Szerelmes regények. Ellie Winslow. Mélykék tenger

Szerelmes regények

Ellie Winslow

Mélykék tenger

Budapest, 1991 mű eredeti címe Ellie Winslow: The Wine-dark Sea © New American Library, New York, 1983 © Ellie Winslow: 1983 Fordította: Veszprémi Sókos Vilma © Hungarian translation Veszprémi Sókos Vilma, 1990

ETO: 894.511-31 ISBN: 963 8045 10 8 ISSN: 0865-204X

Kiadta a Text Kereskedelmi Kulturális és Szolgáltató Kft. 1553 Budapest, Pf. 16 A kiadásért felel: Imrei Gyuláné A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft. Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3535.66-14-2 Készült Debrecenben, 1991-ben Műszaki szerkesztő: Balla Judit Borítóterv: Farkas László festményének felhasználásával Zelenyiánszky Zoltán munkája Megjelent 7,5 (A/5) ív terjedelemben 7754-p-9193

1. Lydia Denton összegömbölyödve feküdt a széles ágyon, amikor a szállodai telefon éles csengése felébresztette. Lassan kinyitotta a szemét. A délutáni nap becsúsztatta forró sugarait a zsalu résein, és vakító fényességgel csíkozta be a puha szőnyeget. A szoba többi része félárnyékba merült. – Halló? Az Apolló Utazási Társaság egyik vezetőjeként eltöltött évek gyakorlatának köszönhetően a hangja élénken és tisztán csengett, noha az előbb még mélyen aludt. – Lydia! Milyen nagyszerű, hogy ezen az úton együtt leszünk! Minden porcikámban reszketek a gondolatra, hogy újra láthatlak, öreglány. El se tudom mondani, mennyire hiányoztál! – barátságos brit akcentus recsegett a dróton. Lydia a hátára fordult, és belemosolygott a kagylóba. – Peter! Már itt vagy? – Persze. Úton vagyok a koktélpartira, hogy találkozzam a leendő pácienseimmel. Nem tudnál ott lenni, hogy bemutass nekik? Lydia sóhajtott, – Mennyi is az idő? – pillantott az órájára a félhomályban. – Ó, Peter, még csak öt óra! Ne ijessz halálra; épp hogy túl vagyok egy fejfájáson. – Bocsáss meg, Öreglány. Szundikáltál? Jó neked. Mit szólnál, ha fél óra múlva ott lennék a szobádban, és a koktél előtt kettesben ünnepelnénk? Megígérem, hogy hétre a helyeden leszel a társalgóban. Lydia nevetett. – Ne aggódj, Peter. Nélküled is odaérek. De előtte látni szeretnélek. Csak adj egy órát, hogy megfürödhessek. Rémes volt, amíg beértem a reptérről. – Azt elhiszem – válaszolt Peter együttérzően. – Láss neki. Hat körül ott vagyok. Lydia lerakta a kagylót, s lustán nyújtózkodva úgy érezte, felfrissült a hosszú alvástól, és jobban el tud majd bánni a Cégvezetők Nemzetközi Szövetségének százvalahány tagjával konferenciájuk nyitófogadásán. Utazása már a New York-i Kennedy repülőtéren kétórás késéssel kezdődött, aztán Athénbe érkezvén további negyvenöt percet várt az Aristou utazási iroda által ígért kocsira, amiről végül lemondott, és türelmetlenül beszállt a taxira várakozók lökdösődő sorába. Mire a bőbeszédű sofőr letette a Grandé Bretagne Szálloda széles bejáratánál, a forró naptól hasogató fejfájás kínozta, s mindaz a feszültség és bosszúság, amit maga mögött akart hagyni New Yorkban, teljes erővel visszatért. Sápadt és kimerült volt. Előre megmondhatta volna, hogy ez a körutazás sokkal bosszantóbb lesz, mint szokott lenni. Iannis Spirotikis, az Apolló szeretett, öreg igazgatója az előző hírnapban meghalt, űrt hagyva maga után a cég vezetésében, Lydia nagy fájdalmára. Lydia nagyon szerette az öregurat, aki bármilyen aprólékos és igényes volt is a szakmájában, mindig megbecsüléssel fordult felé, és mindenre megtanította, amit csak tudott a turistaiparról. Az Öreg halála miatt rengeteg munka hárult Lydiára, mert nagy erőfeszítésekre volt szükség, hogy az Apolló továbbra is jól működjön. A túlhajtott munka nem maradt következmények nélkül: miközben a márványszegélyű, díszes kagylóban mosta arcát, riadtan nézett a tükörbe. Sötét árkokat látott a szeme alatt, orcája beesett, kicsit szeplős, finom bőre alatt kiugrott a két járomcsont. Arcvonásai azonban megőrizték bájukat. Szája szép rajzú, nevetéskor kivillantak szikrázó, fehér fogai, orra egyenes és szintén szeplős. Nagy szemei kissé kifelé tekintettek, színük a barna, arány és zöld szokatlan elegye, felettük ívelt szemöldök. Kioldotta a szalagot, mire aranybarna haja széles hullámokban omlott a vállára. Míg a fehér márványkád megtelt vízzel, Lydia kipakolta a bőröndjét, elrakta a ruhát és harisnyát, amit korábban fáradtan a vastag szőnyegre hajított. Aztán a langyos fürdővízbe merült, és kényelmesen kinyújtózott, miközben elégedetlenül nézett végig vékony, fehérlábszárán. Néhány hónapa New York-i télben elég ahhoz, hogy az ember

sápadtabb legyen egy kísértetnél, gondolta bánatosan. Sebaj: öt nap az Aphrodité fedélzetén, és vége a fakó színeknek. Hanyatt dőlt, és becsukta a szemét. Fél órával később Lydia már fekete selyemruhájában volt, amely látni engedte karcsú térdét, szeplős vállán pedig két vékony selyempánt tartotta. Formás lábán lapos fekete szandál egészítette ki az egyszerű viseletet: túl meleg volt ahhoz, hogy harisnyát is vegyen. A nyakába aranyláncot tett, visszacsatolta a karóráját, ujjára felhúzta kis smaragdgyűrűjét. Peter füttyentett, amikor meglátta. – Szavamra, Lydia, igazán jól tudsz kinézni! Mennyi idős is vagy? Harmincöt? Negyven? – Most voltam huszonnyolc, de te még egy lapot sem küldtél – felelte, és szeretetteljesen arcon csókolta. Egyforma magasak voltak, Peter szürke szemei napbarnított, fiús arcáról ragyogtak Lydiára. Rövid, világosbarna haja hullámos volt, oldalválasztékkal. – Egy csöppet sem változtál, Peter. Nagyszerűen nézel ki! Peter mosolygott, barna papírzacskót és egy szállodai kis jégtartót tett a mahagóniasztalra. – Csak whiskyt kaptam. Van poharad? – Persze. – Lydia a fürdőszobába ment a maga poharáért, onnan hallotta Peter elragadtatott kiáltását. – Erkélyt kaptál! Milyen csodálatos! Megesz az irigység. Igyunk odakint, jó lesz? Lydia visszatért, sovány arcán két gödröcske jelent meg. Mindig szerette Petert, mióta három éve először találkoztak az egyik brit orvostársaság körutazásos összejövetelén. Segítőkészsége, jószívű, udvarias természete gyorsan megkedveltették őt Lydiával, és annak ellenére közeli barátok maradtak, hogy évente csak egyszer vagy kétszer látták egymást. Az első év után Lydia elintézte számára, hogy a fedélzeti orvosi ténykedés fejében ingyen hajózhasson, és ez a gyakorlatias megoldás mindkettőjüknek megfelelt. Peter a poharakba whiskyt töltött a jégre, és széles mozdulattal megkínálta Lydiát. – A legbájosabb nőre, akit valaha is ismertem – köszöntötte lovagiasan, – Egyre szebb vagy minden évben, Lydia. Mintha még gyerek lettél volna, amikor megismertelek. – Egy korty után hozzátette: – Bár most elég lerobbantnak nézel ki, öreglány. Pihenned kell. Biztosan túlontúl sokat dolgoztál. – Tudom – felelte Lydia homlokát ráncolva, és kilépett a Syntagma térre néző erkélyre; Vidám színű ernyők védték a járdán a kávéházi asztalokat, sárgával és pirossal tarkázva a tér közepén álló fák tavaszi zöldjét. Március volt, a teret még nem árasztották el a júliusban és augusztusban érkező turisták hordái. – Hogyan jutottál ehhez a szobához? – kérdezte Peter irigykedő sóhajjal – Ez csodálatos. Az egyik nyugágyon ülve, szemét Athén szürkésfehér házai felett a távoli Akropoliszra vetve, Lydia fanyar nevetéssel válaszolt: – Mr. Aristou jóvoltából. Megható, igaz? Peter leült vele szembe. – Ugyan! Biztosan tréfálsz. – Nem én, hidd el. Ő mindenkinek meg akarja mutatni, hogy nagyobb a befolyása és hatalma, mint bárkinek, aki előtte élt. – Aztán sietve megkérdezte: – Értesültél Iannis Spirotikis haláláról? – Igen. – Peter előrehajolt, és együttérzően megszorította Lydia fehér kezét. – Szörny ű megrázkódtatás lehetett számodra. Ezért dolgoztál olyan rengeteget? – Részben ezért. – Lydia tekintete ellágyult, mikor visszaemlékezett régi főnökére. – Ezek szerint igazak lennének a hírek, hogy Aristou cége fel akarja vásárolni az Apollót? – kérdezte gyorsan Peter, hogy elvonja Lydia figyelmét a szomorú emlékről. – Ő szívesebben nevezi egyesülésnek – jegyezte meg Lydia cinikus nevetéssel – De minden cél és szándék nélkül fel akar minket vásárolni. Csak a New York elhagyása előtti napon tudta meg a megrázó hírt, hogy az Apolló igazgatótanácsa végül elfogadta Aristou nemzetközileg elismert cégének ajánlatát. Az

elhunyt igazgató iránti ragaszkodása ellenszenvessé tette számára a tervet, hogy az a cég, amit az öreg alapított és annyira szeretett, beleolvadjon egy hatalmas társaságba. – És a lojális Lydia persze a végsőkig el van keseredve – mosolygott Peter, ismerve Lydia érzéseit. – Találkoztál már a rámenős kényúrral? – Még nem. De holnap vár reggelire. Ez az üzenet fogadott érkezésemkor. Azt se tudtam, hogy Görögországban van, nyilván valami üzleti ügy hozta ide. El se tudom képzelni, mit akar tőlem. Semmi közöm az egyesülésről folyó tárgyalásokhoz. Amennyire hallottam, a változás nem lesz különösebb hatással a minden napi munkára. Leányvállalat leszünk, de továbbra is Apolló néven, és mindannyian megtartjuk ugyanazt a munkakört. Peter felvonta világos szemöldökét. – Én épp az ellenkezőjét hallottam, jobb, ha odafigyelsz, Öreglány. Akár figyelmeztetésnek is veheted. A gépen véletlenül olyan valaki mellett ültem, aki arra számít, hogy a közeljövőben a helyedre kerül Csinos kis darab, de én persze rád szavazok. Nem mondta még senki, hm? Lydia megfordult, és Peterre nézett. – Micsoda? – Azt hiszem, ő Aristou barátnője, Helena Stavros. Hallottál már róla? – Nem. – Lydia igyekezett leküzdeni rémületét. Iannis halála óta fel sem merült benne, hogy veszélyben lenne az állása, akkor nem dolgozott volna olyan keményen, nem ölte volna minden energiáját abba, hogy a céget felszínen tartsa az öreg halála utáni első nehéz hetekben. Ha megtudja, hogy az egyesülés miatt elveszítheti az állását, még keményebben dolgozik, bizonyítva, mennyire nélkülözhetetlen a cégnél. Büszkesége megakadályozta, hogy akár régi barátja előtt is kimutassa, mennyire megrázta a hír. Kortyolt egyet az italból, és közömbös mosollyal Peterre nézett. – Köszönöm a figyelmeztetést. Megmondta neked, miért utazik Görögországba? Lehet, hogy a szabadság alatt találkozik a barátjával, így aztán együtt kieszelhetik, hogyan tesznek ki anélkül, hogy sejthetném. – Még rosszabb. A nő ott lesz velünk az Aphrodité fedélzetén – felelte Peter meggondolatlanul. – Tényleg? De hisz én nem foglaltam a számára semmit. – Gondolom, Aristou megtette. Nem árultam el neki, hogy a barátom vagy, így aztán Helena sok mindenbe beavatott. Egész jól kijöttünk. El akarja tőled lesni, amit lehet, miközben figyeli, hogyan dolgozol. Ez Aristou ötlete volt. Bevallotta nekem, hogy Aristou halálra tudná ijeszteni. Emberünk félig görög, félig amerikai, és ez a fajta mindig zsarnokoskodik. Igaz? Már elképzelni is undorító, hogy ennek az aranyos lánynak meg kell alázkodnia előtte. Tudom, ezt nem szívesen hallod, Lydia, de nagyon kedves és nagyon barátságos lányról van szó. Lydia egy röpke pillanatig a féltékenység érzésével küzdve hallgatta Peter beszámolóját. – És azt hiszem, csöpög a becsülettől – tette hozzá. – Ha semmi köze nem lenne Aristouhoz, azt kell mondanom, hajlanék rá, hogy így gondoljam. De biztos vagyok benne, hogy Aristou dekadens kéjenc, valószínűleg legalább hatvan, ha egy ekkora céget birtokol és vezet. Valószínűleg cserébe tönkretette a lány jó hírét. Lydia nevetett egyet és felállt. – Fogadni mernék, hogy kopaszodó, kövér és aljas is, de ez nem menti a kis barátnődet, Peter. – Felhajtotta maradék italát. – Le kell mennem, hogy fenntartsam az Apolló régi dicsőségét. Lehet, hogy az utolsó alkalom számomra, igaz? Már el is késtem. Jössz? – Természetesen. Gondolod, hogy magadra hagynálak az utolsó órákban? – Ö is felállt. – Hadd mondjak még valamit, mielőtt elfelejteném. Érdekelhet a dolog. Ma egy barátommal Spyro Kalimasszal ebédeltem. A Worldwide Toursban, Aristou legnagyobb versenytársának athéni irodájában dolgozik. A vezérkaruk, mint tudod, nekik is New

Yorkban van. Fecsegtem rólad egy sort, mire azt mondta, hogy a cégük éppen hasonló szakembert keres. Be kellene nézned hozzájuk New Yorkban, ha érdekel a dolog, de innen is jelentkezhetsz meghallgatásra. Megígértem neki, hogy továbbítom az ajánlatát. Lydia elkomorult, miközben a táskáját magához vette. – Kösz, Peter. De én kitartok az Apollónál. Legalábbis egyelőre. Maradok, amíg tudok. – Gondoltam – mosolygott vissza rá Peter. – De az csak nem baj, ha van más lehetőséged is, igaz? Lementek a csendeslifttel, közben kedvesen kötekedtek egymással, de Lydia, vidám hangja és mosolya ellenére, mélyen fel volt dúlva. Különösen a mód zavarta, ahogy Peter felvilágosította az állásvesztés veszélyéről. Talán nem tudja, Lydia mennyire szereti az állását, de akkor is lehetett volna kicsit tapintatosabb. Az Apollónál töltött négy év alatt többször volt alkalma utazni, konferenciákat szervezni, gondoskodni százak kényelméről és jólétéről, s tudta, sokat tett azért, hogy az Apolló a leginkább keresett utazási irodák közé kerüljön. Iannis azt mondta neki egyszer, részben neki köszönhető a cég növekvő sikere és jó hírneve, és most úgy tűnik, minden hiábavaló volt. Kezdheti újból, új cégnél, talán nem is utazási irodánál, csupán azért, mert egy új nagyfőnök a barátnőjét akarja az ő állásába ültetni. Ez nem tisztességes. Az új igazgató iránt érzett haragtól dühös szikrákat szórt a szeme. A szálloda félemeleti különterme már tele volt a konferencián részt vevő üzletemberekkel és számtalan kísérőjükkel. Peter és Lydia legelőbb a bárpulthoz mentek rendelni egy italt. Lydia görögül beszélt a mixerrel, megmondta, hogy ki és mi Ő, s arra kérte, szóljon neki, ha a fogadás alatt bármi zökkenő akadna. Aztán Petert odavezette egy párhoz, akik a nagy ablak mellett állva kissé zavartan szemlélték a jelenlévők elegáns öltözetét. Az asszony fehér bermudanadrágot és citromzöld, ujjatlan blúzt, a férfi piros-fehér kockás lasztex-nadrágot és halványkék trikót viselt. Nyilván még sose voltak konferencianyitó koktélpartin, a pincérek messze elegánsabbak voltak náluk. – Lydia Denton vagyok – mosolygott rájuk Lydia. –Én viselem a gondjukat, míg Görögországban vannak, ahogy írtam is. Az úr pedig dr. Peter George. Ő az orvosi tanácsadónk az utazás alatt. A férfi kezet nyújtott. – Billy Williams vagyok; ő pedig a feleségem. Martha. – Nagyon örülök a találkozásnak – felelte Lydia, miközben gondolatban végigfutott a résztvevők listáján, amit a repülőgépen átnézett. – Floridából jöttek, ugye? – Úgy van. Miamiból. Lydia minden további nélkül hátrahagyta Pétert a Williams házaspárral beszélgetni, és egy másik párhoz lépett. Kitűnő adottsága volt ahhoz, hogy megjegyezzen és emlékezetében tartson arcokat és személyekre vonatkozó apró tényeket. Miközben Mr. Jacksont bemutatta Ms. Perrynek, megemlítette, hogy Mr. Jackson egykor éveken át dolgozott annál a cégnél, ahová Ms. Perry nemrég lépett be, így kettőjüket azonnal elmélyült beszélgetésre késztette. Ami felületes koktélnak indult, életteli partivá alakult át: a nyájas arcok érdekes személyiségekké, az unalmas feleségek intelligens társalgókká változtak, s a félénk újoncok feloldódtak a baráti hangulatban. Lydia nagyon értett hozzá, hogyan teremtsen oldott és felszabadult légkört, s ezt tudta is magáról. Most is megállt, hogy végigpásztázza a termet, és egy magányos férfit vett észre a bárpult mellett, aki őt figyelte. Már másodszor akadt össze a szemük; az első alkalommal szándékosan nem ment oda hozzá, mert a férfi hűvös és öntelt tekintete láttán úgy érezte, hogy társasági tüsténkedése nemcsak felesleges lenne, de barátságos fogadtatásra sem találna. Mikor a bárpulthoz ért, zavarba jött a férfi mellett. Bárhogy igyekezett, semmi nem jutott eszébe, amit bemutatkozásképpen mondhatott volna. A férfi öntelt arckifejezése lehetetlenné tette, hogy valami megszokott kedvességgel hozakodjon elő: a szemek

szinte birtokba vették, magabiztosan végigmérve Lydia vékony selyemruháját és csupasz lábszárát. Úgy viselkedett, mintha már régóta ismerné a nőt. Lydia kényszerűen arra várt, hogy a férfi kezdje a beszélgetést. – Milyen italt parancsol? – kérdezte á mixer Lydiát görögül. – Mia metallikos – felelte. – Meghalok a szomjúságtól. Szándékos, mély csend ült közte és az idegen között, míg pohár ásványvizére várt. – Evharísto – köszönte meg Lydia a mixernek az italt. A mellette ülő férfi hirtelen felállt, felemelte az italát, és napbarnított kezét Lydia csupasz könyökére téve, elvezette a bárpulttól a széles verandára nyíló, magas üvegajtó felé, Lydia túlságosan meglepett volt ahhoz, hogy ne kövesse a férfit. Néhányan kinn voltak a verandán, de a többség kis csoportokban beszélgetve szívesebben maradt a légkondicionált teremben, a minden jót kínáló bárpult és a kellemes háttérzene közelében. – Tűi sokan vannak odabenn – magyarázta az idegen, mikor meglátta Lydia meglepett arcát. – Már éppen meg akart minket támadni az a házaspár, akik azt hiszik, hogy vidámparkban vannak. Több fecsegésben volt részem, mint amennyit elvisel a gyomrom. Itt kint sokkal kellemesebb, nem igaz? – Sokkal – válaszolt Lydia nevetve, és ásványvizes poharát a veranda széles párkányára helyezte, miközben a bőre szinte felizzott a karján, ahol a férfi hozzáért. Tagadhatatlanul vonzó ember, gondolta Lydia, és tágra nyílt, aranypettyes szemével vizsgálta a férfit, aki hasonló intenzitással nézett rá vissza. – Nagyszerű munkát végez – jegyezte meg a férfi. –Amikor megérkeztem, azt hittem, hogy a helyzet reménytelen. – Köszönöm – válaszolt Lydia újabb futó mosollyal. – Ez a dolgom, végtére is elég gyakorlatom van benne. Lydia Denton vagyok. – Gondoltam mondta a férfi szárazon. – Úgy érti, hogy nem igyekezne ennyire, ha nem pénzért csinálná? – Szó sincs róla – felelte Lydia, miközben megmagyarázhatatlanul derűsnek érezte magát a férfi közelségétől. Úgy áradt belőle a férfiasság és az erő, hogy Lydia csaknem szédülni kezdett. Próbálta megtalálni a résztvevőkről a fejében őrzött listán, de hiába. – Éppen azért örülök a munkámnak, mert élvezem csinálni, és még fizetnek is érte. Valamilyen okból ez a megjegyzés bosszantotta a férfit. – Minő odaadás és micsoda szerencse a főnöke számára – mondta csaknem gunyorosan, aztán felhajtotta a maradék italát, és Lydia mellé ült a kőfalra. – Gondolom, letudta mára a munkaidejét ezzel a csoporttal: nem kell, hogy bizonygassa számomra. A férfi habozott egy ideig. – Nem akarok holnapig várai, hogy beszéljünk, inkább vacsorázzunk ma együtt. Lydia szíve nagyot dobbant a férfi magabiztos szavaitól, de kecses, aranybarna szemöldökét felvonva hűvösen így szólt: – Már megbocsásson, mit mondott? – Vacsora ma este? – ismételte a férfi. – Sajnos, aligha mehetek – felelte változatlan hangnemben, miközben kortyolt az ásványvízből, hogy lecsillapítsa magát. – Törődnöm kell a többiekkel is, hogy biztosan odataláljanak az étterembe, és egy csomó hasonló apróság vár még rám. Nem tehetem meg, hogy csak egyvalakivel töltsem az időt a konferencián. –Nem akarta megbántani a férfi érzéseit, ezért mosolyogva hozzátette: – Ismerje el, hogy ellenkezne a mesterségem szabályaival. Meg aztán még a nevét sem árulta el. Elsőre mintha szórakoztatta volna, hogy visszautasítják, de mikor Lydia a nevére célzott, sötétkék szeme bosszúsan felvillant. – Oké, értem, mire gondol. Látom, nagyon szakszerű. Nem kell tovább bizonygatnia. Maga a konferencia voltaképpen csak holnap reggel kezdődik. Szóval gyerünk vacsorázni és beszélgetni. A férfi határozott fellépése valósággal elvarázsolta

Lydiát, aki mégse engedett az erőszaknak. Ezért csendesen így szóit: – Képtelen elfogadni, hogy nemet válaszolnak a kérdésére, igaz? Nemet mondtam, és komolyan is gondoltam. Sajnálom. – Szóval nem jön velem vacsorázni? – hangzott a meghökkent kérdés. Ez már a szemtelenség teteje, gondolta Lydia, és úgy döntött, mindkettejüknek jobb lenne, ha még a körutazás megkezdése előtt kedvesen tisztázná, hogy az útjain még egy résztvevővel sem jött össze. Semmi jóra nem vezetne, ha egy vendég miatt elveszítené a fejét, még ha szívesen tenné is. Különben a vonzalom, amit az idegen ébresztett benne, lehetetlenné tette, hogy haragra gyúljon iránta. – Biztos, hogy nem megyek. A hűvös szavak ellenére zavarban volt. Felületes kedvessége nem fogott a férfin, akinek sötét szemei a háziasszonyi álarc mögött rejtőző valódi Lydiát kutatták, és mintha kifürkészték volna leplezett érzékiségét – Értem – mondta lassan a férfi, mintha még mindig nem fogta volna fel az elutasító választ. Aztán közelebb állt, és lehalkította mély hangját. – Mi a baj, Lydia? Talán a vacsoraasztalhoz nem ért olyan jól, mint a koktélpartihoz? Vagy attól tart, hogy ki fogok deríteni magáról valamit, ami nem lesz kedvemre való? Nem kell aggódnia. Ahogy mondtam, a konferencia valójában csak holnap reggel kezdődik. Bármi, amit ma este tesz, nem hivatalos, és ki is törlöm az emlékezetemből. Mindössze többet szeretnék magáról tudni. Olyan közel állt hozzá, hogy a leheletét Lydia a fülén érezte. Borzongás futott végig a gerincén. A férfi észrevette ezt, és a félmosoly visszalopódzott metszett, érzéki szájára. A férfi következő kérdése váratlanul érte, annyira hatott rá az övéhez közeledő arc. – Mindig ilyen kihívóan öltözködik? Lydia elpirult. – Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy kihívóan vagyok felöltözve. – A fekete selyemruha szabadon hagyta csupasz karját és hosszú, karcsú lábszárát, de a nyak és az egyszerű szabásvonal csak elegánsnak volt nevezhető, és Lydia tudta ezt. – Ha nem ért velem egyet, szeretném látni, amikor tényleg kihívóan van felöltözve – mormogta a férfi Lydia fülébe. Újabb remegés futott végig Lydia testén, majd még egy, amikor a férfi ajka súrolta a fülcimpáját. – Nocsak – mondta lassan. – Mégsem veszett ki magából az érzés. Csak arra voltam kíváncsi, nincs-e véletlenül jégből. Lydia ismét a mellette álló férfira pillantott. Fehér inge mellkasig ki volt gombolva, kilátszott tömött, fekete szőrzete. Lydiát elöntötte a nevetséges vágyakozás, hogy arcát a férfi mellkasához szorítsa, s ezzel – bármennyire érthetetlen is – egy csapásra megszabaduljon az utóbbi hetek feszültségétől és rosszkedvétől. Kissé elhúzódott tőle, és kortyolt egyet az ásványvizéből. – Elárulná a nevét? – kérdezte. – Én már megmondtam az enyémet. A férfi arckifejezése megváltozott a váratlanul felvillanó mosolytól. – Hogyne – felelte. – Szeretném, ha a keresztnevemen szólítana. Nevezzen csak Nicknek. Lydia viszonozta a mosolyt, és hirtelen a férfit már nem csak vonzónak, hanem szeretetre méltónak is találta, A férfi folytatta: – Még mindig nem tudom meggyőzni, hogy vacsorázzon velem? – Lydia megrázta a fejét. – Végtére is bele tudok törődni az elutasításba. De hogy az igazat megmondjam, már nagyobb kedvvel várom a holnapi konferenciát, mint eddig. Lydia semmit nem felelt, mert nem akart benne olyan érzéseket ébreszteni, amelyeket a konferencia háziasszonyaként nem illett volna viszonoznia. Másrészt, mivel vonzódott hozzá, képtelen volt barátságtalanul viselkedni vele. A vendégek többsége lassan az étterembe tartva az előtér felé áramlott. Elsötétedett az ég. Nick még egyszer hosszan Lydiára nézett.

– Csak hogy megnyugtass, nem találsz ellenszenvesnek, megengeded, hogy jó éjszakát kívánva arcon csókoljalak? – kérdezte mosolyogva, és szögletes, durva ujjával megérintette Lydia sima, szeplős arcát. Lydia arca lángra lobbant, és minden igyekezete ellenére képtelen volt ellenállni. – Szó sincs ellenszenvről – mosolygott vissza azon csodálkozva, hogy juthatott ilyen a férfi eszébe. Nick ajkaival lágyan megérintette az arcát, mire borzongás futott végig Lydia testén. Kezét a nőkarjára tette, majd észrevétlen a vállára csúsztatta. Az ajkak lágy érintése Lydia bőrén viharos csókká fokozódott. Lydia magatehetetlenül érezte, hogy Nick mellkasa a vékony selymen át a melleihez szorul. Megremegett, amikor Nick a nyakszirtjén a haját simogatta. Nyelvük egymásra talált, és Lydia egy hosszú pillanatig nem tudott semmi másról, csak a leküzdhetetlen vágy soha nem érzett tüzéről, amely átjárta a testét, miközben az ajkuk összeforrt. Arra tért magához, hogy Nick kifürkészhetetlen arckifejezéssel lefejti a kezét széles vállairól. Lydia úgy érezte, hogy a férfinak is ugyanúgy elakadt a lélegzete a meglepetéstől, mint neki. – Azt hiszem, ideje vacsorázni-mondta Nick udvariasan, de könnyed hanghordozását meghazudtolta eltökélt arckifejezése. – Mehetünk? Barátod, az orvos mintha keresne valakit, talán téged? Lydia még dermedten állt. Lepillantott a térre, hogy enyhítsen a csók keltette érzelmi felinduláson. – Csak nem viselt meg a dolog? – kérdezte a férfi vizslató szemmel. – Azt hittem, megszoktad már az ilyesmit. – Hogy érted? – kérdezte Lydia bizonytalanul. – Nemcsak idegenvezetést, hanem színészetet is tanultál? Egész meggyőzően adod a kis naivat. Lydia igyekezett összeszedni magát. – Nem vagyok sem naiv, sem szülésznő, az Apolló utazási iroda egyik vezetője vagyok, és nem szokásom, hogy így csókolózzam. Levettél a lábamról. – Barátod, a doktor talán nem így szokott megcsókolni? – Nick hangja gúnyosan csengett. – Barátok vagyunk – felelte Lydia. – Barátok, és semmi több. Nick felvonta fekete szemöldökét, a homlokán ráncok gyűrődtek, – Biztos ügy van. Lydia elfordult, hogy ismét végignézzen a városon, és mélyet lélegzett. – Fogalmam sincs, mit akarsz bebizonyítani azzal, hogy megcsókolsz, s aztán gúnyolódsz miatta. Tényleg nem tudom. Nem ismerlek, Nick. Megleptél, amikor megcsókoltál, és beismerem, egy kicsit elengedtem magam. De eszem ágában sincs így viselkedni, és különösen veled nem, elhiheted. Amikor befejezte, olyan hosszú hallgatás következett, hogy végül összetalálkozott a szemük. A férfi arcán meglepetés látszott, mintha hinni akart volna a nőnek, de hiába. Lydia eltökélten nézett vissza rá. – Tényleg? – mondta a férfi végre szárazon. – Lássuk. – Aztán Lydia fölé hajolt, és újra megcsókolta. A város fényei keringtek Lydia előtt, mielőtt becsukta a szemét, és megadta magát a férfi szenvedélyesen követelődző ajkainak. A férfi átölelte. Keze lefelé siklott a vékony ruhán, karja alatt a mell kiemelkedéséig. Levegőért kapkodva eltolta magától. – Ne, Nick – suttogta. A férfi azonnal elengedte, és rekedten így szélt; – Bocsáss meg, Lydia. Azt hiszem, én is elengedtem magam egy kicsit. Viszlát, holnap reggel.

Megfordult, és elindult az üvegajtó felé a fényesen kivilágított terembe. Lydia földbe gyökerezett lábbal állt. Belekapaszkodott a balkon betonkorlátjába. Athén fényei már nem babonázták meg. Kezét rémülten még zsibbadt ajkaira tette, és újra átélte a sodró szenvedélyt, amit a férfi csókja ébresztett benne. Megkönnyebbült, amikor Peter megérintette a vállát, – Nem vagy éhes? – mosolygott a szemébe. – Vacsoraidő van. Lydia némi erőfeszítéssel magához tért – Dehogynem. Tudta, képtelen volna neki elmondani, milyen különös hatással volt rá Nick. Peter féltékeny lenne, és szemernyit sem értene az egészből, noha kettejük kapcsolata sose ment túl a barátság határain. Úgy határozott, hogy a felkavaró találkozást kiveri a fejéből, és vidáman csevegett az étterembe menet. Végtére is semmi szükség Nickre gondolnia, amíg nem találkoznak az Aphrodité fedélzetén. 2. Lydia másnap reggel nyolckor ébredt, de úgy érezte, mintha még mindig tartana az éjszaka. Persze az időeltolódás miatt jóval hajnali három utánig képtelen volt elaludni, és most sötét árkok húzódtak a szeme alatt, mintha finom bőrét felsebezték volna. Kikészítette az arcát, hogy elleplezze a kimerültség jeleit, aztán végignézte a nagy szekrénybe beakasztott ruháit. Gyakorlatias utazó volt, mindig gondot fordított arra, hogy ne vigyen magával több holmit, mint amennyit maga rendben tud tartani. Ruhatára néhány, az utazáshoz teljességgel nélkülözhetetlen darabra korlátozódott, amelyeket maga mosott és szárított. A szálloda hatalmas társalgójában kellemes hűvös fogadta, a portás vidáman üdvözölte, mikor elment a pult előtt. – Kalimera – mosolygott vissza Lydia, Áthaladt az elegáns ülőgarnitúrák között, elment egy négytagú család mellett, akik élénken vitatkoztak a napi programon, aztán néhány lépcsőfokon az előcsarnok és az étterem közti várakozórészbe jutott. A magas mennyezetnek köszönhetően a levegő itt is hűvös és hívogató volt. Senkit se látott, a szoba csendes volt. – Te vagy az? – kiáltott fel, amikor hirtelen megpillantotta a jobbján felbukkanó Nicket. – Mit csinálsz itt? A férfi méregetve nézte, kék szemei Lydiát kutatták. Nyakánál kigombolt sárga pamutinget viselt, hozzá feszes barna nadrágot. A hétköznapi viselet ellenére volt valami előkelő a megjelenésében. Lydia leküzdötte a meglepetését, de a férfi vonzerejének hatása alól nem tudta magát kivonni. – Természetesen rád várok. – Megnézte napbarnított, erős karján a vékony, arany karórát. – Öt perccel múlt kilenc. Lydiát felkavarta Nick jelenléte, de úgy döntött, nem mutatja ki előtte. – Mr. Aristouval van megbeszélésem – adta tudtára, és odébb lépett. – Majd találkozunk a hajón. – Lassan a testtel – mondta Nick élesen, és megfogta az elforduló Lydia könyökét. A férfi érintésétől remegés futott át a testén, bénultan állt az érzéstől. – Elég volt a tréfából, Lydia. Pontosan tudod, hogy ki vagyok. Van néhány üzleti ügy, amit meg kell beszélnünk, és nem került szóba tegnap este. Reggeli közben sorra vesszük. Lydia szeme tágra nyílt, több aranypöttyöt mutatva a zöldek és barnák között. – Te volnál?! – fakadt ki. – Te vagy Mr. Aristou? – Nikos Aristou – mondta a férfi türelmetlenül. –Mondtam, hogy Nicknek hívnak, nem igaz?

– Honnan az ördögből kellene tudnom Mr. Aristou keresztnevét? – kérdezte Lydia méltatlankodva. Bosszúsan idézte fel a tegnap esti találkozást. Elítélhető volt a viselkedése, de a férfié kétségtelenül még annál is rosszabb. Nick idegesen vállat rántott. – Éhes vagyok; gyerünk reggelizni. Akár tudtad tegnap, hogy Aristou vagyok, akár nem, az semmit nem változtat a ma reggeli megbeszélésen, igaz? Jóllehet Lydia inkább az ellenkezőjét gondolta, csendben követte a széles terem túlsó végéig, ahonnan óriási üvegajtók nyíltak a tágas étterembe. A magas mennyezetet halványsárgára festették, a falak és díszítések fehér és aranyszínűek voltak. Az asztalokat elegáns, fehér abroszok és ezüstnemű díszítette. Balra helyezték el a megrakott, hosszú büféasztalt. Lydia eltökélte magában, hogy nem törődik rossz előérzetével, és elhatározta, hogy igyekszik jobbra fordítani a szerencsétlen helyzetet, miközben gondosan válogatta össze a reggelijét. – Thelete yaourti me mele? – érdeklődött egy pincér tapintatosan, aki ismerte a lány reggelizési szokásait. – Malista – válaszolt Lydia hálásan a figyelmességért. Ez biztosan jó pont volt számára Nick szemében. A pillantásuk összetalálkozott, és Lydia könnyedén magyarázta: Ki kell próbálnod, Mézes joghurt, nagyon finom. – Köszönöm – mondta szárazon. Ismerem – és ő is ugyanazt kérte. Mikor az asztalhoz ültek, Lydia éhesen harapott a pirítósába, és igyekezett leplezni zavarát. – Nem sejtettem, hogy Görögországban vagy, amíg meg nem kaptam az üzenetedet – jegyezte meg társasági hangnemben. – Már régen itt vagy? – Tegnap óta. – Nick ivott a kávéjából, majd csendben maradt, amíg a pincér mindkettőjüknek felszolgálta a külön rendelt mézes joghurtot – Szóval ma délután szállsz hajóra? – kérdezte hirtelen. – Gondolom, déltájt. Az utasok négykor szállnak be, és én szeretnék előzőleg mindennek utánanézni. – Nagyon felelősségteljes – mondta Nick gunyorosan. – Tudod, hogy Giorgos Timosnak kórházba kellett mennie, és nem ő lesz a hajópénztáros? – Kórházba? – Lydia meglepetten nézett fel – Nem tudtam. Valami komoly? – Azt hiszem, epekő – vetette oda tele szájjal. – Elintéztem, hogy egy beosztottam vegye át a helyét. Gondoltam, szokik neked a cséréről és az okáról Simon rendes fickó, de nincs elég gyakorlata, ezért számítok arra, hogy segítesz neki. – Értem – mondta lassan Lydia, és csodálkozott, mi szükség volt a megbeszélésre, ha csak erről a cseréről akarta értesíteni. – Tudsz a cégeink közti helyzetről? – folytatta a férfi átmeneti csend után. – Két hónap múlva egyesülünk. Lesznek persze ma még nem látható változások, de remélem, semmi túl drasztikus vagy kellemetlen. Lydia lesütötte a szemét, és visszaemlékezett Peter tegnapi figyelmeztetésére. Szóval Nick barátnője az állására pályázik. Valamilyen okból rossz érzése támadt, ha Nickre és a Peter által lefestett barátságos nőre gondolt. Nem szólalt meg. A férfi, szemeit Lydiára függesztve, folytatta: – A legnagyobb változás a propagandarészlegünkön várható. – Lydia élesen pillantott rá. – Szeretném egyesíteni az erőinket, és megfigyelni, hogyan válik be az ötlet. Pillanatnyilag még nem jutottunk megállapodásra, és én természetesen mielőbb nyugvópontra szeretném vinni a dolgot. Az eddigi propagandafőnököm felmondott, és azt gondoltam, hogy ideiglenesen téged bízlak meg a vezetéssel. Lydia nem tudta, mit gondoljon. Ez nem az a bejelentés volt, amire számított. Nick kanalazott a joghurtból, aztán gyorsan megkérdezte:

– Jól tudom, hogy közeli barátja voltál Iannis Spirotikisnek? – Igen – mondta Lydia. – Barátok voltunk. – Beszélt nekem rólad a halála előtt. Melegen ajánlotta, hogy tartsalak meg a cégnél, ha végbemegy az egyesülés. Nagyon szeretett téged. Lydia szíve felengedett. – Csodálatos ember volt, Lydiát mélyen meghatotta, hogy Iannis gondolt rá a halála előtt, amikor annyi mindent kellett még elrendeznie. Nick barna keze hirtelen az övéhez ért, de ezt Lydia csak elmosódva látta könnyein át. – Tudom, hogy az volt – mondta Nick, és Lydia meglepetve nézett fel a hangjában érzett váratlan rokonszenvre. Nick szinte azonnal elhúzta a kezét, és csaknem nyersen így folytatta: – Hogy megfogadom-e a tanácsát vagy sem, az persze még elválik. Magától értetődik, hogy jobban érdekel a saját üzletmenetem, mint hogy Iannis pártoló kérésének eleget tegyek. – Harapott egyet a pirítósból. – Hat hónapig várok, addig felülvizsgálom a munkádat és a képességeidet, Lydia. Meglátom, hogyan boldogulsz az igazgatásom alatt. Lydia letette a kávéscsészét, a szája hirtelen kiszáradt. Ez felmondási fenyegetés lenne arra az, esetre, ha nem felel meg Nick elvárásainak? Nick mintha észre sem vette volna, mi játszódik le Lydiában. – A második dolog, amiről beszélni akartam veled, hogy nyilvánvalóan szükséged van egy beosztottra. Tudom, hogy már így is rengeteg a munkád és csak egy titkárnő áll a rendelkezésedre. Egy beosztott tömérdek terhet levenne a válladról, másfelől biztosítékot adna számunkra arra az esetre, ha valakit a helyedre kell állítanunk. A következtetés világos, füstölgött magában Lydia. Eltolta magától a tányért, és gyilkos szemekkel nézett a férfira. – Felteszem, hogy már ki is szemelted az illetőt – mondta maróan. – Ami azt illeti, igen, bár a végső döntés a te kezedben van, Helena Stavros a londoni irodánk vezetésében segédkezett az elmúlt két évben, biztató eredménnyel Lydia úgy érezte, valami kihívót lát a férfi tekintetében. Mérgesen felállt, és felkapta a táskáját a szék támlájáról. – Mi lelt? – kérdezte Nick szelíden. – Még hogy mi lelt? – vágott vissza csípősen. – Itt ülsz, és azt magyarázod, hogy hat hónap múlva valószínűleg kirúgsz, s még azt is akarod, tanítsak be valakit addigra, aki majd akkor a helyemre kerül! Még te kérded, hogy mi lelt?! – Félreértettél – tiltakozott Nick. – Egy beosztottat nevezek ki melléd, hogy megkönnyítsem a munkádat. – Beosztottat! – Lydia hangja reszketett a dühtől. – Azt hiszed, annyi eszem sincs, hogy átlássak rajtad? Odaígérted az állásomat ennek a lánynak, de persze kell egy kis idő, hogy eltanulja a munkámat. Hat hónap múlva majd úgy döntesz, nem felelek meg az elvárásaidnak, és a helyembe ülteted a barátnődet, aki jobban megfelel – az ágyban. Gőgös pillantást vetve a férfira megfordult, és elindult a kijárat felé. Nick a liftnél érte utol. – Faragatlan viselkedés kirohanni egy üzleti megbeszélés közepén – jegyezte meg közömbös hangon, mikor a liftajtó bezáródott mögöttük, és elindultak felfelé. Csak ketten voltak a fülkében. – Szerintem a te üzleti módszereid faragatlanok – válaszolt Lydia jeges hangon, villogó szemmel. – Így kvittek vagyunk. – Azt hiszem, félreértettél – Nem hiszem, hogy félreértettelek volna. Tetves üzleti módszereid vannak. Ha azzal, hogy kirúgással fenyegetőzöl, azt akarod elérni, hogy ugyanúgy ragaszkodjam az Apollóhoz, mint amikor Iannis volt az igazgatója, attól tartok, rossz módszert választottál Már elvesztetted a ragaszkodásomat, mielőtt megszerezted volna.

A férfi pillantása megkeményedett. – Semmi szükség egyformán gondolkoznunk arról, hogyan kell egy üzletet vezetni, Lydia. A dolog úgy áll, hogy enyém a világ egyik legnagyobb és legsikeresebb utazási irodája, és nem a tiéd. Ez máris mond valamit az eltérő módszereinkről. Ha van valamilyen ötleted, azt készséggel meghallgatom. Egyébként meg remélem, hogy ugyanolyan jól fogsz dolgozni, mint akkor, amikor még élt Iannis. Hozzáteszem még, ennek a munkakörnek nem része, hogy megfelelj nekem az ágyban. – Modorod, az nincs – mondta Lydia, miközben felidézte a társasági szabályokon túlmenő előző esti ismerkedését új főnökével, és megértette Nick célzását. – Kevesebb, mint tíz perc alatt háromszor is megsértettél. – Lélegzetet vett. – Először is, négy éve vagyok ebben az állásban, amit kiválóan elláttam. Próbaidőnek semmi helye nincsen. Másodszor, nem vagyok köteles senkit betanítani, aki a helyemre kerül, hacsak eleve nem döntöttél úgy, hogy elbocsátasz. Színlelni, mintha másról lenne szó, ugyancsak sértő, amit tetéz, hogy olyan beosztottat akarsz mellém tenni, aki elég gyakorlatlan és alamuszi ahhoz, hogy csak a te szavadat lesse, és hogy a barátnőd is benne van a játékban, az mindennek a teteje. Kinyílt a lift ajtaja, Lydia az ajtószárnyak közé állt, hogy késleltesse az indulást. – A harmadik sértés pedig az, hogy azt hiszed, a legkisebb mértékben is érdekel, mit vársz el az ágyban. Agyő! Kilépett a folyosóra, és gyorsan a szobájához ment. Mérgesen ingatta a fejét. Meglepetésére Nick a nyomába ért. – Mást se tudsz, csak félreérteni – mondta Lydiának. – Bár tegnap este azt mondtad, nincs ellenem semmi kifogásod, nyilvánvaló, hogy eleve nem bízol bennem. Hadd tisztázzam a dolgot, Lydia Denton. Eszemben sincs megsérteni téged. Az utóbbi években az Apolló visszaesett. Tudom, nem rajtad múlt. Mégis szükségem van a segítségedre, hogy rendbe hozzuk a céget. Lehet, Iannis elkövetett egy-két üzleti hibát, de jó emberismerő volt, és hinnem kell neki abban, hogy te nagy segítségemre leszel. Lydia szobája előtt álltak, a lány a kulcs után kutatott táskájában. – Most, hogy mindennek a tetejébe még Iannist is megbántottad, van még valami mondanivalód? – Melle zihált a sima selyemblúz alatt, szemei lángoltak. – Iannis nagyszerű üzletember volt: önfeláldozó, elismert, csodált… Kinyitotta a szobája ajtaját, és készült becsukni Nick előtt, de ő az ajtónyílásba dugta puha bőrcipőjét. Egy pillanattal később mindketten a szoba belsejében álltak. Lydia érezte, hogy Nick ugyanolyan dühös, mint ő. – Elismert, csodált és – szeretett, nem ezt akartad mondani? – fejezte be maró hangon Nick Lydia helyett. – Milyen különös, hogy engem azzal vádolsz, az ágyat használom arra, hogy felmérjem az alkalmazottaim értékét, miközben számomra napnál világosabb, hogy te ugyanígy egyengetted a magad karrierjét. – Takarodj – sziszegte Lydia. – Takarodj a szobámból! Nick rendíthetetlenül összefonta a karját. – Talán félreértettem a tegnap esti kacér viselkedésedet? – Mondtam már, hogy nem tudtam, ki vagy – vágott vissza Lydia dühösen. – Ha tudtam volna, egészen másképp viselkedem, ebben biztos lehetsz. – Miért? – faggatózott Nick hűvösen. – Az, hogy átveszem Iannis cégét, megakadályozza, hogy bármilyen kapcsolatba kerülhessünk? Lydia tekintete találkozott a férfi sötétkék szemével; nem tudta magát kivonni a belőle áradó határozottság és erőteljes férfiasság hatása alól. A hangja mégis fagyos volt. – A két dolognak semmi köze egymáshoz. Akkor sem feküdnék le veled, ha az egyetlen férfi volnál Görögországban.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Nick kacagásban törne ki, amire Lydia, legalábbis így fogadkozott magában, lekevert volna dölyfös képére egy kemény pofont. De Nick szeméből eltűnt a villanás, ehelyett átölelte Lydia vállát, és ügy a szekrényhez szorította, hogy az alig kapott levegőt, száját a szájára tapasztotta. Lydia küzdött egy ideig, mielőtt megadta magát, nem tudván úrrá lenni a férfi sovány, izmos teste iránt fokozódó vágyán. Magatehetetlenül, remegve viszonozta a férfi nyelvének és kezének kutakodó, követelődző mozdulatait. Nick szája Lydia fehér nyakát fedezte fel. Remegés remegés után futott végig Lydia gerincén és borzongatta meg a lábszárát, miközben teljesen megfeledkezett arról, hogy ki is ez a Nick, s mivel is bosszantotta fel az imént. Csak arra emlékezett, hogy teste ellenállhatatlan kéjjel reagál a férfi kezének minden érintésére. Soha nem érzett még ilyet: nem hagyta, hogy egy férfi ehhez hasonló érzést váltson ki belőle azóta a hét évvel ezelőtti undorító délután óta, amikor az ágyában Mike-ot Sallyvel találta. Végre Nick elengedte, és sötét, hideg szeme Lydia mogyorószínű, izzó szemébe nézett. – Ez azért nem teljesen igaz, ugye? – mormogta. –Én legalábbis nem csapom be magam azzal, hogy nem kívánlak. Felnőttek vagyunk, Lydia, és úgy is kell viselkednünk. Gyengéden lefejtette erős karját Lydiáéról, és félresimított egy meglazult, aranybarna hajtincset a homlokából. – Gondold meg – folytatta. – Az, hogy én a cég átalakulását zökkenőmentessé akarom tenni, nem zavarja meg, hogy akármilyen más kapcsolatba kerüljünk. Elég magától értetődő, hogy hogy érzünk egymás iránt, nem igaz? Kinyitotta az ajtót, hogy távozzon, de még hozzátette: – És verd ki a fejedből, hogy Helena és én az állásodra törünk, jó? Más terveim vannak veled; beosztottat rakni melléd csak a kezdet. Az ajtó becsukódott Nick mögött, és Lydia megrökönyödve bámult az ajtóra. Mérges lett. Mit értett Nick az utolsó mondaton? Határozottan baljósan csengett. Türelmetlenül bement a szobába, és levette a vászonkabátkáját, aztán a felhőtlen égből szikrázó napfénytől hunyorogva kilépett az erkélyre. Komolyan gondolta, hogy a szeretője legyek? – firtatta felkavarodva. Mit gondolhat, mikor lenne alkalmuk, hogy összejöjjenek? Ő ma délután elindul a körutazásra, Nick meg üzleti úton van, és hamarosan visszatér New Yorkba. Vagy úgy képzeli, zsúfolt New York-i elfoglaltságuk mellett szakítanak majd időt, hogy alkalmanként találkozzanak? És miért gondolja, hogy Lydia is akarja majd? Aztán mi van a barátnőjével, Helénával? Játszani akar mindkettőjükkel? Meglepetésére váratlanul rokonszenv ébredt a szívében ismeretlen vetélytársnője iránt. Kopogtak az ajtón. Peter hangját hallotta: – Én vagyok, Lydia! Bent vagy? – Igen. Gyere be, kint vagyok az erkélyen. – Jöttem megtudni, mire mentél a nagy emberrel – mondta, és Lydia mellé lépett. Sötét napszemüveg volt rajta, zöld trikó és barna rövidnadrág. – De nem is kell mondanod: az arckifejezésedből látom, hogy a leírás, amit Helena adott róla, pontos volt. Ijesztő és dölyfös, igaz? Lydia bánatosan mosolygott. – Azt hiszem, így is lehet mondani. Kibírhatatlan. Nem tudom, a barátnőd hogy állhatja. – Én sem. Kövér volt, kopaszodó és hatvan, ahogy megjósoltad? Vérzik a szívem Helenáért. – Azért ne vérezzen. Aristou harmincvalahány lehet, sötét, magas és nagyon jóképű, egyszersmind kibírhatatlan. – Hát ez egy kicsit változtat a dolgokon. – Peter sóhajtott. – Akkor nem aggódom többet Helenáért. Nyilván tudja, mit csinál, és vigyáz magára. – Nyilván – vetette közbe Lydia hamiskásan.

Peter leült a karosszékbe, és aggodalmasan nézett barátnőjére. – Hé, öreglány, nem kell mellre szívni. Mondhatom neked, hogy elég volt a munkából és feszültségből, itt az, ideje lazítani egy kicsit. Gondoltam, a mostam úton majd kipihened magad, de figyelmeztethettél volna, hogy ilyenkor kétszer olyan keményen kell dolgoznod, mint az irodában. Ráadásul még Aristou is erőszakoskodik veled… – Utálkozva hagyta abba. – Ne károgj már – mondta Lydia. – Legalább egy hétig, aztán remélhetőleg hosszabb ideig nem is látom. Az irodáik New Yorkban más épületben vannak, mint a mieink. – Akkor mit akart? Lydia megvonta a vállát, és igyekezett közömbösnek látszani. – Csak hogy figyelmeztessen, kapok hat hónap próbaidőt, ami alatt bebizonyíthatom, mit érek a cég számára, és ha azután nincs velem megelégedve, elbocsát. Kedves, hogy figyelmeztet, igaz? Peter füttyentett. – Megteheti? – Persze hogy megteheti. Azt hiszi, övé az egész világ, és rajta mindenki. De nekem eszem ágában sincs, hogy meglássam, megfelelek-e az átkozott igényeinek. Más állást találok, méghozzá jobbat, mielőtt odáig jutnánk. És bedughatja a szeretőjét az állásomba. Nem dolgoznék neki még kétszeres fizetésért sem. Peter hozzáhajolt, és megszorította a karját. – Semmit se kapkodj el. Csak felbosszantott, ennyi az egész. A dolgok változhatnak. – Kétlem – sóhajtott Lydia. – Eljátszottam minden esélyt, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Tudod, hogy tegnap este a koktélpartin fél órát beszélgettem vele anélkül, hogy tudtam volna, kicsoda? Peter hitetlenkedve nézett rá. – Ó, Lydia! Csak nem ejtettél el róla valami szörnyű megjegyzést? Lydia kuncogott. – Nem. Nem arról van szó. Még sokkal rosszabbul is szerepelhettem volna. – Hogy az ördögbe nem tudtad, hogy ő az? Lydia megint sóhajtott, képtelen lévén elmagyarázni, hogyan oltotta el minden kíváncsiságát a tüzes sóvárgás, amit Nick ébresztett benne. – Azt hittem, egy üzletember az utazás részvevői közül, Azt mondta, hogy Nicknek hívják. Nem kapcsoltam Össze Nikos Aristouval. Peter szürke szemei körül ráncok jelentek meg a nevetéstől. Igazán kedves ember, gondolta Lydia, maga is nevetve az eseten. Miért képes egy durva és erőszakos férfi, mint Nick, olyan testi érzéseket kiváltani benne, amilyenek a legkedvesebb, legfigyelmesebb férfiaknak, olyanoknak, mint Peter, sohasem sikerül? Lydia felállt. – Ha úgy néz ki, hogy ez lesz az utolsó utam, igyekszem jól érezni magam. A délutánt az üres medence mellett töltöm a napon, közben fröccsöt szürcsölök, amíg el nem indulunk. Velem tartasz? – Kész örömmel! – felelt habozás nélkül. 3. Késő délután az Aphrodité kecsesen siklott ki Pireusz kikötőjéből, miközben az utasok a hajé korlátjához zsúfolódva figyelték a szürkésbarna párába vesző Athént a látóhatáron. A pihentető délután, amit Lydia Peterrel lustálkodva töltött a hajó úszómedencéje mellett, segített visszanyerni az erejét a Nickkel való délelőtti viharos találkozás után, és könnyebben úrrá tudott lenni a sok apró galibán, amit Simon Hale, az Aristou által felfogadott ifjú pénztáros okozott. Hét órakor sikerült leráznia Simont, aki még mindig nem értette a hajó. fedélzetén szokásos, egyszerű szabályt a borravalóval kapcsolatban. Türelmét vesztve végül azt

mondta neki, hogy másnap majd újra elmagyarázza az egészet, és a kabinjába ment, hogy átöltözzön a Peterrel megbeszélt vacsorához. Lydia kinyitotta a hajóablakot és boldogan szívta be a nyugodt tengerről áradó sós levegőt. Simon ügyetlensége miatt el kellett hárítania Peter korábbi koktélmeghívását. Úgy érezte, sose bajlódott még ennyi elveszett és ideges utassal, olyannal, aki tudni akarta, vajon a csapvíz iható-e, vagy aki azért dühöngött, mert a villanyborotvája megrázta a fürdőszobában. – A felirat elmagyarázza, hogy a hajó fedélzetén a feszültség kétszáznegyven volt – magyarázta türelmesen számtalanszor aznap. – A pénztárosunktól kaphat transzformátort, ha nem hozott magával. De Simonnak fogalma sem volt, hol találhatók a transzformátorok, és Lydia is képtelen volt rájönni, hogy Giorgos, az állandó pénztáros hol tárolhatja azokat. Titkon azért imádkozott, hogy mielőtt a legközelebbi hajóútra sor kerül, Giorgos felépüljön a műtét után. Nagyot sóhajtva azon töprengett, vajon Helena, az új segítője is olyan kétbalkezes-e, mint Simon, miközben sietve mosdott. Az utaskísérő kopogott az ajtaján. – Tessék. – Miss Denton, a kapitány hívja, vacsorázzon ma vele. Szabad még? – Hello, Ari. Valóban a társaságomra vágyik? Nagyon kivagyok. – Mondjam, hogy igen? Lydia nevetett. – Nem utasíthatom vissza a meghívását. Mondja meg neki, hogy örömmel elfogadom. Ismét kopogtak az ajtaján. – Tessék. Hello, Simon – mondta kétségbeesve. –Újabb bajok? – Igen, Miss Denton. Gyönyörűen néz ki! – tette hozzá akaratlanul. – Köszönöm. Szólíts Lydiának, rendben? Sose tudom, kire gondolsz, amikor Miss Dentonnak hívsz. – Igen, rendben. Mr. Williams nagyon dühös; azt mondta, hogy hozzád fog fordulni. – Miért? – sóhajtott Lydia, – Már el is késtem a vacsoráról. Simon az ajkába harapott. – Feldühödött a szerencsejáték miatt, azt hiszem. – Nem várhat az ügy vacsora utánig? – kérdezte Lydia mérgesen. Biztos volt benne, hogy Simon, bár úgysem ismerné be, mondhatott valamit, ami felbosszantotta Mr. Williamst. – Azt mondtam neki, hogy most megbeszéled vele. – Jó, de máskor ne csinálj ilyet, Simon. Legközelebb mondd azt, hogy rendelkezésére állok, amint az időm engedi. – Lesütött szemére nézve Lydia még hozzátette: – Oké, most az egyszer még kihúzlak a bajból. – Köszönöm. Becsukta maga mögött az ajtót, és követte Simont a keskeny folyosón. Simon félénken kopogott. – Mr. Williams, Miss Denton van itt. Az ajtó kitárult. – Á, üdvözlöm. Mit hallok, hogy a szerencsejáték csak szilveszterkor engedélyezett Görögországban? A feleségem meg én úgy készültünk, ki™ szórakozzuk magunkat, amíg itt vagyunk. – Beszéd közben sárga nyakkendőt kötött. Lydia fellélegzett. Ezt a válságot egyszerűbb lesz megoldania, mint a többit a mai nap folyamin. – Félreértette a törvényt, Mr. Williams. A szerencsejáték csak nyilvános helyeken tilos, ebből a szempontból viszont a mi hajónk nem számít annak. Remélem, kielégítőnek fogja találni a fedélzeti játéktermeket. Mr. Williams még mindig csalódott volt. – Legalább itt szórakozhatunk – mondta zsémbesen. – Bár jó lett volna kipróbálni az éjszakai mulatókat Görögországban.

– Éjjelente általában a tengeren vagyunk, hogy napközben több időnk legyen a környező szigetekkel ismerkedni, Azt hiszem, a kaszinónk és a kártyaasztalaink teljes megelégedésére szolgálnak majd. Most ha megbocsát… – Lydia rámosolygott Mr. Williamsre, és Simon karját erősen megragadva elhúzta őt az ajtótól. – Azt mondtad neki, hogy szilveszter napját kivéve Görögországban tilos a szerencsejáték? – kérdezte fagyosan, amikor hallótávolságon kívül kerültek. – Egy könyvben olvastam. A könyv nem tévedhetett. – Most már tisztában vagy a szerencsejátékra vonatkozó törvényekkel? – faggatta Lydia. – Mit gondoltál, miért van egy egész játéktermünk, ha az utasoknak tilos játszaniuk? Évi egy alkalomra tartogatjuk? – Nem. Meg fogom jegyezni. – Simon megbántódott Lydia csípős modorától, és gyorsan odébbállt. Lydia bosszankodva indult az étterem felé. Tudta, hogy negyedórát késik. Aztán eszébe jutott, nem szólt Peleinek, hogy nem tud vele vacsorázni. A nagy étterem tele volt éhes utasokkal; köztük sietve járkáltak fel-alá a régimódi, aranygombos fehér kabátot viselő pincérek. Beszélgetés moraja ütötte meg a fülét, amikor belépett. Végigtekintett a zsúfolt asztalokon és Leonides Trakis kapitányt pillantotta meg először, aki szokásos helyén, az ablak közelében ült. Lydia bocsánatkérően mosolygott, aztán meglátta Petert egy asztalnál, nem messze a bejárattól. Odament hozzá. – Ne állj fel – kérte, miközben kedvesen üdvözölte Peter asztaltársait, egy Sally Johnson nevű, barátságos skót nőt és egy férfit, akit nem ismert. – Sajnálom, hogy elkéstem. Az a semmirekellő Simon megint bajt hozott rám. Figyelj ide, a kapitány meghívott az asztalához. Semmiképpen nem utasíthatom vissza. Ugye, nem haragszol? – Már hogyne haragudnék? – válaszolt Peter voltaképpen udvariasan, és megszorította a kezét. – De mindig megértő vagyok, hisz tudod, érezd jól magad! Van néhány más vendége is ma este, nagyon kíváncsi vagyok, mi a véleményed róluk. Lydia viszonozta a kézszorítást, és elsietett, nem is törődve Peter utolsó szavaival. A kapitány felállt, amikor az asztalához ért. – Sajnálom, Leonides. Sose voltam még elárasztva ennyi érdektelen bonyodalommal egy utazáson, amit persze mind azonnal meg kellett oldani! – Megcsókolta szakállas, cserzett bőrű arcán, és másik két asztaltársához fordult. Szeme Nick Aristou derűs, kékesfekete szemével akadt össze. Ő is felállt. – Örülök a találkozásnak, Lydia – mosolygott rá könnyedén. Pompásan nézett ki a fehér ingben, a testre szabott fekete öltönyben és a szokatlan alakú zöld nyakkendőben. Lydiának elakadt a lélegzete, amikor meglátta, és érezte, hogy szaporábban kezd verni a szíve. – Te itt? – tört ki belőle. – Már megismerkedtetek? – Leonides udvariasan hátrahúzva egy széket, hellyel kínálta Lydiát – Nem is tudtam. Ismered Helena Stavrost is? Szerettem volna, ha én mutathatom be egymásnak a legkitűnőbb utasokat, de látom, elkéstem. Komoly, barna szemével Lydiára hunyorított. Lydia a Nick balján ülő nőhöz fordult. – Hello. Te vagy Helena? Nick már beszélt nekem rólad. – Ez messze esett az elragadtatott üdvözléstől, de nem tudott magára több kedvességet erőltetni. Helena alacsony volt, feje körül röpködő dús, barna hajfürtök, csillogó barna szemei egymáshoz közel ültek lebarnult, kipirult, kerek arcán. Homokszínű szoknya és rózsaszín pamutszvetter volt rajta, amin áttűnt érzéki alakja. – Te pedig Lydia vagy. Nick nekem is beszélt rólad. Akárcsak Leonides az imént. – Elragadóan mosolygott, de Lydia nem vett tudomást barátságos nyíltságáról. Azt azért megértette, mivel bűvölte el a derűs nő Petert a repülőgépen.

Mivel kissé kényelmetlenül érezte magát, Lydia ragyogó mosollyal Leonideshez fordult, közben azt kívánta, bárcsak ne lepődött volna meg annyira, amikor Nicket meglátta. De miért nem mondta meg neki, hogy ott lesz a hajón? Lydia azt gondolta, egy ideig nem látja majd. – Örül az ember, ha téged lát, Leonides. Olyan nagyszerűen nézel ki. – Barátságosan mosolyogtak egymásra. Leonides hatvan körül volt, hihetetlenül hosszú, kampós vastag orra szinte elérte a felső ajkát. Sötétszürke szakálla elfedte hosszú állát s szinte egész cserzett bőrű, barna arcát. Szénfekete szeme csillogott összevont, sűrű szemöldöke alatt. Ma este különösen elegáns volt arany váll-lapos kék zubbonyában. – Te pedig, kedvesem, maga vagy az istennő, aki kagylóban lép ki az óceánból. Egyre szebb vagy, valahányszor látlak. Bár mintha beteg lettél volna – jegyezte meg aggódva. – Olyan sápadt és szomorú vagy. Anélkül, hogy a többiekre nézett volna, Lydia gyorsan így szólt: – Ó, nem, csak sokat dolgoztam, igaz, már megszoktam. Öt nap az Aphroditén, aztán kövér és egészséges leszek, mielőtt észrevenném. – Majd így folytatta, mert tudta, hogy a kapitány közös barátokra gondol: – Hallottál Iannisról, ugye? – Igen, agape mou. Rettenetesen sajnálom. Micsoda tragédia. Lydiának elszorult a torka, amikor meghallotta az öreg kapitány elérzékenyült hangját. Annak idején nagyon elszomorította Iannis halála, de most az ismerős görögországi vidék láttán felbukkanó emlékképek még fájdalmasabbá tették a hiányát, Iannis hozta Őt először Görögországba, ő segített a félénk, de lelkes lánynak, hogy tevékeny, sokoldalú nővé váljon. Lydia soha nem ismerte a saját apját, és Iannis annyira fontos lett számára, mintha a lánya lett volna. Látva Lydia szomorúságát, Leonides másfelé terelte a beszélgetést. – Mi már rendeltünk, attól tartva, hogy késel. Nézd meg az étlapot és válassz, amit szeretnék Amíg Lydia tanulmányozta az étlapot és hagyta, hogy a többiek nélküle folytassák a beszélgetést, helyreállt a lelki egyensúlya. Mikor rendelt, már jobban érezte magát, és Nickhez. fordult, nehogy azt gondolja róla, hogy felkavarja a jelenléte. Szíve mégis nagyot dobbant, amikor újra összetalálkozott a szemük. Nick rejtélyesen nézett Lydiára.. – Mintha meglepne, hogy itt látsz – jegyezte meg Nick. – Nem gondoltad, hogy részt veszek egy ilyen luxusutazáson, ha már módom van rá? – Nem említetted ma reggel – szedte össze magát Lydia. – Másrészt én intéztem az összes helyfoglalást, de a te neveddel nem találkoztam. – Helenára nézett. – És a tiéddel sem. Peter mondta, hogy itt leszel, így tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy találkozzunk. Lydia meglepetésére Helena egészen elpirult. – Peter George? Igen, mondta, hogy ismer téged. Egész elviselhetővé tette számomra a légi utat Angliából. Rettegek a repüléstől, de neki valahogy sikerült elérnie, hogy teljesen megfeledkezzem a félelemről. – Tényleg? – Lydia nehezen tudta elképzelni, hogy a vele szemben ülő csicsergő nő félne a repüléstől, és gyanakodni kezdett, nem valami női huncutságról van-e szó, amit Helena vonzó férfiak támogatásának kivívására és figyelmének felkeltésére használ. Visszafordult Leonideshez, és erőnek erejével igyekezett elhessegetni gondolatait Helenáról és Nickről. – Igen, köszönöm – válaszolt Leonides félig hallott kérdésére. – Szívesen iszom egy kis bort. – Egyáltalán miért izgatja őt Nick? Haragudott rá, amiért a hatása alá került. Leonides házigazdaként igazán kitett magáért a vacsoránál. Bár Lydia sose hallotta, hogy valaha is említette volna Nick nevét, kiderült, egy ideje már ismerik egymást. A kapitány pezsgőt rendelt, hogy megünnepeljék az első estét a hajón, és ahogy mondta, megtisztelje két legjobb barátját, noha a vacsora alatt jórészt Helenával beszélgetett, aki szellemesen vett részt a társalgásban.

Mire egy nagy tál gyümölcsöt helyeztek az asztalra, és kibontották a második palack pezsgőt, Lydia meggyőződött róla, hogy Helena nem afféle üresfejű szépség, hanem tehetséges és rátermett nő, akinek többéves gyakorlata van a maga szakmájában, s képes átlátni és elrendezni a vele járó összes bonyodalmat. Nem volt boldog, hogy ezt be kellett látnia, különösen azok után, amiket reggel Nick fejéhez vágott. Szinte akarata ellenére érezte, egyre jobban megkedveli Helenát. A pezsgő a fejébe szállt, felhevült és beszédes lett, még Nickkel is úgy beszélt, mintha régi barátok lennének. Vacsora után Lydia. azt javasolta Helenának, hogy sétáljanak egyet a fedélzeten. Helenát annyira meghatotta a kérés, hogy azonnal beleegyezett. Teljes csodálattal adózott Lydiának. Nyájasan megköszönve a csodálatos estét Leonidesnek, Lydia újra megcsókolta a kapitányt, aztán bátran kezet nyújtott Nicknek. Nick megszorította Lydia kezét, és Lydia a kijárat felé indulva gyorsan Helena nyomába eredt. – Úgy nézel ki, mintha bántana valami. Lydia megrázta a fejét. – Semmi komoly. Azon gondolkoztam, hogyan hozzam szóba, amiről beszélni szeretnék veled. Tudod, hogy Peter régi barátom? – Az étteremben úgy határozott, ha Helenával kell dolgoznia, legjobb lesz kezdettől tiszta helyzetet teremtenie. – Beszámolt nekem a találkozásotokról a repülőgépen, és arról, azt tervezed, hogy átveszed az állásomat. – Helena közbeszólt volna, de Lydia megállította. – Várj csak, hadd fejezzem be. Nick elmondta, hogy te leszel a beosztottam, és én azt hiszem, ez az útja annak, hogy a helyemre kerülj, ha minden úgy megy, ahogy te meg ő szeretnétek. Látod, azt akarom, hogy megértsük egymást, ha együtt fogunk dolgozni. Beszéltem Nickkel ma reggel. Azt mondta, hat hónap próbaidőt ad, és utána dönt az állásomról. Feltételezem, akkor akar majd elbocsátani és téged a helyemre tenni; addigra bizonyára mindent megtanulsz, amire szükséged van. De mivel úgy érzem, hogy a próbaidő az én esetemben igazságtalan és méltatlan, amilyen gyorsan csak lehet, másik állás után nézek. Így valószínűleg sokkal gyorsabban megkapod a helyemet, mint gondolod. Helena elképedt. – Próbaidő! – fakadt ki. – Biztos vagy benne? Én azt hittem, hogy minősítés! – Mindegy, az eredmény ugyanaz, ha téged arra szán, hogy átvedd a helyemet – feleit Lydia szárazon. – Nem ezt akarod? Heléna zavarban volt. – Igen, de úgy adod elő, mintha én eszeltem volna ki az egészet, vagy valami hasonló. Lehet, hogy buta vagyok, de én komolyan azt hittem, hogy te kerülsz magasabb állásba, ezért akarja Nick, hogy beletanuljak a munkádba, és a nyomodba lépjek. Lydia cinikus nevetéssel válaszolt. – Tegnap este találkoztam először Nickkel, és az ismeretségünk nem kezdődött a lehető legjobban. A ma reggeli megbeszélésen világosan kifejtette, hogy alaposan meg kell vizsgálnia a munkámat, mivel nem ismer. Könyökét a karfán nyugtatta, és tekintetével pásztázta a sötétedő tengert. – Nem szereted Nicket? – kérdezte Helena sajnálkozó meglepetéssel a hangjában. – Egyáltalán nem – felelte Lydia pillanatnyi hallgatás után. Az érzésre, amit Nick iránt táplált, nem illik a „szeretet” szó, töprengett, pedig olyan erős érzelmeket kavart fel benne, amire eddig még nem talált nevet. – Sajnos nagyon kötődöm a munkámhoz és a munkahelyemhez. Nagyon nehéz szeretnem, ha azzal fenyeget, hogy mind a kettőt elveszi tőlem. Helena továbbra is zavartan nézett Lydiára. – Én megértelek, de Nick meglep. Mindenki tudja, milyen kiválóan végzed a munkádat. Peter is ezt mondta nekem a repülőgépen, a kapitány is rólad áradozott, mielőtt megérkeztél volna a vacsorához. Azt hiszem, én is meg lennék sértődve a helyedben. De képtelen vagyok elhinni, hogy Nick ilyet tenne. Ez nem az ő stílusa. Ő mindig tisztességes. Úgy beszél Nickről, mint aki bensőségesen ismeri, gondolta Lydia fagyosan. – Tisztességes?

– Igen, az. Bár olykor nagyon félek tőle – vallotta be Helena. – Nem tudom, miért, hiszen soha nem bírál, vagy mérges. De soha senkit nem enged közel magához. Ez mindig nyugtalanít. Gondolom, azért, mert én túlontúl nyílt és őszinte vagyok. – Hirtelen még hozzátette: – Tulajdonképpen nagyon izgulok, hogy New Yorkba költözöm. Sose laktam ott, és nem vagyok benne biztos, hogy szeretni fogom. – Dehogynem – bizonygatta Lydia közömbösen. – És tudom, hogy dolgozni is nagyszerűen fogsz. A rövid csendet Helena törte meg; mennie kellett. – Megígértem, hogy találkozom Peterrel a táncteremben – ismerte be, és aggódva Lydiára nézett, mintha attól tartott volna, hogy Lydiát felbosszantja a hír. Csendesen folytatta: – Nem akarom beleütni az orrom, de van valami közötök egymáshoz? Nem szeretném, ha haragudnál rám, mert vele töltöm az időt, mi több, alattomosan állásodra török! – Elnevette magát. – Ha azt mondod, hogy igen, simán visszavonulok, minden rossz érzés nélkül. Lydiának tetszett Helena kedves, barátságos és becsületes viselkedése, és félig rámosolygott. – Peterés én jó barátok vagyunk – válaszolt könnyedén. – De sose jutottunk tovább, és nem is fogunk, – Nyelt egyet, maga sem tudva, képes lesz-e ugyanolyan nyílt lenni, mint Helena volt. – Feltehetek én is egy személyes kérdést? Peter azt mondta, hogy Nick barátnője vagy. Igaz ez? Helena barna szeme tágra nyílt. – Ezt mondta? Nem! Ezt soha nem mondtam neki! – Összevonta a szemöldökét. – Ó, várj csak, talán félreértett engem. Azt hiszem, ugrattam őt valamivel, és megemlítettem Nick barátnőit… de nem, én isten bizony nem tartozom közéjük. Bár úgy tűnik, van neki egy csomó. – Megint mosolygott. – Ezért voltál olyan barátságtalan, amikor először megláttál – mert azt hitted, rávettem, rúgjon ki téged, hogy aztán enyém legyen az állásod? Tényleg, Lydia, remélem, megjavult már rólam a véleményed. Lydia bocsánatkérően mosolygott. – Tényleg megjavult, és azt is tudom, nagyszerűen fogsz dolgozni. Üdvözlöm Petert; mondd meg neki, hogy elnézést kérek a vacsora miatt. Holnap találkozunk. Mikor Helena elment, Lydia a karfának dőlt, és elmerült a gondolataiban. Általában higgadt és hidegvérű volt, de az utolsó két éjszaka rendkívüli módon felkavarta az érzelmeit. Most mélyen lesújtotta Iannis halála, pedig amikor meghalt, könnyebben tudott uralkodni magán. Az első találkozásukkor Őrülten vonzódott Nickhez, másnap reggel meg ugyanannyira gyűlölte, úgy készült, hogy utálni fogja Helenát; ehelyett a szívébe fogadta a lányt. Már az érzéseiben se bízhat, gondolta elégedetlenül. Riadtan összerezzent, amikor felbukkant mellette egy alak a sötétben, de aztán látta, hogy Nick az. – Megijesztettelek? – A hangja nyugodt volt. – Befejezted a beszélgetést Helenával? Nem akartalak korábban megzavarni benneteket. – Igen, túl vagyunk rajta. – Lydia szíve kalapálni kezdett. Nick levette a zakóját és a nyakkendőjét, feltűrte az ingujját, hogy szabaddá tegye izmos karját. Gallérja ki volt gombolva a nyakán, testre szabott nadrágja kihangsúlyozta karcsú derekát és csípőjét. Nick elmosolyodott. – Minden elrendeződött? – Majdnem minden. – Lydia mély lélegzetet vett, és belevágott: – Tudom, hogy reggel igazságtalanul vádaskodtam. Fogalmam sem volt, miről beszélek, ezért elnézést kérek. Helena kétségtelenül alkalmas és gyakorlott, nagyszerűen fogja végezni ezt a munkát, ha sor kerül rá. Nick értetlenül nézett rá, mint akit váratlanul ér a bocsánatkérés. Egyik kezét Lydia csupasz karjára tette, amitől borzongás futott végig a lányon. Nem mert a férfira nézni, mert tudta, az átható, sötét szemek az övére szegeződnek. Mélyet sóhajtott, hogy hevesen dobogó szívét lecsillapítsa, aztán vonakodva elhúzta a karját. Hogy másról beszéljenek, így szólt:

– Nagyszerű vacsora volt, igaz? Leonides mindig csodálatos házigazda. Örülök, ha valamelyik összejövetelhez az Aphroditét használjuk. – Azt hiszem, ő ugyanígy érez, ha te a fedélzeten vagy – mondta Nick összefont karral – Úgy látszik, különös tehetséged van ahhoz, hogy vén kecskékből, mint Iannis és Leonides, mély érzelmeket csiholj ki. A korábbi sértegetéseket felidézve Lydia szeme lángra lobbant, – Neked pedig különös tehetséged van ahhoz, hogy érzelmeket csiholj ki fiatal nőkből, akik az alkalmazottaid, és előre akarnak jutni – vágott vissza ellenségesen nézve a férfira. Nick fürkésző tekintettel kutatta. – Te is ebbe a kategóriába tartozol? – kérdezte. – Legyezgetné a hiúságomat, ha azt hihetném, hogy belőled is sikerült valami érzelmet kicsiholnom. – Még nem dolgozom nálad. – Lydia harag és öröm között hányódva elfordította a szemét. Úgy döntött, jobban teszi, ha az üzleti ügyekről beszélnek, és megint más témára tért. – Miközben Helenával beszélgettem, támadt egy ötletem valami egyedi rendezvényről, amivel elkezdhetné a munkáját. Újfajta kreatív turizmusról van szó. Kísérlet arra, hogy ezeket az összejöveteleket még eredetibbé tegyük. – Tényleg? – Nick hangszíne száraz volt. – Hogyan? Lydia komolyan válaszolt. – Az a tervem, szervezzünk olyan összejöveteleket, amelyeken ahelyett, hogy mindenkinek ugyanazt az utat ajánljuk, legyenek egyedi csoportokra szabott útjaink. Így személyhez szólóbbak és ezért vonzóbbak lesznek a mi társasutazásaink. Még nem említettem Helenának, de azt gondolom, hogy érdekes bevezetés lenne a munkájába. Nick közömbösen vállat vont. – Amíg te vagy az Apollónál az ágazat vezetője, azt mutathatsz Helenának. amit akarsz. Mintha szúrás érte volna, Lydia dühösen válaszolni akart, de aztán meggondolta magát. Azt hiszi Nick, ő még egyre arról akarja meggyőzni, hogy nélkülözhetetlen a cége számára? Milyen lehetetlen helyzetet teremtett már megint Nick, töprengett Lydia mérgesen és lehangoltan. Bármit is mondjon, Nick rögtön hátsó szándékot sejt mögötte. – Elmondok egy dolgot, amit Helenával megbeszéltünk – mondta Lydia, nem törődve Nick előbbi megjegyzésével. – Az a tervem, hogy amint visszatérek New Yorkba, új állást keresek egy másik cégnél. Nick felé fordult, sötét szeme kételyt és meghökkenést tükrözött. – Miért? – kérdezte udvariasan. – Semmi kedvem az alkalmazásodban maradni, mikor tudom, hogy néhány hónap múlva valószínűleg ki rúgsz, mert a helyemet Helenának ígérted. – Mély lélegzetet vett. – Lehet, most, hogy már tudod ezt, bármit is mondok, nem úgy válaszolsz majd, mintha nagy ravaszul az értékeimet akarnám neked bebizonyítani. Tudora, mit érek, és nem fogok előtted csúszni-mászni, hogy elismerj. Nick mintha mulatott volna. – Sose mondtam, hogy ki akarlak rúgni – tiltakozott érvelő hangon. – Miért kell mindenáron azt hinned, hogy a minősítés azonos a próbaidővel? – Mivel már találtál helyettest a számomra, világos, hogy nem akarsz tovább megtartani, mint ameddig szükséged van rám. Amellett a helyzetet, amelybe kényszerítettél, megalázónak és erkölcstelennek találom. Teljességgel ellenzem a módszereidet, ahogyan az alkalmazottakkal bánsz, de ezt reggel is elmondtam. – Például melyik módszeremet? – Nick hangja gúnyosan csengett, és Lydia tudta, hogy sikerült felbosszantania. Pedig semmi olyat nem mondott neki, amit ne hitt volna igaznak. – Ahogy úgy próbálsz meg kemény munkára és a céghez való hűségre rávenni, hogy kirúgással fenyegetőzöl, ha nem felelek meg az igényeidnek. – Érezte, Nick közel áll a

dühkitöréshez, ezért kezét, hogy féken tartsa, Nick karjára helyezte. A kidolgozott izmok érintésétől olyan érzés szaladt végig az ujjain, hogy csaknem kiment a fejéből, mit is akart mondani. Gyorsan folytatta: – Én hűséges természet vagyok, Nick, de senki nem kényszeríthet rá vagy fizethet meg érte. A hűségemet el kell nyerni, akárcsak a megbecsülésemet. Érted? Mikor Nick végre beszélni kezdeti, szinte kitört belőle a szó. – Felesleges most erről tovább vitáznunk. Nem akarom az egész utazást elrontani azzal, hogy folyton-folyvást makacsul félremagyarázod szavaimat. Csak annyit mondok, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a te hűséged a céghez milyen nagyra becsülendő, és remélem, te is rájössz majd egyszer, én is érek valamit, mint igazgató. – A másik kezével megfogta Lydia kezét. – Fázol, Lydia. Nem akarsz bemenni? Lydia hirtelen úgy érezte, mintha a bőre lángot vetett volna Nick érintésétől. Az egész testét melegség árasztotta el. A kérdést nem is hallotta, Nickre emelte vágyakozástól parázsló szemét, Nick szeme visszalobbant, és átölelte Lydiát. – Lydia – suttogta. – Olyan szép vagy. – Megcsókolta a nyakát, aztán a füle mögött, majd éhes szája megtalálta Lydia száját. Lydia térdei elgyöngültek. Karját a férfi vállára fonta, forró vágyakozás járta át a testét. Nick hatalmas, erős keze megtalálta a mellét a vékony szöveten keresztül, amire Lydia megrázkódott. Nick teste a korláthoz szorította, miközben követelőzően csókolta. – Gyere le a kabinomba – suttogta végül. – Kívánlak. Kívánjuk egymást. Lydia megpróbálta elhúzni magát, de Nick erősen tartotta. Levegőért kapkodva válaszolt: – Nem, Nick. Nem lehet. – Miért nem? – Megsimogatta a tarkóját, amitől újabb remegés járta át Lydiát. – Nem akarok veled így kapcsolatba kerülni. – Mi az, hogy így? – Robusztus ujjhegyével végigsimította Lydia ívelt szemöldökét. – Hát így – ismételte, és szomorúan Nickre nézett. – El kell ismerned, nem valami jó ötlet, hogy az ember összejöjjön a főnökével. Nick nem engedte el, de enyhített a szorításon, így Lydia a korlátnak támaszkodhatott. – Olyan szép vagy – mondta Nick. – Odavagyok, valahányszor látlak. Leonidesnek igaza volt: tényleg úgy nézel ki, mint egy istennő – a ruhád is csodálatosan ókori. De szeretnélek anélkül látni – mint egy kagylóhéjban álló meztelen Vénuszt. – Egész jó csábító vagy – mondta Lydia gúnyosan, és igyekezett könnyedén felfogni a helyzetet, hogy elhárítsa az érzelmek elszabadulását kettejük között. – Nem mondom, hogy nincs rám hatással. De teljességgel ellenkezik az elveimmel. Soha nem csináltam ilyesmit, és most sem akarom elkezdeni. Ez csak bonyodalmakhoz vezethet. Van már elég félreértés köztünk, nem igaz? Nick egy haj tinccsel játszott, amit a szél a szemébe fújt. Lassan beszélt. – Nem tudom, hogy több félreértésre vezetne-e. Inkább hasznodra volna, Lydia megmeredt. – Hogy képzeled? – Hát, ha összejönnénk, valószínűleg nem akarnék tőled megszabadulni, igaz? Biztonságban lenne az állásod. – A hangja gunyoros volt egy kicsit, de Lydia mi t se törődött a hangsúllyal, csak a tartalomra figyelt. Elhúzódott, és kiszabadította magát a ráfonódó karokból. – Minden alkalommal megdöbbentesz, valahányszor látlak – mondta keserűen. – De még semmi nem döbbentett meg ennyire, mint ez az ajánlatod. Fel vagyok háborodva, hogy azt hiszed, ezért lefeküdnék veled. Ha lefekszem valakivel, csak azért fekszem le, mert eléggé szeretem ahhoz, hogy megtegyem. Nick megpróbált visszavonulni. – Tényleg? Felkavarva a szenvedélyes vágytól, melyet érzett iránta, de a dühtől is, amit az előbbi ajánlata váltott ki benne, Lydia erőnek erejével igyekezett hűvös maradni.

– Micsoda abszurd kérdés, Nick. Először is, alig ismerlek. Másodszor, még ha meghalnék is a vágytól, hogy ágyba bújhassak veled, most, miután világossá tetted, azt hiszed, csak azért csinálnám, mert annyira imádom az állásomat, hogy szívesen fizetnék érte a testemmel, már meg se tehetném. Felejtsd el. Nem értesz engem, és nem is próbálsz megérteni. Bosszúsan és megalázottan elfordult, de Nick megfogta a karját. – Bocsáss meg, Lydia. – Nick gyorsan beszélt. – Belátom, hogy félreértettelek. De csak azért, mert annyira kívánlak, hogy azt akarom, mindenáron az enyém legyél. Most látom, hogy hibáztam, és nagyon sajnálom. Ne küldj el, mert ostoba voltam. Lydia habozott. Az előbbi szenvedélyes ölelés kibillentette az egyensúlyából. Mégis biztos volt benne, hogy még egyszer nem eshet meg. Kinyújtotta a kezét. – Nem küldelek el – mondta. – Azért még barátok leszünk. De a baráti viselkedésemet ne vedd szerelmeskedésre való felhívásnak, rendben? Vagy az Apollót illető ötleteimet a lenyűgözésedre tett kísérletnek. Nem azok. Nick megragadta a kezét. – Mostantól megjegyzem, de Lydia, ha változna a véleményed arról, ahogyan érzel irántam, ugye szólsz? Nem foglak erőltetni, de vésd eszedbe, hogy kívánlak, és nem nyugszom meg addig, amíg be nem ismered, te is kívánsz engem. – De hisz megmondtam… Nick az ujját Lydia ajkára tette. – Hallottam, amit mondtál. Én pedig bocsánatot kértem azért, amit én mondtam. Ne hozd fel ellenem. Csak emlékezz rá, hogy az ajtóm nyitva áll előtted. – Szögletes ujja újra végigsimított Lydia arcán, Nick egy éjszakai búcsúcsókra föléhajolt. Lydia az arcán érezte az ajkát, megint remegett. Nick átölelte, és a szájuk egymásra talált. Lydia zakatoló szívvel húzta el magát. – Menjünk be – mondta rekedten. Nick csendben beleegyezett, és Lydia kabinjához mentek. Az ajtónál elváltak anélkül, hogy még egyszer megérintették volna egymást.

4. Másnap kora reggel az Aphrodité Santorini kis kikötőjétől nem messze horgonyzott. Csupasz, sziklás szigetek emelkedtek ki a sötét tengerből, és az apró öböl fölött narancsszürke ormok tornyosultak. Húszas csoportokban vitte egy motorcsónak az utasokat az Aphroditéről a szigetre, miután Lydia figyelmeztette őket, hogy a meredek sziklákra az utat szamárháton kell megtenni, ezért aki szédülős vagy félti a feltöréstől a fenekét, jobban teszi, ha a parton marad. Jót nevettek Lydia szavain, és valamennyien a kirándulást választották. A szamáron való utazásra számítva Lydia fehér pamutnadrágot és egy halványzöld felsőrészt vett fel, amely szabadon hagyta szeplős hátát és vállát. Magával hozott egy széles karimájú kalapot is, hogy érzékeny borét megóvja a mediterrán nap forró sugaraitól. Mikor a motorcsónak elérte a szigetet, az utasok kiléptek a mólóra, ott várták a szamarakat, hogy feljussanak a veszélyesnek tűnő sziklaösvényen. Lydia Sally Johnsonnal, a társaság egyik legérdekesebb tagjával beszélt. Sally ötven év körüli, jó húsban lévő, éles eszű nő volt világosvörös hajjal és mindent kielégíthetetlen kíváncsisággal fürkésző, zöld szemekkel. Lydia aznap vele reggelizett; a fürge skót nőt felvillanyozóan kedvesnek találta. Friss, eleven hanghordozással elmondta Lydiának, hogy Görögország az a hely, amit egész életében meg akart látogatni, de eddig soha nem volt rá alkalma. A vidám beszélgetést Lydia az ókori görög történelemre terelte, és ez olyan témának bizonyult, ami egészen lekötötte Sally érdeklődését. Beszélgettek a Santorinin folyó ásatásokról: olyan városokat és falvakat tártak fel, amelyeket nem pusztított el a tűzhányó kitörése Kr. e. 1350-ben. Sally mint buzgó amatőr régész, rögtön fel akarta keresni a turisták elől természetesen elzárt ásatások helyét. Lydia vállalta, hogy beszél Leonides Trakis kapitánnyal, aki ismerte a tábor egyik vezetőjét. A jólelkű Leonides megígérte, hogy maga kíséri oda Sallyt, aki alig tudott uralkodni izgatottságán. A szikla oldalába vájt kanyargós ösvényen vezető utat szamárháton Lydia már sokszor megtette azelőtt, így nem aggódott az egyre meredekebb keskeny kőösvény láttán, inkább azzal törődött, hogy megnyugtassa a közelében lévő, idegesnek tűnő utasokat. Mikor a tetőre értek, Lydia leugrott a szamaráról, nyújtózkodott, és rámosolygott a fiúra, aki elvezette az állatot. – Ajaj! Nick hangját hallotta, és mikor megfordult, sötétkék szemek üdvözölték. – Fogadni mernék, hogy estére leégek. Egy éve már, hogy nem jártam itt fent. – De megéri, igaz? – kérdezte Lydia, és a tintakék tenger meg a sötét vízből kiemelkedő, csipkés szélű szigetek felé intett. A reggeli égbolt mélykék színben ragyogott, azzal az áttetsző fénnyel, amit csak Görögországban láthat az ember. – Nem hoztál napszemüveget? – aggódott Lydia. – Nagyon tűz a nap. Nick nem nézett körül Lydia kézmozdulatára; szemét Lydiára szegezte. Tengerészkék pamuttrikó volt rajta és világoskék, vékony nadrág. – Igaza van, kedves nővér – mondta, és ingzsebéből elővette a napszemüveget. – Fel kell tennem. Lydia akarva-akaratlan visszamosolygok Nick barátságos, nyájas arcára. Ebben a pillanatban ért oda Helena. – Már meggyőzött Nick? – kérdezte Lydiára nézve. – Még nem kérdeztem – felelte Nick. – Még csak a bevezetésnél tartottunk. – Miről van szó? – kérdezte Lydia. – Nick meg akar nekünk mutatni egy csodálatos tavernát valahol a szigeten – magyarázta Helena. – Azt mondja, hogy maguk csinálják a bort, és ha nem kóstoltad meg, még nem is éltél. Eljössz, ugye?

Lydia az utazás többi részvevőjére nézett, el szerette volna kísérni Nicket és Helenát, de lelkiismeret-furdalása támadt emiatt. – Ezekkel az emberekkel kellene maradnom, akik nem tudják, mihez kezdjenek itt – válaszolta vonakodva. – Végül is dolgoznom kell. Nick tiltakozott: – Ne nevettesd ki magad. Magadra is szánhatsz egy kis időt, nem igaz? Ne felejtsd el, nem vagy köteles napi huszonnégy órát dolgozni. Nem beszélve arról, hogy jóságos doktorunk is szabadnapot rendelt ma számodra. Hol is van a doktor, Helena? Helena is csatlakozott Nickhez: – Peter külön mondta, hogy neked is el kell jönnöd, mert túl sokat dolgoztál. Ragyogóan fogunk szórakozni. Peter odaát a boltban napszemüveget vesz, mert a magáét a hajón hagyta. – Túloztok – nevetett Lydia, végül engedett a rábeszélésnek. – Rendben van, jövök. Ami igaz, igaz, szívesen megkóstolok egy kis santorini házi retsinát! – Nagyszerű – mondta Nick, átkarolva mindkettőjük vállát. – Meneküljünk, mielőtt bárki más velünk akarna tartani. Peter éppen most bukkant elő az ajándékboltból a háromszög alakú tér bal oldalán, tükröző napszemüveg volt rajta. Helena elfintorodott. – Rémes – mondta neki. – Senki nem láthatja, hová nézel. – Ez a jó benne – hangzott a válasz. Helena és Peter kevéssel Nick és Lydia előtt haladt, akik hallgatagon követték őket. A tegnap esti csókok keltette áram feszültsége még ott érzett közöttük. Lydia a szempillái alól Nickre nézett, és próbálta kitalálni, mire gondol, de ő érthetetlenül derűs és nyugodt volt. Elfelejtette volna az ölelkezést a fedélzeten? Hogy megtörje a csendet, Lydia hirtelen megszólalt: – Tudtad, hogy Sally Johnson megszállott régész? Mindenáron el akar jutni az ásatásokhoz a sziget másik felére. Mivel sokat hallott róla, és tudtam, hogy Leonidest is érdekli a régészet, rábeszéltem, hogy vigye el oda Sallyt és mutasson meg neki mindent, amit lehet. Nick sötétkék szemével hunyorítva pillantott Lydiára. – Párválasztási szolgálat? – Szó sincs róla – felelte Lydia méltatlankodva. – Megtettem volna ugyanezt akkor is, ha Sally férfi lenne. – De lehet, akkor Leonidest nem tudtad volna rábeszélni, hogy vigye el – mondta Nick. A két pár felfelé kaptatott a keskeny utcán, melyet apró, fehér házak szegélyeztek. Hagyományos fekete és szürke ruhába öltözött özvegyasszonyok és csúfolódó, szemtelenkedő utcagyerekek mellett haladtak el. Végre maguk mögött hagyták a falut, és egy földúton mentek tovább, amely vadvirágokkal teleszórt széles mező és olajfaliget között vezetett. Helena el volt ragadtatva, amikor megpillantott egy szamarat, boglárkát rágcsálni az olajfák árnyékában. Petert mellé állítva, több fényképet csinált róla, míg a másik kettő közben azon igyekezett, hogy Petert megnevettesse. A hosszú séta gyorsan telt, és hamarosan egy másik kis falu első házaihoz értek a hegyoldalon. A taverna mögött négy asztalt helyeztek el, a nagy, vörös cserepekkel fedett verandán, amely kakukkfűszagú meredek hegyoldalra nézett; a lejtő alján túl fehér hab mosta csipkés sziklák, távolabb pedig az Égei-tengerből púpos hátú bálnaként kiemelkedő vulkáni szigetek látszottak. Kora délelőtt lévén, ők voltak az első vendégek. Egy öreg ember jött ki a teraszra, és rázott kezet Nickkel, amikor felismerte. Barátságosan beszélgettek görögül, aztán az öreg felesége is odajött, és megölelte Nicket. Alacsony, testes asszony volt, ősz haja fehér kendő alatt kontyba kötve, egyszerű kék ruhája előtt tiszta, fehér kötényt viselt. Miután bemutatta a barátait, Nick azt mondta az idős párnak, hogy meg szeretnek kóstolni a háziborukat, aztán megnyugtatta a többieket, hogy bármit is kapnak, az nagyszerű lesz.

Először egy kancsó aranyszínű retsinát tettek eléjük. Az illatos házibor olyan volt, amilyent Lydia még sohasem ízlelt azelőtt. – Mia orea! – kiáltott elragadtatottan. A házigazdák belepirultak a dicséretbe, aztán apró léptekkel olajbogyóért, feta sajtért, pita kenyérért és frissen sütött mézes-diós édességért siettek. A négy vendég élvezte a békés hangulatot, amit az élénkített, hogy a házigazdák néha odajöttek, szóba hozva az új görög kormány ügyét vagy a nagyszerű időjárást, amely kegyeibe fogadta őket. Az utazásról beszélgettek, néhány utasról meg az elmúlt évtizedben végbement görögországi változásokról. Lydia megtudta, hogy Helena eredetileg rodoszi. A szülei 1967-ben az ezredesek államcsínye után vándoroltak ki Amerikába. Mikor elváltak, anyja Angliába költözött, apja pedig nem sokkal később meghalt, csakúgy, mint Lydiának, akinek az apja akkor halt meg, amikor ő még csak ötéves volt. Peter beszédes és szórakoztató volt, Lydia ritkán látta ilyen jó hangulatban. Nick továbbra is derűsen vett részt a társalgásban. Ahogy végeztek a kancsó borral, rendeltek egy másodikat is, mert egyikükre sem volt ártalmas hatással.” A tiszta, arany napfény átszűrődött a verandát borító szőlőlugason, lágy smaragdszínbe vonva mindannyiukat. Mikor végre távozni készültek, Lydia meglepetten tapasztalta, hogy alig tud felállni. Nick nevetve támogatta. Érintésére Lydiát furcsa remegés járta át, amit a bornak tulajdonított. – Remélem, azok a szamarak nem ügy töltötték az időt, mint mi – mondta nevetve. – Nem szeretném, ha becsípett szamár vinne le azon a sziklán! Hosszasan búcsúzkodtak a házigazdáktól; és – miután Nick, ragaszkodva ahhoz, hogy ő rendezze a számlát – valamennyien jókedvűen elindultak a másik falu felé. Lydia bosszankodott magán, milyen nagy élvezettel hallgatja Nick lebilincselő csevegését – végtére is azt akarta, hogy a kapcsolatuk üzleti keretek között maradjon. Mégse tudott magán erőt venni: boldogság volt Nickkel lennie, és csak magát csapta volna be, ha az ellenkezőjét állítja. Lassacskán elérték a falu közepét, ahol a többi részvevő fel-alá bóklászva várt a szamarakra, hogy levigyék őket a kőszirten a motorcsónakhoz. Sally és Trakis kapitány utolsónak érkezett. Sally csillogó szemmel, lelkesen köszönte meg Lydiának, hogy eljuthatott az ásatásokhoz, és elmondta, többet láttak, mint amire számított. A kapitányra vetett egyetlen pillantásból Lydia azt is kitalálta, hogy neki is kedvére volt a kirándulás. Felültek a szamarakra. Lefelé menni sokkal gyötrőbb volt, mert a sziklás ösvény meredeksége miatt veszedelmesen előredőltek a nyeregben. Még Lydia is, minden merészsége ellenére, megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre sík területre értek, és hálás pillantást váltott Helenával, aki egészen elsápadt. Nick, látszólag higgadtan, besegítette őket az utolsó visszatérő motorcsónakba, és elindultak az Aphrodité felé. Santorini félelmetes kőszirtjei a távolba vesztek, és amikor Lydia végre lemondott a látványról, a szeme találkozott Nick szemével. – Mit tervezel délutánra? – kérdezte Nick. Elrejtve a zavart, amit érzett, mikor észrevette, hogy Nick őt nézi, gyorsan így felelt: – Megkérem Arit, kerítsen nekem egy nagy palack jéghideg ásványvizet. Magammal viszem a medencéhez. Ezt meghallva Helena így szólt: – Mennyei ötlet! Én is jövök. Peter morgott: – Nem fáj a fejetek? Az enyémből mintha egy kalapács akarná kiverekedni magát. – Nem kellett volna meginnod az utolsó pohár bort – korholta Helena. – Hisz mondtam neked. – Semmi ilyent nem mondtál. Éppenséggel pontosan emlékszem, hogy te kínáltál vele.

– Nem gondoltam, hogy elfogadod! Akárhogy is, majd úszol egyet a hideg vízben, és kitisztul a fejed, szóval ne aggódj. Nick nem szólt semmit, és Lydia félig-meddig azt remélte, hogy nem tárt velük. Elbátortalanodott, ha arra gondolt, már mennyire a hatása alá került. Emlékeztetnie kellett magát, mit mondott tegnap este Nicknek, de ha őszinte akart lenni, be kellett ismernie, hogy az emlékezetében sokkal jobban megmaradt Nick ajánlata, mint a saját tiltakozása. Igyekezett a fejében tartani, hogy Nick látszólagos udvariassága és barátságos viselkedése csak újabb próbálkozás, hogy eljusson hozzá, ennek ellenére érezte, egyre jobban és jobban szereti. Nick egy kis időre felbukkant a medencénél tengerészkék fürdőnadrágban. Lydia nagy levegőt vett, amikor meglátta kisportolt, ruganyos testét a medencébe ugrani. – Hűha – mormolta mellette Helena. A fehér bikini alig takarta telt idomú, barna alakját. Lydián smaragdzöld bikinije volt. – Az ilyen fickókat csak teljesen felöltözve szabadna bárhová engedni. – Lydia szemébe nézett, és nevetett. – Egyet kell értened – láttam, hogy néztél rá. Lydia megpróbált közömbösen vállat vonni, de Helenát nem tudta becsapni. – Ha tényleg nem érdekelne, áradoznál a testéről, mint én – mondta. – Nem tudsz rászedni. Hallottál tőlem egy szót is Peterről, na ugye? – Ó, itt jön Ari a vizünkkel. – Lydia felült, és integetett neki. – Szomjan halok, te nem? Köszönöm, Ari. Ez nagyszerű. Peter és Nick csatlakozott a nőkhöz, a testükről csöpögött a víz. Lydia jéghideg ásványvizet nyújtott nekik citrommal, közben kerülte Nick tekintetét. Hamarosan felállt, beugrott a medencébe, és megállás nélkül leúszott néhány hosszt. Érezte, amint Nick szeme szinte rátapad, és kíváncsi volt, vajon Nick is észrevette-e az imént, hogy ő bámulja. Végül kifulladva kijött a medencéből, és visszatért a nyugágyához. Nick közben elment, Lydia pedig képtelen volt eldönteni, hogy mit érez leginkább, megkönnyebbülést vagy csalódást. Legközelebb Krétán álltak meg. Lelkiismeret-furdalást érezve amiatt, hogy az előző szigeten elhanyagolta vendéglátói teendőit, teljes odaadással vezette az összejövetel részvevőit Knósszoszban, Minosz király egykori birodalmának fővárosában. Bejárták a dombtetőre épített palotát, ahonnan lélegzetelállító látvány nyílt a tengerre. Narancsligetek és fehértemplomok ragyogtak a reggeli napfényben, éles ellentétben a kastély benti homályával, ahol Lydia megmutatta a csoportnak a falakat borító egyedülálló freskókat. Lydia rengeteget tudott a romokról, hiszen sokszor volt már a szigeten, és szívesen adta elő az érdeklődőknek a különböző helyekhez kötődő mítoszokat és legendákat. Helena hűségesen vele tartott, lenyűgözve Lydia hatalmas tudásától. Mikor a csoport visszafelé haladt az Aphroditéhoz, összetalálkoztak Nickkel, aki zsebre dugott kézzel jött szembe. Helena bizalmasan hozzá fordult: – Hihetetlen, hogy Lydia mi mindent tud! Minden egyes kérdést megválaszolt, akárki akármit is kérdezett. Nick, én sose leszek erre képes. Ráadásul egyszer se jött ki a sodrából. Jobb lenne, ha lemondanál arról, hogy én vegyem át a helyét. Mielőtt Nick válaszolhatott volna, Lydia határozottan közbeszólt: – Bolondság, Helena. Gondolod, hogy mindezt tudtam az első utamon? Gyorsan belejössz majd. Ami meg a türelmet illeti, nem hiszem, hogy te lobbanékonyabb lennél, mint én vagyok időnként. Egyszerűen csak jó hangulatban voltam ma délután. – Dacos pillantása találkozott Nick rejtélyes arckifejezésével, de ő csak ennyit mondott: – Lydiának igaza van, mint mindig. Ki-ki a kabinjába ment, hogy átöltözzön a vacsorához.

Másnap kora reggel az Aphrodité befutott a rodoszi kikötőbe. Mikor Lydia kilépett a zuhany alól, kopogtak az ajtaján. – Ki az? – szólt, nagy fehér törülközőt csavarva maga köré. – Nick. Lydia habozott. – Épp most jöttem ki a zuhany alól. – Engem nem zavar. Bejöhetek? Egy percig se fog tartani, és úgyis sietek. Nincs abban semmi illetlen, ha az embert törülközőbe bugyolálva látják, gondolta Lydia. Látta már őt Nick bikiniben is, ami messze többet hagy szabadon. – Oké. Nick kinyitotta az ajtót, és bizonytalanul Lydiára mosolygott. Sárgásbarna nadrágot viselt és a nyakánál kigombolt, tűzpiros, laza teniszinget. Lydia szíve hirtelen megdobbant, amikor meglátta. Minden alkalommal, amikor elváltak, azt gondolta, hogy túl van már ezeken a testi reakciókon, amiket Nick vált ki benne, de mikor újra találkoztak, az érzés ugyanúgy végiglüktetett rajta, mint amikor először látták egymást. – Mmm – mormogta Nick. – Bocsáss meg, hogy így berontok. – Becsukta az ajtót maga mögött, és nekidőlt. – Azt akarom kérni, hogy felejtsd el ma délelőtt a bűntudati komplexusodat és töltsél velem pár órát Rodoszon. Elviszlek ebédelni egy különösen kedves helyre. Úszhatunk is, ha kedved van. A meghívás csodálatosan hangzott, de Lydia szabadkozva tiltakozott: – Ó, nem, Nick, nem tehetem. Santorinin is eltűntem – mit fognak az emberek gondolni rólam? – Beláthatnád, az emberek maguk is elvannak. Nincs rá szükség, hogy kényszerből végezd a munkádat. Másrészt szeretném, ha egészséges lennél, mielőtt visszatérsz New Yorkba. Persze, a cég érdeke. Lydia elnyomott egy sóhajtást, és magyarázatot keresett arra, miért bosszantja, ha Nick egy kalap alá veszi az egészségét és a cég érdekét. – De igazán… – kezdte. – Azt is szeretném, ha Helénának alkalma lenne, hogy az egyik ilyen kirándulást egymaga vezesse – vágott közbe Nick. – Mivel ő eredetileg rodoszi, tud róla valamit, és boldogulhat a csoporttal. Ez alkalommal hallható volt Lydia sóhaja. – Ez megnehezíti, hogy nemet mondjak, mert úgy tűnne, mintha meg akarnám tagadni a lehetőséget Helenától, hogy átvegye a helyemet. Meglepetésére Nick elvigyorodott. Sokkal meztelenebbnek érezte magát törülközőbe burkolózva, ahogy nedves hajából a víz csupasz vállára csöpögött, mint bikiniben a medence partján. Nick mintha belefúrta volna a szemét, hogy lehúzza róla a törülközőt. De kifejezéstelen hangja meghazudtolta érzéki tekintetét. – Úgy kérem ezt tőled, mint valami különös kegyet. Ugye nem utasítasz vissza? Megígérem, hogy elviszlek Lindosba rögtön ebéd után, ahol találkozunk Helenával és a többiekkel. – Ó – Lydia még habozott. – Megy veled valaki más is? – Ha más is velük tart, beleegyezik, gondolta. Nick hozzálépett. – Ma nem, Lydia. Ma csak én akarok veled lenni. Már beszéltem Helenával, aki vadul olvassa az összes útikönyvet, amit csak meg tudott kaparintani. Nem szeretnék neki csalódást okozni. Egy óra múlva itt vagyok érted, rendben? Egy csöppet sem jött közelebb hozzá, de átható tekintetétől Lydia mégis megbabonázva állt. Újra azt a különös, bizsergető vágyat érezte forrón szétáradni a bőrén. Akaratlanul bólintott egyet, mielőtt a férfi elmosolyodott, sarkon fordult és távozott volna. Nick újra kopogott a kabin ajtaján; Lydia beengedte. – Kész vagy? – kérdezte.

– Igen, bár nem sikerült teljesen elhessegetned a bűntudatomat. De ne törődj vele. Elég kéjsóvár vagyok ahhoz, hogy most már ne hátráljak meg. Menjünk. Anélkül hagyták el a hajót, hogy bárkivel is találkoztak volna, és Nick a mólótól elvezető úton egy fénylő, piros Mercedeshez vezette Lydiát. Lydia zavartan nézett a kocsira. – Ezzel akarsz elvinni? Mit forgatsz a fejedben? Nick könnyedén elmosolyodott: – Soha nem mondtam, hogy nem akarlak elkápráztatni, csak azért, mert te azt mondtad, meg se akarod próbálni, hogy te kápráztass el engem. De nem kell komolyan vermed. Ugorj be. Lydia a hátsó ülésre hajította a szatyrát, és kényelmesen elhelyezkedett a fényűző bőrülésen, majd letekerte az ablakot. – Kényelmes? – kérdezte Nick, miközben mellé ült. – Furcsa lenne, ha nem lenne az – felelte Lydia. Mi hasznot réméi abból Nick, hogy ennyi figyelmet szentel neki? Azt gondolja, hogy hálából majd ágyba bújik vele? Ha így van, meg fog lepődni, mondta Lydia magában; de most miért ne érezze magát olyan jól, ahogy csak lehet. Egy keskeny, parton kanyargó aszfaltúton kihajtottak a kikötőből. Nick kellemes iramban vezetett. Lydia így nézhette az út menti halászfalucskákat és a napfény kápráztató játékát a tiszta, türkizkék vízen. Nick bekapcsolta az autórádiót. Mikis Theodorakis szívbe markoló zenéje áradt a hangszórókból, melynek szenvedélyes rajongója volt. Nick mindig meglep, gondolta Lydia, és érdeklődéssel hallgatta, mit mesél a zeneszerző harcáról a görög junta kormányával, amely Theodorakis sokéves száműzetésével végződött. Sose gondolta volna, hogy zeneimádó. Amikor meglátták a bíborszínű meredek kőszirtet Lindos romjainál, Nick a keskeny, burkolt útról lekanyarodott egy hosszú tengerparti strandra, ahol néhányan elszórtan feküdtek az aranyszínű homokon, és úsztak a kristályos hullámokban. A tengerparti város távolról fehér és téglapiros villódzással szikrázott a napfényben a szirt lábánál. – Ott fogunk enni. – Nick a város felé mutatott. –Onnan csak egy ugrás Lindos, így nem kell izgulnod, hogy elkésel. De előbb úszunk. – Kikapcsolta a motort. – Belebetegszem, ha fel-alá kell úsznom abban a medencében. Te nem? Nagyszerű lesz valódi hullámokkal birkózni. Lydia bólintott, látszott a szemén, hogy örül. – Át kell öltöznöm. – Át tudsz öltözni a kocsiban? Én lemegyek a partra. Lydia jólnevelten bólintott. Nick kiszállt, és becsukta a kocsi ajtaját, aztán behajolt az ablakon. – Az ösvény arra van mondta, és mutatta az irányt, – Lent találkozunk. Mikor elment, Lydia az első ülésen a fehér törülköző alatt tekeregve gyorsan felvette a zöld bikinit, aztán visszahúzta a sortját, és a törülközőt a vállára vetette. Nem feledkezett meg róla, hogy bezárja a kocsit, és Nick után ment a partra. Nick már levetette az inget és nadrágját, s csak a tengerészkék fürdőruha volt rajta, amikor kiterítette a törülközőjét a homokon. – Milyen csodálatos strand! – kiáltott Lydia, miközben a törülközőjét Nické mellé húzta, és igyekezett kivonni magát a mellette fekvő izmos férfitest látványának hatása alól. – Hogy tudtál ilyen barna maradni egész télen át? – Fehér, szeplős karját Nickéhez tette. –Igazán úgy érzem magam, mint egy kísértet. Nick jól szórakozott. – Sose láttam még szeplős kísértetet. De örülök, hogy elhoztad a kalapodat. Nem úgy nézel ki, mint aki sok napsütést bír. Könnyen leégsz? – Nagyon – mondta Lydia, összeráncolva az orrán a bőrt. – Bosszant is, mert semmit sem szeretek jobban, mint a napon feküdni. Kibújt a sortjából.

– Honnan tudsz ennyit ezekről a szigetekről? Ide jársz minden hétvégén? – kérdezte gyorsan Lydia., látva, hogy a férfi szemei már megint rajta időznek. – Nem egészen – felelte. – De majdnem. Úszni szeretnél, vagy inkább napozol először? – Úszni. Azzal eléggé elfáradok ahhoz, hogy ne gondoljak semmire. – Mi az, amire nem akarsz gondolni? – kérdezte Nick. Sötétkék szeme a tenger hullámait figyelte, melyek megtörtek a csillogó, aranyszínű homokon. – Arra, hogy embereket kellene körbekísérnem a szigeten, és gondoskodnom a felhőtlen szórakozásukról. – De most engem kísérsz, s gondoskodsz a felhőtlen szórakozásomról – fogta a szaván gúnyolódva Nick. – Te nem számítasz – mondta Lydia meggondolatlanul. – Miért nem? – Te magadról is tudsz gondoskodni. A többiek nem. – Honnan tudod, hogy én képes vagyok magamról gondoskodni? Képzeld el, hogy egy naiv, félénk, hebegő ifjú vagyok, aki rettegő bámulattal tekint fel rád. Ez elég ahhoz, hogy elhagyjon a bűntudatod? Lydia nevetett, közben Nick erős állkapcsát és átható szemeit nézte. Széles mellkasán és karján fénylett a fekete szőr a délelőtti napfényben. – Van némi fantáziám, de még én se tudnálak ilyennek elképzelni. Lydia belevetette magát az első nagy hullámba, amely elérte a csillogó homokot, és a tiszta, meleg víztől felfrissülve nekiindult a tengernek. Megfordult, hogy a hátán lebegjen, és felnézett a békés kék égboltra. Egy váratlan hullám átcsapott az arca fölött, alámerült, és a víz alatt kinyitott szemmel nézte a moszat- és korallcsomókat, melyek sötét foltoknak látszottak az alatta lévő fehér homokon. Aztán kiemelkedett a vízből, és megint sütkérezett a napon. Látta Nicket a parthoz közelebb futó hullámokon; Lydia körül tökéletesen nyugodt volt a tenger. Végül, amikor érezte, hogy a forró nap égeti érzékeny arcbőrét, megfordult, és visszaindult a part felé. Nick már megelőzte, a hátán feküdt, és a könyökére támaszkodva figyelte Lydiát. – Milyen csodálatos hely – pihegett, mikor Nickhez ért. – Istenien nézel ki itt. Kipihentnek érzed már magad? Lydia kiterítette nagy törülközőjét Nick mellett, és lustán rárogyott. – Nem igazán – vallotta be. – Rossz hatással vagy az önbizalmamra. Nick hanyatt feküdt, és becsukta a szemét. – Az érzés kölcsönös – válaszolt közömbös hangon. Elnyomva egy sóhajt, újra végignézett Nick testén. Nick hirtelen megszólalt anélkül, hogy megmozdult volna. – Észrevettem, hogy tegnap a medencénél Kazantzakist olvastad. Szereted? – Nagyon. És te? – Szeme megint Nick félig elrejtett arcát vizsgálta. – Én is. – A szájon halvány mosoly derengett. – Van egy csónakom, amit El Grecónak neveztem el. Ugyanakkor vettem, amikor a könyvet. – Éppen ezt a könyvet olvasom most. A másik, amit még olvastam tőle, az Odüsszeia. – A férfi mellkasának sűrű szőrzetére vetődő napfény fekete és arany csillogással kápráztatta el Lydia szemét. – Furcsa, legtöbben először a Zorba, a görögöt olvassák. Lydia hasra feküdt, és figyelmét a beszélgetésnek szentelte. Képtelen volt egyszerre két dologgal foglalkozni. Végre Nick közölte, hogy éhes, – Mindjárt dél van, ha nem tudnád – mondta Lydiának, miközben felült. – A gyomrom úgy korog, mintha már vacsoraidő lenne. Nem reggeliztem, és az utazástól mindig megéhezem. Van kedved eljönni a vendéglőbe, amelyikről beszéltem?

– Én is éhes vagyok. – Lydia nyújtózkodott. – Meg attól is félek, hogy olyan leszek, mint egy paradicsom, ha tovább maradok. Igazándiból hosszú nadrágot kellett volna hoznom. – Ne törődj vele – mondta, és felhúzta Lydiát. –Majd árnyékba ülünk. Csak egy rövid pillanatig tartotta Lydiát, amíg az felegyenesedett, de amikor már állt, azonnal eleresztette. Anélkül, hogy zavartatta volna magát, Nick a csípője köré tekerte a törülközőt, és levette a fürdőnadrágját. – Nem valami luxusvendéglő – mondta. – Csak egy kis pitseria. Nem bánod, ugye? Lydia megrázta a fejét. Látva Nicket a lapos hasára tekert lepedőben, rájött, milyen csábos látványt nyújthatott Nick számára aznap reggel, mikor éppen túl volt a zuhanyon. – Sőt imádom. Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek Görögországban: a legjobb ételt a legkisebb, legfélreesőbb fészekben, a világ legszebb helyeinek egyikén találod. – Szerintem is – válaszolt örömmel Nick. – Annyira fárasztanak azok az üzleti költségként elszámolt méregdrága ebédek, a szőnyegek, nyakatekert étlapok és homályos fények, hogy amikor Görögországba jövök, legszívesebben a kezemmel eszem kinn a szabad ég alatt, így sokkal jobban ízlik az étel, nem gondolod? – Dehogynem – mosolygott Lydia és megfordult, hogy visszamenjen a kocsihoz átöltözni. – Vidd a kulcsokat is – emlékeztette Nick. Lydia elkapta a felé hajított csomót, aztán elsietett. Nick lefegyverző arckifejezése és az előbbi kedves beszélgetés nem könnyítette meg Lydiának, hogy továbbra is bizalmatlan legyen iránta, és ellenálljon neki. Nick egy kis szabadtéri pitseriához vezetett a szomszédos halászvároskában Lindos szirtjei alatt. Az asztalok hátul voltak, ahonnan egy kavicsos partszakaszra lehetett látni, a homokon felfordított halászcsónakokkal. Szőlő futotta be az alacsony kőfalat, s a levelek csaknem az egész erkélyt hűvös, zöld fénybe árnyékolták, Frissen sütött halat szolgáltak fel, a retsina pedig – akárcsak a santorini – a gazda házibora volt, aki rendkívül barátságosan fogadta Nicket. – Minden nőt, akit le akarsz venni a lábáról, ilyen helyekre hozol? – kérdezte Lydia. – Úgy tűnik, mindenki ismer. – Nem akarta bántani Nicket, de amint befejezte, amit mondott, rájött, hogy szavai igazságtalanok voltak. Nick felvett egy olajbogyót, és elgondolkodva rágta, mielőtt válaszolt volna, aztán kihúzta a magot kissé ferde metszőfogai közül. – Nem mindet – mondta kurtán. Lydia megpróbálta jóvátenni előbbi ballépését. –Nem is gondoltam komolyan. Csodálatosan érzem magam. Te annyira édes vagy… Nick ingerülten közbevágott. – Édes! Találkoztál valaha olyan férfival, aki azt szerette volna, hogy „édesnek” hívják? De komolyan! Lydiának nevetnie kellett. – De ha az vagy. Tudom, szereted magad keménynek és összeszedettnek mutatni, de ha nem lennél egy nagy cég tulajdonosa, illene, rád, hogy nagyon édes vagy. Tényleg. – Mi köze ehhez a cégnek? – kérdezte Nick elsötétülő arccal. Lydia látta, hogy érzékeny pontot talált el, csak nem tudta biztosan, miért. Zavarba jött, széles karimájú kalapját a székére dobta, aztán felállt, hogy leüljön Nick széke mellett az alacsony kőfalra. Közben azt kívánta, bár csak barátok lehetnének. Még ha nem is akart nála dolgozni, mert próbaidőt szabott meg néki, be kellett ismernie, hogy szereti. Az igazat megvallva, sajnálná otthagyni, – Ne gubózz be, kérlek – mondta, és a retsinával telt poharáért az asztal felé hajolt. – Csak tréfáltam. – Az arca még borús volt, ezért Lydia hozzátette: – Egyáltalán, miért háborít ez fel annyira? Inkább büszkének, nem pedig mérgesnek kellene lenned azért, amit mondtam. Büszke lennék, ha ekkora cégem volna, és én is elvinnék minden vonzó férfit ilyen nagyszerű helyekre, Szerintem csodálatos, ha olyan helyzetben vagy, hogy megteheted ezt.

Nick hátradöntötte a székét, így a karja éppen érintette Lydiáét. Lydiát a közelségére megint remegés járta át és azt kívánta, bár maradt volna rozoga székén. Nick ivott egy kis bort, aztán lassan beszélni kezdett: – Azt hiszem, valahogy vak és gyenge vagyok, ha nőkről van szó. Elvittem néhányat ehhez hasonló helyekre, igaz, de soha nem úgy zajlott le a dolog, ahogy elképzeltem. Kacérkodtak, le is feküdtek velem, hogy állást vagy magasabb beosztást kapjanak. Már sokszor előfordult, és kétszer igazán meg is égettem magam. Persze kissé gyanakvó lettem. – Gyorsan és keserűen beszélt. – Azt hittem, te is egy vagy közülük, de bebizonyítottad, hogy másmilyen vagy, Lydia. Bocsánatot is kértem a hibámért. Mégis… – Mégis, nem kellett volna csúfoljalak miatta – fejezte be helyette gyengéden Lydia. – Én is sajnálom. Most, hogy mindketten tiszta szívből bocsánatot kértünk, hozassunk még egy kancsóval ebből a nagyszerű retsinából, és felejtsük el az egészet, rendben? – Lydia felállt, és felindultan homlokon csókolta a férfit. Nick hirtelen megfogta a kezét, és közel húzta magához Lydiát. – Lydia? – kérdezte, és tágra nyílt szemébe nézett. Lydia sajnálkozva mosolygott. – Nem így gondoltam. Azt szeretném, ha barátok lennénk. Nick. – Csak barátok? – Nem szeretnék veled romantikus viszonyba bonyolódni – válaszolt könnyedén, miközben kiszabadította a kezét, és visszatért a helyére. Nick újabb liter bort rendelt, Lydia repeső szívvel figyelte. Már sok hasonló meghívásnak tett eleget, de még egyik kísérőjének sem került ennyire a hatása alá. Úgy találta, hogy minden együtt töltött órával jobban és jobban szereti Nicket. Nem akarta, hogy érzelmi kapcsolatba kerüljenek, mert ez meggyőződése szerint ellentétben lett volna a munkájával, de nem lehetnének barátok? Elgondolkozva nézett retsinával újra teletöltött poharára, és a köztük levő bonyodalmakon töprengett. Kis híján újabb félreértést keltett: ha Nick valamilyen okból azt képzelné, ő annak reményében barátságos hozzá, hogy megváltoztatja a tervét a próbaidőről, akkor biztos végképp elvész minden esély arra, hogy barátok legyenek. Sóhajtott. – Fáradt vagy? – érdeklődött Nick. – Nem, csak azon gondolkoztam, milyen kusza az élet. – Kusza? – Nick felvonta sötét szemöldökét. – Veled és velem, te is tudod. Mielőtt találkoztunk volna, mindketten úgy készültünk, hogy majd utáljuk egymást, most meg kölcsönösen bocsánatot kértünk a korábbi félreértésekért, de még mindig kicsit gyanakszunk egymásra.. Hát nem lenne szép, ha én egy szerű libapásztorlányka lennék, te meg juhászlegény, és mással se kellene törődnünk, csak a libákkal meg a juhokkal? Az élet olyan nyugodt volna. Nick elmosolyodott. – Amilyen csinos vagy, nem tudlak elképzelni, amint libát terelgetsz. Te arra születtél, hogy turistákat terelgess, Lydia. – Köszönöm – válaszolt, és elfojtott egy újabb sóhajt. Miért akarja tönkretenni a karrierjét azzal, hogy kirúgással fenyegeti, ha annyira nagyra tartja a munkáját? Ebéd után a kirakatokat nézegetve kószáltak a faluban. Beszélgetés közben óvatosan kerülték a kényes témákat. Az egyik üzlet előtt Lydia felcsillanó szemmel fedezett fel egy pár ezüstszandált, amit azonnal meg is akart venni. Nick igyekezett lebeszélni a hasznavehetetlen darabról, amely nem állt másból, mint a boka köré kötendő vékony ezüstzsinegből és egyetlen pántból, amely a lábon tartotta. Lydia mégis felpróbálta, és kijelentette, hogy pont erre van szüksége a hajón az utolsó esti banketten. – Ha valaki felveheti, az te vagy – ismerte be Nick vonakodva, miközben Lydia leoldotta a szandált, és odaadta az eladónak becsomagolni. – A lábad gyönyörű. Milyen ruhát veszel majd fel?

Ezt Lydia nem volt hajlandó elárulni. A piros Mercedesben felfelé hajtottak a szirtek tetejére vezető keskeny úton. Nick arcán ismét megjelent a borús kifejezés, ami megnehezítette a beszélgetést, így hát Lydia átadta magát a hangszóróból áradó buzuki zene élvezetének. Ha Nick azért haragszik, mert Ő továbbra sem hajlandó vele lefeküdni, hát sajnálja, gondolta. Igenis kitart amellett, amit első este mondott a bárpultnál. Mikor beálltak a Lindos romjai melletti parkolóba, Lydia Nickre nézett. – Köszönöm. Csodálatosan éreztem magam. Nick hangja hűvösen csengett. – Én is. Most megnyugtathatod a lelkiismeretedet, ha megmutatod mindenkinek Lindos csodáit. Van egy órád a buszok indulásáig. Lydia még nem gondolkodott azon, hogyan jut majd vissza oda, ahol az Aphrodité horgonyzott, de Nick nyilván azt hiszi, majd buszra száll a többi utassal. Megsértődött, mert Nick nem ajánlotta fel, hogy kocsival visszaviszi; szótlanul kiszállt, és elindult a kőszirt szegélyén veszélyesen emelkedő romok felé. Látva, hogy Helenát békésen veszik körül a részvevők a templom közelében, kiment a szirt szélére, és a kis félsziget innenső oldalán lenézett a sziklákhoz verődő hullámokra. Észrevétlenül csatlakozott Helena csoportjához, és igyekezett követni a lány mondókáját. Egy órával később a részvevők a lindosi kiránduláshoz bérelt két buszra szálltak és elindultak az Aphroditéhoz. Lydia meglepetésére, Nick ugyanarra a buszra szállt tel, mint ő, és a visszaútra Helena mellé ült. Lydia hátul foglalt helyet. – Mi történt a kocsiddal? – Nem tudta megállni a kérdést, mikor a kikötőhídon Nick mellé keveredett. – Majd a kocsikölcsönző érte megy – válaszolt kurtán a férfi. ( Lydia bólintott, zavarta Nick hűvös viselkedése, aztán elfordult, hogy légkondicionált kabinjába menjen. Nick nagyon meglepte, időre volt szüksége, hogy kiheverje a hatást. Mikor a kabinjába ért, ledőlt az ágyra, és szinte azonnal elaludt. A vészcsengőhangja riasztotta fel, eszébe jutott, hogy Simon próbariadót tervezett a rodoszi indulás után. Morogva becsukta az ablakot, és a fedélzetre ment, közben magára csatolta a mentőmellényt, hogy jó példát mutasson. Az Égei-tenger tükörsima volt; a nap égetni kezdte Lydia már amúgy is lesült bőrét, de ő türelmesen állt a kijelölt mentőcsónak mellett, és semmi jelét nem árulta el a neheztelésnek, amiért megzavarták a délutáni szunyókálásban. – Szóval, ha a vihar a tengerbe sodor minket, akkor is együtt leszünk? – szólalt meg a füle mellett halkan egy gúnyos hang. – Hízeleghetek magamnak azzal, hogy ezt te osztottad be így? – Nick – válaszolt Lydia, és odébbhúzódott, attól félve, hogy valamelyik utas meghallja. – Nem, semmi részem a beosztásban. Azt hiszem, a kabinszámtól függ. A tiéd az enyém közelébe eshet. – 701 – válaszolt Nick azonnal. – Lám – mondta Lydia édesen mosolyogva. – Tényleg közel van. Simon közben körbejárt a fedélzeten és kézi hangszóróján a hangosbeszélővel pont ellenkező utasításokat osztogatott. Lydia elhagyta a helyét, hogy figyelmeztesse, mire Simon végre abbahagyta az ügyetlenkedést. A következő lépés az volt, hogy ki-ki a kijelölt mentőcsónakba szálljon. Lydia Sally Johnson mellett találta magát. Rámosolygott. – Nem nagyszerű? – kérdezte. – Szerintem a próba-riadókat mindig a lehető legcsendesebb napon kell tartani. Sally válaszolt: – Igaza van. Olyan ez, mint egy szervezett társasági esemény, és sokkal szórakoztatóbb egy táncmulatságnál. – Tetszett Rodosz? – érdeklődött Lydia. – Ó – Sally zavartnak látszott. – Az az igazság, hogy nem szálltam partra. Elég fáradt voltam a sok krétai gyaloglástól.

– Persze Rodosz nyomába se ér Krétának – felelt Lydia közömbös hangon, mire Nick, aki előtte ült, haragos pillantást vetett rá. – Már megyünk is – kiáltott egy másik utas. – Úristen, ezt tényleg alaposan csinálják. A mentőcsónak felemelkedett, kis ideig a tenger felett függött, majd visszaeresztették eredeti helyére. Egyszer csak Lydia arra lett figyelmes, hogy a közvetlenül mellettük levő mentőcsónak nem kerül vissza az eredeti helyére. Megpillantotta Helena meglepett arckifejezését a csónakban. Eleinte nevetés hallatszott a fedélzetre, aztán mikor a csónak tovább süllyedt, és a benne ülő tengerész kétségbeesetten ordított a gépésznek, az utasok sikoltozni kezdtek. Nick egy szempillantás alatt kiugrott a csónakjából, és a csörlőt kezelő matróz mellett termett. Megpróbálta a kart a helyére visszahúzni, de bármit csinált, nem tudta megállítani a csónak mozgását. Alig egy méterre a víztől a csónak mégis megállt, az utasok nagy megkönnyebbülésére. Lydia a kötélre nézett, látta, hogy már nem mozog, és integetett Helenának. Az ijedt arcok kuncogásra ingerelték. Biztos volt benne, hogy a rögzítés nem engedi elszabadulni a mentőcsónakot az Aphroditétől, a kis lebegés pedig a nyugodt tenger felett nem okoz nagyobb bajt, mint néhány izgatott pillanatot a csónak utasai közt. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sincs igazán veszélyben, s a túlzott aggodalom indokolatlan, a rémült arcok és színpadias ijedelem láttán nem tudta visszatartani a nevetését. De még fel kellett őket húzni, ezért odament a csörlőhöz, hogy segítsen Nicknek megmozdítani a kart, aminek el kellett volna indítania a mentőcsónakot fel-felé, de látta, hogy beragadt. A nevetéssel küszködve igyekezett Nicket meggyőzni, hogy az utasok biztonságban vannak. – Mi az ördögöt nevetsz? – kérdezte Nick. – Mind jól vannak, a hajó nem éri el a vizet – sikerült kinyögnie két kacaj között. – Holtrészeg vagy – mondta Nick, és a korláthoz rohant, hogy lássa, tényleg rögzítve van-e a hajó. Ekkor bukkant fel Peter. – Hallom, baj van. Mi történt? Nick hozzá fordult. – Jobb, ha vele törődsz. – Lydiára mutatott, aki a nevetéstől potyogó könnyeit törülgette az arcáról. Nick leplezetlen haragjától és Lydia féktelen jókedvétől megzavarodva Peter egyikről a másikra nézett. Aztán megszólította Lydiát. – Mondd már, mi folyik itt? Lydia a nevetéstől fuldokolva a hajó oldalán túlra mutatott, mire Peter odarohant. – Az isten szerelmére! – mondta Nick dühöngve Lydiának. – Uralkodj már magadon! Azok az emberek veszélyben lehetnek! Peter, mikor meglátta Helenát a csónakban, aggódva intett neki, és visszafordult Lydiához. – Biztos vagy benne, hogy rögzítve van a csónak? – kérdezte. – Ugye nem esnek a tengerbe? Lydia megrázta a fejét. – Ha csak a gépész nem akarja őket megtréfálni. – Megint nevetett. – Ó, Peter, láttad a fizimiskájukat? Ekkorra kis tömeg gyűlt köréjük, és Nick fortyogott a haragtól, hogy ebben a veszélyesnek tűnő helyzetben Lydia ilyen könnyelműen viselkedik. Odament hozzá, és megragadta a könyökét. – Megmondanád, mit csináljak, hogy a mentőcsónak visszakerüljön a fedélzetre? – kérdezte zordan, fogait csikorgatva. Lydia nem akarta, hogy a körülöttük levő tömeg előtt nyílt veszekedésre kerüljön sor. Elfojtott egy újabb nevetést, és kiszabadította a könyökét, miközben egyfolytában Nicken tartotta a szemét. – Majd én elintézem – mondta.

– Te csak semmit ne intézz el! – vágott vissza Nick. Most már haragudott Lydiára, aki a férfira meresztette a szemét. – Megmondtam neked, hogy semmi szükség pánikot kelteni. Rossz példát mutatsz a többi utasnak. Elég halkan beszélt, nehogy Nicken és Peteren kívül más is hallja, mégis, mikor meglátta, hogy Nick sötét szeme szinte lángot vet, rájött, túl messzire ment. A gépterembe indult, közben igyekezett méltóságteljes nyugalmat erőltetni magára, de a korábbi jókedv helyét idegesség vette át. Megbocsáthatatlanul goromba volt Nickkel, akinek minden oka megvolt, hogy dühös legyen rá. A gépteremben a gépész gyorsan intézkedett, és hamarosan szólt, hogy a mentőcsónak a helyére került a fedélzeten. Lydia visszament, és csatlakozott a csónakból kiszálló, izgatottan beszélgető utasok csoportjához, Helenát kereste, de Nick és Peter előbb ért oda hozzá, és Lydia most kerülni akarta a társaságukat. De Helena, amikor megpillantotta, vidáman intett neki, és elindult felé. – Sajnálom, hogy ez történt. – Lydia részvéttel mosolygott. – A gépész azt mondta, valami megakadt a gépezetben. Akárhogy is, ez is gyakorlat volt számodra. Mondhatom, kész csodát tettél, ahogy mindenkit megnyugtattál odalenn. – Dacosan állta Nick nézését, de megborzongott. Nick szeme elkeskenyedett, állkapcsa összeszorult. Helena észrevette a feszültséget, és vidám nevetéssel igyekezett a helyzeten enyhíteni. – Az az igazság, amikor megláttalak odafenn hahotázni, kitaláltam, hogy nincs miért aggódnom. Valójában te vagy, aki megnyugtattál. Egyre érezvén magán Nick pillantását, Lydia zavartan felelt. – Bolondság. Reménytelen lettem volna. Ha én vagyok helyetted a csónakban, annyira nevettem volna, hogy az emberek kétszeresen elvesztik a fejüket a gondolatra, hogy egy holdkórossal kell a tengeren hányódniuk. Csodálatosan viselkedtél. Erre Peter is kacagásban tört ki. – Mókás volt, nem igaz? Sose láttam még ehhez hasonlót. – Azok az arcok… – Lydia képtelen volt visszatartani a nevetést, amikor felidézte, milyen kétségbeesett képet vágtak az utasok, ám mikor Nickre pillantott, azonnal abbahagyta. Helena és Peter összenézett, és tapintatosan odébbállt. – Viszlát – mormolta Helena. – Megyünk, úszunk egyet. Lydia is szívesen menekült volna Nick haragja elől, de ott maradt, ahol volt, bátran összeszedve magát a várható támadásra. De a támadás elmaradt, Nick sarkon fordult, és magára hagyta a fedélzeten. Lydia utánabámult, vadul kavarogtak benne az érzések. Egyáltalán nem könnyebbült meg. Legyűrte a késztetést, hogy utánamenjen és bocsánatot kérjen, mert azt gondolta, jobb megvárnia, amíg Nick haragja lecsillapodik. Ehelyett visszatért a kabinjába, hogy folytassa a szunyókálást. Az álom azonban elkerülte. Nem tudta a fejéből kiverni Nicket… 5. Az Aphrodité Patmosz felé hajózott, ahol másnap délelőtt három órát töltöttek. Lydia körbevezette az utasokat a szigetet a hegy tetejéről uraló hatalmas kolostorban. Lenyűgöző mérete miatt a sok toronnyal, kupolával, haranglábba] és orommal inkább erődnek nézett ki. – A kolostor 1088-ban épült – tájékoztatta a hozzá csatlakozókat – Szent János evangélista tiszteletére, aki két évet töltött itt, mikor a rómaiak száműzték. A sziget lakatlan volt, és a bizánci császár parancsára adták egy Ossios Christodoulos nevű

szerzetesnek 1088-ban. A parancsot látni fogjuk a könyvtárban sok más kézirattal együtt, amit Ossios és szerzetestársai másoltak le és őriztek. Lydia elkapta Nick pillantását; igyekezett zavartalanul állni a tekintetét. A könyvtár meglátogatása után Lydia azt javasolta, hogy akinek kedve van, fedezze fel Skala festői kikötőjét, aki pedig elég erőt érez a hegymászáshoz, megnézheti vele együtt a szent barlangot, ahol János híres Jelenéseit diktálta tanítványának, Prohorosnak. Ez volt a kedvenc helye a körutazáson, soha nem mulasztotta el meglátogatni a barlangot a hegyen a kis templom alatt, ahol varázsosan játszott a fény a sima, fehér sziklákon. Keskeny ösvény vezetett felfelé élénkpiros mákvirággal teleszórt mező és a kristályos tengerbe lejtő hegyoldal között. Egyszer csak Peter termett mellette. – Ne duzzogj – mondta Lydiára mosolyogva. – Helena megnyugtatott, hogy semmi romantikáról nincs szó, csak valami feljegyzéseket adnak át egymásnak. Lydia elvörösödött. – Jó, hogy tudod – felelte érdesen és bosszantotta, hogy leleplezte az érzéseit. Peter zavartalanul rákacsintott, és füttyentett egyet. János apostol szent barlangjához értek. Lydia csendesen állt egy ideig, az arany és ezüst fényeket figyelte a sziklákon, mérhetetlen nyugalmat érezve a békés helyen. Az volt a szokása, hogy nem beszél a barlangnál, mert úgy érezte, hogy a hely sejtelmes misztériumát és komolyságát csak zavarnák az olyan evilági dolgok, mint a történelmi adatok. – Rengetegszer voltam Görögországban, de itt még soha, hát nem hihetetlen? – Nick állt mellette egy fehér sziklának dőlve, összeszűkült szemmel figyelte Lydiát. Lydia szíve szaporábban vert. – Tényleg? Ez a kedvenc helyem a körutazáson. Mindig nagyon várom. – Köszönöm, hogy megmutattad nekem – mondta csendesen. – Gondolom, mindenki hálás érte. Lydiát boldogság töltötte el, mert úgy érezte, hogy Nick megbocsátotta a tegnapi viselkedését. A szemét képtelen volt ráemelni, de csaknem lélegzet-visszafojtva így szólt: – Nick, sajnálom, hogy tegnap… – Nekem kell bocsánatot kérnem – vágott közbe Nick csendesen. Lydia tudta, hogy őt nézi, mégse emelte fel a szemét. Sally Johnson jött oda hozzájuk, hogy kérdezzen valamit Szent Jánosról. Lydiának az a furcsa érzése támadt, mintha világosság árasztotta volna el, mintha fény gyúlt volna a lelkében. Engedélyezett magának egy pillantást Nickre. mielőtt Sallynek válaszolt volna, és Nick szemének villanásából tudta, hogy nem sikerült ellepleznie a maga izzó érzését. Az arca lángba borult, amit Nicknek észre kellett vennie, mire Lydia sietve Sallybe karolt, és elfordult. Miért jelent a számára ennyit Nick néhány elejtett szava? Nem akart ezzel többet foglalkozni, és minden érdeklődésével Sally kérdésének szentelte a figyelmét. Nick nem szólt többet hozzá. Visszatértek az Aphroditére, s kis idő múlva elindultak Mykonos felé. Lydia fürdőruhát vett, fogta a könyvét – jelentés Grecónak széles kalapját, és elindult, hogy kifeküdjön a napra a medence mellett. Elmerült Kazantzakis olvasásában, amikor Simon megzavarta, Lydia morgott magában. Valahányszor dolga akadt a fiúval, az mindig valami bajt jelentett. – Mi van, Simon? – kérdezte, arra se méltatva, hogy felnézzen a könyvből. – Van egy kis baj, asszonyom. Szükség van az azonnali segítségére. – Abbahagynád, hogy asszonyomnak szólítasz? – mondta Lydia ingerülten. – A nevem Lydia. – Igen, asszonyom, illetve Lydia. – Mi a baj? – Ez egy elég súlyos baj, Az egyik utasunk potyautas.

– Tényleg? – Lydia meghökkent. Próbálta kitalálni, ki lehet az, de a hajón levő viszonylag unalmas csoportból senkit sem tudott kiválasztani. – Ki az? – Mrs. Johnson, asszonyom – akarom mondani, Lydia. Mikor hajóra szállt, nála volt a saját és a férje útlevele. Egyszer csak feltűnt nekem, hogy sehol se látni a férjét. Mikor szóltam neki, kiderült, hogy a férje nincs a fedélzeten, és neki, mint kísérőnek a férje nélkül nincs joga részt venni az összejövetelen. – Simon meg volt elégedve magával. – Mondtam neki, hogy mindjárt ott leszel, és beszélsz vele. Az elülső társalgóban van. Odakísérjelek? Lydia magára kapta fehér napozóköpenyét. – Igen, szeretnék vele beszélni – mondta higgadtan. Csendben követte Simont a fedélzeten a hajó elejére. Sally Johnson idegesen és bocsánatkérően ült egy karosszékben. Meglátva Lydiát, felállt. – Örülök, hogy Simon először neked szólt – mondta, amikor Lydia hozzá lépett. – Tudom, hogy jobban megérted, mint bárki más. Lydia rámosolygott. – Tudod, hogy azon leszek. Mondj el mindent, Sally. Persze alig tudom elhinni. – Simonra nézett, aki félénken állt az ajtónál. – Elmehetsz, Simon. Megköszönöm, ha ezt a dolgot teljesen bizalmasan kezeled. Ha állást akarsz bármelyik hajónkon, egy léleknek sem említed, amíg nem beszéltem a kapitánnyal. Simon kedvetlenül elment, de Lydia biztos volt benne, hogy megfogadja a szavát. Sally Johnsont jobban szerette, mint bárki mást az utazás részvevői közül. Sally egyike volt azon keveseknek, akik szintén érdeklődtek Görögország iránt,, és nem elégedtek meg felületes benyomásokkal. De mert szerette, még nem járulhatott hozzá, hogy fizetés nélkül vegyen részt egy luxusutazáson. Tudta, hogy tájékoztatnia kell majd a kapitányt, aki sejtése szerint ugyanolyan csalódott és zavart lesz, mint ő, de ennél is jobban izgatta, mit szól majd Nick az újsághoz. Őt hibáztatja majd, hogy nem volt elég gondos. Leült egy puha székre Sallyvel szemben, és kérdőn nézett rá. – Mondd el, mi történt – ismételte bátorítóan. – Meg vagyok döbbenve a hírtől. Sally maga elé nézett, de zöld szeme ideges vibrálásán nem tudott úrrá lenni. – Különös történet, azt hiszem. Úgy volt, hogy a férjem és én együtt jövünk erre az útra. Ő tagja a társaságnak, ezért a cége először felajánlotta, hogy kifizeti az utat, így módunk lett volna eljönni. Mindig arra vágytam, hogy meglátogassam Görögországot. Sajnos a férjem alig egy hónappal ezelőtt agyvérzést kapott, és hamarosan meghalt. A cég arra kért, küldjem vissza a jegyeket, mert én csak kísérőként jöttem volna, s úgy gondolták, bizonyára túlzottan le vagyok törve ahhoz, hogy bárhová is el akarnék menni. Sóhajtott, majd folytatta: – De az igazság az, hogy én nagyon el akartam jönni. Tudtam, most, hogy David örökre elhagyott, sohasem lesz elég pénzem ahhoz, hogy megengedhessek magamnak egy ilyen utazást. Az összes pénz, amit hagyott, a gyerekeink eltartására kell. Így aztán ahelyett, hogy a jegyeket a cégnek visszaküldtem volna, azt írtam nekik, hogy David iratainak átnézésekor az összejövetelre szóló jegyeket visszaküldtem a New York-i irodátokba, és levélben bejelentettem, hogy a férjem meghalt. Gondolom, azt hitték, ti elrendeztétek a dolgot, mert amennyire tudom, ezek után soha nem léptek velem kapcsolatba, hogy a helyzetemet tisztázzák. Mielőtt a tiétek vagy David cége rájött volna, mit tervezek, már egy Athénbe tartó repülőgépen ültem. Mikor hajóra szálltam, azt mondtam a fiatal pénztárosnak, hogy a férjem hamarosan csatlakozik hozzám a fedélzeten, de az útlevele itt van nálam. Kijelölte a kabinunkat, és látszólag minden jól haladt. Lydia Sally vallomása alatt hol bámulatot érzett az idősebb nő iránt, hol bosszankodott afölött, hogy a tudtán kívül ilyen hiba történhetett. Tudta, hogy bármennyire is kellemetlen, de az esetet Nicknek is el kell mondania, aki biztosan őt hibáztatja majd. De hát nincs mit tenni. Lelke mélyén viszont örült, hogy Sallynek – még ha csalás árán is – sikerült elérnie szíve vágyát, és láthatja Görögországot. Sallyre mosolygott. – Elképesztő vagy.

– Bolond voltam – felelte Sally összetörve. – De mert David itt hagyott, nem törődtem vele, elkapnak-e vagy sem. Ha annyit olvastál már Görögországról és gondoltál rá és tanulmányoztad, mint én, és végül az egyetlen lehetőséget, hogy végre meglásd azt az országot, amelyet imádsz, és azt a férjeddel együtt eltemetted, megpróbálsz valamit. Tudom, ő is azt akarná, hogy próbáljam meg. – Elhallgatott. Lydia habozott. – Meg kell mondanom a kapitánynak. igazából neki kell eldöntenie, hogy mi legyen veled. Majd elmagyarázom a körülményeket, amelyek ide vezettek téged, és nem hiszem, hogy túl szigorú lesz. Ő maga is nagy szerelmese Görögországnak, így biztosan megért majd. Sally elkeseredett. – Bárcsak ne tartozna ez a kapitányra. Rettegek a gondolattól, hogy elveszítem a megbecsülését – vallotta be. – Olyan csodálatosan éreztük magunkat együtt, és nagyon megkedveltem. Lydiának felcsillant a szeme. – Nekem úgy tűnik, szerencséd van. Akkor Leonides valószínűleg sokkal megértőbb lesz. – Felállt. – Várnál itt, amíg megkeresem? Azonnal jövök, mihelyt beszéltem vele. Lydia úgy döntött, hogy a szobájában keresi először a kapitányt, mielőtt felkapaszkodna a hajóhídra. Idegesen kopogott az ajtaján. Szinte maga előtt látta Leonides megdöbbent arcát. – Tessék. – Hello, Leonides. – Körbejártatta a szemét a szobában, és megpillantotta Nicket, amint ouzót iszik jéggel, lábát szandálostul a kerevet karfáján tartva. Lydiának mintha elállt volna a szívverése. – Helló, Nick. – Drága Lydiám! – Leonides boldog volt, hogy látta. – Iszol velünk ouzót? – Arcon csókolta Lydiát, és töltött neki egy pohárral, mielőtt Lydia leült volna. – Nem – mondta, aztán visszakozott. – Ha már úgyis töltöttél… – Szemei zavart árultak el. – Egészségünkre! – emelte Nick a poharát. – Leonides, beszélnem kell veled – vágott bele Lydia, nem feledve, hogy Sally szorongva várja a társalgóban. – Ez azt jelenti, váratlan látogatásodat nem annak köszönhetjük, hogy a társaságunkra vágytál? – Attól tartok, nem. Van valami, amiben a tanácsotokat kell kérnem. – Milyen hízelgő rám nézve – mormogott Nick, és a lábának kényelmesebb helyet keresett a heverő karfáján. Lydia ránézett, miközben azon töprengett, vajon képes lesz-e nagylelkűen viselkedni, vagy pedig mereven ragaszkodik a szabályokhoz. Nem ismerte még annyira, hogy ezt a kérdést el tudja dönteni. Ugyanakkor mulattatta, milyen képet vág majd Nick, ha meghallja Sally történetét. Nick nem is egyszer mondta neki, mennyire csodálja a rokonszenves skót nőt. – Miről van szó, kedvesem? – Leonides kényelmesen hátradőlt a karosszékben. – Olyan ügyről, amilyennel eddig még soha nem kellett foglalkoznom – kezdte Lydia – neked viszont már biztosan igen, hiszen jó ideje vagy már kapitány a tengeren. Potyautas van a fedélzeten. A kapitány fekete szeme lángot vetett a tömött szürke szemöldök alatt. – Potyautas? Követ kötni a bokájára, és azonnal lehajítani a fedélzetről! Ezt nem tűröm! Lydia szeme vibrált. – Nem tehetjük – figyelmeztette. – Ez a huszadik század. Nick kérdőn nézett rá. – Kiről van szó, Lydia? Lydia mélyet sóhajtott. – Sally Johnsonról. Meghökkent csend következett. – Sally? – kapkodott levegő után a kapitány. – A kedves, bájos Sally Johnson? – Teljesen össze volt törve.

– Mielőtt végleg elveszítenéd a fejed, hadd magyarázzam meg, miért csinálta – mondta Lydia, bár az igazat megvallva inkább attól tartott, hogy a kapitány könnyekben tör ki, olyan kétségbeesetten nézett ki Leonides. Gyorsan elsorolta, mi minden történt, közben különösen kihangsúlyozta, hogy Sally mennyi éven át vágyakozott, hogy eljusson az imádott Görögországba. Mikor a mese végére ért, a két férfi elképedt arckifejezése láttán nevethetnékje támadt. Megkönnyebbülten látta, hogy Nick alig tud uralkodni magán. – Ó, Sally – siránkozott a kapitány drámaian. – Hogy tehetted ezt velem?! Nick kurtán válaszolt: – Nem tett veled semmit, öregúr. Higgadj le, ez még nem a világ vége. – De az! Az! – Miért? – szólt közbe Lydia, és ivott az ouzóból. – Az útnak mindjárt vége; senkinek se kell megtudnia, ha mi nem akarjuk megmondani. Ha csak nem szándékunk, hogy görög börtönbe dugjuk, nem látom, miért kellene bonyodalmakra számítanunk?. Leonides rémülten emelte fel sűrű pillájú szemét. – Görög börtönbe?! Az édes Sally Johnsont?! Nem fogom tűrni! Meg kell őt védeni! Lydia alig hallhatóan, megkönnyebbülten sóhajtott. – Az igazat megvallva magamat is felelősnek érzem, hogy nem fedeztem fel korábban – tette még hozzá. Nick szárazon így szólt: – Nagylelkű vallomás, Lydia, de valamennyien tudjuk, milyen rossz tanácsot adtam, amikor Simont ajánlottam Giorgios pénztárosi helyére. Ez soha nem történhetett volna meg, ha Giorgios velünk van a fedélzeten, mint ti is jól tudjátok. Nem te vagy a felelős, mégis édes tőled, hogy… – „Édes”?! – fakadt ki dühösen Lydia. – Nem vagyok „édes”! Nick felvonta fekete szemöldökét. – Nem? – Nem! – Lydia elfordult, közben eszébe jutott, hogy tegnap ő nevezte édesnek Nicket. – Szóval, mit tegyünk? A kapitány kétségbeesetten lógatta hosszú orrát, Nick a jeget pörgette a poharában. – Miért nem bocsátja meg most szerelembe esett kapitányunk Sally csalafintaságát azzal a feltétellel, hogy ezután évente legalább egyszer eljön Görögországba? Lydia elrejtette hálás mosolyát, figyelve, ahogy Leonides felhajtja pohara maradék tartalmát. – Azonnal megteszem. Görögország minden szerelmese nekem is szerelmesem! – Ezen szavakkal kirobogott az ajtón. Lydiából már-már kitört a nevetés, de csak kuncogott egyet. Nick felállt, és a poharakat újratöltötte jéggel és ouzóval. Sötétzöld rövidnadrág és fehér teniszing volt rajta. Lydia a visszafojtott nevetéssel küzdött, mégis élénken érezte Nick közelségét és vonzerejét. Koccintottak. – El nem tudtam volna képzelni, a jó öreg Leonides hogyan gyűjt majd bátorságot, hogy feleségül kérje Sallyt! Itt a nagyszerű alkalom! – vigyorgott Nick. Lydia nem tudta tovább türtőztetni magát. – Azt hiszed, megkéri? Ó, Nick! – Az oldalát fogta a nevetéstől. – Olyan mulatságos! Már tényleg azt hittem, képes lehajíttatni a fedélzetről! Nick is nevetett, Lydia kacagása átragadt rá. Aztán Lydia a nevetéstől elgyöngülve véletlenül megbotlott a szőnyegben, és Nick karjaiba esett. Nick egyre szorosabban fogta, és amikor a szájuk egymásra talált, Lydiát hirtelen elöntötte a vágy. – Tudtam – súgta a fülébe Nick; Lydia szívverése felgyorsult – házasságszerző vagy, drágám. Mérget vennék rá, ezt az egész mesét te eszelted ki Sallyvel, hogy a kapitány szívét örökre hozzá láncoljátok. – Én ugyan nem! – méltatlankodott Lydia. – De azt elismered, gondolkodtál rajta, hogyan lehetne őket összehozni?

– Lehet. – Lydia próbálta magát kiszabadítani Nick szoros öleléséből. Az ouzótól és az átélt izgalmat követő megkönnyebbüléstől különös tétlenség vett rajta erőt. Még egy pillanatig a karjai közt maradt, miközben Nick ránézett, és komolyan így szólt: – Az ajánlatom még áll, Lydia. Ugye tudod? – Nick… – tiltakozott. A férfi rátapadt ajkai elnémították. Engedett neki, mikor a nyelve az övéhez ért, és a keze utat talált a fürdőruhára vett köpeny alá. A férfi kemény teste az Övéhez simult, s Lydia úgy érezte, elhagyja minden ereje. Nick halkan szólt hozzá. – Tudom, te is akarod. Csak arra várok, hogy túltedd magad azon az ostoba nézeteden, hogy akik hivatalból együtt dolgoznak, azok nem fekhetnek le egymással. Lydia forró arcát Nick mellkasára fektetve határtalan nyugalmat érzett a karjaiban. Csodálatos érzés volt, ahogy Nick tartotta, és elképzelte, mennyivel csodálatosabb lehet ezeknek a karoknak az ölelésében álomba merülni. Ha így is, úgy is otthagyja Nick cégét, mi baj lehet abból, ha enged kettejük közös vágyának? Zavart tükröző szemét Nickre emelte. – Még mindig nem? – kérdezte halkan Nick. Mikor Lydia habozni látszott, Nick szemében felcsillant a remény. – Mondd meg nekem, mi tart vissza? – kérdezte. – Megpróbálom megérteni. Lydia az asztalnak dőlt, és elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Annyi bonyodalommal járnak az ilyesfajta kapcsolatok. És mind összekavarodik az ember munkájával. Nick Lydia vállára tette a kezét, és a szemébe nézett. – Például mivel? Megpróbálom megoldani. – Hogy például együtt kell majd dolgoznunk, ha vége lesz a mostani útnak. Nem gondolod, hogy egy kissé kényszeredett lesz? – Ha együtt alszunk, akkor nem – mondta szeretetreméltóan. – És ha nem? – Akkor majd valahogy túl kell lennem a nyavalygáson, neked meg a kényszeredettségen. Végtére is felnőttek vagyunk: nem lehet olyan rettenetes nehéz. Valami más? – És mi van a… fogamzásgátlással? – sikerült végre kimondania. – Mondtam már neked, hogy én teljesen készületlen vagyok az ilyesmire. Nick arcán meglepetés tükröződött. – Túlbecsültelek, Lydia – csúfolódott. – Azt gondoltam, hogy te mindenre fel vagy készülve. Lydia a fejét rázta és azt kívánta, bárcsak tűnne el a pír az arcáról. Nick hangja szelíden szólt: – Majd vigyázok rád, megígérem. Nem hagyom, hogy terhes legyél. Lydiát meghatotta Nick eddig még nem tapasztalt gondossága. – Van még valami egyéb, amiben segíthetek? – mosolygott Nick. Lydia megrázta a fejét – Azt hiszem, nincs. Nekem adod a délutánt, hogy átgondoljam a dolgot? Nick nagystílű kézmozdulatot tett. – Gondolkozz, amennyit tetszik – mondta Lydiának. – Miénk a világ összes ideje. Mosolyogva mentek vissza a fedélzetre az úszómedencéhez. A körutazás utolsó megállóhelye Mykonos volt. Az utasokat révhajókkal kellett az Aphroditéről a kikötőbe vinni, mert a tengerjárónak a mély vízben kellett horgonyoznia. Lydia határozottan elutasította, hogy bárki is elkísérje, beleértve Nicket is, mert magában akart gondolkodni és felfelé baktatott egy keskeny, kanyargós, lépcsős utcán, amely a tavernákkal és boltokkal zsúfolt vízparti útról ágazott el.

Megállt egy tavernánál, ásványvizet rendelt, és meglepődve tudta meg, hogy az utolsó motorcsónak az Aphroditére húsz perc múlva indul vissza. Nem tudta, hogy ennyi órán át sétált. Az árnyékos asztalnál ülve végignézett a kikötőn, tekintete rátapadt a látóhatár szélén szürkésfekete felhőkbe olvadó narancsszínű nap előtt lebegő vitorlásokra. A napszúrás okozta gyenge lüktetés a fejében szédülést és enyhe remegést okozott. Mit árthat, kérdezte megint magától, egy közös testi szenvedéllyel eltöltött éjszaka? Nem lenne illő befejezése egy nagyszerű utazásnak? Először látta meg őt Helena, aki Peterrel tért be a tavernába. – Egyedül, Lydia? – kiáltott fel. – Sose gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot! Megvan már a jelmezed a ma esti bálra? Lydia szórakozottan mosolygott rájuk, s úgy rémlett, mintha nagyon messze lennének tőle. Talán a nap teszi, gondolta révetegen, a fejében dúló összevisszaságtól megzavartam – Elfelejtettem, azt hiszem – szinte távolból hallotta saját hangát. – Ti mit vesztek fel? – Peternek bolond ötlete támadt – felelt Helena. – Sebesültnek akar öltözni. – Sebesültnek? – derült fel Lydia. – Igen. Vérrel és mocsokkal akarja bekenni magát, és egész este jajgatni fog a fájdalomtól. El tudsz képzelni ennél szörnyűbbet? – Elegem van abból, hogy én ápoljak másokat – magyarázta Peter vigyorogva. – Ma este ők ápolhatnak engem. Lydia nevetett. – És te mi leszel, Helena? – Görög özvegyasszony – mondta azonnal Helena. Most Peter elégedetlenkedett. – És még ő mondja, hogy az én ötletem szörnyű! Tudod, milyen rémesen unalmas leszel? Annyi özvegyet láttam, mióta Görögországban vagyunk, hogy már a könyökömön jönnek ki. – Nem baj, megtaláltam a tökéletes öltözéket, bár egy kicsit meleg viselet lesz. Nem a mi motorcsónakunk áll ott? Öt óra műit, fél hatkor indulunk, ugye? Ideje visszamennünk. Lydia felhajtotta maradék ásványvizét, és a motorcsónakhoz kísérte őket. – Nincs semmi ötleted a jelmezedhez? – faggatta Helena. – Gondolod, hogy a hátralévő néhány órában eszedbe jut még valami? Lydia válaszolt: – Van egy tippem, de ostobább, mint a tiétek, ezért el se árulom. Még várhat. Az utolsó esti jelmezbált vacsora utánra tervezték a nagy, elülső társalgóban. A mykonosi hegyi kirándulástól elfáradva, Lydia pihenni vágyott, vacsora helyett aludt egy keveset, és csak nyolckor ébredt fel. Macskaként nyújtózkodott és néhány pillanatra a hátára feküdt, közben azon merengett, miért ilyen feszült és ideges. Aztán rájött, többékevésbé már elfogadta Nick ajánlatát, hogy vele aludjon. Kopogtak az ajtaján. – Ki az? – Helena vagyok. Engedj be, hadd lássam, hogy nézel ki – kérte. – Meg segítened is kell a hajamat hátul megkötni. – Még rajtam vannak a csavarok – szabadkozott Lydia, ajtót nyitva. Helena levegő után kapkodott, amikor meglátta. – Lydia! Úgy nézel ki, mint… – Szerintem senki se fogja tudni kitalálni – sóhajtott egyet Lydia, miközben behúzta az ajtót barátnője mögött. – Dehogynem fogják! Csak annyira meglepődtem, hogy nem jut eszembe a neve… Lydia kuncogott. – Athéné nem lehet, mert nincs bagoly a vállamon. Héra nem lehet, mert… – Megvan! – vágott közbe Helena felszabadult nevetéssel. – Aphrodité vagy! És lenyűgözően nézel ki. Nick elalél, ha meglát.

– Te is csodásan nézel ki – tért másra gyorsan Lydia. – Csak egy kicsit öregnek és fáradtnak látszol. Nem lesz túl meleged? Helena jellegzetes özvegyi viseletben volt, szürke és fekete csíkos szoknyában, fekete ing felett fekete felsőrészben, fején szürke kendővel. – Azt hiszem, jól bírom majd. Ha túl soknak érzem, levehetem a felsőrészt, a szoknya alatt meg nincsen rajtam semmi. Se alsószoknya, se gyapjúholmi, elég meleg lesz enélkül is! És hogy tetszik az arcom? Lydia nevetett. – Nagyszerűen nézel ki! Nagyon öreg és szomorú vagy. Bár fogalmam sincs, miért ezt választottad. – Mert annyira szokatlan. És ha Peter annyira bolond a maga jelmezével, én is valami fura akarok lenni. – Ráncos arcát és vörös szemeit méregette a tükörben. – Mmmm. Rusnya vagyok, mi? Gondolod, hogy így fogok kinézni, ha vén leszek? – Ha akkor is körberúzsozod a szemed, és befeketíted néhány fogadat, biztosan – válaszolt Lydia megint nevetve. – Na és mit kell csinálnom a hajaddal? – Szeretném, ha szürkébb lenne, és szorosabban meg lenne kötve hátul. Folyton kicsúszik a hálóból. Van hajcsatod? – Van, tudok adni néhányat. És hogyan szürkíted? – Púderral. Lydia grimaszt vágott, és hozzálátott elrendezni Helena haját, nehogy kicsússzon a kendőnek használt szürke szalvéta alól. – Elbűvölően nézel ki – nevetett. – A víg özvegy! Most te segíthetnél az én hajamon. Mindjárt itt az ideje, hogy menjünk, ugye? – Biztosan az utolsók között leszünk, de jobb is, nem gondolod? Ülj erre a székre, hadd igazítsam el a frizurádat. Eléggé értek hozzá, és azt hiszem, pontosan tudom, milyennek szeretnéd. Helena fürge ujjakkal kivette a csavarókat Lydia hajából, s ügyesen elrendezte a fürtöket. Lydia kritikus pillantásokkal méregette magát a tükörben. – Ez az – mondta végül – most tökéletes. Lássuk, hogy lehet így rögzíteni. Végre mindketten elkészültek. Lydia szíve hangosabban vert a várakozástól. Vajon Nick megérti-e a jelmeze üzenetét? Vagy már meggondolta magát, és belefáradt Lydia hasztalan kérlelésébe? Egymásba karolva léptek a nagy táncterembe. Lydiának megállt a szívverése, amikor megpillantotta a kalóznak öltözött Nicket egy másik nővel keringeni a táncparketten. Túl sokat várt, gondolta magában csalódottan. Váratlan nyögés térítette magához. – Jaj, segítség, segítség! Jaj, de fáj! Ne, ne vágja le, doktor! Megfordult, Peter állt ott duzzadt vörös szemű, rokkant, púpos vénembernek álcázva, s csak néhány, vörös festékbe mártott rongyot viselt magán. Karján és lábszárán fekete vonalú hegek díszelegtek, vér szivárgott az orrából és a szájából. – Peter! – kiáltott fel Lydia csodálkozva. – Fantasztikusan nézel ki! Helena elhúzta a száját. – Megrendítő, komolyan, Peter, hogy képzeled, hogy valaki is sajnáljon ebben a hacukában? Még egy orvos is elfutna, ha meglátna! Peter vigyorgott. – Pont ezt érzem, amikor hívni szoktak. Most legalább mindenki tudhatja, mit is jelent ez. Gyere, özvegykém. Táncolj egyet a szegény nyomorulttal. Helena megült elhúzta a száját, de szívesen követte Petert a táncparkettre. A magára maradt Lydiát hamar körülvették a jelmezes utasok, akik minduntalan táncra kérték, de Lydia kedves fecsegéssel húzta az időt, amíg meg nem jelent Leonides szakácsnak öltözve. Szemei ellágyultak Lydia láttán. – Aphroditém! – fakadt ki. – Hajlandó a szerelem és örök derű istennője leereszkedni a hajószakácshoz? A váratlan, öblös hang hallatán mindenki feléjük nézett a teremben. Lydia elpirult. – Hogy utasíthatnám vissza a hajószakácsot? – kérdezte pajkosan, és karját nyújtotta Leonidesnek.

Leonides szorosan tartotta az első tánc alatt, majd elengedte, és vad ugrálásba kezdett, amit Lydia és a köréjük gyűlő vendégek tapssal kísértek a szám végéig, amikor Leonides megint átkarolta Lydiát. – Bocsánat – szólalt meg egy nyugodt hang, mielőtt egyet is léphettek volna. – Egész estére magadénak akarod tudni Aphroditét, vagy más halandónak is lehet esélye a boldogságra? Leonides elengedte partnerét. Lydia Nickre nézett, akinek egyik szemét fekete folt fedte, jelmezéhez illően. – De hol az én Sallym? – kérdezte sértődötten Leonides. – Már három táncra elloptad az én Sallymet! – A pulthoz ment, hogy valami hideget igyon – válaszolt Nick diplomatikusan. – Legjobb lesz, ha mielőbb megkeresed, nehogy más találja meg. Nagyszerűen táncol. – Aztán Lydiának nyújtotta kezét, és kiperdültek a táncparkettre. Nick szűk, fekete nadrágot, térdig érő csizmát és vörös övet viselt vastag aranycsattal. Ujjatlan fekete trikója látni engedte a mellkasát borító tömött szőrzetet, és két lebarnult, izmos karját. Kalózzá igazán a piros kendő és a szemén levő fekete folt tette. Lydia szinte repült a levegőben, amikor Nick megforgatta. A csupasz vállán érzett férfikéz érintésére izgatott remegés futott végig a gerincén. Nick egy szót sem mondott Lydia jelmezéről, de látszott szemében az elragadtatás. – Láttad Peter jelmezét? – kérdezte Lydia elpirulva, ahogy Nick szemébe nézett. – Valami szörnyű – felelte Nick. – Biztosan ő nyeri a legeredetibb jelmez díját. – Bocsánat. – Valaki megérintette Lydia vállát. – Ideje táncost váltani. Túlságosan is vidám özvegyecském egyre jobban viszolyog tőlem, és egy hetvenkedő kalóz erős, férfias karjaira vágyik. Peter volt az. Végre megálltak egy italra. Peter talált egy üres asztalt, és hamarosan Leonides is csatlakozott hozzájuk egy palack pezsgővel, karján Sallyvel. Nick és Helena a pezsgőbontásra ért oda. Végül még egy pincér is felbukkant, de nem hozott elegendő poharat, így Nick és Lydia közös pohárból ivott. Nagy vidámság*közepette köszöntötték Leonidest, aki ékes beszéddel, mókásan válaszolt. Mikor a pezsgővel végeztek, a kapitány visszavezette Sallyt a táncparkettre, a többiek követték. Nick szorosabban tartotta Lydiát; a lány Nick férfias mellkasára fektette az arcát. Táncolás közben meg-megújuló remegés járta át a testét. Tökéletesen egymásra hangolódtak, gondolta Lydia, és szandálba bújtatott lába mintha nem is érintette volna a földet. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a tánc. Lydia hangja hűvösen csengett. – Menjünk a fedélzetre. Levegőre vágyom. Nick szívesen beleegyezett, és észrevétlenül elhagyták a zsúfolt termet. Felmentek a legfelső fedélzetre, ahol teljesen egyedül voltak. Csak halk zenefoszlányok értek el odáig a táncteremből, egyébként csend volt. Lydia a korlátnak dőlve szemlélte a nyugodt, mélykék tengert, közben zakatolt a szíve. Nick mögötte állt, fedetlen karjával átölelte a derekát, ajka a haja között kutatott. Lydia egész testében megborzongott. – Telihold van – szólt Nick. – Csodálatos látvány, igaz? Tényleg az, gondolta Lydia, és őt is lenyűgözte a tengerből kiemelkedő csodálatos, narancssárga égitest látványa. Fénye mellett elhalványultak a csillagok, remegő fényhíd kötötte össze a hajót a szemhatárral. – Te rendezted így? – kérdezte Lydia kissé hátrafordulva. Nick nem felelt, sötét szeme Lydia szemébe fúródott, így válaszolt, szavak nélkül. Ajkuk összeért, először lágyan, aztán éhesen. Nick nyelve Lydiáét kereste, Lydia karja Nick vállára fonódott. – Micsoda jelmez – mormolta Nick nevetve. – Igazán mennyeien nézel ki, Aphrodité!

– Köszönöm. Te meg… – habozott, közben a Nick szemét fedő fekete foltra nézett – veszélyesen. Ajkuk ismét találkozott. Nick keze utat talált Lydia derekáról a csípőjére, majd a combjára, miközben Lydia lábujjhegyre emelkedett, hogy csókjuk még forróbb legyen. Már alig tartották a térdei. – Nick… – suttogta. Nick megállt, és a fülébe duruzsolt: – Lydia, most nem kérheted, hogy hagyjam abba. Ezek után… Mindketten csendben álltak, míg Lydia a válasszal küszködött. Végre kimondta: – Nem kérem, hogy abbahagyd… Mintha varázslat alól szabadult volna, Nick lazított az ölelésen, de az egyik karját még Lydia vállán tartotta, és bevezette a hajó folyosójára. A lépcsőn lefelé menet Lydia újra úgy érezte, mintha lebegne a padló felett. Nick kinyitotta a lakosztálya ajtaját; a szobába lépve Lydia elmosolyodott a fényűző berendezés láttán. – Ez csodálatos – fordult hozzá. – Gondolhattam volna, hogy te kapod a legjobb szobát az egész hajón. – A csatlakozóajtón át láthatta a széles ágyat a szomszéd szobában. A kis ablakok nyitva voltak, a dívány melletti alacsony lámpa hangulatos fényt árasztott a csendes szobában. – Foglalj helyet – mondta Nick, miközben fesztelenül a fehér díványhoz ment, és levette fejéről a piros kendőt, szeméről pedig a fekete foltot. – így jobb lesz. Kezdett már elviselhetetlen melegem lenni ezekben a holmikban. Lydia leült, és igyekezett elcsitítani zakatoló szívét. Nick egy apró jégtartóhoz ment, egy palack pezsgőt meg két hűtött poharat vett elő a hűtőből, és tett a dívány előtti alacsony asztalra. – Igyunk arra, hogy bármilyen valószínűtlen is volt, mégis meglátogattál. – Bánatosan mosolygott, látva Lydia meglepett tekintetét. – Aztán ez mégiscsak táncmulatság, és még alig ittál valamit. Lydia leküzdötte idegességét, figyelve, hogy igyekszik Nick kihúzni a pezsgőspalack dugóját, s nézte a fölébe hajló karcsú csípőjét és széles mellkasát. Szűk, fekete nadrágjában kirajzolódott izmos combja és karcsú dereka. Lydia félig lehunyt szemmel fogadta el a hűtött pohár pezsgőt. Nick a lány mellé ült a díványra, koccintottak. – Aphroditére. – Lydiára mosolygott. – És mindenre, amit ő jelent. – Mmm – volt Lydia minden válasza. Ivott a pezsgőből, és képtelen volt megszólalni. Hirtelen érthetetlen ijedelmet érzett. Nick keze a dívány peremén pihent, és Lydia hajfürtjeivel játszott. Most, hogy biztos volt benne, Lydia lefekszik vele, Nickből mintha kiveszett volna minden sóvárgás, amit a szenvedélyes csókolózás-kor a fedélzeten mutatott. – Próbáljuk kitalálni, ki nyerte az első díjat a jelmezversenyen – javasolta italát felhajtva, majd újra pezsgőt töltött mindkettőjüknek. Lydia igyekezett feloldódni, és hálás volt Nicknek, hogy némi haladékot engedett. – Szerintem is Peteré az első díj. Mindenki szereti, és tudják, hogy derekasan dolgozott. – Ez nem jó érv – ellenkezett Nick. – A díjat a legjobb jelmeznek adják, nem azért, mert valaki jól működött az utazás alatt. – Hát persze, én is így gondolom: derekasan dolgozott a jelmezén – válaszolt Lydia pajkosan. Nick nevetett, és végighúzta kezét Lydia fedetlen vállán, majd ujjaival az arcát simogatta. Lydia kiitta a pezsgőt, letette a poharát, és Nick szemébe nézett. A kezét egy pillanatra a válla és az arca közé szorította, aztán Nick Lydiához hajolt, és ajkát az orrához érintette.

– Mintha ma túl sokat napoztál volna – mormogta. – Hogy lepirult az orrod! – Itt felejtettem a kalapomat, amikor Mykonosra mentem – magyarázta Lydia, és óvatosan megérintette az érzékeny bőrt – de megúsztam a nagyobb leégést. – A keze Nick kezéhez ért, és ujjával a kidagadó erek vonalát követte. Ajkuk kis ideig Összeért, eltávolodott, majd megint találkozott Aztán Nick átkarolta, ás gyengéden a díványra fektette Lydiát, közben ajkuk egymáshoz tapadt. Lydia testéi remegés járta át mikor Nick keze a ruha vékony szövetén felfedezőútra indult. Apránként felhúzta térdtől csípőig, majd derékig, már kilátszott fehér bugyija. Szinte anélkül, hogy az elbódult Lydia észrevette volna, Nick kibújtatta vállát a ruhából, és a díványra fektette. – Lydia – mormolta rábámulva. Ujját végigjártatta a nyakán, meztelen mellén. Szája követte az ujja nyomát nyakától a sima hasáig. Becézve csókolgatta a lábát, miközben levette az ezüstszandált, aztán megcsókolta a karcsú bokákat, az érzékeny bőrt a térd mögött és már a combján járt. Gyakorlott kezekkel bújtatta ki a bugyijából. Lydia átadta magát az elragadtatásnak, becsukta a szemét, s csodálkozott, milyen egyszerű s egyszersmind rendkívüli, amit most átél. Csak azt kívánta, bárcsak ne halogatta volna idáig. Hagyta, hogy az égő vágy, amit Nick keltett benne, átjárja a testét. Egymást követő, egyre erősödő hullámokban öntötte el a kéj, ami végül villámként hasított át rajta. Hátrahanyatlott a díványon, és hirtelen minden elsötétült körülötte. Mikor kinyitotta a szemét, Nick arcát pillantotta meg. Nick elsimította a hajat Lydia verejtékes homlokáról. Lydia mondani akart valamit, de egyetlen szó sem jutott eszébe. – Nem tudtam, hogy ennyire közel voltál hozzá – mondta Nick bocsánatkérő hangon. – Szerettem volna, ha tovább tart. Lydia felült, és mosolyogni próbált. – Gondolom, annyi feszültség gyűlt fel az elmúlt napok alatt – sikerült könnyedén kimondania. Nick megint pezsgőt töltött a poharakba, felállt, és kinyújtotta a kezét. – Menjünk a másik szobába. Én is le szeretnék feküdni, a dívány túl keskeny kettőnknek. Kezükben pohárral átmentek a hálószobába. Nick az ágy szélére ült, nyögve lehúzta a csizmáját, miközben Lydia a puha szőnyegen állt, és pezsgőt ivott. Átfutott a fején, miért meztelen, amikor Nicken még ruha van, de nem volt zavarban. A kéjtől, ami az imént átjárta, békés elégedettség töltötte el. Így, mikor Nick hanyatt dőlt a fehér párnákra és csodálkozva bámult rá, Lydia nyílt tekintettel nézett rá vissza. – Gyere ide – mondta Nick. Lydia letette a poharát az éjjeliszekrényre, hagyta, hogy Nick megfogja a kezét, és gyengéden magához húzza az ágyra. – Szépséges, szépséges Lydia – szólt mély hangon, és megcsókolta a haját és a fülét. Lydia izzó arcát Nick mellkasának sűrű szőrzetén pihentette, bizonytalan volt, hogy mit kell most tennie. Azt várja Nick, hogy Ő tegye meg a következőlépést? Nick keze gyengéden simogatta meztelen bőrét. Lydia elbizonytalanodva megszólalt: – Nick, mégse akarsz… Nick csodálkozva nézett rá, aztán megértette. – Gondoltam, még aggódsz az állásod miatt, ezért nem terveztem, hogy igazán szerelmeskedjünk – mondta Nick csúfondárosan. – Vagy már nem izgat a dolog? Lydia hasra fordult, állát a kezére tette, és komolyan válaszok: – Nem arról van szó, hogy én aggódtam volna az állásomért, hanem, hogy te azt hitted volna, az állásomért csinálom, Nick. Ez tartott vissza: úgy éreztem, hogy megsértesz és félreértesz. Hogyan kerülhettünk volna közel egymáshoz ilyen félreértéssel köztünk? – Megesett már ilyesmi – mondta Nick szárazon, és még hozzáfűzte: – Azt hiszed, hogy most nincs félreértés? – Azt nem mondtam, de legalábbis nem ez a bizonyos félreértés. Nem azért vagyok itt, hogy a karrieremen munkálkodjam. Megmondtam már neked: felmondok a cégednek, így hát nem értheted felre, miért vagyok most itt.

– Hát persze. Szóval lefekvés helyett zsarolással akarsz célhoz érni. Lydia felült. – Hogy érted ezt? – Kilépéssel fenyegetőzöl, ha nem mondok le a próbaidőről. Ezt mondtad, nem? Lydia hangja megfagyott. – Nem, nem ezt mondtam, hanem azt, hogy azért mondok fel, mert szerintem a próbaidő az én esetemben igazságtalan. Nem vártam, hogy visszakozz, nem az a fajta vagy. – A hangja keserű volt, de igyekezett leplezni sértődöttségét. Hogyan képes Nick ebben a helyzetben vádaskodással előhozakodni? – Igazad van – felelt Nick közömbösen, mintha tudomást sem venne Lydia haragjáról és csalódottságáról. Lydia kibontakozott Nick karjaiból, és elindult a szomszéd szoba felé. A boldogság, hogy vele töltheti az éjszakát, nem tartott sokáig, gondolta, és az, hogy mégis annyira boldog volt, még búsabbá tette. Nick kihasználta, mert azt hitte, ő csak zsarolni akarja! Felemelte a bugyiját a földről, és belebújt. – Mit csinálsz? Nick állt az ajtóban összefont karral. – Elmegyek. Sikerült tönkretenned egy csodálatos estét, és nem akarom, hogy még rosszabb legyen. – Hogy tettem volna tönkre bármit is? Lydia felvette a ruháját, és körülnézett a szandálját keresve, közben a könnyeivel küszködött. – Azt hiszed, az egész világon mindenkinek csak az a szándéka, hogy szerezzen valamit tőled? Mikor meggyőztelek, hogy nem azért fekszem le veled, mert a karrieremet akarom előmozdítani, rögtön feltételezted, hogy valami más úton akarok célhoz érni. Zsarolás… ez szörnyű vád. Neked se tetszene jobban, mint nekem, különösen, ha soha meg se fordult a fejedben. Lydia a díványra ült, egyik szandálját kötötte a bokája köré, s dühös volt Nickre, de haragudott magára is, amiért jobb meggyőződése ellenére engedett az érzelmeinek. Kezdettől fogva tudta, hogy Nick milyen; miért igyekezett Őt Nick meggyőzni arról, hogy rosszul látja? – Nem így értettem – mentegetőzött Nick, arcán különös kifejezéssel. – Valami másra gondoltam. – Meg vagyok tisztelve – vágott vissza Lydia, a másik szandálját keresve. Nick látta meg előbb és vette fel. Mikor Lydia érte nyúlt, Nick megrázta a fejét. – Ne légy ilyen – kérlelte. – Nem akarom, hogy haraggal menj el. Lydia alig tudta visszatartani a könnyeit. – Mondtam már neked, miért nem bízom a nőkben – emlékeztette Nick. – Többször megégettem magam, semhogy szívesen felidézzem. – Szóval most kiéled a keserűségedet a női nem maradékán – sikerült Lydiának szaggatottan végigmondania. – Köszönöm a figyelmeztetést, igyekszem majd emlékezni rá a jövőben. Add ide a szandálomat. Nick megint megrázta a fejét. – Még nem. Te vagy, aki félreértesz engem. Csak tréfáltam, amikor zsarolást emlegettem, Lydia. Pontosan tudod, én soha semmit nem mondtam arról, hogy próbaidőt kell kitöltened. Ez a te szavad volt, éri csak ugrattalak vele. Lydia ezt egyáltalán nem találta mulatságosnak. Nick előtte álló alakja egyszerre elhomályosodott kiömlő könnyeitől, bár minden erejével küzdött, hogy visszatartsa a sírást. – Gyere ide – szólt rá Nick hirtelen gyengéd hangon. Mikor Lydia megmozdult, megfogta a kezét, felállította, és visszavezette a hálószobába. Lydia vonakodva követte, tudva, hogy ha megszólalna, könnyekre fakad. Nick leültette a sima ágyra, és kezét el nem engedve, ismét hátradőlt a párnákra. Lydia nem volt hajlandó ránézni.

– A minősítés egész más, mint a próbaidő – mondta nyugodtan. – Egy nőnek a te helyzetedben ezt tudnia kellene. Mostanáig nem jöttem rá, hogy te még mindig nem látod világosan, mit tervezek számodra. Ha tudtam volna, nem csúfoltalak volna a zsarolással. Tudom, hogy eszedbe se jutott zsarolni. Azt gondoltam, azért akarsz felmondani, mert nem szeretsz se engem, se az „üzleti módszereimet”, ahogy el is magyaráztad. Azt hittem, hogy ha jobban megismersz, és eltöltesz egy vagy két hónapot velem a munkában, megváltoztatod a véleményedet. Ha meg nem, hát nem, és akkor nem tehetek semmit. De igazán őszintén azt reméltem, hogy igen. Lydia nézte a kezében tartott férfikezet, és azon töprengett, higgyen-e Nicknek. Örült, hogy – miközben minden igyekezettel Nick szavait követte a könnyei legalább már nem potyogtak tovább. – Azt hittem, hogy ma este… hogy végre úgy döntöttél, hogy szeretsz engem – folytatta Nick hirtelen rekedtté vált hangon. – Nem akartam elrontani az estét. Lydia egy hosszú pillanatig megint Nick kezére meredt, a hangszíne különös hatással volt rá. Aztán a szemébe nézett, és halkan így szólt: – Tartom valamire a humorérzékemet, így annak ellenére, hogy esetemben nem igazán látom mulatságosnak a finom különbséget a minősítés és a próbaidő között, és azt se tartom különösen élvezetesnek, ha zsarolással vádolnak, hajlandó vagyok a dolgot a humoros oldaláról szemlélni és túltenni magam rajta. – Nyelt egyet. – Csak igyekezz máskor világosabb lenni. – Az leszek – felelt Nick, és Lydia kezét az ajkához emelte. Lydiát magához húzta. – Sajnálom, Lydia, Igazán nem akartalak megbántani. Szótlanul feküdtek néhány percig. Nick simogatni kezdte Lydia csupasz vállát, Lydia gondolataiba merült. Bolond, hogy itt maradt mindezek után? Büszke volt a humorérzékére, ahogy mondta az előbb, de ugyanolyan büszke volt az önbecsülésére is. Megalkudott most? Nick utolsó mondatával is küzdött. Tényleg megbántódott? Nem akarta hagyni Nicknek vagy bárki másnak, hogy megsértse. De ha ehhez a férfihoz csak testileg vonzódik és érzelmileg nem, hogy tudná megbántani, bármi is, amit mond? – Megőrülök érted, Lydia. Ne tegyél még bolondabbá azzal, hogy nem bocsátod meg, amit hibáztam. Lydiának döntenie kellett: ha vele marad, nem érezhet, és nem viselkedhet se haragosan, se sértődötten. A megbocsátásnak mindenre ki kell terjednie, legalábbis ezen az éjszakán. Egy pillanatig se hitte, hogy Nick másként, mint testileg „őrül meg érte'', de tudva, hogy ő maga mennyire akarja Nicket, nem volt más választása, mint maradni. – Nem gondolhatod, hogy minden nő egyforma – mondta lágyan. – Azért, mert néhányszor megégtél, még nem szabad így érezned. – Kis ideig hallgatott. – Én is elég rosszul jártam, mikor először lefeküdtem valakivel. A szobatársnőm fiúja levett a lábamról. – Hogy történt? – Egy este, amikor a barátnőm nem volt otthon, bejött a fiú és azt mondta, szakítottak, s hogy én különben is mindig jobban tetszettem neki. Elég bolond voltam, hittem neki, afféle ékesszóló bölcsész volt. Így aztán lefeküdtünk. Lydia megérintette Nick izmos hasát az ingen keresztül. – Ezt vedd le – mondta neki. – Túl nagy a forróság. Nick szívesen lehúzta az inget, és a szőnyegre hajította. Lydia ujjai belevesztek a has sűrű szőrébe és időnként elkalandoztak a szűk nadrágon. Nick kis időre becsukta a szemét, aztán megismételte: – Hogy történt? – Sehogy. Nem röpdöstek a szikrák, a világ nem fordult ki a sarkából egyikünk számára sem. Egyszer jövök haza, és a szobánkban találom a barátnőmet ugyanezzel a fiúval. Annyira kiborultam, hogy napokig sírtam, főleg azért, mert egy ilyen csúszómászónak adtam a szüzességemet. Aztán túltettem magam rajta, és már nem

hiszem, hogy mindenki, aki lefekszik velem, csak azért teszi, hogy a barátnőjét elég féltékennyé tegye ahhoz, hogy visszamenjen hozzá. Nick szórakozott kifejezést fedezett fel Lydia szemében. – Igazad van, mint mindig. De a nők sokkal rugalmasabbak az ilyen dolgokban, mint a férfiak. – Én nem nevezném rugalmasságnak, inkább gyakorlatiasságnak. Az ember elszalasztja a nagy nemi életet, ha minden felbukkanó lehetséges partnert cinikusan és keserűen fogad. Nick nevetett. – Szóval azóta ki se látszol a nagy nemi életből? Rögtön visszaugrottál a lóra, amint lepottyantál? Lydia megint habozott. – Nem egészen. – Mesélj róla – kérte Nick, érdeklődéssel a szemében. – Rengeteget tanulok tőled – tette még hozzá. –Meggyónhatod az egészet. Lydia még várt. – Hát… Arcát a tenyerébe hajtotta, és az ágyat nézte. – Nincs mit elmesélnem. Nick hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Úgy érted, hogy azóta semmi romantikus bonyodalomban nem volt részed? – Semmi bonyodalom. Se romantikus, se szexuális. Mind a mai estéig. Nick sokáig egy szót sem szólt, de Lydia látta, hogy a szavai meglepték a férfit. – Ennyit a rugalmasságodról és gyakorlatiasságodról – mormogta végül Nick. – Nem csoda, hogy ennyire húzódoztál. Ajkuk újra gyengéden találkozott. Lydia behunyta a szemét, és Nick nyelvét ízlelte. Nick csókja egyre követelőzőbbé vált, s Lydia érezte, hogy Nick hasa és combja az ágyhoz szorítja. A keze végigfutott meztelen, sima hátán és a szűk nadrágban rejtező keménységen. Nick felnyögött, és elhúzódott Lydiától, hogy levegye a nadrágját, Lydia egyszerre félelemmel és elragadtatással bámult rá, amit Nick szelíd félmosollyal viszonzott. – A ruhád… Hadd vegyem le. – Áthúzta Lydia válla fölött, és a szőnyegre dobta nadrágja és inge mellé, aztán megint lehúzta Lydia bugyiját. Oldalán fekve Lydia mellé húzódott, és nagy kezével Lydia lapos hasát és lágyan domborodó mellét simogatta. – Miért van bennem az az érzés, hogy te még mindig nem vagy biztos abban, helyesen cselekszel-e? – kérdezte lágyan. Mutatóujjával Lydia rózsaszín mellbimbóját ingerelte. Lydia kinyújtotta a kezét, és szemével követve végig vezette Nick oldalán a csípőjéig, majd vissza az alkarjáig- Nem arról van szó – mondta halkan, – Csak ideges vagyok, azt hiszem. Nick határtalan kedvességgel hanyatt fektette és megcsókolta mindkét mellét. Az érzés, amit a csók keltett a mellbimbóin, eláradt teste minden részén. Halk nyögéssel felnyúlt, és öntudatlanul megragadta Nick vállát. – A legszebb nő vagy, akit valaha láttam – mondta Nick, miközben a nyakát csókolgatta, aztán lefelé hatolt a szegycsont alatt a gyomorig. Kezével sima combjait simogatta, szétválasztotta őket, és úgy becézte Lydiát, hogy a csípője felemelkedett az ágyról. – Nick… – hangja rekedt volt. A vágyakozás a férfi után elsodorta minden korábbi idegességét, égett a vágytól. Látszott, hogy Nick megérti, amit Lydia képtelen volt szavakba foglalni, és Lydia növekvő gyönyörrel felsóhajtott, araikor Nick beléhatolt. – Lydia? – A hangja tele volt aggodalommal. Lydia a karjait Nick hátára fonta és lábaival is átkulcsolta, egyre többet követelve a testéből. Nicken rángás futott végig, száját Lydia mellére szorította, aztán megint az ajkait kereste. Lydia hirtelen kinyitotta a szemét. – Mi baj van? – kérdezte Nick, hangjában mérhetetlen gyengédséggel.

Lydia érezte, hogy az arca elvörösödik, és azt kívánta, bár Nick eloltotta volna az ágy melletti gyenge fényű lámpát, – Gondoltál arra, hogy… – kérdezte akadozva. – Úgy értem, szereztél… Nick robusztus ujjai végigsimítottak az arcán, és lezárta ajkait. – Igen, szereztem – mormolta megértően. – Ne aggódj, nem leszel terhes. Többet érsz nekem mindennél. Nick lüktetve mozgott tovább. A gyönyör fokozódó érzése úgy öntötte el Lydiát, mint a hullámok a sima tengerpartot, mindegyik erősebben zúdul, mint az előző. Nick egyre szaporábban lélegzett. Magához szorította Lydiát. A gyönyör sodró rohamában úgy összekapaszkodtak, mintha egyek lettek volna. Lydia Nick nyakába temette az arcát, de így sem tudott elnyomni egy kiáltást. Utána hosszú ideig ziháltak, aztán Nick egyik kezével még Lydiát ölelve, a hátára fordult. Mélyet sóhajtott. Oldalára fordulva Lydia az arcát Nick mellkasának sűrű szőrzetébe fészkelte, pont úgy, ahogy arra első találkozásuk éjszakáján vágyakozott. 6. A következő reggelen az Aphrodité az utasok örömujjongása közepette befutott Pireusz kikötőjébe. Lydia, aki kora reggel visszatért a kabinjába, hogy feladatához illő tengerészkék szoknyát és fehér blúzt öltsön, a korlátnak támaszkodott, és a sötét tengert uraló Athént szemlélte. Gondolatait a Nickkel töltött éjszaka kötötte le, öröm és megbánás keveredett lelkében. Az éjszaka során mindketten többször felébredtek, szemük találkozott a homályban, egymást becézve közelebb húzódtak, és kora reggelig szerelmeskedtek. Csodálatos valakivel együtt aludni, ha az ember alvás közben is egész éjjel érzi a másik jelenlétét, gondolta Lydia. Soha nem ismerte ezt a boldogságot. Miért nem egyezett bele, hogy vele aludjon már a hajón töltött legelső naptól? De aztán mást gondolt. Most, hogy várt az utolsó éjszakáig, az élmény sokkal csodálatosabb volt, mint remélni merte. Lassan elhagyta a fedélzetet, és lement a folyosón a kabinjába, hogy befejezze a csomagolást. Egy éjszakája van még Athénben, aztán másnap reggel visszarepül New Yorkba. Nem beszélte meg Nickkel a terveit az éjjel, lehet, hogy ő is a Grande Bretagneban száll meg, és ebben az esetben újra együtt tölthetnék az éjszakát. A hajó megingott, amikor kikötött, és Lydia egyensúlyát vesztve egyenest Peter erős karjaiba esett, aki az ellenkező irányba ment a folyosón. – Lassan a testtel, öreglány. Jól vagy? – Köszönöm, igen. – Egy kicsit kipirult vagy. – Közelebbről vizsgálta az arcát. – Biztos, hogy jól érzed magad? – Túl sokat napoztam tegnap – felelte Lydia könnyedén. – Forog a fejem. De azonnal rendbe jövök, mihelyt a szállodába érünk. Ne aggódj. Te is ott leszel? – Csak ma este, aztán irány haza. – Akkor viszlát, Peter. – Nyomatékosan hozzátette még: – Nagyszerű volt, ugye? – A legnagyszerűbb egész életemben – válaszolt Péter, és elindult a fedélzetre, nyilván, hogy Helenát megkeresse, gondolta Lydia, miközben kinyitotta a kabinja ajtaját Kellemetlen szédülés vett rajta erőt, és lefeküdt az ágyra, hogy gátat vessen örvénylő gondolatainak. A tegnap délutáni hőség valamilyen okból ma reggelig nem éreztette hatását. Ilyen a napszúrás, emlékezett, és egy vizes törülközőt tett a homlokára. Kíváncsi volt, látja-e még Nicket a partraszállás előtt, aztán megpróbált nem gondolni rá. Azért, mert együtt töltöttek egy csodálatos éjszakát, nem szükséges, hogy megszállottként csak vele foglalkozzon.

Fél órával később nehéz bőröndjével, egy kisebb szatyorral és táskájával küszködve elhagyta a kabint, és a többi utassal együtt a kikötőhíd felé sodródott a fedélzeten. Néhányan megszólították: – Nagyszerűen éreztük magunkat! Nem tudjuk eléggé megköszönni, amit tett! Sally megszorította a kezét, és arcon csókolta. – Sose fogom tudni megköszönni… De képtelen volt befejezni a mondatot, könny szökött a szemébe. Lydia is megszorította a kezét – korábban már levélcímet váltottak –, és sorra viszonozta a többiek búcsúszavait. A napsugarak mintha átfúrták volna a fejét, amikor lement a keskeny kikötőhídon, s a széles karimájú kalap sem tudta megóvni a hőségtől. Sietett, hogy a kőépület árnyékába érjen. Szeme ködbe borult, de amikor megpillantotta Petert, aki türelmetlenül lépkedett a móló szélén, megkönnyebbült. Ha elérné Petert, ő a megszokott nyugodt, figyelmes módján biztosan segítené taxiba szállni, amely egy pillanat alatt elrepítené a légkondicionált Grandé Bretagne Szállodába. Megbotlott, amikor lelépett a kikötőhídról, de Simon – aki a hajóról távozó utasokat segítette le – elkapta. Tágra nyílt, nyugtalan szemmel mosolygott Lydiára, és egy pillanatra megfogta a kezét. – Annyit tanultam tőled – hálálkodott. – Nagyon köszönöm. Remélem, máskor is együtt dolgozunk. – Én is – viszonozta Lydia megbocsátóan mosolyogva, megrázta a kezét, egyre azon izgulva, hogy elérje Pétert. Egyszer csak az utasok és a személyzet forgatagának közepén találta magát. A köd egyre sűrűbb lett a szeme előtt, miközben igyekezett utat törni magának a tömegben. De mire elérte azt a helyet, ahol Petert látta azelőtt, barátja már nem volt ott. Zavartan nézett körül, és széles karimájú kalapját is levette, hogy jobban lásson. A hevesen tűző nap szinte fejbe vágta, elsötétült előtte a világ. Az ájulással küzdve, magára maradva a hangos és közömbös tömegben, ledobta csomagjait és a térdére szorította a fejét. Vérkeringése lassan helyreállt, már jobban érezte magát. – Csak nyugodtan, Lydia – hangzott a távolból. – Ülj le, ahol vagy. Nick volt az, Lydiát gyorsan és határozottan egy ponyvatető alá, az egyetlen napvédett helyre vezette, ahol halomban álltak a hajókötelek. Lydia – még mindig erőtlenül –, nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedett, és hálásan leült egy köteg kötélre. – Már jól vagyok – mondta. – Csak a hőség, Nick. Ne nézz ilyen ijedten. – Hozom a csomagjaidat – Nick csak ennyit mondott, és elment. Hamar visszatért, Lydia mellé helyezte á csomagokat. Ennyit mondott még: – Maradj itt. Napszúrást kaptál. Hadd hozok neked egy pohár vizet, aztán Petert is előkerítem. Lydia megpróbált felállni. – Ne bajlódj. Csak megszédültem egy pillanatra, de már jól vagyok. – Maradj itt – erősködött Nick, és újra eltűnt a tömegben. Remélve, hogy senki nem veszi észre, Lydia becsukta a szemét. Tulajdonképpen örült, hogy ülhetett, s csak arra vágyott, hogy a légkondicionált szálloda egyik puha ágyán pihenhessen. Sebaj, hamarosan ott lesz. – Tessék! – hallotta Nick hangját a ködön át. – Először csak keveset igyál. – Egy pohár vizet adott a kezébe. Lydia hálásan nézett rá. – Hol jutottál hozzá? – kérdezte, és lenyelt egy kortyot. – Már jobban is vagyok. – Peter mindjárt itt lesz. – Nick figyelmeztette, hogy ne mozogjon. – Légy türelmes, ugye az leszel? Lydia vitatkozni akart, de a határozott kifejezés Nick kékesfekete szemében elhallgattatta. Most szinte idegennek tűnt neki tiltó tekintetével és határozottan összefont karjával. – Megvagytok – hallatszott Peter harsány, kedves hangja. – Mi a baj, öreglány? Szédülsz?

– Teljesen jól vagyok – mondta Lydia türelmetlenül. – Nick bolhából elefántot csinál. Peter megvizsgálta a szemét, megtapintotta a homlokát és pulzusát, aztán így szólt: – Kisebbfajta napszúrás, Lydia. A sok strapától, amiben részed volt az utolsó néhány héten New Yorkban, sokkal gyengébb vagy, mint hiszed. Nagyon meglep, hogy hagytad magad így lerobbanni. Máskor sokkal gondosabb vagy. Tudnál lazítani huszonnégy órára és pihenni valamennyit? Nem lesz erőd dolgozni, ha ilyen állapotban térsz vissza az irodába. – Nem volt részem semmiféle strapában – tiltakozott ingerülten Lydia. – És teljesen alkalmas vagyok arra, hogy visszatérjek a munkába. – Tudta, hogy Nick figyeli mindkettőjüket, s azt kívánta, Bárcsak lett volna benne annyi tapintat, hogy egyedül hagyja őt Peterrel a vizsgálat idejére. – Az ég szerelmére, Peter, úgy beszélsz, mint egy bogaras öregasszony. Peter nevetett. – Inkább te beszélsz úgy, öreglány. Én mégis azt tanácsolom, pihenj, mielőtt holnap elrepülnél. – Keresek egy taxit – mondta Nick. – Várjatok itt. Lydia megint megpróbált felállni, közben úgy érezte, hogy a férfiak szeretetteljes gondoskodásától kibuggyannak a könnyei. – Egyedül is biztosan találok egyet – mondta érdesen. De Nick határozottan megfogta a karját, és ismét leültette, majd figyelmeztetően Peterre nézett, hogy maradjon Lydiával, s ismét eltűnt. Percek múlva megjelent, és felkapta Lydia csomagjait. A férfiak egy taxihoz kísérték, amely az út szélén állt a móló végén. – Találkozunk a szállodában – mondta Peter. – Engedd el magad, jó? Túl sokat dolgoztál. – Én ugyan nem – válaszolt Lydia méltatlankodva, és beszállt a hátsó ülésre. Meglepetésére Nick mellé ült. – Hol a csomagod? – A csomagtartóban. – A Grande Bretagne-ban szállsz meg? – Csak ma este, igen. Nem tudván, mi mást mondhatna, Lydia becsukta a szemét, és hagyta, hogy a nyitott ablakon befújó szél lehűtse forró fejét. A szálloda tágas bejáratához hajtva tért újra magához. A portásra bízták a csomagokat. Nick a kulcsokért ment, és Lydia a szálloda hűvös, friss levegőjétől megenyhülve hagyta magát a szobájába kísérni. Nick borravalót adott a portásnak, és követte Lydiát a szobájába. – Feküdj le – mondta neki. – Hozatok neked ásványvizet. – Felvette a telefont. Lydia megfogadta a tanácsot, és lerúgta a szandálját. Homlokát kiverte a verejték, gyomra émelygett. Korábban volt már napszúrása, s akkor olyan rosszul érezte magát, hogy azóta minden elővigyázatosságot megtett, nehogy megismétlődjék. Legalábbis tegnapig mindent elkövetett, és most fizet a gondatlanságáért. Nedves ruhát érzett a homlokán. Kinyitotta a szemét. – Köszönöm, Nick – próbált meg normális hangon megszólalni. – Hunyd be a szemed, és pihenj – mondta Nick. – Ne mozogj, csak kényelmesebbé teszem neked a fekvést. – Kigombolta fehér blúzát és lesegítette róla, szoknyáját is kilazította és csípőjén át lehúzta Lydiáról. Lydia Nick felé fordította hűvös párnán pihenő arcát, és azon tűnődött, érzi-e Nick a bizsergést a bőrén, amikor a keze az övéhez ér. Lydia oldalára fordult és csendesen megszólalt a takaró alatt: – Ne aggódj, hogy nem fogok tudni dolgozni, amikor New Yorkba visszaérek. Akkor is jól dolgozom, ha nem érzem jól magam, és most jól vagyok. Nick rejtélyesen nézett. – Ami azt illeti, nem ezen gondolkoztam.

Kopogás jelezte az ajtón, hogy megérkezett a hideg ásványvíz és a jég. Nick töltött neki egy pohárral, és Lydia ajkaihoz tartotta, amíg ivott. Lydia hanyatt feküdt, megint becsukta a szemét. Nick friss vizes ruhát tett a homlokára, és így szólt: – Egy ötletet forgatok a fejemben, remélem, érdekelni fog. Emlékszel, mondtam, hogy van egy bárkám? Mit szólnál, ha néhány napra elmennénk, és körbehajóznánk az Égeitengert a görög húsvéti hétvégén? Meglátogatnánk néhány kevésbé ismert szigetet, vitorláznánk, de főleg pihennénk. Isten tudja, nekem is legalább annyira szükségem van lazításra, mint neked. Lydia meglepetten hunyorgott. – Micsoda? – Holnap reggel indulhatnánk – folytatta Nick sietve. – Ismerd el, magányos lennék. Igazán nagyon örülnék a társaságodnak… és azt hiszem, te is élveznéd az utat. Megígérem, hogy rengeteget pihenhetsz majd. – Nincs szükségem pihenésre – tiltakozott Lydia az ajánlattól meghökkenve. – Akkor tegyük félre a pihenést, de a körutazáson még nem is volt alkalmunk ismerkedni, csak mint leendő tulaj és alkalmazott. Néhány óráig voltál egyedül az enyém. Ilyen úton viszont, amit tervezek, egyáltalán nincs munka és végre alaposan megismerhetnénk egymást. Sokkal többet szeretnék hallani azokról az ötleteidről is, amiket épp csak megemlítettél… a kreatív turizmusról, ugye így nevezted? Lydia még habozott. Képes lesz-e továbbra is azt a felületes barátságot és testi vonzalmat érezni iránta, amit eddig? Nick folytatta. – Persze te ugyanúgy látod, mint én, hogy egyetlen együtt töltött éjszaka után nehéz lenne a kapcsolatunkat fenntartani abban a New York nevű bolondokházában. Szeretném megszilárdítani, amit elkezdtünk, és erre ez a legmegfelelőbb alkalom. Lydia halványan rámosolygott. – Istenien hangzik. – Nagyszerű – mondta Nick felállva. – Most hagylak pihenni, éri elrendezem a dolgokat. Próbálj aludni, jó? Holnap déltájt indulunk. Ajkával megérintette Lydia homlokát, aki figyelte, mint csukódik be mögötte az ajtó. Nick távollétében rögtön szorongás fogta el. Mibe bocsátkozott? Mi lesz, ha nem tud szabadulni az iránta érzett vonzalomtól? De ezt a gondolatot kiverte a fejéből. Sose hitte, hogy a kapcsolatoknak örökké kell tartamuk, csak addig jók, amíg betöltik az embert és szenvedélyesek. És amennyire az előző éjszaka tapasztalata alapján megítélhette, nem volt kétsége afelől, hogy a Nickkel töltött hét a bárkán olyan lesz. Csengett a telefon, Lydia felemelte a kagylót. – Miss Denton? Spyro Kalimas vagyok. Önnel beszéltem a múlt héten az irodavezetői állásról a Worlwide Toursnál? Lydia egy másodpercig kutatott az emlékezetében a név után. Aztán eszébe jutott az állásajánlat, amit Peter említett az utazás előtt. – Igen. Mr. Kalimas? – Elküldtem az adatait a New York-i irodánkba. Mr. Marley, az igazgatónk érdeklődik az ön jelentkezése iránt. Szeretne találkozni önnel, amint visszatér New Yorkba, ha önnek is megfelel. Holnap utazik el Görögországból? – Egy héttel elhalasztom az utazást – tájékoztatta a hívót, közben azon tűnődött, milyen érzésekkel mondana fel Nick cégének a vele töltött egyhetes hajókázás után. – Rendben van. Akkor egy héttel későbbre szervezünk egy találkozást. Jó lesz? Mondja meg neki, hogy már nem érdekli az állás? Nem, miért ne hagyjon nyitva minden lehetőséget? Ki tudja, hogyan sikerül a kirándulás? – Az nagyszerű lenne – felelte. Könnyen lemondhatja a megbeszélést, ha Nick és ő megegyezésre jut a „minősítést” illetően.

Mikor letette a kagylót, ismét a párnára fektette felhevült arcát, a gondolatai visszatértek Nickhez. 7. Nick hajója, amit hol csónaknak, hol bárkának nevezett, valójában egy negyven láb hosszú jacht volt. Nevét – El Greco – zöld színnel festették a hajó oldalára, tatján kékfehér görög tengeri zászló lengett. Lydia felfedezte, hogy a nagy fedélzeti nyílás lépcsőin tiszta kis konyhába juthat, benne asztal és négy szék, mögötte két kabin két-két fekhellyel. Meleg és fülledt volt a fedélzet alatt, ezért amint kis csomagját a magával hozott néhány holmival az egyik ágyra dobta, visszament a fedélzetre, hogy segítsen Nicknek felszedni a horgonyt. A poggyászt a Grandé Bretagne szállodában hagyták. Nick barna rövidnadrágban és piros trikóban lefegyverzően mosolygott rá az árbocról. A vitorlát kötötte a keresztrúdhoz. – Segíthetek? – kérdezte Lydia, és szíve ki-kihagyott, amikor meglátta, hogy tartja Nick erős karja a nehéz vitorlát, s izmos lábát hogyan kulcsolja az árbocra. – Tartsd helyben a keresztrudat, jó? – kérte. Lydia bólintott, mellette termett, és megszorította a keresztrudat. Fehér sort volt rajta és ujjatlan fehér felsőrész, derekán fényes zöld öv. Nick tanácsára még délelőtt vett egy pár tornacipőt, és most örült, hogy a gumitalp jól tapad a sima fedélzeten, így nem kell félnie az elcsúszástól. Mikor Nick végzett, hozzá hajolt, és egy csókot nyomott Lydia orra hegyére. – Elragadóan nézel ki – mondta megigézve. – Lássuk, működik-e a motor. Kockázatos lenne a kikötőt vitorlával elhagyni, inkább kormányozok. A motor békésen feldohogott, Nick megkérte Lydiát, oldja el a kikötői köteleket. – Még a végén itt maradok – tiltakozott Lydia nevetve. – Azt nem hagynám – bizonygatta Nick. – Csak ugorj vissza, mikor elindulunk. A nyílt tengerre kiérve adta Nick az első leckét. A forró napon, miközben haját felborzolta a friss szél, Lydia keményen dolgozott, hogy Nick utasításai szerint kezelje a kötélzetet, de kimerültség helyett csak szokatlan jókedvet érzett. – Meghalok a szomjúságtól – szólalt meg végre Nick. Pihenjünk egy keveset. Lydia bólintott, lerúgta a tornacipőt, karját a térde köré fonva leült a fedélzetre. – Vedd fel a kalapodat – figyelmeztette Nick. – Hol van? – Lent. Nick kikötötte a kormánykereket. – Hozom. Úgy is kell még valami puhább, amin ülhetünk. Lydia hátradőlt, és becsukta á szemét. – Hú, de meleg van odalent – riadt fel Nick hangjára, aki felé nyújtotta a széles karimájú szalmakalapot. –Tessék, tedd a fejedre, és állj fel egy pillanatra, amíg elrendezem a helyet. Vékony habszivacs matracot tett le, és lefedte egy takaróval. Aztán megint eltűnt a lejáróban. – Hozok valami innivalót – szólt vissza. – Retsina! – nevetett Lydia, amikor Nick visszatért. – Ez nem fogja oltani a szomjadat! – Dehogynem – töltött meg Nick két poharat jéggel és öntött rá az aranyszínű borból. – Egészségedre. Úton vagyunk. Lydia lustán nyújtózkodott a széles matracon, most Nick is mellé huppant – Csodálatos a hajód! – jegyezte meg Lydia. – Nagyon széles, ugye? – Igen. Ez a szép ezekben a görög hajókban. Széles, lapos fenekük van, így nagyobb gond nélkül hajózhatnak sekély vizeken, de megtartják az egyensúlyukat heves viharokban is, amelyek váratlanul törhetnek az emberre az Égei-tengeren, különösen nyár vége felé.

– Rettentő forróság van odalent. Gondolod, hogy itt kint alhatunk? Mennyei lenne… látni a csillagokat és mindent. – Hacsak nem esik. Én is úgy készülök. Lydiának nem jutott eszébe, miről beszélhetne, pedig mikor a szemük találkozott, nagyon kívánta, bárcsak találna valami témát. Nick hasra fordult, és megcsókolta. – Mérföldekre körülöttünk csak magunk vagyunk, Lydia. Nem érzel kísértést, hogy levedd minden ruhád, és tényleg fürödj a napfényben? Lydia bosszankodott, hogy elpirult a kérdésre. Nick megérintette forró arcát. – Csodálatos érzés – folytatta Nick. – Én is veled tartok. Lydia a tapasztalt férfi mellett igyekezett leplezni félénkségét, és bólintott. – Rendben. – A szíve sebesebben vert. Kiitta a borát, és nézte, ahogy Nick kibújik a trikójából. Mellkasán ragyogott a sötét szőr a délutáni napsütésben. Mikor Nick keze már a rövidnadrágnál tartott, Lydia is sietve levetette a maga szűk felsőrészét, és Nick pillantását kerülve lehunyta a szemét. Érezte Nick kezét, amint meglazítja a sortját. Riadtan felnézett, de Nick a tekintetével lecsillapította. – Hát nem kényelmesebb így? – kérdezte, és egy mozdulattal ügyesen lehúzta Lydia sortját és bugyiját is. Hihetetlen érzés, gondolta Lydia, ahogy a nap pórusaiba hatolt. Észrevette, hogy Nick mellé fekszik, de nem nyitotta ki a szemét. A hőségtől álmos és bágyadt volt. Kis idő elteltével Nick hangját hallotta. – Jobban teszed, ha megfordulsz. Nem akarsz már az első nap leégni, igaz? Lydia hasra fordult, és ránézett. Nick széles háta már sötétre barnult a naptól. Fejét a karján nyugtatta, és fél szemmel Lydiát nézte. Egyik ujja Lydia hátán játszott, le a gerinc mentén, majd vissza a lapockákhoz. Édes érzés árasztotta el Lydia testét, a vágyakozástól mozdulatlanná meredt, és így aludt el. Hátán hűvös, nedves mosdókesztyűt érezve ébredt fel egy idő múlva. Nick hajolt fölé, és gondosan hűtötte a borét. – Ó – sóhajtott boldogan Lydia, miközben Nick a bokáját és a talpát hűtötte, majd tovább felfelé a lábát. Aztán a nyakszirtjét és a kezét simogatta, majd Lydia kezébe adta a nedves mosdókesztyűt. – Most én jövök. Lydia felült. Ha úrrá tudnál lenni a félénkségeden, sokkal jobban éreznéd magad, bíztatta magát. Rémületére Nick hanyatt feküdt, és várakozásteljesen becsukta a szemét. A nyirkos mosdókesztyűt óvatosan Nick homlokára tette, majd a nyakát paskolta. – Mmmm – sóhajtott Nick elégedetten. Lydia folytatta a mellkasán, a hóna alatt, majd különös figyelmet szentelt Nick karjának és kezének, mert az előbb annyira jó érzés volt, amikor Nick csinálta vele ugyanezt. Továbbment lapos hasára, hosszú combjára és bokájára. Látta, hogy Nick éppúgy fel van tüzelve, mint ő, és nem értette, miért nem kezd már bele. Egy rövid pillanatig elképzelte, hogy magához ragadja a kezdeményezést, és kezével odanyúl… Láng szökött az arcába. Ehelyett Nick lábujjait és a lábikráját simogatta, majd az arcába csapta a mosdókesztyűt. Nick felpattant, megragadta és magához húzta Lydiát. A szájuk egybetapadt. – Éhes vagy? – kérdezte utána Nick. Lydia megmerevedett. – Egy kicsit – felelte óvatosan. Nick mosolygott Lydia zavarán. – Láttad, mi minden van a konyhában? Olajbogyó, sajt, kenyér és még a retsinát is alig kezdtük meg. – Jól hangzik – állt fel Lydia. – Együk meg mind. – Az nehéz lesz. Egy hónapra is elegendő a készlet. – Lydia nyomában a falétrán leereszkedett a konyhába. Lydia bement a belső kabinba és szétnyitotta a szatyrát.

– Mit keresel? – kérdezte Nick az ajtóban állva. – A köpenyemet. Nem akarok leégni, ahogy te is mondtad. Másrészt képtelen vagyok az evésre koncentrálni, ha ruha nélkül vagyok. Nick nevetett. – Garantálom neked, hogy az utazás végére bármire tudsz majd koncentrálni ruha nélkül is. – Kinyitotta a hűtőszekrényt, és megnézte, mi van benne. Lydia elfordította a szemét Nick izmos combjáról, széles hátáról, és felvette térdig érő, fehér köpenyét. Mire bement a konyhába, Nick sötétkék fürdőnadrágot húzott fel. – Én se akarlak zavarni a koncentrálásban – kacsintott rá. – Itt az olajbogyó. Beletegyem abba a tálba? Friss kenyér is van; nem kellett volna ennyit vennem belőle. Holnapra valószínűleg száraz lesz. Itt, a feta. Gyorsan tettek-vettek, hogy mielőbb szabaduljanak a benti hőségtől, majd kivitték a tányérokat és az ételt a fedélzetre. Az árboc tövében, árnyékos helyre terítettek. Nick visszament egy palack hideg retsináért és jégért. Lydia elégedetten sóhajtott, beleharapott egy ízes olajbogyóba. – Nem lenne nagyszerű helye itt egy összejövetelnek? – kérdezte, amikor Nick visszatért és mellé ült. – Túl kicsi – hangzott a válasz. – Éppen azért lenne alkalmas – mondta Lydia álmodozva. – Emlékezz csak, mit mondtam korábban az újfajta turizmusra vonatkozó ötletemről, hogy szervezzünk összejöveteleket speciális csoportok számára. Egy ilyesfajta hely tökéletesen megfelelne. – De akkor százával kellene hasonló tákolmányokat kibérelned. Tudod, milyen költséges lenne? – Akkor vedd meg. Biztos vagyok benne, hogy semmivel sem drágábbak, mint egy Aphrodité nagyságú hajó. Nick nagyot harapott a kenyérből és sajtból. – Tényleg komolyan beszélsz? – Beválhat a dolog – felelte Lydia. – Attól függ, kik' vannak a csoportban, de fogadni mernék, ezek lennének a legnépszerűbb utak az ajánlataid közül. Nick a fejét rázta. – Az emberek szeretik a luxust. Erről ne feledkezz meg. Az ilyen életmód elég kemény. Gondold csak el, micsoda forróság van a kabinokban. – Igaz. Légkondicionálót kellene beszereltetned. De akkor se bomlik mindenki a luxusért. Ha egy utazási iroda valami szokatlant, felvillanyozót, valami tényleg rendkívülit ajánlana, gondolkodás nélkül beszállna egy csomó ember. – Abba is boldogan beszállnak, amit most ajánlunk nekik – felelte Nick tele szájjal. – Mégis – mondta Lydia komolyan, két kezét a tarkóján összekulcsolva – hiába kínálod pillanatnyilag a legjobbat mindenből, nem maradsz örök időkre a versenytársaid előtt, ha egyszerűen jobb hajókat, nagyobb autókat és gyorsabb buszokat veszel. Ez nem elég ahhoz, hogy kitűnj a többi utazási iroda közül, és biztosan hozzád jöjjenek először az emberek. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy a versenytársaid előbb-utóbb beérnek, ha csak pénzben vagy előttük. Maga a pénz nem fog örökre az élen tartani, inkább valami mást kínálj, mint a többiek. – De miben lennének mások ezek az utak? – Sokkal kreatívabbak lennének – felelt Lydia azonnal. – Ezt próbálom megértetni veled. Izgalmasabb utakat kellene szervezned bizonyos szakmai összejövetelek vagy olyan speciális csoportok számára, amelyeket vonz valami különös. Például – például… – Gyorsan gondolkozott. – Például a könnyűbúvárkodás vagy a vitorlázás. – De az üzlet nem a kreativitáson múlik, Lydia. Hanem azon, hogy a legjobb alku árán a legtöbb pénzt keresd. Lydia a fejét rázta. – Ezzel nem értek egyet. Az ilyesféle alku a végén sosem olcsó. Csak éppen valamilyen más módon adod ki a pénzt. Hosszabb távon több pénzt keresel, ha a szokottól eltérő, személyre szabott szolgáltatást nyújtasz. Ahelyett, hogy negyvenhatvan személyes buszokat vennél, kisebbeket kellene beszerezned, amelyekben talán

csak tíz-tizenöten férnek el. Az emberek megfizetnék ezt a fajta luxust, és biztos vagyok benne, hogy nem kerülne többe számodra, mint amit most kiadsz. Nick elgondolkodva evett, aztán így szólt: – Az igazat bevallva, amikor Santorinin voltunk, magam is elkezdtem valami ilyesmin gondolkozni. Emlékszel, beszéltünk erről keveset a hajón is, amikor kiderült Sally veszett érdeklődése az ottani ásatások iránt. Az én cégem szokta rendezni a Nemzetközi Régésztársaság évi összejövetelét. Azon töprengtem, nem szervezhetnénk-e számukra valami értelmesebb utazást, mint a szokott hajózást az ismert megállóhelyekkel. A régészeknek megvan a maguk érdeklődési területe, amit Görögország igazán dúsan kínál. Lydia szeme felcsillant Nick szavaira. Eddig azt gondolta, hogy Nick azért vitatkozik vele, mert nem érdeklik az ötletei, de most látta, hogy csak minél több érvet akar kihozni belőle. – Óriási ötlet! – mondta lelkesen. – A legnehezebb része az lenne, hogy engedélyt szerezzünk az ásatások felkeresésére, bár a te összeköttetéseiddel ez nem leküzdhetetlen akadály. Még azt is kieszközölheted, hogy maguk a vendégek is részt vegyenek az ásatáson. Nick elgondolkozott. – Lehet. – Esetleg Sally számára is szereznénk egy tiszteletbeli tagnak járó helyet, hiszen része van az ötletben. – Lydia szeme csillogott jókedvében. – Igenis, Nagylelkű kisasszony. Rendelkezzék legjobb belátása szerint. – Lydia poharát újratöltötte borral. – Az összejövetel októberben lesz. Gondolod, hogy elegendő idő lesz mindezt megszervezni, mikor hazatérünk? Lydia megrökönyödött. – Csak nem gondoltad meg magad? Ha valamit elhatározol, ne hagyd magad eltéríteni. – Persze. Az ösztöneimet vagy – ha jobban tetszik – a megérzéseimet követem. Ha valami jól hangzik, én belevágok. Minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb az elégtétel, ha sikerül. De az az érzésem, hogy ebben az esetben egyáltalán nincs sok kockázat. – Kidolgozom a részleteket, mihelyt hazaérek – ígérte Lydia. – Aztán pontokba szedve összeállítom számodra, hogy nekiláthass. Azt hiszem, nagyszerű dolgot eszeltünk ki – tette hozzá elragadtatva. – Eszeltünk ki? – nézett rá Nick. – De hisz az ötlet a tiéd volt. Lydia a fejét rázta. – Nem-nem, éppenséggel a tiéd. – Lehet, de nem jutott volna az eszembe, ha nem segítesz hozzá. Nick Lydia derekára tette a kezét, és a köpenye alatt utat találva meztelen hasát simogatta. Lydia szíve szaporábban vert. – Hello – mormolta Nick Lydia fülébe. Lydia kissé elfordította a fejét, és összeért az ajkuk. – A szemed épp olyan színű, mint a tenger – mondta Lydia, miközben a sötétülő vízre nézett. Igaza volt: Nick szemének mély kékje a körülöttük hullámzó esti Égei-tengert tükrözte. Lydia lecsúsztatta a bolyhos, fehér köpenyét a vállán és hagyta, hogy a lába mellé hulljon a fapadlóra. Megremegett a kéjtől, ahogy a hűs esti szellő végigsimogatta testét a lenyugvó nap narancsszínű sugaraiban. Nick távolabb lépett, úgy nézett végig rajta bámulattal. – Milyen szép vagy! Ajkuk kiéhezve talált egymásra, de Lydia még nem érezte magát olyan közel hozzá, mint szerette volna. Lesegítette Nick fürdőnadrágját és mind a ketten meztelenül álltak a fedélzeten. Nick ajka Lydia rózsaszín, mellbimbójára tapadt, Lydia önkívületben a korlátnak dőlt. Nick óvatosan a széles matracra fektette, közben édes csókokkal borította a mellét és a hasát. Megcsiklandozta az érzékeny bőrt Lydia térdhajlatában, amitől Lydia kuncogása vágy teli sóhajokba fulladt. A végén Lydia nem tudta már megállni, hogy ne viszonozza a becézést. Most Lydia szája járta végig Nick testét, amíg ő

se tudta tovább tartóztatni magát, és maga fölé húzta Lydiát, aki szaggatottan lélegzett, miközben rábocsátkozott. A hajó lágyan ringatózott ide-oda. Más nesz nem hallatszott, csak a sötétlő tengeren álmosan úszó fahajó halk recsegése és a szerelmesek hozzákeveredő zihálása. Lydia a beteljesülés pillanatában lehunyta a szemét, és teljesen beleveszett Nick erős, szenvedélyes, nem lankadó szorításába. Mikor újra feleszmélt, Nickre omolva feküdt, arcát a nyakához szorította. Nick alig mozgott, Lydia még egyre zihálva lecsúszott róla. – A szerelem istennője vagy, semmi kétség! – fakadt ki rekedten Nick. 8. A következő három nap érzéki, napos órákkal telt, vitorláztak a háborítatlan Égeitengeren, le-lehorgonyoztak az ékszerszerű szigetek sekély vizein, aludtak a néma és félelmetes csillagok alatt, kedvükre lakmároztak az olajbogyóból és retsinából. Először Skiathosra mentek, és úsztak a tengerparttól kiugró sziklákkal és mély vízzel elválasztott hátborzongató sziklás barlangban. A víz odabent azonban csodálatosan nyugodt és aranyszínű volt. Nick a kikötő közelében horgonyzott le, és Lydiát a Taverna Anemosba vitte vacsorázni. Innen lenyűgöző kilátás tárult a kikötőre, és olyan roston sült halat szolgáltak fel, melyhez hasonlót Lydia még sohasem ízlelt. A sziget híres volt az itt termesztett eperről is, és noha még tavasz volt, elővarázsoltak kettőjük számára egy-egy tállal. Vacsora után Nick elvitte Lydiát a város fölötti apró velencei erődhöz, melyet diszkóvá alakítottak. Nevetett, amikor meglátta Lydia meglepett és csalódott arcát, amint a villódzó fényeket és tükröző falakat megpillantotta, s Nick azonnal beleegyezett, hogy helyette egy szomszédos tavernába menjenek, ahol mindkettőjük nagyobb élvezetére buzuki zenére körbetáncoló görögöket találtak. Mikor végül visszatértek a hajóra, Lydiának úgy tűnt, a csillagok a magasban keringenek a feje fölött a kettesben elfogyasztott egész palack ouzótól. Reggelre kelve mégsem érezte másnaposnak magát. Újra felkerekedtek, ezúttal Skyros felé. Az úton Nick előadott Lydiának néhány, Skyroshoz kötődő legendát. A sziget elég távol volt Skiathostól. csaknem az. Égei-tenger kellős közepén. – Atalanta hercegnő élt itt – mesélte Nick a kormányhoz szorítva a napfürdőző Lydiát. – Híres futó volt. – Híres futó? – Bizony, futó. Senki nem tudta legyőzni, és ha valaki kihívta, de vesztett, az az életével fizetett. – Bolondság – vetette közbe Lydia. – Felajánlotta, hogy hozzámegy ahhoz, aki legyőzi, de senki nem volt képes erre, míg Melanios meg nem jelent. Ő a Hesperidák kertjének három aranyalmáját futás közben az útra dobta. Atalanta megállt, hogy felvegye az almákat, így tudta őt legyőzni Melanios. Lydia méltatlankodva nézett. – Ez csalás. – Nem volt ebben semmi csalás – ellenkezett Nick. – És aztán boldogan futották együtt tovább? – Persze. Később ugyan Atalanta az Argonautákkal az aranygyapjú keresésére indult. Ő volt közöttük az egyetlen nő. Nekiláttak töltött szőlőlevelet, olajbogyót és friss kenyeret enni, közben Nick folytatta: – Skyroson rejtőzködött Achilles is, hogy ne kelljen részt vennie a trójai háborúban. Megjósolták neki, Trójában halál vár rá, ezért nőnek öltözött, és ezen a szigeten bújt el.

– Miért ment el mégis? – kérdezte Lydia felvont szemöldökkel. – Odüsszeusz jött a keresésére, aki úgy leplezte le, hogy egy labdát dobott feléje, amit Achilles nem a szoknyájával kapott el, ahogy a nők teszik, hanem összezárta a lábát, hogy a lágyékát védje. – Lydiára kacsintott. – A férfiak leggyengébb pontja. Ezen mindig rajtavesztenek. Lydia elmosolyodott. Hát Nicknek nem kell attól tartania, hogy rajtaveszt, gondolta bámulattal mogyorószín szemében. A szigetet a déli oldalról közelítették meg, és Lydia kíváncsi szemmel figyelte a legendás, sziklás, kopár tájat. – Az északi rész teljesen más – mondta neki Nick. –Tele van fával, és nagyon termékeny. Arrafelé tartunk: ott a kikötő is, ahol majd megnézetjük a motort. Kikötés után sétáltak a vízparton, nézték a kápráztatóan fehér, festői házakat, az utcákat meg a város mögötti dombot sűrűn díszítő fügefákat. Mézet és sűrű görögjoghurtot ettek, ami Nick szerint itt különösen ízletes. Lydia nevetve emlékeztette, hogy ő is ugyanezt bizonygatta az első közös reggelin a Grandé Bretagne Szállóban. Éjszaka a kikötőben aludtak a hajón; másnap reggel a városi kikiáltó hangjára ébredtek. Lydia még álomtól bódultan, zavartan ült fel. Nick álmosan magyarázta: – Ő ébreszti a várost, mikor a komphajók megérkeznek, és közben friss fügét árul. „Orea psika!” Hallod? Majd veszünk az út hátralévő részére. – Aztán megint forró karjaiba vonta Lydiát, akinek mégsem sikerült ismét elaludnia. Azt figyelte, hogyan válik a reggeli égbolt egyre világosabbá, közben érezte Nick karjának lenyűgöző erejét és melegét, s azon töprengett, volt-e már ilyen boldog valaha. Nick szívesen mesélt Ősi mítoszokat, s a szenvedélyes és gyakori szerelmeskedéssel töltött idő alatt többször beszélgettek cégeikről és úti ajánlataikról is. Az egyre inkább megnyilatkozó Lydia sokféle tervét és észrevételét Nick bátorító érdeklődéssel fogadta, Ötleteit akkora szakértelemmel elemezte, hogy Lydia kezdett felnézni rá. Ahogy teltek az órák, Lydia fokról fokra megszabadult gátlásaitól, mind az Apollóra vonatkozó szerteágazó elgondolásait, mind a Nick keltette testi érzés gyönyörűségét illetően. Egyre inkább úgy gondolta, hogy még akkor is, ha a kapcsolatuk abbamarad, esztelenség lenne elutasítania a lehetőséget, együtt dolgozni olyan emberrel, mint Nick Aristou. Következő reggel egy elhagyatottnak tűnő sziget kis öblében horgonyoztak. Korallok és tengeri növények sötét foltjai tarkázták a kristálytiszta, kékeszöld vizet. A napfényben csillogó hullámok halk mormolással ringtak az aranyszínű öbölben, melyei kétfelől egyegy sziklakiszögellés határolt. Nick ébresztőül hideg vizet fröcskölt Lydia arcára. – Éljenek a nők! – kiáltotta. – Tudod, milyen nap van ma? Lydia kinyitotta a szemét, felnézett Nick hosszú lábszárára, és szaporábban kezdett verni a szíve. Nick újra és újra kiváltja belőle ezt a szédítő hatást, gondolta magában, miközben kézfejével megtörölte az arcát, és Nickre nyújtotta a nyelvét. – Miért, milyen nap van ma? – ült fel, egy törülközőt tekerve maga köré. – A nők napja! – tudatta Nick. – Itt úgy mondják, Gynacocracia. – És hogyan ünnepelnek ilyenkor? – A férfiak otthon maradnak, főznek és takarítanak, miközben az asszonyok együtt ünnepelnek és táncolnak kedvük szerint. Megtartjuk? – Persze – mondta Lydia lustán. – Először is csinálj reggelit. – Óhajod számomra parancs. – Nick mókásan meghajolt, és eltűnt a fedélzeti nyílásban. Tizenöt perccel később tért vissza, kezében tálcával. Rajta egy tál illatozó feta sajtos omlettel, pirítóssal, friss fügével és egy nagy pohár jeges kávé. Lydia elragadtatottan nézett a pazar lakomára. – De hol a te részed? – kérdezte. – Már megettem. Hagytalak aludni, hiszen ez a te ünneped.

– Mondtam már valaha, milyen édes vagy? – mosolygott rá Lydia. – Azt hiszem – válaszolta vontatottan Nick. és elnyújtózott Lydia mellett, – Mit szeretnél ma csinálni? Lydia végignézett hosszú, napbarnított lábszárán, lapos hasán, és azt kívánta, bárcsak Nick ne vette volna fel a rövidnadrágját. Miért, hogy eddig egy férfi sem váltott ki belőle ennyi érzést? Kár, gondolta, hogy ilyen sokáig kellett várnia, míg megtanulta, milyen felvillanyozó és érzéki tud lenni egy férfi. Szemeit elfordította Nick izmos karjáról és meztelen lábszárát simogató barna kezéről, hogy figyelmét az étkezésnek szentelje. – Bármit. – Ez nem elég – felelte Nick kópés mosollyal, miközben egy fügét csent el a tálcáról, és beleharapott. – Mára át kell venned a parancsnokságot. Én mindenben engedelmeskedem. Görögországban kövessük a görög szokásokat. – Teljes engedelmesség! – fakadt ki Lydia, megszeppenését gúnyos nevetéssel leplezve. – A hatalmas Mr. Aristou aláveti magát egyik jobbágyának? – Teljes mértékben. Mármint a mai napra. Lydia elgondolkodott, miközben az ízletes omlett maradékát gyűjtötte össze a tálról. – Fincsi volt – mondta. – Hát akkor kezdjük úszással. – De ne teli hassal – figyelmeztette Nick. – Az nem okos. – Na jó, akkor egyelőre ne legyen úszás – felelt Lydia felállva. – Gyerünk! Hagyta, hogy a bokájáig hulljon a törülköző, és meztelenül a kristályos vízbe ugrott. A part közelében horgonyoztak, így néhány perc múlva olyan helyre ért, ahol leért a lába. Derékig a vízbe merülve a hajó felé fordult, úgy nézte, hogyan úszik feléje Nick erőteljes karcsapásokkal. Nicken már nem volt nadrág. Mikor odaért, szeme megbabonázva tapadt Lydia mellére, amely csak félig látszott ki a hosszú, aranybarna haj alól. – Nos, Aphrodité kisasszony? Lydia ujját Nick mellkasára tette és lassan a hasa felé húzta. – Ma te lehetsz Poszeidón – mondta neki. – Én pedig sellő leszek, akivel az óceán közepén találkozol. Nick elvigyorodott. – Eltévedtél? Túl udvarias vagyok ahhoz, hogy visszaéljek egy eltévedt sellő szorult helyzetével. – Nem tévedtem el. – Lydia elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Éppenséggel egy sellő alakjában rejtőző Aphrodité vagyok. Szeretném megtudni, hogy érzi magát egy sellő, akit Poszeidón választott ki, ezért, ha megtalálsz, bármit tehetsz velem. – Bármit? – Nick felvonta a szemöldökét. – Bármit. Lydia a víz alá merült, és úszni kezdett. Nick elkapta a bokáját. – Hová mész? – kérdezte Nick felmerülve. – Azon igyekeztem, hogy egy sziklát találjak, ahol a hajamat fésülhetem, amíg rám nem találsz. – Kell is ide szikla – mondta Nick, és a karjába zárta. Vizes testük összesimult, az ajkuk egymásra talált. – Volt már részed ilyesmiben? – suttogta Nick. – Soha. És neked? – Igen – de nem ennyi képzelőerővel. – A keze Lydia lábát kereste. – Karold át a nyakam. Így. Most szoríts erősen – ne aggódj; nem hagylak elsüllyedni. Lydia teljesen átadta magát a körötte fodrozódó hullámoknak és Nick varázsos becézésének. A gyönyörtől elgyöngülve fejét Nick vállára hajtotta. Elsőre nem tudott különbséget tenni a testét simogató selymes hullámok és Nick gyengéd érintése között, mellyel a hátát, gömbölyű tomporát, majd combját fedezte fel csodálatos érzékenységgel. Lábát Nickre fonta, akinek teste mintha az övébe olvadt

volna, miközben rákapaszkodott. Nick lassan mozgott, közben erősen tartotta Lydiát, és gyengéden uralkodott a mozdulatain. Hamarosan azonban követelődző tűzzel szorította magához Lydiát… – Bocsáss meg – mondta rekedten Nick, amikor újra lélegzethez jutott. – Ahhoz képest, hogy sellő vagy… Lydia száját a szájára tapasztva hallgattatta el a tenger sós vizét ízlelve egymás ajkáról. Aztán Nick engedett a szorításon, arcon csókolta Lydiát, majd a sima partra vezette és lefektette a fehérarany homokra. Megcsókolta a combját, és végigjártatta ajkait a térdétől lágy hasáig, majd vissza. Amikor Lydia a felajzottság csúcsára ért, Nick minden figyelmét a lány gyönyörének szentelte. Egyre erősebben áradt szét Lydiában a vágy, forrósággal telt meg a teste, míg úgy érezte, már a bőre is izzik. A végén maga kért enyhülést, amibe Nick beleegyezett, de előtte még a végsőkig felkavaró, mindent elsodró erejű elragadtatásig juttatta. Könny szökött a szemébe, amikor végre kinyitotta és megpillantotta Nick rászegeződő sötétkék szemét. – Jól vagy? – kérdezte Nick szelíden. Lydia szótlanul bólintott, és magához húzta a férfit, aki borostás arcát a mellére fektette. – Szerepel a terveid között, hogy a kreatív turizmus ilyesfajta élményeket is adjon? – kérdezte némi csend után. Lydia behunyta a szemét. – Hadd kérdezzek valamit helyette. Előfordul, hogy legalább egyetlen pillanatig nem gondolsz a cégedre? – Egyetlen pillanatra, lehet – válaszolt Nick lustán. Rövid hallgatás után megkérdezte: – Mi a következő kívánsága, hölgyem? – Hogy ma ne gondolj többet a cégre. Legalább éjfélig. És ha bármit szóba hoznál, aminek köze van az Aristou Tourshoz, vagy akár az én egészségemhez, selyemkötéllel csaplak végig. – Mmmm – válaszolt Nick még mindig lustán. – Hát ez nagyon kedves tőled. De a világért sem akarlak háborgatni. Szavamat adom, hogy még csak nem is gondolok a cégre ma többet. Ami azt illeti – tette hozzá hunyorogva – nem is gondoltam rá eddig a pillanatig. Lydia felült és kisimította Nick nedves haját a homlokából. – Most hová megyünk? – Ahogy döntesz, hisz tudod? – felelte Nick mozdulatlanul. A szeme csukva volt, és Lydia ujja újra végigkalandozott Nick testén. Nick megremegett az érintésétől. Lydia ettől elmosolyodott, újra megcsókolta a száját, majd a nyakát és a mellkasát. Úgy látszik, elbóbiskolt, mert egy kis idő múlva arra riadt fel, hogy Nick elfordul, és az arca Nick hasán nyugszik. Nick a haját simogatta. Lydia felpillantott a férfira, de átható tekintetének jelentését képtelen volt megfejteni. – Elmehetnénk Messolonghira? – kérdezte Lydia felülve. – Byron-rajongó vagy? – kérdezte Nick, miközben felhúzta Lydiát. – Nem igazán. De szeretném látni a helyet, ahol az életét adta a görögökért. Gyógyíthatatlan romantikus vagyok, hisz tudod. – Sose gondoltam volna – felelt Nick rejtélyesen, Lydia nem értette, mire céloz. Nick így folytatta: – De hadd oszlassam el romantikus bódulatodat Messolonghit illetően. Byron egy bizonyos görögért, nem általában a görögökért halt meg. Őrülten szerelmes volt egy kürtös fiúba, ezért képtelen volt elutazni, amikor járvány tört ki. A malária vitte el. Ez ugyanis rémes, mocsaras hely. – Byron egy kürtös fiúba volt szerelmes? – kacagott Lydia. – Miért nem ezt tanították nekünk irodalomórán? Mindig azt hittem, hogy a görög szabadságért harcolt. – Ez igaz. Valamikor ősszel ünneplik a költészet napját a szigeten az ő tiszteletére. De nem harcban halt meg, hanem maláriában. A tiszta vízben visszafordultak az El Grecóhoz.

– Akkor sem értem, miért kellene megszabadulnom a romantikus elképzeléseimtől – válaszolt Lydia. – Az, hogy maláriában halt meg, mert nem tudott megválni a kis kürtös fiújától, sokkal romantikusabb, mint ha a törökök ölték volna meg, nem gondolod? – Talán – felelte Nick. – De Lydia, van valami fogalmad arról, merre van Messolonghi? A félsziget másik oldalán. Napokba telhet, amíg odaérünk. – Ó, ezt nem gondoltam volna. – Ráadásul szörnyen mocsaras hely, mondtam – próbálta enyhíteni Lydia csalódottságát. – Tele van szúnyoggal. Egy kürtös lányt sem látogatnék meg, nemhogy ott maradjak. Lydia nevetett. – Lehet, hogy még nem találkoztál azzal a kürtös lánnyal, aki rá tudna venni. Sebaj. Sosem voltam úgy oda a költészetért. Vitorlázzunk inkább itt a környéken. Jobban szeretem ezeket az elhagyatott szigeteket, amelyeket még te sem ismersz. – Rendben van – felelte Nick, és a lágy hullámokba merült. Egymás mellett úsztak vissza a békésen himbálódzó hajóhoz, és újra felvonták a horgonyt. Lydia maga akarta vezetni a hajót, ezért Nick, kezében könyvvel, elnyújtózott a fedélzeten, és csak olykor-olykor nézett Lydiára, hogy csodálattal adózzon a lány ügyességének. – Éhes vagy? – kérdezte, mikor Lydia rögzítette a kormányt, és könnyedén Nick mellé lépett. – Egy kicsit. Azt hiszem, annyira rákaptam a görög olajbogyóra, hogy néhány órán túl ki sem bírom nélküle. Lehetséges ez? – Minden lehetséges – mondta Nick könnyedén, de a tűnődő kifejezés újra visszatért sötét szemébe, és Lydia tudni szerette volna, vajon mire gondok Ehelyett gyorsan ennyit mondott: – Hozom. Bort is? – Jól hangzik – feleit Nick anélkül, hogy megmozdult volna. A fedélzetre visszatérve Lydia megint Nick izmos hasára fektette fejét, és olajbogyót rágott. A lenyugvó nap narancsszínű sugarai a hajó oldalára vetődtek. Lydia fehér szoknyát és fekete felsőrészt vett fel; Nicken csak barna rövidnadrágja volt. Lydia hirtelen megkérdezte: – Gondolod, hogy Byron tényleg szerelmes volt a kürtös fiúba, vagy csak a teste után vágyakozott? Nick megrázkódott a nevetéstől, mire Lydia felemelte a fejét. – Mi olyan nevetséges? – kérdezte. – Honnan a pokolból kellene tudnom a választ erre a kérdésre? – Többet tudsz róla, mint én, erről is hallhattál valamit. – Sajnos, nem hallottam. – Nick egyre nevetett. – És szerinted? Lydia elgondolkozva vett még egy olajbogyót, aztán a hátára fordult, szeme a felette lassan sötétülő gazdag kékségre tárult. – Úgy képzelem, hogy valahogy megismerkedtek, és Byron nagyon vonzódhatott a fiúhoz, ezért szerelmeskedtek. Aztán valahányszor együtt voltak, egyre inkább kötődött a fiúhoz… – Kivette a magot a fogai közül. – Sokszor töprengtem már ezen. A nyelv igyekszik nagyon pontos lenni, nem gondolod? A „szerelmeskedés” azt jelenti, hogy nemi kapcsolatba kerültek. Mit gondolsz, aki szerelmeskedik, az szerelmet is érez, vagy csak tisztán nemi kapcsolatról van szó? Lydia félig-meddig arra számított, hogy Nick megint felkacag, különösen korábbi nemi kalandjainak ismeretében, amikor szerelemről sző sem volt közte és a nők között, akikkel lefeküdt. Meglepetésére azonban Nick komolyan válaszolt: – Sose gondolkodtam még erről ezelőtt. De lehetséges. Nem hiszem, hogy az emberek értenék a szerelem természetét. Ha kémiai reakcióról van szó – ami lehetséges –, akkor a szerelmeskedéstől valamilyen vegyület keletkezhet mindkettőnkben. Ha szellemi kapcsolat, akkor nem tudom, milyen szerepet játszik benne a szexualitás. Végül is azt

hiszem, szerelmes lehetsz valakibe akkor is, ha valamilyen okból még nem szerelmeskedtél vele. – Ez igaz, de akkor a szerelem az érzelem vagy az értelem birodalmába tartozik. Ami engem foglalkoztat, az az érzelem és a testiség összefüggése: ahogy az egyik hat a másikra. Nick megízlelte a borát, és elgondolkozva nézett a poharára. – Az nagyon is lehetséges. Lydia szívverése váratlanul felgyorsult. Arra gondol Nick, hogy mélyebb érzelmi kapcsolatba kerültek, ahogy testileg egyre közelebb jutottak egymáshoz? Lezajlott a testükben a „kémiai reakció”, amely befolyásolja az érzéseiket egymás iránt? Félt végiggondolni ezt a lehetőséget. – Furcsa, hogy ezt szóba hoztad – folytatta Nick csendesen, még egyre a poharát nézve. – Gondolkoztam már ezen a szüleimmel kapcsolatban. Tudod, mikor külön szobába költöztek, arra gondoltam, azt akarják ezzel kimutatni, hogy már nem szerelmesek egymásba, Még ha nem is váltak el, körülöttem összeomlott a világ. Azt hittem, hogy ha nem alszanak már együtt, ez a gyűlölködés kezdetét jelenti. Sose voltak nagyon jóban, de mindig azzal vigasztaltam magam, hogy amikor mi, gyerekek lefeküdtünk, apa és anya rendbe jönnek egymással. Nem tudom, hogy kibékültek-e valaha is ilyenkor, de amikor anya a lányszobában kezdett aludni, apa meg nálunk, a veszekedéseik egyre hevesebbé váltak, és mintha soha nem maradtak volna abba. Mihelyt nem szerelmeskedtek, a szerelem is elmúlt közöttük. – Hol nőttél fel? – kérdezte megindultan Lydia. – Brooklynban. Öten voltunk gyerekek egy bérkaszárnya kicsi, sötét, ronda alagsori lakásában. A tél volt a legrosszabb, azt hiszem, azért imádom ennyire a Földközi-tengert. Még most is borzongok, ha azok a New York-i telek eszembe jutnak. – Mit csinálnak a testvéreid? – Lydia próbálta elképzelni, amint a most dúsgazdag, befolyásos férfi mellett egy brooklyni bérkaszárnyában didereg. Nick kifejezéstelen hangon válaszolt: – A nővérem férjhez ment, most is Brooklynban lakik. A bátyám börtönben van. A húgommal minden rendben van: titkárnőként dolgozik Manhattanben, és egyedül lakik a felső West Side-on. Az öcsém is elég sikeres, Egy nyomdát vezet. – Megint ivott a borból. – A szegénység mókás dolog: vagy megmenekülsz tőle, vagy örökre a karmában tart. Átalakítja a személyiségedet: vagy rákényszerít, hogy minden erőddel küzdj ellene, vagy örökre beszipkáz. Lydia a férfi széles mellkasára fektette puha arcát, és ujjával a hasán és a combján kalandozott. Arcát Nick arcához emelve gyengéden csókolózni kezdtek, aztán Nick Lydia derekáig húzta a szoknyát, és magára vonta a lányt, aki szinte elolvadt a karjaiban. 9. A görög húsvétot bevezető nagypénteki böjtnap reggelén viharos lökésekre ébredtek, és Nicknek órákon át kellett manővereznie a szél ellenében, széles homlokán mély barázdák keletkeztek az összpontosító figyelemtől. Lydia azért észrevette, igazándiból élvezi, hogy megküzdhet a széllel; eddig alig volt légmozgás, most nyílt először alkalom, hogy Nick bebizonyítsa jártasságát. Lydia fürdőruhában feküdt a fedélzeten; olvasott, haját összevissza kócolta a szél, miközben Nick a kormányt irányította a nyílt tengeren. Déltájt így szólt Lydiához: – Vallásos vagy, ugye? Lydia a kérdéstől meglepetten nézett fel. – Voltaképpen nem. Miért, te igen?

– Nem igazán. De ne felejtsd el, hogy ma nagypéntek van. A húsvét a legfontosabb ünnep Görögországban, és kíváncsi vagyok, szeretnéd-e megünnepelni. Lydia felült, mert érezte, hogy Nick forgat valamit a fejében, de nem értette, miért habozik elárulni, miről van szó. Valami olyasmi, ami Nick szerint neki nem lenne kedvére? – Persze hogy szeretném! – válaszolta lelkesen. – Itt kint a tengeren? Egy hirtelen lökés arra késztette Nicket, hogy a kormányra figyeljen, és a hajót szélirányba fordítsa. Haja a szemébe hullott, türelmetlen mozdulattal csapta hátra a homlokából. – Támadt egy ötletem – szólt Nick pár pillanat múlva. – De lehet, hogy neked nem fog tetszeni, akkor mondj egyszerűen nemet. Van néhány rokonom Skopelos szigetén, innen nem messze. Ők a hagyomány szerint ülik meg a húsvétot – böjttel, misével, báránysülttel. Tudom, örülnének, ha meglátogatnánk őket. Van hozzá kedved? Lydiának tágra nyílt a szeme. – Rokonaid vannak Skopeloson? Nem is tudtam. Persze, nagyon szívesen megismerkedem velük, ha biztos vagy benne, hogy nem bánják, ha előzetes értesítés nélkül megjelenünk. – Majd a hajón alszunk, így nem kell szállást adniuk, a böjthöz pedig nem kell étel – mosolygott rá Nick, mert tetszett neki Lydia jó modorú válasza. – Hős vagy, Lydia. Tudom, szörnyű lehet valakinek a rokonaival megismerkedni. De távoli rokonságról van szó, így nem fognak sokat háborgatni. – Nagyszerű programnak ígérkezik – válaszolt Lydia. Amint kiderült, elég messze voltak még Skopelostól, így csak késő délután értek oda. Nick újra figyelmeztette Lydiát, hogy a rokonok se étellel, se itallal nem fogják kínálni őket, ezért partraszállás előtt töltött szőlőlevelet, feta sajtot és pita kenyeret tálalt, egy palack jéghideg borral. – Csak mert nem adnak majd vacsorát, nem kellett volna magunkat degeszre ennünk – sóhajtott Lydia evés után. – Mise után visszajövünk, igaz? – Igen – felelte Nick, szemével hunyorítva. – Ez valami lelki reakció. Félünk, hogy valahol ottrekedünk, és nem jutunk élelemhez. Előre eszünk, hogy bepótoljuk. – Minő dekadencia – mondta Lydia, és lement átöltözni. – De mégis nagyon ízlett. A zsúfolt kabinban azon töprengett, mit vegyen fel. Ha az estét a vidéki görög családdal töltik, nem akar se kihívóan, se túl lezseren vagy előkelően kinézni. Talán a fáradtfehér pamutszoknya lenne a legvisszafogottabb és legkényelmesebb, s hozzá egy smaragdzöld, nyersselyem blúz. Fehér szandálja volt az egyetlen lábbeli, amit az újonnan vett tornacipőn kívül magával hozott, így azt vette fel. Nick akkor lépett be a kabinba, amikor Lydia éppen tömött hajfonatát bontotta szét. A fénylő, aranybarna hullámokat középen választotta szét. Elismerően nézett végig Lydián. – Kápráztatóan nézel ki. Hagyd kibontva a hajad, jó? Szeretném nézni, ha unatkozni találnék. – Aztán kinyitotta a kis szekrényt, elővette világoskék nadrágját és fehér ingét. Lydia magára hagyta, hadd öltözzön, a hely amúgy is szűk volt kettejüknek a fülkében, aztán a fedélzetről végignézett az előttük levő szigeten. Egy kőmólónál kötöttek ki, a kis halászfalun kívül. A vízparton lapos tetejű, fehér házak sorakoztak platánok árnyékában. A kis tér közepén kút állt. A kikötő fölött magas hegy emelkedett, a szögletes házikók során túl egy velencei stílusú vár körvonalai rajzolódtak ki az esti égboltra, Lydia felhajtotta a pohár bort, valósággal izzott a várakozástól, mikor szállnak végre partra. – Szép, ugye? – Nick jelent meg mellette. – Igen. Nagyon elegáns, gondolta Lydia, amint végignézett Nick friss, fehér ingén, melynek ujja szokás szerint fel volt hajtva. A testre szabott világoskék nadrág szorosan simult a derekára, és kiemelte hosszú lábszárát. Lebarnult lábán méretre készült szandált viselt. – Nem vagy ideges, ugye? – kérdezte.

– Még nem – felelte Lydia, és igyekezett a szemét elfordítani Nick szeméről. – Ne induljunk, mielőtt az lennék? Nick bezárta a fedélzeti ajtót, és mindketten a mólóra ugrottak. Senkit nem láttak a közelben, s egyik házban sem égett fény, pedig már csaknem leszállt az est. A térről elágazó; hegynek tartó kis utcán elindultak felfelé. – Milyen rokonságban vagy ezekkel az emberekkel, akiket meglátogatunk? A hegy tetejére érve visszanéztek a vízpartra, innen még láthatták az odalenn békésen horgonyzó El Grecót. – Apám nagybátyja és nagynénje, meg számtalan pereputtyuk. Még mindig izgulsz? – Már alig várom, hogy lássam őket – felelte Lydia határozottan. – Amellett rég várom az alkalmat, hogy gyakoroljam a beszédet. – Ha csak erre vágysz, egymással is beszélhetünk görögül – mondta Nick. – Tényleg, már nemegyszer meg akartam kérdezni, hogy tanultad meg ilyen jól a nyelvünket? – Mikor Iannis alkalmazásába léptem, ő javasolta, hogy vegyek leckéket. Aztán elég gyakran járok Görögországba ahhoz, hogy ne felejtsem el. Jól elboldogulok vele, de nem beszélem olyan folyékonyan, mint szeretném. Átvágtak az utcán, hogy néhány lépést tegyenek a házak között. A meszelt falak halványan világítottak a fogyó hold fényében. Tovább lépkedtek egyre feljebb az út mentén sorakozó házak és egy csendes, ezüstös olajfaliget mellett. – Ez a rokonaim birtoka – mutatott Nick az olajfaligetre. – Nagy kár, hogy böjtölnek, az olajbogyójuk valami isteni. – Talán kapunk tőlük, mielőtt eljövünk. Lydia elképedt, hogy Nick rokonai ekkora olajfaligetet birtokolnak, és tágra nyílt szemmel bámulta a göcsörtös törzsek és erős ágak árnyait az ezüstös fényben. – Maguk sajtolják az olajat is, igaz? – kérdezte. – Százszám töltik a palackokat. Mindig mondom nekik, hogy ki kellene vágatniuk az olajfákat, és helyette termesszenek szőlőt. A retsina sokkal több pénzt hoz, nem is beszélve arról, hogy sokkal jobban szeretem az olívaolajnál. – Ugyan, Nick, hogy lehetsz ilyen! – fakadt ki Lydia, mielőtt rájött volna, hogy Nick tréfál. A lépcsős utca egy földutat keresztezett, itt jobbra tértek. Elmentek még néhány ház mellett, melyek nagyobbak voltak, mint a többi a faluban, aztán Nick betolt egy alacsony, fekete vaskaput, melyen keresztül egy másikhoz jutottak az olajfaliget szélén. Bátorítóan nézett Lydiára, majd hangosan kopogott az ajtón. A beszélgetés bentről kihallatszó zaja hirtelen elhalkult. – Ti enai? – kérdezte egy hang a terem belsejéből. – Nikos Aristou – válaszolt Nick, közben Lydiára kacsintott. Kitárult az ajtó, és egy kövérkés, idősebb asszony csodálkozott rájuk, míg végül rózsaszín karját Nick nyakára fonva kicsordultak a könnyei. – Nikos! – kiáltotta. – Enai o Nikos! Elatho, pethia! Egy férfi – nyilván a férje – jelent meg a terem gyenge fényében, mögötte egy egész sereg fekete szemű, kíváncsi gyerek, szülő és kamasz. Mindenki izgatottan és hangosan beszélt, miközben Nick próbálta bemutatni Lydiát. Lassan visszamentek a ház mögötti verandára, ahol az egész család ült az érkezésük előtt. Lydia elkábult a gyors beszédtől, és hagyta, hogy Nick vigye a szót. Hoztak még széket a házból, s mikor mindahányan kényelmesen elhelyezkedtek, az idős férfi megkínálta Őket egy-egy pohár nem túl hideg vízzel elnézést kérve, hogy ennivalóval nem szolgálhat. Nick szertartásosan vette át a poharat, Lydia ugyanúgy. A család a Nicktől hallott újságokra figyelt, Lydia pedig megkönnyebbülten hagyta, hogy ő legyen a beszélgetés központja, közben az alig látható fák kőzött villódzó varázsos szentjánosbogarakat bámulta. Apró kéz rángatta meg a szoknyáját.

– Szeretnél egyet? – kérdezte félénken egy kislány, Lydia felé nyújtva egy lezárt üveget, félig tele elkábult, de még világító szentjánosbogarakkal. – Ó, szegények! – fakadt ki Lydia, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond, de a szorosan zárt üvegben fogva tartott csúnyácska bogarak látványa meghökkentette. Azon töprengett, hogyan szabadíthatná ki őket minél előbb. – Igen – mondta görögül. – Nagyon szépek. De nagyon szépek a fák alatt is. – Hirtelen felállt, és kézen fogta a kislányt. Csak akkor vette észre, hogy a fák alatt ugráló gyerekek mind szentjánosbogarat igyekeznek fogni. – Pos sas lene? – kérdezte. A kislány büszkén válaszolta, hogy Irininek hívják. Lydia belenézett nagy, fekete, komoly szemébe, és a veranda lépcsőjéhez vezette a gyereket. A kislány fekete haja két hosszú copfban lógott a derekáig. Sötétkék ruhát viselt. Kézen fogva sétáltak az olajfaliget széléig, ahol Lydia viszolyogva vette kézbe az üveget, és megkérdezte Irinit: – Találjunk ki valami mást. Mit gondolsz, a többi gyerek is szívesen játszana? A kislány arca olyan megkönnyebbüléssel és örömmel ragyogott fel, hogy Lydia joggal gyaníthatta. Irininek sincs kedvére a szentjánosbogarak összefogdosása. – Hívd a barátaidat – mosolygott Lydia a kislányra. – Játsszunk… – kétségbeesve kereste a bújócska görög nevét. Irini közben már odakiabálta a többi gyereknek, hogy kyria játszani akar velük. Egyik pillanatról a másikra barátságos, várakozással teli érdeklődő arcok vették körül Lydia elmagyarázta a bújócska szabályait, az idősebb gyerekek segítettek neki, ha elakadt egy-egy szónál. Szinte azonnal ráismertek a játékra. Mielőtt mind szétfutottak volna, hogy elrejtőzzenek a ligetben, Lydia még gyorsan hozzátette: – De előbb ki kell szabadítanunk a szentjánosbogarakat, nem igaz? Ugye nem akarjátok, hogy elpusztuljanak, amíg játszunk? A gyerekek ünnepélyesen engedtek a kérésnek, és Lydia megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy fő célját ilyen gyorsan elérte. Az oxigén hiányától elgyöngült bogarak alig pislákoltak a magas fűben, amikor a gyerekek minden további teketória nélkül kiborították az üvegeket, de Lydia biztos volt benne, hogy hamarosan felélednek, és újra ragyognak a sötétben. Miközben a család felkerekedett, Nick óvatosan kiszedett néhány ezüstszínű olajfalevelet Lydia összekócolt hajából. Közben az egyik asszony barátságosan vállon veregette, és mondott valamit, amit Lydia nem értett. Nick lefordította: – Azt mondja, hogy a lelked mélyén még gyerek vagy, bár kívülről másként nézel ki. Ezt bóknak veheted. Elindultak – összesen tizenöten – azon az úton, amelyen Lydia és Nick jött az előbb felfelé. Irini és húga, Maria Lydia kezébe kapaszkodott, ő meg a húsvéti ceremóniáról faggatta őket. Mikor a főtér közelébe értek, látták, hogy a falusiak már az utcákon állnak, suttogva beszélnek. Nick rokonai találtak egy helyet, ahonnan jól láthatták az utat. Várakozásteli hangulat szállta meg őket. Szokatlan volt a falu egész lakosságát az éjszaka közepén együtt látni. Mindegyikük fekete vagy sötét ruhában volt, és sok asszonyt sűrű, sötét fátyol borított. Lydiának az a különös érzése támadt, mintha kilépett volna az időből. Végre a körmenet feltűnt a sarkon, és Lydia éppolyan izgalommal figyelt, min t a mellette álló gyerekek. A templomban Lydia megilletődve nézett körül. Minden szobrot és ikont fekete és bíborszínű szövet borított, virág vagy díszítés nem látszott a homályban. Misztikus emelkedettség járta át Lydiát, mikor helyet foglalt. A falusiak lehajtották a fejüket, és hallgattak, mintha gyászoltak volna. Lydia is így tett. Mire a mise befejeződött, a gyerekek csaknem elaludtak. A szertartás után a család egyszeriben szétszéledt, ki-ki a maga házába, s Nick köszönettel elhárította a

szállásmeghívásokat. Elmagyarázta, hogy mindent a hajón hagytak, ahol amúgy is nagyon kényelmesen elvannak. Azzal az ígérettel váltak el, hogy a nagyszombatot másnap együtt ünneplik. Mindkettőjüket valami elfojtott érzés kerítette hatalmába. A hajóra szállva Lydia érezte, hogy Nick nem akar beszélni. Nick eltűnt a lejáróban, Lydia a kormánykerékhez vezető falépcsőre ült, állát a kezére fektette, és gondolataiba merült. Néhány pillanat múlva Nick megjelent egy takaróval, amit a habszivacs matracra terített. Az esti élményektől elfáradva Lydia mellé telepedett a matracra, kibújt a szandáljából. Két kezével hirtelen közrefogta Nick lebarnult arcát, és így suttogott: – Csodálatosan éreztem magam. Köszönöm neked. Másnapra kelve Lydia elkeseredetten szemlélte a fehér szoknyáját. – Sose jön ki belőle ez a folt! – bosszankodott. – Nézd, el is szakadt! – Elég bolondság volt bújócskához ezt viselned – ugratta Nick. – Jobban látszott a sötétben, hová bújtál. Miért nem vettél fel valami feketét? – Figyelmeztetned kellett volna, hogy az estémet bújócskázva töltöm majd egy olajfaligetben – mondta Lydia Nick karjaiba bújva, és arcát elégedetten szorította a mellkasához. – Nick, van egy ötletem. Ma visszamegyünk a rokonaidhoz, ugye? Böjtöljünk velük. Szinte bánom, hogy tegnap nem böjtöltünk. Az a kormenet annyira meghatott. A ma esti mise is különleges lesz. Ha görög módra ünnepelünk, ne hagyjunk el belőle semmit. Mit gondolsz? Nick végighúzta ujját Lydia nyakától a köldökéig, majd visszatért a mellére, ahol belefeledkezve játszott a sima bőrön. – Persze, ha akarod – mondta vontatottan. – De azért ajánlok egy fogadást. – Mit? – Hogy úgyse tartjuk be. – Hogy mondhatsz ilyet? Eddig azt hittem, hogy ha valamit elhatározol, abban semmi nem állíthat meg. – Így is van, hacsak nem azt határozom el, hogy koplalok, vagy hogy szűz maradok. De hajlandó vagyok megpróbálni. Így könnyebb lesz majd megenni, amit a mise után adnak. – Miért, mi az? – kérdezte Lydia gyanakodva. – Mayeritsa. – Nick nem árulta el, hogy miből készül, de még hozzátette: – Ha különösen szerencsés vagy, téged tesznek meg díszvendégnek, és a legnagyobb adagot kapod, amit a te jó modoroddal képtelen leszel visszautasítani, akár koplalunk, akár nem. Lydia kíváncsi volt, de beletörődött, hogy várnia kell, míg megtudhatja, mivel kínálják majd, és felkelt, hogy felöltözzön. Gondolva arra, hogy esetleg megint játszik a gyerekekkel délután, homokszínű sortot és őszibarackszínű pamuttrikót választott. – Rövidnadrágban nem engednek be a templomba – figyelmeztette Nick. – Nem jöhetünk vissza a hajóra mise előtt átöltözni? Kilenc előtt nem kezdődik, igaz? Nick bólintott, miközben maga is elővette a rövidnadrágját, és így szólt: – Tudom, hogy igazándiból alkalmat akarsz keríteni arra, hogy visszajöjj a hajóra enni, ha mégis úgy döntesz. Engem nem csapsz be. Lydia önérzetesen tiltakozott, és újra elindultak a hegyi házikó felé. A bejárati ajtónál meglepetésükre sült bárány finom illata csapta meg az orrukat. Lydia hősiesen igyekezett tudomást nem venni róla, de mikor a verandára vezették őket, és meglátta a sisteregve sülő, aranyszínű egész bárányt lassan forogni az izzó faszén felett, összefutott a nyál a szájában. Nick mulatott Lydia elkeseredett arckifejezésén, mintha azt mondta volna: – Én szóltam.

– Nem mondtad, hogy egész nap sült bárány szagától kell szenvednem – felelte Lydia. – Nem is tudom, ők hogyan bírják. – Olyan fajták – emlékeztette Nick a szemével kacsintva. – Ha egyszer valamiről azt mondják, hogy megteszik, semmi nem változtatja meg a szándékukat. Lefelé mentek a lépcsős utcán, közben Lydia gyomra türelmetlenül követelte a magáét. – Ó, istenem, én annyira velük akartam csinálni mindent – sóhajtott Lydia, amikor belátta, hogy nem fogja tudni betartani, amit megfogadott. – Úgyis csak a gondolat számít, csapjunk hát egy nagy lakomát, ha visszaérünk a hajóra, és képzeljük azt, hogy böjtölünk. A végeredmény ugyanaz – javasolta Nick. A hajóra visszaérvén nevetve lökdösték egymást az útból, hogy minél előbb a konyhába érjenek. Mikor a kitűnő omlettel elverték az éhüket, Nick a karjaiba vette Lydiát, és csókolni kezdte. Elragadtatott ölelkezésben fonódtak össze. – Ha szerelmeskedünk, jobb, ha lemegyünk a kabinba – mormolta Nick. – Itt a kikötőben bárki megláthat minket, ha túl közel jön. – Hm, lehet, hogy igazad van – válaszolt Lydia. Nick minden kifejezése, minden mozdulata, minden érintése vad lüktetésre ingerelte a szívét. Kicsit rámosolygott, aztán szemét elbátortalanodva a sötét tengerre vetette, de annak csendes mélyében is csak Nick sötétkék szemének tükröződését látta. Megfogta a kezét, és együtt lementek a hajó belsejébe. 10. Fél kilenckor újra találkoztak Nick családjával a kis fatemplom kapuja előtt a falu szélén. Apró kiáltásokkal örvendeztek a viszontlátásnak, s Lydia úgy látta, hogy ha ő és Nick a bortól pityókos kissé, Nick családja bizonyára a hosszas koplalástól van emelkedett hangulatban. Sajnálkozások közepette – hogy kettejüknek csak egy jutott – kaptak egy hosszú gyertyát. – Ez mire való? – kérdezte suttogva Lydia. – Majd meglátod a mise után – felelte Nick. Együtt mentek be a templomba. Nick megfogta Lydia kezét, és akkor sem engedte el, amikor elhelyezkedtek a kényelmetlen, kemény fapadon. Teljes csend volt a templomban; néhányan magukban imádkoztak, mások mereven néztek előre. Lydia megilletődötten nézett körül a gazdag díszítésen. Közel-keleti gazdagság és fényűzés elegyedett a megszokott görög egyszerűséggel. Végül a pap belekezdett a misébe. Lydia hagyta magát révületbe ringatni a templomi énektől és a fejük fölött gomolygó, bódító tömjénfüsttől. Lassan újra érezte, hogy Nick kezében van a keze, és ránézett. Nick is ugyanekkor fordult felé, és az ünnepélyes, néma pillanatban mindketten mélyen átérezték egymás megindultságát. Szemük egymásra tapadt, mintha a másik lelkébe láttak volna. Lydia – mintha szédítő erejű ütés érte volna – ebben a percben döbbent rá, hogy szerelmes Nickbe. A kövezetre nézett és örült, hogy leült, mert tudta, hogy a lába cserbenhagyta volna. Eddig azt képzelte, csak múló érzésről van szó; győzködte magát, hogy csak Nick figyelmessége hatotta meg; úgy gondolta, egyedül testi vonzereje ejtette rabságba. De most ezek a magyarázatok egyetlen csapásra szétfoszlottak az édes, tömjénszagú levegőben. Szerelmes volt Nickbe, mindent átható, mélységes szerelemmel, amilyent még nem érzett férfi iránt.

– Kicsit elhamarkodottan állítod magad nagy feladatok elé, kislány – mondta neki Nick délután. Gúnyos szavai ott csengtek Lydia fülében. Igaza volt Nicknek, még ha nem is tudta, mennyire. Hogyan gondolhatta Lydia, hogy semmibe veheti az erősödő szenvedélyt, amely egyre jobban felkavarta minden Nickkel töltött pillanatban? Szomorúság váltotta fel a szerelem beismerésének csodálatos érzését, mert a következmények ijesztőek voltak. Nem tartotta magát könnyelmű nőnek. Tudta, szenvedés lesz számára New Yorkban Nick közelében dolgoznia, akinek a számara ez csak újabb viszony a sok közül. A baráti kapcsolat, amire törekedtek, már befelhőződött, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. És ez legkevésbé sem Nick hibája. Ő végig becsületes, jó modorú és rendkívül nagylelkű volt. Lydia magát hibáztatta, mert túlbecsülte a képességét, hogy uralkodni tud az érzelmein. Sose lett volna szabad barátságra törekednie Nickkel; sőt még korábban nem lett volna szabad kacérkodnia vele a szálloda teraszán, sem lefeküdnie vele, sem erre az útra eljönnie. A mise egyre hosszabbnak tűnt, és Nick kezét fogva Lydiában felötlött a kényszerítő elhatározás. Bár a szakítás megviseli majd, a szenvedés, amit akkor kellene kiállnia, ha nap mint nap vele dolgozna, mérhetetlenül nagyobb lenne. Sürgősen más állást kell keresnie, el kell hagynia az Apollót, bár egészen más okból, mint amit az Aphroditén Nicknek mondott. Volt legalább egy mennyei hetük, idézte fel Lydia, egy hét, amire örökké boldogan fog visszaemlékezni. – A kapcsolatok nem tartanak örökké – mondta magában – csak amíg szenvedélyesek és boldogítóak. Nincs mit megbánnia. Az ő részéről a végsőkig szenvedélyes és boldogító volt Nickkel lenni. Hirtelen arra riadt fel álomszerű révületéből, hogy a hosszú szakállú, kopasz pap esedezve a magasba emelte a kezét, miközben örömteli hangon így kiáltott: – Christos Anesti! – Krisztus feltámadott! Mintegy varázsütésre a gyülekezet egyszerre boldog zsivajban és nevetésben tört ki, ügy ölelgették egymást, mintha évek óta nem találkoztak volna. Lydia zavarban volt még az előbbi érzelmi vihartól, alig tudott Nickre nézni. Nick, úgy tűnt, semmit nem vett észre ebből, és átölelte Lydiát. – Boldog húsvétot, drága! – Boldog húsvétot, Nick! – felelt Lydia a váratlan kedvességtől meglepetten. Rögtön a kis Irinihez fordult, hogy megölelje. Kint elkezdődött a tűzijáték, és a tér fölött megszólaltak a harangok. A pap meggyújtott egy hosszú gyertyát az oltárnál. Előbb az első sorban levők kezében tartott gyertyák gyulladtak fel, ők gyorsan továbbadták a tüzet, s a gyertyafénytől misztikus sugárzás töltötte be az egész templomot. Nick és Lydia közös gyertyáját Inni lobbantotta lángra, sötét szemében ott ragyogott az ősi szertartás komor titokzatossága. – Égő gyertyával kell visszamennünk a házhoz – magyarázta Nick Lydiának. – Gondolod, hogy képesek vagyunk megőrizni a lángot? – És mi történik, ha nem? – Lydia minden erővel igyekezett uralkodni magán. – Elszalajtjuk az esélyünket, hogy szerencsések legyünk ebben az évben. Bár lesz még egy lehetőségünk, később, amikor kemény tojást kell törnünk. – Eszem ágában sincs megint túlbecsülni a képességeimet – mosolygott rá Lydia –, de hajlok rá, hogy azt mondjam, amit Görögországban is lépten-nyomon hallani: oké! Egymás mellett haladva, óvatosan tették meg az utat a házig, nehogy kialudjon a gyertya. Már várt rájuk a mayeritsa-lakoma, amiről Nick korábban mesélt. Amikor a hátsó verandára értek, még égett a gyertyájuk, és az asztalra, egy gyertyatartóba helyezték, a többi mellé. A háziasszony tálakat és kanalakat hozott elő. A családtagok izgalma és jókedve átragadt rájuk is. Lydia félretette érzelmi zűrzavarát, és lelkesen csatlakozott a vidám ünnepléshez. Nagy tál sűrű, barna levessel kínálták, amiből éhesen kanalazott, élvezve a szokatlan, gazdag ízt.

Aztán elszörnyedésére hirtelen valami fehéret látott úszni a tálban. Óvatosan megérintette a kanalával. Amikor Nick meglátta Lydia ijedt arcát, könnyedén így szólt: – Gratulálok, Lydia! Mi vagyunk a díszvendégek. Nekünk adták a bárány szemét! Mmmmmm, isteni – tette hozzá görögül, és köszönetet mondott a vendéglátóknak, majd a kis golyót látható élvezettel megette. Lydia kétségbeesetten nézte. Hogyan kerülhetné el, hogy meg kelljen ennie a bárányszemet anélkül, hogy megsértse Nick családját? Mintha beteges élvezettel mind rászegezték volna a tekintetüket, gondolta, és újra a levedben úszó, visszataszító fehér golyóra nézett. Hogyan volna képes szétrágni egy igazi szemet? Vagy vegye a szájába, de ne nyelje le, és egy alkalmas pillanatban szabaduljon meg tőle? De már a puszta gondolattól is, hogy az a szörnyű micsoda a nyelvéhez ér, émelyegni kezdett. Látta, hogy mindenki várakozóan néz rá, és elszántan a kanalára vette a szemet. Váratlanul Irini mentette meg. Már az ajkához ért a kanál, amikor a kislány leesett a lépcsőről, és fájdalmában felkiáltott. Minden arc Irini felé fordult a hirtelen hangra, és Lydia így villámgyorsan a zsebébe rejtette a szemet. Megkönnyebbülésére senki sem vette észre, mit csinált. Nick felállt, és bejelentette, hogy távoznak. Kérték Őket, jöjjenek vissza másnap a sült bárányt elfogyasztani, de Nick sajnálkozva elutasította a meghívást. Hétfőre vissza kell érniük Athénbe, magyarázta, és a hajóút egy egész napig tart. Lydiát ugyanolyan szeretettel ölelgették, csókolgatták és búcsúztatták sírva, mint Nicket. Lydia szívét melegség öntötte el a nagylelkű, büszke és derék család iránt. Hamarjában azt is megígérte, hogy nemsokára újra meglátogatja őket, és elpirult, amikor észrevette, hogy Nick őt nézi ezalatt. Attól félve, Nick azt hiheti, arra utalt ezzel, hogy kapcsolatuk tartóssá válhat, Lydia szótlanul ment a vízpartra visszavezető hosszú úton, közben a halványkék eget figyelte a békés olajfaligetek felett. A falu elhagyatottnak látszott, az üres téren vad kakukkfű különös illata keveredett a sülő bárány szagával. Néhány pillanatig a fedélzeten álltak, és bámulva figyelték a keleten titokzatosan halványuló eget. A kékesszürke látóhatárt rózsaszín felhők csíkozták. – Itt jön a rózsaujjú hajnal – mormolta Nick. – „Mikor a hajnal rózsaujjait kinyújtotta / Indultunk ámulva a szigetet felfedezni” – idézte Lydia. Nick a karjaiba vonta. – Csak semmi sziget – mondta. – Halálosan fáradt vagyok. – Aztán Lydia haját simogatva még ennyit mondott: – Egy kicsit úgy érzem magam, mint Odüsszeusz. Bár szerencsésebbnek tartom magam, mint ő volt. Látva, hogy tényleg kimerült, Lydia kigombolta Nick ingét, és lesegítette róla a nadrágot. Aztán ő is kibújt a ruhájából, és mellé feküdt, közben egész lényét aggodalom járta át a szerelemtől, amit érzett iránta. De Nick magához húzta, megcsókolta a haját és a homlokát, utána kedvesen rámosolygott. – Lehet, hogy a szerelmeskedéshez túl fáradt vagyok, de a dédelgetéshez nem – mondta, és magához szorította Lydiát, aki behunyta a szemét, érezve Nick erős karját és simogató kezét. Nick gyengéden folytatta: – Másrészt nem hiszem, hogy el tudnék most aludni anélkül, hogy a karjaimban tartanálak. Nem is tudom, mit fogok csinálni, ha majd üzleti utakra kell mennem. Nick szavaira Lydia egész teste felizzott, pedig tudta, hogy semmi komolyat nem jelentenek. Mielőtt elaludt volna, álmosan még megkérdezte: – Miből készült a leves? – Ízlett? – Nagyon. Lydia már azt hitte, Nick elaludt, de aztán hallotta az elmormolt választ: – Báránybélből. Juttasd majd eszembe, hogy főzzek neked, amikor visszatérünk New Yorkba, ha tényleg annyira szereted.

– Báránybélből? – ült fel Lydia megrökönyödve, miközben rosszullét környékezte, de Nick visszahúzta magához. – Elképesztően tápláló és egészen ízletes, ahogy mondtad is – emlékeztette Nick Lydiát megnyugtató hangon, de Lydia hallotta a nevetést is Nick álmos hangjában. – És hogy ízlett a külön adag fehérje, amit kaptál? – A ruhám zsebében van – árulta él Lydia lehajtva a fejét. – Holnap reggelire megkapod az omlettedben. Nick kuncogott, aztán mindketten álomba merültek. Másnap késő délután futottak be Pireusz kikötőjébe. Ahogy közeledett az elválás ideje, egyre tartózkodóbban viselkedtek, pedig mindketten igyekeztek fenntartani az utazás alatt bevált könnyed, baráti hangot. Hosszú idő óta az első alkalommal ismét üzleti ügyekről beszélgettek, és Lydia képtelen volt megszokni Nick távolságtartó, fölényes hangját, mikor bejelentette, hogy aznap este üzleti ügyben Londonba utazik, és két hétig nem lesz New Yorkban. Higgadtan válaszolgatott Nick fölényes üzleti megjegyzéseire, de érezte, hogy bármit tesz, minden elhangzott mondattal nagyobb lesz közöttük a szakadék. – Helena egy hét múlva kezdi melletted a munkát – mondta Nick. – Így lesz néhány napod, hogy ki nyújtózz a hajókázás után. A géped holnap repül, ugye? Lydia bólintott, nem mert megszólalni, mert nem bízott a hangjában, aztán lement, hogy becsomagoljon. – Ki kell lépned az életéből – utasította magát határozottan, miközben a becsomagolt ruhákra nézett. – Olyan messzire kell menned tőle, amennyire csak lehet. Mikor legközelebb látod, meg kell mondanod neki, otthagyod az Apollót, és be kell vallanod magadnak, tudod, hogy ettől ő is ugyanúgy megkönnyebbül majd, mint te. Hisz a kezdet kezdetétől tudtad, hogy lehetetlen lesz olyan férfi mellett dolgoznod, akivel viszonyod volt, még ha nem is tudod biztosan, miért kezdted el. – Nick más emberként fog viselkedni az irodában, ezt már tisztán látta, és észre sem fogja venni az ő jelenlétét, hacsak nem valami feljegyzést vagy helyfoglalást kér tőle. Ugyan hogy tudná elviselni ezt a közömbösséget? Mintha csak megerősítené a gondolatait, Nick hangját hallotta a konyhából, ahol a maradék élelem elcsomagolásával foglalatoskodott. – Ugye azonnal nekilátsz a régészeti összejövetel előkészítésének? Az asztalomon szeretném látni a tervet, mikor két hét múlva hazaérek. Nem hibáztathatja Nicket a saját nyomorúságos érzéséért, figyelmeztette magát újra Lydia, és igyekezett megőrizni a baráti hangvételt: – Persze, kész lesz. Néhány perccel később a fedélzetre menet elhaladt a konyhában rakosgató Nick mellett, de nem nézett rá. Nick hamarosan követte. – Legjobb, ha egyenest a szállodába mész – javasolta Nick. – Nekem még intézkednem kell a hajóról, aztán irány a repülőtér. – Nagyszerű – felelte Lydia, és felkapta a táskáját. –Mindent nagyon köszönök – tette hozzá, és igyekezett úrrá lenni a megindultságán. – Csodálatosan éreztem magam. – Én is – mosolygott rá Nick. – Egy csomót tanultam tőled. Lenyűgöztek az ötleteid és nagyon várom a megvalósításukat. – Elhallgatott. – Már sokkal jobban értem, hogy Iannis miért csodált téged annyira, Lydia. Üzlet, üzlet, üzlet, gondolta elkeseredve Lydia. Nem tudna Nick legalább egy röpke búcsú erejéig megfeledkezni róla? De csak világosabbá vált: a testi vonzódáson kívül Nicket csak az érdekelte, mi hasznot nyújt Lydia a cég munkájában. – Köszönöm. – Lydia odavolt, milyen hidegen csengett Nick hangja. Nick barna papírzacskót adott a kezébe. – Ajándék Paros bácsikámtól. Tegnap adta nekem, mielőtt eljöttünk. Olajbogyó a ligetéből. Nehogy hiányt szenvedj New Yorkban.

Lydiának majdnem kicsordultak a könnyei, amikor átvette az ajándékot. Alig hallhatóan köszönömöt rebegett. Félve, hogy tovább nem tud uralkodni magán, búcsúcsók nélkül elfordult, és a hajó széléről a mólóra lépett. Az utolsó kép, amit megőrzött Nickről, hirtelen távozása miatt meglepett arca volt. Felszegett fejjel ment a vízparton a taxiállomás felé anélkül, hogy körülnézett volna. Lába alatt a fehér kő, bal felől a kikötő vizén himbálódzó vitorlások, az utca másik oldalán lévő sok kis bolt mind összemosódott a szeme előtt. 11. A New Yorkba való visszaérkezése utáni két hétben sem csökkent Lydia szerelme Nick iránt, hiába remélte félig-meddig, hogy így lesz, ha nem lesz a közvetlen közelében, Valójában minden reggel arra ébredt, hogy sokkal elkeseredettebben vágyakozik utána, mint előző este. Minden Görögországba induló út rá emlékeztette; minden beszélgetés Helenával ót juttatta az eszébe; minden utalás az Aristou utazási irodával való küszöbönálló egyesülésre keserű megbánást okozott, amiért megengedte magának, hogy ennyire belebolonduljon a tulajdonosba. Már-már belebetegedett az érzelmeibe, és arra vágyott, hogy a lehető legtávolabb legyen mindentől, ami Nickre emlékezteti. Sürgősen más állás után kezdett járni, mintha Nick erőnek erejével meg akarná majd akadályozni, hogy elhagyja a cégét, ha megvárja, amíg visszatér Európából. Ebédidőben és munka után ment el a szóba jövő helyekre, nehogy az Apollónál bárki megsejtse szándékát, mielőtt alkalma lenne rá, hogy maga jelentse azt Nicknek. Annak ellenére, hogy Nick nem volt belé szerelmes, Lydia biztos volt benne, hogy felbosszantja majd a döntése, és a visszatérését ideges félelemmel várta, ami túltett azon a vágyán is, hogy újra láthassa a férfit. Pénteken kapta a Worldwide Tours ajánlatát egy állásra, amely az eddigihez hasonló ügykörrel, de jóval nagyobb fizetéssel járt. A lehetőségtől megkönnyebbült, de nem mondott végleges igent az ajánlatra, mert félig még azt remélte, valami majd megakadályozza, hogy el kelljen hagynia az Apollót. A rákövetkező hétfőn Helena munkába állt Lydia mellett, aki igazán nagy segítséget nyújtott. Kedves volt, vidám és fáradhatatlanul dolgozott. Nicknek nem kell aggódnia, ha Helenát teszi a helyemre, gondolta Lydia. Helena gyorsan tanul és biztos vagyok benne, hogy mire elmegyek, oda-vissza tudja majd a feladatát. A hét közepéig Lydia még nem adott választ a Worldwide Toursnak. Csütörtök reggel Helena azzal a hírrel lepte meg Lydiát, hogy Nick váratlanul korábban tért vissza, és előző nap bent volt az irodában. Valami üzleti ügyben telefonon beszélt Helenával és megemlítette azt a tervezetet is, amelyet Lydiától várt. Nem tudja-e Lydia, miről is lehet szó? Lydia arcából kiszökött a vér. – Tegnap itt volt az irodában? – Igen. Akkor hívatott, amikor azon a megbeszélésen voltál délután. Onnan egyenesen hazamentél. A megbeszélés valóban fél hétig tartott, így Lydia már nem ment vissza az irodába. De miért nem telefonált délelőtt vagy hagyott számára egy üzenetet, hogy kereste? – Tudod, melyik feljegyzésre gondolhatott? – Helena láthatóan nem vette észre a Lydiát elárasztó viharos érzéseket. Lydia igyekezett közömbösen válaszolni. – Ellen épp most gépeli. Nem gondoltam, hogy Nick hétfő előtt visszajön. – Tudom, én sem. Korábban jött a vártnál. – Helena másról kezdett beszélni. – Volna időd sorra venni a keddi megbeszélés pontjait? – Inkább később. Ellenőriznem kell néhány helyfoglalást. – Lydia hangja gépiesen csengett.

Mikor Helena elment, Lydia a telefonra meredt, és azt kívánta, bár felhívná Nick, ha csak üzleti ügyben is. Miért nem kereste meg őt? Valami félreértés támadt közöttük? Talán elfelejtették átadni az üzenetét? Vagy ily módon akarja a tudtára adni, hogy nem érdekli tovább a kapcsolatuk? A telefon megszólalt. Lydia odaugrott. Zakatoló szívvel kapta tel a hallgatót. – Halló? – Én vagyok, Helena. Ugye azt mondtad, hogy minden rendben van Mrs. Smith korábbi repülőhelyével? Lydia elszégyellte magát sóvár hangja miatt, igent mondott, és gyorsan letette a kagylót. Egyáltalán miért képzelte, hogy Nick hívja? Semmi olyant nem mondott vagy tett, amiért azt kellett volna hinnie, hogy majd telefonál. Kiment a titkárnője szobájába. – Ellen, volt a számomra valami telefonüzenet ma délelőtt? – Csak az az egy Simon Farnhamtól – mondta a titkárnő, és felnézett a gépelésből. – Köszönöm. Hogy áll a tervezet? – Mindjárt kész lesz. De előbb a leveleket írom, amiket ideadtál; magad mondtad, hogy azok fontosabbak. – Rendben van. Ellen. Lydia visszament az irodájába, nyugtalanul lépkedett fel-alá a zöld szőnyegen, aztán kibámult az ablakon a Fifth Avenue-n álló St. Patrick székesegyházra. Elhomályosult szemmel nézett a cirádás épületre. Miért nem őt hívta fel Nick, legalább azért, hogy üdvözölje vagy, hogy maga érdeklődjön az után az átkozott tervezet után ahelyett, hogy Helenát kéri erre? Búgni kezdett a házi telefon. Lydia odaugrott, hogy felvegye, arra gondolva, talán Nick az. Az Aristou cég irodái csak két háztömbnyire voltak az Apollóéitól. Ellen hangja hallatszott a készülékben: – Ne feledkezz meg a tizenegyre összehívott értekezletről. A kétszáztizenegyes szobában tartják. – Köszönöm, Ellen, már megyek is. Ostoba, ostoba Lydia, mondta magának. Ugyan mire vársz? Nagyon jól tudta, hogy ez lesz a dolgok sora, amint mindketten New Yorkban lesznek, ezért is indult új állást keresni. Most minél előbb el kell fogadnia a felajánlott helyet a Worldwide Toursnál, itt pedig beadnia a felmondását. Úgy látszott, ez az egyetlen mód annak a lehetetlen helyzetnek a megoldására, hogy szerelmes a munkaadójába. Az értekezlet, mint rendesen, a tervezettnél tovább tartott. Már csaknem egy óra volt, amikor elindult a lifthez. Még szerencse, hogy senkivel nem állapodott meg közös ebédben, gondolta, mikor eszébe jutott a délután rá váró sok munka. Ha nem Nick körül forogna minden gondolata, el is tudná végezni. Így viszont a délután kínlódással fenyeget. A fekete és narancssárga hívógombokra meredi a tekintete, igyekezett elhessegetni a szorongását, s már-már azt hitte, sikerül is, amikor kinyílt a liftajtó, és Nick Aristouval találta magát szembe. Lydiának egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, Nick mereven kinyújtotta a kezét, hogy a liftajtót nyitva tartsa a számára. Lydia engedelmességet erőltetett a tagjaira, és beszállt a liftbe. Az ajtó bezáródott, Nick nem nézett rá azután, hogy áthatolhatatlan tekintetében az első pillanatban felvillant a felismerés. Lydiának a torkában vert a szíve, de mindenáron meg akart szólalni. – Isten hozott újra New Yorkban. Lydia hangja remegett a felindultságtól, Nické viszont hideg volt és éles, mint egy borotvapenge. – Köszönöm. Lydia némán lépett félre az útból, amikor valaki kiszállt. Lehet, hogy félreértette Nick hűvös viselkedését. – Hogy sikerült az üzleti körút? – Nem valami jól, Miss Denton – felelte Nick kurtán.

Miss Denton? Lydia a lift oldalához dőlt, hogy állva tudjon maradni. Ez sokkal, de sokkal rosszabb volt, mint bármi, amire számított. Soha, még legrosszabb rémálmaiban sem tudta volna elképzelni, hogy Nick ennyire megváltozik, ha visszatér az irodába. Vakon meredt a padlóra. – Még nem kaptam meg a feljegyzést, amit kértem magától. – Nick hangjától megfagyott a levegő. – Egyáltalán szóba jön még, hogy elkészíti? Lydia úgy érezte, mintha Nick éles hangja a húsába vágna. A liftajtó kinyílt azon az emeleten, ahová igyekezett. – A titkárnőm most gépeli – felelte Nicknek alig hallható hangon, aztán a folyosón az irodája felé menekült. Becsukta maga mögött az ajtót, és a kezét a mellkasára szorította, hogy megpróbálja lecsillapítani a fájdalmas lüktetést odabent. Miss Denton! Kezdte kiheverni a megrázkódtatást, hogy Nick ilyen hivatalosan szólította meg, de le kellett ülnie, mert képtelen volt tovább állni. Hogyan különbözhet Nick ennyire drasztikusan attól a férfitól, akit megismert Görögországban? Arcát a kezébe temette. Hosszú időbe telt, míg lehiggadt, de végre összeszedte magát. Elvégre felelősségteljes munkát végző nő, emlékeztette magát, és rengeteg tennivalója van. Ott vannak az esték, hogy otthon egymagában átadja magát a szomorúságnak és megdöbbenésnek, de az irodában nem nézhet ki nyomorultul. A táskájából kis tokot vett elő, pirosítót tett sápadt arcára, aztán kinyitott egy szürke irattartót, és a munkájára fordította a figyelmét. De képtelen volt összeszedni a gondolatait. Tényleg ilyen kevéssé ismerte volna csak Nicket? Ha igen, akkor egy elképzelt alakba lett szerelmes, nem egy valóságos személybe, mert az a Nick, akibe beleszeretett, sohasem viselkedne úgy, mint az, akivel a liftben találkozott. Ismét az asztalra borult. Tévesen ismeri, vagy nem, zakatoló szívének minden dobbanása hajthatatlanul azt bizonygatta, hogy éppolyan szerelmes Nick Aristouba, mint azelőtt. 12. Lassan telt el a péntek. Lydia szeme elnehezült, tompa fájdalom ült rajta, de igyekezett úgy kinézni, mint máskor. Az éles szemű Helenát azonban nem tudta megtéveszteni erőltetett viselkedésével, de Ő sem volt képes Lydia bizalmába férkőzni, ehelyett arra próbálta rábeszélni, hogy menjen haza, és pihenjen délután. Csakhogy Lydia ezt határozottan elhárította. Úgy döntött, közvetlenül munka után adja át a felmondását Nicknek. A hétköznapi jó modor azt követelte, személyesen mondja meg neki, és Nick hűvös viselkedése sem fogja rábírni, hogy meghátráljon. Azért a szíve elszorult, amikor arra gondolt, Nick mit fog majd mondani. Ebédszünetben az asztalánál ült, és a felmondólevél megfogalmazásával küszködött. – Kedves Mr. Aristou! Hosszas megfontolás után úgy határoztam, hogy felmondok az Apolló,.. Egyik próbálkozással sem volt elégedett. Végül kiválasztotta a legegyenesebb megfogalmazást és kiment, hogy a titkárnője írógépén leírja a levelet. Nem gépelt valami jól, így alig tudta befejezni Ellen visszaérkezése előtt, aztán szobája védett magányában még tollal több helyen javítania kellett. Addigra már túl volt azon, hogy tekintettel legyen a levél külalakjára: a tartalomnak kellett mindent elmondania, nem pedig a küllemnek. Fél ötkor felhívta Nick titkárnőjét. – Bent van még Mr. Aristou az irodában? – érdeklődött, és igyekezett leküzdeni hangjában az idegességet. – Azt hiszem, igen – válaszolt a titkárnő metsző hangon. – Megkérdezhetem, ki keresi?

– Nem szükséges, hogy most azonnal beszéljek vele – mondta Lydia sietve. – Csak mondja meg neki, hogy Lydia Denton odajön az irodába öt és fél hat között, hogy átadjon neki valamit. Ha nem lesz ott, akkor a portásnak adom át. – Megmondom neki. Ugye, Lydia Dentont mondott? – Igen, köszönöm. – Letette a kagylót, a szíve vadul vert. Ha Nick kerülni akarja vele a találkozást, most megadta neki a lehetőséget, a figyelmeztetést, hogy odamegy. A tegnapi hűvös viselkedése után bármit csinál, nem fogok meglepődni, gondolta Lydia. – Túl kell jutnom rajta – parancsolta magának elkeseredetten, és kibámult az ablakon anélkül, hogy valamit is látott volna. Fájdalom hasított a szívébe a gondolatra, hogy ismét szembe kell néznie Nick jéghideg tekintetével. –Hogy lehetek ilyen őrült? Helena bedugta a fejét az ajtón. – Még itt vagy? – kérdezte, aggodalommal a hangjában. – Ugye nem maradsz megint sokáig? – Nem, néhány perc, és megyek. – Lydia arcát hirtelen kétségbeesés öntötte el. – Ó, Helena! – fakadt ki. – Hogy lehettem ilyen szamár, hogy teljesen megfeledkeztem Peter leveléről? Azért írt, hogy bejelentse az eljegyzéseteket. Gratulálok! Helena elpirult, és melegen megölelte Lydiát. – Köszönöm. Kíváncsi voltam, hogy megírja-e végre neked. Maga akarta közölni az újságot. – Nem értem, miért – nevetett Lydia. – De akárhogy is, mindkettőtök szerencséje boldoggá tesz. Azon nyomban akartam neked mondani, de ma valami máson járt a fejem, és megfeledkeztem róla. – Észrevettem, hogy rágódsz valamin. Tudok valamit segíteni? Lydia megrázta a fejét. Senkinek nem említi a felmondását, amíg Nick tudomására nem hozta. – Hamarosan elmegyek, és a hétvégén majd túlteszem magam rajta. Neked is kellemes hétvégét, Helena. – Viszont kívánom. Jó éjt. Mikor Helena mögött halkan becsukódott az ajtó, döbbent rá Lydia, mennyire fog neki hiányozni, ha kilép. Amellett, hogy Helena sok terhet levett a válláról az irodában, Lydia nagyon megszerette a jó modorú, munkabíró lányt. Negyed hat. Lydia még az íróasztalánál ült, az utolsó percben befutott iratokkal foglalkozott. Átolvasta a régészgyűlésre vonatkozó feljegyzést, melyet Ellen takarosan legépelt, átfutott egy halom helyfoglaláson, és minden perccel egyre jobban rettegett a rá váró megpróbáltatástól. A feljegyzést a felmondólevéllel együtt az aktatáskájába tette. Ha elég soká vár, Nick talán elmegy, és a levelet az asztalán hagyhatja, hogy hétfőn reggel azt találja meg elsőnek. Ahogy haladt az idő, egyre nagyobb kísértést érzett, hogy elkerülje a személyes találkozást. Lydia végül fél hatkor hagyta el az irodát, és két háztömbnyit sétált az Aristou cég irodaházáig. Amikor benyitott, egy csinos, szőke, divatos fekete ruhába öltözött nőt talált az irodában, aki valamit keresett az asztalon levő csomagok között, Felnézett Lydiára. – Segíthetek? – mosolygott ragyogva. – Mr. Aristou itt van még? – érdeklődött Lydia, és igyekezett az idegességét elrejteni a fiatal nő kutató tekintete elől. A nő bólintott. – Miss Denton? Mr. Aristou éppen arra kért, nézzek utána, érkezett-e már öntől valamilyen küldemény. A titkárnője vagyok, Paula Michaels. – Udvariasan megrázta Lydia hideg kezét, és Lydia erőltetetten rámosolygott. – Jöjjön velem az irodájába – hívta Paula. Az itteni irodák sokkal fényűzőbbek voltak, mint az Apollóéi. Lydia Paula nyomába eredt a vastag, sötétkék szőnyegen. A nagy ablakokon át Manhattan lenyűgöző látványa tárult elé.

– Eléggé üres az irodánk – csacsogott Paula vidáman. – Péntek délután, aki teheti, fél hatig elmenekül. Akkor ugyan mit csinál itt Paula ilyen későn, töprengett Lydia, és úgy kapaszkodott az aktatáskájába, mintha mentőöv lenne. Azon gondolkodott, milyen szoros lehet az együttműködés Nick és Paula között, aztán gondolatban megrázta magát. Mi történt vele, hogy minden nőt, aki egyáltalán ismeri Nicket, azzal gyanúsít, hogy a szeretője? Paula bizalmasan kopogott egy csukott ajtón, a folyosó végén. – Tessék – válaszolt Nick mély hangja. – Miss Denton van itt – nyitotta ki Paula az ajtót, és mindkettőjükre kedvesen rámosolygott. – Tehetek még valamit, mielőtt elmennék? – Nem, köszönöm – felelte Nick, miközben felállt széles íróasztala mellől. – Kellemes hétvégét. – Viszont kívánom. – Paula határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Lydia az ajtó közelében maradt, és ijedten nézett körül. Két fal volt üvegből az East Riverre meg a belvárosi ikertornyokra nyújtva kilátást. A széles asztal átlósan helyezkedett el a helyiségben. Mellette közepes méretű akácfa. Az ajtó mellett a fal előtt gazdagon díszített kék dívány állt, kétfelől egy-egy pazar karosszékkel. Mikor Lydia lépett egyet, cipője belesüppedt a krémszínű plüssszőnyegbe. Szeme leplezett elkeseredéssel fürkészte végig a szobát, hogy legalább a legkisebb ismertetőjelére leljen annak a férfinak, akit megismert és megszeretett Görögországban. De semmit nem talált, amibe titkon belekapaszkodhatott volna, hogy elviselje zord, végső elválásukat; semmit, ami azt mondta volna neki, hogy ez az egész szerelem nem volt más, mint egy régi-régi álom egy másik életben. – Foglaljon helyet. Nick hangja vészjóslóan csengett. Lydia a szemébe nézett. Nick tekintete áthatolhatatlan volt, nem mutatott szemernyi érzelmet sem. Csak képzelődés volt Nick tegnapi hűvös viselkedése, kérdezte magától félig-meddig reménykedve Lydia. Ha nem, akkor miért éled fel benne újra a csalódottság kínzó szenvedése? Leült a kék szék szélére, a retiküljét és az aktatáskáját maga mellé tette a szőnyegre, aztán újra felemelte a szemét. Olyan figyelemmel nézett végig Nicken, mintha először találkoztak volna: sötétszürke, krétavonalas öltönyén, halványvörös nyakkendőjén, fehér ingén, kemény állkapcsán és simára borotvált, sovány arcán. Nick nem ült le, hanem a Lydiával szemben lévő széles ablak előtt állt Arra várt, hogy Lydia megszólaljon. – Azért jöttem, hogy beadjam a felmondásomat az Apollónál. – A hangja nagyon halk volt. – Személyesen akartam tudatni a döntésemet. Ha azt várta, hogy Nick majd meglepődik, ismét csalódnia kellett. Egyetlen izom sem rezdült a férfi arcán. – Milyen körültekintő – szólt fagyosan. – Ami azt illeti, a hír nem lep meg. Joe Marley, a Worlwide elnöke történetesen közeli barátom és üzleti partnerem is. Több napja tudom, hogy megpályázott egy állást náluk. Lydiának elakadt a szívverése. Nem volt miért idejönnie, ha Nick már értesült a döntéséről. De miért nem jelezte, hogy már tudja? Hirtelen könny árasztotta el a szemét. Nem akarta, hogy Nick ezt meglássa, ezért sietve felállt, és felvette a táskáját a szőnyegről. – Mivel már tudja, nincs miért tovább maradnom – mondta. – Egy pillanat – szólt rá Nick. – A döntését, hogy Marleynek dolgozik, természetesen bizalomszegésnek kell tekintenem, miután az utazás alatt megbeszéltük az üzleti terveket. Szabadjon figyelmeztetnem, hogy az új munkahelyén ne használja azokat az ötleteket, amelyeket közösen dolgoztunk ki. Azon kívül hadd emlékeztessem arra, hogy mind a mai napig nem adta be a régészeti összejövetel tervezetét, amelyről korábban beszéltünk. Vagy magával akarja vinni az új munkahelyére?

Lydia, mint akibe belecsíptek, kinyitotta a táskáját, és kivette belőle a nemrég megírt tervezetet. Eddigi bánata haragra váltott. – Itt van – mondta, és az asztalra hajította. – És itt a felmondólevelem is. – Azzal becsapta a táskája fedelét. – Köszönöm – válaszolta Nick anélkül, hogy a papírokra nézett volna. – Most már a birtokomban van az aláírt tervezet, Miss Denton, így perelhetek, ha ezek közül az ötletek közül Marley valamelyiket felhasználja. Világos? Egy pillanatig Lydia tehetetlenül bámult Nickre. Ez tényleg ugyanaz a férfi, akivel Görögországban megismerkedett? – Világos – felelte hűvösen, és igyekezett legyűrni magában a feltoluló keserűséget, amíg ki nem szabadul az irodából. – Ez minden? – Nem – mondta Nick érdesen. – Ez nem minden. Üljön le, kérem. – Elfordult, hogy kinézzen a Verazzano-hídra, amit a lenyugvó nap szokatlanul élénk narancsszínnel világított meg. Lydia állva maradt. – Tudni akarom, miért hagysz el – kérdezte Nick kurtán. Lydia az ajkába harapott. – Nem téged hagylak el, hanem a céget. Ez nagy különbség. – Tényleg? – Nick megfordult, hogy szemben álljon vele és rászegezte a szemét. Lydia szeme parázslott az elfojtott szenvedélytől. Nick lassan közeledett hozzá. Lydia megbabonázva állt, míg Nick egészen a közelébe nem ért, a szemét képtelen volt levenni róla. Nick fesztelenül Lydia álla alá tette a kezét, aztán lehajolt, hogy megcsókolja. Nick ajka mintha kőből lett volna. Mindkettejük szeme nyitva volt, Nickében Lydia csak haragot látott. Nem volt benne szemernyi érzés vagy hívás, és semmi abból a szerelemből, amit Lydia annyira próbált leplezni a maga tekintetében. Nick szorosan magához ölelte. Lydia elgyöngült, amikor Nick teste az övéhez simult, és újra érezte a karjait maga körül. – Ha engem nem hagysz el, csak a céget, akkor vacsorázz velem ma este – mondta Nick, és ránézett. Lydia a süppedő szőnyegre vetette a szemét. – Nem lehet. – Elígérkeztél? – Nem. De akkor sem vacsorázhatom veled. – Soha többé nem szabad látnia Nicket. Olyan pusztító hatással volt rá. Nick hirtelen elengedte, és megint az ablak felé fordult. – Törődsz is te a céggel! Tőlem akarsz megszabadulni. Miért? Még mindig nem tudod megbocsátani, hogy én kerülök Iannis helyére? – Nem erről van szó. – Hát akkor miről? Lydia küszködött a válasszal. – Úgysem értenéd, Nick. Nick újra megfordult. – Úgysem érteném?! – fakadt ki végül. – Szóval úgysem érteném?! Cselszövő, önző boszorkány vagy, mint minden nő, akit megismertem! Bármit megteszel, hogy előrejuss, akár a pompás testedet is felhasználva. Lydia arcából kiszökött a vér. – Hogy mondhatod ezt épp most, amikor kilépek? Semmit se tettem, hogy a cégedben előrejussak, az égvilágon semmit. Ami időt veled töltöttem, annak semmi köze nem volt a munkához. Ami azt illeti, a cégedet éppenséggel utálom – tört ki belőle dühösen. – Utálom! Utálok minden átkozott dolgot, aminek köze van hozzá! – Olyan erővel kapaszkodott a kék szék karfájába, hogy elfehéredett a keze. Mi váltotta ki a gyilkos mérget Nickből? – Semmi szükség, hogy kijöjj a sodrodból, ha megpróbálom kideríteni, miért mész át a konkurenciához – válaszolta Nick, szemében haragos villanással. – Ez rád is vonatkozik – vágott vissza Lydia remegő hangon.

Nick, úgy látszik, felfogta Lydia gyötrődését, mert a hangja higgadtabbá vált, amikor újra megszólalt. – Nem akartam kiabálni. Mindössze nem szeretem kellő ok nélkül elveszíteni a jó dolgozókat. Még nem mondtad meg az okot. Lydia hallgatott, nem bízott annyira magában, hogy ki merte volna nyitni a száját. Egy pillanat múlva Nick így folytatta: – Feltéve hogy azért lépsz ki, mert nagyobb fizetést kínáltak, megtehetem a magam ajánlatát? Ha többet ajánlanék, mint Marley, meggondolnád magad? Lydia a fejét rázta. – Az előléptetés vonz? Korábban azt terveztem, hogy alelnökké nevezlek ki, amint Helena képes átvenni a mostani munkakörödet. Gondoltam, hat hónap elegendő lenne, tekintve a két cég ügyeinek mostani alakulását, ahogyan Görögországban is mondtam. De fel is gyorsíthatom a dolgot, mivel Helena olyan jól boldogul. Ez megváltoztatná az elhatározásodat? – Alelnök? – szólalt meg Lydia a meglepetéstől rekedt hangon, – Iannis ültette a fejembe az ötletet; de mint tudod, feltételeztem, hogy csábítással vetted rá a derék, öreg bolondot, hogy sokkal alkalmasabbnak higgyen, mint amilyen valójában vagy. De te bebizonyítottad az ellenkezőjét, Lydia. Láttam Görögországban, hogy ideális vagy erre a munkára. Okos fejecskédből százával ontottad az ötleteket, és olyan állásban kell lenned, ahol ezeket meg is valósíthatod. Ahol most vagy, ott túl sok a papírmunka. – Nem gondoltam volna – mondta Lydia még rekedten. – Nagyon meg vagyok hatva… – Nem azért mondtam, hogy meghassalak – felelt Nick kurtán. – Az igazat mondtam. Hajlandó vagy meggondolni magad? Ha maga miatt kérné és nem a cégért, gondolta Lydia nyomorultul, kapva kapna az ajánlaton. Nagyszerű csapatot alkotnának, és az állás emberpróbáló és izgalmas munkát kínálna. Vajon képes lenne kiállni Nick barátságtalan, hűvös viselkedését a karrierje kedvéért, vagy minden találkozásukkor egy újabb darabka törne le a szívéből, míg a végén nem maradna belőle semmi? Egy hosszú pillanatig egymást nézték, közben Lydia azért fohászkodott, hogy Nick végre felajánlja azt az egyetlen dolgot, amitől habozás nélkül a cégénél maradna. De Nick nem szólalt meg, s a fájdalom, amit a csend okozott, világossá tette Lydia számára, mit kell válaszolnia. – Nem. Nick türelmetlenül meglazította a nyakkendőjét, mintha fojtogatta volna, és a díványra hajította. – Még magasabbra törekszel? Nem gondolod, hogy a vágyaid túltesznek a mostani lehetőségeiden? – Semmit nem értesz. – Átkozottul igazad van, hogy semmit nem – felelte Nick élesen. – Miért nem próbálod megmagyarázni? Marleyvel is lefeküdtél? Többet ígért, mint én? – Hagyd abba. Újabb rövid hallgatás után, már nem leplezve szemében a keserűséget, Nick megkérdezte: – Mi okod van rá? Csak mondd meg az igazat, és elengedlek. Lydia torka kiszáradt, nehezen nyelt egyet. A keserűség teljesen elárasztotta, és alig volt már ereje, hogy ellenálljon. Nick könyörtelensége arra kényszerítette, hogy bevallja az igazságot. Mindkét lehetőség elrémítette, de szívesebben vette volna, hogy Nick bocsánatot kérjen tőle, semmint hogy gyűlölje. Főleg amiatt aggódott, vajon képes lesz-e megmondani Nicknek az igazat, és aztán kimenekülni az irodából, mielőtt kitör belőle a fájdalom. Elfehéredett kezére meredt, görcsösen belemarkolt a székbe. – Mielőtt… mielőtt elmondanám neked a kilépésem okát, azt szeretném, értsd meg, tisztában vagyok azzal, hogy nem tudod felkínálni azt, ami maradásra bírna… hiába

ajánlasz magasabb fizetést vagy előléptetést. Nem akarom, hogy rossz érzés maradjon benned… – A torka elszorult. Nick elé állt, feszülten figyelt. Lydia képtelen volt folytatni, látva a tekintetébe fúródó kék szemeket, inkább az ablak mellé lépett, és kinézett. – Tovább – mondta Nick mozdulatlanul. Lydia összeszedte magát. – Megint túlbecsültem a képességeimet. Úgy látszik, nem tanulok a leckéből. Azt gondoltam, hogy hideg fejjel és nagyvonalúan kezelem majd a kapcsolatunkat. Őszintén azt hittem, hogy élvezem, amíg tart, és nem gondolok rá többet, ha vége szakad. De rájöttem, hogy képtelen vagyok. A húsvéti éjféli misén döbbentem rá, hogy mi is történt. Tudtam, mit érzek, és azt is, ha a te közömbösségedet kell elviselnem, képtelen leszek veled dolgozni. Ha éreztél már valaha úgy, ahogy én, megérted, miért kell elmennem. Fogalmad sincs, milyen hatással vagy rám. – A hangja megtört, de Lydia újabb erőfeszítést tett, hogy megőrizze a lélekjelenlétét. Halkabban folytatta: – Marley ajánlata a legjobb pillanatban érkezett. Nem fogadtam el, amíg vissza nem tértél, mert azt reméltem, hogy a távollét alatt majd túlteszem magam az érzelmeken, és tovább dolgozhatom az Apollónál. De mikor tegnap megláttalak, rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. Nem akarom, hogy azt hidd, arra vágytam, hogy minden úgy folytatódjon, mint a hajóutunkon, de tegnap annyira másnak láttalak, és ez túl megrázó volt. – Nehezen nyelt egyet. A keserűség könnyei elöntötték Lydiát, s már a manhattani tetőket is elmosták a szeme elől. Gyorsan megtörölte a szemét. – Most, hogy mindent értesz, remélem, leszel annyira úriember, hogy minden további vádaskodás nélkül elengedsz. Újabb hosszú hallgatás következett. Lydia könnyeivel küszködött és igyekezett annyira összeszedni magát, hogy zokogás nélkül távozni tudjon. Szakadó papír hangjára fordult meg. Mintha homályos üvegen át nézett volna, látta a felmondólevelét apró darabokban a krémszínű szőnyegre hullani. Mikor pislogott egyet, a papírdarabkák élesen látszottak, aztán megint elmosódott a kép. A keze fejével újra megtörölte a szemét. – Mit csinálsz? – kérdezte bizonytalanul. A közeledő Nick sötét szeme tűnt fel a homályon át. – Lydia. Drága Lydia. Lydia zavartan odébb lépett. – Ne. Kérlek, ne. Nem tudod, mit csinálsz… Én… én nem akarom folytatni a kapcsolatunkat. Így se lennék képes veled dolgozni. Bár nem látta jól Nicket, a hangját tisztán hallotta. – Mégis meg kell próbálnod. Széttéptem a felmondóleveledet, és másikat sem fogadok el. – Akkor sem bírhatsz rá, hogy meggondoljam magam – felelte Lydia nagyon halkan. – Nem rendelheted el a személyzeti osztályon, hogy utaljanak ki szerelmet, mintha magasabb fizetésről vagy előléptetésről volna szó. Ez így nem megy. – Lydia – Nick kezét a lány vállára tette, és csillogó, aranyzöld szemébe nézett –, figyelj rám. Nem engedem, hogy felmondj. Vésd ezt az eszedbe. Szükségem van rád. Akarlak. – Szünetet tartott, közben még jobban megszorította a vállát, amikor Lydia rázni kezdte a fejét. – És szerelmes vagyok beléd, Lydia. Az életem teljesen kiürült, amióta megtudtam, hogy el akarsz hagyni. Annyira fejbe voltam kólintva, hogy nem is tudtam, mit csinálok. Azt gondoltam, nagyszerű csapat leszünk mi ketten. A beszélgetéseinkből világos volt, hogy eszményi társak vagyunk. Akkor azért nem kértem meg a kezedet, mert azt gondoltam, nem akarnál hozzám jönni, és képtelen lettem volna elviselni, hogy visszautasíts. Azt gondoltam, sikerült legyőzni az előítéleteidet velem, mint igazgatóval, később pedig, mint személlyel szemben is. Könyörtelenül nyílt ellenszenvvel viseltettél irántam, ha emlékszel. – De csak a legelején – kezdett tiltakozni Lydia.

– De soha nem vontad vissza. Gondoltam, több időt adok: ha már néhány terven közösen dolgozunk New Yorkban, elviszlek egy-két mókás vendéglőbe, rábeszéllek, hogy költözz hozzám, úgy képzeltem, meglátod majd, alapjában mégiscsak rendes fickó vagyok, és akkor feleségül kérhetlek. Lydia még mindig kábultan a fejét rázta. – Nem igaz… Nick szorosabban tartotta. – Igaz, Még az igaznál is igazabb. Miért nem hiszel nekem? Lydia pihegve magyarázta: – Tegnap… a liftben… – Az isten szerelmére, Lydia. Képzeld magadat az én helyzetembe. Arra készültem, hogy köszöntselek, előléptesselek, feleségül vegyelek és dolgozzam veled, amikor azt hallom Joe-tól, hogy odamész dolgozni. Mondhatom, mintha fejbe kólintottak volna! Hidd el nekem, nem szoktam úgy viselkedni, mint tegnap. De pokolian elkeseredett és haragos voltam miattad. És ugyanakkor őrülten szerelmes beléd! Nagyon óvatosan – mert az előbb csak kis híján múlott, hogy az elkeseredés árja el ne sodorja Lydia felemelte a kezét, és csodálkozva Nick kezére tette, mely még az ő vállán nyugodott. A megkönnyebbülés régen várt, békés érzése vette át lassan a belsejében dúló fájdalom helyét. – Igazán, Nick? – suttogta. – Igazán, igazán, drágám – bizonygatta Nick és átölelte. – Ugye hozzám jössz feleségül? Nick karjába zárta Lydiát. A lányból félig zokogó, mély sóhajtás szakadt fel. Szája kissé kinyílt, s már csókolóztak is. A csóknak olyan íze volt, mint az Égei-tengernek, amikor a vízben szerelmeskedtek. Sós volt. Lydia rájött, hogy a könnyek ömlöttek végig az arcán, melyekkel az előbb hiába hadakozott; felemelte a kezét, hogy újra letörölje őket. Nick azonban félúton elkapta az ujjait és gyengéden maga csókolta le a könnyeket Lydia szeméről. Aztán újra találkozott az ajkuk. Végül Lydia eltávolodott, és megkérdezte: – Akkor is a beígért fizetést kapom, ha hozzád megyek feleségül? – Mindenképpen. – És az alelnökség? – Boszorkány – nevetett rá Nick. – Mindent megadok neked, amit csak a szíved kíván. Utazások, hajók, a föld, a csillagok, pénz, gyerekek – csak válassz. Mi legyen az első? A felső három inggombja már nyitva volt, és Lydia ujjai a megszokott érzéssel futottak végig a mellkas dús szőrzetén. – Minden, amit ebben a pillanatban akarok, te vagy – mondta lágyan. Aztán hozzátette: – És talán még néhány olajbogyó a rokonaid kertjéből. Nick nevetett, és kiéhezetten hajolt újra Lydia szája felé. – Kicsit aggódom, hogy nincs bezárva az ajtó – suttogta Nick rövid idő múlva. – Aztán meg jó egy órája állunk; nem gondolod, hogy leülhetnénk egy kicsit? Csak amíg felkerekedünk, hogy megünnepeljük a nagy napot. Nick az ajtóhoz ment, és gyors mozdulattal bezárta. Lydia a díványra ült. és fáradt lábát kibújtatta a cipőből, – Hát van is mit ünnepelnünk – duruzsolta Lydia, és megint Nick karjaiba simult. – Szerintem is. – Újra megcsókolta Lydiát. – Egyetlen viharos este visszaszereztem a szerelmesemet és nagyszerű munkatársamat, s a közeljövőben egy alelnök és egy feleség is vár rám. De legelőször… Az ibolyaszínű tavaszi égbolt sötétülni kezdett Manhattan felhőkarcolói felett. A fényűző irodát alkonyi homály töltötte be, a bútorok körvonalai elmosódtak és csak a környező épületek beszűrődő fényei világítottak valamicskét.