Színház a rácsok mögött

Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszék

SZAKDOLGOZAT Színház a rácsok mögött

Konzulens:

Dr. Kabódi Csaba tanszékvezető habil. egyetemi docens

Készítette:

Rada Lilla Jogász képzés Nappali tagozat 2010.

TARTALOM

Előhang…………………………………………………………………………………3

1.Történeti céljainak

áttekintés a szabadságvesztés büntetésnek, illetve végrehajtásának és alakulásáról

és

fejlődéséről………………………………………………….4

2.A XX. század büntetés-végrehajtási tendenciái………………………………….......7 3.Börtönártalmak……………………………………………………………………...14 4.A

mai magyar büntetés-végrehajtás kodifikációs és elméleti alapjai, gyakorlati

problematikája, különös tekintettel a büntetés-végrehajtási

nevelés

fejlesztési

koncepciójára………………………………………………………...………………...15

5.A személyiségkorrekciós nevelés elemei, jelentősége a büntetés-végrehajtásban…20 6.A

művészet mint a büntetés-végrehajtási nevelés eszköze, alkotómunka a

börtönben……………………………………………………………………………... 26

7.A színházcsinálás speciális helyzete, közösségformáló ereje………………………30 8..Mozaikok a börtönszínház történetéből………………………………………….. 36 9.A Váci Fegyház és Börtön társulata, annak története……………………………53 10.A fogvatartottak hozzáállása ...………………………………………………….59 Epilógus……………………………………………………………………...……….64 Irodalom……………………………………………………………………...………66

2

Előhang

Hang, hogy messzire hallatsszon. Lélektől lélekig. Sokan kérdezik, milyen marcona férfiak közt börtönben dolgozni. Életem egyik legkülönlegesebb élménye. Maga a bezártság tudata olyan energiákat fojt el, amelyeket a hétköznapi élet során a munka, családi élet, szabadidő és más klasszikus cselekvések lekötnek. Nagyon sok elfojtás agresszióba csaphat át, de közhely értékű már azt leírnom, hogy mindez alkotó energiává is alakítható. Sőt, olyan emberek jöhetnek tisztába bizonyos irányú képességeikkel, készségeikkel, akik soha nem is foglalkoztak ilyesmivel, nem is gondoltak rá. A képzőművészet valamivel egyszerűbb, adott az anyag, „csak” az önkifejezés hiányzik, a lelket verbálisan nyitogatni sokkal nehezebb. Már a biblioterápia is az az út, ahol el lehet jutni saját lelkünk rejtett kapuihoz, de a színház mindent akar. A test áll ki a színpadra, hogy megmutassa a pőrére vetkőztetett lelket. Ez itt életveszélyes. Egy kemény dominanciára, hierarchikus kapcsolati rendszerre épülő hely, mint a börtön, nem engedi meg a gyengeséget. Nehéz ezért – és talán nem is szükséges – megkérdezni, előhozni bizonyos dolgokat, holott egy művészi alkotóközösségben természetes dolog, hogy jól ismerjük egymás életét, nemhogy problémát okozzon akár egy érintés. Érintésnyi közelből írom ezt a dolgozatot: a téma feltárására látogattam el annak idején Szegedre, a Kozma utcába és Vácra, ahol ottragadtam – színházat csinálni. Őr és fogvatartott közötti hibrid lényként járok 2003. óta a Váci Fegyház és Börtön irodalmi, színjátszó szakkörét vezetni - leginkább a nevelőhöz vagy a külső oktatóhoz hasonlítható státuszban, ahogy a mágneskártyám is nevez: ”tanár 2”.

3

1. Történeti áttekintés a szabadságvesztés büntetésnek, illetve végrehajtásának és céljainak alakulásáról és fejlődéséről

A szabadságvesztés büntetés klasszikus, mai értelemben vett formája Európában a XVI. században alakul ki Angliában (Bridewell, House of Correction), illetve Hollandiában, Amszterdamban (Tuchthuiz, nőknek a Spinnhuiz)1 a megfelelő intézmények kialakításával. Sőt, a fiatalkorúaknak szánt bv-intézmények őseként – és talán a szabadságvesztés történetében először az erkölcsi javítás szándékával (eltekintve az 1596-os alapítású, inkább munkára kényszerítő, mint nevelő Rasphuiztól2) – 1603ban létrejön az első titkos fenyítőház a polgárcsaládok gyermekeinek átnevelésére. Közép-Kelet-Európában, így Magyarországon is csak a XIX. századra válik általánossá a szabadságvesztés büntetés. A korábban létező szabadságelvonás eredetileg csak a büntetésig való őrzést (carcer), illetve a politikai ellenlábasok eltüntetését célozta (fogság, várfogság), és a valódi büntetések (halálbüntetés, testcsonkítás, megszégyenítő büntetések) kizárólag a megtorlás és elrettentés ritkán arányos (talio), többnyire embertelenül kegyetlen eszközei. A szabadságvesztés általános büntetési nemmé válásának filozófiai alapját a felvilágosodás humanista eszmerendszere képezi, mely az emberi szabadságot alapvető jognak és értéknek tekinti, így válhat annak elvonása önmagában is büntetéssé, mégpedig a polgári állam

közigazgatási és igazságügyi rendszerének jogfilozófiai

alapvetésével

ágak

(a

hatalmi

megosztása,

kontraktualizmus

).

Vagyis:

a

szabadságvesztést törvényi felhatalmazás alapján és törvényi büntetési tételek között bírói ítélettel szabják ki. Ahogy Beccaria Dei delitti e delle pene3 című, a kortársak és utódok szerint is a felvilágosodás legnagyobb, korszakos büntetőjogi művében kora középkori állapotú igazságszolgáltatását kritizálva máig érvényesen

munkálja ki a

szabadságvesztés büntetés tartalmát, ismérveit (nem szó szerinti összefoglalásban): csak törvény mondhat ki büntetést, a törvényhozói hatalom pedig egy

társadalmi

1

Lukács Tibor: Szervezett dilemmánk: a börtön. Magvető, 1987, p. 62. Mezey Barna: A nevelés és a javítás gondolatának megjelenése a börtönügy történetében. Börtönügyi Szemle, 2007/3., p.17. 3 Cesare Beccaria: A bűnökről és a büntetésekről. Eötvös József Könyvkiadó, 1998, p.22-40. 2

4

szerződéssel egyesített társadalmat képvisel. S csak egy harmadik, a bíró jogosult a(z értelmezésre nem szoruló, világos) törvény pontos betűje alapján megállapítani, hogy ki sértette meg a törvényt. A büntetés célja pedig megakadályozni a bűnöst a további károkozásban, és elejét venni annak, hogy mások így cselekedjenek, azaz elmaradhatatlannak kell lennie. (Vagyis valószínűleg Beccaria használja először együtt úgy a speciál- és generálprevenció fogalmát, hogy a kettőt a büntetés-végrehajtás azonos fontosságú, együttes céljának tekinti.) A hatékonyság máig érvényes eszközeként határozza meg, hogy a büntetésnek feltétlenül nyilvánosnak, gyorsnak, szükségesnek, az adott körülmények között a lehető legkisebbnek kell lennie. Megtartván az arányosságot, a bűnös testének legkevesebb gyötrelmet okozva, ugyanakkor legmélyebben és tartósabban hatni az emberek lelkére. Ebben a megfogalmazásban és összegzésben már szinte a modern büntetéselméletek csíráit is felfedezhetjük, sőt Beccaria külön fejezetet szentel a megelőzésnek, s annak legfontosabb eszközeként a nevelésnek is. 1764-ben megjelent modern, átfogó és humanista büntetéselméletéhez képest a börtönrendszerek alakulása nagyon lassú fejlődést mutat, évszázadokon keresztül csak az elrettentés, megtorlás és izoláció célját szolgálja, s jellemzően nem önmagában a szabadságelvonás a büntetés, hanem az egyéb embertelen eszközökkel tetézve véli szolgálni a büntetési célokat. A XVI-XVII. századot jellemző olcsó és embertelen közös rendszert - mely korra, nemre, előéletre és a kiszabott büntetésre tekintet nélkül együtt sanyargatta az elítélteket - csak a XVIII- XIX. sz. fordulóján kezdik fölváltani az elkülönítési rendszerek. A solitary system (philadelphiai vagy magányrendszer) emberi természettől abszolút idegen teljes izolációját (mely az elítéltet saját lelkiismeretével akarta szembesíteni, a vezeklés eredménye pedig sokszor az őrület ) 1825-ben váltja fel először a hallgatási (auburni) rendszer, melyben az éjjelre elkülönített rabok nappal közös műhelyekben hang nélkül dolgoznak, de szinte ezzel egyidőben Genfben, majd Münchenben

már megjelennek azok a vegyes rendszerek, melyek átjárhatóságot

biztosítanak, illetve csoportokba rendezik az elítélteket (nem számolva egyébként e közösségek sajátos norma-és értékrendszerével és ebből adódó pszichoszociológiai állapotával). A következő lényeges állomás a fokozatos rendszer ( progressive system ), mely gazdasági okok eredményeként Angliában és Írországban alakul ki. A magánelzárásban töltött meghatározott időtartam eltelte és eredményessége alapján vagy feltételes szabadság, vagy a gyarmatokon végzendő kényszermunka követi az elzárást, az ír rendszerben pedig közvetítő intézet, afféle félszabad állapot, végül 5

feltételes szabadság. Ezt a módszert vette át az I. magyar büntetőkódex is. A progressive system sajátos formája a jegyrendszer, amelyben nem meghatározott időtartam letöltése, hanem meghatározott munka elvégzése kötelező. E rendszer történetében a legjelentősebb előrelépést a

reformatory system jelenti –

kongresszus hatására – azzal, hogy

az 1870-es börtönügyi

a megtorlás elsődlegességét a javítás, nevelés

szempontja váltja fel, bár határozatlan tartamú, a törvényi büntetési tétel felső határában maximált szabadságvesztés után kerül az első bűntényes elítélt feltételes szabadságra.4 Ezt a magyar irodalomban a hetvenes években használt osztályozási rendszert később a közös rendszer rendszer jellegét el sem ismerve felváltja az az újabb, Lőrincz József5 által a magyar szakirodalomban uralkodónak jellemzett rendszer, mely a magánelzárás rendszerét, a hallgatási rendszert és a fokozatos rendszert különbözteti meg.

Közép-Kelet-Európában, így Magyarországon is csak a XVIII. században jelenik meg a szabadságvesztés önálló büntetési nemként. Nálunk 1723-ban királyi dekrétum vezeti be a vérfertőzés büntetésére.6 (Más forrás szerint az l723. XII. tc. a hamis vád büntetésére ír elő szabadságvesztést.7) Ezt követően a Helytartótanács körrendeletben hívja fel a vármegyéket fenyítőházak építésére, de pénz híján és előjogaikat féltve azok nem tesznek eleget a rendelkezéseknek, s az elítéltek a Széchenyi által bűzhödt lyukaknak nevezett tömlöcökben sínylődnek. Végül 1770-ben Esterházy Ferenc ajánl föl egy épületet erre a célra, és 1772-ben nyílik meg Magyarországon az első Császári és királyi fenyítő- és dologház Szempcen, amelyet néhány év múlva Tallósra, majd Szegedre helyeznek át. Közös rendszerben működik, azonban a nők és férfiak elkülönítése mellett, végül 1831-ben kihasználatlanság miatt megszűnik (a megyék a központosítási törekvéseknek ellenállnak). Pedig a végrehajtás úgy módosul a HTT rendelkezésére, hogy a hat hónapnál rövidebb időre elítéltek maradjanak a vármegyék tömlöceiben, a súlyosabb szabadságvesztésre ítéltek kerüljenek összpontosított börtönökbe.

4

Lukács Tibor: Szervezett dilemmánk: a börtön. Magvető, 1987, p.72-80. Fejezetek a büntetések és végrehajtásuk történetéből, összeáll. Lőrincz J., p.60. 6 Kabódi Csaba – Lőrincz József : A szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának hatásrendszere. P.350. In: Gönczöl Katalin –Korinek László –Lévai Miklós: Kriminológiai ismeretek, bűnözés, bűnözéskontroll. Corvina, 1998 5

7

Lukács Tibor: Feljegyzések az élők házáról. Gondolat, 1979, p.59. 6

Az 1839-40-es reform-országgyűlés igen progresszív büntetőjogi reformjának hatására, illetve az 1834-es magánelzárási rendszert deklaráló javaslat hatására lassan elindul a börtönrendszer kiépítése. 1845-ben felépül a balassagyarmati börtön, majd az 50-es években a komáromi, váci, a 80-as években a Sopronkőhidai Fegyház és a szegedi Csillag, 96-ban a Kozma utcai gyűjtőfogház, továbbá számos törvényszéki és több száz járásbírósági fogház, tehát a magyar börtönrendszer lényegében a XIX. század végére intézményesül. Külön is ki kell emelnem, hogy európai hatásra a századforduló táján nálunk is létrejön a fiatalkorúak speciális, a felnőttekétől elkülönülő, nevelési, pedagógiai tartalmú büntető igazságszolgáltatási és végrehajtási rendszere, s lassan ennek intézmény-rendszere, beleértve az ún. családi nevelés előremutató intézményét is. A szigorodó büntetési rendszer a XX. sz. első harmadában kialakítja a dologház (1913. évi XXI.tc.) és a szigorított dologház (1928.évi X. tc.) intézményét is a négy meglévő végrehajtási fokozat mellé. A II. világháború után a büntetés-végrehajtás egész rendszere leegyszerűsödik és eltorzul. A BTK-ig a börtön mellett az internálás az új „végrehajtási fokozat”, s a törvényességet a BVOP és az 1955-ös BV-Szabályzat hivatott képviselni. Az 1966. évi 20. tvr. négy végrehajtási fokozatot állapít meg, a börtön és a bv munkahely mellett ezek szigorított fokozatai is megjelennek. A bűncselekmények differenciálásával (1971. évi 28. tvr.) a fogház, börtön, szigorított börtön és fegyház fokozat lesz a végrehajtás módja, végül - a visszaesőkkel szemben alkalmazott szigorított őrizet terméketlen, elviekben és megvalósításában is vitatott kitérője után - a 79-es BTK-módosítás visszaállítja a fogház, börtön, fegyház végrehajtási fokozatot.

2. A XX. század büntetés-végrehajtási tendenciái

A XX. század büntetés-végrehajtási gyakorlatában gyökeres változást, forradalmat a II. világháború utáni időszaknak a büntetés-végrehajtási gyakorlat kritikáját jelentő tudományos elméletei hoznak, s az amerikai, majd a nyugat-európai szakirodalom hatása a hetvenes évektől a magyar büntető végrehajtás jogalkotásába és gyakorlatába is beszivárog. És a magyar szakirodalmat is mozgásba hozza elérve, hogy az addig lényegében tabuként kezelt téma érdemi vizsgálata megkezdődjön. Egyre világosabbá válik, hogy a börtön olyan totális tekintélyuralmi szervezet, amely eluralja az oda bezárt, fizikailag izolált személy egész életét, idejét beosztja, tevékenységét, 7

mozgásterét körülhatárolja és lefoglalja, önállóságát elveszi, előírásaival, szigorú belső rendjével és fegyelmével az elítéltet teljes és feltétlen alkalmazkodásra kényszeríti. Vagyis az egyéniség és önállóság teljes feladására, konformizmusra. Ahogy Foucault 8 összegezte: A törvényes büntetés egy cselekményre irányul, a büntetőtechnika egy életre. […] A börtönnek teljes és kimerítő fegyelmi apparátusnak kell lennie. Fel kell vállalnia az egyén minden aspektusát, fizikai idomítását, munkaképességét, mindennapi viselkedését, erkölcsi magatartását, hajlamait; ellentétben az iskolával, az üzemmel vagy a hadsereggel, amelyek mindig egy bizonyos szakterületre irányulnak, a börtön omnidiszciplináris. […] Csaknem teljes hatalmat biztosít a foglyok fölött; megvannak a saját belső mechanizmusai az elfojtásra és a büntetésre: zsarnoki fegyelmezés. […] Cselekvési módja a totális nevelés kényszere. Nálunk az elsők között Lukács Tibor9 foglalkozik új megközelítésben a büntetésvégrehajtás problematikájával. Ő is megállapítja, hogy a börtön kényszeren alapuló egyetemes intézmény, melynek lényeges ismérve az izoláció, a kívülről és felülről irányítás, a hierarchikus felépítés, a szigorúan meghatározott életrend. A nevelő erő szempontjából alapvető jelentőséget tulajdonít azonban annak, hogy a kényszerhez bűnösségbelátás,

az

irányításhoz

viszonylagos

önállóság,

a

hierarchiához

áthatolhatóság, a függőleges mozgás minimális lehetősége társuljon. Ennek hiányában ugyanis a csak vízszintes mozgás kialakítja a rabtársadalom önálló informális hierarchiáját és struktúráját. A szigorú életrend pedig nem nevel, csak idomít, mégpedig felelősség nélküli alkalmazkodásra, problémaközömbös leépülésre. Utal az alapvetően tettközpontú büntetőjog és személyiségközpontú nevelés (ami Foucault első idézett mondatával cseng össze), a lehetőségekkel és a társadalmi előítéletekkel szembekerülő célkitűzések, a kényszer és a szabadságra nevelés ellentmondására és a feloldás szükségességére. Jóval később Grád András 10 ugyanezt a tartalmat röviden úgy fogalmazza meg, hogy a börtön (a totális intézmények általában) a lét valamennyi szférája fölött kontrollt gyakorol. S a totális intézményekben a személyiség nem kibontakozik, hanem károsodik, leépül. 8

Michel Foucault: Felügyelet és büntetés. Gondolat, 1990, p.321. Lukács Tibor: Szervezett dilemmánk: a börtön. Magvető, 1987, p.44-46. 10 Fekete Mária – Grád András: Pszichológia és pszichopatológia jogászoknak.HVG-ORAC, 2002, p.440. 9

8

A szakirodalom tehát egyértelműen kimondja, hogy a hagyományos, a társadalom védelme érdekében az elítéltet csak izoláló és a társadalomtól őrző, pontosabban a társadalmat tőle őrző börtönmodell megbukott, a szabadságvesztésre ítéltek nagyobb része e gyakorlat alapján a szabadulása után az önálló életre és beilleszkedésre teljesen alkalmatlanná és képtelenné válik a fent említett fegyelem és vezetettség folytán, ugyanakkor a börtön sajátos, a szabad életéhez képest deformált norma- és értékrendszere, az ezen alapuló, a normális élettől idegen informális hierarchia tovább dezorientálja a szabadulót, közben a bűnelkövetés elméletétől és technikájától teljesen érintetlen nem tud maradni. A hagyományos börtönmodell csődjében a totális rendszer vázolt belső problémái mellett a bűnözés növekedése és átstrukturálódása is lényeges szerepet játszott, a kiút keresésében pedig a bűnözés okaival foglalkozó irodalom járt elöl. A bűnözés okainak elemzése a XX. században már messze meghaladta, illetve összemosta a klasszikus antropológiai és szociológiai iskola szerinti felosztást, s az individuális és társadalmi tényezők együtthatásában kereste a kiváltó okokat, sőt rámutat arra, hogy a makrokörnyezet hatásai a mikrokörnyezeten átszűrődve az egyén személyiségének, alkatának is megfelelően érvényesülnek. A korábban túlburjánzó kriminálszociológiai elméletek közt a szubkultúra-elméletek már átmenetet képeznek, és a szociológiai gyökerű urbanizációs elméletnek, illetve a jóléti bűnözés elméletének a bűnözés változó társadalmi okait feszegető lényege mellett már részletes elemzésre kerül a megváltozott társadalmi viszonyok személyiségre való hatása is, sőt, a represszív, őrzésorientált börtön

csődje

és

a

bűnözés

növekedése

kifejezetten

személyiség-központú

pszichologizáló elméleteket tesz uralkodóvá. Ezek képezik az alapját a pszichoterápiás módszerek elterjedésének és a treatment ideológiák gyakorlattá válásának. Ezek alapvető elemei a határozatlan tartamú (gyógyulásig tartó) büntetés, az elítéltek osztályozása és a kezelési programok.11 A treatment rendszerek az elítélteket eleve quasi betegként, pszichológiai módszerekkel kezelni kívánják, s még inkább indokoltnak látszik ez a kezelés az antiszociális, börtönnormákon szocializálódott és pszichés károsodásokat már elszenvedett elítéltek esetében. A treatment finoman szólva kétséges hatékonysága miatt (eredménytelenség, költségesség, perspektívátlanság, túlzsúfolt börtönök) a 70-es évek végétől az ítélkezés 11

Kabódi-Lőrincz i.m., p. 351. 9

és végrehajtás a neoklasszikus iskola formájában visszatér a klasszikus elvekhez, a tettközpontú felelősséghez, a büntetés joghátrányként való értelmezéséhez. Ugyanakkor azonban a felismerés, amely leszámol a börtönben komoly károsodásokat elszenvedő személyiség

teljes

átalakíthatóságának,

átnevelhetőségének,

ha

úgy

tetszik,

meggyógyíthatóságának illúziójával, újabb utakat és megoldásokat is keres. A börtöncentrikus ítélkezési gyakorlat is felülvizsgálatra kerül, s a nyugati jogalkotásban és büntetés-végrehajtási gyakorlatban egyre több alternatív büntetési nem, illetve az átmenet biztosítására alkalmas félszabad intézmények munkálódnak ki (munka utáni, hétvégi szabadságelvonások, közmunka, próbára bocsátottak otthona, átmeneti otthonok). Körvonalazódni kezd egy a szociális gondozást központba állító, reszocializációt segítő személyiségfejlesztő, támogató, együttműködést ajánló, ugyanakkor az elítélt önrendelkezését és egyéb emberi jogait tiszteletben tartó, egyben aktivitását igénylő program, egy komplex szemléletű, ugyanakkor elvárásaiban realistább végrehajtási modell. A folyamatot szemléletesen kíséri végig a treatment tartalmának látványos átalakulása. A pszichológiai foglalkozásra, pszichiátriai kezelésre leszűkített tartalom helyére egy a büntetésen kívül eső összes konstruktív beavatkozást magában foglaló (pszichoszociális beavatkozások) komplex értelmezés került (melyről az ET 1993-as jogi konferenciáján részt vett Vígh József számolt be a szakmának12). Ruzsonyi Péter13a kriminálpedagógia lehetőségeiről írott tanulmányában a neotreatmentet már a büntetés, reszocializáció és gondozás egységeként határozza meg. Minél eredményesebben asszimilálja a börtönkörnyezet a közösségi környezet jellemzőit, annál könnyebb az átmenet a börtönbüntetésből a szabad társadalomba. A normalizált börtönirányítás alapja a kommunikáció, a választás és a felelősség biztosítása. Ezek az intézetek nyitottan, a társadalom kontrollja alatt működnek, az elítélt ellenőrizhető, s a támogató társadalmi környezet kialakítja magában az érintettben is az önkontrollt. Mindezek hatására a magyar kodifikáció, ennek nyomán az ítélkezési és büntetésvégrehajtási gyakorlat szemlélete is lényeges átalakuláson megy keresztül mára. 12

Csetneky László: Rabnevelés. (Divat-e még Európában) BSz. 1995/4. p.10. cit: Vígh József: Treatment.Újraéledő ideológia? BSz. 1994/2. p.60-65. 13 Ruzsonyi Péter: A kriminálpedagógia lehetősége a börtönadaptáció és a társadalmi integrálódás érdekében. BSz. 2006/2. p.26. 10

Már a két világháború közti magyar szakirodalomban is megjelent a pozitivista kriminálpolitika hatására

a nevelés

megtorlással

egyenértékű fontossága. Finkey

Ferenc14a büntetésvégrehajtás hatásrendszerében megkülönbözteti a büntetésből fakadó szükségszerű rosszat és az elítélt lelki felemelését, a rá gyakorolt pozitív hatások összességét, a nevelést. A rabnevelésnek testi, értelmi és erkölcsi elemét különbözteti meg, már akkor kiemelve a kriminálpedagógia jelentőségét, mely azóta tudományos alapjává vált az egész bv-nevelésnek. Az ötvenes évek teljesen átpolitizált represszív prevenciója, illetve az 1956-ban „megtévedtekre” irányuló nevelő tevékenység után egy 1960-as BV-utasítás kialakítja az elítéltek nevelésének elvi-szervezeti feltételeit, létrehozva a nevelői szolgálatot és középpontba állítva a munkáltatást. A hatvanas évek idealista programja (a szocializmustól idegen a bűnözés – illúziójával támogatva ) nevelésen az elítéltek teljes morális átalakítását, a személyiségcserét fejlődő

kriminálpedagógia

eredményező átnevelést

optimista

programja

alapján.

hirdette meg a A

tudományos

megalapozottság és a gyakorlati lehetőségek hiánya (a klasszikus börtönfunkciókban érdekelt személyi állománytól

kezdve az elmaradt

infrastruktúráig és

anyagi

lehetőségekig) folytán azonban évek alatt nyilvánvalóvá lett, hogy az igazságügyi és pénzügyi kormányzat

által is mostohagyerekként kezelt büntetésvégrehajtás

a

megnövekedett elítélt létszám mellett(!) legfeljebb klasszikus alapfunkcióit képes úgyahogy teljesíteni, sőt, a zsúfoltság a nevelési szempontok helyett szigorhoz, a túloldalon pedig negatív hozzáálláshoz vezetett. Az 1973-as jogpolitikai irányelvek az illúziókkal leszámolva

a büntetésvégrehajtást

tartós

és megfelelően

finanszírozandó

intézményként teszi helyére, differenciálva az elítéltek, sőt, az elkövetők személyi körét ( kevesebb szabadságvesztés, ugyanakkor szigorított őrizet, alkoholisták kötelező munkaterápiája). A kezelési – nevelési

ideológiák nyugati válsága is rámutatott a

szabadságelvonással járó büntetés hatékonyságának problémáira mind a nevelés, mind a börtönártalmak vonatkozásában. Így a hetvenes évek végére nálunk is a börtön személyiségkárosító hatásainak csökkentése, és átnevelés helyett

a személyiség

beilleszkedésre alkalmassá tételének elősegítése, a problematikus személyiségjegyek korrekciója

a cél. A szemléletváltást

a Bv. tvr.(1979.évi 11.tvr.) és a büntetés-

végrehajtási nevelés l984-es fejlesztési koncepciója is tükrözi. A joghátrányhoz képest a nevelés kap hangsúlyt, egyben komplex értelmet. Ugyanis a fogalomba már nem csak 14

Lőrincz József: A „nevelés-gondolat” a XX.századi magyar börtönügyben – jogászi szemmel BSz.2006/3.p 5. cit: Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák Budapest, 1933., p.139. 11

a nevelés klasszikus elemei tartoznak bele, hanem gyűjtőfogalma a totális rendszer intézményei, személyzete, bánásmódja által az elitéltre gyakorolt mindazon pozitív hatásoknak, melyek az elítélt

társadalmi beilleszkedését elősegítik.. A koncepció

ugyanakkor a korábbinál jóval szerényebb programra vállalkozik. Bár ebben nem csak a szemléletváltozással, hanem – Lőrincz József szerint

15

- már a válságstratégiával is

szembesülünk. Való igaz, hogy az új szemléletmód gyakorlati érvényesülésének a rendkívül elavult és szűkös börtönhálózat és infrastruktúra máig komoly nehézségét jelenti. A személyi állomány alacsony létszáma, differenciálatlansága és szakmai hiányosságai továbbra sem elhanyagolhatók a hetvenes években történt generáció- (és szemlélet-) váltás és a szakmai színvonal komoly emelésére tett erőfeszítések ellenére sem. Ezért a gyakorlatban a domináns továbbra is a munkáltatás

(amíg van rá

lehetőség), továbbá a jutalmazás és fegyelmezés marad. A bűnözés mértékének drámai növekedésében

– a társadalmi

változások

mellett

– a büntetés-végrehajtás

hatástalansága is szerepet játszik, s ez a 90-es évek elejére ismét

megrendíti és

elbizonytalanítja, egyidejűleg újra próbálja fogalmazni a nevelés-fogalom 79 táján kialakított tartalmát. A vita során Módos Tamás16 ragaszkodik a nevelés klasszikus, pedagógiai értelemben vett fogalmához, a nevelést a pozitív befolyásolás legfontosabb eszközének tekintve, hangsúlyozva, hogy az nem csak a nevelő feladata, s a hatástalanságban nem kizárólag a nevelés, hanem a társadalmi rehabilitáció csődje is szerepet játszik. Garami Lajos 17 a nevelői funkció átalakulásáról értekezik. A támogató háttér szolgáltat, s ennek legfontosabb elemeként

a nevelőt a segítő foglalkozások

körébe sorolja. Szervező és szociális munkás egyszerre, s betagozódik a belső őrzés rendszerébe is adminisztratív és rendfenntartási feladatokkal, azaz univerzális szerepet lát el, noha a speciális képesítés nem hátrány. Az elítélt pedig a számára éppen szükséges módon veszi igénybe.

Ruzsonyi Péter 18 a pedagógiai értelemben vett

nevelést (melynek végeredménye az autonóm szabályozású közösségfejlesztő és önfejlesztő magatartás és tevékenységformák kialakulása) kombinálja a kognitív pedagógiával. Ugyanis bűnelkövetők

számos külföldön végzett kutatás eredménye, hogy a

szocializációjának,

döntésképességének

hiányai,

alacsony

toleranciaszintje a kognitív fejlődés sikertelenségére vezethető vissza. A kognitív készségeket fejlesztő korrekciós nevelés

képessé tesz arra, hogy az érintettek a

15

Lőrincz József i.m., p.8-16. Módos Tamás: Kérdőjelek Nevelés. Átnevelés, netán valami más BSz. 1996/4., p.87. 17 Garami Lajos: Támogató háttér A nevelői funkció változásáról BSz. 1997/3., p.71. 18 Ruzsonyi Péter: Új megközelítés A konstruktív életvezetés megalapozásának korrekciós-pedagógiai rendszere BSz. 1997/4. p.82-92. 16

12

társadalmilag hasznos magatartásformákat elsajátítsák, begyakorolják és megerősítsék magukban. A korrekciós nevelés tevékenységi körének átstruktúrálódása - a pedagógiai módszereket szociális és pszichológiai módszerekkel integráló konszenzusos modell – az elítéltek olyan személyiségformálásának feltételét teremtheti meg, mely az elítéltek önkéntes együttműködésén és döntési felelősségén

alapszik, tiszteletben tartja

szuverenitásukat és önbecsülésüket, és kerüli az intim térbe való kéretlen beavatkozást.19 A nevelésnek ez a definíciója lényegében összefoglalja az 1993.évi XXXII.tv.-nyel módosított Bv.tvr. célkitűzéseit, mely szerint a végrehajtás feladata (38.§) az elítélt önbecsülésének fenntartása, felelősségérzetének fejlesztése - elősegítendő a felkészülést a szabadulás utáni, a társadalom elvárásának megfelelő önálló életre. Ennek érdekében fel kell használni a szükséges gyógyító, oktató, erkölcsi és szellemi erőforrásokat, biztosítani kell a rendszeres munkavégzés feltételeit. Vagyis az elítélt emberi jogainak tiszteletben tartásával, önrendelkezési jogának figyelembe vételével együttműködést, segítséget kínál a reintegrációhoz, afféle (re)szocializációs gondozást valósít meg. A történeti áttekintés lezárásaképpen a magyar és általában a kelet-közép-európai viszonyok sajátosságaként nem feledkezhetünk meg a rendszerváltásnak témámat érintő speciális hatásairól. A magyar kriminológiai szakirodalom is pontosan lereagálja az alapvetően megváltozott magyar társadalmi valóságot. Elég Gönczöl Katalinnak 20 arra a megállapítására utalnom, hogy a 90-es években az intragenerációs mobilitás, a növekvő munkanélküliség és jövedelmi egyenlőtlenségek, a piaci mechanizmusok automatizmusainak zavarai (sőt hiánya), mindennek a társadalmi, családi kötődésekre gyakorolt bomlasztó hatása miatt az egész magyar társadalom anómiás állapotba került, s ez az értékzavar egyebek mellett a bűnözés teljes átstrukturálódásában is kifejeződik. Ennek további elemzése és az elítéltek számának növekedése, személyi és társadalmi összetételének nagymértékű változása (mint például a fehérgalléros bűnözés) a büntetés-végrehajtás számára is komoly kihívást jelent, noha a szakirodalomban ennek a témakörnek a részletes elemzésével még nem találkoztam.

3. Börtönártalmak 19

Ruzsonyi Péter: A büntetés-végrehajtási korrekciós nevelés új irányzatai BVOP, 2003., p.43. Gönczöl Katalin: A bűnözés társadalmi reprodukciója Magyarországon a kilencvenes években. P.109. In: Gönczöl-Korinek-Lévai i.m. 20

13

A történeti áttekintésből világos, hogy a kényszeren alapuló totális intézmény negatív hatásrendszere miért kerül az érdeklődés középpontjába, és határozza meg az utolsó évtizedek büntetés-végrehajtási gondolkodását. A börtön definiálása és a hagyományos

börtön-modell

csődje

kapcsán

lényegében

már

sor

került

e

börtönártalmak lényegének összefoglalására, de éppen a szabad életre való nevelés és személyiségfejlesztés hatékony szempontjainak meghatározása és érvényesülése érdekében célszerű betekinteni a téma szakirodalmába. Megállapítható, hogy a lényeget tekintve hasonló tartalom szerzőnként más-más csoportosításban (illetve fontossági sorrendben) és felfogásban jelenik meg, s e felfogásbeli különbség eredményezhet más nevesítést, de inkább hangsúly-eltolódások, mint lényegi különbségek vannak. Grád András szerint: 21 - Összeolvad a lét három szférája, a munka, kikapcsolódás és pihenés. Nehéz számukra munkát találni, kevés az értelmesen foglalkoztatott, továbbá a három elem térben és időben sem tud elválni. - A társadalom normális alá-, fölé-, mellérendeltségi viszonyai hiányoznak, az elítéltek teljes alárendeltségben élnek, az egymással való formális mellérendeltség helyére pedig a külső viszonyrendszereket megteremteni próbáló, de fals értékrenden alapuló informális

struktúra

lép.

Az

e

rendszerben

való

szocializálódás

éppúgy

személyiségkárosító, mint annak hiánya. - Az önmegvalósítás hiánya, ami a börtön jellegéből, az alapvető szükségletektől való megfosztottságból adódik. - A bizonytalanság neurotizáló hatása. Korábbi, kinti világa széteshet (család, munka, baráti kapcsolatok szálai

elszakadnak, stb.), ugyanakkor a börtönbeli viszonyai

alakításában is alig van szerepe, szabadsága. - Állandósult kudarc-és frusztrációérzet: a nehéz életkörülmények, a szabadság hiánya az összezárt, általában már kriminogén személyiségeket frusztrálja, ez

állandósuló

agresszióhoz, ördögi körhöz vezet. 21

Fekete-Grád i.m., p. 439-445. 14

Csetneky László22 tömörebb megfogalmazásában a leglényegesebb károsító hatások az énkép-devalváció, az agresszió, az antiszociális jellegű normaerősödés, ugyanakkor a minden szerző által taglalt kóros pszichés károsodásokat

külön összefoglaló

következményként nevesíti, és törvényszerűségként állapítja meg róluk, hogy azok (pszichovegetatív, neurotikus, szexuális ) testi tünetekben manifesztálódnak.

4. A mai magyar büntetés-végrehajtás kodifikációs és elméleti alapjai, gyakorlati problematikája, különös tekintettel a büntetés-végrehajtási nevelés fejlesztési koncepciójára

A magyar kodifikáció lényegét, mely az elítélt társadalomba való beilleszkedésének elősegítése, a 80-as évekre uralkodóvá váló európai felfogás három alábbi alaptétele határozza meg23: - Normalizáció: a szabad élethez közelíteni a börtönviszonyokat az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásával. - Nyitottság: oldani a zártságot a levelezés, látogatás, csomagküldés liberalizálásával, fokozni a falakon belüli nyitottságot, tájékozódási lehetőségeket, külső munkán való részvétel, kimenő, eltávozás lehetőségét. - Felelősség elve: a felelősségérzet felkeltése alternatívák biztosításával, rehabilitációs és (re)szocializációs programokkal. Természetesen a kodifikáció alapja A Magyar Köztársaság Alkotmánya, mely elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, s ezek tiszteletben tartását és védelmét az állam

elsőrendű kötelességének

tekinti 8.§( 1) . A

szabadságjogok mellett a második generációs gazdasági, szociális, kulturális jogokat (lsd. munkához, művelődéshez való jog), továbbá az állam tevékenységében való részvételt biztosító jogokat és az állampogárok egyenjogúságát is deklarálja. Mindezt az emberi jogok nemzetközi védelmével, a Polgári és politikai jogok, illetve a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányával összhangban.24

22

Boros János- Csetneky László: Börtönpszichológia. Rejtjel Kiadó, 2002, p.157-162. Kabódi-Lőrincz i.m., p.353-4. 24 1976.évi 8. és 9.tvr. 23

15

Egyértelmű tehát, hogy az elítélteket sui generis megilletik az egyetemes emberi jogok (szemben azzal a régebbi állásponttal, mely rabjogok néven foglalta össze az elítélt által a büntetés-végrehajtás során gyakorolható és az állam által biztosított jogokat). A szakirodalomban csak e jogok terjedelméről folyik a vita, arról, hogy ezen alapjogok végrehajtás során szükségessé váló korlátozásának milyen lehet a mértéke. S ez már az állam jogalkotói hatásköre - értékelési sáv -, amelynek azonban igazodnia kell e jogok nemzetközi védelmének dokumentumaihoz és gyakorlatához. 25 A módosított Bv.tvr.2.§(1) értelmében az elítélttel szemben csak az ítéletben és törvényben meghatározott joghátrányok alkalmazhatók. A 25.§(1)/e. szerint az elítélt a büntetés céljaival nem ellentétes jogait gyakorolhatja. A kereteket a 32.§ jelöli ki, mely szerint elveszti személyi szabadságát, állampolgári kötelezettségei és jogai pedig annyiban szünetelnek, illetve korlátozottak, amennyiben erről az ítélet vagy törvény rendelkezik (maga a tvr. a 36.§ és 36/A.§-ában). A tvr. szerint a szabadságvesztés végrehajtásának célja (19.§), hogy a „törvényben meghatározott joghátrány érvényesítése során elősegítse az elítéltnek a szabadulása után a társadalomba történő beilleszkedését, és azt, hogy tartózkodjék újabb bűncselekmény elkövetésétől”, vagyis a végrehajtás során a speciális prevenció, s ezen belül is a reszocializáció szempontja a domináns, a BTK-ban a büntetés céljaként meghatározott generális és speciális prevencióhoz képest. A szabadságelvonás szükségszerű negatív elemei mellett és ellensúlyozására tehát központi szerepet kap – az elméletben és a kodifikációban feltétlenül – a pozitív ösztönzés, mely segítséget kíván nyújtani a személyiség megtartásához, szükség esetén megváltoztatásához és későbbi beilleszkedéséhez. E pozitív hatásrendszer lényege az elítélt személyére szabott komplex nevelési program. A büntetés-végrehajtási nevelés fejlesztési koncepciója (1984)26 pontosan fejezi ki a büntetés-végrehajtási nevelés legnagyobb ellentmondását és szinte feloldhatatlan nehézségét, mikor megállapítja, hogy a büntetés tartalmi eleme a joghátrány, a megfosztás, korlátozás, s a nevelésnek úgy feladata a személyiség fejlesztése, hogy közben kényszerül azt szigorú korlátok közé szorítani, és e kényszer alkalmazása mellett (vagy ellenére) számít a nevelés

nélkülözhetetlen feltételeként az elítélt

együttműködési készségére, azaz egy totális rendszerben kell felkészítenie a szabad 25 26

Kabódi Csaba: Emberi jogok A strasbourgi esetjog tükrében Bsz. 1994/3., p.1-9. IM BVOP, 1984

16

életre. Ezek a már-már antagonizmusok még optimális börtönviszonyok (megfelelő, zsúfoltság nélküli elhelyezés korszerű intézményekben, sokkal tágabb pénzügyi lehetőségek, megfelelő számú és minőségű nevelői állomány, differenciált őrzési rendszer, a személyiségzavarokkal küszködőkre profilírozott szakértők, stb.) mellett is gigászi feladatot jelentenének, nemhogy az ismert és joggal kritizált magyar börtönviszonyok között. A kötelező és fel nem adható optimizmussal közelítsünk azonban e nevelési programhoz, s foglaljuk össze annak fogalmát és alapelveit elvi igénnyel, megkísérelve közben rámutatni a gyakorlat legfontosabb konkrét problémáira. A bv- nevelés fejlesztési koncepciója a nevelést az elítéltre irányuló céltudatos fejlesztő és korrigáló összehangolt hatásrendszernek tekinti, mely egyben a büntetőeljárással kezdődő, a megismeréssel és ennek megfelelő egyéni nevelési program végrehajtásával, értékelésével kiteljesedő és a szabadulás utáni életre felkészítéssel befejeződő folyamat. És egyidejűleg olyan konkrét tevékenység is, mely magában foglalja a bánásmódtól kezdve az individualizált és csoportos foglalkozáson, pedagógiai, pszichológiai tevékenységen,

követelményrendszeren,

értékelésen,

oktatáson,

képzésen,

foglalkoztatáson, kulturális munkán – s még sorolhatnánk – keresztül mindazt a tevékenységet, melyet nevelési céllal kifejtenek. A nevelés szépen deklarált alapelvei körül érzésem szerint szinte mindegyikkel gond van. A szűkös személyi, anyagi keretek miatt az egyéniesítés elve szinte nem is tud érvényesülni. A differenciálás gyakorlatilag a végrehajtási fokozatokban, illetve az első bűntényesek és a fiatalkorúak lehetséges elkülönítésében merül ki, már a különféle személyiségzavarokkal elkülönítésére sincs problémákkal,

küzdő, általában

illetve

a

kriminogénnek

minősülő

személyek

lehetőség, nemhogy a habitussal és a személyes

károsodásokkal, személyiséghiányokkal adekvát, személyre szabott

foglalkozásra, annak megfelelő nevelési terv készítésére, s főleg annak keresztülvitelére. Legalábbis váci, szegedi személyes tapasztalataim ezt támasztják alá. Pedig több nagyon elhivatott és képzett nevelővel is találkoztam, akiknek maguknak is éppen az okozta a legnagyobb lelkiismereti, egyben gyakorlati problémát, hogy leterheltségük miatt nem tudtak kellő intenzitást kifejteni és eredményt elérni e tekintetben. Hasonló okokból szenved hiányokat az elítélt együttműködési készségének kialakítása is, illetve az erkölcsi, politikai, kulturális befolyásolás komplex alkalmazásának

elve,

bár

egyre

több

módot

és

új

módszereket

(például 17

drámapedagógia) keresnek és találnak, vesznek át az európai modellekből, és egyre több időt szentelnek a büntetés-végrehajtási intézményekben főleg

csoportfoglalkozások

keretében a szemléletmód, a problémamegoldás, konfliktuskezelés, tájékozódás iránti igény alakítására. A szabadulás utáni beilleszkedésre irányultság elve az utóbbi időben különösen reflektorfénybe került, több intézményben is a beilleszkedést modellező kísérletekbe kezdtek. Például Vácott brazil mintára olyan életvezetési szakkör jött létre, mely néhány hónappal a szabadulás előtt álló önkéntes jelentkezőkből áll. Ők vállalják bizonyos minimális (de a többiekhez képest mégis plusz) magatartásbeli követelmények betartását a jelentkezéskor, s a hátralévő időben kinti tréningeken vesznek részt szakpszichológus és nevelő közreműködésével (utaznak, vásárolnak, így önállóan bánnak és gazdálkodnak pénzzel és idővel, egy – egy napra eltávozást kapnak a családot látogatni, a kinti kapcsolatokat erősíteni, esetleg elhelyezkedési lehetőségek után nézni). A nyitottság elve ugyanis jelentős mértékben a kapcsolattartással érvényesülhet. A levelezés, csomag, látogatás, kimenő, eltávozás engedélyezése, gyakorisága a deklaráltak ellenére még a mai magyar gyakorlatban is sokszor inkább a jutalmazás és szankcionálás hatékony eszközei, semmint az emberi jogok elemei és a leendő szabad élet folytatásának alapvető kapaszkodói. Az elítéltek körében végzett felmérések27 szerint öt – hat év az a maximális tűrési idő, melyet a kintiek általában elviselnek, s ezt nyilván le –föl is jelentősen, esetleg évekkel képes módosítani a kapcsolat intenzitása, a kapcsolattartás gyakorisága és sokszínűsége. Idáig sikeresnek mondható a váci kísérlet, visszaélés, szökés nem történt, úgy tűnik, a 16 kiválasztott élvezi és köszöni a lehetőséget. Mintegy igazolva azt a véleményt, hogy az önmagáért való szigornál sokkal kedvezőbb eredményeket lehet elérni emberséges, empatikus bánásmóddal. Ez ugyanis a dacreakció helyett együttműködésre és gondolkodásra késztet, annak fölismerésére, hogy saját érdekében történik mindez. Ezzel együtt sem lehet a szabadságvesztés során folyó nevelő tevékenység hatékonyságát túlértékelni, hisz a szakirodalom számtalan, különböző aspektusú statisztikát produkál a szomorú magyar bűnözési rátára vonatkozóan, s abszolút értelemben és nemzetközi összehasonlításban sem állunk jól a visszaesések tekintetében. A hatékonysággal kapcsolatban még egy sajátos ellentmondásra kell utalnom, mely szintén a szűkös lehetőségek miatti uniformizált nevelés problémája, pontosabban a 27

Kékfény c. műsor, 2010. június 18

kevéssé személyre szabott vagy legalább differenciált voltának hiányára vezethető vissza. A heterogén összetétel igényelte különbségeken túl (fiatalkorú, első bűntényes, visszaesők

széles

tábora,

kriminogén,

személyiségzavaros

elítélt,

gondatlan

cselekményért elítélt; kvalifikációs különbségek; különböző társadalmi háttér) teljesen más felfogásban, teljesen más módszerekkel és eszközökkel közelítendő meg (lenne megközelítendő) egy rövid tartamú szabadságvesztésre ítélt, mint egy krónikus és/vagy hosszú évekre elítélt börtönlakó. Előbbi esetében idő hiányában lehetőség sincs még uniformizált komplex nevelésre sem, másrészt talán szükség sincs rá, hisz jellemzően kicsi a társadalomra veszélyessége, nem szétesett, károsodott személyiség. Tehát nem a bűnözőként kezelés, a szigor, a megjavítás, hanem a pozitív karakterjegyek, a tartás megerősítése lenne a cél, az élete folytatása a vargabetű elfelejtetésével. Az ő esetükben lenne leginkább megfontolandó egy alternatív büntetéssel kezdeni, vagy egy félszabad intézményt létrehozni. (Van, ahol a családból, társadalomból való kiemelés nélkül munka után naponta vagy hétvégén töltik le az ilyen rövid tartamú büntetéseket, mert az elzárás sokkal több kárt okoz, mint hasznot.) A hosszú büntetésre ítéltek esetében van szükség a komplex nevelésre, együtt a totalitás okozta ártalmak kivédésével, és nekik igazán szükségük lenne a rehabilitációra, utógondozásra is. Az utógondozás és a terápia mint kiemelt eszköz a személyiségzavarban

szenvedők számára is

nélkülözhetetlen lenne ahhoz, hogy minimális esélyük legyen arra, hogy ne kerüljenek vissza. Köztudott azonban, hogy ennek a hálózatnak a működése is sok kívánnivalót hagy maga után, így a benti nevelőmunka eredményességét tovább rontja. A büntetés-végrehajtáshoz kapcsolódó külső hálózat elemei körében érdemes néhány szóval utalnunk arra a Magyarországon még gyerekcipőben járó, de remélhetőleg mind szervezetében, mind hatékonyságában növekvő jelenségre, intézményre, ami a büntetésvégrehajtás társadalmi ellenőrzése címszó alatt foglalható össze. (Szó volt már arról, hogy egyes vélekedések, illetve irányzatok -neotreatment- szerint mekkora jelentősége van különösen a reszocializációban a közösség közvetlen, támogató kontrolljának.) A társadalmi ellenőrzés tartalmában részint az elítélteket és szabadultakat segítő önkéntes karitatív tevékenységet, részint a büntetés-végrehajtás fölötti civil kontrollt foglalja magában. Utóbbi a szabadságelvonással nem járó büntetések esetében tényleges közreműködést jelenthet a végrehajtásban és annak eredményességében, míg a szabadságvesztés esetén lényegében az állam büntető monopóliumának korlátozott hatókörű ellenőrzését jelenti vagy teljesen informális alakban (börtönlátogatások,

19

javaslatok, vélemények), vagy a hiererchia perifériális részeként (véleményezési joggal, esetleg az elítéltek ügyeiben döntéseket hozó bizottságokban való részvétellel).

5.

A személyiségkorrekciós nevelés elemei, jelentősége a büntetés-végrehajtásban

Bár sokak nézete szerint a felnőtt fogvatartottak esetében a büntetés-végrehajtási korrekciós nevelés haszontalan – de legalábbis értelmetlen -, ők sem tagadhatják „a szép”, „az izgalmas”, „a drámai” bármely emberi lélekre gyakorolt – talán csak ideigóráig tartó hatását. Idealistának hangzik ez pár év tapasztalata alapján, de talán a szkeptikusok is így kezdték. Én sem a személyiség teljes átformálásában bízom, de a kultúrnevelő feladatköre egészen biztosan nem merülhet ki szervezési és adminisztratív kérdések megoldásában. A büntetés-végrehajtási korrekciós nevelés kétségtelenül fiatalkorúak esetében lehet a leghatásosabb. A kialakulóban lévő személyiség rugalmas, képlékeny határokkal rendelkezik, és ráadásul nincs tisztában saját lehetőségeivel és korlátaival sem. A nevelést ez persze nehezíti, serdülőkorban nagyobb az akarás, az „ide nekem az oroszlánt is” szemlélet, s az ebből fakadó versenyszellem átcsaphat agresszióba, főleg egy olyan terepen, ahol fél négyzetmétert sem tudhatunk magunkénak. A nevelő empátiája, pedagógiai érzéke döntő fontosságú - megnyitni, belső élményekkel gazdagítani azt a saját kis világot, amit csak gondolatban teremthetnek meg, de ott teljesen az övék. És ez már a felnőtt fogvatartottakra is érvényes: belül lehetnek szabadok. A kultúrnevelők többirányú képzettsége és aktivitása, külső oktatók, előadók bevonása a „szabadidő” eltöltésére, mindez segíti, hogy a programok után érdekes, tartalmas diskurzus induljon a zárkákban. Mielőtt rátérnénk, mik lehetnek ezek a programok, hangsúlyoznunk kell a munka elsődleges szerepét az idő értelmes eltöltésében. Azaz vegyük sorra a nevelés elemeit. - Munka: nevelési szempontból a munka koncentrált figyelmet igénylő tevékenység, fegyelemre és felelősségvállalásra tanít, s az adott szakma behatóbb ismeretére. Sikerélményt is nyújthat, ha a teljesítmény, a minőség pozitív visszaigazolásra talál, elismerik. Akkor is alkot, ha csak széklábat farag valaki az asztalosműhelyben, kreativitást, hozzáértést igénylő tevékenység ez is.

20

Az Alkotmány a munkához való jogot (70/B.§), a művelődéshez való jogot (70/F.,G.§) - a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányával összhangban - alapjogként biztosítja. Így a magyar szabályozás, az l979. évi 11. tvr. 36.§ (1) d/. pontja szerint az elítélt jogosult társadalmilag hasznos munka végzésére, a munka mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelemre, munkavédelemre. Ugyanakkor a 33.§(1) d/. pontja értelmében az elítélt köteles a kijelölt munkát szakismeretének és a képességeinek megfelelően, fegyelmezetten elvégezni, a munkavédelemmel és a környezetvédelemmel kapcsolatos előírásokat megtartani. A „hasznos” jelző biztosítani hivatott, hogy a munka ne külön büntetés vagy kényszer legyen (ártalmas, megalázó, stb.), hanem a reszocializáció legfontosabb eszközeként funkcionáljon. Ezért természetesen az elítélt képzettségének, testi erejének, szellemi képességeinek, azaz adottságainak megfelelő munka biztosítása (lenne) a célravezető, ami történhet az intézetben vagy a bv által szervezett munkahelyen, de külső foglalkoztatónál is (az őrzési szabályok betartásával és a fokozatonkénti differenciálással). A reszocializáció és a gazdaságosság szempontja azonban jórészt ütközik, hisz a gazdasági célszerűség, a piacgazdaság ellen hat az ugyan olcsóbb, de általában szakképzetlen, alacsonyan kvalifikált és motivált elítéltek foglalkoztatása, betanítása, alacsonyabb teljesítménye, gyakori magatartási problémái. A foglalkoztatás nem munkaviszony ugyan, de a munkajogi szabályok érvényesülése mellett folyik: munkavédelem, szabadság, munkavégzési kötelezettség alóli mentesülés, stb., a díjazás az előző évi minimálbér alapul vételével történik, az alapmunkadíj annak legalább egyharmada, tekintettel az elítéltek állam általi tartására és a már említett hatékonysági problémákra.28 Ezek az elvek. A gyakorlat azonban néhány év alatt fölülírta őket. Lőrincz József 29a munkáltatás 1986-ban kidolgozott fejlesztési koncepcióját már a tartós válságkezelés stratégiai elemeként jellemzi, megállapítva azt, hogy az már nem kezelni és megállítani, csak regisztrálni képes a külső válság börtön-vállalatokra gyakorolt hatását. Mára a munkanélküliség már a szabad világban is óriási, a börtönökben való - teljes – foglalkoztatás lassan ideává válik. Egy 2005-ös vizsgálat 30eredményei szerint a felnőtt férfi elítéltek közel 50 %-a, a női elítéltek kb. 60 %-a dolgozik, a fiatalkorúak esetében 28

Végh Marianna: A fogvatartottak foglalkoztatásáról. BSz. 2002/4., p.19-20. Lörincz József: A „nevelés-gondolat” a XX.századi hazai börtönügyben - jogászi szemmel. Bsz. 2006/3., p.15-16. 29

21

ez kb. l6 %, az előzetes letartóztatottak minden kategóriájában pedig 5 % alatt marad. Mostanra ez az arány feltehetően jelentősen tovább romlott. A biztos munkavégzési lehetőség és kötelezettség maholnap már csak az intézmény belső működésében gyakorolható (takarítás, ellátásban való részvétel), ez azonban díjazás nélkül történik, és maximált időtartamban (napi 4, havi 24 óra), tehát korántsem tölti ki a rengeteg üres időt. A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy nagyobb szerepet kellene kapniuk a nevelés egyéb elemeinek, mint például az irodalmi vagy színházi nevelőmunka, hiszen ezek mind a megnövekedett szabadidő értelmes kitöltésének alternatív lehetőségét jelentik, s mert „minden elítéltnek lehetővé kell tenni a művelődéshez való hozzájutást, amely iskolai oktatásból, szakmai képzésből, kreatív és kulturális tevékenységekből, testnevelésből és sportból, szociális nevelésből és könyvtárhasználatból áll.”31 - Oktatás: motiválhat a tanulás is, ahol külső visszajelzést, értékelést is kapnak a tanulók. Jelentősége azért is nagy, mert a népesség átlagához képest az elítéltek nagyon alulképzettek. A BV. tvr.36.§(1) n/. pontja biztosítja az elítélt oktatásban való részvételének jogát, beleértve a tanulmányi és vizsgaszabadságot is. A korábbi szabályozással ellentétben már nem kötelező negyven év alatt az általános iskolai oktatás sem, csak választható, a középfokú szintén, s lehetőség van a megkezdett felsőfokú tanulmányok befejezésére is indokolt esetben. Mivel a munkával egyenértékűnek kell tekinteni, pénzbeli térítés is jár érte, s a szerzett végzettséget igazoló bizonyítványban nem szerepelhet semmilyen utalás a börtönre. A legnagyobb kihívást a fiatalkorúak oktatásának ösztönzése és támogatása jelenti. Általában nagyon alacsony neveltségi szintű, sérült és hiányos szocializációjú fiatalokról van szó, akik nevelésre képtelen és alkalmatlan családokból halmozott kudarcok után, labilis pszichés, érzelmi állapotban kerülnek be, félbehagyott iskolai tanulmányokkal, s még a dokumentált tudásszinttől is messze állnak. Ugyanakkor a még viszonylag alacsony büntetés ideje nem elég a tanulmányok befejezéséhez. Ezeknek a fiataloknak jelentős része a Közoktatási törvény szerinti ún. sajátos nevelési igényű, illetve beilleszkedési, tanulási nehézséggel, magatartási rendellenességgel küzdő tanuló, aki tanulmányait szakértői vélemény alapján magántanulóként folytathatja. Erre, és arra 30

Aleku Mónika-Csordás Sándor-Pacsek József: A fogvatartottak foglalkoztatásának és programlehetőségeinek jelenlegi helyzete. BSz. 2006/1., p.67-72. 31 Az Európa Tanács által létrehozott Börtönművelődési Szakértők Különbizottságának zárójelentése a börtönművelődésről, ajánlás, 1/. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár, 1990/4., p.1.

22

a körülményre tekintettel, hogy a minimális osztálylétszám sem érhető el az intézetekben, több intézetben magántanulóként biztosítják ezeknek a fiataloknak az oktatását. A nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozó gyermekek részére a Kt. szerint már nyolc személy esetén osztály szervezendő, s ez a kettőnek számító sajátos nevelési igényű fiatalok esetében már négy, a háromnak számító fogyatékosok esetében már három személy esetén lehetővé

teszi az iskolarendszerű

mindennapos oktatást.

Lehetőség – és szükség is – van továbbá összevont osztályok létrehozására, amelyen belül az évfolyamok külön csoportot alkotnak. Végül elengedhetetlenül szükséges e fiatalok számára olyan speciális oktatási programok kidolgozása és működtetése, amelyek valamilyen szinten felzárkóztatnak, azokat a legalapvetőbb tudáshiányokat pótolják, amelyek szinte lehetetlenné tennék a beilleszkedést, visszailleszkedést a szabadulás után.32 Külön kell szólni a szakirányú képzés fontosságáról. A 39.§(2) szerint az elítéltet – büntetésének tartamához képest - betanított munkás vagy szakmunkás képzésben kell részesíteni. A már hivatkozott vizsgálat eredményei szerint azonban ez a képzési forma az elítéltek minden kategóriájában messze 10 % alatt marad, s közülük a fiatalkorú férfi elítéltek aránya viszonylag a legkedvezőbb. Bár nem szakképzés, de sokszor szervezett formában is (nemcsak az önképzés szintjén) elérhető a nyelvtanulás, s lehetőség van nyelvvizsgára is. Szegál Borisz 33szerint az oktatás talán a legfontosabb reszocializációs eljárás, ennek ellenére számos országgal ellentétben nálunk eddig – a fent már hivatkozott deklaráción túl - elmaradt a börtönoktatás részletes jogi szabályozása. A szerző amerikai kutatási eredmények alapján mutatja ki, hogy a szakképesítést szerzett elítéltek visszaesési aránya több mint 1/3-ával alacsonyabb a többiekénél. A diplomát szerzettek visszaesési rátája kb. fele azokénak, akik nem fejezték be tanulmányaikat. Utal azonban arra, hogy természetesen az oktatás, szakképzés eredményessége nagyban függ az oktatási projektek komplexitásától, azok az eredményesebbek, amelyek a nevelésre, a szociális készségek, kritikai, probléma-megoldó gondolkodás, erkölcsi alapok kibontakoztatására is figyelemmel vannak. Továbbá, ahol a börtön-személyzet reszocializációs hozzáállása és a tanárok szakmai és személyi alkalmassága egészíti ki az oktatási tevékenységet. - Szabadidős foglalkozások: A/. Sporttevékenység 32

Czenczer Orsolya: Az oktatás mint reszocializációs eszköz a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézeteiben. BSz. 2008/3., p. 8-11. 33 Szegál Borisz: A szocializáció és reszocializáció a börtönben. BSz. 2007/1., p.34-36. 23

B/. Művészeti tevékenység34 C/. Kulturális, művelődési tevékenység D/. Vallásgyakorlás A/. Sikerélményt nyújthat a sport is. Azon túl, hogy segít megőrizni a fizikai kondíciót, közösségépítő és rendre szoktató műfaj. Segít kiszakadni az egész napos tespedésből, ágyon heverészésből, célt adhat, egészséges versenyszellemet alakít ki. De egészségtelenné is válhat, ha egyeduralkodóvá válik valakinek az életében: mivel kevés lehetőség adódik bent az önbecsülés visszaállítására, előfordul, hogy a bicepsz mérete válik kizárólagos motiváló tényezővé. A sport a magyar büntetés-végrehajtási intézményekben átlagosan havi 20 – 25 óra elfoglaltságot jelent, s a fiatalkorú férfiak részvétele kiemelkedő, 100 %. A sportolási lehetőségek iránti igény mennyiségében és változatosságában is messze meghaladja a lehetőségeket. Az eszközök, a hely szűkössége, a szakemberek hiánya sajnos a kelleténél jobban behatárolja a fizikai – lelki – szellemi kondíció megőrzésének e közkedvelt módját. Aki nem sportol, azt is megilleti a napi egy óra szabad levegőn tartózkodás, s törekvések vannak ennek kötelezővé tételére. C/. A kulturális, művelődési tevékenység részint rendszeresen visszatérő, részint ad hoc programokat jelent. A legtöbb intézményben többféle szakkör, önképzőkör működik, az elítéltek önálló kezdeményezésével is. Ezek viszonylag állandó időben és időkeretben, szerencsés esetben szakember közreműködésével jelentenek a közös érdeklődési körű emberek számára többé-kevésbé tartalmas elfoglaltságot, és a hozzájuk csapódóknak új ismereteket, élményeket. A kötetlen jellegű rendezvények részint alkalomhoz, ünnepekhez kötődnek (a kötelező ünnepi műsorokon túl), részint az intézmény szervezésében jönnek létre egyedi alkalomként. Rendeztek már börtönben koncertet, előadó estet, színházi előadást művészek közreműködésével, esetleg más bvintézmény

fogvatartottjainak

vendégszereplésével,

ezek

azonban

rendhagyó

eseményeknek tekinthetők. Előfordulnak azonban az elítéltek kezdeményezésére s nagyrészt általuk szervezett események, játékok, vetélkedők (sport és szellemi), zenés estek - ezekből több is kellene. Formálisan mérhetetlen, tehát statisztikailag nem értékelhető, de fontos módja a szabadidő eltöltésének az olvasás. Elvileg minden intézmény rendelkezik kisebb – nagyobb, változó színvonalú könyvtárral, ami valószínűleg sehol nem eléggé kihasznált. 34

lsd. 5. fejezet 24

A már említett alulképzettség sajnos az elítéltek jelentős hányadánál funkcionális vagy egyenesen tényleges analfabetizmust is takar, s az oktatás és nevelés alapkövetelménye lenne ennek megszüntetése, illetve magasabb célként az egész börtönnépesség olvasásra való szoktatása. Ugyanígy alapkövetelmény lenne, hogy legalább egy alapinformáltság iránti igényt kialakítsunk az elítéltekben a társadalom történései iránt; a politika, gazdaság, kultúra elemi fogalmaival, legfontosabb eseményeivel megismerkedve könnyebben tudnának tájékozódni a világban, s talán saját világukban is. Noha a felmérések szerint a szabadidő

legnagyobb

részét

a rádió

és

TV

előtt

töltik

az

elítéltek,

a

tömegkommunikációs eszközök használata az általános tapasztalatok szerint sajnos az akciófilmekben, sportközvetítésekben, esetleg könnyűzenében, valóság- és beszélgető show-kban merül ki. A művelődés nagyon szűk körben gyakorolt módja az önképzés, mindössze 2-3 %, s szinte kizárólag nyelvtanulást jelent. A motiváció, az önállóság hiányát jól példázza. D/. A vallásgyakorlás 35 a hiábavalónak tűnő idő tartalommal való megtöltése, a lélek karbantartása. A hit a benti körülmények közt fontos kapaszkodó. A híres szívsebész, Papp Lajos szerint szívműtét előtt senki sem ateista. Valahogy így lehet a börtönben is. Amikor valakinek kicsúszik a kezéből a sorsa, távol kerülnek tőle a szerettei, gyámoltalan alárendelt egy szigorú, sokszor ellenséges környezetben, akkor elkezd csodára várni, hinni akkor is, ha eredetileg nem volt vallásos (s jellemzően nem vallásosak a bekerülők, hisz a vallás egyben egy erkölcsi zsinórmérték is, ami a társadalmi tapasztalat szerint távol tart a bűntől). Nagyon sok elítélt válik éppen a börtönben vallásossá ebből a testi - lelki kiszolgáltatottságból való menekülésnek a jegyében. Természetesen legtöbbjüknél ez nem tekinthető tudatos folyamatnak, a vázolt pszichés okok mellett (olykor helyett) motiválhat egyszerűen a zárkából való kiszabadulás egy misére, vagy a börtönlelkész személyében egy megértő, vigasztaló külső személlyel való találkozás, beszélgetés. Egy-egy ilyen alkalom biztos megnyugvást, vigaszt vagy reményt hoz, s szinte észrevétlenül válik életének részévé, már várt eseménnyé. Legalábbis így tudom elképzelni a folyamatot annak a ténynek a tudatában, hogy a börtönökben sok elítélt válik hívővé (legalábbis sokan állítják magukról). Ehhez persze szükség van az egyre jelentősebb körű lelkipásztori tevékenységre. A pasztorációs munka kiszélesedése megteremtette annak intézményi kereteit is. Már 1950-ben megalakult Rómában a Katolikus Börtönpásztori 35

Alkotmány 60.§ 25

Gondoskodás Nemzetközi Bizottsága, majd 1985-ben ökumenikus jellegű egyesület jött létre

(International

Prison

Chaplains’

Association)

az

evangélikus

egyház

kezdeményezésével. Ez végezte el a lelkipásztori tevékenység szakmai megalapozását. Az egyháza és a börtön fenntartója által is akkreditált képzett és személyében erre a szolgálatra alkalmas lelkipásztor nemcsak lelkész, de nevelő, pszichológus, közvetítő és sok minden egyéb is. A vele kialakuló bizalmi kapcsolat alkalmas lehet az elítélt értékrendjének, teljes személyiségének alakítására is. Magyarországon csak a rendszerváltást

követően

intézményesült

Személyesen a Mécses elhivatott

a

börtönpasztorációs

tevékenység.

tagjaival találkoztam - ők a pasztorációs

tevékenységen túl börtönlevelező kört működtetnek, sőt, rehabilitációs telepet is létrehoztak egy tanyán-, illetve a váci foglalkozások vezetőivel, akik a Biblia-kör tagjait szabadulásuk után sem hagyják magukra, szép példája ennek az idei Művészetek Völgyében tett kirándulásuk, ahol régi és jelenlegi fogvatartottak együttes tanúságtételére került sor a kapolcsi templomban.

6. A művészet mint a büntetés-végrehajtási nevelés eszköze, alkotómunka a börtönben

A művészeti tevékenységnek különösen nagy fontossága és személyiségformáló ereje van több szempontból is. A börtönélet túlszabályozottsága és a döntési helyzetek hiánya rendkívül negatív hatással van az intellektuális képességekre és a lélekre is. A kulturális, művészi hatások, különösen az irodalmi művek konfliktus-helyzeteinek felismerése, megoldása és feldolgozása, a szereplőkkel való azonosulás vagy személyük, tetteik elutasítása a főleg pozitív ingerek tekintetében ingerszegény környezetben érzelmi és intellektuális élmény is, minta is, s akadályozza a személyiség leépülését. Ugyanez a felismerés alapozza meg a magyar neveléstudományban Comenius Schola

Ludus-a

óta

ismert

drámapedagógia

mint

szocializáló

tevékenység

létjogosultságát a büntetés-végrehajtásban - sajnos a gyakorlatban még nem intézményesült. Az európai gyakorlatba a fiatalkorúak hollandiai intézeteiben bevezetett

26

és sikerrel kipróbált EQUIP rendszer36 néven vonult be, s itthon is több program zajlott le a módszer alkalmazásával (nem csak fiatalkorú intézményben). Ahogy Moreno37 összefoglalja: minden kultúra létrehoz egy jellegzetes szereprendszert, amelyben minden egyént bizonyos szerepváltozások jellemeznek, s az adott társadalom különféle kultúrköreinek, csoportjainak konfliktusát dramatizáljuk. Az akcióelvű, cselekvésközpontú pszichodráma, mely hatásmechanizmusát a belső lelki tartalmak, élmények és konfliktusok megjelenítésén keresztül fejti ki, aktív, cselekvő, spontán önkifejezésre törekszik, felhasználási területe rendkívül széles: alkalmazható az önismeret

fejlesztésében,

szervezetfejlesztésben,

közösségformálásban,

konfliktuskezelés, személyes hatékonyság fejlesztése során, de jó kiegészítő módszer oktatásban, képzésben is. Adaptálva ezt a megállapítást a büntetés-végrehajtás speciális viszonyaira, a feldolgozott konfliktusok és viselkedésminták orientáló szerepet játszanak, példát kínálnak a kapcsolatfelvételre, -tartásra, értékítéletet alakítanak ki, közösség- és személyiségformáló erőt jelentenek, s tökéletesen alkalmassá teszik a módszert - Szitka Szabolcs összefoglaló megállapítása a kísérletek eredményéről

38

-

viselkedésterápiás, agressziókezelő és bűnmegelőzési célzatú kezelésre. A drámai szerepjáték természetesen nem művészi tevékenység, nem színjátszás, hanem terápiás, szocializáló hatása a lényeg, csak a „műfaji" hasonlóság miatt helyeztem el itt, s azzal a nem titkolt reménnyel, hogy bevett módszerré válása esetén ettől már csak egy lépés, hogy gyakorlói és kedvelői valódi

művészi értékkel, emocionális plusszal is bíró

színjátszó körökben, bábszínházakban is jól érezzék magukat. A többi szabadidős tevékenységhez képest leírhatatlan előnye a művészi tevékenységnek, hogy - a sporthoz hasonlóan - az azt művelő nem csak passzív befogadó, kevesebb-több odafigyeléssel, ezt-azt vagy semmit sem hasznosítva a hallottakból, olvasottakból, látottakból. Ő saját maga az alkotó, aki nélkül létre sem jön a kép, szobor, rajz vagy előadás. Szükséges aktivitása koncentrációt, teljes odafigyelést és azonosulást követel a tárggyal, feltétlenül intellektuális és emocionális viszonyulást a témához (sőt ilyen érdeklődés és kötődés nélkül talán el sem kezd festeni, faragni, énekelni vagy verset mondani).

36

Krizsán József: Az EQUIP módszer. BSz. 2006/1., p.82. http://www.pszichodrama.hu/index.php?menu=7&almenu=1 megtekintve: 2010.09.01. 38 Szitka Szabolcs: Új lehetőségek felkutatása a fiatalkorúak büntetés-végrehajtásában, reszocializációjuk elősegítése érdekében. BSz. 2008/3., p.14. 37

27

Végül tevékenységének látható, kézzelfogható eredménye van. Szerencsés esetben vagy némi gyakorlás után sikerült alkotás jön létre, esztétikai élményt és örömet okozva elfásult, bezárt alkotójának, környezetének, esetleg még presztizsének növekedését is a zárkatársak, később a szélesebb közösség, netán a személyzet szemében is. Persze az ellenkezője is előfordulhat, gúny tárgyává is válhat. S az alkotónak legszörnyűbb a teljes közöny. A tömegkommunikáció segítségével nemegyszer a kinti világ is értesül a szabadságvesztési intézményekben folyó, olykor magas színvonalú művészeti és egyéb tevékenységről, kezdeményezésről. Számos riportot láthattunk már köznapibb tevékenységről is, pl. a Győr – Moson - Sopron Megyei BV-ben indult jóvátételi programról, melyben az elítéltek parkokat, játszótereket tettek rendbe és újítottak föl ingyen, részt vettek a börtön épületének teljes felújításában. A mai munka- és pénzhiányos világban ez mindegyik fél számára hasznos, nem beszélve a rabokra gyakorolt pozitív hatásokról, ezért ezt mindenképpen követendő gyakorlatnak tartom. Másutt több ízben számoltak be arról, hogy kiállításokat szerveztek az elítéltek által készített kézműves alkotásokból. Tavaly láthattuk a

TV-ben a Balassagyarmati

Fegyház és Börtön szinte autodidakta freskófestőinek szép munkáját, az igényesen felújított börtönkápolnát, s emlékezetem szerint volt közöttük, aki a kinti életére is megoldást remélt a freskófestőtől ellesettektől és a munka során tanultaktól. Nemegyszer láthattunk részleteket börtönszínházak előadásaiból, sőt, más büntetésvégrehajtási

intézménybeli

vagy

külső

„vendégjátékából”.

Ezek

a

művészi

tevékenységek mind inspirációt jelentenek, s ettől megváltozhat a fogvatartottak egész benti élete, sőt, a siker reményeket kelthet kintre is. Persze művészetet nem lehet tanítani. Kreativitást fejleszteni, mesterségbeli tudást, technikákat átadni, legelsősorban érdeklődést felkelteni lehet és kell. A nevelőkre vonatkozó direkt módszerek39közül talán a követelés az egyetlen, ami az én repertoáromból kimarad, ezt a kérés, javaslat, tanácsadás váltja ki, a többi –már említettmódszer érvényes. Gyakoroltatás -

ez a készségfejlesztésben is elengedhetetlen, úgy

mint beszédtechnika, mozgásgyakorlatok, közösségi interakciók, bizalomjátékok, improvizáció, de a szövegtanulás, jelenetezés alapja is. Segítségadás – szintén tanács, javaslat formájában. Ellenőrzés – ezt inkább értékelésnek mondanám a mi esetünkben. 39

Módos Tamás: A reszocializáció módszertana. Nevelés-módszertani tansegédlet, 2003, p.55

28

Ösztönzés – talán a legfontosabb, meggyőzni arról, hogy érdemes, hogy jól csinálják, és lehet még jobban.

Elbeszélés, tények és jelenségek bemutatása, műalkotások

bemutatása, személyes példa és előadás, magyarázat, beszélgetés, a neveltek önálló elemző munkája - beszélgetéseink ezek kombinációjából állnak, legfontosabb talán a személyes példa – az én részemről és az övékéről. Erőteljes kockázati tényező. Felmerül a kérdés: mekkora távolságot kell megtartanunk? Saját történetekkel alátámaszthatok állításokat, de egyben közelebb is engedem magamhoz a bentieket. Soha nem történt még ezzel visszaélés, mégis folyton felmerülő problémám, azt hiszem, a nevelők többségének is. Kialakulhat-e szorosabb érzelmi kapcsolat, barátság, és mihez kezdek ezzel a szabadulásuk után? Több esetben nem vágtam el a fonalat, és remélem, jól tettem. A neveltek önálló elemző munkája – ezt hallgatni majdnem annyit segít a megismerésben, mintha személyesen magukról mesélnének. Az elemzést lehet terelgetni, bizonyos pontokon feltenni olyan kérdéseket, amelyek egyértelmű állásfoglalást kívánnak akár morális kérdésekben is, s nem hatalmi szóval, csak a kérdező kíváncsiságával vitát generálni. Hivatalos megfogalmazásban a társadalom által elfogadott, sőt elvárt értékrend, viselkedésformák közvetítése a feladatom, de saját tapasztalatom szerint nem a nemtudás okozza a problémákat se kint, se bent. A hibás szocializáció másféle értékrendet közvetít, a normák ismerete ellenére azok interiorizálása nem történik meg, s bent is, sokszor hiába tapasztalható az engedelmesség, mögötte a meggyőződés hiánya feltételezhető, az informális struktúra hatása. Nem ismertetni kell tehát, hanem meggyőzni. Nem pusztán szavakkal, a művészet erejével. Egy-egy műalkotás elemzésével. Vagy magával az alkotás folyamatával. „Változtasd meg élted!” – mondja Rilke az Archaikus Apolló-torzó című versében. Egy szobor, amiről nehéz elképzelni, hogy minden pórusában ezt az üzenetet hordozza. Hát akkor mennyire hordozhatja egy irodalmi mű, amely esztétikumán túl leírt gondolatok, igazságok letéteményese, mennyire hathatnak az abban megfogalmazott viselkedésminták vagy elrettentő példák, főleg olyan emberekre, akik maguk is számos szélsőséges helyzetet megéltek, ők különösen fogékonyak tudnak lenni. 7. A színházcsinálás speciális helyzete, közösségformáló ereje Nem kézzelfogható és nem maradandó – ez a színház lényege: a pillanat varázsa.

29

Ráadásul igen szűk körben kerül bemutatásra egy-egy produkció, „nálunk” Vácott szerencsés esetben maximum 30-40 fogvatartott látja, és ha megszervezzük, néhány külső néző. Sajnos a bemutató többnyire egybeesik a „darabtemetéssel”, egyetlen nagyon nagy sikerű Rejtő-jelenetnél fordult elő több előadás, sőt, még felújítás is, úgyhogy ez repertoáron maradt a mai napig. De talán lényegesebb is a próbafolyamat, míg megszületik egy előadás- ez az, ami igazán megmarad az emlékezetben. A felkészülés, esetleg utánaolvasás (ilyen is van!), ismerkedés egy irodalmi anyaggal, szövegtanulás - egyszóval hogy csikorogjanak a fogaskerekek az agyban. Külön-külön is, és együtt. Azzal, ahogy egy szöveghez viszonyulok, már véleményt kell formálnom, amivel egyesek egyetérthetnek, mások nem, így máris megindulhat a cellán kívüli diskurzus, egymás megismerésének kezdő lépése. Óvatosan kipuhatolni, milyen az a másik, kikkel kerültem egy csoportba, vagyis mennyire adhatom ki magam. Farkastörvények közt elbukik a gyenge, muszáj mindig erősnek látszani. Ezért különleges helyzet a színjátszókör: közelebb hozza az egymással bizalmatlanokat. Enged egy kis lazítást, nem kell szerepeket játszani –mármint a színpadon kívül-, hasonló érdeklődésű emberek egymás előtt vállalhatják egy cseppet az érzéseiket, bohóckodhatnak annak minden felszabadító erejével úgy, hogy nem válnak gúny tárgyává. A következő darabnál már picivel nagyobb mértékű a kitárulkozás, s az idők során lassan létrejön

a kollektív

emlékezet;

közös

története,

íratlan

szabályrendszere, etikettje lesz a csoportnak, amihez az újaknak alkalmazkodni kell, sőt, megfelelni bizonyos elvárásoknak. A minél szabadabb légkör –ez a külső és a belső irányítón egyaránt múlik- egyre könnyebbé teszi a viccelődést, egymás ugratását, több humort enged a munka során, s elkezdenek jönni az ötletek. Ott, ahol mindig mindent utasításra tesznek és gondolnak az emberek, felbecsülhetetlen érték, ha végre nem a vezetőtől várnak mindent, hanem kezdeményezővé válnak. És a nevetés értéke is felbecsülhetetlen, az egyik foglalkozásunk után a nevelő azt mondta, máskor három hét alatt nem nevetnek ennyit. Nincs miért. Vissza a zárkákba, „a dudva, a muhar, a gaz lehúz, altat, befed”, s egy tévére merednek mindenek. A körülmények ellenére fenntartani az önművelés igényét nagyon nehéz, ebben is segíthetnek a társak. Közös téma lehet szakkörön kívül is akár a darab tárgya, akár a megvalósítással kapcsolatos gyakorlati feladatok megoldása – a szabályok sűrűjében nem könnyű átvinni a legcsekélyebb kéréseket, mint például egy díszletelem megfestése, civil ruhák engedélyeztetése (előfordult, hogy egyszerűen eltűntek a kintről 30

vitt jelmezeim) vagy netán egy műsoros beszélő lebonyolítása. A feladatok pedig összekovácsolnak. Közös célokért fellépni bajtársias erény. Együtt készülni, szöveget tanulni, gyakorolni a szakkörön kívül is – ez mind-mind összehozza az embereket, barátságok születhetnek, és persze az ellentétek is kiéleződhetnek. Szélsőséges helyzetek mindenütt adódnak. Személyes konfliktus miatt főpróbahéten visszaadni szerepet, ráadásul többen – ez azért ritkán fordul elő egy kőszínházban. Tisztában kell lenni a húr feszíthetőségével. Hogy kit mi mozgat, milyen a kialakult viszonyrendszer, mennyire szabad a művészet nevében célba venni a privát szférát –ha egyáltalán beszélhetünk bent ilyenről. Mégis tudni, hogy mi zajlik a szakkörön kívül, a nevelők túl leterheltek-e ahhoz, hogy érdemben segítsék a munkát, kinek hogy állnak a családi kapcsolatai, mi történik a zárkákban, a konyhán, a fejekben. Úgy tűnhet, sokat markolok, de több év alatt kiderült, elsősorban pszichológusnak kell lenni, meghallgatni és megérteni. Minden más csak ezután következhet. Segíteni, amennyire lehet. Beszélni a nevelőkkel, akár a parancsnokkal, ha kell. Minimális nyilvánosságot teremteni, sajtókapcsolatokat –most például dokumentumfilm forog a váci színkörről-, megmutatni magunkat, „hogy látva lássanak” (ebben persze a rendező önös érdeke is szerepet játszik), kapcsolatot teremteni a külvilággal, rést nyitni a teljes fizikai, szellemi és érzelmi elszigeteltség falán. A normalizáció elvét követve fontos cél a nyitás a társadalom felé, amelynek látszólagos érdeke a veszélyes elemek izolálása. Valójában azonban jobban jár, ha a bűnelkövetőkből jogkövető állampolgárok válnak, és itt visszaérkeztünk a megtorlás, elrettentés, illetve a kezelés hatékonyságának kérdéséhez, amely problematika a szabadságvesztés büntetés történetét végigkíséri. Az őrzés vagy a nevelés elsődleges? Generális vagy speciális prevenció? Treatment és neoklasszikus iskola, melyekről már a korábbiakban esett szó. Hiszünk-e abban, hogy a személyiség formálható? És ha igen, mennyire? Rövidebb tartamú szabadságvesztésnél lehet-e bármilyen változást elérni? Örök kérdések, de az biztos, hogy a társadalom nem fordulhat el ezektől az emberektől, és nemcsak szabadulásuk után elengedhetetlen a beilleszkedés segítése, de börtönbüntetésük ideje alatt is kellenek külső impulzusok. Minél jobban elejét venni a prizonizációnak, a börtön kínálta fizikai-lelki-szellemi eltunyulásnak, a szubkultúrák kialakulásának és értékrendjük uralkodóvá válásának. A magányrendszerű börtön hívei abban látták a javulás útját, ha magába szállhat a bűnös, szembenézhet bűnével és megbánhatja azt, ha felébred a lelkiismerete. Ez egyenes út az őrülethez. De magányos az egyén akkor is, ha intim szférájába 31

belegyalogoló idegenekkel él összezárva néhány négyzetméteren. (A Budapesti Fegyház és Börtönben 27,5 nm-en 10-13 elítélt él együtt, Szegeden 20nm-en átlagosan 12-en, Vácott, Sopronkőhidán 3 emberre jut 6nm 40.) Sokkal jobban bezárul, próbálja őrizni a minimális fizikai és lelki territóriumát, nem enged belátást az érzések, vágyak, emlékek birodalmába. Az informális hierarchia bizonyos szempontból megkönnyíti a rejtőzködést, amilyen szerepet kiérdemelt benne valaki, azt az egyet kell játszania, mögéje rejtőzhet. Az informális normaerősödés –mint az egyik fő börtönártalom- ellen kell mennie az egyes foglalkozásoknak, a nevelői tevékenységnek, a külső oktatók, lelkészek szavainak. Ezek az impulzusok –ha felkészült, és nem utolsósorban hiteles emberek állnak mögöttüksegítik a társadalom normáinak megismerését, szerencsés esetben, hosszabb munka eredményeképp akár azok interiorizálását is. Akik pedig elkezdenek hasonlóképpen gondolkozni életről, halálról, művészetről, talán Istenről, máris közelebb kerülnek egymáshoz; ha nem is omlanak le, de már alacsonyabbak az egyes emberek közötti falak. Ha üggyé válik az, hogy előadhassuk, amit szeretnénk, megközelítőleg olyan körülmények között, ahogyan szeretnénk, lelkes lesz mindenki, megindul a díszletfestés,

kellékek

előállítása

akár

kartonpapírból,

gipszöntés,

kasírozás,

asztalosmunka, ki –ki mihez ért. Közösség kovácsolódik. Különösen, ha érzik, hogy ez értük van. Értük van, ha róluk szól. Nem kizárólag akkor szól róluk, ha maguk választotta kis bohózatokat játszunk –persze kell az is-, hanem ha együtt megtaláljuk az adott szöveg igazságát, a rájuk, körülményeikre, lelkiállapotukra vonatkoztatható lényegét. Kovács Anita Szegeden többek közt Übü királyt és Passiót rendezett. Nyilván nem közkívánatra adódtak ezek a választások, mégis életre-halálra szóló szövetség jött létre az alkotók közt – nem túlzó a kifejezés, ők használták így. Illusztrációul itt szeretnék idézni egy újságíró benyomásaiból az 1998-as szegedi Thealter Fesztivál Übü király című előadása kapcsán írott cikkéből. Figyelemreméltó már önmagában az a tény is, hogy magyar és külföldi professzionális alternatív társulatok szemléjén vehettek részt a börtön amatőrjei, az előadás hatásáról nem is beszélve. Hirtelen kristálytisztán érzem a párhuzamos világok egymás mellett létezésének tényét, mint az állatkerti ragadozók ketreceinek, mint a bonctani múzeum tárlóinak két oldalán. És ez nem olyan, mint a moziban, ahol a szélesvásznú imitáció kioltja 40

Fogvatartottaktól származó információ 32

az eredeti realitás valóságát, a valódi eredet realitását. […] A vége igazi jutalomjáték, humánus happening – ha már valahogyan el akarjuk nevezni, amit szükségtelen elnevezni. Szívszorítóan demode ruhákban jelennek meg ezek a rabok, ezek a színészek, akik rabok. Megáll az idő – szól a régi sláger, édesen, mint az elvesztett

szabadság. Most táncolhatnak egy kört a közönség hölgyeivel.

Udvariasan, bátortalanul és vakmerően, ahogyan azt már kell. Idemásolom Ho Si Minh Börtönnaplójának egyik versét, hogy beszámolómat erről a különös művészi teljesítményről érdemben befejezhessem: A FÉNY ÁRA. „Rab fizessen a fényért:/ ára hat jüan fejenként./ Rab-sors örök sötétség,/ de hat jüan a fizetség.” 41 Az alkotók közti szövetség - ebben sajátos a színház és a reproduktív művészetek többsége, például a zene. Nem egyszemélyes alkotás. Önkifejezés ugyan, de közös. Minden egyes „én” beleadja a magáét, s ahogy ketten nem kétszer annyit tudnak emelni, mint egy, úgy itt is, csak azokkal az emberekkel, csak ott, csak úgy születhet meg, aminek meg kell. Mindig egy-egy alkalomra szólóan. Hiszen a közösség állandóan változik –ez is a börtön sajátja a nyomasztó, bizalmatlan légkörön kívül. Mindig azzal lehet dolgozni, aki ott van. Aki nincs szállításban, nem spájzol, nem érdekelt éppen a tavaszi/őszi átállásban, időben befejezhette a munkát, az őr nem felejtette el felengedni, nem helyezik át fegyelmi vagy praktikus szempontok miatt, illetve sok egyéb véletlen nem akadályozza, például hogy megjelenik a szakkörön a halálos ellensége, akivel nem hajlandó egy levegőt szívni. Ez utóbbi megtörtént eset, ahol a már létező közösség ereje megmutatkozott, szolidaritásával igazságot tett a felek közt. Majdnem ráment az előadás, de végül azt is megmentettük. Mi. Így együtt. Felmerülhet a kérdés: hol van az én helyem ebben a közösségben? Egy kívülről jött nő, akinek alig lehet fogalma az ő helyzetükről, csak úgy elkezd dirigálni. Nem vagyok se lelkész, se tanár, még kevésbé van közöm az őrszemélyzethez, szóval se kint, se bent, és úgy csöppentem az egészbe, mint abba a bizonyos Credo-ba Pilátus. Csak azért vetettem ezt közbe, hogy indokoljam a személyes hangvételt, s bevalljam, hogy tulajdonképpen a váci szakkörvezetői tapasztalataimról írok, az alábbiakban is. Szóval mi. Egymásra utalva. A színpad az egymástól függés alapesete. Ha nincs

41

Lantos László: Hat jüan –Az Álló Idő Színháza: Übü király, vagy a lengyelek. Ex(s)tasis, Szeged, 1998 33

végszó, hogy megy tovább az előadás? Ha valaki elakad, ki kell segíteni, improvizálni; szándékos szabotázs tilos, de legalábbis fegyelmi vétség. Csak akkor jár(hat) jutalom (elbírálás kérdése), ha rendben lemegy az előadás. Művészi színvonaltól függetlenül. De törekednünk kell-e erre? Szerte a világon sok helyen sokféle indíttatású börtönszínház alakul, napjainkban egyre több, de az mindben közös, hogy elsősorban a „színészek” érdekeit tartja szem előtt, csak azután törődik a közönséggel. A nézők alapvetően a börtön lakói, akik vagy a saját kérelmük, vagy utasítás alapján válnak azzá (hogy megtöltsék a nézőteret), mentális állapotuk nem mindig alkalmas a tökéletes appercepcióra. Akik pedig kintről bejuthatnak, azonnal az unikális élmény hatása alá kerülnek, s bármit mutathatunk nekik. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy tökéletesen mindegy, mit csinálunk és hogyan. „Jót s jól!”- ez a cél, de igazodva az adott lehetőségekhez. A játszók beszédtechnikája, mozgáskultúrája, színészi képességei természetesen hagynak kívánnivalót –ezek folyamatos fejlesztése is a foglalkozások feladata -, de akarásuk sok nehézségen átsegíti őket. Akarat és kitartás kell ahhoz, hogy egy szakkör ne kallódjon el a büntetés-végrehajtás sűrűjében. Kell hozzá persze egy elhivatott kultúrnevelő, kellenek empatikus nevelők, kellhet egy kis külső segítség, de főképp az kell, hogy a tagok komolyan vegyék, járjanak, és ne pusztán unaloműzésből válasszák a kultúrtermet a zárka helyett arra a néhány órára. Ha nem is azért jöttek, hogy produkálják magukat, mindenki megteszi a magáét, ha kevésbé fog a feje, rövidebb verset választ, kaphat néma szerepet, az exhibíció nem kötelező. Csak a közös produktum. Vagyis az sem mindig kötelező – csak a nagyobb ünnepekre-, a többi leginkább lelkesedés. És hogy mi tartja még fenn ezt a kis csapatot? Hát az, hogy „kell egy csapat”! Kell, hogy legyen egy hely, ahol azok találkoznak, akik igényesebb társalgásra, társaságra vágynak, mint a zárka mindennapos unalma, az akciófilmek vagy a konditerem monotóniája. Sokszor sok mindenről esik szó, nem feltétlenül csak irodalomról, hallottam már közgazdaságtani fejtegetést is. Sőt, itt személyesebb vizekre is lehet evezni, azok hallják, akikben már valamennyire megbízunk, így előkerülhet család, gyerek,

kinti

tervek,

vágyak,

a

bent

kritikája,

kisebb-nagyobb

sérelmek,

igazságtalanságok – egyre jobban megismerjük egymást. Nem haszontalan idő ez, az interperszonális kapcsolatok alakulásán túlmenően a verbális kommunikáció fejlődését is nagyban szolgálja. A terítékre kerülő irodalmi mű pedig érzelmi és morális élményt nyújthat, mintákat a társadalomban történő eligazodáshoz, a konfliktushelyzetek megoldásához – utóbbi különösen fontos, hisz a börtöntársadalomban elsődleges 34

eszköz, az erőszak alternatíváit kínálja. A szubkulturális értékrend alternatíváit, ahol nem az erő, a börtöntapasztalat, hanem az intelligencia a domináns státuszképző tényező. Minél szigorúbb rezsimű az intézmény, minél inkább előtérbe kerül a fegyelmezés, a kényszer, annál erősebb az informális struktúra, annál nehezebb áthidalni a távolságot fogvatartottak és fogvatartók között, és soha nem tudhatjuk, a formális viselkedés mögött mennyi a megfelelni akarás és mennyi a belső meggyőződés. A nevelők mintegy közvetítő közegként is funkcionálnak, hisz tőlük nyilvánvalóan több törődést és empátiát várhatnak a rabok, mint fegyveres őreiktől. Szerencsés esetben a nevelő a befogadás pillanatától kezdve ismeri, megismeri neveltjeit, s elvileg egyénenként külön nevelési tervet készít a korra, iskolázottságra, büntetés-végrehajtási fokozatra,

együttműködési

készségre

tekintettel,

differenciáltan.

Elvileg.

A

gyakorlatban a nevelők ki sem látszanak az adminisztratív teendőkből, elegendő feladat az oktatás és a szabadidős tevékenységek megszervezése, a kérelmekkel kapcsolatos ügyintézés, mindezek nyilvántartása és sok egyéb. A lényeg azonban a szándék, hogy együttműködést ajánljanak az elítélteknek, kommunikációjukban ne a tiltás, a feddés, a fegyelmezés, inkább a segítségnyújtás, ösztönzés, kérés érvényesüljön. Módos Tamás42megkülönböztet a direkt nevelési módszerek között módszercsoportokat: 1. a szokások kialakításának közvetlen módszerei – ezen belül követelés, gyakoroltatás, segítségadás,

ellenőrzés,

ösztönzés-,

2.

a

magatartási-tevékenységi

modellek

közvetítésének módszerei- elbeszélés, tények és jelenségek bemutatása, műalkotások bemutatása, személyes példa-, 3. a tudatosítás közvetlen módszerei- előadás, magyarázat, beszélgetés, a neveltek önálló elemző munkája. Ezek többsége jellemző a művészeti nevelésre is.

8. Mozaikok a börtönszínház történetéből

A börtönszínház története rendkívül szerteágazó és kiterjedt kutatást igényelne, melyre jelen dolgozat keretei között nem vállalkozhatok. Ezért az alábbiakban a teljesség igénye nélkül szeretném felhívni a figyelmet a hazai és külföldi börtönszínháztörténet néhány jelentős mozzanatára. A börtönszínház

szűkebb értelemben

a

klasszikus színházat, színielőadást jelenti, tágabb értelemben a börtönben rendszeresnek 42

Módos Tamás i.m. 2003, p. 55. 35

tekinthető – nevelői

segítséggel

- öntevékenyen létrehozott, ünnepekhez, jeles

eseményekhez kötődő kulturális műsorokat is magában foglalja, vagy egyszerűen egy színjátszókör által szerkesztett és előadott tematikus műsor. Más megközelítésben ez utóbbiak a klasszikus börtönszínház kezdeményének, csírájának is tekinthetők; ismereteim szerint csak viszonylag kevés intézményben és általában külső szakmai segítséggel fejlődött „profi” színházzá a kultúrkör. Ugyanerre a megállapításra jut Erdődi Orsolya43, aki szerint a közös érdeklődés alapján szerveződött nem irányított közösségek nagyon kedvelt formái a szabadidő eltöltésének, de a továbblépéshez az kellene, hogy a külvilágból egyre több személy érkezzen, akik más segítenek a program megvalósításában. Így a közösség

szemlélettel

nem csak a börtön

személyzetétől kap kritikát vagy igazolást, hanem hozzáértő független személytől is, aki egyben összefogja és koncepcióba tudhatja foglalni a szándékot. Külső vezető személye jellemző a külföldi kezdeményezések többségére is, melyek szerte a világon fellelhetők Európától Afrikáig, időben pedig többnyire az elmúlt húsz évet ölelik fel.

San Quentin, Kalifornia44 Az első kezdeményezés régebbi, több, mint ötven éves, a Godot-ra várva című előadást Herbert Blau 1957-ben rendezte a San Quentin-ben (díszletül akasztófát használva), ennek hatására máig működő drámaműhely alakult.

Argentína Nem igazán börtönszínházról, inkább annak előzményeiről olvashatunk Julie Taylornál45, aki olyan nőkkel való találkozásáról ír, akik politikai foglyok voltak Argentínában a katonai diktatúra idején 1976 és 1983 között. Többnyire egyetemisták, politikai aktivisták, akiket elraboltak és bebörtönöztek. A rabság évei alatt azonban újjászerveződtek, és a börtönben titkos színi előadások keretében eljátszották múltjuk eseményeit a jelenben szabadságot követelve. Yeses Színház – Madrid 46 Vezetője az egyik felügyelő, aki színházi managementben jártas, színésznői az Alcala de Henares Büntetés-végrehajtási Központ bentlakói. Sokakat segített szabad életük elkezdésében a különleges csoport, melynek 43 44

Erdődi Orsolya: Nevelés-e a nevelés? BSz. 2005/1., p. 39. http://criminaljustice.change.org/blog/view/waiting_for_godot_at_san_quentin mt: 2010.09.11.

45

Taylor, Julie. 2001. Desdemona’s lament. The drama revue 45, no. 4, p. 106-8. http://www.cafebabel.co.uk/article/33579/yeses-theatre-women-madrid-prison-movie-troupe.html mt: 2010. 06. 03. 46

36

munkájáról film is készült. A Yeses Színház férfi tagjai igazi színészek, akik vállalták az együttműködést. Elena Cánovas rendező és a korábbi Yeserías Börtön egyik dolgozója 1985-ben kezdeményezték a vezetésnél színistúdió alakítását. „A lányok erőn fölül teljesítettek, s kevés reményük és segítségük volt. A maiak nekik köszönhetik azt, ahol most tartanak.”- jegyzi meg Cánovas. Ma is kamara méretű a színház, s mindenki megtalálhatja benne a szabadságát. S gazdaságilag is megéri: javadalmazzák a színészeket abból az alapból, melyet Madrid asszonyai gyűjtenek össze - utóbbiak a főváros és környéke kulturális központjaiban is szerveznek színielőadásokat. Az elmúlt 25 év alatt több, mint 1000 nő fordult meg a színpadon, sokan csak kis szerepekben (a szállításnak vagy szabadulásának köszönhetően), 10-12-en vannak most. „Sokan menekülnek ide saját szűkös világukból, ahol soha nem lenne esélyük tapsra.”magyarázza Elena. „Megtanulják, hogy kint az emberek dolgoznak a megélhetésért, tehát nekik is kell valamit csinálniuk. Ez közösségi tevékenység. Sokuknak tanácsoltam drog helyett a színházat. A Yeses-lányok olyan értékeket tanulnak, mint csapatmunka, fegyelem, szolidaritás, türelem és önbizalom. Ha nem hiszel magadban, nem tudsz dolgozni. A hit nemcsak szép, de használhatóvá tesz. Sokan jönnek szétcsúszva, és megerősödve távoznak. Számukra ez a szabadság színtere. Elfeledkezhetnek a rácsokról. Nemcsak színészetet tanulnak, de önbecsülést is, s hogy hogyan tehetik értékesebbé életüket.”Férfiak később csatlakoztak a csoporthoz. A Yeserías-szal szomszédos Carabanchel Börtön lakói voltak az elsők, a profik később jöttek. „Ez van olyan jó társulat, mint sok kinti, mégsem ragaszthatunk mindig bajuszt a lányoknak.” 1988-ban a Munkásszövetség felkérésére lépett fel először a társulat börtönön kívül, „a szabad világban”, s ez volt az első nyilvános elismerés, s díjat is nyertek. „Hatalmas volt a rendőri készültség, de hála a főigazgatónak, megvalósulhatott az előadás. Rendőri kísérettel, mint az elnökök, vasban érkeztek a lányok, s panaszolták, hogy ez nem színésznőkhöz méltó. Senki nem tudta, mit fog kiváltani ez a látvány.” Sok akadályt kellett

legyőzniük,

egyszer

felfüggesztették

működésüket,

mert

a vezetőség

felháborodott az általuk írt Mal Bajío (Kemény ütések) című darab láttán, amely a börtönéletet tárta fel. „Sok nehéz időszak volt, de nem lehetett feladni”-mondja Elena. Ennek ellenére a darab Calderon-díjat kapott a legjobb drámai szövegre a kulturális minisztériumtól, s más díjakat is, így végül a madridi Galileo Galilei Hall-ban is bemutatták. 2000-ben még Berlinbe is eljutottak (egyikük táskájában jó adag metadonnal), eddig ez volt az egyetlen külföldi vendégszereplésük a Nemzetközi Börtönszínházi Fesztiválon (KGT). 2004-ben Libertas, libertatis című darabjukkal 37

szerepeltek Barcelonában a kulturális fórumon. Hírnevük nőtt az elmúlt 15 évben, sok híres spanyol színész vett részt előadásaikban, pl. Loles León, Juan Luis Galiardo, Tristán Ulloa, Antonia San Juan, Santiago Segura. 2008-ban film készült róluk Belen Macias rendezésében, El patio de mi carcel (Az én börtönudvarom), s Elena már egy kiadótól is kapott ajánlatot. Egy galíciai turné után ezt mondja:” Ez a szabadság, a lányoknak ez a szabadság szigete.” Volterra, Olaszország47 1988-ban szürreális project kelt életre ebben a nagybiztonságú börtönben, többségében analfabéta elítéltekkel: megszületett a díjnyertes Compagnia della Fortezza, az erőd színháza.(Az 1800-as évek végéig Volterrában raboskodtak az anarchisták.) Kemény börtön, ahol a bajcsinálókat padlóra küldték és megbüntették a 60-as évek végén. 1977-ben nagybiztonságú részlegek alakultak. A Volterrai Börtön színházi laboratóriumát (Laboratorio Teatrale nel Carcere di Volterra) a Carte Blanche (Tiszta Lap) Alapítvány hozta létre Armando Punzo vezetésével. Azóta sok klasszikus és kortárs produkciót vittek színre, köztük La Gatta Cenerentola című mesét (nápolyi Hamupipőke az 1600-as évekből), a Pinocchio-t, az Alíz Csodaországban-Egy civilizáció vége c. történetet, az Orlando őrületét, a Koldusoperát, az Üresség avagy Mi maradt Bertold Brechtből? című előadást, s nem szabad megfeledkeznünk a társulat lázadó darabjáról, a Marat/Sade-ról, Peter Weiss 1963-mas drámájáról, ami a francia arisztokrata rácsok mögötti életét mutatja meg. „Egyszerűen nem börtönt láttam- mondja Armando Punzo, mikor a kezdetekről beszél-, színházat láttam a rácsokon túl. Nem állt meg a tekintetem a korlátoknál. Olyan lehetőséget láttam meg a bentiek képességeiben, mely elsőre nem nyilvánvaló. Ezért kezdtek el hinni bennem és a tervemben. Elkezdtünk együtt dolgozni, és elképesztő eredményeket értünk el. A csoport ma Itália-szerte turnézik, noha tartjuk magunkat a büntetés-végrehajtás szabályaihoz.” Az előadások nyilvánosak. Körülbelül ötven embert foglalkoztatnak, beleértve a színészeket, díszítőket és a műszakot. „A rabok felfedezték a színpad vonzerejét, ahol magukba nézhetnek olyan kulturális és filozófiai kérdéseken keresztül, amelyek kint fel sem merültek volna bennük”- teszi hozzá. A Volterrai Börtön

szemmel láthatóan repertoárszínházzá vált. A huszadik évfordulón

kulisszajárást szerveztek a színház összes helyiségében. Professzionális hellyé vált egy meglehetősen alkalmatlan helyszínen, nem profik részvételével, de Punzo nem is akart profikkal dolgozni. 2000-ben protokoll-megállapodást írtak alá az igazságügy 47

http://www.cafebabel.co.uk/article/33525/theatre-italy-prison-compagnia-della-fortezza.htm mt.2010.05.30. 38

minisztérium,

a büntetés-végrehajtás

országos

szervezete,

Toszkána és

Pisa

tartományok, valamint Volterra városának részvételével Nemzeti Börtönszínházi Központ létrehozására. 2001-ben a Compagnia della Fortezza

a Művészeti

Minisztériumtól kiemelt project minősítést nyert.A Volterrai Börtön nemcsak múltjáról nevezetes. A kísérlet, amelyet nevezhetünk drámaterápiának, olyan sikeres volt, hogy átvette Roumieh, egy Beiruttól északkeletre fekvő falu, ami egészen rendhagyó az arab világban. Lassacskán a kísérlet magvává válik egy kulturális forradalomnak, amely megnyitja a kapukat, hogy a kultúra oda is eljusson, ahová nem is gondolnánk. Punzo másutt48 ezt mondja: „Az is fontos, hogy nézőket hívsz oda be, s elképzelhető, hogy csak azért tapsolnak, mert létrejött, de ez már nem az én problémám; nekem első a színház.” A Missouri -Börtönművészeti Program (Prison Performing Arts) 49

egy

tizenkilenc éves múltú, többirányú program, amely a műveltséget, a művészeteket igyekszik elérhetővé tenni felnőtt és fiatalkorú fogvatartottak számára, hogy életüket tartalmasabbá tegye. Részese a St. Louis City Fiatalkorúak Intézete, a Hogan utcai Területi Ifjúsági Központ, az Északkeleti Javítóintézet (NECC) Bowling Green-ben, Missouri állam és a Nők Keleti Befogadó és Fenyítő Intézete(WERDCC), Vandalia, Missouri. Az egyéni és társas fejlődést szolgálja azáltal, hogy elérhetővé teszi a művészetet alkotóként, tanulóként és nézőként is. 1986-ban alakult a kortárs amerikai darabokat játszó Új Színház (TNT), amelyet 89-ben felkért a St. Louis-i Női Önsegélyező Egylet, hogy vegyen részt a Szabadulás című darab előadásával egy konferencián. A konferencia elmaradt, de színházi munka kezdődött a Városi Dologházban. A bentiek felfedezték, milyen az, ha életük reflektorfénybe kerül. A Művészet a Börtönben Programot az Új Színház kezdeményezte, az előadások helyszíne a Városi Dologház, a Gumbo-i Területi Fogház és az MECC. 1993-95- ig a Missouri Emberi Jogi Tanács évente egy TNT-előadást engedélyez öt börtönben.1995. tavaszán az MMC-beli rabok egy nyáron át tanultak, hogy önállóan írhassanak és előadjanak egy darabot, ez lett 1996-ban a Borbélyok, rablók, vagányok. 1999 tavaszán elfogyott a TNT pénze, s hogy ne kelljen beszüntetni a működést, Agnes Wilcox vezetésével nonprofit szervezet jött létre.1999 decemberében indul a Hamlet Project, MECC. 2000. márciustól színészmesterséget oktatnak a St. Louis City Fiatalkorúak Intézetében (Arts Alive!). 2002. augusztusában először kerül nagynyilvánosság elé a munka, az „Ez Amerika!” 48 49

La scena rinchiusa (a cura di Maria Teresa Giannoni). Tracce Edizioni, 1992, p.30. http://www.prisonartsstl.org/ mt.2010.07.06. 39

című tv-műsor egyórás dokumentumfilmet sugároz a Hamlet Projectről. 2002. szeptemberében megindul az Oedipus Project, MECC, 2003-ban a NECC-ben, s megalakul a Vandáliai Nők Színháza, WERDCC. A PPA célja tanítani a művészeten keresztül,

becsatornázni

a

kreatív

energiákat,

önfegyelemre,

felelősségre

és

csapatmunkára oktat, segíti a visszatérést a társadalomba. Ausztria 2005 októberében az Osztrák Kunstrand Alapítvány elfogadta a meghívást az EU Szókratész programján belüli olasz kezdeményezésű Teatro e Carcere in Europa (Carte Blanche Alapítvány) csoportba a spanyol Yeses Színház helyére. Az alapítvány vezetője, Sabine Sandberger50 kérdőíves felmérést végzett országa börtöneiben, melynek eredményeképp megállapította, hogy tíz börtönben volt már példa színházi tevékenységre, tizenötben nem, jelenleg hét intézményben folyik munka, egyaránt érintettek férfiak, nők, fiatalkorúak, előzetesek. Kezdeményezői voltak bentről (nevelőtisztek) és sokszor kintről (színész, rendező, dámapedagógus, szociális munkás), többnyire 30 és 40 közötti nők. A próbák heti egytől öt alkalomig változóak, háromnégy óra időtartamban. A Gerasdorfi Börtönben 1995-ben külső színészek közreműködésével vitték színra a Don Quichote-t, s ma is van folyamatban lévő project. A Wien-Mittersteig Börtönnek is van saját társulata. A Schwarzau-i Börtön női fogvatartottjai 2004. óta foglalkoznak színházzal

pszichológus bevonásával. Az

Innsbrucki Börtönben korábbi próbálkozások után 2003-ban egy pszichológusnő és egy színész indítottak vegyes csoportot

terápiás céllal, nem előadás létrehozására,

gyakorlatokkal elsősorban önismeret és kofliktusmegoldás terén. Említésre méltó még Göllesdorf,

Linz,

Klagenfurt

(Boal

módszereivel),

a

Wien-Favoritenbeli

elvonóprogram. Az első intézeten kívüli szereplés a Wien-Josefstadtbeli Kultuknast Csoporthoz kötődik 1990-ben (ezt később a vezetés feloszlatta). 1991-ben három napos fesztivál keretében játszott a Kultuknast mellett Schwarzau, Mittersteig és Göllersdorf, 1994-ben pedig átlépték az országhatárt, a milánói kongresszuson szerepeltek, ahol megalakult az Európai Börtönszínházak Szövetsége (EATP).

1997-ben a Wien

Josefstadti Börtönben kísérlet történt a film eszközeinek alkalmazására is a technikai háttér megteremtésével. 2005-ben ugyanitt egy színésznő tartott tíz hetes improvizációs kurzust. A Garsteni Börtönben a szerző folytat színházi tevékenységet 1999 óta pszichológus és pszichiáter segítségével, eddig öt előadás volt, három külső nézők előtt,

50

http://www.teatroecarcere.net/download/80_VereinKunstrandAustria.pdf mt.2010.07.06.

40

s nagy média-visszhanggal. 2005-ben először volt arra lehetőség, hogy a rokonok is megnézhessék az előadást. RTA, Sing-Sing

51

A Művészettel a Rehabilitációért szervezete (Rehabilitation

Through the Arts, RTA) a 175 éves, maximális biztonságú börtönben, a Sing-Sing-ben alakult 1996-ban., vezetője ma Katherine Vockins. Az RTA öt New York állambeli börtönben szervez előremutató programokat a színház, tánc, kreatív írás, zene és képzőművészet terén. A kreatív foglalkozások célja az önismeret, a társadalomba történő beilleszkedés megkönnyítése. És igazoltan nagy változásokat tud elérni. 2002. novemberében a a Sing Sing-ben megszületett az első előadás, a „Slam” 52című rapdráma, melynek 45 alkotója (szerzők, színészek, díszítők, műszak) 1500 fős közönség elé állt ki. A darab negyedik előadását 100 jó magaviseletű rab mellett 200 civil is látta. Az egy és háromnegyed órás produkciót állva ünnepelték vastapssal. A dráma fiatal afroamerikai hőse, Raymond Joshua drog dealerből börtönbüntetése során a költészet által mintegy prófétává válik, a körülmények áldozatából saját sorsa alakítójává, vagyis láthatjuk, a művészet megváltó erejű lehet. 2003-ban az RTA művészeti vezetője a Börtönszínház Program keretében Hangok bentről címmel rendezett előadást, a darab Barbara Quintero drámaíró közreműködésével íródott, témája a tudatos vagy tudatalatti túlélési technikák bemutatása. 2010-ben a szintén az RTA produkciójában önkéntesek segítségével létrejött Újrakezdés című különleges darab a családi kapcsolatok témáját dolgozza fel.Férfi fogvatartottak írták Woodbourne-ben, ahol az RTA munkatársai egy évet töltöttek a saját történetek, felbomlott házasságok, fiukat börtönből visszaváró anyák, apa nélkül felnőtt gyerekek történeteinek felkutatásával és színpadra állításával. A Sing Sing-ben márciusban mutatták be a rabokból és 250 kinti nézőből – köztük bvelöljárók - álló lelkes közönségnek, s Woodbourne-ben is több sikeres előadása volt. A fogoly nézők beleláthatták magukat a karakterekbe – más perspektívából, ahogy egyikük megfogalmazta: „Eddig elzárkóztam az otthoniak elől, nem is telefonáltam, de a darab ráébresztett, nagyon vigyáznom kell, hogy legközelebb ne tegyek olyat, ami miatt ilyen távol kerülök a családomtól.”

51 52

http://www.rta-arts.com/tag/prison-theater mt.2010.05.24. http://www.albany.edu/scj/jcjpc/vol10is3/moller.pdf mt.2010.06.12.

41

Brazília és Anglia James Thompson53 írja le tapasztalatait egy brazil börtönben (Sao Paulo) vezetett AIDS-ellenes programról, melynek alapjául Augusto Boal brazil rendező, az Elnyomottak Színháza (Theatre of the Oppressed) megteremtőjének színházi munkássága szolgált, illetve a manchesteri egyetemen dráma tagozatán létrehozott Börtönszínházi Központ (TPPC) története. Elvezet az Anglia büntetésvégrehajtásában kifejlesztett interaktív csoport működéséig, s megállapítja, hogy a kognitív-viselkedési modellek angliai gyakorlatának mintegy felülbírálata a brazil szisztéma. Az interaktivitás segít a társadalomhoz való viszonyulás megteremtésében, az egyszerűen jogkövető állampolgárhoz képest a tevékenyen kritikus állampolgárrá válásban. A szerző1997-ben járt először a Sao Paulo-i Carandiru Börtönben (itt vannak Latin-Amerika leghosszabb tartamú büntetései), brit és brazil kollégáival kísérleti AIDS/HIV-ellenes programot szervezett. Ez egy három éves project középpontja volt a campinasi egyetem, a FUNAP (börtönmunkáért és foglalkoztatásért felelős alapítvány, Sao

Paulo),

a

Sao

Paulo-i

börtönrendszer

és

a

Börtönszínházi

Központ

közreműködésével. Harminc fogvatartott, két angol színházi ember, két brazil egyetemista és két felügyelő részvételével zajlottak a foglalkozások, keveredett tehát a kint a benttel, fekete a fehérrel, brazil az idegennel (gringoval). Fő téma az AIDS volt és a szexuális úton terjedő betegségek, de előkerült a droghasználat, az agresszió, majd a végső elkeseredettség, a barátság és a remény, a börtön komplex viszonyai belülről nézve, a jövőre vonatkozó vágyak és az elviselhetetlen hiányok. A börtönök a hatalom, az erő és a szigorú kontroll helyszínei. Az igazságszolgáltatás retorikájában központi szerepet játszik a jó magatartás és a jogkövető állampolgárrá válás, ez az a viszonyítási pont, amire törekedni kell, vagyis az elítéltek definiáltan nem felelnek meg ennek. A színház mint hely és mint folyamat szintén az erő, fegyelem és kontroll köré szerveződik. Hagyományosan egyoldalú diskurzus a bölcs író és színészek, illetve a csendben figyelő közönség között. Sokszor civilizációs eszköz a jó polgárrá nevelésben, még a misszionáriusok is használták. De a színház és a börtön sem válhat monolitikus intézménnyé, módot kell hagyni vitára, konfliktusmegoldásra. A program Augusto Boal brazil rendező és politikai aktivista módszerét alkalmazta, ahol nem passzív a közönség, nem a színpadról várja a bölcsességet. Boal a 60-as években radikális színházcsináló 53

http://webcache.googleusercontent.com/search? q=cache:S6c2NzBIwZoJ:www.discourseunit.com/arcp/arcp2/ARCP2%2520Thompson%2520181191.doc+Critical+citizenship:+Boal, +Brazil+and+theatre+in+prisons+James+Thompson&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&client=firefox-a mt.2010.07.06.

42

volt, egyik előadása után fellázadtak a parasztok –s ő maga is riadt magyarázkodásra kényszerült, amiért nem akar velük tartani. A színházat a színész és a néző párbeszédeként fogja fel, első könyve, Az Elnyomottak Színháza(1979) is erről szól. Problémamegoldó színházra törekedett, ahol a közönség a játék részesévé válik a problémák felvetése és megoldása során. Nem monológ, bár neheznen elválasztható az idea és a gyakorlat. Sok tapasztalat juttatta el az elnyomottak színházának „arzenáljáig”, eszközrendszeréig (gyakorlatok, technikák). Célja színházilag tapasztalatlan emberekkel dolgozni. Ennek egyik formája a Fórum Színház, ahol rövid jelenetekben egyes közösségek szembesülhetnek belső problémáikkal, s a befejezés a közönség dolga, nézőből („spectator”) színésszé („spect-actor”) válik. A módszert sok helyen használják már Argentínában, Portugáliában és Franciaországban. A szerző 1992-ben hozta létre egy kollégájával Manchesterben a Börtönszínházi Központot (TIPP), mely börtönökben és előzetesházakban működő programjait Boal módszerére alapozza, hasonló gyakorlatokat, játékokat használ s a szociális tanulás technikáit, saját történetekre, azokban is a problémamegoldásra épít, férfi és női börtönökben, fiatalkorúaknál egyaránt. Külön programok szólnak a bűnözői magatartásról, az indulatkezelésről és a droghasználatról, ezekben Boal Kép Színháza is fontos viszonyítási pont (helyzetek, viszonyok, fogalmak megjelenítése szoborcsoportszerű tablókban). Az ország sok részén használják már ezeket a módszereket. A munka eredménye egy szegénységről, elnyomásról, rasszizmusról szóló előadás lett, amelyet börtönön kívül is játszottak, az elítéltak családjának, sőt, az Igazságügy Minisztériumban. A TIPP Központ folytatja a munkát a büntetés-végrehajtás jobbítása érdekében, nagy hangsúlyt helyezve a veszélyeztetett

fiatalokra.

Boal

társulata

Rioból

(Az

Elnyomottak

Színháza

Központjából, CTO) Manchesterbe utazott 1999 novemberében, hogy az ottani csoportokkal dolgozzon.A CTO új programot indított Rioban a fiatalkorúak számára, s a szerző is visszatért Brazíliába 2000-ben. Boal pedig folytatja európai tevékenységét is. India54 2006 december. Két tucat elítélt a nyugat-bengáliai Berhampore Börtönben előadásra készülődik, a közönség: társaik, két színházi rendező és más vendégek. Különleges esemény ez egy olyan országban, ahol katasztrofális a börtönök állapota, túlzsúfoltsága, és az igazságszolgáltatás olyan lassú, hogy a 322 000 fogvatartott 70%-a ítéletre vár. A Kártyák Királysága című, Rabindranath Tagore tollából származó mű szereplői többnyire életfogytiglannal sújtottak, emberölésért vagy nemi erőszakért. 54

Soutik Biswas http://news.bbc.co.uk/2/hi/south_asia/6220406.stm mt. 2010.08.13.

43

Drapériák mindenfelé a fákon, színes maszkok képezik a hátteret a fehér játéktérhez, s hátul várakoznak a színészek flitteres ruhában, maszkkal, zöld-fekete gólyalábakon. Tapintható a feszültség, amikor a játszók elkezdenek bemelegíteni, s imát mormolnak, a rendező, Pradip Bhattacharyya türelmetlenül kiáltja az utolsó instrukciókat. „Ne féljetek!”- biztatja hétpróbás csapatát. "Most először végre nem érzem magam rabnak, azt gondolom, van értelme annak, amit csinálok.”- mondja egyikük, Swarnendu Chowdhury, a kétgyerekes, angyalarcú bölcsész, szerepe szerint király – ő nemi erőszakért és emberölési kísérletért van itt. A 38 éves, joviális Raghunath Mondal – bűne emberölés- vallja, hogy a hosszú próbaidőszak elfeledtette vele a börtönélet unalmát. „Hirtelen nem tűnt olyan kilátástalannak az életünk, a többiek is soha nem látott lelkesedéssel csinálják, remélem, folytathatjuk.” A nők számára még nagyobb kihívást jelentett szégyenüket, depressziójukat a világ elé tárni. „Van egy fiam és egy lányom otthon, mindig rájuk gondolok. Kell valami, ami elvonja a figyelmemet, szeretnék továbbra is játszani.” –nyilatkozza Chanda Khan, aki egy rokonát ölte meg. Néhányan már belekóstoltak a művészkedésbe (egyikük kórusban énekelt, más dolgozott már színházban), de többnyire alacsony műveltségűek, dalokon, játékokon, csoportos munkán, gyakorlatokon keresztül tanulják a színházat. Az őrszemélyzet először tiltakozott a civilek beengedése ellen biztonsági szempontokra hivatkozva, de végül elkezdődhettek a próbák az ötven jelentkezőből huszonöt kiválasztásával. Aztán amikor a 44 éves Ehsan Ali levágta a szakállát egy szerep miatt, még a bentiek közül is tiltakoztak a muzulmánok, alig lehetett őket lecsillapítani. A 12 láb hosszú gólyalábakból le kellett vágni, nehogy kiszökjenek a 20 láb magas falakon, s a nők és férfiak vegyítése is először fordult elő. Végül frenetikus börtönrock-ban végződő, minden követelménynek megfelelő előadás született, ami után ígéretet kaptak a vezetőségtől, hogy kint is, akár más városban is megmutathatják magukat. „Folytatni akarjuk, el akarjuk mondani az embereknek, hogy nem vagyunk értéktelen gonoszok.” – fejezi be Swarnendu Chowdhury. Uganda Kevin M. Bott55, a New York-i Egyetem színházi nevelés programjának doktorandusza, 2005. decembere óta az RTA önkéntese

kimerítő részletességgel

számol be arról, amikor 2006. decemberében egy emberi jogi szervezet önkénteseként érkezett Afrikába, s kíváncsi lett a közeli 500 fős Északi Kerületi Börtönre. Egy ismerőse révén bejutott, olyan szerencsésen, hogy pont alkalma volt megnézni egy 55

http://www.communityarts.net/readingroom/archivefiles/2007/09/notes_on_prison.php mt.2010.08.02. 44

színielőadást. Uganda 45 börtöne különböző biztonsági fokozatú (de egyaránt leromlott állapotú), itt nem volt se őr a kapunál, se szögesdrót. Az előadóterem templomként és egészségügyi helyiségként is funkcionál. A függöny lepedő.

Az előadás a bwola

elnevezésű hagyományos háborús tánccal kezdődik (Ugandában 1962. óta nincs béke), énekelnek és dobolnak is, csuklójukon kagylócsörgő. Majd három jelenet következik (részeg apáról, megcsalt férjről), s mind között zenés átkötés speciális hangszerekkel (udungu, lukeme), és a helyi acholi tánc, a larakaraka, majd imák, versek elrabolt gyermekeikről, az AIDS-ről és sok egyébről. A műsor után versenyek, a jó öreg zsákbanfutás, és egy roppant kegyetlennek tűnő síróverseny- egy tál ételért. Végül a lelkész prédikál röviden. Mindezek után Bott beszélt a parancsnokkal, s megállapodtak abban, hogy visszatér és színházi műhelyt fog tartani. Vissza is tért nyáron egy három hetes kurzusra, noha kétségek gyötörték a nyelv, a kultúrák különbözősége miatt. Rehabilitáció helyett a drámaterápia elnevezést használja munkájára, amelynek során kitalált történetek, jelenetek segítik a játszók szembesülését bizonyos kérdésekkel, rájuk bízva, érzelmileg mennyire válnak érintetté. 102 emberrel látott munkához csoportokra osztva őket. Először a bizalom, a közösségi érzés megteremtése, az önmagunkra és a másikra figyelés volt a cél drámapedagógiai gyakorlatok segítségével. Azután sorra kerültek a szerző által tanulmányozott acholi népmesék, s ezeknek az erkölcsi tartalmú állatmeséknek a megjelenítése, színpadra állítása lett a feladat, ehhez Boal képszínházi módszereit használta a szerző. A három és fél órás előadás első és második részét a már említett tradícionális törzsi táncok és dalok képezték, harmadik részében pedig három mesefeldolgozást láthatott a körülbelül kétszáz benti és hat külső néző, utóbbiak jelenléte különösen lelkesítőleg hatott az ötven játszóra. Óriási siker volt, maguk a résztvevők is meglepődtek, s másnap, a búcsú napján egy órán át hálálkodtak. A szerző is így köszönt el: „Afoyo.Afoyo matek” vagyis köszönöm, nagyon köszönöm. Városi Hangok (Urban Voices)- Johannesburg 56 Az Urban Voices 2008-as börtönszínházi projektjének sikere után 2009. október 31-én került színre a Johannesburgi Börtönben a “Serious Fun in Sun City 2009 ” (Komoly Vigalmak Sun City-ben) című produkció a Johannesburgi Javító Szolgálat, a Medea Project (börtönben levő nők színháza Idris Ackamoorral és Rhodessa Jones-szal, San Francisco ) és az Urban Voices szervezésében. Egyedi és megindító élmény, amelyből képet kaphatunk a női elítéltek zűrzavaros életéről. 2008-ban hosszú műhelymunka után színházi előadás 56

http://www.ngopulse.org/press-release/urban-voices-presents-international-prison-theatre-programme mt.2010.08.25. 45

született a Johannesburgi Javítóház női elítéltjeinek részvételéve, az első nemzetközi és helyi együttműködéssel létrejött produkció Dél- Afrikában. Rhodessa Jones rendező húsz éve dolgozik San Francisco és a világ más városainak börtöneiben, s tervezi a folytatást. Indonézia Bandung, 2009.57 HIV+ és HIV- börtönlakókkal született az a színházi project, ami alkalmat ad az AIDS általi stigmatizáció megbeszélésére, ismeretek átadására a betegség terjedéséről, s a megelőzés fontosságának felismerésére, hisz nem csak a bentiek, hanem családjuk, barátaik is megfertőződhetnek. A Banceuy Börtön lakói hozták létre az előadást Linda Eijssen segítségével. Puerto Rico58 Benicio del Toro meglepte egy Puerto Rico-i börtön lakóit 2009.július 6-án, hogy ösztönözze a rabokból álló színtársulat további munkáját. „Hiszem, hogy mindenkinek jár egy második esély“ – mondta harminc fogvatatottnak, a San Juan-i Bayamon Területi Börtön társulatának. “Azért vagyok itt, hogy segítsek tudatosítani: az ember, ameddig csak él, tehet valamilyen módon a társadalomért és fejlesztheti saját magát.”A rehabilitáció részeként olvasásra is buzdított. „Nagyszerű érzés, hogy egy híres művész, aki Hollywoodban csinál filmeket, eljön közénk.” – mondta Carlos Baez Figueroa, 39 éves elítélt. Mexico59 2010. Fogvatartottak egy csoportja a mexikói Santa Martha Acatitla börtönből La Magia társulat néven saját produkciójával turnézik, a Cabaret Piano-val, amely a chilei Alejandro Jodorowsky művén alapul. Mexico City négy másik börtönében fogják előadni egy projekt részeként, amely két színigazgató ötlete, akik remélik, a színház segít szembesülni a hibákkal, feldolgozni őket, megbirkózni az elkövetett bűnnel. A társulat tizenegy játszóból áll, néhányuk harminc és hatvan év közötti büntetését tölti olyan súlyú tettekért, mint emberölés vagy pedophilia. Wyoming60 Területi Börtönén belül mai napig egy százéves lóistálló épületében tartanak rendhagyó színielőadásokat, itt azonban vendégtársulatokat fogadnak, nem a bentiek játszanak.

57

http://www.youtube.com/watch?v=d-Cp1G_1q34 mt.2010.08.27. http://www.accesshollywood.com/benicio-del-toro-visits-puerto-rican-prison_article_20224 mt.2010.07.28. 59 http://www.facebook.com/sharer.php?u=http://guanabee.com/2010/03/mexican-prison-theater-cabaretpanico/%3F, mt. 2010.08.27. 60 http://www.wyomingtourism.org/overview/Wyoming-Territorial-Prison-Horse-Barn-Theatre/4775 mt.2010.08.20. 58

46

Tasmanian Theatre Co.61 A Tasmániai Színházi Társaság (TTC) a Tasmániai Börtönökkel együttműködésben, a Risdon Börtön által biztosított körülmények között színházi műhelyt szervezett 2010. februárjától júniusig. Az ötven kilencven perces alkalomból

álló

kurzust,

amely

foglalkozik

énekkel,

improvizációval,

történetmeséléssel, gyakorlott színházi szakemberek vezetik, Fiona Stewart és Andrew Harper. A Plan B Teatre, Melbourne62 És végül a B-terv Színház, ami nem börtönön belüli kezdeményezés. Művészeti vezetője, Sharon Jacobson börtönből szabadult férfiakkal hozott létre társulatot. Korábban dolgozott a Barwon Börtön (Victoria) lakóival, s bevallja, érzett félelmet, de ezt legyőzte a bűn pszichológiája iránti kíváncsisága. Úgy gondolja, az indulat és a düh része az emberi természetnek, s meg tudja érteni, hogyan jut el egy nyomorult, akár Büchner Woyzeckje odáig, hogy gyilkoljon. A társadalom azonban örökre kiveti magából azt, aki megteszi. A színház első előadása, a „Míg a Pokol befagy” vázát börtöntörténetek adták, illetve az ezekre épülő improvizációk. Megmutatta a kint és bent közötti feszültséget, így nemcsak a közönség szerette, hanem maguk a játszók is, s általa színházcsinálóknak kezdték érezni magukat. A színház is egy közeg, amelyben megtalálhatják boldogulásukat, s talán megkönnyíti a társadalomba visszailleszkedést. „A színház eszköz, hogy közelebb hozza az embereket, itt igazán megélhető a közösségi érzés és egyéb csodák.”-mondja Jacobson. A folyamat, mialatt színészmesterséget, történetmesélést tanulnak és felkészülnek egy előadásra egy tágabb folyamat része, az átmeneté fogság, szabadulás és a színház kalandján keresztüli rehabilitáció között – bár Jacobson szerint inkább a büntetés-végrehajtás rendszere szorul rehabilitációra. Reméli, hogy védencei egy nap átveszik a színház irányítását, s ez új identitást adhat nekik (2009).

Magyarországon már sokéves hagyománya van a szűkebb értelemben vett börtönszínháznak. Magam is jártam Szegeden, a Kozma utcában, s megszerveztem a Váci Fegyház és Börtön színjátszókörét. Csupán közvetett ismereteim vannak a híressé vált tököli színházról, nevezetes Lúdas Matyi előadásukról, mely vendégjátékkal több bv-intézményt is végigjártak, később pedig színre vitték a Légy jó mindhalálig-ot. A hírek szerint ígéretes jövő áll a társulat előtt, amit remélhetőleg ront majd az, hogy az ott működő fiatalkorúaknak nem lesz „szerencséjük” állandó vagy oszlopos taggá válni. 61 62

http://www.tastheatre.com/community/prisonproject mt.2010.08.28. http://tonyreck.blogspot.com/2009/11/psychic-prison-plan-b-theatre.html mt.2010.07.22. 47

A Kozma utcai intézetben több nevelőtiszt is foglalkozik oktatási, kulturális szervezéssel, neveléssel, közülük ketten kifejezetten kulturális jellegű előadások, ünnepélyek, megemlékezések szervezésével. Elmondták, hogy évek óta viszonylagos rendszerességgel készül pl. karácsonyi, húsvéti, Szent István-napi, sőt, Valentin-napi műsor, megemlékeznek március 15-ről, október 6-ról, október 23-ról; ezeken a rendezvényeken az elítéltek verseket, prózai szövegeket mondanak, s sikerrel igyekeznek őket a börtön-könyvtár révén a műsor összeállításába is bevonni. Egyértelmű tapasztalatuk, hogy minden ilyen rendezvény előkészítése, a próbák pozitív energiákat szabadítanak föl, a résztvevők hangulata, pszichikai állapota sokat javul, a kötetlenebb és rendhagyó foglalkozások felszabadítólag hatnak rájuk, gyakran humoros spontán jelenetek, jóízű csipkelődések is adódnak, s az újfajta szerep-lehetőségek, persze különböző szinten intellektuális érdeklődést és kihívást is jelentenek számukra. Nemcsak itt, de Vácon és Szegeden is többen utaltak arra, és a rabokkal való beszélgetéseim során személyes tapasztalatom is az volt, hogy az egymással való kapcsolatuk is őszintébb és oldottabb lett, a bizalmatlanság, a fenntartások elmúlóban vannak. Decemberi ottjártamkor karácsonyi műsorra készültek, s a műsorban szereplő elítéltekkel beszélgetve az volt a benyomásom, hogy az ünnep lélekben is ünneppé vált számukra. Suhajda Ilona nevelő színielőadásokat is szervezett, itt mutatták be az István, a király című rockopera prózai változatát az ottani elítéltek közreműködésével 2003. augusztus 20-án. A kultúrnevelőben felmerült a Bűn és bűnhődés a rácsok mögött előadásának gondolata is. Ez Sopsits Árpád híres színdarabja, amelyet börtönszínházi kísérletének tapasztalatai alapján írt, s a Budapesti Kamaraszínház kivételesen nagy sikerrel és sokáig tartott repertoáron. A darab Dosztojevszkij regényét képzeli börtönszínpadra, s olyan megdöbbentő hitelességgel ábrázolja a bentiek kálváriáját, hogy lehetetlen azt eljátszatni ugyanilyen sorsú, ugyanilyen körülmények közt élő emberekkel. A Szegedi Fegyház és Börtön intézményében a kilencvenes években hét éven keresztül rendszeresen folytak színházi előadások Kovács Anita Anna vezetésével, aki véletlenül ragadt ott, miután be kellett ugrania egy előadásba 92-ben. Így emlékszik vissza: RL: Mikor és hogyan kerültél a Csillagba, mennyi ideig voltál ott rendező? Kovács Anita Anna: Hosszú történet, ha jól emlékszem 92-ben volt ott egy kicsi színpadi előadás, amiben a szerelmem játszott volna, ha lett volna személyije, de nem

48

volt, így nem engedték be, és helyette én játszottam. Az előadás alatt borzasztó zavarban voltam, rettentően rémült voltam, ki sem láttam önmagamból. Aztán volt ott egy fickó, egy elítélt, aki felállt az előadás után és kért egy dalt. Egy Cseh Tamás-dalt. És eljátszottuk. Ő pedig könnyezett. És akkor ért a döbbenet, hogy milyen más egy újságcikk-ember, akiről csak azt tudod, hogy milyen szörnyű dolgot tett és milyen más, ha látod a mosolyát, könnyét, azt, hogy ő is ugyanaz, mint te magad. És ezután ez a srác dobta föl a labdát, hogy csináljunk közösen színházat. Mert ők rendeztek maguknak egy pásztorjátékot és milyen jó volt együtt valamit csinálni. Erről egyébként Hamvas ír A magány filozófiájában. Igazán még ekkor sem gondoltam, hogy ezt én szeretném, de aztán valahogy így alakult, és a néhány könycsepp után már nem voltak félelmeim a helytől. RL:Te szervezted a színkört, előtte nem volt semmi kultúrkör? KA: Valami volt, de azt nem tudom, mennyi, erről az egy pásztorjátékról tudok. RL: A vallási körökkel volt közös program, úgy értem, börtönön belül, közös szereplők, ilyesmi, pl.volt közük a Passióhoz? KA: Nem, nem volt közös program, hanem a csillagban volt egy börtönpasztorációs konferencia és arra akartak darabot. Meg ugyanott volt a próbatermünk, és ott volt az a szegény feszület, ami kerekeken gurult, és próba előtt eltoltuk, aztán vissza, ez bele is került az Übübe, annyira megható jelenet volt. A Passiót mi csináltuk meg, aztán a "börtönösített" változatát a ’99-es Thealterre. RL: Milyen gyakoriságúak és időtartamúak voltak a foglalkozások? KA: Hetente egy nap 4 óra. RL: Milyen volt az intézeten belüli támogatottság, hogy viszonyult hozzád a vezetés és az őrszemélyzet? KA: Hát, ezt talán hagyjuk, nem néztek jó szemmel. RL: Azt megkérdezhetem, hogy Te kaptál-e pénzt a börtöntől? KA: A börtöntől nem, amikor megrendelte a börtönpasztorációs társaság a passiójátékot, akkor felajánlottak, és én örömmel el is fogadtam, egyébként nem. RL: Hányan voltak a szakkör tagjai, önkéntes alapon szerveződtek-e, és vajon többnyire mi motiválta őket? (unaloműzés, irodalom szeretete, szereplésvágy, jutalom, stb.) KA: Ez így nem megválaszolható, folyamatosan fluktuált, átlagban olyan 15-18 ember lehetett. És biztos sokféle motiváció volt, és gondolom, tényleg eleinte csak az volt a cél, hogy ne a zárkában üljön, mert ott csak megbolondul. De később lett ennek egy

49

közösségépítő funkciója. Az Übü bemuatatása előtt már egymásért jöttek, és ez nagy dolog. RL: A résztvevők egymás közti viszonyaival mennyire voltál tisztában, és mi volt az összetartó közösség, a szövetség létrejöttének alapja? KA: A résztvevők azért ügyesen kizárták azt, akit ők nem akartak befogadni, annak ellenére, hogy kértem, ne tegyék. De értem, kellett valami belső rendszer. Persze, megvoltak a dominánsok és a "csoportemberek", és szerintem a munka lett az alapja, ez a közös alkotás, a megmutatkozás. És azt gondolom, bár nem volt ez feltétlenül tudatos, hogy rengeteg önismereti munka volt ebben. Pláne miután elkezdtem a mentálhigiénét, a pszichodrámát tanulni. RL: Mennyire fogadtak el nő létedre irányítónak?- És mennyire váltál a közösség részévé?- Volt-e olyan konfliktushelyzet, amit nem tudtál kezelni, esetleg féltél? KA: Gondolom, elfogadtak, talán tényleg meg is kedveltek igazán néhányan, de nem tudom, nem akarom hogy "átszentimentalizáljuk" ezt az eltelt időt. Az tény, hogy megjelöltem a territóriumomat, tudni kellett, hogy egyébre nem vagyok jelen, tudom, hogy volt olyan, aki csajozni jött, de már a következő alkalomra sem jött el. Volt konfliktus, de önmagam miatt nem tudtam megoldani, túl heves, túl önző voltam sokszor, sosem féltem. RL: Te is szerepeltél mint színész?- A női szerepek férfiak általi megformálása sok probléma forrása volt?- Milyen volt a próbák hangulata, mennyire oldott, őszinte, mennyire jókedvű,…?- Megnyíltak neked, tudtál a börtönbeli problémáikról, családjukról, terveikről, esetleg arról, hogy mit követtek el?- A darabválasztásnak mik voltak a fő szempontjai -a saját motivációd, a csapat összetétele, adottságai, a körülmények különlegessége, stb.? KA: Igen, szerepeltem, én inkább színész akartam volna lenni, csak nem így alakult. A női szerepekkel hatalmas harcot vívtam, mire sikerült elérnem, hogy kicsit se legyen nőies. Übü mamától kifejezetten kértem, hogy durva borostája legyen előadásra, és a hangját nem engedtem elcsúszkálni. Úgy emlékszem, általában jókedvűek voltak a próbák, az biztos, hogy közvetlenség uralkodott, ez belőlem fakad talán. De volt olyan is, amikor őrjöngtem, és azt nagyon nem kellett volna. Néha nagyon nekimentem annak, aki akadályozott. Ez kár, ma már nem tenném. És volt olyan is, hogy valami szomorú dolog történt, és nem szégyelltem, hogy fáj. Már úgy értem, hogy valakivel történt valami körön kívül. RL: Mennyire érezted, hogy tudsz segíteni, és mennyire fogadták meg, amit mondtál? 50

Hány bemutatótok volt összesen, milyen darabok kerültek színre, és volt-e, amit többször is előadtatok? -Hányszor játszottatok kintről jött közönség előtt? Volt példa intézeten kívüli előadásra? - Milyen volt az előadások visszhangja, elismerést arattak-e a kintiek részéről, és mit szóltak hozzá a benti nézők, értékelték vagy kinevették társaikat? KA: Igen, szerencsére eljutottam odáig, hogy bensőséges dolgokat is megbeszéltünk. És olyan is volt, hogy nagyon szoros barátság alakult, minden dolgába beavatott, elmesélte a bűntényét is, de tudom, hogy szépített, nem mondott igazat. De nem zavart kicsit sem, értettem. És volt, aki minden további nélkül elmesélte, mit tett. No, ilyenkor volt pl. hogy kicsit folytak a könnyeim. Mert azt láttam, hogy az ember nem valami, hanem válik valamivé. Ez a mondat volt a mottóm. Remélem, hogy segített a jelenlétem valamit, de nem tudhatom. Nem tudom már, hány bemutatónk volt, tíznél azért több a hét év alatt, mert utána aztán kirúgtak. Intézeten nem tudtunk kijjebb kerülni, bár vicceltünk vele. A benti nézők inkább a csak nekik szóló előadásokat kedvelték jobban, karácsonyok, ilyesmi, a nyilvános előadásoknak végül eltúlzottan nagy visszhangja lett, és leginkább pozitív, de sikerhajhászó. Én nem rajongok a médiacirkuszért. A barátaim, mesterem nagyon komolyan dícsérték a fiúk munkáját, színház szakmai szempontból is. RL: Thealteren többször voltatok? Vagyis az nálatok… KA: Kétszer, ’98. Übü király, ’99. Börtönpassió RL: A foglalkozások mennyire szóltak a színészmesterségről, képességek fejlesztéséről, vagy egy adott darab próbáiról, vagy az elemzésről, akár más témájú kötetlen beszélgetésről?- Az előadások szövege mennyire volt kötött, mennyire volt módjuk improvizációra, illetve a kötött szöveg véglegesítésébe (színdarabok húzása, szövegek összeszerkesztése, stb.) mennyire volt beleszólásuk, esetleg a próbán alakult? KA: Is-is, eleinte inkább színitanodásat játszottam, de aztán egyre inkább a velem lévő ember volt a fontos, az ő problémáik, a börtön állapota, másállapota, mert az. Az Übü ebből készült, Jarryból még a szövegkönyvből sem maradt szinte a negyede sem, börtön-szituációk, egyéni fájdalmak. Abszolút improvizálhattak, és gondolom, lehetett kicsi beleszólásuk a rendezésbe is, mert mondom, a darab a saját történeteiken keresztül alakult, de színházcsinálásban nem nagyon ismerek demokráciát. Egy nagyon fontos barátom jött be a két nyilvános darab előtti próbákra, Perovics Zoltán, a Metanoia színház vezetője, ő szólt bele igazán, őt is az első pillanattól elfogadták RL: Más professzionális színház/színész/rendező,stb. együttműködése nem került szóba? 51

KA: Nem, de Pero is alternatív színház, bár abban profi. RL: Körülbelül milyen életkorúak és iskolázottságúak voltak a tagok?- Mekkora volt a fluktuáció, csatlakoztak vagy lemaradtak inkább? - Milyen más szabadidős tevékenységekben vettek részt a játszók? KA: Nagyon változó, mind az életkor, mind az iskolázottság, egészen ifjútól a korosig, analfabétától a diplomásig. Jöttek is, mentek is.Főiskolát végeztek hárman, de nem is tudom, hogy mik voltak még szabadidős tevékenységek. Az nagy szám volt, hogy amikor már jól összeforrt, inkább nem mentek focizni, ha próba volt! RL:Voltak kiemelkedő tehetségű színészeid? Kedvet kaptak a játékhoz akár kint is? - Ha lenne rá mód, szeretnél újra börtönszínházat rendezni?- Tartod a kapcsolatot valakivel közülük? Hogyan emlékeznek vissza, hatott a színház a további életükre? KA: Volt egy, aki nagyon mondta, de nem csinálta. Volt egy darabom 2000-ben már kint, két srácommal, bár maga az előadás összeomlott, de életem egyik legszebb darabja lehetett volna. Két szabadult fiúval elsirattuk a börtönszínházat, és nem voltak színészi ambiciók benne. Már nem kezdeném újra. Ez így lett végül kerek. Van kapcsolatom hármójukkal. Az egyiküknél különösen nagyon hatott. Minden előadásnak úgy lett vége, hogy felkérhettek egy lányt a nézőtérről és a Megáll az idő c. dalra táncoltak vele. Mert a csoportnak neve volt, szép neve:Az Álló Idő Színháza És egyikőjük ma annak a lánynak a rendkívül boldog férje, akit akkor először táncolni vitt. Sokszor találkozunk, gyönyörűek és boldogok. Ez a főművem! Viccelek ezzel, mert ez Istené. Nagyon kedvesen, pozitívan emlékeznek vissza, de nem tudom, vajon mindenki így gondolja-e. Mondom, az idő, meg a szentimentalizmusom sokat fordíthatnak rajta. RL: És végül: tudsz arról, hogy mi maradt utánad? Megmaradt bent ennek a közösségnek az ereje? Csináltak belőle színházat? KA: Tudok, de ezt nem szeretném, nagyon nem. Sajnos Pero rám való tekintettel nem vállalta, bár tette volna, de ez az ő dolga. Jeles András vállalta volna, de nem tudták, vagy nem akarták megfizetni, amit kért. A többi bosszantott csak, ezért hagyjuk is. RL: Biztos sok minden kimaradt, de van valami fontos, amit még elmondanál? KA: Nagyon fura már így visszanézni. Volt idő, amikor ez határozott meg engem, volt idő, és nagyon hosszú, amikor az elvesztésén érzett fájdalom. Aztán megkerestem valamennyire magamat a történetben, megnéztem, mit akart ez a történet tőlem, mire tanított, miért veszítettem el. És ha ezt kérded, ez is egyszerű: alázatra tanított, de még nem volt meg bennem a kellő alázat. A teljes befogadásra tanított, de még sok volt bennem az ítélet, ha nem is a fiúk felé. 52

9. A Váci Fegyház és Börtön társulata, annak története Amint az eddigiekből is kiderült, a Váci Fegyház és Börtönnel pedig nekem alakult ki szoros kapcsolatom az elmúlt években. A börtönszínház témájának tanulmányozására vetődtem el Vácra is (a Kozma utca és Szeged után), ahol az akkor új kultúrnevelővel, Fenyő Ildikóval beszélgetni kezdtünk a korábbi történésekről (itt is nagy sikere volt az István, a királynak, a kerítésen lógtak a nézők kintről), majd pedig a nyitás lehetőségeiről, kintről hívott művészek fogadásáról. Ezután egy színész és egy rendező társaságában leültünk az akkor már létező irodalom szakkörrel. Rejtő volt a közös pont, a kályha, ahonnan elindulhattunk. Megegyezés született, hogy az első bemutató természetesen az lesz. Mégis másképp alakult, közeledett április 11., kötelező megemlékezés a költészet napjáról, József Attiláról. Ehhez az unalmas szerkesztett műsornak vélt előadáshoz társaimnak nem volt kedve, úgyhogy én kezdtem el foglalkozni a témával. Mindenkit megkértem, válasszon József Attilától két-három verset, ami közel áll hozzá. Ezzel azt már sikerült elérnem, hogy körbejárjon a kötet, valamilyen szinten mindnyájan megismerjék a költőt. Ami pedig számomra a legérdekesebb volt, hogy szinte megismertem őket azáltal, hogy mit választottak. Volt, aki úgy mondta a Kései siratót, hogy beleborzongott az ember, tudtuk, az édesanyjával fontos elszámolnivalója lehet. Volt, akinek Istennel. Felidéződtek szerelmek, elhangzott az Óda, s nem is az volt fontos, mennyire hiteles az előadásmódja, inkább az, mennyire táplálkozik saját élményből. Bár nem lehet hitelt nem adnunk annak, akit a koreográfia szerint belöknek egy terembe, és megkérdezi: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis.” Vagy azt mondja: „Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök.” Nem tudom, nem is tudhatom, ki mit követett el – megkérdezhetném, de egy-két kivételtől eltekintve nem szívesen beszélnek róla, az „óember” jött ide be, és egy másiknak kell távoznia -, de érezhettem, mik a fájó pontok. Azt hiszem, azóta sem született ennyire őszinte előadásunk. Sok életen keresztül egy élet ívét vázoltuk fel dramaturgiát adva a versfolyamnak, a versek egymásra feleltethetőségének. Kétszer sikerült bemutatni, 2004. április 16-án és május 20-án, mind a két alkalomra hívtunk néhány külső nézőt is; joghallgatótól a drámatanáron át a börtönlevelezőig mindenkit mélyen megérintett az előadás, ami pusztán egy mozgó reflektor (fejgép)

53

által megvilágított, a nézők közé applikált tér és néhány kitárulkozó ember együttesével hatott. Rádiós riporter vendégünk műsort készített a látottakról a Klub Rádió Unikális című műsora számára. Nemcsak elhangzottak versek, íródtak is, nem csupán a szakkörösök, bárki jelentkezhetett, s az eredményhirdetést az előadás után tartottuk. Háy János író, költő, drámaírót kértem meg, értékelje a költeményeket, ő így írt: „Meghatva olvastam a verseiteket, mert olyan eleven érzéssel és átéléssel beszéltek a sorsotokról, ahogy manapság egymás között is ritkán beszélnek emberek. Őszinte és érzékeny írások mind.” Még azt is hozzátette: „Minden versnek lesz gazdája.” Így van. Az egyik versről például azt mondta, ez egy levél, amit el kell küldeni annak, akinek szól. És az illető boldogan elküldte. A pályázat nyertese már szabadult, nem tudom az engedélyét kérni, mégis úgy érzem, ennek a versnek a név nélküli közlésével nem ártok senkinek, sőt: Hazavágyás Mosolyodban gyönyörködnék melegéhez hozzábújnék illatából felfrissülnék forrásodból vizet innék gyöngyharmattal mosakodnék napfényben szárítkoznék fenyőid között suhannék lányaiddal táncot járnék védelmedért harcba szállnék hogyha egyszer otthon lennék. „Amit szívedbe rejtesz.” Ki gondolná marcona bűnözőkről, mi minden lakik a lelkükben. És milyen nehéz leküzdeni a gátlásaikat, mikor egy-egy ilyen megnyilatkozást felvállalnak az egész börtön nyilvánossága előtt. Ilyenkor védelem a közösség, nem egyedül kell kiállni a közönyös tekintetek elé, különféle megjegyzések, inzultusok kereszttüzébe. Persze az őrség figyel, hogy ne legyen rendbontás, ezt a két alkalmat azonban nem is kellett volna felügyelni. Mintha elvágták volna, úgy maradt abba még a sustorgás, mocorgás is, ahogy kigyulladt a lámpa, s a szereplők fizikai közelségétől megszeppent nézők feszült figyelemmel követték a fény útját arcról arcra. Biztos vagyok benne, hogy volt, aki ennek hatására bement a könyvtárba a József Attila-kötetért, s legalább egy verset elolvasott. S abban is, hogy sokáig téma volt a 54

zárkákban az előadás. Színészeim beszámoltak pozitív visszajelzésekről, de a legnagyobb dicséret az, amikor a nézők megkérdezik, hogyan lehet a szakkörhöz csatlakozni. Egyesek csatlakoznak, mások lemorzsolódnak, szabadulnak vagy máshová szállítják őket – nagy a fluktuáció, ezért nem lehet hosszú próbaidőszakra tervezni, mégis több alkalommal teljes színdarabra esett a választás. A Mockinpot úr szenvedései című Peter Weiss-darabot 2005-ben nem én találtam, és nem is én rendeztem, hanem a szakkör legkiválóbb, legaktívabb tagja, aki belső vezetőként működött, és profi módjára instruálta színészeit. Hiteles személyisége, műveltsége, elmélyültsége a többiek elismerését váltotta ki, s az enyémet is – tanulmányt írt a börtönszínházról, és felméréseket végzett társai körében a személyes kockázatvállalásról. A főszereplő pedig (kiváló versmondó) azon túl, hogy rengeteg szöveget megtanult, egész végig jelen volt színpadi értelemben, minden jelenet központja ő, de soha nem esett ki szerepéből; színészi képességeit annyit dicsértük, hogy kedvet kapott a Színművészeti Egyetemhez (de úgy tudom, szabadulása után végül nem felvételizett). Itt már kaptunk díszletül egy paravánt, és a kellékeket maguk készítették papírból, újságokból. Ezt az előadást is nagyon szerették a nézők (itt csak belső közönség volt), főleg azt a jelenetet, ami a börtönben játszódik, még kommentálták is. A börtönőrök figuráját maguk a börtönőrök is érdeklődéssel figyelték. Börtönben játszódik teljes egészében az először 2006. elején bemutatott Három rabló című jelenet. Rejtő Jenő Három légionárius című írásából a Csillagban készítettek átiratot adaptálva a börtönkörülményekre, hozzánk úgy került, hogy az említett szakkörvezető onnan hozta magával. Több címe is volt, nekem a Rabló-pandúr tetszett, de igyekszem demokratikusan működni. Olyannyira egyenlők voltunk, hogy közkívánatra nekem is be kellett ugranom valaki helyett - sajátos élmény volt rabruhában, sapkában mászkálni a folyosón, már ezen jót mulatott mindenki. Nekem ez volt a jelmezem szerepem szerint, hisz ennek a jelenetnek főként rabok a szereplői, de a megkülönböztetéshez már kaptunk civil ruhákat, sőt régi egyenruhát is a kultúrnevelőtől, én is vittem ezt-azt, és rendes kellékek is kerültek - üveg, poharak, kávé, cigaretta, gumibot fából, cipőfűzők, legemlékezetesebb a borotvahab az újonc arcán, amivel előtte nem próbáltunk, úgyhogy remek rögtönzés tárgyává vált. Ez az a repertoár-darab, amihez mindenki ragaszkodik, még a nevelők is szeretik, pedig elég élesen fogalmaz, pont az az erőssége, hogy mindkét oldal tökéletesen magára ismerhet

(az

arisztotelészi

„ráismerés”

élményét

adja),

humorba

csomagolt 55

rendszerkritika. Nyelve börtönszlenggel dúsított, karakterei a játszók habitusához igazodnak, de mindig hitelesek, sőt, több esetben kiemelkedő színészi tehetségeket láthattunk. A változó összetételű csapattal mindig új és új szereposztásban kerül színre immáron ötödik éve, terjed a híre, s a zárkatársak, munkatársak már érdeklődnek, hogy lesz-e még és mikor – ezt mi sem tudjuk, nem a mi hatáskörünk kitűzni az előadás időpontját (volt olyan, hogy reggel 8-ra tették). Szintén állandóan előkerülő műfaj a verses szerkesztett műsor a nagyobb ünnepekre. A legtöbb börtönben ebben merül ki a kultúrnevelő vezette színjátszókörök tevékenysége. Ahogy a Budapesti Fegyház és Börtön 2003.évi előterjesztésében szerepel: „A színjátszókör feladata: Tagjai irodalmi szemelvényekből, versekből és színdarabból összeállított műsorokkal készülnek és emlékeznek meg az évben esedékes nemzeti és vallásos ünnepeink napjaira.„ A váci éves műsortervben is szerepel általában március 15., április 11., augusztus 20., október 23. és a Karácsony. A 2005-ös programban két speciális megemlékezés is helyet kapott, a Váci Fegyház és Börtön átadásának 150. évfordulója és József Attila születésének 100. évfordulója. Ezek az alkalmak szorgos gyűjtőmunkát igényelnek: versek, színdarab- és regényrészletek, kiáltványok előkeresése, összegyűjtése, megfelelő logikai rendbe állítása, és végül kiosztása. Az emlegetett szakkörvezető volt legtöbbször a szellemi atyja ezeknek az összeállításoknak, szövegek egész gyűjteményével rendelkezett, csakúgy, mint későbbi utódja, aki azon túl, hogy remek szervező, hasonló kitartással és intenzitással egy nagy vastag spirálfüzetet töltött meg irodalommal. Régebbi műsorokból akadt még a kultúrnevelőnél is egy kisebb csokorra való, s vittem én is verseket, de kevés ilyen alkalomnak voltam közreműködője – egyszer versmondóként, néhányszor rendeztem-, inkább öntevékenyen valósították meg ezeket a kötelező feladatokat nagyon szépen. 2006-ban Petőfiről hasonló dramatizált műsort terveztem, mint a József Attila-est, nem a mindig használatos fő programverseket kiválasztva. A koreográfia kialakítása kicsit nehézkes volt, de a színpadi mozgás elsajátításában mindenképpen hasznos. Viszont a kevésbé forradalmi, inkább melankolikus ünneplést, úgy éreztem, furcsállta a közönség, a nevelők is, nem ez a hagyomány. Mint ahogy az 56-os forradalom emlékét sem bohózattal szokás ünnepelni. Pontosabban „tragikohistorikoabszurd” műfajmegjelölésű színdarabbal. 2006. őszén Toepler Zoltán drámaíró, filmrendezőt kértem meg, jöjjön el néhányszor Vácra, ismerkedjen meg a kis társulattal, s az ő karaktereikre írjon drámát. Érdekes volt a próbafolyamat, nagyon szerették a szöveget, pedig nehezen tanulható és nehezen 56

dramatizálható szószínház, a szerző szóhasználatában „bagatell”. Az utolsó hetek azonban kínkeservesen zajlottak, itt történt az emlegetett incidens, ellenfelek megjelenése a próbán, többszörös szerepvisszaadások, míg végül eldőlt, más felállásban, csak felolvasószínház formájában megy le az előadás, speciális kellékekkel, költői hangszerelésű szintetizátor-effektekkel (ezt én kezeltem tányérsapkában). A forradalom 50 éves évfordulóján, 2006. október 23. helyett 31-én játszottuk az ’56 millió-t, egy alkalommal. Viszonylag sok külső nézőnk volt, színikritikus, táncos, újságíró, színész, tanár és több szépíró. Mindenki kapott ajándékot, Zoli és én saját készítésű gipszképet, a nézők kulcstartót. Kötetlen beszélgetést is terveztünk, ez a vártnál jobban sikerült, szinte azonnal feloldódott a két oldal közötti feszültség azáltal, hogy az egyik szereplő megszólította a nézőket és megköszönte, hogy eljöttek, ezután már könnyű volt megtalálni a közös hangot. Minden érdekelte a nézőket, ami bent történik, a bentiek pedig örültek, hogy szinte mindenről szabadon beszélhetnek. Persze csak amit a nevelők füle és a kamera elbír. Mert ezt az előadást már profi kamerákkal rögzítettük, igaz, a felvételt még nem használtuk. Felvétel készült arról is, amikor nem mi játszottunk, hanem egy igazi színházi társulatot láttunk vendégül 2007. szeptember 11-én (bizarr egybeesés, bekerült egy jelenetbe is), az Utca- SzAK–ot (Utcaszínházi Alkotóközösség), ahol akkoriban rendezőasszisztensként dolgoztam. Nehéz volt a bohémeket kicsit beletörni a szigorú engedélyeztetések világába, végül sikerült, az MTV Kultúrház című adása számolt be az eseményről. A commedia dell’arte rögtönzések, főleg a maszkok (eredeti olasz maszkok, Stefano Perocco munkái) hamar megnyerték a közönséget, s maguk a történetek is, amelyeknek vázát alapvetően a Zsaru Magazin bűnügyi krónikái képezték. (A próbafolyamatot olasz mesterek irányították, Simon Balázs rendező meghívására Stefano Rota, Andrea Collavino és Giorgio Branca színművész-rendezők, akik közül utóbbi kettő Vácra is eljött). Ez alkalommal is közös beszélgetéssel ért véget a program, benne a jövőre vonatkozó ígéretekkel, például, hogy a maszkokról készíthetnek majd a benti kézművesek másolatot, s hogy máskor is jönnek előadással, illetve még műhelymunkát is vezetnének bent a maszkokkal. Az Utca-SzAK azóta is több alkalommal járt büntetés-végrehajtási intézetben, Tökölre a fiatalkorúakhoz én is elkísértem őket, ott kiderült, hogy a nézők az Kékfényben is bemutatott hírneves társaság, amely

a

nevelője irányításával azt a

57

nagyszerű Lúdas Matyit előadta, és beszélgetésünkkor már túl voltak a Légy jó mindhalálig-előadáson is. Más színházi elfoglaltságaim miatt nekem a 2008-as év szinte kimaradt, de a fiúk ekkor is aktívak voltak, például felújították a Három rablót. 2009-ben pedig egy kabarétréfát találtak, egy televíziós Hófehérke-paródiát, amit én nem annyira lelkesen, de színpadra állítottam. A családi beszélőn is kevésbé volt sikeres, bár ilyenkor nyilvánvalóan nem arra figyelnek a nézők, amit látnak, hanem hogy végre láthatják szeretteiket. Pedig külön két kiváló magánszám is elhangzott, mindkettő már-már standup comedy színvonalú. És a jelen: A 2010-es év az útkeresés jegyében telt, telik, részemről és a tagok részéről is, nem volt új bemutatónk a kötelező ünnepi műsorokat leszámítva. Rengeteget beszélgettünk

mindenféléről,

-drámapedagógiai

alapokon

voltak

olyan

próbáltam

foglalkozások,

összeállítani

a

amikor

programot

játszottunk -,

máskor

beszédtechnikával foglalkoztunk. Néhányan először szkeptikusan szemlélték ilyen irányú próbálkozásaimat, de aztán ők is belejöttek. Fontos eseménye börtönszínházunk működésének, hogy dokumentumfilm forog rólunk. Halász Glória rendező az Utca-SzAK-os felvétel kapcsán talált ránk, és az előmunkálatok már megtörténtek. Több beszélgetés zajlott kamera előtt a börtönéletről, ekkor még arra készültünk, hogy az elhangzott élmények felhasználásával Toepler megint ír egy darabot a szereplők karakterére, ez végül meghiúsult. A mostani terv, ami a filmes pályázatokban is szerepel, Mrozek Mulatság című drámája. És itt kicsit szétválik a belső és a külső elképzelés, ugyanis a fiúk megint bohózatot szeretnének, a Holló Színház jeleneteit tanulgatják már maguktól. A kettőt tehát

valahogy

egyeztetnünk kell vagy párhuzamosan próbálni, de ez már a jövő. 10. A fogvatartottak hozzáállása A Váci Fegyház és Börtön irodalmi, színjátszó szakkörének tagjait megkértem, töltsenek ki egy kérdőívet, s bár kevesen voltak jelen különféle praktikus okokból kifolyólag, a hat főből álló mintát reprezentatívnak érzem, a szakkör létszáma általában tíz fő körüli, s annak oszlopos tagjai adtak választ kérdéseimre. Ugyanazokat a kérdéseket – természetesen múlt időben - feltettem telefoninterjú formájában hét volt szakkörösnek is, akik azóta már szabadultak, ezt párhuzamosan tárgyalnám, először tehát a jelenlegi tagokról: 58

l. Mióta tölti büntetését Vácon? 2. Mióta tagja a színjátszókörnek? - Itt elsősorban nem arra voltam kíváncsi, mennyi időt töltött az illető börtönben, hanem az adott intézményre vonatkozóan vizsgáltam, ki milyen hamar fedezte fel, milyen hamar vált a szakkör tagjává. Nagy átlagban (kb. 66%) egy év telt el a befogadástól, a legtöbb négy év, volt még kettő, a leggyorsabb pedig már egy hónap alatt rátalált. Az aktivitás nyilván függ attól, mennyire sikerül beilleszkedni, a közösséghez való viszonyt kialakítani, a rendszabályokat elsajátítani, s aztán következhet a kitekintés, a hétköznapok változatosabbá tételének igénye. A Vácon töltött büntetések időtartama egyébként kettő és nyolc év között mozgott. - A korábbi tagoknál ez három és tíz év közé esett, a szakkörhöz csatlakozás csak három esetben egy-másfél év, illetve volt egy alapító tag, a többieknél kettő, két és fél, valamint négy és fél év. Mivel utóbbiaknál a büntetés kezdete nagyjából egybeesik váci ténykedésemmel, merem remélni, a két csoport számadatainak összehasonlítása azt jelenti, hogy a szakkör egyre népszerűbbé vált, vagy legalábbis a híre terjedt. 3. Azóta kezdett más szabadidős tevékenységet? Ha igen, mit? - Bár gyanítom, a kérdésben az „azóta” nem mindenkinek tűnt fel –tehát nem állíthatom, hogy a sokféle tevékenység iránti érdeklődést a mi szakkörünk befolyásolta-, de nyilvánvaló, hogy akinek érzéke, affinitása van a művészethez, az alkotáshoz, az több területen is megmutatkozhat, így például a kérdezettek háromnegyede foglalkozik képzőművészettel (kézműves szakkör, grafika, rajz, stb.). Kevésbé

előkelő helyen

végzett a sportfoglalkozás, csak egyvalaki írta, jellemzőbbek a szellemi önművelés különböző formái, például ketten angolul tanulnak. Talán külön kérdést érdemelt volna a vallás, de ezt már túl bensőséges témának éreztem, így itt említették a Biblia-kört is, szintén ketten. - A régiek közül hárman Biblia-körösök voltak, ketten sportoltak, de a barkács-, képzőművész szakkör és a nyelv is megjelent egy-egy esetben – tehát talán ismét fejlődő a tendencia. 4. Milyen intézeti oktatásban / képzésben / szakképzésben vesz részt és mióta? - Ebben a kérdésben viszont hanyatló tendenciát érzékelek, a hatból ketten vettek részt hat hónapos raktárkezelői tanfolyamon, illetve volt, aki a 7.-8. osztályt ismételte. - Korábban több tanfolyam-lehetőség állt rendelkezésre az intézetben. Hárman a hétből könyvkötő asszisztensként végeztek, egy fő otthoni szociális gondozónak tanult – és ezt

59

a képzettségét hasznosítja is a szabadulása óta! -, volt, aki pszichológiai tréningen vett részt, s a nyelvvizsga említésre került itt is. 5. Átlagosan mennyi időt tölt havonta a szakkörön való részvétellel? - Miután kiszámoltuk, hogy a jelenleg már csak heti egyszer kétórás alkalom havi nyolc órát jelent, mindenki ezt írta válaszként, ami persze nem fedi a valóságot, csak a remélt optimális részvétel – sokszor nem is rajtuk múlik, eljutnak-e a szakkörre, kiengedik, felkísérik-e őket. - A heti két alkalom alapján annak idején tizenhat óra volt a maximális ráfordítható idő, szintén mindnyájan ezt a választ adták. 6. Mennyi időt tölt felkészüléssel (pl. szövegtanulás, gyakorlás)? - Lemaradt a kérdésről az időmeghatározás, így változóan napi, heti, havi bontásban érkeztek a válaszok, átszámítva ezek az értékek jöttek ki: 10-15, 12, 12, 16-20, 25 óra, illetve egy talányos „relatív”. - A régieknél ugyancsak elhangzott, hogy „relatív”, vagy „nem sok, könnyen tanulok”, „attól függ, előadásra készülünk-e”, de átlagosan sokkal magasabb értékek szerepeltek: 30, 35, 35, 36 óra, illetve többen az összes rendelkezésre álló idejüket erre fordították, akár hajnali 4 és fél 6 között. Ebből arra következtethetek, hogy mára csökkent a szakkör iránti elkötelezettség, ami egyértelmű kritika felém és a rendszer felé. Valószínűleg az én kezdeti lendületem is alábbhagyott, illetve érzékelhetően kevesebb módunk van értékes előadások létrehozatalára – itt elsősorban szervezési, jóváhagyási kérdésekre gondolok. 7. Ajánlotta-e másoknak a szakkört, jöttek-e és hányan? - Mindnyájan ajánlották, ketten eredménytelenül, a többiek pedig 1, 1, 2, 3 főt toboroztak. - A másik csoportban ez az arány is jobb volt, egynek nem sikerült, volt, aki 10-20-nak szólt, s abból jó, ha egy jött, de alapvetően sokan kapcsolódtak be, számszerűen 2-3, 34, az alapító tag 8-10-et említ. 8. Vannak új barátai a szakkörnek köszönhetően? - Itt egyértelmű volt az igen, egyetlen kivétel akadt. - Mindenki igennel felelt, s ahogy érzékeltem, meg is maradtak ezek a barátságok. 9. Milyen előadásokban szerepelt eddig (színdarab, versösszeállítás)? -

Mindenki megjelölte a verses műsorokat, megemlékezéseket egy-egy nemzeti

60

ünnepen, ezen kívül mindannyian szerepeltek a Hófehérke–paródiában, ami egy televíziós kabaréjelenet alapján készült. Hatból négyen a nagy slágerben, a Három rablóban is játszottak, most pedig Holló Színházra készülnek. - A verses műsorokat ők is megjelölték, hárman még benne voltak a József Attilaestben, első közös produkciónkban is. Négyen szereplői voltak az ’56 millió című darabnak, a Három rablónak szintén négyen – ugyanazok, ebből következetni lehet az egyes korszakokra a szakkör életében. 10. Mi volt ezek közül a kedvence? - Egy karácsonyi műsor, és a Holló Színház mellett négy szavazat érkezett a Három rablóra. - Itt már a nagyobb választékból jobban megoszlottak a válaszok, hárman Három rablópártiak, van „mindenevő”, ketten a verseket szerették (József Attilát főleg), és egyvalaki az ’56 milliót. Az egyszerű következtetés: változatlanul a humor segít legjobban átvészelni a bent töltött időt, ahogy ez a következő kérdésekből is ki fog derülni. 11. Korábban nézője volt-e a színkör előadásainak és hány alkalommal? - Ketten nem nézték, a többiek általában egy alkalommal, volt, aki 2-3 előadást is látott. - Az alapító tagokat leszámítva mindenki nézett korábban előadásokat, esetleg meghívásra. Tehát pozitívumként leszögezhetjük, hogy többnyire egy alkalom is elég volt kedvcsinálónak. 12. Nézőként vagy szereplőként milyen típusú előadásokat kedvel (vicces, verses, ..)? - Természetesen a viccest kedveli mindenki, hárman emellett a versest, komolyabbat is. - Érdekes módon korábban népszerűbb volt a vers, talán mert többet foglalkoztunk vele, hárman ezt jelölték, hárman mindent szeretnek, előadásmódtól függően, és csak egyvalaki szavazott kizárólag a humorra. 13. Változtak-e az olvasási szokásai a szakkör hatására (többet, mást)? - Négyen igenlő választ adtak, ketten többet olvasnak, egyvalaki más jellegű irodalmat. - Meglepő módon a hét kérdezettből itt csak ketten mondták, hogy változást ért el a szakkör, egyikük azt említette, verseket nem olvasott előtte, a legszellemesebb válasz pedig az volt: „változott, elkezdtem olvasni”. Mindkét jelenség pozitív, az is, ha már amúgy is olvastak, s az is, ha az ösztönzés segít. 14. Mi a véleménye a szakkör intézeten belüli támogatottságáról?

61

- Kényes kérdéshez értünk, mégis hárman panaszolják, hogy kevés a támogatás, van, aki nullának értékeli, de van, aki elégedett, s megint más a nevelők munkáját értékeli, szerinte „teljes mellszélességgel” támogatnak. - A régiek többsége is – négy ember – azt vallja, lehetne jobb is, van egy abszolút elégedetlen, és egyvalaki itt is a nevelők munkáját értékeli, hogy „szívvel-lélekkel csinálják”. 15. Meg van elégedve a foglalkozások menetével? - Ez is kényes kérdés az én saját szempontomból, főleg mert

itt is őszintén

nyilatkoztak ketten is az elégedetlenségükről, s a négy elégedettből is megjegyezte kettő, lehetne jobb is.. - A megszépítő múlt tette talán, hogy ez a csoport egyöntetűen meg volt elégedve, sőt, személyes dicséreteket is kaptam. 16. Mivel elégedetlen (rendelkezésre álló idő, feladatok, vezető felkészültsége, terem)? - Hárman is az időt említették, illetve a felszerelés hiányát, a koordinációt és a vezetőség támogatását. - Itt is az összehangoltság, a felülről jövő támogatás, a személyzet hozzáállása voltak a kritikus pontok, és ugyancsak az idő. 17. Min és hogyan változtatna szívesen? - Széles választékát kaptam az újításoknak: több gyakorlás, esetleg színházi programok látogatása, színesebb szerepek, több fellépés, jelmez és díszlet, ismét felmerült az idő és a szervezettség, valamint nyitottabb, szabadabb szakkör igénye. - Bár akkor még heti két alkalmunk volt, itt is az időt kevesellték és a felszerelés hiányát. 18. Önmagával, saját teljesítményével mennyire elégedett? - Ketten nagyon elégedettek magukkal, saját aktivitásukkal, a többiek közepesre értékelik teljesítményüket, azaz többre lennének képesek. - A többség szintén úgy érezte, lehetett volna jobb is, ketten viszont a közönség tetszésére hivatkoztak. 19. Ha nem járna a szakkörre, mivel töltené a fennmaradó időt? - Más szakkör, főleg a képzőművész négy esetben, ennek variációi: rajz, festés, cérnakép-készítés, egyvalaki említette az olvasást, zenehallgatást, s a legszebb válasz: „Istennel”. - A Biblia-kör, a Biblia olvasása is szerepelt háromszor, maga az olvasás háromszor, s emellett még a sport négyszer, s volt egy rendhagyó válasz is: „megőrültem volna”. 62

20. Családtagjai látták már színpadon? - Hatból öten már szerepeltek a család előtt műsoros beszélő formájában, persze szerették. - Hétből szintén ötöt láttak a családtagok, de volt olyan is, akit még kint amatőr korában. 21. Zárkatársai, munkatársai hogyan vélekednek szerepléséről? - Négyen vannak, akiket megnéznek a társak, elfogadják, jónak tartják, esetleg kritizálják is a produkciót, egyvalaki nyilatkozott teljes közönyről, s szintén egy arról, hogy kinevetik. - Négyen kaptak pozitív reakciót, a többiek vegyesen, megértették vagy nem. 22. Szeretne színjátszással foglalkozni, miután szabadult? - A többségnek csak benti időtöltés, illetve nem is tartják annyira jónak magukat, csak ketten adtak igenlő választ, de egyikük máris tudja, hogy nem lesz rá módja. - Azóta, hogy szabadultak, még senki nem próbálkozott ezzel, nincs rá idő, leköti őket a megélhetés, nincs is olyan kör, ahol lenne rá lehetőség, mégis négyen állítják, szeretnének, s talán egyszer sor kerül rá, hogy színpadra álljanak. 23. Miért jár a szakkörre (unaloműzés, irodalom szeretete, szereplésvágy, jutalom…)? - Teljesen őszintén mindenki bevallja, fontos a jutalom. Négyen említik még az irodalom szeretetét, ketten mind a négy tényezőt, s még felmerül a társaság is mint vonzerő. - Múlt időben kevéssé számít a jutalom, a visszaemlékezők talán nem is tartják illőnek emlegetni, négyen az irodalom, a versek szeretetét, a megismerés vágyát jelölik meg, hárman pedig az idő legkreatívabb eltöltésének módját, s szintén a közösség erejét. 24. Mit szeret legjobban a szakkörben? - „Jó időtöltés normális emberek társaságában”, utóbbi kétszer is elhangzik. Fontos még a beszédtechnika, a szereplés, ezáltal a gátlások levetkőzése, a próbák folyamata és az előadás, s leginkább, ha nevetnek az emberek. - Előző körben is lényeges volt a társaság (számomra hízelgően, a szakkörvezető személye is), a barátságok, beszélgetések, s persze a felkészülés, az alkotás folyamata, hogy jó kimozdítani a gondolatokat szokásos medrükből, s milyen jó verset mondani. 25. Érzi-e, hogy az eljátszott szerepek, a szakkörön töltött idő, a foglalkozások közvetlenül vagy közvetve hatottak benti életére, bizonyos döntéseire, másokhoz való viszonyára (szellemi, érzelmi, erkölcsi befolyás)?

63

- Talán túl összetett a kérdés, s nekem kellett volna inkább a látottak, hallottak alapján levonnom ezeket a következtetéseket, de azért megkérdeztem, s hatból öten pozitívan reagáltak. A művészi alkotások, versek, az olvasás iránti fogékonyságuk nőtt, a lámpaláz csökkent, s a rossz gondolatok is, figyelni kezdtek másokra, közvetlenebbé váltak, nagyobb alázattal veszik a kritikát, s végre valami elindítja a fogaskerekeket az agyban. - Mindenki talált valami pozitívumot, ki a „jó arcok” társaságát, ki a feszültségoldást, többeknek megnyugtató volt, erőt adott a közösség, csökkentette az agressziójukat, s megtanította őket értékelni másokat.

Epilógus Ha csak valamicskét is igaz az a sok szép és jó, amit elmondtak, volt értelme ennek a néhány évnek, s a kritikákat figyelembe véve indulhatunk a következők elébe. Azzal a reménnyel, hogy munkánk megbecsültsége, publicitása nő, s ezáltal talán másutt is felfedezik a műfaj személyiségépítő, közösségteremtő erejét. A nevelés tartalma körüli viták, a fogalom kiüresedettsége különösen indokolja, hogy az új, léleknyitogató kezdeményezések teljes polgárjogot nyerjenek az ideálisnak korántsem nevezhető hazai börtönviszonyok között. A személyes érintettség okán valószínűleg nem tudok objektíven viszonyulni a témához, de nem lehet véletlen, hogy

külföldön híre, nagy

sajtóvisszhangja és elismertsége van ezeknek a törekvéseknek, sőt sok helyen kormányzati támogatottsága. Sok rajtam kívül álló tényezőn múlik a szakkör jövője. Mint ahogy minden ilyen szakkör jövője függ az intézet hozzáállásától, az elfogadástól Esetünkben a készülő film reményt nyújt arra is, hogy felvehetjük a kapcsolatot hivatalos formában a más börtönökben működő színjátszókörökkel. Újabb perspektívát jelentene művészek, elsősorban professzionális előadók, rendezők, illetve írók, zeneszerzők, képzőművészek bevonása – erre tettem már kísérletet Háy, Toepler, az Utca-SZAK Társulat meghívásával, utóbbiról azt is említettem, hogy azóta is folytatja az együttműködést a büntetés-végrehajtással. De nézőként is voltak jelen, s a témáról hallva is sokan szeretnének jönni, azonban előbb

64

szeretném megteremteni ennek formális kereteit (engedélyek, rögzítés, minimális költségtérítés legalább a művészek utazására, stb.). Ezeknek a büntetés-végrehajtás felől nézve kevésbé releváns, gyakorlati szempontoknak konklúzióként szerepeltetése tudatos döntésem, úgy érzem, nem kell már azt bizonygatnom: a börtönszínháznak igenis van létjogosultsága. Arról kell beszélni, hogyan segíthetjük. Beszélgetéseim a szakkör korábbi, már szabadult tagjaival csak alátámasztják ezt az állítást, s ha nem is csak ennek, hanem összességében a személyiségük épségének megőrzésére tett sok-sok erőfeszítésüknek köszönhető, hogy boldogulnak új életükben, jó tudni, hogy mindannyian benti életük egyik legfontosabb momentumaként emlékeznek rá.

Irodalom

A büntetés-végrehajtási nevelés fejlesztési koncepciója, IM BVOP, 1984. Az Európa Tanács által létrehozott Börtönművelődési Szakértők Különbizottságának zárójelentése a börtönművelődésről, Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár, 1990/4. Aleku Mónika- Csordás Sándor- Pacsek József: A fogvatartottak foglalkoztatásának és programlehetőségeinek jelenlegi helyzete. Börtönügyi szemle, 2006/1. Aronson, E.: A társas lény, KJK, Budapest, 1992. Az Európai Börtönszabályok, Bv. Szakkönyvtár, Budapest, 1990. Beccaria, Cesare: A bűnökről és büntetésekről. Eötvös József Könyvkiadó, 1998 65

Boros János-Csetneky László: Börtönpszichológia, Budapest, 2002. Büntetés-végrehajtási jog, szerk.dr.Horváth Tibor, Rejtjel Kiadó, 2001.Budapest, Czenczer Orsolya: Az oktatás mint reszocializációs eszköz a fiatalkorúak büntetésvégrehajtási intézeteiben. BSz. 2008/3. Csetneky László: Rabnevelés (Divat-e még Európában?), BSz. 1995/4. Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák, Budapest, 1933. Fejes Imre: Foglalkoztatás (Reszocializálás vagy (és) gazdaságosság) BSz., 1994/4. Foucault, Michel (1990): Felügyelet és büntetés Budapest Fejezetek a büntetések és végrehajtásuk történetéből (tansegédlet), összeáll. Lőrincz József Garami, L.: A szociális munka helye és szerepe a büntetés-végrehajtás gyakorlatában, BSz. 1991/1., 5-17.p. Garami, L.: Támogató háttér (A nevelői funkció változásáról), BSz. 1997/3.,71-80.p. Gönczöl Katalin – Korinek László – Lévai Miklós: Kriminológiai ismeretek –Bűnözés – Bűnözéskontroll. Corvina l996 Gönczöl Katalin: Rendhagyó gondolatok a magyar büntetőpolitika új fejezetéről. BSz. 2006/2. Herczeg József: Mécses (Szociális munka a börtönök árnyékában), BSz.1997/2. Kabódi Csaba (1995): Emberi jogok a börtönben (kand. értekezés) Kabódi Csaba: Emberi jogok (A strasbourgi esetjog tükrében), BSz.1994/3. Krizsán József: Az EQUIP módszer. BSz. 2006/1. p.82. Lörincz József: A „nevelés-gondolat” a XX.századi hazai börtönügyben - jogászi szemmel. Bsz. 2006/3. Lukács Tibor: Feljegyzések az élők házáról, Budapest, 1979.

66

Lukács Tibor: Szervezett dilemmánk: a börtön, Budapest, 1987. Mezey Barna: A nevelés és a javítás gondolatának megjelenése a börtönügy történetében. Börtönügyi Szemle, 2007/3. Módos Tamás: A reszocializáció módszertana, Bv.Szakkönyvtár, 2003. Módos Tamás: Kérdőjelek. Nevelés, átnevelés, netán valami más? BSz.1996/4.8792.p. Módos Tamás: Büntetés-végrehajtási nevelés, Rejtjel Kiadó,Budapest, 1998. Módos Tamás: Összetett folyamat, BSz.2000/3., 63-76.p Popper Péter: A kriminális személyiségzavar kialakulása. Akadémiai Kiadó, 1970. Rabnevelés Európában (Szemelvények az Európai Börtönnevelési Társaság kiadványaiból), Bv. Szakkönyvtár, 2001. Roszik Gábor: Lelki szolgálat (A magyar Testvéri Börtöntársaság céljai), Bsz. 1995/2. Ruzsonyi Péter: Új megközelítés (A konstruktív életvezetés megalapozásának korrekciós pedagógiai rendszere, BSz. 1997/4. Ruzsonyi Péter: A büntetés-végrehajtási korrekciós nevelés új irányzatai,Bv. Szakkönyvtár, 2003/2. Ruzsonyi Péter: A kriminálpedagógia lehetősége a börtönadaptáció és a társadalmi integrálódás érdekében, BSz. 2006/2. Szabó András: Nevelés a szabadságvesztés-büntetés Jogtudományi Közlöny, 1966/5.

végrehajtása

során,

Szegál Borisz: A szocializáció és reszocializáció a börtönben. BSz. 2007/1 Szitka Szabolcs: Új lehetőségek felkutatása a fiatalkorúak végrehajtásában, reszocializációjuk elősegítése érdekében. BSz. 2008/3.

büntetés-

67

Végh Marianna: A fogvatartottak foglalkoztatásáról. BSz. 2002/4.

68