T. Ágoston László Haladék Bizony ez véresnek látszik ‒ nézegetem gondterhelten az alsónadrágomat hajnaltájban a fajanszon üldögélve. ‒ Lehet, hogy felsértettem magam valahol, valamivel? De hol, mikor, hogyan? Semmi nem jut az eszembe. Sehol egy okos, vagy buta gondolat. Az is lehet, hogy a cékla festette meg, amit tegnap ettünk. Igen, ez lehet a megoldás, mert semmi se fáj, semmi se szúr… Legföljebb a gondolat, hogy hetvenen túl már olykor kopogtatás nélkül nyit be az emberhez a kaszás. Ha elmondanám a feleségemnek, biztosan megijedne. Azonnal összecsomagolna, és meg se állna velem az orvosi ügyeletig, vagy a kórház sürgősségi osztályáig. No igen, de ő szerencsére alszik, s nem is sejti min tipródom én itt a mellékesben. No nem, ez ostobaság, velem nem történhet ilyen. Soha nem volt gond a vesémmel. Nem iszom, már a dohányzásról is leszoktam… Tudtommal meg se ütöttem magam… Két éve volt az a kis prosztata műtétem, de semmi komoly. Aludjunk rá egyet, s reggelre nyoma se marad az ijedtségnek! Bárhogy próbáltam elhessegetni a gondolatot, csak nem hagyott békén. Álom nélkül forgolódtam, sóhajtoztam. Persze, hogy kiszúrta. Gyors öltözés, anyósülés, kórház. Abban reménykedtem, hogy vaklárma az egész. Az orvos megvizsgál, rábólint, felír valami gyógyszert, és alszunk tovább. De nem. Az ultrahanggal hosszan időzik a hasamon és a fejét csóválja. Aztán fölfektet a vizsgáló asztalra. Már a nővér is ott serénykedik mellette. Nem értem a szavaikat, de rólam beszélnek és ott matatnak a hasamon. Zsibbadtan fekszem, nézem a plafont és egy biztos pontot keresek. Kiürítem az agyamat, nem akarok gondolni semmire. Legkevésbé arra, ami most történik velem. Lehet, hogy nem is velem történik, csak úgy képzelem… de ez a furcsa görcs nekem fájt… Megpróbálom összekaparni magam. Az orvos arcát keresem. Fáradt vonásairól semmit se tudok leolvasni. Az ügyelet végén járunk. Éjszaka sok volt a beteg. A nővér mondta a feleségemnek. De hol van ő? Nem látom, nem hallom a szavát. Biztosan kiküldték. Megadom magam a sorsomnak, újra mereven bámulom a plafont. Elzsibbaszt a bizonytalanság, agyamban dobol a kétségbeesés. Talán már nem is vagyok… Vért vesz tőlem a nővér. Az eredményre várni kell. Addig nem mehetek haza. A folyosón, mint ősszel villanydróton az indulni készülő fecskék, gyűrött arcú emberek ülnek. Olykor egy-egy pár csattogó fapapucs kopog el köztük, s fehér köpeny lobog el fölötte sietve. Csendben suhanó percek, csak a lift csönget. Szólítanak. Az orvos siet, már a műtőben kellene lennie. Sajnos ez tumor, sürgősen operálni kell. Addig meg katéter. A várólista hosszú, a katéter emléke elborzaszt. Nincs
2 más kiút? Nejlonzacskó a nadrágszárba zihereisztűvel feltűzve… Szúr, csíp, fáj, ha valahol megtörik a cső. Az ágyban bárhogy fekszel, mindenképp útban van. A várólistán támadt egy lyuk, oda beférhetnék talán… Műtét az ünnepek után. ‒ Uram, adj erőt, hogy elviseljem! ‒ fohászkodom. ‒ Segíts, mert nem bírom el egyedül! Miért pont én? Miért pont most? Miért pont velem történik ez? Nincs válasz, csak az óra perceg tovább. Félek a műtéttől, riaszt a kórházi ágy. Mondják, hogy nem nagy dolog, négy nap után már haza is mehetsz, s utána már csak gyógyulni kell. Nem kételkedem, s igyekszem meggyőzni magam. Oly sok mindent elviseltem már, ezt is túl kell élnem… Aztán nincs több katéter, nincs több görcsös fájdalom. Csak mielőbb vége legyen! Túléltem. A műtőslegény lerak az ágyra, pihenhetek. Az orvos azonban gondterhelt arccal nézegeti a kórlapomat. Azt mondja, várjuk meg a szövettani vizsgálat eredményét. De hiszen a műtét sikerült… Már jól vagyok, már sétálni is tudok a folyosón, már nincs semmi baj… Uram, mit tartogatsz még a számomra? Az orvos szűkszavú, a számítógép képernyőjét figyelve mondja: ‒ sajnos pozitív. ‒ Mármint a szövettani eredmény. A tumort kivágta a sebész, de mögötte ott lehet a rák. Akkor hát nincs több esély, kopog a vég. Furcsa érzés kerít hatalmába, hiszen már nincs mit veszítenem. Az esélytelenek nyugalmával kérdezem, mi jöhet még? Tehet-e még bármit értem földi ember, vagy itt véget ért az orvostudomány? ‒ No igen… ‒ mondja az orvos zavartan, mert neki már a műtőben kellene lennie. ‒ A műtét sikeres volt, nincs már tumor, de… Talán lenne egy megoldás. Egy nagy műtét, de az kockázatos. Ebben a korban kevés beteg éli túl. Elemi erővel tör fel belőlem a kérdés: ‒ Doktor úr! Mennyi időm lehet még hátra? Az orvos a kilincset fogja, lába a küszöbön, úgy válaszol. ‒ Nem tudhatom. Nem én vagyok az Isten. Én csak a szikét fogom, de talán az onkológus kolléga még segíthet ‒ mondja, és sietve távozik. A faliórán zökkenve ugrik a nagymutató. A várólista itt is hosszú és csendes a váróterem az onkológián. Mint ősszel a villanydróton az indulásra kész fecskék, sorsukba dermedve várnak, s befelé néznek a megkeményedett arcú emberek. Felettük már megszületett, s kimondták az elsőfokú ítéletet. Halasztásért fellebbeznek csupán. Még egy korty tavaszi harmatért, egy napsugaras őszi
3 délutánért, egy csókért, egy simogatásért, egy elhaló pillantásért a hegygerinc fölött. Aztán jöhet a tél, a szél zúgatta zúzmara, a lavina, mely mindent elsodor. A kezelőből, mint távoli hegyi patak surrogása, halk morajjal szűrődik ki a gépek zaja. Elhangzik egy-egy név, ahogy a nővér a következő beteget szólítja, egy-egy ajtócsapódás az öltöző soron. Az orvos a beutalót nézi. Bólint, vagy a fejét csóválja, s új vizsgálatot rendel el. Mérlegel, hány sugárkezelést írjon elő, s mikor kell kezdeni a kemoterápiát. Nem kelt hamis reményeket, tudja hogy ez az utolsó állomás, s ezt a betegnek is tudnia kell. Bármelyikük hibázik, nincs több esély. S azt se titkolja, hogy fájni fog, küzdeni kell, nem adják ingyen a gyógyulást. Van gyógyszer, csillapítható a fájdalom, de akarni kell, s akkor talán az Isten is megsegít. Befekszem a teremnyi gépbe. Szinte elnyel, mint éhes sárkány a mesebeli királyfit. Vajon visszaad, ha már nem kellek neki? Az asszisztens eligazít. Vígasztal, bíztat, látva arcomon a döbbenetet. Azt mondja, nem fáj, s mindössze néhány perc a kezelés. Beállítja a gépet fölöttem, s berajzolja a hasamon a célterületet. Akkor hát célkeresztben vagyok. Mehetek a másik nővérhez, aki fiolákba csorgatja a véremet. A betegöltöző előtt egy asztal, rajta kis vesszőkosár. Abba kell tenni a kezelőlapot. Majd szólítanak. Ez a sok sorban ülő ember mind arra vár, hogy beszólítsák. A nővér kilép az ajtón, hangos szóval egy nevet kiált. A beteg bólint, engedelmesen föláll, s lassú léptekkel indul az ajtó felé. Én is, amikor engem szólít időtlen idő után. ‒ Tudja, nagyon drága betegség ez ‒ morogja szinte csak maga elé az egyik beteg. ‒ A gazdagok kórja. A rendelő előtti parkolóban négyszáz forint az óradíj. A minap két és fél órát vártam. Igaz, közben elromlott a gép, javították. Naponta negyven kilométer utazom oda-vissza. A főnököm türelmes ember, de már keresi az utódomat. Az asszony a receptkönyvet bújja, mit főzhet nekem, ami nem árt. Már több mint tíz kilót fogytam, de még mindig nem elég a sugár. Azt mondják enni kell, mert a végére már étvágya se lesz az embernek. De hát mit, meg hogyan? Adott az orvos egy papírt, de én nem tudok eligazodni rajta…Itt szemben, az utca túloldalán van egy üzlet, egy élelmiszer bolt, ami csupa olyan étrend kiegészítőket árul amit nekünk ajánlanak. Benéztem a minap. Van ott minden, ami szem-szájnak ingere, de az árlapon csak úgy ugrálnak az ezresek. Már deutérium mentes vizet is lehet kapni literenként ezerhatszáz forintért. Ez most a legdivatosabb… Elhallgat, az enyhén reszkető kezét bámulja. Én se szólok, mert mit is mondhatna erre az ember? Csak bólintok, mint a másik oldalán ülő nő is. Köztünk ül a csend. A faliórán ugrik a mutató. Lassan körbejár az időtlen idő. Az enyém, az övék, a mi elfogyó időnk.
4 Engem szólítanak. Gyorsan vetkőzöm, nehogy feltartsam a sort. Csak a trikó marad, az alsónadrág, meg a papucs. No meg a kis törölköző, amire fekszik az ember. Hoszszú a folyosó. A végén a gép már beprogramozva vár. Fölfekszem a hideg, kemény asztalra. Fölemelkedik, elnyel a gép. Furcsa érzés fog el itt ég és föld között. Az asszisztens valami zsírkréta szerű anyaggal újra átrajzolja a hasamat a köldököm alatt. Eszembe jut, hogy valamikor régen a nejemmel játékosan megfújtuk egymás hasát. Ez nem csiklandoz, nem idéz vágykeltő emlékeket. Nem szabad lemosni. Akkor meg nem is akartuk. Beigazgat az asztalon. Kissé feljebb a kart, a popsit kissé jobbra, a lába se mozdul. Jó, köszönöm így marad. A kezelés indul, az asszisztens kimegy. Én megmerevedek. A gép felmordul. Csörög, csattog, zümmög, alattam megáll a nagy, kerek fej. Megnéz magának, aztán zümmögve teszi a dolgát. Oldalra fordul. Attól félek, felborul ez a hatalmas gépcsoda, s maga alá temet, de őt nem zavarja az én félelmem. Végül fölém hajol, mintha rám kacsintana a nagy szem. Még mordul egyet, aztán elhallgat. A kezelő bejön, kihúz a sárkány torkából. Lágy landolással földre érkezem. Kész, le lehet szállni. Magam köré tekerem a kis törölközőt, indulok kifelé. A folyosó sarkán, a kanyarban már ott vár törölközőbe csavarva a következő beteg. Alig volt hat perc az egész. Felöltözöm, végigtapogatom magam. Semmi nem fáj, minden csontom ép, nem érzek semmi változást. Még hányingert sem, pedig arra többen figyelmeztettek. Gyógyszert is írnak ellene. Ha ilyen könnyen viselem a kezelést, a hétvégén akár horgászni is elmehetünk. Már csak azért is, mert az étrendi tájékoztatóban ajánlott a hal. …és már csak huszonkilenc kezelés van hátra. Huszonkilenc…Vajon sok ez, vagy kevés? A harmadik után kissé émelyeg a gyomrom és beleül a tompa fájdalom. Az étvágyam is mintha megcsappant volna. Semmi baj, ettől még horgászni tudok… Tudnék, ha a tóban lenne hal. A halőr azt mondja, az ünnepek előtt volt telepítés. Meg is telt a tópart vendég horgászokkal. Fogtak is szépen, de hát nincs az a sok, ami el ne fogyna… A jövő héten újra telepítenek, jöjjünk el újra, biztosan lesz jó fogás! ‒ No igen ‒ mondom én elgondolkozva ‒ , de a jövő hét bajos. Más elfoglaltságom lesz azokban a napokban. Hímezek-hámozok, nem akarom kimondani az okát. Végül valahogy mégis kibukik belőlem a sugárkezelés. Az ember csak néz rám nagy, kerek szemekkel, s arcáról lefagy az üzleti mosoly. Vállamra teszi a kezét és annyit mond: ‒ Ha vége lesz, jöjjön el! Elteszem magának a legszebb tükörpontyot. De ígérje meg, hogy biztosan eljön érte! Megígértem. Kezet is adtam rá, hogy ott leszek. A gép csörög, csattog, morog fölöttem. Napról napra nehezebben viselem a terhelést. Már a folyosó is hosszúnak tűnik. Jön a hányinger, meg a hasmenés. Elborzaszt a gondolat, hogy akár út közben is… Már nem én vagyok a testem ura, a gamma sugár rab-
5 szolgája lettem. A váróban is szaladni kell… Szaladni? Micsoda szó! Vánszorogni, ahogy mozdulni hajlandó a láb. És fáj, szúr, csíp, meg minden… Az orvos bólint. Sajnos e szenvedés nélkül nincs gyógyulás. Receptet ír, a nővér beköti az infúziót. A mérlegen egyre könnyebb vagyok. Rémálmok gyötörnek. Kések villognak gyilkosok kezében, farkasok pofáján csorog a vér... Bármerre nézek, vicsorgó vészek. A semmi közepén védtelen vagyok. Átizzadt párnám az egyetlen menedék. De már csak négy kezelés van hátra, s a kúrának vége, megpihenek. A gép és a doktor elvégezte a dolgát, de vajon ott fönt is rábólint-e a Mindenható? Mennyi és meddig? Mit ér az ember így hetven fölött? Tudom, hogy véges e földi élet, tudom, hogy bónusz nekem se jár. Szél zúg fölöttem, a hajló ágra turbékolva száll le egy cinege pár. Hallom a hangját, értem szavát. Bólintva mondja: ”Bizony megpróbál, de nem hagy el az Isten. Nézz föl az égre és kövesd szavát! Nem nagy a vágyam, csak látni még a kertet, ahogy virágba borul, ha eljön a nyár. Ülni a padon, fogni a párom dolgos kezét, s megsimogatni kedves arcát, látni, és viszonozni bíztató mosolyát. No meg ahogy huncut szemével visszakacsint a legkisebb unokám. No meg Uram, elmenni a halőrhöz, akinek a szavamat adtam, aki a tóparton egy termetes potykával vár. Add meg Uram, hogy hallhassam még egy kicsit a nádas zúgó szavát, s ha már ott vagyok, hadd dobjam be a horgot, s fogjam a bot kezemhez kopott végét, míg a kapásjelző fütyülni kezd. Hadd nézzem még egy kicsit a túlparti erdőt, míg a fák lombja fölött visszaint a lenyugvó napsugár. ***
