Szerkeztette S. Horváth Rudolf
Felhívjuk a tagok figyelmét, hogy mivel az együttesről nem létezik semmilyen archívum, feljegyzés, a névsort csak visszaemlékezésből és a fotóanyag alapján állítottuk össze. Elnézést kerünk ezért azoktól, akik neve esetleg kimaradt a jegyzékből. Mivel a képanyag magángyűjteményekből származik, és senki nem tudja már keletkezésük pontos időpontját, helyét, ezért nem csatoltunk képaláírást. Az elkövetők
Visszapillantás egy sokat vándorolt, mégis sikeres együttes több, mind fél évszázados létére
(1954 - 2009)
A II. világháború utáni időszak, Janics Kálmán szavaival élve a „hontalanság évei”, amely olyan tragikusan érintette az akkori Csehszlovákia magyarságát, megbénította a hazai kulturális tevékenységet is. Városainkból, falvainkból kihalt az ének, a tánc, a színdarab, nem keletkeztek irodalmi művek, elhallgattak a költők, elnémultak az iskolák. Már a nyilvánosságon elejtett magyar szó is megtorlást vonhatott maga után, néha „csak” goromba letorkolást, alkalmasint akár néhány tettleges „kioktatást” is. Mély, kierőszakolt álomba zuhant az egész szellemi élet. 1949-ben fordulat állt be. A Közép-Európában végbe ment társadalompolitikai változások eredményeként megtört a jég, és nagy örömünkre fokozatosan ismét ébredezni kezdett dermedt álmából a hazai magyar múzsa. Akkor még nem sejthettük, hogy az örömhöz egy negyvenéves üröm is vegyül majd.
A kezdet kezdetén... Pozsonypüspökin már 1949-ben színre léptek az első műkedvelő magyar színjátszók. A következő évben megalakult a Csemadok helyi szervezete, amely a mai napig egyesületi keretet ad az öntevékeny kulturális tevékenységnek. A néptánc viszont még egy ideig váratott „ébredésére”. Az ok az volt, hogy tulajdonképpen nem is ébredésről, hanem inkább születésről volt szó. Lévén, hogy Püspöki közvetlenül Pozsony mellett fekszik, sokkal előbb állt be a polgáriasodás folyamata, és így előbb halt ki az eredeti paraszti hagyomány, mind Csallóköz távolabbra eső részeiben. Ez a későbbiek során befolyásolta a táncegyüttes műsorának alakulását is. Nem az általánosan megszokott módon kezdte működését, tehát nem a helyi hagyomány feldolgozása volt az indulást jelentő lökés, hanem kezdettől fogva a távolabbi, határon túli régiók hagyományához kellett nyúlni. A határon inneni területek felgyűjtése még abban az időben el sem kezdődött. Az alakuláshoz viszont erősen hozzájárult a véletlen. 1954 tavaszán Jozef Nosál, a szlovák iskola tanítója, aki a helyi művelődési ház vezetője volt (oszvetár), a CSEMADOK helyi szervezetéhez fordult egy kéréssel, miszerint vegyünk részt egy országos népművészeti verseny helyi fordulóján - mindegy milyen műfajú produkcióval. Ennek akkor természetesen politikai felhangja volt, és ha nem valósítja meg a versenyt, akár kellemetlensége is lehetne. Sajnos, nem nagyon volt olyan érdemleges kulturális tevékenység, amely alkalmas lett volna egy versenyszerű bemutatkozásra. Valakinek eszébe jutott, hogy van néhány kislány, akik táncoltak Bottlik Olga (Hideghéti Nándorné) tanító néni keze alatt az iskolában. Őket összeszedve bemutatkoztak a versenyen a Csemadok színeiben. A lányok első díjat nyertek, ami annak is köszönhető volt, hogy több tánccsoport nem vett részt a versenyben. A győzelem feljogosította
7
a csoportot arra, hogy részt vegyen a járási fordulón, melyre Ivánkán került sor. A járási versenyre már mint „koedukált” csoport érkeztünk, mivel közben jelentkezett egy új táncos – Czingel Gyuszi –, aki mint gimnazista, előzőleg tagja volt a komáromi magyar gimnázium tánccsoportjának, így nem csak, hogy ő lett a szólistánk, hanem abban az időben ő volt az egyetlen, aki már látott közelről néptáncot. Nos, a produkció úgy nézett ki, hogy a lányok énekelve vidáman karikáztak és Gyuszi a kör közepén még vidámabban verbunkolt a karikázó dallamára. Eredmény: a történelem megismételte önmagát – ellenfél nélküli győzelem. Mint győztesek, meghívást kaptunk a verseny kerületi fordulójára Pőstyénbe. Ez volt tulajdonképpen a későbbi sikeres táncegyüttes megszületésének pillanata. Az ötvenes évek első felében kezdtek - bár még csak itt-ott - kihajtani a háború utáni csehszlovákiai magyar néptáncmozgalom zsenge hajtásai. Abban az időszakban részt venni kerületi versenyen - közösen a szlovák csoportokkal -, szenzáció számba ment. Ez adta tehát az első nagy lökést, melynek folyamán egy egész sor fiú és lány jelentkezett táncolni. Ekkor kapcsolódott a csoporthoz több szervező-bábáskodó tag, közülük csupán hármat említenék: Csöllei Lajos, Koller Ferenc és Orbán Szilvi, akik igyekeztek megteremteni az anyagi és szervezési hátteret a működéshez (elnézést kérek azoktól, akiket nem említek név szerint, de hát azóta több mind fél évszázad telt el, és az ember emlékezete bizony kopik). Az a nézet alakult ki, hogy egy ilyen jelentős versenyre már saját műsorral kellene menni. Tehát, egy új táncot - mégpedig páros táncot - kellene betanulni. A kérdés csak az volt, hogy ki tanítsa be. Mivel a kultúrfelelősi tisztséggel engem bíztak meg, (rajtam kívül) mindenki természetesnek vette, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb. Elkezdődött számomra egy kacifántos időszak, amikor is esténként jó keresztrejtvényfejtőhöz hasonlóan, komoly csatát vívtam az addig számomra teljesen ismeretlen táncírással, nem is sejtve, hogy ez
8
majd egészen más mederbe tereli további életutamat. A közös igyekezet végül eredményt hozott. A pőstyéni versenyen a Balatoni majális című - első - tánckompozíciónkkal ismét a dobogó legmagasabb fokára kerültünk (persze, a kezdők kategóriájában). Itt viszont már nem az ellenfél hiánya volt a segítőtárs. Nem csak több szlovák együttest előztünk meg, hanem akadt már magyar ellenfelünk is, a Csemadok rétei szervezetének tánccsoportja. Nos, ami ezután következett, az már az akkori néptáncmozgalom sűrűjébe terelt minket. Mint kerületi győztesek meghívást kaptunk a népművészeti verseny össz-szlovákiai fesztiváljára, valamint az országos fesztiválra, amelyek már csak bemutatók voltak, verseny nélkül. Az előbbi Pozsonyban volt az új Kultúra és Pihenés Parkjának megnyitása alkalmából (most akarják lebontani), az utóbbi Prágában, 1955-ben az 1. Országos Szpartakiáddal párhuzamosan. Ma már nehezen lehet megérteni, mit jelentett ez akkor a tánccsoport számára. Dicsőségben és gondban egyaránt. A dicsőséget túléltük, a gondokat legyőztük, mert voltak, akik segítséget nyújtottak. Elsősorban a Csemadok akkori Központi Bizottsága, nevezetesen
9
Pathó Károly főtitkár és dr. Szabó Rezső titkár, akik anyagilag és erkölcsileg is komoly segítséget nyújtottak. A helyi szervezet vezetősége is megtett mindent, ami erejéből kitelt. Külön szeretném kiemelni Takács Bandit, aki önzetlenül megosztotta velünk táncos tapasztalatait és tudását. A feladatok legnagyobb részét azonban a táncosok vállalták, és így műsorunkat a Szalkai mulatsággal és a Vetélkedővel (Takács András kompozíciója) bővítve, megfelelő népviseletekkel felszerelve tölthettünk számunkra örök emlékű hetet Prágában. A színpad a városi parkban volt, a nézők a fürdő vendégei voltak. Akkor kaptuk fel a fejünket, amikor a bevezető szöveget mondó konferanszié üdvözölte a nézők között levő prof. Zděnek Nejedlýt, aki az akkori Csehszlovákia kultúrügyi minisztere volt. Az előadás után meghívást kaptunk a szervezőktől vacsorára, és ott az étteremben - ismét a véletlen -, néhány asztallal arrébb vacsorázott nejével együtt a miniszter is. Néhány perc múlva a pincér jelezte, hogy a miniszter elvtárs szeretne valakivel közülünk beszélni. Kéttagú “küldöttség” ment az asztalához. Nejedlý megköszönte a szép élményt, melyet nyújtottunk neki, megkérdezte honnan jöttünk, kik vagyunk. A végén azt kérdezte, mivel tudna minket megjutalmazni. Ekkor támadt az ötlet. Megkértük, írjon tevelet a Csemadok KB-nak arról, hogy mi volt a véleménye a műsorunkról. Ma már elmondhatjuk, a cél az volt, hogy ilyen levél segítségével arra késztessük a Csemadok vezetőit, hogy még mélyebbre nyúljanak a szervezet pénztárcajába a csoport megsegítésére. A levél megjött, a pénztárca csak egy nagyon kicsikével nyílt meg jobban. Persze, nem személyes okoknál fogva, hanem a korlátolt lehetőségek miatt. A tánccsoportok egyik legnagyobb gondja az anyagiak mellett, már akkor is a zenei kíséret volt. Nem engedhettük meg magunknak egy állandó együttműködésre szerződtetett zenekart, csak alkalmi zenészekkel dolgoztunk, fellépésről fellépésre megfogadva őket. Ez nagyon “változatos” zenei kíséretet produkált, és azzal a veszéllyel járt, hogy egy vagy két próba után - amely szintén pénz-
10
be került - a zenekar a fellépésen „eltájolódott” a zenei kíséretben. A próbákra viszont maradt Orbán Szilvi harmonikája, illetve gyakran a csoportvezető egyszemélyes „hangzenekara”. Annál kellemesebb volt a meglepetés, amikor az egyik próbán megjelent öt fiatalember, hangszerekkel a hónuk alatt azzal, hogy szeretnének zenélni a tánccsoportnak. Kiderült, hogy öt fiatal dunaszerdahelyi roma-zenészről van szó, akik Pozsonyba jártak az ú.n. népi konzervatóriumba. Megegyeztünk, és attól a pillanattól büszkén mondhattuk, hogy csoportunknak van már saját zenekara. A zenészfiúk emberileg is gyorsan beilleszkedtek a csoportba, és vérbeli tagokká váltak. Persze, nem ingyen játszottak, a megegyezés szerint minden fellépés tiszta bevételének 20 százaléka őket illette. Volt ennek a ténynek azonban egy másik oldala is: a szövetkezetesítéssel anyagilag kifacsart magyar falucskákban csak nagyon mérsékelt belépőt lehetett szedni, amely alig fedezte a kiszállás költségeit, így a megegyezett húsz százalék csak itt-ott, inkább szerény zsebpénzként, mintsem honoráriumként volt tekintendő. Ennek ellenére kitartottak velünk, és az ő hozzájárulásuk is nagy súllyal nyomott a latba a csoport sikeres szerepléseinél. Sajnos, az öt zenészből ma már csak Banyák Pisti, a prímás van közöttünk, négyet elkaszált a kegyetlen korai halál. Így, ötvenöt év távlatából is hálánkat fejezzük ki, és kettőjükre név szerint is emlékezünk: Banyák István, Karvai Gyula. Köszönjük a sok szép dalt, zeneszámot. A csoport fellépéseihez tartoztak az énekes számok is. Öt énekes neve jut hirtelen eszembe: Koller Feri, Nagy (Fábi) Mariska, Machala Terike, Fieber István, és az akkor még kislány, Orbán Gizike, akinek hivatása lett az ének, és Gizela Oňováként ismert szlovák dalénekesnővé, a pozsonyi televízió gyakori vendégévé vált. A műsorszámok szaporodásával és minőségük emelkedésével szaporodtak a fellépések is. Műsorunkkal végiglátogattuk a Csallóköz és Mátyusföld számos városát, faluját. Sok esetben az elsők voltunk, akik magyar kultúrát vittek a háború utáni kicsi, szinte elfe-
11
lejtett magyarajkú községekbe. A fellépések száma elérte az évi 85öt. Ez egy hivatásos együttesnek is komoly teljesítményt jelentett volna, egy kis öntevékeny falusi csoportnál ma is elismerést parancsoló “adagnak” számít. Örömmel tettünk eleget a meghívásoknak, de ezek fokozták a csoport fenntartására szükséges anyagi igényeket is. Az 1956-os év legjelentősebb eseménye karácsony és újév között zajlott le. A Csemadok KB elismerésül a kíváló teljesítményért többnapos turnét szervezett számunkra Gömörbe. Műsorunkat Rimaszombatban, Tornalján, Szádalmáson mutattuk be, és december 30-án részt vettünk Losoncon a Csemadok által szervezett 1. Néptánc Fesztiválon, amely a későbbi Gombaszögi Fesztivál csírája volt. A turné értékét emelte az a tény is, hogy hivatalos kísérőnk az egész körúton Gyurcsó István költő, kiváló ember és barát volt, akit örökre a szívünkbe zártunk. Sajnos, ma már ő is csak emlék. Az 1957-es év januárjában és márciusában kerültünk ki először a határon túlra. Kétszer szerepeltünk Magyarországon: Magyaróváron és Győrben, majd Ajkán és Balatonkenesén. Mindkét alkalommal a nagymegyeri énekkarral közösen adtunk műsort. Ennek jelentőségét akkor lehet értékelni, ha tudatosítjuk, hogy Csehszlovákia államhatárai 1961-ig zárva voltak és csak komoly indokkal és hosszas intézkedés után lehetett külföldre utazni. A szép élményt csak az a tény homályosította el, hogy amolyan kedvcsinálónak vittek minket az 1956-os, tragikusan végződött forradalom után. 1957-ben ismét beneveztünk az Országos Népművészeti Versenyre (Súťaž ĽUT), és eljutottunk az országos döntőre Ostravába, ahol a szakemberek véleménye szerint már győztesek voltunk, de mivel a győztes feladata volt képviselni Csehszlovákiát a Világifjúsági Találkozón Moszkvában, a díjat egy bányász együttes kapta, mi a második helyen végeztünk, a körülöttünk elhangzó vélemények szerint erkölcsi győztesként. Az országot már akkor is csak az államalkotók képviselhették.
12
Mindezen nehézségek mellett a szerepléseink gyakran vidám, humoros helyzeteket teremtettek. Ezek közül nem egynek Koller Feri, szépemlékű barátunk, az örökös viccmester volt a központi alakja. Nem csoda hát, hogy ilyen hosszú idő távlatából, főleg ő jut az eszembe. Álljon hát itt egy marék régi történet emlékének tiszteletére: Feri a szervezés, intézkedés és konferálás mellett énekesként is tarkította a műsort. Édes-bús nótája mindig könnyeket csalt a közönség - főként nőnemű - tagjainak szemébe. Mi már persze számtalanszor hallottuk a dalt, így nem váltott ki belőlünk szentimentális hangulatot, így leginkább a szöveg ama része maradt meg, amelyik azt mondja, hogy “tejet ittam boldogan”. Egy idő múlva már csak így jegyeztük a műsorszámot a programlapon: „Koller Feri tejivása”. Koller Gréti néni, aki minden fellépésre elkísért minket, rendszerint a nézőtér első sorában ült, hogy az előadást “a néző szemével” tudja értékelni. Abban az időben még a magunkfajta csoportok gondolni sem mertek arra, hogy az ország határain túlra juthatnának bemutatkozni. Ezt a nem vidám tényt használta ki Feri a tréfacsinálásra. Egy csallóközi faluban konferálás közben bejelentette, hogy a tánccsoport magyarországi turnéra készül, és ezért a műsoron jelen van a Kulturális Megbízotti Hivatal képviselője, aki majd értékeli a műsort, hogy a csoport turnézhat-e külföldön. Ahogy illik, üdvözölte is Soltész elvtársnőt, a “povereníctvóról”, miközben az első sorban ülő feleségére mutatott. Gréti néni vette a lapot, felállt és illedelmesen meghajolt a tapsoló közönségnek. Soha nem volt közönségünk, akik jobban szurkoltak volna a csoportnak, mint akkor ebben a faluban. Ma is köszönet jár érte. Az 1957-es országos verseny gálája Ostraván a téli stadionban volt. A nézőtér a jégfelületen volt kialakítva, persze, nyáron nem volt ott jég. A csarnok egyik végében volt a színpad. A hátteret hatalmas, piros függönycsíkok alkották, melyek a fedett csarnok mennyezetére voltak felerősítve. A “kor követelményének” megfelelően, szocialista tartalmú kompozícióval léptünk fel a gálán: Aratási ünnepéllyel. A
13
kompozíció sok embert követelt, így Koller Feri barátunkat is bekapcsoltuk a műsorba. Ő lett a szövetkezeti elnök. Feladata abból állt, hogy a tánc végén bejött a színpadra, átvette az aratási koszorút, majd a táncosok menetbe rendeződtek és menettánccal megkerülve a színpadot kitáncoltak a díszlet mögé. A menetet a „felkoszorúzott„ elnök vezette. Minden ment a maga rendjén mindaddig, amíg a menet a színpad hátuljához ért, és Feri nem találta a hatalmas függönyök között a kiutat. Nem veszítette el a lélekjelenlétét, és megindult még egyszer megkerülni a színpadot, ami tekintettel a színpad méretére, elég hosszú túra volt. Szerencsére a zenészek is rájöttek, hogy valami nincs rendben, és játszottak tovább. Amikor a második kerülő után a menet ismét a színpad hátuljához ért, Feri megint nem találta a kijáratot. Megdermedtünk, azt hittük még egy túra következik. Égi szerencsére a függöny mögül leselkedő technikusok egyike felismerte a helyzetet, és “utat nyitott” a függönyök között. Bár egy kis többlet meneteléssel, de szerencsésen kijutottunk a színpadról. A poén csak másnap jött. Amikor megbeszéltük a történteket, hirtelen Feri ezt modta: “Te, azért állati szerencsénk volt, hiszen ha az a pasas nem húzza el a függönyt, még most is körbe járnánk a színpadon.” Nos, ilyen volt Feri. Prágában a Vásárpalota (Veltržní palác, akkor Július Fučík Kultúra és Pihenő Parkjának hívták) óriási kupolacsarnokában léptünk fel. Rétei zenészek kísértek, és Feri már jóelőre kioktatta őket, hogy a színpadon a fekete nadrág és a fehér ing kötelező. Amikor a zenészek kijöttek a színpadra, megmerevedtünk. Valóban fehér ingben és fekete nadrágban voltak, csakhogy a fehér ingen gyönyörü új, vörös nadrágtartók (hózentrógerek) ékeskedtek. A jámbor prágaiak a mai napig úgy tudhatják, a magyar viselet egyik tartozéka a vörös nadrágtartó... A műsor terjedelmének növekedésével járó anyagi igények, és a sok fellépés túlnőtte azt a keretet, amit egy falusi alapszervezet állni tudna, és a csoport feloszlása fenyegetett.1958-ban egy mentő ajánlatot kaptunk. A somorjai tánccsoport az akkor még járási székhelyű népművelődési intézmény mellett működött (Okresný dom osvety), és így egy államilag fentartott hátországa volt, viszont a Vizi Laci vezette tánccsoport táncoshiánnyal küszködött. Igy keletkezett az ötlet a két csoport összeolvasztására Felsőcsallóközi Népi Együttes néven. Megoldódtak az anyagi gondok, sőt Somor-
14
ján a csoport mellett működött egy rendszeresen honorált zenekar is, id. Sárközi Ferenc vezetésével. 1959 januárjában megüresedett a Népművelési Ház igazgatói állása és én felváltottam az addigi pályámat. Követve a csoportot, pedagógusból népművelő lettem. Egy évig tartottak a somorjai mézeshetek. Akkor egy komoly területi átszervezésre került sor. Somorja megszűnt járási székhely lenni, és a népművelés, vele az együttes is, és persze én is Dunaszerdahelyre kerültünk. Meg kell mondani, hogy a csoport ezzel nyert, hiszen nagyobb járásban nagyobbak voltak az anyagi és szervezeti lehetőségek. A Járási Népművelési Központ (akkor már így hívták) igazgatója, Gyurcsík József felkarolta az együttest, és megadott minden lehető segítséget a munkához. Egy rövid megszakítás után 1974-ben tértem vissza az együtteshez. Az akkori igazgató, Héger Károly is pátyolgatta a csoportot, de ne feledjem el az intézmény két dolgozóját sem, akiknek gondoskodásáért kijár minden köszönet: Czéréné Pozsár Erzsike és Gútay Laci, akik mindketten aktívan is részt vettek a néptáncmozgalomban. A hosszú évek folyamán sok jóakaróval találkoztunk, akik segítették az együttest, itt-ott akadtak kevésbé jóakarók is, akik főleg hatalmi pozíciójuknál fogva nem mindig néztek ránk jó szemmel. „Smirgli” rájuk, mi azért túléltük őket. Csak illusztrációként, hosszú táncos időszakom alatt mint amatőr - sosem mertem magamat koreográfusnak nevezni, nem volt hozzá meg a szükséges szakképzettségem -, kétszer nyertem el munkámmal Az év legjobb koreográfiája díját, de egyszer sem a Csallóközivel. Egyszer a Nyitrai Egyetem Magyar Pedagógiai Kar tánccsoportjával - Cigánytánc -, másodszor pedig a Szőttessel Üveges, lassú és friss. Igaz a közmondás, senki sem lehet próféta a saját falujában. 1984-ben az együttes új fenntartó szervhez került, és ennek vezetője úgy ítélte meg, hogy nem vagyok alkalmas az együttes vezetésére. Így pontosan harminc év után végleg megváltam az együttestől. Nos, dióhéjban ennyi. Nincs más hátra, mint köszönetet mondani mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult az akkori sikerhez, és még itt van
15
közöttünk. Akik már nem érhették meg az ötvenöt éves visszaemlékezést, azok emléke előtt némán fejet hajtunk. Lehet, hogy a néptáncmozgalom mai állása szerint ítélve nem volt minden olyan, mint ahogy azt most elképzelik -, bár ma erősen abba az irányba fejlődik a mozgalom, amiért akkor minket „vertek” -, de ez nem vonhat le semmit az akkori igyekezetünkből. A semmiből, minden előzmény nélkül teremtettünk valami újat, nemeset, amire a mai mozgalom épülhetett. Emberekbe oltottuk a tánc iránti szeretetet, a stafétabot továbbvivőit neveltük ki, hagyományt teremtettünk. Ezt senki sem veheti el tőlünk. Strieženec Horváth Rudi
16
A mai napig Az együttessel elsőnek mint táncos találkoztam, majd 1986-ban mint vezető tértem vissza. Ez volt a közreműködésem első szakasza. Ebben az időszakban néhány elért sikerről tudok beszámolni. 1987-ben a minősítési versenyen sikerült megvédenünk a C kategóriás minősítést, majd megszereztük a B kategóriába való besorolást is. Egy évvel később a Zselízi Országos Népművészeti Fesztiválon a harmadik helyen végeztünk. A csúcsot abban az időszakban 1990-ben értük el, amikor Zselízen elnyertük az Aranysávos minősítést. 1993 a személyes sikeremet hozta, amikor egy nemzetközi népművészeti fesztiválon, Balatonföldváron nívódíjat kaptam egy koreográfiáért. 1994-ben megváltam az együttestől és a SĽUK-ban folytattam tevékenységemet. 2004-ben tértem vissza, és itt tevékenykedem mind a mai napig. Az együttesnek egy sor vendégszereplése volt külföldön is. Az én itteni ténykedésem idején Bulgáriában, Romániában, Szerbiában, Szlovéniában, Magyarországon és Görögországban lépett fel. Bízok benne, hogy ezután is sok siker koronázza majd a csapat munkáját, és továbbra is osztogatja majd az örömet és a jókedvet a közönségnek. Brandl Ferenc
17
Vereknyéről Melbournig A Csallóközi Néptánc Együttes a néptáncmozgalom fejlesztése mellett, részt vett a mozgalom számára szükséges szakemberek útraindításában is. Sok későbbi csoport szervezője és vezetője a Csallóközi táncosaiból került ki. Volt egy olyan kiugró eset is, amely túlnőtte nemcsak az ország, hanem Európa határait is. Essék erről is egy rövid megemlékezés. Valamikor 1956 táján megjelent egy 15 éves legényke a táncpróbán azzal a kéréssel, hogy szeretne nálunk táncolni, aminek persze semmi akadálya sem volt. A fiatalember rövidesen a legjobb táncosok közé sorakozott fel, az együttes kedvence lett, és a néptánc fanatikus elkötelezettévé vált. Úgy hívták, hogy Quittner Jancsi. Amikor ez az emlékfüzet készült, személyes ajándékként egy 38 oldalas írást kaptam Jancsitól, életéről és pályafutásáról. Az írás így kezdődik: Horváth Rezsőnek (Strieženec Rudinak), első mesteremnek. Kedves Rudi barátom, szeretett első mesterem, ezt az anyagot már évek óta készülök átadni, mivel a nálunk demokratikusabb, és becsületesebb országokban ilyen a szokás. Az ember a mesterének, mestereinek számol be. Ausztráliában, a MESTERT nagy betűkkel írják. Sajnos, ez a magyarság köreiben nem így van. Az alábbiakban olvasható anyag az AUS-nál (Ausztrál Federális Művészszövetség) elhelyezett pályafutásom jegyzéke (évente bővítve van, persze, ha nem feledkezek meg róla). Rudikám, ha valaha is nem úgy viselkedtem, mind egy hű tanítvány, elnézésedet kérem. Neked az alábbi anyag mindenkori szabad felhasználását engedélyezem. Dunasziget 2009. szeptember 1. Szeretettel és tisztelettel Quittner János s.k.
18
Itt szeretném megköszönni az adományt, és élve az engedéllyel egy rövidke részletet - amennyit ezen emlékfüzet terjedelme lehetővé tesz -, szerkesztve bemutatni. Megérdemli ezt Jancsi, többek között azért is, mert a közelmúltban néhány félművelt „szakember” arcátlanul megkérdőjelezte szaktudását. Nos íme: Quittner János vagyok (az Ausztrál útlevelem alapján Jan Quittner, az angol nyelvű műsorfüzetekben Yanos Quittner-nek írnak). 1941. szeptember 27-én, egy régi Pozsonyi család sarjaként születtem, Pozsony-Vereknyén (Bratislava-Vrakuňa). Édesapám, Quittner Sándor (1962-ben meghalt), édesanyám Párkánynánay Cseresznyés Irén (1978-ban meghalt). Házasságot 1961. szeptember 11-én a pozsonyi Kék Templomban kötöttem. Húszéves fejjel házasodtam Tekauer Rozáliával – Rózsával, (akit kapcsolatunk kezdetétől Bucinak becézek), aki akkor még csak tizennyolc éves volt. A Rudi által vezetett Csallóközi Együttesben találkoztunk (a magyar néptánc hozott minket össze). 1962-ben született Yvett Anna (Ivi) lányunk, 1963-ban János Sándor (Öcsi) fiunk (mindkét gyermekünk hosszú ideig követett, nem kis sikerrel, a táncos utamon). Gyermekeink a pozsonyi Duna utcai Magyar Általános Iskolába és Gimnáziumba jártak, itt érettségiztek. Mindketten az Apró Szőttes néptánciskolát végezték el. Ivi lányunk mindenkor az iskolai kötelezettséget helyezte az első helyre, így otthon csak a Szőttes tánckarának utánpótló részlegének munkájában vett részt. Öcsi fiunk két és fél évadott táncolt a Szőttes tánckarában. Ausztráliában mindketten alapító táncosai, majd szólistái lettek a Melbournei Magyar Központ, Új Szőttes Néptáncegyüttesnek 1984-1987 között. Majd Öcsi 1985-től és Yvi 1987-től a QUJ Character & Folkdance Theater táncosai voltak 1990 végéig. Mindkét gyermekünk a Melbournei MONACH Egyetem Bölcsészkarán végzett.
19
Öcsi fiam hat éven át a Dunasziget Tündérrózsa Néptáncegyüttes művészeti vezetője és koreográfusa volt (elfogultság nélkül mondom, érzelmileg és szakmailag is, jó koreográfiákat készített, bizonyítéka, hogy az 1999, 2000 és 2001-es Szigetközi Néptánc Fesztivál nívódíjas koreográfusa lett). Manapság az unokáim számomra az igaz éltető forrás. Az első Quittner-Nagy Sándor, ő fogadot unokám, 1988-ban három évesen szlovák nyelven választott ki nagyapának (magyar óvodába és iskolába járt Pozsonypüspökin, majd Bencés gimnazista volt, most meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója). Az első vérszerinti unokánk Quittner-Kocsis Eszter Réka (Picurikám), 1997. július 17-én született Singapore-ban. Jelenleg Ausztráliában él. Quittner Orsolya Sára (Pöttönkém) 2002. február 2-án született Mosonmagyaróváron, de mivel mi sajnálatosan nem lehetünk magyar állampolgárok az ausztrál törvények szerint, mivel nem Magyarországon születtünk, ő is ausztrál állampolgárként él szülőhazájában. Az alapiskola első öt osztályát (1947 - 1952) szülőfalumban, Pozsony-Vereknyén végeztem. Majd Pozsonyban a Május 1. téri (elnevezése 1957-től) XXI. OSŠ Osemročná Stredná Škola s umeleckým kurzom, (kezdéskori neve Meštianská škola s umeleckým zameraním, Bratislava Námestie 1. mája) folytattam a tanulmányaimat (1952-1958). Ebben az iskolában akarva-akaratlanul eljegyeztem magam a tánccal, a színpadi művészetekkel. Édesapám bölcs döntése alapján kerültem e számomra elsőre nagyon szokatlan iskolába. Kezdetben nem szerettem ezt az iskolát, majd beletörődtem, megszoktam, a végén megszerettem. Az iskola előnye az volt, hogy itt nem firtatták azt, hogy úgymond osztályellenség vagyok, valamint nem is egyedüli voltam az ilyen, az akkori divatnak megfelelő megbélyegzéssel. Közben a divatnak megfelelően (1958-59) munkásosztályi ismeretekkel bővült a pályám, a Tesla nemzeti vállalat gyorstalpaló szerszámkészítő inasa lettem, véleményem szerint az én műszaki érzékem alapján a világ legros�szabb szakiját akarták kiképezni. A Néptánc Koreográfusi diplomámat a Szlovák Koreográfus-képző Magyar Tagozatán (Choreografický Inštitút OÚ Národnostné.
20
oddelenie, Bratislva) Dr. Takács András osztályában (1963 - 1967) (majd későbbiekben ugyanezen intézményben 1969-tól 1983-ig állandó óraadó tanár voltam). A főiskolai diplomámat, Koreográfus - Rendező szakon (tanulmányi időszak 1973 - 1977), 1977 decemberében védtem meg a pozsonyi VŠMU - Múzsai Művészetek Főiskolája (most: VŠMU Univerzita Múzických Umení), koreográfus szakon Prof. Štefan Nosal, és rendező szakon Prof. Dr. Branislav Kriška, mesterek osztályában. 1964 és 1973-között (több alkalommal) táncos koreográfus ösztöndíjas voltam a Magyar Állami Népi Együttesben Rábai Miklós koreográfus nagymesternél. Rábai Miklós nagymester tanítványának vallom magam, büszke vagyok, mert Ő is annak tartott. Táncosként 17 évadot szolgáltam a színpadon, 1956-1972 közötti művészeti szezonokban a következő csehszlovákiai társulatok táncosa voltam: az iskola és az úttörő palota táncegyüttese, (a Szlovákiai hivatásos együttesek utánpóló társulata, én az utolsó két esztendőben a SĽUK elévének számítottam). A Csallóközi Dal- és Táncegyüttesben (Žitnoostrovský Súbor Piesní a Tancov) mesterem Horváth Rezső (Strieženec Rudolf). Rudi mesterem, barátom-példaképem volt, neki köszönöm, hogy egy életre eljegyeztem magam a magyar táncművészettel. A szüleimnek köszönöm tiszta és gyűlölettől mentes igaz magyarságot, amely segített, hogy annak ellenére, hogy szlovák nyelvű iskolába jártam, és annak a más szellemben való nevelése, amely naponta több mind nyolc és fél órán hatott rám, nem tudott megingatni a magyar művészetben való hitemben. Hetente két-három este fáradtan, eljártam a magyar próbára, Püspökire, majd későbbiek során Somorjára, a Felső Csallóközi Együttesbe. A ŽTU Honvéd Művészegyüttes (Vojenský Umelecký Súbor Ženíjno Technického Učilista) mestereim Boris Slovák, Jaroslav Magdolén és Ján Guoth voltak. A Tatra Revue (Bratislavské Tatra Revue) mestereim: Jozef Zajkó, Boris Slovák, Jozef Döme, a Slovkoncert KDK Országos és Kerületi Rendező Iroda (KDK & Slovkoncert) mestereim Boris Slovák, Juraj Kubánka voltak.
21
A „SZŐTTES”. Népművészeti Csoport - Kamara Néptáncszínház táncköteles koreográfusa voltam (és alapítója - a szerk. megjegyzése). 1985-86 ban (több mind 14 kg lefogyva, 44-45 évesen) közel egy évadra visszakapaszkodtam a QUJ Character & Folkdance Theater társulatába, mind kisegítő táncos. Koreografálni 1962-ben kezdtem a Pozsony-Vereknye-i, majd későbbiekben Pozsonypüspök-i Kis Duna Néptáncegyüttesben, (amelynek megalakítója, koreográfusa és művészeti vezetője, valamint táncosa voltam 1962-1965 között). Ez időben négy egész estet betöltő műsort készítettem. 1965 - 1969-ig a Dunaszerdahelyi Csallóközi Dal- és Táncegyüttes táncköteles koreográfusa voltam (valamint a Járási Népművelési Központ táncszakelőadója, majd 1967-től a Népművészeti Osztály vezetője). 1969 - 1972 között a Csemadok Központi Bizottság „SZŐTTES” Népművészeti Csoport táncköteles koreográfusa, majd 1973-tól 1983. március 15-ig, művészeti vezetője és koreográfusa voltam. 1974-ig egyben a Csemadok KB országos táncszakelőadója is voltam. Nehéz időszak volt, napi 16 -17 órát dolgoztam, állandóan úton voltam, a Szőttesnek az időben évi 75- 85 előadása volt, Zselíz, és Gombaszög műsorainak előkészítése, kiválasztása, megszerkesztése stb. mind hozzám tartoztak, valamint a központi együtteseknek módszertani segítséknyújtás, gyűjtés stb. *Az 1976-ban bemutatott „Szerelmek és nászok” volt az első néptánc nyelvén bemutatott táncszínház Szlovákiában és Magyarországon, az Ausztrál szakma szerint a világon; *Az 1978-ban bemutatott „Tavasztrilógia” néptáncszínház - tánceposz dráma, az Ausztrál szakma szerint megelőzte korát minimum húsz évvel; *Az „Emberközelben” ismeretterjesztő - nevelő műsorral 1977-79 között forgalmaztuk, főleg ifjúsági klubokban és táborokban, középiskolákban. A műsorban közreműködött a Varsányi zenekar, 1 női és 2 férfi táncos és én- QuJ; *a Szőttes Rajkó zenekara 1977 és 78-ban működött, a Pozsony és az akkori Nyugat-szlovákiai kerület fiatal roma zenészei közreműködtek benne, pozsonyiak,
22
dunaszerdahelyiek, érsekújváriak, vásárútiak, udvarnokiak, komáromiak. Papp Sándor volt a vezetőjük, a vezető prímásuk Drafi József Dodo volt, a kis prímásuk Mészáros Mátyás, és Ifj. Ján Berki Mrenica, és az egyik klarinétos, Patkoló Sándor ma a Romaszövetség egyik szóvivője - és még sokan mások. „Mozaik” (1977) (Kárpátmedencei táncok rokonsága és egységes tőről való fakadásuk) Pozsonyi VŠMU koreográfus-rendezői szak abszolvensi diploma-munkám, közreműködtek: a SZŐTTES és az APRÓ SZŐTTES mellett továbbá a SĽUK- Szlovák Állami Népi Együttes és a MANE Magyar Állami Népi Együttes magántáncosai Sajti Sándor Liszt díjas és Balogh Márton. 1967-től rendszeres vendég koreográfusa és mozgás rendezője voltam a két Szlovákiai magyar színháznak. Több alkalommal dolgoztam mind koreográfus - mozgásrendező és rendező, valamint forgatókönyvíró a Szlovák TV pozsonyi és kassai stúdióiban. A néptánc-kutatásról először az iskolában valamikor 1955-ben hallottam Dr. Štefan Tóthtól (Tóth Pistától), aki alapító táncpedagógusa, koreográfusa volt a SĽUK-nak, a VŠMU tánc szak tanára, valamint a SAV Szlovák Tudományos Akadémia első etnokoreológusa volt. Azért emlékszem rá vissza, mert nagyon büszke voltam, hogy az előadás után Oľga Szabovával (később neves Szlovák pop énekesnő) és Dodo Tanoczkýval, aki később a Canada-i Táncszínház magántáncosa és koreográfusa volt (mindketten osztálytársaim voltak), velünk magyarul beszélgetett. Majd első magyar mesterem Rudi és Dr. Takács András valamikor 1957- ben elvittek magukkal egy gyűjtőútra. 1966-ban a MTA(Magyar Tudományos Akadémia) Dr. Martin György és Dr. Pesovár Ernő etnokoreológusainak (néptánckutatóinak), valamint Rábai Miklós a MÁNE (Magyar Állami Népi Együttes) koreográfus nagymester ösztönzésére kezdtem el rendszeresen gyűjteni, majd későbbiekben rendszerezni a Szlovákiai magyar eredeti néptáncot. A Dél-Szlovákia magyar lakta vidékének és a hozzá csatlakozó nyelvhatári területén, a határon túli régiókban, összesen 105 faluban végeztem szóbeli, vagy rögzített néptánc- és hozzá szer-
23
vesen kötődő néprajzi gyűjtést (1982-ben már a filmanyag 26000 folyóméter határán volt, amelynek a több mind a fele saját anyagom volt). 1981/82 művészi évad második felében a Szlovák Kulturális Minisztérium elindította a szeretett Szőttesem elleni hadjáratát, a felszámolását és a megszűntetését. Valamikor 1982 májusában a Szlovák Kulturális Minisztérium felülbírálta a Szőttes félhivatásos státuszát. Nekem kifizették az utolsó évek elmaradt alkotó honoráriumát, amelyet azonnal elosztottam a tánckarban, és folytattuk az „Ugorjunk a táncba” táncszínházi műsor alkotó gyártását, amelyre már az előző év végén és a folyó év elején megkötöttük a szerződéseket (ez volt az első alkalom a Szőttes pályafutásában, hogy a Csehszlovákiai Állami Népiegyüttes „Žofin” Színházában a Prágai Nyár keretén belül sorozatban tizenkét előadást tarthattunk, valamint a hozzá kötődő cseh turnét), ezt követően újra megálltunk, és szeptember közepén kezdtünk újra (úgymond csak ideiglenesen mivel a fennmaradásunk ügyében nem történt semmi változás) dolgozni, hogy az 1982 év elején megkötött szerződéseket a fellépéseken, valamint az ünnepségeken táncolhassunk. 1982. december 12-i „Ugorjunk a táncba” című táncszínházi produkciónk Pozsonyi hivatalos bemutatója (PKO 1200 néző előtt és hosszú perceken át tomboló taps,) után a működésünket felfüggeztették, és újra úgymond fizetetlen szabadságra küldték a tánckart. 1983. január elseje után sem történik a Szőttes ügyében semmi, csak ígérgetések halmaza, amelyeken lassan kezdek átlátni, és félrevezetéseket, hazugságokat véltem, majd meggyőződtem, hogy a mellettünk való kiállás félelmét hazugságokkal palástolják. Már mindennemű szakmai ismeretségemnél segítségért könyörgök. A szakma, a hazai Magyar sajtó támogat, de ez mind kevés, mert a politikum gyáva, nem vállal konfrontációt még az Ifjú Szívekkel sem, nemhogy a hatósággal. Közben más, más tartalmú levelet kap a Kulturális Minisztérium, a Csemadok, a SĽUK és jómagam.
24
Az enyémben az áll, hogy az 1983-84-es évadtól áthelyeznek a SĽUK-ba másodkoreográfusnak-dramaturgnak. Ezek után elhatároztam, hogy meghallgatást kérek a kulturális minisztertől. Elkeseredésemben, naívan azt hittem, hogy fogad, nem ez történt. Elvitt a rendőrség. Tudom, hogy fontos erről beszélni, de hosszú, és még ma is nagyon fájó erre az időre visszaemlékezni és beszélni róla fojtogató érzés. Majd egyszer folytatom, vagy nem, ma még nem tudom. Egy biztos, a SZŐTTES volt az életem egyik nagy értelme, a pályám nagy szerelme, amelyben olyán csodálatos tanítványok, alkotó társak vettek körül, akik segítettek formálni az alkotó egyéniségemet. 1983 márciusában, tiltakozásként, nem tértem vissza szabadságomról Csehszlovákiába (életem első nyugati útja volt), Németországban, Münchenben maradtam. Az elkereseredésemtől a szabad demokratikus világ vívmányait furán értelmezett emberi jogoknak éreztem. Például: a Tolsztoj menekülteket segítő hivatalban, ahol a Magyarok és Románok ügyeit intézték, közölték velem, hogy én és a családom nem vagyunk magyarok, hanem Csehszlovákok és menjük a Csehszlovákokat segítő szervezethez. TILTAKOZTAM, sajtóval fenyegettem, majd a végén elfogadtak. A menekültek hivatalában a CIA ujjlenyomatokat akart készíteni, mint egy bűnözőtől, nem értettem egyet, hisz engem az elkeseredés kényszerített a disszidálásra,törvényszegésre. TILTAKOZTAM és nem adtuk az ujjlenyomatunkat. A Szőttes körüli törvénytelenségeket, nemzetiségi indokaimat etnikai ügyként kezelték, és így az Ausztrál menekült státuszt, az AZYLT nem kaptuk meg, csak a bevándorlási engedélyt. A Német hivatalok: nem adtak munkavállalási engedélyt - pedig a Deutches Theater - Anna Karenyina muzikál produkciójában pályázatot nyertem. A tartózkodási engedélyünket a - DULDUNGot nem akarták meghoszabbítani, mivel nem akartunk németesíteni, mert szerintük mi, azok voltunk. Müncheni tatrózkodásunk alatt a Szabad Európa Rádiónak FEL-
25
VIDÉK NÉPTÁNCAI egy 13 részes sorozatot írtam, és Molnár Istvan emlékműsort. Majd az év decemberében, Ausztráliába (Melbournebe) vándoroltam tovább. A nyolcvanas években a repülőgépeknek három-négyszeri leszállásra volt szükségük, hogy eljussanak Ausztráliába. 1983. december 2-án este indultunk Frankfurtból, Athénon, Bombaion, Szingapúron keresztül és Melbournebe 1983. december 4.-én kora délelőtt érkeztünk. Az ember két éjelt utazik át, és úgy érzi, hogy a világ végétől is messzebbre érkezett... Sokan megkérdezték az elmúlt húsz-valahány évben, hogy a dis�szidálás után, miért vándoroltunk ki a Déli féltekére, a Déli kereszt alá, Ausztráliába?! A válasz egyszerű, a Beneši dekrétumok az édesapám Quittner ágának 95%-t érintette, és az elkeseredettség azt diktálta nekik, minél messzebb, annál jobb... Így apám egy bátyja, egy öccse, egy nővére és két húga és családjaik már 1947 végen szálltak partra, nővérem és családja 1951-től vannak Melbourneban. Ma is, amikor már nagybácsiaim és nagynénieim és unokabátyáim meghaltak, a Melbournei telefonkönyvben, több mind négy negyed oldal Quittner nevűt találunk, aki mind rokonom. 1983- tól 87-ig gyári munkás, kontajner rakodó munkás voltam. 1984-től-1987-ig a Melbournei Magyar Központ „Új Szőttes” Néptáncegyüttes művészeti vezetője és koreográfusa voltam, 1986-ban, a Glob-Golyo Video Productone Hause produkcióval az „Új Szőttes” video-filmet, amelynek társforgatókönyv írója és rendezője voltam - készítettünk. 1987-ben szintén a Glob-Golyo Video Productone Hause-zal és a Melbourne Univerziti TV Studioval egy videó-filmet készítettünk „Új Délibáb Melbourne felett”, amelynek társforgatókönyv írója és rendezője voltam, operatőre Gulyás József Golyó volt, aki későbbiekben a Németországi Pro 7 és a TV5 vezető kameramannja lett, sajnos 1999-ben meghalt és én elveszítettem egy művésztársat és igaz barátot). 1985-től 1990-ig, a „QUJ” Character & Folk Dance Theater (a munkanélküli hivatásos táncosok társulata) művészeti igazgatója és koreográfusa voltam. Ez időszak alatt több mind féltucatnyi táncszínházi műsort alkottam a társulatnak. 1985/86/87 iskolaévben a Vicctorian College Of The Art (Melbourne) óraadó tanára voltam. 1985-1987 között több al-
26
kalommal a Canberai „Priscilla´s Character Dance School” óraadó tanára voltam. 1985-1989 között évente több alkalommal a Sydney „MARGARET WALKER” Dance Centre (hivatásos táncművészek, koreográfusok szakmai továbbképző és módszertani intézménye), valamint a „BLACKTOWN DANCERS” (hivatásos Táncszínházi társulat) vendég rendezője, koreográfusa és előadója voltam. Margaret Walker ausztrál táncművész, az 50-es évek világ első balerinái közé tartozott, sok éven keresztül a Sydney Egyetem Színházi Karának volt tanára. A 70-es években létrehozta „MARGARET WALKER” Dance Centre -t (hivatásos táncművészek, koreográfusok szakmai továbbképző és módszertani intézete). Gilermo De Arenáss ausztrál, mexikói származású koreográfus-rendező, a világ első öt karakter nagymesterei közé tartozott (1997-ben meghalt). Mindketten nagy támogatóim, segítőim, majd barátaim. Tán a Jó Isten küldte őket, hogy Ausztráliában a szakmában mindig helyt állva dolgozhattam. 1985-1989 között évente több alkalommal a Sydney „MARGARET WALKER” Dance Centre (hivatásos táncművészek, koreográfusok szakmai továbbképző és módszertani intézete valamint a „BLACKTOWN DANCERS” (hivatásos táncszínházi társulat) vendég rendezője, koreográfusa és INTERNSATIONAL DANCE AMP előadója voltam. 1990 februárjában visszatértünk Európába. Tavasszal tárgyalásokat folytattam a Csemadokkal a Szőttesbe való visszatérésemről. Hosszú és még ma is fájó téma - sohasem voltam az az ember, aki meg akar bántani valakit, tán majd egyszer folytatom, vagy nem... Lelki kapcsolatom a SZŐTTES- hez változatlan, olyan mint 1983 tavaszán volt. 1990 -től 1995-ig vendég koreográfusa, forgatókönyv írója és rendezője voltam a SĽUK (Szlovák Állami Népi Együttes) Zenei & Táncszínházának. Ez időszak alatt több produkciót alkottam, kimagaslónak tartom a zenei színházi alkotásokat, mivel (Európában) Szlovákiában az elsőt én alkottam. Igazgató-művészeti vezetője voltam a (Pozsonyi székhelyű) Csehszlovákiai - Szlovákiai „IFJÚ SZÍVEK” MAGYAR MŰVÉSZEGYÜTTESNEK 1994-1995 között a MÁNE (Magyar Állami Népi Együttes) igazgatójának mű-
27
vészeti tanácsadója voltam. 1994 -ben vendégrendezője voltam a SORBISCHES NATIONAL ENSEMBLE -nek, Bautzenban Németországban 1990 óta (akarva-akaratlanul) úgy mond kétlakivá váltam, Ausztráliában és Európában élek. Európában: legtöbbet Magyarországon és Szlovákiában tartózkodom, de Dunasziget Sérfenyőszigetén van a szeretett otthonom, amelyet a Béke szigetének tartok. A két kontinens között röpködöm, a gyerekeim, az unokáim, a munka és a nyugdíj miatt. (Aki egyszer elhagyja hazáját tán haláláig, hontalan marad...) Szabadfoglalkozású rendező & koreográfus (2006-tól már nyugdíjasként).Tisztségeim Ausztráliban: * Az Ausztráliai „QUJ” Character & Folk Dance Theater örökös művészeti igazgatója vagyok; Az Ausztrál Federáció és a Victoria Állam Művész szövetségek tagja; az Australian Concil (Melbourne § Sydney) Alkalmi Koreográfus Képzők egyik előadója; a Melbournei C. U.B. Malthause Theater nyugalmazott rendezője; A tanítványaim által vezetett társulatok művészeti tanácsadója: a Melbournei Magyar Központ Néptáncegyüttesének, a MMKK (Melbournei Magyar Kultúra Kör) Néptáncegyüttesének; „Gyöngyösbokréta” Néptáncegyüttesének (Melbourne); Magyarországon a Mosonmagyaróvári „Muzsikáló Dívák produkciós Társulás” művészeti tanácsadója és rendezője; a HALÁSZI BERTÓKÉ Napok Fesztivál művészeti tanácsadója, a Mosonmagyaróvári „Hármas Határ” zenei színházának Előkészítő Bizottságának művészeti tanácsadója; a Dunaszigeti „Tündérrózsa” Hagyományőrző Egyesület művészeti és népművészeti tanácsadója; Szlovákiában a Pozsonyi (Bratislava) VŠMU (Múzsa Művészetek Egyeteme) doktoranduszok óraadó tanára, az újra alakuló Szlovák „Zenei Színházának” művészeti tanácsadója és vendégrendezője; Elismeréseim: Szlovákiai Magyar koreográfiai versenyek 1967 & 68 & 69 I. Díjaik Východnái Nemzetközi Folklórfesztivál koreográfusi díjai 1972 és 1976; 1979 SzK Minisztérium- Érdemes koreográfus; 1990 Victoria állam Nyolcvanas évek koreográfusa; 1994 a SĽUK Arany plakettje
28
1996 a C.U.B. Malthahause Thetre köszönő levele az „ISTVAN THE KING” rockopera rendezésért 2000 Dunasziget Díszpolgára 2001 a Szlovákiai Művészeti Szövetségek Mesteri oklevele 2004 a Pozsonypüspöki 0nkormányzat köszönő levele 2006 a Szlovák Köztársaság Ezüst Plakettje 2006 Melbourne város nívó díja „PRO PÁTRIA, PRO LIBERTATE” rockballada, forgatókönyv és rendezés 2009 A Melbourne Magyar Központ díszoklevele a „A MEGFESZÍTETT” rockopera rendezése.
Quittner János Nos, ennyit dióhéjban arról a táncosunkról, aki nagyot szökkenve Vereknyéről egész Melbournbe ugrott. Útját a koreográfiák, rendezések, műsorok, forgatókönyvek, és tanítványok beláthatatlan hos�szú sora jelzi. Kívánjunk neki sok erőt, egészséget és kitartást a további alkotáshoz! Rudi
A „PRO PATRIA , PRO LIBERTÁTE” rock ballada ősbemutatójanak tablója (Melbournei Magyar Központ 2006 okt.22.)
29
Kislányként kezdtem Gyermekkoromra, fejlődésemre és pályaválasztásomra nagy hatással volt a Csemadok Iétezése és az, hogy pici korom óta tagja voltam a pozsonypüspöki Csemadok társulatának. Édesapám, Orbán Szilveszter a kezdetektől szintén alappillérnek számított a harmonikájával együtt. Nélküle talán nem is volt egyetlenegy táncpróba, sem énekpróba. Én mint szólóénekes kislány úgy kerültem a Csemadok tagjai közé, hogy már a családban és később Bottlik Olga tanító néni is észrevette, figyelték, hogy nagyon érdekel a dalolás. Hatalmas repertoáromat, amit édesapámnak köszönhetek, még tovább bővítették tanítóim és később alapszervezetünk idősebb tagjai. Nagy szeretettel gondolok vissza azokra az évekre (1955-1965 között) mikor a tánccsoporttal bejártuk az ország minden zeg-zugát. Hatalmas odaadással szerepeltünk, Szlovákia magyar közönsége még nagyobb szeretettel fogadta a műsort. Sok elismerést szereztünk abban az időben más nemzetiségű hozzáértő “profiktól”, akik szintén nagyra értékelték műsorunkat. A tánccsoportot és az énekeseket Orbán Gizike kis énekes - ma Gizela Oňová névvel nemcsak apukám kísérte harmonikán, egyre gyakrabban cigányzeneelismert dalénekes kar mellett roptuk a csárdást, énekel-
30
tük a közkedvelt dallamokat. Tulajdonképpen már akkor döntöttem a jövőmről. Tudtam, hogy énekes szeretnék Ienni, ezért nyitott füllel, tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel figyeltem az idősebbek előadásait, így jutottam közel a szakmához. Édesapámmal gyakran nézegetjük az akkori időből származó fényképeket, melyekről ennyi év után is öröm sugárzik felénk, valamint szeretet és odaadás. Manapság már sajnos Iangyosabbnak látjuk a fiatalok érdeklődését. Szükséges Ienne már az alsófokon belenevelni gyermekeinkbe az ének és a tánc szeretetét, nem szabad veszni hagyni azt, amit már egyszer felfedeztünk, amit tudunk. Jó Ienne, ha volna kinek továbbadni a stafétabotot. Belátom, változik az idő, változik a divat. De itt nem a divatról van szó, hanem a magyar nyelv és kultúra ápolásáról. Szeretettel
Oňová - Orbán Gizella
31
Találkozásom az együttessel Az 1. Országos Szpartakiádén, 1955-ben Prágában találkoztam először a hírükkel, aztán velük is. Én katonaként vettem részt a tornabemutatón, ők a kultúrát, a magyar néptáncot képviselték. A kapcsolatunk 1956-ban újult fel, amikor a katonaságtól leszerelve először a Csemadok Központban, majd a Szlovákiai Központi Népművészeti Házban a magyar néptánckultúra ügyintézőjévé váltam. Leszerelésem után a püspöki volt az első szlovákiai magyar tánccsoport, ahol vendég-koreográfusként, táncalkotást tanítottam be. Az együttes 1956-ban is folytatta sikeres szereplését. A prágai fellépésük a hazai magyar sajtóban nagy visszhangot nyert. Különösen kiemelték, hogy a műsorukat Prágában látta Dr. Zděnek Nejedlý, az akkori kultuszminiszter, aki még köszönőlevelet is küldött a Csemadok pozsonypüspöki szervezetének, mint fenntartónak. A siker hatására aztán könnyű volt fellépéseket szervezni. Mindenütt nagy szeretettel fogadták az együttest. A nyár folyamán a Szlovák Tudományos Akadémia táncfolklóristája, Štefan Tóth, ösztönzésemre filmre vette műsoruk két számát, a Vetélkedés című táncomat és Strieženec Rudi Szalkai mulatságát. Sajnos, a filmnek nyoma veszett. Az 1956-57-es évközben a Csemadok Központi Bizottsága azzal jutalmazta a sok sikeres vendégszereplést, hogy Gyurcsó István költő, központi dolgozó szervezésében egy hetes turnét biztosított részükre Gömörben, mely során felléptek Rimaszombatban, Tornalján és Rozsnyón, majd hazafelé, 1956. december 30-án résztvettek a Losoncon megrendezett Csehszlovákiai Magyar Dolgozók 1. Országos Dal- és Táncünnepélyén. Műsorukon - az akkori műsorfüzet alapján - a Csallóközi csárdás és a Szalkai mulatság, Strieženec Rudi koreográfiái , Orbán Gizike szólóéneke, valamint a zenekar A-mol csárdása és Huszárverbunkja szerepelt. Ők voltak a táncünnepély egyik legjobb csoportja. A későbbiek folyamán is figyelemmel kísértem a munkájukat. Azokban az években az ország legaktívabb tánccsoportja cím illet-
32
te őket. A Csemadok és más fesztiválok, illetve versenyek szervezői mindenhová vitték őket. Sokszor - mivel országos szakelőadó voltam - a javaslatomra különböző fesztiválokra kaptak meghívást, Rudi pedig a Csemadok, vagy a mi népművészeti intézetünk kiküldetésében szívesen utazott más csoportokhoz is segíteni, valamint rendszeres előadója volt a központi, és az alacsonyabb szintű tánccsoportvezetői tanfolyamoknak. Rudival közös néptánc-gyűjtéseket is végeztünk. Voltak is élményeink: 1958-ban Nagykaposon az idős asszonyság, akinél pár napra szállást béreltünk elmesélte, hogy milyen rokoni kapcsolatban volt az ő családja Rózsa Sándorral, a híres betyárral, azt, hogy az apja gyakran találkozott vele. Akkori gyűjtőutunkon történt Nagyszelmencen, a cigányoknál gyűjtés közben, hogy Rudi akaratlanul is meglovagolta a nagy zajtól megvadult, a kutricából kitört rémületében lábai közé futott disznót. Kaposkelecsényben pedig rátaláltunk egy, a magyar néphagyományban párját ritkító szokásanyagra, a disznó alakjában megjelent rossz szellemmel viaskodás esemény-eljátszására. A gyűjtött anyagból Rudi később koreográfiákat alkotott, és írásaimban én is gyakran beleszőttem az akkor feltárt és birtokba vett anyagot. Kapcsolatom az együttessel akkor sem szakadt meg, amikor az együttes Somorjára, az akkor még Járási Népművelési Központba költözött vezetőjével együtt, mert Rudi ott nyert alkalmazást, mint a Csemadok Járási Titkárságának hivatásos szakelőadója. Itt vették fel a Felső-Csallókőzi Népművészeti Együttes nevet. 1960-ban a területi átszervezéssel összefüggően felszámolták a kis járásokat, Somorját és Nagymegyert Dunaszerdahely kebelezte be. Az együttes most már Csallóközi Dal- és Táncegyüttesként - Rudival együtt - áttette a működési területét Dunaszerdahelyre. Még Szerdahelyen is készítettem az együttes számára koreográfiát. Az együttes ott is hosszú időn keresztül vezető szerepet töltött be, igaz, idővel már más vezetők kerültek az élére, - Quittner János, Brandl Ferenc stb. -, de az együttes jelentőségéből ez nem vont le semmit, mert megmaradt továbbra is domináns szerepe, és hatására, példamutatásával körülötte újabb és újabb csoportok,
33
együttesek jöttek létre, mint például a Csalló Somorján, az Istiglinc Dunaszerdahelyen, vagy a bősi tánccsoport stb. Megjegyzésként ide illik, hogy a Csalló együttes is jelentős részben Pozsonypüspökiről ered, mert Czingel László a pozsonypüspöki tánccsoportnál vált táncossá és koreográfussá, aztán egy tíz éves kitérővel Félben vitte dicsőségre az eredetileg Püspökin alakított Kis Duna együttest, amellyel aztán Csalló együttesként Somorján állapodott meg.
Takács András
34
Pozsonypüspöki 1954 - 1957 Árpa Jani Banyák Mária Dániel Szervác Dániel Adél Duránszy Jenő Czingel Gyula Csápai Jenő Csóka Károly Csölle István Koller Róbert Sármány Imre Martinková Mária Matuzny Júlia Mónosi Katalin Nágl Ödön Orbán Gizell Orbán Szilveszter Koller Ferenc
Nagy Éva Nagy Jusztína Navrátil Ferenc Stiffel Mimina Strieženec Eta Strieženec Mária Strieženec János Tekauer Rozália Quittner János Prikler Alena Weisz Ernő Wimmer Pál Zsernoviczky Károly Hornyák Fancsi Koller Sándor Szabó József Csöllei Lajos
35
Somorja 1958 - 1959 Lengyel Betka Godány Ferenc Krupičková Ingrid Drieňovská Jana Fehér Gabriella Varga Magda Banyák Gyula Szabó József Ozorai Ferenc Sárközy Ferenc Bodó Erzsébet Lipka István Bors Katalin Kopál Irénke Fiedler Ernő Fiedler Éva Kállay Edit Valacsay Tibor Gyurkovics Árpád Simon Edit Molnár Jenő Horváth Márta Vízi László Vízi Antal Vízi József Vízi Gita
Óváry Margit Horváth Márta Czére László Czére Tibor Radocsák Katalin Kaluz Gyula Dolník Erzsébet Fehér Júlia Petőc Júlia Ferenczi Rozália Csenkey Ladislav Mikus Gizella MolnárLajos Németh Zoltán Szabó József Bittera Mihály Boros János Bors György Sárközy Aladár Sárközy Elemér Kalmár Rozália Merc Mária Károlyi Edit Dobsa Ferenc
36
Dunaszerdahely 1960 - 2009 Mikulec Magda Mozoli Ilona Hamarik Betka Fekete Irma Kollárová Mária Stredl Magda Mayer Erika Barnoki Imre † Turek Mária Mikulczová Magdaléna Lenderová Alžbeta † Baráth Dezsö † Baráth Béla Banyák Gyula Szabó Zsuzsa Bors Éva Méhes Ilonka Orosz Boriska Zsoldos Szabina Sandal Kati Banyák István Ábrahám Sándor † Ábrahám Gyula † Sárközi József † Sárközi István † Sárközi Károly † Laterník István Laterník Éva Molnár Aladár Križanová Helena Szabó Imre Csiba Edit
Tősér Anna Kun Eleonóra Kiss Zsuzsa Juhos Éva Bertók Júlia Sárközi Mária Brunner Katalin Ranostaj Jozef Burszy Erzsébet Koczó Ágnes Brunnetr Attila Tóth István Gútay Peti Tászli János Holocsi Lajos Strieženec Magda Balódi Béla Hlubík Mária Patasy Izabella Raminger Magda Nagy Ema Szüllő Ilona Földes Erika Dusa Imre Dusa Monika Tóth Anikó Süke Attila Süke Béla Süke György Tősér Margit Szabó Szilvia Csizmárik Jolán
37
Baráth Éva Borovszky Károly Sipos Károly Jakubecz Ibolya Farkas Mária Pálfi István Nagy Zoltán Écsi Márta Kovácsová Darina Puobišová Andrea Lakatos Ferenc Tóth Anna Végh Mónika Végh József Gútay László Takács Tímea Miklós György Pápay Ferenc Novotny Rudolf Csáky Bea Szekács Alica Botlik Ágnes Brandl Ferenc Érsek Tímea Kasza Zoltán Buchta Ivan Bertók Zsuzsa Bištová Maria Sárközy Rózsi † Csóka Tibor Csóka Imre Novák Kati † Mozoli Mária Pelech Eta
Kovács Marianna Riedel Vlado Soós Tomi Méhes Péter † Fleischmann Peti Szomolai István Kovacsik Mihály Hajdusik Iván Héger Károly Keviczky Péter Pipák István Roncová Michaela Cucz Gábor Fleischmann Mária CingelLaci Bertók Sanyi Bertók Józsi Gódány Ferenc † Szabó Magda Kukucs Zsuzsa Szelle Mari Antal Frici Gajdosik András Brandl Vili Kukucs Matyi Csóka Imre Csóka Tibi Süke Gyuri id. Kubliha Dóra Togni Jessica Vida Csilla Horváth Eszter Prinzik Adri Paraszti Attila
38
Horváth Pál Péter Saláth Csaba Saláth Zoltán Král Robert Baráth Kitti Szabó Nikoletta Kovács Krisztína Mészáros Dániel Hegedűs Balázs Bernáth László Bernáth Péter Fialka Antal Patasi Zoltán Csölle Erika Sáha Szilvia Borovszky Szilvia Szabó Péter Oros Tamás Vontszemű Árpád Sárkány Mónika Bíró Zsuzsanna Sidó Zsuzsanna Borbály Sándor Hodosi Erika Horváth Szilvia Gombos Emília Bott Denisa Suska Szilvia Czére Katalin Csonga Mónika Bernáth Zoltán
Vangel Edit Németh Éva Kevicky Márta Hajdú László Bodó Éva Karika Lívia Gombos Edit Eszes Tünde Dénes Csaba Győri Tünde Ambrovics Zoltán Molnár Gábor Vajzer Tamás Beke Zsolt Bernáth Ági Bernáth Katalin Olgyai Zsuzsanna Ribizke Reni Oláh Attila Nyuszi Süke István Benkócky Mária Hojnos Andrea Beke Beáta Ollári László Ferdics Béla Kapráliková Ivana Mórocz Gyula Vida Igor Nagy Iván Nagy Melinda Qvittner Margit
39
Krónika
1954, február - Egy helyi népművészeti versenyen Pozsonypüspükin 8 lány egy karikázóval vesz részt és ezzel megindítja a táncegyüttes megalakulását. 1954, áprílis - Az időközben megalakult együttes a verseny kerületi fordulóján Pőstyénben első díjat nyer a kezdők kategóriájában. 1954, május - Fellépés a Szlovákiai Fesztiválon Pozsonyban a Kultúra és Pihenés Parkja megnyitása alkalmából. 1955, június - Részvétel az Országos Népművészeti Fesztiválon Prágában és Podebradyban. 1956, decemer - Kelet-Szlovákiai turné, majd a végén sikeres bemutatkozás az I. Népművészeti Fesztiválon Losoncon. 1957, január - március - Első külföldi szereplés, Magyarországon (Győr, Mosonmagyaróvár, Ajka, Balatonkenesse). 1957, június - II. díj a Népművészeti Verseny országos fordulóján Ostraván 1957, október - Az együttes egyesülése a Csemadok somorjai tánccsoportjával Felsőcsallóközi Népi Együttes névvel. 1958,február - Első bemutatkozás a Csehszlovák Televízióban. 1960, Területi átszervezés folytán az együttes székhelye Dunaszerdahelyre kerül. 1976, október - Vendégszereplés Németországban, Riesaban. 1984 - Dudek Ferenc veszi át az együttes vezetését 1986 - Vendégszereplés Bulgáriában 1987 - A C kategorizáció megvédése, B kategória megszerzése. 1988 - II. helyezés az Országos Fesztiválon, Zselíz. 1990 - Aranysávos minősítés, Zselíz 1990 - Vendégszereplés, Szabadka Szerbia - Ráckeve Magyarország 1992 - Vendégszereplés, Szlovénia -Magyarország 1992 - Koreográfus díj, Győr 1993 - Koreográfus nívódíj, Balatonföldvár 1993 - Vendégszereplés, Görögország
40
Nepredajné, len pre vnútornú potrebu Vydal Žitnoostroský súbor piesní a tancov Zriaďovateľ: Mestské kultúrne stredisko, Dunajská Streda Díjmentes, csak belső használatra Kiadta a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes Fenntartó szerv: Városi Művelődési Központ, Dunaszerdahely
54
