Taisha Abelar. Absztrakt repülés. Püski-Új Ág, Budapest fordította: Püski Irén

Taisha Abelar

Absztrakt repülés Püski-Új Ág, Budapest. 1996. fordította: Püski Irén 5.

CARLOS CASTANEDA ELŐSZAVA Taisha Abelar egyik tagja annak a három nőből álló, Don Juan Matus irányításával néhány mexikói varázsló alaposan kiképzett. Én már részletesen beszámoltam az ő irányítása alatt történt kiképzésemről, de soha, semmit sem írtam erről a különleges csoportról, amelynek Taisha Abelar a tagja. Hallgatólagos megegyezés volt közöttünk, akik Don Juan gyámsága alatt álltunk, hogy semmit sem mondunk róluk. Több mint húsz évig betartottuk ezt az egyességet. Annak ellenére, hogy szoros közelségben éltünk, sohasem beszéltünk egymásnak személyes tapasztalatainkról. Gyakorlatilag nem is volt rá sohasem lehetőségünk, megvitassuk egymás között, pontosan mi tett velünk Juan vagy a csoportjának varázslói. Don Juan jelenlétében nem volt erre lehetőség. Miután ő és csoportja elhagyták ezt a világot, továbbra is kitartottunk amellett, hogy nem akarjuk az energiánkat korábbi megegyezések átértékelésére fecsérelni. Minden rendelkezésünkre álló időt és energiát arra fordítottunk, hogy érvényesítsük mindazt a tudást, amit Don Juan olyan gondosan és körültekintően átadott nekünk. Don Juan a varázslást olyan gyakorlatokként tanította nekünk, melyek segítségével közvetlenül észlelhetjük az energiát. De ehhez meg kell szabadulnunk a hétköznapi módon való észlelés gyakorlatától. Szabaddá tenni magunkat, és az energiát közvetlenül észlelni, ez volt minden feladatunk. A varázslók szerint normális észlelésünk paramétereit társadalmosodásunk részeként szabták ki ránk, nem teljesen kényszerítésképpen, de mégis kötelezően. Ezeknek a kötelező paramétereknek az egyik megjelenési formája egy olyan értelmező rendszer, ami az érzékszervek által felvett információt értelmes egységekké alakítja át, és a társadalmi rendet értelmezéses szerkezetként adja meg. A társadalmi életben való normális működésünk vak hitet vár el tőlünk annak minden mozzanatával szemben, melyek közül egyik sem tart igényt az energia közvetlen észlelésének lehetőségére. Például – ahogy Don Juan tanította –, hogy az ember energiamezejét úgy is lehet észlelni, mint egy óriási, hosszúkás, fehéres, világító, tojás alakzatot. Ehhez azonban belső energiára van szükségünk. Így a belső energia előállításának kérdése, ami lehetővé teszi az ilyen feladatok véghezvitelét, kulcskérdéssé vált a varázslást tanulók között. 6. Most a körülmények lehetővé tették, hogy Taisha Abelar is írhasson az ő kiképzéséről, ami olyan volt, mint az enyém, és mégis teljesen más. Hosszú időbe telt, míg megírta, mert először el kellett sajátítania a varázslói értelemben vett írást. Engem Don Juan Matus bízott meg azzal, hogy írjak a varázsló tudományáról. Az alaphangját is megadta ennek a feladatnak azzal, amikor azt mondta, „ne úgy írjál, mint egy író, hanem mint egy varázsló”. Ezt úgy értette, hogy magasabb tudatállapotban kellett írjak, amit a varázslók álmodásnak hívnak. Sok évbe telt, míg Taisha Abelar addig a pontig tökéletesítette az álmodását, hogy varázslói értelemben tudjon írni. Don Juan világában a varázslók alaptermészetük szerint két egymást kiegészítő csoportra voltak osztva: álmodókra és cserkészőkre. Az álmodók azok a varázslók, akik velük született képességük folytán az álmaik ellenőrzésével képesek magasabb tudatállapotba jutni. Ez a képességük a kiképzésen keresztül művészetté fejlődött; az álmodás művészetévé. A cserkészők pedig azok a varázslók, akik a velük született képességük következtében tudnak a tényekkel foglalkozni, és saját viselkedésmódjuk manipulálásával és ellenőrzésével a magasabb tudatállapot szintjére tudnak kerülni. Varázslói kiképzésük során ez a természetes képességük a cserkészés művészetévé vált. Bár Don Juan csoportjának mindegyik varázslója teljesen birtokában volt mindkét művészetnek, ő mégis az egyikbe, vagy a másikba osztotta be őket Taisha Abelar a cserkészők csoportjába került, és tőlük kapta a kiképzését is. Könyve a cserkészés művészetére való fantasztikus kiképzésének története. 7.

ELŐSZÓ Az életemet szigorú fegyelem gyakorlására szántam, amit mi, megfelelőbb név híján varázslásnak neveztünk el. Ugyanakkor antropológus is vagyok, ebből szereztem a diplomámat Azért említettem a két szakterületemet ilyen sorrendben, mert először a varázslásban mélyedtem el. Általában az ember először antropológus lesz, és aztán kezdi el a

külső terepmunkát a kultúra bizonyos szakterületén – például a varázslás gyakorlásának tanulmányozását. Nálam ez fordítva történt: a varázslás tanulójaként mentem el antropológiát tanulni. A hatvanas évek vége felé, amikor Arizonában, Tucsonban éltem, találkoztam Clara Grauval, egy mexikói nővel, aki meghívott a házába, Mexikóba, Sonora államba. Ezután ott mindent megtett, hogy beavasson az ő világába, mivel Clara Grau varázslónő volt, egy tizenhat varázslóból álló csoport egyik tagja. Némelyik közülük yaqui indián volt, mások pedig különböző származású, korú és nemű mexikóiak, többségük nő. Mindegyikük szívvel-lélekkel egy célt követett: megtörni azokat az észlelési előítéleteket, amik a hétköznapi élet világának korlátain belül fogva tartanak, és megfosztanak bennünket attól, hogy más, észlelhető világokba is beléphessünk. Az ilyen észlelési előítéletek megtörése a varázslók szerint az embert képessé teszi arra, hogy túllépje az akadályt és átugorjon az elképzelhetetlenbe. Ezt az átugrást hívják „varázsló átkelésnek”. Néha úgy is utalnak rá, mint „absztrakt repülés”-re, ami a konkrét fizikai oldalról való átszárnyalást jelenti a kitágult észlelés és a személytelen, absztrakt formák oldalára. Ezek a varázslók súlyt helyeztek arra, hogy segítségükkel véghez tudjam vinni ezt az absztrakt repülést, és így aztán én is csatlakozhassak alaptörekvéseikhez. Az egyetemi tanulmányok szervesen hozzátartozó részei lettek a varázsló átkelésem előkészítésének. A varázslócsoportnak a vezetőjét, akit nagualnak hívtak, intenzíven érdekelte a formális akadémiai képzettség. Ezért mindazok, akik az ő gondoskodása alatt álltak, ki kellett fejlesszék befogadó képességüket az absztrakt irányába, a világos gondolkodásmódot, amelyet csak modern egyetemen lehetett megszerezni. Nekem, mint nőnek még súlyosabb kötelezettséget jelentett ennek az elvárásnak a teljesítése. A nőket általában gyerekkoruktól fogva arra nevelik, hogy a társadalom férfi tagjaitól függjenek, amikor a változások kigondolásáról és elindításáról van szó. A varázslóknak, akik engem tanítot8. tak, erről meg volt a véleményük. Úgy érezték, hogy elengedhetetlen a nők számára, hogy kifejlesszék az intellektusukat és megnöveljék az analízisre és absztrakcióra irányuló befogadóképességüket, hogy így jobban felfoghassák a körülöttük lévő világot. Ugyanakkor az intellektus kiképzése egy korrekt varázsló ürügy is volt. Azzal, hogy az agyukat szándékosan elfoglalták az analizálással és a logikai okfejtéssel, a varázslók szabadon kutathatták az észlelés egyéb, akadálytalanabb, szabad területeit is. Más szavakkal, miközben a racionális oldaluk az egyetemi tanulmányok formalitásaival van elfoglalva, addig az energetikai oldaluk, amit a varázslók a “duplának” hívnak, vagyis a nem racionális oldaluk, a varázsló feladatok végrehajtásával van lekötve. Így a gyanakvó és analitikus elme sokkal kevésbé avatkozik bele, sőt talán észre sem veszi, hogy mi történik a nem racionális szinten. Akadémiai tanulmányaim ellenpontja volt a tudatosságra és az észlelésre irányuló kapacitásom megnövelése, mert a kettő együtt bontakoztatja ki teljes lényünket A varázslókkal együtt dolgozva kikerültem abból az életből, amibe születtem, és amiről úgy gondoltam, hogy jogom van rá, és amiben a társadalom női tagjaként felneveltek; egy másik, új világba emeltek, sokkal tágasabb észlelési lehetőségekkel, mint a normális világ adhatott volna. Nem állíthatom, hogy elkötelezettségem a varázsló világhoz maga elég volt, hogy biztosítsa a sikert. A mindennapi élet világának vonzása annyira erős és annyira tartós, hogy a legkitartóbb tréning ellenére is minden gyakorló újból és újból a legsötétebb szörnyűség, idétlenség és önimádat közepette találja magát, mintha semmit sem tanult volna. A tanáraim figyelmeztettek, hogy ez alól én sem vagyok kivétel. Csak a pillanatról pillanatra való könyörtelen küzdelem ellensúlyozhatja ezt a természetes, de elképesztően erős ragaszkodásunkat ahhoz, hogy változatlanok maradjunk. Végső céljaim körültekintő megvizsgálása után társaimmal együtt arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell írjam a kiképzésemet, azért, hogy az ismeretlen után kutatókat rávezessem arra, mennyire fontos kifejleszteni azt az észlelési képességet, amivel többet fogunk fel, mint a normális észlelésünkkel. Az ilyen kitágult észlelésnek józannak, pragmatikusnak, újfajta észlelésnek kell lennie. Semmilyen körülmények között sem lehet csupán a mindennapi élet észlelésének folytatása. Azok az események, amiket elmondok, a cserkészés varázsló tréningjének kezdeti szakaszát ábrázolják. Ez a rész magában foglalja a szokványos módon való gondolkodás, viselkedés és érzés megtisztítását; ennek a hagyományos varázslói módszere, amelyet minden tanulónak el kellett végeznie, az „összegezés” volt. Ehhez kiegészítésképpen olyan mozgásokból és légzésekből álló gyakorlatok sorozatára tanítottak, amiket varázsló “átke9. lőknek” neveztek. Ezeket a gyakorlatokat filozófiai értelmezésekkel és magyarázatokkal ellátva tanították. Mindennek, amire tanítottak, a normális energiám átrendezése és megnövelése volt a célja, hogy aztán azt a megszokotton túli észlelésre fordíthassam, amit a varázsló kiképzés megkövetelt. Ennek a tréningnek az volt a hátterében, hogy amint az összegezés alkalmazásával megtörik a régi szokások, gondolatok és érzések megrögzött sémája, az ember mindenképpen olyan helyzetbe kerül, hogy elég energiát tud összegyűjteni ahhoz, hogy a varázsló tradíció által szolgáltatott új alapok szerint éljen – és közvetlenül észlelve egy más valóságot, megtartsa ezeket az alapokat. 10.

1. Az országúttól és az emberektől távol eső helyre sétáltam, hogy lerajzoljam a dél-arizonai Gran Desiertot szegélyező különleges lávahegység kora reggeli árnyékait. A sötétbarna csipkézetű sziklák szikráztak, amint a felkelő nap megvilágította csúcsaikat. Körülöttem a talajon szétszóródva óriási, lukacsos lávatömbök hevertek egy gigantikus vulkánkitörés maradványaként. Kényelmesen elhelyezkedtem egy nagy sziklarakáson, és munkámba mélyedve mindenről megfeledkeztem, ahogy ez gyakran megtörtént velem ezen a zord, gyönyörű vidéken. Éppen befejeztem a távoli hegyek kiszögelléseinek és bemélyedéseinek körvonalait, mikor észrevettem, hogy egy nő figyel engem. Végtelenül idegesített, ha valaki megzavarta magányomat. Nem akartam tudomást venni róla, de amikor közelebb lépett hozzám, hogy megnézze a vázlakomat, mérgesen felé fordultam. Magasan ülő arccsontjával és vállig érő fekete hajával eurázsiainak nézett ki. Sima bőre és finom vonásai miatt nehéz volt megítélni a korát; bármennyi lehetett harminc és ötven év között. Talán két arasznyival volt magasabb, mint én, ami azt jelentette, hogy öt láb kilenc arasz magas volt, de erőteljes alkatával nálam kétszerte nagyobbnak tűnt. Ugyanakkor fekete selyem pantallójában és keleties félkabátjában rendkívül jó kondícióban lévőnek látszott. Felfigyeltem a szemeire; zöldek és csillogóak voltak. Barátságos kifejezésük eloszlatta mérgemet és hallottam magamat, amint egy ostoba kérdést leszek fel neki: – Te itt laksz a környéken? – Nem – válaszolta és még néhány lépéssel közelebb jött. – Az Egyesült Államok sonoytai határátkelője felé tartok. Megálltam nyújtózkodni egyet, és ezen az elhagyatott helyen találtam magam. Annyira meglepődtem, hogy itt látok valakit, távol mindentől, hogy nem tudtam megállni, hogy ide ne jöjjek. Hadd mutatkozzam be! Grau Clarának hívnak. Kezet nyújtott, én megráztam, majd minden tétovázás nélkül elkezdtem neki mesélni, hogy a Taisha nevet születésemkor kaptam, de később, mikor a szüleim úgy gondolták, hogy nem eléggé amerikaias, anyám után Mártának kezdtek hívni. Útáltam ezt a nevemet és inkább a Máriát használtam. – Milyen érdekes! – csodálkozott. – Három, mennyire különböző neved van. Én Taishának foglak hívni, mert ezt kaptad a születésedkor. Örültem, hogy ezt a nevemet választotta. Ezt választottam magam is. Bár eleinte egyetértettem szüleimmel, hogy ez a név túl idegen, de annyira utáltam a Mártát, hogy végül is a Taisha lett a titkos nevem. Határozottságát széles mosoly mögé rejtve, kérdéseknek álcázott meg11. állapítások tömegét zúdította rám. – Nem Arizonából való vagy ugye? – kezdte. Erre őszintén válaszoltam, szokatlan módon, mert általában gyanakvó voltam az emberekkel, különösen az idegenekkel szemben. – Egy évvel ezelőtt jöttem Arizonába dolgozni. – Te nem lehetsz több húszévesnél. – Két hónap múlva leszek huszonegy. – Van egy kis akcentusod. Nem látszol amerikainak, de nem tudnám pontosan meghatározni a nemzetiségedet. – Amerikai vagyok, de gyerekkoromban Németországban éltem – mondtam. – Az apám amerikai, az anyám magyar. Elköszöntem otthonról, mikor egyetemre mentem, és soha nem tértem vissza, mert nem akartam tovább kapcsolatban maradni velük. – Ezt úgy értsem, hogy nem jöttél ki velük? – Nem. Boldogtalan voltam. Alig vártam, hogy elmenjek otthonról. Elmosolyodott és bólintott, mint akinek nagyon ismerős a szabadulni akarás érzése. – Férjnél vagy? – kérdezte. – Nem. Senkim sincs a világon. Ezt az önsajnálatnak azzal a hangsúlyával mondtam, amit mindig használtam, amikor magamról beszéltem. Erre nem volt semmi megjegyzése, hanem nyugodtan és határozottan beszélni kezdett, mintha meg akarna nyugtatni, és ugyanakkor minden egyes mondatával a lehető legtöbb információt adni önmagáról. Miközben beszélt, eltettem a ceruzáimat, anélkül, hogy levettem volna róla a szemem. Nem akartam azt a benyomást kelteni benne, hogy nem figyelek rá. – Egyetlen gyerek voltam, és már mindkét szülőm meghalt – folytatta. – Az apám családja a mexikói Oaxacából való. Az anyám családja német származású amerikai. Az Államok keleti partjáról valók, most pedig Phoenix-ben élnek. Éppen most jövök vissza az egyik unokatestvérem esküvőjéről. – Te is Phoenixben élsz? – kérdeztem. – Az életem felét Arizonában éltem le, a másik felét Mexikóban – válaszolt. – De az utóbbi években Mexikó Sonora államában lakom. Összecsuktam a mappámat. Találkozásom ezzel a nővel, és a vele folytatott beszélgetés annyira felkavart, hogy tudtam, már képtelen vagyok tovább rajzolni. – Ázsiában is jártam –, mondta, és ezzel újra felkeltette a figyelmemet. – Ott akupunktúrát, harci művészeteket és gyógyítást tanultam. Még egy buddhista kolostorban is éltem évekig.

12. – Tényleg? – kaptam el a pillantását. A szemein láttam, hogy rendszeresen meditál. Tüzesen égtek, ugyanakkor békességet árasztottak. – Engem is nagyon érdekel a Távol-Kelet, különösen Japán. Én is foglalkoztam a buddhizmussal és a harci művészetekkel. – Tényleg? – mondta, engem ismételve. – Bárcsak megmondhatnám a buddhista nevemet, de a titkos neveket nem szabad kiadni, csak a megfelelő körülmények között. – Én megmondtam neked az én titkos nevemet – mondtam, miközben szorosabbra húztam mappám szíját. – Így van Taisha, te megmondtad és ez nagyon sokat jelent számomra – válaszolta egy kissé eltúlzott komolysággal. – De most még csak a bemutatkozásnál tartunk. – Kocsival vagy? – kérdeztem, szememmel a kocsija után kutatva. – Én is pont ezt akartam tőled kérdezni – mondta. – Egy negyed mérföldnyire innen délre hagytam a kocsimat a földúton. És a tied hol van? – A tied az a fehér Chevrolet? – kérdezte vidáman. – Igen. – Hát az enyém lant mellette parkol. – Úgy kuncogott, mintha valami tréfásat mondott volna. Meglepett, hogy mennyire zavart a nevetése. – Most már mennem kell – mondtam. – Örülök, hogy találkoztunk. Isten veled! Elindultam a kocsim felé, azt gondolva, hogy ott marad majd, hogy tovább gyönyörködjön a kilátásban. – Ne búcsúzzunk még el – tiltakozott. – Veled tartok. Ahogy egymás mellett lépkedtünk, az én 50 kilóm mellett ez a nő olyan volt, mint egy nagy sziklatömb. A csípője kerek és erőteljes volt. Azt az érzést keltette, mintha hízásra hajlamos lenne, pedig egyáltalán nem volt kövér. – Kérdezhetnék valami személyes dolgot, Mrs. Grau? – mondtam, csak hogy megtörjem a kínos csendet. Megállt és szembefordult velem. – Én nem vagyok a felesége senkinek sem! – csattant fel. – Én Clara Grau vagyok. Hívhatsz Clarának és kérdezhetsz bármit, amit csak akarsz. – Úgy látom, nem vagy különösebben elragadtatva a szerelemtől és a házasságtól – jegyeztem meg. Egy pillanatig hideg szemekkel nézett rám, de azonnal megenyhült. – Az biztos, hogy nem vagyok rabszolgaság párti – mondta. – De ezt nem csak a nőkre értem. Hát akkor mi is volt az, amit kérdezni akartál? Annyira váratlan volt a reakciója, hogy elfelejtettem, mit akartam kérdezni és zavaromban rábámultam. – Miért pont erre a helyre jöttél? – kérdeztem sietve. 13. – Azért jöttem ide, mert ez egy energiával teli hely. – A távoli lávaképződményekre mutatott. – Ezeket a hegyeket valaha a föld szíve, mint a vért a felszínre lökte. Amikor Arizonában vagyok, mindig kitérek ide. Ez a hely különleges földenergiát sugároz ki. Most én is ugyanezt kérdezem tőled: miért választottad ezt a helyet? – Én gyakran jövök ide. Itt nagyon szeretek rajzolni. – Ezt nem tréfából mondtam, de nevetésben tört ki. – Ezt aztán jól megmagyaráztad! – kiáltott fel. Aztán csendesebb hangon folytatta. – Megkérnélek valamire, ami talán szokatlannak, bolondosnak tűnhet, de azért hallgass végig. Szeretném, ha eljönnél a házamba és néhány napig a vendégem lennél. Felemeltem a kezem, hogy megköszönjem neki és nemet mondjak, de arra ösztönzött, újra gondoljam meg. Biztosított róla, hogy közös érdeklődésünk a Kelet és a harci művészetek iránt komoly eszmecserét biztosíthat számunkra. – Pontosan hol laksz? – kérdeztem. – Navojoa városához közel. – Az több mint száz mérföldre van innen! – Hát elég messze van. De olyan gyönyörű és békés a vidék arra, hogy biztos vagyok benne, tetszeni fog neked. – Egy pillanatra elcsendesedett, mintha a válaszomra várna. – Egyébként az az érzésem, hogy jelenleg semmilyen meghatározott dologgal nem vagy elfoglalva – folytatta –, és tanácstalan vagy, hogy mihez kezdjél. Lehet, hogy pontosan ez az, amire eddig vártál. Igaza volt, teljesen tanácstalon voltam, nem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Most éppen szabadságon voltam a titkárnői állásomból, hogy jobban belejöjjek a rajzolásba. De biztos, hogy nem akartam senkinek sem a vendége lenni. Körbepillantottam, átkutatva a területet, hátha találok valami jelzést, hogy mit tegyek. Sohasem tudtam magyarázatot találni rá, honnan jött az az érzésem, hogy segítséget, vagy jelzést kaphatok a környezetemtől, de általában kaptam. A módszerem – ami valahogy kialakult – segítségével addig ismeretlen megoldásokra találtam. Hagytam a gondolataimat elvándorolni, miközben a szemeimet a déli horizontra rögzítettem, bár fogalmam sem volt róla, miért mindig a déli irányt választom. Pár perc nyugalom után szellemi megérzések, intuíciók segítettek elhatározni, mit tegyek, vagy hogy lépjek tovább bizonyos helyzetekben. Mialatt sétáltunk és a szemeimet a déli horizontra rögzítettem, váratlanul láttam az egész életemet mint kopár sivatagot feltárulni előttem. Bár ismerem egész Dél-Arizonát, egy keveset Kaliforniából és a mexikói Sonora állam és a sonorai

sivatag felét, de eddig sohasem vettem észre, hogy milyen magányos és elhagyatott ez a kopár vidék. 14. Egy pillanat alatt felismertem, hogy az én életem is ugyanilyen üres, terméketlen és kopár, mint ez a sivatag. Szakítottam a családommal és saját családom nincs. A jövőmre nézve sincs semmilyen kilátásom. Nincs állásom. Abból a kis örökségből éltem, amit a nagynénémtől kaptam, akitől a nevemet is, de már ezt is feléltem. Teljesen egyedül voltam ezen a világon. A körülöttem lévő mérhetetlenség nyersen és közömbösen minden irányba kiterjedt, az önsajnálat ellenállhatatlan érzését idézte fel bennem. Éreztem, szükségem van egy barátra, valakire, aki megtöri az életem magányosságát. Tudtam, ostobaság Clara meghívását elfogadni, és egy olyan ismeretlen helyzetbe beleugrani, ami felett nincs hatalmam, de olyan határozott volt a viselkedése és fizikai vitalitása, hogy egyszerre felébresztette bennem a kíváncsiságot és a tiszteletet. Rendkívül megnyerő és erőteljes nő, gondoltam, független, magabiztos, elfogulatlan, ugyanakkor nem rideg és humortalan. Pontosan olyan tulajdonságai voltak, amilyeneket mindig magaménak szerettem volna tudni. És mindezek mellett úgy látszott, jelenléte eloszlatta belső sivárságomat. Maga körül a teret energikussá, vibrálóvá és végtelen lehetőségekkel telítetté tette. Ugyanakkor szilárd elvem volt, hogy nem fogadok el meghívásokat házakhoz, különösen nem olyantól, akivel épp most találkoztam a vadonban. Tucsonban volt egy kis lakásom, és a meghívások elfogadása azt jelentette volna, hogy viszonoznom kell azokat, amire nem volt lehetőségem. Ott álltam mozdulatlanul egy pillanatig, nem tudtam melyik irányba forduljak. – Mondd, hogy velem jössz, kérlek! – sürgetett Clara. – Nagyon sokat jelentene a számomra. – Hát jól van. Azt hiszem, meglátogathatlak – mondtam akadozva, pontosan az ellenkezőjét mondva annak, mint amit akartam. Lelkesen rámnézett és én azonnal vidámság mögé rejtettem zavarodottságomat. – Rámfér egy kis helyszínváltozás – mondtam. – Jó kaland lesz. Helyeslően bólintott. – Nem fogod megbánni – mondta magabiztosan, ami segített eloszlatni a kételyeimet. – Gyakorolhatjuk majd együtt a harci művészeteket. Kezével néhány gyors mozdulatot tett, ami könnyed és ugyanakkor erőteljes is volt. Hihetetlen volt, hogy tudott ez a robusztus nő ilyen fürge lenni. – A harci művészetek melyik típusát tanulmányoztad a Távol-Keleten? – kérdeztem, mert észrevettem, hogy milyen könnyedén vette fel a hosszú botos harcos állást. – Mindegyik típust tanulmányoztam, de ugyanakkor különösképpen egyiket sem – válaszolta halványan elmosolyodva. – Majd ha a házamban leszünk, örömmel bemutatom neked. A hátralévő útszakaszt csendben tettük meg. Mikor odaértünk a kocsik15. hoz, betettem a holmimat a csomagtartóba és vártam, hogy mondjon valamit. – Hát akkor rajta, induljunk – mondta. – Majd mutatom az utat. Taisha, gyorsan vezetsz, vagy lassan? – Nagyon lassan. – Én is. Kínában élve az ember kigyógyul a rohanásból. – Kérdezhetnék valamit Kínáról? – Természetesen. Már mondtam, bármit kérdezhetsz, anélkül, hogy engedélyt kérnél rá. – Te biztos a második világháború előtt voltál Kínában, igaz? – Hát igen. Egy emberöltővel ezelőtt volt. Azt hiszem, te sosem voltál a népi Kínában. – Nem. Csak Tajvanban és Japánban jártam. – A háború előtt persze mások voltak a körülmények – tűnődött el Clara. – Akkor a múlthoz vezető szálak még érintetlenek voltak. Most minden olyan rideg. Nem tudom, miért, nem mertem megkérdezni tőle, mit ért ezen a megjegyzésen, így helyette azt kérdeztem, mennyi ideig tarthat a vezetés a házáig. Clara zavaróan homályos volt; csak arra figyelmeztetett, hogy fárasztó útra készüljek fel. Hangját ellágyítva hozzátette még, hogy a bátorságommal rendkívül meg van elégedve. – Ilyen hanyagul elmenni egy idegennel vagy teljes esztelenség, vagy óriási merészség – mondta. – Általában nagyon óvatos vagyok – magyarázkodtam –, de valahogy most egyáltalán nem vagyok magamnál. Ez volt az igazság, és minél többet gondolkodtam megmagyarázhatatlan viselkedésemen, a kellemetlen érzésem annál inkább fokozódott. – Kérlek, beszélj még egy kicsit magadról! – mondta vidáman. Mint aki szeretne megnyugtatni, odajött hozzám, és megállt a kocsim ajtajánál. Megint azt vettem észre, hogy igazi információkat közlök magamról. – Magyar az édesanyám, de egy régi osztrák családból való – mondtam. – Apámmal a második világháború alatt találkozott Angliában, ahol mind a ketten egy tábori kórházban dolgoztak. A háború után Amerikába költöztek, majd Dél-Afrikába. – Miért mentek Dél-Afrikába? – Az anyám a rokonaival akart lenni, akik ott éltek.

– Vannak testvéreid? – Két bátyám van egy év korkülönbséggel. Az idősebbik most huszonhat éves. Clara rámszegezte a szemeit. Erre még soha elő nem forduló könnyedséggel kiöntöttem a szívemből minden fájdalmas érzést, amit egész életemben magamba fojtottam. Elmondtam neki, hogy magányosan 16. nőttem fel. Bátyáim sohasem törődtek velem, mivel lány voltam. Kicsi koromban gyakran kötelet akasztottak a nyakamra, és kikötöttek egy póznához, mint egy kutyát, míg ők a kertben rohangásztak és fociztak. Csak rángatni és huzigálni tudtam a kötelet és néztem őket, milyen jól szórakoztak. Amikor idősebb voltam, rohantam utánuk. De akkor már mindkettőnek kerékpárja volt, így sosem tudtam utolérni őket. Amikor panaszkodtam az anyámnak, azt válaszolta, a fiúk mindig fiúk maradnak, én pedig inkább babákkal játsszak vagy segítsek a ház körül. – A te anyád európai hagyományok szerint nevelt – mondta Clara. – Tudom, de ez nem vigasztal engem. Most, hogy már belekezdtem, úgy látszott, nem tudom leállítani magam, hogy ne mondjak el neki még többet az életemről. Míg a bátyáim kirándulni mentek, nekem otthon kellett maradnom. Kalandokat akartam én is, mint a fiúk, de anyám szerint a lányoknak az ágyazást és a vasalást kel megtanulni. Éppen elég nagy kaland gondoskodni a családról, mondogatta anyám. A nők engedelmességre születtek. Már a sírás határán jártam, mikor azt mondtam Clarának, hogy ameddig csak vissza tudok emlékezni, három férfi mestert kellett szolgáljak: az apámat és a két bátyámat. – Hát az épp elég lehetett – jegyezte meg Clara. – Szörnyű volt. Elmentem otthonról, hogy olyan távol lehessek tőlük, amennyire csak lehet – mondtam –, és hogy én is kalandozhassak. De eddig még nem túl sok szórakozásban és izgalomban volt részem. Azt hiszem, nem a boldogságra és a könnyű szívűségre neveltek. Az, hogy az életemet egy idegennek ecsetelem, rendkívül nyugtalanná tett. Megálltam és ránéztem, reakciójára várva, ami vagy enyhíteni fogja a kétségbeesésemet, vagy azt eredményezi, hogy meggondolom magam és nem megyek el vele. – Úgy látszik, csak egy dolog van, amit nagyon jól tudsz csinálni, és ebből kihozod a legtöbbet – mondta. Azt hittem, azt fogja mondani, hogy jól tudok rajzolni, vagy festeni, de a legnagyobb megdöbbenésemre még hozzátette. – Mindössze csak sajnálni tudod magadat. Megszorítottam a kocsiajtó kilincsét. – Ez nem igaz – tiltakoztam. – Ki vagy te, hogy ilyet mondasz? Nevetésbe tört ki, majd megrázta a fejét. – Te meg én nagyon hasonlóak vagyunk – mondta. – Mindkettőnket passzivitásra tanítottak, hogy engedelmesek legyünk és minden helyzethez alkalmazkodjunk, de belül forrongunk. Olyanok vagyunk, mint a kitörésre kész vulkán, és ami még kétségbeesettebbé tesz minket, hogy nincsenek sem álmaink, sem elvárásaink. Kivéve egyet: hogy egy nap rátalálunk az igazi férfira, aki kivezet bennünket a boldogtalanságból. Teljesen elnémultam. 17. – Na? Igazam van? Igazam van? – kérdezte egyfolytában. – Őszintén, ugye igazam van? Ökölbe szorítottam a kezemet, készen álltam arra, hogy elküldöm. Clara életerőt és jó érzést felém árasztva barátságosan elmosolyodott, és éreztette velem, nem kell hazudoznom, nem kell az érzéseimet elrejteni előle. – Jól célba találtál – jegyeztem meg. Valóban igaz volt, csak egy dolog adott értelmet sivár életemnek a művészeti munkámon kívül. Egy halvány remény, hogy egy nap majd találkozni fogok egy férfival, aki megért engem, és értékelni fogja különleges személyiségemet. – Talán most jobbra fordul az életed – mondta biztató hangsúllyal. Beszállt a kocsijába és intett, hogy kövessem. Akkor jöttem rá, hogy meg sem kérdezte tőlem, hogy nálam van-e az útlevelem, vagy van-e elég ruhaneműm, pénzem, vagy van-e valami kötelezettségem. De ez nem aggasztott és nem is bátortalanított el. Kiengedtem a kéziféket és elindultam. Nem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy jól döntöttem. Talán tényleg meg fog változni az életem. 18.

2. Több mint háromórás folyamatos vezetés után megálltunk Guaymasban ebédelni. Mialatt az ételre vártunk, kipillantottam az ablakon az öblöt szegélyező keskeny utcára. Egy csapat félmeztelen fiú rugdosta a labdát, arrább téglafalat húztak fel a munkások, mások ebédszünetet tartottak és az egymásra halmozott bontatlan cementeszsákoknak dőlve üdítőt ittak. Nem tudtam elhessegetni azt a gondolatot, hogy itt Mexikóban minden különösen hangos és poros. – Ebben a vendéglőben adják a legkitűnőbb teknős levest – mondta Clara, figyelmemet visszaterelve. Épp ekkor tette le az asztalunkra a két tányér levest egy mosolygó, ezüst fogú pincérnő. Mielőtt elviharzott volna a többi vendéget

kiszolgálni, néhány udvarias szót váltott vele Clara spanyolul. – Még sohasem ettem teknős levest – mondtam, kanalamat vizsgálgatva, vajon tiszta-e. – Meglátod, igazi élvezetben lesz részed – mondta Clara, engem figyelve, ahogy a kanalamat tisztogattam a papírszalvétával. Fanyalogva megkóstoltam egy kanállal. A krémszerű paradicsomlében úszkáló fehér húsdarab valóban nagyon ízletes volt. Néhány kanál leves után megkérdeztem, honnan szerzik be a teknősöket. Kimutatott az ablakon. – Innen az öbölből. A mellettünk lévő asztalnál egy jóképű középkorú férfi ült, aki felém fordult és rám kacsintott. A mozdulata inkább humoros, mint szexuális indíttatású volt. Felém hajolt, mintha hozzá beszéltünk volna. – Ez a teknős béka, amit most evett, igazán nagy példány volt – mondta tört angolsággal Clara rám nézett és felhúzta a szemöldökét, mint aki nem tudja elhinni az idegen pimaszságát. – Ez a teknős akkora volt, hogy egy tucat éhes ember is jóllakhatna belőle – folytatta. – A tengerben kapják el a teknősöket, jó pár ember kel hozzá, hogy behúzzák őket. – Talán szigonyozzák őket, mint a bálnákat – jegyeztem meg. A férfi fürgén az asztalunk mellé húzta a székét. – Nem, én azt hiszem óriási hálókat használnak – mondta. – Aztán eszméletlenre bunkózzák őket, mielőtt felnyitnák a hasukat. Így a húsuk nem lesz túl kemény. Az étvágyam elszállt az ablakon át. A legkevésbé sem kívántam, hogy egy érzéketlen, tolakodó idegen az asztalunkhoz telepedjen, de ugyanakkor nem tudtam, hogyan oldjam meg a helyzetet. 19. – Ha már az étel a témánk, Guayamas az óriási garnélarákjairól is híres – folytatta a férfi lefegyverző mosollyal. – Hadd rendeljek mindkettőjünek. – Én már rendeltem – válaszolta Clara élesen. Épp akkor ért vissza a pincérnőnk és akkora garnélarákokat hozott a tálon, amekkorákat még sohasem láttam. Akár egy bankettre is elég lett volna. Mindenesetre sokkal több volt, mint amennyit Clara és én képesek lettünk volna megenni, bármilyen éhesek is voltunk. A tolakodó szomszédunk rám nézett arra várva, hogy meghívom az étkezésünkhöz. Ha egyedül lettem volna, sikerült volna akaratom ellenére is hozzám csapódnia. De Clarának más volt a terve, és határozottan reagált. Macskaszerű fürgeséggel felugrott, a férfi fölé hajolt és egyenesen, mélyen a szemébe nézett. – Tűnj el, te féreg – kiabálta spanyolul. – Hogy mersz ideülni az asztalunkhoz? Az unokahúgom nem egy ócska kurva! Kiállása annyira erőteljes és a hangja olyan sokkoló volt, hogy mindenki megdermedt. Minden szem az asztalunkra meredt. A férfi olyan szánalmasan megrémült, hogy megsajnáltam. Lecsúszott a székről és kisompolygott a vendéglőből. – Tudom, arra neveltek, hogy a férfiak a legjobbat kapják tőled, csak azért mert férfiak – mondta Clara, miután ismés leült. – Mindig kedves voltál a férfiakhoz és azok mindent el is vettek tőled. Nem tudod, hogy a férfiak a nők energiájából táplálkoznak? Túlzottan zavarban voltam ahhoz, hogy vitatkozzam vele. Úgy éreztem, hogy a helyiségben minden szem rám szegeződik. – Hagyod, hogy tolakodók legyenek veled, mert sajnálod őket – folytatta Clara. – A szíved mélyén mindenáron gondoskodni akarsz a férfiakról, minden férfiról. Ha ez az idióta nő lett volna, sohasem engedted volna leülni az asztalunkhoz. Az étvágyam teljesen el lett rontva. Rosszkedvűen eltöprengtem. – Látom, fájó pontot érintettem – mondta vigyorogva Clara. – Jelenetet csináltál, goromba voltál! – mondtam szemrehányóan. – Pontosan – válaszolt nevetve. – De ugyanakkor majd halálra rémisztettem. – Olyan nyílt és boldog arckifejezéssel nézett rám, hogy végül elnevettem magam, emlékezve, mennyire meghökkent a férfi. – Én pont olyan vagyok, mint az anyám – mormogtam. – Sikerült egeret nevelni belőlem, amikor férfi van a közelben. – Abban a pillanatban, amikor ezt kimondtam, elmúlt a depresszióm és újból éhséget éreztem. Szinte az egész tál garnélarákot elpusztítottam. – Nincs ahhoz hasonlítható érzés, mint mikor tele hassal egy új fordulat kezdődik – jegyezte meg Clara. A belém nyilalló félelemtől elnehezültek a garnélarákok a gyomromban. A sok izgalom miatt nem jutott eszembe megkérdezni Clarát a házáról. 20. Talán egy viskó, mint azok, amilyeneket azokban a mexikói városokban láttunk, ahol keresztülhajtottunk. Milyen ételeket fogok enni? Talán ez volt az utolsó jó ebédem. Iható-e a víz? Előre láttam magam bélproblémákkal küszködni. Nem tudtam, hogy kérdezzem meg Clarát a vendéglátásomról, hogy az ne tűnjön sértésnek, vagy hálátlanságnak. Bíráló szemekkel rám nézett. Láthatóan érzékelte a kínomat. – Mexikó nyers hely – mondta. – Éberségedet egy pillanatra sem veszítheted el. De hozzá fogsz szokni. Az ország

északi része még ridegebb, mint a többi. Az emberek munkát keresni északra jönnek és itt állomásoznak, mielőtt átmennek az Egyesült Államokba. Tömött vonatokkal étkeznek. Vannak, akik itt maradnak, mások tehervagonokban továbbutaznak az ország közepe felé munkát keresni a magánkézben lévő hatalmas mezőgazdasági vállalatoknál. De mivel nincs elég élelem és munka mindenki számára, így a többség átmegy az Egyesült Államokba napszámosnak. A levest az utolsó cseppig megettem, lelkifurdalást éreztem volna, ha meghagyom. – Clara, mesélj még többet erről a környékről – Itt minden indián a Yaqui törzsből származik, akiket a mexikói kormány Sonorába telepített át. – Ezt úgy érted, hogy nem voltak mindig itt? – Ez az őseik földje – mondta Clara –, de a húszas és harmincas években kiszakították őket a környezetükből és tízezrével áttelepítették őket Közép-Mexikóba. Aztán a negyvenes évek végén visszahozták őket a Sonorai sivatagba. Egy kis ásványvizet öntött a poharába, majd az enyémet is megtöltötte. – Nagyon kemény az élet a Sonorai sivatagban. Ahogy utunk alatt láthattad, erre nagyon göröngyös és lakhatatlan a föld. Mégis, az indiánoknak nem volt más választásuk, mint letelepedni a volt Yaqui folyó melletti romoknál. Itt építették fel a szent városaikat az ősi időkben a yaqui indiánok és évszázadokig éltek itt, míg nem jöttek a spanyolok. – Érintjük ezeket a városokat? – kérdeztem. – Nem. Nincs rá időnk. Sötétedés elölt Novojoaba akarok érni. Talán egyszer majd meglátogatjuk ezeket a szent városokat. – Miért szent városok ezek? – Mert a folyó melletti összes város fekvése szimbolikusan megegyezett az indiánok mitológiai világában lévő városokkal. Mint a lávahegyek Arizonában, ezek is erőt sugárzó helyek. Az indiánoknak nagyon gazdag a mitológiájuk. Hisznek abban, hogy egy szempillantás alatt be és ki tudnak lépni az álmok világába. Amint látod, a valóságról alkotott fogalmuk nem olyan, mint a miénk. – A jaqui mitológia szerint ezek a városok egy másik világban ugyanúgy léteznek – folytatta Clara –, és ebből az éteri birodalomból kapják az 21. erejüket. Irracionális embereknek nevezik magukat, ezzel különböztetik meg magukat tőlünk, racionális emberektől. – Milyenféle erőt kapnak? – kérdeztem. – Mágiájukat, varázslásukat, tudásukat. Mindez közvetlenül az álomvilágból jön hozzájuk. Ezt a világot ábrázolják a legendáik és történeteik. A jaqui indiánoknak rendkívül gazdag és terjedelmes a szájhagyományuk. Körülnéztem a zsúfolt vendéglőben. Kíváncsi voltam, vajon az asztalnál ülő emberek közül melyik az indián és melyik a mexikói. Némelyik férfi magas és izmos volt, míg mások alacsonyak és tömzsik. Mindenkit idegennek éreztem magam körül és titokban különbnek éreztem magam náluk. Clara végzett a babbal és rizzsel körített garnélarákokkal. Az én gyomrom is tele volt, de tiltakozásom ellenére ragaszkodott hozzá, hogy rendeljünk még karamellás tejsodót is. – Jobb, ha teletömöd magad – mondta kacsintva. – Sose tudhatod, hogy mikor lesz a következő étkezés, vagy miből fog állni. Itt Mexikóban mindig eszünk, hogy elüssük az időt. Tudtam, hogy ugrat, de igazat is éreztem szavaiban. Korábban láttam egy elütött szamarat az autópályán. Tudtam, hogy nincs hűtőszekrény ezen a vidéken, és az emberek bármilyen húst megesznek, ami éppen adódik. Azon töprengtem, hogy vajon mit eszünk legközelebb. Csendben eldöntöttem magamban, hogy csak egy pár napig maradok Claránál. Clara elkomolyodva tovább folytatta a beszélgetést. – Itt az indiánoknak a rosszból még rosszabbra fordult a sorsuk – mondta. – Amikor az állam duzzasztógátat épített egy vízi erőmű rendszer részeként, olyan drasztikusan megváltozott a Yaqui folyó iránya, hogy az embereknek össze kellett csomagolni és valahol máshol letelepedni. Ez a kemény élet teljesen ellentétes volt az én körülményeimmel, amiben felnőttem. Otthon mindig volt elég élelem és kényelmes volt az élet. Eltűnődtem, hogy Mexikóba jönni nem a teljes változás utáni mély vágy volt-e bennem. Egész életemben kalandot kerestem, és most, hogy benne voltam, elöntött az ismeretlentől való rettegés. Lenyeltem egy falat karamelles tejsodót és kivertem a fejemből a rettegést, ami egyre jobban elhatalmasodott rajtam, mióta Clarával találkoztam az arizonai sivatagban. Örültem, hogy a társaságában lehetek. Most a teknőslevessel és az óriási garnélarákokkal eltelve és Clara célozgatása ellenére, hogy talán ez lesz az utolsó jó étkezésem, elhatároztam, hogy hiszek neki, és hagyom, hogy a kaland kibontakozzon. Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse a számlát. Feltankoltuk a kocsikat és újból az úton voltunk. Néhány órás vezetés után Navojoaba érkeztünk. Megállás nélkül hajtottunk át a városon, majd a Pan-American autópályáról letérve egy kavicsos úton kelet felé tartottunk. Délután volt. Egyáltalán nem voltam fáradt; igazából élveztem az utazást. Minél délebbre hajtot22. tunk, annál jobban elöntött a boldogság és a jó érzés, kiszorította a szokásos neurózisos és depressziós állapotot. Több mint egyórás hepehupás vezetés után Clara letért az útról és és jelzett, hogy kövessem. Kemény talajon gurultunk egy virágzó bouganvilleakkal benőtt magas fal mellett. A fal végénél, egy ledöngölt és kitisztított részen leparkoltunk. – Itt élek – kiáltott oda nekem, miközben kiszabadította magát a vezetőülésből.

A kocsijához sétáltam. Fáradtnak látszott és mintha megnőtt volna. – Te ugyanolyan frissnek látszol, mint mikor elindultunk – jegyezte meg. – Ó a csodálatos fiatalság! A fal túloldalán, fáktól és bokroktól teljesen elrejtve, egy óriási cseréptetős ház emelkedett, rácsos ablakokkal és erkélyekkel. Kábultan követtem Clarát a vaskapun át; elhagytuk a téglázott belső udvart és egy súlyos faajtón keresztül a ház hátsó részébe értünk. A hűvös, üres előszoba terrakotta padlója még jobban kiemelte a fal fehérségét és a mennyezet sötét gerendáinak rusztikusságát. Onnan egy tágas nappaliba értünk. A fehér falakat különlegesen festett csempék szegélyezték. Két nagy homokszínű kanapé és négy karosszék fogta közre a súlyos kávézó faasztalt. Az asztalon néhány nyitott angol és spanyol magazin hevert. Az volt a benyomásom, mintha valaki épp az előbb olvasott volna az egyik karosszékben, de sietve eltűnt, mikor beléptünk a hátsó ajtón. – Mit szólsz a házamhoz? – kérdezte Clara sugárzó büszkeséggel. – Fantasztikus – mondtam. – Ki hinné, hogy itt, a messzi vadonban egy ilyen ház lehet. – Aztán az irigy énem ütötte fel a fejét és teljesen belebetegedtem. Pontosan az a fajta ház volt, amiről mindig is álmodoztam és szerettem volna magamnak, bár tudtam, hogy erre sosem lesz módom. – El sem tudod képzelni, hogy milyen pontosan jellemezted ezt a helyet a fantasztikus szóval – mondta. – Mindössze annyit mondhatok erről a házról, hogy mint azok a lávahegyek, amiket reggel láttunk, ez is erővel van telítve. Csendes és átható energia járja át, mint ahogy az elektromos áram halad a vezetékekben. Ahogy ezt meghallottam, megmagyarázhatatlan dolog történt: elpárolgott az irigységem. Az utolsó szavával nyomtalanul eltűnt. – Most megmutatom a hálószobádat – jelentette ki. – Ugyanakkor néhány szabályt is közlök, amire oda kell figyelned, amíg a vendégem vagy. A ház minden részét, ami a jobb oldalon van, egészen a nappaliig, szabadon felfedezheted, a tied, a kertet is beleértve. De a hálószobák egyikébe sem léphetsz be, kivéve természetesen a tiédet. Ott azt csinálsz, amit akarsz. Akár összetörhetsz dolgokat mérgedben, érzelmi kitöréseidben. A ház bal oldalát azonban soha, semmilyen körülmények között nem közelítheted meg. Szóval tartsd távol magad ettől. 23. Megdöbbentem bizarr követelményeitől, de biztosítottam róla, hogy tökéletesen megértettem és kívánsága szerint fogok viselkedni. Igazából úgy éreztem, hogy nyers és önkényes volt a követelése. Minél többször figyelmeztetett, hogy nem mehetek a ház bizonyos részébe, annál kíváncsibb lettem. Még valami más is eszébe jutott és hozzátette. – Természetesen használhatod a nappalit; aludhatsz a pamlagon is, ha túl fáradt, vagy lusta vagy a hálószobádba menni. Még egy rész van, amit nem használhatsz: a ház előtti területet és a főbejáratot, ami mindig zárva van, ezért mindig csak a hátsó kapun keresztül jöhetsz be a házba. Clara időt sem hagyott a reagálásra. A hosszú folyosón át számos zárt ajtó előtt mentünk el, melyek, ahogy mondta, tilosak voltak a számomra, majd egy nagy hálószobába értünk. Az első, amit belépésemkor észrevettem, egy fából faragott díszes kétszemélyes ágy volt. Csodálatos fehér, horgolt ágytakaróval volt letakarva. A ház hátsó részére nyíló ablak mellett kézzel faragott mahagóni vitrin állt, antik tárgyakkal, porcelán vázákkal és figurákkal, rekeszzománcos dobozokkal és pici tálakkal teletömve. A másik oldalon egy ehhez illő szekrény volt, amit Clara kinyitott. Belül márkás női ruhák lógtak, kabátok, kalapok, cipők, napernyők, sétabotok; mindegyik gondosan kiválasztott egyedi darab volt. Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, honnan vette ezeket a gyönyörű dolgokat, becsukta az ajtókat. – Szabadon választhatod, amelyiket akarod – mondta. – Ezek a te ruháid és a te szobád, ameddig itt maradsz a házban. – Aztán hátrapillantott, mintha még valaki más is lett volna a szobában, és hozzátette. – És ki tudja megmondani, meddig fog az tartani? Olyan volt, mint aki egy hosszabb ideig tartó látogatásról beszél. Éreztem, izzad a tenyerem, amint kínlódva azt mondtam, hogy csak pár napig maradhatok. Erre Clara megnyugtatott, hogy itt tökéletesen biztonságban vagyok vele. Sokkal nagyobb biztonságban, mint máshol. Aztán hozzátette még, ostobaság lenne tőlem, ha elhalasztanám ismereteim bővítésének ezt a lehetőségét. – De állás után kell nézzek – mondtam mentegetőzve. – Szinte semmi pénzem nincs. – Ne idegeskedj a pénz miatt – mondta. – Kölcsönzök, vagy adok neked bármennyit, amennyire csak szükséged van. Ez nem akadály. Megköszöntem az ajánlatát, de elmagyaráztam, engem úgy neveltek, hogy nem fogadhatok el idegentől pénzt, bármilyen kedvező is az ajánlat. – Taisha, azt hiszem az a helyzet – torkolt le –, hogy megharagudtál, mikor felkértelek, ne használd a ház bal oldalát és a főbejáratot. Tudom, úgy érezted, hogy túlságosan önkényes és titkolódzó voltam. Ezért most nem 24. akarsz tovább maradni egy-két napnál. Talán még arra is gondolsz, hogy egy különc öreg asszony vagyok, néhány denevérrel a toronyban. – Nem, Clara, ez nem így van. Ki kell fizetni a lakbéremet. Ha nem találok hamarosan munkát, nem lesz semmi pénzem és pénzt elfogadni bárkitől, számomra teljesen kizárt dolog. – Ezzel azt akarod mondani, nem sértődtél meg a házra vonatkozó kérésem miatt? – Persze, hogy nem.

– Nem vagy rá kíváncsi, miért követelem ezt tőled? – De, kíváncsi vagyok. – Hát azért, mert laknak a háznak abban a részében. – A rokonaid, Clara? – Igen. Egy nagy család vagyunk. Helyesebben mondva két család él itt. – Két nagy család? – Igen. Mind a kettő nyolc tagból áll. – Ők mindannyian a ház bal oldalán laknak? Még sohasem hallottam ilyen furcsa elrendezést. – Nem. Ott csak nyolcan laknak, a másik nyolc a közvetlen családom, és itt élnek velem a ház jobb oldalán. Te az én vendégem vagy, így a jobb oldalon kell maradnod. Nagyon fontos, hogy ezt megértsd. Talán szokatlan ez, de nem felfoghatatlan. Csodáltam, milyen erővel hatott rám. Szavai elcsendesítették érzelmeimet, de nem altatták el az elmémet. Akkor megértettem, ahhoz, hogy intelligensen reagáljak minden helyzetben, két dolog együttműködésére van szükség: éber elmére és nyugtalan érzelmekre. Máskülönben passzív maradok, a következő kibillentő impulzusra várva. Clarával való együttlétem megértette velem, hogy a különbözőségre és a függetlenségre való törekvésem ellenére is képtelen voltam világosan gondolkozni, vagy saját döntést hozni. Nagyon különös pillantást vetett rám, mint aki követi ki nem mondott szavaimat. Palástolni próbáltam a zavaromat és sietve megjegyeztem. – Gyönyörű a házad, Clara. Nagyon régi? – Természetesen – mondta. De nem indokolta meg melyikre gondolt, arra, hogy gyönyörű, vagy hogy nagyon régi. Mosolyogva hozzáfűzte: – Most, hogy már láttad a házat, vagyis a felét, még van egy kis elintéznivalónk. Az egyik szekrényből zseblámpát és egy kínai vattakabátot vett elő meg egy túrabakancsot. Kérte, hogy miután eszünk egy pár falatot uzsonnára, vegyem fel, mert járni fogunk egyet. – De éppen csak hogy megérkeztünk – ellenkeztem. – Nem lesz hamarosan sötét? – De igen, de fel akarlak vinni a hegyre egy kilátóhelyre, ahonnan látha25. tod az egész házat és a környékét. Ebben a napszakban a legjobb először lenézni a házra. Mindannyian alkonyatkor néztük meg először. – Kikre gondolsz? – kérdeztem. – Természetesen arra a tizenhat emberre, aki itt él. Mindannyian pontosan ugyanazt csináljuk. – Ugyanaz a foglalkozása mindegyikőtöknek? – kérdeztem, nyílt meglepetéssel. – Te jó Isten, nem! – mondta nevetve, arcához kapva kezét. – Úgy értettem, hogy bármilyen kötelezettsége van az egyikünknek, a többiekre is ugyanaz érvényes. Mindegyikünknek először alkonyatkor kellett megnéznie a házat és a környékét, ezért neked is így kell tenned. – Miért veszel bele ebbe engem is? – Most csak mondjunk annyit, mert vendégem vagy. – Később találkozni fogok a rokonaiddal? – Mindegyiket meg fogod ismerni – biztosított. – Jelenleg senki sincs a házban rajtunk és a házőrző kutyán kívül. – Mindannyian elutaztak? – Pontosan. Egy hosszú úton vannak, mialatt én és a kutya vigyázunk a házra. – Mikorra várod őket vissza? – Talán hetekbe, hónapokba is telhet. – Hová mentek? – Mi állandóan mozgásban vagyunk. Van amikor én megyek el hónapokra, azalatt mások maradnak itthon és vigyáznak a házra. Azon voltam, hogy újból megkérdezem, hová mentek, mikor válaszolt a kérdésemre. – Mindannyian Indiába mentek – mondta. – Mind a tizenöten? – kérdeztem elképedve. – Hát nem fantasztikus? Ez egy vagyonba kerülhetett! – utánozott olyan hangon, ami karikatúrája volt az irigységemnek, s így akaratom ellenére is nevetnem kellett saját magamon. Aztán pedig az a gondolatom támadt, hogy nem biztonságos itt maradnom, egy ilyen kieső, üres házban, egyedül Clarával. – Egyedül vagyunk itt, de semmi félnivalónk nincs ebben a házban – mondta különös határozottsággal. – Kivéve talán a kutyától. Mikor visszajövünk, bemutatlak neki. Nagyon nyugodtnak kell lenned, mikor találkozol vele. Keresztüllát rajtad, és támad, ha ellenséget vagy félelmet érez benned. – De én nem félek – böktem ki, és máris reszketni kezdtem. Gyerekkorom óta utáltam a kutyákat, amikor egyszer apám egyik doberman kutyája rám ugrott és a földre döntött. A kutya valójában nem harapott meg, csak morgott rám és vicsorított. Segítségért kiáltottam, a 26.

rémülettől mozdulni sem tudtam. Annyira megrémültem, hogy bepisiltem. Emlékszem, amikor megláttak a bátyáim, kicsúfoltak és pelenkás csecsemőnek hívtak. – Én sem szeretem nagyon a kutyákat – mondta Clara –, de a miénk valójában nem is kutya, hanem valami más. Ezzel felpiszkálta az érdeklődésemet, de a rossz előérzetemet nem tudta eltüntetni. – Ha fel akarod frissíteni magad, kikísérlek a fürdőházhoz, hátha leselkedik rád a kutya odakint – mondta. Bólintottam. Fáradt és ingerült voltam, kijött rajtam a hosszú vezetés hatása. Le akartam mosni az arcomról az út porát és kifésülni összekuszálódott hajamat. Clara egy másik verandán keresztül vezetett ki. A háztól egy bizonyos távolságra két kis épület látszott. – Ez az én gyakorlótermem – mutatott az egyikre. – Ide sem mehetsz be addig, míg meg nem hívlak – mondta. – Itt gyakorolod a harcművészetet? – Igen – mondta szárazon Clara. – A másik pedig a fürdőház. A nappaliban megvárlak, ahol majd ehetünk egy kis szendvicset. Ne zavarjon, hogy nem tudod a hajadat rendbe tenni – mondta szándékomat megsejtve –, mert itt nincsenek tükrök. A tükrök olyanok, mint az órák: feljegyzik az idő múlását. Nekünk pedig az a fontos, hogy visszafordítsuk azt. Meg akartam kérdezni tőle, mit is ért a visszafordított időn, de ő a fürdőház felé irányított. Több ajtó volt belül, s mivel semmi kikötése sem volt ennek a háznak a jobb és bal oldalával kapcsolatban, és mivel nem tudtam, merre van a vécé, az egészet bejártam. A középső folyosó egyik oldalán hat kis fülke volt, mindegyikben alacsony, fából készült vécé guggolásnyi magasságban. Nagyon szokatlan volt, hogy egyáltalán nem éreztem sem a szennyvízcsatorna jellegzetes szagát, sem a földbe ásott meszesgödrök bűzét A vécék alatt hallani lehetett a víz folyását, de nem tudtam rájönni, honnan jöhet és merre folyik el. A folyosó másik oldalán három nagyon szépen csempézett fürdőszoba volt, mindegyikben antik, lábon álló kád, mellettük kis szekrény, tetejükön vízzel teli kancsó és a hozzáillő porcelán mosdótál. Tükör sehol sem volt és semmiféle fémes felület sem, ahol megnézhettem volna magam. Gyakorlatilag vízvezeték sem volt. Vizet öntöttem a mosdótálba, meglötyköltem vele az arcomat, majd a vizes ujjaimmal végigszántottam összekuszálódott hajamat. Attól tartottam, hogy összepiszkolom a puha fehér török törülközőt, inkább a papírtörülközőbe törültem meg a kezem. Néhány mély lélegzetet vettem, és megmasszíroztam a merev nyakamat mielőtt visszaindultam volna Clarához. 27. A nappaliban találtam, ahol virágokat rendezgetett egy kék-fehér kínai vázában. Az előbb még nyitott újságok össze voltak rakva, és mellettük egy tényéron étel volt. Rám mosolygott, amikor meglátott. – Olyan friss vagy, mint egy százszorszép – mondta. – Edd meg a szendvicsedet. Hamarosan alkonyodik. Nincs vesztegetni való időnk 28.

3. Miután egy fél sonkás szendvicset lenyomtam, sietve magamra kaptam a kabátot és a csizmát, amiket Clara adott, és két erős zseblámpával felszerelve elindultunk kifelé. A csizma szorított és bal oldalon erősen dörzsölte a sarkamat. Biztosra vettem, hogy fel fog hólyagosodni. De a kabátnak örültem, mert hűvös este volt. Felhajtottam a gallérját, és összehúztam a zsinórját a nyakamnál. – Járunk egyet a környéken – mondta Clara –, azt akarom, hogy alkonyatkor a távolból is lássad ezt a házat. Bizonyos pontokat fogok mutatni neked, amikre később emlékezned kell, ezért jól figyelj! Egy keskeny ösvényen haladtunk. A távolban látni lehetett a keleti hegyek csipkézett kontúrjait a bíborvörös ég kárpitján. Mikor megjegyeztem, milyen baljóslatúak, azt válaszolta, azért ilyenek, mert ezeknek a hegyeknek nagyon régi, éterikus az esszenciájuk. Mindennek, a látható és a láthatatlan birodalmakban is, éterikus az esszenciája, és erre fogékonynak kell lenni ahhoz, hogy valaki tovább haladhasson. Ezzel eszembe juttatta a déli horizontra figyelő technikámat, amivel segítséget és belső irányítást kapok. Mielőtt kérdezhettem volna erről, tovább beszélt a fák, a hegyek és a sziklák éterikus esszenciájáról. Úgy tűnt, annyira mélyen magába olvasztotta a kínai kultúrát, hogy olyan talányokban beszélt, mint a megvilágosult emberek a keleti irodalomban. Majd rájöttem arra, hogy egész nap humorizáltam vele. Ez nagyon különös volt, mert éppen ő volt az, akit nem akartam leereszkedő módon kezelni. A gyenge, vagy hatalmaskodó embereken gyakran humorizáltam a munkahelyemen, vagy az iskolában, de Clara sem gyenge, sem hatalmaskodó nem volt. – Az az a hely – mutatott fel az előttünk kinyíló tisztásra. – Onnan láthatod a házat. Letértünk az ösvényről és odasétáltunk a tisztáshoz. Lélegzetelállító kilátás nyílt az alattunk elterülő völgyre. Hatalmas, zöld facsoportok sötétbarna tisztásokkal váltakoztak, de a házat magát teljesen elrejtették a fák és a bokrok. – A ház tökéletesen a négy égtáj szerint van tájolva – mondta Clara a dús, zöld növényzetre mutatva. – A te hálószobád az északi oldalon van, a ház tilos része pedig a déli oldalon. A főbejárat a keleti oldalon; a hátsó bejárat és a belső udvar a nyugati részen.

Rámutatott az ujjával ezekre a pontokra, de ha az életem múlott volna rajta, akkor sem tudtam volna felfedezni; csak zöld foltokat láttam 29. – Röntgenszem kell hozzá, hogy meglássam a házat – mormogtam. – Teljesen elrejtik a fák. – És nagyon fontos fák – jegyezte meg barátságosan Clara, tudomásul sem véve rossz hangulatomat. – Azoknak a fáknak mindegyike pontosan meghatározott életcéllal rendelkező egyedi lény. – Hát nem úgy van, hogy itt a földön minden élőlénynek pontosan meghatározott életcélja van? – kérdeztem duzzogva. Volt valami idegesítő Clara lelkendezésében, ahogy a házáról beszélt. Meg az is, hogy képtelen voltam meglátni, amiket mutogatott, még ingerültebbé tett. Hirtelen egy erős szélroham a derekamnál gömbbé fújta fel a kabátomat, és rájöttem, hogy az ingerültségem irigységből fakadt. – Nem akartam banális lenni – magyarázkodott Clara. – Csak azt akartam mondani, hogy a házamban mindenkinek és mindennek meghatározott, különleges szerepe van. És ebbe beletartoznak a fák, én magam és természetesen te is. Témát akartam váltani, s mivel jobb nem jutott eszembe, megkérdeztem. – Te vetted ezt a házat'? – Nem. Örököltük. Már generációk óta a családé, bár a Mexikóban történt zűrzavarok során többször lerombolták és újjáépítették. Rájöttem, az a legjobb számomra, ha egyszerű, egyenes kérdéseket teszek fel, és ezekre Clara egyenes válaszokat ad. Az éteri esszenciáról való fejtegetése olyan absztrakt volt, hogy helyette valami konkrét, földi dologról akartam beszélni. De bosszúságomra rövidre vágta a szokványos beszélgetést, és újból visszatért titokzatos célozgatásaihoz. – Ez a ház a benne élő emberek cselekedeteinek a lenyomata – mondta Clara, mint egy kinyilatkoztatást. – A legjobb tulajdonsága pedig, hogy el van rejtve. Itt van, bárki láthatná, de senki sem látja. Ezt vésd az eszedbe! Nagyon fontos! – Már hogy feledkezhetnék el róla – gondoltam. – Húsz perce meresztem a szemeimet a félhomályban, a házat kutatva. Bárcsak nálam lenne egy távcső, hogy kíváncsiságomat kielégíthessem. Mielőtt megjegyzést tehettem volna, elindult a hegyről lefelé. Én legszívesebben még maradtam volna egy kicsit tovább, hogy beszívhassam a hűvös esti levegőt, de féltem, hogy nem fogom megtalálni a sötétben a visszafelé vezető utat. Jól megjegyeztem magamnak ezt a helyet azzal a céllal, hogy majd nappal visszajövök ide és eldöntöm, hogy valóban látni lehet-e a házat, ahogy Clara mondta. Pillanatok alatt visszaértünk a ház hátsó bejáratához. Koromsötét volt, csak a kézilámpánk által megvilágított területet láttuk. Clara a zseblámpája fényét egy fapadra irányította, majd kérte, üljek le, vegyem le a csizmám, és akasszam a kabátot az ajtó melletti fogasra. 30. Farkaséhes voltam. Életemben nem éreztem magam ilyen éhesnek, ugyanakkor azt gondoltam, tapintatlanság lenne egyenesen rákérdem, hogy vacsorázunk-e vagy sem. Talán azt gondolja, hogy az a pompás ebéd Guajamasban egész napra elegendő. Bár Clara a méretei után ítélve nem olyan személynek látszott, mint aki fukarkodik az étellel. – Menjünk a konyhába, nézzük meg, mit ehetnénk! – indítványozta. – De először megmutatom, hol van a generátor és hogy kell bekapcsolni. A fal mellett vezető úton a kézilámpája fényével egy hullámtetős téglakunyhóhoz irányított, ahol egy kis dízel generátor állt. Tudtam, hogy kell bekapcsolni, mert amikor vidéken éltünk, ott is egy ehhez hasonló volt arra az esetre, ha áramszünet keletkezne. Amikor meghúztam az emeltyűt, láttam az ablakon át, hogy a nagy háznak csak az egyik oldalán és az előszoba egyik részében van villanyvilágítás. Így az épület egyik fele világos volt, míg a többi sötétben maradt. – Miért nem vezetted be az egész házba a villanyt? – kérdeztem Clarától. – Értelmetlen, hogy a ház nagyobbik része sötét. – Hirtelen elhatározással még hozzátettem – Ha akarod, én be tudom vezetni. Meglepődve rám nézett – Igazán? Biztos vagy benne, hogy nem égeted le az egész házat? – Biztos. Otthon azt mondták rólam, hogy a vezetékek varázslója vagyok. Egy ideig egy villanyszerelő segédjeként dolgoztam. Addig, amíg bizalmaskodni kezdett velem. – Erre mit csináltál? – kérdezte Clara. – Megmondtam neki, hova tegye a kábeljeit, és otthagytam. Teli torokból felnevetett. Nem értettem, mi volt a humoros ebben, az, hogy mint villanyszerelő dolgoztam, vagy az, hogy valaki rámhajtott. – Köszönöm az ajánlatodat – mondta Clara, visszanyerve komolyságát. – De pontosan úgy van bevezetve a házba a villany, ahogy mi akartuk. Csak akkor használjuk, amikor szükséges. Arra gondoltam, leginkább a konyhában lenne szükség áramra, és hogy a háznak ebben a részében biztosan van világítás. Automatikusan kezdtem elindulni a fény felé. Clara a pulóverujjamnál fogva elkapott és megállított. – Hová mész? – kérdezte. – A konyhába. – Rossz irányba indulsz – mondta. – Ezen vidéken sem a konyha, sem a fürdőszoba nincs a nagy házban. Azt hiszed, hogy hűtőszekrényünk és gáztűzhelyünk is van?

Elvezetett a ház mellett, elhagytuk a gyakorlótermet is, és egy másik kis épülethez értünk, ahol még nem voltam. Szinte teljesen elrejtették az átható illatú, virágzó fák. Valójában egy óriási méretű konyha volt, terakotta padlóval, frissen festett, fehér falakkal, és a mennyezeten fényesen világító lámpasorral. Látszott, hogy valaki nagyon gondosan építette be a mo31. dern bútorokat. De a szerelvények régiek, antik jellegűek voltak. A konyha egyik oldalán egy óriási fafűtéses vaskályha volt, meglepetésemre begyújtva. Lábakon állt és a kályhacsövet a mennyezeten át vezették ki. A konyha másik oldalán két hosszú, egyszerű asztal állt, két oldalán padokkal. Mellettük volt a vágóasztal öt centi vastag vágódeszkával. Használtnak látszott a teteje, mint amin már nagyon sokat vágtak. A falon ötletesen elhelyezett kampókon kosarak, vasedények, sütők és különféle főzőeszközök függtek. Rusztikus, vidékiesen kényelmes és jól felszerelt konyhának látszott, olyannak, amilyet a képeslapokban lehet látni. A kályhán három, fedeles cserépedény volt. Clara mondta, hogy üljek le az egyik asztalhoz. Odament a kályhához, és kavargatni, serénykedni kezdett. Néhány perc múlva elém tette a rizzsel és babbal készített gulyást. – Mikor főzted ezt? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, mivel tudtommal nem volt erre ideje. – Csak gyorsan összedobtam mindent, és feltettem a tűzhelyre – mondta könnyedén. Azt hiszi, hogy ilyen hiszékeny vagyok?, gondoltam magamban. Az ilyen étel elkészítése órákig tarthat. Hitetlenkedő ámulatomat látva magabiztosan elnevette magát. – Igazad van – mondta, mint aki abba akarja hagyni a színlelést. – Van egy gondnok, aki néha elkészíti nekünk az ételt. – Most itt van ez a gondnok? – Nem, nincs. Ma reggel itt volt, de már elment. Edd meg az ennivalódat, és ne izgasd magad ilyen lényegtelen részletekkel. Clara és a háza meglepetésekkel van teli, szaladt át a gondolat az agyamon, de túlságosan fáradt és éhes voltam ahhoz, hogy tovább kérdezősködjek, vagy olyasmin töprengjek, ami nem volt annyira lényeges. Mohón faltam és az óriási garnélarákokról, amiket délben ettem, már teljesen elfeledkeztem. Én, aki olyan válogatós vagyok, csak úgy lapátoltam magamba az ételt. Gyerekkoromban túl ideges voltam, hogy nyugodtan élvezzem az ételt. Mindig segítenem kellett étkezés után a mosogatásnál. Akárhány új tányért vagy kanalat vettek elő a bátyáim, teljesen odavoltam. Biztosra vettem, hogy szándékosan használnak annyi tányért, amennyit csak lehet, hogy nekem több mosogatnivalóm legyen. Mindezek tetejébe, apám minden étkezésnél kihasználta az alkalmat, hogy vitatkozzon anyámmal. Tudta, hogy anyám addig nem kel fel az asztaltól, míg mindenki be nem fejezte az evést. Így ilyenkor kiöntötte magából az összes sérelmét és bánatát. – Nem kell elmosogatnod az. edényeket– mondta Clara. Átmentünk a nappaliba, ahol teljes sötétség volt. Meggyújtotta a petróleumlámpát. Még soha élelemben nem láttam ilyen fényű lámpát. Ragyogó és hátborzongató volt a fénye, ugyanakkor lágy és finom. Árnyak vib32. ráltak mindenhol. Úgy éreztem, hogy álomvilágban vagyok, nagyon távol a villanyfényektől megvilágított valóságtól. Minden úgy tűnt, Clara, a ház, a szoba, mintha egy másik időhöz, másik világhoz tartozott volna. – Azt ígértem, hogy bemutatlak a kutyámnak – kezdett bele Calra, ahogy leült a kanapéra. – A kutya családunk teljes jogú tagja. Nagyon figyelj oda, mit érzel vagy mondasz a közelében. Leültem Clara mellé. – Érzékeny, neurotikus kutya? – kérdeztem rettegve, a bejáratot lesve. – Az igaz, hogy érzékeny. De nem neurotikus. Komolyan az a meggyőződésem, hogy ez a kutya egy magasan fejlett lény, de szegény párának, kutya lévén, igen nehéz, szinte lehetetlen túllépni önmagán. Ezen az abszurd megjegyzésen hangosan elnevettem magam. – Hogyan lehetne egy kutyának elképzelése önmagáról? – Vitatkozni kezdtem ezen a képtelenségen. – Igazad van – mondta elismerően. – Nem kellett volna az önmaga használnom. Inkább úgy mondhatnám, eltévedt saját fontosságánál útvesztőjében. Tudtam, hogy rajtam csúfolódik. A nevetésem halkabb lett. – Nevethetsz, de én valóban nagyon komoly vagyok – mondta Clara mély hangon. – Ítéld csak meg saját magad! Közelebb hajolt, suttogóra halkítva hangját. – A háta mögött sapónok hívjuk, ami spanyolul varangyosbékát jelent, mert úgy néz ki, mint egy óriási varangyosbéka. De ezt nehogy a szemébe mond, mert megtámad és darabokra tép. Ha nem hiszel nekem, vagy olyan vakmerő és ostoba vagy, hogy kipróbálod és a kutya megörül, csak egy dolgot tehetsz. – Mit? – kérdeztem ismét humorizálva, de már az igazi félelem árnyalatával. – Nagyon gyorsan azt kell mondjad, én vagyok az, aki olyan, mint egy fehér varangyosbéka. Ezt nagyon szereti hallani. Nem fogok bedőlni a trükkjeinek, gondoltam. Sokkal értelmesebb vagyok annál, hogy ilyen képtelenségeket elhiggyek. – Talán betanítottad a kutyádat, hogy a sapo szóra negatívan reagáljon – vitatkoztam. – Van egy kis gyakorlatom a kutyanevelésben. Bizonyos vagyok benne, hogy a kutyáknak nincs elég intelligenciájuk ahhoz, hogy megértsék, mit mondanak róluk az emberek. – Jó1 van, próbáljuk ki. Csináljuk a következőt – javasolta. – E1őször hadd mutassalak be neki. Aztán megkeressük az

állattani könyvben a varangyosbékákat, és megjegyzéseket teszünk rájuk. Majd egy idő után nagyon csendesen azt mondod nekem, ez a kutya tényleg úgy néz ki, mint egy varangyosbéka. Majd meglátjuk, mi történik. Mielőtt elfogadhattam vagy elutasíthattam volna a javaslatát, kiment az oldalajtón és ott hagyott egyedül. Biztatgattam magam, hogy ura vagyok 33. a helyzetemnek és nem hagyom, hogy ez a nő olyan lehetetlenséget beszéljen belém, hogy egy kutyának magasan fejlett tudata lehet. Próbáltam meggyőző érveket keresni, mikor Clara visszajött a legnagyobb kutyával, amit valaha is láttam. Masszív kan volt, akkora mancsokkal, mint egy csészealjtányér. Fénylő fekete volt a szőre, sárga szemeivel úgy bámult, mint aki halálosan unja az életét. Kerek fülei voltak, a pofája kidudorodott és ráncos volt. Jól mondta Clara, valóban nagyon hasonlított egy óriási varangyosbékára. A kutya egyenesen hozzám jött, aztán megállt, majd Clarára nézett, mintha arra várt volna, hogy mondjon neki valamit. – Taisha, hadd mutassalak be Manfréd barátomnak. Manfréd, ő pedig Taisha. Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megrázzam a mancsát, de Clara egy kézmozdulatával nemet intett. – Nagyon örülök, hogy találkoztam veled, Manfréd – mondtam, ügyelve, nehogy elnevessem magam, vagy komolytalannak látsszak. A kutya közelebb jött és szagolni kezdett a combtövemnél. Undorodva hátra ugrottam. A kutya egy pillanat alatt megfordult és meglökött a hátsó felével, pontosan a térdhajlatomnál, mire elvesztettem az egyensúlyomat. Térdre estem, aztán a kezeim is lent voltak és az állat nyalogatni kezdte az arcomat. Mielőtt felkelhettem volna, vagy arrébb gurulhattam volna, a kutya éppen az orrom alá szellentett. Ordítva felugrottam. Clara annyira nevetett, hogy szóhoz sem tudott jutni. Megesküdtem volna rá, hogy Manfréd is vele nevetett. Áradóan jókedvű volt, Clara mögé trappolt és onnan kukucskált rám, a padlót kaparva óriási mellső mancsaival. Annyira sértve éreztem magam, hogy azt ordítottam – Te átkozott, bűzlő varangyosbéka! Abban a pillanatban a kutya rám ugrott és a fejével a földre döntött. A padlóra estem és a kutya rám állt. Az. állkapcsa csak néhány centiméternyire volt az arcomtól. Dühöt láttam sárga szemeiben. Kellemetlen szájszaga bárkit hányásra késztetett volna, magam is közel álltam hozzá. Minél hangosabban sikítoztam Clarának, hogy vegye le a kutyát rólam, az annál vadabbul morgott és vicsorgott. A félelemtől már az ájulás határán jártam, mikor meghallottam Clara kiáltását a kutya morgása és az én visítozásom közben. – Mondd neki, amit neked mondtam, mondd neki gyorsan! Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni. Clara dühösen próbálta a füleinél fogva lehúzni a kutyát rólam, de ez csak még jobban felbőszítette az állatot. – Mondjad neki! Mondjad neki, amit mondtam! – kiabálta. Legnagyobb rémületemre nem emlékeztem, mit kell mondanom. Már 34. majdnem elájultam. Hallottam saját sikoltó hangomat. – Nagyon sajnálom, Clara az, aki egy varangyos békára hasonlít. A kutya azonnal abbahagyta a vicsorgást, és leszállt a mellkasomról. Clara felsegített, és odavezetett a kanapéhoz. A kutya úgy követett bennünket, mint aki segíteni szeretne. Clara megitatott velem egy kis meleg vizet, amitől még jobban hányingerem lett. Alig tudtam a mosdóházig elérni, szörnyen rosszul lettem. Később, amikor már a nappaliban pihentem, azt javasolta Clara, hogy nézzük meg Manfréddal együtt a varangyosbékákról szóló könyvet és így alkalmam lesz ismételgetni, Clara az, aki úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka. – Ki kell törölni minden zavart Manfréd agyából. Kutya léte nagyon kicsinyessé teszi – magyarázta Clara. – Szegény pára nem akar ilyen lenni, de nem tud magán segíteni. Kirobban, ha azt érzi, hogy valaki kicsúfolja. Azt mondtam, hogy az én mostani állapotomban nagyon gyenge alany vagyok a további kutyapszichológiai próbálkozásokhoz. De Clara kitartott amellett, hogy a végsőkig játsszam ki a helyzetet. Manfréd odajött megnézni a képeket. Clara kötekedett és viccelődött, milyen furcsák ezek varangyosbékák, némelyikük egyenesen undorító. Én is belementem a játékba. A spanyol sapo szót és a varangyosbékát képtelen beszélgetésünk alatt olyan sokszor és hangosan mondtam ki, ahányszor csak tudtam. De semmi reakciót nem váltott ki Manfrédból. Úgy tűnt, ugyanúgy unatkozik, mint mikor először megpillantottam. Aztán, ahogy megegyeztünk, jó hangosan azt mondtam, Clara valóban úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka. Erre Manfréd azonnal csóválni kezdte a farkát és teljesen felélénkült. Ezt a kulcsmondatot számtalanszor megismételtem és minél többször ismételtem, a kutya annál izgatottabb lett. Aztán egy pillanat alatt azt mondtam, hogy én egy sovány varangyosbéka vagyok, aki azon igyekszik, hogy olyan legyen, mint Clara. Erre a kutya akkorát ugrott a magasba, mint aki elektrosokkot kapott. Clara azt mondta, hogy egy kicsit túl messze mentem, de szerintem Manfréd annyira fellelkesedett, hogy nem bírt magával, és kirohant a szobából. Zavartan hátradőltem a kanapén. Mélyen magamban a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem tudtam elhinni, hogy egy kutya így reagáljon egy lekicsinylő gúnynévre, mint Manfréd. – Mondd Clara, mi ebben a trükk? – kérdeztem. – Hogy tanítottad be kutyát, hogy így viselkedjen? – Ez nem trükk – válaszolta. – Manfréd egy titokzatos, ismeretlen lény. A földön csak egy ember van, aki sapónak,

sapítónak, vagy kicsi varangyosnak hívhatja, anélkül hogy haragra gerjesztené. A napokban te is találkozni fogsz ezzel az emberrel. Ő az, aki ismeri Manfréd titkát, és az egyetlen, aki el tudja mondani neked. 35. Hirtelen felállt. – Hosszú napod volt – mondta, odanyújtva a petróleumlámpát. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ágyba bújjál. Odakísért a kijelölt szobához. – Mindent megtalálsz bent, amire csak szükséged van – mondta. – Az éjjeliedény az ágy alatt van, ha félnél kimenni a fürdőházba. Remélem, kényelmesen fogod magad érezni. Megveregette a karomat, majd eltűnt a sötét folyosón. Fogalmam sem volt, merre lehetett az ő hálószobája. Talán a háznak abban a részében van, tűnődtem, ahová nem tehetem be a lábam. Olyan különös módon kívánt jóestét, hogy egy pillanatra megálltam, amint az ajtó gombját fogtam és mindenfélére gondoltam. Beléptem a szobámba. A petróleumlámpa fénye árnyakat vetített mindenfelé. A padlóra különös mintázatot vetett egy virággal teli váza. A masszív, faragott szekrény tompán fénylett és az ágy oszlopainak körvonalai mint kígyók tekeregtek fel a falon. Azonnal megéreztem a mahagóni polcon lévő figurák és rekeszzománc tárgyak ottlétének jelentését. A petróleumlámpa fénye teljesen átváltoztatta őket, fantáziavilágot alkotott belőlük. – Hiába, nem illenek a villanyvilágításhoz a zománcmázas figurák és a porcelánok – szaladt át az agyamon. Fel akartam fedezni az egész szobát, de holtfáradt voltam. A petróleumlámpát az ágy melletti kis asztalra tettem és levetkőztem. A széken egy hosszú, fehér, muszlin hálóing feküdt, és amikor magamra húztam, láthatóan rám illett, legalábbis nem söpörte a földet. Bemásztam a puha ágyba, és a hátam a párnáknak támasztva elnyúltam. Nem oltottam el a lámpát azonnal; érdeklődve néztem a szürreális árnyakat. Eszembe jutott a gyerekkorom, mikor azzal szórakoztam lefekvéskor, hány árnyképet tudok felismerni a szobám falán. A félig nyitott ablakon átlibbenő szellő megrezegtette a falon az árnyakat. Ebben a kimerült állapotomban képzeletem állatformákat, fákat, repülő madarakat látott bennük. Aztán egy tömör, szürke fényben egy kutya fejének halvány körvonalait láttam megjelenni. Kerek füle, lapos, ráncos pofája volt. Úgy tűnt, mintha rám kacsintott volna. Tudtam, Manfréd volt. Különös érzések és kérdések árasztották el az agyamat. Hogy fogom valaha is megérteni a mai napi eseményeket? Egyikre sem tudok kielégítő választ találni. De egy valami rendkívüli volt, én voltam a sovány varangyosbéka, aki elindult az úton, hogy olyan legyen, mint Clara, és ezzel az érzéssel kialakult a rokonszenv köteléke köztem és Manfréd között. Abban biztos voltam, hogy nem egy átlagos kutya, és többet már nem kell félnem tőle. El kellett ismerjem, olyan különleges intelligenciával rendelkezik, hogy tudta, miről beszéltünk Clarával. A szé1 hirtelen szétnyitotta a függönyöket és az árnyak csillámló gomolyaggá hullottak szét. A kutya arca lassan egybeolvadt a falon lévő többi 36. ábrával, melyeket a képzeletem odavarázsolt, hogy erőt adjon találkozni az éjszakával. Milyen különös, gondoltam, az agy képes úgy kivetíteni a falra a saját tapasztalatait, mintha egy végtelen filmtekercset tartalmazó vetítő lenne. Rezegni kezdtek az árnyak, amint lejjebb tekertem a petróleumlámpát, majd az utolsó fény is eloszlott, és koromsötétben maradtam. Nem féltem a sötétségtől. Nem aggodalmaskodtam, hogy idegen ágyban, idegen házban vagyok. Ahogy Clara korábban mondta, ez az én szobám volt és ez alatt rövid idő alatt teljesen otthonosan éreztem magam. Határozottan éreztem, hogy védelem alatt állok. Amint belemeredtem a sötétségbe, észrevettem, hogy a levegő pezsegni kezdett a szobában. Eszembe jutott, amit Clara mondott a házról, hogy az alig észlelhető energiával van feltöltve, úgy, mint a vezetékek, mikor az elektromos áram keresztülhalad rajtuk. A nap eseményei miatt eddig nem ébredtem ennek tudatára. De most a teljes csendben, tisztán, kivehetően hallottam a halk, zümmögő hangot. Azután pillanatig tartó buborékokat láttam óriási sebességgel ugrálni az egész szobában. Tombolva egymásnak ütköztek, olyan zúgó hangot adva, mint ezernyi zümmögő méh. A szoba, az egész ház finom elektromos árammal volt telítve, ami az egész lényemet átjárta. 37.

4. – Jól aludtál? – kérdezte Clara, amikor beléptem a konyhába. Éppen leült az asztalhoz enni. Láttam, hogy számomra is volt egy teríték az asztalon, bár előző este nem mondta, hogy hánykor fogunk reggelizni. – Úgy aludtam, mint a bunda – válaszoltam. Kérte, csatlakozzak hozzá, majd tett a tányéromra pár szelet fűszeres húst. – Idegen ágyban felébredni mindig nehéz pillanat a számomra – mondtam. – Apám gyakran változtatta az állását, és a családunk mindig vele költözött. Rettegtem a reggeli ébredés sokkjától, képtelen voltam tájékozódni, hol is vagyok az

új helyen. De most nem éreztem ezt a rettegést. Ébredéskor úgy éreztem, mintha a szoba, az ágy mindig is az enyém lett volna. Clara figyelmesen hallgatott, majd bólintott. – Ez azért van – mondta –, mert harmóniában vagy azzal, akié a szoba. – Kié ez a szoba? – kérdeztem kíváncsian. – Majd megtudod egy nap – mondta, miközben egy nagy adag rizst szedett a hús mellé a tányéromra. Aztán odanyújtotta a villát. – Edd meg mind! Ma minden erődre szükséged lesz. Addig nem engedett beszélni, míg mindet meg nem ettem. – Mit fogunk ma csinálni? – kérdeztem, mialatt elvitte a tányérokat. – Nem mi – javított ki. – Te fogsz a barlangba menni, és elkezded az összegző gyakorlatot. – Mit fogok csinálni'? – Tegnap este beszéltem neked arról, hogy ebben a házban mindennek és mindenki ittlétének oka van, téged is beleértve. – Miért vagyok itt, Clara? – Hogy te miért vagy itt, arra fokozatosan magyarázatot kapsz. Először mert szeretsz itt lenni, függetlenül attól, hogy mit gondolsz. A második már bonyolultabb ok, azért hogy megtanulj egy varázslatos gyakorlatot, aminek összegezés a neve. – Mi ez a gyakorlat és miből áll? – El fogom mondani, ahogy a barlanghoz érünk. – Miért nem tudod most elmondni? – Légy még egy kis türelemmel, Taisha! Ebben a pillanatban azért nem tudok minden kérdésedre válaszolni, mert nincs elég energiád ahhoz, hogy felfogd a válaszokat. Később te magad is rá fogsz jönni, miért olyan nehéz bizonyos dolgokat elmagyarázni. Vedd fel a túrabakancsodat, és induljunk. 38. Elhagytuk a házat és keleti irányban, az alacsony dombokra felkapaszkodva ugyanazt az ösvényt követtük, mint előző este. Rövid gyaloglás után feljebb megpillantottam a lapos tisztást, amit újból meg akartam nézni. Anélkül, hogy Clara javaslatára vártam volna, oda indultam, és alig vártam, bogy kiderítsem, látom-e a házat nappal. Meredten néztem lefelé, a dombok közé szorult zöld lombozatú medenceszerű mélyedésbe. Bár tiszta, napfényes idő volt, a háznak még csak nyomát se láttam. De az biztos, hogy sokkal több volt az óriás fa, mint amire az első estéről emlékeztem. – A külső házat bizonyára fel tudod ismerni – mondta Clara. – Ott, a pirosas folt a mesquito facsoportnál. Önkéntelenül ugrottam egyet, mert annyira elmerültem a völgy hosszas szemlélésébe, hogy nem hallottam, amikor mögém lépett. Hogy segítsen, rámutatott egy tisztásra az alattunk elterülő zöldben. Arra gondoltam, hogy udvariasságból azt mondom neki, látom, ahogy mindig ráhagytam a dolgokat az emberekre. Viszont nem akartam azzal kezdeni a napot, hogy komolytalankodom vele. Inkább csendben maradtam. Egyébként volt valami maradéktalanul tökéletes abban a rejtett völgyben, ami elállította a lélegzetemet. Annyira elmélyedtem a szemlélésébe, hogy elálmosodtam és a sziklának támaszkodva hagytam, hogy az a valami, ami ott volt a völgyben, magával ragadjon. És ez a valami valóban a hatalmába kerített. Azt éreztem, hogy kint vagyok a szabadban, egy vendégségben, ahol már magasra hágott a hangulat. Emberek nevetését hallottam Álmodozásomat Clara szakította félbe, mikor karomnál fogva talpra állított. – Te jó Isten, Taisha! Furcsább vagy, mint gondoltam. Egy pillanatig azt hittem, hogy elvesztettelek. El akartam neki mesélni az álmomat, mert biztos voltam benne, hogy egy pillanatra elaludtam. De úgy tűnt, hogy nem érdekli és továbbindult. Határozott és céltudatos lépésekkel ment, mint aki tisztában van vele, merre tart. Én viszont cél nélkül botladoztam utána, azon igyekezve, hogy el ne essem. Teljes csendben haladtunk. Jó félóra után egy különleges sziklaképződményhez értünk. Biztos voltam benne, hogy egyszer már jártunk erre. – Nem jártunk már itt? – kérdeztem, megtörve a csendet. Bólintott. – Körbe megyünk – ismerte el. – Valami lopakodik utánad, és ha nem rázod le, a barlangig fog követni. Megfordultam és körülnéztem, hogy van-e valaki mögöttünk, de csak bokrokat és csavart ágú fákat láttam. Siettemben, hogy utolérjem Clarát, megbotlottam egy farönkben. Ahogy előredőltem, ijedtemben felkiáltottam. Clara hihetetlen sebességgel elkapott a hónom alatt, és kitette elém lábát, amivel megakadályozott, hogy a földre essem. 39. – Ugye nem szeretsz gyalogolni? – jegyezte meg. Elmondtam neki, hogy sohasem volt erős oldalam a természetjárás, és abban hitben nőttem fel, hogy a hegymászás és a sátorozás csak az isten háta mögötti, tanulatlan vidékieknek való, nem a művelt városiaknak. Nem a legélvezetesebb kaland számomra a hegyekben gyalogtúrázni. Clara birtokának a látványán kívül bármilyen más lélegzetelállító kilátás hidegen hagyott volna. – Nem azért vagy itt, hogy a kilátást nézd! – mondta. – Tartsd a szemed az ösvényen és vigyázz a kígyókra!

Akár volt kígyó erre, akár nem, dorgálása valóban a földre irányította a figyelmemet. A gyaloglástól egyre jobban kifulladtam. A Clarától kapott bakancs ólomsúllyal nehezedett a lábamra. Minden lépés erőfeszítésbe került. – Tényleg szükség van erre a természetjárásra? – kérdeztem végül. Clara megállt és rám nézett. – Mielőtt bármi értelmes dologról kezdenénk beszélni, először tudatában kell legyél választékos kíséretednek. Ebben én is segíteni fogok neked. Különceidnek. – Miről beszélsz? – kérdeztem. – Milyen különcökről? – A szokásos hangulatom ismét hatalmába kerített. – A megrögzött érzéseidre, gondolataidra, a személyes történetedre utalok – mondta Clara. – Mindarra, ami által azt hiszed magadról, hogy egyedülálló, különleges személy vagy. – Mi a baj az én szokásos érzéseimmel és gondolataimmal? – kérdeztem. Érthetetlen kijelentései határozottan idegesítettek. – A szokásos érzések és gondolatok minden bajunk eredete – jegyezte meg. Minél inkább rejtvényekben beszélt, annál csalódottabb lettem. Ebben a pillanatban legszívesebben felpofoztam volna magam, amiért elfogadtam ennek az asszonynak a meghívását. Elkésett reakció volt. Azok a félelmek, amik eddig bennem lappangtak, most teljes erővel fellángoltak. Lehet, hogy elmebeteg, fantáziáltam, aki bármelyik pillanatban előránthatja a kést és megölhet. A következő gondolatom pedig az volt, hogy a harci művészetben való jártassága miatt még késre sem lenne szüksége. Izmos lábának egyetlen rúgásával elintézhetne. Nem voltam méltó ellenfele, bár idősebb volt nálam, de mérhetetlenül erősebb. Láttam, amint egy újabb statisztikai adatként végzem az életem az elveszett és soha meg nem talált személyek listáján. Szándékosan lelassítottam a lépéseimet, hogy megnöveljem a távolságot kettőnk között. – Ne lovald bele magad az ilyen morbid kedélyállapotba – mondta Clara, aki láthatóan behatolt a gondolataimba. – Azzal, hogy téged idehoztalak, mindössze segíteni akartam neked, hogy az életet egy kicsit pozití40. vabban nézd. De úgy látszik, ez nálad utálatos gyanakvások és félelmek lavináját indította el. Őszintén elszégyelltem magam a morbid gondolataimért. Megdöbbentem, mennyire igaza volt gyanakvásommal és félelmeimmel kapcsolatban és hogyan csendesítette el egy csapásra belső gyötrelmemet. Szerettem volna elnézést kérni tőle, és feltárni előtte, mi ment végig az agyamban, de nem tudtam megfogalmazni, és így még hátrányosabb helyzetbe kerültem volna. Ehelyett azt mondtam: – Különös az erőd, Clara, hogy így meg tudod nyugtatni az agyat. Keleten tanultad? – Nem nagy dolog – mondta. – Nem azért, mert a te agyadat könnyű csendesíteni, hanem azért, mert mindannyiunké ugyanilyen. Ahhoz, hogy alaposan megismerjelek, mindössze magamat kell alaposan ismernem. Biztosíthatlak, hogy kimerítően foglalkozom ezzel. Most csak gyalogoljunk tovább. A barlanghoz akarok érni, mielőtt teljesen összeesnél. – Elismételnéd, mit is fogok a barlangban csinálni? – kérdeztem, mivel nem akarództam újból elindulni. – Elképzelhetetlen dolgokra foglak tanítani. – Milyen elképzelhetetlen dolgokra? – Hamarosan megtudod – mondta, tágra nyílt szemekkel rám nézve. Még több információt szerettem volna tőle kapni, de mire rábírhattam volna a további beszélgetésre, már félúton volt felfelé, a következő emelkedőn. Lábaimat vonszolva még negyed mérföldet követtem, mikor végre leültünk egy patak partján. Itt már olyan sűrű volt a fák lombozata, hogy nem láttam az eget. Levettem a bakancsot, a sarkamon egy hólyag nőtt. Clara felkapott egy egyenes botot és megdöfte a nagy és a következő lábujjam közötti részt. Gyenge elektromos áramütés szaladt fel a lábikrámon át a combom belső részéhez. Aztán letérdeltetett, majd a lábfejemet talppal kifele fordítva megbökte a nagyujjam alatt lévő kidudorodást. A fájdalomtól felordítottam. – Nem is fájt annyira – mondta olyan hanghordozással, mint aki megszokta a beteg emberekkel való bánást. – A régi kínai orvosok használták ezt a technikát, hogy sokkolják és felfrissítsék a gyenge részt és különleges figyelmi állapotot teremtsenek. De manapság ez a klasszikus tudás már kihalófélben van. – Miért? – Mert a materializmus kihangsúlyozása eltérítette az embereket az ezoterikus kutatásától. – Erre gondoltál, mikor azt mondtad nekem a sivatagban, hogy a múlt vonala megszűnt? – Igen. Az óriási felfordulások mindig mély változásokat hoznak a dolgok energetikai alakzataiban. Változások, melyek nem mindig a jó érdekében történnek. 41. Aztán utasított, hogy tegyem a lábam a patakba és érzékeljem az alján fekvő sima köveket. A jéghideg víztől akaratlanul vacogni kezdtem. – Mozgasd óra járásával egyező irányban a lábfejedet – javasolta. – Engedd, hogy a víz sodrása elragadja a kimerültségedet. Néhány perces körözés után felfrissültem, de a lábam majdnem megfagyott. – Most azt próbáld érezni, hogy minden feszültséged lefelé hullámzik a lábfejedbe, aztán lökd ki a bokád oldalra kapásával – mondta. – Így a hidegtől is megszabadulsz.

Tovább fricskáztam a lábammal a vizet egészen addig, amíg el nem zsibbadt. – Nem hiszen, hogy használt – mondtam, kihúzva a lábamat. – Azért, mert nem irányítottad kifelé a fáradtságot a lábadból – mondta. – A víz kiveszi a fáradtságot, a hideget, a betegséget és minden más nemkívánatos dolgot. De csak akkor, ha szántszándékkal csinálod. Máskülönben addig pacskolhatod a patakot, míg ki nem szárad, nem lesz eredménye. Hozzátette még, ha valaki ágyban akarja ezt gyakorolni, meg kell jelenítenie a sebesen folyó patakot. – Pontosan mit értesz azon, hogy szántszándék? – kérdeztem, megtörölve a lábamat a kabátom ujjával. Az erőteljes dörzsölgetés hatására végre felmelegedett. – A szántszándék az az erő, ami fenntartja a világot. Ez, ami mindent fókuszba állít. Ettől működik a világ. Szinte hihetetlen volt, hogy minden szavára oda tudtam figyelni. Valami kellett történjen bennem, ami a szokásos, unott közömbösségemet a legszokatlanabb éberséggé alakította át. Nem mintha értettem volna, miről beszélt Clara. Inkább az ragadott meg, hogy figyelni tudtam rá izgatottság és elkalandozás nélkül. – Elmagyaráznád nekem világosabban ezt az erőt? – Valójában erről nem is lehet másféleképpen beszélni, mint metaforákban – Cipőjével félresöpörte a száraz leveleket. – A száraz levelek alatt van a talaj, a fantasztikus föld. A szántszándék a lényeg minden mögött. A kezével vizet mert a patakból, és lefröcskölte az arcát. Újból megcsodáltam, hogy nincsenek ráncok rajta. Megjegyeztem, milyen fiatalos a megjelenése. – A külső megjelenésem: a belső lényem és a környezetem egyensúlyban tartásának a kérdése – mondta, és lerázta az ujjairól a vizet. – Minden, ami csinálunk, ezen az egyensúlyon múlik. Olyan fiatalok és vibrálóak lehetünk, mint ez az áramló patak, vagy olyan öregek, mint azok az óriási lávahegyek Arizonában. Mindez tőlünk függ. 42. Magamat is meglepve, megkérdeztem tőle: – Ha jól értettem, én is megszerezhetem ezt az egyensúlyt? Bólintott. – Természetesen, igen. Ehhez egy különleges gyakorlatot fogok neked megtanítani: az összegezést. – Alig várom már, hogy gyakorolhassam – mondtam izgatottan és felhúztam a bakancsomat. Minden ok nélkül annyira felajzott lettem, hogy felugrottam és kijelentettem, tovább kellene már mennünk. – Már meg is érkeztünk – jelentette ki Clara, és odamutatott egy kis barlangra a hegy oldalában. Ahogy merően néztem, elszállt az izgatottságom. Volt valami baljóslatú abban a tátongó lyukban, de ugyanakkor hívogató is volt. Határozott ösztönzést éreztem arra, hogy felkutassam, ugyanakkor féltem is, hogy mit fogok odabent találni. Úgy sejtettem, hogy valahol Clara házának közelében vagyunk, és ez gondolat megnyugtatott. – Ez az erő helye – tájékoztatott Clara –, amit a régi kínai földmérők, a feng-shui gyakorlói egészen biztosan a templomuk helyének választottak volna ki. Itt a víz, a fák és a levegő elemei tökéletes harmóniában vannak. Itt az energia kiapadhatatlanul, bőségesen kering. Majd megérted, miről beszélek, amikor bemész a barlangba. Az energiának ezt a különleges helyét önmagad megtisztítására kell használnod. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ott kell maradjak? – Nem tudod, hogy a régi keletiek, a szerzetesek, a tudósok barlangokba vonultak el? – kérdezte. – A föld belseje segítette őket a meditációban. Biztatott, hogy másszak be a barlangba. Merészen bemásztam és kivertem a fejemből minden gondolatot a denevérekről és a pókokról. Sötét és hideg volt, és csak egy személy számára volt benne hely. Clara felszólított, hogy keresztbe tett lábakkal üljek le, a hátamat támasszam a falnak. Tétováztam egy kicsit, nem akartam bepiszkolni a kabátomat, de amikor hátradőltem, megkönnyebbültem és megnyugodtam. Annak ellenére, hogy mennyezet közel volt a fejemhez, és a kemény talaj nyomta a farcsontomat, nem éreztem klausztrofóbiát. Enyhe, szinte alig érzékelhető légáramlás járta át a barlangot. Ahogy Clara mondta, határozottan felélénkültem. Éppen levettem a kabátomat, hogy ráüljek, mikor Clara leült a barlang szájához, és beszélni kezdett. – Ennek a különleges művészetnek, amire tanítani akarlak, a csúcsa az absztrakt repülés, és ezt az összegező gyakorlattal érhetjük el. – Behajolt a barlangba és megérintette a homlokom bal és jobb oldalát. – A tudatosságnak innen oda kell átmozdulnia – mondta. – Gyerekként ezt könnyen meg tudjuk tenni, de ha egyszer a test burka a mértéktelen pazarlástól megtörik, csak a tudatosságnak különleges manipulálásával, helyes élet43. móddal és nemi önmegtartóztatással lehet visszaállítani a kifolyt energiákat, azt az energiát, ami ezt az elmozdulást létrehozza. Mindent pontosan megértettem, amit mondott. Még azt is éreztem, hogy a tudatosság, mint egy energiaáramlás a homlok egyik oldalától a másik oldaláig tud áthaladni, és a két pont közötti űrt mint óriási teret jelenítettem meg, ürességet, ami gátolja az átkelést. Teljes figyelemmel hallgattam, ahogy tovább folytatta. – A testnek mérhetetlenül erősnek kell lenni, és így a tudatosság elég éles és gördülékeny lehet ahhoz, hogy egy szempillantás alatt a szakadék egyik oldaláról a másikra ugorjon. Mialatt ezt mondta, valami rendkívüli történt. Teljesen bizonyossá vált számomra, hogy itt fogok vele maradni Mexikóban. Szerettem volna, ha úgy érzem, visszamegyek pár nap múlva Arizonába; de igazából tudtam, hogy nem

fogok visszamenni. Azt is tudtam, hogy ez a felismerés nem csak Clara akaratának az elfogadása volt, hanem annak is, hogy nem tudtam szándékának ellenállni, mert az az erő, amivel manőverezett, nemcsak egyedül az övé volt. – Mostantól fogva olyan életet kell éljél, melyben a tudatosság az. elsődleges – mondta, mintha tudta volna, hogy hallgatólagosan arra a megegyezésre jutottam magamban, hogy vele maradok. – El kell kerüljél mindent, ami gyengít, ártalmas a testednek vagy az elmédnek. Ugyanakkor az is nagyon lényeges, hogy egy ideig szakítsd meg a világgal az összes fizikai és érzelmi kötődésedet. – Ez miért annyira fontos? – Mert mindenekelőtt egységre kell szert tenned. Elmagyarázta, hogy meg vagyunk róla győződve, hogy kettősség van bennünk; az egyik az agyunk, a szellemi részünk, a másik a testünk, a szilárd részünk. Ez a megosztottság kaotikus állapotban tartja az energiáinkat és megakadályozza azok egyesülését. – Megosztottságban élni, ez a mi emberi állapotunk – jegyezte meg. – De megosztottságunk nem az agy és a test között van, hanem a test, amely magában foglalja az agyat, vagy az ént és a duplánk között, ami az alapenergiánk tartálya. – Születés előtt – mondta –, az ember ál-dualitása még nem létezik, csak születésétől kezdve válik külön ez a két rész, az emberiség szántszándékának nyomására. Az egyik rész kifele fordul és fizikai testté válik; a másik befelé fordul és a dupla lesz belőle. A halállal a súlyosabbik rész, a test, visszatér a földbe és feloldódik abban, a könnyebb rész, a dupla pedig szabaddá válik. De mivel a dupla sohasem lett tökéletesítve, a szabadságot csak egy pillanatig tapasztalhatja, mielőtt szétszóródna a világban. – Ha anélkül halunk meg, hogy eltörölnénk a testünk ál-dualizmusát, mindennapi halállal halunk meg. 44. – Hogy halhatnánk meg másként? Clara egyik szemöldökét felhúzva rám meredt. Ahelyett, hogy a kérdésemre válaszolt volna, biztató hangon kijelentette, azért halunk meg így, mert nem merült fel bennünk annak a lehetősége, hogy transzformálódhatunk. Kihangsúlyozta, hogy ezt a transzformációt az életünkben kell elérni, és ezt sikeresen véghezvinni az ember egyetlen igazi célja. Minden más, amit elértünk, múlandó, átmeneti, mert a halál a semmibe olvasztja ezeket. – Mivel jár ez a transzformáció? – kérdeztem. – Teljes változással – válaszolta. – Az összegező gyakorlattal, ami a szabadság művészetének sarokköve, ezt el lehet érni. Ezt a művészetet, amire tanítani foglak, a szabadság művészetének hívják. Művészet, amelynek végtelenül bonyolult a gyakorlása, de talán még bonyolultabb elmagyarázni. Minden gyakorlat, amire tanítani fog, és minden feladat, amire felkér, mondta Clara, nem számít, milyen közönségesnek tűnhet számomra, lépések a szabadság művészete végső céljának elérése felé: az absztrakt repülés felé. – Egyszerű mozdulatokat fogok mutatni neked, amiket naponta kel csináljál – folytatta. – Ezeket életed elmaradhatatlan részének kell tekintsed. Először egy olyan légzést fogok bemutatni, ami generációkon át titok volt. Ez a légzés a teremtés és pusztítás, a világosság és sötétség, a létezés és nem létezés kettős erőit tükrözi. Kérte, hogy jöjjek ki a barlangból, aztán gyengéden irányítva leültetett, majd előre görbülő háttal a térdeimet olyan magasra húztam fela mellkasomhoz, amennyire csak tudtam. Talpamat a földön tartva átkaroltam a lábikráimat és a kezeimet kapocsként összefogtam a térdemnél, úgy, hogy akár a könyökömet is elérhettem volna. A fejemet könnyedén lefelé hajtottam, míg az állam a mellkasomat nem érintette. Meg kellett feszítsem a karizmaimat, hogy a térdeim szét ne nyíljon. A mellkasom és a hasam teljesen összepréselődött. A nyakam megreccsent, ahogy lehajtottam. – Ez erőteljes légzés – mondta. – Lehet, hogy elájulsz vagy elalszol tőle. Ha ilyesmi történne, felébredés után gyere vissza a házhoz. Egyébként a barlang éppen a ház mögött van. Az ösvényt követve két perc alatt ott lehetsz. Kérésére rövid és sekély lélegzeteket vettem. Megjegyeztem, hogy ez a kérése szükségtelen, mivel ebben a testhelyzetben nem is tudok másképp lélegezni. – Ha csak egy kicsit is engedsz a karod szorításából – mondta –, a légzésed ismét normális lesz, de én nem ezt akarom. Legalább tíz percig csináld ezt a sekély légzést. Talán félóráig is ebben a testhelyzetben maradtam és csináltam a légzést. A kezdeti gyomorgörcs és lábzsibbadás után azt vettem észre, hogy a légzé45. sem fellazította belső részeimet és szinte feloldotta azokat. Aztán kínosan hosszúnak tetsző idő után Clara meglökött, amitől a hátamra gurultam és már a talajon feküdtem, de nem hagyta, hogy engedjek a karom szorításából. Pillanatnyi megkönnyebbülést jelentett, amikor a hátam a talajhoz ért, de csak azután éreztem, hogy ellazultam, amikor utasított, hogy nyissam szét a kezemet és nyújtsam ki a lábaimat. Erre teljes megkönnyebbülést éreztem a gyomromban és a mellkasomban. Valami kinyílt bennem ettől a légzéstől, feloldódott, szabaddá vált. Ahogy előre megmondta, annyira elálmosodtam, hogy visszakúsztam a barlangba és elaludtam. Aludhattam pár órát. Amikor felébredtem, a testhelyzetemből megállapítottam, hogy egy izmomat sem mozdítottam

meg, amíg aludtam. Talán azért, mert semmi hely nem volt a barlangban, de az is lehet, hogy a teljes ellazultság miatt nem mozdultam meg. Clara útmutatását követve visszasétáltam a házhoz. A belső udvarban találtam rá, egy fonott karosszékben ült. Az volt az érzésem, mintha egy másik nő is ott ült volna vele, aki amikor meghallotta, hogy közeledem, gyorsan felállt és elment. – Ó, most mennyivel nyugodtabbnak látszol – mondta Clara. – Ez a légzés és a testhelyzet csodát művel velünk. Nyugodtan, megfontoltan és rendszeresen gyakorolva fokozatosan egyensúlyba hozza belső energiánkat. Mielőtt elmondhattam volna neki, milyen felpezsdültnek érzem magam, kért, hogy üljek le, mert egy másik gyakorlatot akar megmutatni, ami döntő fontosságú a hamis kettősségünk eltörléséhez. Kérte, hogy egyenes háttal üljek le, szemeimmel nézzek egy kicsit lefelé, annyira, hogy az orom hegyét is láthassam. – Ezt a légzést a ruha korlátozása nélkül kellene csinálni – kezdte –, de most kivételt teszünk, hogy itt az udvaron, a nappali fényben ne kelljen meztelenre vetkőznöd. Először mélyen lélegezz be: úgy szívjad be a levegőt, mintha a vaginádon át lélegeznél. Aztán hozd fel a levegőt a hasadba, tovább fel, a gerinced irányába, a veséket elhagyva fel a lapockáid közé. Tartsd itt a levegőt egy pillanatig, utána hozd tovább fel a tarkódhoz, aztán a fejed tetején át a szemöldököd közötti ponthoz. Egy pillanatig itt tartva, az orron keresztül lélegezzek ki és gondolatban lefelé irányítsam a levegőt a testem előtt, először a köldök alatti pontra, aztán a vaginámba, ahonnan elindult a kör. Nekikezdtem a légzésgyakorlatnak. Clara a gerincem tövére tette a kezét, majd a vonalát nyomon követve vezette fel a kezét a hátamon keresztül át a fejemen és gyengéden megnyomott a szemöldököm között. – Próbáld a levegőt idehozni – mondta. – Hagyd nyitva félig a szemeidet, hogy koncentrálni tudj az orrnyergedre, miközben a levegő felmegy a hátadnál, a fejeden át edig a pontig, és ez46. zel a merev nézéssel irányítsad lefelé a levegőt a tested előtt, vissza a nemi szervedbe. Az ilyen körmozgással végzett légzés áthatolhatatlan pajzsot hoz létre, ami nem engedi, hogy a külső, bomlasztó hatások kilyukasszák a test energiamezejét; és ugyanakkor a belső, vitális energiát is megvédi a kifelé való szétszóródástól. A belégzés és a kilégzés hangtalanul kell történjen – hangsúlyozta –, és ezt a légzésgyakorlatot akár állva, akár ülve, de még fekve is lehet végezni, bár eleinte könnyebb párnán vagy széken ülve. – És most – mondta a széket közelebb húzva –, beszéljünk arról, amivel a ma reggeli beszélgetésünket elkezdtük: az összegező gyakorlatról. Borzongás futott át rajtam. – Bár sejtelmem sincs, miről beszélsz – mondtam –, de tudom, hogy valami jelentős dologról lesz szó, és nem vagyok benne biztos, hogy kész vagyok erre. – Azért idegeskedsz – hangsúlyozta –, mert egy részed megérezte, hogy az önmegújítás legfontosabb technikáját fogom feltárni előtted. Türelmesen magyarázni kezdte, hogy azt nevezzük összegező gyakorlatnak, amikor a múltban lejátszódó eseményekből visszahívjuk az energiánkat. Az összegező gyakorlat abból áll, hogy felidézünk mindenkit, akivel valaha is találkoztunk, az összes helyet, amit láttunk és minden érzésünket, amit életünkben éreztünk, a jelennel elkezdve, egészen visszamegyünk a legkorábbi emlékekig, aztán tisztára söpörjük egyiket a másik után a söprő légzéssel. Kíváncsian figyeltem, de nem tehettem róla, úgy éreztem, képtelenség, amit mond. Mielőtt bármilyen megjegyzést tehenem volna, határozott mozdulattal megfogta az államat és utasított, hogy lélegezzek be az orromon keresztül, mialatt a fejemet bal oldalra fordította, és aztán, miközben jobbra fordította, lélegezzek ki. Majd egyetlen mozdulattal balra, majd jobbra fordította, légzés nélkül. Ez a titokzatos lélegzésmód az összegző gyakorlat kulcsa, mivel a belégzés lehetővé teszi visszahozni az elvesztett energiánkat, míg a kilégzéssel kifújjuk az idegen, nem kívánt energiákat, melyek összegyűltek bennünk az embertársainkkal való kapcsolataink folyamán. – Ahhoz, hogy élhessünk és kapcsolatot teremthessünk, energiára van szükségünk – folytatta Clara. – Általában az az energia, amit az életünk fenntartására felhasználunk, örökre eltávozik tőlünk. Ha nem lenne összegező gyakorlat, sohasem lenne lehetőségünk megújítani magunkat. Életünk összegezése és múltunk elsöprése a söprő légzéssel, mint egység működik. Visszaidézni mindenkit, akit valaha is ismertem és érezni mindent, amit egész életemben éreztem, abszurd és lehetetlen feladatnak látszott. – Ez örökké eltarthat – mondtam, azt remélve, hogy ez a megjegyzésem megállítja a gondolatmenetét. 47. – Természetesen – mondta beleegyezően. – De biztosíthatlak róla Taisha, hogy ezt gyakorolva mindent visszaszerzel és semmit sem veszítesz. Néhány mély lélegzetet vettem, fejemet balról jobbra fordítva megismételtem a légzést, ahogy mutatta, csak azért, hogy kibékítsem és lássa, hogy figyelek. Merev mosollyal figyelmeztetett, hogy az összegező gyakorlat nem valami önkényes vagy szeszélyes dolog. – Amikor az összegező gyakorlatot végzed, próbáld érzékelni a hosszú, rugalmas szálakat, melyek a hasi részedből kinyúlnak –

mondta. – Aztán a fejed forgó mozgását egyeztesd ezeknek a megfoghatatlan szálaknak a mozgásával. Ezek olyanok, mint a vezetékek, amelyek visszahozzák, amiket elhagytál. Ahhoz, hogy visszanyerjük az erőnket és egységünket, fel kell szabadítanunk a világ csapdájába esett energiánkat és visszahúzni magunkhoz. Amikor az összegező gyakorlatot végezzük, ezeket a rugalmas energiaszálakat kinyújtjuk a téren és időn át azokhoz a személyekhez, helyekhez és eseményekhez, amiket éppen vizsgálunk. Ennek eredményeképpen életünk minden pillanatához vissza tudunk menni úgy, mintha valóban ott lennénk. Ettől a lehetőségtől kirázott a hideg. Bár elméletileg érdekelt, amit mondott, nem szándékoztam visszaidézni a kellemetlen múltamat, még akkor is, ha ez csak az agyamban létezett. Ha másra nem is, de arra legalább büszke voltam, hogy megszöktem egy elviselhetetlen életből. Nem akartam visszahatolni és szellemileg újra átélni mindazokat a pillanatokat, amiket olyan nagyon el akartam felejteni. Ugyanakkor Clara olyan komolyan és őszintén magyarázta el az összegező gyakorlat technikáját, hogy ellenkezésemet egy pillanatra félretéve a szavaira figyeltem. Megkérdeztem tőle, számít-e, hogy milyen sorrendben idézem fel a múltat. – Az a legfontosabb – mondta –, hogy újból átéljük az eseményeket és érzéseket, olyan részletesen, ahogy csak lehet, és a söprő légzéssel megérintve ezeket, szabadon engedjük a csapdába ejtett energiát. – Ez a gyakorlat egy buddhista tradícióhoz tartozik? – kérdeztem. – Nem – válaszolta komolyan. – Ez egy másik tradícióhoz tartozik. Egy nap majd megtudod, melyik tradíció is ez. 48. Csak másnap, a reggelinél láttam Clarát. Az előző délutáni, belső udvarban lejátszódott beszélgetés alatt hirtelen üres, távolba néző kifejezés jelent meg a szemeiben, mintha valakit vagy valamit észrevett volna a ház mellett. Mentegetőzve gyorsan felugrott és így magamra maradva eltűnődhetem mindannak a jelentőségén, amit elmondott. Mialatt a reggelinket ettük, hússzeleteket rizzsel, elmondtam neki, hogy tegnap, amikor visszajöttem a barlangból, meggyőződtem róla, hogy valóban nagyon közel van a ház. Miért barangoltunk akkor olyan sokat odafelé, kérdeztem. Clara elnevette magát. – El akartam érni, hogy levedd a bakancsod, ezért mentünk a patak felé. – Miért kellett, hogy levegyem a bakancsomat? A vízhólyagok miatt? – Nem azért – mondta nyomatékosan Clara. – Fontos volt, hogy megbökjem a talpadat egy nagyon kritikus ponton és ezzel felébresszelek az egész életed alatt tartó letargiából. Egyébként sohasem figyeltél volna. – Nem túlzod el egy kicsit Clara? Akkor is rád figyeltem volna, ha nem bököd meg a talpamat. Megrázta a fejét és mindentudóan elmosolyodott. – Mindannyiunkat úgy neveltek fel, hogy olyanféle tudatlanságban éljünk, amiben semmi más nem számít, csak a szánalmas, azonnali kielégülés – mondta. – És a nők mesterei ennek az állapotnak. Addig, amíg ezt nem összegezzük, nem tudunk úrrá lenni neveltetésünkön. Az összegező gyakorlatról beszélve. Ahogy észrevette fájdalmas arckifejezésemet, elnevette magát. – Vissza kell mennem a barlangba? – vágtam közbe, hogy megszakítsam a gondolatmenetét. – Én inkább itt maradnék veled. Ha modellt ülsz nekem, csinálnék néhány vázlatot rólad és utána megfesteném a portrédat. – Köszönöm nem – mondta minden érdeklődés nélkül. – Most inkább egy kis előzetes utasítást akarok adni neked, hogyan haladj az összegező gyakorlatoddal. Mikor befejeztük a reggelit, odanyújtott nekem egy jegyzettömböt és egy ceruzát. Azt hittem, meggondolta magát a portrérajzolással kapcsolatban. De helyette azt mondta, hogy kezdjek neki listát készíteni mindazokról az emberekről, akikkel valaha találkoztam, a jelentől elindulva, visszafelé egészen a legkorábbi emlékekig. – Ez lehetetlen! – kapkodtam a levegő után. – Hogy a csudába tudnék visszaemlékezni mindenkire, akivel az életem első percétől kezdve kapcsolatom volt. 49. Clara félretolta a tányérokat, helyet csinálva a jegyzettömbnek. – Az igaz, hogy nehéz, de nem lehetetlen – mondta. – Ez nélkülözhetetlen része az összegező gyakorlatnak. A lista alapul szolgál az agynak, hogy hozzá igazodhasson. Az összegező gyakorlat kezdeti szakasza két részből áll, mondta. Az első a lista készítése, a másik y helyszín felépítése. A helyszín felépítése azoknak az eseményeknek a teljesen részletes képi megjelenítését jelenti, amiket vissza akarunk idézni. – Amint minden részlet a helyén van, akkor csináld a söprő légzést. A fejed mozgása olyan legyen, mint egy ventilátoré, ami mindent felkavar azon a helyen. Amikor például egy szobára emlékezel, szívd be a falakat, a mennyezetet, a bútorokat, az ott lévő embereket. Addig meg se állj, amíg vissza nem szívtad az utolsó csepp energiát is, amit otthagytál. – Honnan fogom tudni, hogy már befejeztem? – kérdeztem. – A tested jelzi majd, amikor elég – biztosított. – Emlékezz arra, hogy szántszándékkal lélegezd be a helyszínen hátrahagyott energiádat és szántszándékkal lélegezd ki az idegen, mások által beléd került energiákat. Annyira elárasztott a listakészítés és az összegező gyakorlat gondja, hogy gondolkozni sem tudtam. Az agyam fonák és akaratlan reakciója a teljes üresség lett; majd a gondolatok özönvize árasztotta el, és ez szinte lehetetlenné tette számomra, hogy felfogjam, hol is kezdjem. Clara elmagyarázta, hogy az összegező gyakorlatot először a szexuális

aktivitásunkra kell összpontosítani. – Miért pont ezzel kell kezdeni? – kérdeztem gyanakvóan. – Azért, mert energiánk legnagyobb része itt esett csapdába – mondta. – Ezért kell először azokat az emlékeket szabaddá termi. – Nem hiszem, hogy az én szexuális kapcsolataim annyira izgalmasak. – Nem számít. A plafont bámulhatod halálra unva magad, vagy hulló csillagok tűzijátéka sziporkázhat, valaki akkor is benned hagyja az energiáját, és odébbáll a tiédből egy tonnányival. Teljesen kizökkentett ezzel a kijelentésével. Most visszaidézni a szexuális tapasztalataimat valahogy taszítónak éreztem. Éppen eléggé kellemetlen a gyerekkori emlékeimet felidézni. De azt már nem akarom feleleveníteni, hogy mi történt velem a férfiakkal kapcsolatban. Clara felvont szemöldökkel rám nézett. – Egyébként – vitatkoztam – talán elvárod tőlem, hogy megbízzam benned. De azt hiszem, nem tartozik senkire sem, hogy mit csináltam a férfiakkal. Azt hittem, ezzel megmondtam a magamét. Clara határozottan megrázta a fejét, és azt mondta: – Tovább akarod táplálni az energiáddal azokat a a férfiakat, akikkel együtt voltál? Azt akarod, hogy erősödjenek azok a férfiak is, ahogy te erősödsz? Azt akarod, hogy az életed végéig te legyél az 50. energiaforrásuk? Nem hiszem, hogy felfogtad a szexuális aktus fontosságát, vagy az összegező gyakorlat jelentőségét. – Igazad van, nem értem bizarr kérésed indítékát. És mi a csuda az, hogy a férfiak egyre erősödnek, mert én vagyok az energiaforrásuk? Én nem vagyok senkinek sem az energiaszolgáltatója. Ezt nyugodtan kijelenthetem neked. Elmosolyodott és azt mondta, hibát követett el, amikor a mostani időszakban kényszerített szembenézni ezzel az ideológiával. – Kérlek, legyél még egy kis türelemmel hozzám. Én ehhez a nézethez tartom magam. Ahogy előrehaladsz az összegező gyakorlatodban, majd elmondom neked ennek a nézetnek az eredetét. Ez nagyon fontos része annak a művészetnek, amire tanítalak. – Ha ez annyira fontos számodra, ahogy mondod, talán jobb lenne, ha most beszélnél róla. Mielőtt mélyebben behatolnék az összegező gyakorlatba, tudni szeretném, hogy mibe megyek bele. – Hát jól van – bólintott –, ahogy akarod. Kamillateát töltött a bögréinkbe, majd a sajátjába egy kanál mézet tett. Mint egy ellentmondást nem tűrő tanár, aki felvilágosítja a tanítványát, elmagyarázta, hogy a nők sokkal inkább a társadalmi rend igazi támogatói, mint a férfiak, és hogy betöltsék ezt a szerepüket, az egész világon egyöntetűen úgy nevelik fel őket, hogy a férfiak szolgálatára legyenek. – Ebben akkor sincs különbség, ha szolgasorban vagy körüludvarolt és szeretetteljes légkörben nevelik fel őket. Az alapvető feladatuk és sorsuk ugyanaz: táplálni, védelmezni és szolgálni a férfit. Clara rámnézett, felmérve, hogy követem-e az érveléseit. Azt hittem, hogy követem, de a belső reakcióm az volt, hogy ez az egész feltételezés helytelen. – Talán ez igaz némely esetben – mondtam –, de nem hiszem, hogy megfogalmazhatsz egy ilyen elsöprő, minden nőt magábafoglaló általánosítást. Clara hevesen ellenkezett. – A nő szolgálói helyzetének az az ördögi vonása, hogy nem csupán társadalmi előírásnak tűnik – mondta –, hanem alapvető biológiai kényszerítésnek is. – Várj csak egy kicsit – tiltakoztam. – Hogy jutottál idáig? – Minden fajnak az a biológiai késztetése, hogy fenntartsa magát, és a természet eszközöket teremt ahhoz, hogy a legeredményesebb módon biztosítsa a férfi és női egyesülését – mondta. – Az embereknél a szexuális egyesülés elsődleges funkciója az utód létrehozása, a nemzés, de van egy második, rejtett funkció is, amely a folyamatos energiaáramlást biztosítja a nőtől a férfihoz. Clara olyan nyomatékkal mondta ki a „férfi” szót, hogy meg kellett kér51. deznem, miért beszél úgy, mintha ez csak egyirányú utca lenne. A nemi közösülés az energiáknak nem egyenlő cseréje a férfi és a nő között? – Nem – mondta nyomatékosan. – A férfi jellegzetes energiaszálat hagy a nő testében. Ezek mint fénylő, féregszerű fonalak mozognak a méhben és elszívják az energiát. – Hát ez nagyon baljóslatúan hangzik – mondtam humorizálva. Teljes komolysággal folytatta tovább a magyarázatát. – Ezek a szálak vésztjóslóbb okból kerültek oda – mondta, ideges nevetésemet figyelmen kívül hagyva –, azért hogy állandó energiaellátást biztosítsanak mindazoknak a férfiaknak, akik otthagyták azokat. Ezek az energiaszálak, amik a nemi egyesülés következtében kerültek oda, összegyűjtik és ellopják a női testből az energiát, a férfiak számára. Clara annyira hajthatatlan voltam, hogy nem tudtam tovább humorizálni rajta, komolyan kellett vennem. Ahogy figyeltem, éreztem, mint változik át ideges nevetésem vigyorgássá. – Nem azért, mintha egy pillanatig is elfogadnám azt, amit mondtál, pusztán kíváncsiságból meg akarom kérdezni, hogy a csudába jöttél ilyen abszurd megállapításra.

Valaki mondta ezt neked? – Igen, a mesterem beszélt erről. Először én se hittem neki – ismerte el. – De ugyanakkor a szabadság művészetére is megtanított, ami azt jelenti, hogy megtanultam látni az energia áramlását. Most már tudom, hogy pontos volt a megállapítása, mert már én magam is képes vagyok meglátni ezeket a féregszerű szálakat a női testben. Neked például sok van belőle és még mindegyik aktív. – Tegyük fel, hogy ez igaz – mondtam kényszeredetten –, csak a vita kedvéért hadd kérdezzem meg, miért kell ennek így lenni? Ez az egyirányú energiaáramlás nem igazságtalan az asszonyokkal szemben? – Az egész világ igazságtalan az asszonyokkal szemben – kiáltott fel. – De nem ez a lényeg. – Hát akkor mi a lényeg? Úgy érzem, hogy nem látom. – A természet a fajunk folyamatos fenntartására kényszerít. Ahhoz, hogy ennek a folyamatosságát biztosítsa, a nőknek túl nagy terhet kell hordaniuk az alap energiaszintjükön. Ez egy olyan energiaáramlást jelent, ami elvesz a nő erejéből. – De még mindig nem magyaráztad meg, miért kell ennek így lenni – mondtam meggyőző erejétől elragadva. – Az emberi faj fenntartása a nőkre alapozódik – válaszolta. – Az az óriási mennyiségű energia, ami tőlük jön, nemcsak a terhességet, a szülést és az utódok táplálását szolgálja, hanem azt is biztosítja, hogy a férfi megfelelő szerepet játsszon ebben az egész folyamatban. Ez a folyamat gondoskodik arról, hogy a nő táplálja energiájával a férfit a testében hagyott szálakon át és így titokzatos módon függővé válik a nőtől az éteri szinten. 52. Ez magyarázza meg a férfiaknak azt a viselkedését, amikor ismét ugyanahhoz a nőhöz mennek vissza, hogy felkeressék ellátásuk forrását. Ilyen módon a természet biztosítja azt, hogy a férfiak az azonnali szexuális kielégülés mellett tartósabb köteleket hozzanak létre a nőkkel. Ezek a női méhben hagyott energiaszálak a fogamzás létrejöttekor egyesülnek a leszármazottak energiakonstrukciójával is – magyarázta. – Tatán ez csírája a családi kötelékeknek. Az apától származó energia egyesül a magzatéval, és ez teszi lehetővé a férfi számára azt az érzést, hogy a gyermek a sajátja. Az életnek ezek olyan tényei, amikről a lányoknak az édesanyjuk sohasem beszél. A lányokat arra nevelik, hogy könnyen elcsábíthassák a férfiak, anélkül, hogy a leghalványabb elképzelésük lenne ennek következményeiről, az energiaveszteségről, amit ez okoz bennük. Ez az amiről beszélek, és ez az, ami nem igazságos. Ahogy Clara beszédére figyeltem, éreztem, hogy néhány dolognak, amit mondott, mély jelentése van számomra. Arra késztetett, hogy ne csak ellenkezzek, vagy egyetértsek vele, hanem gondoljam át az egészet, és bátor, előítéletmentes és intelligens módon értékeljem ki. – Épp elég baj, hogy a férfi energiaszálakat hagy a nő testében – folytatta Clara –, bár szükség van erre az utódok létrehozásához és azok életben maradásához. De amikor tíz, vagy húsz férfi energiaszála van a nőben és a nő fényerejéből táplálkozik, ez több, mint amit el lehet viselni. Nem kérdéses, hogy miért nem tudják a nők fenntartani a fejüket. – Megszabadulhatnak a nők ezektől a szálaktól? – kérdeztem, egyre inkább meggyőződve róla, hogy van valami igazság abban, amiről beszél. – A nők hét évig hordozzák ezeket a fénylő szálakat, amelyek csak a azután tűnnek vagy halványodnak el. De a legtöbbször az történik, hogy amikor a hetedik év már majdnem lejár, az egész hadseregnyi szál, a legelső férfitől az utolsóig, olyan izgatottá válik, hogy a nőt ismét nemi közösülésbe hajszolja. Ezután az összes szál újra életre kel erősebben, mint valaha, hogy tovább táplálkozzon a nő fényenergiájával újabb hét évig. Ez soha véget nem érő körforgás. – Mi van, ha a nő megtartóztatja magát? – kérdeztem. – Akkor elhalnak ezek a szálak? – Igen, ha ellent tud állni hét évig. De ez szinte lehetetlen a mi korunkban, hacsak nem lesz apáca, vagy pénze van és el tudja tartani magát. Még ebben az esetben is másféle józanságra van szüksége. – Miért, Clara? – Mert nemcsak biológiai kényszer, hogy a nőnek szexuális kapcsolata legyen, hanem társadalmi kényszer is. Ezután egy nagyon zavaró és lehangoló példát mondott. – Mivel képtelenek vagyunk az energia áramlását látni, ezért szükségtelenül azokat a viselkedési és érzelmi sémákat állandósítjuk, amik ezzel a láthatatlan ener53. giaáramlással vannak kapcsolatban. Például a társadalom elvárja a nőtől, hogy férjhez menjen vagy legalábbis felajánlkozzon a férfinak, de ez helytelen, mint ahogy az is, hogy a nő nem érezheti magát teljesnek, míg nincs egy férfi spermája benne. Az igaz, hogy a férfiak energiaszálai célt adnak számukra, a biológiai rendeltetésüket: táplálni a férfit és az utódaikat. De az emberi lény elég intelligens ahhoz, hogy többet követeljen maga számára a pusztán reprodukciós kényszerítésnél. Például a kibontakozás ugyanilyen, ha nem nagyobb kényszerítő erő, mint a reprodukció, ami ebben az esetben azzal jár, hogy a nők ráébredjenek igazi szerepükre a reprodukció energetikai sémájában. Ezután személyes szintre terelte érvelését és azt mondta, engem is úgy neveltek, mint a többi nőt. Anyám elsődleges feladatának tartotta, hogy hogy úgy neveljen, hogy megfelelő férjet találjak, és így nem maradok a nyakán, nem lesz rajtam a vénlányság bélyege. Igazából tenyésztettek a nemi kapcsolatra, és teljesen mindegy, hogy az anyám ezt minek nevezte. – Téged is, mint minden más nőt, ravaszul rászedtek és engedelmességre kényszerítettek. És ebben az a szomorú, hogy

beleestél ennek a viselkedési formának a csapdájába, még akkor is, ha nincs szándékodban gyereket szülni. Annyira lehangoló volt a kijelentése, hogy idegességemben felnevettem. Clara ezen egyáltalán nem lepődött meg. – Talán ez mind igaz – próbáltam nem leereszkedőnek látszani. – De az én esetemben a múltra emlékezni változtat-e valamit. Van-e ennek értelme? – Csak annyit mondhatok, ahhoz, hogy felébredj, meg kell szakítanod az ördögi kört – folytatta, zöld szemeivel kutatóan felmérve. Nem hiszek a teóriáiban, az ördögi, biológiai kényszerítésben, vagy abban, hogy vámpírszerű férfiak mint a piócák elszívják a nők energiáját, ismételgettem és azt is vitattam, hogy azzal, hogy csak ülök a barlangban és emlékezem, bármi meg fog változni. – Vannak bizonyos dolgok, amikre sohasem akarok újra gondolni – csaptam az öklömmel az asztalra. Távozásra készen felálltam és azt mondtam neki, hogy nem akarok többet hallani az összegező gyakorlatról, a névlistáról és semmilyen biológiai kényszerítésről. – Kössünk egyezséget – mondta Clara olyan hangon, mint amikor kereskedő becsapni készül a vásárlóját. – Te igazságos vagy; becsületes akarsz lenni. Így javasolok valamit, hogy egyezségre jussunk. – Milyen egyezségről beszélsz? – kérdeztem növekvő aggodalommal. Kitépett egy lapot a jegyzettömbből és odanyújtotta nekem. – Azt akarom, hogy írj egy elismervényt és írd alá, amiben az áll, hogy egy hónapig csinálni fogod az összegező gyakorlatot. Ha egy hónap után nem tapasztalsz semmi energianövekedést, vagy nem érzel semmi javulást magaddal vagy az élettel kapcsolatban, szabad vagy, hazamehetsz, bárhol is van az az 54. otthon. S ha így lesz, az eddigi összes tapasztalatodat egy különc asszony bizarr felkérésének tudhatod be. Ismét leültem, hogy megnyugodjak. Ahogy néhány korty teát ittam, az a gondolat hasított belém, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek neki viszonzásul az eddigiekért. Egyébként is nyilvánvaló volt, hogy nem enged el olyan könnyen a horogról. Bármikor végigmehetek az emlékeimen az összegező gyakorlatok mozdulataival. Ki tudná meg, hogy a barlangban vizualizáltam-e az emlékeimet és csináltam-e a légzést, vagy csak álmodozva szunyókáltam. – Csak egy hónap – beszélt rá. – Ez nem fog nyomot hagyni az életedben. Hidd el, igazán segíteni próbálok neked. – Tudom – mondtam. – De miért vállalod mindezt a kellemetlenséget értem? Miért éppen én? – Ennek oka van – válaszolta. – De annyira távolba mutató, hogy nem zökkenthetlek ki vele. Most csak annyit mondhatok neked, azzal, hogy téged segítelek, én egy nagyon fontos feladatot teljesítek: az adósságomat törlesztem. Elfogadod-e ezt oknak? Olyan reménykedve nézett rám, hogy fogtam a ceruzát és megírtam az elismervényt, minden egyes szavát szándékosan megfontolva, nehogy félreértés legyen benne az egy hónapos határidővel kapcsolatban. Alkudozni kezdett velem, hogy a névlista készítése nem tartozik bele az egy hónapba. Beleegyeztem és még ezt is hozzáírtam. Aztán az igazi véleményem ellenére aláírtam. 55.

6. Hetek agytörő munkájába került, míg összeállítottam a listát. Utáltam magam, amiért engedtem Clara rábeszélésének, hogy a kötelezvény szerint ez az idő nem számít bele az egy hónapba. Ezeken a hosszú napokon teljesen egyedül és csendben dolgoztam; Clarát csak a reggelinél és a vacsoránál láttam, amit a konyhában fogyasztottunk el, miközben alig beszéltünk. Minden barátságos beszélgetésre való próbálkozásomat visszautasította, s csak annyit mondott, hogy majd újból beszélgethetünk, ha befejeztem a listát. Amikor elkészültem, azonnal letette a varrását és elkísért a barlanghoz. Délután négy óra volt. Clara szerint a kora reggel és a késő délután a legkedvezőbb idő elkezdeni egy ilyen óriási vállalkozást. A barlang bejáratánál adott néhány útmutatást. – Vedd a listádról az első személyt és idézz fel mindent emlékezetben, amit ezzel a személlyel kapcsolatban tapasztaltál, a találkozásotok első pillanatától az utolsóig. Vagy, ha úgy akarod, visszafele is mehetsz, az, utolsó találkozástól az elsőig. A listámmal felszerelve mindennap a barlangba mentem. Először az összegező gyakorlat igen fáradságos munka volt. Nem tudtam koncentrálni, rettegéssel töltött el a múltamban való kotorászás. Az agyam az egyik traumatikus eseménytől a másikig vándorolt. De néha egyszerűen csak pihentem és álmodoztam. Ám egy idő után lekötötte az érdeklődésemet a tisztaság és rendszeresség, amit a visszaemlékezéseimmel elértem. Kezdtem tárgyilagosabban látni azokat a tapasztalataimat is, amiket mindig tabuként kezeltem. Meglepetésemre erősebb és optimistább lettem. Néha, amikor lélegeztem, úgy éreztem, mintha az energia lassan visszaáramolna a testembe, izmaimat felmelegítve erőtől duzzadóvá tenné. Olyannyira belemerültem az összegező gyakorlatba, hogy egy hónapra sem volt szükség ahhoz, hogy megbizonyosodjak az értékéről. Az egyezség megkötése utáni második héten, vacsorázás közben megkértem Clarát, hogy találjon számomra valakit, aki kiköltöztet a lakásomból és raktárba helyezi a holmijaimat. Azelőtt Clara ezt többször is felajánlotta, de én mindig visszautasítottam,

mert nem voltam még kész az elkötelezettségre. Most örömmel vette tudomásul kérésemet. – Az egyik unokatestvérem megteszi neked – vállalkozott. – Mindent el fog rendezni. Nem akarom, hogy a nyugtalanság megakadályozzon a koncentrálásban. 56. – Most, hogy ezt megemlítetted, még egy dolog zavar – mondtam. – Nagyon furcsának találom, hogy az ételünk mindig kész, bár soha nem láttalak főzni, vagy előkészíteni az ételt. – Ez azért van, mert sohasem vagy napközben a házban – mondta tárgyilagosan. – Este pedig korán lefekszel. Igaz, az időm legjavát a barlangban töltöttem. Amikor visszatértem házba, az étel már ott volt a konyhában, és azután a szobámban maradtam, mert a ház méretei megfélemlítettek. Óriási volt. Nem tűnt sivárnak, tele rakták bútorral, könyvekkel és különféle kerámia, ezüst és zománcberakásos tárgyakkal. Minden szoba tiszta és pormentes volt, mint ahol a takarítónő rendszeresen takarít. Ugyanakkor a ház mégis üresnek látszott, mintha nem laknának benne. Clara kétszer eltűnt valamilyen titokzatos ügyben, amiről nem volt hajlandó beszélni ezekben időkben, és rajtam kívül csak egy másik élőlény maradt a házban, Manfréd. Szintén ezekben az időkben történt, hogy Manfréddal felmásztunk a hegyre, hogy megnézzük a házat. Térképet készítettem a házról és a környékéről, arról a megfigyelőpontról, amit úgy gondoltam, hogy én fedeztem fel. Ebben az időben nem akartam beismerni, hogy Manfréd vezetett oda. Saját magaslati helyemen órákat töltöttem el, hogy rájöjjek a ház tájolására. Clara azt mondta, hogy az égtájakat követi. De amikor az iránytűvel ellenőriztem, úgy láttam, hogy a ház egy kissé más irányban áll. A ház körüli területet pedig képtelen voltam pontosan feltérképezni. Megfigyelőhelyemről a terület sokkal terjedelmesebbnek látszott, mint amit a háznál mértem meg. Clara megtiltotta, hogy a ház elejéhez, a keleti és déli részéhez menjek. A ház megengedett területénél körbesétálva kiszámítottam, hogy melyik az a két terület, ami azonos a nyugati és északi pontokkal. Mégis a távolból nézve egyáltalán nem voltak egyenlőek és nem tudtam a különbözőségükre magyarázatot találni. Feladtam a ház és környékének feltérképezését, és figyelmem egy másik, titokzatos probléma felé kezdett irányulni: Clara rokonaira. Bar burkoltan állandóan utalt rájuk, mégsem láttam ezidáig a nyomukat sem. – Mikor jönnek vissza rokonaid Indiából? – kérdeztem egyenesen Clarát. – Hamarosan – válaszolta. Egyik kezével felemelte a rizses tálját, úgy, ahogy a kínaiak szokták tartani. Eddig még nem láttam fapálcikákkal enni és most megcsodáltam azt a hihetetlen pontosságot, ahogy mozgatta azokat. – Miért érdekelnek annyira a rokonaim? – kérdezte. – Az igazat mondva, Clara, nem tudom miért, de nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Felkavaró érzéseim és gondolataim vannak ebben a hatalmas házban. – Úgy érted, hogy nem szereted a házat? – Ellenkezőleg, nagyon szeretem. Csak olyan óriási és kísérteties. 57. – Miféle gondolatok és érzések azok, amik felkavarnak? – kérdezte tányérját letéve. – Néha azt hiszem embereket látok, vagy hangokat hallok a folyosón, és hogy valaki figyel engem, de amikor körülnézek, senkit sem látok. – Sokkal több van ebben a házban, mint ami puszta szemmel érzékelhető – ismerte el –, de ez nem azt jelenti, hogy félelmet vagy aggodalmat kell okozzon. Mágia van ebben a házban, a földben, a hegyekben, az egész környéken. Ezért választottuk ezt a helyet, hogy itt éljünk. Egyébként nálad is ez volt az ok, amiért elhatároztad, hogy itt fogsz élni, még akkor is, ha halvány fogalmad sincs róla, hogy ez a te választásod volt. De a dolgoknak így kell lenni. Te az ártatlanságodat hoztad ebbe a házba, és a ház, az összes benne tárolt szántszándékkal ezt bölcsességgé változtatja át. – Mindez olyan gyönyörűen hangzik, de pontosan mit jelent? – Mindig abban a reményben beszélek hozzád, hogy meg fogsz érteni – mondta a csalódottság árnyalatával. – Mindegyik rokonom, akikkel, biztosíthatlak, előbb-utóbb találkozni fogsz, ugyanígy fognak veled beszélni. Ne gondold azt, hogy értelmetlenséget beszélünk, csak azért, mert te nem értesz meg bennünket. – Hidd el, Clara, egyáltalán nem így gondolom, nagyon hálás vagyok, hogy segíteni próbálsz. – Az összegező gyakorlat segít, nem én – igazított ki. – Észrevettél-e még valami különös dolgot a házzal kapcsolatban azon kívül, amit már elmondtál. Elmeséltem neki a házzal kapcsolatos megfigyelési pont és a helyszín közötti vizuális megítélésem különbözőségét. Úgy nevetett, hogy majd megfulladt. – Igazodnom kell ehhez az új fejleményhez – mondta Clara, miután újra szóhoz tudott jutni. – Meg tudnád nekem magyarázni, miért tűnik a terület aszimmetrikusnak és miért mutat az iránytű itt mást, mint mikor fent vagyok a hegy tetején? – Természetesen igen, de ennek semmi értelme sem lenne számodra, sőt még meg is félemlítene. – Az iránytű miatt van ez, vagy miattam? Bolond vagyok, vagy mi a csoda? – Természetesen ez veled van kapcsolatban, te végezted a méréseket, de nem azért, mert bolond vagy, itt valami másról van szó. – Miről van szó, mondd el. A hideg futkos a hátamon az egésztől. Úgy egy érzem magam, mint egy sci-fi filmben,

ahol semmi sem igaz és bármi megtörténhet. Utálom ezt a helyzetet. 58. Clara nem akart erről többet beszélni. Helyette megkérdezte, szeretem-e a váratlan dolgokat. Elmondtam neki, hogy mivel a fivéreim kihasználtak, megcsömörlöttem és pusztán elvből utáltam mindazt, amit ők szerettek. Mikor az Alkonyzónát nézték a televízióban, extázisba estek tőle. Szerintem a legmanipuláltabb és legkiagyaltabb műsor volt. – Lássuk csak, hogy tudnám ezt megfogalmazni – folytatta Clara. – Először is ez egyáltalán nem egy sci-fi ház. Inkább a rendkívüli szántszándék háza. Most azért nem tudom elmagyarázni neked a másságát, mert nem tudom elmagyarázni neked, hogy mi is az a szántszándék. – Kérlek ne beszélj rejtvényekben – kérleltem. – Ez nem csak ijesztő számomra, de méregbe is hoz. – Ahhoz, hogy ennek a dolognak a finomságát megértsed, először körül kell hogy írjam – mondta. – Így először arról az emberről beszélek, aki közvetlenül felelős volt azért, hogy itt vagyok ebben a házban, és közvetve felelős a veled való kapcsolatomért is. Julian-nak hívták és a legkitűnőbb lény volt akivel valaha is találkozhattam. Egy nap, amikor eltévedtem az arizonai hegyekben, rámtalált és idehozott, ebbe a házba. – Várj csak egy kicsit. Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy ez a ház már generációk óta a családodé. – Pontosan öt generáció óta – válaszolta. – Hogy tehetsz két ilyen ellentétes megállapítást? – Én nem mondok ellent önmagamnak. Te vagy az, aki a megfelelő alap nélkül értelmezed a dolgokat. Az igaz, hogy ez a ház öt generáció óta a családomé. De az én családom egy absztrakt család. Ugyanolyan értelemben család, mint ahogy ez a ház ház és a Manfréd pedig egy kutya. De azt már tudod, hogy Manfréd nem igazán kutya; ez a ház sem olyan igazi ház, mint többi. Érted már, hogy mire gondolok? Nem nagyon volt hangulatom Clara rejtvényeihez. Csendben ültem egy darabig, azt remélve, hátha témát vált. Aztán bűntudatot kezdtem érezni akadékoskodásom és lobbanékonyságom miatt. – Nem, nem értem, hogy gondolod – mondtam végül. – Ahhoz, hogy megértsed mindezt, meg kell változzál – mondta türelmesen. – Pontosan ezért vagy itt: a változásért. Ez a változás azt jelenti, hogy képes leszel az absztrakt repülést végrehajtani és akkor már minden világos lesz számodra. Kétségbeesett unszolásomra elmagyarázta, hogy ezt az elképzelhetetlen repülést a homlok jobb oldalától a bal oldalára való átmozdulás szimbolizálja, de a valódi jelentése az, hogy az éteri részünket, a duplánkat, bevigyük a mindennapi tudatunkba. – Mint ahogy már elmagyaráztam – folytatta –, a test és az elme dualizmus hamis felosztás. Az igazi megosztottság a fizikai test, amely az elmét 59. is magában foglalja, és az étertest vagy a dupla között van, amely az energiánk tárolója. Az absztrakt repülés akkor jön létre, amikor az éteri részünket, a duplánkat bevisszük a mindennapi életünkbe. Más szóval, abban a pillanatban, amikor a fizikai testünk teljes egészében tudatára ébred energetikai, éteri hasonmásának, átlépünk egy absztrakt, teljesen másféle tudatszintre. – Ha ez azt jelenti, hogy ehhez nekem először meg kell változni, kétlem, hogy valaha is képes leszek erre az átkelésre – mondtam. – Úgy tűnik, minden olyan mélyen belém rögződött, hogy egész életemben eltart. Clara vizet töltött a poharamba, aztán letette a kerámia kannát és egyenesen rám nézett. – Van lehetőség a változásra – mondta. – És ez most már talán a füleden jön ki: ez az összegező gyakorlat. Azt állította, hogy a mély és teljes összegező gyakorlattal tudatában leszünk annak, hogy mi az, amin változtatni akarunk, mert ez lehetővé teszi, hogy illúziók nélkül lássuk az életünket. Ez egy pillanatra megállít, hogy választhassunk, folytassuk-e a szokásos viselkedésmódunkat, vagy megváltoztatjuk, szántszándékunkat ráirányítva elküldjük, mielőtt teljesen becsapna bennünket. – Hogy tudsz valamit szántszándékkal elküldeni? – kérdeztem. – Csak annyit mondasz, távozz sátán? Clara elnevette magát és ivott egy korty vizet. – A változáshoz három követelményre van szükség. Először is hangosan ki kell jelentenünk elhatározásunkat, így a szántszándék hallani fog bennünket. Másodszor, tudatunkat el kell foglalnunk egy ideig: mert amikor valamit elkezdtünk, nem hagyhatjuk azonnal abba, ha elbátortalanodtunk. Harmadszor, a cselekedeteink végeredményét teljes lelki függetlenség érzetével kell előrevetítsük. Ez azt jelenti, hogy nem bonyolódhatunk bele a siker és sikertelenség képzetébe. Kövesd ezt a három lépést és ezzel megváltoztathatsz bármilyen nem kívánt érzést és kívánságot önmagadban. – Nem tudom – mondtam szkeptikusan. – Ahogy mondod, olyan egyszerűnek látszik. Nem mintha nem akartam volna hinni neki, de mivel mindig gyakorlatias voltam, a viselkedésmódom megváltoztatásának feladata megdöbbentő volt számomra, a három program ellenére is. Étkezésünket teljes csendben fejeztük be. Az egyetlen hang a konyhában a folyamatosan csöpögő víz volt, amint keresztülhaladt a mészkő szűrőrendszeren. Hirtelen az optimizmus hulláma áradt szét bennem. Talán mégis van lehetőség az önváltoztatásra, apránként megtisztulni, gondolattól gondolatig, mint ahogy a víz halad a szűrőn keresztül.

60. Felettünk a lámpa fényes, kísérteties árnyakat a fehér asztalterítőre. Clara letette a fapálcikáit és ujjait behajlította, mintha árnyékfigurákat akarna vetíteni az asztalterítőre. Vártam, hogy a következő pillanatban egy nyúl, vagy egy teknősbéka jelenjék meg. – Mit csinálsz? – kérdeztem, megtörve a csendet. – Ez a kommunikáció egyik formája – magyarázta –, de nem az emberekkel, hanem azzal az erővel, amit mi szántszándéknak hívunk. Mutatóujját és kisujját kinyújtotta, aztán kört formált, a mutatóujjával megérintve a másik két ujja hegyét. – Ez jeladás – magyarázta –, hogy felkeltsük ennek az erőnek a figyelmét, és ugyanakkor lehetővé tegyük, hogy behatolhasson a testbe azokon az energiavonalakon keresztül, amik véget érnek vagy elindulnak az ujjhegyeknél. Az energia keresztülmegy a mutató- és a kisujjon, ha ki vannak nyújtva mint az antenna – magyarázta, újból megmutatva a mozdulatot. – Aztán az energia csapdába esik és a másik három ujj által formált körben marad. Ezzel a jellegzetes kézmozdulattal elég energiát tudunk a testbe behozni ahhoz, hogy gyógyítsuk, megerősítsük, vagy megváltoztassuk a hangulatainkat és a szokásainkat. – Menjünk át a nappaliba, ott kényelmesebben lehetünk – mondta. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem törni kezdi a pad a hátsó felemet. Felálltunk és átsétáltunk a sötét belső kerten át, a hátsó ajtón és az előszobán keresztül a nappaliba. Meglepetésemre a petróleumlámpa már égett, és Manfréd a karosszék mellett összegömbölyödve aludt. Clara kényelembe helyezte magát a karosszékben, ez volt a kedvenc helye. Elővette a hímzését és gondosan tovább öltögetett rajta, elegáns mozdulatokkal bökte át a tűt az anyagon. Szemeit állhatatos figyelemmel a munkáján tartotta. Nagyon különös volt számomra ezt az erős asszonyt hímezni látni, és kíváncsian odapillantottam, hogy lássam a kézimunkáját. Érdeklődésemet észrevette és megmutatta, mit csinál. Egy párnahuzat volt, színes virágokon ülő pillangókkal. Ízlésem szerint túl rikító volt. Elmosolyodott, mint aki megérezte munkája kritizálását. – Nyugodtan mondhatod, hogy gyönyörű a munkám, vagy azt is, hogy csak az időmet vesztegetem – mondta egy másik öltést húzva –, de ez nem fogja érinteni a belső nyugalmamat. Ezt a hozzáállást „saját értékünk ismeretének” nevezik. – Ezután egy szónoki kérdést tett fel, amire azonnal meg is válaszolt. – És mit gondolsz, mi az én értékem? Abszolút semmi. – Szerintem te nagyszerű és rendkívül inspiráló személy vagy – mondtam. – Hogy mondhatod magadról, hogy értéktelen vagy? – Ez nagyon egyszerű – magyarázta –, amíg a pozitív és negatív erők egyensúlyban vannak, addig ezek érvénytelenítik egymást, és ez azt jelenti, hogy az értékem a nullával egyenlő. Vagyis nem tud felizgatni, ha valaki kritizál és az sem, ha valaki megdicsér. 61. Clara feltartotta a tűt és a gyenge fény ellenére gyorsan befűzött. – A régi kínai bölcselők mondták, ahhoz, hogy megismerd az érzékedet, át kell osonj a sárkány szemén – mondta, a cérna két végét összefogva.– Ezek a bölcsek meg voltak győződve róla, hogy a határtalan ismeretlent egy óriási sárkány őrzi, melynek pikkelyei szédítő fénnyel csillognak. Azokat a bátor keresőket, akik meg merték közelíteni a sárkányt, megfélemlítette vakító ragyogása, és a farkának ereje, amivel egy szempillantás alatt mindent elsöpört az útjából, és égető lehelete, ami mindent hamuvá változtatott maga körül. De azt is tudták, hogy lehetséges elosonni emellett a megközelíthetetlen sárkány mellett. Biztosak voltak abban, hogy a sárkány szántszándékával egyesülve láthatatlanná válhatnak és keresztül tudnak férkőzni a sárkány szeme nyílásán. – Ez meg mit jelent? – kérdeztem. – Azt jelenti, hogy az összegező gyakorlaton keresztül megszabadulunk a gondolatoktól, vágyaktól és üressé válunk, ami, ezek a régi bölcsek szerint, a sárkány szántszándékával való eggyé válást, azaz a láthatatlanságot jelentette. Felkaptam Clara egy másik hímzett párnáját és a hátam mögé nyomtam. Néhány mély lélegzetet vettem, hogy kitisztuljon a fejem. Meg akartam érteni, hogy miről beszélt. De mivel ragaszkodott a kínai metaforákhoz, így még érthetetlenebb lett számomra az egész. Ugyanakkor olyan belső indíttatással beszélt, hogy veszteségnek éreztem volna, ha nem próbálom megérteni. Kézimunkázást nézve hirtelen anyám jutott az eszembe. Talán ez az emlék idézett fel bennem mély szomorúságot, vágyódást, aminek nincs neve, vagy talán az ittlétem, ebben az üres, kísértetiesen gyönyörű házban, a petróleumlámpa hátborzongató fénye alatt, nem tudom. Könnyek tódultak a szemembe, sírni kezdtem. Clara felugrott a székéből és mellém állt. Olyan hangerővel suttogott a fülembe, ami szinte kiáltásnak hangzott: – Ne merészeld ebben a házban az önsajnálatnak átadni magad. Mert ha ezt teszed, kivet a ház, úgy kiköp magából, mint ahogy te az olajbogyó magját. Figyelmeztetése megfelelő hatással volt rá. Szomorúságom azonnal eltűnt. Megtöröltem a szemeimet és Clara tovább folytatta, mintha mi sem történt volna. – Az üresség művészetének technikáját gyakorolták azok a kínai bölcsek, akik át akartak surranni a sárkány szemén.

Manapság mi ezt a szabadság művészetének hívjuk. Úgy érezzük, ez jobb meghatározás, mert ez a művészet valójában abba az absztrakt birodalomba vezet, ahol az emberi kötődések nem számítanak. – Úgy érted, hogy az nem emberi birodalom? 62. Letette a térdére a hímzést és rám nézett. – Úgy értem, hogy szinte minden , amit erről a birodalomról hallottunk a bölcsektől, és a látóktól, akik látták is, meghazudtol minden emberi tapasztalatot. De mi, akik a szabadság művészetét gyakoroljuk, saját megfigyeléseinkből rájöttünk, hogy ez nem pontos leírás. Szerintünk ebben a birodalomban, bármi, ami emberi, annyira jelentéktelen, hogy elvész ebben a végtelen mérhetetlenségben. – Várj csak egy kicsit, Clara. Mi van azokkal a legendás kiválóságokkal, akiket a kínai halhatatlanoknak hívtak. Szerinted ezek elérték a szabadságot? – Nem abban az értelemben, ahogy mi értjük ezt. A szabadság számunkra szabaddá válni az emberi kötöttségektől. Ezek a kínai halhatatlanok a saját halhatatlanságuk mítoszának lettek a foglyai, annak, hogy bölcsek, hogy felszabadították önmagukat, és hogy visszatérnek a földre, hogy másokat is vezessenek ezen az úton. Tudósok, zenészek, természetfeletti erők birtoklói voltak. Igazságra tőrőek és szeszélyesek, hasonlóak a görög istenekhez. Még a nirvána is emberi állapot, amiben az üdvözülés a testtől való szabadulás. Ettől teljesen kétségbeestem. Elmondtam neki, egész életemben vádoltak, hogy nincs bennem gyengédség és megértés. Azt mondták, a leghidegebb lény vagyok, akivel valaha is találkoztak. Most pedig azt álltja Clara, hogy a szabadság az emberi együttérzéstől való megszabadulást jelenti, én pedig mindig úgy éreztem, hogy valami lényeges dolog hiányzik belőlem. Ismét ott tartottam, hogy az önsajnálattól elsírom magam, mikor Clara segítségemre sietett. – Szabaddá válni az emberi kötődésektől nem azt jelenti, hogy nem lehetünk gyengédek és együttérzők – mondta. – Még ezzel együtt is, az a szabadság, ahogy elmagyaráztad, számomra felfoghatatlan. Nem hiszem, hogy bármelyik részét akarnám. – Én viszont teljesen biztos vagyok benne, hogy minden részét akarom – vágott vissza Clara. – Bár hidd el, az eszemmel én sem tudom felfogni, de határozottan létezik. Azt is hidd el, hogy egy nap majd te magad fogod ugyanezt mondani valaki másnak. Talán még ugyanezeket a szavakat is fogod használni. – Rám kacsintott, mint aki biztos benne, hogy így lesz. – Ahogy előrehaladsz az összegező gyakorlatban, megjelenik majd előtted ennek a birodalomnak a bejárata, ahol az emberi kötöttségek nem számítanak – folytatta Clara. – Ez lesz a meghívás számodra, hogy keresztül osonj a sárkány szemén. Ez az, amit mi absztrakt repülésnek hívunk. Valójában ez a mérhetetlen űrön való átkelést jelenti egy olyan birodalomba, amit nem lehet leírni, mert nincs emberi mértéke. A rémülettől teljesen megbénultam. Nem tudtam Clarát könnyedén venni, mert mindig jelentése volt annak, amit mondott. Elveszíteni az emberi kötöttségeimet, bármilyenek voltak is azok, és beleugorni a mérhetetlen63. ségbe, több volt, mint rémisztő. Éppen meg akartam kérdezni, tudja-e, mikor fog megjelenni előttem ez a bejárat, mikor tovább folytatta a magyarázatát. – Az az igazság, hogy ez a bejárat mindig előttünk van – mondta –, de csak azok, akiknek mozdulatlan az elméjük és könnyű a szívük, láthatják vagy érezhetik meg a jelenlétét. Ez valódi bejárat nem csupán metafora, és mert valóban megjelenik, néha mint ajtó, vagy mint sötét üreg, vagy szédítő fény; ez bármilyen elképzelhető dolog lehet, akár még egy sárkány szeme is. Ebben az értelemben, mondta, a kínai bölcsek metaforája egyáltalán nem volt túlzás. – A másik, amiben ezek az ősi kínai kutatók hittek, hogy a láthatatlanság elnyerése a nyugodt közömbösségük eredménye volt. – Mi az a nyugodt közömbösség, Clara? Az egyenes válasz helyett megkérdezte, láttam-e valaha a verekedő kakasok szemét. – Soha életemben nem láttam verekedő kakasokat – mondtam. – A verekedő kakasok szeme nem mutat semmit azokból az érzelmekből – melegség, együttérzés, düh, félelem – amelyek az átlagember és állat szemeiből sugároznak. A verekedő kakasok szemében ezekből egyik sem látható. Helyettük leírhatatlan közönyösséget tükröznek, valami olyasmit, mint azoknak a lényeknek a szemei, akik már végrehajtották a rendkívüli átkelést. Ahelyett, hogy kifelé néznének a világra, befelé fordulnak, arra meredve, ami még nincs jelen. Ezek a befelé meredő szemek megindíthatatlanok. Semmilyen emberi megfontolást, sem félelmet nem tükröznek, csak a mérhetetlenséget. Azok a látók, akik rezzenetlenül bámulták a határtalant, azt tanúsították, hogy az végtelen, hideg és merev közönyösséggel visszabámul rájuk. 64.

7.

Egy délután, sötétedés előtt, hosszú sétát tettünk egy festői ösvényen a barlangtól a házig, és Clara javasolta, hogy üljünk le egy kicsit pihenni a fák árnyékába. Néztük az árnyékokat, amiket a fák vetítettek a földre, mikor egy hirtelen szélroham megremegtette a leveleket. A levelek ragyogni kezdtek a fény és árnyék vibrálására és hullámzó mintákat rajzoltak a talajra. Amikor elült a szél, a levelek és az árnyak ismét mozdulatlanná váltak. – Az elme ugyanolyan, mint ezek az árnyak – mondta Clara. – Mikor egyenletes a légzésünk, az elménk is nyugodt. Ha akadozó, az elme is úgy rezeg, mint ezek a felkavart levelek. Próbáltam légzésemet megfigyelni, hogy egyenletes vagy akadozó-e, de nem tudtam rájönni. – Ha izgatottan lélegzel, az elméd is nyugtalanná válik – folytatta. – Az elme elcsendesítését legjobb a légzés szabályozásával kezdeni. Tartsd, egyenesen a hátadat és koncentrálj a légzésedre, amíg olyan könnyed és ritmikus nem lesz, mint a csecsemőké. – Ha valaki olyan hegyeken mászott keresztül, mint mi az előbb, annak nem lehet olyan könnyed a légzése, mint a csecsemőké, akik egész nap csak heverésznek és semmit sem csinálnak – jegyeztem meg. – Egyébként nem tudom, hogy lélegeznek a csecsemők. Nem sokat voltam a közelükben, és amikor igen, nem figyeltem a légzésüket. Clara közelebb húzódott hozzám, egyik kezét a hátamra, a másikat pedig a mellkasomra tette. Legnagyobb döbbenetemre addig nyomta, míg annyira összeszorította, hogy úgy éreztem, megfulladok. Próbáltam arrébb húzódni, de vasmarokkal fogva tartott. Ellensúlyozásként a hasam elkezdett ritmikusan ki-be mozogni, ahogy a levegő beáramlott a testembe. – Így lélegeznek a csecsemők – mondta. – Emlékezzél a hasad hirtelen kilökődésének érzetére, így majd később is meg tudod ismételni, akár sétálsz, edzel, vagy csak a földön heverészel. Talán el sem hiszed, hogy annyira civilizáltak vagyunk, hogy újból meg kell tanulnunk helyesen lélegezni. – Levette a kezeit rólam. – Most engedd, hogy a lélegzet feljöhessen, megtöltve a mellkasodat. De ne hagyd, hogy elárassza a fejedet. – Lehetetlen, hogy a levegő a fejembe kerüljön – nevettem. – Ne vegyél mindent ennyire szó szerint – szidott meg. – Amikor levegőről beszélek, akkor igazából a lélegzésből származó energiáról beszélek, ami először az alsó testbe lép be, aztán a mellkasba megy és végül a fejbe. Nevetnem kellett komolyságán. Felkészültem egy újabb kínai metaforára. 65. Elmosolyodott és rám kacsintott. – Komolyságom a méretemmel arányos – mondta kuncogva. – Mi, nagyméretű emberek mindig sokkal komolyabbak és joviálisabbak vagyunk, mint a kicsik. Nem így van, Taisha? Nem értettem, miért vett bele engem is, amikor a nagy emberekről beszélt. Legalább két arasszal alacsonyabb és több mint harminc fonttal voltam könnyebb voltam, mint ő. Magamban nem fogadtam el, hogy engem is nagynak nevez, és a célzását sem, hogy túl komoly vagyok. De nem mondtam ki, mert tudtam, hogy esetet fog csinálni belőle és azt fogja mondani, hogy csináljak egy mélyre ható összegező gyakorlatot a méretemről. Úgy nézett rám, mint aki felmérte a reakciómat. Elmosolyodtam és úgy tettem, mintha egyáltalán nem érintett volna. Érdeklődésemet látva újból elkomolyodott és tovább magyarázta, hogy érzelmi életünk közvetlen kapcsolatban van légzésünk ritmikus mozgásával. – Az izgatott ember légzése – mondta közelebb hajolva –, gyors és felületes, a mellkasban és a fejben lokalizálódik. A nyugodt személy légzése viszont a hasi részbe süllyed le. Próbáltam a légzésemet levinni a hasamba, hogy ne gyanítsa, milyen zavart voltam. Erre mindentudóan rám mosolygott és hozzátette még, a nagyméretű embereknek még nehezebb a gyomorból lélegezni, mert a gravitációs központjuk egy kicsit magasabban van. Ezért még fontosabb, hogy nyugodtak és higgadtak maradjunk. – Az emberi test három fő energia-kamrára osztódik: a hasra, a mellkasra és a fejre – megérintette a hasamat a köldököm alatt, azután a napfonatomat, utána pedig a homlokom közepét. – Ez a három pont a fő központja a három kamrának. Minél nyugodtabb az elme és a test, annál több levegő tud bejutni ebbe a három részbe. – A csecsemők méretükhöz képest óriási mennyiségű levegőt lélegeznek be – mondta Clara. – Azonban ahogy idősebbek leszünk, egyre zsugorodunk, különösen a tüdőnk, és egyre kevesebb levegőt szívunk be. Mély levegőt vett, aztán tovább folytatta. – Mivel az érzelmek közvetlen kapcsolatban állnak a légzéssel, önmagunk megnyugtatására jó módszer a légzésünk szabályozása. Például begyakorolhatjuk, hogy minden légzésünket szándékosan meghosszabbítva több energiát nyeljünk el. Felállt és kérte, hogy figyelmesen vizsgáljam meg az árnyékát. Láttam, hogy teljesen mozdulatlan. Aztán azt kérte, álljak fel és nézzem a saját árnyékomat. Alig észlelhető remegést észleltem, olyan volt, mint a fák árnyéka, amikor a szellő megérinti a leveleket. – Miért remeg az árnyékom? – kérdeztem. – Azt hittem, teljesen mozdulatlanul állok. – Azért rezeg, mert az érzelmek szele fúj keresztül rajtad – válaszolta. – Már sokkal nyugodtabb vagy, mint mikor elkezdted az összegezést, de még mindig nagy adag aggodalom maradt benned. 66. Azt mondta, álljak a bal lábamra és a jobb lábamat a térdemnél hajlítsam be. Inogtam, ahogy az egyensúlyomat próbáltam megtartani. Bámultam Clarát, amiért ugyanolyan könnyedén állt egy lábon, mint kettőn, és az árnyéka teljesen mozdulatlan maradt.

– Úgy látszik, nehezen tudod megtartani az egyensúlyodat – jegyezte meg, lábait felcserélve. – Ez azt jelenti, hogy a gondolataid és érzelmeid nyugtalanok, és így a légzésed is olyan. Most a másik lábamat húztam fel, újból próbálva a gyakorlatot. Most jobb volt az egyensúlyom, de amikor megláttam, milyen mozdulatlan volt Clara árnyéka, hirtelen elöntött az irigység és ettől le kellett a tegyem lábam, hogy el ne essek. – Bármikor, amikor megjelenik egy gondolat – magyarázta Clara, leeresztve a lábát –, energiánk azonnal a gondolat irányába mozdul el. A gondolatok olyanok, mint a felderítők; arra késztetik a testet, hogy egy bizonyos ösvényen haladjon. – Most újból nézd az árnyékomat – utasított –, de ne úgy vedd, mintha csupán csak árnyék volna. Próbáld észrevenni benne Clara esszenciáját, ahogy az árnyékképben megmutatkozik. Azonnal feszült lettem. Feladatot kaptam, és a produkciómat kiértékelik. Gyerekkorom versengő érzése támadt fel bennem, amikor túl akartam tenni a bátyáimon. – Ne legyél feszült – szólt rám keményen. – Ez nem verseny, hanem élvezet. Érted? Élvezet. Olyan körülmények között nevelkedtem fel, hogy érzékenyen reagáljak a szavakra. Az „élvezet” szó teljesen zavarba hozott és pánikba estem. Nem használja megfelelően ezt a szót, gondoltam. Valami mást érthet ezen. De Clara újból és újból elismételte ugyanezt a szót, mintha belém akarta volna ültetni. A szemeimet továbbra is az árnyékán tartottam. Az volt a benyomásom, hogy gyönyörű, békés és erővel teli. Nem pusztán csak egy sötét terület volt, hanem úgy tűnt, mélysége, intelligenciája és vitalitása is van. Aztán hirtelen azt láttam, hogy Clara árnyéka a testétől függetlenül megmozdult. Ez a mozdulat hihetetlenül gyors és szinte alig észlelhető volt. Lélegzetemet visszafojtva mereven bámultam, minden figyelmemet ráirányítva. Aztán újból megmozdult, de most már felkészültem rá. Megrezzent, azután megnyúlt, mintha a vállak és a mellkas hirtelen megteltek volna. Az árnyék láthatóan életre kelt. Felvisítottam és felugrottam. – Clara, életre kelt az árnyékod! – Elborzadva, rohanásra készen álltam, hátha az árnyék utánam rohan, de a vállamnál fogva visszatartott. Mikor annyira megnyugodtam, hogy újból beszélni tudtam, elmondtam 67. neki, mit láttam, de tekintetemet elfordítottam, nehogy újból megpillantsam Clara baljós árnyékát. – Az, hogy látod az árnyékok mozgását, azt jelzi, hogy óriási mennyiségű energiád szabadult fel az összegező gyakorlatod folytán. – Biztos vagy benne, hogy nem csak képzelődtem? – kérdeztem, azt remélve, hátha igent mond. – A te szántszándékod volt, ami megmozdította azt – válaszolt határozottan. – De nem gondolod, hogy az összegező gyakorlat megzavarhatta az agyamat – kérdeztem. – Nagyon megzavart, hogy láttam az árnyékokat önmaguktól mozogni. – Nem. Az összegező gyakorlat célja az életünk folyamán elfogadott meggyőződéseink megtörése – magyarázta türelmesen. – Ameddig ezek nem törnek meg, nem tudjuk megakadályozni, hogy az emlékezésünk ereje ne árnyékolja be tudatosságunkat. – Mit értesz pontosan az emlékezés erején'? – A világ az emlékeknek egy óriási képernyője; és ha bizonyos meggyőződések megtörnek, akkor az emlékezés ereje nemcsak sakkban tartható, hanem ki is törlődik. Nem értettem, mit mond, rossz néven vettem, hogy ilyen homályosan beszél. – Talán felkavarta a szél a port, ahová az árnyékod vetült – próbáltam ésszerű magyarázatot adni. Clara megrázta a fejét. – Próbáld újból megnézni, hogy biztos legyél benne – javasolta. Libabőrös lett a karom. Semmi nem tud rávenni, hogy újból az árnyékára meredjek. – Azt állítod, hogy az emberek árnyéka nem mozoghat magától – mondta Clara –, mert az emlékezeted ezt mondja neked. Emlékszel rá, hogy láttad-e mozogni ezeket? – Nem hiszem. Biztosan nem. – Látod, erről van szó. De az előbb az történt veled, hogy a normális emlékezőképességed egy pillanatra sakkban tartottad és így láttad az árnyékomat mozogni. Nevetve megfenyített az ujjával. – Nem a szél volt, ami felkavarta a port. – Aztán mint egy szégyenlős gyerek eltakarta az arcát a karjaival. Megdöbbentem, milyen furcsa, hogy bár középkorú nő volt, sohasem vált nevetségessé, amikor gyerekes gesztusokat csinált. – Van egy hírem a számodra – folytatta. – Gyerekként már láttad mozogni az árnyakat, de akkor még nem gondolkoztál racionálisan és így rendben volt, hogy azok mozogtak. Ahogy felnőttél, az energiádat társadal68. mi kötelezettségek foglalták el, és így elfelejtetted, hogy láttad az árnyakat mozogni. Csak arra emlékeztél, amire szabad volt emlékezni. Próbáltam felmérni, amiről beszélt, amikor hirtelen emlékezni kezdtem, hogy láttam az árnyékokat gyerekkoromban tekeredni és hullámzani a járdán, különösen a forró, tiszta napokon. Mindig azt hitem, hogy meg akarnak szabadulni az emberektől, akikhez tartoztak. Elborzasztott a látvány, ahogy az árnyékok a hátuk mögül kikukucskálva oldalra

hajoltak. Furcsa volt, hogy a felnőttek teljesen megfeledkeztek az árnyékuk bolondozásáról. Amikor ezt megemlítettem Clarának, arra a következtetésre jutott, hogy azért rémültem meg annyira, mert konfliktusba kerültem azzal, amit valóban láttam és azzal, amit eddig mondtak nekem, hogy mi az, ami megengedett, mi az, amit láthatok. – Nem tudom követni, amiről beszélsz. – Próbáld elképzelni magad, mint egy óriási raktárat – javasolta.. – Ebbe a raktárba rajtad kívül már mások is elraktároztak érzéseket, ideákat, elmefuttatásokat és viselkedési formákat. De mivel ez a te raktárad, akármikor bemehetsz, átkutathatod és bármit használhatsz, amit ott találsz. Csak az a baj, hogy semmi áttekintésed nincs a leltár felett, mert azt már azelőtt elkészítették, mielőtt tulajdonodba került volna a raktár. Így a választási lehetőséged erősen korlátozott. Az életünk azért tűnik folyamatos idővonalnak, mert a raktárházunkban a leltár sohasem változik – tette hozzá. – Amíg a raktár nincs kiürítve, addig nincs rá módunk, hogy azzá váljunk, amik valójában vagyunk. Az emlékektől elárasztva, és attól, amit Clara elmagyarázott, leültem egy óriási sziklára. A szemem sarkából láttam az árnyékomat és hirtelen pánik vett erőt rajtam, mikor azt kérdeztem magamtól, mi van akkor, ha az árnyékom nem úgy ül, ahogy én. – Ezt nem bírom elviselni, Clara – mondtam. – Menjünk vissza a házba. – Maradj nyugton – parancsolt rám. – Csendesítsd el az agyadat és nézz rám, akkor a tested is elcsendesedik, máskülönben szétrobbansz. Maga elé emelte a bal kezét, csuklójával kissé a köldöke fölé, tenyerét kifelé fordította, az ujjai szorosan összezárva a föld felé mutattak. Mondta, hogy csináljam utána ezt a mozdulatot és merően nézzem a középső ujjhegyemet. Az orrnyergemen keresztül néztem, ami arra kényszerített, hogy lefele nézzek, mialatt enyhén kereszteztem a szemeimet. Elmagyarázta, hogy az ilyenfajta merev nézéssel a talaj felé helyezzük ki tudatunkat és ezzel lecsökkentjük belső nyugtalanságunkat. Azután mélyen lélegezzek be, mondta, a talaj irányából azzal a szándékkal, hogy egy energia szikrát hozzak fel, ami mint egy csepp ragasztó rátapad a középső ujjamra. Aztán csuklóból mozgatva felfelé köröztem a kezemmel, amíg a hüvelykujjam tövével meg nem érintettem a 69. mellcsontomat. Középső ujjamat mereven nézve hétig számoltam, aztán a tudatomat azonnal a homlokom közepére helyeztem át, a szemek közötti, közvetlenül az orr fölötti pontra. Ennek az áthelyezésnek, mondta, azzal a szándékkal kell együtt járnia, hogy a középső ujjam hegyén ragyogó energiát áthelyezzem a szemek közötti pontra. Ha sikerül ez az áthelyezés, fény jelenik meg a becsukott szem sötét mezejében. Ezt a fénylő energiapontot el tudjuk küldeni testünk bármely részébe a fájdalmat, betegséget megszüntetni, a félelmet semlegesíteni. Ezután elmozdította a kezét és gyöngéden megnyomta a napfonatomat. – Ha gyors energia-beáramlásra van szükséged, mint ahogy most is, csináld azt az erőlégzést, ami most fogok megmutatni, és biztosíthatlak, újra feltöltődsz energiával. Figyeltem, amint egy sorozat gyors ki- és belégzést csinált az orrán keresztül, rekeszizmát vibrálva. Ahogy utánozni kezdtem rekeszizmom összehúzásával és ellazításával, húsz légzés után melegséget éreztem szétáradni a testem belsejében. – Addig ülünk itt és csináljuk ezt az erőlégzést a szem mögötti fényre nézve – mondta –, amíg a rémületed el nem múlik. – Nem is féltem annyira – hazudtam. – Nem láttad magad – vágott vissza Clara. – Én úgy láttam, hogy az ájulás küszöbén állsz. Teljesen igaza volt. Még soha nem tapasztaltam ilyen teljes rémületet, mint amikor láttam az árnyékát a háta mögül kinyúlni. Az elfelejtett emlékek olyan mélységből törtek fel, hogy egy-két pillanatig valóban azt éreztem, újból gyerek vagyok. Tenyeremet oldalra fordítva mereven néztem az ujjhegyemet, ahogy Clara utasította. Szemeimet rajta tartottam, azután figyelmemet áthelyeztem a homlokom közepére. Semmilyen fényt nem láttam, de lassanként megnyugodtam. Már majdnem teljesen sötét volt. Láttam a körvonalait magam mellett kirajzolódni. Csillapító hangon azt mondta, maradjunk még egy darabig itt, hogy ez az energiaszikra elhelyezkedjen a testemben. – Kínában tanultad ezt a technikát? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Már mondtam neked, hogy az én tanárom itt volt Mexikóban. Rendkívüli ember volt, aki egész életét a tanulásnak szentelte, hogy aztán minket is megtanítson a szabadság művészetére. – De ez a légzési technika nem ázsiai eredetű? Mintha egy pillanatig fontolóra vette volna, mielőtt válaszol. Azt hittem, azért tétovázik, mert titokzatoskodni akar. – A te tanárod hol tanulta ezt? – tapogatóztam. – Ő is volt Kínában? – Mindent, amit a tudott, a mesterétől tanulta – mondta Clara kitérően. Amikor arra kértem, hogy beszéljen még egy kicsit a mesterről és ar70. ról, hogy mire tanította, elnézést kérve azt válaszolta, hogy most még nem beszélhet erről a témáról. – Ahhoz, hogy ezt megértsed, egy speciális energiára kell szert tegyél, amivel még ebben a pillanatban nem

rendelkezel. Megveregette a kezemet, – Ne sürgesd a dolgokat – mondta barátságosan. – Szándékomban áll mindent megtanítani neked, amit mi tudunk. Hát miért ez a nagy sietség? – Mindig olyan kíváncsivá teszel, amikor azt mondod „mi”, mert az az érzésem támad, hogy mások is laknak ebben a házban és aztán látni és hallani kezdek dolgokat, amikre a józan eszem azt mondja, nem lehet igaz. Clara úgy nevetett, hogy azt hittem, le fog esni a sziklatömbről, amin ült. Nevetésének hirtelen és eltúlzott kirobbanása még a visszautasításánál is jobban idegesített. – Nem is tudod, milyen mulatságos számomra a dilemmád – mondta magyarázkodóan. – Ez is, és az is, amikor az árnyékokat láttad mozogni, azt bizonyítja, hogy felszabadítod az energiádat. Kezded kiüríteni a raktáradat. Minél több tételt dobsz ki a leltárodból, annál több helyet csinálsz más dolgoknak. – Például minek? – kérdeztem még mindig bosszankodva. – Látni, hogyan mozognak az árnyékok és hangokat hallani? – Talán – mondta burkoltan. – Vagy talán inkább azokat az embereket látni, akiké azok az árnyékok és a hangok. Tudni akartam, kikre utalt, de ezzel kapcsolatban minden további beszélgetést visszautasított. Hirtelen felállt és kijelentette, hogy vissza akar menni a házhoz, bekapcsolni a generátort, mielőtt teljesen besötétedik. 71.

8. Három napig nem láttam Clarát, aki valami titokzatos ügyben volt távol. Mostanában szokásává vált, hogy minden bejelentés nélkül napokig egyedül hagyott az házban. Csak Manfréd volt a társaságom; s bár az egész ház ott volt számomra, mégse merészeltem a nappali szobán, a gyakorlótermén, a konyhán és természetesen a külső mosdóházon kívül más részt is felkutatni. Volt valami Clara házában, és a környékén, ami megmagyarázhatatlan félelemmel töltött el, különösen amikor Clara távol volt. Ezért ilyenkor szigorú napirendet szabtam magamnak, ami megnyugtatott. Kilenc körül keltem fel, elkészítettem a reggelimet a villanyrezsón, mert még mindig nem tudtam, hogyan kell begyújtani a fatüzeléses tűzhelybe, aztán egy könnyű ebédrevalót csomagoltam magamnak és mentem a barlangba az összegező gyakorlatot csinálni, vagy hosszú kirándulásra mentem Manfréddal. Általában késő délután értem vissza, hogy kung-fu-t gyakoroljak Clara gyakorlótermében. Ez egy nagy bolthajtásos mennyezetű terem volt, lakkozott fapadlóval, oldalt fekete politúros állvány állt, különféle harci művészetek fegyvereivel megrakottan. Az ajtóval szemben, a falnál egy dobogó volt matracokkal betakarva. Egyszer megkérdeztem Clarát, mire való ez az emelvény. Itt szoktam meditálni, válaszolta. Sohasem láttam Clarát meditálni, mert akármikor bement ebbe az épületbe, mindig bezárta az ajtót. Amikor megkérdeztem, milyen meditációs gyakorlatokat végez, mindig kitért a válasz elől. Csak egyetlen dolgot mondott, amit ő „álmodás”-nak nevezett. Megengedte, hogy bármikor használhatom a gyakorlótermet, ha ő nincs ott. Amikor egyedül voltam a házban, szinte magához húzott a terem és az érzelmeim megnyugodtak, mert az Clara jelenlétével és erejével volt feltöltve. Itt tanította nekem a legérdekesebb kung-fu stílust. Eddig sohasem érdekelt a kínai harcművészet, mert a japán karate tanáraim mindig azt hangsúlyozták, hogy azok a gyakorlatai túl körülményesek és nehézkesek, anélkül, hogy bármiféle gyakorlati hasznuk lenne. Szisztematikusan lejáratták a kínai stílusokat és a sajátjukat helyezték fölénybe, azt mondva, hogy bár karate gyökerei a kínai stílusból erednek, de a formáit és alkalmazását száz százalékig Japánban alakították át és tökéletesítették. A harcművészetekben való járatlanságomban hittem a tanáraimnak, és minden más stílust elleneztem. Ezért nem tudtam, hogy honnan ered Clara kung-fu stílusa. Tudatlanságom ellenére egy dolog biztos volt, Clara kétségtelenül mesteri fokon gyakorolta. 72. Egy órányi gyakorlás után ruhát váltottam és a konyhába mentem enni. A vacsorám változatlanul ott volt az asztalon, de olyan farkaséhes voltam a gyakorlás után, hogy gyorsan befaltam, bármi is volt odakészítve, anélkül, hogy azon töprengtem volna, hogyan került oda. Mikor megkérdeztem Clarától, azt mondta, hogy amikor ő nincs ott, egy gondnok jön a házba és az készíti el az ételemet. Biztos, hogy mosott is, mert a ruhámat szépen összehajtogatva, egy rakásban ott találtam a hálószobám ajtajánál, csak ki kellett vasaljam. Egy este, a fárasztó gyakorlatok után, mialatt Manfréd kritikusan figyelve időnként morgott egyet, olyan energiatöbbletet éreztem, hogy elhatároztam, megváltoztatom a napirendemet és visszamegyek a barlangba tovább folytatni az összegezést. Annyira siettem, hogy elfelejtettem magammal vinni a zseblámpát. Felhős este volt, de a teljes sötétség ellenére sem estem el az úton. A barlangba érve belekezdtem az összegező gyakorlatba, felidéztem az összes karate oktatóm módszerét, ki-be légzését, és minden bemutatót és versenyt, amelyen részt vettem. Ez majdnem az egész estét igénybe be vette, de amikor befejeztem, azt éreztem, hogy teljesen megtisztultam mindattól az előítélettől, amit a tréningjeim során a tanáraimtól örököltem. Clara a következő nap sem jött még vissza, így a szokásosnál egy kicsit később mentem a barlangba. A visszafelé vezető utamon azt a feladatot adtam magamnak, hogy csukott szemmel menjek vissza a megszokott, mindennapos utamon. Kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e botladozás nélkül haladni, mert tegnap este nagyon furcsának tűnt,

hogy a barlangból hazafelé tartva egyszer sem botlottam meg. Most, hogy nappal, csukott szemmel gyalogoltam, többször megbotlottam a sziklákban és fatörzsekben és csúnyán felhorzsoltam a lábszáramat. A nappali szobában ültem a földön, épp a sebtapaszt ragasztottam a horzsolásaimra, amikor Clara váratlanul belépett az ajtón. – Mi történt veled – kérdezte meglepődve. – Verekedtetek a kutyával? Ebben a pillanatban Manfréd baktatott be a szobába. Meg voltam róla győződve, értette, mit mondott Clara. Morózusan ugatott, mint aki megsértődött. Clara megállt előtte és derékból könnyedén meghajolva, mint ahogy az ázsiai tanítványok szoktak a mesterük előtt, a lehető legtekervényesebb kétnyelvű bocsánatkérésbe kezdett. – Rettenetesen sajnálom, kedves senor, hogy olyan könnyelműen szóltam az ön feddhetetlen viselkedéséről és kitűnő modoráról, és mindenekfelett az ön legfőbb meghatározójáról, ami önt un senor entre senores, el mas ilustre entre todos ellos – a fejedelmek fejedelmévé teszi, az összes közül a legkiválóbbnak. Teljesen összezavarodtam. Azt hittem, elment az esze Clarának a háromnapos távolléte alatt. Még sohasem hallottam így beszélni. Nevetni szerettem volna, de a komolysága a torkomba szorította a nevetést. 73. Éppen egy másik bocsánatkérési sorozatba akart belekezdeni, amikor Manfréd ásított egyet, unottan ránézett és kivonult a szobából. Clara leült a kanapéra és egész testében rázkódott a visszafogott nevetéstől. – Mikor meg van sértődve, csak egyféleképpen lehet megszabadulni tőle: halálra kell untatni a bocsánatkérésekkel – mondta bizalmasan. Azt reméltem, hátha elmondja, merre volt az elmúlt három nap alatt. Vártam egy kicsit, de hiába. Én elmeséltem neki, hogy távolléte alatt Manfréd mindennap meglátogatott a barlangban. Olyan volt, mintha időről időre ellenőrzött volna, hogy jól vagyok-e. Ismét azt szerettem volna, ha mond valamit az útjáról, de helyette azt felelte: – Igen, ez a kutya nagyon gondoskodó és rendkívül tekintettel van másokra. Éppen ezért ugyanezt várja el másoktól is, és ha úgy érzi, hogy nem kapja meg, megvadul. Mikor ilyen hangulatban van, halálosan veszélyes. Emlékszel arra az estére, amikor majdnem leharapta a fejed, mert varangyosbékának hívtad? Témát akartam váltani. Nem volt kedvem Manfrédra, mint egy őrült kutyára gondolni. Az utóbbi időkben egyre inkább barát volt, mint állat. Az egyetlen olyan barát, aki bizonytalan bizonyosságával igazán megértett és teljesen magával ragadott. – Még nem mondtad el, mi történt a lábaddal – emlékeztetett Clara. Elmeséltem neki a csukott szemmel való gyaloglásom sikertelen próbálkozását és azt is, hogy előző este minden nehézség nélkül tudtam sétálni a sötétben. Megnézte a horzsolásaimat és a foltokat a lábamon, aztán jóindulatúan megveregette a fejemet, mintha Manfréd lennék. – Tegnap este nem csináltál a gyaloglásodból gyakorlatot. Elszántad magad, hogy a barlangba mész és a lábaid automatikusan odavittek. Ma délután tudatosan próbáltad megismételni a tegnapi gyaloglást és ez azért nem sikerült, mert az agyad akadályozott benne. – Elgondolkozott egy pillanatig, aztán még hozzátette – Vagy talán nem hallgattál a szellem hangjára, ami biztonsággal vezethetett volna az úton. Egy türelmetlen gyerek fintorával elhúzta a száját, mikor azt mondtam, semmi hangot sem hallottam, de úgy érzem, néha különös suttogásokat hallok a házban, annak ellenére, hogy meg vagyok róla győződve, hogy csak a szél fúj keresztül az üres folyosón. – Már megegyeztünk abban, hogy semmit sem veszel szó szerint, amit mondok, egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy komolyan veheted – emlékeztetett keményen. – A raktárad kiürítésével megváltoztatod a leltárodat. Így most már van hely valami újnak, például a sötétben gyaloglásnak. Így, úgy hiszem, helye van talán a szellem szavának is. Annyira próbáltam megérteni, miről beszél, hogy a homlokomat erősen 74. összeráncoltam. Leült a kedvenc székébe és türelmesen kezdte magyarázni, hogy mit értett ezen. – Mielőtt ebbe a házba jöttél, a te listádon a kutya nem lehetett más, mint kutya. Aztán találkoztál Manfréddal és ez a találkozás arra kényszerített, hogy módosíts a listádnak ezen a tételén. – Megrázta a kezeit, mint ahogy az olaszok szokták és azt mondta – Capisce? – Úgy érted, Manfréd a szellem hangja? – kérdeztem megdöbbenve. Clara annyira nevetett, hogy alig tudott szóhoz jutni. – Nem, nem egészen erre gondoltam. Valami sokkal elvontabbra – mormogta. Javasolta, vegyem elő a gyékényszőnyegemet a szekrényből. – Menjünk ki a kis belső kertbe, és üljünk le a zapote fa alá – mondta, és kivett valami kenőcsöt a faliszekrényből. – Az alkonyat a legjobb időpont a szellem hangjára figyelni. Az óriás fa alatt, ami tele volt barackszerű zöld gyümölccsel, kitekerte a szőnyegemet. Clara bedörzsölte a kenőcsével a felhorzsolt lábamat. Nagyon fájt, de nem akartam nyafogni. Mire befejezte, a legnagyobb dudor szinte teljesen eltűnt. Aztán hátát a fa vastag törzsének támasztva elkezdett beszélni. – Mindennek van formája, de a külső forma mellett a belső tudat az, ami irányítja a dolgokat. Ez a csendes tudatosság a szellem. Ez a mindenben benne lévő erő különféle dolgokban, különbözőképpen nyilvánítja meg önmagát. Ez az energia szól hozzánk. Most nyugodj meg és vegyél egy mély lélegzetet, mert megmutatom, hogyan gyakorold a belső

hallást. Ezzel a belső füllel képes leszel észlelni a szellem hívását. Amikor lélegzel, engedd, hogy az energia kiáradjon a füleiden. – Ezt meg hogy csináljam? – kérdeztem. – Mikor belélegzel, rögzítsd a figyelmed a füleid kinyitására, és a szántszándékoddal koncentrálva irányítsd a levegő áramlását. Egy darabig felügyelt a próbálkozásaimra, javítgatva rajtuk. – Csukott szájjal lélegezz ki az orrodon keresztül és a nyelved hegyét nyomd a szájpadlásodhoz – mondta. – Zajtalanul lélegezz. Néhány próbálkozás után hirtelen azt éreztem, hogy a fülem ropogni kezd és a homloküregem kitisztul. Aztán utasított, hogy addig dörzsöljem össze a tenyeremet, amíg forrók nem lesznek, aztán helyezzem a füleimre úgy, hogy az ujjaim majdnem összeérnek a fejem mögött. Miután megtettem, azt javasolta, hogy enyhe, körkörös mozgással dörzsöljem meg a füleimet; aztán a füleimet még mindig betakarva a mutatóujjamat keresztbe tettem a középső ujjaimra és folyamatosan ütögettem a fejem a füleim mögött, lecsattintva a mutatóujjam. Ahogy ezt a pattogtatást csináltam az ujjaimmal, olyan hangot hallottam, mintha egy tompa hangú harang visszhangozna a fejemben. Tizennyolcszor megismételtem az ütögetést, ahogy mondta. Amikor levettem a kezeimet a füleimről, azt észlel75. tem, hogy képes vagyok megkülönböztetni és meghallani a leghalkabb hangokat is a környezetemben, amíg eddig minden egybefolyt és tompa volt. – Most, hogy kitisztultak a füleid, meg tudod hallani a szellem hangját – mondta Clara. – De ne azt várd, hogy a fák tetejéről kiáltson le. Amit mi a szellem hangjának nevezünk, az inkább érzés. Vagy például lehet egy idea, ami hirtelen az agyadba villant. Néha lehet egy vágyakozás, elmenni valahová, valami homályosan ismerős helyre, vagy csinálni valami felfoghatatlan dolgot. Talán ereje volt a javaslatának, mert lágy mormolást kezdtem hallani magam körül. Ahogy jobban ráirányítottam a figyelmemet, a mormolás távolból jövő emberi hangokká változott át. Tisztán ki tudtam venni egy nő csilingelő nevetését és egy férfi dús bariton hangú énekét. Úgy hallottam, mintha hirtelen szélkitörés hozta volna el hozzám a hangokat. Feszülten figyeltem, mit mondanak a hangok és minél jobban hallgattam a szelet, annál mámorosabb lettem. Valami forrongó energia felugrásra késztetett. Olyan boldog voltam, hogy játszani, táncolni akartam, körbe rohanni, mint egy gyerek. Anélkül, hogy rájöttem volna, mit csinálok, énekelni, szökdécselni kezdtem és körbe pörögni a belső kertben, mint egy balerina, míg teljesen ki nem merültem. Mikor végül leültem Clara mellé, csupa veríték voltam, de ez nem egészséges fizikai izzadás volt. Inkább a kimerültség hideg verejtéke. Clara szintén kifogyott a szuszból, úgy nevetett a bohóckodásomon. Sikerült bolondot csinálni magamból a szökdécselésemmel és az ugra-bugrálásommal. – Nem tudom, mi jött rám – mondtam zavartan magyarázkodva. – Mondd el mi történt – mondta komolyan. Mikor ezt elutasítottam, hozzátette: – Máskülönben arra kényszerülök, hogy úgy vegyelek, mint aki egy kicsit, szóval mint egy dilist a harangtoronyban, ugye érted mire gondolok? Erre elmeséltem neki, hogy valami varázslatos nevetést és éneklést hallottam, és ez vitt a táncba. – Úgy gondolod, megbolondulok? – kérdeztem nyugtalanul. – A helyedben én nem idegeskednék emiatt – mondta. – A bohóckodásod természetes reakció volt a szellem hangjára. – Nem csak egy hang volt; sok volt – korrigáltam. – Itt vagyunk megint, a szó szerint értelmező tökéletes lány – gúnyolódott. – A szó szerint értelmezés leltárunk egyik f? darabja, és ennek tudatára kell ébredjünk ahhoz, hogy elhagyhassuk. A szellem hangja egy absztrakt fogalom, aminek semmi köze sincs a hangokhoz és ugyanakkor időnként még hangokat is hallhatunk. – Azt mondta, mivel engem hívő katolikusnak neveltek, a leltáromat úgy szeretném átalakítani, hogy a szel76. lem egyfajta őrzőangyallá változzon, egy kedves védelmező férfivé, aki vigyáz rám. – De a szellem senkinek sem az őrangyala – folytatta. – Ez egy absztrakt erő, se nem jó, se nem rossz. Erő, ami nem érdeklődik irántunk, azonban az erőnkre reagál. Nem az imáinkra, nem ránk, hanem a saját erőnkre. Emlékezz erre, amikor legközelebb úgy érzed, hogy bocsánatért kell imádkozzál. – De hát a szellem nem jóságos és megbocsájtó? – kérdeztem rémülten. – Előbb-utóbb el kell hagyd az összes előítéletedet a jóról és a rosszról, Istenről és a vallásról, és a teljesen új leltárban csak az új értelmezés szerint gondolkozhatsz. – Úgy érted, a jó és a gonosz nem létezik? – kérdeztem, előre felkészülve egy logikus vitára a szabad akaratról és a jó és gonosz létezéséről, ahogy azt a katolikus iskolában tanultam. Mielőtt belebonyolódhattam volna álláspontom bizonyításába, Clara közbevágott. – Ez az a pont, ahol a társaim és én is legjobban különbözünk a már kialakított rendszertől. Már mondtam neked, számunkra a szabadság az emberi kötöttségektől való megszabadulást jelenti, és ebbe beletartozik az Isten, a jó és a gonosz, a szentek, a Szűz és a Szentlélek is. Hisszük, hogy nem az emberi leltár az egyetlen, ami az embert a szabadság eléréséhez vezetheti. Ha a raktárunk telve marad vágyainkkal, érzéseinkkel, ideáinkkal, akkor hol marad hely a

szabadságunknak? Érted mire gondolok? Értettem, de nem olyan világosan, ahogy szerettem volna, részben azért, mert még mindig nem fogadtam el az emberi mivoltom feladását, és azért is, mert még nem összegeztem az összes vallási koncepciót, amit a katolikus iskolarendszerből vettem át. Meg ahhoz is hozzászoktam, hogy ne gondolkodjak semmi olyasmin, ami nem közvetlenül rám vonatkozik. Próbáltam rést találni Clara okfejtésében, mikor hirtelen a bordám megütögetésével kizökkentett a gondolatmenetemből. Egy másik gyakorlatot fog megmutatni, mondta, a gondolatok megállítására és az energiavonalak érzékelésére. Máskülönben megint azzal folytatom, amivel mindig, saját magam okosságának bűvöletébe esem. Utasított, hogy keresztbe tett lábakkal üljek le és belégzés közben hajoljak először jobbra, majd balra, és figyeljem, hogyan helyezkedik el a füleimből vízszintesen kiinduló vonal. Meglepetésemre azt mondta, hogy ez a vonal nem billen el a test elmozdulásával, hanem tökéletesen vízszintes marad. Ez volt az egyik rejtély, amit ő és társai feltártak. – Így elhajolva – magyarázta – tudatunk, ami normálisan mindig előre irányul, oldal irányba mozdul. Mondta, hogy lazítsam el az állkapcsom izmait, háromszor megrágva és lenyelve a nyálamat. 77. – Ez mire jó? – kérdeztem, nagyokat nyelve. – A rágás és nyelés a fejben megakadt energia egy részét leviszi a gyomorba, ezzel tehermentesíti az agyat – mondta kuncogva. – Neked ezt gyakran csinálnod. Fel akartam állni, hogy sétálok egyet, mert elzsibbadtak a lábaim, de kérésére ülve maradtam és megismételtem a gyakorlatot. Amennyire csak tudtam, elhajoltam mindkét oldalra és erősen próbáltam érzékelni ezt a vízszintes vonalat, de nem tudtam. Azonban sikerült megállítanom gondolataim szokásos lavináját. Talán egy óra is eltelt, csendben ülve, minden gondolat nélkül. Hallottam körülöttünk a tücskök ciripelését és a levelek susogását, de más hangot nem hozott a szél. Egy darabig Manfréd ugatását hallgattam, szobájának irányából jött, a ház oldalától. Tudatában voltam a gondolatok teljes hiányának, és hogy milyen békés és tökéletes csend volt bennem. Aztán, mint egy ki nem mondott parancsra, a gondolatok ismét megrohanták az. agyamat. Nyugtalan mozgolódásom arra késztette Clarát, hogy ismét beszélni kezdjen. – A szellem hangja a semmiből jön. A csendesség mélyéből, a nemlét birodalmából. Ezt a hangot csak akkor lehet hallani, ha teljesen csendesek és kiegyensúlyozottak vagyunk. – Két ellentétes erő mozgat bennünket – magyarázta – a hím- és nőnemű, a pozitív és negatív, a világos és sötét, ezeket egyensúlyban kell tartani, így rés keletkezik a bennünket körülvevő energián, és ezen a nyíláson tudatunk átcsúszhat. A körülöttünk lévő energián keletkezett nyíláson át tud a szellem megnyilvánulni. – Egyensúlyra van szükségünk – folytatta. – De az egyensúly nem csak a két erő egyenlő arányát jelenti. Amint az arányok kiegyenlítődtek, egy új kiegyensúlyozott erőkombináció nyer teret, és magától kezd mozogni. Fürkészve nézte az arcomat a sötétben, éreztem, azt kutatta, hogy vajon felfogtam-e, amit mondott. Mivel semmi jelét nem látta, azt mondta: – Nem vagyunk túl intelligensek, ugye? Erre a megjegyzésére az egész testem megfeszült. Elmeséltem, hogy egész életemben soha, senki sem állította azt, hogy nem vagyok intelligens. A szüleim, tanáraim mindig arról áradoztak, hogy az egyik legkiválóbb tanuló vagyok az osztályban. A vizsgák előtt mindig szinte betegre tanultam magam, hogy jobb jegyeket kapjak, mint a bátyáim. Clara felsóhajtott és türelmesen végighallgatta, ahogy kitartóan bizonygatom, hogy milyen értelmes vagyok. Mielőtt a vitától teljesen kimerültem volna, megadóan megjegyezte: – Igen, intelligens vagy, de mindaz amit elmondtál, azt bizonyítja, hogy csak a mindennapi életben. Mi több, intelligens, szorgalmas, iparkodó és ravasz is vagy. Nem így van'? Akaratom ellenére egyet kellett vele értsek, mert, ha valóban olyan intelligens lettem volna, mint állítottam, akkor nem kellett volna halálra tanulnom magam. 78. – Ahhoz, hogy a mi világunkban intelligens legyél – magyarázta Clara – tudnod kell koncentrálni, hogy ugyanúgy tudd rögzíteni a figyelmedet bármilyen konkrét dologra, mint bármilyen absztrakt megnyilvánulásra. – Milyen absztrakt megnyilvánulásról beszélsz? – kérdeztem. – A bennünket körülvevő energiamezőn lévő rés egy absztrakt megnyilvánulás. De ne várd, hogy ezt ugyanúgy fogod érezni vagy látni, mint ahogy érzel és látsz a konkrét világban. Valami más fog történni. Hangsúlyozta, hogy ha a figyelmünket bármilyen absztrakt megnyilvánulásra rögzítjük, spontán egybeolvasztással egyesítenünk kell az ismertet az ismeretlennel, így az értelmünket lefoglaljuk, ugyanakkor közömbösek maradunk vele szemben. Aztán kérte, hogy álljak fel és sétáljak körbe. – Most, hogy sötét van, próbálj úgy járni, hogy ne nézz a földre – mondta –, ne tudatos gyakorlatként csináld, hanem mint egy varázsló nem-cselekvést. Meg akartam kérdezni, hogy mit ért a varázsló nem-cselekvésen, de tudtam, ha elmondja, én a magyarázatára fogok gondolni és nem a koncepció szerint cselekedni, még akkor is, ha nem vagyok benne biztos, mit értett azon. Eszembe jutott, hogy már korábban használta a „nem-cselekvés” kifejezést, és mivel nem akartam megkérdezni, próbáltam visszaemlékezni, mit is mondott erről. Számomra a tudás, még akkor is, ha csekély vagy hiányos, jobb volt mint a nemtudás, mert az ellenőrzés érzetét adta. A tudás feloldotta a sebezhetőségemet. – A nem-cselekvés kifejezés a mi varázsló tradíciónkból ered – folytatta Clara, mint aki tudatában van, hogy

szükségem van a magyarázatára. – Ez mindarra vonatkozik, ami nincs benne a ránk erőltetett dolgok leltárában. Amikor a ránk erőltetett leltár bármelyik darabját alkalmazzuk, akkor cselekszünk, és bármi, ami nincs benne ebben a leltárban, az a nem-cselekvés. Erre a megjegyzésére az a kis nyugalmam is, amit eddig sikerült elérnem, hirtelen eltűnt. – Mit értesz varázsló tradíción? – sürgettem. – Ha akarod, minden részletét fel tudod fogni, Taisha. Nem véletlen, miért olyan nagyok a füleid – mondta nevetve, de nem válaszolt azonnal. Válaszára várva rámeredtem. – Még nem akartam erről beszélni – mondta végül –, de mivel kicsúszott a számon, csak annyit mondok, hogy a szabadság művészete a varázslók szántszándékának a terméke. – Milyen varázslókról beszélsz? – Itt, Mexikóban voltak és még ma is vannak olyan emberek, akiket a végső kérdések érdekelnek. Mágikus családom és én is, varázslóknak hívjuk őket. Minden ideát tőluk örököltünk, amiket neked is átadok. Már ismered az összegező gyakorlatot. A nem-cselekvés egy másik idea. – De kik ezek az emberek Clara? 79. – Hamarosan mindent megtudsz róluk, amit tudnod kell – biztosított. – De most csak koncentráljunk az egyik nemcselekvés gyakorlatra. Azt mondta, hogy például ebben a pillanatban az lenne a nem-cselekvés számomra, hogy kikapcsolom a racionális agyamat, s ezzel arra kényszerítem magam, hogy fenntartás nélkül bízzak a szellemben. – De ne csak tettesd ezt a bizalmat, miközben titokban kételyek közt háborogsz – figyelmeztetett. – Csak amikor a pozitív és negatív erőid tökéletes összhangban vannak, leszel képes megérezni vagy meglátni a körülötted lévő energián a rést, vagy bízni benne, hogy sikerül csukott szemmel sétálnod. Néhány mély lélegzetet vettem és elkezdtem sétálni, anélkül, hogy a földre néztem volna, de kezeimet előre nyújtottam arra az esetre, ha nekimennék valaminek. Botladoztam egy darabig, egyszer megbotlottam egy cserepes növényben és el is estem volna, ha Clara nem ragadja meg a karomat. Idővel egyre kevesebbet botladoztam, míg végül minden nehézség nélkül sétáltam. Olyan volt, mintha a lábfejem világosan látott volna mindent a belső kertben és pontosan tudta volna, hogy hová lépjen és hová nem. 80.

9. Egy délután, az összegező gyakorlatom közben elaludtam a barlangban. Mikor felébredtem, egy pár gyönyörűen csiszolt kristályt találtam magam mellett a földön. Egy darabig tétováztam, hogy vajon megérintsem-e őket. Igen baljóslatúaknak látszottak. Körülbelül öt hüvelyk hosszúak és tökéletesen átlátszóak voltak. A csúcsaik élesre csiszoltan, hegyes pontban végződtek, és mintha saját fényüktől ragyognának. Mikor megláttam Clarát a barlang felé sétálni, óvatosan a tenyerembe csúsztattam a kristályokat és kimentem hozzá megmutatni. – Hát igen, ezek tökéletesek – bólintott, mint aki felismerte őket. – Honnan kerültek ide? – kérdeztem. – Valaki itt hagyta neked, aki nagyon közelről figyel – mondta, miközben letette a batyuját. – Én senkit sem láttam, aki itthagyhatta volna ezeket. – Ez a valaki akkor jött ide, mikor elszundítottál. Figyelmeztetlek, ne aludj el az összegező gyakorlatod alatt. – Ki volt itt? Az egyik rokonod? – kérdeztem izgatottan. Leraktam a törékeny kristályokat egy levélkupacra, aztán felvettem a cipőmet. Clara javasolta, hogy az összegező gyakorlat alatt ne legyen cipő a lábamon, mert a szorítása megakadályozza az energia keringését. – Ha elmondanám, ki hagyta itt a kristályokat, nem sokat jelentene számodra, talán még meg is rémisztene – mondta. – Azért próbáljuk meg. Miután láttam az árnyékodat mozogni, nem hiszem, hogy bármi meg tudna ijeszteni. – Hát jól van, ha ragaszkodsz hozzá – mondta a batyuját kikötve. – Az, aki figyel téged, egy olyan varázsló mester, akihez hasonló csak néhány van ezen a földön. – Úgy érted, egy igazi varázsló? Olyan, aki ördögi dolgokat művel? – Én igazi varázslóról beszélek, nem olyanról, aki ördögi dolgokat csinál. Ő úgy formálja és alakítja az észlelést, ahogy te a képet fested az ecsettel. De ez nem azt jelenti, hogy önkényeskedik. Amikor szántszándékával manipulálja az észlelést, viselkedése feddhetetlen. Ezt a személyt Clara egy kínai festőművészhez hasonlította, akiről azt mesélték, hogy olyan élethűen festette a sárkányokat, hogy mikor befejezéskor odafestette az embereket, a sárkányok elszálltak a falról vagy a vászonról. Csendesen hozzátette még, hogy mikor a tökéletességet elért varázsló készen áll elhagyni a világot, mindössze manipulálnia kell az észlelését, aztán szántszándékával ajtót csinál, átlép azon és eltűnik. 81.

Hangjának szenvedélyes túlfűtöttsége kellemetlenül érintett. A kristályokat tartva leültem egy óriási lapos sziklára és próbáltam rájönni, hogy ki is lehet ez a varázsló mester. Mióta itt vagyok, Clarán és Manfrédon kívül senkivel sem beszéltem, mert senki sem volt a körülöttünk. Annak a gondnoknak sem láttam a nyomát, akit Clara említett. Éppen emlékeztetni akartam, hogy amióta itt vagyok, rajtuk kívül senkivel sem találkoztam, mikor megjelent előttem egy másik személy képe is, egy férfié, aki egy reggel mintha a semmiből jött volna elő, mialatt vázlatokat készítettem, a barlanghoz közel. Körülbelül száz lábnyira lehetett tőlem, egy tisztáson guggolt. Vacogtam a hidegtől, ami arra késztetett, hogy figyelmemet a zöld viharkabátjára összpontosítsam. Világosszürke nadrág volt rajta és tipikus északmexikói szalmakalap. Az arcát nem láthattam, mert a kalapja eltakarta, de az alakja izmosnak és ruganyosnak tűnt. Tőlem oldalirányban ült, és láttam, hogy a karjaival keresztbe fonja mellkasát. Aztán hátat fordított nekem és legnagyobb meglepetésemre a karjait hátravitte, míg az ujjai össze nem értek. Majd felállt és eltűnt a bokrok között. Gyorsan felvázoltam ahogy ült, aztán letettem a rajzmappát és utánozni próbáltam, amit csinált, de akárhogy is nyújtogattam a karjaimat és csavartam a vállamat, nem tudtam összeérinteni az ujjaimat a hátam mögött. Ebben az ülő helyzetben maradtam, kezeimet magam köré fonva. Egy pillanatra abbamaradt a reszketésem és a hideg ellenére kellemes meleget éreztem. – Szóval már láttad őt – jegyezte meg Clara, mikor ezt elmeséltem. – Ő a varázsló mester? Bólintott, majd benyúlt a batyujába és odanyújtotta a tamalét, hogy egyem meg. – Ő rendkívül hajlékony – mondta. – Számára semmiség kioldani a vállízületeit és újból a helyére ugrasztani. Ha tovább folytatod az összegező gyakorlatot és elég energiát tárolsz, talán téged is megtanít a művészetére. Amikor láttad, csak azt mutatta be neked, hogyan küzdj a hideg ellen egy különleges pozitúrával, a mellkason keresztbe tett karokkal guggolva. – Ez valamilyen jóga-fajta? Clara felhúzta a vállát. – Talán az utatok újból keresztezi egymást és akkor majd ő maga válaszol a kérdésedre. De addig is, biztos vagyok benne, hogy ezek a kristályok segítségedre lesznek, hogy tisztázd a dolgokat önmagadban. – Pontosan mit értesz ezen? – Életed melyik részét összegezted, amikor elaludtál? – kérdezte, kérdésemet figyelmen kívül hagyva. Elmondtam neki, hogy arra emlékeztem, mennyire utáltam az otthoni kötelezettségeimet. A mosogatások szinte az örökkévalóságig tartottak. 82. Aztán ami az egészet még rosszabbá tette, hogy ez alatt a konyhaablakon keresztül láttam a bátyáimat labdázni az udvaron. Irigyeltem, hogy nekik nem kell házimunkát végezni és ki nem állhattam, hogy az anyám ezt csinálta velem. Legszívesebben összetörtem volna az összes értékes porcelánt, amit természetesen nem tettem meg. – Most mit érzel, mialatt összegezed mindezt? – Legszívesebben mindegyiket elverném, az anyámat is beleértve. Nem tudok nekik megbocsátani. – Talán ezek a kristályok segíteni fognak neked újból visszavezetni a szántszándékodat és a csapdába esett energiádat – mondta Clara lágyan. Egy különös ösztönzéstől indíttatva a kristályokat a mutató és középső ujjaim közé csúsztattam. Kényelmesen odaillettek, mintha a kezemhez tartoztak volna. – Látom, már tudod, hogyan kell tartani ezeket. A varázsló mester azt az utasítást adta, hogy ha magadtól tudni fogod, hogyan kell ezeket tartani, akkor megmutathatok neked egy nagyon fontos mozdulatsort ezekkel a kristályokkal. – Milyen mozdulatokat? – Az erő mozdulatait. Később többet fogok mondani ennek eredetéről és céljáról. Most inkább meg akarom mutatni, hogyan kell csinálni. Utasított, hogy szorítsam erősen a kristályokat a mutató és a középső ujjam közé. A hátam mögött állva karjaimat gyengéden előrenyújtotta körülbelül a vállam magasságáig és forgatni kezdte az óramutató járásával ellentétes irányban. Nagy körökkel kezdtük, majd egyre kisebbekkel folytattuk, míg végül megállt, és a kristályok, mint két pont a távolba mutattak; az ezekből kinyúló képzeletbeli vonalak a horizont egy pontján összefutottak. – Mikor ezeket a köröket csinálod, ügyelj rá, hogy a tenyereid befelé forduljanak. Mindig a nagy körökkel kezdjed. Így össze tudod gyűjteni az energiát, amit aztán bármire összpontosíthatsz, amire hatni akarsz, legyen az tárgy, gondolat vagy érzés. – Hogy hat az irányított kristály ezekre? – kérdeztem. – Így mozgatva és irányítva a kristályokat, ahogy mutattam, kiveszik az energiát a dolgokból. Olyan ez, mintha egy bombát hatástalanítanál. Pontosan ezt kell csinálnod kiképzésednek ebben a szakaszában. Soha, semmilyen körülmények között ne forgasd a karjaidat a kristályokkal az óra járásával egyező irányban. – Mi történne velem, ha abba az irányba forgatnám? – Nem csak egy bombát hoznál létre, de meg is gyújtanád és hatalmas robbanást okoznál. Az óra járásával egyező mozdulatok a dolgok feltöltésére, az energia összegyűjtésre szolgálnak. Ezt a körzést későbbre tartogatjuk, mikor már erősebb leszel. 83.

– De nem erre van most szükségem, Clara? Energiát összegyűjteni? Nagyon kimerültnek érzem magam. – Persze, hogy össze kell gyűjtsed az energiát, de most arra van szükséged, hogy lerombold saját idétlenségeidbe való elmerülésedet. Rengeteg energia van, amit úgy hasznosíthatsz, ha nem csinálsz olyan dolgokat, amiket megszoktál, mint például panaszkodás, önsajnálat, vagy olyan dolgok miatti idegeskedés, amiken nem lehet változtatni. Ezek hatástalanítása pozitív, tápláló energiát ad neked és segíteni fog egyensúlyba kerülni és meggyógyulni. – Viszont ha az óra járásának irányában mozgatod a kristályokat, az összegyűjtött energia rosszindulatú, elsöprő szél lesz, aminek most még nem tudsz ellenállni. Ezért ígérd meg nekem, hogy semmilyen körülmények között nem fogod megpróbálni. – Megígérem. Bár valóban csábítóan hangzott. – A varázsló mester, akitől ezeket a kristályokat kaptad, figyelemmel kíséri fejlődésedet – figyelmeztetett. – Szóval ne élj vissza velük. – Mi érdekes van bennem egy varázsló mester számára, hogy figyel engem? – kérdésemben volt egy kis morbid kíváncsiság is. Kellemetlenül éreztem magam, ugyanakkor jólesett, hogy ez az idős ember veszi a fáradtságot, hogy figyeljen engem, még ha távolból is. – Terve van veled – válaszolta Clara közömbösen. Erre azonnal megriadtam. Ökölbe szorítottam a kezemet és felháborodottan felugrottam. – Ne légy olyan ostoba, hogy azonnal rossz következtetésre jussál – mondta Clara mérgesen. – Biztosíthatlak róla, senki sem próbál a bugyidba jutni. Igazán szükséged van rá, hogy teljes mélységében összegezd a szexuális kapcsolataidat, hogy megszabadulj a lehetetlen gyanúsítgatásaidtól. Érzelmektől mentes hangja és nyers szavai valahogy kijózanítottak. Bocsánatkérést motyogva újból leültem. Az ujját a szájához emelve azt mondta: – Mi nem bonyolódunk bele közönséges dolgokba. Ezt minél előbb megérted, annál jobb. Amikor tervekről beszélek, ezalatt fenséges terveket értek; manővereket egy merész lélek számára. Annak ellenére, hogy mit gondolsz magadról, nagyon merész vagy. Nézd meg, hol tartasz. Minden nap órákat ülsz, egyedül a barlangban az életedet összegezve. Ehhez bátorság kell. Be kellett valljam, hogy amikor arra gondoltam, hogyan követtem ide, és hogy úgy élek vele ebben a házban, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, teljesen megriadtam. – Mikor erre gondolok, mindig megdöbbenek – mondta Clara –, de sosem kérdeztelek meg egyenesen, hogy miért csatlakoztál hozzám olyan készségesen. Én sohasem tettem volna ezt. 84. – A szüleim és a bátyáim is mindig azt mondták, hogy őrült vagyok – ismertem el. – Talán ez az oka. Valami különös érzés rekedt meg bennem és ezért végül mindig hátborzongató dolgokat csináltam. – Például miket? – csillogó szemeivel arra biztatott, hogy bízzak benne. Tétováztam. Tucatnyi dolog jutott eszembe, és ezek a rossz emlékű események mindig határkövekként jelezték életem fordulatait, mindig a rosszabbik irányba. Sohasem beszéltem ezekről a katasztrófákról, bár fájón a tudatomban voltak, és az elmúlt hónapok intenzív összegezése folytán sok még megrendítőbbé és elevenebbé vált. – Néha ostobaságokat csinálok – mondtam, de nem akartam részletekbe menni. – Mit értesz ostoba dolgokon? – biztatott Clara. Többszöri unszolására végül elmondtam neki az egyiket, ami nem rég történt velem Japánban, ahol nemzetközi karate bajnokságon vettem részt. A tokiói Budokanban többtízezres tömeg előtt szégyenbe hoztam magam. – Többtízezres tömeg előtt – utánozott. – Nem túlzod el egy kicsit? – Egyáltalán nem! – mondtam. – A Budokan a város legnagyobb terme és zsúfolásig tele volt! – A kellemetlen eseményt felidézve éreztem, hogy a kezeim ökölbe szorulnak és a nyakam megfeszül. Nem akartam folytatni. – Nem jobb az alvó kutyát nyugton hagyni? Egyébként is már összegeztem a karate tapasztalataimat. – Fontos, hogy beszélj a tapasztalataidról – hangsúlyozta Clara. – Talán nem elevenítetted meg elég világosan, vagy nem szívtad be teljes egészében. Úgy látom, hogy még mindig fogva tart. Nézz csak magadra, kivert az ideges izzadás. Hogy megbékítsem, elmondtam neki, hogy egyszer az egyik karate oktatómnak kicsúszott a száján, hogy szerinte a nők még a kutyáknál is alábbvalók. Szerinte a nőknek nincs helye a karate világban és különösen nem a versenyen. Budokanban csak a férfi versenyzőket akarta a porondra engedni. Megmondtam neki, hogy nem azért jöttem el ilyen messze Japánba, hogy csak az oldalvonalon üljek és azt nézzem, hogyan versenyzik a férfi csoport. Figyelmeztetett, hogy legyek tisztelettudóbb, de ehelyett olyan dühös lettem, hogy valami katasztrofálisat csináltam. – Pontosan mit csináltál? – kérdezte Clara. – Annyira felbőszültem, hogy bemásztam a központi porondra, kiragadtam a gongot a ceremóniamester kezéből, elkezdtem ütni és formálisan bejelentettem magam és azt is, hogy melyik karate fajtát fogom bemutatni. – Óriási tapsvihart kaptál? – kérdezte Clara vigyorogva. – Elszúrtam – mondtam majdnem sírva. – Az egyik hosszú mozdulatsornál kihagyott az agyam. Elfelejtettem, mi következik. Csak a tengernyi rosszalló arcot láttam rám meredni. Aztán valahogy megcsináltam a hátralévő mozdulatformákat és sokkos állapotban hagytam el a porondot.

85. Saját kezembe venni a dolgokat és beavatkozni a programba, ahogy tettem, már ez maga is elég baj volt, de hogy elfelejtettem a mozdulatformákat a többezernyi néző előtt, ez a legnagyobb sértésnek számított a karate szövetség felé. Szégyent hoztam magamra, a tanáraimra, és azt hiszem a nőkre is általában. – Mi történt ezután? – kérdezte, miközben igyekezett elfojtani a kuncogását. – Kicsaptak a karate iskolából, és azt mondták visszavonják a fekete övemet. Ezután soha többé nem karatéztam. Clara nevetésben tört ki. Én pedig ellenkezőleg, annyira elkeseredtem ettől a szégyenteljes emléktől, hogy sírni kezdtem. Mindezek tetejébe még zavarban is voltam, hogy mindezt feltártam előtte. Megrázott a vállamnál fogva, hogy magamhoz térítsen. – Csináld a söprő légzést – mondta. – Szívd be az egészet. A fejemet jobb oldalról balfelé fordítva belélegeztem az energiát, ami a bemutatóteremben ott ragadt. Ahogy visszafordítottam a fejemet, kilélegeztem az összes kínos érzést és önsajnálatot, ami elárasztott. Tovább folytattam a gyakorlatot, egyik söprő légzés a másikat követte, amíg az összes érzelmi gyötrelmemtől megszabadultam. Aztán légzés nélkül jobbról balra, majd vissza fordítottam a fejemet, ezzel elsöpörtem minden kötődést életemnek ezzel a részével. Mikor befejeztem, Clara alaposan végigpásztázta a testemet, aztán bólintott. – Sebezhető vagy, mert fontosnak érzed magad – jelentette ki egy hímzett zsebkendőt odanyújtva, hogy fújjam ki az orromat. – Minden szégyenedet a félreértelmezett önértékelésed okozta. Majd azzal, hogy elrontottad a gyakorlatodat, még inkább megtetézted az amúgy is sértett büszkeségedet. Elhallgatott egy pillanatra, hogy időt adjon összeszedni magam. – Miért hagytad abba a karatét? – kérdezte végül. – Elegem lett az összes álszenteskedésből – csattantam fel. Megrázta a fejét – Nem. Azért hagytad abba, mert a balszerencséd után senki sem törődött veled és nem kaptad meg azt az elismerést, amit elvárásod szerint megérdemeltél volna. El kellett ismerjem, igaza volt. Azt hittem, elismerést érdemlek. Mindig, amikor egy féktelen, lobbanékony tettet követtem el, az még jobban felerősítette az önmagamról alkotott képzetet, vagy a versengési kedvet, hogy bebizonyítsam, én vagyok a jobb. Szomorúság és levertség vett erőt rajtam. Úgy éreztem, hogy az összes légzés és összegező gyakorlatom ellenére is teljesen reménytelen a helyzetem. – A leltárad nagyon természetesen és harmonikusan változik – mondta enyhén megütögetve a fejemet. – Ne idegeskedj annyit. Csak koncentrálj az összegezésre és minden más önmagától megoldódik. 86. – Talán pszichológushoz kellene mennem – mondtam. – Egyébként az összegező gyakorlat nem valami pszichoterápia? – Egyáltalán nem – ellenkezett Clara. – Azok az emberek, akik kigondolták az összegező gyakorlatot, évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt éltek. Szóval egyáltalán nem gondolhatsz úgy erre az ősi megújítási folyamatra, mint egy modern pszichoanalízisre. – Miért nem? A gyerekkori emlékekhez való visszahatolás és a szexuális aktusok hangsúlyozása pontosan az, mint amit a pszichoanalitikusok akarnak hallani, különösen a freudisták. Clara hajthatatlan volt. Kijelentette, hogy az összegező gyakorlat olyan mágikus akció, amiben a szántszándéknak és a légzésnek nélkülözhetetlen szerepe van. – A légzés összegyűjti az energiát és körforgásba hozza – magyarázta. – Azután ez az összegező gyakorlat szántszándékkal irányítva felszabadít bennünket a biológiai és társadalmi kötöttségeinktől. Az összegező gyakorlat szántszándékát ajándékként kaptuk azoktól az ősi látóktól, akik kigondolták ezt a technikát és tovább adták utódaiknak. – Minden személy, aki gyakorolja, hozzá kell tegye a saját szántszándékát, de ez a szántszándék pusztán egy kívánság az összegező gyakorlat végrehajtására. Ennek a szántszándéknak az eredményét, ami a teljes szabadság, az ősi látók alapozták meg. Mivel ezt tőlünk teljesen függetlenül indították el, ezért felbecsülhetetlen ajándék számunkra. Clara tovább magyarázta, hogy az összegezés feltárja lényünknek azt a kritikus oldalát, azt a tényt, hogy abban a pillanatban, mikor éppen fejest ugranánk bármilyen cselekvésbe, képesek vagyunk pontosan előre látni annak kimenetelét, az esélyeinket, a motivációkat és a hozzá fűzött reményeket is. Ez a tudás sohasem a kényelmünket vagy kielégítésünket szolgálja, ezért azonnal elnyomjuk. – Hogy érted ezt, Clara? – Például a pillanat tört része alatt tudtad, hogy végzetes hiba beugrani a karate terem porondjára és megzavarni a bemutatót, de különböző okokból ezt azonnal elnyomtad. Egy pillanatra azt is tudtad, hogy azért hagytad abba a karatét, mert sértve érezted magad, amiért nem dicsértek meg és nem kaptál elismerést. De ezt a tudást azonnal egy másik saját magadat kiemelő magyarázattal leplezted el: eleged volt a többiek álszenteskedéséből. Majd azzal folytatta, hogy ennek a közvetlen tudásnak a pillanatát „látónak” nevezték azok az emberek, akik először kialakították az összegezést, mert ez teszi lehetővé, hogy tisztán és közvetlenül beleláthassunk a dolgokba. Mégis, a látó világossága és hitelessége ellenére sem figyelünk rá sohasem, és esélyt sem adunk neki, hogy meghallgassuk. A folyamatos elfojtással elnyomjuk és megakadályozzuk teljes képességének kifejlődését. – Végül a látó bennünk keserűséggel és gyűlölettel telik meg – folytat-

87. ta Clara. – A régi korok bölcsei, akik az összegezést feltalálták, tudták, hogy mivel állandóan elnyomjuk a látót, az végül elpusztít bennünket. De arról is biztosítottak, hogy az összegező gyakorlat segítségével lehetőséget adunk a bennünk lévő látónak, hogy növekedjen és kibontakozzon, ami eredetileg a szándéka. – Én sohasem jöttem rá, hogy mire szolgál igazából az összegező gyakorlat – mondtam. – Az a célja, hogy megadja a lehetőséget a látónak, hogy szabadon lásson – emlékeztetett Clara. – Hatáskörét megadva a látót tudatosan átváltoztathatjuk egy olyan erővé, ami egyszerre titokzatos és hatásos, olyan erővé, ami ahelyett, hogy megölne bennünket, a felszabadulás felé vezet. Ezért várom el tőled mindig, hogy elmondd, mire jöttél rá az összegező gyakorlatodon. Felszínre kell hozzad a látót és lehetőséget kell adjál neki, hogy beszélhessen és elmondja, amit lát. Minden nehézség nélkül megértettem és egyet is értettem vele. Pontosan tudtam, hogy van valami bennem, ami mindig tudja, hogy mi micsoda. Azt is tudtam, hogy elfojtottam a javaslatait, mert amit javasolt, általában pont az ellenkezője volt annak, amit vártam vagy amit hallani akartam. Az a villanásnyi bepillantás, amit megosztottam Clarával, volt az egyetlen alkalom, amikor segítségül hívtam a látót. Ez akkor történt, amikor tanácsot kérve a déli horizontot néztem, bár sohasem voltam képes megmagyarázni, miért. – Egy nap majd ezt is elmagyarázom neked – ígérte. A mosolyából arra következtettem, hogy most nem akar erről többet beszélni. Clara azt javasolta, hogy menjek a barlangba még néhány órára, aztán jöjjek vissza a házba szundítani egyet a vacsora előtt. – Majd érted küldöm Manfrédot – ajánlotta. Elhárítottam a javaslatát. Képtelen voltam visszamenni a barlangba ezen a napon. Túlságosan kimerültem. Az, hogy feltártam Clarának a kínos pillanataimat és a támadásait elhárítottam, teljesen kimerített. Egy pillanatig megragadta a figyelmemet az egyik kristályon tükröződő fény. Ahogy a figyelmemet a kristályokra irányítottam, megnyugodtam. Megkérdeztem Clarától, tudja-e miért adta nekem a varázsló mester ezeket a kristályokat. Azt válaszolta, hogy tulajdonképpen nem nekem adta, inkább újból megtalálta ezeket számomra. – A hegyekben találta ezeket egy barlangban. Valaki évszázadokkal ezelőtt otthagyhatta – mondta mogorván. Türelmetlen hangjából arra következtettem, hogy a varázsló mesterről sem akar beszélni, így megkérdeztem tőle, mit tud még ezekről a kristályokról. Feltartottam őket a nap felé, hogy lássam, mennyire áttetszőek. – A kristályok használata az ősi mexikói varázslók hatáskörébe tartozott – magyarázta. – Ezek fegyverek voltak az ellenség elpusztítására. 88. Amikor ezt meghallottam, annyira megdöbbentem, hogy majdnem leejtettem az egyik kristályt. Oda akartam neki adni, többet nem akartam velük semmit sem csinálni, de nem vette el tőlem. – Ha már egyszer így tartottad a kezedben ezeket a kristályokat, nem adhatod tovább őket – dorgált meg. – Ez nem helyes, valójában veszélyes is. Ezeket a kristályokat végtelen gonddal kell kezelni. Ezek az erő ajándékai. – Ne haragudj, nem akartam udvariatlan lenni, csak megrémültem, amikor azt mondtad, hogy fegyverként használták őket. – Régen igen, de nem napjainkban – igazított ki. – Elvesztettük a tudást, hogyan lehet ezeket fegyverekké változtatni. – Létezett ilyen tudás az ősi Mexikóban? – Természetesen létezett! Ez egy része a tradíciónknak. Ahogy Kínában, ahol az ősi hitvilágot annyira eltúlozták, hogy azok legendákká változtak, itt Mexikóban nekünk is megvannak a saját hiteink és legendáink. – De hogy lehet az, hogy senki sem tud jóformán semmit, hogy mi történt az ősi ősi Mexikóban, míg szinte mindenki ismeri az ősi Kína hitvilágát és gyakorlatait. – Itt Mexikóban két kultúra ütközött össze: a spanyoloké és az indiánoké – magyarázta. – Azért tudunk mindent az ősi Spanyolországról, de semmit sem az ősi Mexikóról, mert a spanyolok voltak a győztesek és ki akarták irtani az indián tradíciókat. De a szisztematikus és könyörtelen erőfeszítéseik ellenére sem tudták ezt teljesen elérni. – Milyenek voltak a kristályokkal kapcsolatos gyakorlatok? – kérdeztem. – Az a hit járta, hogy az ősi idők varázslói intenzív és tűhegyes koncentráció alatt tudták tartani ellenségük mentális képét, egy olyan egyedülállóan különleges állapotban, amit szinte lehetetlen elérni és még lehetetlenebb elmagyarázni. A szellemi és pszichikai tudatosságnak ilyen állapotában addig manipulálták a képmást, amíg megtalálták annak energiaközpontját. – Mit csináltak ezek a varázslók az ellenségük képmásával? – kérdeztem morbid kíváncsiságtól vezérelve. – Egy nyílást kerestek, ami általában a szív körüli részen helyezkedik, olyan mint egy kis energiaörvénylés. Ahogy megtalálták, rámutattak dárdaszerű kristályaikkal. Amint elmondta, hogy a kristályokat ellenségeik képmására irányítotték, reszketni kezdtem. Rossz érzéseim ellenére is meg kellett kérdezzem, mi történt azokkal a személyekkel, akiknek a képmását manipulálták a varázslók. – Talán elsorvadt a testük – mondta. – Vagy talán baleset érte őket. Maguk a varázslók sem tudták pontosan, mi fog történni, bár a szántszándékuk és az erejük éppen elég volt ahhoz, hogy biztosak legyen ellenségük elpusztításának sikerében.

89. Most aztán mindennél jobban le akartam tenni a kristályokat. De amiatt, amit Clara elmondott, nem mertem őket megszentségteleníteni. Azon töprengtem, vajon mi a csudáért akarta valaki odaadni nekem ezeket. – A mágikus fegyverek egy időben rendkívül fontosak voltak – folytatta Clara. – Fegyverek, mint például a kristályok, a varázslók testének meghosszabbítását jelentették. Energiával voltak feltöltve, amit vezetni lehetett, és kivetíteni időn és téren át. Clara azt mondta, hogy egyébként az alapvető fegyver nem a kristálydárda, a kard, vagy puska, hanem az emberi test. Ez olyan műszerré változhat át, ami képes az energiát összegyűjteni, tárolni és irányítani. – A testet vehetjük úgyis, mint egy biológiai organizmust, vagy mint az energia forrását – magyarázta. – Mindez a raktárunk leltárától függ; a test lehet kemény és merev, vagy puha és rugalmas. Ha üres a raktárunk, maga a test is üres és a végtelenségből az energia keresztüláradhat rajta. Clara figyelmeztetett, ahhoz, hogy üressé váljunk, alaposan bele kell merülnünk az összegező gyakorlat állapotába és hagyni, hogy az energia akadálytalanul átáramolhasson rajtunk. Csak nyugalmi állapotban juthat teljes uralomra a bennünk lévő látó, vagy változhat át az univerzum személytelen energiája egy nagyon is személyes szántszándéknak az erejévé. – Amikor kellőképpen üressé tettük magunkat az idejét múlta és terhes leltárunktól – folytatta –, az energia hozzánk jön és magától összegyűlik; és amikor elegendő gyűlt össze, átváltozik erővé. Bármi jelezheti ennek jelenlétét: hangos zaj, lágy hang, egy gondolat, ami nem tőled ered, vagy az életerőnek és jóérzésnek egy váratlan hulláma. Clara hangsúlyozta, hogy végül is nincs különbség abban, hogy az erő ébren vagy álmunkban ér el bennünket, mindkét esetben egyformán fontos, bár az utóbbi kevésbé meghatározható és hatásos. – Amit ebben az éber állapotban ezzel az erővel kapcsolatban tapasztalunk, azt álomgyakorlatainkba kell átvigyük – folytatta –, és bármilyen erőt tapasztalunk az álmainkban, azt viszont ébrenlétünk alatt kell felhasználjuk. A lényeg az, hogy tudatosak legyünk, akár ébren, akár alvás közben. Erősen rám nézve megismételte: – Az a lényeg, hogy tudatosak legyünk. Egy darabig szótlan volt, aztán mondott valamit, ami számomra teljesen irracionális volt. – Például tudatában lenni az időnek, meghosszabbíthatja az életet néhány száz évvel – mondta. – Ez teljesen lehetetlen – mondtam. – Hogy élhetne az ember olyan sokáig? – Tudatában lenni az időnek az egy olyan speciális állapota a tudatosságnak, ami megakadályozza a gyors öregedést és a néhány évtized utáni halált – magyarázta. – Az a hiedelem maradt ránk az ősi idők varázslóitól, ha képesek vagyunk a testünket fegyverként használni, vagy a modern ér90. telmezés szerint, ha ki tudjuk üríteni a raktárunkat, ki tudunk csúszni ebből a világból és másfelé barangolni. – Ugyan hová mehetnénk? – kérdeztem. Olyan meglepődve nézett rám, mintha tudnom kellett volna a választ. – A nemlét birodalmába, az árnyékok világába – válaszolta. – Hitték, hogy ha egyszer kiürül a raktárunk, olyan könnyűvé válunk, hogy átszárnyalhatunk az ürességen és semmi sem tudja megakadályozni a szárnyalásunkat. Aztán fiatalon és megújulva visszatérhetünk ebbe a világba. Arrább mozdultam a kényelmetlen sziklán, mert elzsibbadt a farokcsontom. – De ez csak egy hiedelem, ugye? – kérdeztem. – Egy legenda, ami az ősi időkből maradt ránk. – Jelen pillanatban ez csak egy hiedelem – ismerte el. – De a pillanatok is, mint minden más, változnak. És ma jobban, mint valaha, szükség van arra, hogy az ember megújítsa önmagát, és tapasztalja az ürességet és szabadságot. Egy pillanatra eltűnődtem, milyen lehet olyan páraszerűvé válni, mint a felhők és minden akadály nélkül felrepülni levegőbe. Aztán gondolataim ismét visszatértek a földre és meg kellett szólaljak. – Mindazt, amiről nekem beszéltél, tudatában lenni az időnek és átrepülni az árnyékok világába, számomra lehetetlen elfogadni, vagy megérteni. Ez nem tartozik bele az én tradíciómba, vagy ahogy te magyaráztad, nincs a raktáram listáján. – Nem, ez valóban nincsen – egyezett bele Clara. – Ez varázslás! – Ezt úgy érted, hogy a varázslás most is létezik és gyakorolják? – kérdeztem. Hirtelen felállt és megragadta a batyuját. – Ne kérdezz többet erről – mondta határozottan. – Később mindent megtudsz, amit csak tudni akarsz, de valaki mástól, aki jobban elmagyarázza majd ezeket a dolgokat, mint én. 91.

10. Clara a belső udvarban ült egy nádszéken és fénylő fekete haját fésülte. Aztán az ujjaival elrendezgette, míg minden szál a helyére nem került. Mikor csinosítását befejezte, bal tenyerét a homlokához emelte és simogató körözéseket végzett. Aztán átvitte a kezét a feje tetején hátra a nyakára, majd egy mozdulattal csattintott az ujjaival a levegőben. Azután még néhányszor megismételte ezeket a simogató és csattintó mozdulatokat. Teljesen magukkal ragadtak a mozdulatai. Semmi tervszerűtlenség vagy esetlenség nem volt bennünk. Olyan intenzív

koncentrációval csinálta, mintha a legfontosabb feladatot hajtaná végre. – Mit csinálsz? – kérdeztem, megtörve a csendet. – Valamilyen arcmasszírozást? Rám pillantott, ahogy a karosszékben ülve utánoztam a mozdulatait. – Ezek a körkörös simítások megakadályozzák a ráncképződést a homlokodon – válaszolta. – Ezt arcmasszírozásnak gondolod, pedig nem az. Ezek a varázsló mozdulatok, a kéznek olyan mozdulatai, melyek egy speciális célra gyűjtenek össze energiát. – Mi ez a speciális cél? – kérdeztem, úgy mozgatva a csuklómat, ahogy tőle láttam. – Ezeknek a varázsló mozdulatoknak a célja, hogy megakadályozzák a ráncképződést és így megőrizzük a fiatalos küllemünket – mondta. – Ennek a célját nem én vagy te határoztad meg, hanem maga az erő. Hát az igaz, bármit csinált Clara, az hatásos volt. Gyönyörű bőréhez jól illett a zöld szeme és a sötét haja. Eddig azt hittem, hogy fiatalos külsejét az indián génjeinek köszönheti. Nem sejtettem, hogy ezt speciális mozdulatokkal ápolta. – Bármikor, amikor az energia összegyűlik, mint például ezeknél a varázsló mozdulatoknál is, azt erőnek hívjuk – folytatta Clara. – Emlékezz Taisha, hogy az erő az, amikor akár magától, akár valaki parancsára összegyűlik az energia. Később még többet fogsz az erőről hallani, és nemcsak tőlem, hanem a többiektől is, akik most már bármikor megérkezhetnek. Bár állandóan utalt a rokonaira, én már minden reményt feladtam, hogy valaha is találkozni fogok velük. A másik dolog az erőre való utalása volt. Sohasem értettem meg, mit értett erő alatt. – Most mutatni fogok neked néhány varázsló mozdulatot, amiket mostantól kezdve életed végéig mindennap gyakorolnod kell. Panaszosan felsóhajtottam. Már túl sok mindent mondott nekem, amiket életem végéig végéig csinálnom kell: a légzést, az összegező gyakorlatot, a 92. kung-fu gyakorlatokat, a hosszú sétákat. Ha mindezt összeadnám, egy nap alatt még a felét sem tudnám elvégezni. – Az isten szerelmére ne vedd teljesen szó szerint – mondta Clara fájdalmas arckifejezésemet látva. – Mindent bele akarok tömni abba a kicsi agyadba, mert azt akarom, hogy tudj ezekről a dolgokról. A tudás összegyűjti az energiát, ezért a tudás erő. Ahhoz, hogy a varázslás működjön, tudnunk kell, hogy mit csinálunk, amikor szántszándékunkkal az eredményre koncentrálunk. Ne a céllal, hanem a varázsló cselekedet eredményével törődj. Ha szántszándékkal közelítünk a varázsló cselekedet célja felé, akkor varázslást hozunk létre. De ehhez se neked, se nekem nincs elég erőnk ehhez. – Nem tudlak követni, Clara – mondtam, a székemet közelebb húzva hozzá. – Mihez nincs elég erőnk? – Ezt úgy értem, hogy mi ketten együtt sem tudunk annyi ellenállhatatlan energiát összegyűjteni, ami egy új célt meg tudna valósítani. De egyénenként mindenképpen össze tudunk annyi energiát gyűjteni, hogy a szándékunkat ezeknek a varázsló mozdulatoknak az eredményére irányítsuk: hogy ne legyenek ráncaink. Ennyit meg tudunk termi, mivel ezeknek a mozdulatoknak a célját, hogy fiatalosak maradjunk, már létrehozták ezelőtt. – Ez nem ugyanaz, mint ahogy az összegező gyakorlat végeredményét a régi varázslók már szántszándékukkal létrehozták? – kérdeztem. – De igen – mondta Clara. – Az összes varázsló cselekedetnek a szántszándékát már létrehozták. Nekünk mindössze annyit kell tennünk, hogy a tudatunkkal bekapcsolódjunk. Székét annyira közel húzta hozzám, hogy a térdeink majdnem összeértek. Aztán erőteljesen megdörzsölte mindkét tenyerét a hüvelykujjával, majd az ujjait az orrnyergére tette és egyenletesen masszírozni kezdte a homlokát a szemöldök fölött a halántékáig. – Ez a mozdulat megakadályozza, hogy ráncok képződjenek a szemöldököd között – mondta. Aztán gyorsan összedörzsölte a mutatóujjait, mintha tüzet akarna csiholni két gallyal, aztán két oldalt az orrához tette és néhányszor végighúzta az arccsontján. – Ez az orrüreg tisztítására való – mondta, szándékosan összehúzva az orrjáratait. – Orrpiszkálás helyett inkább ezt a mozdulatot csináld. Nem tetszett a megjegyzése, de kipróbáltam a mozdulatot és valóban kitisztította az orrjáratomat. – A következő nem engedi, hogy az arcizmaid petyhüdtek legyenek. Erőteljesen összedörzsölte a két tenyerét és hosszú, erős simításokkal felcsúsztatta az arcára és onnan a halántékára. Ezt a mozdulatot hatszor vagy hétszer megismételte, lassú, felfelé irányuló simításokkal. 93. Láttam, hogy az arca kipirosodott, de nem hagyta abba. A hüvelykujját a tenyerébe hajtva, tenyerének belső élével az orr és száj közötti részt fűrészelő mozdulatokkal dörzsölni kezdte. Elmagyarázta, hogy ha az orr és a száj közötti pontot erősen dörzsölik, az serkenti az energia áramlását. Ha nagyobb mennyiségű energiaáramlásra van szükség, ezt az orr és a száj között lévő felső fogíny középpontjának erőteljes nyomásával el lehet érni. – Ha elálmosodsz a barlangban az összegező gyakorlat közben, akkor dörzsöld meg erőteljesen ezt a pontot, ami egy időre felfrissít. Megdörzsöltem, és az orrom és a füleim is kitisztultak. Még gyenge zsibbadást is éreztem a szájpadlásomban. Csak

egypár pillanatig tartott, de nagyon meglepett. Úgy éreztem, mintha valami felfedezés előtt állnék. Következőnek gyors fűrészelő mozdulatokat végzett mutatóujjaival az álla alatt. Elmagyarázta, hogy az áll alatti pont élénkítése nyugodt éberséget eredményez. Még azzal is élénkíthetjük ezt a pontot, ha a földön ülve egy alacsony asztalon pihentetjük az állunkat. Javaslatát követve letettem a párnát a padlóra és ráültem, majd az államat rátettem az arcommal egy magasságban lévő faládára. Így előrehajolva könnyed nyomást gyakoroltam az áll alatti pontra. Néhány pillanat múlva éreztem, hogy a testem lehiggadt, a hátamon bizsergő érzés indult el a fejembe és a légzésem mélyebb és ritmikusabb lett. – Az áll alatti pont felélesztésének egy másik módja, ha hasra fekszünk és az ökleinket egymásra téve az állunkat ráhelyezzük Azt mondta, hogy amikor ezt a gyakorlatot csináljuk, meg kell feszíteni az ökleinket, hogy ezzel nyomást gyakoroljunk az állra, de aztán lazítsuk el, hogy a nyomást enyhítsük. Az öklök feszítésével és lazításával lüktető mozgás jön létre, ami kis energia lökéseket küld közvetlenül a nyelv alatt lévő vitális központba. Ezt a gyakorlatot óvatosan kell csinálni, mert máskülönben torokfájást okozhat. Visszaültem a nádszékbe. – Ezeket a varázsló mozdulatokat, amiket most fogok mutatni, naponta kell gyakoroljad, egészen addig, mikor már nem masszírozó mozdulatok lesznek, hanem azok, amik valójában: varázsló mozdulatok. Figyelj rám. Újból megismételte a mozdulatokat, azzal a különbséggel, hogy most az ujjai és a kezei szinte táncoltak. Olyan volt, mintha a kezei mélyen behatoltak volna a bőre alá, az arcába, máskor meg olyan könnyedén és gyorsan siklottak az arcbőrén, hogy szinte eltűntek. Különleges mozdulatai teljesen megigéztek. – Az ilyen simogató mozdulatok sohasem voltak rajta a leltárodon – mondta nevetve, mikor befejezte. – Ez varázslás. Ehhez másfajta szántszándék szükséges, mint a mindennapi életben. Az arcon összegyűlő 94. összes feszültség megszüntetéséhez, az izmok ellazításához és az ott lévő központok harmonizálásához másfajta szántszándékra van szükség. Clara elmondta, hogy minden érzelmünk sokkal inkább nyomot hagy az arcunkon, mint testünk bármely részén. Ezért kell alkalmazni ezeket a varázsló mozdulatokat a szántszándékkal együtt minden összegyűlt feszültség feloldására. Egy pillanatra figyelmesen rám nézett, majd megjegyezte: – Arcod feszültségéből látom, hogy az összegező gyakorlatodon tűnődsz. Feltétlenül csináld végig a mozgásgyakorlataidat ma este, mielőtt lefekszel, hogy eltüntesd ezeket a ráncokat a homlokodról. Elismertem, hogy valóban aggódtam az összegező gyakorlataim miatt. – Az a bajod, hogy túl sok időt töltesz a barlangban – mondta Clara rámkacsintva. – Nem akarom, hogy denevérlánnyá változzál. Úgy látom, hogy már elég energiát összegyűjtöttél ahhoz, hogy új dolgokat kezdhess el tanulni. Olyan hirtelen ugrott fel a székéből, mintha rugó lökte volna ki. Olyan furcsa volt látni ezt a termetes asszonyt ilyen fürgén felugrani, hogy elnevettem magam. Én lassan álltam fel, mintha kétszer akkora lennék. Rámnézett és a fejét rázta. – Túl merev vagy – jegyezte meg. – Valami speciális fizikai gyakorlatra van szükséged, hogy kinyíljanak az életerőközpontjaid. A ház hátsó ajtajához mentünk, ahol a kabátokat és a csizmákat tartották. Egy széles karimájú szalmakalapot nyújtott oda, majd a konyhától nem messzire, egy tisztáshoz vezetett. A nap ragyogva sütött, szokatlanul meleg volt. Szólt, hogy vegyem fel a kalapot, majd egy drótkerítéssel elkerített területre mutatott, ahol fel volt ásva a föld és a párhuzamos barázdasorok palántákkal voltak beültetve. – Ki gazolta ki a földet és ültette el a palántákat? – kérdeztem, mivel nem láttam itt dolgozni. – Óriási munka lehetett. Egyedül csináltad? – Nem. Idejött valaki és elvégezte nekem. – De mikor? Mindennap itt voltam, és senkit sem láttam. – Ez nem titok – mondta Clara. – Az, aki megcsinálta ezt a konyhakertet, akkor jött, amikor te a barlangban voltál. A válasza nem elégített ki. A kert olyan rendezett volt, hogy ehhez egy ember nem lehetett elég. Mielőtt tovább kérdezősködhettem volna, bejelentette: – Mostantól kezdve te gondozod ezt a kertet. Vedd úgy, hogy ez az új feladatod. Próbáltam a csalódásomat elleplezni, hogy még egy mindennapos figyelmet igénylő feladatot kaptam. Azt hittem, hogy fizikai gyakorlaton Clara egy új harcművészeti gyakorlatra gondolt, például az olyan hagyományos kínai fegyverek használatára, mint a széles kard vagy a hosszú rúd. Lógó orromat látva biztosított arról, hogy a kertművelés jót fog tenni. Ez 95. fizikailag megmozgat és a jó egészséghez napfényre is szükségem van. Több mint hat hónapja mást se csinálok, mint az életem eseményeire összpontosítok, mondta. Azzal, hogy valami rajtam kívülálló dologgal törődök, megakadályoz abban, hogy még ön-központúbb legyek. Teljesen megdöbbenve ráébredtem, hogy már több mint fél év eltelt. Nekem úgy tűnt, mintha tegnap jöttem volna a házába, amitől az életem minden ízében olyan drasztikusan változott meg. – A legtöbb ember csak arra képes, hogy gondoskodjon saját magáról – mondta Clara, egy kissé eltérítve a

gondolatmenetemet. – Saját lényük állandó fölénybe helyezésével énjük megtelik erőszakos követelésekkel és eltorzul. A kert faajtajához sétáltunk. – Ebben a kertben dolgozva olyan speciális energiára tehetsz szert, amit nem lehet az összegező gyakorlataidból, a légzésekből, vagy a kung-fu gyakorlatokból megszerezni. – Ez milyen energia? – A Föld energiája – válaszolt. Szemei olyan zölden csillogtak, mint az új palánták. – Ez kiegészíti a nap energiáját. Talán érezni fogod az áramlását a kezeiden át, amikor a talajjal dolgozol. Vagy ahogy a lábadon beáramlik, amikor a földön guggolsz, Még sohasem dolgoztam kertben, fogalmam sem volt, mit kell csinálni. Kértem, hogy mondja meg, mik a tennivalóim. Egy pillanatra rám meredt, mint aki azon tűnődik, vajon megfelelő személyt választott-e a feladatra. – A föld még nedves a tegnapi esőtől – mondta, lekuporodva, s kezével megérintve a talajt. – De amikor száraz, vödrökkel kell idehoznod a vizet a patakból. Hacsak nem vagy olyan leleményes, hogy kigondolsz egy öntözőrendszert. – Pontosan ezt fogom csinálni – mondtam magabiztosan. – Összeszerelek egy elektromos szivattyút, olyat, amilyet a vidéki házakban láttam, és hozzákapcsolom a dinamóhoz. Aztán már nem kell vödörben felhordanom a vizet a dombra. – Mindegy, hogyan csinálod, csak az a fontos, hogy a növények vizet kapjanak. Ezenkívül minden második héten meg kell trágyáznod a földet, a kert végében lévő komposztból. Arra is ügyelj, hogy az összes gazt kihúzzad. Errefelé futótűzként terjednek. A kertajtó mindig zárva legyen, hogy a nyulak ne tudjanak bejönni. – Rendben van – mondtam nem túl lelkesen. – Jól van. Hozzá is kezdhetsz. Rámutatott egy vödörre és azt mondta, hogy töltsem tele komposzttal és minden egyes növény körül keverjem össze a talajjal. Amikor visszaértem a teli vödörrel, reménykedve, hogy az nem ürülékes trágya, adott egy ásót, 96. amivel fellazíthattam a talajt. Figyelte egy darabig, hogy dolgozok, és figyelmeztetett, hogy ne ássak túl közel a palánták tövéhez. Ahogy a feladatomra koncentráltam, az egész lényemet jó érzés árasztotta el, és különös béke vett körül. A talaj hűvös és selymes érintésű volt az ujjaim között. Mióta a házába jöttem, először éreztem magam igazán megkönnyebbülten, biztonságban és védetten. – A föld energiája táplál – jegyezte meg, amint észrevette hangulatváltozásomat. – Az összegező gyakorlatod eredményeképpen elég üres lettél ahhoz, hogy egy része már belopódzhat a testedbe. Megkönnyebbülést érzel, mert tudod, hogy a föld az anyja mindennek. – Széles mozdulattal végigmutatott a növénysorokon. – Mindez a földből jön. A föld eltart és táplál bennünket; és amikor meghalunk, a testünk visszatér hozzá. – Egy pillanatra megállt, aztán hozzátette. – Hacsak nem sikerül a nagy átkelést végrehajtanunk. – Úgy érted, lehetséges, hogy nem halunk meg? – kérdeztem. – Nem túlzol? – Mindannyiunknak lehetősége van a szabadságra – mondta lágyan –, de az tőlünk függ, hogy megragadjuk és valósággá változtassuk. Energiáink összegyűjtésével felszámolhatjuk a világról és a testről alkotott elképzelésünket, így helyet adunk a raktárunkban más lehetőségeknek. A halál elkerülése egyike ezeknek a lehetőségeknek. Erre a különleges lehetőségre a legjobb példát a régi kínai bölcsek nyújtották – mondta. – Azt állították, hogy valakinek a személyes tudatát, vagyis a te-t tudatosan össze lehet kapcsolni a mindent magába foglaló tudatossággal, a Taóval. Ezután amikor jön a halál, ennek a személynek a tudata nem oszlik fel, mint a közönséges halálnál, hanem kitágul és egyesül a nagyobb egységgel. – A selyemgubószerű barlangban végzett összegezéseid lehetővé tették számodra, hogy energiát gyűjts össze és tárold – folytatta. – Most szükséged van erre az energiára, hogy megerősíthesd a kapcsolattartást az absztrakt erővel, a szellemmel. Ezért kell a kertet művelned és beszívnod az energiáját és a Nap energiáját is. A Nap a földnek adja az energiáját és ezzel előidézi a növekedést. Ha lehetővé teszed, hogy a napfény behatoljon a testedbe, a te energiád is kivirágzik. Ezután kérte, hogy mossam meg a kezem a vödörben és üljek le a kerítésen kívül egy fatuskóra, mert meg fogja mutatni, hogy irányítsam a figyelmemet a Nap felé. Mindig széles karimájú kalapot kell viseljek, mondta, hogy árnyékban legyen a fejem és az arcom. Arra is figyelmeztetett, hogy sohase csináljam néhány percnél tovább a légzésgyakorlatokat, amiket megmutat. – Miért hívják ezeket légzésgyakorlatoknak? – kérdeztem. – Azért, mert ezeknek az a szántszándéka, hogy a légzésből az energiát arra a helyre továbbítsák, ahova a figyelmünket irányítottuk. Lehet ez vala97. melyik szervünk, vagy egy energiacsatorna, vagy gondolat, vagy emlék, például az összegezés esetében. A lényeg az, hogy az energia továbbkerüljön és ezzel beteljesítse az előre megalapozott szántszándékot. Ennek eredménye igazi mágia lesz, mert olyan lesz, mintha a semmiből bukkant volna elő. Ezért hívjuk mi ezeket a mozgásokat és légzéseket varázsló átkeléseknek. Clara irányításával csukott szemmel a Nap felé fordítottam az arcomat, aztán mély lélegzetet vettem a számon

keresztül, és beszívtam a Nap melegét és fényét a gyomromba. Bent kellett tartanom, ameddig csak tudtam, aztán nyelnem egyet és végül kilélegeznem. – Képzeld azt, hogy napraforgó vagy – ugratott. – Mindig tartsd az arcodat a Nap felé, amikor ezt a légzést műveled. A Nap fénye erővel tölti fel a lélegzést. Arra is ügyelj, hogy mély lélegzetet vegyél és töltsd meg teljesen a tüdődet. Ezt ismételd meg háromszor. Elmagyarázta, hogy ennek a gyakorlatnak a hatására a Nap energiája automatikusan szétsugárzik az egész testben. De szándékosan is küldhetjük a Nap gyógyító sugarát bármelyik részünkbe, úgy, hogy megérintjük azt a helyet, vagy az agyunkkal odairányítjuk az energiát. – Amikor már eléggé begyakoroltad ezt a légzést, már nem lesz szükséged a kezed segítségére – folytatta. – Csak el kell képzelned, ahogy a Nap sugarai egyenesen behatolnak a testednek abba a bizonyos részébe. Javasolta, hogy folytassam tovább ezt a hármas légzést, de most végezzem az orromon keresztül, és képzeljem el, hogy a fény végigáramlik a hátamon és a hátgerincem mentén lévő csatornákat ingerli. Így a Nap sugarai az egész testemet elárasztják. – Ha nem akarsz az orrodon vagy a szádon keresztül lélegezni – mondta –, lélegezhetsz egyenesen a hasadon, a mellkasodon vagy a hátadon keresztül is. Még a talpadon keresztül is felhozhatod a testedbe az energiát. A hasad alsó részére koncentrálj, a köldök alatti pontra, és ellazultan lélegezz egészen addig, míg érezni nem kezded a tested és a Nap között kialakuló kapcsolatot. Irányítása alatt belélegeztem, és egyre melegebbet éreztem a gyomromban, ahogy betöltötte a fény. Aztán mondta, hogy folytassam a légzést a testem többi részével. Majd megérintette a szemeim között lévő pontot. Amikor a figyelmemet erre koncentráltam, a fejemben sárga fény áradt szét. Utasított, hogy nyeljek el amennyit csak tudok a Nap vitalitásából a lélegzetem visszatartásával, aztán forgassam a szemeimet az óramutató járásával egyezően, mielőtt kilélegzek. Utasítását követve a sárga fény felerősödött. – Most állj fel és próbálj a hátaddal lélegezni – mondta, mialatt segített levenni a kiskabátomat. Hátamat a Napnak fordítva a figyelmemet azokra a központokra próbál98. tam irányítani, amiket megérintett. Az egyik a lapockák között, a másik a nyakszirtemen volt. Ahogy lélegeztem, a hátamra képzeltem a Napot, és egyszercsak éreztem, ahogy a melegség fel-le szalad a gerincemen, majd a fejembe tódul. Annyira elszédültem, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. – Mára ennyi elég – mondta és odanyújtott a kabátomat. Szédelegve leültem, mintha kellemesen berúgtam volna. – A Nap fénye tiszta energia – mondta. – Végül is a legintenzívebben összegyűlt energia. Egy láthatatlan energiaszál indul ki pontosan a fej tetejéből a nemlétezés birodalmába. Ugyanez lefelé is áramolhat hozzánk a nemlétezés birodalmából a fejünkön át, megnyitva a fejtető központját. – Nevezheted ezt az élet fonalának is, ami összeköt a bennünket a magasabb tudatossággal – mondta. – A Nap megfelelően alkalmazva feltölti ezt a fonalat és cselekvésre készteti. Ezért kell mindig védeni a fejtetőt. Aztán azt mondta, hogy mielőtt visszamegyünk a házba, egy másik erőteljes varázsló átkelést fog mutatni, amibe egy sorozat testmozgás is beletartozik. Ezt egyetlen lendülettel kell végrehajtani, erőteljesen, pontosan és elegánsan, de minden erőlködés nélkül. – Nem tudlak eléggé biztatni, hogy gyakorold az összes átkelést, amit már megmutattam. Ezek az összegező gyakorlat elengedhetetlen velejárói. A következő például csodát tett velem. Jól figyelj, hátha meglátod a duplámat. – A micsodádat? – kérdeztem pánikba esve. Megrémültem, hogy elmulasztok valami lényegeset, vagy ha meglátom, akkor sem fogom tudni, mi az. – Nézd a duplámat – ismételte, szavait gondosan kiejtve. – Ez olyan, mint egy kettős expozíció. Elég energiád van már ahhoz, hogy velem együtt a te szántszándékoddal létre tudjuk hozni ennek a varázsló átkelésnek az eredményét. – Kérlek, ismételd el újból, mi is ez az eredmény? – A dupla. Az étertest. Az étertest a fizikai test alakmása, amit mostanára már tudnod kell, vagy legalábbis sejtened, hogy nem pusztán az agy kivetülése. Odaállt egy lapos helyre, a lábait összezárta és a karjait az oldalánál tartotta. – Várj, Clara. Biztos nincs elég energiám, hogy meglássam, miről beszélsz, mert még fel sem tudom fogni ezt a fogalmat. – Nem számít, hogy felfogod-e vagy sem. Csak figyelj jól, talán van elég erőm mindkettőnk számára, hogy szántszándékkal hassak a duplámra. A legerőteljesebb mozdulattal, amit valaha is láttam tőle, karjait imádkozó pózban a feje fölé lendítette. Aztán elegánsan hátrahajolt, a kinyújtott keze majdnem a talajt érintette. Majd hirtelen balra lendült, amivel azonnal 99. előrehajló testtartásba került, majdnem érintve a talajt. Mielőtt kinyithattam volna a számat meglepetésemben, újra hátralendült és könnyedén hátrahajolt. Kétszer megismételte ezt a hátra és előre lendülést, mintha lehetőséget akart volna adni, hogy megfigyelhessem a

felfoghatatlanul gyors és elegáns mozdulatait, vagy talán a dupláját. Mozdulatsorozata közben egy ponton úgy láttam őt, mint egy ködös, homályos formát, mintha egy duplán exponált életnagyságú fénykép lett volna. A pillanat törtrésze alatt két Clara mozgott egy ezredmásodperc eltéréssel egyik a másiktól. Teljesen összezavart, amit láttam, és amikor gondolkozni kezdtem, csak úgy tudtam megmagyarázni, hogy optikai illúzió, amit a mozgási sebességével idézett elő. De a testem tudta, hogy valami felfoghatatlant kapott el a szemem. Elég energiám volt hozzá, hogy félretegyem, amit a józan eszem diktált és elfogadjak más lehetőséget is. Amikor befejezte különleges akrobata-mutatványát és odajött hozzám, láttam, hogy még a lélegzete sem fogyott el. Elmagyarázta, hogy ez a varázsló átkelő lehetővé teszi, hogy a test egyesüljön a duplával a nemlét birodalmában, aminek bejárata a fejtető fölött, egy kissé mögötte lebeg. – Kinyújtott karokkal hátrafelé hajolva hidat hozunk létre – mondta Clara –, és mivel a test és duplája olyanok, mint a szivárvány két vége, szántszándékunkkal össze tudjuk kapcsolni őket. – Van valami meghatározott időpontja, mikor gyakoroljam ezt az átkelőt? – kérdeztem. – Ez az alkonyat varázsló átkelője – mondta. – De rengeteg energiára van szükséged és rendkívül nyugodtnak kell lenned ahhoz, hogy meg tudd tenni. Az alkonyat segít megnyugodni és még több energiát ad. Ezért a legjobb a nap végén gyakorolni. – Kipróbálhatom most? – kérdeztem. Amikor kétkedve rám nézett, biztosítottam róla, hogy gyerekkorom óta sokat tornáztam és égek a vágytól, hogy megpróbálhassam. – Nem az számít, hogy tanultál-e tornázni gyerekkorodban, hanem hogy most mennyire vagy nyugodt. Azt mondtam, hogy annyira vagyok nyugodt, amennyire csak lehetséges. Clara hitetlenkedve felnevetett, de azt mondta, rajta, próbáljam ki. Ő majd ügyelni fog rám, nehogy eltörjem valamimet az erőteljes kicsavarodástól. Biztonságosan elhelyeztem a talpam a talajon, térdemet behajlítva lassan elkezdtem hátrahajolni. De amikor egy bizonyos ponton túljutottam, erőt vett rajtam a gravitáció és sután a földre estem. – A nyugalomtól a lehető legtávolabb állsz – mondta Clara, mialatt barátságosan segített felállni. – Mi bánt? Ahelyett, hogy elmondtam volna neki, mi járt az eszemben, inkább megkérdeztem, hogy megpróbálhatnám-e újból. De a második alkalommal 100. még rosszabbul ment. Biztos voltam benne, hogy töprengéseim és aggodalmaim miatt vesztettem el az egyensúlyomat. Tudtam, hogy az énem elvárásai, ahogy Clara is mondta, annyira lehetetlenek voltak, hogy elvonták minden figyelmemet. Nem volt más megoldás, mint bevallani Clarának, mi járt az eszemben. Elmondtam neki, hogy legjobban az bántott, hogy úgy éreztem, holtpontra jutottam az összegező gyakorlatomban. – Miért? – kérdezte. Beismertem, hogy a családom miatt. – Most már minden kétség nélkül tudom, hogy nem szerettek engem – mondtam szomorúan. – Nem mintha ezt idáig nem sejtettem volna, mert sejtettem és dühöngtem is miatta. De most, hogy visszaidéztem a múltamat, már nem tudok úgy mérgelődni, mint régen. Így hát nem tudom, mit tegyek. Clara kritikus szemekkel rám nézett, fejét egy kissé hátrahúzva végigmért. – Hogy mit is kellene tenni? Te elvégezted a munkádat és rájöttél, hogy nem szerettek. Ez rendben van! Semmi problémát nem látok benne. Fennhéjázó hanghordozása idegesített. Ha nem is szimpátiát, de legalább megértést és intelligens magyarázatot vártam volna tőle. – Az a baj – mondtam már a sírás határán –, hogy megrekedtem. Tudom, hogy ennél mélyebbre kellene hatoljak, de nem tudok. Mindössze arra tudok gondolni, hogy ők nem szerettek, pedig én szerettem őket. – Várj csak, várj. Nem azt mondtad nekem, hogy gyűlölted őket? Mintha halványan erre emlékeznék. – Igen, azt mondtam, de akkor még nem tudtam, hogy mit mondok. Én valójában szerettem őket, még a bátyáimat is. Később megtanultam megvetni őket, de ez sokkal később történt. Nem gyerekkoromban. Gyerekként azt akartam, hogy figyeljenek rám és játsszanak velem. – Azt hiszem, értem miről beszélsz – bólogatott Clara. – Gyere, üljünk le és beszéljük meg. Ismét leültünk a fatönkre. – Úgy látom, a te problémád egy gyerekkori fogadalmadból származik. Ugye megfogadtál valamit gyerekkorodban, Taisha? – kérdezte egyenesen a szemembe nézve. – Nem emlékszem semmilyen fogadalomra – jelentettem ki őszintén. Barátságosan azt válaszolta, hogy talán azért nem tudom visszaidézni, mert nagyon fiatal lehettem akkor, vagy talán inkább egy érzés volt, mint szavakkal kifejezett fogadalom. Elmagyarázta, hogy gyerekkorunkban gyakran teszünk fogadalmakat és aztán ezek kötöttségekké válnak, még akkor is, ha már nem emlékszünk rájuk. – Az ilyen, lobbanékonyságunkban tett ígéreteink következtében elveszíthetjük szabadságunkat. Néha egy ostoba, gyerekes imádat vagy egy el nem múló szeretet köt meg bennünket. 101. Mindenkinek az, életében, különösen a kora gyerekkorban, vannak pillanatok, amikor annyira akartunk valamit, hogy automatikusan minden szántszándékunkat arra összpontosítottuk, és ami egyszer már megrögzült, egészen addig megmarad, amíg be nem teljesítjük a kívánságunkat. Részletesen elmondta, hogy az eskük, a fogadalmak és ígéretek

megkötik a szántszándékunkat és attól kezdve cselekedeteink, érzelmeink és gondolataink kitartóan ezek teljesítése és fenntartása felé irányulnak, függetlenül attól, hogy emlékszünk-e ezekre a fogadalmakra vagy nem. Azt javasolta, hogy az összegező gyakorlatom alatt idézzem fel az összes ígéretemet, amit az életemben tettem, különösen azokat, amiket kapkodva, tudatlanságomban vagy helytelenül ítélkezve hoztam. Amíg akarattal vissza nem vonom a szántszándékomat ezektől, addig az nem tud szabadon kiemelkedni és megnyilvánulni a jelenben. Próbáltam megérteni, amit mondott, de az agyamban teljes zűrzavar volt. Hirtelen emlékezni kezdtem egy jelenetre gyerekkoromból. Talán hatéves lehettem. Azt akartam, hogy babusgasson az anyám, de ő félretolt és mondta, hogy idős vagyok már az ölelgetéshez és menjek takarítani a szobámat. Ugyanakkor a fiatalabbik bátyámat, aki anyám kedvence volt és négy évvel idősebb nálam, még mindig ölelgette anyám. Akkor megesküdtem, hogy ettől kezdve nem fogom szeretni őket és nem hagyom, hogy közel kerüljenek hozzám. Ettől a naptól kezdve úgy látszott, hogy betartottam az ígéretemet és mindig távol tartottam magam tőlük. – Ha igaz, hogy ők nem szerettek téged – mondta Clara –, akkor ez volt a sorsod, hogy nem szeretett a családod. Fogadd ezt el! Egyébként is, mit változtat az a jelenen, hogy szerettek-e, vagy nem? Ennek még mindig jelentősége volt számomra, de ezt nem mondtam meg neki. – Az én problémám is nagyon hasonló volt a tiédhez. Mindig tudatában voltam, hogy barátnők nélküli, kövér és szomorú lány vagyok, de az összegező gyakorlataim során rájöttem, hogy az anyám a születésemtől kezdve szándékosan felhizlalt. Azt tervezte, hogy egy kövér, otthon ülő lány sohasem hagyja el, és a szolgájának akart engem egy életen át. Elszörnyedtem. Ez volt az első alkalom, hogy bármit is feltárt a múltjából. – Elmentem a tanítómhoz, aki a legkiválóbb mester volt, aki valaha élt és tanácsát kértem. Akkor azt mondta nekem, „Clara, együttérzek veled, de csak az idődet vesztegeted, mert akkor akkor volt, és most most van. Itt most csak a szabadságra van idő.” – Látod, én őszintén úgy éreztem, hogy anyám elrontotta az életemet; kövér voltam és nem tudtam abbahagyni az evést. Hosszú időbe telt, amíg rátaláltam ennek az értelmére: „Akkor akkor volt, most most van és most csak a szabadságra van idő.” 102. Egy ideig csendben maradt, mintha arra várt volna, hogy szavainak az értelme leülepedjen bennem. – Csak arra van időd, Taisha, hogy a szabadságért harcolj – mondta gyengéden oldalba bökve. – A most az most van. 103.

11. Sötétedett, és egyre inkább be szerettem volna fejezni a feladatomat. Clara megkért, hogy gereblyézzem össze a leveleket a ház mögötti tisztáson, hozzak köveket a patakból és szegélyezzem ki velük a zöldséges kerttől a belső udvarhoz vezető ösvény mindkét oldalát. Már befejeztem a gereblyézést és sietve raktam a köveket az ösvény szélére, amikor kijött Clara a házból ellenőrizni, hogyan haladok. – Hogy raktad le azokat a köveket? – kérdezte az ösvényre pillantva. – A leveleket sem hordtad még össze egy kupacba. Mit csináltál egész délután? Megint álmodoztál? Döbbenetemre egy váratlan szélroham szétszórta a gondosan összehordott levélhalmokat, mielőtt még lehetőségem lett volna a szeméttartóba tenni. – Szerintem elég jó1 néz ki az ösvény – mondtam védekezve. – Ami pedig a leveleket illeti, nem tehetek róla, hogy a szél szétfújta. – Amikor a célunk valami tökéletest alkotni, az „elég jó” nem elég – vágott közbe. – Már tudnod kellene, hogy bármit csinálunk, annak a külső formája valójában a belső állapotunkat tükrözi. Azt válaszoltam, nem értem, hogy lehet egy útszegélyezés más, mint fárasztó munka. – Azért, mert te mindent csak úgy nagyjából csinálsz. – Odasétált a lerakott kőszegélyhez és megcsóválta a fejét. – Úgy állnak ezek a kövek, mintha minden megfontolás nélkül csak ledobáltad volna őket. – Sötétedik és kifutottam az időből – magyarázkodtam. Nem volt hangulatom hozzá, hogy hosszú esztétikai fejtegetésbe bonyolódjunk a kompozíciót illetően. Egyébként is úgy éreztem, hogy művészeti tanulmányaim révén többet tudok, mint Clara a kompozíció kérdéséről. – A kövek kirakása pont olyan, mint kung-fu-t gyakorolni. Az számít, hogyan csináljuk a dolgokat és nem az, hogy milyen gyorsan, vagy mennyit csináltunk már belőle. Megráztam a csuklómat, hogy megnyugtassam a görcsbe merevedett ujjaimat. – Úgy érted, hogy a kövek cipelése a harci művészetek gyakorlásának egy része? – kérdeztem meglepetten. – Mit gondolsz, mi a kung-fu? – vágott vissza. Azt hittem, be akar ugratni a kérdésével, így egy darabig elgondolkoztam, hogy megtaláljam a megfelelő választ. – A harci művészetek küzdő technikájának egyfajta sorozata. 104.

Megrázta a fejét. – Hagyjuk csak Taishára, aki majd megtalálja a dogmatikus választ – mondta nevetve. Leült a belső kert szelénél a nádfonatos székbe, ahonnan jó rálátás nyílt az ösvényre. Én is belesüppedtem a mellette lévő székbe. Mikor kényelmesen elhelyezkedtem, és lábaimat egy óriási kerámia váza szélére helyezve, elkezdte magyarázni, hogy a „kung-fu” kifejezés két kínai írásjel egymás mellé helyezéséből származik, az egyik értelme „egy bizonyos idő alatt elvégzett munka”, a másik pedig az „ember”. Amikor ez a két írásjel összekapcsolódik, akkor ez egy olyan emberre utal, aki állandó erőfeszítéseken keresztül tökéletesíti magát. Állította, hogy akár szabályos gyakorlatokat csinálunk, akár köveket rendezünk el vagy gereblyézünk, ezeken keresztül mindig a belső állapotunkat juttatjuk kifejezésre. – Ezért cselekedeteink tökéletesítése önmagunk tökéletesítése – mondta. – Ez a kung-fu igazi jelentése. – De én még mindig nem értem, hogy mi a kapcsolat a kung-fu és a kerti munka között. – Akkor még jobban megmagyarázom – mondta nagy türelemmel. – Arra kértelek, hogy hozzál köveket a patakból, mert a plusz teherrel felgyalogolva a dombra kifejlesztheted a belső a erődet. Minket nem annyira az izmok felépítése érdekel, inkább a belső energiát akarjuk fejleszteni. Az összes légzési gyakorlat, amiket eddig tanítottam és amiket naponta kellene gyakoroljál, belső erőd növelésére lett tervezve. Szavai felébresztették a lelkiismeret-furdalásomat. Ahogy rámnézett, amikor a légzőgyakorlatokról beszélt, éreztem, biztos benne, hogy nem csinálom rendszeresen. – Amit most itt velem tanulsz, azt Kínában talán belső kung fu-nak, vagy nei kung-nak neveznék. A belső kung-fu az irányított légzést és az energia körforgását a test erősítésére és az egészség megnövelésére használja, míg a külső harcművészetek, például az a karatefajta, amit te is a japán tanárodtól tanultál, és egy-két gyakorlat, mit én is mutattam neked, az izmok felépítésére összpontosul, és a gyors testi reakciókra, melyeknél energia szabadul fel és energiát irányítunk el magunktól. Még azt is mondta, hogy a belső kung-fu-t Kínában a szerzetesek már azelőtt gyakorolták, mielőtt kifejlesztették volna a ma ismeretes kemény vagy verekedős stílusú kung-fut. – Értsd meg – folytatta –, akár a harci művészeteket, akár az önfegyelmezésre vezető dolgokat gyakorlod, amikre eddig tanítottalak, a kiképzésed célja belső lényed tökéletesítése, hogy aztán ez túl tudjon lépni a külső formán, és így megvalósíthassa az absztrakt repülést. A levertség érzése sötét felhőként futott át rajtam. Éreztem, hogy a kudarc szokásos régi érzete kezd erőt venni rajtam. Úgy éreztem, még ha annyiszor csináltam volna a légzőgyakorlatokat, ahányszor javasolta, ak105. akkor sem lennék képes teljesíteni, amit tőlem akar. Még azt sem tudtam, mit jelent a nagy átkelés, egyedül annyit fogtam fel, hogy ez gyakorlatilag lehetséges. – Nagyon türelmes voltál ezekben a hónapokban – mondta Clara megütögetve a hátamat, mint aki érezte, hogy bátorításra van szükségem. – Sohasem méltatlankodtál amiatt, hogy a varázslást burkoltan fegyelmező formában tanítom neked. Most úgy éreztem, megfelelő az alkalom, hogy megkérdezzek valamit, ami azóta a fejemben van, mióta először használta ezt a szót. – Miért hívod ezt a fegyelmező formát a varázslásnak? Mereven rámnézett. Az arckifejezése rendkívül komoly lett. – Ezt nehéz megmondani. Azért nem nagyon akarok róla beszélni, mert nem akarom tévesen elnevezni és ezzel elriasztani téged. De azt hiszem, most eljött az ideje, hogy beszéljünk róla, de először hadd mondjak el több mindent az ősi Mexikó embereiről. Közelebb hajolt hozzám és arról beszélt, hogy Mexikóban a spanyol hódítás előtt élt emberek nagyon sok tekintetben hasonlók voltak az akkori kínaiakhoz. Talán mivel mindkettőnek ugyanaz volt az eredete, ezért volt hasonló a világnézetük. De az ősi Mexikó indiánjainak volt egy kis előnyük, mert a világ, amelyben éltek, átmeneti állapotban volt. Ez rendkívül vizsgálódóvá és kíváncsivá tette őket létezésük minden oldalát illetően. Meg akarták érteni a világegyetemet, az életet, a halált és az emberi lehetőségek terjedelmét a tudatosság és észlelés szempontjából. A megismerés felé törő óriási hajtóerejük olyan gyakorlatok kifejlesztésére vezette őket, amelyek képesé tették őket, hogy elképzelhetetlen tudatossági szinteket érjenek el. Gyakorlataikról részletes útmutatásokat készítettek, feltérképezték és feltárták ezeknek a gyakorlatoknak a területeit. Ezeket a hagyományokat generációktól generációkra hagyták, mindig a titoktartás leplébe burkolva. Clara az izgatottságtól, vagy talán a csodálattól szinte kifogyott a lélegzetből és azzal fejezte be a mondanivalóját, hogy azok az ősi indiánok valóban varázslók voltak. Tágra nyílt szemekkel rámmeredt: az alkonyatban a pupillái óriásiaknak látszottak. Bizalmasan közölte, hogy a legelső tanítója, egy mexikói indián, a birtokában volt ezeknek az ősi gyakorlatoknak, és őt is megtanította ezekre. – Nekem is ezeket a gyakorlatokat tanítod? – kérdeztem, izgatottságában osztozva. – Te mesélted, hogy a kristályokat fegyverként használták a régi varázslók és a varázsló átkelőket szántszándékuk erejével feltöltötték, és azt is, hogy az összegező gyakorlat szintén ezekből a régi időkből származik. Ez nem azt jelenti, hogy én is a varázslást tanulom? – Ez részben igaz. De mégis jobb, ha egy darabig nem úgy gondolsz ezekre a gyakorlatokra, mint varázslásra. 106.

– Miért nem? – Azért, mert a mi érdeklődésünk ezeknek a régmúlt idők varázslóinak aberrált, ezoterikus rituáléin és varázsigéin túlra irányul. Hisszük, hogy azok a bizarr gyakorlatok és megszállott kutatások az erő után csak énjük még nagyobb kihangsúlyozását eredményezték. Ez zsákutca. Így sohasem lehet teljes szabadságot elérni. Azt, amire mi törekszünk. De könnyen fennáll az a veszély, hogy ezeknek régi varázslóknak a hangulatába kerülünk. – Én nem akarok az ő hangulatukba kerülni – biztosítottam. – Most nem mondhatok erről többet – mondta indulatosan. – Majd később magad is sok mindenre rájössz. Becsapva éreztem magam és hevesen vitatkozni kezdtem. Azzal vádoltam, hogy játszik az elmémmel és az érzelmeimmel. Morzsányi információkkal csalogatva feléleszti a kíváncsiságomat, majd azt ígéri, hogy mindezt egy meghatározatlan időben megmagyarázza. Figyelembe sem vette a tiltakozásomat. Úgy tett, mintha egy szót sem szóltam volna. Felállt és odasétált egy kőrakáshoz és az egyik követ úgy felkapta, mintha habszivacsból lett volna. Egy darabig fontolgatta, melyik része kerüljön felfelé, majd lehelyezte a követ az ösvény szélére. Azután két futball-labda nagyságú követ helyezett el mindkét oldalra. Amikor végre megelégedett az elhelyezésükkel, hátralépett, hogy megvizsgálja a hatást. El kellett ismerjem, hogy a kerti ösvényen azok a sima, szürke kövek és a növények cakkos, zöld levelei különös, harmonikus kompozíciót alkottak. – Az elegancia számít, amivel a dolgokat alakítod – figyelmeztetett Clara, egy újabb követ felvéve. – Mindenben a belső állapotod tükröződik, ahogy mozogsz, ahogy beszélsz, ahogy eszel, vagy ahogy a köveket rakod le. Nem számít, mit csinálsz, amíg cselekedeteiddel energiát gyűjtesz össze, és ezeket erővé alakítod át. Egy darabig figyelmesen nézte az ösvényt, hogy hova helyezze el a kezében lévő követ. Mikor megtalálta a megfelelő helyét, gyengéden lehelyezte és szeretettel megsimogatta. – Mint művésznek tudnod kell, hogy a köveket úgy kell elhelyezni, hogy egyensúlyba kerüljenek, és nem pedig oda, ahova neked a legkönnyebb ledobni. Természetesen, ha telítve lennél erővel, bárhogy ledobhatnád ezeket, az eredmény maga a szépség lenne. Ezt megérteni az igazi célja a kövek elhelyezési gyakorlatának. Hangszínéből és az én rondán és szaggatottan elhelyezett köveimről ítélve rájöttem, hogy a feladatommal ismét kudarcot vallottam. Nagyon lehangolódtam. – Clara, én igazából nem vagyok művész – vallottam be –, csak tanuló. 107. Valójában az is csak voltam. Egy évvel ezelőtt abbahagytam a művésziskolát. Szerettem volna elhitetni magammal, hogy művész vagyok, mindössze ennyi az egész. De igazából semmi sem vagyok. – Mi mindannyian nullák vagyunk – emlékeztetett Clara. –Tudom, de te egy rejtelmes és erőteljes nulla vagy, míg én egy sekély, ostoba és szánalmas nulla. Még egy pár hülye követ sem tudok lerakni. Nincs semmi, amit... Clara a számra szorította a kezét. – Egy szót se szólj többet. Újból megismétlem. Nagyon figyelj oda, hogy mit mondasz ki hangosan ebben a házban. Különösen alkonyatkor. Már majdnem besötétedett és minden szinte hátborzongatóan mozdulatlan volt. A madarak hallgattak. Minden elcsendesedett, még a szél is, ami korábban megkavarta a leveleket a gereblyézésnél. – Most szinte teljesen eltűntek az árnyékok – suttogta Clara. – Üljünk le a fa alá és lássuk, hogy meg tudod-e idézni az árnyékok világát. – Várj csak egy pillanatig – mondtam olyan hangos suttogással, ami szinte rikoltásnak hangzott. – Mit akarsz velem csináltatni? – Az idegességtől görcsbe rándult a gyomrom és a hűvös idő ellenére a homlokomat kiverte a veríték. Ekkor Clara egyenesen rákérdezett, hogy gyakorolom-e a légzéseket és a varázsló átkelőket, amikre megtanított. Nagyon szerettem volna igent mondani, de nem tudtam hazudni. Igazából csak nagyon keveset, éppen annyit gyakoroltam, hogy ne felejtsem el, mert az összegező gyakorlat minden energiámat igénybe vette és semmi másra nem maradt időm. Estére már annyira fáradt voltam, hogy mentem lefeküdni. – Nem hiszem, hogy rendszeresen csináltad, mert akkor most nem lennél ebben a szánalmas állapotban – mondta közelebb hajolva. – Úgy remegsz, mint egy falevél. Van egy titkuk ezeknek a légzéseknek és átkelőknek, amiért felbecsülhetetlen értékűek. – Mi az? – nyögtem ki. Megkoppintotta a fejemet. – Minden nap kell gyakorolni, máskülönben semmit érnek. Azt tudod, hogy víz és élelem nélkül nem létezhetünk. Ezek a gyakorlatok még az élelemnél és a víznél is fontosabbak. Igaza volt. Megfogadtam magamban, hogy minden este lefekvés előtt és minden reggel, mielőtt a barlangba megyek, csinálni fogom. – Az emberi testnek van egy többlet energia rendszere, ami akkor játszik szerepet, ha stresszes állapotban vagyunk. Mindig stresszes állapotba kerülünk, amikor valamit mértéktelenül csinálunk. Mint például most is, mikor teljesen el vagy foglalva magaddal és azzal, hogyan viselkedj. Ezért a szabadság művészetének az egyik alapszabálya, elkerülni a túlzásokat. Azok a mozgások, amiket megtanultam, akár légzések, akár

108. varázsló átkelők, azért nagyon fontosak, mert közvetlenül a tartalékoló rendszert befolyásolják. Azért hívjuk ezeket elengedhetetlen átkelőknek, mert lehetővé teszik, hogy a többlet energia behatoljon és keresztül haladjon a tartalék rendszerünk útjain. – Most, mielőtt megidéznénk az árnyékok birodalmát, mutatni fogok neked két elengedhetetlen varázsló átkelőt. Mindennap csináld ezeket és akkor nem hogy beteg nem leszel, vagy fáradt, hanem még egy csomó energiatöbbleted is marad a szántszándékod számára. – A micsodámra? – A szántszándékodra – válaszolta Clara. – Szándékolni annak az eredményét, amit csinálsz. Emlékszel rá? A vállamnál fogva megfordított, így most észak felé néztem. – Ez a mozgásgyakorlat neked különösen fontos, Taisha, mert a tüdőd elgyengült a túl sok sírástól. Az egész életeden át tartó önsajnálatod valóban nyomot hagyott a tüdődön. Kijelentése hirtelen figyelemre késztetett. Figyeltem, amint behajlított térdekkel és könyökkel az „egyenes ló” harcművészeti pozitúráját vette fel. Ezt azért nevezték el így, mert a élénkíti lovagló pozitúráját, ahogy a lábak vállszélességben széttárva enyhén előre dőlnek. A balkezének mutató ujja felfelé mutatott, míg a többi ujját a második ujjperecnél behajlította. Amint elkezdett belélegezni, a fejét gyengéden, de erőteljesen jobb oldalra fordította, amennyire csak tudta és a bal karjával a feje fölött hátra körözve, kézfejét ráhelyezte a farokcsontjára. Ugyancsak az ökölbe szorított jobb kezével a csípője magasságában hátra körzött és öklét rászorította bal kézfejére. Jobb öklével a bal kezét felnyomta a gerincén, majd befejezte a belégzést. Hétig számolva benntartotta a lélegzetét, majd ellazította bal karját, megint leeresztette a farkcsontjához, majd a feje fölött átfordította maga elé és tenyerével megpihent az ágyékán. Ugyanakkora jobb karját a dereka magasságában előrehozva öklét ráhelyezte a bal kézfejére és felnyomta a gyomrán, miközben befejezte a kilégzést. – Felváltva csináld ezt a mozgást, egyszer a bal, egyszer a jobb kezeddel. Így kiegyensúlyozod mindkét oldaladat. Bemutatásképpen megismételte a mozdulatsort, csak most balra fordította a fejét. – Most próbáld meg te is – mondta, hátralépve, hogy helyet adjon a karom körzéséhez. Utánoztam a mozdulatait. Amint hátra lendítettem a bal karommal, fájdalmas feszültséget éreztem, ami a hónaljamtól egészen az ujjamig végigfutott. – Nyugalom, engedd, hogy a légzés energiája keresztül áramoljon a karodon és kilépjen a mutató ujjadon. Tartsd kinyújtva, miközben a többi uj109. jad behajlítva marad. Így minden elzáródást feloldhatsz a karodban, ami az energia útjában áll. A fájdalom még élesebb lett, ahogy a behajlított karomat felnyomtam a hátamon. Észrevette fájdalmas arckifejezésemet. – Ne nyomd olyan erősen – figyelmeztetett –, mert meghúzhatod az inakat. Egy kicsit jobban hajlítsd meg a válladat, amikor nyomod. Miután a jobb kezemmel befejeztem a gyakorlatot, égető érzést érzékeltem a combomban a behajlított térdekkel álló póz matt. Annak ellenére, hogy mindennap ezt a pózt vettem fel a kung-fu-t gyakorolva, most a lábaim úgy rezegtek, mintha elektromos áram szaladt volna keresztül rajtuk. Clara azt javasolta, hogy egyenesedjek ki és rázzam ki a lábamból a feszültséget. Kihangsúlyozta, hogy ebben a varázsló átkelőben a légzéssel, a karok forgatásával és felnyomásával az energiát a mellkas szerveihez visszük és vitalizáljuk azokat. Azokat a mélyen bent fekvő központokat masszírozza, és megnyitja az energiautakat a fej hátsó részében. Ha ezek a központok felébrednek és a légzésből származó energiával táplálkoznak, akkor minden képzeletet felülmúló titkokat tárhatnak fel számunkra. – A következő varázsló átkelőnél összetett lábakkal állj és egyenesen előre nézz, mintha egy ajtót néznél, amit ki fogsz nyitni. Azt mondta, hogy emeljem fel a kezeimet a szemem magasságáig, majd tenyeremet kifelé fordítva hajlítsam be az ujjaimat, mintha egy középen nyíló tolóajtót akarnék széthúzni. – Most pedig rést fogsz nyitni a világ energiavonalaiban – magyarázta. – Képzeld el, hogy ezek a merev, függőleges energiakötegek egy hálót képeznek előtted. Most ragadj meg egy csomó szálat és teljes erődből húzd szét azokat. Egészen addig, amíg a nyílás olyan nagy nem lesz, hogy átléphetsz rajta. Ha már kinyitottam a nyílást, mondta, bal lábbal lépjek előre, aztán gyorsan forduljak meg rajta száznyolcvan fokos szögben, az óra járásával ellenkező irányban, arra fele nézve, ahonnan elindultam. Így megfordulva, azok az energia vonalak, amiket széttoltam, beburkolnak engem. Visszatéréskor, mondta, ismét szét kell húzni az energiakötegeket, ahogy azelőtt csináltam, aztán előre lépni a jobb lábbal és hirtelen megfordulni rajta száznyolcvan fokos szögben az óra járásával megegyezően. Így kibontom magam és visszakerülök ugyanabba az irányba, ahonnan elkezdtem ezt a varázsló átkelőt. – Az összes varázsló átkelők közül ez az egyik legerőteljesebb és legmisztikusabb – mondta. – Ezzel különböző világok felé tudunk ajtót nyitni, feltéve, természetesen, ha tartalékoltunk elég belső energiát, és ezzel realizálni tudjuk az átkelő szántszándékát.

Komoly hangja és ahogy kifejezte magát, teljesen beteggé tett. Nem 110. tudtam, mire számíthatok, ha sikerül kinyitnom ezt a láthatatlan ajtót. Rideg hangon ellátott még egy-két utasítással. – Amikor belépsz, a testedet súlyosnak és feszültséggel telítettnek kell érezned. De ha már bent vagy és megfordultál, könnyűnek és lebegőnek érezd magad, mintha felfelé lebegnél. Erőteljesen lélegezz ki, mikor előrelendülsz a nyílás felé, aztán lassan és mélyen lélegezz be, a tüdődet teljesen betöltve a háló mögötti energiával. Megismételtem néhányszor, mialatt figyelte, hogy csinálom. De ez olyan volt, mintha csak a kifelé tartó mozdulatokat végeztem volna; nem éreztem a hálót formáló energiaszálakat, amiről beszélt. – Nem húzod elég erősen az ajtót, hogy kinyíljon – igazított ki Clara. – A belső energiáidat használd, ne csak a karizmaidat. Fújd ki a használt levegőt és húzd be a hasad, amint előrenyomulsz. Ha már bent vagy, annyiszor lélegezhetsz, ahányszor akarsz, de legyél éber. Ne maradj tovább, mint ameddig szükséged van rá. Minden erőmet összeszedve, megragadtam a levegőt. Clara mögöttem állva megfogta a két alsó karomat és óriási erővel széthúzta. Azonnal úgy éreztem, mintha kinyílt volna egy tolóajtó. Erőteljesen kilélegeztem és keresztüllendültem rajta, vagy inkább Clara taszított át, előrelökve engem. Emlékeztem a megfordulásra és a mély légzésre, de egy pillanatig azon kezdtem el izgulni, honnan tudhatnám, mikor menjek vissza. Megérezte Clara és szólt, mikor hagyjam abba a légzést és mikor lépjek vissza. – Amikor magad gyakorlod ezt a varázsló átkelőt – mondta –, tanuld meg tökéletesen végrehajtani. De óvatos legyél. Ha már egyszer átmentél ezen a nyíláson, sok minden történhet. Óvatosnak, de ugyanakkor merésznek is kell lenned. – Honnan tudjam, mikor melyik legyek? Clara felhúzta a vállát. – Egy darabig nem fogod tudni. Sajnos ezt csak azután tudjuk, mikor már meggyötrődtünk érte. Hozzátette még, hogy a gyávaság nélküli óvatosság sarkalatos pontja a belső energiánk szabályozásának és elvezetésének a tartalék csatornákba, ami aztán rendelkezésünkre áll, amikor szükségünk van rá a rendkívüli cselekedeteknél... – Elegendő belső energiával bármit el lehet érni, de azt el kell raktároznunk és finomítanunk. Most csináljunk meg együtt néhányat azokból a varázsló átkelőkből, amiket megtanítottam, és meglátjuk, tudsz-e óvatos lenni gyávaság nélkül, és megidézni az árnyékok világát. Energia-hullámzást kezdtem érezni, ami kis körözéssel a gyomromból indult el. Először azt hittem, a félelem, de a testemben nem éreztem rémületet. Olyan volt, mint egy személytelen erő, ami vágyak és szentimentalizmus nélkül kavargott bennem belülről kifelé haladva. Ahogy egyre növekedett, a hátam felső része hirtelen akaratlanul megrándult. 111. Clara a belső kert közepébe ment, én követtem. Elkezdte az egyik varászló átkelőt lelassítva, hogy én is követni tudjam. – Csukd be a szemedet – suttogta. – Amikor a szemed csukva van, könnyebb a már ott lévő energiaszálakat használnod, hogy megtartsd az egyensúlyodat. Becsuktam a szemem és elkezdtem együtt mozogni Clarával. Nem esett nehezemre követni a pozitúrái változását, de ugyanakkor nehezen tudtam egyensúlyban tartani magam. Tudtam, hogy ez azért van, mert nagyon akartam, hogy pontosan csináljam a mozdulatokat. Olyan volt ez, mint mikor csukott szemmel próbáltam gyalogolni és folyton elbotlottam, mert kétségbeesetten akartam, hogy sikerüljön. De ez az érzés most lassan kezdett kiúszni belőlem, és a testem egyre hajlékonyabbá és kifinomultabbá vált. Olyan nyugalom töltött el, hogy úgy éreztem, mintha nem lennének se csontjaim, se porcogóim. Amikor a karjaimat a fejem fölé emeltem, úgy éreztem, mintha a fák tetejéig ki tudnám nyújtani őket. Ha behajlítottam a térdemet és a súlyom lefelé került, energiahullám szaladt lefelé a lábaimon keresztül. Úgy éreztem, mintha gyökereket eresztettem volna. Szálak nyúltak ki a talpamból, mélyen a földbe, eddig soha nem tapasztalt stabilitást adva. A testem és a környezetem közötti határ fokozatosan eltűnt. Minden egyes átkelővel úgy éreztem, mintha a testem beleolvadt és belemélyedt volna a sötétségbe, míg végül önmagától kezdett mozogni és lélegezni. Hallottam Clarát magam mellett lélegezni, amint csinálta az átkelőket. Csukott szemekkel is érzékelni tudtam az alakját és a pozitúráit. Egy pontnál nagyon furcsa dolog történt. Úgy éreztem, fény gyullad ki a homlokom mögött. De ahogy felnéztem, rájöttem, hogy a fény igazából nem a fejemen belül volt. A fák tetejéről jött, úgy, mint amikor este felkapcsolják az óriási fénytáblákat a szabadtéri stadion kivilágítására. Minden nehézség nélkül láttam Clarát és mindent körülötte a belső kertben. A fénynek különös színárnyalata volt, igazából nem tudtam eldönteni, hogy rózsaszín, lilás, barackszínű, vagy halvány terrakotta. Úgy látszott, attól függően, honnan néztem, változtatta a színét. – Ne mozdítsd meg a fejed – mondta Clara kíváncsian fürkészve engem. – Tartsd továbbra is csukva a szemed. Csak a légzésedre koncentrálj. Nem tudtam, miért mondja, hogy tartsam csukva a szememet, hiszen láthatta, hogy teljesen nyitva volt. Próbáltam meghatározni a fény színét, ami mintha a fejem minden mozdulatával változott volna. Az intenzitása pedig aszerint hullámzott, milyen erősen bámultam rá. Annyira el voltam foglalva a körülöttem lévő fénnyel, hogy kiestem a légzésem ritmusából. Erre amilyen hirtelen kigyulladt a fény, most olyan hirtelen kialudt, és én teljes sötétségben maradtam.

– Menjünk a konyhába és melegítsünk meg egy kis ragut – mondta Clara megböködve. 112. Tétováztam, nem tudtam tájékozódni, nem tudtam hol vagyok. Olyan súlyos volt a testem, hogy muszáj volt leülni. – Most már kinyithatod a szemedet – mondta. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen nehéz lett volna kinyitni a szemeimet, mint ebben a pillanatban. Úgy tűnt, örökkévalóságig tart, mert alig hogy kinyitottam, ismét becsukódtak. Ez a nyitás-csukás eltartott egy darabig, aztán éreztem, hogy Clara megrázza a vállamat. – Taisha, nyisd ki a szemed – parancsolta. – Nehogy megpróbálj elaludni. Hallottad? Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon és ekkor hirtelen kinyílt a szemem. Egész idáig csukva volt. Már koromsötét volt, de egy kis holdfény átszűrődött a lombokon megvilágítva Clara körvonalait. A belső kertben ültünk, a fa alatt. – Hogy kerültem ide? – kérdeztem elámulva. – Ide sétáltál és leültél – mondta Clara. – De mi történt? Egy perccel ezelőtt még fény volt. Mindent világosan láttam. – Az történt, hogy beléptél az árnyékok világába – mondta gratulálva. – A légzésed ritmusáról meg tudtam állapítani, hogy ott jártál. De nem akartalak megijeszteni azzal a kéréssel, hogy figyeld meg az árnyékodat. Ha nézted volna, megtudtad volna, hogy... Azonnal megértettem, mire utal. Nem voltak árnyékok, ziháltam. Fény volt, de semminek sem volt árnyéka. Clara bólintott. – Ma este valami igazán értékes dologra jöttél rá, Taisha. A mi világunkon kívüli világokban nincsenek árnyékok. 113.

12. Nyolc hónapi kitartó gyakorlás után egész nap tudtam csinálni az összegezést, anélkül, hogy idegesített volna vagy ellankadt volna a figyelmem. Egy nap, miközben azt az épületet elevenítettem meg, ahol utolsó egyetemi éveimet töltöttem, a termeket, a tanárokat, annyira elmerültem a padsorok közötti keresgélésben, hogy felidézzem, hol ültek az iskolatársaim, hogy elkezdtem magamban beszélni. – Ha magadban beszélsz, nem tudsz helyesen lélegezni – szólalt meg egy férfihang. Annyira felijedtem, hogy bevertem a fejem a barlang falába. Kinyitottam a szemem. A tanterem képe elhomályosodott, és amikor a barlang bejárata felé fordultam, a bejárattal szemben egy férfi guggoló körvonalát láttam. Rögtön tudtam, hogy a varázsló mester, az az ember, akit először a hegyoldalon láttam. Ugyanaz a zöld viharkabát és nadrág volt rajta, de most az arcélét is láthattam; feltűnően előreugró orra és enyhén hátra hajló homloka volt. – Ne bámulj – hallottam. A hangja mély volt és úgy morajlott, mint a köveken átzubogó patak. – Ha többet akarsz tudni a légzésről, maradj nagyon csendes és nyerd vissza az egyensúlyodat. Tovább végeztem a mély légzést, egészen addig, míg a jelenléte már nem rémisztett többé, és egyre jobban felengedtem, hogy végre a társaságában lehetek. Keresztbe tett lábakkal ült a barlang előtt, ugyanúgy, ahogy Clara is szokott. – Túl darabosak a mozdulataid – mondta mély mormolással. – Így lélegezz. Mélyen belélegzett, mialatt a fejét könnyedén balra fordította. Aztán kilélegzett, miközben a fejét ugyanolyan könnyedén jobbra fordította. Végül légzés nélkül a fejét a jobb vállától a bal válláig, majd vissza a jobb vállához fordította, majd középre hozva megállt. Ki-be lélegezve, amennyire csak tudtam, utánoztam a mozdulatait. – Most már egy kicsit jobb – mondta. – Amikor kilélegzel, lökd ki vele az összes felelevenített gondolatodat és érzésedet. Ne csak a nyakizmaiddal mozgasd a fejedet. Irányítsad a tested közepéből kiinduló energiaszálakkal. Az összegező gyakorlat egyik velejárója ezeknek a vonalaknak az előcsalogatása. Elmagyarázta, hogy pont a köldök alatt van a legfontosabb erőközpont, és az összes fizikai mozgásnál, a lélegzést is beleértve, használni kell ezt az energiapontot. Javasolta, hogy a légzésritmusomat igazítsam a fejem forga114. tásához, hogy aztán ezek együttesen előhívják a hastájékból kiinduló energiaszálakat, hogy kinyúljanak a végtelenbe. – Ezek a szálak a testem részei, vagy csak elképzelem? – kérdeztem. Pozitúrát változtatott, mielőtt válaszolt volna. – Ezek a láthatatlan szálak a te finom testednek, a dupládnak a része. Minél több energiát hívsz elő ezeknek a szálaknak a manipulálásával, annál erősebb lesz a duplád. – Én azt szeretném tudni, hogy ezek valóságosak, vagy csak elképzelem. – Amikor az észlelés kitágul, semmi sem valóság és semmi sem képzelet.. Csak az észlelés létezik. Csukd be a szemeidet és tapasztald meg magad is. Nem akartam becsukni a szememet, mert látni akartam, ha esetleg valami hirtelen mozdulatot csinál. De a testem egyre erőtlenebb és nehezebb lett, majd a szemeim, minden erőfeszítésem ellenére, maguktól becsukódtak. – Mi az a dupla? – kérdeztem valahogy, mielőtt az álmosság kábulata magával sodort volna.

– Ez jó kérdés – válaszolta. – Ez azt jelenti, hogy egy részed még éber maradt és figyel. Érzékeltem, amint mély lélegzetet véve teleszívta a mellkasát. – A fizikai testet, ha akarod, veheted úgy, mint egy burkot, vagy mint egy tartályt – mondta, majd lassan kilélegzett. – Légzésedre koncentrálva annyira feloldhatod a szilárd testedet, hogy csak a finom, könnyű, éteri része marad meg. Majd helyesbített, és azt mondta, hogy valójában nem a fizikai test oldódik fel, hanem a tudatunk rögződésének megváltoztatásával kezdjük felismerni, hogy az valójában sohasem volt szilárd. Ez a felismerés pontosan az ellenkezője annak, ami a növekedésünknél lejátszódik. Csecsemőként teljesen tudatában vagyunk a duplánknak, és ahogy növekedünk, megtanuljuk, hogy egyre több hangsúlyt fektessünk a fizikai oldalunkra és egyre kevesebbet az éteri lényünkre. Felnőttként már egyáltalán nem vagyunk tudatában, hogy ez a finom oldalunk létezik. – A finom test egy energiatömeg. Mi csak a kemény, külső burkát ismerjük. Akkor ébredünk tudatára az éteri oldalunknak, amikor lehetővé tesszük, hogy a szántszándékunk átválthasson hozzá. Hangsúlyozta, hogy a fizikai testünk elválaszthatatlanul össze van kapcsolódva az éteri hasonmásával, de ezt a kapcsolatot elhomályosítják a gondolataink és érzéseink, melyekkel kizárólag a fizikai testünkre figyelünk. Ahhoz, hogy a tudatunkat a szilárd megjelenésünkről annak könnyed, éteri hasonmására tudjuk átváltani, először meg kell szüntetnünk azt az akadályt, ami lényünknek ezt a két oldalát elválasztja. Meg akartam tőle kérdezni, hogy lehet ezt végrehajtani, de képtelen voltam szavakba foglalni a gondolataimat. 115. – Az összegezés segít feloldania kialakult elképzeléseinket, de gyakorlat és koncentráció szükséges ahhoz, hogy elérjük a duplát. Például, most egy bizonyos mértékig használod ezt az éteri részedet. Félig alszol, de egy részed éber és figyel. Hall engem és érzi a jelenlétemet. Arra figyelmeztetett, hogy meglehetősen veszélyes kiengedni a bennünk bezárva tartott energiát, mert a dupla sebezhető és könnyen megsérülhet, mikor a tudatunkat átváltjuk rá. – Véletlenül nyílást hozhatunk létre az éteri hálón és így óriási mennyiségű energiát veszíthetünk, értékes energiát, ami szükséges ahhoz, hogy fenntarthassunk egy bizonyos szintű világosságot és kontrollt az életünkben. – Mi az az éteri háló? – motyogtam, mintha álmomban beszélnék. – Az éteri háló egy olyan fényesség, ami körülveszi az egész fizikai testet. Ez az energiából álló háló a mindennapi életünk folyamán cafatokra szakad. Nagy része elvész, vagy összefonódik más emberek energia-köteleivel. Ha valaki túl sok életerőt veszít, beteg lesz, vagy meghal. A hangja annyira megnyugtatott, hogy a hasamból lélegeztem, mint mikor mélyen alszom. Nekiütődtem a barlang falának, de nem éreztem a keménységét. – A légzés a fizikai és éteri szinten egyaránt hat, minden sérülést kijavít az éterhálón, és erősen és rugalmasan tartja azt. Kérdezni akartam még valamit az összegezésről, de nem tudtam kimondani a szavakat, nagyon távolinak tűntek. Kérdés nélkül is válaszolt. – Pontosan ez az, amit az elmúlt hónapokban csináltál az összegező gyakorlatoddal. Visszaszerezted az éterhálód energiaszálait, amelyek elvesztek vagy összegabalyodtak a hétköznapi élet hatására. Ezekre a kölcsönhatásokra koncentrálva visszahúzod mindazt a szálat, amit több mint húsz éve ezernyi helyre szétszórtál. Meg akartam tőle kérdezni, hogy van-e a duplának meghatározott alakja vagy színe. Az aurára gondoltam. Nem válaszolt. Hosszú szünet után, amikor erőlködve kinyitottam a szemem, egyedül találtam magam. Rámeredtem a bejárat fénylő nyílására, ahol először pillantottam meg a sziluettjét. Azt gyanítottam, hogy arrébb ment és valahol a közelben arra vár, hogy kimásszak innen. Ahogy figyeltem, egy lebegő, fénylő pont jelent meg tőlem két lábnyira. Megriasztott ez az illúzió, ugyanakkor annyira elbűvölt, hogy nem tudtam elfordítani a szememet róla. Az az irracionális bizonyosság volt bennem, hogy ez a fény él, tudata van és észleli, hogy a figyelmemet ráirányítom. Hirtelen a fény tere megkétszereződött és intenzív lila gyűrű kezdett körözni körülötte. Rémületemben szorosan összecsuktam a szememet azt remélve, hogy a fény eltűnik és kimehetek a barlangból anélkül, hogy elmenjek mellette. A szívem hangosan vert és elöntött a verejték. Kiszáradt a torkom és görcs 116. állt bele. Óriási erőfeszítéssel lelassítottam a légzésemet. Amikor kinyitottam a szemem, a fény már eltűnt. Szerettem volna az egészet úgy magyarázni, mint rgy álmot, mivel gyakran elszundítottam az összegező gyakorlatom közben. De a varázsló mester emléke, és az is, amit mondott, annyira eleven volt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy valóság volt az egész. Óvatosan kimásztam a barlangból, felvettem a cipőmet és a rövidebb úton mentem vissza a házhoz. Clara úgy állt a nappali szoba ajtajában, mint aki tudja, hogy jövök. Verejtékezve kiböktem, hogy épp most beszéltem a varázsló mesterrel, vagy a lehető legéletszerűbben álmodtam róla. Elmosolyodott és fejének egy finom mozdulatával a karosszék felé mutatott. Leesett az állam a csodálkozástól. Ugyanaz az ember ült ott, aki néhány perccel ezelőtt még a barlangnál volt velem, csak most más ruha volt rajta. Szürke kardigánt, sportinget és öltönynadrágot viselt. Sokkal idősebb volt, mint gondoltam, de ugyanakkor sokkal életerősebb is. Lehetetlen volt megítélnem a korát, lehetett negyven, de akár hetvenéves is. Különlegesen erősnek látszott, nem volt se sovány, se testes. Sötét bőrű volt, indiánnak

nézett ki. Feltűnően előre ugró orra volt, erős szája, szögletes álla és ragyogó, fekete szemei, melyek ugyanolyan intenzíven néztek, mint azt a barlangban láttam. Mindezt még jobban kihangsúlyozta a tömören fénylő, rövidre, nyírt fehér haj. Hajának az a különleges hatása volt, hogy nem változtatta át idős emberré, mint ahogy általában a fehér haj teszi. Eszembe jutott, milyen öregnek nézett ki az apám, mikor megőszült, és hogy próbálta takargatni festéssel és kalapokkal, teljesen reménytelenül, mert a kora rajta volt az arcán, a kezén, az egész testén – Taisha, szeretnélek bemutatni Mr. John Michael Abelarnak – mondta Clara. A férfi udvariasan felállt és a kezét nyújtotta. – Nagyon örvendek, hogy találkozunk – mondta tökéletes angolsággal, és erősen megrázta a kezem. Meg akartam tőle kérdezni, hogy mit keres itt, hogy tudott ilyen gyorsan átöltözni, és hogy ott volt-e igazán a barlangnál. Egy csomó más kérdés is átfutott az agyamon, de túlságosan meghökkentem és nem volt bátorságom, hogy bármit is kérdezzek. Nyugalmat színleltem, hogy ne látszódjon a zavarom. Megjegyeztem, milyen jól beszél angolul és milyen világosan fejezte ki magát, amikor a barlangnál beszélt hozzám. – Kedves vagy, hogy ezt mondod – mondta lefegyverző mosollyal. – Jól kell beszéljek angolul. Yaqui indián vagyok. Arizonában születtem. – Mexikóban élsz? – kérdeztem esetlenül. – Igen. Itt élek Clarával ebben a házban. Gyengéden ránézett Clarára. Nem tudtam, mit mondjak. Valamilyen ismeretlen okból zavarba jöttem. – Nem vagyunk férj és feleség – mondta Clara, könnyebbítve a helyzetemen, és erre mind a ketten nevetésben törtek ki. Ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, nevetésük még jobban zavarba hozott. Majd megdöbbenésemre felismertem, mi ez az érzés: féltékeny voltam. Valami megmagyarázhatatlan birtoklási ösztön hatására úgy éreztem, hogy Mr. Abelar hozzám tartozik. Próbáltam zavaromat elrejteni és gyorsan kérdeztem néhány lényegtelen dolgot. – Régóta élsz Mexikóban? – Igen. – Tervezed, hogy visszatérsz az Egyesült Államokba? Tüzesen átható szemeit rám szegezte, majd elmosolyodott és kedvesen válaszolt. – Ezek lényegtelen részletek, Taisha. Miért nem azokról a dolgokról kérdezel, amikről a barlangban beszélgettünk. Van valami, ami nem világos? Clara javaslatára leültünk; mi ketten a kanapéra, Abelar úr pedig a karosszékbe. Megkértem, hogy beszéljen többet a dupláról. Ez rendkívül érdekelt. – Vannak, akik mesterei a duplájuknak – kezdte. – Nemcsak a tudatukat tudják ráirányítani, hanem cselekvésre is tudják ösztönözni. A legtöbb ember azonban szinte soha sincs tudatában, hogy létezik az éteri oldalunk is. – Mit csinál a dupla? – Mindent, amit csak akarunk, hogy megtegyen; fákon ugrik keresztül, levegőben repül, óriásivá vagy kicsivé válik, vagy felveszi egy állatnak a formáját. Képes az emberek gondolatait is észlelni, vagy maga is gondolattá válni, és egy pillanat alatt kilökni magát mérhetetlen távolságokba. – Még akár úgy is tud viselkedni, mint maga a személy – vágott közbe Clara, egyenesen rám nézve. – Ha tudod, hogyan használjad, bárki előtt megjelenhetsz és úgy beszélhetsz vele, mintha valóban te lennél ott. Abelar úr bólintott. – A barlangban érzékelni tudtad a jelenlétemet a dupláddal. Csak amikor a józan eszed felébredt, kezdtél el kételkedni, hogy ez a tapasztalatod igazi volt-e. – Még mindig kételkedem – mondtam –, valóban ott voltál? – Természetesen – válaszolta kacsintva –, ugyanúgy, mint ahogy most itt vagyok. Egy pillanatra eltűnődtem, hogy vajon nem álmodom-e most is. De a józan eszem azt mondta, ez lehetetlen. Csak hogy bizonyosságot szerezzek, megérintettem az asztalt; szilárdnak éreztem. – Hogy csináltad? – kérdeztem visszadőlve a kanapéra. Csendben volt egy darabig, mint aki megválogatja a szavait. – Elengedtem a fizikai testemet és hagytam, hogy a duplám kerekedjen felül. Ha a tudatunk a duplánkhoz kötőlik, a fizikai világ törvényei nem hatnak ránk, és az éterikus erők irányítanak. De amíg a tudat a fizikai testhez kötődik, a mozgásunkat a gravitáció és egyéb megszorítások korlátozzák. Még mindig nem tudtam, mit értett azon, hogy egyszerre két helyen is jelen tud lenni. Láthatóan érzékelte zavaromat. 118. – Clara elmondta, hogy érdekel a harci művészet. Annyi különbség van az átlagember és a kung-fu-ban jártas között, hogy az utóbbi megtanulta irányítani a könnyűtestét. A karate tanáraim is ugyanezt mondták nekem – válaszoltam. – Állították, hogy a harci művészetek a test könnyű, finomabb részét edzik, de sohasem tudtam felfogni, mit értettek ezen. – Talán azt, hogy amikor egy gyakorlott személy támadásba lendül, akkor az ellenfele könnyűtestének sebezhető pontjait üti meg. Nem a fizikai test erejével rombol, hanem azzal, hogy rést nyit az ellensége étertestén. Ezen a nyíláson olyan erőt tud átlökni, ami keresztültör az éterhálón és végzetes kárt okoz. Az ellenfél úgy érzi, hogy csak egy gyenge ütést kapott, de órákkal vagy napokkal később belehalhat ebbe az ütésbe. – Így van – mondta Clara. – Ne hagyd, hogy becsapjanak a külső mozdulatok, vagy az, amit látsz. Az számít, amit nem látsz. A karate tanáraimtól gyakran hallottam ehhez hasonló történeteket. Kérdésemre, hogy lehet kivitelezni ezeket az

ütéseket, nem tudtak kielégítő magyarázatot adni. Mivel a tanáraim japánok voltak, akkor azt gondoltam, biztosan nem tudtak ilyen bonyolult dolgot elmagyarázni angolul. Most, amikor Abelar úr is ehhez hasonlót magyarázott, bár az ő angolja tökéletes volt, mégsem tudtam felfogni, mit értett a könnyű, vagy a dupla testen, és hogy lehet ennek a misztikus erejét megcsapolni. Eltűnődtem, vajon Abelar úr mestere-e a harci művészeteknek, de mielőtt megkérdezhettem volna, tovább folytatta. – Az igazi harcművészt, ahogy Clara elmagyarázta nekem az ő Kínában történt kiképzése alapján, a finomteste fölötti uralom érdekli. A duplát nem az intellektusunk, hanem a szántszándékunk szabályozza. Racionálisan sem megérteni, sem gondolkodni nem lehet ezen. Érezni kell, hogy ez néhány, az univerzumot keresztül-kasul szelő fénylő szállal van összeköttetésben. – Fejét megérintve felfelé mutatott. – Például az egyik a fej tetejéből kinyúló energiaszál adja meg a duplának a célját és irányát. Ezen a szálon függ és ez a szál húzza a duplát abba az irányba, amerre menni akar. Ha felfelé akar menni, mindössze felfelé kell irányítani a szántszándékot, ha le akar süllyedni a talajba, akkor pedig lefelé. Ennyire egyszerű. Ennél a pontnál Clara megkérdezte tőlem, emlékszem-e rá, mit mondott nekem azon a napon, amikor a kertben a napbeszívási gyakorlatot csináltuk: hogy miért kell a fejtetőt mindig védeni. Nagyon jól emlékszem, mondtam, azóta el sem merem hagyni a házat kalap nélkül. Ezután azt kérdezte, tudtam-e követni, amit Abelar úr mondott. Biztosítottam róla, hogy megértettem, bár a fogalmakat nem tudtam felfogni. Ellentmondásnak találtam, hogy amiről beszélt, felfoghatatlan számomra, ugyanakkor mégis ismerős és hihető. Clara bólintott és azt mondta, ez azért van, mert Abelar úr közvetlenül a nem racionális részemnek magyarázott, ami képes a dol119. gokat közvetlenül megragadni, különösen akkor, ha egy varázsló beszél hozzá. Igazat mondott Clara. Volt valami Abelar úrban, ami még jobban megnyugtatott, mint ő. Nem az udvarias, kellemes beszédében, hanem a szemének intenzitásában volt valami, ami arra késztetett, hogy odafigyeljek és kövessem a magyarázatait, annak ellenére is, ha az racionálisan lehetetlennek látszott. Hallottam magam, ahogy felteszem a kérdést, mint aki tudja, miről beszél. – Én is képes leszek elérni egy nap a könnyűtestemet? – Az a kérdés, Taisha, akarod-e. Egy pillanatig tétováztam. Az összegező gyakorlatomon keresztül rájöttem, hogy öntelt és gyáva vagyok, és az első reakcióm, hogy elkerülök mindent, ami túl kellemetlen vagy ijesztő. Ugyanakkor erős kíváncsiság is élt bennem a különleges dolgok megtapasztalására, vagy ahogy egyszer Clara említette, egyfajta vakmerőség van bennem. – Nagyon kíváncsi vagyok a duplára – mondtam –, mindenképpen meg akarom szerezni. – Mindenáron? – A testem eladásán kívül – mondtam ügyefogyottan. Erre mindketten olyan nevetésbe törtek ki, hogy azt hittem mindjárt a földre gurulnak nevettükben. Nem akartam vicces lenni, mert az az igazság, hogy nem tudtam, mi a titkos tervük velem. Mint aki megérezte a gondolataimat, Abelar úr azt mondta, hogy éppen itt az ideje, hogy megismertesse velem a világuk bizonyos feltételeit. Komoly testtartással kiegyenesedett. – A nő és a férfi közötti kapcsolat már nem téma közöttünk. Ez azt jelenti, hogy minket nem érdekel az emberi moralitás, vagy a moralitás hiánya, még az erkölcstelenség sem. Minden energiánkat az új ösvények felfedezésére irányítjuk. – Mondanál nekem egy példát ezekről az ösvényekről? – Természetesen. Például az összegező gyakorlat, amivel mostanában foglalkozol. Most azért tudok veled beszélgetni, mert ezzel már elég energiát gyűjtöttél össze ahhoz, hogy bizonyos fizikai akadályokat áttörjél. Ha csak egy pillanatra is, olyan hihetetlen dolgokat fogtál fel, amik Clara kifejezésével élve, nem tartoznak a szokásos leltárodba. – Az én leltáram nagyon bizarr – figyelmeztettem. – Az összegezésemen keresztül láttam, hogy milyen őrült voltam. Valójában még mindig az vagyok. Ennek az is bizonyítéka, hogy itt vagyok, és képtelen vagyok megmondani, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom. Erre ismét óriási nevetésbe törtek ki, mintha egy komédiát néznének, ahol a komikus éppen a csattanót mondta. – Nagyon jól tudom, milyen őrült vagy – jelentette ki Abelar. – De nem azért, mert itt vagy velünk. Több vagy, mint őrült, rendkívül elnéző vagy 120. magaddal szemben. Egyébként, mióta itt vagy, annak ellenére, hogy mit gondolsz, nem engedsz meg magadnak annyi mindent, mint régen. Így jogosan mondhatom, hogy egy-két dolog, amit mostanában tettél, például, hogy beléptél az árnyékok világába, az nem a magaddal szembeni engedékenység vagy őrültség volt. Ez egy új ösvény, megnevezhetetlen és elképzelhetetlen valami a normális világ szempontjából. Az ezt követő hosszú csend nyugtalanná tett. Mondani szerettem volna valamit, ami megtöri ezt az igézetet, de semmit tudtam kigondolni. Ami még kellemetlenebbé tette a helyzetet, hogy Abelar úr kitartóan nézett. Aztán súgott valamit Clarának, mire mind a ketten könnyedén elnevették magukat, ami rettenetesen zavart, mert azt hittem, rajtam nevetnek. – Talán jobb lesz, ha a szobámba megyek – mondtam és felálltam.

– Ülj csak le, még nem fejeztük be – mondta Clara. – Fogalmad sincs róla, hogy mennyire örülünk, hogy itt vagy velünk – mondta hirtelen Abelar úr. – Azért találtunk téged humorosnak, mert annyira különc vagy. Hamarosan találkozni fogsz a társaságunk egy másik tagjával is, aki ugyanolyan különc mint te, csak sokkal idősebb. Arra emlékeztettél bennünket, hogy ő milyen volt, mikor még fiatal volt. Ezért nevettünk. Ne haragudj ezért ránk. Gyűlölöm, ha nevetnek rajtam, de a bocsánatkérése nagyon őszinte volt. Aztán Abelar úr tovább folytatta mondanivalóját a dupláról, mintha mi sem történt volna. – Ahogy lassanként vagy hirtelen elhagyjuk a fizikai testről alkotott elméleteinket, tudatunk kezd áttolódni a finom oldalunkra. Ahhoz, hogy megkönnyíthessük ezt az áttolódást, a fizikai testünknek teljes nyugalomban kell maradnia, olyan tétlen állapotban, mintha mélyen aludna. Ez azért nehéz, mert meg kell győznünk a testünket az együttműködésről, mivel a kontrollt nem akarja feladni. – Akkor hogyan engedjem el a testemet? – Becsapod. Úgy teszel, hogy a tested azt érezze, mélyen alszik. Szándékosan elcsendesíted azzal, hogy elvonod a tudatod tőle. Amikor a tested és az elméd elnyugszik, felébred a duplád és felülkerekedik. – Nem hiszem, hogy követni tudom. – Ne légy az ördög szószólója – csattant fel Clara. – Ezt már csináltad a barlangban. Ahhoz, hogy érzékeld a nagual-t, a dupládat kellett használjad. Aludtál és ugyanakkor mégis tudatában voltál, mi történik. Clara kijelentésében az ragadta meg a figyelmemet, ahogy Abelar úrról beszélt. „Nagual”-nak hívta. Megkérdeztem tőle, mit jelent ez a szó. – John Michael Abelar a nagual – mondta büszkén. – Ő az én vezetőm; az életem és jólétem forrása. Semmilyen elképzelhető módon sem az élettársam, mégis ő életem szerelme. Amikor számodra is mindez lesz, akkor neked is ő lesz a naguálod. Addig is Abelar úr vagy akár John Michael. 121. Úgy nevetett Abelar úr, mintha Clara mindezt tréfából mondta volna, de Clara pillantását hosszan rám szegezve tudomásomra hozta, hogy minden szavát komolyan gondolta. A beállt csendet végül Abelar úr törte meg. – Ahhoz, hogy működésbe hozd a finomtestet, először ki kell nyitni bizonyos testközpontokat, amelyek kapukként működnek. Mikor az összes kapu nyitva van, ki tud emelkedni a duplád a védőburkából. Máskülönben örökre zárva marad a saját külső burkában. Kérte Clarát, hogy vegye elő a matracot a szekrényből. Leterítette a földre és utasított, hogy feküdjek rá hanyatt, karjaimat az oldalamhoz helyezve. – Mit fogsz velem csinálni? – kérdeztem gyanakodva. – Nem azt, amire te gondolsz – csattant fel. Clara kuncogott. – Taisha igen bizalmatlan a férfiakkal szemben – magyarázta. – Ez egyáltalán nem használt neki – válaszolta Abelar, és ezzel teljesen magamhoz térített. Felém fordulva mondta, hogy egy egyszerű módszert mutat: hogy mozdítsam el a tudatomat a fizikai testemről az azt körülvevő éterhálóra. – Feküdj le, csukd be a szemed, de ne aludj el – utasított. Zavartan teljesítettem, amire kért, furcsán sebezhetőnek éreztem magam, ahogy előttük lefeküdtem. Letérdelt mellém és bársonyos hangon elkezdett beszélni. – Képzeld el, hogy a lábadtól kezdve a tested minden oldalából szálak nyúlnak ki. – Mi van akkor, ha nem tudom elképzelni? – Ha akarod, biztosan menni fog. Szedd össze minden erődet, hogy szántszándékoddal életre keltsed ezeket a szálakat. Valójában nem ezeknek a szálaknak az elképzelése történik, mondta, hanem inkább egy misztikus tett, amivel kihúzzuk ezeket a szálakat test minden oldalából, a lábtól elkezdve, egészen a fej tetejéig. Azt is éreznem kell, amint a talpamból lefelé kiinduló szálak a testem mögött feljőve a fejtetőm hátsó részéhez betakarják a testem hátsó felét; ugyanakkor a fejtetőm elejétől induló szálak a testem előtt lefele haladva elérik a lábfejemet és így hálót vagy gubót formálnak a fénylő energiából. – Ezt addig gyakorold, amíg el tudod engedni a fizikai testedet és akaratoddal a figyelmedet a fényes hálódra tudod irányítani. Végül majd képes leszel egyetlen gondolattal létrehozni és fenntartani ezt a hálót. Próbáltam ellazulni. A hangja nyugtatóan hatott rám. Hipnotikus hatása volt; időnként mintha nagyon közelről jött volna, máskor meg mintha nagyon távolról. Figyelmeztetett, ha azt érzem a testemben, hogy a háló valahol feszes, vagy nehéz kibocsátani a szálakat, vagy a szálak visszaugranak, akkor azon a helyen gyenge vagy sérült a testem. 122. – Ezeket a testrészeket úgy tudod gyógyítani, hogy hagyod, hogy a duplád szétterítse az éterikus hálót. – Hogy tudom ezt megcsinálni? – Úgy, hogy ezt a szántszándékoddal akarod, és nem a gondolataiddal. Akard a szántszándékoddal, amely a gondolataid mögött helyezkedik el. Alaposan figyelj, kutasd a gondolataid mögött, távol azoktól. A szántszándék annyira távol áll a gondolatoktól, hogy beszélni sem tudunk róla, még érezni sem tudjuk. De feltétlenül tudjuk használni. Még azt sem tudtam felfogni, hogyan akarjak a szánszándékommal. Abelar úr azt mondta, hogy nekem nem lesz nehéz

kivetni a hálót, mert az eltelt hónapok alatt az összegező gyakorlataimkor már tudattalanul kibocsátottam ilyen éteri szálakat. Azt javasolta, hogy kezdjek a légzésemre koncentrálni. Miután úgy éreztem, hogy órák teltek el, és mialatt egypárszor elszundítottam, végre erőteljes, bizsergő hőt kezdtem érezni a lábfejemben és a fejemben. A hő a testem hosszirányában kiterjedve forgó kört formált. Abelar úr lágy hangon arra emlékeztetett, hogy a figyelmemet a testem körüli hőre koncentráljam és próbáljam belülről kifelé nyomva kiterjeszteni és hagyni, hogy szétterüljön. Addig koncentráltam a légzésemre, míg a feszültségem megszűnt. Ahogy tovább lazultam, hagytam, hogy a bizsergő hő megtalálja saját irányát; nem kifelé indult el és nem is terült szét, inkább összehúzódott, egészen addig, míg azt éreztem, hogy egy óriási léggömbön fekve a térben lebegek. Egy pillanatra pánikba estem; megállt a légzésem és fuldokolni kezdtem. Aztán kívülről valami átvette az irányítást felettem és elkezdett lélegeztetni. Elringató energiahullámok fogtak körül, kitágulva és összehúzódva, egészen addig, míg minden elsötétült és a tudatomat nem sikerült többé semmire sem összpontosítani. 123. Clara hangjára ébredtem, azt mondta, hogy üljek fel. Hosszú időbe telt, mire reagáltam, mert először is teljesen eltájolódtam, másodszor pedig a lábaim elzsibbadtak. Nehéz helyzetemet látva, Clara a hónomnál fogva felemelt, majd párnákkal megtámasztott és így a segítsége nélkül is tudtam ülni. Az ágyamban voltam, a hálóingem volt rajtam. A világosságból ítélve késő délután lehetett. – Mi történt? – suttogtam. – Végigaludtam az egész éjszakát? – Igen – válaszolta. – Aggódtam miattad. Elmentél egészen a pokol tornácának mélységes mélyébe. Senki sem tudott érted menni. Úgy határoztunk, hagyjuk, hogy kialudd magad. Előrehajoltam és addig dörzsöltem a lábam, míg a szurkáló érzés meg nem szűnt. Bizonytalannak és különösen erőtlennek éreztem magam. – Beszélned kell hozzám, amíg ismét magadhoz, nem térsz – mondta Clara. – Ez az az alkalom, amikor a beszéd jót tesz neked. – Nincs beszélhetnékem – mondtam, visszahuppanva a párnákra. Hideg verejték öntött el, a végtagjaim gumiszerűen petyhüdtek voltak. – Csinált velem valamit Abelar úr? – Nem, ameddig én figyeltem – válaszolt Clara és vidáman nevetett a saját viccén. Kezemet a kezébe fogva dörzsölni kezdte a kézfejemet, próbált feléleszteni. Nem voltam valami vidám hangulatban. – Mi történt valójában? Semmire sem emlékszem. Kényelembe helyezte magát az ágyam végén. – Az első találkozás a naguallal túl sok volt számodra. Az történt, hogy túl gyenge voltál. De nem akarom, hogy most erre összpontosíts, mert nagyon könnyen elbátortalanodsz. De azt sem akarom, hogy a sorok között olvassál, amire hajlamos vagy, és a végén helytelen következtetésekre jussál. – Mivel azt sem tudom, mi történt, hogyan olvashatnék a sorok között? – kérdeztem fogvacogva. – Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a módját. Te különösen ügyesen vonsz le következtetéseket, de sajnos helytelenül. Az sem számít, hogy nem tudod mi történik. Mindig bizonyos vagy benne, hogy tudod. Elismertem, hogy utálom a félreérthető helyzeteket. Ezek mindig hátrányos helyzetbe hoztak. Tudni akartam, hogy mi történt, hogy így számolni tudjak az eshetőségekkel. – Az édesanyád arra tanított, hogy tökéletes nő legyél – mondta. – A környezet megfigyelésével a tökéletes nők mindent kikövetkeztetnek, amire 124. szükségük van, különösképpen akkor, ha egy férfi is jelen van. Még a leghalványabb kívánságát is előre kitalálják. Mindig tudatában vannak a férfi hangulatváltozásainak, mert azt hiszik, hogy ezeket ők okozták azzal, hogy valamit mondtak, vagy tettek. Következésképpen úgy érzik, hogy nekik kell lecsillapítani, megbékíteni az emberüket. Ahogy az összegező gyakorlatom segítségével láttam magam, amint újból és újból ugyanúgy viselkedem, be kellett valljam, igaza volt Clarának. Jól megneveltek. Csak egy pillantást kellett vessek az apámra, vagy egy halvány célzását elkapni, máris pontosan tudtam mire gondol, mit érez. A bátyáimmal ugyanígy volt. A leghalványabb célzásukkal is ugrásra késztettek. És ami még rosszabb, ha azt képzeltem, hogy egy férfi nem kedvel engem, kezem, lábam összetörtem, hogy a kedvébe járjak. Clara gyengéden oldalba bökött, hogy a figyelmemet visszaterelje. – Ha tegnap este csak mi ketten lettünk volna, nem ájultál volna el olyan drámaian – mondta a legidegesítőbb mosolyával. – Mire célzol? Arra, hogy vonzónak találtam Abelar urat? – Bizony arra. Amikor férfi van a közelben, te azonnal átalakulsz. Olyan nővé változol, aki képes mindent megtenni a férfi figyelmének felkeltésére, az ájulást is beleértve. – Kérlek, ez nem így van. Nem akartam megjátszani magam Abelar úr előtt. – Gondolkozz csak! Ne csak védd magad. Én nem akarlak bántani. Pusztán csak azt akartam megmutatni, hogyan éreztem és cselekedtem magam is azelőtt. Mélyen magamban tudtam, miről beszél Clara. Abelar úrnak olyan személyes varázsa volt, hogy kora ellenére is rendkívül vonzó volt számomra. De ezt sem magamnak, sem Clarának nem akartam beismerni. Megkönnyebbülésemre

nem erőltette tovább ezt a témát. – Tökéletesen megértelek, mert nekem is volt egy John Michael Abelarom – mondta. – Julian Grau naguálnak hívták, a legcsinosabb és legkedélyesebb lény volt, aki valaha is létezett. Vonzó, huncut és vicces volt; igazán felejthetetlen. Mindenki imádta, John Michaelt és az egész családunkat beleértve. Megcsókoltuk még a lába nyomát is. Clara áradozását hallgatva a mesteréről az ötlött fel bennem, hogy talán túl sok időt töltött Távol-Keleten. Engem mindig zavart az az obszcén imádat, amit a karate világban a tanulók éreztek a tanáruk vagy a sensei iránt. Szó szerint megcsókolták a mesterük lábanyomát is, és a fejüket a földig hajtották, amikor a mester belépett a terembe. Nem mondtam Clarának, de úgy éreztem, hogy ezzel a túlzott áradozással lekicsinyíti magát. – Mindent, amit tudunk, azt Julian nagual tanította nekünk – folytatta, a véleményemet megérezve. – Az életét szánta rá, hogy a szabadsághoz ve125. zessen bennünket. John Michael Abelar speciális oktatást kapott tőle, ami arra képesítette, hogy ő legyen az új nagual. – Úgy érted, hogy a nagualok olyanok, mint a királyok? – Ezt azért kérdeztem, hogy észrevegye, milyen veszélyes a túlzott hódolat. – Nem! Egyáltalán nem. A nagualokban egyáltalán nincs önhit. Ez az, amiért rajonghatunk értük. – Én arra gondoltam, hogy öröklik-e a tisztséget. – Ó, igen! Feltétlenül öröklik, de nem úgy, ahogy a királyok. A királyság apáról fiúra száll. Míg a nagualt a szellem választja ki. Amíg a szellem nem jelöli ki, addig nem tekintheti magát vezetőnek. Kezdjük azzal, hogy a nagual egy rendkívüli energiával rendelkező személy. De addig nem lehet nagual, amíg a nagualok törvényét meg nem tanulja, aztán valóban naguál lesz belőle. Figyelmesen követtem a magyarázatát, de valahogy nagyon idegesített. Rájöttem, az a része zavart, hogy a szellem választja ki őket. – Hogy tudja a szellem eldönteni, kit válasszon? Clara megrázta a fejét. – Drága Taishám, ez már a rejtélyek rejtélye – mondta lágyan. A nagual mindössze annyit tehet, hogy elfogadja és beteljesíti a szellem ajánlatát, vagy szánalmasan elbukik. Abelar úrra gondoltam és arra, milyen ajánlatot tartogathatott számára a szellem. Arra is emlékeztem, amikor Clara azt mondta, hogy egy nap talán nekem is ő lesz a nagualom. – Egyébként hol van Abelar úr? – kérdeztem mintegy mellékesen. – Tegnap este elment, miután rájött, hogy nem számíthat rád. – Vissza fog jönni? – Természetesen. Itt lakik. – Hol? A ház bal oldalán? – Igen. Jelenleg ott tartózkodik, de nem ebben a pillanatban – javította ki önmagát. – Időnként a ház jobb oldalán él, velem együtt. Én viselem a gondját. Olyan erős, szívbemarkoló féltékenységet éreztem, hogy elárasztott az energiahullám. – Nem azt mondtad, hogy nem a férjed? – kérdeztem, miközben a szájam széle árulkodóan rángatódzott. Clara annyira nevetett, hogy a lélegzetből kifogyva hátragurult az ágyon. – John Michael Abelar nagual már túlhaladta a hímneműség minden formáját. – Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy többé már nem emberi lény. De azért nem tudom mindezt elmagyarázni, mert hiányzik belőlem a fortélyosság és belőled pedig a megértési képesség. Úgy látom, a naguál azért adta neked azokat a kristályokat, mert én képtelen vagyok neked elmagyarázni a dolgokat. 126. – Milyen képtelenségről beszélsz? Nagyon is jól beszélsz. – Akkor te vagy az, aki nem ért meg tökéletesen. – Ez ostobaság, Clara. – Akkor miért van az, hogy nem tudom neked átadni, mik is vagyunk és mit tartogatunk a számodra? Néhány mély lélegzetet vettem, hogy megnyugtassam az ideges gyomromat. – Mit tartogatsz számomra, Clara? – kérdeztem, ismét pánikba esve. – Ezt nagyon nehéz elmagyarázni. Te és én feltétlenül ugyanahhoz a tradícióhoz tartozunk. Nélkülözhetetlen része vagy annak, amik mi vagyunk. Éppen ezért kénytelenek vagyunk téged tanítani. – Kikre céloztál, amikor azt mondtad, hogy mi? Úgy értetted, te és Abelar úr? Egy pillanatra megállt, hogy időt nyerjen a helyes válaszhoz. – Ahogy már mondtam, nem csak ketten vagyunk. Valójában nem is én vagyok te igazi tanítód. Nem is John Michael nagual. Valaki más. – Várj csak, várj. Újból összezavarsz. Ki az a másik személy? – Egy nő, aki nagyon hasonló hozzád, csak idősebb és végtelenül erősebb nálad. Én csak a segédtanárod vagyok. Az én kötelességem felkészíteni téged arra, hogy az összegező gyakorlatodon keresztül elég energiát gyűjts össze ahhoz,

hogy találkozni tudj ezzel a személlyel. Hidd el, az ő jelenléte még elsöprőbb, mint a nagualé. – Nem értem, mit akarsz ezzel mondani. Úgy érted, hogy veszélyes rám nézve és ártani fog nekem? – Látod, ez a probléma, mikor válaszolni próbálok a kérdéseidre. Összezavarodsz, mert felszínes a kapcsolatunk. Kérdezel valamit, amire világos és kielégítő választ vársz, én erre úgy válaszolok, ahogy az számomra kielégítő, és ez zavarba hoz téged. Azt javaslom, vagy ne kérdezz, habozás nélkül fogadd el a válaszaimat. Szerettem volna többet megtudni, hogy mi a terve Abelar úrnak és ennek a másik nőnek velem, és azt remélve, hogy Clara mindent elmond, megígértem, ettől kezdve minden válaszát kellőképpen megfontolom, és nem esem pánikba. – Jól van. Lássuk csak, mit szólsz a következőhöz. Elmesélem, mit mondott neked a nagual tegnap este, mielőtt elájultál volna. De mivel én nem vagyok férfi, biztosan másképp fogsz reagálni rám, mint amikor a nagual beszélt hozzád. Még talán meg is tudsz hallgatni. – De én nem emlékszem, hogy bármit mondott volna nekem, miután elaludtam a matracon – tiltakoztam. Némán kutatta az arcomat, mint aki a felismerés szikrájára vár. Majd megcsóválta a fejét, mint aki semmit sem talált, pedig én igazán nagyon igyekeztem, hogy nyugodtnak és figyelmesnek látsszak, még rá is mosolyogtam. 127. – Mindenkiről beszélt neked, aki ebben a házban él. Elmondta, hogy mindegyik varázsló, Manfrédot is beleértve. Manfréd nevének említésére valami bekattant bennem. – Tudtam – böktem ki gondolkodás nélkül. Teljesen hihető volt számomra, hogy Manfréd varázsló, de fogalmam sem volt róla, miért. Elmondtam Clarának, hogy már felmerült bennem ez a gondolat, de még mindig nem tudom pontosan, hogy mi az a varázsló. – Dehogynem tudod – mondta széles mosollyal. – Mondom, hogy nem tudom. Meglepődve rám nézett. – Biztos vagy benne, hogy nem emlékszel rá, hogy a nagual mindezt elmagyarázta neked? – Nem. Igazán nem. – A varázsló számunkra egy olyan valakit jelent, aki fegyelemmel és kitartással képes megtörni a normális észlelés korlátait. – Ezzel még számomra nem lett érthetőbb az egész. Hogy tudja Manfréd mindezt megtenni? Láthatóan érezte zavaromat. – Ismét félreértettél. Én nem csak Manfrédról beszélek. Még mindig nem jutott el a tudatodig, hogy ebben a házban mindannyian varázslók vagyunk. Nem csak a nagual, Manfréd és én, hanem az a tizennégy személy is, akikkel még nem találkoztál. Mindannyian varázsiók, absztrakt lények vagyunk. Ha arra gondolsz, hogy a varázslás valami meghatározható dolog, rituálékkal és mágikus kotyvalékokkal való manipulálás, csak annyit mondhatok, hogy vannak varázslók, akik ezt csinálják, de ilyet ebben a házban nem találsz. Nyilvánvalóan külön úton jártak a gondolataink. Én Manfrédról beszéltem, ő pedig azokról az emberekről, akikre eddig még egy pillantást sem vetettem. Csak ekkor, miután ilyen nyíltan kimondta, döbbentem rá, hogy Clara, Abelar úr, és a többiek, akiket még nem ismerek, varázslók. Javaslatára emlékezve jobbnak láttam csendben maradni és nem kérdezősködni. Részletezni kezdte, hogy az absztrakt varázslók az észlelésük befogadóképességének megnövelésével kutatnak a szabadság után, míg a konkrét varázslók, például azok, akik az ősi Mexikóban éltek, önteltségük megnövelésével a személyes erőt és a személyes vágyaik kielégítését kutatták. – Mi rossz van a személyes vágyak kielégítésében? – kérdeztem, az éjjeli szekrényen lévő pohár vízből kortyolgatva. – Hagyd, Taisha ezt a konkrét varázslókra – mondta kicsit nyugtalanul. – Nem véletlenül adta neked a nagual azokat a kristálydárdákat. Ígéretem ellenére, hogy nyugodt maradok, a kristályok említésére elárasztott az idegesség. A gyomrom olyan erősen görcsbe rándult, hogy biztos voltam benne, megbetegszem. – Szinte lehetetlen elmagyarázni, hogy mit is csinálunk és még nehezebb, hogy miért csináljuk. Ezeket a tanítódtól kell megkérdezni. 128. – A tanítómtól? – Taisha, te nem figyelsz rám. Már mondtam neked, hogy van tanítód. Még azért nem találkoztál vele, mert nincs elég energiád. A vele való találkozás tízszer annyi energiát igényel, mint a naguállal, és még abból sem épültél fel teljesen. Zöld vagy és összetört. – Azt hiszem, náthás vagyok, mert megint szédülök. Clara megrázta a fejét. Szörnyen elkényezteted magad – vágott közbe, mielőtt folytathattam volna. – A nagual is el tud neked mindent magyarázni. Csak az a baj, hogy mint férfire gondolsz rá és ha néhány percnél tovább beszél hozzád, biztos beleesel a női viselkedésmódodba. Ezért kell a tanítódnak nőnek lenni. – Nem hangsúlyozod ki túlságosan ezt a férfi-női dolgot? – kérdeztem, miközben próbáltan felkelni az ágyból. Gyenge voltam és remegtek a lábaim. Forogni kezdett velem a szoba és majdnem elájultam. Clara épp időben kapta el a karomat.

– Hamarosan meglátjuk, hogy túlzásba viszem-e – mondta. – Menjünk ki és üljünk le a fa árnyékában. Talán a friss levegő feléleszt. Segített felvenni a kabátomat és a nadrágomat, aztán mint egy magatehetetlent kivezetett a szobából a hátsó kertbe. Gyékényszőnyegekre ültünk le az óriási zapote-fa alá, ami szinte az egész kertet beárnyékolta. Egyszer megkérdeztem Clarát, hogy ehetek-e a gyümölcséből. Azt mondta, hogy ehetek, de ne beszéljek róla. Ettem belőle, de azóta is bűntudatom van, mintha megsértettem volna a fát. Csendben ültünk, a széltől susogó leveleket hallgatva. Hűvös és békés volt itt, ismét megnyugodtam, és jól éreztem magam. Egy kis idő után Manfréd bandukolt elő a ház oldalától, ahol a szobája volt, aminek az ajtajára egy nagy lengő falap volt beillesztve, így bármikor ki-be mehetett. Odajött hozzám és megnyalta a kezemet. Belenéztem lelkes szemeibe és tudtam, hogy a legjobb barátok vagyunk. Hallgatólagos beleegyezésemre a lábamon keresztbe fekve kényelembe helyezte magát. Lágy selymes szőrét simogatva a legmélyebb gyöngédséget éreztem iránta. Megmagyarázhatatlan együttérzéstől indíttatva fölé hajoltam és átöleltem. Azon kaptam magam, hogy sírtam, annyira sajnáltam. – Hol vannak a kristályaid? – kérte tőlem számon Clara. Nyers hangja visszahúzott a valóságba. – A szobámban – mondtam, elengedve Manfrédot, miközben a szemeimet törölgettem a kabátom ujjával. A kutya egy pillantást vetett Clara rosszalló arcara, majd felugrott az ölemből és a legközelebbi fa alá sétált. – Mindig legyenek nálad. Már tudod, hogy az ilyen fegyvereknek, mint ezek a kristályok, semmi közük sincs a háborúhoz vagy a békéhez. Bármi129. lyen békeszerető vagy, akkor is szükséged van fegyverekre. Például ebben pillanatban is szükséged van rájuk, hogy harcolj az ellenségeid ellen. – Nekem nincsenek ellenségeim – szipogtam. – Még azt sem tudja senki, hogy élek. Clara felém hajolt. – A nagual azért adta neked ezeket a kristályokat, hogy segítsenek elpusztítani az ellenségeidet – mondta lágyan. – Ha most, ebben a pillanatban itt lennének veled, megcsinálhatnád velük a varázsló gyakorlatokat, ami segítene elűzni az önsajnálatodat. – Én nem magamat, hanem szegény Manfrédot sajnáltam – mondtam védekezve. Elnevette magát és megrázta a fejét. – Semmi okod sincs sajnálni Manfrédot. Nem számít, milyen formában van jelen, ő egy harcos. Egyébként is, az önsajnálat benned van és különbözőképpen nyilvánul meg. Most ebben a pillanatban Manfrédot sajnálod. Újból sírni kezdtem, a bizonytalanság és a feneketlen, tonnányi önsajnálat most teljesen önmagamra koncentrálódott. Már elég összegező gyakorlatot csináltam ahhoz, hogy rájöjjek, ezt a reakciót az anyámtól tanultam, aki élete minden napján sajnálta magát, legalábbis amíg vele laktam. Eltanultam tőle, hogy én is sajnálatot érezzek magam iránt. – Az ujjaid között kellene tartanod ezeket a kristály fegyvereket és elvégezni velük a varázsló átkelőket és ráirányítani a szinte megfoghatatlan ellenségeid szívére, mint például az önhitre, ami az önsajnálat, morális felháborodás, vagy jogosnak érzett szomorúság álcájában jelenik meg. Megdöbbenve bámultam rá. Aztán azt állította, hogy gyenge vagyok, egy pillanat alatt összeroppanok, ha egy kicsit megpiszkálnak. De a legjobban az fájt, mikor azt mondta, hogy a hónapokig tartó összegező gyakorlataim értelmetlenek voltak, mert nem volt más, mint sekélyes álmodozás, arról, hogy milyen csodálatos személy vagyok, vagy önsajnálattal gondoltam az egyáltalán nem csodálatos pillanataimra. Nem tudtam megérteni, miért támadt rám ilyen rosszindulatúan. Zúgni kezdett a fülem, amint éreztem, hogy elönt a düh. Kétségbeesetten sírni kezdtem, utálva magam, amiért lehetőséget adtam Clarának, hogy így lerohanjon. Hallottam a szavait, mintha nagyon messziről jöttek volna. – Önhit, célnélküliség, ellenőrizetlen ambíciók, meg nem vizsgált érzékiség, gyávaság, ez az ellenségeid végtelen listája, melyek próbálnak megállítani a szabadság felé való repülésedben, és ezért könyörtelennek kell lenned velük a harcban. Azt mondta, hogy nyugodjak meg. Csak rá akart világítani, hogy az igazi ellenségeink a saját magatartásunk és érzéseink, melyek legalább olyan károsak és veszélyesek, mint bármelyik talpig felfegyverzett útonálló. – A nagual az energiáid összegyűjtésére adta azokat a kristályokat. Ezek különlegesen hasznosak a figyelmünk összpontosítására és rögzítésére. 130. Általában ez a tulajdonságuk a kvarckristályoknak, és különleges szántszándék van bennünk. Ahhoz, hogy hozzájussál ehhez, mindössze el kell végezned velük a varázsló átkelőket. Jó lett volna, ha nálam lettek volna a kristályok. Belenéztem Manfréd rokonszenvtől fénylő szemeibe. Belémvillant, hogy ezek ugyanúgy visszatükrözik a fényt, mint a kvarckristályok. Szemei egy pillanatra fogva tartották a figyelmemet és ahogy rámeredtem, egy irracionális bizonyosság nyilallt belém. Tudtam, hogy Manfréd egy ősi tradíció varázslója, egy varázsló, akinek a lelke valahogy egy kutya testében esett csapdába. Abban a pillanatban, ahogy ezt elgondoltam, megerősítésként nagyot vonított. Eltűnődtem, nem Manfréd volt-e, aki megtalálta a kristályokat a barlangban, vagy talán ő vezette a nagualt hozzájuk, ugyanúgy, mint ahogy engem is elvezetett a hegytetőn lévő kedvenc kilátóhelyemhez, ami a ház felé nézett.

– Egyszer megkérdezted, honnan tudok olyan sokat a kristályokról – mondta Clara találgatásaimat félbeszakítva. – Akkor nem tudtam elmondani, mert még nem találkoztál a naguallal. De most már, miután találkoztatok, elmondhatom. – Mély lélegzetet véve felém hajolt. – Mi az ősi idők varázslóinak a tradíciójához tartozunk. Örököltük az összes ezoterikus rituáléikat, varázslataikat, és bár tudjuk, hogyan használjuk ezeket, minket nem érdekel az alkalmazásuk. – Manfréd egy ókori varázsló! – kiáltottam fel őszinte ámulattal, teljesen elfeledkezve az előző töprengésemről. Clara úgy nézett rám, mint aki kételkedik a szellemi épségemben, és úgy nevetett, hogy szóhoz sem tudott jutni. Manfréd is úgy ugatott, mintha nevetett volna. De az volt a leghátborzongatóbb, hogy meg mertem volna esküdni rá, hogy vagy Clara nevetése visszhangzott, vagy valaki, aki elbújt a ház mögött, szintén nevetett. Teljesen hülyének éreztem magam. Clara nem akarta meghallgatni, hogy tükröződött a fény Manfréd szemein. – Már mondtam neked, hogy lassú vagy és nem túl intelligens. De nem hittél nekem. – korholt. – De ne izgasd magad, egyikünk sem túl intelligens. Arrogáns, ostoba, fafejű majmok vagyunk mindannyian. Ennek megerősítésére a fejemre koppintott egyet. Nem tetszett, hogy fafejű majomnak hívott, de annyira izgatott voltam a felfedezésemtől, hogy elengedtem a megjegyzését a fülem mellett. – Azzal, hogy a nagual odaadta neked ezeket a kristályokkal, még egyéb célja is volt, de ezeket majd ő fogja elmagyarázni. Amiben biztos vagyok, hogy csinálnod kell egy kis tartót nekik. – Milyen tartót? – Olyan anyagból készítsed el, ami érzésed szerint a legmegfelelőbb 131. számodra. Használhatsz, szarvasbőrt, filcet, steppelt anyagot, még fát is, ha úgy érzed, azt akarod használni. – Te milyen tartót csináltál a tiédnek'? – Én semmilyen kristályt nem kaptam, de egyszer, fiatal koromban, a kezemben tartottam ilyeneket. – Úgy beszélsz magadról, mintha idős lennél. Minél többször látlak, annál fiatalabbnak látszol. – Azért, mert rengeteg varázsló átkelőt csinálok, hogy ezt az illúziót keltsem – válaszolt, gyerekes őszinteséggel nevetve. – A varázslók illúziókat teremtenek. Nézz csak Manfrédra. Nevének említésére Manfréd elődugta fejét a fa mögül és ránk bámult. Az volt az érzésem, tudta miről beszélgetünk és nem akart egyetlen szóról sem lemaradni. – Mi van Manfréddal? – kérdeztem, automatikusan lehalkítva a hangomat. – Esküdni lehetne rá, hogy egy kutya – mondta Clara suttogva. – De ezt illúziót az erejével hozza létre. – Gyengéden megbökött és cinkosan rám kacsintott. – Látod, Taisha, teljesen igazad van. Manfréd egyáltalán nem kutya. Nem tudtam rájönni, hogy Manfréd kedvéért akarta-e, hogy egyetértsek vele, aki most kiegyenesedve ült és minden egyes szavunkat figyelte, vagy valójában azt gondolta, amit mondott, hogy Manfréd egyáltalán nem volt kutya. Mielőtt eldönthettem volna, hogy a kettő közül melyik, élesen metsző hang hallatszott a házból, amire mindketten, Clara és Manfréd is felugrottak és abba az irányba futottak. Követni akartam őket, de Clara visszafordulva mogorván rám szólt: – Maradj csak ott, ahol vagy, mindjárt visszajövök. A kutyával a sarkában berohant a házba. 132. Hetek, hónapok teltek el. Nem figyeltem az idő múlását, Clara, Manfréd és én tökéletes harmóniában éltünk. Clara nem sértegetett többet, vagy talán én nem éreztem magam megsértve. Minden időmet az összegezéssel töltöttem és kung fut gyakoroltam vele és Manfréddal, aki száz fontnyi csont és izomtömegével igencsak veszélyes ellenfél volt. Tudtam, ha fejjel nekem rohan, az ugyan olyan értékű, mintha egy kung-fu bajnok ütött volna meg. Egy ellentmondás bántott, amit nem tudtam megfejteni. Amíg Clara kitartott amellett, hogy az energiám növekedőfélben van, mivel már beszélgetni tudtam Manfréddal, én pont az ellenkezőjét hittem: azt, hogy lassanként a végére érek. Bármikor, ha Manfréd és én egyedül maradtunk, leírhatatlan vonzalom kerített hatalmába. Valósággal rajongtam érte. Ez a vak szeretet, amit iránta éreztem, hidat formált kettőnk között és ezen át tudta gondolatait és hangulatait felém közvetíteni. Tudtam, hogy Manfréd érzései olyan egyszerűek és közvetlenek, mint egy gyereké. Átélte a boldogságot, kényelmetlenséget, büszkeséget, ha valamit elért és a félelmet, ami nála azonnal haragra fordult. De tulajdonságai között a legbámulatraméltóbbnak a bátorságát és az együttérzésre való képességét találtam. Éreztem, hogy valóban sajnálta Clarát, amiért varangyosbékára hasonlít. Bátorság tekintetében Manfréd páratlan volt. Az ő bátorsága a felszabadult tudatosság bátorsága volt, bár tudatában volt börtönének. Számomra Manfréd túl volt minden felfoghatón. Senki más sem tudott volna úgy szembenézni a magányossággal, mint ahogy ő, ha csak nem lett volna ilyen páratlan bátorsága. Egy délután, amikor visszatértem a barlangból, leültem a zapote fa árnyékába pihenni. Manfréd odajött hozzám, ráfeküdt a lábamra és azonnal elaludt. Horkolását hallgatva és meleg testének súlyát érezve a lábamon elálmosodtam. Elaludhattam, mert hirtelen arra ébredtem fel, hogy álmomban azon vitatkozom anyámmal, hogy ne kelljen visszatennem a helyükre az evőeszközöket a mosogatás után. Felpillantottam, és Abelar úr nézett rám merőn, félelmetesen hideg szemekkel. Merev nézése, testtartása, különlegesen formált arca és koncentrálása teljesen azt a hatást tette rám, mint egy sas. Tisztelettel és félelemmel töltött el.

– Mi történt? – kérdeztem. Megváltozott a hőmérséklet és eltűnt a fény. Majdnem sötét volt; az alkonyat árnyai átnyúltak a belső kerten. – Az történt, hogy Manfréd befolyása alá kerültél, aki mint egy megszállott használta az energiádat – mondta széles mosollyal. – Ugyanezt csi133. nálta velem is. Úgy látszik, nagyon őszinte kapcsolat van kettőtök között. Próbáld meg sapito-nak szólítani, lássuk, mérges lesz-e. – Nem. Nem tudom megtenni – mondtam ujjaimmal végigszaladva Manfréd fején. – Olyan gyönyörű és magányos, hogy lehetetlen, hogy varangyosbékához hasonlítson. Furcsa volt, hogy kiszaladt a számon ez a szó, mert valami bennem nem akarta megkockáztatni, hogy megsértse Manfrédot. – A varangyos békák is gyönyörűek és magányosak – mondta egy villanással Abelar úr. Saját bátorságomon meglepődve hirtelen Manfrédhoz és a legszebb érzésekkel telve a fülébe suttogtam, „Sapito”. Erre nagyot ásított, mint akit untat a rokonszenvem. Abelar úr nevetett. – Menjünk be a házba, mielőtt Manfréd elveszi az összes energiádat. Egyébként melegebb is van bent. Letoltam Manfrédot a lábamról és követtem Abelar urat a házba. Nagyon félszegen ültem le a nappaliban, teljes tudatában annak, hogy egyedül vagyok egy férfival, ebben a sötét, üres házban. Meggyújtotta a petróleumlámpát, aztán tőlem tisztes távolságra leült a kanapéra és azt mondta: – Úgy tudom, néhány kérdést akarsz feltenni. Most megfelelő az idő erre, kérdezzél. Egy pillanatra kihagyott az agyam. Átható tekintetét egyenesen rámszegezte, ettől elvesztettem a nyugalmamat. Végül megkérdeztem: – Mi történt azon az estén, amikor találkoztunk, Abelar úr? Clara úgy érezte, nem tudja nekem elmagyarázni, én pedig alig emlékszem valamire. – A duplád felülkerekedett – mondta tárgyilagosan. – Elvesztetted a mindennapi lényed feletti kontrollt. – Mit ért azon, hogy elvesztettem a kontrollomat? – kérdeztem aggódva. – Valami olyasmit csináltam, amit nem kellett volna? – Semmi olyat, amiről nem mesélhetnél az anyukádnak – kuncogott. Szikráztak a szemei a huncutságtól. – Komolyan, Taisha, mindössze annyit tettél, hogy kinyomtad a fénylő hálódat, amilyen messze csak tudtad. Megtanultad, hogyan pihenjél meg ebben a láthatatlan függőágyban, ami valójában a részed. Egy nap, amikor már jártasabb leszel ebben, használni kezdheted a szálait a dolgok elmozdítására és átalakítására. – A fizikai testen belül vagy kívül van a dupla? – kérdeztem. – Azon az estén egy pillanatra úgy éreztem, mintha valami rajtam teljesen kívülálló kerített volna hatalmába. – Mind a kettő igaz. Egyszerre van a fizikai testen kívül és belül. Hogy is fejezhetném ezt ki? Ahhoz, hogy parancsolni tudjunk neki, azt a részét, ami kívül van és szabadon lebeg, össze kell kapcsolni azzal az energiával, ami a fizikai testben lakik. A külső erőt szakadatlan koncentrációval kell odahívni és megtartani, ugyanakkor szabadon kell engedni a belső energi134. át a testben a testen lévő rejtélyes kapuk kinyitásával. Amikor ez a két rész egybeolvad, olyan erőt hoz létre, amivel felfoghatatlan cselekedeteket lehet végrehajtani. – Hol vannak ezek a misztikus kapuk? – kérdeztem. Képtelen voltam egyenesen a szemébe nézni. – Némelyik közel van a bőrhöz, a többi pedig mélyen bent van a testben. Hét fő kapu van. Amikor ezek zárva vannak, a belső energiánk a fizikai testünkbe zárva marad. A dupla jelenléte annyira finom, hogy egész életünket eltölthetjük anélkül, hogy tudomásunk lenne róla. Azonban ha valaki ki akarja engedni, először a kapukat ki kell nyitni és ezt azokkal az összegező és légzési gyakorlatokkal lehet elérni, amiket Clara mutatott neked. Abelar úr ígérte, hogy ő maga fog segíteni az első kaput kinyitni, miután sikerült végrehajtanom az absztrakt repülést. Hangsúlyozta, hogy a kapuk kinyitásához át kell állítani a gondolkodásmódunkat, mert az a kialakult véleményünk, hogy szilárdak vagyunk, jobban börtönben tartja a duplát, mint maga a fizikai test. – Elmondaná nekem, hol vannak ezek a kapuk, hogy magam is kinyithassam? Rám nézett és megrázta a fejét. – Találomra babrálni a kapuk mögötti erővel esztelenség és veszélyes – figyelmeztetett. – A duplát fokozatosan, harmonikusan kell kiengedni. Ennek előfeltétele a nemi önmegtartóztatás. – Miért olyan fontos a cölibátus? – Nem beszélt neked Clara a fénylő, féregszerű szálakról, amiket a férfiak a nők testében hagynak? – De igen – mondtam émelyegve és zavartan. – De bevallom, igazából nem hittem el neki. – Ez hiba volt – mondta bosszankodva. – A teljes összegezés nélkül gyakorlatilag egy doboz élősködőnek nyitod meg magad. És minden további nemi kapcsolat csak olaj a tűzre. Tiszta szívből nevetett, ahogy látta, mennyire elképesztett. – De komolyra fordítva a szót: a szexuális energia tartalékolása az első lépés az étertest felé való utazásnál, a tudatosság, a teljes szabadság felé.

Épp ekkor lépett be Clara, aki fehér lebegő kaftánjában hasonlított egy óriási varangyosbékára. Vihogni kezdtem ezen a tiszteletlen gondolaton. Abelar úrra pillantottam, esküdni mernék rá, hogy ugyanezt gondolta. Clara leült egy fotelbe, és mosolyogva nézett ránk, hogy milyen félszegen ültünk a kanapén. – Eljutottatok már a kapuk témájához? – kérdezte Abelar urat kíváncsian. – Azért szorítja össze olyan szorosan Taisha a lábait? Abelar úr komolyan bólintott. – Épp most akartam neki megmondani, hogy egy óriási kapu van a szexuális szervben. De nem hiszem, hogy meg 135. fogja érteni, miről beszélek. Még jópár félreértés van benne ezzel a témával kapcsolatban. – Az biztos – mondta egyetértően Clara felém kacsintva. Egyszerre mindketten olyan harsány nevetésbe törtek ki, hogy teljesen összezavarodtam. Rosszul esett, hogy nevettek rajtam és úgy beszéltek rólam, mintha a szobában sem lennék. Éppen mondani akartam, hogy egyáltalán nem értenek meg engem, mikor Clara felém fordulva ismét megszólalt. – Érted, miért javasoljuk neked, hogy tartóztasd meg magad? – A szabadság felé vezető út miatt – ismételtem Abelar urat. Aztán vettem a bátorságot és megkérdeztem Clarától, hogy ő és Abelar úr is cölibátusban élnek-e, vagy csak ajánlják, de rájuk ez nem érvényes. – Már megmondtam, hogy mi nem vagyunk férj és feleség – mondta Clara minden zavar nélkül. – Mi varázslók vagyunk, akiket az erő érdekel, az energia összegyűjtése, nem pedig az elvesztése. Abelar úr felé fordultam és megkérdeztem tőle, hogy igazán varázsló-e, és hogy az miben áll. Nem válaszolt, hanem Clarára nézett, mintha engedélyt várna tőle, hogy feltárhasson valamit. Mire Clara alig észrevehetően bólintott. – Nem vagyok kibékülve a „varázsló” szóval – mondta –, mert ehhez olyan hiedelmek és cselekedetek kötődnek, amiket mi nem gyakorolunk. – Maga mit csinál? Clara azt mondta, hogy ezt csak ön tudja elmondani. Abelar úr kiegyenesítette a hátát és olyan félelmetes pillantással nézett rám, hogy ettől rögtön felébredt a figyelmem. – Tizenhat főből álló csoport vagyunk magamat és Manfrédot is beleértve. Ebből tíz nő. Mindannyian ugyanazt tesszük: életünket a duplánk kifejlesztésének szenteljük. Az étertestünket használjuk és a fizikai világ számos törvényének ellenszegülünk. Ha tehát ez az, ami a varázslókra jellemző, akkor mi azok vagyunk. Ha nem, akkor nem vagyunk varázslók. Most már világosabb? – Mivel a duplával kapcsolatos dolgokra tanít engem is, ez nem azt jelenti, hogy én is varázsló leszek? – Nem tudom – válaszolta, kíváncsian végigfürkészve. – Ez tőled függ. Mindig rajtunk múlik, hogy betöltjük, vagy elrontjuk a sorsunkat. – De Clara azt mondta, hogy ebben a házban mindenki ittlétének oka van. Engem miért választottak ki? Miért éppen engem? – Erre elég nehéz válaszolni – mondta mosolyogva Abelar úr. – Mondjuk csak azt, hogy rákényszerültünk, hogy téged is idevegyünk. Emlékszel arra az estére, körülbelül öt évvel ezelőtt, amikor kényes helyzetben kaptak téged egy fiatalemberrel? Erre tüsszögni kezdtem, ez volt a szokásos reakcióm a kínos szituációkban. Az összegező gyakorlataim alatt visszaemlékeztem azokra az eseményekre, amikor kompromittáló helyzetbe kerültem. Tizennégy 136. éves korom óta megszállottja voltam a fiúknak és agresszíven rohantam utánuk, ugyanúgy, ahogy bátyáim után rohantam gyerekkoromban. Kétségbeesetten akartam, hogy valaki is szeressen, mert tudtam, hogy a családom nem szeret. De ez mindig azzal végződött, hogy elijesztettem a kiszemelt udvarlókat, még mielőtt közel kerülhettek volna hozzám. Az agresszivitásom miatt mindenki azt hitte rólam, hogy egy mindenre képes könnyű nő vagyok. Ezért a lehető legrosszabb hírem volt, annak ellenére, hogy a felét se tettem meg azoknak a dolgoknak, amiket a barátaim és a családom gondoltak rólam. – Rajtakaptak egy autós mozi büféjének az asztalán, Californiában, ahol dolgoztál. Emlékszel rá? Hogyne emlékeztem volna. Életem egyik legszörnyűbb élménye volt. Mivel ez nagyon kínos dolog volt, sohasem összegeztem teljes mélységében, csak felszínesen. Ebben az időben a gimnázium nyári szünetében virslit és üdítőket árultam egy autós moziban. A nyár vége felé egy Kenny nevű fiatalember, aki a büfét vezette, azt mondta, szeret engem. Eddig közömbös voltam iránta, mert nekem a főnök tetszett, egy csinos és gazdag fiatalember. Szerencsétlenségemre ?t viszont Rita érdekelte, az én vöröshajú vetélytársnőm, aki tizenkilenc éves bombanő volt. Minden este, mikor elkezdődött a film, beszökött a főnök irodájába és bezárták az ajtót. Amikor pontosan a szünet előtt kijött, rózsaszín-fehér kockás egyenruhája gyűrött volt és a haja összekuszálva lógott. Igazán irigyeltem Ritát mindazért a figyelemért, amit kapott. Ráadásul ő kezelte a kasszát is, mialatt nekem pattogatott kukoricát és üdítőket kellett

kiszolgálnom a pultnál. Amikor Kenny azt mondta nekem, hogy gyönyörű és kívánatos vagyok, másképp kezdtem rágondolni. Túltettem magam azon, hogy szörnyen pattanásos volt, gallonnyi sört ivott, country zenét hallgatott, bakancsot viselt és erőteljes texasi dialektussal beszélt. Egyszerre férfiasnak és gyengédnek találtam és mindössze az izgatott, hogy a szülei katolikusok-e, és nem tudtam róla, hogy marihuánát szív. Kezdtem beleszeretni. Amikor megmondtam neki, hogy abba kell hagyjam a munkát a hétvégén, mert a szüleim Németországba mennek nyaralni és nekem is velük kell menni, Kenny felháborodott. Azt állította, hogy a szüleim szét akarnak választani bennünket. Megfogta a kezemet és megesküdött, hogy nem tud nélkülem élni. Megkérte a kezemet, de mivel még tizenhat éves sem voltam, azt válaszoltam, hogy még várnunk kell. Erre szenvedélyesen megölelt és azt suttogta, hogy addig is legalább szeretkezhetnénk. Nem tudtam, hogy valamikor a közeljövőben, mielőtt elmennék Németországba, vagy most azonnal szeretné, de teljesen egyetértettem vele és én az azonnalt választottam. Körülbelül húsz percünk volt a mozi végéig, úgyhogy félresöpörtem a megmaradt zsömléket az asztalról és kezdtem levetkőzni. Kenny teljesen megrémült. Úgy reszketett, mint egy kisfiú, pedig már 137. huszonkét éves volt. Ölelkezni és csókolódzni kezdtünk, de mielőtt bármi más történhetett volna, egy idős ember rontott be a helyiségbe és félbeszakította a dolgot. Ebben a kompromittáló helyzetben találva bennünket felkapott egy seprűt, a hátamra vágott vele egyet és kergetni kezdett félmeztelenül az előcsarnokon át, ahol egy csomó ember állt sorban a büfé előtt. Azok nevettek és gúnyolódtak rajtam. A legszörnyűbb viszont az volt, hogy észrevettem köztük két tanáromat is. Ők ugyanúgy megdöbbentek, mikor megláttak, mint én. Az egyikük bejelentette az esetet az igazgatónál, aki tájékoztatta a szüleimet Elindult a pletykálás és teljesen nevetségessé váltam az iskolában. Éveken keresztül gyűlöltem azt a borzalmas öregembert, aki erkölcsi bírám lett. Azt gondoltam róla, bogy teljesen elrontotta az egész életemet, mivel soha többet nem láthattam Kennyt. – Az az ember én voltam – szólalt meg Abelar úr , mint aki követte a gondolataimat. Ebben a pillanatban mellbe vágott az egész nyilvános megszégyenítésemre való emlékezés. Itt volt előttem az a személy, akinek az egészet köszönhettem, és ez több volt, mint amit el tudtam viselni. Teljes kétségbeesésemben sírni kezdtem. Az egészben az volt a legrosszabb, bogy úgy látszott, Abelar úr egyáltalán nem sajnálta, amit tett. – Azóta kereslek – mondta Abelar úr szégyenlősen mosolyogva. Mindenféle megszállott szexuális vágyat néztem ki a szemeiből. A szívem robbanásig feszült volt a haragtól és a félelemtől. Tudtam már, hogy Clara valami baljós okból hozott ide Mexikóba, hogy kezdettől fogva valami szégyenteljes dologra készülnek, az aberrált szexet is beleértve. Egy pillanatig sem hittem el nekik, hogy cölibátusban élnek. – Mi a szándéka velem? – kérdeztem félelemtől reszkető hangon. Clara megdöbbenve rám nézett, aztán elkezdett nevetni, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi ment végbe az agyamban. Abelar úr remegő hangomat utánozva ugyanezt kérdezte. – Mi a szándékod velem? – harsány nevetése Claráéval együtt az egész házon végigrezgett. Manfrédot is hallottam vonítani a szobájában; olyan volt, mint aki szintén nevet. Nyomorultul éreztem magam, végem volt. Felkeltem, hogy elmegyek, de Abelar úr visszanyomott a díványra. – A szégyen és az önhittség szörnyű társak – mondta komolyan. – Még nem összegezhetted ki ezt a kellemetlen eseményt, mert különben most nem lennél ilyen állapotban. – Átható nézése szinte barátságossá enyhült, mikor hozzátette: – Mi semmit sem akarunk csinálni veled. Te éppen eleget tettél magaddal. Azon az estén a WC-t kerestem és benyitottam a személyzetnek szánt helyiségbe. Mivel egy nagual sohasem cselekszik gondatlanul, mert mindig tudatában van annak, amit csinál, arra kellett gondoljak, sorsszerű volt, hogy rád találtam, és az is, hogy számomra különleges jelentőséggel bírsz. Ott találtalak téged félmeztelenül, majdnem odaadva 138. magad egy gyenge férfinak, aki az egész életedet elronthatta volna, ezért én speciális módon reagáltam, megütöttelek a seprűvel. – Amit akkor csinált, nevetség tárgyává tett az egész családom és a barátaim előtt! – kiabáltam. – Talán. De ugyanakkor megragadtam az étertestedet is és egy energiaszálat kötöttem köréje. Attól a naptól kezdve mindig tudtam merre vagy, bár öt évembe telt, míg olyan helyzetbe hoztalak, hogy meghallgatod, amit mondani akarok. Most fogtam fel először, amit mondott. Elképedve rámeredtem. – Úgy érti, hogy egész idő alatt tudta, hol voltam? – Minden megmozdulásodat követtem – válaszolta határozottan. – Úgy érti, kémkedett utánam? – Burkolt célozgatásai lassan a felszínre kerültek. – Igen, így is lehet mondani – ismerte be. – Clara is tudta, hogy Arizonában élek? – Természetesen. Mindannyian tudtuk, merre vagy. – Akkor nem véletlenül talált rám a sivatagban azon a napon – kapkodtam levegő után. Vadul Clara felé fordultam. – Te tudtad, hogy ott leszek, ugye? Bólintott. – Elismerem. Olyan rendszeresen jártál oda, hogy nem volt nehéz követni.

– De te azt mondtad nekem, hogy véletlenül jártál ott! – ordítottam. – Hazudtál nekem és idecsaltál magadhoz, Mexikóba. Azóta is hazudsz nekem és kinevetsz a hátam mögött, az Isten tudja milyen okból. – Minden gyanúm és kételyem, amik hónapok óta lappangtak bennem, most felszínre törtek és kirobbantak. – Számodra ez nem volt más, csak egy tréfa – kiabáltam –, hogy láthasd, milyen hülye és hiszékeny vagyok. Abelar úr szigorú szemekkel nézett rám, de ez nem akadályozott meg benne, hogy farkasszemet nézzek vele. Csendesítgetve megütögette a fejem tetejét. – Halálosan téved hölgyem – mondta keményen. – Mindez nem tréfa számunkra. Az igaz, hogy nagyon sokat nevettünk az idétlenségeiden, de egyetlen cselekedetünk sem volt hazugság vagy becsapás. Végtelenül komoly az egész, valójában számunkra ez élet-halál kérdése. Annyira komoly és parancsoló volt, hogy eloszlott a mérgem és a helyébe reménytelen zavarodottság lépett. – Mit akart tőlem Clara? – kérdeztem Abelar úrra nézve. – Én egy nagyon kényes feladattal bíztam meg: hogy hozzon haza téged, ami sikerült is neki. Követted őt, saját, belső indíttatásodtól vezérelve. Rendkívül nehezen fogadsz el meghívást, különösen egy tökéletesen idegentől. Nálad ez szinte lehetetlen. De Clarának sikerült. Mestermunka volt. 139. Minden elismerésem és csodálatom az övé ezért a remekül elvégzett munkáért. Clara felugrott és kecsesen meghajolt. – Minden viccet félretéve – mondta ünnepélyes arckifejezéssel, majd leült –, a nagualnak igaza van, a legbonyolultabb dolog volt, amit valaha is csináltam. Egy ideig azt hittem, hogy a gyanakvó természeted kerekedik felül és azt mondod, hogy tűnjek el. Meg lódítanom is kellett, hogy van egy titkos buddhista nevem. – Nincs ilyen neved? – Nincs. A szabadság utáni vágyam minden titkot kiégetett belőlem. – De az még mindig nem világos előttem, honnan tudta Clara, hol fog megtalálni – mondtam Abelar úrra nézve. – Honnan tudta, hogy pont abban az időpontban Arizonában leszek. – A duplád segítségével – válaszolta, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. Ebben a pillanatban, ahogy ezt kimondta, kitisztult az agyam és pontosan tudtam, mit értett ezen. Még azt is tudtam, hogy ez volt az egyetlen lehetséges mód, hogy nyomon kövessenek. – Egy energiaszálat kötöttem az étertested köré azon az estén, amikor megseprűztelek – magyarázta Abelar úr. – Mivel a dupla tiszta energiából energiából áll, nem olyan nehéz megjelölni. Akkor úgy éreztem, hogy olyan körülmények között a legkevesebb, amit érted tehetek, hogy ilyen védelmet adok. Kérdésemet várva rám nézett. De az agyamat teljesen elárasztották a feltörő emlékképek, mikor azon az estén berohant a helyiségbe. – Nem kérdezed meg tőlem, hogyan jelöltelek meg? – kérdezte átható tekintettel. Csengeni kezdtek a füleim, a szoba energiával telt meg, és minden a helyére került. Már nem kellett megkérdeznem Abelar urat, hogy mit csinált, mert tudtam. – Akkor jelölt meg, amikor megütött a seprűvel – mondottam. Teljesen világos volt az egész, de amikor gondolkozni kezdtem rajta, semmi értelme nem volt, és semmit sem magyarázott meg. Bólintott egyet Abelar úr, örült, hogy magam jöttem rá. – Így van. Akkor jelöltelek meg, amikor hátba vágtalak és kizavartalak ajtón. Egy bizonyos energiát hagytam benned, ez az energia azóta is ott van. Clara odajött és alaposan végigvizsgált. – Nem vetted észre Taisha, hogy a bal vállad magasabban van, mint a jobb? Régóta észrevettem, hogy az egyik lapockám jobban kiáll, mint a másik, ettől a nyakam és a vállaim merevek. – Azt hittem, így születtem. – Senki sem születik egy nagual megjelölésével – nevetett Clara. – A na140. gual energiája a bal lapockád mögött helyezkedik el. Gondold csak végig, a vállad akkor mozdult el a helyéről, amikor a nagual megütött a seprűvel. Valóban, abban az időben, amikor nyári munkát vállaltam az autós moziban, vette először észre anyám, hogy valami nincs rendben a hátam felső részével. Egy nyári ruhát varrt nekem és amikor próbáltam, látta, hogy nem áll rajtam rendesen. Teljesen megdöbbent, amikor rájött, hogy nem a ruhában van a hiba, hanem a lapockáimban, az egyik magasabban állt a másiknál. A következő nap megvizsgáltatta a hátamat a családi orvossal, aki arra a következtetésre jutott, hogy a hátgerincem egy kissé elgörbült. Megállapította, hogy velem született gerincferdülésem van, de megnyugtatta anyámat, hogy a görbület olyan csekély, hogy nem kell miatta izgulnunk. – Még szerencse, hogy a nagual nem hagyott túl sok energiát benned – kötekedett Clara –, máskülönben most púpos lennél. Abelar úr felé fordultam. Éreztem a hátizmaimban a feszültséget, mint mindig, amikor ideges lettem. – Most, hogy már körbe tekert, mi a szándéka velem? Egy lépéssel közelebb jött. Hideg, átható szemeit rám függesztette.

– Azóta is ugyanazt akarom csinálni, mint azon az estén, amikor rád találtam – válaszolta komolyan –, kinyitni az ajtót és átzavarni rajta. Most a mindennapi világ kapuját akarom kinyitni és átkergetni téged a szabadságba Szavainak hangulata érzések tömegével árasztott el. Amennyire csak vissza tudtam emlékezni, mindig kutattam valami után, ablakokon néztem át, néztem az utcákat, hátha valaki vár rám a sarkon. Mindig előérzeteim és álmaim voltak arról, hogy megszököm, bár nem tudtam, hogy mi elől. Ez volt az az érzés, ami arra késztetett, hogy kövessem Clarát egy ismeretlen cél felé. Ez nem engedett elmenni, feladataim képtelensége ellenére sem. Amint Abelar úr szemébe mélyedtem, leírhatatlanul jó érzés áradt szét bennem. Tudtam, hogy végre rátaláltam arra, amit eddig kerestem. A legtisztább szeretettől indíttatva hozzáhajoltam és megcsókoltam a kezét. Váratlan mélységből előtörő hangon olyasvalamit motyogtam, aminek nem racionális, hanem érzelmi jelentősége volt. – Számomra is te vagy a nagual. Szemei felragyogtak a boldogságtól, hogy végre megértettük egymást. Kezeivel gyengéden végigbabrált a hajamon és az eddig felgyűlt minden félelmem és kétségbeesésem könnyáradatba tört ki. Clara felállt és odanyújtott egy zsebkendőt. – Kétféleképpen lehet kibillenteni téged az ilyen rossz hangulatból, felmérgesíteni, vagy gondolkodásra késztetni – mondta. – Azzal, amit most bevallok, mindkettőt alkalmazom. Nemcsak azt tudtam, hol talállak meg a sivatagban, de emlékszel arra a meleg, zsúfolt kis lakásodra, ahonnan megkértél, hogy segítsek kiköltözni? Hát az az épület az unokatestvéremé. Teljes sokkban rábámultam, képtelen voltam egy szót is kinyögni. Clara és Abelar úr nevetése mint egy óriási robbanás visszhangzott a fejemben. 141. Ennél semmi megdöbbentőbbet nem mondhattak volna nekem. Ahogy a bénultságom alábbhagyott, ahelyett, hogy dühös lettem volna rájuk, amiért így mesterkedtek velem, félelemteljes tisztelet töltött el manőverezéseik hihetetlen pontosságától, és mérhetetlen kontrolljuktól, ami, mint végül is rájöttem, lényegében nem rajtam gyakorolt ellenőrzés, hanem saját maguk fölötti kontroll volt. 142.

15. Néhány hónappal azután, hogy találkoztam Abelar úrral, egy nap arra kért Clara, hogy az összegező gyakorlatom helyett menjek ki vele a udvarra, ahol dolgozik. A zöldséges kerthez közel, ami a ház hátsó udvara mögött volt, figyeltem Clarát, ahogy a leveleket kínos aprólékossággal halmokba gereblyézte. A tetejére a zörgő, barna levelekből gondosan ellipszis alakzatot formált. – Mit csinálsz? – kérdeztem, közelebb lépve hozzá. Feszült és komor voltam, mert egész délelőttömet apám összegezésével töltöttem. Mindig azt hittem róla, hogy dagályos és arrogáns emberevő. Arra rájönni, hogy valójában egy szomorú, vesztes ember volt, akit a háború és a saját ellentétes ambíciói megtörtek, érzelmileg teljesen kimerített. – Fészket csinálok neked, hogy ráülj – válaszolta. – Úgy fogsz rajta ülni, mint a tojásait költő tyúk. Azt akarom, hogy megpihenjél, mert délután talán látogatónk lesz. – Ki jön? Hónapok óta ígérgette, hogy bemutat a nagual csoportja többi tagjának, az ő titokzatos családjának, akik végre visszatértek Indiából, de ez még mindig nem történt meg. Minden alkalommal, mikor megjegyeztem, mennyire szeretnék találkozni velük, azt válaszolta, először még jobban meg kell tisztítsam magam az összegezéssel, mert a jelenlegi állapotom nem megfelelő ahhoz, hogy bármelyikkel is találkozhassam. Igazat adtam neki. Minél többször vizsgáltam a múltamat, annál inkább szükséget éreztem a tisztulásnak. – Clara, nem válaszoltál a kérdésemre – mondtam ingerülten. – Ki jön? – Mindegy, hogy kicsoda – mondta felém nyújtva egy marék száraz, rézvörös levelet. – Tedd a köldöködre és kösd át az összegező sáladdal. – A barlangban hagytam a sálamat. – Remélem, megfelelően használod – jegyezte meg. – A sál segítségünkre van az összegezés alatt. Tekerd a hasad köré, a végét kösd ahhoz a póznához, amit a barlang talajába szúrtam, így nem d?lsz el, a fejedet se ütöd be, ha elszundítasz, vagy ha a duplád úgy dönt, hogy felébred. – Elmenjek érte? – Nem – csettintett egyet idegesen a nyelvével –, nincs rá időnk. Bármelyik pillanatban itt lehet a látogatónk és azt akarom, hogy nyugodt legyél, a lehető legjobb állapotban. Használhatod az én sálamat. Berohant a házba és pillanatokon belül egy hosszú, keskeny, sáfrányszínű anyaggal tért vissza. Igazán gyönyörű volt. Alig észrevehető beleszö143. vött mintázat díszítette. Csillogtak a napfényben a selyemszálak, színárnyalatukat a sötét aranyból lágy borostyánszínbe váltogatva. – Ha tested bármelyik része sérült vagy fáj, kösd be ezzel a sállal – magyarázta. – Segít meggyógyulni. Ereje van,

mivel éveken át viseltem az összegező gyakorlataim alatt. Egy nap majd te is ugyanezt mondhatod a tiedről. – Miért nem mondhatod meg, ki jön látogatóba? – sürgettem. – Tudod, hogy utálom a meglepetéseket. A nagual jön? – Nem, valaki más. De ugyanolyan erőteljes, ha nem még jobban. Amikor találkozol ezzel a nővel, csendes legyél, gondolatok nélkül, mert különben semmi előnyöd nem fog származni a jelenlétéből. Még ünnepélyesebben azt mondta, ma használnom kell az összes varázsló átkelőt, amikre tanított, nem mintha bárki is tesztelni akarna, hanem azért, mert egy keresztúthoz érkeztem és egy új irányba kell elinduljak. – Clara, ne ijesztgess ezzel a változással – kérleltem. – Rettegek az új irányoktól. – Egyáltalán nincs szándékomban ijesztgetni téged – nyugtatott meg. – Csak én magam is izgulok egy kicsit. Nálad vannak a kristályaid? – Kigomboltam a mellényemet és megmutattam neki a két vállra akasztható pisztolytáskaszerű tartót, amiket az ő segítségével alakítottam ál a két kvarckristályom részére. A két karom alá voltak erősítve, mint kések a tartójukban, kapoccsal zárható fedővel. – Vedd őket elő és tartsd készenlétben – mondta. – Használd ezeket az energiád összegyűjtésére. Ne arra várj, hogy ő mondja majd neked. Használd saját belátásod szerint, bármikor, amikor azt érzed, hogy energiatöbbletre van szükséged. Clara kijelentései alapján könnyű volt két dologra következtetni: az egyik, hogy ez komoly találkozás lesz, a másik, hogy ez a titokzatos vendégünk nő. – Ő az egyik rokonod? – kérdeztem. – Igen – válaszolta hűvös mosollyal. – A családunk egyik tagja. Most nyugodj meg és ne kérdezz többet. Tudni szerettem volna, hol tartózkodnak a rokonai. Lehetetlen, hogy itt legyenek a házban, mert akkor már beléjük botlottam volna, vagy legalábbis valami jelét láttam volna az ittlétüknek. Az, hogy senkit sem láttam, a kíváncsiságomat rögeszmévé változtatta. Azt képzeltem, hogy szándékosan rejtőznek el előlem Clara rokonai és még kémkednek is utánam. Ez dühösített és még elszántabbá tett, hogy egy pillantásra elkapjam őket. Nyugtalanságomnak kétségtelenül az volt az eredete, hogy úgy éreztem, állandóan figyelnek. Megpróbáltam őket tetten érni azzal, hogy kint hagytam a rajzceruzámat, hátha valaki elveszi, vagy nyitva hagytam egy magazint pontosan 144. megjegyezve a lap számát, hátha valaki továbbhajtja. A konyhában tüzetesen megvizsgáltam a tányérokat, hátha használta valaki. Odáig jutottam, hogy még a hátsó bejárat előtti földet is elsimítottam, hogy később megvizsgálhassam, hátha valaki otthagyta a lábnyomát, vagy valami szokatlan nyomot. Minden fáradságos nyomozásom ellenére sem találtam soha semmi más nyomot Claráén, az enyémen és Manfrédén kívül. Ha valaki itt rejtőzködik a házban, annak nyomának kell lennie, volt a meggyőződésem. De úgy látszott, annak ellenére, hogy biztos voltam benne, hogy valakik ott laknak, senki sem volt rajtunk kívül a házban. – Bocsáss meg Clara, de meg kell kérdezzem – robbant ki belőlem végül is –, mert egyébként megbolondulok. Hol szálltak meg a rokonaid? Meglepődve rámpillantott. – Ez az ő házuk, természetesen itt laknak. – De pontosan hol? – követelődztem. Már éppen azon voltam, hogy bevallom a hiábavaló csapdaállításaimat, de meggondoltam magam. – Aha! Értem mire gondolsz – mondta. – Minden erőfeszítésed és detektíveskedésed ellenére sem találtál semmi nyomot. De ez nem rejtély. Azért nem láttad őket sohasem, mert a ház bal oldalában laknak. – Sohasem jönnek elő? – De igen, csak elkerülik a ház jobb oldalát, mert itt vagy és nem akarnak zavarni. Tudják, hogy milyen nagyra értékeled az egyedüllétedet. – De sohasem mutatkoznak? Nem viszik egy kicsit túlzásba ezt az egyedüllétet? – Egyáltalán nem – mondta Clara. – Teljes magányra van szükséged, hogy koncentrálhass az összegezésedre. Mikor azt, mondtam, ma látogatónk lesz, ezt úgy értettem, hogy a ház bal oldalából átjön az egyik rokonom ide, találkozni veled. Szeretne beszélgetni veled, de várnia kellett, amíg legalább minimálisan megtisztítottad magad. Mondtam már, hogy a vele való találkozás még jobban igénybe vesz, minta naguallal. Ehhez megfelelő erőt kellett elraktároznod, mert máskülönben ugyanott kötnél ki, mint a naguallal. – Mi fog történni velem? – kérdeztem idegesen, még több levelet helyezve a hasamra. Felhúzta a vállát. – Ez a te erődtől függ – válaszolta és csomót kötött a sálra. – De a megjelenésedből ítélve csak az Isten tudja. Remegő ujjakkal visszagomboltam a blúzomat és belegyömöszöltem a bőszárú nadrágomba. A nagy kendővel a derekamon eléggé ormótlanul néztem ki. A levelek olyanok voltak, mint egy zizegő, viszketős párnahuzat a derekamon. De a gyomoridegességem lassan alábbhagyott, a hasam tája meleg lett és az egész testem megnyugodott. – Most ülj rá a levélkupacra és csinálj úgy, mint a tojók szoktak – utasított Clara. 145. Megdöbbent tekintetemet látva megkérdezte: – Mit gondolsz, mit csinálnak a tyúkok, amikor költenek? – Nem tudnám megmondani.

– Mozdulatlanul ülnek és az alattuk lévő tojásokra gondolnak, minden figyelmüket rájuk irányítják, pillanatnyi kihagyás nélkül. Ezzel a hajlíthatatlan magatartással ösztönzik a kiscsirkéket kibújni a tojásból. Ezt a csendes hallgatást, amit az állatok természetszerűen csinálnak, az emberek már felejtették, ezért gyakorolni kell. Leült velem szemben egy nagy szürke sziklára, ami olyan volt, mint egy óriási karosszék. – Most szunyókálj, mint a tojók szoktak, és a belső füleddel figyelj rám, ahogy beszélek hozzád. Koncentrálj a méhedben lévő melegségre és ne hagyd elkalandozni a figyelmedet. Legyél tudatában a körötted lévő hangoknak, de ne hagyd, hogy az elméd kövesse azokat. – Clara, muszáj nekem itt ülnöm? Nem lenne jobb, ha elmennék egy kicsit aludni? – Nem hiszem. Ahogy már mondtam, a látogatónk jelenléte rendkívül igénybe fog venni, és ha nem tudsz elég energiát összegyűjteni, szégyenletesen felsülsz. Hidd el, ő nem olyan gyengéd, mint én. Inkább olyan, mint a nagual, könyörtelen és kemény. – Miért olyan megterhelő a személye? – Nem tehet róla. Annyira messze került az emberektől és azok igényeitől, hogy az ő energiája teljesen szétrázhat téged. Nála most már nincs különbség a fizikai teste és az éteri duplája között. Ezzel azt akarom mondani, hogy ő egy mester varázslónő. Kutató szemekkel nézett rám és megjegyzést tett a szemem alatti árkokra: – Ugye olvasol éjszakánként a petróleumlámpa fénye mellett? Mit gondolsz, miért nincs a hálószobáinkban elektromosság? Azt válaszoltam, hogy egyetlen oldalt sem olvastam, mióta itt vagyok, az összegező gyakorlat és más feladatok, amiket adott, semmi másra nem hagyott időt. – Egyébként is nem nagyon szeretek olvasni. De időnként böngészgetek a nappaliban lévő könyvespolcodon. – Azt elhallgattam, hogy igazából azért mentem oda, hogy ellenőrizzem, nem vitt-e el egy könyvet valamelyik rokona. Elnevette magát, majd azt mondta: – Családunk néhány tagja igen buzgó olvasó, de én nem tartozom közéjük. – Sosem olvasol szórakozásból? – Én nem. Információk gyűjtéséért olvasok. De közülünk néhányan kedvtelésből is olvasnak. – Akkor hogy lehet, hogy sohasem láttam egy könyvet sem hiányozni? – kérdeztem közömbösséget tettetve. 146. Clara kuncogott. – Nekik saját könyvtáruk van a ház bal oldalában – majd megkérdezte –, te sem olvasol szórakozásból, Taisha? – Sajnos én is csak az információk miatt olvasok. Elmondtam, neki, általános iskolás koromban volt az olvasási kedvem a csúcsán. Apám egyik barátja könyvkereskedő volt, aki a megmaradt könyveket dobozszámra adta neki. Apám átnézte azokat, aztán a szépirodalmat odaadta nekem azzal, hogy a szokásos házifeladataim mellett még ezeket is olvassam el. Mindig szó szerint vettem, hogy az utolsó betűig el kell olvasnom a könyveket, sőt úgy gondoltam, hogy mielőtt egy újat elkezdek, az előző könyvet be kell fejezzem. Később nagyon meglepődtem, mikor rájöttem, hogy sokan egyszerre több könyvet kezdenek el és hangulataik szerint váltogatják azokat. Clara rámnézett és megrázta a fejét, mintha reménytelen eset lennék. – A gyerekek nyomás alatt különös dolgokat csinálnak. Most már tudom, miért lettél ilyen megszállott. Fogadni mernék, ha most emlékezni próbálnál azokra a történetekre, nagyon megütköznél rajtuk. Gyerekként sohasem kérdezhettük meg, hogy mit adnak oda nekünk, mint ahogy te sem kérdezted meg az apádtól, hogy el kell-e olvasnod a könyveket az elejétől a végéig. Az én családom minden tagjának nagyon komoly kétségei vannak arról, amit általában a gyerekekkel tesznek. – Teljesen rögeszmémmé vált, hogy találkozzak a családoddal, Clara. – Ez teljesen természetes, hiszen gyakran beszélek neked róluk. – Nem csak azért. Ez inkább egy fizikai érzet. Nem tudom miért, de nem tudom megállni, hogy ne gondolkozzam róluk. Még álmodom is velük. Abban a pillanatban, mikor kimondtam ezt, valami önmagától elrendeződött az agyamban. Őszintén nekiszegeztem a kérdést. Mivel ő és az unokatestvére is tudta, hogy ki vagyok, s mivel a házfelügyelő is ismert, felötlött bennem, hogy megkérdezzem, ismerem-e rokonságának többi tagját is. – Természetesen mindegyiket ismered – válaszolta, mintha ez a legnyilvánvalóbb dolog lenne, de a kérdésemre nem válaszolt teljesen. Elképzelni sem tudtam, hogy kik lehetnek. – Most egyenesen megkérdezem, Clara, ismerem őket? – Ez mind lehetetlen kérdés. Talán a legjobb, ha nem kérdezel. Elromlott a kedvem. Felálltam, hogy elmenjek, de gyengéden visszanyomott. – Jól van, jól van, Szimat kisasszony. Ha ez itt marasztal téged, akkor elmondom. Mindegyiket ismered, de természetesen arra nem emlékszel, hogy találkoztál velük. Szerintem még akkor sem éreznéd a felismerés halvány jelét sem, ha valamelyik itt állna előtted. Ugyanakkor belül valami nagyon felkavarna. Most már elégedett vagy? Válasza egyáltalán nem elégített ki. Meg voltam róla győződve, hogy a szavakkal játszva szándékosan ködösít és félrevezet. – Clara, te élvezed, hogy kínzol engem – mondtam felháborodva.

147. Hangosan felnevetett. – Nem játszom veled – biztosított. – Elmagyarázni, hogy mik is vagyunk és hogy mit csinálunk, a legfárasztóbb dolog a világon. Szeretném ezt világosabban kifejtetni, de nem tudom. Így hiába követelsz további magyarázatot, amikor nincs magyarázat. Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem. A lábaim elzsibbadtak. Azt javasolta, hogy feküdjek a hasamra és a fejemet hajtsam a behajtott jobb karomra. Nagyon kényelmesnek találtam ezt a pozitúrát. A talaj és a levelek összekötöttek a földdel, míg az agyam mozdulatlan, de éber maradt. Clara fölém hajolt és gyengéd szeretettel megsimogatta a fejemet. Aztán olyan különös tekintettel meredt a szemeimbe, hogy megragadtam a kezeit és egy pillanatig fogva tartottam. – Most mennem kell, Taisha – mondta lágyan, a szorításomon lazítva –, de biztosíthatlak, hogy fogunk még találkozni. – Zöld szemeiben világos, borostyánfényű tüzek táncoltak, és ezeknek a ragyogása volt, amit utoljára láttam. Arra ébredtem, hogy valaki böködi a hátamat egy bottal. Egy különös nő állt mellettem. Magas volt, karcsú és rendkívül feltűnő. Vonásai elegánsan csiszoltak voltak; kicsi száj, egyenletes fogak, tökéletes orr és hosszúkás arcforma, különleges, szinte átlátszónak tűnő fehér, germán jellegű arcszín, és dús göndör, ősz haj. Mikor elmosolyodott, azt hittem, hogy egy kedvességgel, érzékenységgel teli serdülő lány. Amikor békésen, nyugpdtan nézett, olyan volt, mint egy divatos, érett, európai asszony. Elegáns, stílusos volt a ruhája, amit a különlegesen finom cipője még jobban kihangsúlyozott, ami olyan volt, amilyet még sohasem láttam Amerikában, ahol a jólöltözött asszonyok a kényelmes cipőkben mindig öregesnek néznek ki. Ez az asszony egyszerre idősebb és fiatalabb is volt, mint Clara, a kora szerint feltétlenül idősebb, de a megjelenése évekkel fiatalosabb volt. Volt valami benne, amit belső vitalitásnak nevezhetnék. Ellentétben Clarával, aki még az átalakulás állapotában volt, ez a lény már befejezte. Tudtam, hogy egy rendkívüli, másmilyen lény, annyira, mintha egy idegen fajhoz tartozna, aki most őszinte kíváncsisággal vizsgálgat engem. Felültem és gyorsan bemutatkoztam, amire ő barátságosan reagált. – Nelida Abelar vagyok – mondta angolul. – Itt élek a társaimmal együtt. Már kettőt ismersz közülünk, Clarát és John Michael nagualt. A többiekkel is hamarosan találkozni fogsz. A szavakat enyhén hajlítva ejtette ki. Olyan rokonszenves és annyira ismerős volt a hangja, hogy akaratlanul csak bámultam rá. Elnevette magát és erre, a legnagyobb meglepetésemre az arcizmaimra fagyott a mosoly. Érdes nevetése halványan ismerős volt, az volt az érzésem, hogy hallottam már ezt a nevetést. Átfutott az agyamon az a gondolat, hogy láttam már valamikor ezt az asszonyt, de fogalmam sem volt, hol. Minél tovább bá148. multam rá, annál inkább megbizonyosodtam, hogy régóta ismerem, de elfelejtettem, hogy mióta. – Mi a a baj drágám? – kérdezte aggályosan gondoskodó hangon. – Az az érzésed, hogy találkoztunk már? – Igen, igen – válaszoltam izgatottan, mert éppen az emlékezés határán jártam. – Előbb-utóbb emlékezni fogsz – mondta olyan megnyugtatóan, hogy megértettem, nincs szükség a sietségre. – A tisztító légzés, amit az összegező gyakorlatoddal csinálsz, idővel lehetővé teszi számodra, hogy mindenre emlékezzél, amit valaha is csináltál, az álmaidat is beleértve. Akkor majd tudni fogod, hol és mikor találkoztunk. Zavarba jöttem, amiért ilyen leplezetlenül rábámultam és így elfeledkeztem magamról. Felálltam és szembenéztem vele nem annyira kihívóan, inkább tisztelettel. – Ki vagy? – kérdeztem kábultan. – Már megmondtam, ki vagyok – mondta mosolyogva. – Ha arra gondolsz, hogy egy különleges személy vagyok, csalódni fogsz. Én nem vagyok fontos személy. Én csak egy csoportnak az egyik tagja vagyok, akik a szabadságra törekszenek. Mivel a naguallal már találkoztál, az volt számodra a következő lépés, hogy velem találkozzál. Azért, mert felelős vagyok érted. Ahogy ezt meghallottam, gyötrő félelem árasztott el. Egész életemben a függetlenségemért küzdöttem, olyan elkeseredetten, amennyire csak tőlem tellett. – Nem akarom, hogy bárki is felelős legyen értem – mondtam. – Nagyon keményen megdolgoztam a függetlenségemért ahhoz, hogy most bárkinek is a keze alá kerüljek. Azt hittem, hogy zokon veszi, de elnevette magát és megütögette a vállamat. – Egyáltalán nem erre gondoltam – mondta. – Senki sem akar téged elnyomni. A nagual beszélt a nyakas természetedről. Ő tényleg hisz benne, hogy harcos szellemed van. Úgy gondolja, hogy vitathatatlanul őrült vagy, de pozitív értelemben. Elmondta, hogy a nagual azzal magyarázta az őrültségemet, hogy szokatlan és kétségbeejtő körülmények között fogantam meg. Ezután Nelida olyan tényeket tárt fel a szüleim életéből, amiről csak ők tudhattak. Elmondta, hogy mielőtt megfogantam, szüleim Dél-Afrikában tartózkodtak és dolgoztak, és apámat bebörtönözték valamiért, amit ő sohasem mondott el. Mindig azt képzeltem, hogy valójában nem börtönben volt, hanem egy politikai büntetőtáborban. Nelida mondta, hogy az apám megmentette az egyik őr életét. Később ez az őr azzal segítette a szökésben, hogy a kritikus pillanatban elfordította a fejét. 149. – Üldözőkkel a nyomában a feleségéhez ment, hogy életében utoljára együtt lehessen vele. Biztos volt benne, hogy

elkapják és megölik. Ebben a szenvedélyes élet-halál ölelésben fogantál meg. Az intenzív félelem és az vágyódás, amit apád akkor érzett, átöröklődött beléd. Következésképpen nyugtalannak születtél, a szabadság utáni szenvedélyes törekvéssel. Alig hallottam a szavait. Annyira felzaklatott a története, hogy zúgni kezdett a fülem és a térdeim is rogyadoztak. Neki kellett támaszkodjak a fa törzsének, nehogy összeessek. Mielőtt meg tudtam volna szólalni, tovább folytatta. – Édesanyád pedig azért volt boldogtalan, mert titkon megvetette apádat, amiért elköltötte az ő egész családi örökségét a rossz befektetéseire. Minden pénz elfogyott, ezért kellett elmenniük Dél-Afrikából még a születésed előtt. – Honnan tudsz olyan dolgokat a szüleimről, amikkel még én sem voltam tisztában? – kérdeztem. Nelida elmosolyodott. – Azért tudom, mert felelős vagyok érted. Ismét éreztem, amint végigszalad rajtam a félelem és reszketek. Attól féltem, hogy ha ismeri a szüleim titkait, akkor tudnia kell az enyémekről is. Mindig biztonságban éreztem magam saját áthatolhatatlan személyes erődömben elrejtőzve. Abban az álbiztonságban ringattam magam, hogy teljesen mindegy, mit érzek vagy gondolok, ha azt elrejtem és senki más nem tud róla. De most nyilvánvaló lett, hogy ennek az asszonynak szabad bejárása van a belső lényemhez. Kétségbeesetten próbáltam megerősíteni a helyzetemet. – Bárki is vagyok, az az én dolgom. Senki sem felelős értem és senki sem fog uralkodni rajtam. Nelinda nevetni kezdett a kirohanásomon. Megborzolta a hajamat, ahogy a nagual tette, és ez a mozdulata egyszerre megnyugtató és rendkívül ismerős volt. – Senki sem próbál uralkodni rajtad, Taishika – mondta barátságos hangon. Gyengédsége segített eloszlatni a haragomat. – Mindezeket azért mondtam el neked, mert egy nagyon speciális műveletre szeretnélek előkészíteni. Figyelmesen hallgattam rá, mert hangjából éreztem, hogy valami félelmetes dolgot fog feltárni előttem. – Clara a legművészibb és leghatásosabb módon hozott téged a jelenlegi szintedre. Ezért örökre a lekötelezettje vagy. Most, hogy befejezte a feladatát, elment. Ebben az a szomorú, hogy még csak meg se köszönted neki a gondoskodását és kedvességét. Valami szörnyű névtelen érzés kerített hatalmába. – Várj csak egy pillanatig – suttogtam. – Clara elment? – Igen, el. – De vissza fog jönni, ugye? 150. Nelida megrázta a fejét. – Nem. Ahogy mondtam, elvégezte a feladatát. Ebben a pillanatban éltem át életem egyetlen igazi érzését. Ehhez hasonlítva, amit ezelőtt éreztem, semmi sem volt igaz; sem a dühöm, felháborodásom, szeretetkitöréseim, még az önsajnálatom sem volt hasonlítható ehhez az égető fájdalomhoz képest, amit ebben a pillanatban átéltem. Olyan intenzív volt, hogy megbénított. Sírni akartam, de nem tudtam. Ekkor megértettem, hogy az igazi fájdalom könnyekbe tör ki. – Manfréd is elment? – kérdeztem. – Igen. Ő is befejezte a feladatát, hogy vigyázzon rád. – Mi történt a naguallal? Őt látni fogom még? – A varázslók világában minden lehetséges – mondta Nelida, a kezemet megérintve. – De egy dolog biztos, ez nem az a világ, ahol bármit is biztosra vehetsz. Ebben a világban most kell a köszönetünket kinyilvánítani, mert a holnap nem létezik. Kétségbeesett, üres tekintettel bámultam rá. Merően rám nézett és azt suttogta: – A jövő nem létezik. Ideje, hogy eszedbe vésd. Amikor befejezted az összegező gyakorlataidat és ezzel teljesen eltörlöd a múltadat, mindössze a jelen marad meg. És akkor tudni fogod, hogy a jelen semmi más, csak a pillanat. Gyengéden megdörzsölte a hátamat és biztatott, hogy lélegezzek. Annyira elöntött a fájdalom, hogy elállt a lélegzetem. – Megváltozom-e valaha? Van rá esélyem? – kérdeztem esedezve. Nelida válasz nélkül megfordult és a ház felé indult. Amikor a hátsó ajtóhoz ért, intett a mutatóujjával, hogy kövessem. Utána akartam rohanni, de nem tudtam megmozdulni. Nyöszörögni kezdtem, majd furcsa jajongás tört ki belőlem, szinte nem is emberi hang. Akkor megértettem, miért kötötte Clara a védősálját a hasam köré, hogy pajzsként védjen ez ellen a csapás ellen. Hasra feküdtem a levélkupacon és átengedtem magam az állati sírásnak, ami fojtogatott. De nem könnyítette a gyötrelmemet. Elővettem a kristályaimat, az ujjaim közé helyeztem és karjaimat az óra járásával ellenkező irányba kezdtem forgatni egyre kisebbedő körökkel. Aztán a kristályaimat a saját nemtörődömségemre, gyávaságomra és hasznavehetetlen önsajnálatomra irányítottam. 151.

16. Nelida türelmesen várt rám a hátsó ajtónál. Órákba telt, míg megnyugodtam. Késő délután volt. Bementünk a házba. A folyosón, a nappali előtt hirtelen megállt, majdnem összeütköztem vele. – Ahogy Clara mondta, én a ház bal oldalán élek – mondta felém fordulva. – Most átviszlek oda. De először üljünk le a nappaliba, hogy visszanyerd a lélegzeted. Elöntött a verejték és a szívem majd kiugrott, úgy dobogott.

– Teljesen jó kondícióban vagyok – biztosítottam. – Mindennap gyakoroltam kung-fu-t Clarával. Az igaz, hogy most nem érzem valami jól magam. – Ne aggódj azért, hogy kifogytál a levegőből – mondta Nelida megnyugtatóan. – A testem energiája nyomást gyakorol rád. Ez a többletnyomás dobogtatja gyorsabban a szívedet. Amikor hozzászoksz az energiámhoz, már többé nem fog zavarni. Megfogta a kezemet és odavezetett a földön lévő párnához és segített leülni a hátamat a díványnak támasztva. – Amikor ilyen zaklatott vagy, mint most, támaszkodj az alsó testeddel egy bútornak, vagy hajtsd a karjaidat hátra és nyomd a kezeidet a veséid felső csúcsára. Ez a pozitúra tényleg nyugtató hatással volt rám. Pár perc múlva már normálisan lélegeztem és a gyomromból is kiállt a görcs. Néztem Nelidát, amint fel-alá járkált előttem. – Most, egyszer és mindenkorra értsd meg – mondta, nyugodt, kiegyensúlyozott sétáját folytatva –, amikor azt mondom, hogy felelős vagyok érted, ezt úgy értem, hogy én vagyok felelős a végső szabadságodért. Tehát többet ne beszélj nekem badarságokat a függetlenségedért vívott harcodról. Engem nem érdekel az önfejű harcod a családod ellen. Még ha rosszban is voltál velük egész életedben, a küzdelmednek se célja, se iránya nem volt. Itt az ideje, hogy értelmet adjál a magaddal hozott erődnek és a megszállott viselkedésednek. Ahogy figyeltem, lépései egyáltalán nem voltak idegesek. Inkább úgy tűnt, mintha figyelmemet megragadva teljesen megnyugtatna, ugyanakkor ébren is tartott. Még egyszer megkérdeztem tőle, láthatom-e valaha Clarát és Manfrédot. Olyan irgalmatlan szemekkel nézett rám, hogy végigszaladt rajtam a hideg. 152. – Nem, nem fogod látni őket. Legalábbis nem ebben a világban. Mindkettő a feddhetetlensége javát adva készített elő téged a nagy repülésre. Csak ha sikerül felébresztened a dupládat és átlépned az absztraktba, fogsz velük újból találkozni. Ha nem, emlékekké válnak, amiről mesélhetsz egy ideig, vagy magadban tarthatod, aztán fokozatosan elfelejted. Esküdöztem neki, hogy sohasem tudnám elfelejteni Clarát vagy Manfrédot; mindig a részeim maradnak, még akkor is, ha sohasem látom őket többet. Bár valami tudta bennem, hogy így kell lennie, mégsem tudtam elviselni ezt a végleges elválást. Sírni szerettem volna, mint ahogy ez olyan könnyen sikerült egész életemben, de valahogy a varázsló átkelésem a kristályokkal jól működött, és a sírás cserbenhagyott. Most, amikor igazán szükségem volt rá, hogy sírjak, nem tudtam. Üres voltam belül. Az voltam, ami mindig, egy hideg lény. Kivéve, hogy most már nem volt több ürügyem. Emlékeztem, hogy mit mondott nekem Clara, hogy a hidegség nem kegyetlenség vagy szívtelenség, hanem hajlíthatatlan függetlenség. Most legalább megtapasztaltam, mit jelent sajnálat nélkül létezni. – Ne arra összpontosíts, amit elvesztettél – mondta Nelida, hangulatomat érzékelve. – Legalábbis ne most. Inkább élj a segítő módszerekkel, hogy összegyűjthesd az energiát és ezzel megkísérelhesd az elkerülhetetlent, az absztrakt repülést. Most már tudod, hogy hozzánk tartozol, különösen hozzám. Ma meg kell próbálnod, hogy átgyere a házban az én oldalamra. Levette a cipőjét és leült velem szemben a karosszékbe. Lábfejét az ülésre helyezve egy elegáns mozdulattal felhúzta a térdeit a melléig. Hosszú pulóvere a lábikrájáig ért, így csak a bokája és a lábfeje látszott ki. – Most próbáld meg, hogy ne legyél szégyenlős és ítélkező – mondta. Mire reagálhattam volna, felhúzta a pulóverét és széttárta a lábait. – Nézd a vaginámat – utasított. – A nők lába között lévő nyílás a méh energetikai nyílása, egy olyan szerv, aminek ereje van és ugyanakkor erőforrás is. Rémületemre nem volt rajta bugyi. Teljesen bele láthattam a nyílásba. Másfelé akartam nézni, de teljesen megbabonázott. Csak bámulni tudtam tátott szájjal. Szőrtelen volt, a hasa és a lábai izmosak, simák, teljesen ránctalanok. – Mivel ebben a világban nem mint nő vagyok jelen, a méhemnek más a hangulata, mint egy átlag, fegyelmezetlen asszonyé – mondta Nelida minden zavar nélkül. – Ezért nem nézhetsz rám megbotránkozva. Valójában gyönyörű volt, éreztem, amint elönt az irigység. Legalább háromszor fiatalabb voltam, mint ő, mégis ebben a pozitúrában nem néztem volna ki ilyen jól. Igazából álmomban sem engedtem volna meg senkinek sem, hogy meglásson meztelenül. Mindig hosszú pongyolákat hordtam, mint akinek valami rejtenivalója van. Saját szégyenlősségemre emlékezve udvariasan oldalra néztem, de előtte még szemeim elkaptak valamit, amit 153. tiszta energiának hívhatnék. A vaginája körüli terület olyan erővel sugárzott, hogy ha rámeredtem, elszédített. Becsuktam a szemeimet, nem törődve, mit gondol rólam. Nelida nevetése úgy hallatszott, mint egy végtelen, selymes és buborékoló vízesés. – Most teljesen nyugodt vagy – mondta. – Nézz rám megint, végy néhány mély lélegzetet, hogy ezzel feltöltsed magadat. – Várj csak egy pillanatig – mondtam hirtelen, a félelemtől vacogva. Nem azért, mert a vagináját néztem, hanem mert

valamire rájöttem. Azzal, hogy meztelenségét megmutatta, valami felfoghatatlan dolog történt velem: elcsendesítette a kétségbeesésemet és minden prüdériám eltűnt. Egy pillanat alatt rendkívül ismerőssé vált Nelida. Szánalmasan dadogva nyögtem ki, mire jöttem rá. – Pontosan ez az, amit a méhből származó energia tesz – mondta vidáman. – Most tényleg nézz ide és vegyél mély lélegzeteket. Azután szíved szerint kianalizálhatod a dolgokat. Úgy tettem, ahogy mondta, és egyáltalán nem szégyelltem magam. Az energiáját belélegezve különösen felélénkültem, mintha olyan kötelék alakult volna ki közöttünk, ahol nem volt szükség a szavakra. – Csodákat tudsz elérni a méh energiájának ellenőrzésével és cirkuláltatásával – mondta Nelida, lehúzva pulóverét a lábaira. Elmagyarázta, hogy a méh elsődleges funkciója a reprodukció, azért, hogy az emberi faj fennmaradjon. De arról nem tudnak a nők, hogy a méhnek van egy második, kifinomultabb, erőteljesebb funkciója is. Ennek a kifejlesztése, mondta, ami mindkettőnket érdekel. Annyira örültem, hogy Nelida engem is beiktatott a kijelentésébe, hogy valóságosan érzékeltem a hasamon belül a csiklandozó érzést. Figyelmesen hallgattam a magyarázatát, hogy a méh legfontosabb funkciója az, hogy irányító egységként szolgáljon a dupla számára. Amíg a férfiak az okfejtés és a szántszándék kombinációjára vannak utalva, hogy irányíthassák a duplájukat, addig a nőknek rendelkezésükre áll a méhük, egy olyan erőteljes energiaforrás, mely misztikus tulajdonságokkal és funkciókkal rendelkezik, és mindez úgy van tervezve, hogy védelmezze és táplálja a duplát. – Mindez természetesen csak akkor lehetséges, ha megszabadulsz mindattól a megterhelő energiától, amit a férfiak hagytak benned. Azzal, hogy végigmész összegező gyakorlatodban az összes szexuális kapcsolatodon, megoldod ezt a kérdést. Kihangsúlyozta, hogy a méhet használni a duplánk eléréséhez rendkívül direkt és erőteljes módszer. Emlékeztetett az egyik varázsló átkelőre, melyben közvetlenül a vaginán keresztül lélegzem. – A duplát nem csak a méh energiájával érhetjük el, hanem mozgásgyakorlatokkal is. Ezért tanított meg téged Clara a varázsló átkelőkre. Két 154. átkelő van, amit mindenképpen csinálnod kell, hogy megfelelően felkészítsd magad arra, ami rád vár. Odasétált a szekrényhez és elővett egy gyékényt, kitekerte a padlóra és azt mondta, hogy feküdjek rá. Amint hanyattfekve kinyújtóztam, kérte, hogy hajlítsam be egy kicsit a térdemnél a lábamat és tegyem a kezemet keresztbe a mellkasomon, aztán guruljak hol az egyik, hol a másik oldalamra. Ezt hétszer megismételtette velem. Ahogy gurultam, lassan meghajlítottam a gerincemet a váll magasságában. Majd utasított, hogy üljek le keresztbe tett lábakkal és a hátamat ismét támasszam a díványnak, ő pedig leült a karosszékbe. Lassan és könnyedén lélegzett az orrán keresztül. Majd elegáns mozdulattal bal kezét ki-be forgatta, mintha egy lyukat fúrna levegőbe. Majd belenyúlt, elkapott valamit, aztán visszahúzta a karját, s ezzel teljesen azt az érzetet keltette bennem, mintha egy hosszú kötelet húzott volna ki a lyukból a levegőbe. Aztán ezt az egész mozdulatsort a jobb karjával is megismételte. Mialatt ezt a varázsló átkelő gyakorlatot csinálta, rájöttem, hogy Clara is mutatott egy hasonlót, csak az könnyedébb, simább és energikusabb volt. Az ő varázsló átkelő gyakorlatai olyanok voltak, mint a harcművészetek mozgásgyakorlatai; méltóságteljesek és belső erővel telítettek. Nelida átkelői baljóslatúak és fenyegetőek voltak, ugyanakkor gyönyörűség volt nézni; izgatott energiától vibráltak, de mégsem voltak nyugtalanítóak. Mialatt a gyakorlatait végezte, olyan volt az arca, mint egy gyönyörű maszk. Teljesen szimmetrikus és tökéletes volt. Mozdulatait figyelve, ahogy teljesen közömbösen és azonosulás nélkül végezte ezeket, eszembe jutott, hogy Clara azt mondta Nelidáról, hogy nincs benne sajnálat. – Ez az átkelő abból a mérhetetlenségből gyűjti össze az energiát, ami minden látható mögött ott van. Próbálj lyukat csinálni és nyúlj be a látható formák mögé és ragadd meg az azokat fenntartó energiát. Csináld! Próbáltam megismételni az elegáns csavaró mozdulatait, de hozzá képest merevnek és ügyetlennek éreztem magam. Képtelen voltam elképzelni, hogy keresztülnyúlok a lyukon és megragadom az energiát. Mégis, miután befejeztem az átkelőt, erősnek és energiától duzzadónak éreztem magam. – Nem sok kell hozzá, hogy elérjük vagy kommunikáljunk az étertesttel – mondta Nelida. – A méhen és a mozgásgyakorlatokon kívül a hang is erőteljes módszer figyelmének felkeltésére. Elmagyarázta, hogy ha szisztematikusan irányítjuk a szavakat a tudatosságunk forrásához, a duplához, akkor érzékeljük ennek a forrásnak a megnyilvánulását. – Feltéve, természetesen, ha elég energiánk van – tette hozzá. – Ha igen, csak néhány kiválasztott szó, vagy egy kitartott hang kell ahhoz, hogy kinyissunk valami elképzelhetetlent magunk előtt. 155. – Hogyan irányíthatjuk azokat a szavakat a duplához? – kérdeztem. Nelida széles mozdulattal kitárta a karjait. – A dupla szinte végtelen. Mint ahogy a fizikai testünk folyamatosan kommunikál a többi fizikai testtel, ugyanúgy a dupla is folyamatosan közlekedik az univerzális életerővel. Hirtelen mozdulattal felállt. – Megcsináltuk a varázsló átkelő gyakorlatainkat és rengeteget beszélgettünk. Most lássuk,

tudunk-e cselekedni. Állj a ház bal oldalához vezető ajtó elé. Azt akarom, hogy nagyon nyugodt maradj, de legyél tudatában körülötted mindennek. Követtem a folyosón az ajtóig, ami mindig zárva volt. Clara mondta, hogy ez még akkor is zárva van, amikor a család minden tagja itt tartózkodik. Mivel meg kellett ígérjem, hogy semmilyen körülmények között nem próbálom kinyitni, bármilyen kíváncsi is vagyok, sosem nyomtam meg a kilincset. Ahogy most elnéztem, semmi különöset nem láttam rajta; szokásos faajtó volt, ugyanolyan, mint a többi a házban. Nelida óvatosan kinyitotta. Egy folyosóra nyílt, pontosan olyanra, mint a ház jobb oldali szárnyán. – Azt akarom, hogy ismételd ezt a szót – mondta, szorosan a hátam mögé állva. – Ez a szántszándék. Azt akarom, hogy a legbensődből hozd fel és legalább háromszor vagy négyszer ismételd meg. – A legbensőmből? – Hagyd, hogy ez a szó hangosan és világosan előtörjön a középső részedből. Valójában minden erődből kiáltanod kell: szántszándék. Tétováztam. Utáltam kiabálni és azokat az embereket sem szerettem, akik velem kiabáltak. Gyerekként megtanultam, hogy udvariatlanság kiabálni és rettegve hallgattam szüleim hangos vitatkozásait. – Ne legyél olyan szégyenlős – mondta Nelida. – Olyan hangosan és annyiszor kiálts, amennyire csak szükség van. – Honnan fogom tudni, mikor hagyjam abba? – Akkor hagyod abba, ha valami történik, vagy ha én mondom neked, hogy hagyd abba, mert semmi sem történt. Csináld! Kimondtam, hogy szántszándék. A hangom tétován, erőtlenül és bizonytalanul hangzott. Még engem sem győzött meg. De tovább folytattam és minden alkalommal egyre több nyomatékkal ismételtem. A hangom egyre metszőbbé és hangosabbá vált, és ez olyan sokkot okozott, hogy majdnem ájultam ettől a hajmeresztő visítástól, ami nem a sajátom volt. Ugyanakkor már ismerős volt. Ugyanaz a metsző hang volt, amit azon a napon hallottam, mikor Clara és Manfréd berohant a házba, otthagyva engem a fa alatt. Remegni kezdtem és úgy elszédültem, hogy lecsusszantam a földre, hátamat az ajtófélfának támasztva. – Meg ne mozdulj! – parancsolta Nelida, de már késő volt. Már a földön voltam. – Baj, hogy megmozdultál, mikor egy helyben kellett volna maradnod 156. – mondta Nelida keményen, de aztán elmosolyodott, mikor látta, hogy az ájulás határán vagyok. Leguggolt mellém, dörzsölgette a kezemet és a nyakamat, hogy felélesszen. – Miért akartad, hogy kiabáljak? – suttogtam a falnak támaszkodva, kinyújtózva. – Megpróbáltuk elkapni a duplád figyelmét. Az univerzális tudatosságnak két szintje van. Az egyik a látható rendszerek szintje, minden, amit meg lehet tanítani vagy meg lehet nevezni; a másik a meg nem nyilvánult energia szintje, ami mindent létrehoz és fenntart. – Mivel mi a szavakban és az okfejtésben hiszünk – folytatta –, ezért annak a szintjét tartjuk realitásnak, ami látható. Úgy tűnik, ennek rendszere van, stabil és kiszámítható. Ugyanakkor valójában ez nehezen meghatározható, ideiglenes és folyton változik. Amit mi állandó realitásnak ítélünk, az egy felmérhetetlenül nagy erőnek csak a külső, felszíni megjelenése. Olyan kábult voltam, hogy alig hallottam a szavait. Többször ásítottam, hogy több levegőhöz jussak. Nelida elnevette magát, mikor túlzott igyekezettel tágra nyitottam a szemeimet, hogy azt a látszatot keltsem, mintha odafigyelnék. – A kiáltásokkal – folytatta –, nem ennek a látható realitásnak a figyelmét akarjuk magukra vonni, hanem annak a láthatatlan erőnek, ami a létezésünk forrása, és ami reméljük, hogy keresztül visz téged az űrön. Oda akartam figyelni, miről is beszél, de egy különös gondolat eltérített. Mielőtt a földre roskadtam volna, ritka látványt pillantottam meg. Azt láttam, hogy az ajtó mögötti folyosón a levegő ugyanúgy buborékolt, mint az első éjszaka a hálószobámban. Miközben Nelida tovább beszélt, elfordultam, hogy ismét belessek a folyosóra, de erre elém állt és eltakarta a látványt. Lehajolt és felvett egy falevelet, ami talán az alatt eshetett ki a védőkötegből, amit Clara a derekam köré tekert, amikor kiáltoztam. – Ez a levél talán segít tisztázni a dolgokat – mondta elém tartva, hogy jól láthassam. Gyorsan beszélt, mint aki tudatában van, hogy a figyelmen lankad és minél többet belém tölthessen, mielőtt az agyam ismét elkalandozna. – Ennek a felépítése száraz és törékeny, formája lapos és kerek, színe barna, karminvörös foltokkal. Azért ismerjük fel, hogy ez egy levél, mert érzékeink, észlelésünk szervei és a gondolataink nevet adnak a dolgoknak. Ezek nélkül a levél egy absztrakt, tiszta és megkülönböztethetetlen energia. Ugyanaz a nem megfogható éterikus energia, ami keresztüláramlik ezen a levélen, áramlik keresztül mindenen és életben tart mindent. Mi is, mint minden más, egyrészt valóság vagyunk, másrészt pedig csak jelenség. 157. Féltő gonddal tette vissza a levelet a földre, mintha olyan törékeny lenne, ami a legkisebb érintésre is szétporlad. Csendben volt egy darabig, mint aki arra vár, hogy az agyam feldolgozza, amit mondott, de a figyelmemet újból magához ragadta a nyitott ajtón át látható folyosó, aminek a végén lévő nagy ablakokon át fénynyalábok hatoltak be.

Férfiakat és nőket láttam, akik egy pillanatra kidugták a fejüket a folyosón lévő ajtókon. Úgy látszott, hogy felébresztettem őket a kiáltozásommal és kíváncsiak lettek, hogy mi ez a zaj, – Nagyon fegyelmezetlen vagy – pirított rám Nelida. – Túl hamar elkószál a figyelmed. Próbáltam elmondani neki, mit láttam, de egy pillantásával elhallgattatott. Éreztem, amint a hideg végigfut a gerincemen a nyakamig és akaratlanul reszketni kezdtem. Ekkor történt, hogy amint olt ültem, védtelenül és zavartan, különös gondolatom támadt. Azért volt Nelida olyan ismerős, mert már láttam álmomban. Valójában nem csak egyben, hanem egy egész sorozat visszatérő álomban és nemcsak őt, hanem ezeket az embereket is a folyosóról. – Ne hagyd az agyadat ezen a ponton túlmenni! – kiáltott rám Nelida. – Meg ne próbáld, hallod! Ne merj elkalandozni! Most az osztatlan figyelmedet akarom! Talpraállított és rám parancsolt, hogy szedjem össze magamat. Természetesen mindent megpróbáltam, mert nagyon megfélemlített. Mindig büszke voltam rá, hogy senki sem tud uralkodni rajtam, mégis ez az asszony egy pillantásával megállította a gondolataimat, félelemmel és rettegéssel töltött el. Keményet koppantott az öklével a fejem búbjára. Ezzel ugyanolyan gyorsan kijózanított, mint amilyen hirtelen felizgatott a kiabálásával. – Majd szétesik a fejem, annyit beszéltem, mert Clara azt állította, hogy a beszéd megnyugtat és felkelti az érdeklődésedet – mondta. – Azt akarom, hogy bármilyen áron is, de keresztülmenj ezen az ajtón. Elmondtam neki, hogy láttam már az álmaimban. Mi több, azokat az embereket is ismerem, akik a folyosón kukucskálnak. Amikor ezt említettem, hátralépett és tüzetesen végigvizsgált, mintha jeleket keresett volna a testemen. Egy pillanatra elcsendesedett, mintha fontolgatta volna, hogy elmondjon-e valamit, vagy nem. – Egy varázsló csoport vagyunk, ahogy már a nagual és Clara is mondta. Mi egy családfához tartozunk, de nem vérség szerint. Ebben a házban ennek a családfának két ága él, nyolc-nyolc taggal. Clara ágának a tagjai a Grauk, az enyém pedig az Abelarok. Eredetünk a múltba vész. Generációk szerint tartjuk számon magunkat. Én a most hatalmon lévő generációnak a tagja vagyok, ez azt jelenti, hogy átadhatom a csoportunk tudását valakinek, aki olyan mint én. Ebben az esetben neked. Te Abelar vagy. Mögém állt és a folyosó felé fordított. – Nincs több beszéd. Fordulj a 158. folyosó felé és újból kiáltsd, hogy szántszándék. Azt hiszem, kész vagy rá, hogy mindannyiunkkal személyesen találkozz. Háromszor elkiáltottam, hogy „szántszándék”. Most már nem reszketett a hangom, hanem harsogott a ház falain túl is. A harmadik kiáltásomnál a folyosó levegője pezsegni kezdett. Billiónyi kicsiny buborék sziporkázott és sugárzott. Lágy morajt hallottam, ami a generátor tompa hangjára emlékeztetett. Ennek a hipnotizáló dorombolása behúzott, elhagytam a küszöböt, ahol eddig álltunk. Füleim eldugultak, nyelnem kellett, hogy újból kitisztuljanak. Aztán megszűnt a zümmögő hang és a folyosó közepén találtam magam, ami pontos tükörképe volt a ház jobb oldali folyosójának, ahol az én hálószobám volt. Csak itt ez a folyosó most tele volt emberekkel. Mindenki kijött a szobájából és úgy bámultak rám, mintha egy másik bolygóról csöppentem volna ide, és itt a szemük előtt materializálódtam volna. Közöttük, a folyosó végén megláttam Clarát. Sugárzóan mosolygott, hívogatóan széttárta felém a karjait, hogy öleljem át. Aztán Manfrédot is láttam, a földet kapálta a mancsaival. Ugyanolyan boldog volt, hogy láthatott engem, mint Clara. Feléjük rohantam, de ahelyett, hogy éreztem volna a talpam alatt a fapadlót, azt vettem észre, hogy kirepültem a levegőbe. Legnagyobb gyötrelmemre elrepültem Clara, Manfréd és a folyosón lévő összes ember fölött. Nem voltam ura a mozdulataimnak és kínomban Clara és Manfréd nevét kiabáltam, amint elrepültem fölöttük, túl az előszobán, a házon, a fákon, a dombokon túlra, a vakító ragyogásba, és végül egy tökéletesen fekete nyugalomba. 159.

17. Éppen azt álmodtam, hogy a földet ástam a kertben, amikor egy éles fájdalom a nyakamban felébresztett. Anélkül, hogy a szememet kinyitottam volna, a párna után tapogatództam, hogy a fejem alá gyűrjem, de hiába. Nem találtam a párnát, de még a matracot sem. Kóvályogtam, mintha sokat ettem vagy ittam volna az előző este és a gyomrom is kavargott. Lassan kinyitottam a szemem. A mennyezet vagy a falak helyett ágakat, zöld leveleket láttam magam körül. Mikor fel akartam ülni, minden mozogni kezdett. Rájöttem, hogy nem az ágyamban vagyok, hanem a levegőben függök valamiféle bőrhámban. Ettől himbálóztam és nem a világ mozgott körülöttem. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy nem álmodom. Ahogy az érzékeim próbáltak rendet teremteni ebben a káoszban, láttam, hogy emelőcsigákkal voltam felfüggesztve egy fa legmagasabb ágához. Váratlanul felébredni egy hámban és azt állapítani meg, hogy nincs semmi sem alattam, azonnal borzalmas tériszonnyal töltött el. Eddig még soha életemben nem voltam fán. Segítségért kezdtem kiabálni, de senki sem jött, így addig sikoltoztam, míg berekedtem. Teljesen kimerülve úgy csüggtem a fán, mint egy petyhüdt hulla. A fizikailag is átélt borzalom következtében elvesztettem a bélműködésem fölötti kontrollt, csupa mocsok lettem. A kiabálástól viszont egy idő után megszűnt bennem a félelem. Körülnéztem és lassan kezdtem felmérni a helyzetemet.

Észrevettem, hogy a karjaim szabadok és amikor lefelé néztem, láttam, hogy miben függök. Vastag, barna övek voltak a derekamra, a mellkasomra és a lábaimra csatolva. A fa törzse körül volt egy másik öv, amit elértem, ha kinyújtottam a karomat. Ez a szíj egy kötélhez csatlakozott, ami egy csigához volt befűzve. Láttam, ahhoz, hogy kiszabaduljak, mindössze ki kell engednem a kötelet és leereszteni magamat. Gyötrelmes erőfeszítéssel elértem a kötelet, majd reszkető kezekkel lassan leereszkedtem. Amikor leértem, a földön feküdve kínos lassúsággal lecsatoltam az öveket a testemről és kicsúsztam a hámból. Berohantam a házba Clarát hívogatva. Halványan emlékeztem, hogy nem fogom itt találni, de ez inkább csak érzés volt, mint bizonyosság. Automatikusan elkezdtem keresni, de sem őt, sem Manfrédot nem találtam sehol. Ráébredtem, hogy valahogy minden megváltozott, de azt nem tudtam, hogy mi, vagy hogy mikor, vagy miért más minden, mint eddig. Mindössze annyit tudtam, hogy valami jóvátehetetlen történt. Hosszú, belső monológba süllyedtem. Azt mondtam magamnak, milyen jó lenne, ha nem pont most ment volna el Clara az egyik titokzatos utazá160. sára, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Aztán arra gondoltam, talán más magyarázat is van a távollétére. Talán szándékosan elkerül, vagy a rokonainál van a ház bal oldalában. Azután eszembe jutott a Nelidával való találkozásom. Odarohantam a ház bal oldali ajtajához és megpróbáltam kinyitni, nem törődve Clara figyelmeztetésével. Zárva volt. Párszor átkiabáltam neki az ajtón keresztül, aztán dühömben rugdosni kezdtem, majd a hálószobámhoz mentem. Rémületemre az is zárva volt. Eszeveszetten próbáltam kinyitni a folyosóra nyíló többi ajtót is. Egy raktár kivételével mindegyik be volt zárva. Clarának engedelmeskedve ide még sohasem léptem be. Az ajtaja mindig egy kicsit nyitva állt, így akárhányszor elmentem előtte, mindig belestem. Most bementem, Clarát és Nelidát hívogatva. A szoba sötét és zsúfolt volt, tele a lehető legbizarrabb tárgyakkal, amiket valaha is láttam. Annyira meg volt tömve groteszk szobrokkal, dobozokkal és útiládákkal, hogy szinte megmozdulni sem lehetett. Egy kevés fény beszűrődött a hátsó falon lévő gyönyörű színes üvegablakon keresztül. Ez a tompa sugárzás hátborzongató árnyékokat vetett az tárgyakra. Arra gondoltam, olyan ez az egész, mintha egy elegáns, a forgalomból kivont óceánjáró raktárszobája lenne. Hirtelen a talpam alatta padló inogni és recsegni, a körülöttem lévő tárgyak pedig csúszkálni kezdtek. Önkéntelenül egy óriásit visítottam, és kirohantam a szobából. Olyan hevesen és hangosan dobogott a szívem, hogy percekbe telt, míg mély légzéssel lecsillapodtam. A folyosón, a raktárral szemben, észrevettem egy óriási nyitott ruhaszekrényt. Ott volt az összes ruhám, gondosan összehajtogatva és fogasokra felakasztva. A kabátomra, amit Clara megérkezésem első napján adott nekem, egy cédula volt tűzve: – Taisha, mivel olvasod az üzenetemet, ez azt jelenti, hogy leeresztetted magad a fáról. Kérlek, kövesd az utasításaimat. Ne menj vissza a régi szobádhoz, zárva van. Mostantól kezdve a hámban fogsz aludni, vagy a fán lévő kis házban. Mindannyian egy hosszú utazásra mentünk. Az egész ház a te gondjaidra van bízva. Csinálj mindent a tőled telhető legjobban, Nelida. – Sokáig, megdöbbenten bámultam az üzenetet, újra és újra elolvasva. Mit érthetett azon, hogy a ház az én gondomra van bízva? Mit csináljak itt, teljesen egyedül? A legjobban annak a gondolata kísértett és rémisztett, hogy abban a szörnyű hámban lógva, mint egy darab hús, kell aludnom. Sírni szerettem volna. Sajnálni magamat, amiért itt hagytak egyedül, és haragudni akartam rájuk, amiért minden figyelmeztetés nélkül elmentek, de képtelen voltam rá. Toporzékolni kezdtem, hogy feldühösítsem magam. Nem sikerült. Úgy éreztem, mintha valami kikapcsolt volna bennem, ami közömbössé tett és képtelen voltam kifejezni szokásos érzéseimet. De az elhagyatottságot, azt éreztem. A testem reszketni kezdett, mint ezelőtt mindig, mielőtt sírni kezdtem volna. De ami most előtört, az nem a könnyek áradata, hanem az emlékek álomszerű víziói voltak. 161. A hámban felfüggesztve lógtam és lefelé néztem. Alattam, a fa tövénél emberek nevetgéltek és tapsoltak. Felkiabáltak nekem, próbálták a figyelmemet felkelteni. Aztán együttesen egy oroszlánordításhoz hasonló hangot adtak, majd elmentek. Tudtam, hogy ez álom volt. De azt is biztosan tudtam, hogy a Nelidával való találkozásom nem volt álom. A kezemben volt az üzenete, ami ezt bizonyította. Amit nem tudtam, hogy miért és mióta függtem a fán. A ruházatom állapotából és a kiéhezettségemből ítélve napok óta itt lóghattam. De hogy kerültem fel? Kimarkoltam néhány ruhadarabomat a szekrényből és kimentem a külső házba megmosakodni és átöltözni. Amikor végre megtisztultam, eszembe jutott, hogy a konyhában még nem néztem körül. Azt reméltem, hogy talán ott eszik Clara és nem hallotta a kiáltásomat. Belöktem az ajtót, de senki sem volt benn. Étel után kutattam. A tűzhelyen találtam a kedvenc ragumat, és nagyon szerettem volna azt hinni, hogy Clara hagyta ott nekem. Könnytelen zokogástól rázkódva megkóstoltam. A zöldségek gondosan fel voltak darabolva és nem reszelve, és alig volt benne hús. Tudtam, hogy Clara csinálta és most már azt is tudtam, hogy elment. Először nem akartam megenni az ételt, de szörnyen éhes voltam. Levettem a tálamat a polcról és csordultig töltöttem. Csak miután ettem és felfogtam a helyzetemet, jutott eszembe, hogy egy helyet még nem néztem meg. A barlanghoz siettem, azt remélve, ott találom Clarát és a nagualt. De senki sem volt ott, még Manfréd sem. A barlang magánya és a hegyek olyan szomorúságot ébresztettek fel bennem, hogy mindent odaadtam volna, csakhogy sírni tudjak. Bekúsztam a barlangba annak a néma reménytelenségével, aki tegnap még tudott beszélni. Ott helyben meg akartam halni, de helyette elaludtam. Miután felébredtem, visszamentem a házba. Most, hogy mindenki elment, arra gondoltam, hogy én is elmegyek.

Odasétáltam a kocsimhoz. Clara állandóan használta és szervízbe is vitte a városba. Beindítottam, hogy feltöltsem az akkumulátort; nagy megkönnyebbülésemre a kocsi tökéletesen működött. Miután néhány holmimat beletömködtem a szatyromba, elindultam. A hátsó ajtóig jutottam el, mikor az élesen belémnyillaló bűntudat megállított. Újból átolvastam Nelida üzenetét. Arra kért, vigyázzak a házra. Nem hagyhatom csak úgy itt. Azt is írta, hogy csináljam a lehető legjobban. Úgy éreztem, egy sajátos feladattal bíztak meg, és itt kell maradjak, már csak azért is, hogy rájöjjek, mi a dolgom. Visszatettem a holmijaimat a szekrénybe és lefeküdtem a kanapéra, hogy felmérjem a helyzetem. A kiabálásom kikezdte a hangszálaimat. Rettenetesen fájt a torkom, de ettől eltekintve úgy éreztem, jó fizikai kondícióban vagyok. A sokk, a rémület, az önsajnálat mind elmúlt és csak annak a bizonyossága maradt meg bennem, hogy valami óriási dolog történt ott velem, a bal oldali folyosón. 162. De akárhogy is próbáltam, nem tudtam visszaemlékezni, mi történt velem, miután átléptem a küszöböt. Volt még egy komoly gyakorlati problémám is: nem tudtam pontosan, hogy kell begyújtani a tűzhelybe. Clara ismételten megmutatta, hogy mit kell csinálni, de valahogy igazából sosem fogtam fel, talán azért, mert nem számítottam rá, hogy valaha is nekem kell csinálni. Csak egy megoldás látszott, egész éjjel égve tartani és táplálni a tüzet. Rohantam a konyhába fát dobni a tűzre, mielőtt kialszik. Vizet is forraltam, majd elmostam a tálamat. A maradék vizet a mészkő szűrőbe öntöttem, ami olyan volt, mint egy vastag, fordított tölcsér. Az óriási víztartály robusztus kovácsoltvas tartón állt és cseppenként szűrte át a forralt vizet. A tartályból, ahol a víz összegyűlt a szűrő alatt, két merőkanálnyit töltöttem a poharamba. Ahogy ittam, éreztem a víz hűvös simogató ízét, majd elhatároztam, hogy visszamegyek a házba. Talán hagytak részletesebb üzenetet is a számomra, hogy mit kell tennem. Kutatni kezdtem a hálószobák kulcsai után. A folyosón lévő kis szekrényben találtam egy különböző nevekkel megjelölt kulcscsomót. Kivettem azt, amin Nelida neve állt, és nagyon meglepődtem, mert beleillett az én hálószobám ajtajába. Aztán kivettem Clara kulcsát és azt próbáltam beledugdosni a különböző hálószobaajtókba, míg végre az egyikbe beleillett. Megfordítottam a kulcsot, az ajtó kinyílt, de amikor be kellett volna lépnem, hogy körülszimatoljak, nem tudtam megtenni. Úgy éreztem, még ha el is ment, joga van arra, hogy titokban maradjon a magánélete. Bezártam az ajtót és a kulcsokat a helyükre tettem. Visszamentem a nappaliba, és leültem a földre hátamat a díványnak támasztva, ahogy Nelida javasolta, a feszültség levezetésére. Valóban segített megnyugtatni az idegeimet. Ismét arra gondoltam, hogy beülök az autómba és elhajtok, de igazából nem vágyakoztam erre. Elhatároztam, elfogadom a kihívást és vigyázni fogok a házra amíg visszajönnek, még ha örökké tart is. Mivel igazából semmi meghatározott dolgom nem volt, azt gondoltam, megpróbálok olvasni. Már az eddigi összegező gyakorlataim során átvettem a könyvekkel kapcsolatos korábbi negatív élményeimet, így most kipróbálhatnám, megváltozott-e azóta a könyvekhez való hozzáállásom. Átnéztem a könyvespolcot. A legtöbbje német nyelvű volt, angol és kevés spanyol nyelvű is akadt köztük. Gyors áttekintéssel azonnal láttam, hogy a német nyelvű könyvek legtöbbje növénytannal foglalkozott, emellett még állattani, földtani, térképészeti és oceánológiai témájúak is voltak köztük. Egy másik polcon, nem annyira a szem előtt, angol csillagászati könyveket láttam. A spanyol könyvek: regények, novellák és költemények, egy másik polcon voltak. Elhatároztam, hogy először a csillagászati könyveket kezdem olvasni, mivel ez a téma mindig ámulattal töltött el. Kivettem egy keskeny könyvet, tele képekkel. Elkezdtem lapozgatni, de hamarosan elaludtam tőle. 163. Mire felébredtem, már koromsötét volt a házban. Tapogatódzva elindultam a hátsó kisházhoz, ahol a generátor volt, amikor észrevettem, hogy fény árad ki a konyhából. Rájöttem, hogy valaki már bekapcsolta a generátort. Felvidámodva, hogy talán Clara visszajött, a konyha felé rohantam. Ahogy közeledtem, lágyhangú spanyol éneket hallottam. Nem Clara hangja volt. Egy férfi énekelt, de nem a nagual. Izgatottan közeledtem. Mielőtt az ajtóhoz értem volna, kidugta egy férfi a fejét és ahogy meglátott, hangosan felrikoltott. Én is felvisítottam. Láthatóan ugyanúgy megrémült tőlem, mint ahogy én tőle. Kilépett az ajtón és egy pillanatig csak álltunk egymásra bámulva. Vékony férfi volt, de nem vézna; szikár, de ugyanakkor izmos. Körülbelül ugyanolyan magas volt mint én, talán egy hüvelykkel magasabb, úgy öt láb nyolc hüvelyk. Kék overallt viselt, amilyent a benzinkutasok hordanak. Rózsás arcszíne volt és szürke haja. Hegyes orra és álla volt, kiálló pofacsontja és kicsi szája. Szemei mint a madaraké, sötétek és kerekek, ugyanakkor ragyogóak és élettel telik. Szinte látni sem lehetett a szeme fehérjét. Ahogy rábámultam, az volt az érzésem, hogy nem idős emberre nézek, hanem olyan fiatal fiúra, aki idő előtt megráncosodott valami különös betegségtől. Volt benne valami, amitől egyszerre volt idős és fiatal, megnyerő és ugyanakkor felkavaró. Összeszedve a gimnáziumi spanyol tudásom legjavát, kértem, mondja meg, kicsoda és magyarázza meg, mit keres itt a házban. Érdeklődve végigmért. – Beszélek angolul – mondta, szinte akcentus nélkül. – Arizonában éltem évekig Clara rokonaival. Emilito a nevem; én vagyok a gondnok. Te pedig a fánlakó kell legyél. – Tessék? – Taisha vagy, nemde? – mondta néhány lépést közeledve felém. Könnyedén és frissen mozgott. – Igen, én vagyok. De miről beszéltél, mikor azt mondtad rólam, hogy fánlakó vagyok? – Nelida mondta, hogy a főbejárat előtt lévő nagy fán élsz. Nem igaz? Automatikusan rábólintottam, és csak ebben a pillanatban jöttem rá, ami annyira nyilvánvaló volt, hogy csak egy fafejű majom nem vehette észre: a fa a ház tiltott területén állt, a keleti részen; azon a helyen, amit csak a hegyen lévő

kilátópontomról láttam. Ez a felismerés izgalommal töltött el, hogy most már végre szabadon felfedezhetem az eddig tiltott részeket. Örömömnek rövidesen azzal vetett véget Emilito, hogy megrázta a fejét, mint aki sajnálkozik rajtam. – Mit csináltál, szegény lány? – kérdezte gyengéden vállon veregetve. – Semmit sem csináltam – mondtam, egy lépést hátrálva. Nyilván arra célzott, hogy biztos valami rosszat tettem és ezért büntetésként felfüggesztettek a fára. 164. – Jól van, jól van, nem akarok kíváncsiskodni. Velem nem kell harcolnod. Én egyáltalán nem számítok. Csupán egy felfogadott gondnok vagyok. Nem közülük való. – Nem érdekel, hogy ki vagy – csattantam fel. – Mondom, hogy semmit sem csináltam. – Hát jól van, ha nem akarsz beszélni róla, nem bánom – mondta, majd hátat fordított és bement a konyhába. – Semmi sincs, amiről beszélni tudnék – kiabáltam, csak hogy az enyém legyen az utolsó szó. Nem volt nehéz kiabálnom vele. Ha fiatal és csinos lett volna, nem mertem volna megtenni. Magamon is meglepődve, újból kiabálni kezdtem. – Ne nehezítsd meg a helyzetemet! Én vagyok itt a főnök. Nelida megkért, hogy vigyázzak a házra. Erre úgy felugrott, mint akibe a villám csapott. – Lehetetlen vagy – motyogta. Aztán megköszörülte a torkát és odakiáltott. – Ne merj közelebb jönni! Lehet, hogy idős vagyok, de igen erős. Az nem tartozik bele a munkámba, hogy a nyakamat reszkírozzam és eltűrjem egy idióta molesztálását. Felmondok. Erre nem tudom, mi jött rám. – Várj egy pillanatra – mondtam mentegetőzve. – Nem akartam felemelni a hangomat, de rendkívül ideges vagyok. Clara és Nelida minden figyelmeztetés és magyarázat nélkül itthagyott engem. – Akkor sem kell kiabálni – mondta ugyanolyan mentegetődző hangon, mint én. – Csak szerettem volna kitalálni, miért függesztettek fel téged a fára, mielőtt elmentek. Ezért kérdeztem meg, hogy csináltál-e valami rosszat. Nem kíváncsiságból tettem. – Higgye el uram, semmit sem csináltam. – Hát akkor miért laksz a fán? Ezek nagyon komoly emberek. Ilyet nem csináltak volna veled csak szórakozásból. Egyébként is, nyilvánvaló, hogy közéjük tartozol. Ha Nelida üzenetet hagyott neked, hogy vigyázz. a házra, jó barátok, kell hogy legyetek. Ő senkire sem vesztegeti az idejét. – Az az igazság – mondtam –, hogy nem tudom, miért hagytak a fán. Nelidával a ház bal oldalában voltam, aztán a következő dolog, amire emlékszem, hogy felébredtem, a nyakam teljesen ki volt tekeredve és azon a fán függtem. Borzalmasan megrémültem. Gyötrelmemre emlékezve, amint egyedül találtam magam, ismét elöntött az aggodalom. Reszketni kezdtem és elöntött a veríték ez előtt a különös ember előtt. – Te a ház bal oldalában voltál? – kérdezte kerekre nyílt szemekkel, az arcára őszinte meglepetés ült ki. – Egy pillanatig ott voltam, de aztán minden elsötétedett. – És mit láttál? 165. – A folyosó tele volt emberekkel. Talán húszan, harmincan is lehettek. – Olyan sokan? Milyen különös! – Mi a különös ebben, uram? – Mert az egész házban nem volt ennyi ember. Akkor csak tíz ember volt a házban. Tudom, mert én vagyok a gondnok. – Hát akkor mit jelent ez az egész? – Itt süllyedjek el, ha tudom. De nekem úgy tűnik, hogy valami nagyon nincs rendben veled. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy ez a baljós kijelentése rám telepedett. Pontosan ugyanaz az érzés volt, mint amikor gyerekkoromban az orvos megállapította, hogy mononukleózisom van. Nem tudtam, mi az, de azt tudtam, hogy végem van, és az emberek arcán megjelenő kifejezésből láttam, hogy már mindenki tudja rólam. Amikor beadták a penicillin injekciót, olyan hangosan kiabáltam, hogy elájultam. – Nem, nem – mondta gyengéden a gondnok –, annak semmi értelme sincs, ha felizgatod magad. Nem akartam megbántani az érzéseidet. Inkább elmondanám, én mit tudok arról a hámról. Talán tisztázni tudom számodra dolgokat. Ezt akkor használják, amikor... hát... valakinek egy kicsit kibillent az esze. Talán érted ugye, mire gondolok. – Mit ért ezalatt, uram? – Hívjál Emilitónak – mondta mosolyogva. – De megkérlek, ne uramozzál. Vagy egyszerűen hívjál gondnoknak, mint ahogy John Michael Abelart is mindenki nagualnak hívja. Most menjünk a konyhába és üljünk az asztalhoz, ahol kényelmesebben beszélgethetünk. Követtem a konyhába, majd leültünk. A tűzhelyről meleg vizet öntött a poharamba és odanyújtotta. – Hát akkor lássuk azt a hámot – kezdte, és leült velem szemben a padra. – Mentális zavarok gyógyítására szokták használni. Általában akkor teszik bele az embereket, amikor valaki a végletekig kibillent.

– De én nem vagyok őrült – tiltakoztam. – Ha bárki is erre célozgat, én azonnal elmegyek. – De őrült kell hogy legyél – okoskodott. – Ebből elég volt. Visszamegyek a házba. – Felálltam, hogy elmegyek. A gondnok megállított. – Várj Taisha. Én nem azt akartam mondani, hogy őrült vagy. Talán van valami más magyarázat is – mondta békéltető hangon. – Ezek az emberek nagyon komolyan gondolkoznak. Talán azt gondolták, hogy vissza kell szerezned a szellemi erődet, amíg távol vannak és nem a mentális problémád akarták meggyógyítani. Ezért tettek a hámba. Az én hibám volt, hogy helytelen következtetést vontam le. Kérlek ne haragudj. Boldogan fátylat borítottam a dologra, és visszaültem az asztalhoz. Egyébként is jóban kellett lennem a gondnokkal, mert biztosan tudta, hogy 166. kell begyújtani a tűzhelybe. Azonkívül energiám sem volt rá, hogy továbbra is sértve érezzem magam. Ekkorra már éreztem, hogy igaza volt. Őrült voltam. Csak nem akartam, hogy a gondnok is tudja. – Itt laksz a közelben, Emilito? – kérdeztem, igyekezve, hogy a hangom könnyedén csengjen. – Nem. Én itt élek, ebben a házban. A szobám a folyosón lévő szekrényeddel szemben van. – Úgy érted, hogy te élsz abban a szobrokkal, mindenfélével telezsúfolt raktárszobában? – kapkodtam a levegő után. – Azt meg honnan tudod, hogy melyik az én szekrényem? – Clara megmondta – válaszolta vigyorogva. – De ha itt élsz, hogy lehet, hogy eddig még sosem láttalak? – Biztosan azért, mert te meg én különböző napszakokban vagyunk itt. Az igazat szólva, én se láttalak még téged sohasem. – Ez meg hogy lehet, Emilito? Én már több mint egy éve itt vagyok. – Én pedig negyven éve többnyire itt vagyok. Mindketten hangosan elnevettük magunkat ezen az abszurditáson. Az viszont nyugtalanított, hogy mélyen belül tudtam, ennek a személynek jelenlétét gyakran érzékeltem a házban. – Tudom, Emilito, hogy figyeltél engem – mondtam őszintén. – Ne tagadd, és azt se kérdezd, honnan tudom. Sőt még azt is tudom, hogy tudtad rólam, ki vagyok, amikor megláttál a konyhaajtónál. Nem így van? Emilito sóhajtott egyet és bólintott. – Igazad van. Taisha. Rád ismertem. De mégis nagyon megijesztettél. – De hogy ismertél rám? – Már régóta figyellek a szobámból. De ne legyél ezért mérges. Soha nem gondoltam. hogy érezni tudod, hogy figyellek. Őszinte elnézésedet kérem, hogy kényelmetlenséget okoztam ezzel neked. Meg akartam kérdezni tőle, miért figyelt. Reméltem, azt fogja válaszolni, mert gyönyörűnek talált, vagy legalábbis érdekesnek, de ekkor azzal vágta el a beszélgetést, hogy mivel már sötét van, kötelességének érzi, hogy felvontasson a fára. – Javasolni szeretnék valamit – mondta. – Aludj inkább a fán lévő kis házban és ne a hámban. Nagyon izgalmas tapasztalat lesz. Egyszer, hosszú ideig én is lakója voltam annak a kis háznak, de az már régen volt. Mielőtt kimentünk, adott egy tányér ízletes levest és egy adag tortillát. Teljes csendben ettünk. Próbáltam beszélgetni vele, de azt mondta, hogy a beszélgetés árt az emésztésnek. Azt válaszoltam, hogy Clarával mindig beszélgettünk étkezés közben. – Az ő teste és az enyém még távolról sem hasonlóak – motyogta. – Az övé vasból készült, és bármit tehet vele, amit csak akar. Én viszont semmit sem kockáztathatok az én kicsi, vézna testemmel, és te sem. 167. Tetszett, hogy engem is belevett a kicsi testek kategóriájába, bár igazából azt reméltem, hogy úgy értette, hogy inkább törékeny vagyok, mint vézna. Vacsora után nagyon gondosan végigvezetett a házon a főbejárathoz. Még sohasem jártam a háznak ebben a részében, ezért szándékosan lelassítottam a lépéseimet, hogy minél többet magamba szívhassak. Óriási ebédlőt láttam, benne egy hosszú bankettasztalt és kínai vitrint, tele talpas kristálypoharakkal, pezsgős poharakkal és edényekkel. Mellette a könyvtárszoba volt. Elhaladtomban pillantásommal elkaptam egy masszív mahagóni íróasztalt és a fal mellett felfutó, könyvekkel teli polcokat. A másik szobában volt villanyvilágítás, de nem tudtam bepillantani, mert csak résnyire volt nyitva az ajtó. Tompa hangokat hallottam kiszűrődni. – Ki van ott, Emilito? – kérdeztem izgatottan. – Senki. A szél suttogását hallottad. Furcsa játékot űz a füllel, ahogy keresztülfúj a redőnyökön. Minek néz ez engem? – kifejezése volt az arcomon, mire gálánsan kitárta az ajtót, hogy benézhessek. Igaza volt, senki sem volt a szobában. Csak egy másik nappali szoba volt, hasonló a ház jobb oldalán lévőhöz. Mégis, amikor jobban körülnéztem, valami szokatlant vettem észre a földre vetülő árnyakban. Borzongás futott végig rajtam, mivel tudtam, hogy az árnyékokkal valami nincs rendben. Meg mertem volna esküdni rá, hogy izgatottan csillámlottak és táncoltak, ugyanakkor a szobában se szél, se mozgás nem volt. Odasúgtam Emilitónak, amit észrevettem. Elnevette magát és megveregette a hátamat. – Te pontosan úgy beszélsz, mint Clara – mondta. – De ez jó. Akkor idegeskednék, ha úgy beszélnél, mint Nelida. Tudod, hogy erő van a punijában?

Az a hangszín, ahogy ezt mondta, és a szemeiben a kíváncsi madárszerű csodálat olyan humoros volt, hogy úgy elnevettem magam, hogy a könnyem is kicsordult. Aztán a nevetésem ugyanolyan gyorsan abbamaradt, mint ahogy elkezdődött, mintha valami kikapcsolt volna bennem. Ez idegesített, és láttam Emilitón is, aki aggodalommal nézett rám, mintha kérdőre vonná elmeállapotomat. Kireteszelte a főajtót és kimentünk a ház elé a fához. Segített magamra venni a hámot, megmutatta, hogy használjam az emelőcsigákat, hogy ülőpozitúrában húzhassam fel magam. Adott egy kis zseblámpát, azután felvontattam magam a fára. Az ágaktól alig láttam a kisházat. Ahhoz a részhez volt közel, ahol felébredtem a hámban, de akkor a rettenetes félelem miatt nem láttam és a lombok is jól elrejtették. A gondnok a földről felvilágított a zseblámpájával a kisházra és azt kiáltotta: – Ott van belül egy tengerészlámpa, de ne használd túl sokat. Reggel pedig, mielőtt lejössz, ne felejtsd el az elemet kikapcsolni. 168. Addig világított, míg oda nem másztam a kisház előtti belépőhöz és levettem magamról a hámot. – Jó éjszakát – kiáltott fel –, most már elmegyek. Kellemes álmokat. Úgy tűnt, mintha kuncogni hallottam volna, amint a zseblámpája fényét elirányította rólam és elindult a ház felé. A saját zseblámpám gyenge fénye mellett bemásztam a kisházba és megkerestem a tengerészlámpát. Hatalmas volt. A polchoz rögzítették; a padlón egy nagy, szögletes elem volt, aminek a tartóját a padlóhoz szögezték. Összekapcsoltam az elemet a lámpával és felkapcsoltam. A kisház egy pici szobából állt, benne egy kis lecsukható falappal, ami egyszerre szolgált asztalnak és ágynak is. Egy összetekert hálózsák volt rajta. Az építmény minden oldalán volt ablak forgópántos zsalugáterrel, amit a földön heverő pálcikákkal ki lehetett támasztani. A sarokban egy fonott kosárban egy fedeles éjjeliedény rejtőzött. Miután kíváncsian végigkutattam a kis szobát, kikapcsoltam a nagy tengerészlámpát és bebújtam a hálózsákba. Teljesen sötét volt. Hallani lehetett a tücskök ciripelését és a patak távoli mormolását. A közelben a szél megrezegtette a leveleket és gyengéden megrázta a kisházat. Ahogy figyeltem a hangokat, ismeretlen félelem kezdett a tudatomba hatolni és olyan fizikai érzékelésnek estem hatalmát, amit ezelőtt még sohasem éreztem. A teljes sötétség annyira eltorzította és átformálta a hangokat és mozgásokat, hogy teljesen úgy éreztem, mintha ezek a testemből jönnének. Minden alkalommal, amikor megrázkódott a kisház, bizseregni kezdett a talpam. Akárhányszor nyikorgott egyet, a térdeim is összerándultak, és a nyakam hátul nagyot roppant, amikor egy ág megreccsent. A félelem a lábujjaim remegésével kezdődött. Aztán ez a vibrálás felszaladt a lábamba, mire az egész alsó testem szabályozhatatlanul rázkódni kezdett. Kábult és zavart lettem. Nem tudtam, hol van az ajtó vagy a zseblámpa. Azt vettem észre, hogy a ház kezd megdőlni. Először alig észrevehetően, aztán egyre jobban, egészen annyira, mintha a padló negyvenöt fokos szögben elmozdult volna. Elsikoltottam magam, ahogy a padló még tovább dőlt. Az a gondolat, hogy leereszkedjek a fáról, megdermesztett. Biztosan leesnék és meghalnék. De a ház dőlésének érzete olyan drámai volt, hogy határozottan éreztem, hogy lecsúszok az ágylapról és kirepülök az ajtón. Egy pontnál a dőlés már olyan meredek volt, hogy úgy véltem, ahelyett hogy feküdnék, gyakorlatilag állok. Minden váratlan mozgásnál felsikoltottam és az egyik oldalgerendába kapaszkodtam, hogy ki ne csússzak. Úgy tűnt, az egész faház darabjaira fog széthullani. Émelyegni kezdtem az ingástól. A lengés és a recsegés annyira erősödött, hogy biztos voltam benne, ez lesz az utolsó éjszakám ezen a földön. Csak miután teljesen feladtam minden reményemet, valami elképzelhetetlen jött a segítségemre. Fény áradt ki a bensőmből. Testem 169. minden nyílásából kiáramlott. Ez a fény, ami súlyos és ragyogó jellegű volt, odarögzített az ágylaphoz és mint világító vértezet, teljesen beborított. Összehúzta a gégémet és megszüntette a sikoltásaimat, a mellkasomat nyitottá tette, így könnyebben tudtam lélegezni. Lecsillapította a gyomoridegességemet és megállította lábaim remegését. Ez a fény bevilágította az egész szobát, így láthattam az ajtót néhány lábnyira előttem. Ahogy sütkéreztem ennek a fényében, nyugalom szállt meg. Az összes félelmem, aggodalmam eltűnt, többet semmi sem számított. Teljesen mozdulatlanul és nyugodtan feküdtem egészen hajnalig. Aztán teljesen felfrissülve leereszkedtem a fáról és bementem a konyhába reggelizni. 170.

18. Egy tál tamalit találtam a konyhaasztalon. Tudtam, hogy Emilito készítette oda, de őt magát sehol sem láttam. Öntöttem egy kis vizet a poharamba, majd megettem az összes tamalit, remélve, hogy a gondnok már reggelizett. Miután elmostam a tányéromat, kimentem a zöldségeskertbe dolgozni, de hamarosan elfáradtam. A fa alatt fészket csináltam magamnak levelekből, ahogy Clara mutatta, ráültem megpihenni. Néztem egy darabig a szemben lévő fa ágainak himbálódzását. Az ágak mozgása visszavitt a gyerekkoromba. Négy- vagy ötéves lehettem, egy fűzfa ágaiba kapaszkodva lengtem. Erre nemcsak emlékeztem, valóban ott voltam. A lábaim alig érintették a talajt, ahogy hintáztam. Sikítottam örömömben, mikor a bátyáim meglöktek. Aztán ők is felugrottak, hogy magasabb ágakat kapjanak el, lábukat felhúzva hintáztak oda-vissza, csak az újabb lendületvételkor tették le a lábukat.

Amint vége lett a jelenetnek, mindent beszívtam, ami feltárult előttem, az örömet, a nevetést, a hangokat és az érzéseket, amiket a bátyáim iránt éreztem. Fejem forgó mozgásával eltöröltem a múltat. A szempilláim fokozatosan elnehezedtek. Belesüppedtem a levélfészkembe és elaludtam. Arra ébredtem, hogy keményen böködik a bordáimat. – Kelj fel, már délután van. Nem aludtál jól az éjjel a fán? Ahogy kinyitottam a szemem, egy narancsszínű fénysugár lángolt fel a fa tetején. A gondnok arca is hátborzongató fényben világított, ami egész kinézetét baljóslatúvá változtatta. A szokásos kék overall volt rajta és az övére fűzve három tökhéj palack függött. Felültem és figyeltem, amint gondosan kihúzta a dugót a legnagyobbikból, a szájához emeli és kortyol belőle. Aztán elégedetten cuppantott egyet a szájával. – Nem aludtál jól tegnap este? – kérdezte újból, kíváncsian végigmérve. – Viccelsz velem? – nyögtem. – Mondhatnám, ez volt életem legszörnyűbb éjszakája. A siránkozó panaszkodás zuhatagként áradt ki belőlem. Hirtelen elborzadva abbahagytam, mert rájöttem, pontosan úgy beszélek, mint az anyám. Bármikor megkérdeztem tőle, hogy aludt, mindig hasonló elégedetlenséggel válaszolt. Utáltam ezt a szokását, mint ahogy most magamat is utáltam, hogy ugyanígy teszek. – Kérlek, Emilito, ne haragudj ezért a kicsinyes kirohanásért. Az igaz, hogy egy csöppet sem aludtam, de jól vagyok. 171. – Hallottam, úgy kiabáltál, mint egy sikoltozó kísértet. Azt hittem rémálmaid vannak, vagy leestél a fáról. – Valóban azt hittem, hogy le fogok esni – mondtam együttérzésre várva. – Majd belehaltam a félelembe. De aztán valami különös dolog történt és átvészeltem az éjszakát. – Mi történt? – kérdezte kíváncsian, és tőlem biztonságos távolságra leült a földre. Semmi okom nem volt rá, amiért ne mondhattam volna el neki, és így mindent részletesen elmeséltem, mi történt velem ezen az éjszakán, a fénnyel együtt, ami megmentett. Emilito őszinte érdeklődéssel hallgatott, időnként bólintgatott, mint aki megérti az érzéseimet. – Nagyon örülök, hogy ilyen talpraesett vagy – mondta. – Igazán nem hittem volna, hogy át tudod vészelni az éjszakát. Azt hittem, el fogsz ájulni. Mindebből arra lehet következtetni, hogy nem is vagy olyan rossz állapotban, mint ahogy ők állították. – Kik mondták, hogy rossz állapotban vagyok? – Nelida és a nagual. Speciális utasításokat adtak nekem veled kapcsolatban, hogy ne avatkozzak bele a gyógyulási folyamatodba. Ezért nem jöttem a segítségedre tegnap éjjel, bár nagy kísértést éreztem, ha másért nem is, csak hogy legyen egy kis nyugalmam. Még egyet kortyolt a tökhéj palackjából. – Akarsz egyet húzni belőle? – kínálta felém nyújtva. – Mi van benne? – kérdeztem azon tűnődve, hogy alkohol-e, mert ha igen, akkor nem iszom belőle. Egy pillanatig tétovázott, majd szájával lefelé fordította a palackot és párszor jó erősen megrázta. – Ez üres – mondtam kötekedve. – Be akarsz csapni. Megrázta a fejét. – Csak úgy látszik, hogy üres – válaszolt. – De a karimájáig tele van a legkülönösebb itallal. Akarsz inni belőle, vagy nem? – Nem tudom – mondtam. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon játszik-e velem. A gondosan vasalt kék overalljában és az övére kötött tökhéj palackokkal azt a benyomást keltette bennem, mint épp most szökött meg az elmegyógyintézetből. Vállat vont és tágra nyílt szemekkel rám meredt. Figyeltem, ahogy bedugaszolta a palackot és egy vékony bőrszíjjal gondosan az övére kötötte. – Hát jól van, iszom egy kortyot – mondtam kíváncsiságtól vezetve, meg azért is, hogy rájöjjek, milyen játékot játszik velem. Kinyitotta a palackot és odanyújtotta. Megráztam és belekukucskáltam. De amikor ivásra emeltem, egy teljesen ismeretlen érzékelés áradt szét a számban. Bármi is volt, ami a számba ömlött, folyékony állagú volt, de egyáltalán nem volt víz. Inkább olyan volt, mint egy száraz, szinte keserű 172. nyomás, ami fojtogatott egy pillanatig, majd elárasztotta a torkomat és az egész testemet hűvös melegséggel. Olyan volt, mintha finom por ömlött volna a számba. Hogy rájöjjek mi az, a kezembe ráztam, de semmi sem jött ki belőle. – Ebben a palackban nincs semmi, ami szemmel látható – mondta a gondnok, meglepetésemet látva. Még egyszer nyeltem egy képzeletbeli kortyot, ami úgy megrázott, hogy szinte kirepültem a cipőmből. Valami elektromosság áradt keresztül rajtam és szúró bizsergést éreztem a lábujjaimban. Majd ez a bizsergés villámcsapásként szaladt fel a lábaimon, a gerincemen, és amikor a fejembe ért, szinte elájultam. Láttam, amint a gondnok vihogva fel-alá ugrál, mint egy mókamester. A kezeimmel a földre támaszkodtam, hogy megszilárdítsam magam. Amikor valamennyire visszanyertem az egyensúlyomat, mérgesen nekitámadtam. – Mi a fene van ebben a palackban? – követelődztem. – Amit mi szántszándéknak hívunk – mondta komolyan. – Clara már beszélt egy keveset róla. Most rajtam a sor, hogy egy kicsit többet mondjak el erről. – Hogy érted azt, hogy rajtad a sor?

– Úgy, hogy én vagyok az új segédtanárod. Clara elvégezte a munka egy részét, én pedig befejezem, ami még hátra van. Az első reakcióm az volt, hogy nem hittem neki. Ő maga mondta, hogy csupán egy alkalmazott, és nem tartozik a csoporthoz. Nyilvánvaló, hogy viccelődik. Nem fogok ismét bedőlni neki. – Te csak ugratsz engem – mondtam, nevetést erőltetve. – Most igen – mondta és rántott egyet a lábamon. Mielőtt felállhattam volna, saját tréfáján mulatva ismét meghúzta a lábamat. Annyira fellelkesedett, hogy guggolva, mint a nyulak, nevetve, játékosan körbe ugrált. – Nem tetszik, hogy a tanárod a lábadat huzigálja? – kuncogott. Nem szerettem, hogy hozzám ért. Különösen nem a lábamnál. Azt se szerettem, amikor Clara hozzám ért. Elgondolkoztam, miért nem szeretem, ha hozzám érnek. Annak ellenére, hogy az összegező gyakorlatban már az összes kapcsolatomon végigmentem, a fizikai érintkezéssel kapcsolatos érzéseim még mindig erősek voltak. De későbbre halasztottam ennek a problémának a vizsgálatát, mert a gondnok letelepedett és olyan magyarázatba kezdett, ami minden figyelmemet igénybe vette. – Én a tanárod vagyok. Clara, Nelida és a nagual után most én vagyok veled, hogy irányítsalak. – Te csak egy rakás félreértés vagy csupán – csattantam fel. – Te magad mondtad nekem, hogy csak egy felfogadott gondnok vagy. Most meg már a tanárom vagy? 173. – Ez az igazság. Én valóban az egyik tanárod vagyok – mondta komolyan. – Ugyan mit is tudnál nekem tanítani? – kiabáltam, végtelenül utálva ezt lehetőséget. – A duplával való cserkészésre kell tanítsalak – mondta, úgy pislogva, mint egy madár. – Hol van Clara és Nelida? – követelődztem. – Elmentek. Nem volt benne Nelida üzenetében? – Tudom, hogy elmentek, de hová? – Ó, Indiába mentek – mondta olyan furcsa grimasszal, ami bármelyik pillanatban nevetésbe fordulhatott át. – Akkor hónapokig nem jönnek vissza – mondtam, rendkívül komiszul érezve magam, – Így van. Te meg én egyedül vagyunk itt. Még a kutya sincs itt. Így két választásod van. Vagy összepakolod a vackaidat és elmész, vagy itt maradsz velem és nekilátsz a munkának. Az elsőt azért nem javasolom, mert nincs hová menjél. – Egyáltalán nem akarok elmenni – mondtam. – Nelida rám hagyta, hogy vigyázzak a házra és pontosan ezt fogom tenni. – Jól van, igazán örülök, hogy elhatároztad, hogy követed a varázslók szántszándékát – mondta. Mivel nyilvánvaló volt, hogy nem értettem, amit mondott, elmagyarázta, hogy a varázslók szántszándéka abban különbözik az átlagemberekétől, hogy a varázslók megtanulták a figyelmüket végtelenül több erővel és pontossággal koncentrálni. – Ha te a tanárom vagy, meg tudnád ezt egy kézzelfogható példával magyarázni – kértem rámeredve. Egy pillanatig elgondolkodott, aztán körülnézett. – Ez a ház jó példa. Ez a számtalan varázsló szántszándékának az eredménye, akik felhalmozták az energiát és generációkon át tovább adták. Ma már ez a ház nem csupán egy fizikai struktúra, hanem egy fantasztikus energiamező. A házat magát legalább tízszer lerombolták, de a varázslók szántszándékának esszenciája érintetlen és elpusztíthatatlan maradt. – Mi történik akkor, ha a varázslók el akarnak menni? – kérdeztem. – Az erejük örökre itt reked? – Ha a szellem azt mondja nekik, hogy távozzanak, akkor képesek kiemelni a szántszándékot a jelenlegi helyről, ahol a ház áll és áthelyezni valahova máshova. – Ez a ház valóban kísérteties – mondtam, és elmeséltem neki, hogy hiába próbáltam, nem tudtam a házat felmérni. – Ezt a házat nem a szobák beosztása, a falak, vagy a verandák teszik kísértetiessé – mondta –, hanem az a szántszándék, amit a varázslók gene174. rációi öntöttek bele. Más szavakkal, ennek a háznak a rejtélye annak a számtalan varázslónak a története, akiknek a szántszándékával ez felépült. Ők ezt nemcsak szántszándékukkal akarták, hanem saját maguk építették fel tégláról téglára, kőről kőre. Ehhez már te is hozzájárultál a szántszándékoddal és a munkáddal. – Ugyan mi lehetett az én hozzájárulásom? – kérdeztem őszintén meglepődve Emilito kijelentésén. – Nem lehet, hogy arra a girbe-gurba kerti útra gondoltál, amit csináltam. – Nem, azt egy ép elméjű nem nevezhetné hozzájárulásnak – mondta nevetve. – Nem, mást is csináltál. Megjegyezte, hogy ami a téglák és a szerkezetek fizikai szintjén az én hozzájárulásom volt, az a gondosan bevezetett elektromosság, a vízvezeték és a vízipumpa cement burkolása, amit azért szereltem be, hogy a patakból vizet pumpáljon a veteményes kertbe. – Az energiaáramlás éterikusabb szintjéről nézve pedig az egyik hozzájárulásodról őszintén azt mondhatom, hogy

ebben a házban még sohasem láttunk senkit, aki ilyen mértékben egyesítette volna a szántszándékát Manfrédéval. Ebben a pillanatban valami beugrott az agyamba. – Te vagy az, aki a szemébe mondhatja, hogy varangyos béka? – kérdeztem. – Clara monda egyszer, hogy van valaki, aki ezt megteheti. A gondnok arca felvirult, amint bólintott. – Igen, én vagyok az. Én találtam Manfrédot kölyökkorában. Kidobták, vagy talán megszökött egy közelben lévő autós kempingből. Amikor rátaláltam, már a halálán volt. – Hol találtad? – A 8-as autóútnál körülbelül hatvan mérföldnyire az arizoniai Gila Bendtől. Leálltam az út szélére, hogy a bokrokhoz menjek, és gyakorlatilag rávizeltem. Ott feküdt közel a szomjanhaláshoz. Leginkább azzal hatott rám, hogy nem rohant ki az országútra, amit megtehetett volna, meg az is, hogy pont ott feküdt, ahova vizelni mentem. – Mi történt azután? – kérdeztem. Annyira elárasztott a szánalom szegény Manfréd helyzete miatt, hogy elfeledkeztem a gondnok iránt érzett minden haragomról. – Hazavittem Manfrédot és beletettem a vízbe, de nem hagytam inni. Aztán felajánlottam neki a varázslók szántszándékát. Emilito azt mondta, hogy ezután már a varázslók szántszándékától függött nemcsak az élete, hanem az is, hogy Manfréd kutya marad vagy valami más lesz belőle. Életben maradt és több lett, mint egy kutya. – Ugyanez történt veled is – folytatta. – Talán ezért vagytok annyira jóban. A nagual szellemileg kiszáradtan talált rád, készen arra, hogy zűrzavarrá változtasd az életedet. Mivel Nelidával együtt voltak abban az autós 175. moziban, így rajtuk múlott, hogy felajánlják neked a varázslók szántszándékát, amit meg is tettek. – Hogy ajánlották fel? – kérdeztem. – Még nem mondták el neked? – kérdezte meglepődve. Elgondolkoztam egy kicsit, majd tagadóan válaszoltam. – A nagual és Nelida ott helyben, az árusbódénál hangosan hívták a szántszándékot és minden tétovázás nélkül kijelentették, hogy életüket teszik fel érted. Tudták, hogy nem vihetnek magukkal, de követni fognak, bárhová is mész. Tehát mondhatod, hogy a varázslók szántszándéka hozott el hozzánk. A nagual és Nelida felajánlása megtette a magáét. Nézd csak, hol tartasz! Igazán őszintén mondom. Rámnézett, hogy követem-e az érvelését. Csendesen, kérőn visszanéztem rá további magyarázatait várva a varázslók szántszándékáról. Személyesebb területre terelte a mondanivalóját és azt mondta, ha mindazt, amit Clarának elmondtam magamról, a törekvéseim példájaként venné, akkor arra a következtetésre kellene jutnia, hogy az én szántszándékom teljes kudarc. Mindig az a szándékká változott érzés volt magammal szemben, hogy egy őrült és kétségbeesett vesztes vagyok. – Clara mindent elmondott nekem, amit magadról meséltél – mondta, csettintve egyet a nyelvével. – Például, azt mondhatnám, hogy nem azért ugrottál be az arénába Japánban, hogy bemutasd a harcművészeti tudásodat, hanem azért, hogy bebizonyítsd a világnak a vesztési szándékodat. Azzal csapott le rám, hogy minden, amit eddig tettem, vereséggel volt megfertőzve. Éppen ezért, most számomra a legfontosabb tennivaló, hogy egy új szántszándékot indítsak el. Elmagyarázta, hogy ezt az új szántszándékot azért hívják a varázslók szántszándékának, mert ez nemcsak egy újfajta cselekvést szándékol, hanem a már kialakított szántszándékhoz való csatlakozást: ahhoz a szántszándékhoz, ami évezredek emberi erőfeszítésein keresztül jut el hozzánk. Azt mondta. hogy ebben a varázslók szántszándékában nem volt vereségnek helye, a varázslók előtt csak egy út állt nyitva, sikeresen véghezvinni, bármit is csinálnak. De ahhoz, hogy ilyen erőteljes és világos meglátásuk lehessen, az egész lényüket újra kellett értékeljék, és ehhez megértés és erő kellett. Megértésük az életük összegezéséből, erejük pedig a feddhetetlen cselekedeteikből gyűlt össze. Emilito tökhéj palackját ütögetve rám nézett. Elmagyarázta, hogy a palackjaiban feddhetetlen érzéseit tárolta, és azért adott nekem inni ebből a varázsló szántszándékból, hogy ellensúlyozza a vereségre hajló magatartásomat, és felkészítsen az ő oktatására. Még valami mást is mondott, de nem tudtam odafigyelni, a hangja elálmosított. Hirtelen elnehezedett a testem. Ahogy az arcára összpontosítottam, csak egy fehéres ködöt láttam, 176. mint alkonyatkor a párát. Hallottam, amint azt mondta, feküdjek le és az izmaimat fokozatosan ellazítva, vessem ki az éterhálómat. Értettem, mit akar, és automatikusan követtem az utasítását. Lefeküdtem és a elkezdtem a tudatomat felhozni a lábfejemtől a bokámra, a lábikrámra, a térdemre, a combjaimra, alsó testemre és a hátamra. Aztán ellazítottam a karjaimat, a vállamat, a nyakamat és a fejemet. Ahogy a tudatomat végigvezettem a testem különböző részein, egyre jobban elálmosodtam és elnehezültem. Aztán azt mondta, hogy forgassam a szemeimet az óra járásával ellentétes irányban, úgy, hogy befelé is forduljanak. Tovább lazítottam magam egészen addig, míg a légzésem lassú és ritmikus lett, önmagától kitágult és összehúzódott. Légzésem elcsendesítő hullámzására koncentráltam, mikor azt suttogta, mozdítsam el a tudatomat a homlokomról felfelé, amilyen távolra csak tudom, és ott csináljak egy kis nyílást.

– Milyen nyílást? – motyogtam. – Csak egy nyílást. Egy lyukat. – Lyukat? Mibe? – Lyukat a semmiségbe, amin a hálód függ – válaszolta. – Ha a tudatodat ki tudod helyezni a testeden kívülre, rájössz, hogy sötétség van körülötted. Próbáld kilyukasztani ezt a sötétséget, csinálj lyukat rajta. – Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni – mondtam feszültté válva. – Persze, hogy meg tudod csinálni – biztatott. – Emlékezz, a varázslók sohasem veszíthetnek, csak sikeresek lehetnek. Hozzám hajolva azt suttogta, miután létrehoztam a nyílást, tekerjem össze a testemet, mint tekercset, és lökjem ki magam a fejem tetejéből kiinduló vonal mentén a sötétségbe. – De én a földön fekszem – ellenkeztem gyengén –, a fejtetőm majd nem a talajt érinti. Nem kellene inkább felálljak? – A sötétség teljesen körülvesz bennünket. Ha fejre állunk, akkor is ott van. Keményen parancsolóvá változott hangon arra utasított, hogy koncentráljak erre a nyílásra, amit most csináltam, és hagyjam, hogy a gondolataim és érzéseim átrepüljenek ezen a nyíláson. Ismét megfeszültek az izmaim, mert semmilyen nyílást nem csináltam. A gondnok arra ösztönzött, hogy lazítsam el magam, és cselekedjek, érezzek úgy, mintha megcsináltam volna azt a nyílást. – Mindent dobjál ki magadból – mondta. – Hagyd, hogy minden gondolatod, érzésed és emléked kirepüljön. Ahogy ellazultam és a testem megszabadult a feszültségtől, éreztem, hogy egy nagy energiahullám száguld keresztül rajtam. Teljesen kifordultam, a fejem tetejéből kiinduló vonal mentén minden kifutott belőlem, úgy 177. rohanva, mint egy fordított vízesés. Ennek a vonalnak a végén érzékelni tudtam a nyílást. – Hatoljál még mélyebbre – suttogta a fülembe. – Az egész lényedet ajánljad fel a semmiségnek. Mindent megpróbáltam, hogy kövessem az utasítását. Bármilyen gondolat merült fel az agyamban, az azonnal csatlakozott a fejem tetején lévő zuhataghoz. Alig kivehetően hallottam, amint a gondnok azt mondta, ha el akarok mozdulni, csak az irányt kell megadjam és a vonal odahúz, ahova menni akarok. Mielőtt parancsot adhattam volna magamnak, egy gyengéd, de folyamatos rángatást éreztem a bal oldalamon. Ellazítottam magam és hagytam, hogy az érzékelés folytatódjon. Először úgy tűnt, hogy csak a fejem húzódott balra, de aztán lassan az egész testem balra fordult. Úgy éreztem, mintha oldalra esnék, ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy a testem meg sem mozdult. A nyakszirtemnél tompa hangot hallottam, és láttam, hogy a nyílás egyre nagyobbra nő. Bele akartam kúszni, átnyomulni rajta és eltűnni benne. Mély kavargást éreztem magamban; a tudatom elindult a fejem tetejéből induló vonal mentén és átcsúszott a nyíláson. Úgy éreztem, mintha egy óriási barlangban lennék. Bársonyos falai beburkoltak; sötét volt. Figyelmemet egy fénylő pont ragadta meg. Olyan volt, mint egy irányjelző fény, fellobbant, kihunyt, eltűnt és újból megjelent, amikor ráösszpontosítottam. Aztán az előttem lévő terület átható fénnyel világítani kezdett. Majd fokozatosan újból sötét lett. A légzésem teljesen megállt, és sem gondolatok, sem képzetek nem zavarták ezt a feketeséget. Többé nem éreztem a testemet. Az volt az utolsó gondolatom, hogy feloldódtam. Üregesen pattogó hangokat érzékeltem. Gondolataim azonnal visszatértek, átdübörögve rajtam, mint a hegyről leguruló törmelék, és ezzel tudatára ébredtem a talaj keménységének, a testem melegségének és annak is, hogy egy bogár csípte a bokámat. Kinyitottam a szememet és körülnéztem; a gondnok levette a cipőmet és a zoknimat, és egy kis ággal bökdöste a talpamat, hogy felélesszen. El akartam neki mondani, mi történt velem, de megrázta a fejét. – Ne beszélj és ne is mozdulj meg addig, míg szilárd nem leszel újból – figyelmeztetett. Mondta, hogy csukjam be a szememet és a hasamon keresztül lélegezzek. Ott feküdtem a földön egészen addig, míg vissza nem nyertem az erőmet, aztán felültem, a hátamat a fa törzsének támasztva. – Rést nyitottál a sötétségen, és a duplád balra fordult, aztán átment rajta – mondta a gondnok, mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle. – Határozottan éreztem, hogy egy erő húzott engem – mondtam. – Nagyon erős fényt láttam. 178. – Az az erő a te duplád kijövetele volt – mondta, mint aki pontosan tudja, miről beszélek. – A fény pedig a duplád szeme volt. Mivel már több mint egy éve csinálod az összegező gyakorlatot, és ezzel az energiaszálaidat is kivetetted, így ezek mostanra már maguktól kezdenek el mozogni. De mivel még mindig el vagy foglalva a gondolatokkal és a beszéléssel, ezek az energiaszálak nem mozognak olyan könnyedén és olyan tökéletesen, mim ahogy majd egy nap fognak. Fogalmam sem volt róla, hogy értette azt, hogy kivetettem az energiaszálakat az összegező gyakorlataim közben. Kértem, hogy magyarázza el. – Mit kell ezen elmagyarázni? – kérdezte. – Ez energia kérdése; minél több energiát hívsz vissza az összegező gyakorlatodon keresztül, annál könnyebben táplálja ez a megújult energia a dupládat. Energiát küldeni a duplánkhoz, ezt hívjuk az energiaszálak kivetésének. Aki látja az energiát, ezt úgy látja, mintha szálak sugároznának ki a testből.

– De mit jelent ez nekem, aki nem látja az energiaszálakat. – Minél több az energiád – magyarázta –, annál inkább növekszik az a képességed, hogy különleges dolgokat észlelj. – Azt hiszem, nálam az történt, hogy minél több lett az energiám, annál őrültebb lettem – mondtam minden vicc nélkül. – Ne értékeld le magad ilyen közönségesen. Az észlelés egy végtelen misztérium, mert teljesen megmagyarázhatatlan. A varázslók mint emberi lények észlelő teremtmények, de amit ők észlelnek, az se nem jó, se nem rossz, észlelés csupán. Ha az emberi lények az önfegyelmük következtében többet észlelnek, mint ami normálisan megengedett, az azt jelenti, hogy több az erejük. Érted mire gondolok? Többet egy szót sem akart beszélni erről. Helyette kivezetett a házból, a főbejáraton át a fához. Felmutatott a legmagasabb ágakra és azt mondta, mivel a fán van ez a kisház, ezért villámhárítót szereltek rá. – Ezen a környéken hirtelen jön és veszélyes a villám. Vannak olyan viharok, amikor csak villámlik és egyetlen csepp eső sem esik. Így, amikor esik, vagy túl sok gomolyfelhő van az égen, menj be a kis faházba. – Milyen felhőről beszélsz? – kérdeztem. Emilito nevetett és gyengéden megveregette a hátamat. – Amikor Julian nagual engem küldött fel abba a kis házba a fa tetején, nekem is ugyanezt mondta, de én nem mertem megkérdezni, hogy mit is jelent, és ő sem magyarázta meg. Csak sokkal később jöttem rá, hogy villámfelhőkre gondolt. Elnevette magát a megdöbbenésemen. – Veszélyes, ha a villám becsap a fába? – kérdeztem. – Igen, de a te fád biztonságos. Most csak menj fel, amíg világos van. Mielőtt felvontattam volna magam, adott egy zacskó megtört, de hámozatlan diót. Azt mondta, mivel fánlakó lettem, úgy kell egyek, mint a mókusok, mindig csak keveset és éjjel sohasem. 179. Azt mondtam neki, hogy ez nem probléma, mert egyébként sem szeretek enni. – Hát üríteni szeretsz? – kérdezte kuncogva. – Remélem, hogy nem, mert a fán élésnek az a kellemetlenebb része, amikor ki kell üríteni a beleidet. Az emberi ürülékkel nehéz boldogulni. Az én filozófiám szerint minél kevesebb van belőle, annál könnyebb vagy. Olyan viccesnek találta ezt a kijelentését, hogy gurult a nevetéstől. Aztán még mindig nevetve sarkon fordult és otthagyott eltűnődni a filozófiáján. 180.

19. Ezen az éjszakán esett az eső, dörgött és villámlott. Szinte lehetetlen leírni, milyen érzés volt a fa tetején lévő kis házban lenni, mialatt az egyik villám a másik után vágott keresztül az égen és belecsapott a körülöttem lévő fákba. Leírhatatlanul féltem. Még jobban sikoltoztam, mint az első éjszakán, amikor úgy éreztem, hogy az ágyam eldőlt. Állati félelem kerített hatalmába, és teljesen megbénított. Utolsó gondolatom az volt, hogy gyáva vagyok, és az izgalomtól mindjárt elájulok. Másnap délben tértem eszméletre. Amikor leengedtem magam, Emilito már várt rám egy alacsony ágon ülve, lábai alig érintették a talajt. – Úgy nézel ki, mint egy pokolból szabadult denevér – jegyezte meg. – Mi történt veled az éjjel? – Ijedtemben majd meghaltam – mondtam. Nem akartam úgy tenni, mint aki nem félt, sem azt megjátszani, hogy uralkodtam magamon. Úgy éreztem magam, mint egy elnyűtt rongy. Bevallottam, hogy életemben először éreztem együtt a harcoló katonákkal; ugyanazt a félelmet éreztem, amit ők is tapasztalhattak, amikor bombák robbantak körülöttük mindenfelé. – Nem értek veled egyet – mondta. – A te tegnap esti félelmed még annál is erősebb volt. Ami rád lövöldözött, nem emberi eredetű. Így a duplád szempontjából ez szörnyű nagy félelmet jelentett. – Kérlek Emilito, magyarázd meg, hogy érted ezt. – A duplád kezd tudatra ébredni, így a stresszes helyzetekben, mint például tegnap éjjel, részben tudatossá vált, de ugyanakkor teljesen meg is rémült. Nem szokott hozzá a világ érzékeléséhez. A tested és az agyad igen, de a duplád nem. Biztos voltam benne, hogy ha számítok a viharra, akkor nyugodt maradtam volna, és ha nem támad fel bennem a félelem, összeszedhettem volna magamat, hogy lemásszak a fáról. A legjobban az az érzés rémített meg, hogy be voltam zárva a testem csapdájába. – Amikor a teljes sötétségbe hatolsz be, ahol semmi sincsen, ami elvonhatná a figyelmedet, a duplád kerekedik felül. Kinyújtja éteri tagjait, kinyitja világító szemét és körülnéz. Ezt megtapasztalni néha még félelmetesebb lehet, mint amit tegnap este átéltél. – A dupla nem lehet ennyire rémisztő – állítottam. – Készen állok rá. – Még semmire sem vagy kész – vágott vissza. – Biztos vagyok benne, hogy a tegnap éjszakai sikoltozásaidat egész Tucsonig hallották. 181.

Idegesített a megjegyzése. Volt valami ebben az emberben, amit nem szerettem, de nem tudtam rájönni, mi az. Talán a furcsa külleme! Nem volt férfias; pusztán egy férfi árnyékának látszott, ugyanakkor megtévesztően erős volt. De ami leginkább idegesített, nem hagyta, hogy hatalmaskodjak felette. Hirtelen mérgemben nekitámadtam: – Hogy mersz engem mindig leszólni, amikor valami olyat mondok, ami nem tetszik neked? Ahogy kimondtam, már meg is bántam, és elnézését kértem az erőszakosságom miatt. – Nem értem, miért leszek olyan ideges tőled – vallottam be végül. – Emiatt ne érezd rosszul magad. Azért, mert megéreztél valamit bennem, amit nem tudsz megmagyarázni. Ahogy te magad mondtad, nem vagyok férfias. – Én nem ezt mondtam – tiltakoztam. Úgy nézett rám, mint aki nem hisz nekem. – Persze, hogy mondtad. Éppen az előbb mondtad a duplámnak. A duplám sohasem téved és nem érti félre a dolgokat. Idegességem és szégyenérzetem teljesen elárasztott. Nem tudtam, mit mondjak. Vörös lett az arcom és egész testemben reszkettem. Nem értettem, mi okozhatta ezt a túlzott felindulásomat. Gondolatmenetemet a gondnok hangja törte meg. – Azért reagáltál így, mert a duplád észleli az én duplámat. Azért rémült meg annyira a tested, mert nyitva vannak a kapui és új észlelések áradnak be. Ha most rosszul érzed magad, képzeld csak el, mennyivel rosszabb lesz, amikor az összes kapud nyitva lesz. Olyan meggyőzően beszélt, hogy úgy éreztem, igaza lehet. – Az állatok és a csecsemők könnyen észlelik a duplát, és ez sokszor zavarja őket – folytatta. Megemlítettem neki, hogy az állatok nem nagyon szerettek, és Manfréd kivételével ez az érzés kölcsönös volt. – Azért nem szeretnek az állatok, mert a tested valamelyik kapuja sohasem volt teljesen zárva, és a duplád próbált kijönni. Készülj fel rá. Mostantól kezdve, mivel ezt szántszándékoddal akarod, a kapuid tágra fognak nyílni. Ezekben a napokban egyszer és mindenkorra felébred a duplád és lehet, hogy egyszer csak a belső udvaron fogod találni magad, anélkül, hogy odasétáltál volna. Idegességemben nevetnem kellett ennek az abszurditásán. – És mi van a gyerekekkel, különösen a csecsemőkkel – kérdezte. – Nem visítoznak, mikor felveszed őket? Általában ez történt, de nem mondtam meg a gondnoknak. – A csecsemők szeretnek engem – hazudtam, pedig nagyon jól tudtam, hogy azon kevés alkalommal, amikor csecsemők közelébe kerültem, azon182. nal sírni kezdtek. Mindig azt mondtam magamnak, biztos azért, mert nincs bennem anyai ösztön. A gondnok hitetlenkedve csóválta a fejét. Kértem, magyarázza meg nekem, hogy lehet az, hogy az állatok és a csecsemők érzékelni tudják a duplát, amikor én még azt sem tudtam, hogy létezik. Amíg Clara és a nagual nem beszélt erről, addig nem hallottam róla, és soha, senkivel sem találkoztam, aki tudott volna erről. Elmagyarázta, hogy az állatok és a csecsemők érzékelésének semmi köze sincs a tudáshoz, csak ahhoz a tényhez, hogy érzékelésükhöz megvan a felfogó apparátusuk: a nyitott kapuik. Hozzátette még, hogy az állatoknál ezek a kapuk állandóan befogadóképesek, az emberek, amikor beszélni és gondolkozni kezdenek, becsukják ezeket és a racionális oldaluk kerül uralomra. Eddig teljes figyelemmel hallgattam a gondnokot, mert Clara azt mondta nekem, hogy nem az számít, hogy miről beszél valaki, hanem a figyelés gyakorlata a fontos. De minél tovább figyeltem Emilitóra, annál idegesebb lettem, és végül teljesen dühbe gurultam. – Semmit sem hiszek el az egészből – mondtam. – Egyébként is miért mondtad, hogy a tanárom vagy? Ezt még mindig nem tisztáztad. Elnevette magát. – Az biztos, hogy nem magam vállalkoztam erre a pozícióra – mondta. – Akkor ki jelölt ki? Egy kicsit elgondolkozott, majd azt mondta: – A körülmények hosszú láncolata. Ennek a láncnak az első szeme az volt, amikor a nagual ég felé fordított lábakkal, meztelenül rád talált. – Éles, madárvijjogásszerű nevetésben tört ki. Végtelenül bosszantott a sértegető humora. – Térj a lényegre, Emilito, és válaszolj a kérdésemre – kiabáltam. – Sajnálom, azt hittem, tetszeni fog neked, ha viccelődök a dolgaidon. de látom, hogy tévedtem. Mi egyébként végtelenül jól szórakoztunk a bizarrságaidon. Évekig nevettünk a John Michael Abelar nyakába szakadt csapáson és viszontagságon, amit magának szerzett azzal, hogy rossz helyiségbe nyitott be és egy meztelen lányt talált, pedig mindössze vizelni akart – mondta harsányan nevetve. Ezt egyáltalán nem találtam humorosnak. Olyan őrületes méregbe gurultam, hogy ki akartam ütni egy pár jól elhelyezett rúgással és ütéssel. Rám nézett és hátrébb lépett, nyilvánvalóan érezte, hogy mindjárt szétrobbanok. – Hát nem találod nagyon mulatságosnak, hogy John Michael ezzel a nyakába szakadt örökséggel a poklokat is megjárta, csak azért, mert vizelni akart? A nagual és én is ugyanúgy jártunk. Csak amíg én egy félig halott kutyát találtam, addig ő egy teljesen őrült lányt. Mind a ketten életünk végéig felelősek vagyunk értetek. Csoportunk többi tagja, látva, hogy mi 183.

történt velünk, annyira megijedt, hogy megesküdtek, soha többet nem csurgatnak addig, amíg körültekintően és ismételten meg nem vizsgálják a helyet. – Olyan hangos nevetésbe tört ki, hogy előre-hátra kellett lépkedjen, hogy meg ne fulladjon. Azt látva, hogy én még csak nem is mosolygok, lecsillapodott. – Hát – mondta összeszedve magát – akkor folytassuk. Amint az első láncszem megvolt, vagyis amikor felemelt lábakkal rád talált, az volt a kötelessége, hogy megjelöljön, amit azonnal meg is tett. Azután a nyomodban kellett maradjon, Clara és Nelida segítségével. A nagual és Nelida azon a nyáron látogattak meg téged először, amikor érettségi után egy camping tanácsadójaként dolgoztál egy hegyi nyaralóhelyen. – Igaz az, hogy egy energiaszálon keresztül talált rám? – kérdeztem. – Pontosan így volt. Megjelölte a dupládat egy kevés saját energiájával, hogy mindig követni tudjon – mondta. – Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna őket – jegyeztem meg. – Azért, mert azt hitted, hogy visszatérő álmok. De ők ketten igazán a testi valóságukban látogattak meg téged. Azután többször is a közeledbe kerültek az évek folyamán, különösen Nelida. Amikor Nelida tanácsára Arizonába költöztél, mindannyian meglátogattunk. – Várj csak egy pillanatra. Ez egyre bizarrabb kezd lenni. Hogy követhettem volna Nelida tanácsát, amikor arra sem emlékszem, hogy találkoztam vele? – Hidd el, ő ismételgette neked, hogy gyere Arizonába, amit meg is tettél, természetesen azt gondolva, hogy te magad határoztad el. Ahogy beszélt, emlékezetem egy hirtelen felvillanással visszaugrott életemnek erre a szakaszára. Eszembe jutott, hogy azt gondoltam, Arizona az a hely, ahol élnem kell. Amikor a déli horizontot fürkésző technikámat használtam, hogy eldöntsem, hol fogok munkát kapni, a legerősebb viszontreakció az volt, hogy Tucson felé tartsak. Még azt is álmodtam, hogy valaki azt mondta, hogy egy könyvesboltban helyezkedjem el. Nem szerettem a könyveket és ezért elég furcsa volt, hogy könyvekkel kell dolgozzak. De amikor Tucsonba értem, egyenesen a könyvesbolthoz mentem, ahol ki volt írva, hogy alkalmazottat keresnek. Elvállaltam a munkát, rendeléseket gépeltem, a kasszánál dolgoztam, és a könyveket raktam fel a polcokra. – Bármelyikünk ment hozzád, mindig rántottunk egyet a dupládon, hogy csak egy álomszerű, homályos emlékezés maradjon rólunk. Nelidát kivéve. Nelidát úgy ismered, mint a saját tenyeredet. Sok ember járt a könyvesboltba, de halványan emlékeztem egy elegánsan öltözött gyönyörű nőre, aki egyszer bejött és barátságosan elbeszélgetett velem. Ez nagyon szokatlan volt, mert senki sem méltatott figyelemre. Talán ő lehetett Nelida. Mélyen belül, bármit mondott Emilito, mindennek 184. jelentése volt számomra. De a racionális agyam annyira eluralkodott rajtam, hogy úgy éreztem, hülye lennék, ha mindent elhinnék neki. – Amit mondasz, az egy rakás szar – támadtam gorombán rá. Durva reagálásom egyáltalán nem zavarta. Kinyújtotta a karjait a feje fölé, majd körözött velük. – Ha amit mondtam, valóban csak egy rakás szar, akkor lássuk csak, hogy magyarázod meg, mi történik most veled – mondta kihívóan vigyorogva. – Ne próbáld nekem megjátszani a könnyező és kétségbeesett kislányt. Hallottam magam, amint torkom szakadtából üvöltöm: –Te átkozott, istenverte szarházi! – Aztán az égető dühöm hirtelen megszűnt. Nem akartam hinni a saját fülemnek, hogy ilyen káromkodva ordibáltam. Mentegetőzve azonnal bocsánatot kértem, hogy én igazán nem szoktam ilyen mocskos szájúan kiabálni. Elmondtam, hogy engem a legcivilizáltabb módon nevelt egy olyan jó modorú anya, aki álmodni sem merte, hogy felemelje a hangját. A gondnok nevetett és intett, hogy hagyjam abba. – Elég a szabadkozásból – mondta. – A duplád az, amelyik beszél. Ez mindig közvetlen, egyenes beszédű, és mivel még sohasem hagytad, hogy érvényesüljön, ezért gyűlölettel és keserűséggel van tele. Elmagyarázta, hogy a villámlások és dörgések hatására a duplám rendkívül kiegyensúlyozatlanná vált, különösen annak az öt nappal ezelőtti eseménynek hatására, amikor Nelida keresztül lendített a folyosón, hogy elkezdhessem a varázsló átkelést. – Öt nappal ezelőtt! – kapkodtam levegő után. – Úgy érted, hogy két nap és két éjjel lógtam a fán? – Helyesebben mondva két nap és három éjszaka voltál fent – mondta kaján vigyorral. – Egymást felváltva vontattuk fel magunkat, megnézni, hogy rendben vagy-e. Eszméletlen voltál, de egyébként jól voltál, így békén hagytunk. – De miért voltam úgy beszíjazva? – Csúnyán kudarcot vallottál, amikor megpróbáltad végrehajtani a manővert, amit mi absztrakt repülésnek, vagy varázsló átkelésnek hívunk Ezzel a próbálkozással minden tartalék energiádat felhasználtad. Ezután tisztázta, hogy ez valójában nem az én kudarcom volt, hanem inkább egy idő előtti próbálkozás, ami teljes katasztrófával végződött. – Mi történt volna, ha sikerül végrehajtanom? Azt válaszolta, hogy ebben az esetben sem kerültem volna előnyösebb helyzetbe, de ez kiindulópontként szolgálhatott volna, egyféle csalétekként vagy irányjelzésként, ami pontosan megjelölhette volna az utat a jövőben, amikor majd

teljesen egyedül kell végrehajtanom ezt a végső repülést. – Most te mindannyiunk energiáját használod – mondta. – Kénytelenek 185. vagyunk segíteni neked. Valójában mindazoknak a varázslóknak az energiáját használod, akik valaha itt éltek előttünk ebben a házban. Te az ő mágiájukból élsz. Ez pontosan olyan, mintha egy varázsszőnyegen ülnél, ami fantasztikus helyekre repít, de azok a helyek csak a mágikus szőnyeg világában léteznek. – De én még mindig nem értem, miért vagyok itt – mondtam. – Csak azért, mert John Michael Abelar hibázott és rám talált? – Nem, az nem ilyen egyszerű – mondta, egyenesen a szemembe nézve. – Egyébként is, John Michael nem is a te nagualod. Új nagual van és egy új korszak. Te az új nagual csoportjának vagy a tagja. – Miről beszélsz Emilito? Milyen új csoportról? Ki döntötte ezt el? – Az erő, a szellem, az a határtalan erő, ami mindezt irányítja. Számunkra az a bizonyíték, hogy te az új korszakhoz tartozol, hogy teljesen olyan vagy, mint Nelida. Ő fiatal korában szakasztott olyan volt, mint most; ő is pontosan úgy járt, mint te, amikor először próbálta az absztrakt repülést, és teljesen felhasználta minden tartalék energiáját. És ahogy most te, ő is majdnem belehalt. – Úgy érted, hogy igazából belehalhattam volna ebbe a próbálkozásba? – Természetesen. Nem azért, mintha a varázsló repülés annyira veszélyes lenne, hanem mert annyira kiegyensúlyozatlan vagy. Ha valaki más tette volna ugyanezt, csupán gyomorfájást kapott volna tőle. De nem te! Te is, akárcsak Nelida, mindent túlzásba vittél, így majdnem belehaltál. Csak egyetlen módja volt, hogy visszanyerd az erődet, függni hagyni a fán, távol a talajtól, mindaddig, míg magadhoz nem térsz. Nem tudtunk semmi mást tenni.

Hihetetlenül hangzott az egész, mégis lassanként kezdtem megérteni. Valami nagyon rosszul sikerült Nelidával történt találkozásomkor. Valami nem volt bennem ellenőrzés alatt. – Adtam neked inni a szántszándék palackomból, hogy rájöjjek arra, hogy a duplád labilis-e még. Bizony az. Ezen csak egyetlen módon lehet segíteni, aktivitással. Akár tetszik, akár nem, én vagyok az egyetlen, aki irányítani tudom a dupládat ebben az aktivitásban. Ez az az ok, amiért én vagyok a tanárod. Vagy inkább a duplád tanára vagyok. – Mit gondolsz, mi történt velem, mikor Nelidával voltam? – kérdeztem még mindig bizonytalanul –, pontosan miért nem sikerült a találkozásunk? – Úgy érted, hogy mi nem történt meg – helyesbített. – Harmonikusan és gyengéden kellett volna átlépned az űrön, és teljesen tudatára kellett volna ébresztened a dupládat a baloldali folyosón. – Ezután tekervényes magyarázatba kezdett, hogy ők miben reménykedtek, hogy mi fog történni. Nelida irányításával oda-vissza kellett volna váltani a tudatomat a testem és a duplám között. Ezzel a váltással el kellett volna törölnöm az összes természetes akadályt, ami az életemen át kialakult, azokat az akadá186. lyokat, amik elválasztják a fizikai testet a duplájától. Az volt a varázslók célja, mondta, hogy mindegyikükkel személyesen is megismerkedjek, mivel a duplám már ismerte őket. De az őrültségem miatt az átkelés nem ment könnyedén és harmonikusan. Más szavakkal, annak a tudatosságnak, amire szert tett a duplám, nincs semmi kapcsolata a testem hétköznapi tudatosságához. Ennek következtében éreztem azt, hogy repülök, és nem tudok megállni. Minden tartalék energiám korlátlanul kiömlött belőlem, és a duplám megvadult. – Igazán sajnálom, de nem értem, Emilito, miről beszélsz. – A varázsló átkelés abból áll, hogy a hétköznapi élet tudatosságát, ami a fizikai test sajátja, át kell vinni a duplához. Nagyon figyelj. A mindennapi élet tudatossága az, amit mi át akarunk vinni a testtől a duplához. A mindennapi élet tudatosságát! – De mit jelent ez, Emilito? – Ez azt jelenti, hogy józanságra, mértékre és ellenőrzésre törekszünk. Minket nem érdekelnek az őrülten és kapkodva elért eredmények. – De mit jelent mindez az én esetemben'? – Mértéktelenségedbe belemerültél és nem vitted át a mindennapi életed tudatosságát a dupládhoz. – Hát mit csináltam? – Valami ismeretlen, ellenőrizhetetlen tudatossággal töltötted fel a dupládat. – Bármit mondasz, is, Emilito, nekem lehetetlen mindezt elhinni. Valójában ez teljesen felfoghatatlan számomra. – Természetes, hogy felfoghatatlan – egyezett bele. – Ha te valami felfogható dologra törekednél, nem kellene, hogy itt üljél, a kétségeidhez ragaszkodva és velem kiabálva. Ami felfogható számodra, meztelennek lenni, feltett lábakkal. Buja mosoly villant át az arcán, amitől végigfutott rajtam a hideg. Mielőtt védekezni kezdtem volna, komolyra fordította a szót. – Gyengéden és harmonikusan kihúzni a duplát és átmozdítani hozzá a mindennapi élet tudatosságát, ez valami

páratlan dolog – mondta lágyan. – Ezt végrehajtani az, ami felfoghatatlan. Most csináljunk valami teljesen felfogható dolgot. Menjünk reggelizni. 187.

20. A harmadik éjszakám a fa tetején a kis házban olyan volt, mintha kempingeztem volna. Becsúsztam a hálózsákomba és békésen aludtam egészen a hajnali felébredésig. Leereszkednem is nagyon könnyű volt. Rájöttem a nyitjára, hogyan mozgassam a köteleket és a csigákat, anélkül, hogy megerőltetném a hátamat vagy a vállamat. – Az átmeneti időszakodnak ez az utolsó napja – jelentette be a reggeli után Emilito. – Még több mindent meg kell csinálnod, de mivel rendkívül szorgalmas vagy, nem lesz túl nehéz. – Mit értesz az átmeneti időszakon'? – Arról a hat napos átmeneti időszakról beszélek, ami Clarával való utolsó találkozásodtól mostanáig tartott. Ne felejtsd el, hat napot töltöttél a fán, amiből hármat eszméletlenül, másik hármat pedig éber állapotban. A varázslók mindig hármas egységekben számolják az eseményeket. – Nekem is így kell számolni? – Természetesen. Nelida örököse vagy, nemde? Te vagy az ő vonalának a folytatója. – Ravaszul elvigyorodott és hozzátette: – De mostantól kezdve azt kell csinálnod, amit én csinálok. Emlékezzél, bármilyen sok időbe telik is felfognod, én vagyok a vezetőd! Nehezemre esett lenyelni, amit Emilito mondott. Noha mindig büszkeséget éreztem, amikor Nelida a kijelentéseiben vele együtt említett, de azt egyáltalán nem szerettem, hogy a gondnok hozzám csatlakozott. Vonakodásomat megérezve biztosított róla, hogy olyan erők hoztak össze bennünket, melyek mindenféle személyes ellenőrzés felett állnak, azért, hogy egy speciális feladatot végrehajtsunk. Ezért a szabályok mellett kell maradjunk. Ez a módja a varázsló hagyományban a dolgok végrehajtásának. – Clara előkészítette a fizikai oldaladat azzal, hogy megtanított, hogyan kell összegezni, és hogyan lazítsad meg a kapuidat a varázsló gyakorlatokkal – magyarázta. – Az én feladatom pedig megszilárdítani a dupládat, aztán megtanítani a „cserkészésre”. Hangsúlyozta, hogy rajta kívül senki más nem tudja megtanítani nekem, hogyan kell a cserkészést csinálni a duplával. – El tudnád magyarázni, mi az, hogy cserkészni a duplával? – kérdeztem. – Természetesen. De ez nem lenne okos dolog, mert a cserkészés cselekvést jelent, nem pedig beszélgetést a cserkészésről. Egyébként te már tudod mit jelent, mivel már csináltad. 188. – Hol és mikor csináltam'? – Az első éjszaka, amikor a fán aludtál a kis házban, amikor majdnem belehaltál a rémületbe. Abban a helyzetben nem tudtad kiokoskodni, hogy mit is csinálj, így a körülmények arra kényszerítettek, hogy a dupládra támaszkodj. Akkor a duplád jött a megmentésedre. A kapuidon át kiáramlott, amiket a félelmed szélesre tárt. Ezt nevezem a duplával cserkészésnek. – A nagual és Nelida mesterei a duplájuknak, és a végső simítást ők végzik majd rajtad – folytatta –, miután én befejeztem a munka durvábbik részét. Így rajtam áll, hogy előkészítselek téged számukra, ugyanúgy, ahogy Clarán múlott, hogy előkészítsen téged a számomra. Amíg nem vagy felkészülve, képtelenek bármit is kezdeni veled. – Miért nem Clara folytatja a tanításomat? – kérdeztem, vizet kortyolva. Rám meredt, aztán pislogott egyet, mint a madarak. – Az a szabály. hogy két segédtanárunk legyen, magamat is beleértve. De az szintén szabály, hogy az én legutolsó tanárom a nagual volt. Elmagyarázta Emilito, hogy Julian Grau nagual nem csak az ő tanítója volt, hanem a ház mind a tizenhat tagjának is. Julian nagual és az ő tanítója talált rá mindannyiukra, és segítette őket a szabadság felé vezető úton. – Miért maradt használatban a mai napig a Grau és az Abelar név? – Ezek az erő nevei. A varázslók összes generációja használja őket. A szabály szerint minden nagual az előtte lévő nagualtól örökli a nevét. Ez azt jelenti, hogy John Michael Abelar a nevét Elias Abelartól örökölte, de az új naguál, aki utána következik, az a Graut fogja örökölni Julian Grautól. Ez a nagualok szabálya. – Miért mondta Nelida, hogy én Abelar vagyok'? – Azért, mert te pont olyan vagy, mint ő. A szabály szerint örökölni fogod a vezeték, vagy keresztnevét, vagy ha úgy tetszik, örökölheted mindkettőt. Ő az elődjének mindkét nevét örökölte. – Ki határozta meg ezt a szabályt, és miért van egyáltalán? – Ez a szabály egy jelrendszer, ami nem engedi, hogy a varázslók önkényesek vagy szeszélyesek legyenek. Ragaszkodniuk kell a már felállított szabályokhoz, mert ezeket maga a szellem hozta létre. Nekem így magyarázták, és semmi okom nincs ebben kételkedni. Emilito elmondta, hogy a másik tanítója egy Tália nevű nő volt. Jellemzése szerint a legtökéletesebb nő, aki valaha is létezett ezen a földön.

– Szerintem Nelida a legtökéletesebb lény – tört ki belőlem, de aztán nem folytattam tovább. Máskülönben én is ugyanolyan túláradó odaadással beszéltem volna, mint Emilito. Emilito áthajolt a konyhaasztal felett és mint egy cinkos, aki titkot tár fel, azt mondta: – Egyetértek veled. De várj csak, amíg végképp Nelida hatása alá kerülsz, azután annyira fogod imádni, hogy megszűnik a holnap számodra. 189. Nem leptek meg a szavai, mert pontosan azt fogalmazta meg, amit már eddig is éreztem; úgy szerettem Nelidát, mintha öröktől fogva ismertem volna. Mintha ő lett volna az igazi anyám, olyan, amilyen nekem sohasem volt. Elmondtam Emilitónak, hogy számomra Nelida volt a legkedvesebb, a legszebb és a legfeddhetetlenebb lény, akivel valaha is találkoztam, annak ellenére, hogy pár nappal azelőtt még azt sem tudtam, hogy létezik. – De már ismerted őt – tiltakozott Emilito. – Mindannyian meglátogattunk téged, és Nelida mindegyikünknél többször volt nálad. Amikor Clarával eljöttél, már végtelenül sok dologra megtanított Nelida. – Vajon mire tanított? – kérdeztem kényelmetlenül. Megvakarta a feje búbját, majd azt mondta – Például arra, hogy ha tanácsra van szükséged, hívd segítségül a dupládat. – Már mondtad, hogy az első éjjel a fa tetején ezt már megtettem. De nem tudom, hogy mit csináltam. – Természetesen tudod. Mindig is csináltad. Mi van például azzal a módszereddel, amikor ellazítod magad és tanácsra várva a déli horizontra nézel? Ebben a pillanatban valami megvilágosodott az agyamban. Teljesen elfelejtettem azokat az évekkel ezelőtti álmaimat, amikben egy gyönyörű, rejtelmes nő beszélgetett velem, és ajándékokat hagyott az éjjeli szekrényemen. Egyszer azt álmodtam, hogy egy opál gyűrűt hagyott ott, máskor pedig egy arany karkötőt, egy pici szív amulettel. Néha az ágyam szélére ült, és olyan dolgokról beszélt nekem, amiket, ha felébredek, csináljak meg, mint például a déli horizontra meredni, bizonyos színű ruhákat hordani, még a hajviseletemre is volt javaslata, mi állna jobban. Amikor szomorúnak és magányosnak éreztem magam, megnyugtatott és felvidított, és kedves semmiségeket suttogott a fülembe. A legvilágosabban arra emlékeztem, mikor azt mondta: – Úgy szeretlek, amilyen vagy. – Aztán megdörzsölte a hátamat, ahol feszültség volt bennem, vagy megsimogatta a fejemet és összeborzolta a hajamat. Rájöttem, hogy miatta nem akartam, hogy az anyám hozzám érjen. Rajta kívül senkit sem akartam, hogy megérintsen. Amikor az ilyen álmok után felébredtem, úgy éreztem, semmi sem számít a világon, amíg ez a nő a szívébe zár engem. Mindig azt gondoltam, hogy ezek fantázia álmok voltak. Katolikus iskolákba járva még arra is gondoltam, hogy talán Szűz Mária, vagy az egyik szent jelenik meg nekem. Azt tanították, hogy minden jó tőlük származik. Egyik alkalommal még arra is gondoltam, hogy egy tündér, de a legvadabb elképzelésemben sem gondoltam, hogy ez a lény valóságosan létezik. – Nem a Szűz Mária, vagy a szentek voltak, te idióta – nevetett Emilito. – A mi Nelidánk volt. Valóban neked adta azokat az ékszereket. Megtalálhatod azokat a fa tetején lévő kis házban, az ágylap alatt egy dobozban. Ő az elődeitől kapta és most neked adja tovább. 190. – Úgy érted, hogy az az opál gyűrű valóban létezik? – hápogtam. Emilito bólintott. – Menj és győződj meg magad is róla. Nelida azt mondta, hogy mondjam meg neked. Mielőtt befejezhette volna a mondatot, én máris kirohantam a konyhából a ház elé, és rekord sebességgel felvontattam magam a faházikóba. Ott voltak az ékszerek az ágylap alatt egy selyem dobozban elrejtve. Azonnal megismertem az opál gyűrűt, aminek belső piros tüze volt, és az arany karkötőt, és volt még benne több gyűrű, egy arany óra és egy gyémánt nyakék is. Kivettem a szíves arany karkötőt és a kezemre tettem. Amióta Clara elment, ez volt az első alkalom, hogy megteltek a szemeim könnyel. De nem az önsajnálat vagy a szomorúság könnyei voltak, hanem a tiszta örömé és lelkesedésé. Most már biztosan tudtam, hogy az a gyönyörű nő nem csupán álom volt. Teli torokból elkiáltottam Nelida nevét és megköszöntem neki mindent, amit értem tett. Megígértem, hogy megváltozom, más leszek, mindent megteszek, bármit mond Emilito, hogy ismét láthassam, vagy beszélhessek vele. Amikor leereszkedtem a fáról, a konyhaajtóban állt Emilito. Megmutattam neki a karkötőt és a gyűrűket, és megkérdeztem tőle, hogyan lehetséges, hogy ezeket már évekkel ezelőtt láttam álmomban. – A varázslók rendkívül rejtélyes lények – mondta –, mivel legtöbbnyire a duplájuk energiájával cselekednek. Nelida fantasztikus cserkésző. Ő az álmokban cserkészik. Annyira különleges az ereje, hogy nem csak saját magát tudja máshová kihelyezni, hanem képes még tárgyakat is magával vinni. Így látogatott meg téged is. Ezért kapta az Abelar nevet. Számunkra az Abelar cserkészőt jelent. A Grau pedig az álmodót jelenti. Ebben a házban a varázslók vagy álmodók, vagy cserkészők. – Mi a különbség? – A cserkészők eltervezik és végrehajtják a terveiket; összejátszanak, kitalálnak és megváltoztatnak dolgokat, akár ébren vannak, akár álmodnak. Az álmodók minden terv és gondolat nélkül haladnak előre; beleugranak a világ vagy az álmok realitásába. – Mindez felfoghatatlan számomra, Emilito – mondtam az opál gyűrűt nézegetve a fényben. – Én mutatom neked az utat, így majd felfogható lesz. És hogy ebben segítségemre légy, azt kell tenned, amit mondok. Bármit, amit mondok, vagy javasolok neked, az pontos mása annak, amit az én két tanítóm mondott nekem, vagy

legalábbis azon alapszik. – Közelebb hajolt hozzám. – Talán nem hiszed el – suttogta –, de te meg én alapvetően hasonlóak vagyunk. – Milyen formában, Emilito? – Mind a ketten egy kicsit őrültek vagyunk – mondta a legnagyobb ko191. molysággal. – Ezt jól jegyezd meg és emlékezz rá. Azért, hogy te meg én ne legyünk őrültek, megszállottan kell dolgoznunk az egyensúlyunkért, nem a testünk vagy az agyunk, hanem a duplánk egyensúlyáért. Nem találtam értelmét, hogy vitatkozzam, vagy egyetértsek vele. De amikor leültem a konyhaasztalhoz, megkérdeztem: – Hogy lehetünk biztosak abban, hogy a duplánkat egyensúlyozzuk? – A kapuink kinyitásával – válaszolt. – Az első kapu a talpon, a nagy ujj tövénél van. Az asztal alatt hirtelen megragadta a bal lábfejemet és egyetlen rendkívül gyors mozdulattal lehúzta a cipőmet és a zoknimat. Azután a mutató és nagy ujját fogóként használva megnyomkodta a nagy ujjam talprészénél a kidudorodást, aztán a nagy ujjam tetején lévő ízületet. A meglepetéstől és az éles fájdalomtól jajgatni kezdtem. Olyan erővel rántottam vissza a lábamat, hogy belevágtam a térdemet az asztal alsó felébe. Felálltam és azt kiabáltam: – Mi az ördögöt csinálsz? Nem törődve a mérges kirohanásommal azt mondta: – A szabályok szerint megmutatom neked a kapukat. Tehát jól figyelj! Felállt és mellém lépett. – A második kapu a lábikránál és a térd belső részénél van – mondta előrehajolva és megdörzsölte a lábamat. –A harmadik a nemi szerveknél és a farokcsontnál van. – Mielőtt elléphettem volna, meleg kezét becsúsztatta a lábaim közé és egy kissé felemelt, miközben erősen megszorított. Meg akartam szabadulni tőle, de erre megragadott hátul a derekamnál. – A negyedik és a legfontosabb terület a vesék – mondta. Nyugtalanságomat figyelmen kívül hagyva, lenyomott a padra. A kezét felvitte a hátamon. Megalázó volt, de Nelida kedvéért hagytam. – Az ötödik pont a lapockák között van. A hatodik a koponya tőnél. – Az utolsó pontot demonstrálva öklével erősen megkoppintotta a fejem tetejét. Aztán visszament a helyére és leült az asztalhoz. – Ha az első és második központunk nyitva van, olyanféle erőt sugárzunk, amit az emberek kibírhatatlannak éreznek. Viszont ha a harmadik és a negyedik kapun van nyitva egy kissé, akkor olyan energiát továbbítunk, amit rendkívül kellemesnek találnak az emberek. Azt tapasztalatból tudtam, hogy a gondnok alsó központjai tágra nyitottak, mert rendkívül visszataszítónak és elviselhetetlennek találtam. Félig viccelődve és egy kicsit a lelkifurdalástól is vezettetve, amiért így érzek iránta, elismertem, hogy az emberek nem nagyon kedvelnek. Mindig azt hittem, hogy hiányzik belőlem a társasági szellem, és ezért úgy éreztem, hogy ezt túlzott alkalmazkodással kell ellensúlyoznom. – Ez természetes – mondta egyetértően. – A talpadon és a lábikráidon lévő kapuk nálad részben mindig nyitva vannak. Ennek a ténynek a másik következménye, hogy nehézséged van a gyaloglással. 192. – Álljon meg a menet – mondtam –, semmi baj sincs a gyaloglásommal. Gyakorolom a harci művészeteket. Clara azt mondta, hogy simán és könnyedén mozgok. Erre nevetésbe tört ki. – Gyakorolhatsz, amit csak akarsz, akkor is húzni fogod a lábad gyaloglás közben. Úgy csoszogsz, mint egy öregember. Emilito Claránál is rosszabb volt. Clarában legalább megvolt a jóérzés, hogy velem együtt nevetett és nem rajtam, De Emilito semmi rokonszenvet sem tanúsított az érzéseim iránt. Úgy kötekedett velem, mint ahogy az idősebb gyerekek kötekednek a kisebbekkel és védtelenekkel. – Ugye nem sértődtél meg? – kérdezte átható szemekkel, – Én, megsértődni? Természetesen nem – forrongtam belül. – Akkor jó. Clara biztosított róla, hogy az összegező gyakorlatodon keresztül az önsajnálatod és önhittséged nagy részén már túladtál. Életed összegezésével, különösképpen a szexuális részével, némely kapud még jobban megnyílt. A ropogó hangot abban a pillanatban hallod a nyakszirtednél, amikor a jobb és a bal oldalad külön válik. Egy nyílás jön létre pontosan a tested közepén, ahol az energia felemelkedhet a nyakadhoz, ahhoz a helyhez, ahol a hangot hallottad. Ezt a pukkanást hallani azt jelenti, hogy a duplád készül tudatra ébredni. – Mit tegyek, amikor ezt hallom? – Nem az a fontos, hogy mit tegyél, mert nagyon keveset tudunk tenni. Csukott szemmel ülhetünk vagy felállhatunk és mozoghatunk. Az a fontos, hogy tudjuk, azért vannak a kortálaink, mert a fizikai testünk ellenőrzi a tudatosságunkat De ha ezt képesek vagyunk megfordítani, és így a duplánk vigyázza a tudatosságunkat, akkor gyakorlatilag bármit megtehetünk, amit csak elképzelünk. Felállt és odajött hozzám. – Most pedig nem fogsz engem is rávenni a dolgok elbeszélésére, mint ahogy Clarával és Nelidával is tetted. Csak a cselekvésen keresztül tanulhatsz a dupláról. Én most csak azért beszélek neked, mert az átmeneti időszakod még nem fejeződött be. Megfogta a karomat és szó nélkül magával húzott a ház hátsó részéhez. Ott a fa alá állított, ahol a fejem fölött pár hüvelyknyire egy vastag ág volt. Azt mondta, látni akarja, hogy ki tudom-e bocsátani újból a duplámat, de most teljesen

tudatosan, a fa segítségével. Komolyan kételkedtem benne, hogy bármit is képes lennék kibocsátani, és ezt meg is mondtam neki. De erősködött, ha szántszándékkal akarom, duplám kilöki magát belőlem és kiterjed a fizikai testem határain túlra. – Mit tegyek? – kérdeztem, azt remélve, hogy mutat egy olyan gyakorlatot, ami a varázslók törvényéhez tartozik. Utasított, hogy csukjam be a szememet és összpontosítsak a légzésemre. Ahogy megnyugodtam, szántszándékommal felfelé irányítottam az erőt egészen addig, amíg meg tudtam érinteni a legmagasabb ágakat azzal az 193. érzéssel, ami a fejtetőm kapujából jött ki. Azt mondta, ez nagyon egyszerű lesz, mert egy barát, a fa segítségével fogom csinálni. A fa energiája vázként fog szolgálni a tudatom kiterjedéséhez. Miután egy ideig a légzésemre koncentráltam, éreztem, hogy egy vibráló energia emelkedik fel a hátamon, ami próbálta kilökni a fejtetőmet. Ezután valami kinyílt bennem. Minden alkalommal, amikor belélegeztem, egy szál kinyúlt egészen a fa tetejéig; amikor kilélegeztem, a szál visszahúzódott a testembe. A fa teteje érintésének az érzete minden lélegzetvétellel erősebbé vált, egészen addig, míg végül valóban hittem, hogy kiterjedt a testem, és olyan magassá és tömörré váltam, mint a fa. Egy ponton mélységes szeretet és vonzalom árasztott el a fa iránt; és ugyanebben a pillanatban valami feláradt a hátamon, ki a fejemből, és azon kaptam magam, hogy a fa tetejéről szemlélem a világot. Ez az érzés csak egy pillanatig tartott, mert a gondnok hangja félbeszakította, megparancsolva, hogy jöjjek le és szálljak vissza ismét a testembe. Valami olyasmit éreztem, mintha egy vízesés, egy pezsgő befelé áramlás a fejem tetején belépve az egész testemet betöltötte volna ismerős melegséggel. – Nem kell túl sokáig egybe olvadni a fával – mondta, amikor kinyitottam a szememet. Túláradó vágyakozást éreztem, hogy átkaroljam a fát, de a gondnok a karomnál fogva elhúzott egy nagy sziklához, ahol leültünk. Kijelentette, hogy egy külső erő segítségével, például jelen esetben mikor tudatom a fával egyesült, könnyen ki lehet terjeszteni a duplát. Mivel ez könnyű, fennáll az a veszély, ha túl sokáig egybeolvadunk a fával, elszívhatjuk annak az életenergiáját, ami egészséges létfenntartásához szükséges. Vagy, talán mi hagyunk benne saját energiánkból egy részt, azzal, hogy érzelmileg hozzáfűződünk a fához. – Egybe lehet olvadni bármivel – magyarázta –, ha annak az energiája erős, akkor a te energiád is megnövekszik, mint ahogy már számtalanszor megtörtént ez, amikor egybeolvadtál Manfréd mágussal. De ha az beteg, vagy gyenge, akkor tartsd távol magad tőle. Mindenesetre takarékosan bánj a gyakorlatukkal, mert ez is, mint minden más, egy kétélű kard. A külső energia mindig másmilyen, mint a sajátunk és gyakran ellentétes a miénkkel. Figyelemmel hallgattam, amit mondott. Egy valami mindennél jobban érdekelt. – Mond csak Emilito, miért nevezted Manfrédot mágusnak? – Mert egyéniségét méltatva így fejezzük ki elismerésünket. Számunkra Manfréd nem lehet más, mint mágus. Ő több, mim varázsló. Varázsló lett volna, ha az ő fajtája között élt volna. De emberek és varázslók között él, így együtt érez velük. Csak egy magas szintű mágus tud ilyen cselekedetet végrehajtani. 194. Megkérdeztem tőle, látni fogom-e még valaha Manfrédot. Erre a gondnok eltúlzott mozdulattal a szájához emelte az ujját, mire csendben maradtam és nem nyaggattam további válaszért. Felkapott egy gallyat és a lágy talajra egy ovális formát rajzolt. Aztán egy vízszintes vonalat húzott a közepébe. A két részre rámutatva elmagyarázta, hogy a dupla alsó és felső részre oszlik, ami nagyjából megegyezik a fizikai test altesti és a mellkasi részével. Ebben a két részben két különböző energia kering. Az alsó részben az az eredeti energia áramlik, ami az anyaméhben volt velünk. A felső rész a gondolat energiát áramoltatja. Ez az energia a születésnél, az első lélegzetvételnél hatol be a testbe. A gondolati energia a tapasztalat által gyarapszik és felemelkedik a fejbe. Az eredeti energia pedig lesüllyed a nemi szerv területére. Az életben általában ez a két energia különválik a duplában, és ezzel gyengeséget, kiegyensúlyozatlanságot okoz a testben. Egy másik vonalat húzott, most az ellipszis közepén, felülről lefele és így azt hosszában ketté választva, ami szerinte a test jobb és bal oldalának felel meg. Ennek a két oldalnak is megvan a maga sajátságos energiakeringési sémája. A jobb oldaton az energia a dupla elején felfelé áramlik, hátulján pedig lefelé. A bal oldalon az energia a dupla elején lefelé áramlik, a hátulján pedig felfelé. Elmagyarázta, hogy nagyon sokan azt a hibát követik el, mikor próbálják megtalálni a duplát, hogy a fizikai test szabályait próbálják alkalmazni rá, például edzést, mintha az izmokból és csontokból állna. Semmilyen lehetőség nincs a duplát fizikai gyakorlatokkal erősíteni. – A legkönnyebb ezt a problémát a kettő különválasztásával megoldani – magyarázta a gondnok. – Csak amikor már különváltak, tud a tudatosság az egyiktől a másikhoz áramolni. Ez az, amit a varázslók művelnek. Ezzel mellőzhetik a képtelen rituálékat, varázslatokat és komplikált légzéstechnikákat, amiknek egységessé kellene tenni őket. – Mi van azokkal a légzésekkel és varázsló átkelőkkel, amiket Clara tanított nekem? Azok is képtelenségek? – Nem. Ő csak azokat a dolgokat tanította meg neked, amik segíthetnek elválasztani a testedet a dupládtól. Ezért mindezek hasznosak a számunkra. Azt mondta, hogy talán az a legnagyobb emberi téveszménk, hogy azt hisszük, az egészségünk és jólétünk forrása a

fizikai test, mikor lényegében véve az életünk irányítása a dupla hatáskörébe tartozik. Ez a téveszme abból a hibás következtetésből ered, hogy a testünk irányítja a tudatosságunkat. Még hozzátette, hogy általában a tudatosságunk a duplánk jobb oldalán keringő energiában helyezkedik el, ami a gondolkodási képességünket, a logikus okfejtésünket és az ideákkal és emberekkel való hatásos foglalkozásunkat eredményezi. Néha véletlenül, de többnyire tréning hatására 195. tudatosságunk átválthat a duplánk bal oldalán keringő energiába, aminek az lesz az következménye, hogy nem nagyon törekszünk intellektuális tevékenységekre, vagy az emberekkel való érintkezésre. – Amikor a tudatosság tartósan a dupla bal oldalára kerül, akkor a dupla kiterjed és kiemelkedik – folytatta –, és az illető felfoghatatlan dolgokra lesz képes. Ez nem csoda, hiszen a dupla a mi energiaforrásunk. A fizikai testünk csupán egy tartály, amibe az energia bele lett helyezve. Megkérdeztem tőle, hogy vannak-e olyanok, akik képesek az akaratukkal a tudatukat duplájuk akármelyik oldalára koncentrálni. Bólintott. –A varázslók képesek erre – válaszolt. – Azon a napon, amikor te is meg tudod ezt tenni, te is varázsló leszel. Azt mondta, hogy néhányan, miután már sikeresen végrehajtották az absztrakt repülést, egyszerűen légzésük manipulálásával képesek a tudatosságukat a duplájuk jobb vagy baloldalára átváltani. Az ilyen emberek ugyanúgy képesek a varázslásra és a harci művészetre, mint bonyolult, tudományos konstrukciókkal való foglalkozásra. Hangsúlyozta, hogy annak sürgetése, hogy a tudatosság tartósan a bal oldalra kerüljön, sokkal halálosabb csapda lehet, a benne rejlő erő és titokzatosság miatt, mint a mindennapi élet vonzásai. – Az igazi remény számunkra a középpontban van – mondta, a homlokomat és a mellkasom közepét megérintve. – Azon a falon, ami kettéválasztja a duplát, van egy rejtett ajtó, ami egy harmadik keskeny, titkos kamrába nyílik. Csak amikor ez az ajtó kinyílik, tapasztalhatja meg valaki az igazi szabadságot. Karomnál fogva megragadott és lehúzott a szikláról. – Az átmeneti időd már majdnem lejárt – mondta, siettetve vissza a ház felé. – Nincs több idő a magyarázatokra. Hagyjuk magunk mögött egy csapásra ezt az átmeneti időszakot. Gyere, menjünk a szobámba. Balsejtelemtől halálra váltan megálltam. Most már nemcsak rosszul éreztem magam, de becsapottnak is. Nem számított, milyen különc volt Emilito, és mennyit beszélt az éteri dupláról, azért férfi volt, és még elevenen élt az emlékezetemben, amikor megmarkolt a combjaim között a konyhában. Tudtam, hogy nem személytelen érintés volt, sem demonstráció; világosan érzékeltem a vágyát, amikor megérintett. A gondnok hideg szemekkel rám meredt. – Mi az ördögöt értesz az alatt, hogy érezted a vágyamat, amikor megérintettelek? Csak tátogni tudtam, nyitott szájjal. Szó szerint kimondta a gondolataimat. Szégyenérzet szaladt át rajtam, hideg reszketéssel együtt, és az egész testemen szétáradt. Ügyetlenül valami bocsánatkérésfélét nyögtem ki. Azt mondtam, arról szoktam fantáziálni, hogy olyan gyönyörű vagyok, hogy minden férfi ellenállhatatlannak talál. 196. – Az összegezésnek az. az értelme, hogy mindezt elégesd – válaszolt. – Te nem végezted el alaposan a munkádat. Kétségtelenül emiatt bolondultál meg, miközben megpróbáltad végrehajtani a varázstó átkelőt. Megfordult és elsétált a háztól. – Még nincs itt az ideje, hogy megmutassam neked, mire gondoltam – mondta. – Nem. Még sokkal többet kell dolgoznod, hogy megtisztítsd a cselekedeteidet. Sokkal többet. Mostantól kezdve kétszeresen óvatosnak kell lenned; kétszerte erősebben kell rohannod, és többet nem engedhetsz meg magadnak semmi baklövést. 197.

21. Abban a pillanatban véget ért az átmeneti időszakom, amikor Emilito rám támadt, hogy félreértettem a szándékát. Ettől fogva félretette a hóbortos tréfálkozó modorát és a legparancsolóbb, munkát kiszabó mesterré változott át. Nem volt több hosszúra nyúló magyarázat a dupláról vagy a varázslás más oldaláról, nem volt több intellektuális nyavalygás. Csak megerőltető gyakorlati munka volt. Hónapokon át, minden nap, reggeltől estig belemerültem a munkába, majd kimerülten aludni mentem a fa tetején lévő kis házba. A kung fu gyakorlásán és a kerti munkán kívül még az ebédet és a vacsorát is nekem kellett megfőzni. Megmutatta a gondnok, hogyan kell begyújtani a tűzhelybe, és hogyan készítsek el néhány egyszerű ételt, olyanokat, amilyeneket anyám is próbált nekem tanítani, teljesen eredménytelenül. A sok tennivaló miatt általában egyszerre beletettem mindent a lábasba és ott hagytam főni a tűzhelyen, hogy mikor visszajövök enni, kész legyen. Néhány hét múlva, mivel mindig ugyanazt a ragut készítettem, végül is tökéletes ízösszetételt értem el. Emilito szerint ha nem is lett belőlem kiváló szakács, de legalább ehető volt a főztöm. Ezt elismerésnek vettem, mert eddig életemben bármit is készítettem, a piskótától a vagdalthúgig, minden ehetetlen volt. Teljes csendben ettünk, amit néha ő tört meg, ha mondani akart valamit. De amikor én akartam beszélgetni, a hasát

kezdte tapogatni, emlékeztetve érzékeny emésztésére. A legtöbb időmet még mindig az összegező gyakorlattal töltöttem. A gondnok azt az utasítást adta, hogy ismételjem át az eddig összegezett eseményeket, emberi kapcsolataimat, azzal a különbséggel, hogy most mindezt a fa tetején lévő kis házban végezzem. Azzal, hogy mindennap felvontattam magam, túljutottam a tériszonyomon. Élveztem a kintlétet, különösen a késő délutánokat, ezt az időszakot erre a meghatározott feladatra tartogattam. Clara felügyelete alatt a sötét barlangban kellett végeznem az összegező gyakorlataimat. Ezért a gyakorlat hangulata nehézkes, földhöz kötött, komor és gyakran elrémisztő volt. Emilito irányítása alatt az összegezésnek a fa tetején lévő kis házban új hangulata volt. Világos, levegős és áttetsző. Példátlan tisztasággal emlékeztem a dolgokra. Megnövekedett energiámmal vagy annak hatására, hogy távol kerültem a talajtól, végtelenül több részletre emlékeztem. Sokkal élénkebb és kihangsúlyozottabb volt minden, és sokkal kevesebb önsajnálattal, mogorvasággal, félelemmel vagy megbánással volt telve, mint ami az első összegezésemet jellemezte. 198. Clara azt kérte, hogy írjam a földre mindenkinek a nevét, akivel életemben találkoztam, és aztán töröljem el a kezemmel, miután belélegeztem az összes velük kapcsolatos emléket. Emilito viszont száraz falevélre íratta fel velem az emberek nevét, aztán el kellett égetnem, miután mindent belélegeztem, amit felidéztem velük kapcsolatban. Egy speciális eszközt adott a levelek elhamvasztásához, egy tizenkét hüvelyk nagyságú fém kockát, aminek minden oldalán gondosan kifúrt kis kerek lyukak voltak. A doboz egyik oldalának felébe üveg volt behelyezve, mint egy kis ablak. A kocka fedeléből befelé egy hegyes tű állt ki. Az ablak felőli oldalon volt egy kis emeltyű, ami ki-be csúszott, ahova rá lehetett erősíteni a gyufát, és kívülről végig lehetett húzni rajta a gyufásdoboz durva felületét, miután a fedelet lecsuktuk. – Hogy elkerüljük a tűz keletkezését – mondta Emilito –, fel kell tűznöd a tűre a száraz levelet, így amikor becsukod a fedelét, az a doboz közepén fog lógni. Azután nézz be a dobozba a kis ablakon keresztül, majd az emeltyű segítségével gyújtsd meg a gyufát, told a levél alá és figyeld, ahogy porrá ég. Ahogy hosszasan néztem, hogy emészt fel a tűz minden egyes levelet, a tűz energiája oda vonzotta a szemeimet, ugyanakkor arra is ügyeltem, hogy ne lélegezzem be a füstöt. Aztán utasítására a hamut egy fém urnába tettem, az elhasznált gyufákat pedig egy papírzacskóba. Minden egyes gyufaszál azt a személyt képviselte, akinek a neve rá volt írva arra a száraz levélre, amit ezzel a gyufával gyújtottam meg. Mikor tele lett az urna, a fa tetejéről kiürítettem, a szélre bíztam, hogy szétfújja a hamut minden irányba. Az elhasznált gyufaszálakat tartalmazó zacskót egy másik kötélen eresztettem te, és Emilito két csipesszel megfogta a zacskót és egy speciálisan erre a célra való kosárba tette. Gondosan ügyelt rá, bogy se a gyufákat, se a zacskót ne érintse meg. Azt gyanítottam, hogy talán eltemette valahol a hegyekben, vagy talán a patakba dobta, hogy a víz feloldja. A gyufáktól való megszabadulás, biztosított, volt a végső tett a világ kötelékeitől való megszabadulás folyamatában. Körülbelül három hónapi délutáni összegezés után Emilito hirtelen megváltoztatta a munkarendemet. – Beleuntam az egyhangú ragudat enni – mondta egy reggel, mikor felcipelt hozzám egy kis ennivalót, amit ő főzött. Nagyon örültem, nem csak azért, mert így több időm maradt fent a kisházban, hanem azért is, mert igazán szerettem a mások főztjét enni. Mikor először kóstoltam meg Emilito főztjét, azonnal tudtam, hogy nem Clara főzte azokat az ételeket, amiket feltálalt nekem. Az igazi szakács mindig Emilito volt. Különleges pikáns zamata volt mindennek, amit készített, élvezet volt megenni. 199. Minden reggel hét óra körül ott állt Emilito a fa tövénél, készen arra, hogy felvontassam az ételét, amit a kosárba helyezett. A reggeli elfogyasztása után visszatértem az összegező gyakorlataimhoz. Mostanára megszabadultam attól a félelemtől, hogy valami kellemetlen eseményt fedezek fel; és így mindennél izgalmasabb kalandot jelentett a vizsgálódás és a bepillantás. Minél többet lélegeztem be a múltamból, annál könnyebbnek és szabadabbnak éreztem magam. Ahogy elszakítottam a régi, elmúlt kapcsolatokat, kezdtem újakat kialakítani. Kapcsolatot teremtettem azzal a különleges lénnyel, aki irányított engem. Bár Emilito szilárd és elszánt volt velem, hogy ezáltal halálra dolgoztasson, lénye mégis olyan súlytalanul könnyű volt, mint egy tollpihe. Először meglepett, hogy mindketten, ő és Clara is, azt állították, hogy olyan vagyok mint ők. De mélyebben magamba nézve be kellett lássam, hogy olyan nehézkes voltam mint Clara, és olyan állhatatlan, ha nem olyan őrült, mint Emilito. Amikor már hozzászoktam a furcsaságaihoz, nem találtam különbséget Emilito és Clara, a nagual, vagy akár Manfréd között. Túláradó érzéssel gondoltam rájuk, és növekvő gyengédséget kezdtem érezni Emilito iránt is, akit egy nap kedveskedve Emilitónak kezdtem szólítani. Amikor először találkoztunk, mondta, hogy Emilito a neve, ami a spanyol Emilio név kicsinyítő formája. Nevetségesnek tűnt, hogy egy felnőtt férfit „kicsi Emilio”-nak hívjak, ezért nem szívesen szólítottam a nevén. De ahogy jobban megismertem, el sem tudtam képzelni, hogy más néven szólítsam. Bármikor, ha négyükre gondoltam, eggyé váltak a gondolataimban. De Nelidával sohasem tudtam őket egybevetni. Nelida számomra rendkívüli volt; őt mindenkitől különválasztottam és mindenki fölé helyeztem, még így is, hogy csak egyszer láttam az igazi világban. Úgy éreztem, hogy azon a napon, amikor először ránéztem, a köztünk már meglévő

kötés formálisan is létrejött. Ez az egyszerű találkozás a mindennapi élet tudatszintjén, még ha röpke volt is, elég volt ahhoz, hogy a kötést elpusztíthatatlanná, örökkévalóvá tegye. Egy nap, amikor a konyhában ebédeltünk, Emilito odaadott egy kis csomagot. Ahogy megérintettem, tudtam, hogy Nelida küldte. Megnéztem, hátha rajta van a címe, de nem volt. A csomaghoz egy karikatúra rajz volt csatolva, amint egy nő csókra csücsöríti a száját. Nelida a következőt írta rá: „Csókold meg a fákat.” Felszakítottam a csomagot, és egy pár puha, bőr félcipőt találtam, aminek a talpán gumi stoplik voltak. Feltartottam, hogy Emilito is lássa. Nem tudtam rájönni, mire valók. – Ezek a te famászó cipőid – mondta Emilito, felismerő bólogatással. – Nelida tudja, hogy a tériszonyod ellenére is vonzódsz a fákhoz. A stoplik gumiból vannak, így nem sérted fel a fák kérgét. 200. Úgy látszott, a csomag megérkezése jelezte Emilitónak, hogy a famászással kapcsolatban részletes utasításokkal lásson el. Eddig csak a hámot használtam, hogy felvontassam magam a kis faházba. Néha el is szundítottam, vagy úgy elaludtam a hámban, mintha egy függőágyban feküdtem volna. De valójában sohasem másztam a fára, kivéve az egyik nagyon alacsony ágra, amire rákapaszkodva fellendítettem a lábaimat. – Most eljött az ideje, hogy meglássuk, milyen fából faragtak – mondta kötekedve. – Az új feladatod nem túl nehéz, de ha nem koncentrálsz rá, végzetes lehet. Az összes újonnan visszaszerzett energiádra szükséged lesz, hogy megtanulhasd, amit most mutatok neked. Utasított, hogy várjam meg a ház előtti magas facsoportnál. Néhány perc múlva megérkezett egy hosszú, lapos dobozzal. Kinyitotta és kivett belőle néhány biztosító övet és sziklamászó köteleket. Az övet a derekamra kapcsolta és egy másik, hosszabb övet is hozzákapcsolt, biztonsági akasztónak, mint ahogy a hegymászásnál is szokták. Hasonló övet kötött magára is, és megmutatta, hogyan másszak fel a fára, a hosszabb övet a fa törzsén áthurkolva és biztosítóként használva, ahogy felfele haladok a fán. Fürgén és pontosan kiszámított mozdulatokkal mászott, mialatt a kötelet ráhurkolta az ágakra, hogy biztosítsa magát. A végeredmény egy kötelekből álló háló lett, ami lehetővé tette, hogy biztonsággal mozogjon a fa minden oldalán. Ugyanolyan frissen jött le a fáról, mint ahogy felmászott. – Ügyelj rá, hogy az összes kötél és a csomók biztonságosak legyenek – mondta. – Itt nagy hibát nem engedhetsz meg magadnak. A kis hibákat korrigálni lehet, de a nagyok végzetesek. – Te jó isten, én is ugyanazt csináljam, amit te? – kérdeztem elámulva. Nem azért, mintha még mindig tériszonyom lett volna, inkább úgy éreztem, hogy nem lesz türelmem az összes hurkot és kötelet a megfelelő helyre kötözni. Jó időbe telt, míg egyáltalán hozzászoktam, hogy fel- és lemásszak a fán a heveder segítségével. Emilito bólogatott és vidáman felnevetett. – Ez egy igazi kihívás – ismerte el. – De ha egyszer kitanultad a csínjátbínját, biztos vagyok benne, te is úgy fogod érezni, hogy megérte. Most figyelj, hogy megértsed. Odanyújtott egy hosszú kötelet és türelmesen megmutatta, hogy kössem meg és bogozzam ki a csomókat, hogy bújtassam át a kötelet egy vastagabb gumicsövön, hogy ne dörzsöljem le a fa kérgét, amikor áthurkolom az ágat egy új mászóvonal kialakításához: hogyan ügyeljek, hogy ne tegyem tönkre a fészkeket mászás közben. A következő három hónapban, állandó felügyelete mellett, csak az alsó ágakon másztam. Amikor már megtanultam a felszerelést használni, megfelelően manővereztem és egyensúlyoztam magam, a tenyerem olyan kérgessé vált, hogy többé nem volt szükségem kesztyűkre. Ezután Emilito 201. megengedte, hogy magasabb ágakkal is próbálkozzam. Ezeken is ugyanolyan gondosan gyakoroltam ugyanazokat a manőverezéseket. Egy nap aztán, anélkül, hogy igazán törekedtem volna rá, felértem a fa tetejére. Ezen a napon Emilito megajándékozott – szerinte nélkülözhetetlen – három darab zöld színű dzsungelterepruhával, és sapkával, amelyeket nyilván valamelyik katonai boltban vásárolt az Államokban. A terepruhába beöltözve a ház előtti kis erdő magas fáin töltöttem napjaimat. Csak a szükségemet végezni jöttem te, és néha együtt enni Emilitóval. Minden fára felmásztam, amelyikre csak akartam, feltéve, ha elég magasnak találtam. Csak a nagyon öreg fákra nem másztam fel, mert betolakodónak éreztem volna magam rajtuk, vagy a nagyon fiatal fákra, amelyek nem bírták volna el a köteleimet és a lengéseimet. Fiatalos és életerős fákat választottam, ezek boldoggá és optimistává tettek. Ugyanakkor néhány idősebb is vonzott, mert sokkal több mondanivalójuk volt. De csak egyetlen fán engedett Emilito éjszaka aludni, azon, amelyiken a kis faház állt, mert ezen villámhárító volt. A lehajtható ágylapon aludtam, vagy a bőr hámba szíjazva, vagy néha, egyszerűen a fa ágához erősítettem magam. Némelyik kedvenc ágam vastag és sima volt. Hason feküdtem rajtuk. A fejemet egy mindig nálam lévő kispárnára helyeztem, kezeimmel és lábaimmal átkaroltam az ágat, ezzel bizonytalan, de frissítő egyensúlyban tartottam magam. Természetesen mindig bebiztosítottam magam a derekamra kötött kötéllel, amit egy magasabb ághoz kötöttem, arra az esetre, ha alvás közben elveszteném az egyensúlyomat. Az az érzés, ami kialakult bennem a fák iránt, szinte elmondhatatlan. Képes voltam elmerülni a hangulataikba, megtudni a korukat, a belső világukat, és hogy mit érzékeltek. Közvetlenül érintkezni tudtam velük a testemből kiáradó érzékeléssel. Ez a kapcsolat gyakran kiáradó, tiszta, gyengéd szeretettel kezdődött, majdnem olyan erőteljesen, mint ahogy Manfréd iránt éreztem; egy olyan szeretet, ami mindig váratlanul és önkéntelenül tört elő belőlem. Éreztem,

ahogy a gyökereik lehatolnak a földbe. Tudtam, mikor van szükségük vízre, és melyik az a gyökér, amelyik a földalatti vízkészlet felé nyúlik. Tudtam, milyen érzés számukra a fény felé törekedve élni, számítani rá, kivárni azt, vagy hogy milyen érzés volt számukra a hőséget, a hideget érzékelni, vagy a villámlástól, viharoktól megcsonkítva lenni. Megtanultam, milyen az, sohasem mozdulni el az előre elrendelt helyükről; némának lenni, a törzsön és a gyökereken keresztül érzékelni, és elnyelni a fényt a leveleken át. Minden kétség nélkül tudtam, hogy a fák érzik a fájdalmat, és azt is tudtam, hogy ha egyszer kapcsolatba kerültünk, a fák szinte öntik magukból a szeretetteljes gyöngédséget. Ahogy egy erős, vastag ágon ültem, és hátamat a fa törzsének támasztottam, az összegező gyakorlatom hangulata is teljesen megváltozott. 202. Vissza tudtam emlékezni életem minden részletére, anélkül, hogy féltem volna, hogy erős érzelmi reakciót válthat ki belőlem. Halálra nevettem magam azokon a dolgaimon, amik azelőtt mély traumát okoztak Rájöttem, hogy megszállottságaim többet nem tudnak önsajnálatot kiváltani belőlem. Mindent más nézőpontból láttam, nem olyan városiasan, mint ahogy azelőtt mindig, hanem gondtalanul, magányos falakóként, amivé lettem. Egy este, amikor még mindig az általam készített nyúlragut ettük, meglepetésemre Emilito élénken beszélni kezdett. Kérte, hogy maradjak itt a vacsora után, mert mondani akar valamit. Ez, annyira szokatlan volt, hogy növekvő izgalommal vártam. Hónapok óta csak a fákkal és a madarakkal beszélgettem. Most valami nagy dologra számítottam. – Már több mint hat hónapja élsz a fákon – kezdte. – Itt az ideje, hogy rájöjjél, mit csináltál ott fent. Menjünk be a házba. Mutatni akarok valamit. – Mit akarsz megmutatni? – kérdeztem. Emlékeztem, hogy egyszer valamit meg akart mutatni nekem a szobájában és nem voltam hajlandó bemenni hozzá. Az Emilito név tökéletesen illett rá. Végtelenül tiszteltem és becsültem, akár csak Manfrédot. Az egyik legfölemelőbb fölismerésem – ami a legmagasabb ágakra telepedve belém villant – az volt, hogy Emilito egyáltalán nem emberi lény. Úgy gondoltam, hogy valamikor emberi lény volt, de az összegező gyakorlatai ezt teljesen elsöpörték. Ez a nem emberi lénye mindenkit meggátolt abban, hogy szubjektív eszmecserével a közelébe férkőzhessen. Egyetlen átlagember sem lett volna képes megosztani azt, amit Emilito gondolt, érzett vagy tapasztalt. De ő, ha úgy akarta, közel tudott kerülni hozzánk és osztozni tudott velünk szubjektív állapotunkban. Ezt a nem emberi mivoltát, amit megéreztem, mikor először találkoztunk a konyhaajtóban. Most már felengedtem vele szemben, bár még mindig elválasztott tőle a csodálatom azért, amit elért. Újból megkérdeztem Emilitót, mivel még nem válaszolt a kérdésemre, hogy mit fog megmutatni. – Egy rendkívül fontos dolgot – mondta. – De tőled függ, hogyan fogod azt látni. Abból kiderül, hogy szert tettél-e a fák csendjére és harmóniájára. A belső, sötét kiskerten át sietve bementünk a házba. A folyosón át követtem egész a szobája ajtajáig. Nyugtalanított, hogy egy hosszúnak tűnő pillanatra megállt, mélyeket lélegezve, mintha össze akarná szedni magát az elkövetkezőkhöz. – Hát akkor menjünk be – mondta gyengéden meghúzva a pulóverem ujját. – A jelszó óvatosság! Ne bámulj rá semmire sem a szobában. Mindent megnézhetsz, amit csak akarsz, de csak könnyed, fürkésző tekintettel, gyors, futó pillantásokkal. Kinyitotta az ajtót és beléptünk furcsán különleges szobájába. A fákon 203. élve teljesen elfeledkeztem róla, hogy akkor jöttem be ide először, amikor Clara és Nelida elmentek. Most ismét megdöbbentett ez a bizarr tárgyakkal teletömött szoba. Az első, amit észrevettem, négy állólámpa volt, egyenként a négy szobafal közepéhez helyezve. Nem tudtam kitalálni, mifélék lehetnek. A szobát és benne mindent hátborzongató, érett borostyán színű fény világított meg. Elég jártas voltam az elektromosságban ahhoz, hogy tudjam, nem létezik ilyen színű villanykörte. Még akkor sem lehetne ilyen a hatás, ha egy színes lámpaernyőn keresztül szűrődne át a fény. Éreztem, ahogy Emilito a karomnál fogva segít átlépni egy lábnyi magas kerítésen, ami a szoba délnyugati sarkában körülzárt egy négyszögletes területet. – Üdvözöllek a barlangomban – mondta mosolyogva, ahogy beléptünk erre az elkerített területre. Egy hosszú asztal állt benn, amit félig elrejlett egy fekete függöny; és négy, rendkívül szokatlan formájú szék. Mindegyiknek magas, ovális támlája volt, ami körülfogta a hátat, és lábak helyett kör alakú talpazaton álltak. Mind a négy széket a fal felé fordították. – Ne bámulj – figyelmeztetett a gondnok, miközben segített beleülni az egyik székbe. Rájöttem, hogy valami műanyagféléből készülhetett. Köralakú ülése párnázott volt, nemigen értettem, hogy lehet olyan kemény, mint egy fa, de mégis rugózott, ahogy felültem rá. Ugyanakkor körbe is forgott, ha oldalra mozdultam. Az ovális támla, ami szinte körülfogta a hátamat, ugyanilyen kemény párnázatú volt. Az összes szék élénk égszínkékre volt festve. A gondnok a mellettem lévő székbe ült. Megfordult a székével a szoba közepe felé és szokatlanul feszült hangon mondta, hogy én is forduljak meg. Amikor megfordultam, felhördültem. A szoba, ahova az előbb beléptem, eltűnt. Helyette egy óriási, lapos területre bámultam, ami barackszínű fénnyel világított. Most a szoba a szemem előtt kinyílt és kiterjedt a végtelen térbe. A látóteremben a horizont koromfekete volt. Újból zihálni kezdtem, ürességet érezve a

gyomrom mélyén. Éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól, és behúz a tér. Többé nem éreztem magam alatt a forgó széket, bár továbbra is azon ültem. Hallottam, hogy Emilito azt mondja: – Forduljunk vissza –, de nem volt erőm, hogy visszafordítsam a széket. Ő segíthetett, mert hirtelen ismét a szoba sarkát láttam. – Hihetetlen, ugye – mondta mosolyogva. Egy szót se tudtam kinyögni, sem kérdést feltenni, mert tudtam, hogy nincs válasz. Egy-két perc múlva ismét megforgatta a székemet és bepillanthattam a végtelenbe. Ez a végtelen tér annyira elrémített, hogy becsuktam a szemem. Ismét éreztem, ahogy megfordítja a székemet. – Szállj ki a székből – mondta. 204. Automatikusan engedelmeskedtem neki, és ott álltam remegve, megpróbálva visszanyerni a hangomat. Most megfogott és a szoba közepe felé fordított. A félelemtől megbénítva nem akartam kinyitni a szememet. Erre koppintott egyet a gondnok a fejem tetejére, amitől kipattantak a szemeim. Megkönnyebbülésemre a szoba többé nem volt végtelen fekete tér, hanem ugyanolyan, mint mikor beléptem. Nem törődve a figyelmeztetésével, hogy csak futó pillantást vessek mindenre, az összes azonosíthatatlan tárgyat hosszasan megbámultam. – Kérlek, Emilito, mondd meg, mik ezek? – kérdeztem. – Én csupán egy gondnok vagyok – mondta Emilito. – Mindez a gondjaimra van bízva. – Karjával végigmutatott a szobán. – De átkozott legyek, ha tudom, hogy mik is ezek. Valójában egyikünk sem tudja. A házzal együtt a tanárunktól, Julian nagualtól örököltük, ő pedig az ő tanítójától, Elias nagualtól, aki szintén örökölte ezeket. – Olyan, mint egy színpadi kelléktár – mondtam. – De mindez illúzió, ugye? – Ez varázslás! Most azért tudod észlelni, mert elég energiát szabadítottál fel ahhoz, hogy az észlelésedet kiterjesszed. Bárki észlelheti, ha elég energiát tárolt magába. Az a tragédia, hogy energiánk legnagyobb része értelmetlen aggodalmak csapdájába esett. A kulcs az összegező gyakorlat. Ez felszabadítja a csapdába esett energiát, és aztán voilá! Szemed előtt megjelenik a végtelen. Elnevettem magam, amikor Emilito, azt mondta, voilá, mert annyira nem odaillő és váratlan volt. A nevetés egy kicsit enyhítette a feszültségemet. – De Emilito, mindez igaz, vagy álmodok? – nyögtem ki. – Álmodsz, de ez mind valóság. Annyira valóság, hogy megölhet bennünket azzal, hogy szétbomlaszt. Nem tudtam ésszerűen számot adni róla, mit is láttam, ezért sem elhinni, sem kételkedni nem tudtam az érzékelésemben. Óriási dilemmában és pánikban voltam. A gondnok közelebb húzódott hozzám. – A varázslás sokkal több, mint macskák és meztelen emberek tánca éjfélkor a temetőben, és az emberek megrontása – suttogta. – A varázslás hideg, absztrakt és személytelen dolog. Ezért hívjuk az észlelés aktusát varázsló átkelőnek vagy az absztraktba repülésnek. Hogy a félelmetes húzásának ellenálljunk, nagyon erősnek és elszántnak kell lennünk; ez nem a félősöknek, gyenge szívűeknek való. Ezek Julian nagual szavai. Annyira érdekelt, amit mondott, hogy teljes összpontosítással figyeltem Emilito minden egyes szavára; mialatt tekintetemet a szobában lévő tárgyakra szegeztem. Azt a következtetést vontam le, hogy egyik sem valóságos. Mivel nyilvánvalóan érzékeltem őket, ezért azon tűnődtem, hátha én sem vagyok valóságos, vagy talán én találtam ki ezeket. Nem azért, mint 205. ha nem lehetett volna őket jellemezni, hanem mert egyszerűen az agyam számára felismerhetetlenek voltak. – Most készülj fel a varázsló repülésre – mondta Emilito. – Úgy kapaszkodj belém, mintha az életed múlna rajta. Ragadd meg az övemet, ha a hátamra akarsz csimpaszkodni. Bármit is csinálsz, ne engedj el. Mielőtt megkérdezhettem volna, mi a szándéka, a székhez irányított, beleültetett a fal felé fordulva. Aztán kilencven fokos szögben megfordította a széket, így most újból a szoba közepén lévő elrémisztő, végtelen térbe néztem. A derekamnál fogva segített felállni és néhány lépést tétetett velem a végtelenségbe. Szinte képtelen voltam járni; úgy tűnt, hogy a lábaim tonnányi súlyúak. Éreztem, hogy a gondnok meglök és felemel. Hirtelen egy mérhetetlen erő beszívott, és többé már nem lépkedtem, hanem suhantam a térben. A gondnok mellettem siklott. Eszembe jutott a figyelmeztetése és megragadtam az övét. Éppen idejében, mert egy újabb energiaroham a legnagyobb sebességre gyorsított fel. Kiabáltam, hogy állítson meg. Hirtelen a hátára vett és én úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem múlott volna rajta. Megdörzsöltem a szemeimet, de semmi sem változott. Ugyanazt a végtelenséget láttam magam előtt, akár nyitva, akár csukva volt a szemem. Valamiben repültünk, ami nem levegő volt és nem is a föld felett voltunk. Az volt a legnagyobb félelmem, hogy ez a monumentális energiaáradás lesodor a gondnok hátáról. Minden erőmmel azon voltam, hogy a hátán maradjak, és ne lazuljon el a szorításom és a koncentrációm. Ugyanolyan hirtelen lett vége az egésznek, mint ahogy elkezdődött. Egy másik energiaroham után izzadságban úszva ott találtam magam a kék szék mellett állva. Megállíthatatlanul reszketett a testem. Verejtékezve levegőért kapkodtam. A hajam nedvesen és csapzottan az arcomba lógott. A gondnok a székbe nyomott és a fal felé fordított. – Be ne merj pisilni a bugyidba – figyelmeztetett nyersen –, amíg ebben a székben ülsz! Túl voltam minden testi funkción. Teljesen üres voltam, még félelem sem volt bennem. Minden kiürült belőlem., mialatt abban a végtelen űrben repültem.

– Ugyanúgy képes vagy az észlelésre, mint én – mondta bólogatva Emilito. – De még semmilyen ellenőrzésed sincs az új világban, amit észlelsz. Ez egy élet fegyelmezettségével és az erő tárolásával jön meg. – Ezt sohasem leszek képes megmagyarázni magamnak – mondtam és megfordultam a szoba közepe felé, hogy még egyszer bepillantsak abba a lilás végtelenségbe. Most a szobában lévő tárgyakat kicsi, sakkfigurányi méretűeknek láttam. Kutatnom kellett utánuk, hogy megtaláljam őket. Ugyanakkor ennek a térnek a hidegsége és félelmetessége teljes borzalommal töltötte el a lelkemet. Eszembe jutott, amit Clara mondott azokról a 206. látókról, akik szembenéztek ezzel; hogy nézték meredten ezt a végtelenséget, és az hogy nézett vissza rájuk hidegen és merev közönyösséggel. Azt sohasem mondta, hogy ő maga is szembenézett vele, de most már tudom. hogy megtette. De mi értelme lett volna, hogy elmondja nekem. Csak nevettem volna rajta vagy fantáziálásnak tartom. Most rám került a sor, és én néztem meredten szembe vele, annak a reménye nélkül, hogy fel tudtam volna fogni, mit nézek. Emilitónak igaza volt, egy élet fegyelmezettségére és összegyűjtött energiájára van szükségem ahhoz, hogy megértsem: a határtalant szemlélem. – Most nézzük meg a végtelen másik oldalát – mondta Emilito, és gyengéden a fal felé fordított. Szertartásosan fellebbentette a fekete függönyt, mialatt én üres tekintettel rámeredtem, és vacogó fogaimon próbáltam uralkodni. A függöny mögött egy lábak nélküli, hosszú, keskeny, kék asztal volt, ami úgy látszott, hogy a falhoz van erősítve, bár semmit sem láttam, ami odaerősítette volna. – Könyökölj az asztalra és helyezd az álladat az ökleidre, ahogy Clara mutatta – utasított. – Gyakorolj nyomást az álladra. Könnyedén tartsd a fejedet, ne légy feszült. Most gyengédségre van szükségünk. Követtem az utasítását. Azonnal egy kis ablak nyílt meg a falon, körül belül hat hüvelyknyire az orromtól. A gondnok a jobb oldalamon ült, és láthatóan ő is egy másik kis ablakon nézett keresztül. – Nézzél be. Mit látsz? A házat láttam. A bejárati ajtót és a ház bal oldalán lévő ebédlőt, amibe egyszer bepillantottam egy kicsit, miközben Emilitóval elhaladtunk előtte. Ez akkor történt, amikor először használtam a főbejáratot. A szoba ki volt világítva és tele volt emberekkel. Nevetgéltek, és spanyolul társalogtak. Néhányuk ennivalót szedett magának a tálalóról csábítóan hívogató, választékos ételekből, amik ezüst tálakon voltak gyönyörűen elrendezve. Láttam a nagualt, majd Clarát is. Sugárzó volt és boldog. Gitározott és duettet énekelt egy másik nővel, aki akár a testvére is lehetett volna. Ugyanakkora volt, mint Clara, csak sötétebb bőrű. Nem volt olyan tüzesen zöld szeme, mint Clarának. Az övé is tüzes volt, de sötét és vésztjósló. Aztán Nelidát láttam egyedül táncolni egy gyönyörű melódiára. Valahogy másmilyen volt, mint ahogy emlékeztem rá, de nem tudtam megmondani, hogy mi a különbség. Egy darabig elbűvölten bámultam őket. Mint aki meghalt és a mennyországba került, olyan éteri, olyan örömteli volt a jelenet, annyira érintetlen a mindennapi élet gondjaitól. De hirtelen kizökkentem a gyönyörködésből, amikor váratlanul egy másik Nelidát láttam belépni az oldalajtón. Nem akartam hinni a szememnek, kettő volt belőlük. Kérdően a gondnok felé fordultam. 207. – Az amelyik táncol, az Florinda – mondta. – Ő és Nelida egy formák, kivéve, hogy Nelidának kissé lágyabb vonásai vannak. – Rám meredt, majd kacsintott egyet. – De sokkal könyörtelenebb. Megszámoltam a szobában lévőket. A nagualon kívül tizennégyen voltak; kilenc nő és öt férfi. A két Nelida, Clara és a sötétebb bőrű testvére, és még öt, számomra ismeretlen nő. Közülük hárman biztosan idősebbek voltak, de mint Clarának, Nelidának, a nagualnak és Emilitónak, nekik sem tudtam meghatározni a korukat. A másik két nő csak néhány évvel látszott idősebbnek nálam, talán huszonöt év körüliek lehettek. A férfiak közül négy idősebb, de ugyanolyan keménykötésű volt, mint a nagual, de az ötödik fiatal volt. Sötét bőrű, kis növésű, hullámos, fekete hajú, és nagyon izmos férfi volt. Élénk gesztikulálással beszélt, az arca erős akaratot fejezett ki. Volt valami benne, amivel elütött a többiektől. Megdobbant a szívem, és azonnal vonzódást éreztem iránta. – Ő az új nagual – mondta a gondnok. Ahogy néztük a szobát, elmagyarázta, hogy minden egyes nagual a saját egyéni temperamentumával és tapasztalatával módosította a varázslását. Nagual John Michael Abelar, yaqui indián lévén, a yaqui indiánok pátoszát hozta a csoportba, ami minden cselekedetüket jellemzi. – Az ő varázslásuk – mondta – ezeknek az indiánoknak a komor hangulatával van átitatva. Mindegyikünk, magamat is beleértve, a szabály szerint, a yaquik megismerése által, követjük őket változó felle hullámzásaikban. – Ez a szabály rád is vonatkozik, egészen addig, míg az új nagual el nem foglalja a helyét – súgta a fülembe. – Azután az ő temperamentumával és tapasztalataival kell átitatnod magad. Ez a törvény. Azután egyetemre kell menned. Ő teljesen belemerült az akadémikus tanulmányokba. – Ez mikor lesz? – suttogtam. – Bármikor, amikor a csoportom minden tagja együttesen szembenéz azzal a végtelennel, ami a mögöttünk lévő szobában van, és hagyjuk, hogy szétoszlasson bennünket – válaszolta lágyan. A fáradtság és a kétségbeesés kezdett elárasztani. A megfeszített erőlködés, hogy próbáljam felfogni a felfoghatatlant, túl sok volt számomra.

– Ez a szoba, aminek én vagyok a gondnoka, a John Michael Abelar előtti összes nagual felhalmozott szántszándékának és temperamentumának esszenciája – súgta a fülembe. – Teljesen leheletlen megmagyarázni, mi is ez a szoba. Számomra, akárcsak számodra is, ez teljesen felfoghatatlan. Elfordítottam a szememet az ebédlő látványától és Emilitóra néztem. Sírni szerettem volna, mert végül is megértettem, hogy Emilito ugyanolyan magányos, mint Manfréd; mérhetetlen tudatosságra képes, ugyanakkor azzal a a végtelen magányossággal megterhelve, amit ez a tudatosság hoz. Az a vágyam, hogy sírjak, csak egy pillanatig tartott, és rájöttem, hogy az 208. ilyen alapérzelem, mint a szomorúság, amikor a helyén van, félelemmel teli tisztelet érzetét váltja ki belőlem. – Az új nagual gondodat fogja viselni – mondta Emilito, visszaterelve figyelmemet az ebédlőre. – Ő a te utolsó tanárod, az, aki téged a szabadsághoz vezet. Sok neve van, mindegyik a varázslás különböző fajtájához tartozik. A végtelenség varázslásához tartozó neve Dilas Grau. Egy nap találkozni fogsz vele, és a többiekkel is. Erre még nem voltál képes, amikor Nelidával ott voltál a bal folyosón, és most velem sem tudod itt megtenni. De hamarosan átkelsz. Várnak rád. Megnevezhetetlen vágyódás fogott el. Át akartam csúszni a nyíláson, hogy együtt lehessek velük a szobában. Ott melegség és gyengédség volt. És vártak rám.