Talabér Gergő Ugrani muszály...
Épp az ablak előtt álltam, amikor a harang tizenkettőt ütött. Figyeltem a sürgő-forgó város kavalkádját. Emberek siettek a dolguk után a főtér macskakövein botladozva. Némelyek jobbra trappoltak, némelyek balra, egyesek sietősen vágtáztak, mások ráérősen andalogtak a ragyogó napsütésben. Ebédidő volt. A résnyire nyitva hagyott ablakszárnyak beengedték a sarki vendéglő teraszának tányércsörgéssel fűszerezett zsibongását. Élveztem az ügyiratoktól lopott perceket, közben a cigarettám fátyolos kék füstje sejtelmesen gomolygott kifelé az ablakon. Még egy szippantás és vissza az "evezőpadhoz". Úgy éreztem, sosem kötök ki az ügyirattenger túlsó partján. Gyakran hasonlítottam magamban a munkát valamiféle gályarabsághoz, deszkához láncolt kényszerhez. Pedig az egyetemen még szerettem a jogot, a rendezett szabályok egyértelmű világát. Persze az ember fiatalon idealista, aztán az idő előrehaladtával pesszimistává válik, és ha szerencsés, eljut a realizmus száraz valóságáig. Az apám a ballagási ünneplésnek nevezett őrület után este félrehívott és egy pohár bor mellett megosztotta velem családunk generációról generációra szálló bölcsességét: "Ha húsz évesen nem akarod megváltani a világot, akkor nincs szíved, de ha negyeven túl is akarod, akkor eszed nincs!". Emlékszem, megkérdeztem, miért mondja ezt nekem, hiszen tudja, hogy én úgysem leszek soha megalkuvó. Kitartok az elveim mellett! Mindenttudóan elmosolyodva csak ennyit mondott: "Fiam!". Csend következett, és bár nemkevés emberismeretet örököltem tőle, mégsem tudtam eldönteni, hogy tudatosan tart hatásszünetet - mélységet adva ezzel az utánna következő 1
nehezen emészthető szavaknak - vagy egyszerűen csak a rá nehezedő évek súlyától kisajtolódó tapasztalat cseppjei hullanak lassan. Türelmesen vártam. Így folytatta: "Az a helyzet...". Megint csend. Az öreg aprót szippantott a szivarjából. Most már egyértelműen látszott, hogy szavak után kutat. Ifjúi életem legfőbb hadvezére időt nem kímélve kereste agytekervényeiben a talán épp az ő apja által is nehezen talált kifejezéseket. Pedig apám jól forgatta a szót, mondhatni ördögien. Három idegen nyelven. Most mégis tanácstalannak tűnt és ez ritka pillanatnak számított. Egész élete a szabályok és paragrafusok körül forgott, amik társadalmilag elfogadott - tehát tökéletes - megoldásokat szolgáltatak bármely váratlan helyzetre. Kivéve az ehhez hasonlókra. "Azért mondom ezt most el, mert eljön majd az idő, amikor kiábrándulsz a hitedből. Fontos, hogy abban a kritikus pillanatban tisztában légy vele, hogy ez egy természetes folyamat. Ez így helyes." És akkor odakerült a nevelésem regényének végére a pont. Abban a szent pillanatban meg voltam győződve róla, hogy ő elbukott, de én győzelmet aratok majd a világ felett! Öt évvel később tudtam meg, hogy miről is beszélt valójában. Akkor kezdett el inogni a magamban felépített elefántcsont torony talapzata, amikor egy nap az irodában ülve kinyitottam a "kitudja hányadik" fontos dossziét. Egyszer csak értelmetlennek éreztem minden további erőfeszítést. A lapok, mintha sosem akarnának elfogyni. Fuldokláshoz hasonló érzés kerített hatalmába, de csak küzdöttem tovább, magamban napról-napra növekvő fásultsággal. Még egy dosszié és ebédidő, még egy és indulás haza a családhoz. Még nyolcvan ügy a nyaralásig, még ennyi karácsonyig, annyi húsvétig. Pedig nem is akartam jogász lenni. Nem szerettem a papír érintését. Persze ezt a pszihológusom egy gyerekkori traumára vezette vissza. Kianalizálta belőlem a matek-kémia 2
tanárnőmet, illetve az általa előirányzott túl sok házifeladatot, ami - engem szerinte - a teljesíthetetlen feladat fölött érzett stressz feneketlenül mély kútjába taszított. Elfogadtam az érvelését és a relaxációs terápia során felettébb lelkesen megbocsájtottam a vénlánynak. De azért az lélektisztító találkozók után hazaérkezve - biztos ami biztos - eltüzeltem az érintett tárgyú füzeteimet. Gondoltam jó ötlet, ha szimbolikusan is megszabadulok a nyomasztó emlékektől. A feleségem akkoriban egy könyvet olvasott a keleti filozófiákról. "A tudatlanság békjói elégnek a bölcsesség tüzében." Ez a mondat különösen tetszett. Sajnos az említett események épp júliusban játszódtak, így nem arattam osztatlan sikert családi körben a buddhista szellemiségű megtisztulási szertartásommal. Annyi baj legyen. A lányom néhány évvel később megismételte az apjától ellesett családi szertartást a babaházzal az udvaron. Azt mondta: "Apa, én mától kezdve nagy vagyok!". Azzal a világ legtermészetesebb mozdulatával egyetlen pillanat alatt befűtött Barbinak és Kennek. Praktikus dolog általános harmadikban környezetismeret órán a sebbenzinről - ami bármilyen kirándulás kötelező kelléke - valamint annak gyúlékonyságáról tanulni. Előrelátó szülő vagyok, ezért én is mindíg tartok otthon. A konyhaszekrény egy kellően magas polcán. Csodálatos találmány a szék, még csodálatosabb a gyermeki találékonyság! Az azért becsülendő, hogy a kisasszony megvárt az ünnepélyes pillanattal. Így végre használhattam a feleségem által gyakran bírált szobai poroltót és még időben eltűntethettem a lángoló ifjúság földi manifesztációjaként éktelenkedő összeolvadt maradványokat. Mire a ház úrnője hazaért, minden tökéletes rendben várta. Az égett füvet már nem is emlékszem, mivel magyaráztam, ő pedig elégedetten vette tudomásul, hogy végre megjött az eszem, és eltűntettem azt a - szerinte merőben felesleges - szörnyű piros hengert a 3
nappaliból. Lefekvés után kislányomnak esti mese helyett eligazítást tartottam a felnövéssel járó procedúrák veszélyeiről. Pedig igaza volt, pokolian igaza. Akkor ott, az ablaknál állva úgy éreztem, az életem megfelelően tágas és kellemes mederben folyik. Fel sem merült, hogy esetleg tévednék. Minden rokonom és barátom elismerően beszélt: "Bezzeg a te családod!" és "Nálatok minden rendben van!" valamint "Ti vagytok a béke kis szigete." Úgy éreztem, fuldoklom. Gondoltam, biztos ez is az élet szerves rész. A nehézségeket vállalni kell. A boldogságnak ez az ára éás én hajlandó vagyok megfizetni. Így természetes. Megcsörrent a telefon. Szigorúan összehúzott szemöldökkel léptem az asztalhoz. Felvettem a kagylót. Éreztem - mintha nem is én lennék - kemény hangon szólok bele. -Tessék! -Szia, én vagyok. - a hang ismerős volt, az egyik egyetemi lakótársamé. Tíz éve nem találkoztunk. A hirtelen jött hívás kíváncsivá tett. -Szervusz! - ha valaki korábban azt mondta volna, így fogok köszönni egy embernek, akivel öt évig laktam egy szobában, valószínűleg bolondnak nézem. - De régen nem beszéltünk! Hogy vagy, itt vagy a városban? - sablon kérdések, sablon válaszok, egy kávé és újra jöhet tíz év csend. -Péter meghalt. - a hang elkomorodott, úgy tűnt, régi barátom a vonal túlvégén hatalmas tehertől próbál megszabadulni. Én személy szerint nem hittem a fülemnek, egy pillanatra azt gondoltam viccel, olyannyira valószínűtlennek tűnt. Péter volt a szoba harmadik lakója. Rengeteget hülyéskedtünk együtt hárman, a triumvirátus. Találkozzunk! -Mikor? -Ma délután? 4
-Épp egy fontos ügyön dolgozom, ma nem tudok elszabadulni. - mentegetőztem, pedig nem is vol az a dosszié olyan fontos! Tulajdonképp percről percre veszített a jelentőségéből. - Várj! - hirtelen úgy éreztem, mintha nem is én mondanám, mintha a rakoncátlan szavak egyszerűen kiszaladnának a számon anélkül, hogy bármiféle hatalmam volna felettük. - Esetleg egy óra múlva. -Rendben, találkozzunk a pincében! -Jól van, akkor egy óra múlva. - letette. Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Hogy történhetett? Talán betegség, vagy baleset? Egyik sem tűnt valószínűnek. Mindannyian megfontolt, komoly fiatalemberek voltunk már az egyetemi évek alatt is. És élsportolók. Az élsportolók pedig nem hullanak, mint a legyek! Keserűen vettem tudomásul, hogy de mégis. Végülis egyszer mindannyian elérünk a halál szakadékának széléhez, ahol véget ér az út. Szerettem volna azt hinni, hogy ez az időpont számomra és számunkra egyaránt a megnyugtatóan távoli jövőben fog elérkezni. Majd egyszer. Egy óra múlva leültem a pince egyik kopott székébe. Együtt jártunk ide, afféle klubbhelység volt az egyetemisták számára. Ahogy most is. Jó volt látni, hogy van, ami nem változik. Kellemes, nyugodt légkörű hely volt. Azonosíthatatlan, de kellemes zene szólt. Olyasféle füstös kávéházi beszélgetésekhez való. -Szia! - a hangra megfordultam. Kezet fogtunk. Megváltozott. Mindíg is erős testalkatú fiú volt, megnyerő szinte naív - mosollyal. Az arca az eltelt évek alatt emberesebbé érett. -Szia! - ezután formaságokkal üdvözöltük egymást. Kivel és mi történt, hova keveredett. Mit végzett az elmúlt tíz évben. Épp a kötelező köröket futottuk, hogy erőt és bátorságot gyűjtsünk ahhoz a témához, ami végülis újra összehozott 5
bennünket. A szokásos kérdések és megszokott válaszok után hoszabb szünet következett. Kimondatlan feszültség lebegett a levegőben. Úgy döntöttem, belevágok: -Hogy történt? - láttam rajta, mintha megkönnyebbült volna, hogy megtöröm a csendet. -Baleset. Biztos emlékszel, mennyire szerette Peti az extrém sportokat. Már akkor is ejtőernyőzött. Aztán jött a bázisugrás. -Hidakról és tornyokról? -Igen. Több tucaton túl volt már. Minden jól ment, amíg az utolsónál egy széllökés hozzá nem csapta a sziklafalhoz. szinte préselte a szavakat. -Ott voltál? -Igen. Úgy volt, hogy lefilmezem amikor elrugaszkodik. - nagyot sóhajtott, közben tördelte az ujjait. - Jól is ment minden, de aztán az a rohadt ernyő!, Pedig kétszer is ellenőrizte, a fenébe is, másfél órán keresztük hajtogatta. Minden jónak tűnt, az idő is, meg minden. - mintha magát hibáztatta volna - Csak az látszott lentről, hogy az ernyő összegabajodik és... - elhallgatott, közben könnyek szöktek a szemébe. -Sajnálom! - próbáltam annyi együttérzést csempészni a hangomba, amennyire csak képes voltam - Mikor lesz a temetés? -Kedden. Tizeneggykor. Újra csend. Kortyolgattuk az előttünk gőzölgö kávét. -Te is kipróbáltad? -Csak repülőről. És csak néhányszor. - a hangja most sokkal nyugodtabb volt, néha jót tesz egy kis csend. -Nem nagyon tudom megérten, mi vitt rá titeket, hogy egy ilyen veszélyes sportot válasszatok. Petinek tudnia kellett volna, hogy a tűzzel játszik. -Tudta is. Tisztában volt a kockázattal és elég óvatos is, 6
hogy elkerülje az elkerülhetőeket. -De hát akkor miért ugrott. Egyszer indenkinek elfogy a szerencséje! -Mert muszáj ugrani! -Nem hiszek a fülemnek, hogy pont tőled hallom ezt! Méghogy muszáj lenne vállalni az életveszélyt pusztán passzióból? Őrültség! Ezt te sem gondolhatod komolyan! Mosolygott, mint valami forró fejű gyerek botladozásain mulató tanító. NYugodt hangon folytatta: -Szerintem ő is tudta. Mármint hogy a szerencse véget ér valamikor. - a szeme megváltozott, talán megkönnyebbült. -Akkor hogyan...? - nem nagyon tudtam, mit mondjak. Kifogytam a magyarázatból. -Egyszerűen muszáj ugrani! Nagyot fújtam, majd tanácstalanságomat leplezve megvakartam a fejem tetejét. Hitetlenkedve néztem szembe a ténnyel, hogy kíváncsivá tettek valamire, amit sok éven át elvből elutasítottam. A bizonytalanság egyre növekvő érdeklődéssel keveredve örvénylett a fejemben. -Milyen amikor...? - a hangom, kicsit remeghetett, abban a pillanatban az első csók előtt álló kamasz hangjára emlékeztetett - Mármint, milyen érzés? Átszellemülten elmosolyodott. -Amikor legfelül vagy, készen az ugrásra, egy kicsit félsz. Figyelsz és vársz egy pillanatot, egy tökéletes pillanatot. Aztán elrugaszkodsz. Amikor ugrasz, az olyan, mint egy álom, szabad vagy, akár a madár. Amikor az ernyő kinyílik, felébredsz. És az álom eltűnik. Aztán hallgattunk. Idővel már, kínossá vált a csend, pár kényszerű mondat után, elváltunk, menni kellett. A temetésen találkoztunk ujra.
7
