Szentnek kiáltjuk Prohászka Ottokár jelentősége Prohászka Ottokár jelentőségét csak a magyar katolikus egyház történetének egészében mérhetjük fel. Ennek tükrében azonban számos, ma is élő, máig a megértést torzító tévedésre és elhallgatott tényre is rá kell világítanunk, mert mindezek megakadályozzák az igazság megismerését és így nem is tanulhatunk belőlük. Minden történeti igazságkeresés lényege a jövő építésének előkészítése, az üdvösséghez vezető út keresése. Ezért kell földi életünket állandóan javítanunk a jó hír, az evangélium szellemében, lelkesítő példákkal és az elkerülendő bűnök és hibák felmutatásával. Csak az igazság lehetőség szerinti teljes megismerése szolgálhatja ezt a célt. Ezzel a célkitűzéssel azonban bénítóan kényes helyzetbe is kerülünk. Hol a határ az alázat és engedelmesség, valamint a közömbösség és gyáva hallgatás között? Én úgy gondolom, hogy az igazság keresését és érvényesítését csak a legfőbb, a szeretet- parancs figyelembe vételével szolgálhatjuk. A könyörtelen inkvizició annakidején szembe-került a legfőbb, a szeretet-paranccsal, és ezzel magával Istennel is, aki maga a Szeretet. A magyar kereszténység, és az arról kialakított történeti kép is tele van ellentmondással. Már eredetét illetően is komoly kérdések várnak megnyugtató válaszra, tisztázásra. Tarthatatlan ugyanis az, amit erről kialakított a történetírás és nemegyszer hangoztat. Ez röviden így szól: Szent István térítette meg a magyar népet, aki felismerte, hogy itt a keresztény Európa közepén nem maradhatunk meg pogány népként, mert a nyugati hatalmak összefognak ellenünk és mi a hunok és avarok sorsára jutunk. Ezért „karddal és kereszttel”, tehát, ha kellett erőszakkal is, főként felesége, a bajor Gizella révén német és más, már keresztény hitre tért népek papjai segítségével megtérítette a nomád, pogány magyarokat, és egyben ezek a papok megtanították a népet a letelepült keresztények életformájára, a földművelésre és kézműiparra. Nem egy nagyszabású történeti kézikönyv és tankönyv hangsúlyozza azt is, hogy e pogány, nomád magyarok más népeken élősködő, zsákmányoló társadalmától távol volt minden keresztény érték és az élet tisztelete, semmiség volt számukra asszonyok és gyermekek harcban való megölése. És ezt nem csak a materialista-marxista történetírásban, hanem a régebbi, még „keresztény kurzus” idején is, például Deér József nagysikerű, 1993-ban újra kiadott „Pogány magyarság—keresztény magyarság c. munkájában(1938) is olvashatjuk. Sík Sándor Szent Istvánról írt drámájában a király saját lelkiismeretével is viaskodik; vajon népe ilyen megmentése érdekében az erőszak eszközeit is igénybe kell vennie? Csak ezzel a szemlélettel szemben is a következő jogos kérdéseket vethetjük fel: A kereszténységet csak azért vetette fel velünk István király, hogy elkerüljük a keresztény európai hatalmak támadását ellenünk? Vajon elkerültük-e ezzel? A történelmi tények cáfolják is ezt, maga Szent István is kénytelen védekeznie Konrád császár keresztény seregei ellen. Gondoljuk csak át, a magyar népet nem az evangélium értékrendje érintette meg, hanem számára a kereszténység nem volt
más, mint a pillanatnyi veszedelem elkerülésére álságosan felvett álarc? Miért kellett hát ezt hinnünk? Egyszerűen azért, hogy ne lázadozzunk például a Habsburgok uralma, a német befolyás ellen semmiképpen, hiszen nekik köszönhetjük európai kultúránkat, megmaradásunkat a Kárpát medencében, és kereszténységünket is a német papoknak köszönhetjük. Mindenki, aki ez ellen lázadozik, nemcsak esztelen, hanem erkölcstelen is. Lényegében ezt képviselte Szekfű Gyula, egyik legtöbbre becsült magyar történészünk 1913-ban, a száműzött Rákóczi Ferenc fejedelemről írt munkájában, de ez visszhangzik félezer éven át azok szájából is, akik a magyar kereszténységet csak a katolicizmussal és a Habsburg uralommal azonosították. Gondoljunk csak Kollonics Lipótnak tulajdonított mondásra, aki a 18.század elején a magyarokat koldussá, katolikussá és németté akarta tenni. Ez a szemlélet hívta életre napjainkban azokat a nézeteket, hogy a magyarság megkeresztelése nagy hiba volt, mert a magyarok pogány hite igazabb hit volt, mint a ránk erőszakolt álszent kereszténység. Szent István kiirtotta a pogány papokat, táltosokat és énekmondókat, a rovásírással írt könyveiket elégette stb. G.E, közíró és zenész röpiratának címe volt 1992-ben:”Megmenthető-e a magyar nemzet?” A válasz az volt, hogy vissza kell térnünk ősi hitünkhöz. Utat és új, megtartó közösséget keresők közt vannak, akik azt állítják, hogy Krisztus is pártus herceg, tehát lényegében magyar volt, és az igazi krisztusi hitet mi képviseltük, s ez nem azonos a páli, (Szent Pál apostolra utalva)vagyis „judeo-kereszténységgel”. Polgári körök ünnepélyes találkozóin feltűnnek „táltosok” is, akik Munkácsi Mihály képén látott táltosokat utánozva kiáltanak fel a Magyarok Istenéhez. A történelmi egyházak elítélték ezeket az „új pogányokat”, és egy neves magyar orvosprofesszor a püspöki kar körlevelére utalva azt kéri az egyház vezetőitől, hogy vegyék észre ezekben a kezdeményezésekben azt a szeretet-éhséget és emberi kapcsolatokra való vágyat, melynek kielégítését sokan a történelmi egyházaktól többnyire hiába várják mostanában. Az egyház hiteles képviselőit várjuk e közösségekbe, miért nem jönnek hirdetni közénk a szeretet jóhírét? (Száz évvel ezelőtt Prohászka is így kiáltott fel a cserbenhagyott, társadalmi igazságot követelő, kérő proletariátus nevében: „ A proletárság megszüntetése nélkülünk is meglesz; de mi lesz, ha az evangélium nem áll a proletariátus mögött?”) Az igazság ismerete sokat segítene e fentebb érintett kérdések megértésében. A magyar kereszténység eredetére vonatkozó, minden, eddig ismertté vált forrásra kitérő, történelmi szakmunkát kellene írnunk közérthetően, diákoknak, de erre itt nincs hely és nem is rendelkezek ezzel a felkészültséggel sem, de a következő tényeket figyelembe kellene vennünk, illetőleg ismertté kellene tennünk e várt munka megszületéséig is. 1.1996-ban a budapesti Történeti Múzeum kiállításon mutatta be a honfoglalás korának régészeti leleteit. Az u.n. „in situ” feltárt sírleletegyüttesekben én 12 keresztet számolhattam meg. Csaknem arasznyi nagy bronzkereszteket és ezüst tarsolylemezre poncolt keresztet láthattunk itt , melyek több, mit száz évvel István király trónra lépése előtt kerültek a földbe. 2. Hiteles, írott emléke van annak, hogy István anyai nagyapja, a gyula (vagy annak testvére?) 953-ban Bizáncban megkeresztelkedett ünnepélyesen és Hierotheosz nevű püspököt is hozott
Magyarországra, majd „igaz keresztény hittel eltelve halt meg, sok, Istennek tetsző cselekedetet művelvén”.(Györffy 1977. 47,49.) 3. Szent István törvényei nem foglalkoznak a pogányokkal. Ha neki kellett volna a pogány magyarok hitét megtörni, mindenképpen törvényeket kellett volna erre alkotnia. Törvényei a gyónást vagy a vasárnapi istentiszteletet elmulasztó, a templomban fecsegő embereket bünteti. A boszorkányokat és megrontókat említő törvény sem szól pogányokról, s mintha nem is hinne igazán létezésükben. A törvény azt rendeli el, hogy az ezzel vádolt személyekkel beszéljenek előbb a papok és böjtöltessék és ezután engedjék haza. Csak a harmadik alkalommal adják át a bíráknak, de azok büntető ítéletéről sem szól. Egészében István törvényei „humánusabbak voltak a korabeli Európa törvényeinél”. (Győrffy 1988. 38.) 4.Szent Gellért, aki Szent István fiának, Imrének is nevelője volt, majd csanádi püspök, több teológiai könyvet is írt, melyekben nem szól a magyarok pogány hitéről. Több esetben kitér ezekben az írásokban azokra az eseményekre és körülményekre, melyek közt munkáját készíti. Az egyik elmélkedésében, melyet a Nabukodonozor által a tüzes kemencébe vetett három ifjúról írt, csak kétszer említ pogányokat, mindkét esetben mint általában a gonoszokat említi a zsidókkal és eretnekekkel együtt, tehát nem egy megtérítendő, más hitet valló csoportról. Egy helyen részletesen foglalkozik az ő idejében elterjedt eretnekségekkel. A harminc megnevezett eretnekség közül figyelemre méltó az, amit a novatiánusokról ír, akik „ a már megkeresztelteket újra keresztelik—ahogy ez többnyire nálunk is megesik…” ( Deliberatio Gerardi 1999.30,34.) Elgondolkodtató az a körülmény is, hogy amikor Gellért több püspök és paptársával együtt ment Székesfehérvárról Budára I.Endre király köszöntésére, nem mindegyiket végezték ki az állítólagos pogány felkelők. Valószínű azért, mert benne nem a keresztény püspököt, hanem Péter uralma idején gyűlöletessé vált idegenek egyikét látták a merénylők. 5. Legdöntőbb érvnek tartom ezzel összefüggésben, hogy nemcsak István király volt összehasonlítva a korabeli uralkodók törvényeivel, kormányzásával és egyéni életével közelebb a Krisztusi szeretet-parancs követéséhez, hanem népe is századokon keresztül. Amikor Konrád császár 1030-ban, az országon áthaladó keresztesek segítségével is, Szent István megsemmisítésére megtámadta az országot, a magyar sereg a túlerővel szemben olyan ellenállást fejtett ki, hogy végül az egész támadó hadat megadásra és fegyverletételre kényszerítette, és a győztes nem állt bosszút ellenségén; a kiéhezett hadsereget megetette és hazaküldte. Közel ugyanebben az időben, amikor Bazileosz görög császár legyőzte Simeon bolgár uralkodót, 14.ooo foglyot ejtett, mind a 14.ooo-et megvakítatta és csak minden századiknak hagyta meg fél szemét, hogy a megnyomorítottakat hazavezessék. Szent István e szokatlan eljárásáról az a német pap értesít minket csodálkozva, aki Konrád császárt erre a magyarországi hadjáratra elkísért azért, hogy szemtanúként írja meg ura dicsőséges tetteit, és akinek sikerült kevesedmagával Konrádot még időben kimenteni a magyarok gyűrűjéből. Az európai történelemben szinte egyedülálló eljárás nemcsak a király, hanem az egész magyar nép kivételes magatartását dícséri. A későbbiekben sem találunk a magyar hadsereg kegyetlenkedésére forrásokat, de még előtte sem, mert a kalandozásokról terjesztett rosszindulatú mesékkel szemben egyetlen, hiteles forrás írt csak a magyar vitézek
magatartásáról; ez a híres Szent Gallen-i kalandról feljegyzett krónika. A magyar történelemben nem találunk a spanyol és olasz inkvizicióhoz, a franciaországi SzentBertalan éjszakájához hasonló, vérszomjas tömeg-hisztériás kegyetlenkedéseket, mint ahogy a vallásháborúk kegyetlenkedéseire sincs nálunk adat. Nem véletlen hát, hogy Európa legelső, lelkiismereti szabadságon nyugvó, a hit szabadságát biztosító törvényt is nálunk, Erdélyben hozták 1557-ban, a tordai országgyűlésen, majd 1571ben négy vallás gyakorlásának egyenlő jogát mondta ki. Magyarországon, a keresztény Európában egyedül volt a mohamedánoknak és zsidóknak szabad vallásgyakorlatuk, s nem voltak sem cigány, sem zsidó pogromok nálunk, mint Francia-, és Németországban vagy Angliában. (Sajnos, I. Lipót a 17. század végén már kegyetlenül üldözte a magyar protestánsokat, az egész magyarság felháborodására!) 5. Végül a keresztény hit néhány legfontosabb alapfogalmát nyelvünkben mindenképpen régebbi, a honfoglalás előtt már létező szavakkal jelöltük, tehát ezek a szavak és fogalmak nem német, szláv vagy latin eredetűek. Többek közt például: Isten, áldás, üdvösség, üdvözítő, kegyelem, bűn, megváltás, lélek, túlvilág, gyónás, menny stb. Ezek a tények meggondolandók és felvetnek néhány magyarázatot is, melyeket azonban még meggyőzően nem tudunk elegendő hiteles adatokkal alátámasztani. Felvetődhet például az is, hogy a magyarság a Kaukázus előterében közvetlenül is részesülhetett Tamás, András vagy Bertalan apostol, illetőleg tanítványainak révén a kereszténység jóhíréből, hiszen a kaukázusi örmények és grúzok körében igen korán, már a harmadik, negyedik század folyamán elterjedt a kereszténység, országuk rövidesen ezután keresztény királysággá alakult. Adataink vannak hun püspökökről, és arról, hogy az onogurok országában örmény hittérítők dolgoztak. László Gyula régészprofesszor feltételezi, hogy a Kárpátmedencei avar birodalomban a hatodik században megjelenő sajátos régészeti anyag az Onogúr Birodalomból kiszakadt magyarokhoz kapcsolható, akiket első krónikáink székelyeknek neveznek és akik rokonként fogadták Árpád honfoglalóit és együtt foglalták el a Kárpát-medencei új hazát. (Fontos, hogy tudjuk, a magyarok elnevezése itt Európa közepén és Nyugaton az onogúr népnévből származik: ungar, hongrois, hungarian, venger stb, míg Keleten: madzsar, magyari stb.) Azt is fontosnak tartom, hogy emlékeztessek arra: a keresztény értékrendet, erkölcsöt, tulajdonképpen az egészséges lelki, testi és közösségi-társadalmi élet legjobban bevált szabály-gyűjteményének is tekinthetjük.Különösen P.Wilhelm Schmith SVD és munkatársai, az Anthropos etnológiai műhely bebizonyította, hogy a legkezdetlegesebb, szinte a 20. századig a kőkorszakra emlékeztető életmódot folyató, földművelést, állattenyésztést és fémeket sem ismerő, használó, zsákmányolásból, gyűjtögetésből és vadászat-halászatból élő természeti népek, a délafrikai busmanok, a délamerikai patagonok, a maláji szemangok, az ausztráliai benszülöttek stb. mind különböző földrészeken, egymástól többezer kilométerre, más és más embertípushoz és nyelvcsaládba tartozva, mégis teljesen azonos értékrend, erkölcs szerint éltek: A gyengéket, betegeket, öregeket, gyermekeket önfeláldozóan gondozták, nem volt köztük szegény és gazdag, minden erőszakot és versengést, még a játékban is, kerültek, azt, amit az asszonyok összeszedtek, gyümölcsöt, gyökereket, leveleket, rovarokat és amit a férfiak vadásztak, halásztak, örömmel
megosztották egymás közt. Az volt a vezetője a több családból álló hordának, aki a legalázatosabban és legügyesebben szolgálta a közösséget. A felnőttek tartós párházasságban éltek, elutasították a nemi szabadosságot és egy, teremtő Istenben bíztak, aki haláluk után lelkükre várt. Ebből a szinte teljesen egységesnek nevezhető értékrendből P.Wilhelm Schmidt egy személyes, isteni őskinyilatkoztatásra következtetett, nem csupán az emberi természetből következő általános rendre. Erről szóló könyve, „Az isteneszme eredete”(Der Ursprung der Gottesidee)címen 1912ben jelent meg.( Schmidt 1912.) Mivel ebben az időben a „modernizmus”, lényegében a törzsfejlődés, az evolucionizmus, az emberi testnek az „állatiból” való kifejlődése, származása heves teológiai viták tárgya volt, P.Schmidt könyvéből több részletet kihúzattak, amit a szerző alázattal elfogadott. (Ebben az alázatosságban is hasonlított Prohászka Ottokár magatartására.) Lényegében nyilvánvaló, hogy ennek az őskinyilatkoztatásnak az értékrendje teljesen megegyezik az Újszövetségével, mely minden ember egyenlő istengyermekségét hangsúlyozza, és azt, hogy az emberi szeretet-közösségben az az első, aki mindenkinek a szolgája. Ugyancsak állást foglal a házasság felbonthatatlansága mellett és Jézus a gazdag ifjúnak azt ajánlja, hogy minden vagyonát ossza fel a szegények között, ha követni akarja őt. Valóban, ma is, vagyis a közelmúltban, még a 20. század elején sokfelé a magyar falusi közösségekben, ha valaki rendkívüli javakhoz jutott, szüretelt vagy disznót vágott, örömmel megosztotta annak egy részét, kostolót küldött a szomszédoknak. A hagyományos falusi közösség szervezetten is gondoskodott az elárvult, munkaképtelenné vált szegényekről. Ezt a keresztény értékrend gyakorlatát ismerjük fel „Az apostolok cselekedeteiben”. Az is figyelemre méltó, hogy a hagyományos magyar népi gyermekjátékokban következetesen nincsen versengés, vetélkedés. A kereszténység lényege, a szeretetparancs, Isten a Szeretet, és e szeretet ellen szabad akaratából, önzésből vétő emberiséget váltja meg az Istenfiú, és ezzel újra meghirdeti az őskinyilatkoztatás értékrendjét, mely rejtve minden emberben fellelhető, csírájában, népenként, kultúránként kisebb vagy nagyobb mértékben, tovább él. A szeretet-parancsban, minden egyes ember istenfiúi méltóságában van benne az örök emberi vágy az egyenlőségre, szabadságra és testvéri szeretetre. Ezeket az eszméket nem a véres Francia Forradalom fogalmazta meg először, de felfoghatjuk úgy is, hogy ezeknek az eszméknek látványos és durva elnyomása ellen lázadtak fel akkor is. Szent Istvánt a magyar egyház és a magyar állam megszervezéséért, megalapításáért tiszteljük, nem azért tehát, hogy „karddal és kereszttel”, erőszakkal megkeresztelte népünket. Azért, hogy mindkét szervezet és a király magatartásában igyekezett következetesen az Újszövetség szeretet-parancsa szerint eljárni, indokolja szentként való tiszteletét. Az első magyar királyra is érvényes az, amit Szent László írt annakidején a pápának: „A hatalmat nem lehet vétek nélkül gyakorolni.” Szent István nemegyszer lépett fel szigorúan ellenfeleivel szemben, akik akadályozták egy egységes állam megszervezését. Vazul, Ajtony, Koppány és Gyula ellenállása valóban veszélyeztette az egységes királyság létrejöttét, és ebben valóban bölcsen látta Szent István azt a veszélyt, hogy megosztva könnyű prédájává válunk a
jólszervezett, sokkal népesebb ellenséges szomszédainknak. Ők ellen tehát nem pogányságuk miatt járt el. Megyéket és püspökségeket alapított, és az egyházi szervezetet beleépítette az országéba. A püspökségeknek és apátságoknak komoly közigazgatási és honvédelmi feladatokat adott, s későbbi időkben a főpapok egyben világi tisztségeket is elláttak. Ezzel minden jószándéka ellenére, elvetette a magyar állam és egyház legnagyobb, hol lappangó, hol látványosan megmutatkozó ellentmondásainak magvát. Az egyházi és világi hivatalok viselői birtokokat, nagy vagyonokat kaptak és a mindenkori királyok ezzel is biztosították híveik hűségét. A magyar királyok a 20. századig ragaszkodtak az „apostoli” jelzőhöz és királyi főkegyúri jogokhoz, amit annakidején csak Szent István kapott a pápától, nem öröklődhetően a mindenkori magyar király. Ennek alapján alapított püspökségeket és nevezett ki püspököket a magyar koronát viselő uralkodó. A többszáz évig elhúzódott vitában, melynek során a Habsburgok okiratot is hamisítottak e kiváltságuk igazolására mind a magyar egyház, mind a magyar nép igen sokat veszített és mai megosztottságunkban is része volt ennek az egybefonódásnak. Az első nevezetesebb összeütközés még II. András idején történt, amikor a király Galiciában harcolt és így távollétében sógorát, Berchtold kalocsai érseket nevezte ki az ország kormányzójának. Egyházi tisztsége ellenére botrányosan élt és kapzsiságával, dőzsölő rokonainak szemérmetlen támogatásával kirobbantotta a Bánk bán vezette lázadást az idegenek ellen, ennek során megölték a királynét is. Az Árpád- ház kihalása után még tovább romlott az egyház hivatása és tekintélye. Anjou Károly megszüntette a káptalanok püspökválasztási jogát, ő nevezte ki az esztergomi érseket és házasságon kívül született fiát 21 évesen győri püspöknek. Zsigmond király egy érseket és két püspököt is száműzött, és a király eljárását követték a nagyobb földesurak, akik a birtokaikon álló templomokat tulajdonuknak, a plébánosát kegyúri alkalmazottjuknak tekintették. 1437-ben az erdélyi püspök a dézsmát jobbágyaitól pénzben követelte meg, és a fizetni nem tudókat ki akarta közösíteni. Az erre kitört lázadásban régi, Isten-adta egyenlő emberi méltóságra és szabadságra hivatkozva harcoltak a jobbágyok és eleinte sikereket is értek el. Végül a kiváltságokkal rendelkező székelyek, szászok és a magyar nemesek serege leverték őket és számosat karóba húztak közülük. Az elmenekült magyar jobbágyok helyére megindult a románok betelepítése. Innen és hasonló okokból a Szerémségből is tömegesen elbujdosó magyar parasztokat papjaik vezették ki az országból, elsősorban Moldvába, mivel a lázadókat főpapjaik „eretnekeknek” minősítették. Talán ezért is nevezték őket huszítáknak, és ott, a Tatros partján magyarra fordított Szentírást „Huszita bibliának”. Ahogy király által kinevezett főpapok egyre inkább hatalom kiszolgálóivá lettek, és egyre inkább csak az evilági gazdagság és élvezetek megszerzésével törődtek, úgy nőtt a köznép keresztény és magyar nemzeti elkötelezettsége és felelősségtudata. Állítom, hogy ez a megállapításunk, (mert nem csak az enyém!) nem történelmietlen, romantikus szólam. Hunyadi János, aki ifjúságától kezdve a török elleni hadjáratokban forgolódott vitézül, mély meggyőződéssel írta a pápának: nem csak a kiváltságos osztályokat tekinti a magyar nemzetnek, hanem mindazokat, akik e közös
haza, ország gondját magukénak érzik. Jól látta, hogy a kapzsi, néha egymás ellen is hadat viselő főnemesek bandériumai nem tudják megvédeni az országot a török egyre nagyobb hatalmi igényeivel szemben, különösen Bizánc eleste után (1453). A győztes szultán, az akkori Világ legnagyobb és legkorszerűbb hadseregével, hadihajókkal, német és francia zsoldos tüzérséggel készült Európa meghódítására és amíg a király és a léha főúri rend mulatozással töltötte idejét, Hunyadi lánglelkű ferences barátokkal, élükön Capistrano Jánossal, a pápa biztatására népfelkelést, keresztes hadjáratot szervezett. Ez a parasztokból álló hadsereg vívta ki óriási emberáldozattal a Nándorfejérvári Diadalt, s ennek emlékére szólnak a harangok minden délben. Ez volt a magyar nép legnagyobb ajándéka Európának. A török támadó ereje és kedve a nándorfejérvári veresége után néhány évtizedre megtört, Magyarország azonban Mátyás király halála után újra a kapzsi főurak pártharcaiba süllyedt, erélytelen és felelőtlen uralkodók követték egymást. Az egyház sem tölti be hivatását, egyedül Váradi Péter próbált valamit tenni az erősödő török fenyegetéssel szemben. Estei Hippoly 7 éves korában lett esztergomi érsek, Perényi nádor fia 9 évesen erdélyi püspök. Bakócz Tamás a legkapzsibb vagyongyűjtő volt, akiről a velencei követ azt írta egyik levelében, hogy nem érti, miért törekszik Bakócz a pápaság megszerzésére, amikor saját hazájában pápa is és király is? Utódai, Szalkai és Szatmári sem különbek: Szalkai váci, majd egri püspök lett, de pappá csak akkor szentelték fel, amikor esztergomi érsekké tették meg. A keresztény értékrendet és hitet csak a nép körében élő szerzetesek, ferencesek, pálosok, falusi plébánosok képviselték és tartották ébren a jobbágyok körében. Igaz, hogy a pápaság is válságos helyzetbe került ebben az időben, a lezüllés ellen fellépő Savonarolát máglyára vetették. Az igazi keresztényég és magyarság a négy évszázaddal később felragyogó Prohászkát idéző képviselője a ferences Temesvári Pelbárt, aki egyszerre lép fel a társadalmi igazság, a kereszténység és a magyarság értékeiért. „A törvény pókháló, amelyen csak a kisebb legyek akadnak meg, a nagyobbak keresztültörnek… A mostani fejedelmek, nemesek, zászlós urak, igazgatók lelketlen ragadozó farkasok; közmunkát és adót rónak a szegényre… A mostani nemes, a maga vesztére, az igazsággal semmit sem gondol; amit ígér, azt nem teljesíti.” Az urak kapzsisága nyomorgatta a jobbágyokat, akiket mindennemű fegyver viselésétől is eltiltották, s így nem tudták vetéseiket, szőleiket sem megvédeni a kártevőktől. A főnemesek, a köznemesek és az ingadozó királyok körül kialakult érdekszövetségek háborút viseltek egymás ellen, nincs közbiztonság, értéktermelés, kereskedelem, miközben újabb török támadás veszélye egyre nőtt. Bakócz Tamásnak nem sikerült elérni a pápai trónt, pápai felhatalmazással keresztes háborút hirdetett a török ellen. Nyílván tudta, vagy emlékeztették arra, miként győzött a magyar nép 1456-ban, ezért állt ennek a nagy reményekkel kecsegtető mozgalom élére. Hetek alatt tízezrek gyűltek össze a kereszt jelét felvéve, de az urak egy része megrémült, hogy fegyvert látott a parasztok kezében, és megakadályozták jobbágyaikat a csatlakozásban. Az erőszaktól sem riadtak vissza, elfogott jobbágyaikat megcsonkították, családjaikon álltak bosszút és kigúnyolták a keresztet felvevőket. Nem gondoskodtak, mint annakidején Hunyadi János tette, az
összesereglett tömeg felfegyverzéséről, szervezésérőll, tisztekről, harci gyakorlatok megszerzéséről, sőt zsoldjáról és élelmezéséről sem, majd rábírták Bakóczot, aki közben kinevezte Székely Dózsa Györgyöt a keresztes had vezérévé, hogy oszlassa fel a sereget. Egyre több összeütközésre került sor a török ellen Dél felé megindult, de ellátatlan, éhező sereg és a keresztesek elöl minden élelmezést megtagadó földbirtokosok között. Bakócz végül meghirdette a keresztes had feloszlatását, és az engedetleneket átokkal fenyegette meg. Közben, ugyancsak a török ellen felvonuló, Dél felé tartó, Sziljanovics vezette szerb sereget, mely eleinte együttműködött a keresztesekkel, az urak lepénzelték és a keresztesek hátbatámadására rábírták. A rácok a Hájszentlőrincen táborozó, a sereg ellátására összesereglett, főként asszonyokból álló parasztokat meglepetésszerűen megtámadták és lemészárolták és a várossal együtt szinte eltörölték a föld színéről.(Délvidéki 2007.20.) A kezdetben még sikeresen ellenálló parasztokat végül Szapolyai vezette, a végekről visszatérő, jólfelszerelt hadserege verte le és Dózsa Györgyöt tüzes vastrónon, a kurucokat vezető 14 pappal és sokezer kuruccal együtt kivégezte. Egyes becslések szerint mintegy hetvenezerre tehető a kivégzett jobbágyok, mezővárosi kisnemesek, iparosok, deákok, szerzetesek, a hazáért életüket feláldozni lelkesültek száma. Háromszor többen haltak meg, mint 12 évvel később Mohácsnál! (Mi lett volna, ha csak fele ott van 1526-ban!). Pedig egy második nagy, a nándorfejérvárihoz hasonló győzelem volt karnyújtásnyira! E helyett századokra kettéhasadt a magyar nemzet, mert a megtorlásokkal zsúfolt Hármaskönyv, Werbőczy Imre alkotása, kizárta a magyar nemzetből a jobbágyokat, az országlakosok tömegét, a népesség több, mint 90 százalékát. A fentebb mondottakat tárgyilagosan megírva olvashatjuk még az 1896-ban, a Millenniumra megjelent 10 kötetes Magyar Nemzet Történetében. (Szilágyi 1896 IV.k. 402-403.) De az akkortájt, 14 kiadást is elért országosan elterjesztett tankönyvből erről szó szerint a következőket kellett tanulniuk a középiskolásoknak: „A törökök elleni keresztes hadjárat indítása végett parasztok- s kalandorokból álló csapatok gyülekeztek Pestre, Kalocsára s más városokba, és Dózsa György vezérlete alatt egyesültek. De a keresztesek királyuknak kiáltották ki Dózsát s az urakat (földbirtokosokat) támadták meg, raboltak, gyilkoltak s már Temesvárt vették ostrom alá, midőn Zápolya János erdélyi vajda megverte őket. Dózsa több társával együtt kivégeztetett.” ( Mayer 1883. 34.) A belső pártharcokban legyöngült Magyarországot így nem védhette meg a nép a Mohácsi Síkon, de, amint azt a török történetíró, aki megírta Szulejmán győzelmét, könyvében megemlíti, hogy a Dél felé visszavonuló győztes ruméliai hadtest minden egyes Bács-megyei falut csak kegyetlen fegyveres harcban tudta bevenni, a parasztok utolsó emberig védekeztek megerősített templomaikban, senki sem hódolt be a törököknek. A másfél évszázadra elhúzódó török harcokban nem sok segítség jött Nyugatról, a megosztott országban Ferdinánd és Szapolyai harcában többen estek el, mint a török ellen. Később pedig a magyar végvárak hősies ellenállása, többek közt emlékezetes volt Temesváré, Egeré, Szolnoké, Drégelyé, kényszerítette megállásra a török terjeszkedést, valamint az, hogy a hódoltság területén lakó egyszerű nép folyamatosan harcolt lehetőségei szerint a megszállók ellen. Ma partizánoknak nevezhetnénk őket, akkoriban, az erre utaló későbbi periratokban, hajdukként tünnek
fel ezek a névtelen hősök. Így nem volt itt biztonságban sohasem a török, ezért igyekezett minden áron a magyarok helyébe szerbeket telepíteni a megszállt országrészbe, adómentességet ígérve mindazoknak, akik elhagyva hazájukat ide költöztek. A szerb történetíró, Popovis J. Dusan ezért írthatta azt: „A rác nemzet valójában meglehetős elégedettséggel tudta üdvözölni e kort…a törökökkel a rácok, a valaha is elért legeslegnagyobb néprajzi hódításaikra lesznek képesek Magyarországon, a török uralom idején.” Nem csak a magyar uralkodók utasították vissza következetesen az együttműködést a keresztény Európa ellen felvonuló pogányokkal, törökkel, tatárral, hanem az egyszerű, magára hagyott nép is, a Zrínyiek és Balassi Bálint költői szavaival. Pedig más, távolabbi „keresztény” uralkodók nem egy esetben szövetkeztek az iszlám hatalommal, lelkifurdalás nélkül, és a 17. század végén a „felszabadító” keresztény seregektől többet szenvedett és pusztult a magyar föld népe, mint a török hódoltság 150 éve alatt. Az egyszerű emberekben a kereszténység és magyarság egyet jelentett, akkor is, annak ellenére is, hogy a Bécs nemegyszer egyezett ki a törökkel a magyarok ellen, és a Lipót császár által kinevezett győri püspök, majd kalocsai érsek, Kollonics Lipót mindent elkövetett, hogy a magyarokat koldussá, katolikussá és németté tegye saját hazájában. Ehhez, megcsúfolva az Evangéliumot, egyházi hatalmát is felhasználta, nemcsak a protestánsokat üldözte embertelenül, hanem akadályozta a magyarnyelvű katolikus egyház megerősödését is. Például nem engedte meg a nagyszombati jezsuitáknak azt, hogy egy magyar egyházi énekeskönyvet adjanak ki a népnek. Kollonics parancsára a magyar népénekek szövegét szlovák nyelvre fordították és „ tót szöveggel… 1700-ban kiadta, hogy egyes katholikus hitközségek eltótosodását megkönnyítse.” (Szilágyi 1896. VII.520.) A Habsburg uralkodók ezután is következetesen igyekeztek a magyar egyház élére császárhű és nem magyar főpapokat kinevezni, ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy amikor Windischgrätz 1849 januárjában Budára bevonult, Scitovszky János pécsi, és Zichy Domonkos veszprémi püspök a katolikus püspöki kar nevében pásztorlevelet adtak ki, melyben elítélték a magyar szabadságharcot, és az „ország békéjét és vagyonbiztonságát helyreállító Windischgrätz iránti engedelmességre és I.Ferenc József törvényes királyért való imádkozásra” intették a papságot. Néhány hónappal később Scitovszky János lett az esztergomi prímás. Ilyen középkorra visszamenő feudális kötöttségek csak Spanyolországban, Ausztriában és Magyarországon érték meg a 20. századot. Nálunk 2,7 millió hold a katolikus egyház földbirtoka, melyből mintegy 5% a lelkészeké és 6% az egyházközségeké. Ennek következtében a papok az államhatalomtól függtek. Csak az erdélyi katolikus egyháznak volt önkormányzata, az egyházmegyék itt nem püspökségeket, hanem azt a pár kis falu lakóiból alakított közös egyházközséget jelentették, melyek élén álltak a megválasztott, világi „egyházfik”, aki a közösen fenntartott templom, temető, iskola, ispotály stb. gondját viselték. Ő választották ki és hívták meg a plébánost a lelkek vezetésére, de sokáig bírói hatalommal is rendelkezve ítélkeztek az erkölcs ellen vétők felett is, mint egy jó ideig a református eklézsiákban is. Hasonló önkormányzata volt még Sopronnak is, a Katolikus Konvent. ( Mindszety Jószef,
amikor a pápa kinevezte Magyarország prímásává, ehhez hasonló, a világiak bevonásával működő egyházközségek ujjászervezésében látta a magyar katolikus egyház megújulásának zálogát.( Andrásfalvy 2011.) A hatalmas földbirtokok mellett a magyar katolikus püspökségeknek, érsekségeknek és szerzetesrendek egy részének hatalmas pénztőkéje is volt, de Szent István király által kijelölt feladatkörökből már csak az iskolák működtetése maradt meg. Európa más részein is hasonló volt az egyház szerepének alakulása, de nálunk egyedül volt a főpapi kar lényegében az ország népétől, az egyszerű emberektől nemzetileg, kulturálisan és politikailag is elválasztva, és állt egy idegen, más érdekű hatalom zsoldjában. Nem kivétel nélkül, de általában és többségében. Abban az országban, mely történelme során nem egyszer mutatta meg, hogy népe, minden más, szerencsésebb és nagyobb népnél jobban befogadta a keresztény értékrendet, létét, életét is kockáztatva védte azt minden csábítás és ígéret ellenében is, és szenvedéseiben és áldozatvállalásában is keresztényi voltáról tett tanúságot. Szent István korában, a tatárjárás idején és ismételten a törökkel szemben, 1456-ban, 1552-ben, és végül1956-ban is… Így „a magyar néplélek betegebb volt minden más nép lelkénél; osztozott valamennyinek szociális bajaiban és azok tetejébe éreznie kellett a nemzeti élet csonkaságának mindent átjáró, megrontó hatását…”(Apponyi). Az evangéliumi értékekhez visszavezető, új korszakalkotó tette volt XIII. Leó pápának a Rerum Novarum kezdetű körlevele 1891-ben. Nem tudjuk kimutatni a kapcsolatot, a pápai enciklika és az orosházi földmunkások megmozdulása között, melyen még fehér, selyem, templomi zászlók alatt tüntettek megmutatva nyomorult helyzetüket a Világnak, de az is 1891-ben volt, és csendőrroham vetette végét. 1894ben Hódmezővásárhelyen egy hasonló tüntetést már sortűz oszlatta fel. 1907-ben jött létre a magyar keresztényszocialista mozgalom, de nem tudott kibontakozni, mert a Katolikus Népszövetség elítélte a földreformot és egy egri kanonok könyvet írt a nagybirtok méltatására. A hűbériségből örökölt, a nagybirtokokra és tőkére alapozott „rendet” azonosították, a Habsburgok „apostoli” királyságával és elnevezték keresztény világnézetnek, vagy az egyházukat méltatlanul képviselőkön könnyű fogást találó liberálisok szavával: keresztény kurzusnak. A fehér zászlók ezután vörösödtek el. Társadalmi és műveltségbeli megosztottságunk tükröződött a politikában is. Habsburg és német orientációjú földbirtokosaink, tőkéseink érdeke szemben állt a magyar nép többségének és népükért felelősséget érző vezetőinek eszméivel. Nem érvényesült Tisza István akarata, aki ellenezte a hadüzenetet, és a vesztes háború következményeit a megosztott magyarság nem tudta kezelni, egységet alkotva elhárítani, pedig aránytalan nagy véráldozattal állt helyt a harctereken. A magyar nép és egyház történelmének egyik mélypontjára süllyedt, ahogy együtt, egymást erősítve egykor csúcspontjaira is feljutott. Ebbe a szinte reménytelenül szétesett nemzetbe és az Evangéliumi örömhírt elsikkasztó, anyagias, pompára összpontosító, arisztokrata vezetésű katolikus egyházba született bele Prohászka Ottokár, 1858 október 10-én, Nyitrán.
Nyitott kérdés marad az utókorra, vajon katolikus hitéből fakadt magyarságszeretete, vagy a magyar népért akart szentként szolgálni az Úrnak. Losoncon járt a református gimnáziumba, amikor egyik iskolai dolgozatában azt írta: „Én pedig hivatásomat abban fogom látni, hogy a magyar nép állapotán segítsek.” 19 évvel később, Rómában, ahová 1875-ben küldte el a Collegium Hungaricumba Simor hercegprímás teológiai tanulmányai folytatására, e sorokat írta naplójába: „Lángoló szívvel kívánlak keresni Istenem. Küzdve érted vagy bírva téged, egyaránt szolgálok neked!” Ez lett jelmondata, és a magyar nép állapotán való segítés—Isten-szolgálat. Ezt fejezi ki püspöki címere is, melyben Krisztus keresztje, és a magyarság jelképe, a Turul madár együtt van. Jelen írásom nem vállalkozik arra, hogy bemutassam és méltassam Prohászkát, ezt már többen is megkísérelték. Én arról kívánok csak szólni, hogy mit jelentettek nekem a Prohászka Ottokár püspökről megjelent írások és mit jelenthet a magyar népemnek, ha megismeri ennek a rendkívüli szent embernek az életét, munkásságát. Példaképet elsősorban, mert a történetírásnak, még ha az egy emberről is szól, a legfontosabb feladata, hogy buzdító erőt adjon a jelennek, a jövő építésére. A katolikus egyház a szenteket állítja példaképül a hívők elé. Prohászka Ottokárt magyar népe már szentnek kiáltotta és szentként tiszteli, az egyház hivatalos vezetői még nem avattatták szentté. Miért? Adriányi Gábor, a magyar egyháztörténet professzora, ezt írta Prohászkáról: „ A magyar katolikus egyház— elsősorban a püspöki kar—mulasztása, hogy Prohászka, aki az ezeréves magyar kereszténység Pázmány után legnagyobb egyénisége, sőt akit életszentség hírében felül is múlt, nincs az oltár magaslatára emelve. De hisszük, hogy eljön az idő, amikor „az állóvizek megmozdulnak” és a „napba öltözött ember” hivatalosan is azt a nevet viseli, amit életében és halálában kiérdemelt: a szentet.”(Barlay 2010.147.) Prohászka 25 kötetbe összegyűjtött írásait először Schütz Antal adta ki, jegyzetelve és ehhez mellékelte a püspök életpályájának rövid ismertetését is 1929-ben. Schütz Antal adta ki először Prohászka naplóit is. Ottokár Püspök Alapítvány és a Távlatok Szerkesztősége Prohászka ébresztése címmel sorozatot indított Szabó Ferenc szerkesztésében, 1998-ban. Ugyancsak Szabó Ferenc írt egy kötetet Prohászka Ottokár élete és műve (1858-1927) címmel, 2007-ben. Barlay Ö. Szabolcs 2008-ban, az Egyesült Államokban élő Felsővályi Ákossal , a székesfehérvári Prohászka Baráti Kör segítségével 12 kötetre tervezett Prohászka Ottokár Jubileumi Sorozat kiadásába kezdett, melynek immár több kötete is megjelent. Az első címe: Prohászka Ottokár életének titka, melynek Tájékoztatójában ír módszeréről:..Hangsúlyozni szeretném, hogy alapkövetelménynek tűztem ki magam számára, hogy szigorú forráskritikának vessem alá mindazt,amiről írok. Éppen ezért munkám túlnyomórészt Prohászka saját naplófeljegyzésein alapszik. Közismert, hogy épp ezért jelentettük meg a háromkötetes naplójegyzeteket, hogy új alapokon indulhasson meg életművének feltárása. Prohászka ötven éven át vezetett naplót, melyet legszemélyesebb írásának kell tekintenünk. Naplói dokumentum értékűek, hiszen ezek vallomások,
párbeszédek önmagával és a Szentlélekkel. Eddig jogos volt az a kritika, hogy legtöbbször mások nyilatkoztak életszentségéről. Most arra összpontosítottam, hogy ő maga nyilatkozzék lelkiéletéről, aszkéziséről és misztikájáról. Ha szükségesnek ítéltem, akkor naplóin kívül még levelezését és más hiteles dokumentumokat is felhasználtam forrásul.” (Barlay 2010.11-12.) Ezután köszönetet mond munkatársainak, Mózessy Gergely levéltárosnak és Felsővályi Ákosnak, a kötet szerkesztőjének. Ennek az első kötetnek az angol fordítását a szerző kérésére Miklósházy Attila ny. püspök végezte el és ezt megküldte a Szentatyának, XVI. Benedek pápának. Az ahhoz mellékelt levélben kérte a pápát, hogy hallgassa meg a magyar nép óhaját, és indítsa meg újra a boldoggá avatási eljárását a szentéletű püspöknek, melyet Serédi Jusztinián 1942-ben megakadályozott, majd 1947-ben Mindszenty József hercegprímás és Shvoy Lajos székesfehérvári püspök kezdeményezésére XII. Piusz újra indított, de amit a Szovjetúnió magyarországi helytartói akadályoztak meg újra. Benedek pápa Juliusz Janusz apostoli nunciussal és Spányi Antal, székesfehérvári püspökkel közvetíttette köszönetét. Serédi Jusztinián eljárása annakidején tulajdonképpen érthető volt, mint esztergomi prímás az ország egyik leghatalmasabb földesura volt, és Prohászka Ottokár kemény kritikája az egyházi vezetők anyagiasságáról valamint a kormánypárti liberálisokkal való összefonódásáról és a méltányos, keresztényi elveknek megfelelő földreform szorgalmazása nem tetszett Serédi Jusztinián prímásnak. Prohászka még 1893-ban, mint az esztergomi szeminárium tanára az egyház világi hatalmához ragaszkodó és „a múltnak korhadt intézményeibe belegémberedtek”- ről ezt írta: „Ilyenek mindenütt vannak, s valljuk be, az egyházban magában is túlságos nagy a számuk, kik az evangéliumra akarnak támaszkodni, s a tízparancsolatot sürgetik; valóságban pedig azt a tízparancsolatot mindig csak az elnyomottak s a kifosztottak megtört szemei elé tartják, s a zsarolók és fosztogatók wertheim-pénztárait az egyház pártfogása s a morális égisze alá helyezik. Ez nem evangélium és nem kereszténység! Az elnyomottak és kiszipolyozottak hátat fordítanak az ily kereszténységnek s új, vészthozó szekták zászlaja alá állnak, amelyek az evangéliumot s a kereszténység egyoldalú alkalmazását kijavítják. Ha mi azt akarjuk, hogy az emberiség jog- és pénzkifosztott nagy része, mely a modern rabszolgaságban nyög, bizalommal nézzen föl az egyházra s az evangéliumra…teljes lelkiismereti szabadsággal, igazi apostoli bátorsággal mutassunk rá azokra tűrhetetlen bajokra, melyek a kereszténységet végleg tönkre teszik… elerkölcstelenedést létesítenek, melyek az egész keresztény műveltség épületét megrendítik s száz év múlva biztosan mindent romba döntenek.” Ezek a látnoki szavak csaknem beteljesedtek múltban, nekünk 1514-ben, 1526-ban és utána századokon át… Mintha a magyar történelemből vonta volna le következtetésként. Prohászka életének titkát Barlay Ő Szabolcs abban a férfias alázatban látja, mely bátorságot adott neki az igazság kimondására, és önmaga, személyének „megsemmisítésére”is, melyből minden becsvágyat, elismerést kereső magatartást kizárt. Ehhez erőt nehezen követhető, utánozható aszkétikus magatartása és állandó Istennel való párbeszéd adott. Éjszakákon át hódolt térden állva a tabernákulum
előtt. Amikor Vaszary Kolos bíboros kezdeményezésére Róma indexre tette néhány munkáját, amint később kiderült, az eljárási szabályzat semmibe vételével, alázattal tudta ezt is elfogadni. Barlay Ő Szabolcs úgy látja, ebben a magatartásában nyilvánult meg a szentekéhez hasonló alázata, mintegy megsemmisítette önmagát. E kötetben Barlay rámutat Prohászka időszerűségére, azokra a gondolataira, terveire, melyek Mindszenty József programjában, majd a II. Vatikáni zsinat szellemiségében is megjelentek. Nem véletlen, hogy Mindszenty József Prohászka halálának 20. évfordulóján, 1947-ben Székesfehérváron tartott ünnepi beszédében ezt a gondolatát idézte fel: „Magunkon keresztül kell megszerettetni a hazát!” Prohászkában teljes egységben volt a magyarság a kereszténységgel, az igazi magyarság az igazi, evangéliumi kereszténységgel. Én ezt is Prohászka egyéniségét maghatározó, nagy titoknak tartom, -- és példának. Barlay Ő Szabolcs szerkesztette sorozatnak második és harmadik kötete: Prohászka a szívekben. Magyar Fioretti címet viseli. Annakidején Shvoy Lajos megyéspüspök, Prohászka egykori tanítványa az esztergomi szemináriumban, majd utódja a székesfehérvári püspöki székben, felkérte Horváth Kálmán plébánost, hogy szinte házról-házra járva gyűjtse össze a szentéletű püspökről fennmaradt emlékeket, epizódokat, híreket. Mindeddig Prohászkával foglalkozó írók, előadók tudományos úton közelítették meg életútját, munkásságát, jelentőségét, e két kötet 772 lapon életközelben mutatja be és tárja fel a szentéletű püspök mindennapjait. A tudományos kutatás további segítségére bőséges jegyzeteket, név- és tárgymutatókat találunk e kötetekhez is. A sorozat IV. és V. kötete Prohászka életének legnagyobb alkotásának, az „Elmélkedések az Evangéliumról” 1924-ben megjelent könyvének „reprintje”, újranyomása. Ezekkel az elmélkedésekkel tanította meg imádkozni esztergomi kispapjait, majd a magyar papságot és a híveket Prohászka. Még Schütz Antal adott számot minden elmélkedésnek, ezekkel jelennek meg ezek a mai napig. Ezt a művet külföldön jobban értékelik és olvassák, mint idehaza,--jegyzi meg Barlay, -- mert öt nyelvre is lefordították és állandóan új kiadásokat ér el. Remélhető, hogy ezeket majd a boldoggá-avatás során a Szentszék jól felhasználhatja. A sorozat folytatódik Schütz Antal szerkesztette Soliloquia-val, Prohászka naplójának, a székesfehérvári kutatócsoport Naplójegyzetek címen megjelent kiegészítésével javított,bővitett kritikai kiadása.(Barlay 2010. 12.) Prohászka Ottokár püspöktő is felbátorodva nézhettünk végig a magyarság ezer éves kálváriáján. Ennek a keresztjét azonban mi nem vétek nélkül vettük fel, mint a Megváltó, hanem Kölcsey szavaival, „bűneink miatt”. Ezeket a történelmünket meghatározó vétkeinket, mulasztásainkat máig jobbára elhallgatjuk vagy a tényeket egyoldalúan válogatva meghamisítottuk, másokat okolva bajainkért. E szomorú történelmi tényekről, feltételezésem szerint éppen Prohászka hatására csak egy történésztől olvashattam többet, Málnási Ödönnél, akit tudományos munkásságáért a
francia, és az olasz Tudományos Akadémia, a konstantinápolyi egyetem, majd XI.Piusz pápa tüntetett ki a legmagasabb tudományos kitüntetésre érdemesítve éppen Kelet-európai egyháztörténeti munkáiért. Az 1937-ben megjelent A magyar nemzet őszinte története c. könyvéért 4 hónapi börtönbüntetést kapott Budapesten. A Magyar Királyi Kúria szerint Málnási könyve megtámadta a nagybirtokos és tőkés renden nyugvó magyar államot. Az Egri Érseki Fegyelmi Hatóság állásvesztési ítélettel egészítette ki, (Málnási katolikus főiskolán tanított történelmet), „mert Bakócz Tamásról, Szelepcsényi Györgyről, gr Batthyányi József és Scitovszky János prímásokról és esztergomi érsekekről olyan súlyos ítéletet mondott, amely súlyosan sérti a r.k főpapi kar tekintélyét.” Sokezer polgár, egyszerű parasztember, a Ludovika Akadémia tanárai, Kodály Zoltán kegyelmi kérvényére Horthy Miklós kormányzói kabinet-irodája választ sem adott. Antibolsevista cikkeiért 1945-ben 7 év fegyházra ítélte Dr vitéz Málnási Ödönt a „népbíróság", melyet még másfél évvel meghosszabbított. Megnyomorodva 9 év után szabadult. Részt vett az 1956-os forradalomban és szabadságharcban és az Egyesült Államokba emigrált. Az ottani „kommunista” emigráció az USA hatóságoktól követelte Málnási kiadatását a szovjetbarát hatóságoknak, ezért Ausztriába menekült, ahol menedékjogot kapott. Bécsben halt meg, tudtommal, szegényen. (Málnási 1959.7-13.,287-293.) Málnási Ödön máig nem kapta meg itthon méltó értékelését és helyét a magyar történészek között, e helyett sommásan és igaztalanul „nyilasként” tartják számon, anélkül, hogy műveit olvasnák. Bűneinkkel való szembesítés máig időszerűtlen, kényelmesebb és zengzetesebb a magyarságot az ártatlanul szenvedő „a népek Krisztusának” nevezni. Nem kell csodálkoznunk, ha a kényes kérdésekről inkább hallgatunk és ezzel eluralkodik a közöny és gyávaság, ami ellen Prohászka szenvedélyesen vette fel a harcot. Így bírálta a papokat: „ A papok előtt is idegen a vallásos élet, a természetfölötti erény, a hitből való élet…A papság elveszté a fogalmakat az életről, amint annak lennie kellene, és tréfába nézi a rengeteg pusztulást s a még nagyobb vészt, mely közelg…Hol van apostoli szellem nálunk? Nem akarnak szakítani a köznapiság léhaságával, nehogy megerőltessék magukat.”—idézi Barlay Prohászka gondolatait naplójegyzeteiből. (Barlay 2010.45.) Prohászka meggyőzött, hogy áldozatvállaló apostolok nélkül nincs jövője az egyháznak és a magyarságnak sem. Andrásfalvy Bertalan Irodalom Andrásfalvy, Bertalan 2011 Az egyház mint közösség. Katolikus Pedagógia.1.szám. 187-197. Barlay Ö.Szabolcs
2010 Prohászka Sorozat.1.Székesfehérvár.
Ottokár
életének
titka.
Jubileumi
Deliberatio Gerardi Moresanae…Supra Hymnum Trium Puerorum, Szeged. 1999. Délkvidéki S.Atilla é.n. Lángoló temetők.Bemutató kötet: Fejezetek a rácjárások történetéből. A szerző kiadása. (2003) Győrffy György 1977 István király és műve. Budapest. 1988 Szent István törvényei. Budapest Mayer Miksa 1883 Első oktatás a magyarok történetében. Budapest.11. kiadás. Málnási Ödön 1959 A magyar nemzet őszinte története.(Második kiegészített kiadás) Mikes Kelemen kör. München. Schmidt Wilhelm P. 1912 Der Ursprung der Gottesidee. Eine historisch-kritische und positive Studie. Bd.I. Anthropos Romae.l982. Szilágyi Sándor 1896 A magyar nemzet története.VII. kötet.Budapest.
