Szilvásvárad maraton 2007. május 27. Elırebocsátom, nem vagyok túl nagy beszámoló író, de ez a verseny, számomra annyira fantasztikus volt, hogy most mégis megpróbálkozom vele. Költség takarékossági okokból csak reggel utaztunk le Szilvásra. Egy korai kelés és 05.58.kor már Mónit, Azsot és Roobit pillantottuk meg. Roobi beszállt hozzánk, aztán uzsgyi. Az utazás eseménytelenül telt. Én abban a kivételes helyzetben voltam, hogy Azso felvezette a konvojt, így még azt sem kellett figyelnem merre kell menni. Csak egyszer elıztem meg AZsot az autópályán, aztán jobbra indexelve jeleztem, hogy Veronikám kérésére álltunk meg a pihenıben. Amikor kiszálltunk az autókból Azso nevetve és nagy-nagy barátságot sugározva mondta, hogy ez a koreográfia már bejáratott. Pillanatokon belül indultunk is tovább és már csak a szilvási csapatszállásunkon álltunk meg, pár percre. Veronika egybıl melegíteni indult, és mint utólag elmondta egészen a Fátyol vízesésig feltekert. Én Azsot követve a rajt-területre autóztam, ahol nagy megelégedésemre konstatáltam, hogy Klaresz már megint a legjobb csapatsátor helyet foglalta le a HBSE számára. Zseniális a csaj, no meg a sátor. Egyszerően profi.
Lassan készülıdtünk, ismerkedtem és ettem egy nagy tál mákos tésztát, hogy legyen erım az idei elsı nagy megmérettetésemre. Ugyan ez már a harmadik erıpróba volt, de a Buda Maraton túl rövid , a Pannon Maraton sorozatban pedig Veronikával együtt tekerem végig a távokat. Így tettem Sopronban is. Rajt elıtt 15 perccel én is elindultam bemelegíteni. Nem kis balszerencsémre sikerült egy olyan agyagos területre betévednem, hogy két perc alatt a síkon is elakadt a kerék. Azt hiszem én vagyok a történelem egyik azon montisa, aki már a rajt elıtt kénytelen sarat kaparni, hogy a rajtolók közé egyáltalán beállhasson. A rajtkapun 5 perc késéssel mentem át, lábon ,mert megint beállt a kerekem a sártól. Szerencsére a hosszú betonos felfelén volt ideje kirázódni. Ezen a szakaszon próbáltam nem ellıni a puskaporomat, így nagyon figyelnem kellett, hogy
160-as pulzus fölé ne menjek. Fegyelmezetten betartottam, de így is sikerült rengeteg embert magam mögé utasítani a szinte folyamatos elızések okán. Bár erre csak 2-3 kilométer után került sor, mert buta tolakodásba azért nem megyek bele. Megvártam mindig, amíg biztos elızési szituáció teremtıdött. A beton végén tolós terep következett. Bár itt egyedül haladva fel tudnék tekerni, de most túl sőrő volt a mezıny. Egy idı után én felültem a nyeregbe, mert ha csak lehet szeretek tekerni. A teteje elıtt értem utol Jedi mestert, aki barátságosan biztatott. Bevallom, ez akkor is nagyon jól esett, bár ott nem adtam tanújelét, mert már csak a tekerésre összpontosítottam, de így utólag is nagyon köszönöm Jedi barátom, a nemes lelkő biztatásodat. Hiába, az ERİ veled van, az Erkölcsi erı is. ( zárójelben jegyzem meg, hogy az Erkölcs, Erı, Egyetértés a Ferencvárosi Torna Club hármas jelszava immár 108 éve ) Nem zárójelben, és nem csak megjegyzés szinten szeretném leszögezni, hogy Szilvásváradon a harmadik - az Egyetértés is jelen volt a HBSE életében, nem is akármilyen hıfokon! Errıl a késıbbiekben részletesen. Szóval felértem az elsı hosszú emelkedı végére. Ezután elıször gyors, aztán technikás lejtı következett. Az egyik durva résznél egy srácot láttam az árokban 5-6 méterrel az út szintje alatt feküdni, kicsavart pózban. Már magánál volt, és már kezelésbe is vették, és mezınynek is jelezték a veszélyt, mert a bringája majdnem útban volt az érkezıknek, bár egy fára "felcsavarodva". Remélem hamar felépül a srác! Kb. 20 kilométernél jártunk, és egyre jobban ment a tekerés. Még mindig sorra elıztem az embereket, de azért már kezdett kialakulni a körülöttem lévık állandósuló tagsága. Voltak emelkedık és lejtık, váltogatva egymást, de a következı tiszta emlékem az Ördögoldal volt. Na ez nem az én világom! Kb. 25-28 kilométernél értünk oda, de tiszta szívás, mindenki tolta. A kevés kivételt mindenki biztatta, és tisztelettel szemlélte. Aztán ennek is vége lett, és sokkal haladósabb szakaszok következtek. A fölfeléken nagyon vigyáztam, hogy a pulzusom 170 körül tartsam, nem mindig sikerült, de továbbra is jó erıben éreztem magam. Az ereszkedıs, technikás lejtık egyre jobban mennek, és mostanra elmondhatom, hogy a gyors, hosszú lefeléken is utolértem magam, és a balesetem elıtti szintet tudom újra produkálni. Ezen a részen már elı-elıfordult, hogy teljesen egyedül tekertem, vagy száguldottam az erdıben, mert a mezıny nagyon széthúzódott. Elızni itt már csak a frissítıpontoknál tudtam, mert másokkal ellentétben én szinte csak egy-két percre álltam meg, sıt az utolsón egyszerően átrobogtam. A frissítés mellesleg szerintem kiváló volt, legalábbis én nem találtam kifogásolni valót egyiknél sem. Volt minden, és gyorsan. 40 és 50 kilométer körül egy szürke mezes korombélivel meccseltünk, ami nekem eleinte kedvemre volt, de amikor a fickó elkezdett arcoskodni, az már visszatetszı volt. Egy alkalommal satuzott egy síkon közvetlen elıttem, egyszer meg egy emelkedın egyszer csak megállt, leszállt és keresztbe állt. A rengeteg apró lélektani trükkjén csak röhögtem magamban, amirıl ö biztosan azt hitte hatásos lesz, persze nem tudhatta, hogy 25 évi tekézés után ezekkel már engem nem tud megfogni. Igazából szórakoztatott a helyzet, és gondoltam, egy emelkedın megmutatom neki mi a HBSE virtus! Sok kilométeren át kerülgettük egymást, hol ö, hol én voltam elöl. Az alkalmasnak vélt emelkedın úgy intéztem, hogy nagyon lelassulva, úgy érezze, el tud menni. Bejött a számításom. Megelızött és pár méter elınyre tett szert. No akkor "robbantottam" és ami a csövön kifér alapon elmentem mellette. A pulzusom az égben volt, de többé már nem láttam. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a manus 5-6 évvel idısebbnek tőnt nálam.
Olasz kapu tájékán egy helyi erıvel tekertem együtt, aki tudta, hogy az utolsó 9 km, csak lejtıbıl áll. No addig már csak 3-4 kilométer van hátra, addig mászunk. Ekkor egy nı hajtott el mellettünk, G. Varga volt, mint utólag kiderült. Poénos megjegyzésemre kedvesen reagált. Ekkor már nagyon feldobódott voltam! Sikerülni fog amit elterveztem, "rendes" idıben beérkezem! A lejtı kezdeténél megálltam, megtöröltem a szemüvegem aztán, gyí. Egy darabon beszorultam egy párocska mögé, de ezt eltekintve nagyon gyorsan repesztettem a cél felé. A befutó elıtt van még egy pár száz méteres emelkedı. Ennek tetején ért utol Bogár Gábor. "Szia Laci"- hallottam meglepve. Gondoltam, de király lesz egy nagymenıvel együtt befutni! Röhejes vagyok!! A csávó olyan tempóban ment le az utolsó 100-200 méteres leejtın, hogy csak néztem, pedig szerintem én is 35-40 körül járhattam.
A befutóm eufórikus volt, a csapattársaim nagy Egyetértésben ( itt a harmadik jelszó ) engem ünnepeltek és biztattak! A bemondó Ádám pedig a Happy Bike papájának titulált, ami azért megtisztelı. Nagyon-nagyon örültem, mert úgy érzem, hogy eddigi legjobb teljesítményemet nyújtottam, a lehetıségeimet és a képességeimet maximálisan kiaknázva sikerült a távot teljesítenem. Sajnos azt gondolom, további javulásra már nem nagyon van mozgástér, ezer és ezer ok miatt. A Csapatsátorba érve Klaresztıl tudtam meg, hogy G. Varga Ágit majdnem megfogtam a cél elıtt. Ebben nem volt szándékosság, de akit kinéztem a lejtı tetején annak nem sikerült a nyomába érnem. Egyszerően jobb volt lefelé. Szerencsére a nagy örömködésemben nem felejtkeztem meg a lábizmaim nyújtásáról, aminek ma érzem csak a jótékony hatását! Klaresz beprotezsált Annamarinál, így nyilatkozhattam a Velo.hu TV stábnak. Visszanézve a riportot lehettem volna jobb is, de azért nem kell szégyenkeznem.
Egy órányi pihegés, sártakarítás és a jólesı dicsérı szavak begyőrése után megérkezett Jedi és Schat így, már csak az én párom volt a pályán. Én további 30 perc múlva vártam a beérkezését, de a csapatból többen hamarabbra várták. Kicsit közösen aggódtunk Veronikámért, aztán volt egy pillanat, amikor már szomorúan is. A Nagykovácsis vetélytársa beérkezett, a dobogó talán még meg van, de mint kiderült egy ismeretlen leszorította, így hiába várta az egész HBSE, hogy együtt nézhessük a színpadon a csapatmezünket, benne Veronikával.
A csapatszálláson lemostam a gépeket, megfürödtünk, amiért köszönet mindenkinek! Tisztán és üdén mégiscsak kellemesebb volt a pisztrángot elfogyasztani, talán utoljára. Jelen helyzetben nem nagyon tudom, mi lesz egy év múlva.
A szálláson elbúcsúztunk a barátainktól, akik marasztaltak volna, Roobi talán még az ágya felét is felajánlotta volna, ha csak egy fél szóval jelzem a maradási szándékom, de indulni kellett. Nagyon sok érv szólt a hazatérés mellett. Eseménytelen volt az utunk hazafelé, bár a kitáblázás elég megtévesztı az M3-as elıtt, de sikerült nem eltévesztenem. Azért is jó, hogy hazajöttünk, mert ha ott maradunk ez a beszámoló biztosan nem készült volna el, elsısorban idı hiányában.
