül azonban egészen más. Belülről a Fekete Ház hatalmas. Itt nem tanácsos eltévedni, noha időről időre megtörténik - csavargókkal, alkalmanként egy-egy hazulról elkóborló, balszerencsés gyerekekkel éppen úgy, mint Charles Burnside/Carl Bierstone áldozataival -, és itt-ott maradványok jelzik ittjártukat: ruhadarabok, szánalmas karcolások a furcsa dimenziókba nyúló, gigászi szobák falain, egy-egy csontkupac. A látogató néhol koponyát láthat, mint amilyeneket a Hanover mosott ki a partfalból a húszas évek elején, Fritz Haarman rémuralma idejében. Ez nem az a hely, ahol az ember szeretne eltévedni. Vágjunk át a szobákon, zugokon, folyosókon, fülkéken, abban a biztonságot adó tudatban, hogy bármikor visszatérhetünk a külső világba, az épeszű, suvadásmentes világba, amikor csak akarunk (bár még mindig szorongunk, amikor elmegyünk végtelennek tűnő lépcsők mellett és olyan folyosókon, amelyek ponttá zsugorodnak a messzeségben). Örökös, halk zümmögést és furcsa gépezetek halk kattogását halljuk. Kint vagy bent, a fölöttünk és alattunk levő folyosókon szakadatlanul füttyög a szél, mint egy idióta. Olykor halk ugatást hallunk, kétségtelenül az abbalah ördögi ebét, amely megtámadta szegény öreg Egeret. Időnként varjú károg gúnyosan, amiből tudhatjuk, hogy Gorg is itt van - valahol. Átmegyünk lepusztult szobákon, és olyanokon is, ahol még megmaradt a korhadozó, fakó pompa. Némelyik szoba bizonyosan nagyobb az egész háznál. Végül megérkezünk egy szerény nappaliba, amelynek bútorzata egy koros, lószőrrel tömött szófából és kifakult vörös bársonnyal kárpitozott székekből áll. Valami ocsmány étel szaga lebeg a levegőben. (Valahol a közelben egy konyha van, amelyet sohasem fogunk meglátogatni... legalábbis ha ismét lidércnyomások nélkül akarunk aludni.) Az elektromos szerelvények itt legalább hetvenévesek. Hogyan lehetséges ez, kérdezzük, ha a Fekete Ház a hetvenes években épült? A válasz egyszerű: a Fekete Ház nagy része - a zöme - már sokkal régebben

itt van. Ennek a szobának a nehéz függönyei kifakultak. A ronda zöld tapétára ragasztott, megsárgult újságkivágásokat leszámítva ez a szoba elférne a Nelson Hotel földszintjén. Egyszerre fenyegető és furcsán hétköznapi, hív tükre a vén szörnyeteg képzeletének, aki ide vonult illegalitásba, és most a lószőrrel tömött szófán alszik, miközben ingének eleje baljós vörösre változik. A Fekete Ház nem az övé, noha ezt ő beteges nagyzolásában másképpen tudja (és Mr. Munshun nem ábrándítja ki ebbeli hitéből). Ez a szoba azonban csakugyan az övé. Körben az újságkivágások elmondják nekünk, amit tudnunk kell Charles „Cimbi" Burnside gyilkos mániáiról. IGEN, MEGETTEM! - JELENTI KI FISH: New York Herald Tribune BILLY GAFFNEY JÁTSZÓTÁRSA ÁLLÍTJA: „A SZÜRKE EMBER VITTE EL BILLYT, A MUMUS VOLT AZ." New York, World Telegram A GRACE BUDD-BORZALOM FOLYTATÓDIK: FISH VALLOTT! Long Island Star FISH BEISMERI: „MEGSÜTÖTTEM, MEGETTEM" WM GAFFNEYT. New York American KIVÉGEZTÉK FRITZ HAARMAN HUSZONNÉGYSZERES GYILKOST, AZ ÚGYNEVEZETT „HANO-VERI MÉSZÁROST". New York, Herald A VÉRFARKAS KIJELENTI: „SZERELEM HAJTOTT, NEM A KÉJVÁGY." HAARMAN BŰNBÁNAT NÉLKÜL HALT MEG. The Guardian A HANOVERI EMBEREVŐ UTOLSÓ LEVELE: „ENGEM NEM ÖLHETTEK MEG, AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG KÖZTETEK LESZEK." New York, World Wendell Greennek tetszene ez az anyag, ugye? Van itt még más is. Isten irgalmazzon nekünk, de még milyen sok van. Még Jeffrey Dahmer is itt van, aki kijelenti: ZOMBDKAT AKARTAM! A díványon fekvő alak felnyög, és megmozdul. - Ébrezdö, Éged! - Ez mintha a levegőből hallatszana, és nem a szájából... noha mozog az ajka, mint egy másodosztályú hasbeszélőnek. Égett felnyög. Balra fordítja a fejét. - Nem... Aludnom kell. Minden... fáj. A fej tagadólag jobbra fordul, és ismét Mr. Munshun szólal meg. - Geljföl, gyünneg. Gűdened kő afijút. Ismét visszafordul a fej. Álmában Égett azt hitte, hogy Mr. Munshun biztonságosan be van zárva a fejébe. Megfeledkezik róla, hogy itt, a Fekete Házban másképp mennek a dolgok. Bolond Égett, vége felé közeledik a használhatósága! De talán még nem. - Nem tudok... 'gyámá... fáj a hasam... A vak ember... kurva vak ember bántotta a hasamat... De a feje ismét a másik irányba lendül, és a hang ismét megszólal Égett jobb füle mellett. Küzd ellene, nem akar fölkelni és viselni a fájdalom vad ütéseit. A vak ember sokkal jobban bántotta a hasát, mint akkor, a pillanat hevében hitte. Válaszul a nyaggatásra Égett azt hajtogatja, hogy a kölyök biztonságban van ott, ahol most tartózkodik, sohasem találják meg, még ha sikerül is bejutniuk a Fekete Házba, eltévednek a szobák, a folyosók ismeretlen mélységeiben, és addig kóborolnak, amíg először megőrülnek, azután meghalnak. Mr. Munshun azonban tudja, hogy az egyik érkező egészen más, mint azok, akik eddig megfordultak a házban. Jack Sawyer ismeri a végtelenséget, ezért gondot jelent. A fiút ki kell vinni a hátsó ajtón Vég-Világba, magának a Din-tah-nak, a nagy kemencének az árnyékába. Mr. Munshun azt mondja Égettnek, hogy esetleg még kaphat valamit a fiúból, mielőtt elvinné az abbalahhoz, de nem itt. Túlságosan veszélyes. Bocs. Égett továbbra is tiltakozik, de ezt a csatát nem nyerheti meg, és ezt mi is tudjuk. A szoba ételszagú, áporodott levegője máris rezeg és forog, ahogy a hang gazdája megérkezik. Először egy fekete örvényt látunk, azután egy vörös foltot - egy nyakkendőt -, azután kialakul a lehetetlenül hosszú, fehér arc, amelyet egyetlen fekete cápaszem ural. Ez a valódi Mr. Munshun, az a teremtmény, aki a Fekete Házon

és elvarázsolt környezetén kívül csupán Égett fejében képes létezni. Hamarosan teljesen itt lesz, felkelti Égettet (ha szükséges, ébrenlétre kínozza), és fölhasználja, amire egyáltalán még használható. Mert Mr. Munshun nem tudja elhozni Tyt a Fekete Házban levő cellájából. Ha egyszer a Vég-Világban lesz - Égett Séóljában -, akkor már másképpen áll a helyzet. Végre kinyílik Égett szeme. Göcsörtös keze, amely olyan sok vért ontott, lenyúl, és érzi saját vérének nedvességét, amely átszivárog az ingén. Odanéz, látja, mi virágzott ki, és a borzalom, a gyávaság visítása tör fel a torkán. Ez, hogy ennyi gyermek meggyilkolása után egy vak ember sebezze halálra, ez nem egyszerűen megdöbbentő, ez ocsmányság, igazságtalanság! Először látogatja meg egy fölöttébb kellemetlen gondolat: Mi van, ha még többet kell fizetnie azokért a dolgokért, amelyeket hosszú pályafutása során elkövetett? Látta a VégVilágot; járt az Angolna úton, amely keresztülkígyózik Vég-Világon a Din-tah-ig. Az elátkozott, izzó táj úgy veszi körül az Angolna utat, mint a pokol, az pedig fix, hogy An-tak, a Nagy Kombináció maga a pokol. Mi van, ha ilyen hely vár rá? Mi van, ha... Borzalmas, bénító fájdalom mar a beleibe. Mr. Munshun, aki mostanra majdnem teljesen materializálódott, kinyújtja egyik füstszerű, nem teljesen átlátszó kezét, és beletúr a sebbe, amelyet Henry vágott svájci pengéjével. Égett visít. Könnyek futnak le a vén gyerekgyilkos arcán. - Ne bánts! - Aggor zsinád, amid mondog. - Nem tudom! - nyüszít Égett. - Haldoklóm. Nézd ezt a sok vért! Gondolod, hogy megúszok egy ilyen dolgot? Nyolcvanöt kibaszott év van mögöttem! - Ne bőgj, Éged... a másig ódaion vannag, agig begyógyíccság a sebejided. - Mr. Munshunt is olyan nehéz látni, mint a Fekete Házat. Csak nagyjából látható. Néha két szem van azon az ocsmányul hosszú ábrázaton (amely a test nagy részét eltakarja, mint a karikatúrák dagadt feje némely újságokban), néha csak egy. Néha narancsszínű haj kusza csomói meredeznek a tökfejéből, néha kopasz, mint Yul Brynner. Csak a vörös ajak és a mögötte lappangó, agyar- szerűen hegyes fogak maradnak állandóak. Égett bizonyos reménnyel kémleli cinkosát. Keze közben a hasát tapogatja, amely most kemény és csomósán dagadt. Gyanítja, hogy a csomók alvadt vérből vannak. Ó, hogy sebesíthette meg valaki ilyen csúnyán! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Ilyesmi sohasem eshetett volna meg! Ot meg kellett volna védeni! Ot meg kellett... - Nem lébi dúl a lehedőzségek hadárát - mondja Mr. Munshun -, hoty az éveged el lehed rólad gördídeni, ebben úty, ahogy Jézuzs Grizdus zsírjáról is dovagördült a gő. - Ismét fiatalnak lenni - mondja Égett, és lassan, nehézkesen kifújja a levegőt. Lélegzetéből a vér és a rothadás bűzlik. - Igen, ez tetszik. - Hábberze! Az ilyezsmi lehedzségezs - mondja Mr. Munshun, és bólogat groteszkül változékony arcával. - Az abbalah gébezs ilyezsmivel megajándégozni. De ezd nem ígérhetem meg neged, Charles, kizs rágzsáló zabagébem. Egy ígéreded azonban dehedeg. A fekete gálaruhát és vörös ascot nyakkendőt viselő teremtmény félelmetes fürgeséggel szökken előre. Hosszú ujjú keze ismét lecsapódik Cimbi Burnside ingére, ezúttal ökölbe szorítva, és olyan fájdalmat okoz, amihez foghatót a vén szörnyeteg még sohasem tapasztalt... Noha ő még ennél szörnyűbb kínokat is megkóstoltatott az ártatlanokkal. Mr. Munshun illó arca szembefordul, Égett ével. Az egyetlen szem izzik. - Érzed ezd, Éged? Érzed, de nyavalyázs vén mocsogzság? Hohó, haha, há berze hogy érzed! A belejidet markolom! Und, ha nem indúz meg mozsd rögdön, schweinhund, kidébem őket vérző testedből, hohó, haha, ézs a nyagad göré degerem! Úgy hazz meg, hoty a sajád belejid folydanak meg! Ezd a drüggöt magádól Fritztől danútam, Fritz Haarmantól, aki olyan fiadal és széb vód! Namármozsd! Mid mondaz? Hozod, vagy megfullacc? - Hozom! - visítja Égett. - Hozom, csak hagyd abba, hagyd abba, széttépsz!

- Hozd az állomázsra. Az állomázsra, Égedge. Ez idd nem a padgánlyugba megy, sem a rógalyugba - ézs nem izs a Gombinázióba. Dylernek nem fog vérezni a lábazsgája; ő ezzel zolgálja az abbalah-t. Hosszú, brutális fekete körömben végződő ujját fölemeli hatalmas homlokáig, és megkocogtatja a szeme fölött (Égett egy pillanatra kettőt lát belőle, azután a második ismét eltűnik). - Megértedded? - Igen! Igen! - Égett belei lángolnak. A kéz pedig egyre csak csavargat és csavargat. Mr. Munshun arcának borzalmas országútja ott lebeg előtte. - Az állomázs - ahova a döbbi különlegezsd hozdad. - IGEN! Mr. Munshun elengedi. Hátralép. Égett szerencséjére ismét kevésbé anyagias, kezdi elveszíteni a testét. Megsárgult újságkivágásokat lehet látni, nem mögötte, hanem rajta keresztül. Az egyetlen szem azonban továbbra is a levegőben lebeg a nyakkendő halványuló foltja fölött. - Bizonyozsoggy megg rúla, hogy visejje a sabgád. Égett buzgón bólogat. Egy kicsit még mindig érzik rajta az „Én Vétkem" parfüm. - A sapka, igenis, rajta lesz a sapka. - Jóvigyáz, Éged. Vén vagy, megzsérüldél. A fiú fiadal und gédségbeezsedd. Gyorzsan zalad. Ha hagyod elmenegülni... Égett fájdalmai ellenére elmosolyodik. Még hogy egy gyerek elmeneküljön előle! Még ha akármilyen különleges is! Micsoda ötlet! - Ne aggódj - mondja. - Csak... ha beszélnél vele... az Abbalah dúnnal... mondd meg neki, hogy még nem vagyok dögrováson. Ha jobb állapotba hoz, nem fogja megbánni. És ha ismét megfiatalít, akkor ezernyi gyereket hozok neki. Ezer Törőt. Mr. Munshun egyre halványodik. Most ismét csupán izzás, tejszínű vibrálás a nappaliban, a ház mélyén, amelyet Égett csak akkor hagyott el, amikor rájött, hogy tényleg szüksége van valakire, aki gondozza a napnyugta éveiben. - Csak ezt az egyed hozd el, Égedge. Csak ezt az egyed hozd el, és megkapod jutalmadat. Mr. Munshun eltűnt. Égett feláll, áthajol a lószőrrel tömött díványon. Ettől megnyomja a hasát, és visít a fájdalomtól, de nem hátrál. Benyúl a sötétbe, és kivesz egy kopott, fekete bőrzsákot. Megragadja a tetejét, és megdagadt, vérző hasát szorongatva kisántikál a szobából. Na és mi van Tyler Marshall-lal, aki eddig a legtöbb oldalon alig volt több néhány mondatnál? Mennyire bántották? Mennyire rémült? Sikerült megőriznie ép eszét? Ami a testi állapotát illeti, leütötték, de az már gyógyul. A Halász máskülönben nem tett kárt benne, csak megsimogatta a karját és a fenekét (ijesztő érintésétől Tylernek a Jancsi és Juliska boszorkányára kellett gondolnia). Lelkileg... vajon megdöbbennének, ha azt hallanák, hogy miközben Mr. Munshun Égettet nógatja, Fred és Judy gyermeke boldog? Mert az. Boldog. És miért is ne? A Miller Parkban van. A Milwaukee-i Serfőzők ebben az évben megkevertek minden nagyokost, minden vészmadarat, akik azt mondták, hogy július negyedikére a pincében lesznek. Noha még meglehetősen korán van, negyedike már eljött, el is múlt, és a Serfőzők azért tértek vissza a Millerbe, hogy az első helyért küzdjenek a Cincinnatival. Igen jól állnak, nagyrészt Richie Sexson botjának köszönhetően, aki a Clevelandi Indiánoktól jött át Milwaukee-ba, és aki „igazán frankó ütős", George Rathbun kifejezése szerint. Most itt a döntő, és Ty kint van a mérkőzésen! PAZAR! Nem csupán ott van, de az első sorban ül. Mellette - nagy, verejtékes, vörös arcával, egyik kezében Kingsland sörrel, miközben a másikkal a széke alatt kotorászik a tartalék után - maga Nagyszerű George ül, aki bivalytüdeje minden erejével bömböl. Jeromy Burnitzot a Serfőzőktől éppen most kiáltotta ki a piff-puff játékban menőnek, és noha nem lehet kétség afelől, hogy a cincinnati játékos elkapja a labdát és gyorsan lelép, ugyancsak nem kétséges (legalábbis George Rathbun szerint), hogy Burnitz biztonságban van! Föláll a szürkületben, verejtékes, kopasz feje izzik a szép, levendulaszínű ég alatt, egyik fölemelt alkarján sörhab csurog, kék szeme szikrázik (az

biztos, hogy az a szempár sokat lát, csaknem mindent). És Ty vár, mindnyájan várnak, és lám, itt van, Szurdokország nyarának megtestesülése, az a csodálatosan bömbölés, ami azt jelenti, hogy minden rendben, a rettegést elűzték, a suvadást megállították. GYERÜNK, BÍRÓ. ADJ SZÜNETET! AGGYÁ NEKÜNK EGY NYAVALYÁS SZÜNETET! MÉG A VAK EMBER IS LÁTJA, HOGY BIZTONSÁGBAN VOLT! Az első alapvonalnál a tömeg bevadul erre a kiáltásra, de egyikük sem vadabb, mint az a tizennégy ember, akik a zászló mögött ülnek, amelyre az van írva, MILLER PARK ÜDVÖZLI GEORGE RATHBUNT ÉS AZ IDEI GYŐZTESEKETA KDCU SERFŐZŐ- BULIN. Ty ugrál, kacag, integet a Serfőző-sapkával. Kétszeresen klasszá teszi a dolgot az, hogy ő úgy emlékezett, az idén elfelejtett bejelentkezni a versenyre. Úgy sejtette, hogy az apja (vagy talán az anyja) nevezte be... és győzött! Nem a nagydíjat, amelynek győztese labdaszedő lehet az egész cincinnati sorozat alatt, de amit kapott (a kiváló helyen kívül, amely minden győztesnek jár), véleménye szerint jobb is ennél. Hát persze Richie Sexson nem Mark McGwire - senki sem tudja úgy a lelket is kiütni a labdából, mint Big Mac -, de Sexson az idén félelmetes hírnévre tett szert a Serfőzök között, egyszerűen félelmetes volt, és Tyler Marshall győzött... Valaki megrázza a lábát. Ty megpróbál elhúzódni, nem akar kiesni az álomból (a legjobb menekülés a borzalom elől, amibe került), de a kéz nem ismer kíméletet. Rázza. Egyre csak rázza. - Főkelni! - acsarog egy hang, és az álom sötétedni kezd. George Rathbun odafordul Tyhoz, és a fiú meglepő dolgot észlel: szeme, amely olyan ravasz, éles volt alig néhány másodperce, most zavaros, tejszínű. A mindenit, hiszen ez vak, gondolja Ty. George Rathbun igazából... - Főkelni! - morog a hang. Most már közelebbről. Egy pillanat múlva az álom végleg kihuny. De előbb még megszólal George. A hangja higgadt, teljesen más, mint a sportriporter szokásos bömbölése. - A segítség úton van - mondja. - Úgyhogy nyugi, kicsi cica. Légy... - FŐKELNI, te szaros! A marok gyötrelmes, bénító erővel szorítja a bokáját. A fiú, tiltakozó kiáltással nyitja ki a szemét. Így tér vissza a világba és elbeszélésünkbe. Azonnal eszébe jut, hogy hol van. Ez egy cella, vöröses szürke vasrudak egy kőfolyosó közepén, pókhálós villanylámpák világítják meg. Valami levesféle van a sarokban, egy tányérban. A másik sarokban dézsa, valószínűleg azért, hogy belepisiljen (vagy kakiljon, ha muszáj - mostanáig hál' istennek nem kellett). Ezenkívül az egyetlen tárgy a cellában egy rongyos öreg matrac, amelyről Égett éppen most rángatja le. - Jól van - mondja Égett. - Végre ébren vagy. Ez rendben. Most kelj föl. Talpra, seggfej. Nincs időm veled szarakodni. Tyler föláll. Hullámban csap át rajta a szédülés. Megérinti a feje tetejét. Szivacsos kérget tapint. Ahogy megérinti, az álláig belenyilall a fájdalom. Viszont elmúlik a szédülése. A kezére néz. Darabos var és alvadt vér van a tenyerén. Ott ütött meg azzal az átkozott kővel. Ha erősebbet üt, már a mennyekben hárfáznék. De a vénembernek is van valami baja. Az inge véres; ráncos, gonosz arca viaszos és sápadt. Mögötte nyitva a cellaajtó. Ty mérlegeli a távolságot, ami elválasztja a folyosótól, remélve, hogy nem túl nyilvánvaló, amit csinál. De Égett már régen játssza ezt a játékot. Nem egy gicsige igyegezedd már meglébni dőle a vérző lábigóin, hohó! Benyúl a zsákjába, elővesz belőle egy pisztolyagyú fekete tárgyat, amelynek rozsdamentes acélból van a hegye. - Tudod, hogy mi ez, Tyler? - kérdezi. - Sokkoló - feleli Ty. - Ugye? Égett elvigyorodik, föltárja fogai csonkját. - Okos fiú! Bizonyosan tévénéző fiú. Igen, ez egy

sokkoló. De különleges, fajta, egy tehenet is ledönt tíz méterről. Megértetted? Próbálj meg elfutni, fiam, úgy lecsaplak, mint a taxiórát. Gyere ki. Ty kilép a cellából. Fogalma sincs, hova viszi ez a borzalmas vénember, de már az is megkönnyebbülés, hogy kiszabadul a cellából. A matrac volt a legrosszabb. Valahogy tudja, hogy nem ő volt az első kisfiú, aki álomba sírta magát rajta fájó szívvel, puklis fejjel, és nem is a tízedik. Valószínűleg nem is az ötvenedik. - Fordulj balra. Ty engedelmeskedik. A vénember most mögötte van. A következő pillanatban csontos ujjak markolnak a jobb farpofájába. Nem ez az első alkalom, hogy ilyet csinál (Tylernek mindannyiszor eszébe jut a Jancsi és Juliska boszorkánya, ahogy követeli az eltévedt gyerekektől, dugják ki a karjukat a ketrec rácsain), de ez alkalommal az érintés más. Gyengébb. Nemsokára meghal, véli Ty, és ez a gondolat, a maga hideg fegyelmezettségében, nagyon Judyra vall. Halj meg hamar, vénség, hogy nekem ne kelljen meghalnom! - Ez az enyém - mondja az öreg... de kapkodja a levegőt, már nem teljesen biztos magában. - A felét megfőzöm, a másikat kisütöm. Szalonnával. - Nem hiszem, hogy túl sokat tudna enni - mondja Ty, és őt is meglepi, milyen nyugodt a hangja. Úgy veszem észre, valaki elég nagy szellőztetőt vágott a gyomrán a... Reccsenés hallatszik, majd undorító égés perzseli a bal vállát. Felsikolt, a cellájával átellenes falnak tántorodik, próbálja megmarkolni a sérült helyet, próbál nem sírni, próbál megőrizni valami egészen apró kis részt gyönyörű álmából a meccsről, ahol ott van George Rathbun és a KDCU Serfőző más győztesei. Tudja, hogy az idén elfelejtett jelentkezni, de az álmokban az ilyesmi nem számít. Épp ez bennük a szép. De olyan nagyon fáj! És minden erőfeszítése ellenére - akármennyire is Judy Marshall fia megerednek a könnyei. - Akarsz még egyet? - zihálja a vénember. Egyszerre hangzik betegnek és hisztérikusnak, és még egy Ty korú gyerek is tudja, hogy ez veszedelmes keverék. - Akarsz még egyet, csak úgy kóstolóba? - Nem! - hebegi Ty. - Ne égessen meg még egyszer, kérem, ne tegye. - Akkor indulj! És semmi okoskodás! Ty elindul. Valahol víz csöpög. Valahonnan nagyon halkan egy varjú hahotázó károgása hallatszik ez valószínűleg ugyanaz lehet, amelyik csőbe húzta. Bár itt lenne Ebbie 22-ese, hogy szétlője vele a gonoszul csillogó fekete tollait! A külső világ mintha fényévekre lenne. De George Rathbun azt mondta, hogy a segítség már úton van, és néha valóra válnak azok a dolgok, amiket az ember álmában hall. A saját anyja mondta neki ezt valaha, jóval azelőtt, hogy az agya bezápult. Megérkeznek egy lépcsőhöz, amely mintha az örökkévalóságig tekergőzne lefelé. A mélyből kén és forróság száll fölfelé. Mintha elmosódott sikolyokat és nyögéseket hallana. A gépek hangosabban csörömpölnek. Baljós nyikorgás hallatszik, talán futószalagok és láncok hangja. Ty megáll, és arra gondol, hogy a vénség most csak akkor fogja megsokkolni, ha okvetlenül muszáj, mert akkor ő esetleg lezuhan ezen a hosszú csigalépcsőn. Lehet, hogy beveri a fejét, ott, ahol az öreg már úgyis megütötte a kővel, vagy kitöri a nyakát, esetleg átesik a korláton. És az öregnek élve van rá szüksége, legalábbis most még. Ty nem tudja, hogy miért, de azt igen, hogy helyes a megérzése. - Merre megyünk, uram? - Majd kitalálod - zihálja Égett. - És ha azt hiszed, hogy nem merlek megpörkölni, amíg a lépcsőn vagyunk, kis barátom, akkor nagyot tévedsz. Most pedig indíts. Tyler Marshall elindul lefelé a lépcsőn, hatalmas galériák, tátongó balkonok között. A levegőnek néha olyan szaga van, mint a rothadó káposztának. Néha meg, mint az eloltott gyertyának. Olykor vizes és rothadt. Százötven lépcsőfokot számol meg, azután abbahagyja a számolást. Égnek a combjai. Mögötte a vénember liheg, kétszer is megbotlik, káromkodva kapaszkodik az ócska korlátba.

Ess le, vénember, kántálja Ty gondolatban. Ess le és halj meg, ess le és halj meg! De végül csak leérnek egy kör alakú terembe, amelynek mocskos üvegmennyezete van. Fölötte szürke ég koszos zsákja lóg. Törött cserepekből növények patakzanak, mohó kacsokkal tapogatva a narancsszín téglapadló repedéseit. Előttük két nyitott ajtó - Tynak úgy rémlik, az ilyet hívják franciaajtónak. Mögöttük málladozó udvar, amelyet fák vesznek körül. Némelyik pálma. Mások amelyekről nyálkás liánok lógnak - bizonyára banjanfák. A többit nem ismeri. Egy biztos: többé nem Wisconsinban vannak. Az udvaron olyan tárgy áll, amelyet jól ismer. Valami, ami az ő világából való. A látványtól ismét könnyezni kezd, mintha otthoni arcot látna egy reménytelenül idegen helyen. - Állj meg, te majom! - zihálja a vénember. - Fordulj meg. Tyler engedelmeskedik, és elégedetten látja, hogy a vénember ingén még nagyobb a folt. A válláig futnak a véres csíkok, ócska, trottyos farmerjának korca föld fekete. A kezében azonban sziklaszilárdan tartja a sokkolót. Az Isten verjen meg!, gondolja Tyler. Az Isten küldjön a pokolba! A vénember leteszi a zsákját egy kis asztalra. Egy pillanatig áll, és próbálja kifújni magát. Azután a zsákban turkál (halkan zörög benne valami), és egy puha, barna sapkát vesz elő. Ilyesmit hordanak néha a filmekben az olyan jófiúk, mint Sean Connery. Az öreg kinyújtja a kezét. - Tedd föl. És ha megpróbálod elkapni a karom, akkor megpörköllek. Tyler átveszi a sapkát. Ujjai szarvasbőrfélére számítanak, ám ez meglepő módon inkább fémes, mintha sztaniol lenne. Undokul zümmög, mintha a sokkoló enyhébb változata lenne. Könyörögve néz az öregre. - Muszáj fölvennem? Égett fölemeli a sokkolót, és néma vigyorban mutogatja a fogait. Ty kelletlenül fölveszi a sapkát. Ez alkalommal a zümmögés az egész fejét betölti. Egy pillanatig nem tud gondolkodni... azután ez az érzés elmúlik, viszont különös gyengeséget érez az izmaiban, és lüktet a halántéka. - Különleges fiúcskáknak különleges játékocska jár - mondja Égett, de úgy ejti, hogy gülölleges fiuzsgág gülölleges jádégodzsga. Mr. Munshun nevetséges kiejtéséből szokás szerint ráragad egy kevés a dél-chicagói akcentusra, ahogy Henry észrevette a 911-es szalagon. - Most már mehetünk. Mivel a sapka rajtam van, biztonságban vagyok, gondolja Ty, de a gondolat széttörik és elsodródik, szinte abban a pillanatban, ahogy megszületik. Igyekszik a középső nevére gondolni, és rájön, hogy nem képes. Megpróbálja fölidézni a gonosz varjú nevét, de ez sem megy - olyasmi volt, hogy Corgi? Nem, az valami kutya. Rájön, hogy a sapka zavarja össze, és hogy épp ez a dolga. Kimennek a nyitott ajtón az udvarra. A levegő szagos a Fekete Ház mögötti fáktól és bokroktól, ez a szag súlyos és fojtogató. Olyan húsos. A szürke ég olyan alacsonyan lóg, hogy szinte meg lehet érinteni. Ty érzi a kén szagát és még valamit, ami keserű, elektromos és zamatos. A gépezet hangja itt sokkal hangosabb. A tárgy, amelyet fölismert, egy golf kocsi. A Tiger Woods-modell ott áll a törött tégladarabokon. - A papám árulja ezeket - mondja Ty. - A Goltz-nál, ahol dolgozik. - Mit gondolsz, ez honnan van, seggfej? Szállj be. A volán mögé. Ty meglepetten néz rá. Kék szeme talán a sapka hatása következtében egyre vörösebb és meglehetősen zavarodott. - Nem vagyok elég idős ahhoz, hogy vezethessem. - Ó, nagyon is megfelelsz. Egy baba is el tudja ezt vezetni. Ülj a volán mögé. Ty szót fogad. Igazából már vezetett ilyet Goltznál, miközben az apja elővigyázatból mellette ült az utas ülésen. Most az ocsmány vénember szuszakolja be magát nyöszörögve ugyanarra a helyre, miközben kilyukasztott derekát szorítja. A sokkoló azonban ott van a másik kezében, és acélhegye továbbra is Tyra mutat. A kulcs az indítónyílásban van. Ty elfordítja. Kattanás hallatszik mögüle, az akkumulátor felől. A

műszerfalon zölden ragyog a FELTÖLTVE szó. Annyi dolga van, hogy megnyomja a pedált. És természetesen, hogy kormányozzon. - Eddig jó - mondja az öreg. Kezét leveszi a derekáról, és előremutat véres ujjával. Ty színtelen, kavicsos utat lát - valaha, mielőtt a fák és a bozót benőtte volna, autófelhajtó lehetett -, amely eltávolodik a háztól. - Most indulj. Lassan. Ha gyorsítasz, akkor megpörköllek. Ha megpróbálsz kiborítani, akkor eltöröm a csuklódat. Azután vezethetsz fél kézzel. Ty lenyomja a pedált. A golf kocsi előrezöttyen. A vénember meglódul, káromkodik, és fenyegetően lóbálja a sokkolót. - Könnyebb lenne, ha levehetnem a sapkát - mondja Ty. - Kérem, egész biztos vagyok benne, hogy ha hagyná... - Nem! Sapka marad! Vezess! Ty gyengéden megnyomja a pedált. A kocsi keresztülgurul az udvaron, vadonatúj gumikerekei nyiszorognak a törött tégladarabokon. Ugranak egyet, ahogy legördülnek a kövezetről a kavicsokra. Izzadt, nyálkás tapintású, vastag páfrányok súrolják Tyler karját. A fiú megrándul. A golfautó kileng. Égett vicsorogva bök a gyerekre a sokkolóval. - Legközelebb beléd eresztem a töltést! Ezt megígérem! Elöl, egy kígyó kanyarog át az elgazosodott kavicson, és az összeszorított fogú Ty halkan följajdul. Nem szereti a kígyókat, még az ártalmatlan kis gabonasiklót sem akarta megérinteni, amelyet Mrs. Locher hozott be az iskolába, ez pedig akkora, mint egy óriáskígyó, rubinvörös a szeme, és akkora agyarai vannak, hogy be se tudja csukni a száját, örökösen vigyorognia kell tőlük. - Mozgás! Tovább! - rázzák meg az arca előtt a sokkolót. A sapka halkan zümmög a fülébe. A füle mögött. Az út balra kanyarodik. Valamilyen fa hajol föléjük, amelynek mintha csápjai lennének. A csápok hegye megcsiklandozza Ty vállát és libabőrös tarkóját, amelyen ágaskodnak a pihék. A mmmii fiuuunk... Ezt a fejében hallja, a sapka ellenére. Halványan, távolian, de mégis ott. Aaa mmmii fiuuunk... igggen... a mmmiennk... Égett vigyorog. - Hallod, mi? Szeretnek. Én is. Itt mindnyájan barátok vagyunk, látod? - A vigyorgás fintorrá torzul. Ismét véres oldalát markolja. - Átkozott vén, vak bolond! - zihálja. Azután hirtelen nincsenek többé fák. A golf kocsi kigurul egy sivár, málladozó síkra. A bokrok eltörpültek, és Ty látja, hogy később már teljesen eltűnnek az egyenetlen, sziklás mezőn: dombok hullámzanak a komor, szürke ég alatt. Néhány óriási madár lustán köröz. Bozontos, roggyant vállú teremtmény döcög be egy szurdokba, és eltűnik, mielőtt Ty rájöhetne, mi is az... Nem mintha nagyon bánná. A gépezet duhogása és dübörgése erősebb lesz, megrázza a földet. Cölöpverő gépek zuhanása; ódon szerkezetek csörgése; fogaskerekek csikorgása. Tyler kezében reszket a golf kocsi volánja. A felhajtó széles, döngölt földútba torkollik. A túlsó végénél kerek fehér kövekből rakott fal emelkedik. - Amit hallasz, az a Bíbor Király erőműve - mondja Égett. Büszkén beszél, bár meglehetős félelemmel. - A Nagy Kombináció. Milliónyi gyerek halt meg a szalagjain, és még egymilliárd fog. De ez nem rád vonatkozik, Tyler. Neked végül is lesz jövőd. Bár először én kapom meg a részemet. Igen. Véres keze kinyúlik, és megsimogatja Ty fenekét. - Egy jó ügynök tíz százalékot kap. Ennyit még egy ilyen vén keselyű is tud. Visszahúzza a kezét. Ez jó. Ty majdnem visítani kezdett, csak úgy bírta visszafojtani, hogy azt gondolta, a Miller Parkban ül a drága öreg George Rathbun mellett. Ha tényleg bejutottam volna a Serfőző-buliba, gondolja, akkor mindez nem történik meg. Bár ez tulajdonképpen nem igaz. Bizonyos dolgoknak meg kell történniük. Meg kell történniük. Csak reméli, hogy amit ez a borzalmas vén teremtmény akar, az nem tartozik közéjük. - Fordulj balra - nyögi hátradőlve Égett. - Három mérföld. Nagyjából. - És ahogy Tyler

bekanyarodik, rájön, hogy a páracsíkok, amelyek a földről emelkednek föl, nem is páracsíkok. Hanem füstcsíkok. - Séól - mondja Égett, mintha olvasna az agyában. - És ez az egyetlen út, amely keresztülvezet rajta - az Angolna út. Ha letérsz róla, vannak itt lények, amelyek darabokra tépnek, csak hogy hallják a visításodat. A barátom megmondta, hova vigyelek, de lehet, hogy egy kizsi változás lesz a tervekben. Fájdalomtól eltorzult arcára durcás árnyék borul. Ty szerint rendkívül bután fest így. - Bántott. Meghúzta a belemet. Nem bízom benne. - És borzalmas, gyerekesen éneklő hangon folytatja. - Carl Bierstone nem bízik Mr. Munshunban! Nem bízik többé! Nem bízik többé! Ty semmit sem mond. Arra összpontosít, hogy a kocsit az Angolna út közepén tartsa. Megkockáztatott egy pillantást hátrafelé, de a ház a tiszavirág-életű trópusi erdővel együtt eltűnt, eltakarta az első, málladozó domb. - Az kell neki, ami az övé, de nekem is kell, ami az enyém. Megértettél, kölyök? - Amikor Ty semmit sem mond, Égett fölemeli a sokkolót. - Hallottál, te hülye majom? - Igen - feleli Ty. - Igen, persze. - Miért nem halsz meg? Isten, ha odafönt vagy, miért nem nyúlsz le, miért nem teszed rá az ujjadat a rohadt szívére, hogy megálljon? Égett ismét megszólal, sunyi hangon. - Láttad a falat a másik oldalon, de nem hinném, hogy elég közelről láttad. Jobb, ha még egyszer megnézed. Tyler elnéz a roggyant vénember előtt. Egy pillanatig nem érti... azután igen. A nagy fehér fal, amely a végtelenbe nyúlik az Angolna út másik oldalán, egyáltalán nem kövekből épült, hanem koponyákból. Mi ez a hely? Istenem, mennyire hiányzik az anyja! Mennyire szeretne hazamenni! Ismét sírni kezd, az agya megbénul, és zümmög a sapka alatt, amely szövetsapkának látszik, de egyáltalán nem az. Ty egyre mélyebben vezeti be a golfautót a kemenceföldre. A Séólba. A menekülés - bármifajta segítség - sosem tűnt távolibbnak. 27. Amikor Jack és Dale belép a légkondicionált hűvösbe, a Homoknyelv üres, mindössze három ember tartózkodik benne. Cserpák és Doki a pultnál állnak, előttük üdítő - ha ez se bizonyítja, hogy a Végidőket éljük, akkor semmi, gondolja Jack. Messze hátul az árnyékban (ha még messzebb lenne, beesne a lóbüfé primitív konyhájába), Büdös Sajt ólálkodik. A két motorosról árad a rosszkedv, amiből Büdi nem kér. Egyrészt még sohasem látta Cserpákot és Dokit Egér, Csöpi és Kaiser Bill nélkül. Másrészt... Az istenért, itt van a kaliforniai nyomozó és az a rémítő rendőrfőnök! A wurlitzer sötét és halott, de a tévé be van kapcsolva, és Jacket igazából nem lepi meg, hogy a mai Délelőtti Műsorban egy AMC-film megy, amelyben anyja és Woody Strode szerepel. A film címe után kutat emlékezetében, és egy pillanat múlva beugrik: Végzetes expressz. - Ne akarj benne lenni, Bea - mondja Woody, ebben a filmben Lily egy bostoni örökösnőt játszik, a neve Beatrice Lodge, aki nyugatra jön és útonálló lesz, leginkább azért, hogy pukkassza szigorú erkölcsű apját. - Úgy tűnik, ez lesz a banda utolsó útja. - Jól van - mondja Lily. A hangja kemény, a tekintete még keményebb. A film szar, de Lily nagyszerű jellemformáló képessége most is érvényesül. Jacknek mosolyognia kell. - Mi van? - kérdezi Dale. - Az egész világ megőrül, akkor meg mit mosolyogsz? A tévében Woody Strode azt mondja: - Hogy érted azt, hogy jól van? Az egész rohadt világ megbolondult. Jack nagyon halkan mondja: - Annyit szedünk le, ahányat csak bírunk. Hadd tudják, hogy itt voltunk. A képernyőn Lily ugyanezt mondja Woodynak. Arra készülnek, hogy fölszálljanak a végzetes expresszre, ahol fejek fognak gurulni - a jó, a rossz és a csúf. Dale döbbenten néz barátjára.

- A legtöbb szövegét ismerem - magyarázza már-már bocsánatkérően Jack. - Tudod, ő volt az anyám. Mielőtt Dale válaszolhatna (feltéve, ha akart egyáltalán), Jack csatlakozik a pultnál álló Cserpákhoz és Dokihoz. Fölnéz a Kingsland Sör órára, amely a televízió mellett lóg: 11.40. Délnek kell lennie - az ilyen helyzetekben mindig dél van, nem igaz? - Jack - mondja Cserpák, és bólint. - Hogy vagy, haver? - Megvagyok. Hoztátok a cuccot? Doki fölemeli a mellénye alját, mutatja a pisztoly agyát. - Colt 9. Cserpinek ugyanilyen van. Jó vas, be van jegyezve, megfelelő. - Dale-re pillant. - Ugye maga is jön? - Ez itt az én városom - mondja Dale -, és a Halász megölte a nagybátyámat. Nem nagyon értettem, amit Jack mesélt, de ennyit tudok. És ha azt mondja, van egy esélyünk, hogy visszahozzuk Judy Marshall fiát, akkor azt hiszem, jobb, ha megpróbáljuk. - Jackre pillant. - Hoztam neked egy szolgálati pisztolyt. Egy Rüger automatát. Odakint van a kocsiban. Jack szórakozottan biccent. Nem sokat törődik a fegyverekkel, mert ha egyszer odaát lesznek, csaknem bizonyos, hogy valami mássá változnak. Lándzsává, az is lehet, hogy gerellyé. Vagy akár parittyává. Csakugyan ez lesz a végzetes expressz - a Sawyer Banda utolsó útja -, de kételkedik benne, hogy hasonlítana a hatvanas évek öreg filmjéhez. Azért csak hozza a Rügert. Ezen az oldalon még működhet. Az ember sose tudhatja, igaz? - Készen állsz a nyergelésre? - kérdezi Cserpák. A szeme besüppedt, űzött tekintetű. Jack úgy sejti, Cserpi nem sokat aludt az éjjel. Ismét felpillant az órára, és úgy dönt - amire semmi oka a babonán kívül -, hogy egyelőre még nem indulnak el a Fekete Házhoz. Akkor hagyják el a Homoknyelvet, amikor a Kingsland Sör óra éppen delet mutat, és nem előbb. Ez Gary Coopernél a boszorkányok órája. - Majdnem - mondja. - Nálad a térkép, Cserpi? - Igen, de van egy olyan spurim, hogy nem igazán van rá szükséged, igaz? - Lehet, hogy nincs - bólint Jack -, de minden esetre be akarom biztosítani magam. Most Cserpák biccent. - Egyetértek. Visszaküldtem az oldalbordámat a mamájához Idahóba. Azután, ami szegény öreg Egérrel történt, nem nagyon kellett vitatkoznom. Még sohasem küldtem haza, öregem. Még akkor sem, amikor összekülönböztünk a Pogányokkal. Borzasztóan érzem magam emiatt. - Habozik, azután kirukkol. - Az, az érzésem, hogy egyikünk sem jön vissza. Jack ráteszi a kezét Cserpák izmos alkarjára. - Még nem késő kiszállni. Attól még nem gondolok rátok haraggal. Cserpák eltűnődik, azután megrázza a fejét. - Amy visszajár néha álmomban. Beszélgetünk. Hogyan nézhetnék a szemébe, ha nem küzdök meg érte? Nem, öreg. Én benne vagyok. - Én Cserpivel tartok - csatlakozik Doki. - Néha muszáj kiállni. Mellesleg azután, ami Egérrel történt... - Vállat von. - Isten tudja, mit kaptunk el tőle. Vagy mit kapunk el, amíg abban a házban baszakodunk. A jövő mindenképpen lehet rövid, ettől függetlenül is. - Mi lett Egérrel? - kérdezi Jack. Doki kurtán fölnevet. - Ahogy megmondta. Ma reggel három óra tájt, a kádba mostuk bele a jó öreg Egeret. Semmi sem maradt belőle, csak hab és haj. - Elfintorodik, mintha émelyegne, azután gyorsan bedobja a kóláját. - Ha tennünk kell valamit - szólal meg Dale -, akkor lássunk neki. Jack felnéz az órára. 11.50 van. - Mindjárt. - Nem félek a haláltól - mondja hirtelen Cserpák. - Még attól az ördögi kutyától sem félek. Rájöttünk, hogy meg lehet sebesíteni, ha elég golyót pumpál bele az ember. Az a baj, amit az a kibaszott hely éreztet veled. A levegő megvastagszik. Az ember feje megfájdul, az izmok elgyengülnek. - Azután meglepően jó angolos kiejtéssel: - És ennek semmi köze a másnapossághoz, öregfiú.

- A zsigereim borzalmas állapotban voltak - mondja Doki. - Na és... - de nem folytatja. Egy szót sem szól Daisy Temperlyről, a kislányról, akit ő ölt meg, amikor a gyógyszerezési utasításon, rossz helyen húzott egy strigulát, de most is olyan tisztán látja, mint a mű cowboyt a Homoknyelv tévéjében. Szőke volt, barna szemű. Néha sikerült mosolyt csalnia az arcára (fájdalmai ellenére) azzal, hogy elénekelte neki a Van Morrison-dalt a barna szemű lányról. - Én Egér miatt megyek - mondja Doki. - Muszáj. De az a hely... beteg. Te nem érted ezt, öreg. Gondolhatod, hogy érted, de ez lehetetlen. - Többet értek, mint gondolnád - feleli Jack. Most rajta volt a sor, hogy megálljon, mérlegeljen. Vajon emlékszik Cserpák és Doki arra a szóra, amit Egér mondott, mielőtt meghalt? Vajon emlékeznek a d'yambá-ra? Kellene, hiszen ott voltak, látták, ahogy a könyvek lezuhantak a polcukról és a levegőben lebegtek, amikor Jack kimondta a szót... De majdnem biztos benne, hogy ha most rákérdezne, meglepetten vagy egyenesen üres tekintettel néznének rá. Részben azért, mert nehéz megjegyezni a d'yambá-t, éppúgy, mint annak az útnak a kezdetét, amely a normális, suvadásmentes 35ös útról vezet a Fekete Házhoz. Főleg azonban azért, mert ez a szó az övé, Jack Sawyeré, Phil és Lily fiáé. O a vezetője a Sawyer Bandának, mert ő más. Utazott, és az utazás szélesíti a látókört. Mennyit mondhat el nekik ebből? Valószínűleg semennyit. De hinniük kell, ezért föl kell használnia Egér szavát. Szívében tudja, hogy óvatosan kell kezelnie - a d'yamba olyan, mint egy pisztoly; csak annyiszor sütheted el, ahány golyó van benne, utána üresen esetten -, és nem szívesen használja itt, ilyen távol a Fekete Háztól, mégis megteszi. Mert muszáj hinniük. Ha nem teszik, akkor hősies kutatásuk Ty után valószínűleg úgy végződik, hogy valamennyien ott térdelnek majd a Fekete Ház előtt, az orruk vérzik, a szemük vérzik, hánynak, és kiköpik a fogaikat a mérgezett levegőtől. Jack elmondhatná nekik, hogy a méreg zöme a saját elméjükből származik, de a beszéd kevés. Hinniük kell. Mellesleg még csak 11.53 van. - Lester - mondja. A csapos elfeledetten ólálkodik a konyhába vezető lengőajtó mellett. Nem hallgatózik - ahhoz túl messze van -, de semmiképpen nem akar mozogni, nehogy magára vonja a figyelmet. - Van méze? - kérdezi Jack. - M-méz? - A méhek csinálják, Lester. A bankár pénzt csinál, a méh pedig mézet. Valami megértésféle villan Lester tekintetében. - Ja persze. Tartok belőle, mert azzal csinálom a Kentucky Getawayt. Ugyancsak... - Hozza a pulthoz - mondja Jack. Dale idegesen megrezzen. - Ha olyan kevés az időnk, ahogy gondolod, Jack... - Ez fontos. - Nézi, ahogy Lester Moon kis, műanyag nyomós flakonban mézet tesz a pultra, közben Henryre gondol. Hogy élvezné Henry azt az apró csodát, amelyet Jack most készül végrehajtani! De hát Henrynél nem kényszerülne rá, hogy ilyen trükkre fanyalodjon. Nem kellene elpocsékolni az értékes szó erejéből. Mert Henry azonnal hinne neki, ahogy hitt abban is, hogy el tudna vezetni egy autót, Trempealeau-ból French Landingbe - a fenébe, akár a Holdra is -, ha valaki meg merné adni neki a lehetőséget és a kulcsokat. - Odaviszem - mondja hősileg Lester. - Nem félek. - Csak tegye le a pult távolabbi végébe - kéri Jack. - Ott jó lesz. Büdi szót fogad. A nyomós tubusnak medve formája van. Ott áll a hat-perc-múlva-dél fénysugarában. A televízióban megkezdődött a lövöldözés. Jack nem törődik vele. Semmivel sem törődik, összpontosít, olyan vakítóan, ahogy a nagyítóüveg teszi a napfénnyel. Egy pillanatig üresen hagyja a szoros fókuszt, azután megtölti egy szóval: (D'YAMBA) Hirtelen halk zümmögést hall. Döngéssé erősödik. Cserpák, Doki és Dale körülnéz. Egy pillanatig semmi sem történik, azután a napfényes ajtónyílás elsötétedik. Olyan, mintha egy nagyon apró esőfelhő

vitorlázna be a Homoknyelvbe... Büdös Sajt fojtott nyikkanást hallat, és csapkodva hátrál. - Darazsak! - kiáltja. - Ezek darazsak! Hajtsátok el őket! De nem darazsak. Doki és Lester Moon talán nem ismeri fel őket, de Cserpák és Dale Gilbertson vidéki fiú. Megismerik a méheket. Jack közben csak nézi a rajt. Izzadság gyöngyözik a homlokán. Minden erejével arra összpontosít, hogy a méhek azt tegyék, amit akar. Olyan sűrűn fogják körbe a nyomós flakont, hogy szinte eltűnik. A zümmögés mélyül, és a tubus emelkedni kezd, jobbra-balra dől, mint egy apró rakéta, amelynek nagyon vacak a vezérlése. Azután megindul a Sawyer Banda felé. A tubus a méhek párnáján utazik, tizenöt centivel a pult fölött. Jack kinyújtja a kezét. A tubus belesiklik. Jack összezárja az ujjait. A dokkolás befejeződött. A méhek egy pillanatra a feje fölé emelkednek, döngésük vetélkedik Lily hangjával, aki éppen azt rikoltja: - Hagyjátok nekem azt a magas fattyút! O az, aki Stellát megerőszakolta! Azután kiözönlenek az ajtón és eltűnnek. A Kingsland-óra szerint 11.57 van. - Szentséges Istenanya - suttogja Cserpák. Szeme tágra nyílik, majd' kiesik az üregéből. - Nekem úgy tűnik, hogy véka alá rejtetted tudásod fényét - mondja Dale. A hangja bizonytalan. A pult végéből halk puffanás hallatszik. Lester „Büdös Sajt" Moon életében először elájult. - Most már mennünk kell - mondja Jack. - Cserpi, te és Doki vezettek. Közvetlenül mögöttetek megyünk Dale kocsijával. Amikor odaértek az úthoz a TILOS AZ ÁTJÁRÁS! felirathoz, ne kanyarodjatok be. Csak állítsátok le a motorokat. Az út hátralevő részét a kocsiban tesszük meg, de először ebből egy keveset az orrunk alá kenünk. - Fölemeli a tubust. Micimackó műanyag változata kicsit piszkos a dereka körül, ahol Lester szokta megfogni és kinyomni. - Egy kis csomót még az orrunkba is dughatunk. Kicsit ragacsos, de még mindig jobb, mint sugárban hányni. Dale szemében helyeslés és megértés ébredezik. - Mint amikor egy gyilkosság színhelyén Vickset nyomsz az orrodba - mondja. Ehhez ennek semmi köze, de azért Jack bólint. Mert a fontos az, hogy higgyenek. - De működni fog? - kérdezi kétkedve Doki. - Igen - feleli Jack. - Egyetértek, némileg kényelmetlen érzés lesz, de nem nagyon. Azután átmegyünk... nos, egy másik helyre. Onnantól kezdve bármi megeshet. - Azt gondoltam, hogy a gyerek a házban van - mondja Cserpák. - Szerintem valószínűleg elvitték onnan. És az a ház... egyfajta féreglyuk. Átvezet egy másik... - az első szó a világ volt, ami az eszébe jutott, de valahogy nem hitt benne, hogy ez egy világ, legalábbis olyan értelemben, mint a Territóriumok. - Egy másik helyre. A tévében Lily most kapta be az elsőt a hat golyó közül. Ebbe belehal, és Jack gyerekként mindig gyűlölte ezt a részt, de legalább harcolva hal meg. Jó néhány fattyút visz magával, beleértve azt a magasat is, aki megerőszakolta a barátnőjét, és ez jó. Jack reméli, hogy ő is így tehet. De leginkább abban reménykedik, hogy képes visszahozni Tyler Marshallt az anyjához és az apjához. A televízió mellett az óra mutatója 11.59-ről 12.00-ra siklott. - Gyerünk, fiúk - mondja Jack Sawyer. - Nyergeljünk és induljunk. Cserpák és Doki fölpattannak vasparipáikra. Jack és Dale elindul a rendőrfőnök autója felé, azután megállnak, mert egy Ford Explorer száguld be a Homoknyelv parkolójába, megfarol a kavicson, és feléjük robog, miközben mögötte porfelhő emelkedik a nyári égbe. - Ó, Krisztusom! - mormogja Dale. Jack a vezető fején csücsülő, túl kicsi baseballsapkáról rögtön látja, hogy Fred Marshall az. De ha Ty apja úgy gondolja, hogy csatlakozik a mentőexpedícióhoz, akkor jobb, ha ezt még egyszer megfontolja. - Hál' istennek, hogy elértem magukat! - kiáltja Fred, miközben botladozva kiugrik a kocsijából. - Hála Istennek!

- Ki lesz a következő? - kérdezi halkan Dale. - Wendell Green? Tom Cruise? George W. Bush, Miss. Világszépe Francnyavalyával karöltve? Jack alig hallja. Fred egy hosszú csomaggal küszködik, amelyet a kisteher platójáról húz lefelé, és Jacket ez hirtelen érdekelni kezdi. A csomagban lehet puska, de igazából nem hiszi, hogy erről lenne szó. Hirtelen úgy érzi magát, mint egy tubus, amelyet a méhek visznek, nem annyira cselekvőnek, hanem inkább a cselekvés tárgyának. Előrelép. - Hé, testvérem, induljunk! - kiáltja Cserpák. Alatta életre dörren a Harley. - Gyerünk... Ekkor felüvölt Cserpák. Doki ugyancsak, olyan keményen megrándul, hogy kis híján feldönti a motort, amelyik alapjáratban morog a két combja között. Jack úgy érzi, mintha villám csapna a fejébe, Fred felé pördül, aki szintén összefüggéstelenül ordít. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha táncolnának vagy birkóznának a hosszú, becsomagolt tárggyal, amelyet Fred hozott. Csak Dale Gilbertsonnal - aki nem volt a Territóriumokban, nem járt a Fekete Ház közelében, és nem Ty Marshall apja - nem történik semmi. Valamit azért ő is érez a fejében, valami belső kiáltást. A világ megremeg. Hirtelen mintha több szín, több kiterjedés lenne benne. - Mi volt ez? - kiáltja. - Jó vagy rossz? Jó vagy rossz? Mi az ördög történik itt? Egy pillanatig senki nem válaszol. Túlságosan kábák hozzá. Miközben egy méhraj egy másik világban egy mézes tubussal vitorlázott egy pult fölött, Égett éppen azt mondja Ty Marshallnak, hogy forduljon a fal felé, a francba, forduljon a fal felé! Egy büdös kis kunyhóban vannak. A gépezet csattogása sokkal közelebbről hallatszik. Ty sírást, zokogást is hall, és durva ordítást, majd fütyülést és csattanást - ilyen hangot csak a korbács adhat. Most már nagyon közel vannak a Nagy Kombinációhoz. Ty látja is, az összevissza, zűrzavaros fémgubanc félmérföldnyire, keletre emelkedik ki a füstölgő gödrök közül. Úgy fest, ahogy az őrült képzeli el a felhőkarcolót, egy Rube Goldberg-gyűjtemény csúszdákból, kábelekből, szállítószalagokból és emelvényekből, mindent a menetelő, támolygó gyerekek mozgatnak, ők hajtják a szalagokat, húzzák meg a nagy emelőket. A Nagy Kombináció vörhenyes, csípősen bűzös füstöt ereget. Miközben a golf kocsi lassan döcögött, a volán mögött Tyjal, az utas ülésen görnyedő Égettél, aki továbbra is a gyerekre szögezte a sokkolót, kétszer is találkoztak torzszülött, zöld emberek csapataival. Összevissza képük volt, a bőrük lemezes, hüllőszerű. Félig-meddig kikészített bőrtunikát viseltek, amelyeken még mindig szőrcsomók meredeztek. Legtöbbjük lándzsát viselt; sokuknál korbács volt. Örök, mondta Égett. Ok tartják forgásban a haladás kerekeit. Nevetni kezdett, de a nevetés, nyögésbe fulladt, a nyögés pedig nyers, fuldokló fájdalomkiáltásba. Helyes, gondolta hidegen Ty. És most először használta Ebbie Wexler kedvenc szavát: Halj meg mielőbb, te lóbaszó. Kétmérföldnyire a Fekete Ház mögött hatalmas deszkadobogót pillantottak meg az út bal oldalán. Valami állványzat emelkedett ki belőle. Tetejéről hosszú pózna meredezett, csaknem az út fölé ért. Sok foszladozó kötélvég lógott róla, amelyeket forró, kénes szellő borzolt. Az emelvény alatt, ahová sosem ér el a napfény, csontszőnyeg és régi fehér por kupacokban. Az egyik oldalon cipők álltak hegyben. Hogy miért vitték el a ruhákat, és miért hagyták itt a cipőket, az olyan kérdés, amire Ty valószínűleg sohasem fog tudni válaszolni, még akkor se, ha nincs rajta a sapka (gülölleges jádég, gülölleges fijugnag), de minden összefüggés nélkül beugrik a fejébe egy kifejezés: errefelé így szokás. Talán az apja mondta valaha, de nem biztos benne. Még az apja arcára sem emlékszik, legalábbis nem tisztán. A bitófa körül tülekedő varjak utánanéztek a zümmögő golf kocsinak. Egyik se volt az a különleges varjú, amelyiknek a nevére Ty nem képes többé emlékezni, de azt tudja, hogy miért vannak itt. Arra várnak, hogy friss húst téphessenek, ezt szeretnék. Arra várnak, hogy friss holtak szemét vájhassák ki. Nem is említve a cipőfosztott halottak pucér lábujjacskáit. A félredobott, rothadó lábtyűk mögött, egy füstölgő domb mellett, hitvány ösvény vezetett északnak.

- Indóház, út - mondta Égett. Mostanra mintha többet beszélt volna magával, mint Tyjal, talán belázasodott. A sokkoló azonban rezzenetlenül célzott Ty nyakára. - Az a hely az, ahova el kell vinnem a különleges fiút. - El gell vinnem a gülölleges fiúd. - Oda mennek a különlegesek. Mr. Munshun elment az egy-sínűért. A Vég-Világ egysínű vonatjáért. Régen volt még két másik is. Patrícia... és Blaine. Nekik végük. Megőrültek. Öngyilkosságot követtek el. Ty vezette a kocsit, és csöndben maradt, de azt kellett hinnie, hogy a vén Égett lett őrült (őrültebb, igazította ki magát). Hallott már egysínű vasutakról, még utazott is egyen az Orlandói Disney Worldben, na de létezhetnek Blaine és Patrícia nevű vonatok? Ez hülyeség. Elmaradt az Indóház út. Közeledett a rozsdavörös és vasszürke Nagy Kombináció. Ty mozgó hangyákat látott a kegyetlen, meredek szalagokon. Gyermekek. Talán más világokból - a szomszédosakból is -, de sokan az övéből. Srácok, akiknek az arca egy darabig szerepel a tejes dobozokon, azután örökre eltűnik. Szüleik szívében természetesen kicsivel tovább marad meg, de végül még ott is beporosodik, az eleven emlékekből régi fényképek lesznek. Gyermekek, akikről úgy gondolják, hogy meghaltak, degeneráltak kaparták el őket sekély sírokba, miután használták, majd eldobták őket. Ehelyett itt vannak. Néhányan legalábbis. Sokan. Erőlködve nyomkodják az emelőket, forgatják a kerekeket, hajtják a futószalagokat, miközben a sárga szemű, zöldbőrű őrök a korbácsaikat csattogtatják. Ahogy figyelte őket, az egyik hangyányi pötty lezuhant a gőzbe burkolózó, szövevényes építményről. Mintha halk sikoltást hallott volna. Vagy a megkönnyebbülés kiáltása volt? - Szép napunk van - mondta halkan Égett. - Még jobban élvezném, ha lenne mit ennem. Az engem mindig feldob. - Tyt tanulmányozó vén szeme kicsit összeszűkült a hirtelen ellágyulástól. - A baba popsi a legjobb, de a tied se lesz rossz. Egyáltalán nem. Azt mondta, hogy vigyelek az állomásra, de nem vagyok biztos benne, hogy kiadja a részemet. A... Jutalékomat. Talán becsületes... Talán még mindig a barátom... de azt hiszem, először akkor is elveszem a részemet, a biztonság kedvéért. A legtöbb ügynök elölről veszi le a maga tíz százalékát. - Kinyújtotta a kezét, és közvetlenül az öve alatt megbökte Tyt. A kisfiú még a farmernadrág szövetén át is érezte a vénember körmének kemény, tompa élét. - Azt hiszem, én inkább hátulról veszem le. - Ziháló, kínos nevetés. Ty örült, amikor élénkpiros buborék jelent meg a vénember cserepes száján. - A fenekéből, érted? - A köröm ismét megbökte Ty fenekét. - Értem - felelte a fiú. - Éppúgy tudsz majd kulázni - mondta Égett. - Csak amikor fingasz, mindig meg kell játszanod a jó öreg, féloldalas formát! - Újabb lihegő nevetés. Igen, csakugyan mintha félrebeszélt volna a láztól, vagy legalábbis közel járt hozzá - a sokkoló hegye azonban sziklaszilárd maradt. - Menj tovább, kölyök. Még fél mérföld az Angolna úton. Látni fogsz egy bádogtetejű kis kunyhót, lent egy mélyedésben. A jobb oldalon. Különleges hely. Nekem különleges. Ott fordulj be. Tynak nem volt választása, tehát engedelmeskedett. És most... - Tedd, amit mondok! Fordulj a kurva fal felé! Nyújtsd ki a kezedet, és dugd át azokon a hurkokon! Ty nem ismeri az eufémizmus szót, de azt tudja, hogy azokat a fémkarikákat „huroknak" nevezni marhaság. A hátsó falról lógó karikák béklyók. Pánik csapkod az agyában, mint a kismadarak raja, azzal fenyegeti, hogy elsötétíti a gondolatait. Ty erőlködve, komor elszántsággal próbál kitartani. Ha enged a pániknak, akkor kiáltozni, sikoltozni kezd, és akkor vége. Vagy a vénember öli meg trancsírozást közben, vagy a barátja viszi el valami félelmetes helyre, amelyet Égett Din-tahnak nevez. Egyik esetben sem látja soha többé az anyját és az apját. Vagy French Landinget. De ha megőrzi a hidegvérét... Kivárja a lehetőséget... De olyan nehéz! Az a sapka a fején még segít is egy kicsit - tompító hatása enyhíti a pánikot -, de így is nehéz. Mert nem ő az első gyerek, akit a vénember idehozott, mint ahogy nem ő volt az első, aki hosszú, lassú órákat töltött a cellában, a vénember házában. A kunyhó bal sarkában zsírtól kérges,

fekete kerti grillsütő áll egy bádoglemezbe vágott füstlyuk alatt. A rostély mellett néhány gázpalack, oldalukon a LA RIVIERE PROPÁN felirattal. Ugyancsak a falon edényfogó kesztyűk, lapátkák, fogók, zsírozó ecsetek és húsvillák lógnak. Akad még ott olló, szeletelő és négy borotvaéles pecsenyekés. Az egyik olyan hosszú, mint egy szertartási kard. Lóg ott egy mocskos kötény is, MEGCSÓKOLHATOD A SZAKÁCSOT felirattal. A helyiség szaga egy piknikező helyre emlékezteti Tyt, ahol a mamával és a papával volt a legutóbbi munka ünnepén. Maui Wowie-nek hívták, mert azok az emberek, akik odajártak, állítólag úgy érezték magukat, mintha a napot Hawaiiban töltötték volna. Egy nagy gödör volt a La Follette park közepén a folyó mellett, ott raktak tüzet az asszonyok fűszoknyában, a férfiak pedig rikító ingeket vettek föl, amelyeken madarak és trópusi erdők voltak. Egész disznók sültek a földbe ásott izzó lyukban, és az illat olyan volt, mint ebben a kunyhóban. Csak ez a szag itt állott... öreg... és... És nem éppen disznótól származik, gondolja Ty. Ez... - Itt álljak egész nap és neked szájaljak, te tetű? A sokkoló recsegve zizeg. Zsibbasztó, bénító fájdalom mar bele Ty nyakába. A hólyagja enged, és ő bepisil. Nem tehet róla. Alig veszi észre. Valahol (galaxisnyi távolságban) egy remegő, mégis borzalmasan erős kéz a hátsó fal és a földtől százhatvan centiméterre fölszerelt, acéllapokra hegesztett béklyók felé taszítja. - Tessék! - kiáltja Égett, és fáradtan, hisztérikusan fölnevet. - Tudtam én, hogy végül csak kapsz egyet! Okos fiú, igaz? Valóságos észkombájn! Most pedig dugd bele a kezed azokba a hurkokba, és elég volt a bolondságokból! Ty kinyújtja a kezét, nehogy arccal zuhanjon a kunyhó hátsó falának. A szeme alig harminc centire van a fától, és nagyon jól látja a régi vér hártyáját. A véres kérget. Áporodott, fémes bűze van. A lába alatt szivacsos a föld. Mintha zseléből lenne. Ocsmány. Fizikai értelemben lehet érzékcsalódás, mindazonáltal Ty tudja, hogy amit érez, az valós. Ez itt a tetemek földje. A vénember talán nem mindig itt készíti el borzalmas kosztját - ezt a fényűzést nem engedheti meg magának, de ez az a hely, amelyet szeret. Ahogy mondta, ez neki különleges hely. Ha hagyom, hogy mindkét kezem odabilincselje, gondolja, akkor végem. Belém vág. És ha elkezd vagdosni, képtelen lesz megfékezni magát - se Mr. Munching, sem más kedvéért. Úgyhogy készülj. Ez az utolsó mintha egyáltalán nem az ő gondolata lenne. Mintha az anyja hangját hallaná a fejében. Az anyjáét, vagy valaki másét, akinek a hangja hasonlít az anyjáéra. Ty összeszedi magát. A pánikmadarak raja hirtelen eltűnik, és olyan tiszta lesz a feje, amennyire ebben a sapkában egyáltalán lehet. Tudja, hogy mit kell tennie. Vagy legalábbis meg kell próbálnia. A sokkoló a lábai közé siklik. Arra a kígyóra kell gondolnia az agyarakkal teli szájával, amely áttekergőzött az elgazosodott felhajtón. - Most azonnal dugd át a kezed azokon a hurkokon, vagy megsütöm a golyóidat, mint az osztrigákat. - Oztrigágát, így hangzott. - Jó! - mondja Ty magas, vinnyogó hangon. Reméli, hogy roppant rémültnek hangzik. Isten a tudója, nem esik nehezére így beszélni. - Jól van, jól van, csak ne bántson, csinálom már, látja? Látja? Átdugja a kezét a béklyókon. Azok nagyok és lazák. - Magasabbra! - A morgó hang még a füle mellett szól, de a sokkoló legalább nincs már a lába között. - Dugd át, amennyire csak tudod! Ty szót fogad. A béklyók a csuklójára siklanak. A két keze olyan a homályban, mint a tengeri csillag. Mögötte halkan csörömpöl valami; Égett a zsákjában turkál. Ty megérti. Bár a sapka kicsit lelassíthatja a gondolatait, ez túl nyilvánvaló, semhogy tévedne. A vén fattyúnak ott is vannak bilincsei. Bilincsek, amelyeket már sok-sok alkalommal használt. A béklyók fölött össze fogja bilincselni a csuklóit, és Ty ott fog állni - vagy lógni, ha elájul -, miközben a vén szörnyeteg szeleteli. - Na, most figyelj - mondja Égett. Alig kap levegőt, ugyanakkor roppant élénknek tűnik.

Felfrissítette a kilátás, hogy ismét ehet. - Hozzád nyomom a sokkolót az egyik kezemmel. A bal csuklódra csúsztatom a bilincset a másikkal. Ha megmozdulsz... ha csak megrezzensz, fiam... Akkor beléd eresztem a kakaót. Megértettél? Ty bólint a vérfoltos fal előtt. - Nem fogok mozogni - szepegi. - Becsszóra nem mozgok. - Először az egyik kezed, azután a másikat. így csinálom. - Undorítóan elégedett a hangja. Olyan erősen nyomja a sokkolót Ty lapockájának, hogy már az is fáj. Az erőfeszítéstől röfögve hajol a gyerek bal válla fölé. Ty érzi az izzadság, a vér és az öregség szagát. Ez éppen olyan, mint a Jancsi és Juliskában, gondolja, csak itt nincs kemence, amibe belelökhetné kínzóját. Tudod, hogy mit tegyél, mondja hidegen Judy. Lehet, hogy nem ad neked lehetőséget, és ha nem, akkor nem. De ha mégis ad... Bilincs ragadja meg a bal csuklóját. Égett lágyan, undorítóan röfög. Nyújtózkodik... a sokkoló elcsúszik... de nem eléggé. Ty csöndben áll, miközben Égett bezárja és megszorítja a bilincset. Ty bal keze most már hozzá van erősítve a kunyhó falához. A bal csuklóról acélláncon lóg a bilincs másik fele. Azt szánja Égett a jobb csuklójára. A sokkoló ismét belenyomódik Ty hátába. Ha a vénember fölrakja a bilincset, Ty püspökfalatja valószínűleg megfő (nem is egyféle módon). És már majdnem végzett. De a bilincs kicsúszik a szorításából, és ahelyett hogy várna, míg visszalendül, Égett utána hajol, csontos halántékát rányomva Ty jobb vállára. És amikor a kilengő bilincs után hajlik, Ty érzi, hogy a sokkoló nyomása enyhül, azután megszűnik. Most! - rikoltja Judy a fiú fejében. De az is lehet, hogy Sophie az. Vagy talán mindketten. Most, Ty! Ez a lehetőséged, nem lesz még egy! Ty lerántja a jobbját, ki a béklyóból. Semmi értelme, hogy lökdösni próbálja Égettet - a vén szörnyeteg vagy harminc kilóval nehezebb nála -, és Ty nem is próbálkozik. Ehelyett balra fordul, amitől kínzóan megfeszül a válla és a megbilincselt bal csuklója. - Mi a - szól Égett, és akkor Ty keze megragadja a vénember löttyedten lóbálózó herezacskóját. Minden erejével szorítja. Érzi, ahogy a szörnyeteg heréi összenyomódnak; érzi, ahogy az egyik felhasad és lelappad. Ty felordít, undor, borzalom és vad diadal keveredik ebben a hangban. Égett, akit egészen meglepett a támadás, vonít. Igyekszik hátrébb húzódni, de Ty úgy szorítja, akár egy hárpia. A keze - olyan kicsi, olyannyira képtelen komoly ellenállásra (legalábbis annak szeretnénk gondolni) - karommá változik. Ha Égettnek valaha is volt oka a sokkoló használatára, az most van... de ujjai ellazulnak a meglepetéstől. A sokkoló elhever a viskó régi vértől kérges földjén. - Eressz! Ez FÁJ! Ezfá... Mielőtt befejezhetné, Ty előrerántja a fonnyadt zacskót, amely lappadó félben van az ócska vászonnadrágban; a pánik teljes erejével rántja, és valami elszakad odabent. Égett szavai belefulladnak a kín folyamatos üvöltésébe. Sose hitte, hogy van valami, ami így fájhat... főleg neki. De ez még nem elég, mondja Judy hangja, bár ezt a gyerek is tudja. Megsebesítette a vénembert „baszottul megszaggatta", ahogy Ebbie Wexler mondaná -, de ez nem elég. Elengedi Égettet, és balra fordul megbilincselt kezének tengelye körül. Látja az árnyékban a dülöngélő vénembert. Mögötte, a nyitott ajtóban, a golf kocsi körvonalai rajzolódnak a felhőket és izzó füstöt hömpölygető égre. A vén szörnyeteg vizenyős szeme kidülled a hitetlenkedéstől. Tátott szájjal bámul a kisfiúra, aki ezt tette vele. Hamarosan visszatér belé az értelem. Akkor pedig képes lesz lekapni valamelyik kést - vagy talán húsvillát - a falról, és halálra döfködi megláncolt foglyát, miközben visítva szitkokat és átkokat szór rá, majomnak, fattyúnak, rohadt seggfejnek mocskolja. Rögtön kimegy a fejéből, hogy mekkora tehetség Ty. Rögtön nem fog félni tőle, hogy mit művelhet vele Mr. Munshun - és az abbalah -, ha megfosztja őket a trófeától. Égett tulajdonképpen egy elmebeteg állat, akiből bármelyik pillanatban kitörhet az őstermészet, neki a megbilincselt fiúnak.

Tyler Marshall, Fred és a félelmetes Judy fia nem adja meg ezt az esélyt Égettnek. Az út utolsó szakaszán többször is gondolkozott azon, amit a vénember Mr. Munshunról mondott - bántott, meghúzta a belemet -, és abban reménykedett, hogy ő is huzigálhat egy kicsit. Most eljött az alkalom. Miközben fájdalmasan kicsavart tartásban lóg bal karján a béklyóról, jobbja előrevágódik. Befúrja magát Égett ingének szakadásán. Bele a résbe, amelyet Henry vágott svájci bicskájával. Hirtelen valami nyálkás kötélfélét tapint. Megmarkolja, és kihúz Charles Bumside-ból egy tekercs belet a szakadt ingen át. Égett feje hátracsuklik, állkapcsa görcsösen kattog, ráncos vén nyakán kidagadnak az inak, és ő fülrepesztőén bőg a kíntól. Hátrálni próbál, és ez a legrosszabb dolog, amit az ember tehet, ha marokra kapták a máját és a beleit. A pezsgősüveg nyakából távozó parafa dugó pukkanásával fordul ki belőle egy kékesszürke, kövér hurka, amely talán még mindig a Maxton étkezdéjében elköltött utolsó ételt emészti. Charles „Cimbi" Burnside utolsó szavai: - ENGEDJ EL, TE KIS DIIIISZNÓ! Tyler nem engedi, inkább dühösen rázza jobbra, balra a belet, mint terrier a patkányt. Vér és sárgás lé spriccel Égett derekából. - Halj meg! - Tyler hallja, hogy vijjog. - Halj meg, vén fasz, HALJ MÁR MEG! Égett még egy lépést hátrál. Tátott szájából a porba hullik a műfogsor. Bámulja saját beleinek kettős pányváját, amely porcogóként feszül ingének vörös feketén tátongó eleje és a félelmetes gyerek jobbja között. De még borzalmasabbat is lát: fehér izzás veszi körül a fiút, az teszi erősebbé, mint különben lenne, az ad neki erőt, hogy élve belezze ki Égettet, és ez nagyon fáj, nagyon fáj, nagyon, nagyon fááááj... - Halj meg! - vijjogja a fiú éles, elcsukló hangon. - Kérlek, HÁT MÁR SOHASE HALSZ MEG? És végre - hosszú, hosszú idő után - Égett térdre rogy. Elhomályosodó tekintete a sokkolóra mered, utána nyújtja remegő kezét. De mielőtt elérné, szemében kialszik a tudat fénye. A századrészét sem szenvedte el annak a fájdalomnak, amit ő okozott, de vén teste ennyit bírt elviselni. Torokhangú, rekedt károgást hallat, azután hátrazuhan, miközben még több bél türemlik, ki a hasából O azonban már nem érzi ezt, mint ahogy mást sem. Carl Bierstone, vagy Charles Burnside, akit „Cimbi" Burnside néven is ismertek, halott. Harminc másodpercig semmi sem mozdul. Tyler Marshall él, de egyelőre csak lóg megbilincselt bal kezének tengelyén, jobbjával még mindig Égett belét szorítva gyilkos markolással. Végül visszatér bele valamennyi tudatosság. Maga alá húzza a lábát, egyenes helyzetbe igazgatja magát, hogy enyhüljön a bal váll-ízületre nehezedő elviselhetetlen nyomás. Hirtelen észreveszi, hogy jobbját könyékig lepik az alvadt vérrögök, és élettelen beleket szorongat. Eldobja őket, az ajtó felé indul, megfeledkezve odabilincselt kezéről, amely visszarántja, miközben vállízülete ismét felüvölt a fájdalomtól. Jól csináltad! - suttogja Judy-Sophie hangja. De most ki kell innen jutnod, méghozzá gyorsan! Ismét könnyek peregnek a piszkos, sápadt arcon, és Ty teli torokból sivalkodni kezd: - Segítség! Segítsen valaki! A kunyhóban vagyok! A KUNYHÓBAN VAGYOK! Doki sóbálványként áll a Homoknyelv előtt, lába között morog a motor, Cserpák viszont elfordítja a slusszkulcsot, egyik csizmás lábával lepattintja a lábtámaszt, és odamegy Jackhez, Dalehez és Fredhez. Jack átveszi a beburkolt tárgyat, amelyet Ty apja hozott. Fred közben Jack ingét szorongatja. Dale próbálja visszahúzni, de Fred Marshallnak csak két ember létezik a földön: ő és Hollywood Jack Sawyer. - O volt az, ugye? Ty volt! A fiam volt, őt hallottam? - Igen - bólint Jack. - Csakugyan ő volt, és tényleg hallotta. - Cserpák látja, hogy nagyon sápadt, de máskülönben nyugodt. Jacket, fikarcnyit sem zavarja, hogy az elrabolt fiú apja már az ingét rángatja kifelé a nadrágjából. Nem, Jack figyelme a becsomagolt tárgyra összpontosult. - Az isten szerelmére, mi történik itt? - kérdezi panaszosan Dale. Cserpákra néz. - Te tudod? - A srác egy kunyhóban van valahol - mondja Cserpák. - Igazam van?

- Igen - bólint Jack. Fred hirtelen elengedi Jack ingét, zokogva hátratántorodik. Jack nem figyel rá, és meg sem próbálja visszagyömöszölni gyűrött ingét a nadrágjába. Még mindig a csomagot nézi. Félig-meddig azt várja, hogy bélyeg helyett cukros zacskók kivágott képei legyenek rajta, de nem, ezen csak az egyszerű régimódi postabélyeg van. Akármi van is benne, ajánlottan érkezett Mr. Tyler Marshallnak, French Landing, Robin Hood út 16. szám alá, a feladó a vörös pecsét szerint Mr. George Rathbun, KDCU, French Landing, Félsziget út. Alatta ez olvasható, ugyancsak odapecsételt, fekete betűkkel: MÉG EGY VAK EMBER IS LÁTHATJA, HOGY SZURDOKORSZÁG SZERETI A SERFŐZŐBULIT! - Henry, sohasem adod föl? - mormogja Jack. Könnyek marják a szemét. Ismét megrohanja a gondolat, hogy barátja nélkül kell élnie. Tehetetlennek, elveszettnek, ostobának és megsebzettnek érzi magát. - Mi van Henry bácsival? - kérdezi Dale. - Jack, Henry bácsi halott! Jack már nem olyan biztos benne. - Menjünk - mondja Cserpák. - Hozzuk el azt a srácot. Él, de nincs biztonságban. Ez világos, mint a nap. Menjünk érte. A többit majd később kitaláljuk. Am Jacknek - aki nem csupán hallotta Tyler kiáltását, de egy pillanatig az ő szemével látott - nem sok kitalálnivalója maradt. Már csak egy. Nem törődik sem Cserpákkal, sem Dale-lel, odalép Ty síró apjához. - Fred. Fred csak zokog. - Fred, ha még látni akarja a fiát, akkor szedje össze magát és hallgasson rám! Fred fölnéz, vörösre sírt szeméből patakzik a könny. Fején még mindig ott kuporog a nevetségesen kicsi baseballsapka. - Mi ez, Fred? - Bizonyára annak a versenynek a díja, amelyet George Rathbun szervez minden nyáron - ez a Serfőző-buli. Nem is tudom, Ty hogyan nyerhetett. Néhány héttel ezelőtt azon nyafogott és jajgatott, hogy elfelejtett benevezni. Még engem is megkérdezett, nem neveztem-e véletlenül mégis, én meg... na, szóval, rávakkantottam. - Friss könnyek peregnek borostás arcán az emléktől. - Körülbelül akkor volt, amikor Judy... egyre különösebb lett... miatta aggódtam, és csak úgy... rávakkantottam a fiamra, érti? Fred zihál. Nagyot hüppög, ádámcsutkája ugrál. Egyik karjával megtörli a szemét. - És Ty... O csak annyit mondott: „Jól van, papa." Nem haragudott rám, nem duzzogott, semmi szemrehányás. Mert ilyen gyerek volt. Ilyen gyerek. - Honnan tudta, hogy nekem kell elhoznia? - Fölhívott a barátja - mondja Fred. - Azt mondta, a postás hoz valamit, és ide kell hoznom, de azonnal. Mielőtt elmennének. Úgy nevezte magát... - Úgy nevezett, hogy Utazó Jack. Fred Marshall csodálkozik. - Pontosan így. - Rendben. - Jack gyengéden, csaknem szórakozottan beszél. - Akkor most elmegyünk a fiáért. - Én is jövök! Itt a szarvas vadászpuskám a csomagtartóban... - És ott is marad. Menjen haza. Készítse el neki a helyet. Készítse el a feleségének. Mi meg hadd tegyük, amit tennünk kell. - Először Dale-re, azután Cserpákra néz. - Rajta - mondja. - Induljunk. Öt perccel később a rendőrfőnök kocsija nyugat felé száguld a 35-ös országúton. Közvetlenül előtte Cserpák és Doki robog felvezetőként, a motorok fém alkatrészei villognak a napfényben. Kétfelől nyári lombkoronájuk teljességében pompázó fák szorongatják az utat. Jack fejében erősödik a zümmögés, a Fekete Ház védjegye. Már rájött, hogy ki tudja rekeszteni, meg tudja akadályozni, hogy a ház statikus recsegésbe burkolja a gondolkodását, de akkor is pokolian

kellemetlen. Dale-től megkapta az egyik szolgálati Rüger 357-est, amely most a farmerja derekából meredezik. Döbbenetesen kellemes érzés volt, mikor megfogta a nehéz, fegyvert, csaknem olyan, mintha hazaért volna. Fegyvereknek nem sok hasznát veszik a Fekete Házon túl, de először oda kell jutniuk, ugye? Cserpák és Doki szerint a bevezető út sem szűkölködik véderőben. - Dale, van zsebkésed? - Kesztyűtartó - feleli Dale. A Jack ölében heverő hosszú csomagra pillant. - Gondolom, azt akarod kinyitni. - Jól gondolod. - Elmagyaráznál közben néhány dolgot? Tetszik vagy sem, amint bent vagyunk a Fekete Házban, számíthatunk rá, hogy Charles Burnside előugrik egy titkos ajtó mögül egy fejszével, és nekilát... - Cimbi Burnside ugrálós napjai leáldoztak - mondja Jack. - Halott. Ty Marshall ölte meg. Ezt éreztük meg a Homoknyelv előtt. A rendőrfőnök kocsija olyan furán kacsázik - teljesen áttér a baloldalra -, hogy Cserpák visszanéz, mert meglepi, amit a visszapillantó tükörben látott. Jack erélyesen integet - tovább, velünk ne törődj -, így Cserpi megint előrenéz. - Micsoda? - Dale nem kap levegőt. - Sebesült volt a vén gazember, de Ty még így is marha nagy hőstettet hajtott végre. Egyszerre volt hős és ravasz. - Arra gondol, hogy Henry előkészítette Burnside-ot, Ty pedig kikészítette. Amire George Rathbun kétségtelenül azt mondaná, hogy micsoda fincsi kettős játék! - Hogyhogy? - Kibelezte. Pusztán a két kezével. Az egyikkel. Mert tuti, hogy a másik meg van kötve. Dale hallgat egy darabig, figyeli a motorosokat, ahogy bevesznek egy kanyart, hajuk lobog a sisak alatt, amelyet a wisconsini KRESZ iránti engedelmesség jelképeként nyomtak a fejükbe. Jack közben a barna csomagolópapírt vágja, amely alól hosszú, fehér kartondoboz bukkan elő. Valami gurigázik benne. - Azt akarod mondani, hogy egy tízéves kisfiú kibelezett egy sorozatgyilkost? Egy emberevőt? És ezt te valahonnan tudod? - Igen. - Alig bírom elhinni. - Ha az apját veszed, meg is tudlak érteni. Fred... - Pipogya, ez jut eszébe, de ez nem tisztességes, és nem is igaz. - Fred aranyszívű - mondja. - Judy viszont... - Oroszlánszívű - mondja Dale. - Kőből van, mint hallom. Jack humortalanul vigyorog a barátjára. A zümmögést visszaszorította agyának egy kis részébe, viszont az a kis rész úgy visít, akár a tűzjelző. Mindjárt ott vannak. - Tényleg így van -, feleli. - És a fia szintén. O... bátor. - Majdnem azt mondta, hogy ő egy királyfi. - És életben van. -Igen. - Egy kunyhóban megbilincselve. - Pontosan. - Burnside háza mögött. - Aha. - Ha jól ismerem a földrajzot, akkor az a hely valahol az erdőben van, Schubert és Gale közelében. Jack elmosolyodik, nem szól. - Jól van - mondja Dale komoran. - Miben tévedtem? - Nem számít. Ami jó, mert lehetetlen elmagyarázni. - Reméli, hogy Dale elméje flottul le van csavarozva, mert a következő néhány órában kemény rengéseket kell kiállnia. Körmét végighúzza a ragasztószalagon. Kinyitja a dobozt. Alatta buborékos csomagolóanyag.

Kihúzza, a lábához dobja, és megnézi a Serfőző-buli díját - egy díjat, amit a gyerek úgy nyert meg, hogy részt sem vett a vetélkedőn. Csodálattal sóhajt. Elég sok maradt még benne a kölyökből ahhoz, hogy így reagáljon, noha sohasem játszotta a játékot, amióta a gyerekcsapatból kinőtt. Mert van valami az ütőben, igaz? Valami, ami megerősíti a küzdelem tisztaságába, csapatunk erejébe vetett primitív hiedelmeinket. Hitünket a hazai csapatban. Az igazságban, a fehérségben. Bernard Malamud bizonyosan tudta; Jack sokszor olvasta Az őstehetség-et, mindig reménykedett benne, hogy másképp végződik (és amikor a filmben tényleg így történt, azt meggyűlölte), mindig tetszett neki, hogy Roy Hobbs Csodagyereknek nevezte el az ütőjét. Nem törődött a kritikusok dohos dumáival, a célozgatással az Arthur-legendakörre és fallikus szimbólumokra; néha a szivar csak szivar, a bot pedig csak bot. Egy jókora fütykös. Valami, amivel hazafutást lehet elérni. - A mindenségit! - pillant oda Dale. Fiatalabbnak látszik! Kisfiúsnak! A szeme tágra nyílik. Ezek szerint nem Jack az egyetlen. - Kinek az ütője? Jack óvatosan kiemeli a botot. A nyélre fekete filctollal ezt az üzenetet írták: Tyler Marshallnak. Ezután is üss jó nagyokat! Haverod: Richie Sexson - Richie Sexson - mondja Jack. - Ki az a Richie Sexson? - A Serfőzők nagy ütője - feleli Dale. - Van olyan jó, mint Roy Hobbs? - Roy? - Azután Dale elvigyorodik. - Ja, abban a filmben! Róbert Redford, igaz? Nem, nem hinném. Hé, mit csinálsz? Még mindig kezében tartva az ütőt (majdnem el is trafálja a végével Dale jobb járomcsontját), Jack megnyomja a dudát. - Állj le - mondja. - Itt vagyunk. Azok a lükék tegnap jártak itt, mégis elmentek mellette. Dale lehúzódik a padkára, hirtelen fékez, üresbe teszi a sebességváltót. Amikor Jackre néz, az arca több árnyalattal sápadtabb. - Öregem, nem érzem magam valami jól. Talán a reggeli az oka. Krisztusom, remélem, nem fogok hányni! - A fejedben a zúgás, az is a reggelitől van? - kérdezi Jack. Dale szeme tágra nyílik. - Honnan... - Mert én is hallom. És a gyomromban is érzem. Nem a reggeliddel van a baj. Ez a Fekete Ház. Előveszi a tubust. - Nesze, kend be vele az orrcimpád környékét. Nyomj egy kicsit a lyukakba is. Jobban leszel tőle. - Tökéletes önbizalmat sugároz magából, mert itt nem titkos fegyverekről, titkos képletekről és bizonyosan nem a mézről van szó, csak a hitről. Elhagyták az ésszerűség birodalmát, beléptek a suvadás világába. Jack abban a pillanatban tudja, amikor kinyitja a kocsi ajtaját. Előtte a motorok megfordulnak, jönnek visszafelé. Cserpák türelmetlenül rázza a fejét: Nem, nem itt van. Dale csatlakozik Jackhez a kocsi előtt. Az arca még sápadt, de a bőre mézesen csillog az orra körül, és elég szilárdan áll a lábán. - Kösz, Jack. így már sokkal jobb. Nem tudom, hogy az orromra kent méznek milyen hatása van a fülemre, de a zümmögés is halkabb. Csak halk zsongás. - Ez nem az a hely! - bömböli Cserpák, miközben leállítja a Harleyt a rendőrautó előtt. - Dehogynem - mondja nyugodtan Jack, és a töretlen erdőre pillant, ahol árnyékok rajzolnak eszelős fekete cikcakkokat a napfénytől égő zöld levelek között. Minden reszket és bizonytalan, gúnyt űz a perspektívából. - Ez az. Mr. Munshun és a Fekete Ház-banda rejtekhelye, ahogy azt a Duke sohase mondta. Doki beáll Cserpák mellé, motorja ad még egyet a ricsajnak. - Cserpinek igaza van! Csak tegnap jártunk itt, te ló! Nem gondolod, hogy tudjuk, miről beszélünk? - Ez csak egy erdősáv mindkét oldalon! - szól közbe Dale. A túloldalra mutat, ahol tőlük

ötvenméternyire délkeleti irányban sárga rendőrségi szalag lebeg két fa között. - Ott van az út, amely Ed Kajáldájához vezet. A hely, amelyet mi keresünk, mögötte lehet... Pedig tudod, hogy itt van, gondolja Jack. Vagyis inkább álmélkodik. Mi másért kented be mézzel az orrodat, mint Micimackó egy szerencsés napon? Cserpákra és Dokira pillant, akik szintén feltűnően rossz bőrben vannak. Már nyitná a száját a szóra... Ám ekkor valami meglebben a látótere felső szélén. Ösztönszerűen oda akar nézni, hogy mi kelti a mozgást, de elfojtja a késztetést. Valami - valószínűleg ami maradt még benne a jó öreg Utazó Jackből - azt súgja neki, hogy nagyon rossz ötlet lenne. Valami máris figyeli őket. Jobb, ha nem tudja, hogy észrevették. Leteszi Richie Sexson ütőjét, a járó motorú autó fölé hajol. Elveszi a mézet Dale-től, és odanyújtja Cserpinek. - Tessék - mondja -, kend be. - Semmi értelme, te háborodott! - kiáltja mérgesen Cserpák. - Ez... Nem... Az... A... Helyi - Vérzik az orrod - mondja derűsen Jack. - Csak egy kicsit. A tied is, Doki. Doki végighúzza egyik ujját az orra alatt, meglepetten nézi a vörös foltot, aztán mondani kezdi: - De hát tudom, hogy ez nem... Ismét mozdul valami Jack látóterének felső részén. Nem törődik vele, csak mutat előre. Cserpák, Doki és Dale odanéz. Dale látja meg elsőnek. - A fenébe! - mondja halkan. - Egy TILOS AZ ÁTJÁRÁS! tábla. Korábban is ott volt? - Naná - feleli Jack. - Azt hiszem, már több mint harminc éve. - Bazmeg! - mondja Cserpák, és mézezni kezdi az orra környékét. Bőkezűen adagolja az orrlyukába is; gyantás cseppek ragyognak rőtes viking szakállán. - Simán továbbmentünk volna, Doktor. Egészen a városig. A fenébe, akár egész Dél-Dakotáig, és csak Rapid Cityben állunk meg. - Odaadja a mézet Dokinak, és ráfintorog Jackre. - Bocs, öregem. Tudnunk kellett volna. Erre nincs bocsánat. - De hol az út? - kérdezi Dale, azután hozzáteszi: - Aha. Ott van. Megesküdtem volna... - Tudom: hogy nincs ott semmi - fejezi be a mondatot Jack. Mosolyog. A barátaira néz. A Sawyer Bandára. Bizonyosan nem néz a fekete rongyokra, amelyek csökönyösen lobognak a látótere felső határán, sem a derekára, ahol a keze lassan kihúzza a Rüger 357-est a nadrágja korcából. Mindig ebben volt a legjobb. Csak néhányszor nyert érmet álló lövészetben, de amikor a fegyvert előrántva kellett tüzelni a versenyen, akkor elég jól szerepelt. Rendszerint az első ötbe került. Fogalma sincs, mennyire őrizte meg ezt a képességét, de most majd kiderül. Rámosolyog az orrát mézező Dokira, és csevegő hangon odaveti: - Valami figyel minket. Ne nézzetek föl. Megpróbálom lelőni. - Mi az? - mosolyog vissza Dale. Nem néz fölfelé, csakis előre. Most már egész tisztán látja az árnyas utat, amelynek Burnside házához kell vezetnie. Nem volt ott, megesküdött volna rá, hogy nincs ott, most mégis ott van! - Ez is csak bajnak van - mondja Jack, és hirtelen felkapja a Rügert, két kézzel fogva a fegyveragyat. Szinte előbb lő, mint hogy meglátta volna a célpontot, és sikerül tökéletesen meglepnie a nagy, sötét varjút, amely egy tölgyfa kinyúló ágán kuporog. Egyetlen hangos, megbotránkozott kiáltást hallat - KÁÁÁÁR! -, azután szétszakad ott helyben, az ülőkéjén. Vér spriccel a fakókék nyári ég alatt. Tollak hullanak le csomókban, feketék, mint az éjféli árnyak. És egy test. Súlyos koppanással csapódik a padkának. Az üvegesedő szem hüledezve bámul Jack Sawyerre. - Ötször vagy hatszor lőttél? - kérdi Cserpák mélységes tisztelettel. - Olyan gyors voltál, hogy nem tudnám megmondani. - Mindet kilőttem - feleli Jack. Hát mégse olyan rossz még ebben a sportban - Elbaszott nagy varjú! - állapítja meg Doki. - Ez nem egyszerűen varjú - feleli Jack. - Ez Gorg. - Odamegy a porban heverő ernyedt testhez. Na, hogy vagy haver? Hogy érzed magad? - Jó tartalmasat köp Gorgra. - Ezt a gyerekek elcsábításáért

- mondja. Azután hirtelen berúgja a varjút a bozótba. Ernyedt ívben repül, a szárnyak halotti lepelként csavarodnak a testre. - Ezt pedig azért, mert szemétkedtél Irma anyjával. Ót nézik mind a hárman, egyforma ámult tisztelettel. Már-már félelemmel. Jacket fárasztja ez a pillantás, de úgy véli, el kell fogadnia. Eszébe jut régi haverja, Richard Sloat, az nézett rá így, amikor rádöbbent, hogy az általa „Seabrook-szigeti hülyeségnek" nevezett jelenség egyáltalán nem korlátozódik a Seabrook-szigetre. - Gyerünk - szól Jack. - Mindenki a kocsiba. Essünk túl rajta. - Igen, méghozzá gyorsan, mert egy bizonyos egyszemű úriember hamarosan szintén meglátogatja Tyt. Mr. Munshun. A Király Szeme, gondolja Jack. Az abbalah szeme. Erre célzott Judy, Mr. Munshunra, akárki, vagy akármi legyen is az. - Nem szeretném itt hagyni a motorokat az út mentén, öregem - kelletlenkedik Cserpák. - Akárki erre jöhet és... - Meg se látják őket - mondja Jack. - Három-négy autó húzott el mellettünk, amióta itt állunk, és egyik sem vetett ránk egyetlen pillantást sem. És azt is tudod, hogy miért. - Mert már elindultunk befelé, igaz? - kérdezi Doki. - Ez itt a széle. A határ. - Opopanax - mondja Jack. Csak úgy kiszökött a száján. - He? Jack fölkapja Ty Richie Sexson-botját, és bevágódik az utas ülésre. - Ez azt jelenti, hogy induljunk mondja. - Essünk túl rajta. Így hát a Sawyer Banda elindul utolsó útjára - végig a mérgező, erdei dűlőn, amely a Fekete Házhoz vezet. Az erős délutáni fény hamarosan mogorva izzássá halványodik, mintha felhős november este volna. Kétoldalt, a szorosan összehúzódó fák között fekete árnyékok tekergőznek, másznak, néha repülnek. Nem érdekes, gondolja Jack; ezek csak fantomok. - Újratöltötted a mordályt? - kérdezi Cserpák a hátsó ülésről. - Nem én - feleli Jack, és minden érdeklődés nélkül néz a Rügerre. - Azt hiszem, elvégezte a munkáját. - Mire készüljünk? - kérdezi vékony hangon Dale. - Mindenre - feleli Jack. Humortalan vigyorral néz Dale Gilbertsonra. Előttük egy ház áll, amely nem tartja a formáját, hanem idegtépőén forog és reszket. Néha nem látszik nagyobbnak szerény tanyánál; a következő pillanatban az eget elsötétítő, fűrészes monolit; aztán pedig alacsony, zegzugos építmény, amely talán mérföldekre is elnyúlik az erdő kupolája alatt. Halk zümmögésében hangok beszélnek. - Az égvilágon mindenre legyetek készen. 28.

De először semmi sem történik. Mind a négyen kiszállnak, és úgy állnak Dale autója előtt, mintha csoportkép készülne róluk, amely majd valakinek az odújában ékesíti a falat. Csak éppen a fényképésznek a Fekete Ház tornácán kellene állnia - mert arrafelé néznek - és ez a tornác üres, nem számítva a második TILOS AZ ÁTJÁRÁS! táblát, amely a lépcsőkorlát egyik hámló oszlopának támaszkodik. Valaki koponyát rajzolt rá filctollal vagy zsírkrétával. Égett? Egy rettenthetetlen tizenéves, aki brahiból egészen a házig merészkedett? Dale csinált jó pár marhaságot tizenhét évesen, nem is egyszer kockáztatta az életét egy festékszóróval kidekorált verdában, de ezt még ő sem hiszi. A levegő komor és csöndes, mintha vihar készülődne. Bűzlik is, de a méz kiszűri a vastagját. Az erdőből valami mély hang hallatszik, Dale még sohasem hallott ilyet. Groo-ooo. - Mi ez? - kérdezi. - Nem tudom - feleli Jack. - Én már hallottam hím aligátort - jegyzi meg Doki. - Akkor ad ki ilyen hangot, amikor kanos. - Ez itt nem az Everglades-mocsár - világosítja föl Dale. Doki savanyúan mosolyog. - De nem is Wisconsin, Totó, ha nem vetted volna észre. Dale sok mindent észrevett. Például azt, hogy a ház nem tartja a formáját - ahogy néha irdatlannak tűnik, mintha sok ház zsúfolódna össze. Egy talán London méretű város, amelyet behajtogattak egy rémes tető alá. Azután a fákat. Vén tölgyek, fenyők, nyírek sovány kísértetei, vörös juhar - valamennyi honos a környéken -, de vannak gyökereket eregető, torz növények, leginkább mutáns banjanfáknak tűnnek. Csak nem mozognak? Jézusom, remélhetőleg nem! De akár mozognak, akár nem, suttognak. Ez úgyszólván fix. Hallja, ahogy a szavaik átcsuszamlanak a fejében gomolygó dongáson, és ezek bizony nem valami bátorító szavak, távolról sem! Megölleg... megezleg... gyülölleg... - Hol a kutya? - kérdezi Cserpák. Egyik kezében a kilencmilliméteres pisztolyt tartja. - Gyere, kutyika! Hoztam neked valami nyamuszt! Gyere, vedd el! De csak a torokhangú morgást hallják ismét az erdőből, ez alkalommal közelebbről: GROO-OOOO! És a fák suttognak. Dale fölnéz a házra, nézi, ahogy hirtelen emeleteket növeszt, bele a fehér és hideg égbe, és mint a meleg zsír, úgy önti el a fejét a szédülés hulláma. Mintha Jack megragadná a könyökét, hogy el ne essen. Ez valamicskét segít, de nem elég; French Landing rendőrfőnöke balra fordul, és hányni kezd. - Jól van - mondja Jack. - Dobd ki. Szabadulj meg tőle. Veled mi van, Doki? Cserpák? A Mennydörgő Kettők azt mondják, hogy részükről minden rendben. Ez pillanatnyilag igaz, bár Cserpák nem biztos benne, hogy tartós lesz az egyensúly. A gyomra lassan, kitartóan kavarog. Na és mi van, ha kiteszem ide a hidegtálat?, gondolja. Jack szerint Burnside halott, őt nem zavarja. Jack fölvezeti őket a tornác lépcsőjén, közben megáll, hogy belerúgja a TILOS AZ ÁTJÁRÁS! feliratú, halálfejes táblát egy gazcsomóba, amely azonnal ráborul, mint egy kapzsi kéz. Dale-nek eszébe jut, hogyan köpte le Jack a varjút. Barátja most egészen másnak tűnik, fiatalabb és erősebb. Mi azért átjárunk - mondja Jack. - Áthúzzuk itt a csíkot. Először úgy rémlik, hogy mégsem így lesz. A Fekete Ház ajtaja nemcsak egyszerűen be van zárva. Repedés sincs az ajtó és a keret között. Ha egyszer bezárják, az ajtó olyan, mintha csak oda lenne festve a falra, akár egy csalkép. Mögöttük az erdőben valami felsikolt. Dale ugrik egyet. A sikoly fülsértő magasságba emelkedik, őrült röhögésbe fullad, azután hirtelen abbamarad. - A bennszülöttek piszok nyugtalanok - jegyzi meg Doki. - Próbálkozzunk az ablakkal? - kérdezi Cserpák Jacktől. - Dehogyis. Az ajtón megyünk be. Jack beszéd közben fölemelte Richie Sexson ütőjét. Most leereszti, és csodálkozva nézi. Mögötte gyorsan erősödő zümmögés hallatszik. A napfény, amely eddig iá gyenge volt ebben a különös erdős

völgyben, mintha még tovább halványodna. - Most meg mi van? - kérdezi Cserpák, visszafordulva az út és a parkoló kocsi felé. A kilencmilliméteres pisztolyt a füle mellé emeli. - Mi a - ekkor elhallgat. A fegyver csöve hátrakonyul. Cserpák szája tátva marad. - Mi a szent szar! - mondja Doki halkan. Dale még halkabban kérdezi: - Ezt te csinálod, Jack? Mert ha igen, akkor eddig ugyancsak véka alá rejtetted a képességeidet. A fény azért halványodott el, mert a Fekete Ház előtti tisztás méhekből álló kupolát kapott. Egyre áradnak az út felől, mint egy aranybarna üstökös csóva. Almatag, jóindulatú döngicsélésük elfojtja a ház riasztócsengőre emlékeztető, fülsértő berregését. Az erdőben elhallgat az aligátorként bőgő lény, és a cikázó alakok eltűnnek a fák között. Jack agyát hirtelen megtöltik az anyjára vonatkozó képek és gondolatok: Lily táncol, Lily a kamera mögé lép egy nagyjelenet előtt, cigarettát szorít a foga közé, Lily a nappali ablakában ül, és kifelé néz, miközben Patsy Cline énekli az „Örült karok"at. Egy másik világban természetesen másféle királynő lett volna, és mit ér egy királynő királyi kíséret nélkül? A hatalmas méhfelhőre néz - milliónyian lehetnek, talán milliárdnyian; ezen a délutánon bizonyára minden kas kiürült a Középnyugaton -, és elmosolyodik. Ez megváltoztatja a szeme formáját, és a gyülekező könnyek végigperegnek az arcán. Hello, gondolja. Hello, fiúk. A méhek halk, nyájas danája kicsit változik, mintha válaszolnának. Bár talán csak a képzelete játszik vele. - Miért vannak ezek itt, Jack? - kérdezi Cserpák megilletődötten. - Nem tudom pontosan - feleli Jack. Visszafordul az ajtóhoz, fölemeli az ütőt, és egyszer, keményen megüti vele a fát. - Kinyitni! - kiáltja. - Laura DeLoessian királynő nevében! És az anyám nevében! Vékony reccsenés hallatszik, olyan hangos és fülsértő, hogy Dale és Cserpák összerezzen és hátraugrik. Cserpák szabályosan befogja a fülét. Repedés jelenik meg az ajtó tetején, és balról jobbra végigfut rajta. A jobb felső sarokban a repedés elfordul, és a mélybe vész. A hasadékon dohos léghuzat zúdul ki. Jacket megcsapja egy savanyú, ismerős pöffenet a halálszagból, amellyel először Ed Kajáldájában találkozott. Megfogja a kilincset, elfordítja. Simán mozog a keze alatt. Kinyitja a Fekete Ház ajtaját. De mielőtt behívhatná őket, Doki Amberson sikoltozni kezd. Valaki - talán Ebbie, talán T. J., talán a hülye öreg Ronnie Metzger - rángatja Ty karját. Piszkosul fáj, de nem ez a legrosszabb. Aki a kart rángatja, furcsa zümmögő hangot hallat, amely mintha Tyler fejének mélyében vibrálna. Csörömpölést is hall... (a Nagy Kombináció, ez a Nagy Kombináció)... De ez a zümmögés...! Apám, az fáj. - Hagyd abba! motyogja Ty. - Elég, Ebbie, különben... Gyönge sikoltások törnek át az elektromos zümmögésen, és Ty Marshall kinyitja a szemét. Nincsen irgalmas szünet, amikor nem tudja, hol van vagy mi történt vele. Olyan erővel tér vissza minden, akárcsak egy szörnyű kép - mondjuk, egy karambol, ahol halottak hevernek mindenfelé -, amit az ember pofájába csapnak, mielőtt elfordulhatna. Kitartott, amíg a vénember meghalt; szót fogadott édesanyja hangjának, és nem veszítette el a fejét. De amikor segítségért kezdett ordítani, visszatért a pánik, és elnyelte. Az is lehet, hogy sokkot kapott. Esetleg mindkettő. Mindenesetre elájult, miközben javában sivalkodott segítségért. Meddig lóghatott a bal kezénél fogva, öntudatlanul? A kunyhó ajtaján beszűrődő fényből lehetetlen megállapítani, mert az változatlan. Akárcsak az óriási gépezet kolompolása és nyikorgása. Ty megérti, hogy a gép sose áll le, örökké csattognak a korbácsok, amelyekkel az iszonyatos őrök hajtják munkára az örökké síró

gyerekeket. A Nagy Kombinációnak soha sincs vége. Vér és rettegés hajtja, és sohasem ér véget a munkaidő. De ez a berregés - ez a zsíros, elektromos berregés, mintha a világ legnagyobb Norelco elektromos borotvája működne -, mi az ördög ez? Mr. Munshun elment az egysínűért, mondja Égett hangja a fejében. Gonosz suttogás. A Vég-Világ egysínűjéért. Borzalmas félelem lopakodik Ty szívébe. Egyáltalán nem kételkedik benne, hogy amit hall, az maga az egysínű vonat, amely most fut be az Indóház út végén levő védőtető alá. Mr. Munshun jön a fiacskájáért, a gülölleges fiúzsgáért, és amikor nem látja ott (se Égettkét), akkor eljön és megkeresi. - Naná hogy! - károgja Ty. - Apám, ó, hogy szopnál le egy tündért! Fölnéz a bal kezére. Olyan könnyű lenne kihúzni a túlméretezett béklyóból, ha nem lenne a bilincs. Mindenképpen megrángatja néhányszor, de csupán a bilincs csörömpöl a vason. A másik bilincs, amelyért Égett nyúlkált, amikor Ty elkapta a tökét, ide-oda leng, mint a kötelek a bitón az Indóház út végében. A könnyeztető, fogcsikorgató zümmögés hirtelen félbeszakad. Leszáll. Most keres az állomáson, megbizonyosodik róla, hogy nem vagyok ott. És amikor biztos lesz benne, akkor mi történik? Tud erről a helyről? Naná. Ty rémülete iszonyattá jegesedik. Égett tagadná ezt. Azt állítaná, hogy ez a kunyhó itt, ebben a száraz mederben az ő titka. Agyalágyult pimaszságában fogalma sem lenne róla, milyen jól szolgálta ez a tévedése állítólagos barátjának céljait. Ismét az anyja szólal meg Ty fejében, és a fiú ezúttal biztos benne, hogy Judy az. Nem hagyatkozhatsz senkire. Lehet, hogy időben jönnek, de az is, hogy nem. Azt kell feltételezned, hogy nem jönnek. Ebből magadtól kell kimásznod. De hogyan? Ty a vénember kicsavarodott hulláját nézi, amely a véres porban hever. A feje majdnem kint van a kunyhóból. Arra gondol, hogy Mr. Munshun erre tart, Égett haverja éppen most halad végig az Indóház úton (vagy inkább egy golf kocsit vezet), mivel föl akarja őt szedni, hogy elvigye az abbalah-hoz. Tyler elhessegeti a gondolatot. Ebből csak pánik lesz megint, azt pedig nem engedheti meg magának többé. Kifut az időből. - Nem tudom elérni - mondja. - Ha a kulcs a zsebében van, akkor végem. Ügy lezárva, a játéknak vége, húzd föl a... Észrevesz valamit a földön. A zsák az, amelyet a vénember hozott. Ebből vette ki a sapkát. És a bilincset. Ha benne volt a bilincs, akkor talán a kulcs is ott van. Előrelép a bal lábával, olyan messzire nyújtja, amennyire csak bírja. Ez nem megy. Nem éri el a zsákot. Még legalább tíz centi hiányzik. Tíz centivel rövidebb, Mr. Munshun meg csak jön és jön. Ty szinte a szagát is érzi. Doki sikolt és sikolt, homályosan érzékeli a többiek kiabálását, hogy hagyja abba, minden rendben, nem kell félni semmitől, azt is alig érzi, hogy fáj a torka, valószínűleg vérzik is. Ez nem érdekes. Az, az érdekes, hogy amikor Hollywood kinyitotta a Fekete Ház ajtaját, Doki meglátta a hivatalos hoszteszt. A hosztesz pedig Daisy Temperly, Doki barna szemű leánykája csinos, rózsaszín ruhácskában. A bőre sápadt, mint a papír, a homloka jobb oldalát kivéve, ahol a levált bőr alól kivirít a vöröslő koponyacsont. - Gyere, Doki! - biztatja Daisy. - Megbeszélhetjük, hogy öltél meg. És énekelhetsz. Énekelhetsz nekem! - Elmosolyodik. A mosoly vigyorrá szélesedik. A vigyorban vámpírfogak meredeznek. Örökké énekelhetsz nekem!

Doki hátraugrik, megfordul, hogy meneküljön, ekkor ragadja meg Jack és megrázza. Doki Amberson jókora fickó - pucin százharminc kiló, amikor pedig, mint most is, rajta van a teljes Utcai Harcos felszerelése, megüti a száznegyvenet - de Jack erőlködés nélkül rázza, úgyhogy a drabális ember feje előre-hátra nyaklik. Doki hosszú haja csapkod. - Ezek csak érzékcsalódások! - mondja Jack. - Moziképek, a hozzánk hasonló nem kívánt vendégek távoltartására. Nem tudom, hogy mit láttál, Doki, de nincs ott. Doki óvatosan átles Jack válla fölött. Egy pillanatra még lát egy rózsaszín, töpörödő örvényt - mint amikor az ördögi kutya jött, csak fordított arányban -, azután az is eltűnik. Jackre néz. Lomha könnyek görögnek napbarnított arcán. - Nem akartam megölni! - mondja. - Szerettem. De fáradt voltam aznap éjjel. Nagyon fáradt. Tudod te, milyen dolog fáradtnak lenni, Hollywood? - Igen - bólint Jack. - És ha kijutunk innen, egy hétig fogok aludni. De most... - Dokiról Cserpákra néz. Cserpákról Dale-re. - Még sok mindent fogunk látni. A ház a legrosszabb emlékeiteket használja föl ellenetek: dolgokat, amelyeket elrontottatok, embereket, akiket bántottatok. De mindent összevéve én felbátorodtam. Azt hiszem, sok méreg eltávozott erről a helyről Égett halálával. Csupán annyi a dolgunk, hogy utat találjunk a túloldalra. - Jack - mondja Dale. Az ajtóban áll, épp azon a helyen, ahol Daisy üdvözölte egykori orvosát. A szeme tágra nyílik. - Mi az? - Megtalálni az utat... lehet, hogy könnyebb mondani, mint megtenni. Körülveszik. Az ajtón túl gigászi, kör alakú előcsarnok tátong, akkora, hogy Jacknek a Szent Péter-székesegyházra kell gondolnia. A padlón hektárnyi méregzöld szőnyeg, amelybe minden elképzelhető kínzást és istenkáromlást beleszőttek. Mindenfelé szobák nyílnak. Ráadásul Jack négy kanyargós lépcsőt is lát. Pislog egyet és máris hat a lépcsők száma. Megint pislog, és már tizenkét lépcső van, s ez legalább annyira őrjítő a szemnek, mint egy Escherrajz. Hallja a mély, idióta zúgást, a Fekete Ház hangját. De valami más is megüti a fülét: nevetés. Gyere be!, mondja a Fekete Ház. Gyere be, és vándorolj mindörökké ezekben a szobákban! Jack pislog. Ezerre nőtt a lépcsők száma, van, amelyik felfúvódik és lelappad. Tárt ajtók vezetnek képcsarnokokba, szoborgalériákba, örvényekbe, az űrbe. - Most mihez kezdünk? - kérdezi fahangon Dale. - Mi az ördögöt csinálunk? Ty még sohasem látta Égett haverját, de ahogy lóg a béklyóról, egész könnyen el tudja képzelni. Ebben a világban Mr. Munshun valódi teremtmény... de nem ember. Csoszogó alakot lát, amely fekete ruhában, lobogó, vörös nyakkendőben buzgón lohol lefelé az Indóház úton. Hatalmas, fehér arcában vörös száj és egyetlen, homályos szem. Ty képzelete olyannak festi az abbalah emisszáriusát és vezérképviselőjét, mint egy félresikerült Humpty-Dumptyt. Mellénye is van, gombok helyett csontokkal. Ki kell jutnom innen. Meg kell szereznem azt a zsákot... de hogyan? Ismét Égettre néz. Kihúzott beleinek ocsmány kupacára. Hirtelen megérkezik a válasz. Ismét kinyújtja a lábát, de ez alkalommal nem a zsák felé. Ráakasztja cipőjének orrára Égett zsigereinek egyik földes fodrát. Fölemeli, elfordul, és puhán rúg egyet. A belek pányvája lerepül a tornacipő orráról. Át a bőrzsákon. Eddig jó. Most már csak annyival kell közelebb húznia, hogy lábbal elérje. Igyekszik nem gondolni a loholó, kockaszerű, groteszkül hosszú arcú alakra. Ismét kinyújtja a lábát. A belek mocskos kupaca alá dugja, és lassan, végtelen gondossággal húzni kezdi. - Ez lehetetlen! - mondja határozottan Cserpák. - Semmi sem lehet ekkora. Te is tudod, igaz?

Jack mély lélegzetet vesz, majd még egyet, és halk, szilárd hangon egyetlen szót mond. - Di-jamber? - kérdezi gyanakodva Cserpák. - Mi az ördög az a di-jamber? Jack nem fárasztja magát a válasszal. A tisztás fölött függő vastag, zöngicsélő felhőből (Dale kocsija egyetlen szőrös, fekete-arany kupac a tornác előtt) kiválik egyetlen méh. Ez - kétségtelenül egy méhkirálynő - átszáll Dale és Doki között, egy pillanatra megáll Cserpák előtt, mintha fölmérné (esetleg a bőkezűen adagolt mézet vizsgálgatná), azután Jack elé röppen. Dundi, aerodinamikailag hibás, nevetséges, és mégis, valamiként maga a csoda. Jack fölemeli az ujját, mint egy professzor vagy egy vezénylő karmester. A méhecske leereszkedik az ujja hegyére. - Tőle jöttél? - halkan kérdezi, olyan halkan, hogy a többiek nem hallhatják, még Cserpák sem hallja, aki mellette áll. Jack maga se tudja, kire gondolt. Az anyjára? Laura DeLoessianra? Judyra? Sophie-ra? Vagy van még egy másik női erőközpont, amely ellensúlyozza a Bíbor Király hatalmát? Valamiért ezt érzi igaznak, de úgy véli, hogy erről sohasem győződhet meg. Mindenesetre a méh csak néz rá nagy, fekete szemével, közben rezeg a szárnya, és rájön, hogy vannak kérdések, amelyek nem igényelnek választ. Álomszuszék volt, de most már ébren van, kiugrott az ágyból. Ez a ház hatalmas és mély, aljassággal tömött, titkok rétegeivel burkolt hely, na és? Nála van Ty remek ütője, vele vannak a barátai, övé a d'yamba, és itt a méhkirálynő. Ennyi elég. Felkészült, mehet. Ami még jobb - talán mindennél jobb -, boldog, hogy mehet. Szája elé emeli az ujját, és a méhet gyengéden befújja a Fekete Ház előcsarnokába. A méh egy pillanatig céltalanul köröz, azután balra fordul, és eltűnik egy furcsa formájú, püffedt ajtónyílásban. - Gyerünk - mondja Jack. - Dolgunk van. A másik három szorongva összenéz, azután követik Jacket oda, ahova sorsuk parancsolja őket. Lehetetlen megmondani, hogy a Sawyer Banda mennyi időt tölt a Fekete Házban, abban a lyukban, amely teleköpködte nyálkájával French Landinget és a környező városokat. Valószínűleg azt se lehetne egyértelműen megmondani, hogy mit látnak. A Fekete Házban tett utazás a szó legszorosabb értelmében olyan, mint egy dühöngő őrült agyában utazni, és egy ilyen szellemi keretben nem számíthatunk a jövő terveire vagy a múlt emlékeire. Egy őrült agyban csak a füstölgő jelen létezik, az örökös, ordító éhségek, paranoiás elmélkedések, nagyzoló feltételezések, így nem meglepő, hogy a Fekete Házban látott dolgok csaknem azonnal fakulni kezdenek az elméjükben, amint leveszik róluk a szemüket, csupán tétova, suttogó szorongást hagynak maguk után, amely lehet az opopanax távoli kiáltása is. Még szerencse, hogy felejthetnek. A méhkirálynő vezet, a többi méh pedig akkora rajban követi őket, amely elsötétíti a levegőt. Keresztüldongnak évszázadok óta elnémult szobákon (bizonyosan megértjük - ha nem is logikailag, de ösztönösen -, hogy a Fekete Ház sokkal előbb létezett, semhogy Égett megépítette csomópontját French Landingben). Van, hogy a négyes egy zöld üveglépcsőn ereszkedik alá. A lépcső alatti szakadékban keselyűszerű madarak köröznek, fejük helyén elveszett kisbabák síró, fehér arca van. Vasúti kocsinak tűnő, hosszú, keskeny szobában élő rajzfilmfigurák - két nyúl, egy róka és egy fehér kesztyűs, részeg külsejű béka - ülnek egy asztalnál, ahol bolhaszerű lényeket fogdosnak és esznek. Valóban az 1940-es évek fekete fehér rajzfilmjeiből valók, és Jacknek megfájdul a szeme, ha rájuk néz, mert ugyanakkor élnek is. A nyúl egyik szemével cinkosán kacsint, amikor a Sawyer Banda elmegy mellettük, ám a másikban Jack gyilkosságot lát. Van egy üres szalon, amelyben hangok ordítanak valamilyen idegen nyelven; franciára emlékeztet, de nem az. Egy szobában okádék zöld trópusi erdő sül a perzselő napfényben. Az egyik fáról hatalmas gubó csüng, benne szárnyaiba burkolózó sárkányembrió sejlik. Nem lehet sárkány - mondja hátborzongatóan racionális hangon Doki Amberson. - Azok vagy tojásból, vagy sárkányfogból kelnek ki. Vagy mindkettőből. - Végigmennek egy hosszú folyosón, amely lassan kifordul, alagúttá lesz, azután lepottyantja őket egy végeérhetetlen zsíros lejtőre, miközben láthatatlan hangszórókból őrült dobszólók dübögnek. Jack Cozy Cole-t vagy Gene Krupát véli felismerni. A csúszda oldala eltűnik, egy pillanatig szakadék fölött siklanak, amelynek mintha szó szerint nem lenne

alja. - Kormányozzatok a kezetekkel és a lábatokkal! - ordítja Cserpák. - Ha nem akartok átrepülni a szélén, akkor KORMÁNYOZZATOK! - Végül bepottyannak abba a helyiségbe, amelyet Dale Mocsokszobának nevez el. Piszokszagú földkupacokon kell átvergődniük, csupasz izzók füzéreivel megvilágított, rozsdás bádogmennyezet alatt. Apró, zöldes fehér pókok csapatai futkosnak ide-oda, mint a halrajok. Mire elérik a túloldalt, lihegnek, levegő után kapkodnak, a cipőjük sáros, a ruhájuk mocskos. Itt három ajtó sorakozik. Vezetőjük zümmög, és egy kört ír le a középső előtt. - Nem megy - mondja Dale. - Nem akarom látni, mi van a függöny mögött. Jack közli vele, hogy bizonyára nagy jövője lesz a komikus színjátszásban, azután kinyitja az ajtót, amelyet a méh választott számukra. Mögötte hatalmas, automata mosodát találnak, mire Cserpák azonnal elnevezi a helyet a Tisztaság Csarnokának. Szoros csoportban követik a méhet a nedves folyosón, amelyet habzó mosógépek és zümmögő, reszkető szárítógépek szegélyeznek. A levegőnek olyan szaga van, mint a friss kenyérnek. A fenyegető egyszemű mosógépek legalább tizenöt méter magas falat alkotnak. Fölöttük a poros levegő óceánjában galambok röpködnek nyugtalan csapatokban. Itt-ott csonthalmok mellett haladnak el, és más jelek is arra utalnak, hogy emberi lények jártak itt (vagy hozták őket). Egy folyosón egy robogót lámák, amelyet beszőttek a pókok. Arrébb porlepte, lányoknak való, egysoros görkorcsolya. Egy óriási könyvtárban egy mahagóni asztalon a NEVESS szót rakták ki emberi csontokból. Egy fényűzően berendezett (noha elhanyagolt) szalonban, amelyen a méh, ellentmondást nem tűrő, egyenes vonalban vezeti át őket, Dale és Doki megfigyelték, hogy az egyik falon a képek emberi arcokból készültek, amelyeket levágtak, kikészítettek, azután négyszögletes fakeretekre feszítettek ki. Hatalmas, értetlen szemeket festettek az üres szemhéjak alá. Dale-nek legalább egy arc ismerősnek rémlik: Milton Wanderlyé, egy tanítóé, aki három-négy éve tűnt el. Mindenki azt hitte, hogy Don Wanderly öccse egyszerűen elhagyta a várost. Hát, gondolja Dale, csakugyan elhagyta. Egy kétoldalt cellasorral szegélyezett, kővel burkolt folyosó felénél a méh bekanyarodott egy hitvány kis kamrába, és körözni kezdett egy rongyos matrac fölött. Először egyikük sem szól. Nem szükséges. Ty itt volt, méghozzá nemrégen. Szinte érzik a szagát - a félelmét. Azután Cserpák Jackhez fordul. Kék szeme a dús, rőtes szakáll fölött összehúzódik a dühtől. - A vén fattyú megégette valamivel. Vagy megsokkolta! Jack bólint. O is érzi, noha azt nem tudja, hogy az orrával vagy az elméjével, de ez nem is számít. Burnside senkit nem sokkol meg többé - mondja. A méhkirálynő átvillan közöttük, és türelmetlenül köröz a folyosón. Bal felé, amerről jöttek, a folyosó fekete a méhektől. Inkább jobbra fordulnak, és a rovar hamarosan egy másik, végeérhetetlennek látszó lépcsőn vezeti őket lefelé. Egy helyütt rövid, csöpögő szemerkélésen mennek át - valahol a lépcső fölött talán megrepedt egy cső a Fekete Ház leírhatatlan zsigereiben. Fél tucat fok nedves, és valamennyien látják rajtuk a nyomokat. Túlságosan elmosódottak ahhoz, hogy egy szakértő csoport használhatná Jack és Dale ugyanarra gondol), de a Sawyer Banda fölbátorodik: nagy láb nyoma, kis lábé, mindkettő viszonylag friss. A mindenit, ezek nemrég mentek valahova! Rákapcsolnak, és mögöttük hangosan zöngő felhőben áramlanak a méhek, mint egy ótestamentumi csapás. Lehet, hogy az idő megszűnt létezni a Sawyer Banda számára, de Ty Marshallnak gyötrelmesen létezik. Nem tudhatja, hogy képzeli-e Mr. Munshun közeledését, vagy előérzet figyelmezteti, de szörnyen fél, hogy az utóbbi. Ki kell jutnia a kunyhóból, muszáj, de ez az átkozott zsák folyvást kitér előle. Sikerült közelebb húzni a belek pányvájával; ironikus módon ez volt a könnyebbik rész. A nehezebb az, hogyan kaparintsa meg az átkozott cuccot. Nem éri el; akárhogy nyújtózkodik, akármilyen kegyetlenül kínozza a bal vállát és megbilincselt bal csuklóját, legalább hatvan centi hiányzik. A fájdalom könnyei peregnek az arcán. De az így elveszített nedvességet azonnal pótolja a csípős verejték, amely zsíros homlokáról a szemébe folyik. - Lábbal - mondja. - Mint a fociban. - Az ajtóban elterült torz kupacra, egykori kínzójára néz. Mint a fociban, igaz, Égettke?

Oldalról a zsák alá dugja a lábát, nekinyomja a falnak, azután elkezdi fölfelé tolni a vérfoltos fán. Ugyanakkor le is nyúl... már csak harmincöt centi... Már csak harminc... lejjebb nyúl... ...és a bőrzsák lebillen cipője orráról a földre. Pötty. - Figyelsz rá, igaz, Égett? - lihegi Ty. - Muszáj, tudod, mert én háttal vagyok. Te vagy az őr, rendben? - Te vagy a... Bassza meg! - ez alkalommal a zsák rögtön lebillent a lábáról, amint emelni kezdte. Ty a szabad kezével a falra csap. Miért csinálod ezt?, kérdezi hidegen egy hang. Éppen olyan, mint az anyjáé, de nem az övé, nem egészen. Segít ez rajtad? - Nem - morogja sértődötten -, de jobban érzem magam. Ha kiszabadulsz, akkor még jobban érzed majd magad. Most próbálkozz újra. Ty ismét odagurítja a bőrzsákot a falhoz. A lábát nekinyomja, tapogat valami más után, ami benne lehet - például egy kulcs után -, de nem tudja megmondani, mi van benne. Cipőn keresztül nem érzi. Ismét elkezdi csúsztatni fölfelé a fal mentén. Óvatosan... nem túl gyorsan... Mintha a háló felé terelné a labdát... - Ne engedd be, Égett - lihegi a mögötte fekvő halottnak. - Ennyivel tartozol nekem. Nem akarok elmenni az egysínűvel! Nem akarok elmenni Vég-Világba! És nem akarok Törő lenni! Akármi is az, nem akarok az lenni! Kutató szeretnék lenni... Talán víz alatt, mint Jacques Cousteau... vagy katonai pilóta... vagy talán... BASSZA MEG! - Ez alkalommal nem bosszúság cseng a hangjában, amikor leesik a zsák, hanem düh és pánik. Mr. Munshun lohol és siet. Közeledik. El akarja vinni. Din-tah. Abbalah-dún. Örökkön- örökké. - Valószínűleg úgy sincs benne a rohadt, ócska kulcs. - A hangja remeg, közel jár a hüppögéshez. Igaz, Égett? „Cimbi" Burnside nem nyilvánít véleményt. - Lefogadom, hogy egyáltalán semmi nincs ott. Kivéve talán... nem tudom... egy doboz Tums vagy ilyesmi. Az emberhústól muszáj gyomorégést kapni. Mindazonáltal ismét elkapja a lábával a zsákot, és elölről kezdi a kínlódást, hogy fölcsúsztassa a fal mentén olyan magasra, ahol már elérheti az ujjaival. Dale Gilbertson egész életében Szurdokországban élt, és hozzászokott a zöld növényzethez. Számára az a természetes, ha a szemhatárig ér az erdő, a pázsit, a rét. Talán ezért nézi olyan undorral és növekvő elszörnyedéssel a füstölgő vidéket az Angolna út mentén. - Mi ez a hely? - kérdezi Jacktől. Apró zihálások tagolják szavait. A Sawyer Bandának nincs golf kocsija, ezért gyalogolnia kell, és Jack némileg szaporázza a lépést, gyorsabb, mint amilyen sebességgel Ty vezette a golf kocsit. - Nem tudom pontosan - mondja. - Rég volt, hogy ilyet láttam. Azt Elátkozott Földeknek hívták. Zöld pikkelyes ember ugrik elébük óriási görgetegsziklák halma mögül. Kezében kurta botot tart vagy inkább lovaglópálcát? - Bahhhrrr! - kiáltja a jelenés, éppen olyan furcsa hangon, mint Richard Sloat, amikor nevet. Jack fölemeli Ty ütőjét, és kérdőn néz a jelenésre. - Ebből akarsz egy kicsit? - A jelenés nem akar. Egy pillanatig még áll, azután megfordul és elinal. Mielőtt eltűnne a sziklák útvesztőjében, Jack látja, hogy ferde szarvak nőnek ki görbe sorban a két Achilles-inából. - Nem szeretik Csodagyereket - mondja Cserpák, és elismerően pillant az ütőre. Az még mindig ütő, éppúgy, ahogy a kilencmilliméteres és a 357-es Rüger is pisztolyok maradtak, és ők maguk is még ők maguk: Jack, Dale, Cserpák, Doki. Jack úgy dönt, hogy ezen sem lepődik meg. Parkus mondta, hogy itt nincsenek Ikrek, mondta, amikor tanácsot tartottak a kórházsátorban. Ez a hely lehet a Territóriumok közelében, de nem a Territóriumok. Jack megfeledkezett erről. Hát igen - de másra is kellett gondolnom.

- Nem tudom, fiúk, megnéztétek-e közelebbről azt a falat ennek a bájos vidéki útnak a másik oldalán - mondja Doki -, de azok a nagy, fehér kövek koponyáknak tűnnek. Cserpák, futó pillantást vet a koponyák falára, azután ismét előrenéz. - Engem az a dolog aggaszt mondja. A látóhatár törött fogai közül acél, üveg és gépezetek bonyolult szövevénye emelkedik az égbe. Eltűnik a felhők között. Látják az apró alakokat, akik futkosnak és küszködnek, hallják az ostorpattogást. Ebből a távolságból úgy durrognak, mint a 22-es puskák. - Mi az, Jack? Jack először arra gondol, hogy a Bíbor Király Törőit látja, de nem - ahhoz túl sokan vannak. Az épület valamiféle gyár vagy erőmű, amelyet rabszolgák hajtanak. Olyan gyermekek, akik nem elég tehetségesek, hogy megfeleljenek Törőknek. Hatalmas felháborodás növekszik a szívében. A méhek, mintha éreznék, hangosabban döngenek mögöttük. Speedy hangja suttog a fejében: Fékezd a haragodat, Jack! Az első a kisfiú! Az idő pedig nagyon gyorsan fogy. - Irgalmas Jézusom! - mondja Dale, és mutatja. - Ez az, aminek én gondolom? A bitófa csontvázként áll a megdőlt út mentén. Megszólal Doki: - Ha arra gondolsz, hogy akasztófa, akkor megnyerted a rozsdamentes acél bilit, és indulhatsz a következő körben. - Nézzétek ezt a rengeteg cipőt! - mondja Dale. - Miért halmozták így föl őket? - Isten tudja - feleli Cserpák. - Errefelé nyilván ez a szokás. Milyen közel vagyunk, Jack? Egyáltalán van róla valami fogalmad? Jack az előttük legöngyölődő útra néz, aztán a balra vezető útra, amelyiknek a sarkán az ősrégi bitófa áll. - Közel - mondja. - Azt hiszem... Ekkor elöl, felcsap a sikítás, egy olyan gyermek hangja, aki az őrület határán van. Vagy azon is túl. Ty Marshall hallja a közeledő méhek zümmögését, de azt hiszi, csak a feje zúg, nem több ez, mint saját növekvő szorongásának hangja. Nem tudja, hányszor próbálta Égett bőrzsákját fölhúzni a kunyhó fala mentén; már nem is számolja. Az eszébe sem jut, hogy ha eltávolítaná a különös sapkát - azt, amelyik szövetnek látszik, de fémes a tapintása -, az összerendezettebbé tenné a mozgását, mivel teljesen megfeledkezett a sapkáról. Csak annyit tud, hogy fáradt és izzadt és remeg, nyilván a sokktól, és ha ez alkalommal sem sikerül elkapnia, akkor valószínűleg föladja. Alighanem elmennék Mr. Munshunnal, ha ígérne egy pohár vizet, gondolja Ty. De beleépült a csontjaiba Judy keménysége, és valamennyi Sophie uralkodói állhatatosságából is. Nem törődve combja fájdalmával, ismét elkezdi fölfelé csúsztatni a zsákot a fal mentén, ugyanakkor kinyújtja a jobb kezét. Huszonöt centi... Húsz... Most van legközelebb... A csomag balra billen. Le fog esni a lábáról. Ismét. - Nem - mondja Ty halkan. - Most ne. Keményebben szorítja a deszkához a tornacipővel, azután ismét emelni kezdi. Tizenkét centi... Tíz centi... Hét és fél, és a zsák egyre jobban balra dől, le fog esni... - Ne! - ordít föl Ty, és előrehajol. Feszülő háta recseg. Elkínzott bal válla szintén. De az ujjai megérintik a zsákot... azután megmarkolják. Maga felé rántja, és majdnem elejti megint! - Kizárt dolog, Égett! - zihálja. Először bűvészkedik a zsákkal, azután a melléhez szorítja. - Nem fogsz elbolondítani azzal az ósdi trükkel, kizárt dolog, hogy elbolondítsál. - Fogai közé harapja a zsák szélét. Förtelmes, rothadt szaga van. Eau de Burnside. Nem érdekli. Széthúzza a zsák száját. Először azt hiszi, üres, és fojtottan, hüppögve felkiált. Azután ezüstös villanást vesz észre. Még egyet kiált, összeszorított fogai között szűrve a hangot, benyúl a zsákba a jobbjával, kiveszi a kulcsot. Nem ejthetem le, gondolja. Ha leejtem, akkor megörülök. Tényleg. Nem ejti le. A feje fölé emeli, beledugja a kis lyukba, amely a bal csuklóját tartó bilincs oldalán van, és elfordítja. A bilincs kinyílik.

Ty lassan kihúzza a kezét a béklyóból. A bilincs leesik a kunyhó földpadlójára. Eszébe jut egy hátborzongatóan valószerű gondolat: igazából még mindig a Fekete Házban van, a rongyos matracon alszik, cellája egyik sarkában kübli, a másikban egy tányér újramelegített marhahúsleves. Most csak a kimerült elme ad neki egy kis reményt. Egy utolsó vakáció, mielőtt ő is bekerül a bográcsba. Kint a Nagy Kombináció kolompol, és gyerekek jajgatnak, akik csak mennek és mennek és mennek vérző lábacskáikon, hajtják a Nagy Kombinációt. Valahol ott van Mr. Munshun, aki el akarja vinni őt valahova, ahol még ennél is rosszabb dolga lesz. Ez nem álom. Ty nem tudja, hova menjen innen, egyáltalán hogyan keveredhetne vissza saját világába, de az első dolga, hogy elhagyja a kunyhót és közvetlen környékét. Remegő lábbal indul el, mint egy baleset áldozata, aki hosszú ágyban fekvés után először kel föl. Ty Marshall átlép Égett elterült hulláján, és kimegy a kunyhóból. Az idő borús, a vidék kihalt, és Ty még itt, a fájdalom és robotolás rozoga felhőkarcolójának tövében is végtelenül boldog, hogy ismét fényt lát. Hogy szabad. Amíg mögé nem kerül a kunyhó, addig nem is tudatosodik benne, mennyire bizonyosra vette, hogy itt fog meghalni. Egy pillanatra behunyja a szemét, arcát a szürke ég felé fordítja, így nem látja a kunyhó mellett álló alakot, amely óvatosan várt, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a kilépő gyerek még viseli a sapkát. Amikor megbizonyosodik, előlép Lord Malshun - még ez közelíti meg legjobban nevének kiejtését. Groteszk arca olyan, akár egy bőrrel bevont, nagy merőkanál. Egyetlen szeme szörnyűségesen kidülled. Vörös ajkán vigyor. Amikor átkarolja a fiút, Ty üvölteni kezd - nemcsak félelmében és meglepetésében, de felháborodásában is. Olyan keményen dolgozott, hogy kiszabaduljon, olyan borzasztóan keményen! - Csitt! - suttogja Lord Malshun, és amikor Ty továbbra is vadul süvít (a Nagy Kombináció felső szintjein néhány gyermek odafordul a hallatára, amíg a gonosz kínzók, akik előmunkásként szolgálnak, vissza nem korbácsolják őket a robothoz), az abbalah lordja ismét megszólal, a Sötét Nyelv egy szavát mondja: Pnung. Ty elernyed. Ha Lord Malshun nem tartaná hátulról, akkor összeesne. Nyáladzó, ernyedt szájából továbbra is áradnak a tiltakozás torokhangú nyögései, de a sikoltozás abbamaradt. Lord Malshun a Nagy Kombináció felé fordítja hosszú kanálarcát, és elvigyorodik. Az élet jó! Azután bekukkant a kunyhóba futólag, de nagy érdeklődéssel. - Elintézte! - mondja. - Ráadásul sapkában! Megdöbbentő fiú! A Király személyesen akar találkozni veled, mielőtt elmész Din-tah-ba. Lehet, hogy még süteményt és kávét is ad neked! Csak képzeld el, ifjú Tyler! Kávé és sütemény az abbalah-nál! Sütemény és kávé a Királlyal! -...nem akarok menni... haza akarok menni... a maaaa... - az utolsó szavak olyan ernyedten, lomhán bugyognak belőle, mint vér a halálos sebből. Lord Malshun végighúzza ujját Ty száján, és a gyerek ajka összezárul. - Csitt! - mondja ismét az abbalah tehetségkutatója. - Kevés olyan bosszantó dolog van az életben, mint egy zajos útitárs. Márpedig messzire megyünk, távol az otthonodtól, a barátaidtól, a családodtól... ó, de ne sírj! - Mert Malshun látja, ahogy a könnyek szivárogni kezdenek az elernyedt gyermek szeme sarkából, és leperegnek az arcán. - Ne sírj, kis Ty! Új barátokat szerzel. Például a Fő Törőt. Minden gyerek szereti a Fő Törőt. A neve Mr. Brautigan. Talán mesél neked számtalan szökéséről. Hogy azok milyen viccesek! Az ember majd' megszakad! Most pedig mennünk kell! Sütemény és kávé a Királlyal! Erre gondolj! Lord Malshun köpcös és eléggé karikalábú (a lába jóval kurtább groteszkül hosszú arcánál), de erős. Úgy a hóna alá kapja Tyt, mintha a fiú nem nyomna többet két-három összehajtott lepedőnél. Utoljára visszanéz Égettre, különösebb sajnálat nélkül - van egy igen ígéretes fiatalember New York állam északi részén, és Égett amúgy is le volt már harcolva. Félrehajtja a fejét, és hangtalanul, szuszogva vihog. Azután elindul, de nem feledkezik meg róla, hogy a sapkát jó erősen a fiú fejébe húzza. Ez a gyerek nem csupán Törő; talán a legerősebb, aki valaha élt. Szerencsére még nem ébredt rá a saját erejére. Valószínűleg semmi sem történne, ha a sapka leesik, de

jobb nem kockáztatni. Szaporán lépkedve - miközben talán még dudorászik is az orra alatt - Lord Malshun odaér a vízmosás végéhez. Balra fordul az Angolna úton, hogy megtegye a fél mérföldet az Indóház útig, és ott megtorpan. Négy ember állja útját, abból a világból származnak, amelyre Lord Malshun Ter-tah néven gondol. Ez egy szleng szó, és nem valami hízelgő. A Jó Gazda Könyvében Ter a Teleföldnek az a szakasza, amikor a tenyészmarhákat meghágatják. Lord Malshun a Fekete Házon túli világot egyfajta hatalmas caldo largónak tekinti, eleven levesnek, amelyből akkor meregethet - természetesen mindig az abbalah nevében! -, amikor kedve támad rá. Négy ember a Térről? Malshun ajka megvetően lebiggyed, ami egész arca hosszában összekuszálja a vonásokat. Mit csinálnak ezek itt? Mit remélnek, mit tehetnek itt? Mosolya hervadni kezd, amikor meglátja egyikük botját. A bot, változó színekben izzik a szórt fénytől, de az izzás közepe valahogy mindig fehér. Vakítóan fehér. Lord Malshun egy dologról tud, aminek ilyen fénye van, és az, az Örökkévalóság Gömbje, amelyet legalább egy vándorló kisfiú Talizmán néven ismert. Az a fiú valaha megérintette, és ahogy Laura DeLoessian megmondhatta volna neki - bár most már Jack is tudja -, a Talizmán érintése sohasem tűnik el teljesen. Lord Malshun mosolya akkor konyul le végleg, amikor ráébred, hogy a botot markoló férfi azonos azzal a fiúval. Ismét idejött, hogy őket vegzálja, de ha azt képzeli, hogy elviheti a díjak díját, akkor bizony nagyot téved! Ez végül is csak egy fütykös, és nem maga a Gömb; az emberben talán még él a Gömb erejének üledéke, de az bizonyosan nem lehet sok. Annyi év után legfeljebb egy kis por. És az én életem is annyi, mint a por, ha hagyom, hogy elvegyék tőlem ezt a fiút, gondolja Lord Malshun. Muszáj... Egyetlen szeme most a Térről származó férfiak mögött függő viharfelhő felé fordul. Hatalmas, álmosító zümmögés hallatszik belőle. Méhek? Fullánkos méhek? Fullánkos méhek, közte és az Indóház út között? Nos, majd elbánik velük. Idővel. Először ezekkel a szekánt emberekkel kell végeznie. - Jó napot, uraim! - köszön Lord Malshun a legkedvesebb hangján. Eltűnt a mű német kiejtés; most úgy beszél, mint egy műangol arisztokrata egy West End-i kabaréban, az 50-es években. Vagy inkább, mint a második világháborús náci propagandista, Lord Haw-Haw. - Örülök, hogy ilyen messzire eljöttek látogatóba, tökéletesen csodálatos dolog, pláne egy ilyen rohadt napon. Igen, attól tartok, a napok errefelé rohadtak, tudják, a Vég-Világ Dinjei egyszerűen a tragikus enyészetre születtek, tudják, és - mindent összevéve - nem maradhatok itt. Attól tartok, ezt a küldeményt időre le kell szállítanom. Lord Malshun fölemeli Tyt, és megrázza. Noha Ty szeme nyitva, és láthatóan öntudatánál van, kezelába ernyedten leng, mint egy rongybabáé. - Tedd le, Munshun! - mondja az, akinél a fütykös van, és Lord Malshun egyre növekvő ijedséggel jön rá, hogy ezzel még gondjai lehetnek. Ez bizonyos. Mosolya mégis kiszélesedik, kimutatja kísérteties fogsorát. Minden foga hegyes és befelé görbül. Akármi kerül is közéjük, az darabokra szaggatja magát, ha megpróbál szabadulni ebből a csontos csapdából. - Munshun? Munshun? Itt nincs semmiféle Munshun. És ha már itt tartunk, Mr. Hétfő se. Mindenki távozott, csirió, ta-ta, subidú. Ami meg azt illeti, hogy tegyem le a legénykét, az nem megy, kedves fiam, egyszerűen nem tehetem. Tudod, dolgunk van. Igazán örülhetnének, barátaim. A rémuralomnak vége! Hurrá! A Halász meghalt - megjegyzem, ennek a fiúnak a közreműködésével halt meg, ennek a tökéletesen csodálatraméltó fiúnak a segedelmével. - Ismét megrázza Tyt, mindig vigyázva, hogy fölfelé tartsa a gyerek fejét. Nem akarja, hogy leessen a sapka, még csak az hiányozna. A méhek idegesítik. Ki küldte a méheket? - A fiú anyja elmegyógyintézetben van - mondja a fütyköst szorongató férfi. Lord Malshun növekvő félelemmel észleli, hogy a bot vadabbul izzik, mint valaha. Most már nagyon megijedt, és a félelem magával hozza a haragot. Lehetséges, hogy elviszik a gyereket? Tényleg elviszik? - Kórházban van, és

visszaköveteli a fiát. Ha így van, akkor kapnak egy hullát a fáradságukért. Akár fél, akár sem, Lord Malshun még szélesebben vigyorog (Dale Gilbertsonnak váratlan, lidérces látomása támad: ifjabb William F. Buckley, egy szemmel és másfél méteres arccal). Szájához emeli Ty ernyedt testét, és a fogát csattogtatja, alig három centire a védtelen nyaktól. - Hát, öreg, szólj a férjének, hogy dugja bele a vesszejét, és csináljon neki egy másikat. Biztos meg tudja tenni. Végtére is Ter-tah-ban él. Ott még attól is teherbe esnek a nők, ha végigmennek az utcán. Megszólal az egyik szakállas: - De neki ez kell. - De nekem is, drága gyermekem! Nekem is! - Lord Malshun ez alkalommal csakugyan belecsippent a fiú bőrébe. Kiserkedt a vér, mintha borotvával vágta volna meg. Mögöttük csikorog a Nagy Kombináció, de a sikoltozás elhallgatott. Mintha a szerkezetet hajtó gyerekek tudatára ébredtek volna, hogy valami megváltozott vagy megváltozhat; a világ új egyensúlyi ponthoz érkezett. Az izzó botot fogó férfi előrelép. Lord Malshun akaratlanul hátrál. O is tudja, hogy hiba kimutatni a félelmet és a gyengeséget. És mégis. Mert ez nem egy közönséges tah. Van benne valami a régi harcosokból, a Nemes Nép bajnokaiból. - Ha még egy lépést teszel, feltépem a torkát, kedves fiam. Gyűlölök ilyesmit tenni, borzalmasan gyűlölök, de azért ne kételkedj benne, hogy megteszem. - Két másodperccel később magad is halott leszel - mondja a botos ember. Úgy tűnik, egyáltalán nem fél, és Tyt sem félti. - Ezt akarod? Hát, ha aközött kell választania, hogy meghal, vagy üres kézzel áll a Bíbor Király színe elé, Lord Malshun inkább a halál mellett dönt. De lehet, hogy nem lesz rá szükség. A csitító szó működött a fiú esetében, és működni fog legalább három ember esetében is - a közönséges háromnál. Ha nyitott szemmel, érzéketlenül hevernek az úton, akkor már elbánik a negyedikkel. Sawyer az, természetesen. Ez a neve. Ami a méheket illeti, biztosan van elég védő szava ahhoz, hogy elérje az Indóház úton az egysínű vasutat. Na és ha megszúrják párszor, akkor mi van? - Ezt akarod? - kérdezi Sawyer. Lord Malshun elmosolyodik. - Pnung! - kiáltja, és Jack Sawyer mögött Dale, Cserpák és Doki megmerevedik. Lord Malshun mosolya vigyorrá szélesedik. - Na, most mit fogsz csinálni, kotnyeles barátom? Mit teszel, ha nincsenek mögötted a barátaid... Armand „Cserpák" St. Pierre előrelép. Az első lépés nagy erőfeszítésébe kerül, de utána már könnyebb. Az ő fogai is kilátszanak a szakállából, amikor hidegen elmosolyodik. - Te vagy a felelős a lányom haláláért - mondja. - Talán nem személyesen tetted, de te noszogattad Burnside-ot. Igaz? Az apja vagyok, te barom! Gondolod, hogy meg tudsz állítani egyetlen szóval? Doki odaáll a barátja mellé. - Hazavágtad a városomat! - mordul föl Dale Gilbertson. O is előrelép. Lord Malshun hitetlenül bámul rájuk. A Sötét Nyelv nem fékezte meg őket. Egyiküket sem. Elállják az utat! Elmerészelik állni azt az utat, amelyen ő menni akar! - Megölöm! - vicsorog Jackre. - Megölöm. Erre mit mondasz, aranyom? Akkor mi lesz? És most következik, ami régen várható: a leszámolás. Sajnos nem nézhetjük fentről, mert a varjú, amely oly sokszor volt útitársunk (Gorg tudtán kívül, efelől kezeskedünk), halott, de még ha oldalvást állunk, akkor is ráismerünk az ősi fölállásra, amelyet tízezer filmben láttunk - és közülük legalább két tucatban Lily Cavanaugh-é volt a főszerep. Jack fölemeli az ütőt, amelyet még Cserpák is Csodagyereknek tartott. Úgy fogja, hogy a nyél az alkarjának támaszkodik, a bunkós vége pedig egyenesen Lord Malshun fejére irányul. - Tedd le! - mondja. - Ez az utolsó esélyed, barátom. Lord Malshun magasabbra emeli a fiút. - Rajta! - kiáltja. - Lőj csak ki némi energiát abból a

dologból. Tudom, hogy képes vagy rá. De a fiút is el fogod találni! Eltalálod a fiú... Tiszta, fehér tűzsugár csap ki Richie Sexson ütőjének végéből; olyan vékony, mint a ceruza hegye. Lord Malshun szemébe vágódik, és megfőzi az üregében. A lény felsikolt - sohasem gondolta volna, hogy Jack képes hencegésen kívül másra is, hiszen ez a teremtmény a Ter-ről származik, akármilyen magasra emelkedett is ideiglenesen -, és a feje öklelni kész, eltátja a száját, hogy marjon, akár öljön is. Mielőtt megtehetné, másik fehér villám sújtja, ezúttal a kopott ezüst jegygyűrűből, amelyet Cserpák St. Pierre visel a bal kezén, és ez éppen szájba találja a Király küldöttjét. Lord Malshun vörös ajkának vörös bársonya lángra lobban... És mégis tántorog tovább, háttérben a Nagy Kombináció csontvázszerű felhőkarcolójával, harapni akar, hogy kioltsa Judy Marshall tehetséges fiának életét. Dale odaszökken, megragadja a fiút a derekánál és a vállánál fogva, elkapja, az út felé pördül vele. Becsületes arca sápadt, komor, feszült. - Végezz vele, Jack! - bömböli Dale. - Végezz a kurafival! Jack odalép, ahol a megvakított, üvöltő, megpörkölődött lény forog ide-oda az Angolna úton, csontgombos mellénye füstöl, hosszú, fehér keze a semmit markolássza. Jack az ütőt a jobb válla fölé emeli, egészen a tövénél markolja. Nem néző ezen a délutánon; ezen a délutánon egy ütő van nála, amely fehér tűzben izzik, és bolond lenne, ha nem lendítené meg. - Lecsaplak, aranyom - mondja, és gyönyörű ívben lendít, amire maga Richie Sexson is büszke lenne. Vagy Big Mac. Cuppanó, húsos puffanás hallatszik, ahogy a gyorsuló ütő oldalt eltalálja Lord Malshun hatalmas fejét. A fej behorpad, akár a rothadó görögdinnye, és bíbor permetet lövell. Egy pillanattal később a feje egyszerűen szétrobban, és telefröcsköli őket alvadt vérrel. - Úgy tűnik, a Királynak új kifutófiút kell keresnie - mondja halkan Cserpák. Letörli az arcát, ránéz a vérre és a zsugorodó kötőszövetre, azután közömbösen a farmerjába törli a kezét. - Hazafutás, Jack. Ezt még egy vak ember is láthatja. Dale, aki Tylert tartja a karján, csak annyit mond: - A játéknak vége, ügy lezárva, húzd föl a cipzáradat. French Landing rendőrfőnöke óvatosan talpra állítja Tyt. A fiú fölnéz rá, azután Jackre. Halvány fény gyúl ki a tekintetében. Lehet megkönnyebbülés, lehet értelem is. - Ütő - mondja. A hangja kásás és rekedt, alig lehet érteni. Megköszörüli a torkát, ismét próbálkozik. - Ütő. Álmodtam róla. - Tényleg? - Jack letérdel elé, és nyújtja az ütőt. Ty nem mutat túlzott hajlandóságot, hogy ténylegesen birtokba vegye Richie Sexson csodaütőjét, de egyik kezével megérinti. Megsimogatja az ütő vérrel szennyezett végét. A szemét le nem venné Jackről. Mintha az értelmét kutatná. Az igazságát. Hogy felfoghassa, miszerint végül is megmentették. - George - mondja a fiú. - George. Rathbun. Igaziból vak. - Igen - bólint Jack. - De néha a vak nem vak. Ugye tudod ezt, Tyler? A fiú bólint. Jack még sohasem látott senkit, aki ennyire kimerült, sokkos, elveszett, ilyen elnyűtt lett volna. - Kérek - mondja Ty. Megnyalja az ajkát, ismét megköszörüli a torkát. - Kérek... inni. Vizet. Anyát akarom. Látni szeretném az anyámat. - Ez már valóságos terv - mondja Doki. Szorongva nézi annak a teremtménynek a szétszóródott maradványait, akire még mindig Mr. Munshunként gondolnak. - Vigyük vissza a srácot Wisconsinba, mielőtt az Öreg Egyszemű haverjai felbukkannak. - Helyes - mondja Cserpák. - Az én személyes tervem, hogy a Fekete Házat porig égetem. Én dobom rá az első gyufát. Vagy talán ismét tüzet lövellek a gyűrűmből. Az szép lenne. Először is azonban lépjünk le. - Abszolúte egyetértek - feleli Dale. - Nem hinném, hogy Ty képes lenne akár gyorsan, akár

messzire menni, de ha felváltva vinnénk a hát... - Nem - szól Jack. Meglepetést és rosszallást tükröző tekintetek szegeződnek rá. - Jack - mondja Cserpák különös szelídséggel. - Nem maradhatunk túlságosan sokáig, ember. - Még nem végeztünk - feleli Jack. Azután megrázza a fejét, és helyesbít. - Ty nem végzett. Jack az Angolna úton térdel, és arra gondol: Nem sokkal voltam idősebb, mint ez a srác, amikor keresztülvágtam Amerikán - és a Territóriumokon -, hogy megmentsem anyám életét. Tudja, hogy ez igaz, ugyanakkor mégis képtelen elhinni. Nem emlékszik, milyen volt tizenkét évesnek lenni, és semmi többnek, kicsinek és rémültnek, akit észre se vesznek, miközben csak rohan előre a világ árnyékai között. Be kell fejezni; Ty kilenc poklon ment át, megérdemli, hogy hazamenjen. Sajnos azonban még nincs vége. Még van némi dolguk. - Ty. - Akarok. Haza. Ha volt is fény a gyerek szemében, az mostanra kihunyt. Ugyanaz a tompa döbbenet ül az arcán, amit a menekülteken lehet látni a határállomásokon vagy a haláltáborok kapujában. Annak van ilyen üres arca, aki túl sok időt töltött a suvadás megbízhatatlan opopanax tájain. És a fene egye meg, hiszen ez gyerek, kisgyermek! Jobbat érdemel, mint amit Jack Sawyer mindjárt fölkínál neki. De annak idején Jack Sawyer is többet érdemelt annál, amit kapott, és életben maradt, hogy elmondja a történetet. Ez természetesen semmit sem igazol, de bátorságot ad neki ahhoz, hogy rohadék legyen. - Ty. - Megfogja a fiú vállát. - Víz. Mama. Otthon. - Nem - mondja Jack. - Még nem. - Megfordítja a fiút. Arcán rikítanak Lord Malshun vérének csöppjei. Tisztában van vele, hogy az emberek, akik elkísérték - emberek, akik az életüket és az ép eszüket kockáztatták érte -, egyre jobban elkomorodnak. Nem számít. Még van egy kis dolga. O törvénylátó, és itt még mindig folyamatban van egy bűncselekmény. - Ty. Semmi. A fiú görnyedten áll. Igyekszik húsdarabbá változni, amely semmit sem csinál a lélegzésen kívül. Jack a futószalagok, gerendák, füstölgő kémények csúf halmazára mutat. Rámutat a robotoló hangyákra. A Nagy Kombináció fönt a felhők között, lent a halott földben tűnik el. Hogy milyen messzire nyúlik? Egy mérföldre? Kettőre? Vannak-e a felhők felett oxigénmaszkban reszkető gyermekek, akik mókuskerékben taposnak, rángatják az emelőket, forgatják a kurblikat? Sülnek-e a föld alatt a tüzek hevétől? Odalent a rókalyukakban, patkánylyukakban, ahova sohase süt be a nap? - Mi ez? - kérdezi Jack. - Hogy hívják? Mit mondott Égett, mi a neve? Ty nem válaszol. Jack megrázza a fiút. Nem is valami gyengéden. - Hogy hívják? - Hé, öreg! - szól rá Doki. - Erre semmi szükség. - Pofa be! - feleli oda se nézve. Tyra néz. Igyekszik valamit, a tompa döbbenetnél többet látni abban a kék szempárban. Arra van szüksége, hogy Ty meglássa azt a gigászi, nyöszörgő gépezetet. Hogy csakugyan meglássa. Addig hogyan vehetné észre, milyen ocsmány? - Mi az? Hosszú szünet után Ty válaszol: - Nagy. A Nagy. A Nagy Kombináció. - A szavak lassan, révetegen szakadnak ki belőle, mintha álmában beszélne. - Igen, a Nagy Kombináció - mondja Jack. - Most állítsd meg. Cserpák felhördül. - Jack, elment a... - kezdené Dale, de elhallgat. - Én. Nem tudom. - Ty fájdalmas pillantást vet rá, mintha Jacknek ezt tudnia kéne. - De igen, tudod! - mondja Jack. - Tudod, és meg is fogod tenni. Mit képzelsz, Ty? Csak úgy hátat fordítunk nekik, és visszaviszünk a mamához, ő pedig főz neked Ovaltine-t, ágyba dug, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal? - Hangja egyre élesebb, nem is próbálja fékezni magát, még akkor

sem, amikor Ty elsírja magát. Ismét megrázza a fiút. Tyler összerándul, de nem próbál menekülni. - Azt képzeled, hogy boldog lehetsz, amikor ezek a gyerekek tovább robotolnak, amíg össze nem esnek, és nem pótolják őket újakkal? Látni fogod az arcukat álmodban, Tyler. Látni fogod az arcukat, a piszkos kis kezüket, meg a vérző lábukat a rohadt álmaidban! - Hagyd abba! - csattan föl Cserpák. - Azonnal hagyd abba, különben seggbe rúglak! Jack odafordul, és Cserpák meghátrál a szemében izzó vad tűztől. Jack Sawyerre nézni, amikor ilyen állapotban van, annyi, mintha magába a din-tah-ba nézne bele. - Tyler! Tyler szája remeg. Könnyek peregnek piszkos, véres arcán. - Hagyd abba. Haza akarok menni! - Majd ha megállítottad a Nagy Kombinációt. Akkor hazamehetsz. Előbb nem. - Nem tudom! - De igen, Tyler. Tudod. Tyler a Nagy Kombinációra néz, és Jack érzi, hogy a fiú valami gyenge, kudarcra ítélt erőfeszítést tesz. Semmi sem történik. A szalagok tovább futnak: a korbácsok tovább pattognak; időnként sikoltó pontok hullanak (vagy ugranak) le az épület rozsdamarta déli oldaláról. Tyler ránéz, és Jack utálja az üres butaságot a gyerek szemében, gyűlöli! - Neeem tudom! - nyüszíti Tyler, és Jack nem érti, hogyan tudott egy ilyen bőgőmasina egyáltalán életben maradni. Minden képességét elhasználta egyetlen eszeveszett menekülési kísérletben? Erről van szó? Ezt nem hajlandó elfogadni. Fellángol benne a harag, és pofon csapja Tylert. Keményen. Dale lélegzete elakad. Ty feje félrecsuklik, a szeme kitágul meglepetésében. És a sapka lerepül a fejéről. Jack a kisfiú előtt térdelt. Most hátradől, fenékre esik az Angolna úton. A gyerek... Mit is? Ellökött. Ellökött az elméjével. Igen. És Jack hirtelen tudatára ébred az új, ragyogó erőnek ezen a tompa helyen, az izzó fénykévének, amely vetekedik Richie Sexson botjának fényével. - Tyű, a francba, mi történt? - kérdezi Doki. A méhek is megérzik, talán még jobban, mint az emberek. Álmos zümmögésük fülsiketítő harsogássá erősödik, és a felhő elsötétedik, ahogy összébb szorulnak. Mintha gigászi, sötét ököl lebegne a lelógó, pohos felhők alatt. - Miért ütöttél meg? - kiált rá Ty, és Jack rádöbben, hogy a kisfiú egyetlen ütéssel meg tudná ölni, ha akarná. Wisconsinban ez az erő rejtve maradt (legföljebb erre kiképzett szem vette volna észre). Itt viszont... itt... - Hogy felébredj! - kiált vissza Jack. Feltápászkodik. - Ez volt az oka? - és a sapkára mutat. Ty a sapkára néz, és bólint. Igen. A sapka. De nem tudtad, nem tudhattad, milyen sokat ellop tőled a sapka, amíg le nem veszed. Vagy valaki le nem veri feledékeny fejedről. Tekintete visszatér Jackhez. A szeme nagy és tiszta. Most nincs benne döbbenet, sem tompaság. Nem szikrázik éppen, de világít benne a belső fény, amelyet mindnyájan éreznek - olyan erő, amely mellett Lord Malshuné eltörpül. - Mit akarsz, mit csináljak? - kérdezi Tyler Marshall, a nőstény oroszlán kölyke. Jack ismét a Nagy Kombinációra mutat. - Miattad volt ez az egész, Ty. Törő vagy. Nagyot sóhajt, azután belesúgja a gyerek fülének rózsaszín kagylójába: - Törd össze. Tyler Marshall elfordítja a fejét, és mélyen belenéz Jack szemébe. - Törjem össze? - kérdezi. Jack bólint. Ty visszanéz a Nagy Kombinációra. - Jó - mondja, de ezt is magának, nem Jacknek. Pislog, megveti a lábát, összekulcsolja ujjait a dereka előtt. Apró ránc jelenik meg a két szemöldöke között, és a szája sarkában mosoly ólálkodik. Jól van - suttogja Ty.

Egy másodpercig semmi sem történik. Azután morajlás hallatszik a Nagy Kombináció belsejéből. A felső része megremeg, mint a délibáb. Az őrök haboznak. Megkínzott fém sikolya hasít a levegőbe. A robotoló gyerekek zavartan bámészkodnak erre-arra. A mechanikus sikoly erősödik, azután a kín száz változatává esik szét. Gépek indulnak el visszafelé. Fogaskerekek állnak meg füstölögve; fogaskerekek gyorsulnak föl, és letörnek róluk a fogak. Az egész Nagy Kombináció reszket, remeg. Mélyen a föld alatt kazánok robbannak, tűz- és gőzoszlopok lőnek a magasba, megállnak és elszakadnak olyan futószalagok, amelyeket évezredek óta hajt sokmilliónyi vérző lábikó. Mintha egy gigászi fémkorsón egyszerre keletkezne sok száz lék. Jack nézi, ahogy a gyerekek leszökkennek az alsóbb szintekről, és hosszú egyenletes sorban ereszkednek alá a szerkezet belsejéből. Gyerekek áradnak tucatnyi folyamatos patakban a reszkető épületből. Mielőtt a zöldbőrű ostorosok valamilyen szervezett kísérletet tehetnének a menekülő rabszolgák megállítására, a méhek körülveszik a hatalmas szerkezetet. Amikor az őrök a gyerekek után fordulnak, a méhek a zúgó szárnyak és kieresztett fullánkok dühös áradatában ereszkednek alá. Ty erejéből valamennyi beléjük is jutott, így fullánkjaik végzetesek. Őrök buknak föl és zuhannak le a mozdulatlan futószalagok és reszkető gerendák közül. Mások őrjöngve támadnak saját társaikra, egymást korbácsolják, amíg alá nem hullnak a sötét levegőbe. A Sawyer Banda nem ácsorog tovább, hogy a mészárlást bámulja. A királynő kiröppen a kavargó zűrzavarból, elszáll fölemelt arcuk előtt, és visszafelé vezeti őket a Fekete Ház irányába. A szomszédos világokban - amelyek a végtelenségig sorakoznak számos kiterjedésen át a végtelenségig - a gonosz összezsugorodik és szétszóródik: egyeduralkodók fulladnak meg csirkecsonttól; zsarnokokat terítenek le gyilkos golyók vagy az álnok szeretőik által készített, mérgezett édességek; csuklyás hóhérok esnek össze holtan a véres kőpadlókon. Ty tette végigvisszhangzik a világegyetemek megszámlálhatatlan sokaságán, tovaterjed, bosszút áll a gonoszon. Három, világnyira tőlünk, a Londinorium néven ismert nagyvárosban Turner Topham, aki két évtizede köztiszteletben álló tagja a parlamentnek és három évtizede szadista pedofil, hirtelen lángolni kezd, miközben a Pick-aDerry nevű zsúfolt sétányon ballag. Két világgal lejjebb egy Irse szigetéről származó, Freddy Garver nevű jóképű, ifjú hegesztőmunkás, Topham klánjának kevésbé edzett tagja a hegesztőpisztolyt a bal keze felé fordítja, és csontig leégeti róla a húst. Fönt, fönt, a magasban, távoli cellájában a Bíbor Király éles fájdalmat érez a beleiben, és fintorogva roskad egy székbe. Tudja, hogy valami, valami alapvető dolog megváltozott félelmetes birodalmában. A méhkirálynő nyomában az értelmes pillantású, rettenthetetlen arcú Tyler Marshall úgy lovagol Jack vállán, mint egy gyermek király. Jacket és barátait gyerekek százai követik, akik elmenekültek a széteső Nagy Kombinációból, áramlanak az Angolna úton és a mellette elterülő sivár földeken. Némelyik gyermek a mi világunkból származik, sokan nem. Rongyos hadként baktatnak a sötét, kihalt vidéken, saját világegyetemeik bejárata felé. Fáradt csapataik részeg hangyák oszlopaihoz hasonlóan támolyognak. Azok a gyerekek, akik a Sawyer Bandát követik, nem kevésbé rongyosak, mint a többiek. A csapat fele meztelen, vagy majdnem az. Ezeknek a gyerekeknek az arcát lehet látni a tejes dobozokon és az ELTŰNT felzetű röplapokon, a web site-okon, olyan arcokat, amelyek a tört szívű anyák, szomorú apák álmaiban kísértenek. Némelyek nevetnek, mások sírnak, van, aki egyszerre mindkettőt. Az erősebbek segítenek a gyengébbeknek. Nem tudják, merre mennek, nem is törődnek vele. Az is elég nekik, hogy mehetnek. Annyit tudnak, hogy szabadok. Elmaradt a nagy gépezet, amely elrabolta az erejüket, örömüket, reményeiket, fejük fölött a méhek selymes, védelmező kupolája, és ők szabadok. A Sawyer Banda pontosan 4.16-kor lépi át a Fekete Ház ajtaját. Tyler most Cserpák széles vállán utazik. Leereszkednek a lépcsőn, és megállnak Dale Gilbertson autója előtt (a motorházat és az

ablakmosó lapátok üregeit halott méhek borítják). - Nézd csak a házat, Hollywood! - mormogja Doki. Jack nézi. Most csak egy ház - egy kétemeletes épület, amely valaha mutatós tanya lehetett, de az évek során elhanyagolták. Még pocsékabbá teszi, hogy valaki tetőtől talpig feketére mázolta - még az ablakokat is. Az összhatás szomorú és furcsa, de nem mondható, hogy kísérteties lenne. Változékony formája megszilárdult, és miután az abbalah lidércfénye távozott belőle, már csak egy elhagyott ház, egy vén szivaré, aki komplett őrült és rendkívül veszedelmes volt. Egy vén szivaré, akinek a neve odakívánkozik olyan emberi szörnyek mellé, mint Dahmer, Haarman és Albert Fish. A vigyorgó, tomboló gonoszság, amely a házat valaha lakta, elszivárgott, szétszóródott, és ami marad, az éppen olyan köznapi, mint egy vénember motyogása a halálsoron. Jacknek tennie kell valamit ezzel a házzal, amit még a haldokló Egérnek ígért meg. - Doki - mondja Cserpák. - Azt nézd. Hatalmas kutya - hatalmas, de nem szörnyeteg - támolyog a dűlőn, amely a 35-ös országútra vezet. Úgy fest, mint egy bokszer és egy nagy dán dog keveréke. A fél feje és az egyik hátsó lába hiányzik. - Na, itt a sátán kutyája! - mondja Cserpák. Doki szája tátva marad. - Micsoda, ez az? - Ez - erősíti meg Cserpák. Kihúzza a kilenc milliméterest, azzal a szándékkal, hogy megszabadítja a lényt a nyomorúságtól, de mielőtt megtehetné, a kutya az oldalára rogy, egyetlen mély, reszketeg lélegzetet vesz, azután elcsendesedik. Cserpák Jackhez és Dale-hez fordul. - Minden kisebb lett, mióta leállt a masina, igaz? - Szeretném látni az anyámat - mondja halkan Ty. - Lehet? - Persze - feleli Jack. - Akarod, hogy elvigyünk a házatokig, és ott fölvesszük a papádat? Azt hiszem, ő is szeretne jönni. Ty fáradtan elvigyorodik. - Igen - bólint. - Tegyük azt. - Rendben - válaszolja Jack. Dale óvatosan megfordul a kocsival az udvaron, és éppen a dűlő kezdeténél tart, amikor Ty azt rikkantja: - Nézzétek, hapsikáim! Látjátok? Itt jönnek! Dale fékez, belenéz a visszapillantó tükörbe, és azt suttogja: - Ó, Jack. Szentséges Istenanya! Üresbe teszi a sebességváltót, és kiszáll. Valamennyien kiszállnak, és visszanéznek a Fekete Házra. Az alakja normális marad, de úgy látszik, a varázslat nem egészen múlt el róla. Valahol egy ajtó - talán a pincében, egy hálószobában, vagy egy piszkos és lepusztult, de különben teljesen normális konyhában nyitva maradt. Szurdokország innenső részébe nyílik az egyik fele; a másik az Angolna útra, ahol az éppen most leállt Nagy Kombináció romjai és a Din-tah füstölögnek. Méhek özönlenek ki a Fekete Ház tornácára. Méhek és a gyerekek, akiket a méhek vezettek. Nagy csapatokban érkeznek, sírnak, nevetnek, és egymás kezét fogják. Jack Sawyernek ragyogó, pillanatnyi látomása támad Noé bárkájáról, amint éppen elhagyják az állatok a vízözön után. - Szűz Mária, Istennek anyja! - suttogja ismét Dale. Az udvar megtelik nevető, síró, pusmogó gyermekekkel. Jack odalép Cserpákhoz, aki ragyogó mosollyal fordul felé. - Miután átjöttek a gyerekek, be kell zárnunk az ajtót - mondja Jack. - Örökre. - Tudom, hogy mit csináljunk - feleli Cserpák. - Támadt egy fényes ötleted? - Hát - mondja Cserpák -, a következőképpen csinálom. Ha megígéred, és én úgy vélem, meg fogod ígérni, hogy nem teszel fel ostoba kérdéseket vagy mondasz bármit is később, ma éjfél előtt kimódolom, hogyan újítsak valami nagyon hatékony dolgot. - Mit? Dinamitot? - Kérlek - csóválja meg a fejét Cserpák. - Nem azt mondtam, hogy hatékony? - Úgy érted...?

Cserpák elmosolyodik, a szeme hasadékká szűkül. - Boldog vagyok, hogy velem vagy - mondja Jack. - Akkor éjfél előtt találkozunk az úton. Be kell lopakodnunk, de nem hinném, hogy gond adódna. - Kifelé bizonyosan semmi nem áll az utunkba - jegyzi meg Cserpák. Doki rácsap Dale vállára. - Remélem, főnököm, van valami hatékony gyerekmentő szervezet a világnak ezen a felén. Azt hiszem, szükséged lesz rájuk. - Szent... - Dale döbbenten néz Jackre. - Mit fogok most csinálni? Jack elvigyorodik. - Úgy vélem, az lesz a legjobb, ha hívjuk... vagy mi lenne, ha Sarah hívná őket? A Színes Különítményt? A remény fénye csillan Dale Gilbertson szemében. Vagy inkább kezdődő diadal. John R Redding az FBI-tól, Perry Brown és Jeffrey Black a wisconsini állami rendőrségtől. Elképzeli a tátott szájú triót, ahogy felbukkan előttük a gyermekek középkori keresztes hada Wisconsinban. Elképzeli a dickensi méretű papírmunkát, amelyet egy ilyen hallatlan esemény gerjeszt minden bizonnyal. Hónapokig, talán évekig elszórakoznak vele. Talán még idegösszeroppanást is kapnak tőle. Lesz, ami lekösse őket, nem fognak French Landing rendőrfőnökével, Dale Gilbertsonnal foglalkozni. - Pontosan mit javasolsz? - Nagy vonalakban - feleli Jack - azt javaslom, hogy sózd rájuk az egész melót, és arasd le az egész dicsőséget. Na, hogy hangzik? Dale elgondolkodik. - Tisztességesen - feleli. - Mit szólnál, ha elvinnénk ezt a srácot a papájához, azután mindkettőt Ardenbe, hogy láthassa a mamáját? - Jó - bólint Jack. - Csak azt szeretném, ha Henry is itt lenne. - Akkor már ketten vagyunk - mondja Dale, és a volán mögé ül. Egy pillanattal később elindulnak. - Mi lesz ezekkel a gyerekekkel? - kérdezi Ty a hátsó ablakon kinézve. - Csak úgy itt hagyjátok őket? - Hívom a wisconsini rendőrséget, amint kiérünk az országútra - mondja Dale. - Azt hiszem, most rögtön munkához kell látniuk, igaz, srácok? És természetesen szólok a szövetségieknek is. - Helyes! - feleli Cserpák. - Remek ötlet! - helyesel Doki. - Kitűnő adminisztratív lépés! - mondja Jack, és az ölébe ülteti Tylert. - Addig is jól ellesznek súgja a fiú fülébe. - Sokkal rosszabbat is láttak már ők Wisconsinnál. Csusszanjunk most ki a vezető felőli ablakon, mintha szellő lennénk, és figyeljük, ahogy távoznak négy derék ember és egy derék gyerek, aki sohasem lesz ilyen fiatal (és ilyen ártatlan) többé. Mögöttük a Fekete Ház most már ártalmatlan, és mágiátlanított udvarán nyüzsögnek a mocskos képű, ámuló tekintetű gyerekek. Az angol kisebbségbe szorul, viszont vannak olyan dialektusok, amelyeken évekig fognak hüledezni a világ legjobb nyelvészei. Ez egy világszenzáció kezdete (a Time jövő heti vezércikkének az lesz a címe: „Csodálatos gyermekek a semmiből"), és ahogy Dale máris sejti, a bürokrata lidércnyomásé is. De akkor is, a gyerekek biztonságban vannak. És barátaink is. Mindnyájan egy darabban értek vissza a másik oldalról, és erre bizonyosan nem számíthattunk; a legtöbb ilyen keresés legalább egy áldozatot követel (egy viszonylag kevésbé fontos szereplőt, mint, mondjuk, Doki). Minden jó, ha jó a vége. És itt lehet vége, ha akarják; ezt nem vitatja el egyik skribler sem, akik ilyen messze elhozták önöket. De ha úgy döntenek, hogy tovább olvasnak, akkor nem mondhatják, hogy nem figyelmeztettük önöket: mert nem fog tetszeni az, ami most következik. XXXX JELENTÉSTERVEZET XXXX A FRENCH LANDING-I RENDŐRFŐNÖK NEM HAJLANDÓ TÖRÖLNI A SAJTÓKONFERENCIÁT, ERRE HIVATKOZNAK A VÁROSI HATÓSÁGOK; A FORRÁSOK MEGERŐSÍTIK EGY HÍRES L. A.-I RENDŐR RÉSZVÉTELÉT, AZ FBI ÉS A

WISCON-SINI ÁLLAMI RENDŐRSÉG ERŐSEN HELYTELENÍTI A DOLGOT **Exkluzív** Egyikük Tyler Marshall magából French Landing-ből. Egy másik, Josella Rakine Batingből, egy dél angliai kisvárosból. Egy harmadik Bagdadból származik. Összesen tizenhetet azonosítottak azok közül az úgynevezett Csodagyerekek közül, akik egy hete bukkantak föl Nyugat-Wisconsinban, egy vidéki bekötőúton (a 35-ös országúton). Ám ez a 17 csupán a jéghegy csúcsa. A közös FBI/WÁR (most meg már a CIA is?) nyomozáshoz közeli források elmondták az Előzetes Jelentés készítőinek, hogy legalább 750 gyermekről van szó, sokkal többről, mint amennyit a nagyobb újságok jelentettek. Kik ők? Ki vitte el őket és hova? Hogyan kerültek French Landingbe, amelyet az utóbbi hetekben egy (a legújabb jelentések szerint elhalálozott) sorozatgyilkos tartott rettegésben? Milyen szerepet játszott ebben Jack Sawyer, a Los Angeles-i nyomozó, aki fényes pályafutás után, 31 éves korában visszavonult? És ki a felelős azért a hatalmas robbanásért, amely szétrombolta azt a titokzatos, erdei házat, amely szerves része volt a Halász-ügynek? E kérdések némelyikére választ kapunk holnap a French Landing-i La Follette parkban, amikor Dale Gilbertson rendőrfőnök sajtótájékoztatót tart. Régi barátja, Jack Sawyer - aki a hírek szerint egymagában oldotta meg a Halász-ügyet - mellette fog állni az emelvényen. Ugyancsak számíthatunk a két seriff helyettes, Armand St. Pierre és Reginald Amberson jelenlétére, akik szintén részt vettek a mentőexpedícióban. A sajtóértekezletet az FBI ügynöke, John P. Redding és a wisconsini rendőrséget képviselő Jeffrey Black nyomozó által vezetett FBI/WÁR különítmény erőteljes - mondhatni, dühödt - tiltakozása ellenére tartják meg. „Ők [a különítmény vezetői] azt hiszik, hogy mindez nem más, mint utolsó kísérlet Gilbertson részéről, hogy megmentse az állását", mondják forrásaink. „Mindent elfuserált, szerencséjére van egy barátja, aki ért a tömegkapcsolatokhoz." A French Landing-i elöljáróság tagjai másképpen nyilatkoznak. „Ez a nyár lidércnyomás volt French Landing lakóinak", mondja Beth Warren, a város kincstárnoka. „Gilbertson rendőrfőnök meg akarja nyugtatni az embereket, hogy a lidércnyomásnak vége. Ha képes válaszolni a gyerekekkel kapcsolatos kérdésekre is, annál jobb!"

A legnagyobb érdeklődés Jack „Hollywood" Sawyert övezi, akit Gilbertson rendőrfőnök és French Landing város lakossága akkor ismert meg, amikor megoldotta a prostituáltakat gyilkoló Thornberg Kinderling ügyét. Gilbertson kérésére Sawyer tevékenyen részt vett a Halász-ügy felgöngyölítésében, és láthatólag nagy szerepe lehetett az utána lezajlott eseményekben. Hogy pontosan miféle eseményekről van szó? A világ éppen ezt akarja megtudni. Az első választ talán holnap kaphatjuk, meg a La Follette parkban, a hatalmas Mississippi partján. Folytatjuk. 29. Készen álltok? - kérdezi Dale. - Jaj, öreg, hát nem is tudom - feleli Doki. Nem ötödször mondja, talán még csak nem is tizenötödször. Sápadt, alig kap levegőt. Egy Winnebagóban - afféle mozgó zöld szobában - vannak, amelyet a La Follette park szélére állítottak. A közelben van az emelvény, amelyre ki kell állniuk (feltéve, ha Dokit elbírja a lába), és elő kell adniuk fortélyosan kifundált válaszaikat. A nagy folyó lejtős partján legalább négyszáz újságíró, hat amerikai tévé és isten tudja, hány külföldi tévétársaság képviselői gyülekeznek. A sajtó nem igazán vidám, mert az emelvény előtti díszhelyeket fönntartották a French Landing-i lakosság reprezentatív (lottóval kiválasztott) képviselőinek. Ez Dale egyik sziklaszilárd feltétele volt a sajtótájékoztató megtartását illetően. Maga az ötlet Jack Sawyertől származott. - Lazíts, Doki! - mondja Cserpák. Szürke lenvászon nadrágjában, nyitott gallérú fehér ingében még a szokottnál is hatalmasabbnak tűnik, majdnem úgy fest, mint egy felöltöztetett medve. Még arra is tett némi erőfeszítést, hogy óriási bozontjai megfésülje. - És ha komolyan úgy gondolod, hogy tényleg rád jön a pisilés, a hányás vagy az ájulás, akkor maradj itt. - Dehogyis - nyögi szerencsétlenül Doki. - Nem adnám egy vak lóért. Ha egyszer meg kell lennie, hát legyen. Dale, aki ragyogóan fest egyenruhájában, Jackre pillant. O legalább olyan ragyogóan fest szürke nyári öltönyében, sötétkék nyakkendőjével. Ugyanilyen kék zsebkendőt dugott zakójának mellzsebébe. Biztos vagy benne, hogy így helyes? Jack tökéletesen biztos. Nem Sarah Gilbertson Színes Különítményét akarja kitúrni a reflektorfényből, hanem a barátja pozícióját akarja támadhatatlanná tenni. Erre pedig az a legalkalmasabb, ha elmond egy egyszerű történetet, amelyet a másik három ember megerősít. Bizonyosra veszi, hogy Ty sem tesz másként. A történet a következő: Jack másik öreg barátja, a megboldogult Henry Leyden, a 911-es szalagból rájött a Halász személyazonosságára. Ezt a szalagot unokaöccsétől, Dale-től kapta. A Halász megölte Henryt, ám előtte a hős Mr. Leyden halálosan megsebesítette, és továbbította a nevét a rendőrségnek. Jack másik célja a sajtókonferenciával, amelyet Dale megért és teljes mértékben támogat, hogy Henry megkapja a megérdemelt elismerést.) A French Landing-i telekkönyvből megállapították, hogy Charles Burnside-nak van egy háza a 35-ös úton, nem messze a város határától. Dale föleskette Jacket és két drabális alakot (Amberson és St. Pierre urakat), akik történetesen a közelben tartózkodtak, és valamennyien odamentek. - Ettől kezdve - ismételgette barátainak Jack a sajtókonferenciát megelőző napokban életfontosságú lesz emlékeznetek két szóra, amelyeknek a legtöbb felmentés köszönhető. Mik ezek a szavak? - Nem emlékszem - mondta Dale. Jack bólintott. - Helyes. Ha nincs sztorid, amire emlékezz, a szemetek sohasem lesznek képesek lebuktatni. Volt valami annak a helynek a levegőjében... - Ami nem is hazugság - morajlott Cserpák, és elfintorította az orrát. - ...ami totál összezavart minket. Amire emlékszünk, az a következő: Ty Marshall a hátsó udvarban

volt, a ruhaszárító rúdjához bilincselve. - Mielőtt Cserpák St. Pierre és Jack Sawyer átszökött a rendőri blokádon, és plasztikkal porrá változtatta a Fekete Házat, beszabadult oda egy riporter, és számos képet készített. Természetesen tudjuk, ki volt ez a riporter; Wendell Green végre valóra váltotta hírnévre és vagyonra vonatkozó álmait. - Burnside holtan hevert a lábánál - mondta Cserpák. - Így van. Zsebében a bilincs kulcsával. Dale, te találtad meg és szabadítottad ki a fiút. Volt még néhány gyerek a hátsó udvarban, de hogy mennyi... - Nem emlékszünk - mondta Doki. - Ami a nemeket illeti... - Pár fiú, pár leány - folytatta Dale. - Nem emlékszünk pontosan, melyikből mennyi. - Ami Tyt illeti, hogy hogyan rabolták el, és mi történt vele... - Azt mondta, hogy nem emlékszik - mosolygott Dale. - Eljöttünk. Úgy rémlik, szóltunk a többi gyereknek is... - De erre nem emlékszünk pontosan - vág közbe Cserpi. - Helyes, mindenesetre úgy tűnt, egyelőre biztonságban vannak ott, ahol vannak. Amikor Tyjal beszálltunk a kocsiba, akkor láttuk, hogy özönlenek kifelé. - És hívtuk a wisconsini rendőrséget, hogy segítsen - folytatta Dale. - Erre emlékszem. - Hát persze - mondta jóindulatúan Jack. - Viszont fogalmunk sincs, hogyan robbantották szét azt az átkozott házat, és azt sem tudjuk, ki tette. - Olyan emberek - felelte Jack -, akik a maguk kezébe akarták venni az igazságszolgáltatást. - Tiszta szerencse, hogy a saját fejüket nem robbantották le - jegyezte meg Dale. - Rendben van - mondja most Jack. Megállnak az ajtónál. Doki előkap egy fél jointot. Négyet slukkol, amitől láthatóan megnyugszik. - Csak ne felejtsétek el, hogy miért csináljuk. A dolog üzenete az, hogy mi voltunk az elsők, mi találtuk meg Tyt, mi csak néhány srácot láttunk, akiket biztonságban tudtunk, tekintve, hogy Charles Burnside, más néven Carl Bierstone, a South Side Szörnyetege, alias, Halász meghalt. Az üzenet az, hogy Dale megfelelően viselkedett - mindnyájan megfelelően viselkedtünk és csak utána utalta át az ügyet az FBI és a wisconsini rendőrség hatáskörébe, amelyek most is foglalkoznak vele. Az üzenet úgy hangzik, hogy French Landing ismét jól van. Végül, de nem utolsósorban az, hogy Henry Leyden az igazi sztár. A vak hős, aki az élete árán is azonosította Charles Burnside-ot, megfejtette a Halász titkát, és végül halálosan megsebesítette a szörnyeteget. - Ámen - mondja Dale. - Drága öreg Henry bácsi! A Winnebagóba behallatszik a sok száz ember hullámszerű moraja. Lehetnek ezren is. Ugyanezt hallják a színészek, mielőtt kilépnek a színpadra, gondolja Dale. Hirtelen gombócot érez a torkában, amit nagyon erősen igyekszik lenyelni. De úgy véli, hogy ha folyamatosan Henry bácsira gondol, akkor nem lesz semmi baj. - Ha bármi más adódna - mondja Jack -, ha túlságosan részletekbe menő kérdéseket tesznek fel... - Akkor nem emlékszünk - feleli Cserpák. - Mert rossz volt a levegő - helyesel Doki. - Olyan szaga volt, mint az éternek vagy a kloroformnak, vagy effélének. Jack végignéz rajtuk, bólint, elmosolyodik. Egészében kellemes dolog lesz, gondolja. Szeretetünnep. Eszébe nem jutna, hogy néhány perc múlva akár meg is halhat. - Jól van - mondja -, gyerünk, lássunk neki. Ma délután politikusok vagyunk, akik sajtótájékoztatót tartanak, és azokat a politikusokat választják meg, akik át tudják adni az üzenetüket. Kinyitja a Winnebago ajtaját. A tömeg moraja elmélyül a várakozástól. A következő sorrendben vonulnak az ideiglenes emelvényhez: Cserpák, Dale, Jack és a jó Doktor. Villogó vakuk, tévés reflektorok forró fehér szupernóva-fényében haladnak. Jacknek fogalma sincs, miért van szükségük ilyesmire - derűs, meleg idő van, amilyen csak Szurdokországban tud lenni -, de hát, úgy

látszik, nem lehetnek meg nélküle. Sose lehetnek meg. Azt kiabálják: „Ide!" Ugyanakkor kérdéseket is tesznek föl, amelyeket ők elengednek a fülük mellett. Majd ha eljön az ideje a kérdezgetésnek, akkor válaszolnak - amennyire telik tőlük -, de most egyszerűen el vannak hűlve a tömegtől. A lármát az a legalább kétszáz French Landing-i lakos kezdi, akik pontosan az emelvény előtt ülnek összehajtható székeken, egy kötéllel elkerített részen. Talpra ugranak, némelyek tapsolnak, mások ökölbe szorított kezükkel csápolnak, mint a győztes bokszolok. A sajtó utánozza őket, és mire négy barátunk fölkapaszkodik az emelvényre, a zaj mennydörgéssé fokozódik. Velük vagyunk, fönt az emelvényen, és istenem, de sok ismerős arc néz föl ránk! Ott van Morris Rosen, aki első French Landing-i napunkon odacsúsztatta Henrynek a Dirtysperm-CD-t. Mögöttük egy különítmény a valahai Maxtonból: a kedves Alice Weathers, körülötte Elmer Jesperson, Ada Meyerhoff (tolókocsiban), Flora Flostad, meg a Boettcher testvérek, Hermie és Tom, Tom. Lester Moon átkarolja a kissé zavartnak, de semmi esetre sem őrültnek látszó Tansy Freneau-t. Arnold „Zseblámpa" Hrabowski, Tom Lund, Bobby Dulac és Dale csapatának többi tagja ugrál és őrjöngve éljenez. Nini, ott van Enid Purvis, a szomszédasszony, aki fölhívta a munkahelyén Fredet azon a napon, amikor Judyn kitört az elmebaj. Itt van Rebecca Vilas, már-már apácás jelenség a magas nyakú ruhájában (de azért ne sírj érte, Argentína: Becky meglehetősen szép sum-mácskát spájzolt el magának, köszöni szépen). Butch Yerxa áll mellette. Szégyenkezve, de barátaik diadalán örvendezve lapít a hátsó sorokban William Strassner és Hubert Cantinaro, akiket jobban ismerünk Kaiser Billként és Csöpiként. Na lám! Herb Roeper, aki Jack haját nyírja, ott áll Buck Evitz mellett, aki viszont a postáját szokta kihordani. Sokan mások is idegyűltek, akiket ismerünk, és akiknek kevésbé derűs körülmények között mondunk istenhozzádot. Az első sorban Wendell Green szökdécsel, mint macska a forró háztetőn (Isten a tudója, hogyan keveredett a kötélkordon mögé, tekintve, hogy La Riviere-i lakos, nem French Landing-i, mégis itt van), és fényképezget. Kétszer is nekimegy Elvena Mortonnak, Henry házvezetőnőjének. Amikor harmadszor is megteszi, Elvena jól fejbe vágja, de Wendell szinte észre sem veszi. Komolyabbakat is kapott már a fejére a Halász-ügy során. És oldalt láthatunk valakit, akit vagy fölismerünk, vagy nem: egy korosabb, napszemüveges, sötét bőrű úriembert. Kicsit úgy fest, mint egy blues énekes. Ugyanakkor emlékeztet egy Woody Strode nevű filmszínészre is. A taps egyre csak mennydörög. Az emberek éljeneznek. Kalapok repülnek a levegőbe, szállnak a nyári szellő szárnyán. Üdvözlésük már önmagában is csoda, megerősítés, talán még a gyerekeket is elfogadják, akikről széles körben feltételezték, hogy valami bizarr, internetes, szexuális rabszolgaságban tartották őket. (Vagy talán nem az internetről indul ki minden degeneráltság?) Na és természetesen tapsoltak, mert vége a lidércnyomásnak. A mumus meghalt a saját hátsó udvarában, egy prózai, mára porrá lett alumínium ruhaszárító tövében, és ők ismét biztonságban vannak. Ó, hogy zengett az éljenzés ebben a néhány pillanatban, amit Jack Sawyer még a Föld bolygón töltött! Riadt madarak rebbennek föl a folyópartról, kiáltozva keresnek maguknak nyugodtabb helyet. A folyón egy teherhajó dudál lelkesen, válaszul az éljenzésre. Más hajók is kapnak az ötleten, hogy még nagyobb legyen a hangzavar. Jack ösztönösen a bal kezébe fogja Doki jobbját, a jobbjába Dale balját, Dale kézen fogja Cserpákot, a Sawyer Banda a tömeg felé fordulva fölemeli a kezét. A tömeg természetesen őrjöng. Ha nem történik meg, ami ezután történt, akkor ez lett volna az évtized képe, talán még az évszázadé is. Győzelmesen állnak ott, a diadal, élő jelképei, összekapcsolódott kezük az ég felé mutat, videokamerák zúgnak, Nikonok villognak, és ekkor lép akcióba a harmadik sorban ülő asszony. Ismerjük, de kétszer is meg kell néznünk, mire fölismerjük, mert semmi köze az ügyhöz, amelyet követtünk. O csak úgy... lappang. A kétszáz széket sorsolással osztotta ki a French Landing-i szavazólista alapján Debbi Anderson, Pam Stevens és Dit Jesperson. Ez az asszony a százkilencvenkilencedik. Sokan elhúzódnak, mikor elmegy mellettük, bár a boldog

tombolásban szinte észre se veszik, mit csinálnak; a sápadt asszony, akinek szalmasárga haja csapzottan tapad a koponyájához, bűzlik az izzadságtól, a vodkától és az álmatlanságtól. Egy kis retikül van nála. A kis retikül nyitva van. Belenyúl. Mi, akik átéltük a huszadik század második felét, és a tévé csodájának köszönhetően tucatnyi gyilkosságot és gyilkossági kísérletet láttunk, tudjuk, hogy miért nyúl. Szeretnénk figyelmeztetően felkiáltani a négy embernek, akik égnek emelik egymásba kapaszkodó kezüket, de mi nem tehetünk többet, mint hogy várunk. Csak a napszemüveges fekete ember látja, mi történik. Megfordul, mozgásba lendül, noha tudatában van, hogy valószínűleg vereséget szenved, el fog késni. Ne! - gondolja Speedy Parker. Nem lehet vége így, nem lehet! - Jack, feküdj! - ordítja, de senki sem hallja a tapsorkánban, az éljenzésben, a vad hurrázásban. A tömeg mintha szándékosan akadályozná, ide-oda kavarog Speedy előtt, akármerre fordul. Wendell Green még mindig epileptikusán ráng, egy pillanatra eltorlaszolja az orgyilkos útját, aki azonban eszelős erővel löki félre. Csoda? Hiszen eszelős. - Emberek! - Dale gyakorlatilag a szájába veszi a mikrofont, mire a szomszédos fákra szerelt erősítők fütyülve gerjedni kezdenek. Még mindig Jack kezét fogja a baljával és Cserpákét a jobbjával. Sápadt, bamba mosoly ül az arcán. - Köszönjük, emberek, igazán méltányoljuk a támogatást, de ha egy kicsit lecsöndesednének... Jack ekkor látja meg az asszonyt. Hosszú idő, évek teltek el azóta, mégis azonnal fölismeri. Nem csoda; az arcába köpött egy napon, amikor éppen kilépett a Los Angeles-i bíróságról. Leköpte, és mocsok hamis tanúnak nevezte. Fogyott vagy huszonöt kilót azóta, gondolja Jack. Talán még többet is. Aztán látja a retikülbe merülő kezet, és mielőtt a kéz előkerülne, a férfi már tudja, hogy mi következik. A legrosszabb, hogy semmit sem tehet. Doki és Dale marka satuként fogja a kezét. Mély lélegzetet vesz, és elordítja magát, ahogy az ilyen helyzetekre nézve tanították: - Fegyver! - mire Dale Gilbertson bólint, mintha azt mondaná: Tényleg szuper! Látja az asszony mögött a tapsoló, kiáltozó tömegen keresztülnyomakodó Speedy Parkért, de hacsak Speedynek nincs valami különösen jó bűvészfortélya... Nincs. Speedy Parker, akit a Territóriumokban Parkus néven ismernek, csak nyomakodik tovább az asszony felé, aki az emelvény alatt áll, kezében pisztoly. Csúnya kis darab, egy buldog, 32-es, az agy körbetekerve fekete konyhai ragasztószalaggal, és Jacknek már csak egy fél másodperce van arra gondolni, hogy talán felrobban a nő kezében. - Fegyver! - ordítja ismét. Doki Amberson akkor már meghallja, és meg is látja az alattuk vicsorgó asszonyt. - Zamek! - mondja. - Wanda, ne! - kiáltja Jack. Doki elengedte a bal kezét (a jobbot még mindig Dale fogja, és feltartja a nyári levegőbe), és Jack tiltóan mutat ezzel a szabad kezével az asszonyra, mint egy közlekedési rendőr. Wanda Kinderling első golyója átüti a tenyerét, kissé szétnyílik, imbolyogni kezd, és Jack bal vállgödrébe csapódik. Wanda beszél hozzá. Túl nagy a zaj ahhoz, hogy Jack hallja, de azért tudja, mit mond: Nesze neked, te mocsok hamis tanú! Thorny üdvözöl! Beleereszti a megmaradt öt lövedéket Jack Sawyer mellébe és torkába. A tapsviharban és éljenzésben senki sem hallja Wanda 32-esének gyönge pukkanásait, de Wendell Green folyamatosan a magasba tartja a gépét, és amikor a nyomozó megtántorodik, kedvenc riporterünk ujja egyszerű reflexmozdulattal megnyomja a Nikon indítógombját. Nyolc felvételt készít. A harmadik a kép, az, amely olyan közismert lesz, mint a tengerészgyalogosoké, akik kitűzték a zászlót Iwo Jimán, vagy mint Lee Harvey Oswaldé, aki a hasát szorongatja a dallasi rendőrség parkolójában. Wendell képén Jack Sawyer nyugodtan néz le a lövöldözőre (aki csak egy homályos folt a kép alján). Arckifejezését akár megbocsátásként is lehet értelmezni. A nap átsüt kinyújtott, lyukas tenyerén.

Feltépett torka mellett mozdulatlanul függenek a levegőben a rubinvörös vércseppek. Az éljenzés és tapsvihar abbamarad, mintha elvágták volna. Félelmetes, értetlen csönd támad. Jack Sawyer, aki két lövést kap a tüdejébe, egyet-egyet a szívébe, a tenyerébe és a torkába, mozdulatlanul áll, és a lyukat nézi a széttárt ujjak és a csukló között. Wanda Kinderling pocsék fogait vicsorítva bámul föl rá. Speedy Parker iszonyodását a nagy pilótaszemüveg sem képes eltakarni. Tőle balra az emelvényt körülvevő négy kamera egyikénél ájultan esik össze egy fiatal operatőr. Ekkor a pillanatfelvétel, amelyet Wendell a tudtán kívül megörökített, széttörik, és minden mozgásba lendül. Wanda Kinderling felvisít, „Viszlát, a pokolban, Hollywood." - ezt később többen is megerősítik -, azután a csövet a halántékához szorítja. A gonosz elégtétel helyét átveszi a Wandára sokkal jellemzőbb buta értetlenség, amikor a megránduló ujj csak egy száraz csettenést csihol ki a buldogból. Kifogyott a töltény. A következő másodpercben így is eltörlődik a föld színéről - nyaktörés, válltörés, négyszeres bordatörés -, mert Doki ráveti magát az emelvényről, és szétlapítja. Bal cipőjével közben fejbe rúgja Wendell Greent, de ő most megússza egy véres füllel. Különben is, bőven ideje volt már, hogy pihenjen egy kicsit. Az emelvényen Jack Sawyer hitetlenül néz Dale-re, szólni akar, de nem tud. Megtántorodik, egy pillanatig még áll, azután összeesik. Dale arcán a derűs öröm egy szívdobbanásnyi idő alatt vált át a legnagyobb döbbenetre és rémületre. Megragadja a mikrofont, és beleüvölt: „MEGLŐTTÉK! ORVOSRA VAN SZÜKSÉGÜNK!" A begerjedt hangszórók még vadabbul sivítanak. Orvos sehol. Sokan pánikba esnek, és futásnak erednek. A pánik elharapózik. Cserpák fél térdre ereszkedik, és megfordítja Jacket. Ő fölnéz rá, még mindig szeretne beszélni. Vér csurran a szája sarkából. - A francba, Dale, baj van, Dale, nagy baj van! - ordítja Cserpák, azután hasra esik. Senki se hinné egy ilyen cingár öreg feketéről, mint aki felszökkent az emelvényre, hogy képes fellökni egy Cserpákféle bengát, de ez nem közönséges öregember. Ahogy mi nagyon is jól tudjuk. Vékony, de tökéletesen jól látható fehér fényburok veszi körül. Cserpák meglátja. A szeme tágra nyílik. A tömeg közben a négy égtáj felé menekül. A pánik hatalmába keríti a sajtó néhány képviselőjét is. De nem úgy Wendell Green, ő kitart a helyén, mint egy hős, addig kattogtatja Nikonját, amíg ki nem fogy belőle a film, mint Wanda Kinderling pisztolyából a golyó. Lekapja a fekete embert, ahogy Jack Sawyerrel a karjaiban föláll; lekapja Dale Gilbertsont, ahogy a kezét a fekete vállára teszi; lekapja a feketét, ahogy megfordul és mond valamit Dale- nek. Amikor Wendell később megkérdezi French Landing rendőrfőnökét, hogy mit mondott az öreg, Dale azt mondja, nem emlékszik - mellesleg abban a ricsajban alig is hallotta. Ez persze süket duma, de Jack Sawyer bizonyosan büszke lenne Dale-re ezért a válaszért. Ha gáz van, mondd azt nekik, hogy nem emlékszel. Wendell utolsó képén Dale és Cserpák egyazon bamba révülettel figyelik, ahogy az öreg fickó, karjában Jack Sawyerrel, belép a Winnebagóba, Wendellnek fogalma sincs, hogy egy ilyen kriptaszökevény miként bír el egy ekkora embert - Sawyer száznyolcvanöt centi magas és legalább nyolcvanöt kiló -, de feltételezi, hogy ez ugyanaz az erő, amellyel rémült anyák emelnek föl autókat, sőt teherautókat, beszorult srácaikról. Bár ez csipszar ahhoz képest, ami ezután történik. Mert amikor a Dale, Cserpák és Doki vezette kis csoport beront a Winnebagóba (Wendell a hátvédben lohol), semmit sem találnak, csak egyetlen felborult széket és több vérfoltot a teakonyhában, ahol Jack az utolsó eligazítást tartotta bandájának. A vérnyomok hátravezetnek, az összehajtható ágyhoz és az apró vécéhez, ahol a vércseppek és foltok egyszerűen eltűnnek. Jack és az öregember, aki idáig cipelte, levegővé vált.

Doki és Cserpák már-már hisztérikusan dadognak. Hol azt kérdezgetik, hova tűnhetett Jack, hol pedig feldúltan emlegetik az utolsó pillanatokat az emelvényen, mielőtt elkezdődött volna a lövöldözés. Nem tudnak magukhoz térni, és Dale sejtelme szerint ehhez neki is kell egy kis idő. Most már tudja, hogy Jack látta a közeledő asszonyt, és igyekezett kifejteni a kezét az övéből, hogy védekezhessen. Talán mégis ideje lenne leköszönni a rendőrfőnökségről, és valami más munkát keresni. Bár ez még ráér. Most el akarja tüntetni Cserpákot és Dokit a Színes Különítmény útjából, le akarja csillapítani őket. Van valami mondanivalója, ami talán segít. Tom Lund és Bobby Dulac is csatlakozik hozzájuk, hárman kísérik ki Cserpákot és Dokit a Winnebagóból. Redding különleges ügynök és Black nyomozó a wisconsini rendőrségtől máris körülkeríttetik a helyszínt. Ahogy az emelvény mögé érnek, Dale ránéz a megdöbbent motorosokra. - Figyeljetek - mondja. - Elé kellett volna lépnem! - kesereg Doki. - Láttam, hogy jön az asszony, miért is nem léptem elé... - Pofa be, figyeljetek! Doki befogja a pofáját. Tom és Bobby is fülel, a szemük tágra nyílik. - Az a fekete mondott nekem valamit. - Mit? - kérdezi Cserpák. - Azt: „Hadd, vigyem el - talán még lehet egy esélye." Doki, aki kezelt már lőtt sebeket, siralmasan kuncog. - És te hittél neki? - Akkor nem egészen - feleli Dale. - De amikor bementünk, és üres volt a Winnebago... - Holott nincs hátsó ajtó - teszi hozzá Cserpák. Doki kételkedése megfakul egy kissé. - És tényleg azt hiszed... ? - Igen. - Dale Gilbertson megtörli a szemét. - Muszáj reménykednem. És nektek segítenetek kell. - Jól van - bólint Cserpák. - Akkor segítünk. Úgy gondoljuk, hogy most kell itt hagynunk őket, mikor állnak a kék nyári ég alatt, a Vizek Atyjának közelében, a véres emelvény mellett. Az élet hamarosan ismét elkapja őket, és visszarántja a vad sodorba, de néhány pillanatig együtt vannak, együtt reménykednek közös barátjuk megmaradásában. Hagyjuk itt 1ket ^ jó? Hagyjuk, hadd reménykedjenek. Egyszer Volt, Hol Nem Volt A Territóriumokban... Egyszer volt, hol nem volt (minden rendes mese ezzel kezdődött valamikor, amikor még mindnyájan erdőben éltünk, és senki sem élt másutt), hogy a Külső Gárda kapitánya, bizonyos Farren egy Jack Sawyer nevű rémült kisfiút vezetett át a Királynő pavilonján. Mindazonáltal a kisfiú nem látta a Királynő udvarát; nem, őt a színfalak mögött, udvarok útvesztőjében vezették titkos, ritkán látogatott helyeken, ahol pókok szőttek hálót a sarkokban, és a meleg huzat étel- és konyhaszagot sodort. Végül Farren a kisfiú hóna alá nyúlt és fölemelte. Van ott előtted egy deszka, suttogta - emlékeznek? Azt hiszem, önök is ott voltak. Azt hiszem, mi mindketten ott voltunk, noha akkor még fiatalabbak voltunk. Told el balra. Jack szót fogadott, és bekukucskált a Királynő kamrájába; a szobába, ahol csaknem mindenki az uralkodó halálát várta... Ahogy Jack is arra számított, hogy az anyja meghal a szobájában a New Hampshire-i Alhambra Parkszállóban. Világos, levegős szoba volt, amelyben ápolónők szorgoskodtak fontoskodó ábrázattal. Azért voltak ilyen szorgosak és céltudatosak, mert fogalmuk sem volt arról, hogyan segíthetnének ápoltjukon. A fiú átnézett a lyukon a szobába, az asszonyra, akiről először azt hitte, az anyja az, akit varázserő hozott erre a helyre, és mi is vele bámultunk, egyikünk sem sejtette, hogy évekkel később, a férfivá érett Jack Sawyer ugyanabban az ágyban fog feküdni, ahol először

pillantotta meg anyja Ikrét. Parkus, aki French Landingből hozta át a Belső Báróságokba, most annál a kukucskánál áll, amelyen Jack belesett Farren kapitány segítségével. Mellette Cannai Sophie áll, akit Ifjú Királynő vagy Jó Sophie néven ismernek a Territóriumokban. Ma nincsenek ápolónők a hálókamrában; Jack csöndesen fekszik egy lassan forgó ventilátor alatt. Ahol nincs bekötözve, ott sápadt a bőre. Lehunyt szemhéja halványbíborban játszik, mintha megzúzódott volna. Szinte nem is látni, hogyan emelkedik-süllyed az álláig felhúzott vékony lenvászontakaró... pedig lélegzik. Mostanáig legalábbis életben van. Sophie csöndesen mondja: - Ha sohasem érintette volna meg a Talizmánt... - Ha sohasem érinti meg a Talizmánt, ha nem öleli magához, akkor már azon az emelvényen meghalt volna, mielőtt a közelébe érek - feleli Parkus. - Bár természetesen, ha nincs a Talizmán, akkor eleve nem kerül oda. - Mik az esélyei? - A nő ránéz. Valahol egy másik világban Judy Marshall már kezd visszatérni normális, elővárosi életébe. Ikrének nem ilyen élete lesz - ismét nehéz idők jönnek a világegyetemnek erre a részére. Sophie szeme parancsoló, királyi fényben ég. - Az igazat mondd, jó uram; nincs szükségem hazugságra. - Nem is hazudnék neked, asszonyom - mondja a férfi. - Hiszem, hogy hála annak, ami a Talizmán védelméből maradt, fel fog épülni. Egy reggel vagy este ott fogsz ülni mellette, és ő kinyitja a szemét. Nem ma lesz ez, nem is ezen a héten, de hamarosan. - És ha visszatér a világába? Barátainak a világába? Parkus azért hozta az asszonyt erre a helyre, mert a kisfiú Jack szelleme még itt lebeg, kísérteties, édes, kisgyermeki módon. Itt volt, még mielőtt megnyílt volna előtte a próbák útja, és megkeményítette volna. Itt volt, érintetlen ártatlanságának teljében. Parkust megdöbbentette - és számára teljesen váratlanul meg is indította -, hogy a felnőtt Jackben milyen sok megmaradt a kisfiú ártatlanságából. Természetesen ez is a Talizmán hatása. - Parkus! Az elméd elvándorolt! - De nem messzire, asszonyom, nem messzire. Azt kérdezed, hogy visszatérhet-e a világába, miután három, talán négy halálos sebet kapott - sőt a szíve is át van fúrva. Azért hoztam ide, mert itt erősebb minden varázslat, amelyet érintett, és amely megváltoztatta az életét. Akár jó ez, akár rossz, a Territóriumok jelentik Jack Sawyer erőforrásait gyerekkora óta. És be is vált. Él. De másképpen fog magához térni. Olyan lesz, mint... Elhallgat, erősen gondolkodik. Sophie csöndesen várakozik mellette. A távolból, a konyha felől egy szakács bőgése hallatszik, aki valamelyik kuktát oktatja. - Vannak állatok, amelyek a tengerben élnek, és kopoltyúval lélegeznek - mondja végül Parkus. Hosszú idő alatt némelyik tüdőt fejlesztett ki magának. Az ilyen lények élhetnek a vízben és a szárazföldön is. Érted? - Ezt már lánykoromban megtanultam - helyesel türelmesen Sophie. - Ám e teremtmények némelyike elveszíti a kopoltyúját, és már csak a szárazon élhet. Azt hiszem, Jack Sawyer is efféle teremtmény lett. Te vagy én lemerülhetünk a vízbe, és egy darabig úszhatunk a felszín alatt, és ő is képes rövid időszakokra visszamenni és meglátogatni a saját világát... természetesen a maga idejében. De akár te, akár én próbálnánk meg élni a víz alatt... - Akkor megfulladnánk. - Valóban ez történne. Ha pedig Jack próbálna visszatérni a saját világába, mondjuk, abba a kis házba a Norvég-völgyben, napokon vagy heteken belül fölnyílnának a sebei. Talán más formában - a halotti bizonyítványban például szívroham állna, de nem számít, azért Wanda Kinderling golyója végezne vele. Wanda Kinderling szívlövése. - Parkus vicsorog. - Átkozott asszony! Azt hiszem, az

abbalah se tudott többet róla, mint én, de nézd, micsoda kárt okozott! Sophie nem törődik ezzel. Csak nézi a némán alvó embert a szomszéd szobában. - Arra van ítélve, hogy egy ilyen szép földön éljen, mint ez... - Parkushoz fordul. - Mert ez szép föld, igaz, sirrah? Mégis szép ország, mindennek ellenére? Parkus elmosolyodik, meghajol. A nyaka körül cápafog leng finom aranyláncon. - Csakugyan az. A nő lelkesen bólogat. - Itt élni nem lehet olyan borzalmas. Parkus nem szól. Egy-két pillanat múlva lelohad a lelkesedés, Sophie válla meggörnyed. - Én gyűlölném - mondja halkan. - Kizárva a saját világomból, ahova csak rövid időre térhetek vissza... Beszélőre... és el kell hagynom, mihelyt először köhögök, vagy belenyilall a mellembe... gyűlölném. Parkus vállat von. - El kell fogadnia ezt a helyzetet. Tetszik vagy sem, a kopoltyúi elvesztek. Mostantól a Territóriumok teremtménye. És Isten, az Ács a tudója, hogy éppen elég munka vár itt rá. A Torony dolga a döntés felé tart. Hiszek benne, hogy Jack Sawyernek még része lesz ebben a játékban, noha ezt nem mondhatom biztosan. Mindenesetre, ha meggyógyul, nem lesz hiánya munkában. Törvénylátó, és az ilyennek mindig akad dolga. A nő átnéz a kukucskán. Szépséges arca gondterhelt. - Segítened kell neki, drágám - mondja Parkus. - Szeretem - feleli Sophie nagyon halkan. - O is szeret téged. De nehéz lesz, ami elkövetkezik. - Miért kell ennek így lennie, Parkus? Miért van az, hogy az élet mindig olyan sokat követel, és olyan keveset ad? Parkus átöleli. Sophie hozzásimul, a mellére hajtja az arcát. A sötétben, az alvó Jack Sawyer kamrája mellett, Parkus egyetlen szóval válaszol Sophie kérdésére: - Ka. Utószó Ül az ágya mellett a Teleföld havának első napján, tíz nappal a beszélgetés után, amelyet Parkusszal folytatott a titkos folyosón. A pavilon előtt gyerekek énekelnek: „A zöld kukorica napján." Térdén parányi hímzés. Nyár van, még nyár, a levegő édes a nyár rejtelmeitől. A kidagadó falú helyiségben, ahol valaha anyjának Ikre feküdt, Jack Sawyer kinyitja a szemét. Sophie leteszi a hímzést, előrehajol, és ajkát a férfi füléhez érinti. - Isten hozott ideát - mondja. - Szívem, életem, szerelmem: Isten hozott ideát. 2001. április 14.