Takács Ferenc „…nincs elég ok…” Köszöntő beszéd a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ünnepi ülésén (2014. december 15.)
A magyar nem azért henyélő, mert tunya, hanem mivel fáradozásra, férfias öntudatja után, nincs elég ok. Széchenyi Istvántól, Akadémiánk névadójától idézem ezt a mondatot, Stádium című munkájából, mely 1833-ban jelent meg. Hogy miért idézem? Talán szentségtörésnek vagy bálványrombolásnak vélheti valaki, de ezúttal a cáfolat célzatával idézem „a legnagyobb magyart”, mert – lehet, kivételesen – olyan magyarokról szólok itt most, akik sohasem henyéltek, akik – éppen ellenkezőleg – lankadatlanul fáradoztak, ügyködtek, dolgoztak és alkottak – még akkor is, ha „férfias öntudatjuk után”, azaz eszük és érzésük szerint erre sohasem volt elég ok. A Széchenyi Akadémia szenior tagjai ők, azok a tiszteleti és rendes tagok, akiknek ebben az évben van a hetvenedik, hetvenötödik, nyolcvanadik, nyolcvanötödik, kilencvenedik születésnapjuk. Őket köszöntjük ma, ezen a közös, csoportos vagy halmazati születésnapon – elhunyt elnökünk, Dobszay László ötlete volt, amelyet akadémiánk azután felkarolt és intézményesített, hogy egyetlen virtuális születésnapon ünnepeljük a hetven évben megállapított szenior kort megért tagok születésének kerek számú évfordulóját. Szabadjon felsorolni a nevüket: a tiszteleti tagok közül életkoruk emelkedő sorrendjében Eötvös Péter 70, Szathmáry Zsigmond 75, Gilevszki Paszkal 75, Bányai János 75, Jože Hradil 80 és Molnár Vera 90, a rendes tagok közül pedig művészeti ágazatok szerint csoportosítva a zeneszerző Vidovszky László 70, a képzőművész Bak Imre 75, Harasztÿ István 80, Gáyor Tibor 85, Gross Arnold 85 és Balogh István 90, a színház művészetét
2 képviselő és művelő Huszti Péter 70 és Székely Gábor 70, valamint két szépíró, Görgey Gábor 85 és Kertész Imre 85 esnek idén bele az ünnepeltek eme aritmetikailag meghatározott kategóriájába. Talán érdemes itt megállni, és egy percre elmerengeni a születésnapoknak ezen a rituális számtanán, a kerek évfordulók megülésének misztikus aritmetikáján. Hogy ki hány éves, ez születésének számszaki véletlene, mint ahogy az is jórészt a véletlenen, azaz a szerencsén múlik, hogy eljutott a Széchenyi Akadémia statútumaiban rögzített szenioritás idejébe és állapotába. Másként fogalmazva: nem tehetünk róla, hogy hány évesek, mennyire …hm… szeniorok vagyunk, az idő múlása, éveink számának gyarapodása olyasvalami, ami megesik velünk, akár akarjuk, akár nem, akár tetszik, akár nem. Ünnepelni viszont erényeket és teljesítményeket ünneplünk, olyan dolgokat, amelyekről az ünnepelt nagyon is tehet, hiszen erényei az ő kiküzdött és megőrzött erényei, teljesítménye pedig – mondani sem kell, annyira magától értetődő – az ő teljesítménye. Ezeknek viszont vajmi kevés közük van kerek vagy nem kerek számokhoz, évfordulókhoz és születésnapokhoz. Éppen ezért kelti az évfordulók és születésnapok megünneplése azt a – ha jól meggondoljuk, bizarr, sőt abszurd – látszatot, hogy maga az életkor a teljesítmény, hogy dicséret illeti meg, s ajándékban részesítendő az illető, mihelyst imponálóan nagy számú évet tudhat maga mögött. Amiből persze logikusan következik, hogy aki például nyolcvan éves, azt több dicséret és szebb ajándék illeti meg, mint azt, aki csupán hetvenedik születésnapját ünnepli, hiszen ha az életkor teljesítmény, akkor ő jobban teljesít, mint a tíz évvel fiatalabb ünnepelt. Ha nyugtalanítónak és egyben nevetségesnek találjuk, mint ahogy, gondolom, mindannyian annak találjuk ezt a különös konklúziót, legjobb lesz átlátni a szitán: a kerek szám, az évforduló és a születésnap nem több gyarló ürügynél és önkényesen megválasztott alkalomnál arra, hogy erényeket és teljesítményeket ünnepeljünk. Olyan erényeket és teljesítményeket, amelyeknek a forrása az a fáradozás, amelyre – Széchenyi Istvántól vett
3 textusunk szavaival – „nincs elég ok”, s amelyre – Széchényi István szavaival szembehelyezkedve – mégiscsak kellett, s kell lenni elég oknak, ha tizenhat idei ünnepeltünk működésére és e működés eredményére, életművükre gondolunk. Széchenyi egyébként úgy gondolta, hogy meg kell szüntetni az okhiányt, azaz létre kell hozni az okot, amely elég lesz ahhoz, hogy a magyar ne legyen henyélő, feladja tunyaságát és nekidurálja magát a fáradozásnak. Ő ezt az okot „tulajdoni juss”-nak nevezte, azaz tulajdonjognak, és a tulajdonjog gyakorlásából származó haszonban jelölte meg. Úgy gondolta, hogy ez már „elég ok”, a haszonért és a meggazdagodásért már érdemes lesz mindenkinek fáradoznia. Nem hiszem, hogy a mi ünnepeltjeink közül bárki is a meggazdagodásban és kísérőjében, a híressé válásban találta volna meg az „elég okot”, a késztetést arra a kitartó fáradozásra, amely életművében kapott formát. A kitartó fáradozás, a lankadatlan munka egyébként sem a legjobb útja-módja a meggazdagodásnak és a híressé válásnak: erre sokkal alkalmasabb és célravezetőbb, mondjuk, egy templom felgyújtása, például az Artemiszszentélyé Epheszoszban, vagy egy bank kirablása, még inkább: egy bank alapítása. A köznapi és köznépi bölcsesség is úgy tudja, hogy „aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni”, amit mi kiegészíthetjük avval, hogy „híressé válni sem ér rá”. Idővel persze – változó mértékben és sohasem igazságos terítésben – lesz, akihez megjön a pénz és beköszönt a hírnév – de mindez csupán mellékes dolog, legfeljebb afféle járulékos haszon, önmagában sohasem elég ok a fáradozásra. Hiszen akinek – a szó teljes és nemes értelmében – dolga van, annak nincs ideje az ilyesmire. Különösen akkor nem, mint ahogy ünnepeltjeink közül jó néhányuk esetében ez volt a helyzet, ha a kulturális és a politikai környezet sem kedvez az ilyesminek. Konzervatív ízlésterror, kultúrpolitikai akadékoskodás, tilalmak, gáncsok, ítészi álruhát öltő irigység, hangzatos ideológiai tételekkel takaródzó kicsinyes rosszindulat – mindebből részük lehetett
4 nekik a fáradozás hosszú évtizedei során, s ettől aztán alighanem mindegyiküknek voltak olyan pillanatai, amikor, ha tehetik, legszívesebben a biztonságos henyélést választották volna a nem teljesen veszélytelen fáradozás helyett. Mégsem tették. Hogy miért nem? Talán mégiscsak volt rá „elég ok”, talán mindegyikük megtalálta a maga külön okát, amelyből hajtóerőt és kitartást meríthetett. Vagy talán nincs is szükség semmiféle „elég okra”, a fáradozás önmaga oka, az alkotás megfellebbezhetetlen belső parancsra történik, amely elől nem lehet kitérni, így a teremtés – akár az erkölcsi tett – önmaga oka is, miközben önmaga jutalma? Nem tudom a választ ezekre a talánokban megfogalmazott kérdésekre. De nem is kell tudnom, nem is érzem szükségét, hogy tudjam. A magyarázat kényelmes és langyos bizonyosságáért ugyanis bőven kárpótol a csodálkozás, amely ünnepeltjeink munkáját figyelve fog el, és a csodálat, amely e munka termékei iránt ébred bennem. Őket, az alkotókat köszöntöm mindannyiunk nevében ma, ezen az akadémiai születésnapon, s az ő munkájuk előtt rovom le a közös tisztelet és a szeretet adóját. Először tiszteleti tagjainkat részesíteném ebből az adóból. Eötvös Péter zeneszerző, karmester és zenepedagógus a legfiatalabb közöttük, idén hetven éves. Zenéjéről, a szellemességnek, kísérleti kiszámíthatatlanságnak, játékosságnak és intellektuális szigornak erről a lenyűgöző ötvözetéről hosszan kellene szólni, mint ahogy karmesteri munkájáról, fellépéseiről és bemutatóiról, amelyek nélkül immár évtizedek óta elképzelhetetlen az európai zenei világ. De be kell érnünk avval, mintegy tömör summázatként, hogy megemlítjük egyik művészeti díját – a sok közül az egyiket –: 2004-ben a Cannes Classical Awards Eötvös Péternek ítélte oda „a legjobb élő zeneszerző” díjat. Egyetértünk. Idén volt hetvenöt éves Szathmáry Zsigmond, az 1964 óta Németországban élő zeneszerző, orgonaművész és karmester, aki 2009-ben lett a Szécsényi Akadémia tiszteleti
5 tagja. Köszöntjük a világhírű előadóművészt, a Stockhusen- és Ligeti-tanítvány zeneszerzőt és a világjáró zenepedagógust. Hetvenöt éves Gilevszki Paszkal költő, író, műfordító, kritikus és festőművész. Görög-Makedónia szláv-macedón szülötte ő, görög menekültként kilenc éves korában került Magyarországra, majd székesfehérvári gimnáziumi évek után Jugoszláv-Macedóniában települt le, képzőművészeti főiskolát végzett, később művészettörténeti és régészeti diplomát szerzett. Görögből, franciából és magyarból fordít. Neveltetés, műveltség és rokonszenv révén magyar. Az általa fordított magyar szerzők névsorának hosszát elnézve egyébként a magyaros henyélésnek és tunyaságnak még a nyomát sem leljük munkásságában. Azaz kétszeresen is méltán kap helyet ünnepeltjeink sorában. Bányai János, a vajdasági illetőségű író, irodalomtörténész, kritikus és egyetemi tanár is idén töltötte be hetvenötödik életévét. Ő a hatvanas évek jugoszláviai, közelebbről újvidéki magyar irodalmi forradalmának volt az egyik kulcsfigurája, íróként és kritikusként legalább annyira múlhatatlanul fontosat és a határon inneni magyar irodalom számára is revelatívet alkotott, mint szerkesztőként, az Új Symposium és a Forum Könyvkiadó élén. Megtiszteltetés, hogy köszönthetem. Jože Hradil szlovén író, műfordító, szerkesztő és lexikográfus tavasszal volt nyolcvan éves. Szlovén-magyar szótár összeállítója, magyar költőket – Ady-t, Weöres Sándort, Radnótit – és prózaírókat – Jókaitól Esterházy-ig – fordít szlovénre, Kertész Imre könyve, a Sorstalanság is az ő átültetésében jelent meg Szlovéniában. Magyarra is fordítják, a magyar ősökkel is rendelkező szerző Képek arc nélkül című családregénye 2013-ban jelent meg az Európánál. A kultúrák közötti közvetítés bajnokát tiszteljük és köszöntjük benne. Tiszteleti tag ünnepeltjeink sorában utoljára a kilencven éves Molnár Verát köszöntjük. A Szőnyi-tanítvány festőművész 1947 óta él Magyarországon kívül. Franciaországban telepedett le, ott lett a francia művészeti élet fontos alakja. Kísérletező
6 szellemisége már a hatvanas években kiterjedt az informatika és a művészet kapcsolódási felületeinek a kutatására. A hetvenes években kidolgozza a „Molnart”-programot – ravasz elnevezés, hiszen a franciák „molnár”-nak kénytelenek ejteni –, amelyet ma már a komputerművészet legkorábbi példái között tartanak számon. Magyarországon is kiállította munkáit, például 2006-ban a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület kiállításán, a Széchenyi Akadémia tagjainak, Gáyor Tibornak, Harasztÿ Istvánnak, Konok Tamásnak és Maurer Dórának a társaságában. A születésnapi felköszöntést most rendes tagjainkkal folytatjuk. Az ő sorukat is zeneszerző, a hetven éves Vidovszky László nyitja. Hogy egyidős Eötvös Péterrel, akit a tiszteleti tagok közül az imént elsőként köszöntöttünk, az egyfelől önmagában semmiféle jelentőséggel nem bíró véletlen, másfelől viszont szignifikáns egybeesés, jelentést és üzenetet hordozó koincidencia. Ha ugyanis kettőjüket egymás mellé állítjuk, s melléjük sorakoztatjuk rendes tagjaink közül az idén hetvenegy éves Jeney Zoltánt, akit tavaly ilyenkor köszöntöttünk, és az idén hetvennégy éves Sáry Lászlót, akit jövő ilyenkor fogunk köszönteni, azokat a lényegében ugyanahhoz a nemzedékhez tartozó tiszteleti és rendes tagjainkat
látjuk
magunk
előtt,
mintegy
csoportkép
formájában,
akik
1970-ben
megalapították az Új Zenei Stúdiót. Kocsis Zoltán rendes tagunk is ott volt az alapítók között, de ő egy fiatalabb nemzedékhez tartozik, nyolc évnek kell még eltelnie, mire aritmetikailag ő is posszibilissé válik születésnapi akadémiai felköszöntő tekintetében. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy csoportképünk is tartalmaz szignifikáns egybeeséseket: a képen egymás mellett álló Vidovszky, Sáry és Jeney zenét is írtak hármasban, ez volt az 1974-es Undisturbed című kamarazenekari kompozíció, amely nagy vihart kavart az akkori zenei életben.) Hogy mi volt az Új Zenei Stúdió szerepe a magyar zene megújításában, s hogy ezek az újítások és az őket éltető zenei szellemiség miként gyűrűztek szét messze túl az ország határain, hogy talmi „hungarikumok” idején miféle igazi különlegességet és világra szóló
7 értékeket képvisel az új magyar zene, ezt sokan elmondták már, nálam avatottabbak és illetékesebbek. Mégsem felesleges hangsúlyozni, hogy mindebben kulcsszerepe volt Vidovszky Lászlónak, aki nem csupán zeneszerzőként és ma már filmtörténeti státusú filmek, például a Psyché zenei anyagának komponistájaként, hanem nagyhatású zenepedagógusként, 1993-tól egyetemi tanárként is sikerrel fáradozik azon, hogy a negyven évvel ezelőtti forradalmi kezdeményezések élő hagyományként velünk maradjanak. Valamikor a nyolcvanas években egy tv-riportban az új zene esélyeiről kérdezték Vidovszkyt, aki azt válaszolta, hogy ebben a kérdésben ő nem pesszimista. „Természetesen optimista sem vagyok”, tette hozzá. „Én zeneszerző vagyok”. Ennél szebbet és szellemesebbet nem is válaszolhatott volna. Most áttérünk képzőművész-ünnepeltjeinkre. A hetvenöt éves Bak Imrét köszöntjük elsőként. Pályafutása és munkássága szinte jelképes foglalata annak a folyamatnak, amelynek során a magyar képzőművészek legifjabb nemzedéke a hatvanas években felvette és újrakötötte azokat az európai és világ-művészettel összekötő szálakat, amelyek korábban a kedvezőtlen politikai-kulturális környezeti hatások következtében meglazultak vagy el is szakadtak. Bak Imre külföldi tanulmányútjain ismerkedett meg a kortárs avantgárd irányzatokkal, egyfelől a tache-izmussal, másfelől a hard-edge-dzsel és az art informel-lel, s már a hatvanas években igyekezett szuverén módon a maga festői látomásába integrálni ezeket e hatásokat. Akkori szintetikus törekvéseiben még a népművészet, a matyó ornamentikai is helyet kapott. A hetvenes évek elején a művészet közösségi hatáslehetőségei kezdték foglalkoztatni. A konceptuális művészetben, a fotóban és a mail artban látta meg ezeket, emlékezetes „Csináld magad!” sorozatával adott példát arra, ami reményei szerint valamiféle „újfajta városi népművészetté” fejlődhet. Később visszatért a táblaképhez. Érett műveiben, ebben a
8 letisztult, geometrikus, csendesen meditatív festészetben a térillúziót kutatja, klasszikus véglegességű eredményekkel. A hatvanas évek generációjához tartozik rendes tagjaink közül az idén nyolcvan éves Harasztÿ István és nyolcvanötödik életévét betöltő Gáyor Tibor is. Már korábban is szóba kerültek Molnár Verával közös kiállításuk és a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesülete kapcsán. Harasztÿ István pályafutása és alkotóművészete, miközben nagyon is része annak az újratájékozódási és megújulási folyamatnak, amelyről az imént Bak Imre kapcsán beszéltünk, egészen különleges és minden tekintetben egyedi fenomén. „Édeske”, ahogy az őt ismerők ismerik őt, életében is ugyanaz a kortalanul bölcs, egyben gyermekien nyílt és őszinte ember, akiben az elmélyült komolyság és a tréfára mindig kapható játékosság ötvöződik szétválaszthatatlanul,
mint
amilyen
művészetében.
Barátait
harsány
„édeském”,
„drágaságom”, „kicsi szívem” felkiáltással üdvözli, átöleli és megajándékozza őket. Egy időben miniatűr mágneseket osztogatott, én is kaptam belőlük egy tucattal. Nagyon hasznos darabok, még akkor is, ha tudjuk, hogy – Édeske közlése szerint – „ezeket a taposóaknákban használják, a mágnes nélkül nem működnének”. Művészete a fémnek, anyagnak, gépnek, az eszménytelen és hasznossági elvű műszaki és ipari világnak a „megváltása” vagy legalábbis megszelídítése, átspiritualizálása, humanizálása, sőt – igen pozitív értelemben használom a szót – infantilizálása. Művei – jobb szó híján mobil szobroknak vagyunk kénytelenek nevezni őket – első pillantásra riasztó gépmonstrumoknak tűnnek, aztán, amikor bekapcsolja őket az ember és mozogni kezdenek, kiderül róluk, hogy varázslatosan jóindulatú szörnyetegek, s eszük ágában sincs „termelni”, hasznos dolgok gyártása helyett szívderítően öncélú játékokkal foglalják el magukat. A kádárista ántivilágban ezek a gépezetek a hatalom bornírt komolyságát fricskázták meg – de ma sincsenek híján az aktualitásnak, legfeljebb némi átnevezésre lenne szükségük, például a
9 „Fügemagozó” és az „Agyágyú” – Harasztÿ kinetikus műremekei – lehetne ezentúl „Nemzeti Fügemagozó”, illetve „Nemzeti Nagyágyú” – bocsánat, „Nemzeti Agyágyú”. Vagy mégis csak „Nagyágyú? Gáyor Tibor is a műszaki életből indult el a képzőművészet felé. A Műegyetem építőmérnöki szakán tanult, az ötvenes évek elején budapesti tervezőirodákban dolgozott. 1956-ban Bécsbe emigrált, az ottani Műszaki Egyetem építőművészeti szakán lett tanársegéd. Ha Harasztÿ István művészete a gép és a mozgás funkcionalitásának a játékos felfüggesztése, a haszonelvű gyakorlat átírása esztétikai kontemplációvá, Gáyor Tibor alkotásaiban az architektúra komponensei, az épület elemei mennek át hasonló defunkcionalizáláson vagy átfunkcionalizáláson. Ebben az összefüggésben sokat mondó tény, hogy a hatvanas években variábilis gyerekjátszótéri berendezéseket hozott létre, ez a Wiener Baukastensystem azaz Bécsi Építőkocka-rendszer nevet kapta. Később, néhány „tisztán” képzőművészeti alkotói fázist követően elvontabb szinten tért vissza az architektuális, pontosabban tektonikus formákhoz.
1971-től,
részben
már
Budapesten
kétoldalas
hajtásstruktúrákat,
amphigrammákat készített, s mind a mai napig megtartotta munkamódszerét, a hajlítást. Művészetének és módszerének maradandó foglalata 2004-től elkezdett térplasztika-sorozata, a (De)constructions. Harasztÿ Istvánhoz hasonlóan játékos természet és örök gyermeki lélek a rézkarc mestere, Gross Arnold is, akit nyolcvanötödik születésnapján köszönthettek az idén a barátok és a pályatársak. Róla is vannak személyes emlékeim, közülük egyet mindenképp fel kell idéznem jellemzés céljából. Egy kiállítás-megnyitón voltunk, valamikor nagyon régen, a hetvenes években. Előtte vagy utána beültünk egy presszóba. Gross Arnold már ott üldögélt, és egy parányi Märklin-vasúttal játszott – dobozába visszacsomagolva az egész elfért egy nagyobb kabátzsebben. A művész elmagyarázta, mire jó ez a miniatűr villanyvonat: ha
10 randevúzik az ember, és a hölgy késik – és ugyebár a hölgyek késni szoktak ilyen alkalmakkor –, nagyon jól el lehet vele tölteni az időt. Számomra a Gross-rézkarcok mesevilága, álomszerűségük és koboldos humoruk, fantasztikus emberi, emberalatti és emberfeletti vegetációjuk valamiképpen értelmet kapott és magyarázatot nyert ennek a presszóbeli jelenetnek, a csillogó szemmel a félig üres feketéspoharat körbezakatoló – inkább csak körbezümmögő – vasúti szerelvény fölé hajló művésznek a láttán. De vigyázzunk!
A Rembrandt- és Dürer-rézkarcokon csiszolódott
rendkívüli technikai tudás valójában komoly és súlyos gondolatokat közvetít. A naív mesevilág úgy csoda, hogy közben felszín is, amely mögött, ha tüzetesebben szemügyre vesszük, mélységek nyílnak, súlyosan intellektuális dimenziók. Tessék egy negyedórát eltölteni a Művészetek kertje című Gross Arnold-rézkarc társaságában – igazat fognak adni nekem. Képzőművész-tagjaink között az életkori sorrendnek megfelelően utoljára a kilencven éves Balogh Istvánt köszöntjük. Ő az alkalmazott grafika nagymestere: fáradozással teli pályafutása során korábban, még az ötvenes években mezőgazdasági és ipari kiállítások tervezésében és kivitelezésében vett részt – azaz – mai szóval – arculat-tervezőként kezdte. Tagja lett a plakáttervezés ügyét felkaroló Papp-csoportnak, részt vett az 1963-tól 1983-ig működő egyesület éves kiállításain. Később középiskolai, majd főiskolai szinten tanította is a plakátművészetet. Számtalan film és kiállítás plakátját alkotta meg. Friss hangvételű, ötletes, sokszor fanyar humorú plakátjai a hatvanas évek kezdetétől jelen voltak, mégpedig alakító hatással, abban a köznapi látvány-térben, amely – miközben tájékoztatott – nemzedékek látását és vizuális érzékét formálta. Születésnapi ünnepeltjeink közül Huszti Péter és Székely Gábor a színház művészetét képviselik. Mindketten hetven évesek, amely életrajzi ténybe Huszti Péter esetében egy kissé
11 feszélyező belegondolni. Különösen nekem és, gondolom, a velem egykorúaknak, akik fiatal színészként ismertük meg, mégpedig vele nagyjából azonos korban levő fiatalokként. Ez még a hatvanas évek vége felé történt. 1966-ban végzett a főiskolán, a Madách Színház színésze, később rendezője lett, egészen 2007-ig, amivel alighanem magyar színházhűségi rekordot állított fel. Hogy Széchenyi-textusunkhoz visszatérjünk, henyélni ő sem henyélt. Jó kilencven klasszikus és modern dráma főszerepét alakította, száznál is több filmben és TV-játékban játszott. 1974-től a színművészeti főiskolán tanítja a színészmesterséget, itt lett később egyetemi tanár, a színházi főtanszak vezetője, majd a közben egyetemi rangra emelt intézmény rektora. Mindeközben elnyert minden díjat, amit színész elnyerhet, s közben – talán pihenésként – megírt és megjelentetett négy könyvet. Vele kapcsolatban is van egy viszonylag friss személyes emlékem. Egy doktori szigorlaton kellett megjelennem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, külső bírálói minőségben. Huszti Péter volt a szigorlati bizottság elnöke. Tanúsíthatom, hogy ebben a szerepben is hibátlan, karakteres, egyben mélyen átélt alakítást nyújtott – ugyanúgy, mint az elmúlt ötven év során sokszor és sokféle szerepekben. Székely Gábor rendezőt is hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntjük. Tavaly ilyenkor a hetven éves Zsámbéki Gábort köszöntve a Kaposvár-jelenségről beszéltem, arról, hogy miként indult el a hetvenes évek elején a Somogy megyei városkából a magyar színjátszás megújulása, hogyan lett a vidéki színésztemetőből országos zarándoklatok célpontja, s hogyan folytatódott Budapesten, a Nemzeti Színházi közjáték után Zsámbéki Gábor és Székely Gábor vezérletével az önállósuló Katona József Színházban a színházi forradalom. Most egyszerre könnyű, egyszerre nehéz a dolgom. Könnyű, mert csupán meg kell fordítanom akkori mondatomat, és ki kell cserélni benne egy helynevet. Székely Gábort
12 köszöntve ugyanis a Szolnok-jelenségről kell beszélnem, arról, hogy miként indult el innen egy másik, de a kaposvárival párhuzamos és egyenértékű ágon a magyar színjátszás, a magyar színház megújulása, s miként folytatódott a színházi forradalom 1982-től Budapesten, a Katona József Színházban Székely Gábor színházigazgató és Zsámbéki Gábor művészeti vezető égisze alatt. Nehéznek viszont azért nehéz a dolgom, mert a születésnapi aritmetika véletlene folytán Zsámbéki előbb szakította át a szenioritás célszalagját, ezért amit most az immár szintén szenior Székely Gáborról elmondok, óhatatlanul repríznek hat – de hát nem tudok ennél jobbat kitalálni. Kettőjük együvé tartozása immár színháztörténeti tény, s hogy együvé kívánnak tartozni, ezt maguk is demonstrálták, mégpedig a legelején: mindketten 1971-ben vették át főrendezői kinevezésüket, s közös törekvéseik proklamációjaként, mindketten megrendezték, szinte egy időben, Csehov Sirályát, Zsámbéki Kaposváron, Székely Szolnokon. A Széchenyi Akadémia Irodalmi Osztályának két szeniorját köszöntjük idén, Görgey Gábort és Kertész Imrét; mindketten idén novemberben voltak nyolcvanöt évesek. Görgey Gábort köszöntve engedelmükkel ezúttal is személyes emléket idéznék fel. Valamikor a nyolcvanas években történt, hogy az Operában összefutottunk és a szünetben beszélgetni kezdtünk. Görgey régi operaelőadásokról és énekesekről beszélt, Rösler Endréről és a többiekről, én közben öltönye tökéletes szabásán járattam meg titkon a tekintetemet, majd elmerengtem zakója, inge és nyakkendője színének természetes és magától értetődő színharmóniáján. Hogy akkor villant át az agyamon, vagy később, nem tudom – de az jutott eszembe, hogy Görgey Gábornak, az embernek a páratlan eleganciája egyben írói jegy is, hogy az elegancia valójában az ő irodalmi műveinek a mindennél fontosabb, minden más jellegzetességet uraló minősége, faculté maîtresse-e, „uralkodó képessége”, ahogy Hippolyte Taine nevezte annakidején. Egy erkölcsileg-politikailag slampos és örökké borotválatlan országban elegánsnak lenni valóságos forradalmi tett, az ellenállás, a non serviam
13 kinyilvánítása. Hiszem, hogy már akkor is elegáns tudott maradni, amikor ifjúkorában eltávolították
a
Bölcsészkarról,
amikor
kitelepítették,
majd
megbízhatatlanként
munkásszázadba sorozták, s a civil életbe és Budapestre visszatérve hivatalsegédként sem veszítette el az eleganciáját. Mint ahogy azóta sem: tízegynéhány évvel ezelőtt a miniszteri székből is utánozhatatlan eleganciával tudott felállni. Ez az elegancia, bármennyire meglepő, valójában maga az erő és a keménység. Írásainak – versesköteteinek, drámáinak, regényciklusának és esszéinek – gerince ez, mint ahogy világlátott színdarabjának, a magyar dráma és színház megújulásában oly fontos szerepet játszó Komámasszony, hol a stukker?-nek is. Utoljára Kertész Imrét köszöntöm. Rögtön be is vallom, hogy nem egészen véletlenül került az ünnepeltek sorának a legvégére – én szerettem volna, hogy így legyen, s ehhez szükség volt egy kis manipulációra az életkorokkal, meg a betűrenddel. Személyes emlékkel kezdeném ezúttal is. Készült egy fénykép a Magyar PEN Klub 1983-as évi közgyűlésén. Kertész Imre látható rajta, néhány nála nemzedékkel fiatalabb PEN-tag – balról jobbra: Dalos György, Török András, Békés Pál és Takács Ferenc – társaságában. Kertész Imrét én akkoriban idősebb műfordítóként, kellemes beszélgetőtársként ismertem. Nem tudtam róla, hogy megjárta Auschwitzet és Buchenwaldot. A nyolc évvel korábban megjelent Sorstalanság is, ne kerteljünk, nagyjából-egészében el volt felejtve, kíváncsi volnék, a Kertésszel 1983-ban egy asztalnál ülő fiatalok közül ki olvasta, s ha olvasta, emlékezett-e rá. Abból pedig végképp nem sejthettünk semmit, hogy a könyv hamarosan elindul hosszú útjára, s lassan felnőnek, odakint a világban, s talán idehaza is, azok az olvasók, akik képesek elkísérni ezen az úton. Tizenkilenc évvel később, 2002-ben Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott a Sosrstalanságért. Majdnem azt mondtam, pontosabban írtam, hogy Kertész Imre lett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia első Nobel-díjasa, de rögtön eszembe jutott,
14 hogyan fogadták a kitüntetés hírét, és hogyan olvasták el, ha ugyan elolvasták, negyedszázados késéssel a regényt Magyarországon. Kertész Imre a miénk, a Nobel-díjat mi kaptuk, író és díja nemzeti nagyságunk öregbíti – ez volt a közös dallama a hozsannázóknak. Akadt közülük, aki, mint a Blikk cikkírója, országimázs és nemzeti renomé szempontjából értékelte nagyra az eseményt, idézem: „Utoljára talán akkor voltunk így fókuszban B 1956-tól eltekintve B, amikor Puskás Öcsi azt a bizonyos hátrahúzós cselt csinálta a Wembley stadionban az angol-magyaron”. És ez a jóindulatú fogadtatás része volt. Az ellenséges hangokat talán idézni sem kell: lényegük az, hogy Kertész nem magyar, nem a miénk, a Nobel-díjra nem tartunk igényt, vigye oda, ahová akarja. Ezért gondolom úgy, hogy a Nobeldíj egyedül Kertész Imréé, hogy kollektíve, nemzetileg, netalán tagságilag büszke lenni rá merő infantilizmus. A hírnév és a gazdagság, amelyről e köszöntőbeszéd elején ejtettem szót, mindenesetre beköszöntött Kertész Imréhez. Nem ezért fáradozott persze, egy másodpercig sem. Ám azóta kiderült számára, hogy járulékos haszonnak, a kitartó fáradozás kellemes, ám esetleges melléktermékének sem tudja tekinteni a hírnevet-gazdagságot. Holokauszt-bohócot csinált belőlem a Nobel-díj, panaszkodott egy minapi interjúban, kiforgatott önmagamból, többé már nem vagyok az az író, aki az ismeretlenség biztonságában voltam. A hírnév és a gazdagság Kertész számára járulékos kárnak, collateral damage-nek bizonyult – viszont volt bátorsága, hogy evvel a ténnyel is szembenézzen. Ez persze jelentéktelen apróság ahhoz a bátorsághoz képest, ami ahhoz kellett, hogy rezzenetlenül és csalás nélkül szembe tudjon nézni az emberi állapotnak avval a rettenetes alapmintájával, amit számára – és mindannyiunk számára – az „Auschwitz” szó hordoz és képvisel. Ennek a szónak az árnyékában nehéz, sőt talán nem is helyénvaló ünnepelni, gratulálni, felköszönteni, még sok-sok boldog és termékeny évet kívánni Kertész Imrének, mint ahogy a többi ünnepeltnek sem. Köszöntés helyett mondjunk hát inkább köszönetet –
15 köszönetet a fáradozásért, azért, hogy elég ok híján sem maradtak tétlenek, hogy alkottak és teremtettek, hogy hozzátettek egy keveset a jóhoz, amelyből a világ mindig is hiányt szenved. Köszönjük.
