Tanáraim a hegyközcsatári általános iskolában

Tanáraim a hegyközcsatári általános iskolában ­ 1967­1975  Orendt Mihály Bihar­kutató, író, publicista

Szülőfalumban   Hegyközcsatáron,   az   elemi   iskola   elvégzéséig,   ­   mindannak   ellenére, hogy Románia részeként funkcionált ­ nem igen hallottam román szót. Kivétel volt ez alól az iskolában tanult román nyelv és irodalom, melyet ­ mi diákok ­ nem igazán vettünk komolyan.  A nyelvtudás csak a későbbiekben vált fontossá, akkor, amikor szak­ és középiskolák hiánya   miatt   kénytelenek   voltunk   a   közeli   Nagyváradon,   vagy   más   nagyvárosokban keresni a boldogulást. Ép ezért az elemi iskola számomra nem volt egyéb, mint egy igazi Kánaán.   Remek tanáraim voltak, akik csak és kizárólag a neveltetésünkkel, és az ezzel járó tevékenységekkel foglakoztak.  Fontos   volt   számukra,   hogy   végzős   diákjaik   tovább   vigyék   mindazt,   amit   tanítottak nekik. Visszatekintve most elmondhatom, hogy rendkívüli emberek voltak, akiktől számos hasznos dolgot tanultunk és hoztunk magunkkal ki­ki saját életébe.

KÉPEK EGYKORI TANÁRAINKRÓL

1. ábra: Kéry Ildikó, Balázs Mária és Bihari Mária

1. Baróth Vilmos

1. Balogh Botond

2. Éles Béla

2. Berekméri László

2. ábra: Fucskó László, Facsar József és Dallos Lóránd

3. Fráter Margit

3. Lintner Mária

4. Bayer Elemér

4. F ucskó László

1. Balázsné Szabó Mária és Balázs László

1. Fráter Margit

2. Éles Béláné, Szixai Irén

2. Kéry Ildikó

3. Bajkó Balázsné

Bihari Mária és Stórer József

4. Lintner Mária

5. Éles Béla és Szixai Irén

Hogy mivel foglalkoztunk ez alatt a nyolc év alatt? Nos, számos olyan dologgal, mellyel gondolom   a   többi   település   iskolái   is   foglalkoztak,   ugyanakkor   valószínűleg   sok   olyan tevékenységgel is, ami a környező település iskoláinak ­ egy­két kivétellel ­ nem igazán adatott   meg.   Gondolok   itt   például   a   kb.   másfél   kilométerre   fekvő   lombhullató   erdőre (egykori   Ygfon   erdejének   egy   része),1  melybe   tanáraink   számos   alkalommal   vitték osztályaikat kirándulni, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy megismerkedhessenek ennek flórájával és faunájával. 1

 Menumorout (ismertebb nevén Mén Marót) ide menekült Árpád csapatai elől, majd itt fogadta a fejedelem küldöttsége élén  hozzá érkező Öcsöb és Valek vitézeket. 

Két   igazán   közkedvelt   hely   volt,   ahol   letelepedhettünk.   Egyik   a   Bondár   Gyula erdészház, a másik pedig az Ágoston­kút, amely szerény véleményem szerint lehetett akár búvóhelye is egykor a már említett bolgár vezérnek a magyarok bejövetelekor. A Bondár Gyula bácsi erdészházához családostul is kirándultunk gyermekkoromban, de vezetőtanáraink is kivittek bennünket gyakran pl. természetismeret, földrajz, biológia, mezőgazdaságtan és egyéb órák keretén belül.

A gombaszakértő

A legérdekesebb és legtanulságosabb természetesen Bayer Elemér biológia, kémia, fizika szakos tanár bácsi természetben eltöltött órái voltak számomra. Egykori tanárom rendkívül magas szinten végezte tanári munkáját. Olyan szinten volt felkészülve, hogy azt bármelyik nevelő megirigyelhette volna tőle.   Természetesen   ez   a   rendkívüli   felkészültség   a   többi   tanáromra éppen úgy vonatkozott, mint őrá. Talán annyi volt a különbség, hogy ő a Biológiát, a Földrajzot, a Fizikát és a Szerves Kémiát kombinatív módon minden alkalommal belénk tudta plántálni az nélkül, hogy érdektelenségbe   ütközött   volna.   Számos   alkalommal   kértem   a segítségét   egy   nagyszabású   vetélkedő   keretén   belül   is,   mely segítségnyújtást sohasem utasította vissza.  Tudnunk kell továbbá azt is, hogy Bayer tanár bácsi volt az­az ember, aki a Kultúrház udvarán felállított időjárás előrejelző készüléket ­ évtizedeken keresztül ­ nap, mint nap leellenőrizte, pontos kimutatást vezetve a hőmérséklet, szélirány és páraszintről, majd az adatokat telefonon Nagyváraddal egyeztette. Egy rendkívül precíz és hozzáértő ember volt. Volt egy másik szaktudása is a tanár bácsinak és ez nem volt más, mint a gombák bevizsgálása.   Olyannyira   ismerte   a   létező   gombafajokat,   ahogy   azt   a   környéken   senki más.   Úgy az ehető­, mint a mérgező fajoknak a tudora volt. Ha bárkinek csak egy kis kételye   is   volt   a   leszedett   gomba   ehetősége   terén,   bármikor,   bármilyen   időpontban szívesen állt a lakosság rendelkezésére.  Tudása e téren vitathatatlan volt. Az egyik alakalommal kémia órán egy maréknyi gyilkos   galócával   jelent   meg   az   órán.   Tudatta velünk,   hogy   a   kezében   lévő   gombák   olyannyira mérgezőek,   hogy   ha   nem   mosná   meg   a   kezeit, bizony   ettől   is   egy   igencsak   erős   mérgezésen   esne át.  A   környék   legmérgezőbb   gombáját   készült   a tanár   úr   ehetővé   varázsolni,   továbbá   bemutatni nekünk   milyen   nagy   mennyiségű   méreganyagot tartalmaz ez a gombafaj. Feszült figyelemmel néztük a kísérlet előkészítését.  Tanár   bácsi   elővett   egy   közönséges   elektromos főzőlapot,   egy   liter   ecetet,   egy   kisebb   hőálló   üvegedényt,   majd   az   edénykét   félig   vízzel megtöltve a beüzemelt  főzőlapra  helyezte. Miután a víz forrni kezdett beletette az előre kikészített gyilkos galócát, majd figyelmeztetet bennünket, figyeljük meg, mi történik az edényben. Mi feszülten figyeltük a műveletet. A víz kezdett elszíneződni, kissé lilás­barna lett. Tanár bácsi egy mérőedény segítségével kiöntötte a literes ecet egy negyedét, majd lassan hozzáöntötte a készülő gomba levéhez.  Az elszíneződött lé elkezdett tisztulni. Kis idő múlva levette a gombát a főzőlapról, majd a   gomba   levét   leöntötte.   Újabb   vizet   tett   fel   a   főzőlapra,   majd   még   két   alkalommal megismételte a folyamatot. A gomba leve egyre  tisztábbá vált, míg a végén  már semmi elszíneződést sem tapasztaltunk az edényben.  Tanár úr ezt követően elmagyarázta, hogy a hő és az ecet reakciója a forrásban lévő vízben   található   gombára   olyan   hatást   gyakorolt,   melyek   a   gomba   rendkívül   erős méreganyagát a harmadik alkalomra már teljesen eltávolította, ez által a gomba immár teljesen ehetővé vált.  Óvva   intett   ugyanakkor   bennünket   attól,   hogy   bármelyikünk   is   kipróbálja,   a   látott kísérletet.   Ugyanakkor,   jóval   később   elárulta   nekünk,   hogy   ő   bizony   megkóstolta   a méregtől megtisztított gombát. Még csak enyhe émelygést sem tapasztalt tőle, ami ez által igazolta feltevéseit. 

Elmondta továbbá, hogy a többször átfőzött gombából a méreggel együtt annak íze is megsemmisült, a gomba teljesen íztelenné vált. Ez a kísérlet bebizonyította számunkra, hogy bármilyen mérgező gombát ehetővé tudunk varázsolni, az íztelenség miatt viszont a procedúrának semmi értelme sincs.  Nos, ilyen ember volt az én egyik egykori tanárom. Regélhetnék   a   többi   tanáraimról   is,   ugyanakkor   ezt   most   nem   teszem.   Inkább bemutatom azt az útvonalat, amelyen el lehetett jutni a közeli erdőségbe. 

Kivezető utak A   kirándulni   vágyó   ember   Csatár   településéről   a   falu   két   végén   és   négy   különböző sikátoron keresztül is elindulhatott az erdő felé. A település Nagyvárad felőli részén, az újlaki úton a Csipkés alatt haladva, annak újlakra vezető útelágazásánál egyenesen előre kell haladnunk.  A   Nagy­réten   futó   Kösmő­patak   folyásával   szembe   haladva,   a   földút,   az   erdő   szélén felvisz  minket  egészen  az   Ágoston­kúttól  érkező   érig.   Ennek  mentén  haladva  ­  szembe annak folyásával ­ az Ágoston­tető aljához érkezünk.  Egy   másik  útvonal  a  település  Tóttelek  felőli  végén,  a  Komló­völgyön   van.  Itt   a  falu utolsó háza melletti domb megmászása lesz a feladatunk. Feljutunk az Avas­gazra, ahol egykor Csatár futballpályája volt. A látóhatár jobb oldalán láthatjuk a Cigány­hegy észak­ keleti   vonulatát,   annak   peremén   azt   a   gyepűvonulatot,   melynek   mentén   eljutunk   a szőlőhegy alá. Balra a Bagjas található. A „Dög­kút”2  mellett elhaladva kiérünk a rétre. Ennek mentén az egykori irtás alatt haladva a tótteleki Kelemen­pad érintésével elérjük a csatári erdőt.  A település két végén található útvonalakat követően most következzen négy sikátor, melyeken keresztül mindig ugyanarra a helyre érkezünk, vagyis a keleten végig vonuló ­ csatári erdő közepén található ­ fasorompóval védett bejáratához érkezhetünk. Az erdőségnek ez a hivatalos bejárata.  Kezdjük   talán   a  Papp­sikátorral,   mely   a   Komló­völgyet   köti   össze   a   környező mezőségekkel, rétekkel, kertekkel, szőlőkkel és természetesen az erdőséggel. Ez a sikátor egy   kacskaringós   földút,   a   kertek   között   mélyen   bevájva   annak   talajába   és   kétoldalt gyepűsorral ellátva.  A gyepűk gyökérzete meggátolja a földes part útra történő beomlását. Számomra ez a sikátor   a   legismertebb,   mivel   megszámlálhatatlan   alkalommal   jártam­keltem   itt   oda­ vissza a Cigány­hegyre, ahol kertünk és szőlőnk is volt.    Ezeknek   a   sikátoroknak   egyetlen   rossz   tulajdonságuk,   hogy   esőzések   alkalmával teljesen járhatatlanok. A szekerek sokszor tengelyig süppedtek az ingoványba, korábban ökrökkel   vontatták   ki   a   megrekkent   szekereket,   később   már   traktorok   végezték   ezt   a munkát. A   Papp­sikátort   elhagyva   a   Hegy­kapuhoz   értünk,   ahol   az   út   három   irányba   ágazik széjjel. Balra az Avas­gaz alatt a Kis­rétet szegélyző gyepűsor mellett haladva a Komló­ völgyre, ugyanakkor a település végére érünk.  Egyenesen haladva a korábban már említett Avas­gazt és a Cigány­hegy északi részét szegélyző gyepűsor mellett halad a földút az erdő és a Cigány­hegy gerincén­ és az alatt futó földutak felé. A Hegy­kaputól jobbra ágazik el az a földút, amely a Cigány­hegy nyugati oldala alatt fut végig a Puszta­kertig. Itt balra kell fordulni, ha az erdő felé szeretnénk haladni. Az erdőhöz vezető utak másik ismert földútja, ­ ma már részben kavicsos ­ a  Kocsis­ sikátor,   mely   közel   helyezkedik   el   a   település   központjához,   ugyanakkor   ennek   a sikátornak a végén, ­ jobb kéz felől ­ találjuk a Puszta­kertet. A harmadik földút a Vígh­sikátor ­ amely időközben kavicsossá vált ­ a legforgalmasabb és legjobban kihasznált út lett a Nagy­ és Kis­utcák után. Ezen, és a Kocsis­sikátoron keresztül kijutunk a régi és az új temetőkhöz, valamint a közeli lombhullató erdőhöz is.  Itt közlekednek továbbá mindazok, akik a Cigány­hegyre, a Nagy hegyre, vagy akár az Új­hegyre szeretnének eljutni, illetve onnan vissza szeretnének jönni a településre. 

2

 Ebbe a fedett kb. 2,5 x 2,5 m átmérőjű kör alakú, kb. 10 m mély, kitéglázott építménybe dobták bele a helyi lakosok és a  helyi Termelőszövetkezet dolgozói egykor az elhullott állatok tetemeit. Időnként mésszel fertőtlenítették. 

Ott van még a Petri­sikátor, mely a helyi általános iskolával szemben található és az Énekes mellett, az új temető alatt jut ki a Rókásra, majd balra fordul az erdei út felé. Ez is egy földút, ma már ritkán használják. Nos,   ezeken   az   utakon   jártak   és   járnak   ma   is   a   település   lakosai   a   kültéri létesítményekhez és az erdőségekhez szükség esetén. Eljutottunk immár a régi és az új temetőkig, valamint a régi reformátustemető alatt található Tót Pál kútig is. Innen most fotók segítségével megyünk tovább.

A  Puszta­kert  gyermekkoromban  egy igazi grund volt  a csatári gyerekek  számára. A hatalmas   egykori   berkenye   fa   a   település   igazi   színfoltja   és   nevezetessége   volt. Hallomásból tudom, hogy ez a terület azért vált pusztává, mert a tulajdonosa leszármazott hiányában   elhalálozott.   Mi   gyerekek   ennek   tudatában   látogattuk   ezt   a   remek   kis zöldövezetet,   ahol   számos   gyümölcsfa   termett,   s   a   fák   alatt   minden   alkalommal találkozhattunk más gyerekekkel is, akikkel focizhattunk, játszhattunk, kergetőzhettünk. A település többi részéről is szívesen látogattak ide a gyerekek.

A   Puszta­kertet   elhagyva   az   egykori   földúton,   ­   mely   ma   kavicsos   ­   tovább haladhatunk. Balra tekintve a Cigány­hegy gerincén egy földutat láthatunk, mely az ott található szőlőkbe vezet.  Tovább haladunk. Az előbb említett út jobbra kanyarodva halad a régei temetők előtt az új   temetők   irányába.   Elsőként   a   régi   református,   a   régi   katolikus,   majd   a   régi, ugyanakkor egyetlen járványtemető előtt haladhatnánk tovább a kavicsos úton.  De ne menjünk most az új temetők irányába. Vágjunk át inkább egyenesen a Cigány­ hegy és a régi reformátustemető között található földúton, melynek baloldalát mogyoró, kökény, csipkebogyó és egyéb bokrokból álló gyepű szegélyezi. Ez a keskeny földút tovább kalauzol bennünket a temetők alatt található Tót Pál gémeskútig. 

Amint átvágunk az ösvényen az út két irányba halad. Egyik az említett kút irányába, míg a másik a Cigány­hegy alatti gyepűsor alatt halad, végigkísérve a szőlőhegy vonalát egészen az Avas­gaz aljáig. 

Itt   a   Tót   Pál gémeskút  előtt  megállunk,   mivel  számos  érdekességgel   találkozhatunk. kirándulni induló ember. A vidék eddig még nem látott valóságával találhatja itt szembe magát az utazó. A gémeskút ma már igencsak ritkaságszámba megy a vidéket tekintve is. Egyedi kiképzésének és itatóvályújának köszönhetően a legeltetést követően a település lakosságának csordája mind a mai napig olthatja szomját ebből a kútból. A kút közelében kis akácos szolgál a csorda pihenője és delelőjeként.  Gyermekkoromban   volt   rá   alkalmam,   hogy   ezeket   a   történéseket   személyesen   is megtapasztalhassam járva­kelve a természet lágy ölét. Mi gyerekek ismertünk itt minden bokrot,   minden   olyan   helyet,   ahol   télire   megszedhettük   a   szükséges   gyógynövényeket, bogyókat,   vagy   azokat   a   vadon   termő   gyümölcsöket  (pl.   szeder,   csipkebogyó,   kökény, galagonya, som stb.), amelyekből lekvárt, vagy szörpöt főzhettek a szüleink. Voltak ezeken kívül   a   gyepűkben   diófák   és   szilvafák   is,   melyeknek   termése   senkihez   sem   tartoztak. Ezeket   is   gyűjtöttük,   majd   a   beszedő   helyekre   szállítottuk,   ahol   jó   kis   zsebpénzre tehettünk szert általa.

Ha szétnézünk, egy hatalmas vízmosást láthatunk, ami most nem is tűnik akkorának, mint gyermekkoromban. Természetesen a kisembernek minden hatalmas és ismeretlen, majd   mikor   felnő   és   visszatér,   gyermekkorának   színhelyeire   szinte   törpének   tűnik minden. Ugyanakkor ezek a gyermekkori vándorlások azok, amelyekből ma is kiválóan tudok   táplálkozni.   2013­ban,   ­   abban   az   évben,   amikor   szülőfalumtól   megkaptam   a díszpolgári címet – mielőtt sor került volna a megtisztelő cím átvételére, lányommal ide, erre a területre látogattunk ki. Az „Irtás” oldalában számtalan csipkebogyó bokor kínálta mosolygós, szépen érett bogyóit. 

Nem   tudtam   ennek   ellenállni   és   megfelelően   felszerelkezve   igen   szép   mennyiségű csipkebogyót gyűjtöttem, melyet el is hoztam Debrecenbe, majd a tanultak szerint napon szépen megszárítottam azt és igen sokáig fogyasztottam jótékony teájából. Csodálatos   volt   számomra,   valahányszor   a   magam   készítette   szütyőből   félmaréknyi szárított csipkebogyót vettem ki és annak érdekében, hogy C­vitamin tartalma maradjon meg hideg vízbe raktam, fél napos áztatás után pedig enyhén felmelegítve, mézzel ízesítve fogyasztottam a jótékony hatású természet adta finomságot.  Hogy mindebben mi a különleges számomra, nem más, mint az a tény, hogy magam szedtem, szárítottam és készítettem. Értéke viszont felbecsülhetetlen a számomra, abból kifolyólag, hogy mindez szülőfalumban termet.   Azok, akik nem kerültek távol szülőföldjüktől mindezt talán meg sem értik és egy kicsit csöpögősnek hatnak szavaim. Érzéseimet csak azok érthetik meg, akik mindezt átélték. Azok   az   emberek,   akik   hasonló   helyzetbe   kerülve,   különféle   okokból   kifolyólag   okkal hagyták el azt a helyet, amelyet nagyon, de nagyon szerettek egykor. Erről a helyről ma is csak szeretettel és odaadással tudnak beszélni.  Ilyen hely számomra Hegyközcsatár. 

Szülőfalum   nagy   részén   feketeföld   található,   föld,   amelyben   a   legtöbb   növényzet megterem és megtalálja a számára legfontosabb tápanyagot is. Itt a Tót Pál kút alatt futó vízmosásban agyagot is hord a víz, amely a környező dombokról lezúduló esővizet hivatott levezetni   a   völgyben   található   rétre,   ahonnan   tovább   haladva   apró   patakok   viszik   le   a Gólyavölgyi­tó irányába.  A Közép­Kalota (ma: Bihari Hegyköz) vidéke mindig is egy jó termővidéknek számított. A részben   agyagos   földekben   a   legjobb   szőlőfajták   is   megéltek,   melyek   kiváló   borhoz juttatták   a   település   lakosait.   Egykor   a   környező   települések   többsége   a   nagyváradi Püspökség tulajdonát képezték.  1763­ban   a   püspökség   tulajdonában   lévő,   jobbágyokkal   műveltetett   csatári   szőlőket Patacsics Ádám (Sándor) nagyváradi püspök ­ később kalocsai érsek ­ telepíttette, részben tokaji,   részben   közönséges   szőlőkből.   Ezeknek   a   nemes   szőlőfajtáknak   a   legnagyobb részét végül tönkre tette a filoxéra nevű betegség, mely megtámadta a szőlők gyökérzetét, majd kipusztította a szőlőültetvények 90%­át.  Ezt követően igénytelen, ellenálló borszőlőket telepített a lakosság, melyekre a filoxéra nem   volt   hatással.   Ezek   viszont   a   borok   minőségének   romlását   hozták   magukkal.   Az elmúlt   rendszerben   a   lakosság   csak   a   háztáji   kertekben   termesztett   nemes   szőlőt. Külterületen lévő szőlőik lassan­lassan elpusztultak és elöregedtek.  Az   új   társadalmi   rendszer   megérkezése   ismét   előtérbe   helyezte   a   nemes   szőlőfajták termesztését, melyekből ma már egyre több és jobb borokat állítanak elő a helyi gazdák. Az egykori igénytelen szőlőfajok ugyanakkor lassan­lassan a háttérbe szorulnak, helyet biztosítva a minőségnek. A Cigány­hegyen, a Puszta­kert felől megközelítve, az erdő felőli részen, keleti oldalban, jobb kéz felől a negyedik szőlő a miénk volt.  A hegy gerincén haladt végig a szőlőhegy egyik földútja, melynek fontos szerepe volt a helyi szőlősgazdák életében. Ezen az úton tudták megközelíteni biztonsággal szőlőiket. 

Mi is itt közlekedtünk, ha a szőlőbe mentünk. Az út felőli részen, a szőlő tetején volt egy kisebb rész, ahol szüleim néhány konyhakerti növényt is megtermesztettek.  Szőlőnkben még akadt néhány ősrégi tőke, még az egykori Patacsics­féle telepítésből származhattak. Tokaji és különböző rizlingfajták, melyek már ritkán, vagy egyáltalán nem teremtek.  Szüleim ezeket a nemes szőlőtőkéket sajnálták kipusztítani, annak ellenére, hogy már csak a helyet foglalták. Ha hoztak egy két billenget, nagy volt az örömünk.    A domb oldalában voltak az úgynevezett oltás szőlők, a lapályon, lent a szőlő végében csak haszontalan direkt termő szőlőfajok (pl. izabella, elvira, othello, delaware, concord és noah)  teremtek. Ezeket a szőlőket az előző tulajdonos telepítette egykor. Volt a szőlőben továbbá több őszibarack fa is. A lapályos részen egy hatalmas cseresznyefa védte a szőlő egy részét az erős napfénytől, ugyanakkor finom lédús cseresznyét termett. A   szőlőt   egyre   jobban   és   jobban   kezdte   ellepni   a   siska (ismertebb   nevén:   tarack).   Ez   a   gaz   egy   rendkívül   ellenálló, kipusztíthatatlan   gyomnövény.   Mindamellett,   hogy   levélzete akár   el   is   vágja   az   ember   kezét,   gyökérzete   által   akár   két méter mélyre is behatol a földbe, átfúrva azzal bármit, ami az útjába kerül.  Egyik évbe szüleim néhány sor burgonyát vetettek a szőlő tetején   található   kis   konyhakertbe.   Amikor   ásni   kezdtük   a burgonyát meglepetten tapasztaltuk, hogy azokon keresztbe­ kasba fúrta  magát  a siska  gyökérzete.   Úgy lógtak az  ember kezében   a   burgonyák,   mint   a   leszedett   szőlőfürt.   A   siska szinte használhatatlanná tette a termést.  Megszületett a döntés, a siskát ki kell irtani. Ez mind szép és jó volt, csakhogy nem tudtunk   mibe   fogunk   bele.   Egy   ásó   mélységre   lehaladva   próbáltuk   kihúzni   a   gyom gyökereit, nem sok sikerrel. A második ásó mélység még mindig sűrű gyökérzetet vetet ki, sőt a harmadik mélységéből is szedtünk ki jócskán a gyom gyökérzetéből.  Sziszifuszi, ugyanakkor rendkívül erőpróbáló munka volt, amit nem is tudtunk sokáig végezni.   Ennek   ellenére   egy   nagyobb   területen   úgy   tűnt   sikerült   kiirtani   az   ádáz ellenséget.   A   következő   szőlőkapáláskor   már   valóban   kevesebb   hajtott   ki,   ugyanakkor később újra és újra kihajtott, majd ismét rohamosan szaporodni kezdett.  Gyökérzete  futott  a  föld  alatt, imitt  amott  kibújva  az  alól, majd  futott  tovább.  Ha  a szomszéd nem pusztította mi semmit sem értünk el odaadó munkánkkal. Ennek ellenére a mi szőlőnk ­ állíthatom ­ mindig tiszta és rendezett volt.

„1778 táján a püspökség a város határában egy allodiális irtásföldet hozott létre, ahol úgy négy évvel korábban a fákat és a cserjéket irtották, a földet fel sem törték, az uradalom meghagyta   egyelőre   legelőterületnek.   A   mezővárosiak   a   rőzsét   tüzelésre   innen   gyűjtik össze.”

Közel 240 év alatt semmi sem változott. Az erdőhöz közel elterülő „Irtás” ma is legelő, ugyanakkor számos cserjét terem  (kökény, csipke stb.).  Egyedül az Új­hegyen települtek szőlők, valamint az erdőhöz közel korábban még búzát is vetettek. A legtöbb irtásterületek ugyanakkor megmaradt egykori valójában, legelői használatra. Ha az erdő felé nézünk, szép nagy irtásterületeket látunk ma is magunk előtt, fűvel és bokrokkal tarkítva. Generációk jöttek és mentek a táj viszont örök és változatlan maradt. Imitt­amott   kialakul   egy   pár   zöld   oázis   is,   összképét   tekintve   azonban   megmaradt számunkra olyan látványnak, melyet településünk számtalan generációja láthatott már az idők folyamán.  

A csatári fauna megismerése érdekében gyermekkoromban nem csak   az   iskolával   együtt   kerestem   fel   a   közeli   erdőséget,   de jómagam is sokat jártam­keltem környékén és magában az erdőben is   pl.   gombaszezon   idején.   A   gombaszezon   nálunk   a   mezei Pitykegomba  (ismertebb   nevén:   Szekfű­gomba   –   rn.   Marasmius oreades) megjelenésétől az erdei gombák elöregedéséig tartott. A világos tejeskávé színű, halványbarna, egyszínű, rugalmas húsú, kicsiny, 2­6 cm­es Pitykegombát,   szülőfalum   polgárai   egykor   valószínűleg   a   mentén   lévő   gombok   után nevezték   el,   növekedésének   kezdeti   stádiumában   a   kezdemények   rendkívüli   módon hasonlítanak az egykori szövetanyaggal bevont fém kabátgombokra.  Általában a fű között terem.   Legelőkön,   réteken,   mezőkön,   erdőszéleken,   füves   tisztásokon,   de   akár kertjeinkben   is   megtalálhatjuk   ezt   a   rendkívül   szapora,   ugyanakkor   nagyon   ízletes gombát. 

Kora tavasztól késő őszig, többnyire, csoportosan terem, gyakran „boszorkánykörben,” vagy   hosszú,   kanyargós   vonalban   mutatkozik.   Vigyázat!   Gyakran   keverik   a   kerti susulykával, ugyanakkor a  szegfűgomba  kalapja  nem sugarasan  rostos­bordás, mint  a susulykáé.  A pitykegomba lemezei ritkán állók és a kalappal egyezőek, nem sötétebb színűek, mint mérgező  rokonáé. A pitykegomba  tönkje szívós, míg a susulykáé törékenyek, puhák. A szegfűgombára jellemző a jó illata, amit a susulykánál nem tapasztalhatunk.  Talán   ennyit   erről   a   szapora,   ugyanakkor   rendkívül   kedvelt   gombafajról,   melyet Csatárban általában levesbe tesznek (pl. borsóleves), de készítenek belőle gombapörköltet, gombamártást és tölteléket is, párolva salátákhoz is adagolható.  Talán annyit még mindenféle képen jegyezzünk meg, hogy a gombával készített ételeket csak frissen szabad fogyasztani, mivel víz­ és fehérjetartalma miatt hamar megromolhat. Ezzel most elköszönök mindazoktól, akik elolvassák és figyelemmel kísérik ennek a festői szépségű tájegységnek rövidke, ugyanakkor igaz történetét.

 Írta: Orendt Mihály Bihar­kutató, író, publicista – Képek: Saját forrás ­ Debrecen, 2016­09­18­án;