SZENT ISTVÁN EGYETEM. Doktori értekezés. Fodor Zoltán

SZENT ISTVÁN EGYETEM

AZ ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁS ÖRÖKSÉGE ÉS JÖVŐBELI LEHETŐSÉGEI MAGYARORSZÁGON Doktori értekezés

Fodor Zoltán

Gödöllő 2003

1

A doktori iskola megnevezése:

Környezettudományi Doktori Iskola

tudományága:

Környezetgazdálkodás, környezetvédelem

vezetője:

Dr. Menyhért Zoltán egyetemi tanár, a mezőgazdaság-tudomány doktora SZIE, Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar Környezetgazdálkodási Intézet

Témavezető:

Dr. Ángyán József egyetemi tanár, a mezőgazdaság-tudomány kandidátusa SZIE, Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar Környezetgazdálkodási Intézet

Konzulens:

Dr. Andrásfalvy Bertalan egyetemi tanár, a néprajztudomány doktora Pécsi Egyetem, Bölcsészettudományi Kar Néprajz Tanszék

…….…….………………………… Az iskolavezető jóváhagyása

2

……………….……….………….….. A témavezető jóváhagyása

TARTALOM TARTALOM .............................................................................................................................. 3 JELÖKÉSEK ÉS RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE........................................................................ 5 1. BEVEZETÉS .................................................................................................................... 6 2. AZ ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁS TÖRTÉNETE AZ IRODALMI FELDOLGOZÁSOKBAN ................................................................................................ 9 2.1. Az ártéri gazdálkodás elméletek kialakulása és sajátosságaik ................................... 9 2.1.1 Az ártéri gazdálkodás, a fokgazdálkodás fogalmának kialakulása .................... 9 2.1.2 A tudományos világnézetek (paradigmák) szerepe, hatása a kutatásban ......... 11 2.1.3 A mesterséges eredetű fokok elmélete ............................................................. 12 2.1.4 A mesterségesen átalakított természetes eredetű fokok elmélete..................... 14 2.1.5 A természetes eredetű fokok elmélete .............................................................. 16 2.1.6 A három elmélet elemeinek viszonya és közelítésük lehetősége ..................... 18 2.2. A „fok” fogalma a nyelvi forrásokban és a tárgykört közelítő feldolgozásokban ... 19 2.2.1 A középkori források ........................................................................................ 19 2.2.2 A XVIII-XX. századi források és feldolgozások ............................................. 20 2.3. A magyarországi Tisza-völgy alapvető természeti sajátosságai és történetük ......... 24 2.3.1 A Tisza-völgyi folyók földtörténeti kialakulása és vízjárásuk sajátosságai ..... 24 2.3.2 A vizes, vízállásos területek kiterjedésének változása a történeti korokban .... 29 2.3.3 Az erdők hatása az alföldi árterek vízháztartására ........................................... 34 3. A MAGYARORSZÁGI TISZA-SZAKASZ EGYKORI FOKAI KÉZIRATOS TÉRKÉPEKEN ............................................................................................................... 40 3.1. Az egykori fokok történeti forrásai .......................................................................... 40 3.2. A fokok osztályozásánál követett módszer .............................................................. 42 3.3. A fokok eloszlása és csoportjai a vizsgált területen ................................................. 46 3.3.1 Egyéb lehetséges „fok”-szerűen működő medrek ............................................ 49 3.3.2 A „fok”-ként kezelt tiszai mellékágak kérdése ................................................ 50 3.3.3 Alulról töltő fokok ............................................................................................ 53 3.3.4 Felülről töltő medrek ........................................................................................ 59 3.3.5 Eldönthetetlen töltésirányú fokok .................................................................... 61 3.3.6 A térképeken csak névvel jelölt fokok ............................................................. 62 3.3.7 Kanyarulatátvágó fokok ................................................................................... 62 3.3.8 Mellékág jellegű fokok ..................................................................................... 63 3.3.9 Élővízhez kapcsolódó, fok névvel jelölt tavak, laposok .................................. 63 3.3.10 Elszigetelt medrek, laposok.............................................................................. 64 3.3.11 Fokok a Tisza fattyúágain ................................................................................ 64 3.4. A fokok eloszlása területi elhelyezkedés és töltésirány szerint ................................ 65 3.4.1 Családnévvel jelölt fokok ................................................................................. 67 3.4.2 A fokok időbeli változása ................................................................................. 68 3.5. A fokok és a fokgazdálkodás viszonya a Tisza-menti fokok fényében ................... 68 3.6. További adalékok a fokokhoz .................................................................................. 71 4. AZ ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁS JÖVŐBELI LEHETŐSÉGEI ..................................... 75 4.1. Az újkori Tisza-szabályozás..................................................................................... 75 4.1.1 A társadalmi viszonyok változása .................................................................... 75 4.1.2 A Tisza átfogó szabályozása ............................................................................ 75 4.2. A Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése ...................................................................... 82 4.2.1 Négy év négy tiszai árvize................................................................................ 82 4.2.2 A rendkívüli árvizek nyomán kialakuló helyzet megítélése ............................ 83

3

4.2.3 4.2.4

A Tisza-menti árvédekezés új sarkalatos elemei .............................................. 84 A koncepció-terv megvalósítása érdekében szükséges területhasználati változások ......................................................................................................... 86 4.3. Az ártéri gazdálkodás felújítására irányuló kezdeményezések a Tisza mentén ....... 87 4.3.1 A Bodrogközi Környezetgazdálkodási és Tájrehabilitációs Kht. (BOKARTISZ) ................................................................................................. 88 4.3.2 Nagykörű község Önkormányzata ................................................................... 89 4.3.3 Kiss Ferenc Csongrád Megyei Természetvédelmi Egyesület (CSEMETE) .... 91 4.4. A vízjárás egyes jellemző értékei a három mintaterület mentén .............................. 92 4.4.1 A vízjárás jellemzésére használt adatok és módszerek .................................... 93 4.4.2 A vízjárás alakulása a BOKARTISZ Kht. mintaterülete mentén ..................... 94 4.4.3 A vízjárás alakulása a Nagykörűi Tájrehabilitációs Program mintaterülete mentén .............................................................................................................. 97 4.4.4 A vízjárás alakulása a CSEMETE mintaterülete mentén ................................. 99 4.5. Az ártéri gazdálkodás elvi megvalósíthatósága ..................................................... 102 4.5.1 A rendszeres elárasztás elvi megvalósíthatósága a három mintaterületen ..... 102 4.5.2 Az elvi megvalósíthatóság egyéb vonzatai .................................................... 103 5. EREDMÉNYEK ........................................................................................................... 104 5.1. Új tudományos eredmények ................................................................................... 104 6. KÖVETKEZTETÉSEK, JAVASLATOK .................................................................... 106 7. ÖSSZEFOGLALÁS ...................................................................................................... 108 SUMMARY ........................................................................................................................... 110 M1. IRODALOMJEGYZÉK ................................................................................................. 112 M2. A MAGYARORSZÁGI TISZA SZAKASZ EGYKORI VÍZRAJZI ÉRTELMŰ FOKAI ....................................................................................................................................... 121 M3. A VIZSGÁLT FOKOK OSZTÁLYOZÁSA TERÜLETI ELHELYEEZKEDÉS ÉS TÖLTÉSIRÁNY SZERINT .......................................................................................... 135 M4. FOKOK A TISZA MENTI TELEPÜLÉSEKEN ........................................................... 137 M5. VÍZJÁRÁST JELLEMZŐ DIAGRAMOK .................................................................... 140 M6 TÉRKÉPEK ..................................................................................................................... 149 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS ................................................................................................ 177

4

JELÖKÉSEK ÉS RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE a BAZML. BAZML. Sú. BML. Cím n. CSML. CSML. Hf. CSML. Szf. e I. kat. É.n. EOTR f HBML. HML. H.n. k l m II. kat. m Af. m Bf. mtsai n OL. PML. SZML. SZSZML. t uo. vö.

alulról töltő fok Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Sátoraljaújhelyi Fióklevéltár. Békés Megyei Levéltár, Gyula. Cím nélkül. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged. Csongrád Megyei Levéltár, Hódmezővásárhelyi Fióklevéltár. Csongrád Megyei Levéltár, Szentesi Fióklevéltár. eldönthetetlen töltésirányú fok Magyarország első katonai felmérése. Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest. Év megjelölése nélkül. Egységes Országos Térképrendszer felülről töltő fok Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, Debrecen. Heves Megyei Levéltár, Eger. Hely megjelölése nélkül. kanyarulatot rövidítő fok lapos, elszigetelt meder fok névvel mellékág jellegű fok, összekötő meder Magyarország második katonai felmérése. Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest. adriai tengerszint feletti magasság Balti-tengerszint feletti magasság munkatársai a meder feltüntetése nélkül, csak névvel jelölt fok Magyar Országos Levéltár, Budapest. Pest Megyei Levéltár, Budapest. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, Szolnok. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, Nyíregyháza. élő vízfolyáshoz kapcsolódó tó, vízállás fok névvel ugyanott vesd össze

5

1.

BEVEZETÉS

Jelen értekezés témaválasztása 1995-re nyúlik vissza. Akkoriban érlelődött meg bennem az az elhatározás, hogy a magyarországi ártéri gazdálkodással részletesebben is foglalkozni akarok. 1996-ban az e tájhasználati mód fontosságát régóta hangoztató GYŐRINAGY Sándor támogatásával, ÁNGYÁN József témavezetése mellett adtam be a doktori képzésre a pályázatot, amelynek munkaterve alapján a Kárpát-medencei ártéri gazdálkodás múltját és jövőbeli lehetőségeit kívántam feldolgozni. A kutatás során több olyan nehézséggel is szembekerültem, amelyek a kiinduló elképzeléseim újragondolására, átértékelésére kényszerítettek. A vizsgálódásaim során kiderült, hogy az ártéri gazdálkodással kapcsolatban három jól elhatárolódó megközelítés alakult ki, amelyek néhány alapvető kérdésben homlokegyenest ellenkező nézeteket vallanak. Ezért először azt kellett tisztáznom, hogy az egyes elméletek és saját kutatásaim alapján milyen sajátosságokkal jellemezhető az az ártéri gazdálkodás, amely múltjának és jövőbeli lehetőségeinek vizsgálatát célul tűztem ki magam elé. Először ugyanis a múltbeli jellegzetességeket kell tisztázni, hogy a jelenlegi helyzet értékelése után megalapozott jövőképet vázolhassunk fel. Ezért az értekezés sajátos módon, két fő tartalmi egységből áll össze. Az első egység, amely a második és a harmadik fejezetet foglalja magában, az ártéri gazdálkodás múltjával és az azt tárgyaló elméletekkel foglalkozik. A második tartalmi egységnek tekinthető negyedik fejezet az ártéri gazdálkodás jövőbeli alkalmazhatóságát értékeli a magyarországi Tiszaszakasz mentén. A két egységben bemutatott eredmények lényegében már publikálásra kerültek (FODOR 2001, FODOR 2002 illetve FODOR – JENEY 2002). A második fejezetben az irodalmi áttekintés keretei között bemutatom az ártéri gazdálkodást tárgyaló három elméletet, a leírás és az összehasonlító elemzés módszerével felvázolom a nézetkülönbségek okait, és a különböző nézetek közeledésének lehetséges módozatait. Ebben a fejezetben tárgyalom a történeti kutatásaim alapjául szolgáló terület, a Tisza vízgyűjtőjének jellemzőit is. A harmadik fejezetben ismertetem az önálló levéltári kutatásaim eredményeit. Bár munkám kezdetén a kutatás tárgyaként a Kárpát-medence ártéri hagyományainak egészét jelöltem meg, erről a célkitűzésről már a vizsgálatok kezdeti szakaszában kiderült, hogy túlságosan is merész. A vizsgálati területet ezért a magyarországi Tisza-völgyre kellett szűkítenem. A Tisza-völgy fogalmát a SZÉCHENYI által leírt módon értelmeztem: „Tiszavölgy alatt én nemcsak a Tisza ágyát értem és azon tért, mellyre a kicsapongó Tisza árja terjed, de mind azon folyók és vizek ágyait és kiöntési lapályait is, mellyek a Tiszába omlanak, u. m. Szamost, Bodrogot, Sajót sat. sat.” (1991:14). A vizsgálódás során még ez a terület is túlságosan nagynak bizonyult; a levéltári kutatások eredményeinek részletes feldolgozása során már csak a magyarországi Tiszaszakasz kéziratos térképein szereplő fok-ábrázolásokkal foglalkoztam. Ez a feldolgozás lényegében az ábrázolt fokok vízrajzi sajátosságainak elemzését jelentette. Az elemzés alapján olyan általánosításokat fogalmaztam meg, amely az újkori szabályozásokat megelőző ártérhasználattal kapcsolatban bizonyos, korábban általános érvényűnek tekintett nézeteket pontosabbá tehetnek. Ezek az általánosítások hozzájárulhatnak ahhoz is, hogy átjárható kapcsolat alakuljon ki az ártéri gazdálkodást tárgyaló három elméleti irányzat között. A negyedik fejezetben három, a történetileg kutatott folyószakasz mentén fekvő mintaterület alapján értékelem az ártéri gazdálkodás alapelveinek jelenlegi és jövőbeli alkalmazhatóságát. Ebben a fejezetben külön irodalmi áttekintés keretei között mutatom be az újkori folyószabályozás után fellépő vízrajzi változásokat, illetve azokat a tényezőket,

6

amelyek az ártéri gazdálkodás felújítását, az esetleges rekonstrukció helyszíneinek vizsgálatát időszerűvé teszik. A társadalmi tényezők közül a társadalmi beállítódás legfontosabb jellemzői a társadalom és a természeti környezet kapcsolatát, illetve az ember és a természet viszonyát értékelő vélemények, állásfoglalások lehetnek. Bár ezek részletes bemutatására és értékelésére nem lesz mód – hiszen ez egy külön értekezés tárgya lehetne –, annyit mindenképpen ki kell emelnem, hogy a látható felszínen ebben a kérdésben két nagy megközelítési mód bontakozott ki. Lényegében ezek érhetők tetten abban a két fő véleménycsokorban is, amelyek a magyar mezőgazdaság fejlesztésével kapcsolatban megfogalmazódtak. „Az első véleménycsokor szerint „az iparszerű, nagy mesterséges (fosszilis) energiaigényű, erősen kemizált és automatizált mezőgazdaságé a jövő. Magyarország mezőgazdasági lehetőségeit − amely legfőbb gazdagságunk − csak így használhatjuk ki. A jelentkező problémák a tulajdonosváltás miatti felaprózottságból, valamint a technológiai hibákból fakadnak, és az ipari eredetű anyagok, eszközök és energia felhasználásának jelentős visszaesése komoly károkat is okoz az országnak. Nem szabad „szétverni” a magyar mezőgazdaság korábban kialakult infrastruktúráját, vagy ahol az már bekövetkezett, ott sürgősen állami intézkedéseket kell hozni, és költségvetési támogatást kell nyújtani a rendszer „helyreállításához”. A mezőgazdaság „lerombolása” a nemzetközi porondon szinte egyetlen versenyképes ágazatunkat veszélyezteti. A végrehajtásba „becsúszó” hibákat kell csupán kiküszöbölni, a technológiákat és a biológiai alapokat kell csak tökéletesíteni, és növelni kell a technológiai fegyelmet. „Nekünk termelnünk kell! Az egyebeket hagyjuk a zöldekre!” Még az EUcsatlakozásunk előtt ismét az 1980-as évek közepének megfelelő szintre kell a termésátlagokat és a terméktömeget felfuttatni, hogy nagy kvótákat tudjunk a csatlakozási tárgyalásokon elérni. A demográfiai robbanás és a sokasodó problémák tükrében egyébként is ez az egyetlen etikailag elfogadható és gazdaságilag racionális fejlesztési irány.” A második véleménycsokor szerint „az iparszerű gazdálkodás teljesítette történelmi feladatát. Ez a gazdálkodási rendszer nem a helybelieknek ad munkát, egészséges környezetet és ehető táplálékot, hanem a helyi hagyományokkal és a kulturális értékekkel szemben szinte kizárólag a beszállító iparok és az ezeket zömében megtestesítő multinacionális cégek érdekeit szolgálja. Ez a rendszer a természeti és társadalmi környezetet egyaránt veszélyezteti, energetikai és közgazdasági szempontból is irracionális, hosszú távon fenntarthatatlan, termékei rossz minőségűek, kemikáliákkal szennyezettek, táplálkozásfiziológiai értékük rossz, fogyasztásuk komoly humán-egészségügyi problémákhoz vezet, és a fizetőképes piacokon mindezek következtében alig értékesíthetők. A világélelmezési problémákat nem az eddig is intenzíven művelt régiók ipari ráfordításainak további növelésével lehet megoldani, hanem annak a helyzetnek a felszámolásával, amelybe egy svájci vagy amerikai állampolgár az erőforrások és javak több mint negyvenszeresével rendelkezik, mint egy szomáliai vagy egy etióp. Álságos, demagóg és az igazi lobbiérdekeket elfedő tehát ilyen körülmények között az élelmezési problémákra és a demográfiai robbanásra hivatkozva követelni a nagyobb ráfordítást és a több ipari eredetű anyag- és energiafelhasználást. Vajon a keletkezett többletet az érdekelt multinacionális csoportok ellenszolgáltatás nélkül átadják a nehéz helyzetben lévő régióknak? Nyilvánvalóan nem! E problémák a rendszer logikáján belül maradó „technológiai-tökéletesítéssel” és ipari ráfordítás-növeléssel nem oldhatók meg. Olyan gazdálkodási stratégia-, rendszer- és szerkezetváltásra van szükség, amely a környezet érzékenységét, terhelhetőségét, termelési adottságait, valamint a mezőgazdaság egyéb (környezeti, regionális, foglalkoztatási, szociális, kulturális stb.) feladatait is figyelembe veszi.” A kétféle helyzetértékelés és az ebből következő jövőkép olyannyira eltér egymástól, hogy erre a lobbiérdekek sem adnak elegendő magyarázatot. E vita láttán az embernek az a

7

gyanúja támad, hogy a vitatkozó felek „mezőgazdálkodás” alatt nem ugyanazt, sőt megkockáztathatjuk, teljesen mást értenek”(ÁNGYÁN 2000:37-38). Az Európai Unióban, ahova a jelenlegi folyamatok alapján hamarosan bekerülünk, a közös Agrár- és Vidékpolitika (CARPE) a támogatások súlypontját a termelésről fokozatosan a nem termelési (környezeti, társadalmi, szociális, foglalkoztatási, kulturális stb.) feladatokra helyezi át, vagyis az európai értékrendszer a többfunkciós mezőgazdaság modelljét célozza meg (ÁNGYÁN 2000:49). A többfunkciós mezőgazdasági értéktermelés egyik hazai lehetőségét az ártéri gazdálkodás elveinek felelevenítése jelenti, miután ez a tájhasználati mód a közvetlen termelésen túl lehetőséget teremthet környezeti, társadalmi, kulturális értékek kialakítására és gondozására is. Ezért a negyedik fejezetében az vizsgálom meg, hogy a szabályozott Tisza vízjárásának sajátosságai elvileg megengedik-e a rendszeres elárasztásra alapozott ártérhasználat felújítását. A vízjárást három olyan mintaterület vonatkozásában elemzem, ahol az ártéri gazdálkodás felújításának igénye – többé-kevésbé helyi kezdeményezésre – valamilyen formában felmerült. Ezek mellett az igények mellett a kérdés időszerűségét fokozza, hogy az 1998-2001 közötti árvizek a tiszai árvédelem átgondolására késztették a vízügyi szakmát és a szaktárcát. A Közlekedési és Vízügyi Minisztérium „A Vásárhelyi terv továbbfejlesztése” címmel dolgoztatta ki azt koncepció-tervet, amely a jelenlegi árvédelmi rendszer fenntartása, illetve a jövőbeli sikeres árvédelem érdekében helyenként a hullámtér bővítését, valamint vésztározók, síkvidéki árvíztározók létesítését tervezi. Miután a koncepció-terv társadalmi elfogadtatásával kapcsolatban olyan érvek is felmerültek, miszerint a létesítendő tározók területe bizonyos mértékben az újkori szabályozások előtti ártéri gazdálkodáshoz hasonló módon is hasznosítható lehet, az eddig közzétett anyagok alapján az ártéri gazdálkodás szempontjából is értékelem a koncepciótervet, pontosabban annak a 2002. márciusában megjelent változatát. Azóta a terv a részletes kidolgozás szakaszába lépett. A jelenleg is zajló, az eredeti koncepció-tervtől több részletben eltérő munkák értékelése nem lehet e dolgozat feladata. A 2002. októberének végén érdemben lezárt értekezés szövegébe a későbbiekben csak kisebb kiegészítések kerültek be, amelyek az elvégzett vizsgálatokhoz kapcsolódó, időközben megjelent közlemények eredményeit használják fel. Dolgozatomban a következő célok megvalósítására törekedtem: 1. Tisztázom az ártéri gazdálkodás eltérő értelmezései közti különbségeket, leírom ennek okait, és felvázolom az egyes nézetek közötti átjárhatóság, a kölcsönös lefordíthatóság egy lehetséges módját. 2. Kéziratos térképek, helynévfeldolgozások alapján összeállítom a magyarországi Tiszaszakasz egykori önálló névvel bíró fokainak gyűjteményét, a térképen ábrázolt fokokat vízrajzi jellegzetességeik szerint osztályozom. 3. A magyarországi Tisza-szakaszon az ártéri gazdálkodás elvi megvalósíthatósága szempontjából értékelek három lehetséges célterületet.

8

2.

AZ ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁS TÖRTÉNETE AZ IRODALMI FELDOLGOZÁSOKBAN

2.1. Az ártéri gazdálkodás elméletek kialakulása és sajátosságaik 2.1.1

Az ártéri gazdálkodás, a fokgazdálkodás fogalmának kialakulása

A hazai tájhasználatok korabeli jelenének és múltjának kutatásával, a természeti környezet és az emberi közösségek kapcsolatával először a XIX. századi néprajz foglalkozott részletező tudományos igénnyel. A vizek történeti szerepe, jelentősége hamar felkeltette az alföldi jellegű tájak hasznosításával, használatuk történetével foglalkozó kutatók figyelmét. A kérdéskörnek nagy figyelmet szentelő HERMAN Ottó (1887), GYÖRFFY István (1942), SZŰCS Sándor (1992) tollából több, részben ma is alapvető jelentőségű munka született. A vizek gazdálkodást befolyásoló, az emberi megtelepedést szabályozó hatását GLASER a földrajz szempontjából értékelte, hatásukat a hegyvidéki területek domborzatával, erdőségeivel állította párhuzamba (1939:305-306). A korai vízhaszonvételek történetét, illetve az újkori folyószabályozások gazdálkodástörténeti jelentőségét országos kitekintés keretei között, történeti távlatokban először KÁROLYI értékelte (1960). Korábban, elsősorban a millennium alkalmából, több munka született a XIX. századi folyószabályozások menetéről, történetéről. Ezeket a helyi ármentesítő társulatok adták ki, főleg a társulatok történetével, az elvégzett helyi munkákkal foglalkoztak (Középtiszai Ármentesítő Társulat 1888; GYULAI 1896; LÁZÁR 1896; TÓTH 1896). E feldolgozások között olyan is van, amely a vizek, vízhasználatok korábbi történetére, illetve a szabályozásokkal kialakuló új táji kép sajátosságaira részletesebben is kitér (GALLACZ 1896). A nyomtatásban megjelent művek közül az egyik első, amely a „fok” nevű vízmedreknek az ártéri vizek halászatában játszott szerepével foglalkozik, TAKÁTS Sándor műve, amely az 1920-as évek végén jelent meg. Ő a fokok áradás utáni berekesztését a dugászáshoz hasonló halászati módszerként értelmezte. „Jól fizető halászóhelyek voltak az úgynevezett fokok. Vízáradáskor a vizet s a halat a Tiszából ezekbe bebocsátották s mikor a folyó apadásra fordult, a fokokat becsinálták s bezárták. A teljes leapadás után a fokokat újra megnyitották s varsahálókon vagy hármas hálókon a vizet lebocsátották annyira, hogy halászni lehetett a fokokban. Ez a szokás a Duna több helyén is járta s a fokokat akkor halászták, mikor „az Dunának apattya vagyon”.” (É.n.:225 – a kiemelés a szerzőtől.) BELÉNYESY Márta a fokokról nem ír ugyan, de a XIV. századi halászatot tárgyalva rámutatott arra, hogy a nagyobb folyamok mentén olyan természetes tavak, holtágak voltak, amelyeket a főággal patakok, vagy mesterséges árkok kötöttek össze (1953:149-150). A korai vízhasználatokról szólva 1960-as művében KÁROLYI Zsigmond úgy vélte, hogy az alföldi folyók mentén a halászat az áradás után a természetes mélyedésekben visszamaradó halak rekesztésén, és a mesterséges mellékmedrek dugászásán alapult (1960:4950). A fok nevű medrek szerepe nála ekkor még nem merült fel. Csongrád megye Árpád-kori halastavait számba véve GYÖRFFY György azt írta, hogy e „halastavakat dugászással halászták; a holtágat a folyóból való mesterséges kiszakadásnál és betorkolásnál úgy nyitották és zárták, hogy a betódult víz elfogyásával a halakat könnyen összeszedhessék” (1963:881). A fokok szerepéről itt még nem olvashatunk. A fokok időközben előtérbe kerülő jelentősége alapján SZILÁGYI Miklós később megállapította, hogy a KÁROLYI és GYÖRFFY által említett folyó menti tavaknak, holtágaknak a halászata nem a dugászáson alapult, mert a dugászásnak nevezett elgátolás a víz elapasztását jelenti, és erre egyetlen olyan adat sincs, amely Tisza-nagyságrendű folyóhoz, illetve annak morotváihoz kapcsolható lenne (1977:181). 9

Így lényegiben teljesen önálló utat járt be ANDRÁSFALVY Bertalan, aki TAKÁTS Sándor inkább ismeretterjesztő, mint tudományos igényű munkájától függetlenül írta le a fokok szerepét, jelentőségét: „a Sárköz tanulmányozásánál felmerült az a gyanú, hogy az itt említett fokok mesterségesen létesített árkok, vízfolyások, csatornák, megkülönböztetésül a természetes vízfolyásoktól, melyeket Dunáknak, Bátáknak, ereknek vagy vizeknek neveztek.” (1970b:174). A tolnai Sárközről szóló korábbi tanulmányban még nem találtam meg e „gyanú” tényleges megfogalmazását. E közlemény szerint a „kis mennyiségű, de állandóan vizes folyásokat ereknek nevezték. […] Időszakos folyások, vagyis természetes árkok és mélyedések, melyeken az áradó Duna vize behatol és apadásnál a víz a Duna medrébe visszafolyik, a fokok. […] A mesterségesen létesített vízfolyás az árok és a nádasban vágott hajó vagy csónak út és az ásvány” (1965:13). A fokok jelentősége csak a későbbiekben, lényegében ANDRÁSFALVY 1973-as munkája nyomán került a szélesebb magyar vízhasznosítás-történeti kutatás látóterébe. A Dunának Pakstól az országhatárig tartó, jobb parti szakaszát fokozatosan feldolgozó közleményekből nyomon követhető, miként született meg a mesterségesen létesített fokok alapgondolatára épülő elmélet neve. ANDRÁSFALVY ezt a tájhasználati módot előbb „fokkal való vízgazdálkodás”-nak (1970a:225), majd „ártéri gazdálkodás”-nak nevezi (1973:7, 18). Mivel ez a „régi vízhaszonvétel” a fokok segítségével történt, a kérdésről írt összefoglaló monográfiájában egy helyen az ártéri gazdálkodás fogalmával azonos értelemben használja a „fokgazdálkodás” fogalmát is (1975:161). Amint ANDRÁSFALVY Bertalantól megtudtam, a „fokgazdálkodás” kifejezést nem kedveli, általában nem is használja, többnyire az „ártéri gazdálkodás” fogalmával él. Ehhez képest a „fokgazdálkodás” kifejezés jóval elterjedtebb lett, a későbbi feldolgozások alapján magam is az ártéri gazdálkodással azonos értelemben használtam. Ebbe a „népszerűségbe” talán az is belejátszik, hogy a „fokgazdálkodás” – mint egy kifejezett ártéri felszínformával való gazdálkodás – a természeti folyamatokba való irányított beavatkozás, a tudatosság magasabb fokát sugallja, mint az általánosabb és átfogóbb értelmű ártéri gazdálkodás. Így e kifejezés használatával akaratlanul is azokat az értékeket hangsúlyozzuk, fedezzük fel a múltban, amelyek a mai kulturális környezetben fontosnak számítanak. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az „ártéri gazdálkodás” és a „fokgazdálkodás” kifejezések egy bizonyos történeti jelenség szabatos leírására alkotott mesterséges, csinált fogalmak, ezért ezek a korai népi gyűjtések során természetesen nem kerültek elő. Az ilyen mesterségesen alkotott fogalmak előnyösek lehetnek, ha megvilágosító erővel mutathatnak rá a vizsgált valóság mélyebb, általában nem szembetűnő összefüggéseire, ugyanakkor alkalmazásuk esetén az a veszély is fennáll, hogy az új kifejezés miatt bizonyos, korábban esetleg nyilvánvaló kapcsolatokról elterelődik a figyelem. Az „ártéri gazdálkodás” fogalmának használatakor szem előtt kell tartanunk, hogy az árterek, az időszakosan vagy állandóan vízborította területek hasznosítása egykor elválaszthatatlan volt az ármentesen maradó felszínformák használatától, mint ahogy ez a kérdést feldolgozó ANDRÁSFALVY monográfiájából pontosan kiderül. A kétféle terület eltérő adottságai, növényzetük más-más hasznosításokat tettek lehetővé, amit a táji elemek népi megnevezése is visszaadott. Amíg azonban a legfontosabb haszonvétel a kétféle térszintre egyaránt alapozó legeltető állattartás volt, nem lehetett külön az „ártéri”, és külön az „ármentes” részek gazdálkodásáról beszélni, mint ezt az „ártéri gazdálkodás” fogalma esetleg sugallná. Az „ártéri” és az „ármentes” területek egyedi sajátosságaihoz illeszkedő egyéb hasznosítások fontossága a „faluközösségek” értékrendjében valószínűleg nem ért fel az állattartás jelentőségével. A történeti középkorban vélhetőleg az „ártéri gazdálkodó” falvak „egész határa élés, marha-élés, marha-élő föld volt, és így is nevezték.” Csak időszakosan mentesítettek belőle kisebb-nagyobb területeket: a bevetett szántóföldeket, a kaszálásra

10

kijelölt erdőket, a megújulásra tilalmassá tett erdőket. (ANDRÁSFALVY 1997:87 – a kiemelés a szerzőtől). Az előbbiekben említett „figyelem-elterelődésen” túl további veszélyforrást jelenthet, hogy a mesterséges kifejezések megalkotásakor a szavak korábbi, más értelmű jelentései különböző vélekedések gerjesztésén keresztül akaratlan félreértések, vagy szándékos félremagyarázások alapjául is szolgálhatnak. Az „ártéri gazdálkodás”, a „fokgazdálkodás” fogalmainak fogadtatását, feldolgozását figyelemmel kísérve mindkét veszélyforrást számításba kell venni. ANDRÁSFALVY történeti és néprajzi vizsgálatai alapján valószínűsítette, hogy saját vizsgálati területén kívül is, a mesterséges létesítésű fokokon alapuló vízhasználat egykor a történeti Magyarország más folyói mentén is működhetett (1975:180). Elmélete és véleménye mind a néprajz, mind a történeti földrajz, mind a vízügy- és technikatörténet terén hatott, az elfogadás és alkalmazás, illetve az elutasítás különböző változatait hívta életre. Ennek során az elmélet alapjául szolgáló „fokok” eredetét értelmező véleményeknek láthatólag három fő vonulata alakult ki. Magam a véleménynyilvánítókat a fokok eredetét és lényegét meghatározó állásfoglalásaik alapján sorolom be (vagy nem sorolom be) a három irányzat valamelyikébe. Ez az osztályozás nem jelenti azt, hogy egy-egy tudományos iskola, vagy egyegy szakma képviselői kerülnének egy csoportba. Mivel a kiválasztás alapjául egy olyan sarkalatosan értelmezhető véleményalkotás szolgál, amely alapvetően meghatározza a rá épülő, rá építhető következtetéseket, ebben az egy kérdésben vizsgálódva ezek a csoportok egymástól határozottan elkülöníthető, jó közelítéssel egységes tudományos világnézetet valló vonulatokként értékelhetők. Ezek az állásfoglalások részben arra is példát mutatnak, hogy az ugyanabban a kérdéskörben dolgozó kutatók eltérő tudományos világnézetük, paradigmájuk hatására mennyire eltérő véleményeket alakíthatnak ki. 2.1.2

A tudományos világnézetek (paradigmák) szerepe, hatása a kutatásban

KUHN szerint minden paradigmának négy fő alapeleme van: a törvény (vagy „szimbolikus általánosítás”); a példázat; az érték; valamint a képzeletre leginkább építő „metafizika”. Az elemek közül a törvények, a fogalmi általánosítások a vizsgált valóság megértett szabályit, rendezőelveit írják le, a példázatok pedig azokat az alkalmazásokat, modelleket tartalmazzák, amelyeken keresztül a kutató és a felnövekvő kutatók új nemzedéke megtanulja a fogalmi általánosításokat. A tudomány hagyományos értékei közé tartozik például az ismételhetőség és az előre jelezhetőség. A „metafizika” olyan, az adott tudományos világnézetet valló csoportra jellemző, kötelező erejű vélekedésekből áll, amelyen keresztül az adott paradigma azokra a területekre és olyan pontosságú előrejelzésekre is kiterjed, amelyekre vonatkozóan teljes értékű példázatot valójában nem ismer (KUHN 2000:109). A fenti négy elem, illetőleg egymáshoz való viszonyuk határozza meg, hogy az adott tudományos világnézeten belül mi számít vizsgálandó, illetve vizsgálható kérdésnek, melyek a követendő kutatási módszerek, és mik az elfogadható megoldás ismérvei. Amennyiben (jelentős mértékben, de nem teljesen) két tudományos iskola álláspontja különbözik abban a tekintetben, hogy adott helyzetben egyáltalán mit tekintenek feladatnak, és mit megoldásának, valójában egymás tudományos világnézetének egymáshoz viszonyított értékét vitatják. Ezeket az alapvető nézetkülönbségekből fakadó, törvényszerűen fellépő vitákat KUHN a „süketek párbeszédének” nevezi. Az ilyen vitában szereplők okoskodása szükségszerűen körkörös, amennyiben tudományos világnézetük, paradigmájuk védelmében a saját paradigmájukhoz folyamodnak (KUHN 2000:118, 102). Ilyenkor a „versengő paradigmák képviselői kissé mindig két malomban őrölnek. Egyik fél sem fogadja el a másik igazának bebizonyításához szükséges összes nem empirikus föltevést. […] Bár a vitázók mindegyike remélheti, hogy

11

megtéríti a másikat, s az úgy látja majd közös tudományterületüket és annak problémáit, mint ő maga, de egyik sem remélheti, hogy sikerül bebizonyítania a saját álláspontját” (Uo.:154). Az efféle vitákban elhangzó érvek alapvetően nem a tényekből, hanem az ennél tágabb jelentéskört magukban foglaló értelmezésekből, vélekedésekből táplálkoznak. A fokok kérdésében kialakult három megközelítési mód között azonban esetenként még a „süketek párbeszéde” sem alakult ki, mivel a kutatók álláspontja (részben paradigmáik eltérése miatt) még az alapvető „szimbolikus általánosítás”, vagyis a „fok” szó értelmét illetően is különböző. A különböző általánosításokat használó tudományos iskolák közötti kapcsolattartásra jellemző állapotot KUHN „kommunikációs csőd” néven írja le. Ez a helyzet következetes tudományos kutatói módszerek alkalmazása esetén vagy valamelyik általánosítás egységes elfogadása révén, vagy új általánosítások kialakulásával oldódik meg. Amíg ez a megoldás nem következik be, a különböző irányzatokhoz tartozó kutatók a „csődhelyzet” kezelése érdekében nem tehetnek egyebet, mint hogy különböző nyelvi közösségek tagjainak fogadják el egymást, és kölcsönösen fordítókká válnak. Ilyen esetekben a vita fokozatosan a különböző tudományos világnézetek alapvető tételeire, a premisszaként használt tények köré csoportosul, így ez az új kutatásokat, vizsgálatokat ösztönző vita megnyithatja az új általánosítás felé vezető utat (2000:203-206). A megoldáshoz vezető út azonban ilyenkor meglehetősen nehéz. A fogalmi általánosítások, mint képzetbeli visszatükröződések valóságképző, megjelenítő ereje ugyanis nem csak a maguk érvényességi körére terjed ki, hanem képesek befolyásolni a tudományos világnézet többi elemét, köztük az érzékelést is. A tudományok történetéből az ilyen érzékelést befolyásoló hatás legismertebb példájával a csillagászat szolgál. Ismeretes, hogy az európai csillagászok, amíg megfigyeléseiket az érzékszervileg kutatható égbolt változhatatlanságának képzete irányította, bizonyos égi változásokat egyszerűen nem vettek észre. Kínai kollégáik, akiknek kozmológiai rendszere nem zárt ki eleve minden égi változást, sokkal korábban, esetenként évszázadokkal korábban beszámoltak a napfolt-tevékenységről, vagy az új égi csillagok megjelenéséről. A fogalmi képzetek érzékelést befolyásoló hatását mutatja, hogy az európai csillagászok a „kopernikuszi fordulat”, az új világkép hatására tökéletes könnyedséggel és gyorsasággal kezdték felfedezni a régóta megfigyelt, a továbbra is ugyanazokkal az egyszerű eszközökkel vizsgált égbolton a korábban észrevétlenül maradó új jelenségeket (KUHN 2000:123-124). A fogalmi általánosítások ilyen, az érzékelést eltorzító hatását legegyszerűbb módon úgy tudjuk elkerülni, ha lehetőség szerint eltekintünk a használatuktól, és az egyes eseteket (vagy reprezentatív mintájukat) lehetőleg valamilyen új szempont szerint értékelve keressük meg bennük az általánosítható tulajdonságokat. A következőkben először az egyes esetek vizsgálatánál lehetőleg kerülendő, eddig kialakult általánosításokat tekintem át, mielőtt az egyes fokok vizsgálatára rátérnék. 2.1.3

A mesterséges eredetű fokok elmélete

Földrajzi értelemben a „fok” szónak két fő jelentésköre van. A ma ismertebb jelentés a levegőbe, vagy a vízbe kiszögellő keskeny, szűk szárazföld részt írja le hegyfok, szirt, illetve partszeglet, félsziget jelentéstartalommal. ANDRÁSFALVY szerint ez a jelentéskör másodlagos. „Elsődlegesen a szárazföld által összeszorított kis vízfolyás, szűkület, keskeny rés jelentésről mehetett át a vízbe, ill. levegőbe kiszögellő keskeny, szűk szárazföld részre, melyet a víz vagy a levegő vesz körül” (1975:18). E szűkületek közül eredetileg az emberkéz alkotta, mesterséges réseket nevezhették foknak (1973:12). Az ANDRÁSFALVY által vizsgált területen a „fok” szó elsősorban a „rés” jelentésében fordul elő: olyan alacsonyabb, hosszabb-rövidebb, szűkebb vagy szélesebb völgyszerű 12

mélyedést, csatornát jelent, amelyen áradás idején a magasabb vízállású élővizekből a holtágakba, tavakba, mélyedésekbe és az ártérre beömlik a víz, illetve melyen apadáskor a víz az árterületről távozik (1975:15). Összefoglaló művében fogalmazásmódja egy helyen közvetve arra utal, hogy a fok természetes képződmény is lehet, de „a fok, amennyiben már emberi kéz alkotása, mindig egy-egy ártéri szakaszt alsó, a vízfolyás irányába eső, legalacsonyabb pontjánál köt össze az élő vízzel, hogy az ártérbe a víz lassan, a folyó folyási irányával ellenkező irányban, rombolás és hordaléklerakódás nélkül, egyenletesen hatolhasson be és apadáskor lehetőség szerint a fok minden vizet kivezethessen vissza a folyómederbe” (1975:17). Ugyanitt a továbbiakban szigorító jellegű kijelentést tesz. „Csak az olyan bevágás, rés, szűkület a fok, mellyel az árteret időszakos vízbőségnél vízzel töltötték fel halászat és más haszonvételek érdekében, illetve, mely innen a stagnáló vizeket visszavezette apadáskor a folyó medrébe és így az árteret ismét más haszonvételre felszabadította. A fok elnevezés a résnyitásról átvivődött arra az egész mederre, időszakos tóra vagy tavak rendszerére, halászó vizekre, melyek használatát a megnyitott rés tette lehetővé” (1975:18). Véleményem szerint a fokokat monográfiájában ettől kezdve egyértelműen mesterséges létesítményeknek tekinti. Mivel a XIX. századi térképeken a fokokat nemegyszer párhuzamos földnyelvek kísérik, már korábbi írásában annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ezek a hátak az árkok állandó tisztítása, rendszeres karbantartása során kidobott földből keletkeztek (1973:22). A Tisza völgyét kutatók közül MOLNÁR Géza fogadta el teljesen a fokok elsődleges mesterséges eredetét való ANDRÁSFALVY véleményét. Szerinte ugyanakkor a fok lényegi sajátossága nem a természetes vagy mesterséges eredet, hanem az, hogy segítségével az ártér az egyes haszonvételek számára felszabadítható, az árvíz szétvezethető és összegyűjthető. Ezért természetes terepalakulatokat is nevezhettek foknak, ha azok ebbe a vízkormányzó rendszerbe illeszkedtek. Ettől függetlenül az ártéri fokrendszert, mint működő egészt az ember hozta létre és tartotta fenn (1992:19). MOLNÁR személyes megfigyelései alapján úgy tartja, hogy a Tiszára jellemző heves áradások kitörő vize felülről lefelé zúdulva a hullámtéren jelenleg is átszakítja a medret övező hátakat, övzátonyokat. Az apadás jóval lassúbb, csendesebb, ezért az öblözet alján a lefolyó víz nem tudja megbontani a növényzettel borított, begyepesedett folyóhátat. 2001. május 4-én Nagykörűn, az ártéri gazdálkodásról szervezett II. konferencián annak a meggyőződésének adott hangot, miszerint a Tisza erőteljes hordaléklerakása, amely nyomán a Túr torkolata több tíz kilométerrel, az alacsonyabb partszakaszokig elvonszolódott (LÁSZLÓFFY 1982:158), ellene szól annak, hogy az ártérről visszafolyó víz medreket mélyítene. Magyarázatában nem tért ki arra, hogy a Tisza Tokaj alatti, más esés- és hordalékviszonyokkal jellemezhető szakaszán ilyen elvonszolódások nem ismeretesek. MOLNÁR a 2000 tavaszán Szolnok határában, a Tisza bal partján keletkezett, a visszahúzódó árvíz vájta meder képződését – amelyet többen a fok-keletkezés tipikus példájának tekintenek – a rendkívüli árvízmagasságnak tudta be, vagyis nem alapesetként, hanem kivételként értékelte. MOLNÁR szerint a vízháztartás egyensúlya érdekében csak annyi víz lehet az ártereken (de a jelenlegi hullámtereken is), amennyit a növényzet felhasznál. A növényzet által fel nem használt vízfeleslegnek állandóan mozognia kell, mert ha megreked, rohadni kezd és posvánnyá válik. A folyó önmaga nem képes olyan mederhálózatot kialakítani, amely a vízfelesleg mozgását biztosítaná, az ember azonban az alulról töltés elve alkalmazásával megteheti ezt (1991-1994. IX.:30). MOLNÁR úgy véli, hogy az általa „idézett példák azt támasztják alá, hogy az alulról töltés elve az egész Tisza-völgyben a fokok általános jellemzője volt (még a XVIII. században is!)” (1991-1994. II.:41-42). Ugyanakkor máshol – az előbbi kijelentésének ellentmondva – megállapítja, hogy a XVIII-XIX. századból fennmaradt térképeken az alulról töltés elve már nem érvényesül maradéktalanul, a fokrendszer egysége megbomlott (1991-1994. VII.:58-59). Ennek okát a társadalomban és a

13

mezőgazdasági termelési módban bekövetkezett változásban látja, amely a szántóföldi termesztés térhódításával járt együtt, s amely a XIV. század végétől és a XV. század elejétől fokozódó mértékben alakította át az Alföld arculatát (1991-1994. VII. 52-55). A részletesebben a borsodi árteret kutató MOLNÁR a megnevezések alapján határozottan elkülöníti a fokokat a Tisza ágyához kapcsolódó egyéb medrektől. Úgy tartja, hogy a folyóba ömlő erek torkolatát általában nem nevezték foknak, egy ilyen rendhagyó esetben az ér többé-kevésbé mesterséges voltát gyanítja (1991-1994. II.:43). 2.1.4

A mesterségesen átalakított természetes eredetű fokok elmélete

DÓKA Klára szerint is az „ér és fok fogalmát élesen megkülönböztették. A fokok kimélyítésében a magasból kilépő víz erején kívül az emberi beavatkozás is közreműködött, míg az erek természetes vízfolyások voltak” (1982:281). Az idézett, a fokokat és az ereket a „mesterségesség” jelenléte alapján elkülönítő vélekedés valószínűleg ANDRÁSFALVY véleményére vezethető vissza. A Körösök vidékének XIX. század eleji állapotával kapcsolatban DÓKA úgy fogalmaz, hogy a „hagyományos ártéri gazdálkodásnak az egész területen igen kevés nyomát találjuk. Jelentősebb halászat csak a folyók alsó szakaszain volt. […] A korábban kiásott fokok már nem töltötték be eredeti funkciójukat, és úgy tekintették őket, mint az árvizek fő előidézőit. Amikor a Körösök szabályozása napirendre került, egyik megyében sem léptek fel az ősi vízhasználat védelme érdekében” (1985:16 – a kiemelés a szerzőtől). DÓKA leírásában a fok emberi beavatkozással módosított természeti képződményként jelenik meg, s ez a felfogás már a második megközelítési mód területére visz bennünket. Ennek a vonulatnak időrendben az első képviselője KÁROLYI Zsigmond, aki leírja, hogy a korábban rendelkezésre álló gazdag anyag rendezéséhez és értelmezéséhez ANDRÁSFALVY kutatásai adták kezébe a vezérfonalat (KÁROLYI – NEMES 1975a:54). Az írott szövegből nem derül ki az, amiről ANDRÁSFALVY Bertalan emlékezett meg tudománytörténeti érdekességű, 2001. november 9-én Gödöllőn tartott előadásában. Elmondása szerint a Vízügyi Történeti Füzetek sorozatban 1973-ban megjelent „A Sárköz ősi ártéri gazdálkodása” című írását KÁROLYI bíztatására, a vele folytatott vita nyomán írta. Még a mű címét is KÁROLYI adta, aki a közreadott közleményhez írott szerkesztői előszavában az „ártéri gazdálkodás” fogalmát ANDRÁSFALVY „találó elnevezés”-eként említette (1973:5). Később ezt a „ősi ártéri gazdálkodás” kifejezést használta fel a Közép-Tiszavidék vízügyi múltjáról szóló, NEMES Gerzsonnal közösen írt könyv első kötetének címében is (KÁROLYI – NEMES 1975a). Ezek alapján az „ősi ártéri gazdálkodás” fogalmának megszületésében KÁROLYI jóval nagyobb szerepet játszhatott, mint ami a közleményekből kiolvasható. Ez magyarázhatja azt is, hogy KÁROLYI a fok fogalmát (az eredeti meghatározás ismertetése és az eltérés részletes magyarázata nélkül) más tartalommal tölti meg, mint ANDRÁSFALVY. „A természetes fokok, erek szerepét felismerő népi gazdálkodás céltudatos tevékenységgel szabályozta azok működését. A folyó életfolyamatai, mint a mederváltozás, partfeltöltés, feliszapolódás, stb. még a legkedvezőbb körülmények között is szükségessé tették az egyes ártéri medencék − öblözetek vízellátását… biztosító fokok és erek karbantartását. Sokszor azonban a megfelelő vízellátás csak mesterséges csatornák, árkok segítségével volt megoldható.” (KÁROLYI – NEMES 1975a:63 – a kiemelés a szerzőtől). A Közép−Tiszavidék vízügyi múltjáról írott könyv társszerzője, NEMES Gerzson szerint „ „foknak” nevezték a folyót kísérő „hátakon” (földrajzi terminológiával: övzátonyokon) keletkezett kiszakadásokat, a magas partokat megszakító nyílásokat, amelyeken át a folyó (tó) árvize az anyamederből az ártérre kilépett, majd a környező laposokat az ereken keresztül feltöltve, apadáskor ugyanezeken a nyílásokon át visszaáramlott, legalábbis részben a folyóba. […] A

14

fokok sokoldalú gazdasági hasznosításának feltétele egyrészt a feliszapolódás, másrészt az eróziós elfajulások megakadályozása volt. Az utóbbi akkor volt lehetséges, ha a fokokon kilépő árvizek alulról-felfelé töltötték meg tározóterüket. (A „szabályozás” első lépése tehát szükségszerűen az volt, hogy − egy-egy öblözeten belül − a felső fokokat elzárták, az alsókat pedig kimélyítették.)” (KÁROLYI – NEMES 1975a:16 – a kiemelés a szerzőtől.) A mesterségesség tekintetében megengedő álláspontot képvisel FRISNYÁK, aki a fokokat természetes vagy mesterséges eredetű, kettős működésű csatornákként határozza meg: „Történeti földrajzi vizsgálataink során a régi Szabolcs és Szatmár megye folyóit ábrázoló 18-19. századi kéziratos térképeken a természetes és a mesterséges fokok (csapok) egész sorát figyeltük meg” (1980:217). A Tisza-ártér természetes vízállásait tápláló fokokat és ereket természetes kiszakadásoknak, a kisebb fokokat és csatornákat emberi alkotásoknak tartja, ez utóbbiakat tekinti a fokgazdálkodás alaptényezőinek (1995a:15; 1995b:145). SOMOGYI Sándor úgy fogalmaz, hogy a „felszín tagoltságának fel- és kihasználásával jött létre… az az etnográfusok által fokgazdálkodásnak nevezett életrevaló kezdeményezés, majd halászati foglalkozási típus, amely a folyókból kiszakadó erek mesterséges bővítésével vagy leszűkítésével, esetenként elzárásával irányította a fő zsákmányt képező halak vonulási irányát és ezáltal elősegítette a halászat eredményességét. Nyilvánvaló, hogy a vízjárásában nagyobb szintkülönbségekkel bíró Duna ebben a vonatkozásban előnyösebb volt, mint a széles árterein szétömölve csak csekély szintkülönbséggel folyó Tisza. Utóbbinak halbősége – amit részben a mikroorganizmusokban gazdag árterek könnyen felmelegedő sekély vizének köszönhetett – azonban bőven pótolta a fokgazdálkodásra való csekélyebb alkalmasság hátrányait.” (2000c:144) A második megközelítéshez sorolt állásfoglalások a fokokat alapvetően természetes képződményekként ábrázolják, amelyek természetes fejlődését a mesterséges beavatkozás csupán kiigazítja a hasznosíthatóság érdekében. NEMES az ártéri öblözeteket alulról és felülről elöntő kitöréseket egyaránt foknak nevezi, ugyanakkor a gazdasági hasznosítás feltételeként a felső fok elzárását jelöli meg. Ez a szóhasználat a korábbi véleménycsoporthoz képest már alapvető nézetkülönbségeket jelöl. A felső vízkitörés ugyanis az első megközelítési mód „szimbolikus általánosítása” szerint nem nevezhető foknak. ANDRÁSFALVY a természetes akadályokat átlépő árvíz hirtelen rombolását szakításnak nevezi (1975:35). MOLNÁR valószínűnek tartja, hogy a teljességében működő fokgazdálkodás korában az ártéren nem voltak ilyen felső kitörések, mert a terület lakói megakadályozták kialakulásukat, illetve megszüntették a kialakulókat (1992:26). Tiszatarján határában az „Örvény tóba a XVIII. században már felülről, a Sebes-éren át is be tudott törni a víz, jellemző azonban, hogy ez utóbbi kiszakadási helyét nem foknak, hanem kicsapónak hívták” (1991-1994. II.:45). A különböző módon értelmezett „fok”-fogalmakban rejtőző nézetkülönbség természetesen öröklődik a rájuk épített gazdálkodási elméletekre is. A második kutatói csoportba sorolható FRISNYÁK például az ártéri gazdálkodás magyarázatához olyan fokvázlatot mellékel (1. ábra), amelyen az egyik csatorna felülről lefelé, a folyásiránnyal megegyezően vezet ki az ártérre.

15

1. ábra A fok modellje (FRISNYÁK 1995b:145, 5. ábra, eredeti cím) Az első megközelítés az ilyen csatornákat nem tartja emberi létesítménynek, ezért az ilyenek kapcsán gazdálkodásról sem beszél. Ártéri gazdálkodásnak, fokgazdálkodásnak a fokok eredetében FRISNYÁKhoz hasonló nézeteket valló KÁROLYI és NEMES meghatározása alapján is csak az minősülhet, ha az ember beleszól az ártér vízrendszerébe, azt bizonyos mértékben rendezi, legalább a felső vízbetörések útját elzárja, a többi ártéri vízfolyás medrét is valamilyen mértékben karbantartja. 2.1.5

A természetes eredetű fokok elmélete

A harmadik vonulat, az elsősorban a jelenkor vízügyeivel, okszerű vízgazdálkodásával foglalkozó szakemberek között elterjedt megközelítés a fokokat kizárólag természeti képződményekként tárgyalja. LÁSZLÓFFY szerint (aki ANDRÁSFALVY 1973-as, illetve KÁROLYI és NEMES 1975-ös műveinek is lektora volt), ott, „ahol valamilyen magas árvíz idején kitört a mederből a víz, fokot mélyített ki. Ezen keresztül azután rendszeresen elárasztotta a sík felszínen kialakított terepmélyedéseket a víz, és sok esetben állandó jellegű mocsarat alkotott” (1982:161 – a kiemelés a szerzőtől). A Tiszáról írott monográfiájában utal ugyan arra, hogy KÁROLYI e folyó mentén a „vízgazdálkodásnak nagyon is tudatos ősi módját” mutatta ki (1982:185), de azt nem részletezi. LÁSZLÓFFYhoz hasonlóan a fokokat „a legalacsonyabb átömlési pontok”-nak (1989:387), a meder alacsonyabb peremén kialakuló természetes kifolyóhelyeknek tekinti VÁGÁS István is, amelyeken keresztül az oldalirányban kiömlő víz „önálló folyásirányt választva öntötte el” az árteret (2000:693). A harmadik csoporthoz sorolt vélemények a fokokat elsődlegesen az öblözeteket felülről elöntő kitörésekként tárgyalják. Az ártér lejtésviszonyai miatt „a vizek a legtöbbször más fokon keresztül távoztak, mint amin keresztül az árteret elöntötték” (SZIGYÁRTÓ 1991a:18). Az első csoporthoz sorolható ANDRÁSFALVYval és MOLNÁRral vitába szálló SZIGYÁRTÓ szerint „a fokok keletkezésében nem kell semmiféle emberi beavatkozást feltenni… Ezek kialakulása közvetlenül adódik a vízmozgás sajátosságaiból” (1991a:16 – a kiemelés a szerzőtől). Az alulról töltés azt jelenti, hogy „áradás idején a fokon keresztül állandóan az ártérre, vagyis lefelé folyt a víz, környezetében először a mélyebb, majd lépésről

16

lépésre a mind magasabb területek kerültek víz alá. Így töltötte fel tehát a fok az árteret "alulról fölfelé".” (1991a:17 – a kiemelés a szerzőtől.) Erről az alapról kiindulva azt vallotta, hogy a fokgazdálkodás során áradáskor a „folyómenti magaslatokat” átvágó fokokba beépített szerkezetekkel felduzzasztották a vizet, hogy a csatorna mentén a „magaslat lejtőin”, de nem a mély területeken levő kultúrákat megöntözzék. A szükséges árasztási idő után a duzzasztást megszüntették, a „vizek pedig visszafolytak vagy a folyóba, de sokkal inkább − s ezt külön, nyomatékosan hangsúlyozni kell − az ellenkező irányba, a medence belseje felé…” (1991b:184 – a kiemelés a szerzőtől). A vita során MOLNÁR válaszcikkében rámutatott, hogy az ő értelmezésében használt fok-fogalom esetén az alulról töltés elve nem a SZIGYÁRTÓ által leírt – lényegében a felülről töltésre jellemző – folyamatban valósul meg (1992:23-24). A vízduzzasztásra használt fokok feltevésének pedig a más hasábokon megszólíttatott ANDRÁSFALVY szerint az általa vizsgált Duna-menti területen semmiféle tényalapja nincs: „A fokok egyszerűen a vizek szétvezetését és visszavezetését szolgálták áradáskor, illetve apadáskor” (1991:378 – a kiemelés a szerzőtől). A fogalmi különbözőség más esetekben is a nézetek összeütközéséhez vezetett. A fokok mesterséges készítését elvileg ki nem záró, de a korai vízrendező beavatkozásokat egy régebbi írásában szakszerűtlennek és tervszerűtlennek tartó SZILÁGYI szerint „…a fokok „vájásának”! – a következményei rendszerint nehezen kiszámíthatók: áradáskor esetleg olyan lefolyástalan medencékbe terelődött a víz, ahol szétterülvén, „idővel a saját birodalmából is kikergette” a maga hasznára vizet vezetőt” (1982:301). Hasonló ellentéteket kelthet a „fokgazdálkodás”-t SZILÁGYIhoz hasonlóan minősítő ALFÖLDI véleménye is. „Nemegyszer a fokgazdálkodás is szerepet játszott nagytérségek elmocsarasításában, amikor a kisebb árvizek kivezetésére mélyítették a foknak nevezett árvízi kijáratokat és/vagy megakadályozták a kiömlött víz lejjebb való visszatérését a megszelídült folyóba” (2000:676). Ezek a kijelentések az első két megközelítés fogalmi általánosításait alkalmazva, amelyek szerint a „fokgazdálkodás” az öblözetenkénti alulról töltés elvének gyakorlati megvalósítását jelenti, elfogadhatatlanok, sőt értelmetlenek. Az alföldi folyóink természetes állapotukban valóban elmocsarasíthatják völgyüket, mert a partjaikon a lerakott hordalékból épülő folyóhátakat és övzátonyokat az ár átlépheti, és a kilépett víz jelentős része (különösen ha legfelülről öntötte el az öblözetet) apadáskor a háton kívül reked, nem jut vissza az anyamederbe. A kitörés révén a folyó nem megszelídül, hanem vadvizeket képez. Az első két értelmezés szerinti fokgazdálkodás egyik alapvető célja éppen ennek megelőzése, illetve megszüntetése volt. Szerintük a mesterséges fokokat az élő víz folyásirányához képest az öblözet legalsó szakaszán mélyítették, nem csupán a kisebb, hanem minden árvíz szétvezetésére és visszavezetésére. Egyetlen fokgazdálkodással foglalkozó kutató, de maga ALFÖLDI se idéz egyetlen olyan adatot sem, amely arra utalna, hogy valamely ártéri öblözet felső részén „fok” nevű mesterséges átvágást készítettek volna, ugyanakkor megakadályozták volna a kiömlött víz lejjebb való visszatérését a folyóba. A harmadik megközelítési mód állításai burkoltan azt a nézetet körvonalazzák, miszerint fokgazdálkodás valójában nem is volt. Nem volt, mert ami e szerint az álláspont szerint volt, és amit fokgazdálkodásnak nevez, az a másik két megközelítés alapján nem nevezhető „gazdálkodás”-nak, sőt az egyik szerint még „fok”-nak sem. Azokat a megkülönböztető, ténylegesen adatolt sajátságokat pedig, amelyekből kiindulva a másik két megközelítés a fokok esetében a „gazdálkodás” fogalmát bevezeti és használja, ez a harmadik meg sem említi. A fokgazdálkodás egykori létét korábban áttételesen, burkoltan tagadó nyilatkozatok után ez a vélemény világosan megfogalmazódik DEÁK közleményében. „A 19. századi folyószabályozásokkal nemcsak az árvizek szűntek meg, hanem… a burjánzó vízi világ is eltűnt. Talán éppen ez után a letűnt világ utáni sóvárgás szülte a történelmi alapokat nélkülöző álmot az árvizeket, aszályokat és belvizeket kezelni tudó fokrendszerről. A vágy tiszteletreméltó, az út azonban téves, mert ez az út sohasem létezett. A zseniális

17

fokrendszerről, mely aszályt, belvizet és árvizet egyaránt kezelt, és virágzó gazdálkodást biztosított az Alföldön, a levéltárak mélyen hallgatnak” (2001:41). DEÁK új feltételezést fogalmazott meg a „fok” szó jelentésének kialakulásával kapcsolatban is. Anélkül, hogy hivatkozna a „fok” szó két fő földrajzi jelentését összekapcsoló eredeti ötlet pontos forrására, és az övével ellentétes véleményt ismertetné, a jelentések kialakulásának fordított sorrendjét feltételezi, mint ahogy azt ANDRÁSFALVY leírta. Szerinte a fokokon „keresztül a folyó saját vize áramlott ki-be – az áradáskor és apálykor – azaz a folyó kinyúlt a mocsárba, az ártérbe, akár a sziklafok a tengerbe. Ezért kapták ezek a medrek a fok elnevezést…” (2001:39 – a kiemelés a szerzőtől). Ez az értelmezés pontatlan következtetésre épül, ezért hibás. Amennyiben a fok „kiszögellés” értelmét a folyóhoz társítjuk, úgy abban az esetben a „folyó foka” nem azt a medret, vízkaput jelenti, amelyen keresztül a folyó kiönt, nyúlványt képez, hanem magát a nyúlványt; vagyis a szétterült árvizet, illetőleg az ármentes szárazföldbe beékelődő elöntött területet. Amennyiben DEÁK értelmezése helyes lenne, a „fok” szó elsősorban a folyóhoz kapcsolódó vizeket, vízállásokat, nem pedig a vízvezető medreket jelölné. Az etimológiai értelmezésnél sokkal inkább figyelemre méltó DEÁK azon véleménye, miszerint a – természetes úton keletkező – fokokat nem a kitörő, hanem a levonuló víz vájta (2001:39). 2.1.6

A három elmélet elemeinek viszonya és közelítésük lehetősége

A számba vett véleményeket áttekintve világosan látszik, hogy a három álláspont alapvető különbözősége a „fok” fogalmának eltérő értelmezéséből fakad. Az eltérések olyan nagyok, hogy az egyes szerzők által használt jelentések esetenként nem egyszerűen különbözőek, hanem például az első és a harmadik véleménycsoporthoz tartozó némelyik sarkított jelentés elvileg is összeegyeztethetetlen. A kizárólagos érvénnyel az ártéri öblözeteket alulról elöntő mesterséges medreket, illetve az öblözeteket felülről elöntő természetes kiszakadásokat foknak nevező értelmezések kölcsönösen kizárják egymást. Amennyiben az egymástól eltérő, illetve az egymásnak ellentmondó álláspontok alapjait, a „fok”-kérdésben mutatkozó különbségek okait meg akarjuk érteni, utána kell járnunk, hogy milyen alapokon, milyen tárgyi „példázatokra” épülve alakultak ki az egyes nézetek. Az ártéri hasznosítások területenkénti lehetséges különbözőségeire korábban már SZILÁGYI Miklós is felhívta a figyelmet. A Tisza mentén a PALLAVICINIek Mindszent-Algyői Hitbizományi Uradalmának halászati vizeit tárgyalva úgy foglalt állást, hogy a megfigyelt vízrajzi kép „fő vonásaiban a Sárközből megismert vízgazdálkodási rendszerhez hasonló rendszert sejtet. Későbbi vizsgálatoknak kell eldönteniük, hogy e vidéken csak a halászat érdekét szolgálta-e ez a rendszer, vagy – mint a Sárközben – a gazdálkodás egészét meghatározta. Arra sem tudunk jelenleg választ adni, hogy az ásott fokoknak – s ami ebből következik: a tudatos tájalakításnak – akkora szerepe volt-e, mint a Sárközben” (1977:173174 – a kiemelés a szerzőtől). A nézetek sokszínűsége miatt a különböző tájegységekről és különböző társadalmi körökből származó források összehasonlítása során meg kell vizsgálnunk azt is, hogy megfigyelhető-e a különböző térbeli és időbeli keretek között valamilyen tényleges eltérés a „fok” szó jelentésében, ami az eltérő véleményeket eredményezhette. Ezen túl meg kell vizsgálni azt is, hogy a jelentésekkel jelölt valóságok, a „fok” nevű vízmedrek sajátosságai mutatnak-e valamilyen térbeli, illetve időbeli változatosságot. Ha igen, ez valószínűleg tükröződött a „fok” szó táji értelmezéseiben is. A következőkben először ezeket a táji értelmezéseket tekintjük át, mielőtt a tényleges fok-ábrázolások vizsgálatához kezdenénk.

18

2.2. A „fok” fogalma a nyelvi forrásokban és a tárgykört közelítő feldolgozásokban Az előzőekben az ellenőrizetlen megalapozottságú fogalmi általánosítások kerülését tartottam kívánatosnak, a táji értelmezések számbavétele előtt mégis érdemes megismerni a „fok” szó vízrajzi értelmének nyelvészeti meghatározását – ez ugyanis kellően általános. A földrajzi nevek etimológiai szótára alapján a fok „(magas vízállású) folyóág vagy tó vizét elvezető ér, csatorna” (KISS 1983:223, „Foktő” címszó). Vizsgálódásunk szempontjából ez a meghatározás rendkívül szerencsés: nem tér ki a fok kialakulására, töltésiránybeli sajátosságára, és arra sem, hogy az így nevezett meder csupán az egyik irányba, vagy a vízállás függvényében mindkét irányba vezetheti-e a vizet. Így máris egy olyan általánosításhoz jutottunk, amely magában foglalhatja a fentiekben ismertetett mindegyik fok-értelmezést, beleértve az egymást kölcsönösen kizáró párba állítható, legsarkosabb meghatározásokat is. Így csupán az a kérdés, hogy ez a meghatározás mennyiben felel meg a forrásokban fellelhető egyedi fokok sajátosságainak. 2.2.1

A középkori források

A fokokról szóló legrégibb írott források ORTVAY Tivadar feldolgozása alapján kevés biztos támpontot szolgáltatnak e csatornák jellegzetességeiről. Az Árpád-kori Magyarország vízrajzát tárgyaló művében ORTVAY összesen harminc, helyileg legalább közelítő módon elhelyezhető „fok” elnevezést sorol fel (1. táblázat). A Tiszanána határában említett „Zeluspokere” helynevet, amit ORTVAY Szélesfokere (1882. II.:441), KONDORÁNÉ LÁTKÓCZI Erzsébet Szélespókere formában értelmez (1997:26), a táblázat összeállításánál nem vettem figyelembe. A táblázatban felsorolt fokok közül három oklevéli leírása valószínűsíti azt, hogy azok élő és álló vizeket kötöttek össze. Ezek: a „Fuk aqua”, a „Kelifuka” és a „Letfok lacus” (1882. I.:322, 420, 467). Egy negyedik, a Dunából kiömlő „Daróczfok” más vízfolyásokkal együtt a Dráva bal parti vízállásai között tűnt el (1882. I.:279). ORTVAY a Kárpát-medence szinte minden jelentősebb folyója mentén talált néhány fokot, de medreikről, vízvezetésük sajátosságairól a leírások alig árulnak el valamit, többnyire csak e medrek neve ismert. Hasonló a helyzet a magyarországi Tisza-szakasz partjai mentén említett Árpád-kori fokokkal is. Néhány esetben következtethetünk csupán az egyes medrek sajátosságaira, ahol a fokokat mint egy vájat medreként („…meatus fossati que vulg(o) Fuk nominatur…”), völgyként („…ad. 1 vallem Thelukerfoka…”), helyként („…ad 1 locum quod Fvk dicitur…”) vagy halasként („…ultra 2 pisscinas Cegefuka vocatas…”) említik (GYÖRFFY 1963:540, 793, 799 – a kiemelések a szerzőtől). További jelentésárnyalatot képviselhet egy XV. századi, 1458-as keltezésű okmány, amely egy Zsadány és Okány közti fokról szólva latinul körülírva annak fogalmát, azt a Körös folyásaként, ágaként értelmezi: „in rywulo seu ramo dicti Crisii wlgo fok” (JANKOVICH B. 1996:321, OL. Dl. 15261). A fok nevű medrek sajátosságai tehát nem olvashatók ki egyértelműen a középkori forrásokból, annyi azonban bizonyos, hogy a fokok és a középkori halászati gyakorlat valóban szorosan összefüggött. A Tisza-menti vizsgálatai alapján SZILÁGYI kijelenti, hogy már a legrégibb oklevelekből is következtetni lehet a fokok rekesztésére, és a XIX. századi ármentesítések évtizedeiben még következetesen az élő vizekhez kapcsolódó rekeszes tavakra építették a halászati gazdálkodást. Az azonban nem állapítható meg, hogy ezen a vidéken jellemző lett volna az „ártéri gazdálkodás” Árpád-kori virágzása, hódoltságkori hanyatlása, és XVIII-XIX. századi részleges helyreállítása (1982:299-310; 1995:100). Az évszázadokon át élő halászati gyakorlat az itteni fokok esetében is kétirányú vízvezetésére utal, de ez közvetlenül sem az öblözetek alulról töltődését, sem a fokok, különösen nem az összes fok mesterséges eredetét nem bizonyítja. 19

1. táblázat Foknevek az azonosított vízfolyások között ORTVAY Tivadar művében (1882) Fok: Agarfoka piscatura Araniosfoka rivulus Bozyasfoka Chakanegefoka Chekafoka Drauchfok (Daróczfok) Foiaratfoka Fok aqua Fok rivulus Fuk Fuk aqua Fuk loci magnum stagnum Fukher Gradini Fuk Harangud foka Horkosfoka Kelifuka Kuchurdfoka Lehudfoka Letfok lacus Nekech foka Nizdula fuka Perafoka Saythófoka Scelusfok Solfuca Sycus foku Thelukerfoka Tulgufoca (Kaloz foka) Yciafucara 2.2.2

Folyó: Vajas Borzsa Körös Duna-Dráva Tisza Hernád Sió Tisza Okur Okur

Megye: Torontál Kolozs Bács-Bodrog Bereg, Ugocsa Arad Baranya Heves Abaúj, Zemplém Somogy, Veszprém Bereg Baranya Baranya

Említés éve: 1285 1283 1173-1196 1295 1232 1253 1261 1300 1055 1300 1257 1257

Nyitra Maros-Tisza Tisza Duna Kraszna Körös Dráva, Duna Kraszna Duna Körös Duna Vuka Körös Hejő Körös (?)

Nyitra Horvátország Temes Heves Bács-Bodrog Szatmár Arad Baranya Szatmár Baranya Arad Tolna Verőce Arad Bihar Borsod Bács-Bodrog Arad

1264 1280 1211 (?) 1278 1173-1196 1296 1232 1264 1296 1261 1232 1145 1270 1232 1211 1284 1093 1232

A XVIII-XX. századi források és feldolgozások

A „fok” szó jelentésének tájankénti értelmezéséhez a rendszeres nyelvi gyűjtések és közlemények megindulása után találunk az ilyen irányú tudományos kiadványokban több adatot, amelyek szintén nem teljesen egyneműen értelmezik a szót. LEHR szerint a XX. század elején a népnyelv „a nagyobb víznek „kiágalását”, „kiugróját” nevezi foknak, más szóval „szakadásnak”, „mosásnak”. A víz fokot csinál vagy keres, talál, mos, váj, nyal, vág, szakajt, szaggat…”. A „fok oly folyóviz(ecske), mely valamely nagyobb víznek kifolyása… tehát nem afféle patak vagy ér, melynek forrása van s szakad valahova.” A Nyelvőr több vidékről való adatai nem teljesen azonosan értelmezik a fokot. Csúzán (Suza, Horvátország) a 20

jelentése „Ér, vízárok”; Fajszon „Vízjárta hely, ér”; Tiszadobon „Vízfolyás, ér”; Pilisen patakokkal együtt említik; Bogyiszlón „A fok-végzetűek oly keskeny medrek, melyekben nagy vízálláskor víz szokott lenni” (1918:158 – a kiemelések a szerzőtől). Az ormánsági Kóróson a faluból a vizet egy árokba levezető „völgy” melletti rétet nevezték Ligeti foknak (HEGEDÜS 1946:130). Az ezt a tájegységet kutató KISS Z. Géza nem talált fokokról szóló írásos levéltári forrásokat, ezért a terület kéziratos térképeit vizsgálta át. A fellelt „fok” elnevezések alapvetően kétféle terepalakulatot jelölnek. A nevek egyik csoportjába azok tartoznak, amelyek csak áttételesen utalnak a fokok jelenlétére, mivel olyan területeket jelölnek, amelyek a fokokról kaphatták a nevüket. Ilyen volt Márfán a Foki-mező, amelyen a hajdani Bő-tó kifolyása volt egykor. A cúni határ „Fokok-közi” nevű részén haladt át az az árok, amely a szaporcai határ mélyebb részeire vitte a vizet. A másik helynévcsoport tagjai tényleges „fok” nevű medreket jelölnek. A cúni határban a XVIII. század legelején a „Pusitó” mellett volt a „Czigere-fok”, amely a későbbiekben egyszerűen „fok” néven szerepel. Ugyanennek a községnek a határában volt a Rác-fok, Zalátán a Vass János fokja (1991:92). KISS szerint az utóbbi fokok a használójukról vehették a nevüket. Az itteni fokok részletesebb sajátosságairól azonban leírása nem tájékoztat. Az Alföld tiszántúli részén, a Hortobágyon ECSEDI kétféle fokot ír le. Az egyik a padkásan lepusztuló, erodálódó szikeseken fellelhető „szíkfok” vagy fok. Ez a „fok” a padkák, a „szíkporongok” közötti, agyagos fekete lével megtelő apró erek, vízállások neve. Ezekben a szikfokokban a sűrű agyagos oldat nem szárad meg, legfeljebb a felületén támad egy vékony szilárd réteg. Alatta megmarad az iszapos sár, amiben a kiszáradt kérgű fokra tévedő ember, jószág elmerül. Ezek a szikfokok nyilvánvalóan a vízrajzi értelmű fokok egy külön, sajátos változatának tekinthetők. A másik hortobágyi „fok”-fogalom szoros rokonságot mutat a más tájegységről előkerültekkel. Mint általános gyűjtőnév: vízjárta keskeny medret, vízárkot, szakadékot jelöl. „Minden vízmosást foknak nevez a pásztor” (1914:32, 62). A nevezetesebb hortobágyi fokok azonban a folyókba szaladó, réteket, laposokat levezető, nyáron kiszáradó, süppedékes fenekű kisebb vizek, apróbb mellékágak voltak (ECSEDI 1934:127). ZOLTAI szerint ezen a szikes talajú hortobágyi pusztán a fok „gyakori; olyan keskeny, többnyire rövid iramú vájat, amely vagy összefutott vadvizeket vezet közeli folyóba, vagy megfordítva, a megáradt folyó vizét ereszti be a szomszéd laposba” (1935:4). A helynévgyűjtésekben, vízrajzi feldolgozásokban a fokokat gyakran az erekkel együtt említik, néha mint azonos értelmű szavak szerepelnek. A Tisza menti Szentes vízi életét feldolgozó NYÍRI szerint az addigi feljegyzések a fokot nagyobb vízbe bevivő érnek mondották, csupán a Sárközből, a Nagykunságból és Szentes vidékéről kerültek elő olyan adatok, amelyek áradás idején megtelő, a vizet kivezető érként írják le a fokot (1948:31). Valójában hasonlóan értelmezi a fokokat több korábbi, illetve más tájegységekre vonatkozó munka is. Az e vízmedrek eredetét sajátosan – és nyilván helytelenül – értelmező VEDRES leírásában „A’ halak készítik, és mélyitik leginkább azon ereket, és fokokat is, a’ mellyeken a’ víz kiszokott önteni,’s apadáskor vissza folyni” (1830:22). Közvetlenül az 1879-es szegedi nagy árvíz után a város országgyűlési képviselője, BAKAY Nándor egy helyzetértékelő „emlékiratot” állított össze, amelyben a „régi fokok” Szegednél a Tiszából és a Marosból kitörő érfenekeket és Kis-Tiszákat jelölték (1879:10). A Csongrád megyei helynevekkel részletesebben foglalkozó INCZEFY szerint a fok „nagyobb vízből kiszakadó keskeny vízér, amely általában csak áradásos időben telik meg vízzel” (1958:89), máshol az érnek nagyobb vízbe való beömlési helyét nevezi foknak (1971:848). A Hódmezővásárhely régi vízrajzát feldolgozó BODNÁR megkülönbözteti a fok és az ér fogalmát. „Fok szó alatt a régi vásárhelyi népnyelv első sorban a folyókból az ártér mélyedéseibe vezető, azon rövid, természetes csatornákat értette, melyeken át a víz az ár ingadozása szerint ki, vagy befelé folyt; ellenben erek alatt azokat a szintén természetes, de

21

hosszú árkokat értette, melyeken át a víz valamilyen medencébe, vagy folyóba csak befelé folyt, legfeljebb a szokatlan nagy áradások alkalmával történt ez visszafelé. Később, midőn a Tisza szabályozásával megváltoztak a vízrajzi viszonyok, az erek és fokok elvesztették jelentőségüket s a nép is, főleg a fiatalabb nemzedék összezavarja e két meghatározást. Továbbá fokoknak nevezik ma még a tiszamenti halászok azokat a mesterséges csatornákat is, melyek az átvágások által keletkezett holt-ágakból, – a már feliszapolódott részein keresztül, – áradások után visszavezetik a fölös vizet az élő Tiszába” (1928:4, 2. jegyzet – a kiemelés a szerzőtől). A közép-tiszai Vezseny községben a PESTY Frigyes helynévgyűjtő kérdőívére válaszolók a XIX. század derekán hasonló módon elkülönítették a fokokat és az ereket. „Minden fok a’ Tisza partjaitól − szeldeli a’ rétet, − az erek pedig − mint közlők különféle irányban nyúlnak” (BOGNÁR 1978:152). A néhány évtizeddel korábban a Tisza árvizeit tárgyaló HUSZÁR a kiömlő és visszafolyó vizek által elfoglalt medrek között egyaránt említ ereket és fokokat, nem tesz világos különbséget a két fogalom között (1985:24). Változó a két szó értelmezése a Tisza mellékvizei mentéről szóló leírásokban is. O’SVÁTH a sárréti nádasokat tagoló vízfolyások között széles fokokat és mély ereket különböztet meg, megfogalmazása két különböző jellegű vízfolyásra is utalhat (1875:23). A nagyszalontai (Salonta, Románia) ARANY János is megkülönböztetéssel él leírásában: a fok „viz szakadék… Rendesen magas parttal; a nélkül ér, vagy lapos” (SZALONTAI 1879:431). MÁRKI Sándor a Fekete-Körösről szólva úgy fogalmaz, hogy az utolsó hegyi patak beömlésén „alul kezdődik az erek és fokok rendszere. A Körös t. i. számos kiszakadást képez, vagy inkább képezett s ezek az u. n. fokok, melyeken fölösleges vizét a szabályozások életbelépte előtt messze vidékre elszállitotta s azon helyeket nemcsak bizonyos csatornákkal látta el, hanem egyuttal – áradások után – mocsárokká s igy hasznavehetetlenekké változtatta. Másfelől az ekként összegyült tócsák és lápok lecsapolására szolgáltak az erek, melyek valamely lapos helyről a Körözs-felé lejtősödtek, bár sok esetben azzal többé nem is találkoztak össze, hanem ismét valamely lapályosabb helyen enyésztek el. A két vizalakulat közt azonban nem lehet szabatos különbséget tennünk, mert noha fokoknak a közép és alsó folyásban rendesen az apróbb vizszakadásokat nevezzük, mégis gyakran egész kis ágakká növik ki magukat…” (1877:7). A Maros alföldi fattyúágait tárgyaló MÁRTON leírásában e folyó árvize ereken, fokokon, vízvezető árkokon, fattyú és holt medreken át hatol be az ártérre (1914:292). E vízfolyásokon belül csak a fattyúágakat különíti el. A szerző szerint a többi vízmeder, az erek, a patakok, a vízvezető fokok a folyó vizét, különösen áradások idején egyaránt részint magasabban fekvő helyekről lentebbi helyekre vezették, s így az elhagyott folyóba visszatértek, részint a folyót végleg elhagyták és a Tiszával kerültek összeköttetésbe (1914:299). Az eddig ismertetett leírások még azoknál a Duna-menti településeknél sem utalnak a fokok mesterséges eredetére, amely folyószakaszon e csatornák készítését a népnyelvi gyűjtést megelőző időkből származó levéltári források alapján ANDRÁSFALVY kimutatta. Mesterséges fokokról azonban egy korai vízügyi szakmunkában is olvashatunk. HUSZÁR Mátyásnak a Körösök vidékéről 1823-ban írott értekezésében a tárgyalt fokok legalább két csoportba sorolhatók. Az egyik csoportba tartozók részben vagy egészben mesterséges létesítmények. Emberi munkával készült a Doboztól Békésig vezető, csaknem teljes vonalán egyenes medrű Sebes-fok csatorna (BML. Bm.T. 188. [1785.]), jórészt mesterséges a Sarkad és Doboz közötti Óvári-fok is, a szeghalmi Enyves-fokot pedig mesterségesen bővítették (1985:33-36). A másik csoportba tartozó fokok természetes képződmények. HUSZÁR leírása alapján Sarkad és Doboz között természetes úton alakult ki a Kemény-fok, a Fekete-Körös pedig maga alakította ki a Keszi-fok és a Gyarmati-fok medrét (1985:36). Az Ant (Ant, Románia) alatt kitörő Keszi-fok Gyulavári határában került

22

kapcsolatba a Fehér-Körössel. Közepes vízállásnál a Fekete-Körös1 vizét vitte a FehérKörösbe, áradáskor a két Körös vizét kiöntötte a síkságon, ahonnan csak kis része folyt vissza a mederbe. Feketegyarmat (Iermata Neagră, Románia) mellett alakult ki a Gyarmati-fok, amely három ágra bomolva a Fekete és a Fehér-Körös közti lapályt felülről öntötte el (OL. S.12. Div. XI. No. 96./2. [1801.]) (M6.1.). Ez a lapály alacsonyabb volt a Körösök partjainál, ezért a víz nem tudott visszafolyni a mederbe. Az alsóbb szakaszon azonban a kiömlött ár egy része visszatért a Fekete-Körösbe (HUSZÁR 1985:36). A Körös-vidéken a fok tehát egyaránt jelölhetett természetes és mesterséges terepalakulatokat. VÁSÁRHELYI Pál 1845-ben a Tisza szabályozásáról írva a „fok” szót „fattyú ág” és „kitörés” értelemben használja (1995:337-338), azt kimondatlanul mindvégig természetes képződménynek tekinti. Pontos hivatkozásokat ebben a tekintetben nem találtam, de miután a hazai vízügyi szakírók körében a folyószabályozások terén mindeddig VÁSÁRHELYI az egyik mértékadó tekintélynek számít, a fokok kizárólagos természetes eredetét valló megközelítés ebből a mértékadó tekintélyből is eredhet. A VÁSÁRHELYI beállítódásával ellentétes, a fokok mesterséges voltát állító nézet közvetlen előzményének tekinthető értelmezést ANDRÁSFALVY is idézi. „Mint halászati mesterszó: jelenti az árvédelmi, holtág-átmetsző töltéseknek azokat a keskeny, mesterséges áteresztőit, melyek az ivó halaknak s az ivadéknak az anyamederből az ártérbe, illetőleg innen a folyó medrébe való szabad vonulását biztosítják” (LUKÁCS 1951:256). Felvezető gondolatában úgy ír, hogy a fokot halászati mesterszóként értelmező LUKÁCS Károly „jellemzően ragadja meg a lényeget a fok eredetével kapcsolatban, de ő már újkori, leszűkült jelentését mutatja be” (ANDRÁSFALVY 1975:17). Ha a szó nyelvészeti eredeztetésével kapcsolatos értelmezésektől eltekintünk, szembetűnő, hogy a fokok mesterségességének gondolata, illetve a mesterséges eredet irányába mutató források a halászati hasznosítással szorosan egybefonódva bukkannak fel. A sokszínű vélekedések alapján úgy tűnik, hogy a fokok eredetével kapcsolatban mindhárom megközelítésnek van alapja, a szélsőséges, sarkított állásfoglalások általános érvényessége azonban meglehetősen kérdéses, ezek valószínűleg túláltalánosításon alapulnak. A feldolgozásokból úgy tűnik, hogy a fokok egyaránt lehettek természetes, illetve mesterségesen átalakított, karbantartott vízfolyások, míg a halászatilag jelentős ártéri tavaknál, rétségeknél emellett eredendően mesterséges létesítésű fokokkal, csatornákkal is számolnunk kell. A három megközelítési módban használatos általánosításokat azonban csak akkor közelíthetjük megalapozottan egymáshoz, ha egy jól elhatárolt vizsgálati területen számba vesszük az egykori fokokról szóló forrásokat, a fennmaradt emlékek alapján elemezzük e vízmedrek sajátosságait, és meghatározzuk, hogy az eddigiekben használt fogalmak tartalma, illetve kiterjesztése mennyiben felelnek meg a tapasztaltaknak. Egy ilyen vizsgálat segíthet meghatározni, hogy mi az, ami mind a három megközelítés számára elfogadható, és egy közös általánosítás alapja lehet. A közös általánosítás megtalálását hatékonyan elősegítheti, ha az egykori fokokról fennmaradt kéziratos térképeket átvizsgáljuk, illetve az ábrázolt fokok töltésirányát meghatározzuk. A természetes, illetve a mesterséges eredet mellett szóló érvek között ugyanis hangsúlyosan szerepelt a fokok töltésirányának milyensége. Lényegében ezt a vizsgálatot végeztem el a magyarországi Tisza-szakaszról fennmaradt kéziratos térképek anyagán. Mielőtt e vizsgálat részleteit bemutatnám, az irodalmi áttekintés keretei között ki kell térnem a Tisza-völgy természeti sajátosságaira és azok változására is, miután dolgozatomban nem csak az ártéri gazdálkodás múltját és a róla szóló elméleteket, hanem az ártéri gazdálkodás jövőbeli Tisza-menti alkalmazhatóságát is tárgyalom. 1

Az idézett helyen Sebes-Körös szerepel, ami nyilvánvaló elírás. A Fekete- és a Fehér-Körös közötti Keszi-fok medervonala ismert. OL. S.12. Div. X. No. 50. [É.n.]; OL. S.80. Körös 39./43. [1822.]

23

2.3. A magyarországi Tisza-völgy alapvető természeti sajátosságai és történetük A jelenkori Tisza folyót három szakaszra szokás osztani. BOGDÁNFFY Ödön tagolása szerint a Felső-Tisza a Tisza forrásától a Szamos beömléséig, a Középső-Tisza a Szamos beömlésétől a Maros beömléséig, az Alsó-Tisza Szegedtől a torkolatig tart. Az 587 kilométeres magyarországi Tisza-szakaszon elterjedt felosztás szerint a magyar Felső-Tisza az országhatár és Tokaj, a magyar Közép-Tisza a Tokaj és Tiszaug, a magyar Alsó-Tisza a Tiszaug és a déli országhatár közé eső folyószakaszt foglalja magába (VÁGÁS 1982:11-14). 2.3.1

2.3.1.1

A Tisza-völgyi folyók földtörténeti kialakulása és vízjárásuk sajátosságai

Földtörténeti események nyomai a Tisza-völgy árterein

A Tisza és mellékfolyóinak medre, illetve ártereik felszíne a legutóbbi földtörténeti időszakok emlékeit őrzik, illetve a jelenben is ható földtörténeti folyamatok nyomait hordozzák. A Kárpát-medencében a jelenkor felszíni vízhálózatának őse körülbelül egymásfél millió évvel ezelőtt, a pliocén kor végén alakult ki. A Kárpát-medence belső területein feltöltődő pannóniai tenger helyén a mai Alföld területén egy átmeneti jellegű tavi-folyami rendszer formálódott. E vízrendszer felülete és nyomvonalai a medence feltöltődésének üteme és süllyedezésének mértéke szerint folyamtatosan átalakult, változott, és csak fokozatosan fejlődött vonalas vízhálózattá. A harmad- és negyedidőszak határát a pliocén és a pleisztocén közötti átmenet adja. Az ekkor végbement lehűlés, a jégkorszak beköszönte miatt a kőzetek kifagyásos mállása jelentősen megnőtt. A pleisztocén átmeneti melegebb időszakaiban a képződött málladék folyami lehordása, a denudáció a korábbi pliocén időszakhoz viszonyítva többszörösére fokozódott. Az így erőteljesebbé váló feltöltődés a belső területeken elősegítette a vonalas vízrendszer kialakulását (SOMOGYI 1967:24, 25, 28). Az alföldi területen a szorosabb értelemben vett tiszai vízrendszer kialakulása körülbelül 200-250 ezer évvel ezelőtt kezdődött. Ezidőtájt az Északkeleti-Kárpátokból lefolyó vizek – köztük az Ős-Tisza – a mai Ér-Berettyó vonalán igyekeztek az Alföld legmélyebb pontjai felé. Ide öntötték vizüket az Alföld laposain keresztül az Északi Kárpátokban eredő folyók; az Ős-Maros és az Ős-Körösök völgyén át az Erdélyi-medence és a Bihari hegység vízfolyásai is; valamint ide torkollott az Ipoly, a Zagyva, a Tarna, és a Sajó őse is. A vízrendszer fő ütőere az elkövetkező 100-150 ezer év alatt a Csongrád alatti szakaszon fokozatosan a mai viszonyoknak megfelelő formát öltött. Ezt az Ős-Maros és az Ős-Körösök nyugat felé terebélyesedő hordalékkúpjai és a hordalékkúpok nyugati peremén kialakuló süllyedés idézték elő. A korszak végén így az alföldre kilépő, az Ér-Berettyó völgyében dél-délnyugat felé haladó Tisza a Körösök növekedő hordalékkúpjába ütközve nyugatnak fordult. Csongrád alatt azután déli irányban folytatta útját egészen a Dunába torkollásáig. A továbbiakban helyi jellegű változások határozták meg a Tisza medrének alakulását. Ezek közül a – valószínűleg 20-25 ezer évvel ezelőtt kialakuló – balaton-bükki törésvonal és árok, illetve a kiemelkedő Nyírség lényegesen megváltoztatta a Tisza lefutását. A kiemelkedő Nyírséget észak felé megkerülő folyó pályája az új törésvonal mentén a Mátra és a Bükk lejtői felé terelődött. A Tisza folyását ezen az új szakaszon a későbbiekben a Bodrogköz, a borsodi és a hevesi ártér süllyedése módosította. A Nyírség kiemelkedése után áthelyeződő Tisza sorra keresztezte a jobb parti mellékfolyóit és több ágra szakadt. A víz egyrészt a süllyedések által kijelölt új mederben folyt tovább, másrészt a mellékfolyók régi, lefejezett medrein keresztül (Hortobágy, Mirhó, 24

Kakat, Zádor) a Tisza régebbi nyomvonala felé ömlött. Ezek a lefejezett medrek a Tisza árvizeit egészen a XIX. század közepéig levezették a medence legmélyebb része, a Körösök völgye felé (KÁROLYI – NEMES 1975a:9; MOLNÁR 1996:201-202). A Kárpát-medencei folyók medre helyenként nem csak földtörténeti léptékben, hanem a történeti vaskor óta, az utóbbi 2500 évben is jelentősen megváltozott. Ilyen változásokra elsősorban a legerőteljesebben feltöltődő területeken, a Duna csallóközi törmelékkúpján és a Maros törmelékkúpján került sor (KÁROLYI 1960:17). HÉRODOTOSZ és STRABON egyértelmű feljegyzése szerint a Maros fő folyása közvetlenül a Dunába folyt, és saját korukat illetően FEKETE szerint nem is tévedtek (1882:4445). FEKETE feltűnőnek tartja, hogy a Duna nagy szigeteit az ókori írók egyáltalán nem említik. STARBON nem említi a Csallóközt, sőt PLINIUS sem, aki a Trákia felé eső szigetekről megemlékezik. Ha léteztek volna akkoriban, e szerzők a pannóniai szigeteket is feltüntették volna (1882:50). PÜSPÖKI NAGY Péter térképes és okleveles feldolgozásai során a Dunára vonatkozó előbbi feltevés egy részét sikerült igazolnia. A Csallóköz ugyanis – amely a római időkben még nem lehetett sziget – a nyugati részein elterülő Régi Csallóköz és az eltűnt Vágköz XV. századi összeolvadásából, viszonylag későn alakult ki (1985:50). A Tisza vízgyűjtőjében is lehetséges, hogy a Maros fő folyása csak az utóbbi 2500 év alatt hagyta el a régi, a Dunába ömlő torontáli medrét, és alakította ki a mai Csanádi Marost (GAZDAG 1960:259). Bár alapvető medervonal-áthelyeződésekre már nem került sor, a földtörténeti újholocén szubatlanti klímafázisában, a történelmi vaskorszak hazai kibontakozásával egyidőben (Kr. e. 800 körül) az alföldi folyók vízjárása, az ártér felszínét formáló munkavégzés érzékelhetően megváltozott. Az ezt megelőző szubboreális klímafázisban ugyanis enyhe, 3-5 méteres mederbevágódás jellemezte a folyókat, míg ekkortól kezdve egyensúlyi jelleg körüli ingadozást mutattak (SOMOGYI 2000b:125, 127). 2.3.1.2

A tiszai árterek felszínének képe az újkori szabályozás előtt

Az egyensúlyi jelleg a középső elemet képviseli abban a hármas felosztásban, amelybe a folyókat, folyószakaszokat munkavégző képességük, építő és romboló munkájuk viszonya, illetve hordalékszállításuk alapján csoportosítani szokás. A kialakuló szakaszjelleg mindig szorosan összefügg az adott meder esésével és a mederanyaggal. A felsőszakasz-jellegű folyókat a romboló munka túlsúlya jellemzi. A nagy eséssel együtt járó nagyobb munkavégző-képesség hatására ezeken a szakaszokon a folyó medre kimélyül, beágyazódik, a folyó völgyet ás magának, a kimosott hordalékot pedig lehordja az alsóbb szakaszokra. Az alsószakasz-jellegű folyókat az építő munka túlsúlya jellemzi. A hegylábi és az alacsony esésű területek vízfolyásaira az jellemző, hogy a mederesés csökkenése miatt a víz az addig szállított lebegtetett hordalékát lerakja, zátonyokat, padokat épít. Ezeket a hordalékfelhalmozódásokat azután nem bírja elbontani, az áramló víz ezeket kerülgetve ágakra szakad. Ezért a vizet vezető fő medret vagy medreket a lefűződő medrek fonatos hálózata kíséri. A középszakasz-jellegű folyószakaszokon hordalékegyensúly alakul ki. A hordalékegyensúly ebben az esetben annyit jelent, hogy egy hidrológiai év leforgása alatt, vagy hosszabb idő átlagában a szakaszra érkező és onnan távozó hordalékmennyiség éppen kiegyenlíti egymást, és nincs sem maradandó medermélyülés, sem feltöltődés (NÉMETH 1954:213). Rövidebb időtartamok alatt azonban a munkavégzés jellege eltolódik a rombolás vagy az építés irányába, ezért magas vízállásnál időszakos medermélyülés, alacsony vízállásnál feltöltődés figyelhető meg. A romboló és az építő munka egyensúlyával jellemezhető középszakasz-jellegű folyó medre jellegzetes, hullámvonalban kanyargó, meanderező pályát ír le az árterén. Az ilyen

25

mederben a legnagyobb mélységű és sebességű helyeket összekötő sodorvonal rendre a folyó külső partjáról a következő kanyarulat külső oldalára lendül A főmeder külső, rombolt partjain a víz romboló tevékenysége a meghatározó, és ez a rombolás a maximális vízhozamszállítás környékén a legerőteljesebb. A kanyarulat belső oldalán ugyanakkor áradás idején növeli legerőteljesebben az örvénylő vízből kiülepedő hordalék az épülő partot. A mederkanyarulatot fokozatosan eltoló romboló és építő munka miatt a kanyarulatok kígyózó mozgással vándorolnak az ártéren, miközben a kanyarulatok túlfejlődése és lefűződése miatt a határozott főmeder mellett levágott kanyarulatok, holtágak alakulnak ki (BUTZER 1986:181182). A mai országhatárokon belül eső Tisza alapvetően középszakasz-jellegű. Az eltérő adottságok miatt egy kanyarulat kialakulásához természetes állapotban a Felső- és a KözépTiszán általában száz évre, a Zagyva torkolata alatti szakaszon pedig mintegy kétszáz évre volt szükség (SOMOGYI 1980:34). Az újkori szabályozások előtt az alföldi síkságon végigömlő folyó földrajzi értelemben nem vájt völgyet magának, egy széles teknőn át haladt a befogadó Duna felé. A folyó még Ukrajnában, az Avas hegység nyúlványainál hagyja el hegyvidéki vízgyűjtőjét, és a hegységek és a Nyírség határolta hatalmas, tagolt ártérre lép, amely a Tisza, a Kraszna, a Szamos, a Borsava és a Latorca törmelékkúpjain terül el. Az ártér Csapnál (Csop, Ukrajna) összeszűkül, de hamarosan ismét kiszélesedik, a Nyírség északi részeire is behatol, ugyanakkor az Ung, Laborc, Bodrog, Ondava törmelékkúpjának jelentős részét is elfoglalja. A tokaji szűkület után Tiszadobnál az ártér kettéágazik és a diluviális medrekkel tarkázott Tiszahátat fogja közre. Nyugati ága, mely a Tisza mai medrét kíséri, Tiszadobtól Mindszentig csaknem mindenütt egyformán keskeny, csupán a Jászságban öblösödik kissé ki. Itt Jászkisér és Jászladány jelzik a külső szélét. A Tiszahátat keletről övező ártér Tiszadob és Polgár között ágazik ki a Tisza árteréből és nagy szélességben követve a Hortobágy folyását, a Kacag-Püspökladány vonalon éri el a Nagysárrétet. Egyek tájáig több ízben érintkezik a Tisza árterével, így a Tiszahát északi negyedét több kisebb-nagyobb ármentes szintre bontja. A Tisza elkeskenyedett ártere Mindszent alatt ismét kiszélesedik, és a Maros árterével egyesülve hatalmas háromszöget alkot (GLASER 1939:298-301). Ezeket az ártereket a folyó nem csak a kanyarulatfejlődés révén alakította, fejődésükbe az árvizekből kiülepedő hordalék is beleszólt. A középszakasz jellegű folyók ártéri hordalék-terítése jellegzetes képet mutat. Áradásos időszakban a mederből nagy tömegben kilépő árvíz az ártéren szétterülve meglassul, munkavégző képessége lecsökken, ezért a szállított durva szemcséjű hordalékot közvetlenül a partjai mentén elejti. A kiülepedő hordalékból a kanyarulatok külső ívén épülő természetes töltést a földrajztudomány folyóhátnak, a kanyarulatok belső ívén épülő íves töltéssort övzátonynak nevezi. Az eddigi tájtörténeti, tájhasználati feldolgozások elsősorban a Felső-Tisza mentén írták le részletesebben a folyókat övező, általában néhány méter magas hátakat. A Bodrogközt közrefogó folyók közül a legmagasabb hátat a Tisza építette, az országhatártól Kenézlőig húzódó folyóhát 1-3,7 méter magas, szélessége a 3 kilométert is eléri. A Karcsa vize mellett épült folyóhát általában 2 méter magas, Pácintól északkeletre mintegy két kilométer széles. A Bodrog melletti folyóhát alacsonyabb, ez csak kevés helyen magasabb 1-1,5 méternél (BORSY és mtsai 1988:42-43). Ezen a vidéken FRISNYÁK szerint az alacsony árteret állandóan, a magas ártereket időszakosan víz borította. A Felső-Tisza mentén ugyanő az alacsony ártér térszintjét a Szatmári síkságon 114-116, a Beregi síkságon 103-105, a Rétközben 93-96, a Bodrogközben 95-97 méteres felszínmagasságra teszi. A magas ártér magasságát a Szatmári síkon 117-118, a Beregi síkságon 106-108, a Rétközben 94-96, a Bodrogközben 98-99 méterben állapítja meg (1995b:15, 244-245).

26

2.3.1.3

A Tisza hordalékszállításának sajátosságai

A folyóhátak, övzátonyok épülési sebességét alapvetően az árvizek gyakorisága és a víz hordaléktartalma, hordaléktöménysége határozza meg. Egyelőre tisztázatlan, hogy az összes szállított hordalékmennyiségen belül hogyan viszonyul egymáshoz a hegyvidéki vízgyűjtőről lehordott, illetve az árvízi medermélyítésből, partelmosásból származó hordalék aránya. A hordalékhozam időbeli alakulását az jellemzi, hogy árvíz idején nagyon alacsony értékről egy-két nap alatt eléri a maximális értéket. A folyó ekkor három-öt napig igen magas hordaléktartalmú vizet szállít, majd ezt követően a hordaléktöménység rohamosan csökken. A Tisza hordalékának döntő hányadát 6,50-7,00 méteres vízállásig elszállítja, vagyis legfeljebb az övzátonyok továbbépítésére van lehetősége (NAGY és mtsai 2001:549-550, 7. ábra). (A tiszai vízmércék nullpontjaihoz képest a partél általában 6,00 méter körüli magasságú.) A Tisza hordaléka Tiszabecstől Szegedig aránylag nem mutat nagy változásokat, csak a Tiszabecs alatti tíz-tizenöt kilométer tér el jelentősebben az alsóbb szakaszok hordalékától (BOGÁRDI 1955:369). A folyó körülbelül Tivadarig durva és finom kavicsot görget, tovább már csak homokot szállít, ezt több helyen, Tivadarnál, Vásárosnaménynál felhalmozza. Vásárosnaménynál a Szamos lebegtetett iszaphordaléka miatt a Tisza megszőkül, vize zavarossá válik (FRISNYÁK 1995b:219). Az összes hordalékon belül – mennyiségét tekintve – legjelentősebb a lebegtetett hordalékszállítás. A tiszavíz hordaléktöménysége három-ötször nagyobb mint a Dunáé, így a Tisza jelentősen kisebb vízhozama ellenére is, nagyságrendileg ugyanazt a hordaléksúlyt szállítja, mint a Duna. A Tisza éves átlagos hordaléktöménysége 300-500 g/m3 közötti, a maximális töménység 3.300-4.000g/m3 körüli (BOGÁRDI 1955:369, 421). A hordaléktöménység sokévi átlaga a Felső-Tiszán Tivadarnál, a Szamos torkolata felett 139 g/m3, a Középső-Tiszán (a magyarországi Alsó-Tiszán) Szegednél, a Maros beömlése alatt 553 g/m3 (LÁSZLÓFFY 1982:128). Összességében a Tisza vizében a görgetett hordalék mennyisége közelítőleg a lebegtetett hordalék ezredrészére tehető. A duzzasztók megépítése előtt Tiszabőn és Tápén a hordaléktöménység feltűnően alacsony maximumokat, 1.500-2.000 g/m3 értékeket mutatott (BOGÁRDI 1955:421). A Tisza hordaléktöménységére a mellékfolyók közül a Sajó és a Maros gyakorolhat jelentősebb hatást. A rendkívül szélsőséges hordalékmennyiségekkel jellemezhető Sajó átlagos hordaléktöménysége Miskolcon 310 g/m3, a várható legnagyobb érték 5.500g/m3 (BOGÁRDI 1955:456-457). A Tiszánál durvább hordalékot szállító Maros átlagos hordaléktöménysége Deszknél 500 g/m3, a maximum 4.500-10.000 g/m3 körül alakul (1955:511-516). 2.3.1.4

A Tisza vízjárása, vízjátéka

A folyó melletti árterek hasznosítását alapvetően meghatározza, hogy hol, milyen tartóssággal, milyen vízmagassággal várható árvízi elöntés. Az egész Tisza mentén három jellegzetes évi áradásos időszak van. Az első a télvégi-tavaszi hóolvadásos ár; a második a nyáreleji (május-júniusi) vagy esetleg nyári (július) zöldár; és a harmadik az őszi áradás (VÁGÁS 1982:12). A BOGDÁNFFY tagolása szerinti Felső-Tisza vízgyűjtőjének egyes területein a mai éghajlati viszonyok között az éves csapadék 1400 mm felett is lehet. A hegyvidéki vízgyűjtő és a magas csapadék, illetve csapadékintenzitás miatt erről a területről nagy víztömegű, heves vízjárású árvizek vonulhatnak le. Az alsóbb szakaszokon a Tisza vízjárását elsősorban a Közép-Tiszát határoló két mellékfolyó, a Szamos és a Maros nagy árvizei befolyásolhatják. E két folyó vízgyűjtőjén az éves csapadék mindenütt 1000 mm alatt marad, de az Erdélyi

27

medence vízzáró felszínű, dombvidéki jellegű területe miatt vízjárásuk heves (VÁGÁS 1982:11-14). Az újkori folyószabályozások előtt a mederből kilépő vizek gyors szétterülését (az övzátonyokon és a folyóhátakon kívül) semmi nem akadályozta, az árhullámok előrehaladtukban hamarosan ellapultak, és sokkal alacsonyabban is tetőztek, mint manapság (LÁSZLÓFFY 1982:177). A XIX. század elejére jellemző vízrajzi állapotokat és a folyó vízjátékát HUSZÁR Mátyásnak az átfogó szabályozás megindulása előtt, 1823-ban befejezett vízrajzi értekezése alapján becsülhetjük meg. Szerinte a Tiszán általában tavasszal és ősszel előforduló árvizek szintje 16 lábbal (5,05 m) volt magasabb a legalacsonyabb vízállásnál, és ezek az áradások évente visszatértek. Néha nyári árvíz is előfordult, sőt 25 évenként olyan rendkívüli vízállásokat tapasztaltak, amelyek a legkisebb víznél 20 lábbal (6,32 m) voltak magasabbak. Tetőzése idején a Tisza rendszerint 4-5 lábbal (1,26 m – 1,58 m) emelkedett magasabbra a partoknál (1985:22, 24). Éghajlati és domborzati okok miatt a kiöntésektől a legtöbbet a Tokaj feletti szakasz szenvedett, melyet évente esetleg többször is sújthattak árvizek. A Közép- és Alsó-Tiszát főként csak az erősen csapadékos teleket követő hóolvadás dagasztotta meg rendkívüli mértékben (LÁSZLÓFFY 1982:178). Az alacsonyabban tetőző tiszai árvizeknek a tartama lényegesen hosszabb volt, mint napjainkban, mert a kiöntött vizek a terep rendkívül csekély esése miatt csak igen lassan húzódtak vissza a mederbe (LÁSZLÓFFY 1982:177-178). Némelyik, az alföldi átlagos 3,8 cm/km esésnél is kisebb értékkel jellemezhető szakaszon az árhullámok kedvező esetben is körülbelül két hónap alatt vonultak le (SOMOGYI 1980:21). 2.3.1.5

A tiszai árvizek hatása a légnedvesség- és a csapadékviszonyokra

Elsősorban a XIX. századi folyószabályozások kapcsán merült fel az a kérdés, hogy a beavatkozás mennyiben változtatta meg a Tisza-völgy légnedvesség- és páraviszonyait. Főleg az aszályos években bukkantak fel olyan vélemények, amelyek az alföldi területeken uralkodó szárazság fő okaként a síkságokat kiszárító folyószabályozásokat jelölték meg. Már a XIX. század végén fölvetették, hogy az időszakosan vízborította területek csökkenése révén mérséklődött a párolgás, ami maga után vonta a csapadékmennyiség csökkenését. A klimatológiai elemzések alapján a talajfelszín közeli néhányszor 30-50 méteres rétegben valóban csökkent a levegő abszolút- és relatív nedvességtartalma a vízjárta időszakokhoz képest, de az Alföld csapadékviszonyaira a Tisza szabályozása nem gyakorolt bizonyítható hatást. A növénytakaró összetételének megváltozása sem a csapadék mennyiségének csökkenésével, hanem az elöntések elmaradásával, a megváltozott mikroklimatikus feltételekkel magyarázható (SZÁSZ 1992:24). SZÁSZ becslése alapján, a mintegy 1,5 millió hektárra becsülhető ármentesített területen áprilistól július közepéig, a vízjárásos időszakban a párolgás sokévi átlagban mintegy 100 milliméterre tehető (1992:23), ennek alapján a napi párolgás durván egy milliméternek felel meg. Miután a tavaszi és nyári időszakban a Kárpát-medencében átlagosan 20 milliméternyi vizet tárol a légkör, a napi többletpárolgás a helyi csapadékképződés szempontjából klimatológiai értelemben elhanyagolható. KENESSEY a kiterjedt vízfelületeknek önmagukban csekély csapadék-képző hatást tulajdonított. A páradús légtömegek ugyanis megfelelő orografikus viszonyok, kiesőzésre kényszerítő hegységek nélkül nem növelik meg a helyben hulló csapadék mennyiségét (1931:22-25). ANTAL becslése szerint, a tiszai ártereken elpárolgó nedvesség az uralkodó széljárással haladva valahol az Erdélyi-középhegység fölött, vagy a Keleti-Kárpátok térségében emelkedhetett fel a 8 kilométeres csapadékképződési magasságba. Ennek alapján

28

valószínűsíti, hogy a korábban vízjárta területekről elpárolgott többlet 100 mm a Kárpátokban, vagy azon túl növelte a kihullható vízmennyiséget, de nem a párolgás helyszínén (2000:171-183). Klimatológiai értelemben a folyószabályozás okozta, tényleges vízbevételcsökkenésnek tekinthető az a 60-90 milliméternyi vízmennyiség, amelyet az elöntött területek talaja a gyökérzónájában tárolt (SZÁSZ 1992:23). Az elöntés hatására a légnedvességi viszonyok elsősorban a növényállományok belső mikroklímájában változhattak meg, a több ezer négyzetkilométernyi elöntés miatt a mezoklíma is érezhető mértékben, és hosszabb időszakra is módosulhatott. Az árvízzel érkező, szétterülő víztömeg nem okozhattott makroklimatikus érvényű változásokat a Kárpátmedencében, de a vízjárta területeken érezhetően tompíthatta az adott hely kontinentalitásának jellegét (ANTAL 2000:171-183). 2.3.2

A vizes, vízállásos területek kiterjedésének változása a történeti korokban

A vízjárta területek nagysága az újkori folyószabályozásokat megelőző évszázadokban jelentősen változhatott. Ennek elsődleges okai az éghajlat-ingadozások lehettek. Amint azt NOVÁKY a Zagyva vízgyűjtőjén kimutatta, az éghajlatban jelentkező kismértékű ingadozások a vízgyűjtő területre jellemző lefolyásban felerősödhetnek. A Zagyva vízgyűjtőjén a legcsapadékosabb és a legszárazabb területek csapadékának aránya a vízgyűjtőn belül mindössze 1:1,4-1,5; a hőmérséklet szélsőségeinek az aránya 1:1,3-1,4; a lefolyásban azonban ez az arányszám 1:10-11 (1985:89). Az éghajlat-ingadozások okozta kisebb csapadék- és hőmérséklet-változások ezért a lefolyási viszonyokban fölerősödhetnek. Az éghajlat-történeti kutatások alapján az utóbbi évszázadok során jelentősebb változások is fölléptek, amelyek látható módon rányomták bélyegüket a folyók ártéri viszonyaira. Így a történeti időkben visszafelé nyomozva meglehetősen nehéz megállapítani, hogy milyen vízborítottsági viszonyok felelnek meg az ártér „természetes” állapotának. Az eddigi feldolgozások, rekonstrukciók eredményei nem csupán azért fogadhatók fenntartásokkal, mert esetleg az újkori folyószabályozásokat közvetlenül megelőző állapotokat vetítik évszázadokkal korábbra. GYÖRFFY és ZÓLYOMI szerint esetenként a kiinduló adatok is kritikára szorulnak. „Az a kísérlet, mely 1:600.000 térképen kívánta ábrázolni a Kárpát-medence régi vízrajzát („Magyarország vízborította és árvízjárta területei az ármentesítés és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt.” Szerk.: LÁSZLÓFFY V., Bp. 1938), nem számolt a több évszázados változásokkal, de az Alföldre nézve téves előképeken nyugszik és hibás képet ad. A Berettyó és Hármas-Körös rekonstruálásánál pl. nem a 18. századi térképekből indult ki […] az 1938-ban kiadott „vizes térkép” alapjai irányzatosan készített felvételek, amelyek azt a legmagasabb szintet vetítették ki, mely árvíz veszélyének lehet kitéve. Ez a szint azonban nem volt azonos a ténylegesen árvízjárta területtel, hanem azt a legmagasabb szintet ábrázolta, amelyet a gátak közé szorított Hortobágy és a Körösök maximuma elért, s térképes kivetítése az Ármentesítő Társulatok által mind nagyobb terület adóztatását célozta” (1994:34-35). Az újabb vízépítés-történeti értékelések már számolnak a folyószabályozási munkálatok árvízszint-emelő hatásával is. SZLÁVIK szerint ennek révén a magyarországi Tisza-völgyben az ártér területe 16 ezer négyzetkilométerről 21 ezer négyzetkilométer fölé emelkedett (2000:71; 2. ábra). Ez a növekedés természetesen csak azt fejezi ki, hogy a gátak között magasabb vízállás mellett levonuló víztömeg elméletileg mekkora területet önthetne el, ha a töltések közül kiszabadulna az árvíz, a ténylegesen elöntött terület valójában a töredékére csökkent.

29

2.3.2.1

Éghajlat-ingadozások a történeti korokban

A következőkben a teljesség igénye nélkül röviden áttekintem, hogy az utóbbi két évezredben milyen éghajlat-ingadozások léphettek fel a Kárpát-medencében, s ennek függvényében miként változhatott az Alföld „természetes” vízrajzi állapota. Ez az időszak RÁTZ szerint négy fő részre osztható. A Kr.e. I. – Kr.u. IV. évszázad viszonyait jellemző, ún. római optimum idején Pannóniában igen enyhe éghajlat uralkodott. Ezt követően a negyedik század végétől a nyolcadik évszázad derekáig hűvös, száraz vonulat jelentkezett. Ebben az időben Közép-Ázsiát és az Arab-félszigetet tartós szárazságok sújtották, Európában pedig ekkor zajlott le egyes germán népek, valamint a hunok és az avarok vándorlása is. Egyes feltételezések szerint ezek a népmozgások összefüggésben álltak a szárazabbra forduló éghajlattal. A nyolcadik század vége és a tizenharmadik-tizennegyedik század fordulója között a „középkori optimum” helyenként a jelenkori felmelegedésnél is enyhébb klímájú, kedvező feltételei vezettek az észak-atlanti viking kirajzáshoz és az európai gazdasági növekedést elindító „középkori mezőgazdasági forradalomhoz” (RÁTZ 1999:1131). MONYIN és SISKOV felteszi, hogy a IX-XII. században az erdőhatár 100-200 méterrel magasabban húzódott, valamint a szőlőművelés határa is északabbra tolódott: a kilencedik században Dél-Angliára is kiterjedt. A XII. századtól kezdve azonban ezt az optimumot rövid hűvösebb, csapadékosabb ingadozások tarkították (GYÖRFFY – ZÓLYOMI 1994:17, 23). Az ezt követő időszak, a „kis jégkorszak” kezdetét illetően megoszlik a kutatók véleménye, PFISTER a XIV. század elejére, BRADLEY pedig LAMB nyomán a 1560-as évekre datálja. Egyetértenek azonban a korszak végét illetően: ezt az 1830-as évekre teszik, amely után már a jelenkori felmelegedés kezdetével számolnak (RÁTZ 1999:1131). Az éghajlat-történeti rekonstrukció a Kárpát-medencében nem nyúlhat vissza két évezredre, miután csak a XVI. századtól, annak is csupán a második felétől áll rendelkezésre elegendő adat. RÁTZ vizsgálatai alapján a Kárpát-medence „kis jégkorszakában” a XVI. század kezdetétől a XVIII. század végéig az évek mérsékelten hűvösek és tartósan csapadékosak voltak. A XIX. század elején a klíma valamelyest enyhébbé és kevésbé csapadékossá vált. A XX. századi felmelegedést az 1930-as évekig nem követte az évtizedes csapadékátlagok változása, ám az 1940-es évektől kezdődően az éves csapadék mennyisége erőteljesen csökkenni kezdett, s ez a folyamat napjainkban is folytatódik. A vizsgálati eredmények szerint az éveken belül a téli félév (októbertől márciusig) hőmérsékleti idősorai, illetve a nyári félév (áprilistól szeptemberig) csapadék idősorai mutatnak az éghajlatváltozás szempontjából értékelhető tendenciát. A téli félévekben tapasztalható hideg maximum (hőmérsékleti minimum) a XVII. század első felében lépett fel, ettől kezdve rendkívül lassú, ám tartós enyhülési időszak kezdődött, amely egészen a XIX. század derekáig folytatódott. Az átmeneti hűvös időszak után a XIX-XX. század fordulóján megindult a jelenkori felmelegedés folyamata. A nyári félév csapadék idősorai a kis jégkorszakban enyhe, ám tartós többletet mutatnak. A szárazabbá válás a XVIII. század derekán kezdődött, s a XIX. század első felében a nyári félév már egyértelműen száraz volt. A hónapok szintjén végzett vizsgálatok alapján a kis jégkorszakban a tavaszelő és a nyárelő változásai voltak a legszembetűnőbbek. A korszakban a márciusok jobbára hűvösekhidegek voltak, míg a júniusok időjárását a viszonylagos csapadéktöbblet jellemezte. A XVI. század második felét kivéve a júniusok tartósan csapadéktöbbletet mutatnak. A csapadékossá válás fordulópontja a XVII. század első felében volt, csúcspontjai pedig a XVII. század második felére és a XVIII. század második felére estek. A XIX. század második felében a júniusi csapadék magas volt, ezt a XX. század elején alacsony átlagok követték, majd a század második felében ismét csapadékosabbá váltak a júniusok (RÁTZ 1999:1132-1134).

30

Az éghajlati rekonstrukció egyes eredményei jó közelítéssel egybeesnek a Balaton vízállásának történeti változásait vizsgáló régészeti megfigyelésekkel. A kutatók szerint az 1863-ban meginduló rendszeres vízállás-mérések kezdete előtti korszakban, az egyes években is jelentős ingásokat csak a klímaváltozások indokolhatják (SÁGI – FÜZES 1973:247). Ez a megállapítás természetesen csak bizonyos megkötésekkel érvényes, hiszen a „foki malom” 1822-es elbontása után is a tó vízszintje négy lábbal csökkent (SÁGI 1968:456). A Balaton vízszintje a középső kőkorszakban, a mezolitikumban (Kr.e. XII-V. évezred) alacsony volt, csak a fenék legmélyebb részein alakult ki összefüggő víztükör. A neolitikumban, az új kőkorszakban a Balaton vize felmagasodott, de tartósan nem emelkedett a mai vízállások fölé. A bronzkor elejét (Kr.e. 1900 körül) magasabb vízállás jellemezte, a későbbi bronzkorban a mai vízszín alá süllyedt a vízállás (SÁGI 1968:442-443). Az ezt követő történeti korszakokban, majd a népvándorlás korában (SÁGI – FÜZES 1973:255) illetve a kora Árpád-korban, a Balaton vízállása alacsony volt. A vízszint a XIV. században már magasabb (1335-ben 106 m Af.), a XVI-XVII. században tovább emelkedett, a török korban 107 m Af. fölött volt, a balatonföldvári, balatonboglári ókor földvárak és a balatonszemesi törökkori vár egy részét ekkoriban elmosta a víz. A XVIII. században a Balaton vízállása már erősen süllyedő tendenciájú volt, a XIX. század folyamán nagyjából a mai szintet érte el (SÁGI 1968:445, 452, 455). Ennek alapján a népvándorlások korát jellemző hűvös, száraz időszakban, majd az azt követő enyhe éghajlatú korszakban a tó vízállása nem mutatott a vizsgált körülmények között értékelhető változást. A XIV. században már kimutatható vízállás-emelkedés a XIII-XIV. fordulójától fokozatosan beköszöntő kis jégkorszakot jelezheti, míg a török kori vízállásmaximumok egybeesnek a XVII. századra kimutatott csapadékossági csúcspontokkal. A XVIII. századi erős balatoni vízállás-csökkenés és a XVIII. század második felének ismételten csapadékosabb volta között ellentmondás feszül, ennek oka a feldolgozásokból nem derül ki. A Balatonon megfigyelt vízállás-változások megerősítik, hogy az időszakosan csapadékosabbá váló éghajlat hatására megnőhetett az Alföldre futó folyók vízszállítása, illetve az alföldi területekre hulló csapadék is, ami a helyben képződő belvizek mennyiségét növelhette. A két hatás együttesen növelhette az alföldi területeken az időszakosan vagy állandóan vízzel borított területek nagyságát. Az utóbbi fél évezred éghajlat-ingadozásai alapján egy, a kis jégkorszak csapadékosabb időszakával kezdődő alföldi elvizesedést várhatunk, a XVII. és a XVIII. század második felére eső maximumokkal, amelyet a XIX. század elejétől egy lassú szárazodási folyamat követ. A történeti emlékekből kiolvasható táji változások azonban csak az árterek középkori elvizesedését erősítik meg. A XIX. század elején – a szabályozási munkálatok kezdete előtt – nem mutatható ki szárazodás az alföldi ártereken, sőt ellenkezőleg, tovább folyik az elvizesedés – ebbe azonban már az emberi tevékenység is közrejátszhat. A középkori elvizesedéssel kapcsolatban GYÖRFFY György és ZÓLYOMI Bálint rámutat, hogy a vizes területek kiterjedése a táj domborzati sajátosságaitól is függött: „…a Közép-Tisza vidékén a száraz hátság kiterjedése az őskortól a 18. századig lényegesen nem változott, míg a Sárréteké a mindenkori csapadékviszonyoktól függött. […] Egy melegebb, aszályosabb időszak a vízrajzban az álló- és folyóvizek szintjének süllyedését, az erek apadását s a tavak és rétségek összehúzódását eredményezi. Jobban észlelhető az oklevelekben a 12. században elinduló csapadékosabb periódus, és az emelkedő vízszint. A 13-14. századi határleírások, kivált pedig a Zsigmond kori határmegújítások arra engednek következtetni, hogy ekkor az Alföld síkságain több vizes terület volt, mint egy-két évszázaddal korábban, mert a régi határjeleket gyakran nem tudták megközelíteni a vizek miatt.

31

Nedvesebb időszakot jelez a vízimalmok széles körű elterjedése a 13. századtól olyan patakokon, amelynek vize ma sem elegendő malomhajtásra” (1994:15). A szerzőpáros állásfoglalásából az is kiderül, hogy az Alföld elvizesedése már korán, jóval a kis jégkorszak kezdete előtt megindult, vélhetőleg a XII. századtól jelentkező rövidebb, csapadékosabb ingadozások hatására. Az általuk leírtak jól körvonalazzák a két időszak egyikét, a XIV-XV. századot, amikor az alföldi vízrajzi változások nyomai a történeti adatokban szembetűnővé váltak. 2.3.2.2

A középkori elvizesedés a folyóvölgyekben

A fent említett Közép-Tisza-vidéki határleírásokon kívül az alföldi területek elvizesedésére utaló jeleket nem közvetlenül a Tisza, hanem a mellékfolyói vidékéről, illetve a Kárpát-medence egyéb területeiről szóló tájtörténeti vonatkozású feldolgozásokban találhatunk. A változások közül az egyik legjelentősebb a Kisalföldön zajlott le, a XV. század elején vette kezdetét ugyanis a mai Csallóköz végleges kialakulása. A Duna fő ága PTOLEMAIOS Kr.u. II. századi ábrázolása alapján a római korban még a mai Kis-Duna Nyársad (Topol’níky, Szlovákia) – Apácaszakálas (Opatvský Sokolec, Szlovákia) környékéig folyt, ott délnek fordult, úgy ért a mai Komáromhoz. A Csallóközt átszövő medrek fejlődése, változása mellett ez az állapot lényegében a középkorig fennmaradt. A Duna Csalló néven ismert fő ága csupán a XV. század húszas éveiben kezdett áthelyeződni a régi Csallóköz sziget déli oldalára (PÜSPÖKI NAGY 1985:71-80, 139). Lehetséges, hogy a meder áthelyeződésébe a természetes fejlődést felgyorsító éghajlati ingás, a csapadékosabb időjárással összefüggő nagyobb árvizek is közrejátszottak. A Tisza vízrendszerében, a mai Nagyecsedtől körülbelül három kilométernyire délre elterülő homokdombon állt egykor a sárvári monostor és a földvár. A régészeti felmérés alapján a monostor XI. századi kőépítményeit a XV. században mocsári üledék lepte el. Az írott történeti emlékek alapján a romok az 1794-es nagy aszálykor kerültek ismét napvilágra a mocsárból (MAGYAR 1979:101-102). A mocsár itteni térhódításába, az elvizesedésbe a mesterséges beavatkozás is beleszólhatott. VEDRES XIX. századi leírása szerint az Ecsedi-láp szélén kilenc falu állott, míg a BÁTHORIak a 1492-ben fel nem építették Ecsed várát, s védelmére el nem árasztatták a környező területeket (1830:29; KAÁN 1939:167; a vár építését KÁROLYI a XIV. századra teszi 1960:68). PAPP szerint a Körösök és a Berettyó vidékén a Nagy- és a Kis-Sárrét területe a XV. században növekedni kezdett, a két kistájra jellemző mocsárvilág e növekedés nyomán alakulhatott ki. A Kissárréten vastagabb, helyenként 10-12 láb mélyen is megtalálható tőzegréteg képződött, míg a Nagysárréten ugyanez a réteg jóval vékonyabb (1960:78). Ennek alapján PAPP úgy véli, hogy ez utóbbi tájegység mocsárvilága fiatalabb képződmény lehetett. Szerinte a Nagysárrét kialakulása csak a XI-XII. században indult meg, majd a XV. század körül egy erőteljes növekedés lépett fel. E növekedés nyomán a Nagysárrét legalacsonyabb, északnyugati partjáról a XV. század végéig öt település tűnt el nyomtalanul. A Sárrétek környékén számos további település elnéptelenedése már a török kor előtt megindult, eltűnésüket nem lehet kizárólag a török-kor háborús pusztításainak számlájára írni, abban az elvizesedés is szerepet játszott. A két Sárrétet egymástól elkülönítő folyóhát településeit nyugatról a Nagysárrét, keletről a Sebes-Körös emelkedő árvizei a XV. századtól fokozatosan a hát közepére szorították (MÓDY 1986:151-152). A Körösök völgyében ugyanebben az időben egy, az elvizesedésnek látszólag ellentmondó folyamat zajlott le. A Békés vármegye középkori okleveleit összegyűjtő HAÁN munkái alapján GALLACZ úgy látta, hogy Békés vármegyében a három Körös és a Berettyó voltak a fő folyók. A Körösök mentén sok ér, fok, derék, lápos, mocsaras terület volt, de a

32

XIV. századtól kezdődően a XV. századra a kisebb folyók, mint a Hajdu, a Bőz vagy Bűz, az Odivam, a Büngösd, az Itcze, a Veker és a Kórógy jelentékenyen kisebbekké, mintegy erekké, bővizű erekké váltak. Nagy-Harang és Cséfány közt a Leány-ér a XV. század vége felé már kiszáradt. Az egykor igen nagy vizű Ösvény-ér a XV. század közepén túl Nyárösvény néven szerepel és kiszáradásnak indul. Békés vármegye nyugati része a XIII. század végén és ettől kezdve folyamatosan vesztette vízfolyásait, ereit, vizes területeit (1896:164-166). Esetleg erre az elmocsarasodásra utalhat az 1438-ban Gyulavári melletti „Meeler” nevéhez tartozó „stagnum seu rivulus” leírás, ami elmocsarasodott, pangó vízfolyásra utal (JANKOVICH B. 1996:321). A Körösök menti vízfolyások kiszáradását, időszakossá válását MOLNÁR a medrek elzáródásával, feltöltődésével magyarázza. Ezért a vízfolyások eltűnése nem azt jelentette, hogy a területen ebben az időszakban kevesebb lett a víz, hanem azt, hogy a korábban a vízfolyásokban levonuló vizek egyes helyeken megrekedtek és pangó vízborítást okoztak. A medrek feltöltődése, elzáródása természetes körülmények között is végbemenő folyamat, de ebben az esetben az elmocsarasodás fő okaként MOLNÁR a tájhasználat, a gazdálkodás szerkezetében bekövetkező változást, ezzel összefüggésben a vízgyűjtő erdősültségének csökkenését jelölte meg. Szerinte egyrészt a nagyobb teret nyerő gabonatermesztés miatt elszaporodtak a vízimalmok, amelyek a vízfolyásokat keresztben elzáró gátjukkal a gát mögötti meder erőteljes feliszapolódását okozták, másrészt a meginduló hegyvidéki erdőirtások következtében az Alföldre futó vizek hordalékossága, ezzel együtt a feltöltődés sebessége megnőtt (1991-1994. VII.:54). A Körösök vidékén kívül az Alföld más részéről hasonló korabeli feliszapolódást MOLNÁR nem mutatott ki. A felhozott példák alapján pedig nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a Körösök mentén a vízfolyások kiszáradását a sok malomgát, vagy egyszerűen a medrek elöregedése okozta. Valószínű azonban, hogy a MOLNÁR által az Alföld középkori elvizesedésének fő okaként megjelölt helytelen emberi beavatkozás nem a középkorban, hanem a XVIII-XIX. században idézett elő jelentősebb elmocsarasodást. A vizes területek ekkori növekedése ugyanis nem magyarázható az éghajlat csapadékosabbra fordulásával. 2.3.2.3

A XVIII-XIX. századi elvizesedés a folyóvölgyekben

A történeti feldolgozások alapján nyilvánvaló, hogy a tiszai és a dunai ártér a XVII. század végén már nagyobb területeket foglalt el, mint két évszázaddal korábban (DÓKA 1987:8). A vizes területek növekedése azonban nem állt meg az 1600-as évek végén, kiterjedésük tovább nőtt. Ebben a további elvizesedésben a Felső-Tisza vidékén és a Körösök mentén döntő szerepet játszottak az ekkoriban épült új malomgátak. Erről vall HUSZÁR Mátyás 1823-ban született vízrajzi értekezése is. „A hagyomány és az itt lakók tanúsága szerint a Sebes-Körös Sárrétje nevű mocsarat is káros emberi tevékenység alakította ki. Valószínű, hogy a múlt század elején a Körös 3 főágban Szakál és Ugra mellett a Csiket-éren keresztül folyt le, ahogyan ezt a feltöltődés után hátramaradt medrek mutatják. Vésztőnél, Szeghalomnál, Csökmőnél és sok más helyen azonban malomgátakat építettek, amelyek a lefolyást akadályozták, és ennek következtében – mint egyhangúan állítják – állandó mocsár képződött. Sok helyen láthatók templomok és téglaépületek romjai, amelyek magasabb helyeken álltak. Így kétségtelen, hogy e nádas pusztaságot egykor számtalan ember lakta, azonban az a szabad lefolyást akadályozó malomgátak létesítése miatt a lakosság számára használhatatlanná vált” (HUSZÁR 1985:34 – a kiadványban szereplő szerkesztői kiemelésektől eltekintettem). A Berettyó Sárrétjén, a Nagysárréten a víz terjedése miatt 1751-ben a régi helyéről a maira költözött Szerep lakossága, hogy a mocsárból kijárója legyen. Egy évszázad múlva azonban, 1851-ben már az új faluból is csak egy mesterséges töltésen, gáton át járhattak ki a

33

falubeliek (PAPP 1960:80-81). Ebben az esetben a vízjárta területek növekedésének oka, a mesterséges hatás szerepe nem tisztázott, csak a növekedés ténye adatolt. A malomgátakon kívül a korai vízszabályozási kísérletek is esetenként növelhették a vizes területek nagyságát. Az árvizek kitörési helyeinek elzárása miatt ugyanis a mentetlen részeken megnőhetett a vízborítás. 1793 júniusában Sarkad mezővárosa a Fekete-Körös csekély esőzésekből eredő rendkívüli kiáradásának okát kutatva „Fekete Gyarmaton felyül T. Arad vármegyében, szinte a falu alatt találtunk két canálisra melyek a Fejér (így!) Kőrösnek ki áradását most azon canálisok közzül egyik 45. másik közel 18 öll hosszúságú töltésekkel gerendákkal meg erőssitve ugy meg vagynak fojtva, hogy a vizet a folyamatról el fogván, a Fejér Körös felől valórésznek ugyan a mint hallatik használ, de bezzeg Anth, Kötte Gyán, helységeknek és Sarkadi határnak szenvedhetetlen és orvoslásra méltó károkat szokott okozni.” Ezért a város a „meg irt kárt okozó fokon lévő töltésnek megvizsgálását” kéri (MERVÓNÉ É.n.:455; HBML. IV. A. 1/b. 158. ftsz. Fasc. IV. No. 35/1793). (Vö.: M6.1.) Az idézet első része nem teljesen világos. A bal parti Feketegyarmatnál (Iermata Neagră, Románia) nyilván a Fekete-, és nem a Fehér-Körös kiszakadásait, a Gyarmati Fok kitorkollását zárták el. Itt valószínűleg egyszerű elírásról van szó. Így érthető, hogy a Fekete-Körös jobb partján fekvő Ant (Ant, Románia), Kötegyán, Gyulavári és Sarkad lakóinak ez az elzárás kárt okozhatott. A sarkadiak a rendkívüli árvíz okát nyilván abban látták, hogy a Fekete-Körös bal partján elzárt fokok miatt a felduzzadó árvíz a jobb parti települések határát a korábbinál nagyobb mértékben öntötte el. A Körösök mentén a kezdeti folyószabályozási próbálkozások felülvizsgálata során 1829 augusztusában a kiküldött bizottság azt tapasztalta, hogy a Sebes-Körösnél Komádi határának csak egy hatoda száraz. Megállapították azt is, hogy a szabályozás megkezdése előtt a területen kevesebb volt a víz. Korábban a Körös több ágán folyt le a víz, amikor azonban a Csiket-eret kimélyítették, az ér alsóbb szakaszán, a vésztői, szeghalmi határokban megnőtt a víz mennyisége. A csatornák nem kellő kiépítettsége miatt Sarkadot is elöntötte a víz. A bizottság úgy találta, hogy a korábbi vármegyei munkákon kívül ez egyes községek és birtokosok egymás ellen is építkeztek (DÓKA 1997:90-91). Ebben az esetben ismét a nem kellően átgondolt, illetve a nem kellő alapossággal végrehajtott beavatkozások okoztak nehézséget. VÁGÁS szerint „Az éghajlattörténeti áttekintés kétségtelenné teszi, hogy az Alföldünkön és annak peremén tapasztalt elvizenyősödést sokkal inkább az időjárásnak tartós csapadékossága okozta, mint a törökdúlás, vagy egyéb emberi tevékenység, illetve annak hiánya” (2000:693). Ez a kijelentés valójában csak a középkori elvizesedés vonatkozásában tekinthető megalapozottnak. A XVIII-XIX. század fordulóján a helyi érdekek által vezérelt mesterséges beavatkozások jelentősen, valószínűleg az időjárás csapadékosságától jelentősebb mértékben járultak hozzá a folyók menti területek elvizenyősödéséhez – bár ezt részletesebb feldolgozások híján egyelőre nem lehet eldönteni. A Kárpát-medence elvizesedésével kapcsolatban vitát váltott ki az is, hogy ebben a folyamatban milyen szerepet játszott a terület erdősültsége és az erdők vízjárás-szabályozó hatása. A következőkben ezt a kérdést járjuk körül. 2.3.3

Az erdők hatása az alföldi árterek vízháztartására

A talajfelszínt borító növénytársulások közül az erdők lefolyás-szabályozó hatása a legnagyobb a Tisza vízgyűjtőjében. A Felső-Tisza-vidék térségében jelenleg fennálló éghajlati viszonyok mellett, az évi 700 mm feletti csapadékmennyiségű területeken az erdő mindenütt kialakul, még a melegebb helyeken is. A 600 mm alatti csapadékmennyiségű meleg területeken az erdő a magas párolgás miatt már nem él meg. A szárazföldi éghajlatra jellemző nagy évi hőmérséklet-ingadozás ugyanis, különösen ha az csapadékhiánnyal párosul, 34

nem kedvez az erdő kialakulásának. A csapadékhiányt az alföldi árterületeken a folyók által szállított és szétterített víztömeg pótolhatja, lehetővé téve ezzel az erdő kialakulását (ILLÉS – KONECSNY 2000:170). Az alföldi árterek vízháztartásában játszott szerepük alapján el kell különítenünk az ezeken az ártereken kívül, a hegyvidéki vízgyűjtőn lévő erdőket, illetve az alföldi árterek erdeit. 2.3.3.1

A hegyvidéki erdők hatása

A hegyvidéki, csapadékosabb vízgyűjtőjű területek erdei elsősorban az árhullám összegyülekezésének lassításában és az erózió megakadályozásában játszanak fontos szerepet. Az ukrajnai Kárpátokban végzett vizsgálatok alapján az erdős lejtőkön az átlagos felszíni lefolyás a felére, a maximális lefolyás értéke a negyedére csökken. A talajba szivárgó, a felszín alatti vizek utánpótlását növelő csapadékhányad egy része a szárazabb időszakokban jut a folyókba, ezért erdős vízgyűjtőjű vízfolyáson a kisvízi időszakban tizenkétszer nagyobb vízhozam képződik, mint az erdőtlen vízgyűjtőjű területeken. Az erdők vízvisszatartó hatása több tényezőből tevődik össze. A 20 millimétert meghaladó csapadékból a fák koronaszintjében lomb nélküli bükkösökben 3 mm, vegetációs időszakban 8 mm, fenyvesekben 10 mm marad vissza. Az erdőtalajok avarrétegének tulajdonítható vízvisszatartó hatás bükkösökben 5-7 milliméterre, fenyvesekben 4-6 milliméterre tehető. A víztároló kapacitás a bükkösök talajánál 130 mm, a fenyveseknél 120 mm körül alakul. Az erdőtalajok víztározási kapacitása így egy-kétszer több a mezőgazdasági művelés alatt álló talajokénál. Összességében a gazdag, sűrű növényzetű bükkösök vízvisszatartó kapacitása 145 milliméterre, a fenyveseké 135 milliméterre, az erdőmentes területeké 110 milliméterre tehető. Azzal is számolni kell, hogy az erdők lefolyás-szabályozó képességének határa van. Érett erdők esetében ez 175 mm/nap érték körül alakul. Amennyiben azonban a csapadék nem száraz, hanem nedves időjártást követően esik, a lefolyás-szabályozó képesség akár felére is csökkenhet. Az erdőművelés, az erdőletermelés is jelentősen növelheti a terület lefolyását (ILLÉS – KONECSNY 2000:173-175). Az erdőfelület kisebb mértékű csökkenése még kedvező is lehet árvízvédelmi szempontból, miután a beszivárgás enyhe növekedésével a felszíni lefolyás csökken, és a felszín alatti lefolyás megnő (NOVÁKY – SZESZTAY 2002:312-313). Általában 30 százalék alatti erdőletermelés esetén a felszínközeli lefolyás csak kismértékben változik, e felett azonban hirtelen megnő. A tarvágásos területeken az árhullám idején lefolyt víztömeg 60-140 százalékkal, a maximális vízhozam 200-400 százalékkal is megnövekedhet. A kisvízhozamok ugyanakkor harmadukra-hatodukra csökkenhetnek (ILLÉS – KONECSNY 2000:173-175). Az Amerikai Egyesült Államokban a Mississippi-völgye 1927-es rendkívüli árvize után végzett vizsgálatok során azt állapították meg, hogy a fenyőerdők talajában a humuszréteg 11,6 milliméter, a bükkerdők talajában a humuszréteg 5,57 milliméter vizet tart vissza. A mérések alapján a 12-20 éves ültetvények esetében 5,08 milliméter vízvisszatartást számítottak. A különböző talajok és talajrétegek vízvisszatartásában jelentős különbség mutatkozott, elsősorban a fizikai talajféleség, a humusztartalom és a mélység összefüggéseiben. A felső egy lábnyi (30,48 cm) rétegben az agyagos homok közelítőleg 54 milliméter, az agyag 69 milliméter, a humusztalaj 137 milliméter vízoszlopot tartott vissza. A Kínában végzett kísérletek alapján az erdőtlen területek lefolyása átlagában 47-szerese volt az erdős területekének, míg a szélső arány 26-szoros és 132-szeres volt (KUN 1931:94-95, 98, 100). Nagyobb vízgyűjtő-területek vonatkozásában az erdősültség csökkenésének hatását JAKUCS becsülte meg. Szerinte a teljesen beerdősült, középhegységi jellegű vízgyűjtőkön a

35

lomberdőnek minden tíz százaléknyi területvesztesége az éves lefolyási koefficiensnek öt százalékos növekedését vonja maga után. A csökkenő erdőzet mellett ugyanakkor az esőcsapadék intenzitásától függően fokozódhat a lefolyási hányad kontinentalitása is. A folyók vízjárásában az erdőirtások hatására fellépő kilengéseket az esőcsapadék eloszlásának és intenzitásának változása tovább növelheti. A ritkábban, és nagyobb intenzitással hulló csapadékmennyiség hatására a folyók vízjárásában tovább csökkenhetnek, és tartósabbakká válhatnak a minimumok, ugyanakkor egyre sűrűbben léphetnek fel áradási maximumok. Vagyis a vízjárás egyre lüktetőbb jellegűvé, megbízhatatlanabbá válik (1982:222-223). A lefolyás intenzitását azonban nem csak az erdőirtás növelheti meg, bizonyos esetekben az erdősült vízgyűjtőről magasabban tetőző, hevesebb árhullámok vonulhatnak le, mint ha ugyanaz a vízgyűjtő erdőmentes terület lett volna. Erre elsősorban akkor kerülhet sor, ha az erdőben felhalmozódott, és az erdő hűvösebb árnyékában olvadásában késleltetett hótakaró a későbbi meleg eső hatására hirtelen elolvad, és az olvadásból származó víz hozzáadódik a csapadék mennyiségéhez (NÉMETH 1954:147). Ez a jelenség a kárpátaljai bükkösök zónájában igen gyakori (ILLÉS – KONECSNY 2000:175). Meg kell emlékeznünk arról is, hogy a hegyvidéki erózió csökkentése révén a hegyvidéki erdők áttételesen az alföldi árterek feliszapolódását is befolyásolják, miután a kevésbé erodálódó vízgyűjtőről lefutó árvizek hordaléktartalma alacsonyabb (MOLNÁR 19911994. II.:38, IV.:36). A Tisza hordalékszállításánál említett vizsgálatok azonban rámutattak arra, hogy jelenleg ismeretlen az alföldi ártereken szétterített hordalékban a hegyvidékről lehordott, illetve a partelmosásból, medermélyítésből származó anyag aránya, így ezt a hatást egyelőre nem lehet számszerűsíteni. A hegyvidéki erdők hatása tehát összetett, az árvíz összegyülekezését tekintve általában lefolyáslassító, de esetenként lefolyásgyorsító is lehet. Az ártéri növényzet szerepe a helyi vízháztartásban látszólag kevésbé összetett – bár ebben a kérdésben is két fő nézet alakult ki. 2.3.3.2

Az alföldi ártéri erdők hatása

Az alföldi ártereken a víz közelségét, a talajvízszint változását, a vízzel borítottság gyakoriságát és időtartamát a növényzet „mérőműszer pontosságával” jelzi (ANDRÁSFALVY 1973:9 – a kiemelés a szerzőtől). Ez elsősorban az alacsony ártéren, a mélyártéren igaz, ahol a növénytakaró elsődlegesen az évi rendes árvizek, és nem az éghajlati adottságok hatására alakul ki (azonális). A növényzeten belül a vízjárásra gyakorolt hatásuk és a gazdasági hasznosíthatóságuk alapján külön kell értékelni az árterek fás társulásait és a lágyszárúakból álló társulásokat. A kérdéssel foglakozó szerzők jelentős vízjárás-módosító hatást az ártéri társulások közül csak az erdőknek tulajdonítanak. ORTVAY, HAÁN és GALLACZ tájtörténeti feldolgozásai nyomán KÁROLYI az alföldi erdők legfontosabb vízháztartás-szabályozó hatásaként a csapadék visszatartását jelölte meg. Szerinte a magasabb alföldi területekről az erdők eltűnése szükségszerűen vezet a magasabban fekvő, mezőséggé váló területek aszályossá válásához, ugyanakkor a mélyebben fekvő ártéri részek a gyorsabban, nagyobb részében levonuló víztömeg miatt elmocsarasodnak (1960:19). Az említett korábbi feldolgozások, illetve KAÁN Károly állásfoglalására építve jelentette ki LÁSZLÓFFY is, hogy „Nem szabad (…) azt hinni, hogy a tiszai Alföld a múltban egyetlen mocsárvilág volt. Területének 2/3-án évszázadokon át kiterjedt eredők uralkodtak, amelyeket fokozatosan pusztított ki az ember” (1982:164). Lényegében ugyanezekre a forrásokra megy vissza MOLNÁR véleménye is, aki szerint a honfoglalás körül az Alföld kétharmadát, de mindenképpen több mint felét erdők borították (1991-1994. VII:53). MOLNÁR az alföldi hátságok erdeinek hasonló szerepet tulajdonít, mint

36

KÁROLYI (1991-1994. II.:38, VII.:55, IX.:29). Egy helyen ugyan nem az alföldi, hanem az ártéri erdők kiirtásának vagy kipusztulásának tudja be a hátságok kiszáradását és az árterek elmocsarasodását (1991-1994. VI.:80), de itt valószínűleg csak elírásról van szó. MOLNÁR jelentős szerepet tulajdonít az ártéri erdők alomrétegének, mivel az a felszínt elöntő és a talajt feltöltő árvízből kiszűre a finomszemcsés hordalékot, ami egyébként eltömítené a talaj hajszálcsöveit, és meggátolná a talaj vízzel való feltöltését (1991-1994. IX.:29). Az általa hivatkozott tanulmány az erdőalomnak ezt a szűrő hatását nem a vízállásos területekkel, hanem a felszíni lefolyást csökkentő talajba szivárgással kapcsolatban tárgyalja, és elsősorban a hegyvidéki erdők alomrétegének fontosságát emeli ki (KUN 1931:98-99). Az elvégzett egyszerű átfolyásos kísérletek az ártéri viszonyokat is jellemezhetik, azonban mindenképpen terepi mérésekkel kellene megvizsgálni, hogy milyen összefüggés van az elöntött talajok vízzel való feltöltődése és alommal való borítottsága között. Az eddig említett vélemények lényegében az okleveles adatok feldolgozása alapján értékelik az Alföld erdősültségének vízháztartás-szabályozó erejét. Az alföldi vízgyűjtők fajlagos lefolyását, illetve annak változását nem számszerűsítik, így valójában nem értékelik ténylegesen az alföldi hátságok erdősültségének vagy fátlanságának az alföldi árterek vízháztartására gyakorolt hatását. Nem számolják ki részletesebben azt sem, hogy az alacsony és magas árterek erdősültsége vagy fátlansága függvényében hogyan változhat számszerűen az ártéri vízvisszatartás, mekkora vízmennyiségek és milyen formában tárolódhatnak az ártéren. Az alföldi erdők szerepét ORLÓCI István másként, és nyilvánvalóan helyesebben látja, mint az okleveles forrásokból kiinduló szerzők. Szerinte az alföldi területeken az erdők elsődleges vízháztartás-szabályozó szerepe nem a hátsági területek lefolyásának lassításában, hanem a mélyebb ártéri területeken a víz visszatartásában és hasznosításában kereshető. Rámutatott, hogy az alföldi éghajlat sajátosságai mellett a rendszeresen vízjárta, illetve belvízzel elöntött területeknek, illetve a természetes erdőkkel borított területeknek a hosszabb távú vízháztartási mérlegekben egymást helyettesítő szerepük van. Ennek oka a két területfajta magas fajlagos párolgása, illetve párologtatása. ORLÓCZI szerint az erdők hatására az Alföldön a XV. századig jóval kevesebb vízállásos terület volt, mint később, az erdőpusztítások utáni XVIII. században. A vízállásos területek kisebb arányát azzal magyarázza, hogy az alföldi erdők tulajdonképpen szivattyúként működve megcsapolták a felfelé irányuló szivárgást és szabályozták a talaj fedőrétegének vízháztartását, valamint a térszín hőháztartását (1991:206). Így az esetleges vízfelesleget is az alföldi erdők a légkörbe párologtatták el, ezzel megakadályozták a nagyobb kiterjedésű, tartósan pangó vizes területek kialakulását. Az alföldi erdőirtás tehát nem a magasabb síksági területekről való lefolyás gyorsítása, hanem a mélyebb fekvésű területeken csökkenő párologtatás és fajlagos párolgás révén idézhette elő az elvizesedést Az alföldi árterek felszíni vízforgalmába a vízmedrek, vízterek fejlődését módosítva is beleszólhat a növényzet. Ez a hatás az ártéri tavak esetében az állóvizek elöregedésében és feltöltődésében, eutrofizációjában nyilvánul meg. Hasonló folyamat mehet végbe az időszakos, vagy időszakossá váló vízfolyásoknál is, ha a mederben megtelepedő növényzet eltömi a víz útján. Ennek következtében az áradáskor a mederbe beömlő víz megreked, megállva hordalékát lerakja, feliszapolja a víz korábbi útját. Ebben az esetben tehát a növényzet a meder pusztulását segíti elő. A medrek eltömődését azonban nem csak serkentheti, hanem mérsékelheti is a növényzet. FELSŐ Barnabás, a Duna-Dráva Nemzeti Park természetvédelmi őrének megfigyeléséből tudom, hogy a fokok partján álló árnyékoló fasorok, erdősávok hatékonyan megakadályozzák az időszakosan megtelő vízmedrek felgazolódását és eltömődését. Az árnyékoló fák így az ártéri medrek fennmaradásához is hatékonyan hozzájárulhatnak.

37

Összességében a vízgyűjtő növényzetének vízjárás-szabályozó hatását csak fő vonásáiban, de nem minden részletében tekinthetjük tisztázottnak. Ez hozzájárul a növényzet szerepét megítélő sokszínű, gyakran találgatásokra épülő vélemények kialakulásához. A véleménykülönbségek erőteljesen megmutatkoznak akkor is, ha a Kárpát-medence, és különösen az Alföld erdőtakarójának történeti változásai kerülnek a nézetek kereszttüzébe. 2.3.3.3

A Kárpát-medence erdőtakarójának változása a történeti korokban

A pollenstatisztikai eljárás alapján az elmúlt évezredek, a földtörténeti jelenkor növénytakaró-összetételének lényeges vonásai megállapíthatók, de a módszer a rövidebb, kisebb ingadozások kimutatására csak korlátozottan ad lehetőséget (GYÖRFFY – ZÓLYOMI 1994:16). A Kárpát-medencében a késői neolitikum és a bronzkor idején (Kr.e. 2500-800) hűvös, nedves éghajlat uralkodott. Ez volt a legzártabb erdők időszaka: a záródó tölgyesek mellett elterjedt a gyertyán, gyakoribbá vált a bükk. Az árterületeken a liget- és láperdők viszonylag kiterjedtek voltak, a löszterületeken azonban már ekkoriban megmutatkozott a pásztorkodó, földművelő népesség hatása a növényzet alakulására, megjelentek a gabonafélék (ZÓLYOMI 1952:551; JÁRAINÉ KOMLÓDI 1966:198-199). A Balaton környékén a tavi iszap alapján a mezőgazdasági termelés előrenyomulásával már a késői neolitikumban, majd a bronzkorban és a szőlőkertes római korban csökken az erdősültség. Kiterjedtebb mezőgazdasági művelés és nagyobb mérvű erdőirtás azonban csak a kora középkortól, közelebbről csak a késő avar és a Karoling kortól mutatkozik erőteljesen (GYÖRFFY – ZÓLYOMI 1994:16). SOÓ szerint a magyar királyság megalakulásával megváltoztak a művelődési viszonyok, egy erdőkímélő korszak vette kezdetét (1964:95). Ez a vélemény a középkori Magyarország jogszokását összefoglaló Hármaskönyvre alapozható, amely szerint abban az időben nem a szántók, hanem a kiterjedt erdőségek, gyümölcsösök és halastavak képezték a legnagyobb gazdasági értéket (WERBŐCZY 1989:217, 219; MOLNÁR 1991-1994. II.:40; V.:70). A pollenstatisztikai vizsgálatok közreadott eredményeiben ennek az erdőkímélő korszaknak nem látszik nyoma. Lehetséges, hogy a beálló művelődéstörténeti változás túl rövid volt, vagy túlságosan kis ingást okozott ahhoz, hogy hatása pollenstatisztikai módszerrel kimutatható legyen. Az erdőkímélés időszaka ugyanis történeti léptékben csak rövid ideig tarthatott, ha volt egyáltalán ilyen; az Árpád-kor második felétől, a XII. századtól jelentősebbé váló szántóföldi művelés már a korábbi alföldi erdőterületek csökkenését okozhatta. Az Alföld honfoglalás-, illetve államalapítás-kori erdősültségének megítélése – így az „erdőkímélés” is – erősen vitatott. A talajtani vizsgálatok alapján például a Hortobágyot már a bronzkorban sem erdő, hanem sztyep-szerű, szikes foltokkal tarkított puszta borította, és ez a későbbiekben sem változott (BARCZI 2000:132, 134-135). LÁSZLÓFFY korábban idézett állásfoglalása, amely KAÁN Károly véleményére megy vissza, az Alföld erdősültségét a terület kétharmadában határozza meg. Ez a nézet alapvetően a történeti források, okleveles erdő-említések áttekintéséből fakad. Ezek a történeti források azonban, mivel többnyire csak az erdők nevét említik, nem adnak biztos támpontot arra nézve, hogy az adott erdő milyen állapotú, korú, összetételű volt. Az erdőt említő oklevelek alapján CSŐKE megállapítja, hogy a folyók mentén, illetve az Alföld peremén korábban jelentős erdőségek voltak. Erdővel kapcsolatos adat egyedül Külső-Szolnok megye területéről nem került elő a középkorban. Bár a megye területéről, akár az egész Alföldről igen kevés adat áll rendelkezésre, ez mégis arra utal, hogy ebben a korban ez lehetett az ország legfátlanabb vidéke (1980:100-101). A hidrológiai folyamatokból kiinduló ORLÓCZI az Alföld erdősültségét a jelenlegi körülbelüli 10 %-kal szemben a honfoglalás korában 25-28 %-ra teszi (1991:206), tehát jóval szerényebb mértékű erdősültséget tételez fel, mint az okleveles adatok alapján becslő kutatók.

38

Annyi bizonyos, hogy az Árpád-kor végétől az alföldi erdőterületek folyamatosan csökkentek, amit alapvetően a túllegeltetés és a szántóföldi művelés okozott. KÁROLYI szerint a középkori Magyarország középső harmadán, az Alföldön az erdőpusztulás a XVI. század végére lényegében lezárult. Az erdőirtás újabb hullámai pedig a következő században az ország újabb harmadát – a hegyvidéki területeket – öntötték el (1960:69). KAÁN szerint a hegyvidéki erdőirtások fő oka a középkortól nagyban kifejlődő bányaművelés és a kohóművek faszükséglete, valamint a síkvidéki területek tutajozott fával való ellátása volt (1939:165). Az erdőirtás később, a XVIII. századi osztrák uralom idején a már hagyományos igények mellett a hamuzsírtermelés erőltetése miatt is újabb lendületet kapott (KÁROLYI 1960:70). Az Alföld peremén, a szántóföldi művelésre kevésbé alkalmas vízjárta részeken, helyenként még ekkor is jelentős volt az erdősültség. Az első katonai felmérés szelvényei alapján a XVIII. század végén a Szatmár-Beregi síkság több mint felét, a Nyírség körülbelül egyharmadát erdők borították. A Szamosköz erdősültsége ebben az időben még 60-65 százalékos volt (FRISNYÁK 1995b:203, 245). Az utóbbi két évszázadban az erdők jórészt eltűntek ezekről a területekről. A Tisza-menti árterek erdősültségéről annyit jegyezhetünk meg tehát, hogy az nem volt egynemű. A Felső-Tisza mentén helyenként még a XVIII. század végén is kiterjedt erdőségek voltak, míg a Közép-Tisza vidéke már az Árpád-kor végén is az ország legfátlanabb részei közé tartozott. A következő fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogy erről a vidékről milyen fok nevű vízmedrekről maradtak fenn térképi adatok.

39

3.

A MAGYARORSZÁGI TISZA-SZAKASZ EGYKORI FOKAI KÉZIRATOS TÉRKÉPEKEN

3.1. Az egykori fokok történeti forrásai Saját kutatói munkám során az újkori folyószabályozások előtti fokok történeti forrásai közül alapvetően a XVIII-XIX. századi kéziratos térképeket tekintettem át. A legnagyobb anyagot a Magyar Országos Levéltárban őrzött helytartótanácsi, kamarai térképek, és az egykori Vízrajzi Intézet tiszai mappái jelentették. Ezt egészítették ki a területileg számításba jövő megyei levéltárak úrbéres és törzsanyagbeli térképei. A vizsgálódás során átnézett térképek közül azok bizonyultak a legfontosabbaknak, amelyek az áttekintett terület jelentős részét vagy egészét lefedik. A magyarországi Tisza-szakaszon ábrázolt egykori fokok elhelyezéséhez, a különböző névváltozatok elkülönítéséhez alaptérképként a Hadtörténeti Múzeum Térképtárában őrzött első katonai felvételezés szelvényeinek másolatát használtam. Az alaptérképként használt lapok értékeléséhez figyelembe kellett vennem a felmérés idején jellemző időjárási viszonyokat is. A vizsgált terület felmérése 1783-1784-ben volt (CSENDES − N. IPOLY 1977:175). E két év közül 1783 időjárása az izlandi Hekla májusi kitörése, a légkört szennyező vulkanikus hamu miatt sajátosan alakult. A nyár meleg, száraz volt, éjjelente szokatlanul erős lehűlésekkel. Ezt kemény, hosszú, csapadékos tél követte. A következő év áprilisában a Tisza hirtelen kiáradt, július közepéig sem tért vissza mindenütt a medrébe. Az 1784-es nyár további része száraz volt, az ősz hűvös, fagyos (RÉTHLY 1970:301-320). LIETZNER Keresztelő János, Heves és Külső Szolnok törvényesen egyesült vármegyék hites mérnöke ekkor maga is a Tisza felmérésén dolgozott, s beszámolója alapján 1784-ben a hatalmas vizek miatt még augusztusban sem dolgozott a terepen (SUGÁR 1989:44). Jellemző, hogy az első katonai felmérés csak a legnagyobb tavak esetében jelöl összefüggő víztükröt, számos olyan vízállást mocsaras területként tüntet fel, amelyet az évekkel, évtizedekkel későbbi községi, úrbéri térképek nyílt vízfelületként jelölnek. A felmérés térképlapjaihoz külön szöveges országleírás is készült. Miután ennek során elsődlegesen a szárazföldi közlekedés katonai céljait, a hadvonulás biztosítását tartották szem előtt, a vízrajzi leírások kissé elnagyoltak (DÓKA 1986:164). A Tiszát ábrázoló térképlapokhoz tartozó, átnézett szövegek nem említenek fokokat. A fok-nevek tekintetében a vizsgált Tisza-szakaszt ábrázoló térképszelvények maguk sem túl gazdagok, összesen tizenkilencet találtam (2. táblázat). Készítése idején, és azt követően is az első katonai felmérés anyaga hadititoknak számított, ezért lapjait nem használhatták a későbbi vízrajzi felméréseken dolgozó mérnökök. Így önálló munkán alapulnak azok a csaknem azonos időből származó, nagyobb területeket ábrázoló térképsorozatok, amelyek a korabeli Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyékhez, illetve a korabeli Csongrád vármegyéhez tartozó Tisza-szakaszokat ábrázolják. Az előbbi felmérést, a korábban elhunyt KRIEGER Sámuel „instructio”-ja alapján LIETZNER Keresztelő János végezte, a térképlapokat segédmérnöke, SÁNDOR József rajzolta meg (HML. T. 117. [1783-1790.]; HML. T. 118. [1783-1790.]). KÁROLYI megállapítja, hogy a kiskörei Tisza-szakaszon ez a felvételezés gazdagabb vízrajzi anyagot tartalmaz és differenciáltabb terepalakulatokat ismertet, mint az első katonai felmérés vonatkozó szelvénye. A két mérnök munkájának megbízhatóságát számos későbbi mappa támasztja alá, az általuk rögzített vízrajzi elemek, vagy legalábbis azok nyomai csaknem valamennyi

40

szabályozási célú vízrajzi felvételen, társulati térképen fellelhetők (KÁROLYI – NEMES 1975a:111-112). A Csongrád megyei folyórészletet ábrázoló XVIII. századi sorozat hasonlóan részletes, névanyaga esetenként gazdagabb, az ábrázolás pontossága és kivitele azonban nem ér fel LIETZNER és SÁNDOR munkájával (OL. S.12. Div. XI. No. 126./6. [1790.]). A FelsőTisza vidékéről is fennmaradt néhány fontos XVIII. századi felvétel, így SEXTY Andrásnak a Bereg, Ung, Zemplén és Szabolcs megyei folyószakaszt ábrázoló felmérése (OL. S.80. Tisza 13. [É.n.]), HANKUSS Jánosnak a Bereg megyei Tiszát ábrázoló térképlapjai (OL. S.12. Div. XI. No. 126./2./a-b. [1792.]), illetve a Tiszaújlak és Jánd közötti szakaszt ábrázoló sorozat (OL. S.80. Tisza 9. [É.n.]). Ezek a felmérések azonban fok-nevek tekintetében szegények.

2. táblázat A magyarországi Tisza-szakasz fokai az első katonai felvételezés térképlapjain A fok neve: Csire fok Gyuro Foka Kassai fok Kárázos Fog Kinteten Fok Kis Kerös Fok Lázár fog Lyány fog Morotwa Fok Morotwa Foka Nagy ganos fok Öredwinfok, Oredvin Fók Pey Fok Pityoka Fog Say Fog Sárkány Fok Sombikos Fog Szilagy Fok Tetüwar fok

Település: Újtitkos Újszentmargita Kesznyéten Taktaharkány Egyek Tiszafüred Taktaharkány Kisköre Tiszafüred Poroszló Kesznyéten Tiszatarján Tiszadorogma Kisköre Jászkisér, Pély Nagyfa Taktaharkány Egyek Újtitkos

Térképlap: Coll. XXII. Sect. XV. Coll. XXII. Sect. XVII. Coll. XXII. Sect. XV. Coll. XXII. Sect. XIV. Coll. XXI. Sect. XVII. Coll. XXI. Sect. XVII. Coll. XXII. Sect. XIV. Coll. XX. Sect. XIX. Coll. XXI. Sect. XVII. Coll. XXI. Sect. XVII. Coll. XXII. Sect. XV. Coll. XXII. Sect. XV-XVI. Coll. XXI. Sect. XVI. Coll. XIX. Sect. XIX. Coll. XIX. Sect. XIX. Coll. XIX. Sect. XXIX. Coll. XXII. Sect. XIV. Coll. XXI. Sect.XVII. Coll. XXII. Sect. XV.

A tiszai fok-nevek legfontosabb térképi forrásai közé tartozik a HUSZÁR Mátyás vezetésével készült két felvétel, amelyek a folyó Tiszahalász és Szeged közötti (OL. S.80. Körös 39. [1822.]), illetve a Rakamaz alatti szakaszát ábrázolják (OL. S.12. Div. XI. No. 61. [1830.]). A Tisza-szabályozást előkészítő, LÁNYI Sámuel vezette felmérés térkép- és tervanyaga részben már korábban szétszóródott, zömmel a pedig a II. Világháború során pusztult el (KÁROLYI − NEMES 1975b:10). A fennmaradt, vizsgálódásom idején kutatható részletes térképlapok a mai országhatáron kívül eső – zömmel délvidéki – területeket ábrázolnak (OL. S.80. Tisza 60. [É.n.]). Ebből a felmérésből a korabeli Heves megyére vonatkozó, kisebb méretarányú áttekintő lapok másolatai az egri levéltárban megmaradtak (HML. T. 119. [1833-1844.]). A második katonai felmérés térségünket érintő lapjait (néhány korábban készült felsőtiszai szelvény kivételével) már a rendszeres szabályozás megindulása után, 1858 és 1861 41

között, zömmel 1860-1861-ben mérték fel. A nagy pontosságú térképlapok jól mutatják a folyamatban lévő szabályozási munkák eredményeit is. A gazdag helynévanyagú felméréseken a főmederből kivezető fokok közül keveset neveztek meg, de ezek a medrek az épülő töltések miatt sok helyen ekkorra már el is veszítették jelentőségüket. A felmérés két, számunkra legfontosabb éve, 1860 és 1861 az időjárás tekintetében vegyes képet mutatott. 1860-ban a csapadékos tavasz után a nyárelő száraz volt. 1861-ben a februári tavaszt májusban rendkívüli fagyok és havazások követték. A csapadékos június után egy rendkívüli aszály vette kezdetét, 1863 szeptember végéig jelentősebb csapadék nem hullott (RÉTHLY 1998:504-506). E két évből tehát az előbbi átlagos, az utóbbi aszályos volt. Vagyis a második katonai felvétel szárazabb években történt a Tisza mentén, mint az első felmérés. A kutatás során a legfontosabbnak bizonyult, nagyobb területeket ábrázoló térképek, térképsorozatok névanyagát részben ismétlik, részben kiegészítik az egyes Tisza-menti települések hasonló korú térképei. Ezek többnyire a települési határok rendezéséhez, vagy az elkülönözéshez készített részletes, gazdag helynévanyagú térképek. Zömmel a folyószabályozás megindulása után készültek, de vannak közöttük XVIII. századi családi levéltárakból való, általában szegényesebb helynévanyagú mappák is. A területről fennmaradt kéziratos térképanyag átvizsgálását nem tekinthetem teljesnek, mivel néhány térkép leromlott állapota vagy folyamatban lévő restaurálása miatt nem volt kutatható. Ezek a kisebb hiányosságok azonban érdemben nem befolyásolhatják a kutatási eredmények alapján megfogalmazott végkövetkeztetéseket. A vizsgált tiszai folyószakasz mérnöki ábrázolásai közül a legtöbb megnevezett fok nem kéziratos térképen, hanem a szabályozást előkészítő Tisza-mappáció során készült folyami hosszmetszeten szerepel (OL. S.80. Tisza 50. [É.n.]). Ezek a lapok a mederfenék és a partok hosszmetszetét, illetve a folyó kisvízszintjét ábrázolják, a partokon az egyes szakadásokat, torkolatokat is feltüntetik. További, más ábrázolásokon nem szereplő fok-nevek találunk a Tokaj és Tiszafüred közti folyószakasz töltésvonalainak hossz-szelvényén (OL. S.80. Tisza 42. [É.n.]). A hosszmetszeti ábrázolás sajátossága miatt azonban az ártérre vezető egyes medrek töltésiránya nem állapítható meg, ezért a csupán itt megnevezett fokokat a töltésirányvizsgálatnál nem vettem figyelembe. Ezeket csak a tiszai foknév-gyűjteménybe vettem fel, amely a térképi neveket a helynévtárakból, helytörténeti feldolgozásokból előkerült megnevezésekkel is kiegészítve közel ötszáz nevet tartalmaz (M2.). Ebben a gyűjteményben a fokneveket ábécé-sorrendbe állítottam és sorszámoztam. A térképen is ábrázolt fokok sorszámát dőlt szedéssel kiemeltem, míg a csak hosszmetszeti ábrázolásokon, írott forrásokban vagy szöveges feldolgozásokban szereplő fok-nevek sorszámát normál szedéssel írtam. Minden fok esetében megadtam a meghatározás alapjául szolgáló forrást, és hogy a meder melyik mai település közelében vagy határában feküdt. Amennyiben a térképi ábrázolások alapján megállapítható volt, hogy a különböző névváltozatok ugyanazt a csatornát jelölik, csak egy változatot, a legkorábbit vagy a leggyakoribbat sorszámoztam, a többi változatot csak utalásszerűen jeleztem. 3.2. A fokok osztályozásánál követett módszer A fokok kérdéskörét kutatva kezdetben csupán az egykori fokok helyének, adatoltságának az összegyűjtésére törekedtem. Ennek az volt az oka, hogy a munkámat azidőtájt irányító elvárás egyedül az ANDRÁSFALVY-féle fok-fogalmat ismerte el hitelesnek, és feladatomul azt jelölte meg, hogy a Kárpát-medence „ártéri gazdálkodására” vonatkozó adatokat összegyűjtve a kiinduló elméletet térben kiterjesszem és általános érvényét hangoztassam. Ennek az „előkövetelménynek” a terhét hordozva a valódi, vizsgálatra 42

érdemes kérdések csak a kutatás, az adatgyűjtés és az irodalmi feldolgozás közben fogalmazódtak meg bennem. A vizsgálati alapelvek késedelmes megszületése több olyan hiányosságot eredményezett, amelyeket csak akkor tudtam volna kiküszöbölni, ha elölről kezdem az egész munkát, amire nem volt lehetőségem. Így a meglévő hiányosságokat csak részben tudtam orvosolni. Ezek legfontosabbika, hogy a vizsgálódás során csak a „fok” nevű vízfolyásokra összpontosítottam, a más néven jegyzett és a névtelen vízmedrekre, illetőleg az egyéb ártéri felszínformákra csak mellékesen figyeltem. Ez nem bizonyult alapvető mulasztásnak, mivel a folyóból az ártérre vezető megnevezett medrek túlnyomó többségét a fokok alkották. A gyűjtést követő feldolgozás során csak azokkal a vízfolyásokkal foglalkoztam, amelyeket „fok” néven tüntetnek fel a térképek. Mindvégig feltételeztem, hogy a térképi nevekben a helyi névhasználat, és nem a felmérők vagy a térképrajzolók névadása tükröződik. A névanyag egyoldalú vizsgálatán túl további hibaforrást jelent, hogy a kiinduló előfeltevésem miatt, kezdetben a térképeken csak a fokok meglétét, vagy meg nem létét vizsgáltam, a fokok meglétét a fokgazdálkodás meglétével azonosítottam. Így a kutatás kezdetben egyszerű helynévgyűjtés volt. Az áttekintett térképekről már ekkor is készítettem erősen leegyszerűsített rajzos vázlatot, de nem határoztam meg az eredeti térképeken a fokok töltésirányát. Ebbe a hanyagságba, akaratlan pontatlanságba talán az is közrejátszott, hogy az átvizsgált anyag és a kiinduló előfeltevésem hézagmentes összeegyeztethetetlenségét gyakorlatilag az első térképlapok áttekintése után észrevettem, csak éppen nem voltam hajlandó tudomásul venni. Ennek következtében az ekkoriban készített vázlataimon (elsősorban a Heves Megyei Levéltárban őrzött anyagról van szó) néha csak rendkívül bizonytalanul, találgatva tudom megállapítani az adott fok vélhető töltésirányát. Ezt a hibát a térképekről készített fényképek átvizsgálásával csökkenteni tudtam, de a töredékes fényképanyag miatt nem küszöbölhettem ki teljesen. Így előfordulhat, hogy a különböző névváltozatok önálló mederként való kezelése miatt a fokok számát a ténylegesnél magasabbnak állapítottam meg, elsősorban a Tiszaörvény és az Abádszalók közötti szakaszon. Az adatgyűjtést követően a térképeken ábrázolt fokokat osztályoztam. Miután alapvetően arra voltam kíváncsi, hogy a térképi anyag ábrázolásai mennyiben támasztják alá a fokok eredetével kapcsolatban kialakult nézeteket, a fokok töltésirányát választottam ki osztályozási szempontként, amelynek minőségét korábban egyaránt felhasználták a fokok természetes és mesterséges eredete mellett szóló érvként. A töltésirány milyenségén – ANDRÁSFALVY leírása alapján – azt értettem, hogy egyegy fok a megfelelő ártéri öblözetben a vízfolyás irányához viszonyított felső, vagy alsó részen kötötte össze az ártér mélyét a folyóval. Az elemzés során az előbbi csoportba tartozó medreket felülről töltő (f), az utóbbi csoportba tartozókat alulról töltő fokoknak (a) neveztem. Miután a töltésirány minőségének kérdését boncolgató MOLNÁR eredetileg csak ezt a két típust különböztette meg (a felülről töltőket ő nem is tartotta „igazi” fokoknak), eredetileg magam is csak ezt a két csoportot állítottam fel. A kéziratos térképek átvizsgálása során azonban feltűnt, hogy voltak olyan medrek, amelyek az ártéri öblözetek középső részén törték át a folyót és az ártér mélyét elválasztó partot. Ezeket a medreket megnyugtató módon nem lehetett besorolni az előbbi két csoport egyikébe sem. Ezért a két „véglet” közötti átmenet jellemzésére egy újabb osztályt állítottam fel: ide kerültek az eldönthetetlen töltésirányú fokok (e). A töltésirány szerinti besorolást alapvetően megnehezítette, hogy a kéziratos térképek magassági szintvonalakat nem tüntetnek fel. Az egyes ártéri öblözetek határait, zártságát ezért nem könnyű megállapítani. A túlfejlett kanyarulatok belsejébe eső rész-öblözeteknél természetesen a folyó egyértelműen megmutatja a határokat, a kanyarulatokon kívül pedig a feltüntetett legelők, szántók közt fekvő mocsaras területekből következtethetünk az ártér

43

kiterjedésére. A fok-ábrázolásokban gazdag térképeken azonban néha az egykori területhasználatokat sem ábrázolják, így – a nem a folyókanyarulatok belsejébe eső ártérrészeknél – a kéziratos térképek alapján nem könnyű eldönteni, hogy az adott fokok az öblözet felső, alsó, vagy köztes középső részén kapcsolták az árteret a folyóhoz. Ezt csak a teljes anyag mai szintvonalas térképekre való vetítésével lehetett volna megnyugtatóan tisztázni, ez azonban meghaladta a lehetőségeimet. Ezért kénytelen voltam olyan közelítő eljárást keresni, amely alapján az ártéri öblözetek töltődési irányát meg lehet becsülni. A jól lehatárolható öblözetekben megfigyelt fokok alapján ehhez a fok-medrek és az anyamederbeli vízáramlás irányának a viszonyát használtam fel. Amennyiben a térképi ábrázolás alapján áradáskor az anyamederben és az ártérre kivezető mederben áramló víz iránya derékszögnél nagyobb szöget zárhatott be egymással, akkor a fokot alulról töltőnek tekintettem. Ha ez a szög kilencven foknál kisebb volt, a vízfolyást felülről töltőnek vettem. Az átmeneti, eldönthetetlen töltésirányú csoportba azokat a fokokat soroltam, ahol a medrek közelítőleg (tól-ig mintegy tízfokos pontossággal) derékszöget zártak be a folyó mederágyával. Az így meghatározott töltésirányt azonban csak viszonylagos pontosságúnak tekinthetjük, az osztályozáskor a fok medrének vonalvezetését és folyómeder lefutását a fok torkolati környezetében is figyelembe kell venni. E két tényező közül az előbbire csak ritkán építhetünk, miután az ábrázolt fokok többségét a parti magaslatot átvágó, rövid mederként tüntetik fel a térképek, így a fokon túl, az ártéri öblözetben szétterülő víz mozgásirányáról a mappák nem nyújtanak biztos tájékoztatást. A fok és az anyameder által bezárt szög az ártéri öblözetek töltődési irányának meghatározásában csak viszonylagos érvényességű lehet, ez a mellékelt térképeken ábrázolt fokokról is leolvasható. A Fekete-Körösből egy kanyarulat külső ívén kiszakadó Gyarmati Fokot pusztán a folyóágy és a fok által bezárt szög alapján eldönthetetlen töltésirányúnak kellene mondanunk (M6.1.). A térképen jelölt nyilak, a Fekete-Körössel hosszabban párhuzamosan futó, ágakra szakadó meder – és a régi leírások alapján – azonban egyértelműen megállapítható, hogy ezen a fokon keresztül csak kiömlött a folyó vize, de apadáskor már itt nem tudott a mederbe visszahúzódni. A töltésiránynak egy sajátos esete a rakamazi Morotva ábrázolt foka (M6.5.). Ez a fok a lefűződött holtág felső végéhez kapcsolódott, tehát mindenképpen felülről töltőnek kellene mondanunk. A kivezető meder kezdeti szakasza és a folyóág által bezárt szög alapján is felülről töltőnek, vagy eldönthetetlen töltésirányúnak tarthatjuk. Az egykori lefűződés helyén haladó meder azonban ívesen visszafordul, és a holtág felső részét úgymond már az „alulról töltő” irányhoz hasonlóan közelíti meg. Az osztályozás során ezért ezt a fokot – kivételesen – alulról töltőnek tekintettem. A kesznyéteni Kerek tavat töltő Kassay fok töltésiránya az öblözet szerinti felosztás alapján egyértelmű: a tó alsó végét kapcsolta a Tiszához, tehát alulról töltő fokról van szó. Ha pusztán a főmederből való kiágazás szögét vennénk figyelembe, akkor a fokot az első katonai felmérés alapján eldönthetetlen töltésirányúnak (M6.7.), a falu határtérképe szerint felülről töltőnek kellene mondanunk (M6.8.). A folyómeder és a fok kiágazási szöge alapján a poroszlói nagy morotva fok az eldönthetetlen töltésirányúak közé tartozna, de az ártéri öblözetbeni lefutása alapján egyértelműen alulról töltő mederről van szó, amely a Nagy Morotvát kapcsolta a Tiszához (M6.12.). A kiágazási szög szempontjából az alpári öblözetben a Sulymos tavat és a Tiszát összekötő medret is eldönthetetlen töltésirányúnak kellene tartani (M6.19.). Az öblözet egésze szempontjából azonban megint csak alulról töltő fokról van szó: a vízmozgás váltakozó irányát jelző kettős nyíl és a latin nyelvű szöveges megjegyzés alapján ez a meder egyaránt

44

vezette a vizet kifelé és visszafelé is, ami megint csak az öblözetbeni alulról töltő helyzetére utal. A tiszanánai Sebes fok egy folyókanyarulat zugában, annak felső részén kötötte össze a Tiszát és a Fényes Tavat. Ebben az esetben mind az öblözetbeni helyzet, mind pedig az anyamederrel bezárt szög alapján felülről töltő fokról van szó (M6.13.). A nagyfai kanyarulatban lévő Sárkány Fok mind az öblözetben elfoglalt helye, mind pedig a folyómederrel bezárt szöge alapján felülről töltőnek tekinthető (M6.23.). BODNÁR szerint ez az egykor mély és bővizű fok régen kitűnő halászó hely volt, főleg rekesztéses halászatot folytattak rajta áradások és apadások idején (1983:161). Ez a leírás azt valószínűsíti, hogy a fok egyaránt vezethette kifelé és visszafelé is az árvizet. Valószínű, hogy ezen a területen a fok mély medre és a csekély terepesés lehetővé tette a kétirányú vízvezetést. Ezzel összefügghet azzal is, hogy ennek az öblözetnek az alján nem volt olyan másik meder, amely az árteret és a folyót összekötötte volna. A fenti példák azt jelzik, hogy a fok és az anyameder által bezárt szöget önmagában nem lehet az ártéri öblözet feltöltődési irányának meghatározására felhasználni. Ezért elemi követelmény, hogy emellett az adott szakaszon a meder lefutási irányát, vonalvezetését is figyelembe vegyük, és így becsüljük meg, hogy az illető fok az ártéri öblözetet felülről, alulról, vagy a ketté közé eső, „eldönthetetlen” irányból töltötte. Az áttekintet anyagban vannak olyan „fok” nevű terepalakulatok is, amelyeket nem lehet besorolni a három alapcsoport egyikébe sem. Ezért az elemzés során további csoportokat állítottam fel. Külön kezeltem a kanyarulatot rövidítő fokokat, amelyek valamely folyóív, folyókanyarulat belső oldalát átvágva lerövidítették a víz útját (k). Mellékág jellegűnek tekintettem azokat a fokokat, amelyek a Tisza árterében lévő kisebb vízfolyásokat kötötték össze (m). Ide soroltam az élő vízzel ábrázolt összeköttetésben nem lévő ártéri vízállások között kapcsolatot létesítő néhány fokot is. Önálló csoportot alkotnak az élő vízzel összeköttetésben álló, „fok” nevű tavak, vízállások (t), valamint a hasonló nevű elszigetelt medrek, az élő vízzel ábrázolt összeköttetésben nem lévő laposok (l). Az elemzés során elkülönítettem a meder feltüntetése nélkül, csak névvel jelzett fokokat is (n). Ez utóbbi esetben a töltésirány természetesen elvileg sem volt vizsgálható. A főbb csoportok már az első katonai felmérésen feltüntetett fokok (2. táblázat) között is felfedezhetők. Az itt ábrázolt fokok közül egyértelműen alulról töltött a Kassai fok (M6.7.), a „Kis Kerös Fok”, a „Pityoka Fog”. A „Say Fog” Pély és Tarnaszentmiklós felől vezette le a vizeket a Tiszába. A „Gyuro Foka” az ártéri Selypes-ér foka volt, a későbbiekben részletesebben is tárgyalom. A Tiszából vezetett ki a „Csire fok”, a „Nagy ganos fok” (M6.7.). A térképeken csak a rövid kivezető szakaszaikat ábrázolják, a kiömlés iránya közel merőleges, de inkább lefelé tart, ezek tehát az árteret felülről elöntő fokok lehettek. Ide tartozik a nagyfai kanyarulat belsejében jelölt „Sárkány Fok” is (M6.23.). A „Kárázos Fog”, a „Lázár fog” és a „Sombikos Fog” a Tisza és a Takta közös árterén fekvő tavak voltak (M6.6.), közvetlenül az utóbbi folyó mellett, azzal egy-egy megnevezetlen rövid folyás (fok) kötötte őket össze. A folyó melletti lefűződött holtág-maradvány volt a tiszafüredi „Morotwa Fok”, amelynek felső vége a Kis Tisza nevű rövid mellékághoz kapcsolódott (M6.10.). A „Lyány fog” is egy Tisza melletti vízállás volt. A „Morotwa Foka” név egy tavat, a poroszlói Nagy Morotvát jelöli, amelyet két (itt megnevezetlen) fok kötött a Tiszához. Az első katonai felmérésen szereplők közül két fok vízállások között létesített kapcsolatot: a „Kinteten Fok” az egyeki Morotvát és Holt Tiszát (M6.10.), a „Szilagy Fok” az egyeki Holt Tiszát és a csegei Hereb morotvát kötötte össze. A Tiszától távolabbi, azzal ábrázolt összeköttetésben nem lévő víz volt az „Öredwinfok” és a „Tetüwar fok” vízállása, illetve a völgyszerű laposban eltűnő „Pey Fok” ártéri vízfolyása. Az „Öredwinfok” helyén a későbbiekben az alulról töltő Örvény-fok (II. kat. XL./47. [1858.]) (M6.9.), a Pey Fok helyén az eldönthetetlen töltésirányú, a Pélyi tóba futó Pélyi fok tűnik fel (II. kat. XL./48. [1858.]).

45

A foknév-gyűjteményben (M2.) nem csak az első katonai felmérésen, hanem valamennyi kéziratos térképen szereplő foknak megadtam a töltésirány szerinti besorolását is. 3.3. A fokok eloszlása és csoportjai a vizsgált területen A Tisza-mappáció hosszmetszeti szelvényein a Tiszabecs és a Szeged közötti partszakaszokon (beleértve a ma Ukrajnához és Szlovákiához tartozó részeket is) a feliszapolódó, lefűződő holtmedrekkel és a mellékfolyók torkolataival együtt összesen 347 partszakadást számoltam meg. Feljegyzéseim szerint ezek közül 99 szakadást tüntettek fel „fok” névvel. A fok-nevek eloszlása ezen a területen nem egyenletes. A mai országhatár és a záhonyi nagy kanyar között 17, Záhonytól a Bodrog torkolatáig 4, a Bodrog torkolatától az Eger-patak torkolatáig 12, innen a Zagyva-torkolatig 32, majd a Körös-torokig 26, ez alatt a déli országhatárig 8 fokot tüntetnek fel a metszetek. Ezeken a szelvényeken a Takta és a Hejő torkolata is fok megnevezést kapott (OL. S.80. Tisza 50./XXVI., XXVIII. [É.n.]), amire az áttekintett kéziratos térképeken nem volt példa. A mellékfolyók torkolatai közül csak a Túr régi torkolata szerepel „Thur fokja” néven egy XVIII. századi térképen (OL. S.12. Div. XI. No 126./2./a. [1782.]). A hosszmetszeti ábrázoláson a fokokon kívül megnevezett egyéb partszakadások száma Tiszabecs és Záhony között volt a legmagasabb: a mellékfolyók torkolatain kívül kilenc beiszapolt holtág-nyakat és két eret találtam. Tokajig két ér; innen az Eger-patakig egy ér és egy kanális; utána a Zagyváig egy ér és a „Graben Kicsapó”; a Körösig tartó szakaszon négy ér, két „Einmüdung”, két „Graben” és egy árok; alatta egy ér fordult elő a megnevezések között. Feltűnő a Záhony és a Tokaj közötti szakaszon feljegyzett fok-nevek csekély száma. A bodrogközi jobb parton csupán egy van Kistárkány (Malé Trakany, Szlovákia) határában (OL S.80. Tisza 50./XIV. [É.n.]), a bal parti Rétközben Komorón a Morotva Fokot, Ibrány és Paszab határán a Kis Tisza Fokot, Paszabon az Új Ér Fokot találjuk (OL. S.80. Tisza 50./XVI., XX. [É.n.]). A rétközi oldalt ábrázoló kéziratos térképeken egyetlen fok-nevet sem találtam. A nyíregyházi levéltár térképanyaga ugyan a II. világháborús pusztítások miatt erősen hiányos, de az elpusztult rétközi térképek helynévanyagát szerencsére KISS Lajos korábban kigyűjtötte és beépítette a Rétközről írott monográfiájába, amelyben a helyneveket rendkívül részletesen, saját néprajzi gyűjtéseire alapozva dolgozta fel. Ebben a kötetben KISS egyetlen vízfolyás értelmű fok-névről sem tudósít. A nyírbogdányi határban, az egykori Hene falu helyén fekvő Paptava melletti Kispapfokát és Nagypapfokát magasabban fekvő szántóként írja le. Az utóbbi terület mélyebb része volt a Nagypapfokaláp kaszáló (1961:286287, egy része Vasmegyeren uo. 415). Csupán a rétközi Nagyhalászról írott közleményében szerepel a fok fogalma, mint „kis ér, árvizek be- és kivezetésére, a vége fenékké szélesedett” (1954:361). A fokok csekély száma a Rétközben korábban az e táj hasznosítás-történetével részletesebben foglalkozó RÉFI OSZKÓ Magdolnának is feltűnt. Miután Nagyhalász 1791-es, egyébként igen gazdag vízhálózatot közlő birtoktérképén sem szerepelnek fokok, e helynevek hiányát három lehetséges okkal magyarázza. „1. A Rétközben nem terjedt el széles körben a fokra épülő vízhasználat,” vagy „2. Nem így nevezték a folyóvíz ki- és visszavezetésére szolgáló vízkivételi helyeket, ami viszont funkcióbeli különbségre is utalhat. Esetleg arra, hogy a természeti környezettel való gazdálkodásról már nem lehet szó a XVIII. században, legfeljebb arról, hogy az itteniek a környezetükben összegyűjthető javakat használták, illetve (el-) fogyasztották. A kérdés megválaszolásában segítségünkre levő Tisza-mappáció (183345) szelvényeiről minden kétséget kizáróan bizonyítható, hogy végig a Tisza-menti ártereken (Szlatinától a torkolatig) a gazdálkodás alapszövetét a fokok adták. Kivétel a folyónak Tuzsértól Tokajig terjedő kb. 70-80 km hosszúságú szakasza. Itt ugyanis, a Tisza rétközi 46

szakaszán (Tuzsér-Balsa között) a folyó balpartján csupán 9 vízfolyást jelöltek be a hosszszelvényre.” (RÉFI OSZKÓ 1997:53) A főmederből kiszakadó vízfolyásokkal kapcsolatban fellelhető levéltári adatok „elég szűkszavúak. Egy 1778-ban Ibrányban készült tanúvallomási jegyzőkönyv szerint „Dombrádtul fogva a N. Vármegye a Tiszaoldalon való ereket mintegy tizenegy esztendővel be töltette”. A vita tárgyát képező Bíró-eréről ugyanakkor elmondták a tanúk, hogy azt „valamely Bíró nevezetű paszabi lakos ásta halászat kedvéért”, és „eleinte olly keskeny volt, hogy a csónakot rajta gyalog is nehezen tolták”. Az ibrányi jobbágyok vallomását erősíti a valóság. Úgy tűnik, a megerősödött földesúri hatalmat megtestesítő vármegye érvényt szerzett akaratának, s az ereket betömette. Ezért nem találjuk tehát a hajdani ártéri gazdálkodást működtető fokrendszer bizonyítékait a korabeli térképeken.” (RÉFI OSZKÓ 1997:54 – a kiemelés a szerzőtől.) A fokok rétközi hiánya valóban magyarázatra szorul. A kérdés megválaszolásánál RÉFI OSZKÓ láthatólag két alapfeltevésből indult ki. Először, hogy ANDRÁSFALVY eredményei alapján egykor létezett fokokra alapozott ártéri gazdálkodás, fokgazdálkodás; másodszor, hogy a fokok megléte az ártereken önmagában azonos a fokgazdálkodás meglétével. A második feltevés azonban, a XIX. századi leírások alapján egyértelműen túláltalánosításra épül, ezért nem helytálló. Az első katonai felmérés lapjain feltűnő fokok egyértelművé teszik, hogy a fenti azonosítás már a XVIII. század utolsó harmadában uralkodó viszonyokra sem lehetett igaz a Tisza árterein. Ha pontosabban, óvatosabban fogalmazok, és a megválaszolandó kérdést nem úgy teszem fel, hogy a XVIII. század derekáig lehetett-e fokgazdálkodás a Rétközben, hanem először csak arra keresek választ, hogy voltak-e, lehettek-e a területen fokok, rögtön kételyek merülnek föl bennem RÉFI OSZKÓ következtetés-láncolatának helyességét illetően. Az előállt végkövetkeztetés, amely egyetlen, erek – és nem fokok – betömettetésére visszaemlékező forrás alapján azt állítja, hogy emiatt a beavatkozás miatt nem lehet megtalálni a Rétközben a hajdani ártéri gazdálkodást működtető fokok nyomait, véleményem szerint elhamarkodott és alapvetően hibás. A bemutatott források alapján a Rétközről nem jelenthető ki az, hogy „Vidékünkről a XVIII. századi tájfeltáró munkák idejére eltűntek a fok szóból képzett helynevek” (RÉFI OSZKÓ 1997:23), csak az, hogy ebből a korszakból nem maradtak fenn ilyenek. A tájnyelvi áttekintés alapján némely vidéken ugyan együtt, néha megkülönböztethetetlenül együtt említették az ereket és a fokokat, tehát nem zárhatnám ki eleve a működésbeli, funkcionális hasonlóságot, feltételezhetném az erek „fokszerű” működését is. Ám RÉFI OSZKÓ ebben a kérdésben egyértelműen foglal állást. „Az ártér legjellegzetesebb vízfolyásai az erek, melyek természetes vízmedrek voltak. […] Az ereknél kisebb, határozatlanabb medrű vízfolyást jelöl az erge és zerge. Jelentése: „lapályos hely a mezőn”. […] Az ereket, ergéket emberi beavatkozással fokok-ká alakíthatták át. Ezáltal nemcsak a fogalom, de a funkcióbeli különbség is élesen elvált egymástól” (RÉFI OSZKÓ 1997:23 – a kiemelés a szerzőtől). Az ereket természetes, a fokokat pedig ember készítette vízmedreknek tekintő vélekedés fényében, a Dombrád alatti erek betömettetéséből nem lehetne arra következtetni, hogy ez a beavatkozás egy hajdani rétközi ártéri gazdálkodást, fokgazdálkodást számolt fel – már ha abban az értelemben használjuk a fogalmakat, mint ahogy azt a szerző teszi. Kétségeket ébreszt bennem az a kijelentés is, amelyben RÉFI OSZKÓ az erek, ergék fokká alakítását feltételezi, ugyanakkor nem nevezi meg, hogy szerinte melyek azok a funkcióbeli különbségek, amelyek alapján az erek és a fokok elkülöníthetők. Ilyen beavatkozásra, amelyet a vízmeder megfelelő névváltozása kísérne, egyetlen tényadatot sem idéz; nyilvánvalóan az egész vélekedés az erek természetes és a fokok mesterséges eredetét feltételező nézeten alapul.

47

RÉFI OSZKÓ nem tér ki arra, hogy a Rétközben Dombrád felett, illetve a Tisza túlpartján, a Bodrogközben is kevesebb partszakadást tüntetnek fel a Tisza-mappáció hosszszelvényei, mint más folyószakaszok mentén. A VII-XIV. lapokon 66; a Rétköz és a Bodrogköz mellékét is ábrázoló XV-XXI. lapokon 18; a XXII-XXXI. lapokon 50; a XXXIIXL. lapokon 89; a XLI-XLVII. lapokon 71; a XLVIII-LIII. lapokon 53 partszakadást számoltam meg. Ezek a lap-csoportok közelítőleg lefedik a magyarországi Tisza vizsgálatánál elkülönített hat folyószakaszt. VÁSÁRHELYI az 1845-ös „előleges javaslat”-ában külön kihangsúlyozza a Felső-Tiszamenti tájak közül a Bodrogközben és a Rétközben a rendszeres árvízborítás okozta károkat, az itt lakók sanyarú helyzetét. „…Agárdon alúl a Bodrogköznek több lapályain a Tiszának minden nagyobb árja úgy szólván az egész vidéket ellepi. A bal oldalon ellenben Szabolcs megyének Nyirség nevű vidéke remeg, nehogy Tuzsérnál már a falunak dölt, s vidék lapályrészét elönteni szokott Tisza egész folyását és ágyát is e tájékra vegye. Ez oldalon mindjárt Komorón alúl kezdődik Szabolcs megyének szomorú helyzetben fekvő Nagy-Rét nevű környéke, mellyet az árvíz tenger gyanánt borit el több, mint egy 30 helységek határain” (1995:338). VÁSÁRHELYI írásában a fokok nem a gazdálkodás alapjaként, hanem a károsító árvizek fő kitörési helyeként jelennek meg. Ha figyelembe vesszük azt, hogy holocén-kori süllyedékterületekről van szó, amelyeknek partjait a hosszmetszet lapjai feltűnően síknak, tagolatlannak ábrázolják, jóval valószínűbbnek látszik, hogy ezen a két tájon korábban sem alakultak ki nagyobb számban természetes vízkitörések, és a természeti adottságok miatt valószínűleg mesterséges fokok vájására sem kerülhetett nagyobb számban sor. A partszakadások alacsony számát, és különösen a fokok hiányát nem kell tehát feltétlenül a XVIII. századi mesterséges elzárásnak betudnunk. A szomszédos Bodrogköz középső szakaszán, a Hosszúréten BORSOS Balázs szerint a természeti tényezők sosem kedvezhettek a fokgazdálkodásnak, mivel itt nem kis ártéri öblözetek sora volt, hanem egy nagy, egységes süllyedék, amelynek mind a feltöltése, mind a leeresztése nehezebben megvalósítható (2000:42). E két vidékről, a Rétközről és a Bodrogközről fennmaradt kéziratos térképeken nem találtam vízfolyás-értelmű fok-neveket. A Cigánd és Dombrád, illetve a Tiszakarád és Nagyhalász közötti területet ábrázoló térkép feltüntet ugyan a bal parton a folyót és a lefűződött holtágak alsó részét összekötő vízmedreket az Orsó szögi, Liget szögi, illetve Borjú szögi morotváknál, de ezek megnevezetlenek (SZSZML. T. 425. [1784.]; Dombrád térképe külön: SZSZML T. 285. [1836.]). SEXTY András tiszai térképsorozatán a Tiszakaráddal átellenben fekvő holtág, illetve a Liget szögi morotva mellett a „Fischerey”, vagyis a halászó víz, halas megjegyzés szerepel. Ugyanakkor az Orsó szögi és Liget szögi morotvákat ebben az időben már töltés választja el a folyótól (OL. S.80. Tisza 13./9-10. [É.n.]). A bodrogközi oldalon, a révleányvári parton egy úrbéri térkép a Fok erdőt jelöli, a zseleméri határrészen ábrázolt, a Tiszához kapcsolódó vízállás mellett, ahol maguk a vizek megnevezetlenek (BAZML. Sú. Zm.U. 72. [1861.]). A folyóból kivezető vízmeder az ábrázolás szerint nem a Tisza partjától, csak annak közelétől veszi kezdetét, és a folyó folyási irányával ellentétesen ugyan, de a tó felső végéhez kapcsolódik. Ebben az időben a szomszédos Ricse területén, az egyik kanyarulat külső ívén, a már álló árvédelmi töltés és a folyó között terült el a Milej fok köze. A gát és a folyó közötti területen kiágazó medreket nem jelöl a térkép, de eredetileg vízfolyások (fokok) köze is lehetett ez a ricsei határrész (BAZML. Sú. Zm.U. 108. [1861.]). A térképen a közvetlenül a „Milej fok köze” fölötti kanyarulat által körülzárt földnyelv neve Milej-szög, az alatta levőé Hatnyárszög. A két szög neve szerepel SEXTY felmérésén is, amely csupán a „Millej Szőg” felett tüntet fel két szomszédos vízkitörést, a két említett szög között ilyeneket nem ábrázol (OL. S.80. Tisza 13./8. [É.n.]).

48

BÁLINT szerint Szeged vidékén a Tiszával egyesülő erek, mellékágak földközét – a vízből kiemelkedő szárazulatot – is foknak nevezték a szabályozások előtt (1976:344). Ezt az értelmezési kísérletet azonban el kell vetnünk, miután KÁROLYI rámutatott, hogy a fok, mint egyesülő vizek földköze jelentéstartalom HERMAN Ottó pontatlan meghatározásából ered (KÁROLYI – NEMES 1975a:102). Magam sem bukkantam olyan Tisza menti térképre, amelyen vízközt neveztek volna foknak. A ricsei helynév nem csak vízközként, hanem más alapokról kiindulva is magyarázható. ECSEDI leírása alapján a lapos, sekély parttal szemben fekvő, kiugró magas partot helyenként foknak nevezik (1934:129). A kérdéses határrész esetében ez a jelentés is szóba kerülhet, de a név eredetét tovább pontosítani nem tudom. A bodrogközi partokon a fentieken túl egyetlen további fok-nevet találtam, a Tiszamappáció már említett Kistárkányt ábrázoló szelvényén. A Tisza-mappáció hosszmetszete nélkül fokokban szegény képet mutatna a Záhony feletti terület is: a hossz-szelvényeken szereplő fokok többségét nem találtam meg kéziratos térképen. A Tiszaújlak (Vilok, Ukrajna) és Kislónya közötti folyószakaszt ábrázoló két XVIII. századi térképlapon összesen három fok nevet találtam, közülük az egyik a Túr torkolatát jelöli. A holtágakat a Tiszához kapcsolódó vízmedrek ezen a felmérésen megnevezetlenek (OL. S.12. Div. XI. No. 126./2./a-b. [1782.]). Hasonló a helyzet a Zsurk határában feltüntetett, esetenként alulról töltött tavakkal: az élő vízhez kapcsoló medrek itt is megnevezetlenek (SZSZML. T. 161. [1860.]). Ezen a folyószakaszon a legtöbb fok-nevet a Panyola egyik határrészletét ábrázoló XVIII. századi térképről olvashatjuk le, amelyen hét, a Tisza, illetve a Túr vizét vezető fokot láthatunk (PML. Pm.T. 93. [1774.]) (M6.3.). Az ezen a térképen a Remete tavat alulról töltő „Canalis Szatthmariensis” torkolata a tiszai hosszmetszeten mint „Remete Fok” szerepel (OL. S.80. Tisza 50./X. [É.n.]). A középkori történeti forrásokban is szerepel néhány fok-név erről a vidékről. Haláboron (Galabor, Ukrajna) 1300-ban annak a vájásnak a medrét nevezték „Fuk”-nak, amely a „Thou” nevű halast és a Tiszát kötötte össze (GYÖRFFY 1963:540). A Tiszától kissé távolabb, Gelénes, Barabás, Beregdaróc és Beregsurány között egy 1423-beli határjáráskor szerepelt a Dávidfoka (LEHOCZKY 1996:498). MAKSAI szerint egy 1371-es oklevél Varsány határában említ egy „Fok”-ot (1940:232). MIKESY ugyanezt „alueus fok” néven írja le Nagyvarsány és Gyüre között (1940:11). Ennek alapján a Tiszabecs és Záhony közötti szakaszon a fok-nevek alacsony számát a vizsgált időszakban elsősorban a forráshiány, a fennmaradt térképi felmérések szűkös vízrajzi névanyaga magyarázhatja. 3.3.1

Egyéb lehetséges „fok”-szerűen működő medrek

Felmerült annak lehetősége, hogy a „fok”-szerűen működő, a vízállás függvényében váltakozó irányban vizet vezető terepalakulatokat más név alatt is kereshetjük. A szegedi táj néprajzát feldolgozó BÁLINT megemlíti, hogy a fokok régebbi neve, névváltozata az a „zsegenye” lehetett, amely a Tápai rét egyik dűlőjének, a Zsegenyének a nevében maradt fenn. A szó jelentése ugyanis NÁTLY József szerint „eretske, kisded fok” (1976:345). Ezzel a névvel – bár a levéltári kutatás során figyelmem nem terjedt ki valamennyi vízrajzi névre – a feljegyzéseimben máshol nem találkoztam, hacsak nem számítom ide a későbbiekben részletesebben is tárgyalt tiszahalászi Zsegete Forduló nevét. A foknevekben szegénynek mutatkozó Tokaj feletti szakaszon az árterek helynévanyagát feldolgozó munkák alapján magam leginkább a palé, palocsa nevekkel jelölt felszínformákban kerestem a fokok megfelelőit. A bodrogközi Zalkodon lakó MOLNÁR szerint (akinek egyik hasonló gondolatából merítettem eredetileg a behelyettesítés ötletét is) a falu alatti, az áradások alkalmával jelenleg is vízjárta rétet nevezik Palocsának. Ezt a Palocsát 49

DANKÓ István helynévgyűjteményében FÉNYES Elek és ÉBNER (GÖNYEI) Sándor leírása alapján mocsárnak nevezi (1971:399). A szabályozások előtt a Bodrogköz délkeleti részén elterülő Hosszúrét egyik nagy tava volt a Pallakcsa-Tó (II. kat. XLIV./42. [1858.]) vagy Palagcsa (VALTER 1974:4), amely Nagyrozvágy és Cigánd között feküdt. A Palagcsával rokonítható a Pallaga-ér neve, amely egy 1271-es oklevél szerint a bodrogközi Ares-tóból folyt ki (VALTER 1974:7, 27. jegyzet). A Tisza túlpartján, a rétközi Ibrányon is volt egy Palocsa. Egy 45 holdas, egykor állandó vizű halast neveztek így, ami 1949-ben már teljes egészében legelő volt. 1927-ben kutat ástak az egykori tóban, és öt méter mélyen, vagyis az ötödik betoncsőnél egy méter vastag venyigéből, fűzfából és forgácsból álló habverést találtak (KISS 1961:150). A szomszédos Nagyhalászon is volt egy Palocsaér, ennek csupán a neve maradt fenn, közelebbről nem ismert (KISS 1961:269). A palocsa szó (bár ezekre nézve rendszeres gyűjtést nem folytattam) a Tisza-völgyi térképeken ritka. A folyóparti települések közül Tiszadorogma határában fordul elő, mint „Palotsa Fok” (BAZML. Bm.T. 34./4. [É.n.]), egy felülről töltő vízfolyás nevében. A Tiszától távol, a Berettyóújfalutól északra lévő „Palotsa” (OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. [1830.]) egy, a Kálló bal partján fekvő határrészt jelölt. A „palocsá”-val valószínűleg közeli rokonságban álló „palé”, és „palaj” szó is ritka az áttekintett Tisza-völgyi térképeken. A „palé”-t megtaláljuk például Panyolán a „Szór Pallé” (PML. Pm.T. 93. [1774.]) (M6.3.), Sándorfalva határában a Sövényházi palé (CSML. Szf. Csm.T. 128. [1900.]), vagy Tápétól északra a közvetlenül a Tiszához kapcsolódó „Kemés paleja” nevű lapos terület nevében (II. kat. XXXVII./56. [1861.]; OL. S.80. Körös 39./60. [1822.]). A „palaj” az egyik nagyari kanyarulat belsejében fekvő „Palai szegh” (OL. S.80. Tisza 9./3. [É.n.]), „Palaj Szegh” (OL. S.12. Div. XI. No. 126./2./a. [É.n.]) nevében fordul elő. Az ANDRÁSFALVY kutatta területen a palék nem kifejezetten mély és állandó vizet tartalmazó mocsarak, tóságok, hanem olyan talajmélyedések neve, amelyek tulajdonképpen az élővizektől a fok által beengedett vizet vezetik magasabb vízállás idején mélyebb, kifejezetten halászatra alkalmas tavak, mocsarak felé (1975:31). A Tisza mentén fellelt palocsák közül kettő jelentős méretű, illetve mélységű tó volt, ami arra utal, hogy a szót tágabb jelentéskörben használták, mint a Duna mentén a palét. A palocsák gyér előfordulása alapján azonban nem valószínű, hogy az ilyen nevű vízmedrek a Tokaj feletti szakaszon a fokok helyettesítői, fogalmi megfelelői lettek volna. Az ártéri gazdálkodással kapcsolatos feldolgozásokból egyetlen további vízfolyásnevet vehettem gyanúba, ami esetleg a fokokhoz hasonló szerepű medreket jelölhette, ez: a csap. FRISNYÁK a fokkal azonos, vagy közel azonos értelemben használta egyik közleményében a „csap” szót (1980:217). Az ártéri gazdálkodásról szólva RÉFI OSZKÓ azt írja, hogy „Andrásfalvy B. szerint e gazdálkodási mód a folyó vízhozamingadozásának tervszerű felhasználására épül, az ember alkotta „fok”-, „csap”-, „ér”-rendszer segítségével…” (1997:52). Magam ANDRÁSFALVY munkáiban csak a fokok mesterséges kialakításának elméletével találkoztam, a „csap” szó a közleményeiben egyáltalán nem szerepel. Az áttekintett tiszai térképeken (az egykor Ung megyei települést leszámítva) egyetlen „csapot” sem találtam, így ilyen nevű partszakadásokkal, mint a fokok esetleges megfelelőivel nem kellett számolnom. 3.3.2

A „fok”-ként kezelt tiszai mellékágak kérdése

Ahogy az ANDRÁSFALVY által leírt dunai, úgy a tiszai fokok is gyakran nem közvetlenül a folyóhoz, hanem annak valamely mellékágához, vízkitöréséhez kapcsolódtak. A Közép-Tisza vidékéről író KÁROLYI ezeket a mellékágakat is fokoknak, az előbbiektől eltérő

50

típusú fokoknak nevezi. „Az övzátonyok kisebb nyílásaitól eltérő típusú fokok voltak az egykori Tisza-ágak, vagy a jobb oldali mellékfolyóknak az őket keresztező Tisza-meder által „levágott” alsó szakaszai: a Sajó, Hernád, Eger és más folyók feltöltött völgye vonalán kialakuló kitörések és időszakos vízfolyások, mint pl. a T.Dob alatt a Hortobágy fokja, Rákosfok, Csuka fokja, alább a Mirhó-fok stb. Ilyen esetekben a vízfolyásnak két fokja, pontosabban egy fokja, esetleg: „feje” (mint pl. a Mirhó-fok) és egy „torka” (Mirhó-torok) is volt” (KÁROLYI – NEMES 1975a:63). Ezek a vízmedrek is részt vettek a Tisza árjának szétterítésében, és részben az összegyűjtésében is. Miután ANDRÁSFALVY azokat a csatornákat, amelyekből egy adott ártérrész minden egyes tava megtelik, közfokoknak nevezi (1975:21), MOLNÁR ezeket a saját árterülettel bíró, nagyobb területek vízellátását biztosító kisebb folyókat olyan közfokoknak tekinti, amelyek a közvetlenül az ártérre vezető kisebb csatornákat, fokokat táplálták (1991-1994. II.:43; 1992:22-23). A főmedertől messze eltávozó fattyúágak egyik jellegzetessége, hogy mindig középszakasz-jellegűek, mert fenékvonaluk a kitorkollásnál magasabb, mint az anyameder feneke – tehát kevesebb hordalék kerül bele. Ha kevés a hordaléka, a fattyúág átmenetileg felsőszakasz-jellegű lesz, medrét mélyíti, így több hordalék jut bele, ami a további mélyülés ellen hat: középszakasz-jellegűre szabályozza be magát (NÉMETH 1954:214). A mai magyarországi Tisza-szakaszon az első ilyen folyás a Csaronda volt. Gergelyiugornyától keletre, Jándtól északra a Kolos mezőn összegyülekező vizekből vette kezdetét, a Tiszával párhuzamosan folyva Tiszaágtelek (Tiszjanka, Ukrajna) és Tiszaásvány (Mineralne, Ukrajna) között ömlött a Latorcába (I. kat. Coll. XXVII. Sect. VII-X.). A következő jelentős mellékfolyás, a Szebecse vagy Sebesdek Zsurknál, KISS szerint a Zovány nevű nagy Tisza-ágból vette kezdetét (1961:271). Kéziratos térképeken csak a Szebecse Ér, illetve Szebecsen megnevezéseket találtam meg (OL. S.80. Tisza 19. [É.n.]; OL. S.80. Tisza 58. [É.n.]; illetve OL. S.80. Tisza 20. [É.n.]). A kiinduló folyás tavak láncolatán át végigvezetett az egész Rétközön. Alsóbb szakaszait szinte községenként más-más néven nevezték. A mellékág Kisvárda, Tiszarád érintésével ért el Dombrádig, ahonnan Nagyhalászig Járat néven ismerték. A nagyhalászi területről a Palocsába, ebből a Szárdtóba ömlött Ibrány határában. Innen Csenger néven folyt tovább Paszabon át Tiszabercelre, ahol Megyeárka néven torkollott a Tiszába. Magas vízálláskor a Tisza árja a Szebecsén keresztül adta át vízfölöslegét a rétközi nagy tavaknak, apadáskor pedig a Szebecse vitte le e tavak fölös vizét a Tiszába, Zsurk felé épp úgy, mint Tiszabercel felé (KISS 1961:271). A Szebecse paszabi és tiszaberceli szakaszát Ásottérnek nevezték. KISS Lajos szerint az Ásotteret hajdan a Tisza csinálta, de a XVIII. század végén és a XIX. század elején Szabolcs vármegye többször bővíttette a Tisza szabadabb visszafolyása kedvéért (1961:302, 356), innen vehette torkolata a Megyeárka nevet. A SEXTY András térképén szereplő Nagy Ér valószínűleg azonos a Megyeárkával (OL. S.80. Tisza 13./11. [É.n.]). Ennek torkolatát a Tisza-mappáció hosszszelvénye Vármegye Ere néven tünteti fel. Feltűnő, hogy ennek feneke egészen a Tisza kisvízszintjéig mélyül, míg a környező többi partszakadás ennél jóval sekélyebb (OL S.80. Tisza 50./XX. [É.n.]). A rétközi mellékágak közül említésre méltó még a Kis Tisza, amely a Szebecse ívén belül folyt. Dombrádtól nyugatra szakadt ki a főmederből, majd a besztereci és a nagyhalászi határ északi felén vezetett, Ibrány és Paszab határán tért vissza a Tiszába (KISS 1961:306). Az első katonai felmérés térképlapjain csak a határozott medrű Kis Tisza ismerhető fel, a Szebecse eltűnik a mocsaras területek és tavak között (I. kat. Coll. XXV. Sect. XI-XII.). A Tisza és a Bodrog közötti nagy erek közül a Tice a mai Szlovákia területén kötötte össze a két folyót, a Tisza mellékága volt (VALTER 1974:6). A Karcsa, a Bodrogköz legjelentősebb ere Tárkány (Trakany, Szlovákia) környékén szakadt ki a Tiszából, két ága közül az egyik Bodrogszerdahelynél (Streda nad Bodrogom, Szlovákia) a Bodrogba, másik ága az egész Bodrogközt végigkanyarogva valahol Tokajnál a Tiszába ömlött (VALTER

51

1974:4-5). A Füzes-ér Sárospatak és Kenézlő között, a Hosszúréten át kötötte össze a Bodrogot és a Tiszát (I. kat. Coll. XXIV. Sect. XII-XIII.). Nem tudni merre folyt (VALTER 1974:5), a vízállás függvényében valószínűleg mindkét irányba vezethette a vizet. A Tokaj alatti szakaszon, Tiszagyulaháza és Újtitkos környékén, a Tisza bal parti árterén összegyülekező vizekből indult ki a Selypes-ér (I. kat. Coll. XXII. Sect. XV-XVII.). A főmederrel párhuzamosan folyt, majd a túlparti Ároktő alatt ömlött a Tiszába. A főmederrel több vízmeder, folyás kapcsolta össze. Bizonyos értelemben mellékágaknak tekinthetők azok a medrek is, amelyek valamelyik mellékfolyóba vezették el a Tisza árjának egy részét. A Tölgy Erét és a Völgyest a tiszacsegei morotván keresztül táplálta a tiszai árvíz, vizüket a Hortobágyba torkolló, részben mesterségesen kialakított, kezdeti szakaszán egyenes vonalvezetésű Árkos csapolta le (HBML. Dv.T. 41. [1777.]; HBML. Dv.T. 65. [1785.]). ECSEDI szerint a kezdeti, mintegy 5,51 km hosszú szabályos medret 1716-ban Debrecen városa ásatta, hogy a Tisza áradásaiból kiszakadó vizeket levezesse. Ezt a munkálatot csupán újraásásnak tekinti, nem zárja ki, hogy a medret eredetileg az ohati grófok építtették ki a XIII. században (1914:65-66). ZOLTAI írásában az Árkos, vagy Árkus ásott meredre 5,35 kilométer, természetes medre 15,99 kilométer hosszú (1935:5). A Tisza mellékága volt a Poroszlónál kiágazó Kis Tisza is, amely a Cserőközt szigetként körülzárva Tiszanána alatt folyt vissza a Tiszába (I. kat. Coll. XX. Sect. XVIIXVIII.; Coll. XXI. Sect. XVII.; HML. T. 117./1. [1783-1790.]). A Tiszanána alatti Kisköre déli határán, az Akolhát puszta és Pély közötti vizeket levezető Saj fokon áradáskor visszafelé folyt a víz. A kiömlő ár a jászkiséri határon szétterült, majd a Millér felé folyt le, amely Szolnok felett érte el a Tiszát (I. kat. Coll. XIX. Sect. XIX-XX.; HML. T. 187. [1779.]; HML. T. 219. [1822.]; KÁROLYI – NEMES 1975a:93). Az itteni ártéren levonuló vizek nem vájtak önálló, összefüggő medret maguknak. A vízépítés-történeti munkákban az egyik leggyakrabban említett tiszai fok a Mirhó. A fok nevében szereplő „mirhó” köznév jelentése SZABÓ szerint: lapos, vizenyős hely (1973:152). Szentesen a telkek közötti, a telkek lábjában levő árkot nevezték mirhónak, amely a portákról a vizet a Kurcába vitte (NYÍRI 1948:97). A Mirhó nevű tiszai fok a mai Abádszalók és Pusztataksony között két meder, az Aranyos Fok (HML. T. 117./1. [17831790.]) vagy más néven „Gánts”, és a Mirhó egyesüléséből jött létre (SZML. T. 137. [1784.]). A Mirhó medrein kitörő árvíz laposok, tavak sorozatán keresztül Kisújszállás határában, a széles Mirhó torkon át vonult le a Berettyóba (SZML. T. 11. [1783.]; SZML. T. 22. [1760.]). A Kurca mint mellékág Szentes határában szakadt ki a Körös legalsó szakaszából, majd a Tiszával párhuzamosan folyva Mindszent fölött érte el a Tiszát (OL. S.80. Körös 39./37. 38., 49. [1822.]). A vizsgált területen az utolsó említésre méltó, egységes medrű mellékág az a Kis Tisza volt, amelyet a Baks alatti ártéren összegyülekező ártéri vizek tápláltak, kanyargós medre Dóc fölött tért a Tiszába (I. kat. Coll. XVIII. Sect. XXVIII-XXIX.; CSML. Szf. Csm.T. 128. [1900.]). Néhány áttekintő térképlapon e Kis Tisza medre közvetlenül a Tisza medréből fakad (OL. S.80. Tisza 16./3. [É.n.]; OL. S.80. Tisza 8./1. [É.n.]). A fenti mellékágak közül a rétközi Kis Tisza, a Selypes és a csongrádi Kis Tisza torkolatát jelölték a Tisza-mappáció hossz-szelvényein „fok” névvel (OL. S.80. Tisza 50./XX., XXIX., XLIX. [É.n.]). A fellelt kéziratos térképeken ezeket a helyeket nem így nevezik, és nem nevezik „fok”-nak a rétközi, poroszlói Kis Tisza és a Kurca anyamedri kiágazását sem. Ez csupán a Mirhó esetében fordul elő. A kutatott anyagban a Mirhón kívül nem találtam olyan vízfolyást, amelynek kezdeti szakaszát „fok”, végső szakaszát pedig „torok” névvel illették volna. Nem bukkantam annak nyomára sem, hogy valamely, több tíz kilométer hosszú vízfolyást „fok” névvel jelöltek volna az áttekintett térképeken. Ezt még a Mirhóról sem mondhatom el. Ezért ezeket a KÁROLYI által „eltérő típusú fokok”-nak, illetve

52

MOLNÁR által „közfokok”-nak nevezett tiszai mellékágakat az összeírás és az elemzés során nem számoltam a fokok közé. 3.3.3

Alulról töltő fokok

Az áttekintett térképeken feltüntetett fokok legnagyobb csoportját az alulról töltő fokok alkotják. 3.3.3.1

A kétirányú vízáramlás jelével feltüntetett fokok

Az egyes ártéri medencék alulról töltését-ürítését ott vehetjük bizonyosnak, ahol az ábrázolás a meder lefutásán kívül jelöli a vízállástól függő, váltakozó irányú vízmozgást is. Kevés ilyen térképlapot találtam. A legtöbb ilyen fok a Tiszaalpár környékét ábrázoló egyik XVIII. századi mappán szerepel. Az itt feltüntetett tiszakürti Fok, a tiszaalpári Csurgó, Szikra Fok és Nagy Fok esetében kétirányú áramlást jelöl a térkép. Az utóbbi foknál a víz mozgásának ezt a váltakozását a rajzoló BALLA Antal szövegesen is megjegyezte: „Ponte junctus perquem aqua effluit et refluit” (OL. S.80. Tisza 1./1. [1786. ?]) (M6.19). Hasonló kétirányú vízmozgást jelöl LIETZNER és SÁNDOR térképe a tiszajenői „Sebes Nágy Fok”-on (M6.18.) és a Nagy Körös Folyáson, a tiszakécskei Holt Tisza ábrázolt részletén és a lefűződő tiszaugi holtágon (HML. T. 118./11., 15., 26. [1783-1790.]). Ilyet látunk a „Tinóka Folyásá”n is (HML. T. 117./71. [1783-1790.]), amely Szajoltól a törökszentmiklósi Fehér tóig és Nagy Morotváig vezetett, és máshol Tinóka Fok néven szerepel (HML. T. 119./8., 9., 12. [18331844.] Másolat.). A vízfolyások esetében ez a kettős jelölés az első megközelítés szerinti „fokszerű” működésre utal. 3.3.3.2

Az áramlási irány feltüntetése nélkül ábrázolt alulról töltő fokok

A kutatott Tisza-szakaszon a fentieken kívül több ilyen jelölést nem találtam, de a fokok többségénél a térképen feltüntetett mederirány elvileg lehetővé teszi a kétirányú vízáramlást és az alulról töltést. Ilyen fokok kötötték össze a Tisza menti nagy holtágakat is a főmedrrel. A rakamazi morotva KNEIDINGER-féle térképén, amely az alsó véget nem ábrázolja, a holtág felső végéhez kapcsolódik egy Fok nevű vízfolyás (OL. S.11. 830./7. [É.n.]) (M6.5.). A lefűződött holtág erőteljes kanyarulata miatt a beáramló víz az anyamederbeli irányhoz képest „visszafelé” folyt. Ez a fok egyértelműen a természetes kanyarulat-lefűződés terméke, a mesterségesség csak a fok fenntartásával kapcsolatban jöhet szóba. A fenntartás, karbantartás a halászati hasznosításhoz kötődhetett. A tokaji vártartományhoz tartozó holtág halászatáról intézkedő 1674. évi rendtartás két, a morotvára szolgáló eret említ, a Gelényest és az Elekest, melyen áradáskor a halászok rendszeresen rekesztettek (TAKÁTS É.n.:216). Ezek az erek a lefűződött morotvát a Tiszához kapcsoló medrek lehettek. A kesznyéteni Kerek Tó a XVIII. század végén már sekély volt, mérete a vízállás függvényében változhatott. Alsó részét a Kassai fok kötötte össze a Tiszával, a Muszka Fokon az alatta elterülő Iny Érrel került összeköttetésbe (I. kat. Coll. XXII. Sect. XV.; BAZML. Sú. Zm.T. 6./1. [1787.]) (M6.7.; M6.8.). A XIX. század derekára a Kassai fok eltűnt, a Muszka fok még megvolt (BAZML. Sú. Zm.U. 55. [1859.]. A folyószabályozás során a Kerek Tavat tápláló mederágyat a tiszadobi kanyarulat átvágása miatt a Tisza elhagyta, ma a Takta és a Sajó legalsóbb szakaszai folynak benne. A Tiszatarján kéziratos térképein megfigyelhető vízrendszert korábban MOLNÁR részletesen ismertette (1991-1994. II.:43-47). A falu bal parti határában a Pasa tava alsó részét 53

és a Selypest kötötte össze az Alámenő fok, ez a tó a Tiszához a „Tiszta Tóó”, az „Etzet tó” és az „Etzet fok” láncolatán keresztül kapcsolódott. Az alatta lévő „Ágas tóó” az Ágas fokján át a Selypesből, a „Kiss Tiszá”-n, Karacsa tavon, Ásott fokon keresztül a Tiszából alulról töltődhetett, illetve azokba ürülhetett (BAZML. Bm.T. 137./1. [É.n.]; BAZML. Bm.U. 682. [1854.]). KNEIDINGER térképén a Pasa tó neve „Nagy Pasa ére”, az Alámenő foké pedig Pasa fok (OL. S.11. 830./17. [É.n.]). MOLNÁR szerint „Az „Alámenő-fok” a fokok egyik legjellegzetesebb tulajdonságát nevesíti, tudniillik azt, hogy a tavak és holtágak alsó végéhez csatlakoztak, azok alá mentek” (1991-1994. I.:32). Az általam átvizsgált területen ennek az öblözetnek a térképeiből kiolvasható vízrajzi viszonyok felelhettek meg leginkább az ANDRÁSFALVY által leírt fokgazdálkodás követelményeinek. A tiszacsegei nagy Morotva alsó vége a Morotva Fokon keresztül kapcsolódott a Tiszához (HBML. Szm.T. 12. [1787.]). Ez a fok is alapvetően a kanyarulat lefűződésének terméke, a mesterségesség itt is a fenntartás kapcsán merülhet fel. Két ábrázolás a holtág felső végénél is feltüntet egy összekötő csatornát, amely az előbbinél kisebb és névtelen (HBML. Szm.T. 6. [178… ?]; SZSZML. T. 434. [1782.]). A Tiszadorogma, Tiszavalk, Poroszló és Egyek közötti területet ábrázoló LÁNYI-féle térképlapon számos alulról töltött tavat, sekély vízállást látunk (HML. T. 119./1. [1833-1844.] Másolat.) (M6.11). A folyásirány szerinti első az egyeki Holt Tisza, amely alsó végén át kapcsolódik a Tiszához. Belőle indul lefelé a Varjas laposán átfolyó ér, amely a tiszafüredi „Sulymos Lapossá”-ig, más néven Lapos Morotváig vezet. Ezt a lapost a Sulymos Fok vagy „a’ fok” kötötte a lejjebb fekvő füredi Holt Tiszához, amely szintén alsó végével kapcsolódott az élő folyóhoz. A Sulymos Fok egy korábbi ábrázoláson „Kiss Kőrős Fok” néven a füredi Holt Tisza felett közvetlenül a Tiszához kapcsolódott (HML. T. 117./14. [1783-1790.]). A korábbi medervonal és torkolat „Kis körös fokja” néven egy, a védtöltés emelése után készült térképen újra megjelenik. Ezen az ábrázoláson a Tiszából kivezető Kis körös fokja felett egy, a kivezető szakasszal párhuzamos mesterséges árok, az Ásott fok húzódik. Az Ásott fok a Kis körös fok „felfelé”, visszafelé vezető szakaszát (Fok) és a töltés lába előtt húzódó kubikgödröt kötötte össze a Tiszával (HML. T. 371./1. [1859.]). A Kis körös fokon, vagy másik nevén Sulymos Fokon keresztül megtelő, illetve ürülő Sulymos lapostól a Tám fok a Tám vize, a Kengyel fok a Kengyel, a Hosszú Pál a Pap tó és a Fehér tó alsó szakaszához kapcsolódott (HML. U. 363. [1824-1825.]; HML. U. 367. [É.n., 1831. előtt]; HML. U. 370. [É.n.]). Tiszafürednél, a folyó jobb partján a Tisza táplálta „N. Morotva” a Görbe Fokon keresztül kapcsolódott a tiszavalki Lapos Morotva aljához (HML. T. 117./14. [1783-1790.]; BAZML. Bm.T. 231./10. [1880.]). A poroszlói Nagy morotva és Szartos esetében ugyanennek az elvnek a megvalósulását látjuk, csakúgy, mint a már említett cserőközi nagy holtágak esetében (HML. T. 117./1., 11. [1783-1790.]) (M6.12.). A Cserőközben a poroszlói Kis Tisza és az anyameder között fekvő tavak közül a legnagyobb a poroszlói Holt Tisza és a tiszahalászi (újlőrincfalvai) Morotva volt. A poroszlói Holt Tisza keleti vége az Ördög Gát Fokján (OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. [1830.]) keresztül kapcsolódott a Tiszához, egy névtelen mederrel a Kis Tiszához. A Szilas Fok és a „Határ Fok” pedig az alatta fekvő tiszahalászi morotva felső végével kötötte össze. Ez utóbbi holtág legalsó pontja kelet felé a Zsegete fokon és a Nagy morotva fokján át érintkezett a Tiszával, míg nyugat felé a tó derekát a Balás Fokja kapcsolta a kis Tiszához. A két előbbi fok a Tisza „Zsegete Fordúlló”-t körülfolyó nagy kanyarulatának a felső, illetve alsó szárához kapcsolódott (HML. T. 117./1., 3., 11., 18., 29. [1783-1790.]; HML. T. 119./3. [1833-1844.] Másolat.). Abádszalók alatt a vizsgált időszakban a lefűződőben lévő tiszaugi holtágon és a hódmezővásárhelyi Hód-tón kívül jelentős méretű és mélységű holtág, egykori meder nem volt, a területet kisebb tavak, vízzel időszakosan borított síkok jellemezték. A kisebb tavak közül az egyik legjelentősebb az algyői Vártó volt, amely a Gyevi fokon keresztül alulról 54

töltődött (CSML. Szf. Csm.T. 128. [1900.]) (M6.22). A Vártó foka, a Gyevi fok arról nevezetes a néprajzi irodalomban, hogy HERMAN Ottó itt találta meg a halászati eszközök közül a tapogató legfejlettebb formáját (BÁLINT 1976:435). A hódmezővásárhelyi Hód-tó felső vége a Tére-ér kanyargós medrén át került kapcsolatba a Tiszával. A Tére-értől északra lévő apró kitörés volt a Szilágyi Fok, amely a Tisza körtvélyesi kanyarulatának felső szakaszával párhuzamosan folyt, majd a Kenyere Erébe, ezen az éren keresztül a Hód-tóba ömlött (OL. S.80. Körös 39./59-60. [1822.]). Egy későbbi ábrázoláson az ezen a területen jelölt Pamuk fok már nem a Tiszából ered, hanem a Nagy fenék közelében veszi kezdetét és torkollik a Kenyerébe (CSML. Hf. Vrt. 1. [1850.]). BODNÁR valószínűsíti (1928:42), illetve határozottan állítja (1983:55), hogy gróf KÁROLYI Antal 1779-ben a Szilágyi fok medrében készíttette a nagy erek és állandó tavak felhasználásával létrehozott Ásott Tisza egy szakaszát, amely a Térétől a Hód-tavon keresztülvezetve a Porgányig folyt (HERCZEG 1984:730). Egy áttekintő térképlap tiszai mellékágként tünteti fel a folyóból kivezető mesterséges csatorna, a Hód-tó és a Porgány együtteséből álló medret, ahol is az ásott csatorna folyóból való kiágazását már elgátolták (OL. S.80. Tisza 16./3. [É.n.]). HUSZÁR 1822-es térképén nem látni a Hód-tó felső részéhez vezető ásás nyomát, az 1850-es ábrázoláson pedig az Ásott Tisza a Pamuk foktól délebbre, a körtvélyesi kanyarulat északkeleti szegleténél köti össze a Kenyere eret és a Tiszát (OL. S.80. Körös 39./59-60. [1822.]; CSML. Hf. Vrt. 1. [1850.]). Az Antalics a Hód-tó alsó végből kilépő, két ágra bomló meder volt. A térképi leírások, illetve BÉL Mátyás tudósítása alapján a nyugati ág a Kelemenfokban, a keleti ág a Porgány-fokban (1984:12) vagy Döglött Porgányban folytatódott. A Kelemenfoktól felfelé, a kopáncsi síkon lévő Vaj vízállásáig vezetett a Határfok, lefelé pedig a Kérófok. A Kérófok végső szakaszán, a Tiszába ömölve két ágra bomlott (BODNÁR 1983:96), a térképeken ez a része Kis Tisza néven szerepel. A Döglött Porgány parttalan laposokon, síkokon keresztül érte el a Porgány-eret, amely a Tiszába ömlött. A Porgány-érből az Élet Fok alulról töltötte a Nagy Élet, a Kis Élet, az Árpás tó, a Görbe tó laposait (M6.24). Mivel e tavak felső végei a Tisza anyamedrét közelítették, az Élet Fok e vízállások túlfolyója is lehetett. 3.3.3.3

A fokok mint erek torkolatai

Feltűnő, hogy a Porgány a térképeken egyaránt szerepel érként (OL. S.80. Körös 39./60. [1822.]; CSML. Szf. Csm.T. 128. [1900.]) és fokként (CSML. Szf. Csm.T. 111. [1876.]). A Porgányt fokként feltüntető ábrázolás a Porgányba ömlő Bogdányt is „fok” névvel illeti, a népnyelv pedig a Bogdány partjának egy szakaszát Fokpartnak nevezte (BODNÁR 1983:55). Ez a kettősség megfigyelhető a Tére esetében is, amely megnevezésében egyaránt előfordult az ér (OL. Körös 39./60. [1822.]) és a fok (CSML. Hf. Vrt. 1. [1850.]). BODNÁR összefoglalóiban a Kéró ugyancsak ér, vagy fok (1928:37; 1983:96). Egy 1830-as leírásban Tápén a Szillért és a Tápai eret is Foknak nevezték (INCZEFI 1960b:90). Felgyő határában a mai Vidre-ér a térképeken megtalálható ér (II. kat. XXXVII./58. [1861.]) és fok néven is (CSML. Szf. Csm.T. 52. [1858.]). Az ennek a medernek a közelében, attól északkeletre lévő, alulról töltő kisebb folyás mindkét térképen „Vidra fok” néven szerepel. Kettős arculatot mutat a tiszabábolnai Kappan-fok is, amelynek torkolatát a Tisza-mappáció hossz-szelvényén Kappan Ér névvel jelölik (BAZML. Bm.U. 678. [1862.]; HML. T. 117./1., 14., [1783-1790.]; illetve OL. S.80. Tisza 50./XXXI. [É.n.]) Hasonló a helyzet a Tiszasüly és Kőtelek határán lévő Koloppal. Az első katonai felmérésen „Folyo” (I. kat. Coll. XIX. Sect. XIX.), máshol ér (HML. T. 192. [1768.]; II. kat. XXXVIII./51. [1860-1861.]), vagy fok (SZML. T. 91. [1863.]; SZML. T. 131. [1863.]). Csupán a második katonai felvétel térképlapja árulja el, hogy a Kolop felülről öntötte el Kőtelek határában a „Kolop lapossá”-t. 55

A kiskörei Szegyér fok (HML T. 117./41. [1783-1790.]), illetve a település úrbéri rendezés előtti térképén szereplő Asszony fok ere nevében, amely egy névtelen vízállást kötött össze a Tiszával, összetársulva találjuk az „ér” és a „fok” szót (HML. U. 199. [1860.]). Ugyanez a társulás szerepelt a hódmezővásárhelyi „Sasserifok” megnevezésében (OL. S.12. Div. XI. No. 126./6./j. [1790.]), vagy Tiszahalászon a Balás fokhoz kapcsolódó Hidasér fok nevében (HML. U. 404. [1865.]). A térképeken az is előfordul, hogy az ér és a fok nevek ugyanazon meder különböző szakaszait jelölik. Csépán a Tisza és a Körös közös árterén elhelyezkedő, a Tisza melletti területtől induló Kokos fok alsó, a Körös felé eső szakasza Kokos ér néven szerepel (II. kat. XXXVII./56-57. [1861.]). Mivel az ilyen kettős elnevezések esetében többnyire a meder alsó szakaszát, torkolatát nevezték foknak, a Kokos megnevezései rendhagyónak tűnnek. Esetleg arról is szó lehet, hogy a Kokos a Körös felől vitt vizet a Tisza medre felé. Dóc határában, az ártéri Sulymos szigetet körülvevő vízállást a Kis Tiszából alulról töltő Karancs ér alsó, a Kis Tiszához kapcsolódó szakasza a Karancs fok nevet viselte (CSML. Szf. Csm.T. 128. [1900.]), Csongrádtól északra pedig a Gyovai fokhoz a Buzás ér vezetett (II. kat. XXXVI./57. [1861.]). A töltésezés után a nagykörűi „Nagy-fok-lapossa” alján, a „Nagy Kűrüi fok” (HML. T. 117./59. [1783-1790.]) helyén a Kesztény-ér folyt le az egykori fokhoz (II. kat. XXXVIII./52. [1851.]). Az „alulról töltő” irányban a főmederből az ártérre kivezető folyások nevei között az ilyen kettős elnevezések száma összességében nem jelentős, de a „fok” és az „ér” jelölések váltakozása, illetve a mindkét köznevet tartalmazó megnevezések kérdésessé teszik, hogy a „fok” és az „ér” kifejezések alapján egyértelműen eldönthető lenne, hogy az adott meder kialakulásában az emberi tevékenység közreműködött-e vagy nem. A Mirhó szabályozása után például a Gyolcs fenéken át, Kunhegyes és Abádszalók határán vezetett mesterséges Mirhó-szakaszt Ásvány-erének nevezték (SZML. T. 296. [1848.]). Az ásvány jelző itt maga is a meder mesterséges voltára utal, de ha a vélelmezett következetes nevezéktani kettősség valóban meglett volna, ezt a szakaszt Ásvány foknak hívták volna. 3.3.3.4

Mesterséges eredetre utaló névvel jelölt fokok

Az „ásott” vagy „ásvány” jelző nem csak az előbbi ér, hanem általában minden vízmeder, így a fokok kialakulásában is a közrejátszó mesterséges hatásra utalhat. A vizsgált terület áttekintett forrásaiban ez a jelző összesen tíz fok-névnél fordult elő (3. táblázat). A kigyűjtés során nem vettem figyelembe a cibakházi Ebásta Fokot (OL. S.80. Tisza 50./XLII. [É.n.]) és a hódmezővásárhelyi Ebásta-fokot (BODNÁR 1983:48), amelyek nevük alapján valószínűleg apró, természetes medrek voltak. A Mártély és Atka közti „Hét bolond ásta fok” nevét öreg gazdák, halászok visszaemlékezése alapján jegyezték fel, akik nagyapjuktól, apjuktól hallották ezt az érdekes nevet, amely hajdan egy erős folyású fokot jelölt (BODNÁR 1983:70, 648). A bizonytalan, legendás adatolás miatt ezt a fok-nevet sem számoltam a mesterséges eredetről valló vízfolyás-nevek sorába.

3. táblázat A fok neve: Asot fok Ásás Fok Ásott F. Ásott fok Ásott fok 56

Mesterséges eredetre utaló fok-nevek a magyarországi Tisza-szakasz mentén Település: Szegvár Tiszaroff, Tiszagyenda Törökszentmiklós Tiszafüred Tiszakeszi

Forrás: OL. S.82. 153. HML. T. 119./6. OL. S.80. Körös 39./16. HML. U. 371./1. BAZML. Bm.U. 682.

Adatolás éve: 1755 1833-1844 1822 1859 1854

Ásott Fok Ásott fok ásott fok ássot Fok, Asott F. Ásvány Fok

Tiszakécske Tiszasüly Tiszaszőlős Tiszapüspöki Tiszaroff

SZML. T. 322. SZML. T. 131. BOGNÁR 1978:137 HML. T. 117./71., OL. S.80. Körös 39./16. HML. T. 117./47.

1853 1863 É.n. [1860 körül] 1783-1790 1822 1783-1790

A számításba vett, vélhetőleg mesterséges eredetű fokok közül a tiszafüredi valószínűleg a folyószabályozási munkák idején keletkezett, csak a töltésezés utáni térképen találni meg. A tiszasülyi térkép külön medret nem, csak a nevet tünteti fel. A tiszakécskei fok a Fehér tavat kapcsolta a Tiszához; a Tiszakeszi határában lévő kanyarulatos meder pedig alulról töltötte a bal parti Karacsa tavat. A tiszaroffi Ásvány Fok a községi réthez, a Tiszaroff és Tiszagyenda közötti Ásás Fok a Határ Éren keresztül a Gyantai Tóhoz kapcsolódott (M6.16.). A tiszapüspöki ásott fok is vízjárta, rétes területekre vezetett (M6.17.). A törökszentmiklósi Ásott fok a Kis Morotvát feltöltő meder kezdeti szakasza volt. Ez a Kis Morotva összeköttetésben állt azzal a Nagy Morotvával is, amelyet a Tinóka fok kötött össze a Tiszával. Egy áttekintő térképlap ezen a területen egy mellékág jellegű vízfolyást jelöl, amely a folyóból kiszakadó két ágból egyesülve a Tinókán keresztül tér vissza a Tiszába (OL. S.80. Tisza 8./3. [É.n.]). A szegvári ásott fok a Tisza és a Kurca közötti mederhálózatban a „Pitso”-t és a „Samsony ere”-t összekötő rövid, apró vájat volt (M6.21.). A tiszaszőlősi ásott fok térképi ábrázolását nem találtam, csak PESTY helynévgyűjtésében szerepel. Néhány további meder neve is mesterséges eredetre utalhat. Szatmárcsekén a Nagy tóközt ölelő holtág felső részét az „Arok” kötötte a Tiszához (OL. S.80. Tisza 9./2. [É.n.])(M6.2.). A XVIII. századi ábrázoláson ennek az ároknak a kitorkolását már elzárta a folyó partján épített töltés. Demecsertől északkeletre az Ásvány nevű árok a Berzsenytavat kötötte össze egykor a gégényi tóval (KISS 1961:51). Tiszaeszlár és Tiszalök között az ártér lapos, vízállásos része és a Tisza között volt a „Fodor Árka”, amelyen keresztül a két települést összekötő út egy hídon haladt át (OL. S.80. Tisza 13./14. [É.n.]). Tiszalök határában a „Varka arka” egy kisebb kenderáztató lapos alsó részét kapcsolta a Tiszához, amiből az árok kialakításának céljára is következtethetünk: valószínűleg a kenderáztató vízellátását biztosította (OL. S.11. 830./19. [É.n.]). Vízrajzi szempontból mind a lapos, mind az árok jelentéktelen méretű volt. Kisköre alatt a Saj fokba torkolló Türügy laposát az egyenes vonalvezetésű Kis Árok kötötte a folyóhoz (HML. T. 219. [É.n.]). Ezt az árkot más ábrázolásokon nem találtam meg. A Kőtelek melletti Ásvány rendeltetésével kapcsolatban csak találgathatok, valószínűleg lecsapoló meder volt (OL. S.80. Körös 39./6. [1822.]). Emberi kezek alakították ki egykor Nagykörűtől északra a folyóhoz kapcsolódó „Sántzos Fok”-ot, amely a Tiszába futó Hidas Ér útját kismértékben lerövidítette, közvetlenül a torkolata fölötti szakaszon (OL. S.80. Körös 39./7. [1822.]). Jelentős víziút-rövidítést tett lehetővé a Sebes fok, vagy Sebesfok csatorna, amelynek kurta, egyenes vonalvezetésű medre a dóci Kis Tisza könyökét kötötte össze a Tiszával, Mindszenttel átellenben. Miután ez a csatorna csupán egy 1879-es ábrázoláson jelenik meg, nyilvánvaló módon a folyószabályozási munkálatok megindulása után készülhetett (CSML. Szf. Csm.T. 108./1-2. [1879.] Másolat.). A második katonai felvételen szerepel az „Asvany ér”, amely a Tiszától távolabb a Tápai érbe ömlő vízfolyás volt (II. kat. XXXVII./61. [1861.]). Az utóbbi, mesterséges eredetre utaló nevű vízfolyások közül a Varga árka és a tápai Ásvány ér lefutása felel meg egyértelműen az alulról töltés elvének, bár az utóbbi valószínűleg egyszerű vízlevezető folyás volt. A Tisza menti fokok mesterséges eredetét vallja egy értékes XIX. leírás, DANICSKA József mindszenti halászmester „A jelen és múlt idők. A halászati viszonyokról.” című 57

emlékirata. A leírást először RÉPÁSSY Miklós használta fel és idézett belőle szemelvényeket, aki a halászmestert még szentesi illetőségűnek mondotta (1903:4-10, 26). A fokok mesterséges voltát valló sorokról nem emlékezett meg. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a folyó medrével többé-kevésbé összeköttetésben álló hullámtéri tavakat csekély munkával, kellő mélységű lecsapoló árkok, gátak, zsilipek kiépítésével alkalmassá lehetne tenni ivadéknevelésre (1903:21). DANICSKA leírását SZILÁGYI Miklós 1977-es közleményében még RÉPÁSSY tanulmánya alapján említette. SZILÁGYI, aki 1982-ben megjelent írásában a fokok vájását, a középkori vízimunkálatok tervszerűségét viszonylagosnak, a munkákat az egyéni érdek által vezérelt szakszerűtlen és tervszerűtlen beavatkozásoknak minősítette (1982:300), a DANICSKA-kézirat jelentős részét 1983-ban megjelentette. A fokok mesterséges eredetét valló, az alábbiakban idézett részletet ekkor nem közölte. Erre csak későbbi írásaiban került sor (1987:25; 1995:102) Fontossága miatt ezt a részt az eredeti emlékirat alapján az alábbiakban közlöm. Az idézetben igyekeztem visszaadni az eredeti kéziratban szereplő átírásokat, belejavításokat is. „Már eszázad elején 1800 tol egész 1816 évig a folyamok mentén sok helyen léteztek halas tavak akik ezen neveiket onnét vették hogy mesterséges fokokat ásattak oly halastoknak használták még pedig ugy hogy azoknak külön vízbeeresztő csatornát készitettek, amit akor (Fok.) néven ismertek és eszt a szükséghez képest gondoztákis. ha ezen halastavaknak ki vagy befolyo csatornái teleis rakodtak néha iszappal ugy azt többször kiásták hogy a vízfolyás ki ugy mintbefelé éllénkebb legyen és hogy a halak nemessebb részei annál könyebben be mehettek. Maí napíg tehát több határokban látni egy egy szép alkalmas medenczében ha nemis halasto demás neveketis adtak azon tavaknak mily élyénken vannak ezeknekis, ki, és befolyo csatornák – partjaí két oldalrol felmagosítva mindazon jelekre mutatnak hogy azok gondozva voltak. […] Mikor azonban a Folytonos szárasságvéget három egymás után következö évbensem öntött ki a folyomedréből ekkoris ugy segitettek hogy jó és egésséges vizel ellásák a halastojaikat hogy az eliszapolt csatornát kimélyitették és igy rögtön segitvetett, hogy halaik ujéletett nyerhessenek ezen ujvízbeeresztéseáltal” (É.n.:3-4). SZILÁGYI szerint DANICSKA 1896 körül írt, száz gépelt oldalnyi műve HERMAN Ottó kézirathagyatékából került a Néprajzi Múzeumba. HERMAN tetszését nem nyerte el a kézirat. „Az viszont eléggé különös, hogy a kézirat egészen kivételes forrásértékére sem figyelt fel Herman Ottó. Nincs nyoma, hogy rádöbbent volna: az általa idézett történeti forrásokban (az Árpád-kori oklevelekben) is ott van az előzménye mindannak, amit Danicska az áradások és a halbőség összefüggéséről, az ártéri tavakat a folyóval összekötő fokok rekesztéséről, az ármentesítéseket megelőző halászati gazdálkodásról megfogalmaz. Csak az elmúlt évtizedek történeti-néprajzi kutatásai hívták fel a figyelmet az ártéri gazdálkodás lényegére: a fokok gondozására.” (1987:25). Miután valóban igen értékes kéziratos emlékről van szó, fontos tisztázni, hogy mit bizonyíthat az emlékirat. Bár nem egykorú leírás, hanem a töltésezés után készült – és a XIX. század első évtizedeiben készített fokokat illetően részben szóbeli hagyományon alapul – a halászatilag hasznosított vizek, fokok vonatkozásában nyilvánvalóan hiteles. Egyértelmű, hogy a nagy mesterségbeli tapasztalatokkal rendelkező szerző szerint a fokok mesterségesen létesített csatornák voltak. Ez azonban önmagában még nem bizonyítja azt, hogy a kéziratos térképeken feltüntetett valamennyi fok mesterséges vagy mesterségesen fenntartott meder lenne. Az eligazodást nagyban segítené, ha a kéziratos térképeken meg lehetne találni a gondozott fokokat kétoldalt kísérő földhányások nyomait. A vizsgált terület egészéről, így Mindszent környékéről sem találtam azonban olyan részletességű egykorú térképlapot, amely az ilyen csekély magasságú terepalakulatokat is feltüntetné. Így tehát a fokok karbantartására utaló közvetlen térképi bizonyítékokat a vizsgált területről nem tudok felmutatni.

58

3.3.4

Felülről töltő medrek

Az ártéri gazdálkodást tárgyaló első megközelítéshez sorolható kutatók az öblözeteket felülről elöntő partszakadásokat a mederből kilépő árvíz romboló munkájából származtatják, azokat természetes képződményeknek tekintik. ANDRÁSFALVY szerint az árvíz hirtelen rombolása a szakítás, mellyel gátat, vagy természetes akadályokat szakít át a folyó. A hely, ahol ez történt, a szakadás (1975:35). A tiszai térképekről készített feljegyzéseim között egyetlen hasonló kifejezéssel találkoztam, az ókécskei „Tisza Szakadék” nevében (OL. S.22. No. 6. [É.n.]). Az eredeti térképlapon ez a kifejezés az ókécskei nagy holtág ábrázolt, felső részletét jelöli, amelyet egy megnevezetlen meder kapcsol a Tiszához. A vizsgált terület megnevezett, felülről töltő medrei között „szakadék”, „szakadás” nevűt nem találtam. A tiszai ártereket felülről töltő medrek megnevezésével kapcsolatban MOLNÁR megfogalmazott egy határozott elképzelést. 3.3.4.1

Kicsapók

MOLNÁR úgy tartja, hogy a Tisza mentén az ártéri öblözeteket felülről elöntő kitörések neve a „kicsapó” lehetett. Az általa bemutatott (1991-1994. II.:41, 2. ábra), a tiszatarjáni öblözetet elöntő Kicsapó a hejőkürti határban volt (BAZML. U. 684. [1864.]; BAZML. Bm.T. 137./1. [É.n.]). Ezen túlmenően a vizsgált területen kevés ilyen név került elő. MOLNÁR példájához legjobban a Kőtelek alatti Kicsapó hasonlít, amely azt a nagykörűi Nagy Rétet öntötte el felülről, amit alulról a „N. Fok lapossa” töltött (HML. T. 119./9. [1833-1844.] Másolat.). A Hódmezővásárhely határában fekvő „kicsapó” rövid, keskeny, áradások idején megtelő ér (BODNÁR 1928:37), a Tiszaszőlőstől délnyugatra lévő „Kicsapó fok” pedig felülről töltő vízfolyás volt (HML. T. 119./3. [1833-1844.] Másolat.; BOGNÁR 1978:233). Összesen tehát négy kicsapó-név került elő. Ennek fényében a felülről töltő medrek kicsapó nevét – beleértve a MOLNÁR által felhozott példát is – egyáltalán nem tekinthetjük jellemzőnek, hanem sokkal inkább kivételnek kell mondanunk. 3.3.4.2

Fok névvel jelzett kitörések

A Tiszaszőlős melletti Kicsapó fok neve már azt jelzi, hogy a térképlapokon felülről töltő medrek is szerepelnek „fok” megnevezéssel. Ilyen volt például Tiszatarjánon az Ortó fok, a Szégye fok, a Sebes fok, a Pap tava foka (BAZML. Bm.T. 137./1. [É.n.]), Tiszadorogmán a Palocsa fok és a „fontos fokja” (BAZML. Bm.T. 34./2. [É.n.]). Ezek a kisebb felülről töltő fokok azokban az öblözetekben fordulnak elő, amelyek vízrendszere leginkább megfelelhetett az első megközelítés szerinti ártéri gazdálkodás feltételeinek. Felülről töltő fokokat gyakorlatilag az egész vizsgált területen találunk, ahol nagyobb számban előfordulnak a fokok. Sarud határában a Kis Tisza vizét a Panyita Fok felülről vezette a Panyita laposra, hasonló sajátságokat mutat a közeli Tiszahalász alatt a főmederhez kapcsolódó Orsós Fok (HML. T. 117./1., 6., 18. [1783-1790.]). BALLA megjegyzése szerint Tiszaalpár határában a folyóból a csongrádi „Tökös Toó”ba vezető Tökös Fok csak kifelé vezette a megáradt vizet, a Tiszába vissza nem: „Alveus Eruptionis perquem aqua Tibisco intumore conjuncto effluit, nontamen refluit” (OL. S.80. Tisza 1./1. [1786. ?]) (M6.19.). A második katonai felmérés ezt a területet ábrázoló szelvényén a „Harom ág fok”, a Vörös fok és a Teke fok felülről önti el az árteret (II. kat. XXXVI./56. [1861.]) (M6.20.). Az itt feltüntetett medrek részben azonosíthatók a XVIII.

59

századi felmérésen szereplő megnevezett folyásokkal és névtelen kitörésekkel (HML. T. 118./25. [1783-1790.]), a Teke fok lényegében a Tökös fok névváltozatának tekinthető. A csongrádi Mámai Réten a „Repas”-t felülről öntötte el a Répás Fok (OL. S.12. Div. XI. No. 126./6./r. [1790.]; HML. T. 118./2. [1783-1790.]). A nagyfai kanyarban a Sárkány tava (CSML. Szf. Csm.T. 128. [1900.]) és az azt töltő Sárkány fok (I. kat. Coll. XIX. Sect. XXIX.; OL. S.12. Div. XI. No. 126./6./e. [1790.]) (M6.23.) csak külön térképeken szerepel, együttes megnevezésüket nem találtam. A fok a kanyarulat által körülzárt földszeglet felső, a tó az alsó részén volt (M6.24.). BODNÁR szerint ez a fok egykor mély és bővizű, kitűnő halászó hely volt, amely nem csak kivezette, de össze is gyűjtötte a környező területek vizét (1983:161). Valószínű, hogy a térképi ábrázolásokról kikövetkeztethető felülről töltés ellenére itt a terep csekély esése és a mély meder lehetővé tehette a fok kettős működését. 3.3.4.3

Felülről és alulról töltő fokok együttes előfordulása

Az ártéri öblözetek gyakran a felső és az alsó részükkel is a folyóhoz kapcsolódtak, ezek térképi ábrázolásán egyaránt látunk felülről és alulról töltő fokot. Tiszaszőlősön a XVIII. század végén a Sebes Fok felülről öntötte el a „Szöllösi Morotvá”-t, ahonnan a víz névtelen medreken át az alább fekvő Határ Morotva és „Hólt Tisza” irányába folyt tovább. Az öblözet alján a Nagy Fok kötötte össze a Holt Tiszát, illetve a két morotva közti csatornát a Tiszával (HML. T. 117./1., 18. [1783-1790.]). HUSZÁR negyven évvel későbbi térképén a három morotva egyetlen tavat alkot, amelynek felső végét a „N. Fok”, alsó végét a „Szűts Fok” kapcsolja a Tiszához (OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. [1830.]). A „Kis Márton fokja” felülről öntötte el a Tiszaderzs és Abádszalók közötti öblözetet, a terület legnagyobb vízfolyása azonban az Abádi Fok volt, amely az ártér közepén fekvő Pap tavát alulról töltötte (OL. S.21. No. 2. [1777.]). A tiszanánai kanyarulat körülfogta ártér felső részén a Darnyi Fok, a Görbe Fok és a Sebes Fok rövid, kivezető szakaszát jelöli a töltésezés után készült térkép, a terület alján a hasonló módon jelölt Telek Fok vezethette le a vizet (HML. U. 374. [1861.]). E felülről és alulról töltő-ürítő fokok LIETZNER és SÁNDOR korábbi ábrázolásán is megtalálhatók. A kanyarulat belsejében lévő két, Fényes Tó nevű vízállást felülről elöntő fokok között a későbbi mappán is szereplő Sebes Fok név szerint is azonosítható (HML. T. 117./6. [1783-1790.]) (M6.13). Ugyanezen a térképlapon hasonló kettős kapcsolódást mutat az a tó, amit felülről a kiskörei Sebes Fok öntött el, míg alsó szakasza egy névtelen mederrel kapcsolódott a Tiszához. A második katonai felmérés térképlapján a tiszasasi kanyarulatot és a csépai Nagy Tó felső végét a Tó fok kötötte össze, a tó alja a Kányó fokon keresztül kapcsolódott a Tiszához (II. kat. XXXVII./56. [1861.]). Az ezt megelőző évszázad végén készült térképen csak az alsó rész kapcsolódik két medren keresztül a folyóhoz (HML. T. 118./1. [1783-1790.]). Szeged déli határán a Bodonyi-rétre felülről hozta a vizet a Bodonyi Kapuja fok, méretében jelentősebb volt az öblözetet alulról megnyitó Bodonyi Fok (OL. S.12. Div. XI. No. 126./6./b. [1790.]). Általában véve elmondható, hogy azokon az átvizsgált ártéri területeken, amelyeknél az öblözet felső és alsó nyílása is fok néven szerepel, az alsó nyílás a jelentősebb és a nagyobb. Ez a megfigyelés megerősíti KÁROLYI megállapítását, aki a tiszavalki öblözetet vizsgálva jellegzetesnek találta azt, hogy az övzátonyt áttörő csatornák közül a legalsó a legnagyobb, míg a felette levők rendre kisebbek (KÁROLYI − NEMES 1975a.:95). Az áttekintett térképeken nem találtam arra utaló jelet, hogy az ártéri öblözetekben a felső kitöréseket elzárták volna, amint azt NEMES és MOLNÁR feltételezte. Ha voltak is ilyen elzárások, azoknak a vizsgált anyagban nem maradt nyoma. Az elsősorban a Felső-Tisza

60

menti mappákon feltüntetett töltések már a gátakkal történő védekezést, az átfogó újkori folyószabályozást megelőző ármentesítési kísérleteket tanúsítják. 3.3.5

Eldönthetetlen töltésirányú fokok

Külön csoportba kell sorolnunk azokat a fokokat, amelyekről a térképi ábrázolás alapján nem dönthető el egyértelműen, hogy felfelé vagy lefelé vezették a vizet. Ilyen többek között Palkonyán a Falu fokja (OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. [1822.]), a tiszacsegei morotvához kapcsolódó Kuttai vagy Kútas Fok (SZSZML. T. 434. [1823.]; SZSZML. T. 436. [1825.]), Tiszafüreden a Bakó fok (HML. U. 363. [1824-1825.]), Tiszaszőlősön a Kisfok (HML. U. 393. [1865.]), Tiszanánán a Nagy és Kis Sámágy fok (HML. T. 136. [É.n.]), Csongrádon a „Dinnyes tóó fokja” (OL. S.12. Div. XI. No. 126./6./ny. [1790.]), Tápé és Szeged Tiszán túli rétjén a Sebes Fok és a Dögös Fok (OL. S.12. Div. XI. No 126./6./c. [1790.]). E csoportba nem csak azok a medrek kerültek, amelyek a főmederhez viszonyított helyzetük alapján eldönthetetlen irányban vezethettek ki az ártérre. Néhány, egyéb okból nem azonosítható töltésirányú fokot is ebbe a csoportba soroltam. A bal parton fekvő csongrádi „Dinnyés tóó” helyzete hasonló lehetett, mint, a nagyfai Sárkány tóé. Mindkettő egy kanyarulat zugában, annak alsó részén terült el, az előbbi a bal, az utóbbi a(z egykori) jobb parton. A hozzájuk tartozó fokok a kanyarulatok felső részén kapcsolódtak a Tiszához. A Dinnyés tavat ábrázoló térképen a fok és a tó között nincs közvetlen összeköttetés: a fok csak a tó közvetlen közeléig, de nem teljesen a tóhoz vezet. Amennyiben nem a rajzolás pontatlanságáról, hanem a tényleges állapot feltüntetéséről van szó, ez arra is utalhat, hogy a fok medre a Tisza felé lejtett. A fokot a kanyarulatbeli öblözetben elfoglalt helye alapján egyértelműen felülről töltőnek kellene mondanom, de a tó szempontjából alulról töltőként is értékelhetjük. Ezért ezt a fokot az eldönthetetlen töltésirányúak közé soroltam. Ide került a tiszadorogmai határából a Lápán Fokja (SZML. Blaskovitscsalád lta. Fasc. 8. Nro.255. [1799.]), vagy más néven Lapári fok (OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. [1830.]) is. Az előbbi térkép a fokból csak egy igen rövid, az ábrázolt, Földvár nevű határrészre eső íves mederrészt tüntet fel. Az utóbbi mappán a Földvárat körülvevő gyűrűs medret jelölheti a Lapári fok név. Ez a meder Négyesnél az Eger-patakba ömlő Csincsével érintkezett. Ha ez az azonosítás helyes, élő vízfolyással érintkező vízállásnak lehet tekinteni ezt a fokot, de a kevésbé részletes ábrázolás miatt nem tudtam ezt a medret egyértelműen besorolni. Nem egyértelmű a Tiszadorogmához tartozó Pély puszta Pélyi Fokának helyzete sem. A második katonai felvételen az Ároktő és Tiszadorogma közti ártéren fekvő Pély tóhoz kapcsolódik a Pély fok medre, ami nyugati irányban elenyész a rétségben (XL./48. [1858.]). Az első katonai felvétel metszetén (Coll. XXI. Sect. XVI.) a rétes területekről (a későbbi Pély tó vidékéről) kiinduló Pey Fok a Sulymos széles vonulatában enyészett el, amelynek alsó szakasza Sulymos Fokja néven Tiszadorogma és Tiszabábolna között kapcsolódott a Tiszához. Ez a meder valószínűleg egyaránt vezethette a Sulymos felé, vagy a Sulymosból a vizet. Ugyanebbe a bizonytalan eseteket tartalmazó csoportba került Pély pusztán a Hamis fok is. Az egyik térképen a „Hamis Tóó” medrét egyértelműen felülről töltő vízfolyás (HBML. Szm.T. 12. [1787.]), a másikon a Pély Tó alsó szakaszához kapcsolódó meder (BAZML. Bm.T. 231./1. [1880. ?]), a harmadikon a Pély tó alsó szakasza alatti, azzal összeköttetésben nem álló vízállás (II. kat. XL./48. [1858.]). A Tiszavalk határában fekvő Séka foka a Nyárád eréből ágazott ki, egyértelműen alulról felfelé vezetett, de egy íves fordulattal a vele párhuzamosan húzódó Mély fenék felső 61

szakaszához kapcsolódott, a beömlési pont a feneket felülről tölthette (BAZML. U. 696. [1864]). Ezért ezt a medret is bizonytalan töltésirányúnak tekintettem. Nem tudtam egyértelműen meghatározni Tiszacsege határában a két Kutas fok töltésirányát sem. Az egyik a csegei nagy morotvából szakadt ki, annak alsó szakaszán, az élővíz folyásával közel párhuzamosan, lefelé vezető rövid meder volt (SZSZML. T. 434. [1823.]). A másik a közvetlenül a nagy morotva alatt lévő Herep holtág derekához kapcsolódott, az ábrázolt rövid szakasza a nagy morotva felé vezetett (HBML. Dv.T. 41. [1777.]). Lehetséges, hogy a térképlapok a két holtágat összekötő meder két végső szakaszát ábrázolják, e fokok együttes ábrázolására nem bukkantam. Elsősorban e miatt az esetlegesség miatt került e két fok az eldönthetetlen töltésirányúak közé, bár a felső Kutas fok esetében inkább felülről töltésről lehetett szó. 3.3.6

A térképeken csak névvel jelölt fokok

Elvileg is lehetetlen a töltésirányt vizsgálni ott, ahol a térképek csak a fok nevét tüntetik fel, de a név mellett nem találunk azonosítható felszínformát. A meder jelölésének hiánya a térkép részletességéből (pl. a sarudi Gyékényes Fok (OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. [1830.]), vagy a felvételezés idejéből is fakadhat. A töltésezés után készült térképeken, ahol a folyóból kivezető medreket már elzárták, lehet, hogy a ténylegesen már nem működő csatornák helyét, azok maradványait jelölik ezek a nevek, mint a kiskörei Sál foknál és a Buralátó foknál (SZML. T. 2. [1863.]). Ezekben az esetekben valójában nem lehet kizárni azt sem, hogy a „fok” köznév partszegélyt, esetleg part menti magaslatot jelölt, de mivel ezek a megnevezések főleg a vízrajzi viszonyok ábrázolására kiélezett térképeken szerepelnek, ezt valószínűtlennek tartom. A XVIII. századi térképi ábrázolása alapján ide sorolt kőteleki Ló Foka (HML. T. 192. [1768.]) (M6.15) például az 1879-es árvíz után készült töltés-hosszmetszet szerint vízvezető meder lehetett (OL. S.80. Tisza 87. [1879.]). 3.3.7

Kanyarulatátvágó fokok

Nem beszélhetünk töltésirányról, hanem csak a vízvezetés irányáról azoknál a medreknél, amelyek valamely folyókanyarulatot vágnak át, vagy mederívet rövidítenek le. Folyásirány szerint haladva az első ilyen meder az Ó fok volt, amely a tiszacsegei morotva alatti kanyarulatot vágta át (HBML. Szm.T. 6. [178… ?]; HBML. Szm.T. 12. [1787.]; SZSZML. T. 434. [1782.] Másolat.). Tiszahalászon a Zsegete forduló kanyarját – amelynek alsó és felső szakaszáról korábban egy-egy meder kapcsolódott a halászi morotva aljához – 1865-ben már a Fok metszette át. A morotvát alulról töltő két fok ekkorra megszűnt, a holtág maga derékban feltöltődött, és két kisebb részre vált szét (HML. U. 404. [1865.]). A felső rész neve Nagy Morotva, az alsóé Kis Morotva volt. Az egykori nagy holtágat két részre választó, feliszapolódott derékig a „Balás fok” vezetett, amely végső szakaszán elágazott és mindkét tóhoz kapcsolódott. A Tiszahalásszal szomszédos Tiszanána és Tiszaszőlős közötti kanyarulat egy ívrészét a „Tőrős Fok” szelte át (HML. T. 117./18. [1783-1790.]). Az Abádszalók és Pusztataskony közötti kanyarulatot a Nagy fok rövidítette le (OL. S.80. Tisza 84. [1777.]), a tiszaburai nyakon átvezető folyások szövevényes hálózatának egy-egy szakasza volt a Paladiné Fokja és a Kis Keresztes Fok (HML. T. 117./41. [1783-1790.]) (M6.14.). Kőteleken a Vén Erdő Fokja kurtította meg a víz útját (HML. T. 192. [1768.]) (M6.15.). Tiszaalpáron a mai alpári holtág egykori nyakát átszelő két párhuzamos, Sebes Fokok néven feltüntetett csatorna közelében

62

(OL. S.80. Körös 39./36. [1822.]), azoktól keletre vágták át a folyószabályozás során a kanyarulatot (II. kat. XXXVI./56. [1861.]) (M6.20.). Az ezt követő tiszasasi kanyarulat nyakában a Becső fokja rövidítette le az utat (OL. S.12. Div. XI. No. 126./6./s. [1790.]). A Körösből a Tiszába vezető Kurca kanyarulatait Szentesnél a Vecseri fok (CSML. Szf. Csm.T. 61 [É.n.].; OL. S.82. 39. [XVIII. sz. vége]), Szegvárnál a „Karoli fokja” vágta át (OL. S.12. Div. XI. No. 126./6./m. [1790.]; OL. S.82. 37. [1773.] Másolat.; OL. S.80. Körös 39./49. [1822.]). Ilyen átvágásokat, rövidítéseket más néven is találunk. Vári (Vari, Ukrajna) határában ilyen volt a „Budai úr arka” (OL. S.80. Tisza 9./2. [É.n.]). A vezsenyi kanyarulat nyakát a mind neve, mind egyenes vonalvezetése alapján mesterséges eredetű Nagy Árok vágta át (HML. T. 118./18. [1783-1790.]), ugyanakkor a szegvári „Sár Őrvény” kanyarját a természetes szakadásnak tűnő „Kiss Tisza” kurtította (OL. S.12. Div. XI. No. 126./6./n. [1790.]; OL. S.80. Körös 39./49. [1822.]). 3.3.8

Mellékág jellegű fokok

A mellékág jellegű fokok közé azokat a medreket soroltam, amelyek ártéri vízfolyásokat egymáshoz, illetve a főmederhez kapcsoltak, vagy ártéri vízállásokat kötöttek össze. Az első alcsoportba tartozik a Kristály fok, amely a Selypes és a Tisza között létesített összeköttetést (BAZML. U. 682. [1854.]). Rendhagyónak tekinthetjük a Vidra-fok vizét megcsapoló Nagy Fokot, amely a Vidra-fok torkolata alatt, és nem fölötte ömlött a Tiszába (OL. S.80. Körös 39./49. [1822.]). Ide sorolható a mesterséges eredetű, már említett Sebes fok is, amely Mindszenttel átellenben, a „Lúcskos”-on a dóci Kis Tisza könyökét kapcsolta a folyóhoz. Szentesen a Tiszából kiinduló Vecse Fok a Kurcával volt összeköttetésben (OL. S.80. Körös 39./37. [1822.]). Ez a Vecse fok a NYÍRI Antal említette Vetye fokkal lehet azonos (1948:31, 90). Szegvárnál a Tisza és a Kurca közti meder Kurca felőli vége a „Ratz foka”, Tisza felöli vége a Vonogató volt (OL. S.82. 153. [1755]) (M6.21). Az utóbbi a csónakok áthúzására, átvonszolására alkalmas sekély vizű lapos lehetett. Egy másik térképlapon ezt a medret „Rosz fok” néven találjuk meg (OL. S.82. 7. [1752.] Másolat.). Az ártéri vízfolyásokat összekötő fokok példája a „Bógár” fokot és a Kristály fokot összekötő Ludas fok (BAZML. U. 682. [1854.]), illetve az Apota fok Négyes határában, amely az Eger-patakba ömlő Csincse folyását megrövidítve, annak legalsó szakaszán vezetett át az Eger-patakba. Az Apota-fok a Csincse torkolata fölött érte el befogadóját (HML. T. 117./11. [1783-1790.]). A folyótól elszigetelt ártéri vízállásokat összekötő meder volt a tiszacsegei „Két Kerek Tóó Fokja”, amely a Kis és Nagy Kerek tavak közt létesített kapcsolatot (HBML. Szm.T. 12. [1787.]). Az ide sorolható többi fok már ismerős: az első katonai felmérésen szereplő egyeki „Szilagy Fok”-ot és „Kinteten Fok”-ot (M6.10.), valamint a Cserőközben a poroszlói és a halászi morotvát összekötő Határ fokot és Szilas fokot vehetjük számításba. A már korábban is említett két utóbbi holtág nem elszigetelt vízállás volt, a Tiszával is kapcsolatban álltak. 3.3.9

Élővízhez kapcsolódó, fok névvel jelölt tavak, laposok

Az élővízhez kapcsolódó „fok” nevű tavak, holtágak közül a legnagyobbak az első katonai felmérésen szerepelnek: a taktaközi Kárászos fok, Lázár fok, Zsombékos fok (M6.6.), illetve a tiszafüredi Morotva fok (M6.10.). Esetükben az is előfordulhatott, hogy a magyar neveket csupán az idegen nyelvű hadmérnökök alkalmazták, félreértésből a folyóhoz kötő csatorna helyett a tavak megnevezésére. A csoportba tartozó többi vízállás többnyire még

63

ezeknél a kisebb tavaknál is jelentéktelenebb volt. A polgári Sebes Fok a Selypeshez legalsó részével kapcsolódó kisebb tó, vízállás volt (OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. [1830.]). Széles, lapos vízvezető deréknak tűnik a Fejér nád fokja ábrázolt részlete, amely a Tiszadorogmától északnyugatra eső Batúz (BAZML. Bm.T. 34./2. [É.n.]), vagy „Stagnum Batúz” keleti partján feküdt (SZML. Blaskovits család lta. Fasc. 9. Nro. 307. [1773.]). Ezen az utóbbi térképen, amely a Batúztól nyugatra eső fejéregyházi pusztát ábrázolja, a fok maga nem szerepel. Kisebb lapos volt a füredi „Mélly Ér”-hez kapcsolódó Kanyola fok (HML. U. 363. [1824-1825.]), a tiszaderzsi morotvához kapcsolódó Sulymos Fok (OL. S.80. Körös 39./2. [1822.]; II. kat. XXXIX./50. [1860-1861.]), és a kécskei Holt Tiszához kapcsolódó Nyiktó Fok (SZML. T. 322. [1853.]). A tiszaburai kanyarulat szövevényes mederrendszerébe torkolló, alulról töltődő „Falu fana fokja” sekélyebb vízállás lehetett (HML. T. 117./41. [1783-1790.]) (M6.14.). 3.3.10

Elszigetelt medrek, laposok

A tiszai ártereken néhány elszigetelt, az élővízzel ábrázolt összeköttetésben nem lévő, fok nevet viselő feneket, lapost is találunk: a mai Tiszaújváros határában az első katonai felmérésen is szereplő Tetővár fokot (OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. [1830.]), a tiszahalászi Kozma fokot (HML. U. 404. [1865.]), a tiszanánai Darabos fokot (HML. U. 374. [1861.]) és a sándorfalvi Kopasz fokot (CSML. Szf. Csm.T. 128. [1900.]). Miután a négy fellelt példa közül az utóbbi három csak a folyószabályozások megkezdése után előkerült térképeken szerepel, és apró medrekről van szó, valójában ennek a csoportnak még az önálló léte is kétséges, itt valószínűleg csupán az élő vizekhez kapcsolódó medrek maradványai kerültek együvé. SZILÁGYI szerint a fokok és az erek között olyanok is akadtak, amelyeket csak kivételesen nagy áradás után lehetett halászni, máskor értéktelen tocsogók voltak. Ezért még olyan időszakos vízállásokat is nevezhettek érnek, amelyek látszólag nem kapcsolódtak az összefüggő vízrendszerhez (1977:172-173). Ez érvényes lehet a fok nevű vízállásokra is. 3.3.11

Fokok a Tisza fattyúágain

A térképeken ábrázolt mellékágak, fattyúágak közül a poroszlói Kis Tisza fokait jórészt már említettem. Az első katonai felmérésen szereplő „Gyuro Foka” a Selypes eret és egy jórészt feltöltődött holtág felső végét kötötte össze, a mai Újszentmargita határában. A Selypeshez kapcsolódó holtág alsó végétől indult, és Tiszacsegénél a Tiszába ömlött az „Igey Bach”, vagyis az Igej patak. A Selypes-ér és az Igej mellett a térképen egy irányba, lefelé mutató folyásirányt jelölt a rajzoló (I. kat. Coll. XXII. Sect. XVII.). Egy közel azonos korú, néhány évvel később készült térképen az Igej medre más irányt követ. Közvetlenül a szentmargitai holtág alatt feküdt a „Stagnum Inutile Intra Vize”, amelynek felső végét az Igej, alsó végét a Barna keszeges fenék kötötte össze a Tiszával. Ez a vízállás a katonai térképen mocsaras területként szerepel. A Barna keszeges fenéktől induló, és a katonai felvétel térképlapján szereplő „Igey Bach” alsó szakaszával egybeeső meder neve itt Sebes Ér (HBML. Szm.T. 12. [1787.]). A dóci Kis Tiszán hat fokot tüntet fel a térkép. Ópusztaszeren a határozottan „felfelé” vezető Barátok fokja a Tökösi lapos felső részéhez kapcsolódott, mindkét irányba vezethette a vizet. Vonalvezetése alapján azonban lecsapoló szerepe csekély lehetett. A Tökösi lapos legmélyebb része ugyanis a Horgany éren keresztül érintkezett a Kis Tisza Barátok fokja alatti szakaszával. Az „ér” és a „fok” megnevezések együttes előfordulásánál már említett Karancs fok a Karancs ér alsó szakasza volt. A másik négy fok esetében hosszabb medret nem jelöl a térkép, ezért töltésirányukat sem lehetett meghatározni. 64

A Kis Tisza és az eredése fölötti Keskeny morotva, illetve a Görbe Morotva között sem itt (CSML. Szf. Csm.T. 128. [1900.]), sem az első katonai felvételnél sem látni összeköttetést. A közbenső időben készült egyik felvétel azonban feltüntet ilyet: a Kis Tiszától a Széles vagy Görbe Morotva aljához, attól a Keskeny Morotva legalsó pontjához vezetett egy-egy megnevezetlen csatorna (CSML. Szf. Csm.T. 56. [1858.]). Miután ez a két vízállás közel esik a túlparti Mindszenthez, úgy sejtem, hogy a DANICSKA által leírt mesterséges fokokkal ellátott tavak közé tartozhattak. RÉPÁSSY szerint a PALLAVICINIek Mindszent-algyői tiszamenti uradalmába mintegy 75 kataszteri hold terjedelmű Kis Tisza meder esett, ezt egy fiasítónak használt, 7 kataszteri holdnyi nagyságú műréttel együtt pontytenyésztés révén hasznosítottak. Haltenyésztéssel hasznosítottak még két nagyobb holtágat, mintegy 300 kataszteri hold terjedelemben (1903:33). Ez a két holtág valószínűleg a fent említett Keskeny morotva és Görbe (Széles) Morotva lehetett. 3.4. A fokok eloszlása területi elhelyezkedés és töltésirány szerint A magyarországi Tisza-szakasz kéziratos térképein fellelt fokok területi elhelyezkedés és töltésirány szerinti csoportosításának részletes eredményeit a mellékletben adom meg (M3.), az elemző besorolás összegző eredményéről a 4. táblázat tájékoztat. A táblázatban közölt csoportosításból magától adódik néhány fontos megállapítás. Az első és legfontosabb, hogy a vizsgált területen a fokok vízrajzi jellegzetességeik alapján nem egységesek, az áttekintett térképeken a fok-nevek különböző fajtájú vizeket jelölnek. A fellelt megnevezések közel négyötöde a három alapcsoportba, az alulról töltő, a felülről töltő és az eldönthetetlen töltésirányú fokok közé tartozik. Ezekhez még hozzászámolhatjuk azokat az ártéri medreket, amelyeket – jobb híján – mellékág-jellegű fokoknak neveztem. Lényegében ezek azok a vizek, amelyeket a különböző tudományos világnézetű ártéri gazdálkodás elméletek „példázatként” használhatnak fel. A kanyarulatot átvágó, rövidítő fokok esetében többnyire természetes képződményekről van szó, számuk egyébként nem túl jelentős. A három fő csoport közül az alulról töltőké a legnépesebb(126), bár a felülről töltők (88) és az eldönthetetlen töltésirányúak száma (50) együttesen magasabb (138). Többnyire ehhez hasonló arány figyelhető meg a vizsgálatnál elkülönített hat folyószakasznál is. Az országhatártól Záhonyig terjedő vidéken az előkerült kéziratos térképeken szereplő névanyag szegényessége miatt ez a kijelentés nem áll, csakúgy mint a Záhony és a Bodrog torkolata közötti területen, ahol csupán egyetlen, felszínformával nem is azonosítható térképi fok-névre akadtam. Ez utóbbi vidéken a XVIII-XIX. században kevés fok nevű vízmeder lehetett. A Tokajtól Tiszavalkig terjedő szakaszon az alulról töltő fokoknál a másik két fő csoportba sorolt fokokból együttesen több volt. Az Eger-patak torkolata alatti szakaszon, ahol Tiszaderzstől Pusztataskonyig egykor a Nagykunságra vizet vivő legnagyobb fokok is sorakoztak, az alulról töltő és a felülről töltő fokokból csaknem ugyanannyit, ugyanakkor jelentős számú eldönthetetlen töltésirányú fokot is találtam. A Szolnok alatti szakaszon a felülről töltő fokok száma meghaladta az alulról töltőkét. A vizsgálatnál elkülönített hat folyószakasz közt kivételnek számít a Körös torkolatától a déli országhatárig terjedő vidék, ahol az alulról töltő fokokból több volt, mint a felülről töltőkből és az eldönthetetlen töltésirányúakból együttesen. Az is igaz azonban, hogy ezen a szakaszon írtam össze a legtöbb érként is megnevezett, vagy erek torkolatát jelölő fokot, és ezek eltolhatták az arányt az alulról töltő fokok javára. Ezek a számok, mivel nem súlyozottan, vízrajzi jelentőségüknek megfelelően jelenítik meg az egyes fokokat, természetesen csak tájékoztató jellegűnek tekinthetők. A kutatás ismertetett sajátosságai miatt számos fok besorolása nem teljesen megbízható. Eddig minden egyes ellenőrző átvizsgálás során találtam helyesbítenivalót, és valószínűleg néhány további téves értékelés is maradt az anyagban. Abban azonban biztos vagyok, hogy az egyedi hibák 65

ellenére a különböző töltésirányú fokok arányaiból kiolvasható kép összességében helytálló, nagyságrendileg helyes. A vizsgálódás során az is kiderült, hogy a fokok töltésirányából nem vonhatunk le a gazdasági hasznosítottságukra vonatkozó egyértelmű következtetést. Nem állíthatjuk azt, hogy csak az alulról töltő fokok voltak alkalmasak gazdasági – nevezetesen halászati – hasznosításra. A nagyfai Sárkány fok példája azt jelzi, hogy a főmedri áramlás irányához képest felülről töltőnek mondott fokon is lehetett jelentős halászat – bár a Sárkány fok gazdasági hasznosíthatósága talán összefüggött a kanyarulaton belüli helyzetével is. Ha a hasznosíthatóság körét az alulról töltő fokok csoportjához képest bővítenünk kell, az eredet tekintetében szűkítésre kényszerülünk. Az erek torkolatainak esetleges „fok” megnevezése arra figyelmeztet, hogy az alulról töltés önmagában nem bizonyítja, hogy egy fok mesterséges eredetű, vagy hogy mesterséges fenntartás, karbantartás eredménye. Még akkor sem, ha a halászatilag hasznosított, gazdaságilag jelentős fokok kialakításában, fennmaradásában az emberi közreműködés kétségtelen.

4. táblázat

A kéziratos térképeken ábrázolt fokok vízrajzi sajátosságaik és területi elhelyezkedésük szerint

Tiszabecs – Záhony Záhony – Bodrog torkolat Bodrog torkolat – Eger-patak torkolat Eger-patak torkolat – Zagyva torkolat Zagyva torkolat – Körös torkolat Körös torkolat – Szeged Összesen

Alulról Felülről Eldönt- Foktöltő töltő hetetlen név fok fok töltés- feltünirányú tetett fok meder nélkül 7 -

Kanyarulatot átvágó fok

Mellék- Fok Fok ág nevű tó nevű jellegű lapos fok

Összesen

-

-

-

-

7

-

-

-

1

-

-

-

-

1

35

20

18

4

2

9

6

1

95

42

39

16

8

7

3

3

2

120

16

19

4

1

2

-

1

-

43

26

10

12

4

2

5

-

1

60

126

88

50

18

13

17

10

4

326

A fokok fontosságára, gazdasági jelentőségére közvetetten a nevükben szereplő jelzők is utalhatnak. A foknevekben a két leggyakoribb jelző a „nagy” és a „sebes”. A „nagy” („N.”) szó névgyűjteményemben (M2.) 30 fok nevében szerepel, három továbbinál névváltozatként fordul elő. A harminc közül 19 esetben a jelző egyértelműen a fokra vonatkozik, a többinél (pl. Nagy Morotva fokja, Nagy Szegh fokja, Nagy Rét Fokja) azt a területet jelöli vagy jelölheti, amelyre a fok vezethette a vizet. A „nagy” fokok közül 15 szerepel kéziratos térképeken is, köztük 9 alulról töltőt, két eldönthetetlen töltésirányút, és egy-egy felülről töltő, kanyarulatátvágó, illetve mellékág jellegű fokot találunk. Az áttekintett 66

példákban a „nagy” fokok többnyire az ártéri öblözet legalján, legmélyebb részén elhelyezkedő legnagyobb (alulról töltő) fokok voltak. A „sebes” fokokból összesen huszonnégyet számoltam össze, közülük 19 szerepel a kéziratos térképeken. 8 „sebes” fok felülről töltő, 4 eldönthetetlen töltésirányú, 3 alulról töltő, egy-egy pedig kanyarulatátvágó meder, mellékág jellegű folyás, vízállás, vagy csak a nevével feltüntetett fok volt. (A tiszavárkonyi alulról töltő Sebes Nagy Fokot itt és a „nagy” fokok között is számításba vettem.) A „sebes” fokok tehát általában felülről töltő medrek voltak, áradáskor az árvíz valószínűleg már korán, nagy sebességgel ömlött ki rajtuk az ártérre, innen vehették a nevüket. 3.4.1

Családnévvel jelölt fokok

A gazdasági hasznosítottságra, használatra, esetleg a fok létesítőjére utalhat a nevéhez kapcsolódó személy- vagy családnév. A térképen ábrázolt fokok közül 31 viselt bizonyosan ilyen nevet. Az alulról töltők közül ide sorolható a panyolai Bencze fok és Kovács fok (PML. Pm.T. 93. [1774.]) (M6.3.), a tiszatarjáni „Fekete győgy foka” (OL. S.11. No. 830./17. [É.n.], az ároktői Kis Miska Fok (BAZML. Bm.U. 83. [1847.]), a tiszahalászi „K. Mihály Fokja” (OL. S.80. Körös 39./3. [1822.]), a rákóczifalvi Rátz Gyuró Fok (HML. T. 119./11. [18331844.] Másolat.), összesen 15 meder. A felülről töltők között hat ilyet találtam, mint a tiszacsegei Bencsik Fokja (HBML. Szm.T. 12. [1787.]) vagy az abádszalóki Kis Márton fokja (OL. S.21. No. 2. [1777.]). Az eldönthetetlen töltésirányú medrek közül csupán hármat vehetünk itt számításba, a tiszadobi Máté fokot (OL. S.80. Tisza 13./16. [É.n.]), a sarudi „N. Mihály Fok”-ot (OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. [1830.]), és a hódmezővásárhelyi Varga János Fokját (OL. S.80. Körös 39./60. [1822.]). E három közül a Máté fok csak a főmederbeli vízáramlás irányához képest nevezhető eldönthetetlen töltésirányúnak. A szomszédos Rákos fokkal egyesülő medrén át kitörő nagyobb árvizek egészen a Hortobágyig leszaladhattak. KÁROLYI a Rákos-fokot a Tisza által lefejezett mellékfolyók egykori medreibe ömlő kitörések között említi (KÁROLYI–NEMES 1975a:63). MOLNÁR a Máté-fok és a Rákos-fok összekapcsolódó medreit, melyek az „ártér mélyébe” futnak, az alulról töltő fokok példái között említi (1991-1994. II.:41). Ez a besorolás azonban egyértelműen hibás. A töltésirány szerinti fő csoportokon kívül a kisebb csoportokban is találunk családnévvel jelölt fokokat. A kanyarulatot átvágó medrek között a tiszaburai Paladiné Fokját (HML. T. 117./41. [1783-1790.]) (M6.14.) és a szegvári Károli fokját (OL. S.80. Körös 39./49. [1822.]); a mellékág jellegűek között az újtitkosi Menyhá(r)d Fokot (OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. [1830.]), a Hegedűs fokot Tiszakeszi határában (BAZML. U. 682. [1854.]), a szegvári „Ratz foká”-t (OL. S.82. 153. [1755.]); a tavak közül a taktaharkányi „Lázár fog”-ot (I. kat. Coll. XXII. Sect. XIV.) (M6.6.); az elszigetelt laposok közül a tiszahalászi Kozma fokot (HML. U. 404. [1865.]) tekinthetjük ilyennek. A személy- vagy családnevű fokok közül a legtöbb az alulról töltő medrek között található. Ha a főbb csoportok arányait vesszük szemügyre, azt tapasztaljuk, hogy az ilyen nevű fokok az alulról töltők között csaknem kétszer gyakoribbak (11,9 %) mint a felülről töltők (6,7 %) és az eldönthetetlen töltésirányúak (6,0 %) között. Amennyiben az ilyen megnevezések a hasznosításra –és nem egyszerűen a birtokhatárra – utalnak, akkor ez ismételten a mellett szól, hogy csupán a főmederhez viszonyított töltésirány alapján nem vonhatunk le egyértelmű, a fok hasznosítottságára vonatkozó következtetéseket.

67

3.4.2

A fokok időbeli változása

Kérdéses, hogy a több mint egy évszázados időszakból fennmaradt és összegyűjtött fok-ábrázolások mennyire tekinthetők egységesnek. Mennyire voltak maradandóak, állandóak ezek a fokok, illetve a természetes változás és az emberi beavatkozás mennyiben érintette az egyes fokokat, valamint a töltésirány-elemzés során tapasztalt csoportok közti arányt. Az egyes fokoknak és a töltésirány-csoportoknak az időbeli változását értékelni nehéz. A vizsgált terület egészét lefedő két részletesebb felmérés, az első és a második katonai felmérés között közel hetven év telt el, a második felvétel már a rendszeres folyószabályozási munkák megindulása után készült. A kisebb szakaszokat ábrázoló térképek alapján a közbeeső időszakban az adott év csapadékossága jelentősen módosíthatta az ártér képét, az egyes vízállások és folyások mérete megváltozhatott. A változó csapadékosság hatásán túlmutató változásra következtethetünk Tiszaalpár térképeiről. BALLA Antal XVIII. századi, nedvesebb évben felmért mappáján (OL. S.80. Tisza 1./1. [1786. ?]) az alpári réten fekszik a „Sulymos Toó” és a vele összeköttetésben lévő Bika Ér vízállása (M6.19.). A Sulymos tó alulról töltődött a Nagy Fokon keresztül, míg a Bika Érbe a „Huzogato” medrén át juthatott be a Tisza vize, ez utóbbi folyás mellett egyirányú, a Bika Érbe tartó áramlást jelöl a térkép. A területet kisebb méretarányban ábrázoló második katonai felvételezés alacsonyabb vízállás mellett történt (II. kat. XXXVI./56. [1861.]) (M6.20.). Ez a Sulymos tó helyén egy jóval kisebb tavat tüntet fel Nagy tó néven, a Bika ér nyomai nem azonosíthatók. A Húzogató folyóból kivezető szakasza az itt ábrázolt, az ártérre vezető Tarfokkal azonos. Ettől északnyugatra három, BALLA térképén nem szereplő vízkitörést találunk, köztük a megnevezett Határ fokot és a „Mezesfok”-ot. A felülről töltő új vízkitörések megjelenése összefügghet a megkezdett szabályozási munkákkal, amelyek a lefolyás meggyorsítása és az árvízi meder összeszorítása révén az árhullámok emelkedését eredményezték. A szabályozások miatt megnövekedett árvízszint védhetetlenné tette a cserőközi Tiszahalászt, ezért lakosságát 1876-ban a Magyarádi Puszta határán alapított Lőrincfalva határára telepítették át (KÁROLYI – NEMES 1975a:32). Ilyen áttelepítésre máshol, már korábban is sor került. A Tisza és a Maros közös árterének peremén települt Óföldeák a súlyos károkat okozó 1845-ös árvíz után 1846-1847-ben települt át a mai Földeák helyére, az átfogó Tisza-szabályozás kezdetével szinte egy időben. Az 1853., 1855., 1866. évi árvizek ismét elöntötték az Ófalut, de az új település megmenekült (SÍPOS 1982:4). Az emelkedő árvízszintek a folyó mentén előidézhették további felülről töltő medrek kialakulását. Az esetleges ilyen irányú változást leginkább a Rakamaz−Polgár, illetve az Abádszalók−Tiszabura közötti Tisza-szakaszokon mérhetnénk le, ahol azok a vízkitörések sorakoztak, melyek a Hortobágyot és a Nagykunságot elöntő medreket táplálták. Mivel a szabályozás során a töltésezéseket éppen ezeken a területeken kezdték meg, a kérdéses partszakaszokon ilyen új vízkitörések nem alakulhattak ki. Lényegében a meginduló folyószabályozásokkal létrejöhettek új, felülről töltő természetes vízkitörések, de véleményem szerint ezekben az évtizedekben összességében nem nőhetett meg jelentősen a felülről töltő fokok száma. 3.5. A fokok és a fokgazdálkodás viszonya a Tisza-menti fokok fényében A XVIII-XIX. századi kéziratos térképeken ábrázolt Tisza-menti fokok számbavétele során kiderült, hogy a vizsgált területen vízrajzi sajátosságaik alapján a fokok nem voltak egyneműek. Az elemzés megkezdése előtt a „fok” fogalmának átfogó jellemzésére a földrajzietimológiai meghatározást használtam, amely az „ártéri gazdálkodás” háromféle megközelítésében használatos különböző fok-fogalmakat lefedi. Ez az értelmezés szerencsésnek bizonyult, mert nem csak az elméletekben szereplő, hanem az áttekintett 68

kéziratos térképeken szereplő fokok többségét is magában foglalhatja. A fellelt fokok túlnyomó többsége ugyanis valóban magas vízállású tó, vagy folyó vizét vezette el. Ezért ez a meghatározás tökéletesen elfogadható, mint a vízrajzi értelmű fokokat leíró „szimbolikus általánosítás”. A jelentős számú „szabálysértés”, a „fok” szóval jelölt tavak, laposok neve nyilvánvalóan a hasonló nevű, őket az élő vízhez kapcsoló medrekre vezethető vissza. A „szabályos esetek” az ártérre vezető vízfolyásokat, partszakadásokat jelölik. Az egyes ártéri öblözeteket alulról elöntő és lecsapoló fokok adják a teljes állomány közel kétötödét. Néhányuk egy-egy ér torkolata volt, vagy „ér” néven is nevezték. A fokok negyede az öblözeteket felülről elöntő folyás volt, hatodrészük oldalirányban vezetett ki az ártérre. A fennmaradó hányadot a kanyarulatot átvágó, rövidítő fokok, az élő vízhez kapcsolódó tavak, elszigetelt fenek (összességében a „szabálysértések”), illetve azok a fok-nevek adják, amelyeket nem tudtam felszínformákkal azonosítani, így érdemben nem is értékelhettem őket. Az áttekintett XVIII-XIX. századi Tisza-menti fokok és elkülöníthető csoportjaik olyan „példázatok”, amelyek meglétét és sajátosságait a különböző ártéri gazdálkodás elméleteknek érvelésük során figyelembe kell venniük. Az elvégzett elemzés alapján a vízrajzi értelmű fokokat tárgyaló mindhárom megközelítésben vannak olyan elemek, amelyek tovább pontosíthatók. Véleményem szerint az ábrázolt fokok jelentős része, a felülről töltők és az eldönthetetlen töltésirányúak zöme alapvetően természetes eredetű volt, tehát természetes eredetű medreket, vízkitöréseket is nevezhettek foknak. Ez az első megközelítési mód általánosítása ellen szól. Nem élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy egy adott ártéren önmagában a fokok megléte, előfordulása egyenlő lenne az első értelmezés szerinti fokgazdálkodás meglétével. A természetes és a mesterséges fokok együttes megléte mellett egyébként másodlagos jelentőségű, hogy mi volt a „fok” szó „eredeti”, legkorábbi jelentése: az, hogy a folyó árvize a fokon keresztül „megfakad”, vagy hogy azt „megfakasztják”. A korábbi évszázadok viszonyai között lehet, hogy fontossá válik az „eredetiség” kérdése, de amíg az ártéri gazdálkodás korai forrásainak részletes feldolgozása és elemzése alapján nem születik egy esetleges megvilágító erejű munka, ezen a téren a vélekedéseké maradhat a fő szerep. Miután a fokok egyaránt jelölhettek természetes és mesterséges medreket, a „fok” megnevezés önmagában nem tekinthető a mesterséges eredet bizonyítékának. Ezért, valamint a megnevezések váltakozása miatt nem fogadhatom el DÓKA Klárának a tiszai árterekre vonatkozó véleményét, miszerint a természetes módon kialakult, illetve az emberi közreműködéssel kialakított medrek minősége az „ér”, illetve a „fok” nevekből egyértelműen kiolvasható lenne. Nem tartom valószínűnek MOLNÁR felvetését sem, miszerint a „fok” nevű ér-torkolatok az adott ér többé-kevésbé mesterséges voltára utalnának. NEMES vélekedését, miszerint az ártéri öblözetek felső részén kialakuló kitöréseket a fokgazdálkodás során elzárták volna, fellelt adatok híján meg kell hagynom feltevésnek. A fokok természetes eredetét vallóknak figyelembe kell venniük, hogy a térképi források alapján ezek a medrek legalább annyira a víz lefolyó, mint kifolyó helyei. Vannak öblözetek, amelyeknek csak az alsó részét nyitja meg fok, vannak olyanok is, ahol csak a felső, és vannak, ahol mind az alsó, mind a felső szakaszon találunk fokot. Ez utóbbi esetben az alulról töltő fokok rendre fejlettebbek, nagyobbak. Ha ezeket az alulról töltő fokokat nem emberkéz vájta, sokkal inkább a levonuló, mint a kitörő árvíz munkáját kell gyanítani bennük. A vizsgált térségben és időben ugyanakkor kétségtelenül voltak mesterségesen készített és karbantartott, gazdaságilag hasznosított fokok. Kialakításuk mikéntje, rendszerszerű szervezettségük és vízjárás-szabályozó hatásuk az, ami további vita tárgya lehet. E vitát nagyban segítené, ha rendelkezésre állnának olyan hidrológiai, elöntési modellek, amelyek ki tudnák mutatni a fokgazdálkodás meglétének, illetve hiányának az egyes ártéri öblözetek fejlődésére, élővilágára gyakorolt hatását.

69

A felülről töltő fokok megléte és egynegyednyi aránya bizonyos, a fokok sajátosságaira épített elvi állásfoglalásokat alapvetően érint. A felülről fokokat ugyanis NEMES és MOLNÁR megközelítése alapján működő fokgazdálkodás esetén elzárták volna. Még ha ezekből a fokokból leszámítom is azokat, amelyek a Hortobágyra és a Nagykunságra futó medreket táplálták, és amelyeket e szerzők a „más típusú” fokok, vagy a közfokok kitorkolási helyeinek tekintenek, ez az arány lényegében nem változik meg. Ha nagyon sarkítottan fogalmazok, ebből az következik, hogy a XVIII. század második felében a mai magyarországi Tisza-szakasz egésze mentén összességében nem volt működő ártéri gazdálkodás, abban az értelemben, ahogy az „ártéri gazdálkodás” kifejezést e két szerző használja. MOLNÁR lényegében ennek a véleményének ad hangot, hiszen szerinte a Tiszavölgyben a XVIII. század második felében nem volt olyan működő, egységes fokrendszer, amely az árvédelmet, a pangó vizek lecsapolását és az ártér gazdasági hasznosításának kérdését egyszerre és együttesen megoldotta volna, illetve amilyet a korszakra vonatkoztatva ANDRÁSFALVY a Duna mellett leírt. Ebben a kérdésben egyébként, ha a sorok között is olvasunk, a fokokat tárgyaló valamennyi megközelítés lényegében egyetért. Abban a tekintetben azonban, hogy miért nem volt ilyen rendszer, illetve mi volt helyette a Tisza-mentén, a vélemények alapvetően különböznek. MOLNÁR szerint a XVIII-XIX. századra a korábban itt is meglévő fokrendszer egysége már felbomlott, – bár az ekkori „bomlottság” jóval nagyobb fokú lehetett, mint azt MOLNÁR egy évtizeddel ezelőtt vélte. A második megközelítést kimunkáló KÁROLYI a Közép-Tiszavidék vizsgálatából kiindulva hasonló, de nem ugyanarra az alapokra építette az elméletét, mint ANDRÁSFALVY, így az általa felvázolt kép is csak hasonló, de nem azonos. KÁROLYI szerint tehát – kimondatlanul – az ártéri gazdálkodás másképp alakult a Tisza, és másképp a Duna mentén. A harmadik megközelítéshez tartozó közlemények lényegében tagadják a fokgazdálkodás egykori létét. Az ezekben felhozott, jórészt általános érvényűként kezelt ellenérvek az alapvető Duna-menti kutatási eredmények érvényességét valójában nem cáfolják, viszont bizonyos kiterjesztések és általánosítások ellen szólnak. Ha a fokokhoz és a különböző fok-elméletekhez hasonlóan az „ártéri gazdálkodás” fogalmát is rendbe akarjuk tenni, valószínűleg akkor járunk el a legbölcsebben, ha az értelmezések sajátos élete nyomán kialakult helyzethez igazodunk. A Tisza árterein folytatott gazdálkodást vizsgálva DÓKA az ártéri gazdálkodás fogalmán már nem a fokokra alapozott ártérhasznosítást, hanem általában az ártér hagyományos hasznosítását érti (1982:282). Az így értelmezett ártéri gazdálkodásnak a hangsúlyos termelési ágak alapján több fajtáját különbözteti meg: a földművelő, az állattenyésztő, az ártérhasznosító és a vegyes típust. DÓKA szerint a XIX. század elején a gazdálkodás Szabolcs megyében a földre épült, Szatmár, Zemplén, Bereg falvaiban a szántó és a legelő is kevésnek bizonyult. A Közép-Tiszavidék északi részén az állattartás, Szolnoktól délre a földművelés vált a legfontosabbá. Csongrád és Szeged közt a mezővárosokon kívül a lakosságot főleg a földesúri majorságok népessége adta, amely külterjes állattartással foglalkozott. A gyér lakosság miatt itt nem volt szükség intenzív gazdálkodásra (1987:40-48, 1982:288-295). Nyilvánvaló, hogy ez az ártéri gazdálkodás kép, amely lényegében az ártéri adottságok használatát foglalja magába, nem hozható hézagmentes fedésbe a kiinduló „ártéri gazdálkodás” fogalom sarkított értelmezésével, ha ártéri gazdálkodáson fokgazdálkodást értünk. Ez ugyanis a gazdasági hasznosíthatóság feltételeként egy bizonyos fajtájú és fokú természetátalakítást jelöl meg. Az ártéri gazdálkodás fogalmának első értelmezéséhez képest FRISNYÁK Sándor is megkülönböztetéssel él, ő az ártéri gazdálkodás egy változatának tekinti a fokgazdálkodást (1995a:13). Ebben a tekintetben hasonló nézeteket vall SOMOGYI Sándor is, aki szerint a fokgazdálkodás valójában az ártéri gazdálkodás „egyik, napjainkban kiemelt hírnévre szert tett” módja (2000a:231).

70

Amikor az ártéri gazdálkodás fogalma megszületett, ANDRÁSFALVY Bertalan annak a felfogásnak a tarthatatlanságát kívánta nyilvánvalóvá tenni, „miszerint a Kárpát-medence kiterjedt mocsaras árterületeinek haszonvételét csak a XVIII. század végén, illetve a reformkorban megkezdett és szinte napjainkig tartó nagy vízszabályozó, lecsapoló és ármentesítő munka biztosította volna úgy, hogy a területek nagy részét szántóföldi művelésre alkalmassá tette” (1973:7). Jól tudjuk azonban a korábbi néprajzi feldolgozásokból is, hogy a most átvizsgált Tisza-menti árterek sem voltak teljesen haszontalan területek, még a XVIIIXIX. században sem, ha a fokok vonatkozásában másmilyen képet kaptunk is, mint amit ANDRÁSFALVY a Duna mellett tapasztalt. Ha ezt tartjuk szem előtt, nem az válik központi kérdéssé, hogy mi is, milyen is az ártéri gazdálkodás valójában, hanem hogy milyen hasznosítás, gazdálkodás folyt egykor az egyes ártéri, vízjárásos területeken, vagyis hol, mikor, milyen formában mutatkozott meg az ártéren folyó gazdálkodás. 3.6. További adalékok a fokokhoz A fokok térképi forrásainak feldolgozása után került a kezembe négy munka, É. KISS Sándor (1975), MOLNÁR Géza, TÓTH Albert és DEÁK Antal András egy-egy írása. Ezek közül az első a „fok” szóval kapcsolatos nyelvészeti feldolgozásokat részletesebben is áttekinti, mint én tettem. A másik három olyan értékes megfigyelésekről számol be, amelyek saját kutatási eredményeimet is megerősítik, részben azokon túlmutatnak – bár néhány következtetéssel nem érthetek egyek. MOLNÁR a Bodrogközben, Gávavencsellő jobb parti, hullámtéri határában figyelte meg az árvizek felszínalakító munkáját. „A fokok, az ártér mélyére vezető kapuk vagy csatornák kialakulása és fennmaradása… a folyó hordalékterítésének és áramlásának függvényében változik. A Remete-zugban és a Határ-ér vízrendszerében végzett megfigyeléseink alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy fok-szerű képződményeket a folyó maga is képes kialakítani. A Remete-holtág végében egy ilyen jellegzetes fok-kezdemény található, melynek medrét az elmúlt évek árvizei egyre jobban kifejlesztették. A „fok” tó felőli vége régebben kialakulhatott (egyenes medre emberkézre is utalhat), ezzel szemben a középső, erősen kanyargó szakaszát az elmúlt évek nagy árvizei vájták, fejlesztették tovább. Erre utal, hogy a meder vége, folyamatosan hátrál a víz betörési pont felé, bár elmozdulása árvizenként alig egy-két méterre tehető, így 1998-tól (az első megfigyeléstől) számítva mindössze 10-12 méternyi új szakasza keletkezett. Megállapítható viszont, hogy a régebbi szakaszok mélyültek, ill. kanyargósságuk, ha csekély mértékben is, de észrevehetően fokozódott. 1998-ban e fok gyakorlatilag vakon végződött. E tényen sem az 1998-as, sem az azt követő két nagy áradás nem változtatott jelentős mértékben. Ennek oka vélhetően, hogy a víz a gyors beáramlását követően hamar megtöltötte a hullámteret és mind a víz munkája, mind a hordalékterítése más jellegű terepalakulatok kialakulásának kedvezett, mi több: az egyenletes hordalékterítés a mederkezdeményt el is tömhette, ill. az alig észrevehető felszínformákat elrejthette. A 2002-es áradás e téren jelentős eltéréseket mutatott. A víz több ízben is éppen csak átbukott a magaspart alacsonyabb szakaszain. Ennek következtében tartós áramlással kellett számolni a vízbetörési hely és a tó között. Az árhullám jellegéből következően a tó hol teljesen feltöltődött, hol ismételten leürült, így e területen a víz áramlása hosszú időn keresztül állandósulhatott. Ennek eredményeként az árvizet követő terepbejáráson a fok medre gyakorlatilag a vízbetörés helyéig nyomonkövethető (!) volt. Meg kell azonban jegyezni, hogy az új meder szakasz (!) több kisebb ágból tevődik össze, és jóval fejletlenebb, mint a meder 1998 előtt is érzékelhető szakasza. Az így kialakult fok két jól elkülöníthető szakaszból áll.

71

1. Felső szakasza a vízbetörés helyétől induló, szerteágazó sekély mederképződmény, mely helyenként több ágat is egyesít, ilyenkor kimélyül és határozottabb meander-formákat alkot. 2. Alsószakasz összefüggő (!), mintegy két-három méter széles, helyenként két méter mély jól kivehető medret alkot. Maga a fok azonban e formában alkalmatlan volna a tó fokgazdálkodásszerű hasznosítására, bár annak alsó végén nyílik, de a küszöbszintjére tekintettel, mégis mindig felülről vezeti be a vizet a holtágba. Ahhoz, hogy a víz be- és kiáramlása Andrásfalvy Bertalan által meghatározott módon játszódhasson le, a fok medrét ki kellene mélyíteni, és a küszöbszintjét a tónál kicsit megemelni, a folyónál pedig lesüllyeszteni, hogy a meder egyenletesen lejtsen a folyó felé. A vízáramlás azonban ilyen jellegű medrek kialakítására képtelen, mert az erőteljesebb munkavégzés a víz betöréséhez köthető” (PALOCSA 2002:10). MOLNÁR megfigyelése igen fontos, ugyanis azt mutatja, hogy a folyót kísérő magasparton átömlő, és az ártéri mélyedésekbe zúduló víz medret vájhat magának. Miután a leírt meder a holtág alsó részénél keletkezett, ilyen csatornák vélhetőleg az ártéri öblözetek alsó és felső részein is kialakulhatnak. A megfigyelt mélyedés a holtágnál kezdett kialakulni, és innen hátrált a víz betörési pontja felé. Lényeges az az észrevétel is, hogy az így képződő meder csak viszonylag kicsi, illetve lassan emelkedő árvizek idején növekszik erőteljesen. Ha ugyanis a rohamosan emelkedő vízár hosszú partszakaszokon egyszerre egy tömegben lépi át partjait, akkor nem alakulnak ki ilyen „felülről”, a partokon átbukva beömlő, maguknak medret vájó keskeny vízárak. Ilyenkor a folyó vize egy tömegben csap át a partokon és önti el az árteret. A partok mentén lerakott hordalék pedig az esetleg korábban képződött medreket is eltömheti. Azt azonban, hogy a vízáramlás a folyó anyamedre felé mélyülő medrek kialakítására képtelen lenne, el kell utasítanunk. TÓTH Albert ugyanis a Tisza alsóbb szakaszai mentén pontosan ilyen képződmények kialakulásáról számolt be a 2000. évi árvíz után. „A KözépTisza-vidéken napokig, sőt hetekig időzött a hullámtéren a folyó árvize. Az apadás először rendkívül lassú volt, majd a vízszint rohamos csökkenésével lényegesen felgyorsult. […] A Közép-Tisza-vidéken két helyen is – Szajol és Tiszavárkony határában képződött egy-egy olyan víz által teremtett geomorfológiai formakincs, amely szabályos fok képződménynek tekinthető. […] Természetesen más helyen is keletkeztek kisebb méretű fokok. Ilyen pl: a közel száz méter hosszú, de egy út menti ároknál nem nagyobb méretű Szandaszőlősi-fok Szolnok térségében”. A két legjelentősebb fok a víz erőteljes felszínalakító munkájáról árulkodik. A kettő közül a Szajoli fok: „Keletkezési ideje: 2000. május június. Az egyik szemtanú szerint még június 20-án jelentős mennyiségű víz folyt benne a Tisza-meder irányába. A fok völgytalpán még augusztus 26-án is egyfajta talajvíz forrásból szivárgott, folydogált a víz. Keletkezési módja: a szajoli ártér öblözetéből a nagy mennyiségű, az anyamederbe siető víztömeg törte át a folyó balparti folyóhátját. A fok kiszakadását tehát egyértelműen a visszaáramló víz, hátráló eróziója hozta létre. (Megjegyzendő, hogy a szajoli öblözetet olyan magas víz borította, hogy a hullámtér legmagasabb térszíneit is ellepte az áradat.) A fok jellemző adatai: hossza az elágazásokkal együtt kb. 90-100. méter. Átlagos szélessége 10-40 m. A meredek partleszakadás magassága 3-5 méter. Jellege: kanyonszerű völgy. Anyaga: folyami öntésiszap, gazdag mészkonkréciókkal, kimosott emlős csontmaradványokkal. A megbontott meredek völgyfalba a nyár folyamán már parti fecske és gyurgyalag telep jött létre. Róka kotorék és (!) keletkezett. A vegetáció gyors terjedését jellemzi, hogy pionír társulásként a farkasfogtársulás (Bidentetum) szinte teljesen befedte a völgytalpat. Tömeges volt a fekete nyár hibridjeinek és a gyalogakácnak a térnyerése is.” A tiszavárkonyi fok sajátosságai:

72

„Keletkezési ideje: 2000. május június. Felfedezésekor: 2000. augusztus 26-án már nem folyt benne víz. A talajvíz szivárgás következtében viszont a völgy mélyebben fekvő részei sárosak voltak. Keletkezési módja: A hullámtérről visszavonuló víztömeg a jobb oldali ártéri öntéslapályba vágta be a szurdokszerű völgyeletét. Itt a fok kialakításánál az övzátony, a folyóhát nem játszott szerepet. Az asztalsimaságú öntéssíkon talált magának a visszaáramló víz utat az anyamederbe. Vélhetően egy már korábban meglévő alacsonyabb partszakasz, esetleg árkolat is hozzájárulhatott a víz visszaáramlási helyének megtalálásában. A fok jellemző adatai: a fok völgye ebben az esetben is az (!) hátráló erózió következménye. A Szajoli-foktól eltérően azonban itt a völgy keskenyebb (kb. 15-20 m) de meredekebb, kanyonszerű. A völgytalpat több eróziós lépcső is tagolja, így a lebukó víz eróziós üstöket hozott létre. A fok völgyének hossza: kb. 80-90 méter. A völgy falából itt kevesebb mészkonkréció mosódott ki. Állati ősmaradványok sem kerültek elő. A völgy falában állat kolóniák nem jöttek létre. A fekete nyár hibridek tömeges előfordulása sem volt jellemző. Annál inkább egyeduralkodó volt a subás farkasfog előfordulása (Bidentetum-társulás) a pionír társulás alkotójaként. Geomorfológiailag az is különösnek mondható, hogy ebben az esetben a völgy anyagának leszakadásából a bemosódott hordalékból a folyó medrében egy kb. 30-40 méter hosszú, legyező alakban szétterülő hordalékkúp jött létre. Ez alacsony vízállás esetén félsziget szárazulatot alkot.” TÓTH szerint már bizonyosnak tűnik, „hogy a fokok döntő többségét éppen a visszaáramló víz szülte. Ily módon elsősorban természetes eredetű képződmények. […] Az viszont vitathatatlan, hogy az emberi tevékenység, a fok-használat, karbantartás és a reá épülő szerteágazó gazdálkodási mód jelentősen megváltoztatta eredeti állapotukat” (2000:1-2 – a kiemelések a szerzőtől). E két műből azért idéztem hosszasan, mert ezek az első olyan munkák, amelyek a fokkeletkezés kapcsán nem történeti forrásokon, hanem jelen idejű megfigyeléseken alapulnak. Ezek alapján határozottan kijelenthetjük, hogy az ártéri öblözeteket elöntő, illetve a levonuló árvíz is mélyíthet medret magának az ártéren. Az előbbi esetben a meder a partoktól az ártéri laposok felé mélyül, az utóbbinál az ártér felöl az anyameder irányába lejt. Egyelőre nem lehet megítélni teljes bizonyossággal, hogy miként viszonyult egymáshoz ez a két mederfajta számossága, de a kéziratos térképeken és a Tisza-mappáció hosszmetszetén feltüntetett fokok alapján valóban a visszahúzódó víz vájta fokokból lehetett a legtöbb a Tisza partjai mentén, ahogy azt TÓTH feltételezi. Ehhez legfeljebb annyit tehetek hozzá, hogy az ártéri öblözetek felső részén lévő fokok medrét valószínűleg egyaránt mélyítette a kitörő és a levonuló árvíz: ezt a későbbi vizsgálatok tisztázhatják. A bemutatott megfigyelések – amelyek nem közönséges, hanem rendkívüli árvizek után történtek – leginkább arra figyelmeztetnek, hogy nagyobb figyelmet kell szentelni a hullámtéren jelenleg is zajló mederképződési- és fejlődési folyamatoknak, és hosszabb távon is figyelemmel kell kísérni azokat, mert az ismeretanyagunk ezen a területen meglehetősen hiányos. DEÁK tárgyalandó cikke, az ANDRÁSFALVYval folytatott vita során íródott. Rendkívül fontos az a megállapítása, miszerint „az, hogy hol, minek nevezték ezt vagy azt a medret, csatornát vagy vízfolyást, nem lehet a fok eredetére nézve perdöntő” (2002:58). Miután DEÁK kinyilvánítja – többek közt TÓTH idézett tudósítására hivatkozva is –, hogy szerinte a fokok eredendően természetes képződmények, olyan következtetésre jut, amelyet a leghatározottabban el kell utasítanom. „Ami pedig a fok szó jelentése körüli vitát illeti, fontosnak tartom, hogy az oklevelek zűrzavaros szóhasználatával szakítva világosan megfogalmazzuk: a fok az áradás után az ártér mély vonulataiban az apadó folyóba visszahúzódó vizek által vájt és használt időszakos meder. Mivel ezeknek a természet alkotta medreknek a vízlevezető képessége a

73

feliszapolódás és a benne megtelepült sás és nád miatt egyre romlott, az ártéri embereknek érdekében állt tisztogatásuk, hogy minél kevesebb víz rekedjen meg rétjeiken. Ugyanezen célból beléjük csatlakozva ástak csatornákat is, de ezek – még ha foknak hívták is őket – nem tekinthetők fokoknak. Mesterséges fok nem létezik. Ha ugyanis ebben a kérdésben nem foglalunk határozottan állást, akkor anélkül, hogy szó érhetné házunk elejét, nyugodtan beszélhetünk Ferenc fokról, Principális fokról, Duna-Tisza-fokról, Keleti Fő-fokról, sőt – ad abszurdum vive a dolgot – szennyvíz fokról is” (2002:59). Az alapkérdés természetesen az, hogy DEÁK vajon helyesen, „korrektül” határozza-e meg a fok fogalmát. Vagyis a fokok tényleg eredendően természetes képződmények-e, és vajon tényleg ki kell-e zárnunk a mesterséges fokok létét? A kérdés azonban ebben az alakjában álprobléma. Elsősorban azért, mert kimondatlanul azt feltételezi, hogy a fokok meghatározó, lényegi mivolta az eredetükből fakad. Először pedig éppen abban kell határozottan állást foglalni, hogy az eredet tekinthető-e a fokok meghatározó, lényegi tulajdonságának, vagy pedig valami más. Az irodalmi áttekintés és saját kutatásaim alapján azonban egyértelműen kijelenthetjük: a fokok megnevezése nem az eredetükön, hanem a működésükön alapult, és a fok elsődlegesen magas vízállású folyóág vagy tó vizét elvezető ér, csatorna volt – pontosan úgy, ahogyan azt a nyelvész KISS Lajos megállapította. Ehhez a meghatározáshoz csak annyit tehetünk hozzá, hogy eredendően természetes okokból magas vízállású medreket megcsapoló, saját forrás nélküli csatornák voltak a fokok, és ehhez képest másodlagos jelentőségű, hogy az adott fok természetes vagy mesterséges úton jött létre. Ha ehhez a meghatározáshoz tartjuk magunkat, mesterséges eredetű csatornákat is tekinthetünk fokoknak. A Ferenc-csatorna, a Principális-csatorna, a Duna-Tisza-csatorna, a Keleti-Főcsatorna és a szennyvízcsatorna esetében pedig először azt kell tisztázni, hogy vajon alapműködésük megfelel-e a „fokság” fenti követelményeinek, és ha nem – itt nyilvánvalóan erről van szó – akkor ezeket a mesterséges csatornákat semmiképpen sem tekinthetjük fokoknak. Ami pedig azt az elképzelést illeti, hogy a mesterségesen ásott, fokoknak nevezett csatornák csupán a természetes, a visszavonuló víz vájta medrekbe csatlakoztak volna – meg kell hagyjuk feltételezésnek, hiszen ezt az ötletét DEÁK semmivel sem bizonyítja. Az ANDRÁSFALVY vitacikkében felsorolt adatok (2002:56-57) éppen arra utalnak, hogy voltak olyan mesterséges fokok, amelyek az ártéri vizek és az élő víz közt létesítettek közvetlen kapcsolatot – még ha ezeket nem is tekinthetjük általánosnak, és ha nem is vonhatjuk kétségbe, hogy eredendően természetes vízmedrek voltak a folyók menti fokok.

74

4.

AZ ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁS JÖVŐBELI LEHETŐSÉGEI

4.1. Az újkori Tisza-szabályozás 4.1.1

A társadalmi viszonyok változása

A történeti földrajz elemzése szerint az egyes emberi csoportok és tevékenységek térbeli elhelyezkedését három alaptényező határozza meg: • a környezeti adottságok; • az emberi magatartásminták, a beállítódás és a felfogásmód, illetve a társadalmi szerveződés alakzatai (mint például az újítások, az innovációk elterjedésének módozatai); • és az adott közösség adott technológiai szintje (POUNDS 1997:15). A magyarországi Tisza-szakasz természeti sajátosságaival és azok változásával a korábbiakban már foglalkoztam. Ebből kiderült, hogy a XVIII. századra a Tisza-völgye viszonylag vizesebbé, mocsarasabbá vált, mint amilyen néhány évszázaddal korábban volt. Ebbe az elvizesedésbe a természetes éghajlat-ingadozás hűvös-nedves kis jégkorszaka és a természeti folyamatokba való helytelen emberi beavatkozás egyaránt közrejátszott. A XVIII. századra azonban a társadalmi viszonyok is megváltoztak, a társadalom érzékenyebbé vált a vizek kártételeivel szemben. SZIGYÁRTÓ szerint erre utal az árvizekről fennmaradt történeti híradások száma. Mivel különösen nagy árvizekről akkor emlékeznek meg, ha az a korabeli gazdasági viszonyok között gondot okoz, ezért a gyakoribbá váló emlékezetes árvizek nem csak arra utalnak, hogy a vízgyűjtőn valóban jelentős változások következtek be, hanem a gazdasági élet árvíz-érzékenységét is jelzik (1991a:20). A Duna menti nagy árvizekről például a forrásszegény Árpád-korból 10 híradás maradt fenn. A következő kétszáz évből a mohácsi vészig 7, a mohácsi vésztől 1700-ig bezárólag 6, a XVIII. századból 23, a XIX századból 16 emlékezetes árvízről maradtak fenn írásos emlékek. Így az Árpád-korban átlag harminc, az Árpád-ház kihalásától a mohácsi vészig átlag 32, a mohácsi vésztől 1700-ig átlag 29, a XVIII. században átlagosa 4, a XIX. században átlag 6 évenként volt olyan árvíz, amit a források említésre méltattak. A XX. században csak a különös védelmi erőfeszítéseket igénylő, vagy gátszakadással járó árvizeket számolva átlagosan 13 évenként fordultak elő rendkívüli árvizek (1993:308). A társadalmi változások miatt a XVIII. század végére már egyre erőteljesebb igény jelentkezett egyrészt a folyómedrek rendezésére – elsősorban a hajózás és a tutajozás miatt –, másrészt a folyók menti vadvízország felszámolására. A Tisza-mentén a hat északi, legsűrűbben lakott vármegyében szorgalmazták a helyiek leginkább a szabályozást, ahol a föld már csak szűkösen állt rendelkezésre. 4.1.2 4.1.2.1

A Tisza átfogó szabályozása A szabályozási munkálatok kezdetei

A szabályozás iránti igény a súlyos árvizek után nyomatékosan jelentkezett. 1816-ban rendkívüli árvíz vonult le az egész Tisza-völgyben, nagy pusztításokat okozva. Ez adott döntő lökést ahhoz a munkához, amelynek során HUSZÁR Mátyás vezetésével megindult a Körösök és a Berettyó völgyének felmérése. Az ötéves munka végeztével, 1822-ben HUSZÁR egy

75

jelentést írt, amelyben kiemeli, hogy e két folyón a sikeres szabályozás záloga a befogadó Tisza szabályozása (LÁSZLÓFFY 1982:196). Az újabb előrelépést az 1845-ös súlyos tiszai árvíz váltotta ki. A nádor az árvíz után a Tisza-szabályozás ügyében készült terveket kiadta véleményezésre az Építési Főigazgatóság vezetőjének, VÁSÁRHELYI Pálnak. VÁSÁRHELYI – nem elégedve meg a beadványokban szereplő részleges szabályozási javaslatok káros voltának kimutatásával – egy „Előleges javaslat”-ot készített a Tiszaújlak (Vilok, Ukrajna) és Tiszafüred közti szakasz szabályozásáról. „Ez az egy hét alatt összeállított tanulmány természetesen csak a főigazgatóság rendelkezésére álló anyag – az éppen befejezett LÁNYI-féle felvétel eredményei, főként pedig HUSZÁR MÁTYÁSnak még BÁRÓ VAY MIKLÓS megbízásából és irányításával készült korábbi Tisza-szabályozási terve – felhasználásával készült, és nem tekinthető VÁSÁRHELYI önálló szellemi termékének. Hivatalfőnöki minőségben terjesztette elő” (LÁSZLÓFFY 1982:200 – a kiemelések a szerzőtől). A tanulmány elkészülte után SZÉCHENYIt kinevezték a Közlekedési Bizottmány elnökévé és királyi biztosként megbízták a Tisza-szabályozás végrehajtásával. Az őszi előkészületek után 1846 januárjában az érdekeltek megalapították a Tiszavölgyi Társulatot, majd a társulat második, áprilisi ülésén VÁSÁRHELYI előterjesztette a Tisza átfogó szabályozására vonatkozó tervet. A viták hevében azonban szívszélhűdést kapott és meghalt (LÁSZLÓFFY 1982:200, 202). 4.1.2.2

Vita a szabályozás mikéntje körül

A Tisza szabályozásával kapcsolatos viták kereszttüzében a folyószabályozás mikéntje állt. A szabályozás megvalósítására a mérnökök már a XVIII. században is a három alapvető módszer valamelyikét kívánták alkalmazni: • a kanyarulatok átvágását, • a partok mentén töltések építését, és • a vízosztást (DÓKA 1997:48). A három módszer közül a kanyarulatok átvágása azon alapul, hogy a folyó medrének lerövidítése, a vízszínesés megnövelése révén az árhullám levonulása meggyorsul. A partok mentén épített töltések egyrészt az árvíz szétterjedését akadályozzák meg, másrészt az összeszorított, a gátak között felduzzasztott víztömeg gyorsabban folyik le, mintha az ártéren szabadon szétterjedne, így ez a módszer is meggyorsíthatja a lefolyást. A VÁSÁRHELYI által előterjesztett szabályozási elképzelés lényegében e két módszer együttes alkalmazásán alapult – bár ő még úgy vélte, hogy a gátak árvízszint-emelő hatását kiegyensúlyozza majd a meder kimélyülése. A harmadik módszer, a vízosztás az árhullám megcsapolását, és egy részének az áradó folyó közelében lévő, nem áradó folyóba vagy csatornába való átvezetését jelenti. A Tiszával kapcsolatban több vízosztásos elképzelés is megfogalmazódott. Az első ilyen terv 1756-ban született. Összeállítója a Szamost kívánta leválasztani a Tiszáról, azt új mesterséges mederbe terelve a Berettyóba, majd ezen keresztül Mezőtúrnál a Körösbe kívánta vezetni. A második terv készítője (valószínűleg KRIEGER Sámuel) Tiszadobtól kiindulva tervezett egy mesterséges csatornát, amely a Tisza árvizét a Hortobágy-Berettyó-Körös vonalon szintén Mezőtúrig vezette volna. 1787-ben Franz GÓDOR osztrák hadmérnök készített vízosztáson alapuló Tisza szabályozási tervet. Három csatornarendszert javasolt, amely az alföldi mocsarak lecsapolása mellett országos közlekedési hálózatot is képezett volna. Az észak-déli irányú csatorna Ungvár, Kisvárda, Debrecen, Gyula, Arad vonalon vezetett, a kelet-nyugati irányú fővonal Ráckeve, Kecskemét, Csongrád, Gyula, Nagyvárad, Kolozsvár irányában. Kunhegyes, Debrecen, Szatmár, Tiszaújlak között külön csatorna haladt volna a Nagy-Sárrét és az Ecsedi76

láp lecsapolására, és a Körösi ártereket a Debrecen-Gyula közti szakasz mentesítette volna (DÓKA 1997:48-49). VEDRES István is hasonló elképzeléseket vázolt fel, ő Tiszaújlaktól, Tokajtól vagy Tiszafüredtől ásatott volna árapasztó csatornát az Al-Dunába ömlő Karasóig. Ez a csatorna a keresztezett közbeeső folyók fölös árvizeit is levezette volna (1830:40-41). A tényleges Tisza-szabályozás megindulása előtt, az 1840-es években LAMM Jakab kassai kerületi mérnök és GALAMBOS Sámuel Ung megyei mérnök is vízosztáson alapuló terv-vázlatokat terjesztett elő. LAMM a Felső-Tiszától az Ér és Berettyó vonalán Csongrádig terjedő árapasztó csatornával akarta a Tiszát tehermentesíteni, tehát a Túr, a Szamos és a Kraszna vizeit is távol tartotta volna tőle. GALAMBOS rövidebb árapasztó csatornát tervezett Szatmárnémetitől Debrecenen és Kunmadarason át Tiszaburához, ami szerinte nem csak az új Szamos-torkolat felett tette volna feleslegessé az átvágásokat, hanem kizárta volna a Tisza és a Szamos árhullámainak kedvezőtlen összetalálkozását is (LÁSZLÓFFY 1982:210). E két utóbbi vízosztáson alapuló elképzelést a Tiszavölgyi Társulat 1846. augusztusi ülése elvetette, és lényegében VÁSÁRHELYI terve, illetve az azt módosító Pietro PALEOCAPA véleménye mellett foglal állást. 1846. augusztus 27-én Tiszadob mellett az első, ünnepélyes kapavágással megkezdődtek – akkor még csak jelképesen – a szabályozási munkálatok (LÁSZLÓFFY 1982:203, 210). 4.1.2.3

A szabályozás kezdeti szakaszának káros hatásai

Az átfogó folyószabályozások megindulása előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az elszigetelt helyi kezdeményezések szabályozási kísérletei – amelyek csak egy-egy település határára, vagy egy kisebb folyószakaszra terjednek ki – nem járhatnak kellő sikerrel. A lefolyásgyorsító, vízlecsapoló munkálatok az alsóbb, nem rendezett szakaszokon károkat okozhatnak, miután a gyorsabban levonuló víztömeg az alsó, még rendezetlen szakaszokon szétterülve a korábbinál nagyobb területeket önthet el. Hasonló hatása lehet a töltésezésnek is, miután a töltések között felduzzadó víz nagyobb eséssel, gyorsabban vonulhat le, mint a szabályozás előtt. A kezdeti szabályozási munkálatok miatt megromló Körös-vidéki árvízi helyzetről a történeti részben már megemlékeztem. A legismertebb és legelhíresültebb Duna-menti példát, a Nyéki, Pilisi és Detsi szegénység 1774. szeptemberében íródott levelét ANDRÁSFALVY idézi (1975:163-164; átveszi MOLNÁR 1991-1994. VI.:81-82; 1996:229-230). A helyiek a Dunából kiszakadó fokok és erek betömetését, valamint a partokon töltések emelését tervező vármegyéhez intézett levelükben a régi határhasználati módjuk megtartása iránt esedeznek. Azt jósolják, hogy a töltésezés a Duna árvizeit nem fogja róluk elfordítani, azt azonban megakadályozza, hogy a víz földjeikről levonuljon, és ezért azok hasznavehetetlen posvánnyá fognak változni. A Szekszárd-Bátai Dunavédgát-Társulat mérnöke, TÓTH Károly szerint „Hogy a Dunameder szabályozásából lett-e ez időben valami végrehajtva, arról nincs adat. Valószinüleg semmi; a partokon azonban a töltések megépittettek, azok menete több régi térképen fellelhető, meg vannak a megyei levéltárba levő Beszédes-féle 1826-iki terveken is közvetlen a Duna szélén végig. Sőt nyomai most is feltalálhatók a helyszinen ott ahol az ujabb töltések nem fedezik, mint Szomfovától Rezétig. Nem kell ezeket mai mértékkel mérni: csak nyári töltések voltak, melyeket nagyobb áradások gyorsan el is pusztitottak. Már az 1779. évi 776. sz. helytartósági rendelet utasitja a megyét a víz által elrongált töltések helyreállitására. Rendszeres fentartásról oly hosszu vonalon azon időben szó sem lehetett” (1896:6). A gyorsan „elrongált” parti töltések azonban arra elegendőek voltak, hogy az ártéri földeket a kinnrekedt víz tönkretegye, a XIX. század elején a Duna-mappációhoz készített

77

leírások a töltések mögötti árteret pontosan olyan posványnak ábrázolják, mint amilyennek a „Nyéki, Pilisi és Detsi szegénység” levele megjósolta. Hasonló problémák nem csak a korai, helyi jelentőségű munkálatok, hanem az átfogó folyószabályozás során is felléptek. Ahogy már a történei áttekintésnél is említettem, Magyarországon az ármentesítések első évtizedeiben a mentesített területek gyors növekedésével párhuzamosan jelentősen nőtt a ténylegesen elöntött területek aránya, miután a védművek fejlesztésével párhuzamosan erőteljesen emelkedtek az árvízszintek. Az ármentesítési munkálatok befejeződése, a védművek kiépülése után, az 1890-es évektől kezdve az elöntött területek nagysága a korábbiak töredékére csökkent (SZLÁVIK, 2000:71; 2. ábra). A szabályozás kezdeti szakaszán fellépő elöntés-növekedés, a szabályozás előttiekhez képesti többlet árvízkár a védművek kiépülésével megszűnt. A Tiszán 1895-ben vonult le az első olyan nagyobb árhullám, amelynél az elöntésből fakadó károk a korábbiakhoz képest már mérsékeltek voltak (SZLÁVIK 2000:71). A töltésezések – a mai országhatáron belül – lényegében 1939-re, a délborsodi ártér mentesítésével fejeződtek be (LÁSZLÓFFY 1982:216).

2. ábra Az ártér, a mentesített ártér és a tényleges elöntések évtizedenkénti összesített adatai (18501990) (SZLÁVIK 2000:71 2. ábra, eredeti cím) A mesterséges beavatkozások eredményeként nem csak a korábbi árterek, hanem a Tisza sajátosságai is módosultak. „A Tisza szabályozása a folyó vízjárását is megváltoztatta. A nagyvizek szintje emelkedett, a kisvizeké süllyedt, az árhullámok levonulása gyorsult, a főfolyó és a mellékfolyók árhullámainak találkozási rendje módosult. Hidrológiai téren tehát a mérnöki beavatkozás új Tiszát teremtett” (VÁGÁS 1982:9 – a kiemelés a szerzőtől). A folyót átalakító beavatkozások olyan, minden részletükben előre nem látott folyamatokat is elindítottak, amelyek hatására csak több mint egy évszázad múlva kezdtek komolyabban figyelni.

78

4.1.2.4

A szabályozás okozta vízjárás-változások

A szabályozási munkálatokkal előállított „új Tiszá”-n a legszembetűnőbb a hosszváltozás, a Tiszaújlak és a torkolat közötti folyószakasz ERDŐS adatai alapján 1213,7 kilométerről 755,8 kilométerre csökkent. A rövidüléssel együtt a kisvízi vízszínesés Vásárosnamény és Tokaj között ötről nyolc-kilenc cm/km-re, Tokaj és Polgár között másfélről három cm/km-re, Polgár és Szolnok között ötről hat-hét cm/km-re, Szolnok alatt kettőről 2-3,5 cm/km-re nőtt (VÁGÁS 1982:22). A lerövidített mederben az átlagos árhullám a Vásárosnamény-Tokaj távolságot 4 nap, a Tokaj-Szolnok távolságot 6 nap, a Szolnok-Szeged távolságot pedig 4 nap alatt teszi meg, amennyiben a Maros nem duzzaszt vissza. A Vásárosnamény és Szeged közötti 513 folyamkilométeren 14 nap alatt vonul le az ár, ebből az átlagos levonulási sebesség 36,6 kilométer/napnak, azaz körülbelül 1,5 kilométer/órának adódik (VÁGÁS 1982:135). A gátak között levonuló árhullám zöme a főmederben, illetve a főmeder fölött, a legnagyobb vízsebességű részen folyik át. Az egyik legnagyobb árvíz során, 1970 júniusában a mindszenti szelvényben végzett vízhozam-mérés 2580 m3/s értéket mutatott, ennek a víztömegnek a 87 százaléka a főmederben, illetve fölötte vonult le, és mindössze 13 százalék a kétoldali hullámtéren (DOMONKOS 1989:105). Az újabb mérések azonban rámutattak arra, hogy a Tisza árvízi vízhozamának (Q) megoszlása erősen függ a hullámtér szélességétől és rendezettségétől, valamint az egyes árvizek jellegzetességeitől is (5. táblázat). 5. táblázat A főmeder és a hullámtér vízszállítása (NAGY és mtsai 2001:549 II. táblázat, KOVÁCS és VÁRINÉ kéziratos jelentése alapján) Dátum

1999. III. 16. 1999. III. 20. 1999. III. 29. 1999. III. 29. 1999. III. 30. 1999. III. 30. 1999. III. 31. 1999. III. 31. 2000. IV. 13. 2000. IV. 15 2000. IV. 19. 2000. IV. 23. 2000. IV. 21.

Szelvény

Q

Qfőmeder

Qhullámtér

m3s-1

Qhullámtér

név

fkm

a Qfőmeder

aQ

Kisköre Szolnok Szt. István híd Tószeg Vezseny hullámtér Tiszajenő felső Tiszajenő Nagyrév Kisköre Szolnok vezsenyi komp tiszaugi híd csongrádi körtöltés alatt

403,1 335,5 331,3 325,0 308,7

2614 2403 1830 1820 1780

2160 2030 1660 815 1060

454 373 170 1005 720

százalékában 21 17 18 16 10 9 123 55 68 40

299,2 290,9 284,7 403,1 335,5 302,3 267,6 253,6

1790 1780 1775 2920 2610 2710 2520 2780

1520 1740 961 2610 2060 1776 2327 2072

270 40 814 762 548 934 195 708

18 2 85 29 27 53 8 34

15 2 46 26 21 34 8 25

A magyarországi Tisza-szakaszon a Szamos torkolata alatt, Vásárosnaménynál előfordulhatnak 4000 m3/s körüli csúcs-vízhozamok is, ezek a Bodrogra is tekintettel nagy árvíz idején Tokajig fennmaradhatnak, vagy némileg növekedhetnek. Az árhullám levonulása közben bekövetkező ellapulás miatt jelentkező vízhozam-csökkenést a mellékfolyók Tokaj alatt már nem képesek kiegyenlíteni. Ezért Tokaj alatt a legnagyobb vízhozamok 4000 m3/s

79

alatt maradnak, ehhez az értékhez a folyó csak Szegeden tér vissza a Maros beömlése miatt. A kis vízszín-esés miatt a vízhozamok és a vízállás összefüggése az összes ismert folyó közül a Tisza esetében a leglazább, ezért nem biztos, hogy a legnagyobb vízhozamok egyben a legnagyobb vízállást is jelentik, és viszont: a legmagasabb vízállás nem szükségszerűen jár együtt a legnagyobb vízhozammal (VÁGÁS 1982:15-17). A szabályozás a Tisza alföldi szakaszán alapvetően megváltoztatta a folyó vízjátékát. Ez a Tisza forrásvidékének közelében nem éri el a 3 métert sem, mihelyt azonban a folyó a síkságra lép, 8-9 méterre ugrik fel, és a Közép-Tiszán 10 m fölött jár. Maximuma a HármasKörös beömlése alatt megközelíti a 13 métert (LÁSZLÓFFY 1982:86). A vízjáték-növekedés két okra vezethető vissza. Egyrészt az átvágásokkal lerövidített síksági szakaszon a megnövekedett vízszín-esés miatt a folyó munkaereje megnőtt, a meder kimélyült, a kisvíz szintje alacsonyabb lett. A Közép-Tiszán ez a csökkenés például 2-2,5 méter. Másrészt a meder mélyülése nem tudta ellensúlyozni a töltésezés okozta árvízszínemelkedést, ezért a tetőző vízállások rendre magasabbak lettek (LÁSZLÓFFY 1982:246). Szeged viszonylatában a folyó vízjátékának növekedését az 1842 és 1919 közötti adatok alapján KENESSEY 5 méterre tette, amiből szerinte 3 méternyit az árvízszín emelkedése, 2 méternyit a mederbeágyazódás miatti kisvízszín-csökkenés okozott (1931:6). VÁGÁS fél évszázaddal későbbi könyve alapján az árvízszint az 1830-as tetőzéshez képest Tokajban 156, Tiszafüreden 143, Szolnokon 223, Csongrádon 336, Szegeden 346 centiméterrel emelkedett. Ugyanekkor a kisvízszint az 1850-es évekhez képest 1978-ig Tokajban 256, Szolnokon 211, Csongrádon 289, Szegeden 282 centiméterrel csökkent (1982:23). Még ha figyelembe vesszük is, hogy a vízállás adott időpontig mért minimuma és maximuma közötti különbség elvileg csak növekedhet, a vízjáték növekedése a XX. század középső évtizedeiben akkor is jelentősnek mondható. A vízjáték hasonló módon változott a Tisza szabályozott mellékfolyói mentén is. A heves vízjárású Körösök esetében 1901-től a kilencvenes évekig a vízszínek növekedése Gyulánál 446 cm, Remeténél 392 cm, Békésnél 370 cm, Szeghalomnál 438 cm, Körösladánynál 421 cm, Gyománál 378 cm volt. Ezt az emelkedést azonban nem pusztán az árvízvédelmi módszer sajátosságai okozták. A növekedésből az országhatár térségében mintegy 50-60 cm a belvizek beemelésének tudható be. Hasonló nagyságban növelik a Hármas-Körös vízszintjét a Hortobágy és a Hortobágy-Berettyó belvizei is (PAPP 1996:51). 4.1.2.5

A hullámtér feliszapolódása

A gátak víztömeget összeszorító hatásán és a beemelt belvizeken kívül a hullámterek feliszapolódása is a tetőző vízszintek emelkedéséhez vezet. JAKUCS szerint az alföldi folyószabályozások és ármentesítések teljesen hatástalanok maradtak a folyóvizek hegyvidéki gyűjtőterületeinek lehordási dinamikája szempontjából, miután azok továbbra is alföldi ártereikre szállítják hordalékukat. Az itt szétterített üledék évi átlagban mintegy 4,5 millió köbméter lehet, ami összeszorítva elvileg 11,25 mm-es átlagos évi vastagodást idézhet elő. A folyók megrövidülésből fakadó gyorsulása, megnövekedett esése és hordalékszállító képessége miatt a ténylegesen kiülepedett mennyiség húsz százalékkal kevesebbre tehető. A gátak között felhalmozódó hordalék miatt az Alföld leggyorsabban süllyedő térségeinek mintegy 85 százalékán a ma is folytatódó viszonylag gyors térszín-alacsonyodást ma már lényegében semmi sem egyenlíti ki. Ennek hosszú távú hatását egyelőre nem lehet megbecsülni. A hullámtér feltöltése, felmagasodása ugyanakkor hasonló vízhozamok mellett is az árvízszintek emelkedését idézi elő. Ez a jelenlegi védelmi kerek között csak jelentékeny kotrással, gátmagasítással ellensúlyozható (1982:217-219). A hullámterek feliszapolódása helyenként már a XIX. század végén is gondot okozott. A Laborc folyó Pályin (Palín, Szlovákia) és Butka (Budkovce, Szlovákia) közt előterét a XIX.

80

század végére majdnem a töltés koronamagasságáig feliszapolta, az Ondava-Tapoly vize Hardicsa (Zemplínske Hradište, Szlovákia) és Hór (Horovce, Szlovákia) körüli előtereit másfél méterrel emelte meg (KVASSAY 1888:17). BORSY az 1970-es rendkívüli árvíz után végzett megfigyelései alapján a Szamos egyenes, ásott medre mentén Cégénydányádtól északnyugatra, a szabályozás óta fellépő partmagasodást a partközelben 50-100 cm közé tette. A túnyogmatolcsi hídtól északra a folyópart 200-250 cm-rel, a folyóparttól 150 méterre lévő részek 150-210 centiméterrel voltak magasabbak, mint a gáton kívül fekvő területek. Az erős feltöltődésben ezen a helyen a híd áramlásmódosító hatása is közrejátszott (1972:41-42). MIHÁLTZ a Szegednél tervezett vízlépcső előzetes földtani vizsgálatait értékelve felhívta a figyelmet a helyenként, foltokban erőteljes hullámtéri feliszapolódásra. Bár pontos számadatokat nem ad meg, a közölt földtani szelvények hullámtéri részletei alapján Szatymaz-Szeged vonalában a jobb parton mintegy hatvan centiméteres, az Algyő-kistiszai csatorna vonalában a bal parton mintegy két méteres, tehát jelentős magasságú övzátony épült a gátak között. Szeged és Újszeged között ilyen feliszapolódást nem tüntet fel (1966:83, 8788; 4., 7., 8. ábra). IVANICS a hódmezővásárhelyi állami gazdaságban, az atkaszigeti hullámtéren végzett növénytermesztési kísérletei során, 1962-1964 között a terület feliszapolódását is vizsgálta. A feliszapolódás méréséhez a kísérleti tábla megjelölt pontjain centiméter beosztású rudakat állított be, a töltés mellett húzódó erdősávban pedig a fákat jelölte meg. 1962-ben márciusban 8, áprilisban 30, májusban 13 napig mértek a szegedi vízmércén 5 méter feletti, vagyis olyan vízállást, amikor a hullámtér Csongrád megyében víz alá kerül. 1963-ban ezt a szintet márciusban 15 napig, április hónapban két hullámban 17 napig haladta meg a Tisza. 1964-ben március végétől május elejéig 33 napig alakult ki ilyen vízállás. IVANICS úgy találta, hogy az árhullámok levonulása után a partszegéllyel párhuzamosan, mintegy 15 méter szélességben homokot, a partszegélytől távolabb finom homokot, a gátak mentén (a meder jobb partjától mintegy 340-420 méterre) húzódó erdősávban pedig agyagos iszapot terített szét a Tisza (1970:11-12, 46) (6. táblázat). 6. táblázat Feliszapolódás a hódmezővásárhelyi üzemegységének hullámtéri részén 1962-1964. (IVANICS 1970:46 nyomán)

A vizsgálat éve 1962 1963 1964

Állami

Gazdaság

Atkaszigeti

A hordalékmennyiség vastagsága a vizsgált időszakban (cm) a partszegélyen a tábla közepén az erdősávon 6,4 4,0 2,1 3,0 1,5 0,7 5,1 3,9 1,2

A magyarországi Tisza középső és alsó szakaszán az 1976-os és az 1983-as mérések alapján a hullámtér átlagos feliszapolódása 1 cm/év volt. Kisköre és Szeged között a teljes hullámtéri feliszapolódás egynegyede-egyötöde a meder két oldalán, 30-50 méteres szűk sávban rakódott le, a többi a kiszélesedő öblözetben ülepedett ki. A part menti övzátonyok esetében az éves feliszapolódás átlaga 5 centiméter körül volt, ami a hullámtéri átlag ötszöröse. A hét év alatt helyenként 60-80 centiméteres maximumok is kialakultak az övzátonyokon, ez évi átlagban 9-11 centiméteres emelkedésnek felel meg. Szolnok térségében 1950-től napjainkig az övzátonyok szintje 120 centiméterrel emelkedett (VTT 2002:22). A hullámtéri feltöltődés ütemét a Földrajztudományi Kutatóintézetben az üledékek radioaktív izotóp-tartalma alapján is vizsgálták. A Tisza szolnoki szelvényében a nem

81

radioaktív stroncium 1,70-1,80 méteres mélységben mutatott anomáliát, amely feltehetőleg az 1953-tól intenzíven megkezdődő légköri termonukleáris robbantásokkal függ össze. A cézium-137 a legfelső 0,30 méteres rétegben mutatott anomáliát, amelynek forrása az 1986-os csernobili reaktorbaleset lehet. Miután az első olyan árvíz, amely a reaktorbaleset után meghághatta a szolnoki övzátonyt, 1998-cal kezdődően fordult elő, valószínű, hogy néhány év alatt 0,25-0,30 méterrel emelkedett az övzátony magassága. A növekedés tehát árvizenként 0,10 méterre tehető (NAGY és mtsai 2001:556-557). Ennek fényében ellenőrzésre szorulhat VÁGÁS véleménye, amely szerint nincsenek „…olyan, civilizációs eredetű, „rejtett” hatások, amelyek az árvízszintek időben emelkedő tendenciáját indokolhatnák. Az árvízszinteknek az elmúlt időkben tapasztalt emelkedése, vagy az emelkedés irányzatának folytatódása csupán esetleges, de korántsem szükségszerű jelenség. A Tisza fő vízmércéin a száz éves adatsor értékelése igazolta, hogy a folyó vízjárása a véletlen törvényeinek van alávetve. Emiatt a valószínűségszámítás törvényei azok, amelyekkel a folyó várható viselkedése leírható. Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb vízállások időbeli alakulása definíciószerűen csak emelkedő lehet. […] A legfontosabb az, hogy tudjunk különbséget tenni a vízállások valamilyen állandó irányzatból származó emelkedése, illetőleg a vízjárás valószínűségi viszonyaiból származó esetleges csúcsjavításai között. Az előbbi feltételezésre a Tisza vízgyűjtőjén jelenleg nincs okunk, és az állandó emelkedési tendencia fennállását semmivel sem tudjuk igazolni. […] arról bizonyosak lehetünk, hogy a tiszai árvizek szintjei tendenciózusan nem emelkednek, mégsem mondhatjuk el egyetlen árvízre sem, hogy ennél magasabb, vagy tartósabb kizárt” (VÁGÁS 1982:218-219 – a kiemelés a szerzőtől). A „civilizációs” hatások eredményeként létrejött hullámtér jelentős, a középső és az alsó Tiszán évi 1 cm/év ütemű feliszapolódása azonos árvízhozamok mellett az árvízi vízállások állandó irányzatszerű emelkedését eredményezheti – hacsak a feliszapolódás hatásával nem tart egyensúlyt a főmeder kimélyüléséből adódó lefolyás-gyorsulás. Bár a VÁGÁS által vizsgált százéves adatsoron nem volt kimutatható árvízszint-emelkedés, a későbbi éveket (is) felölelő vízállás-idősorok elemzését mindenképpen indokolt az esetleges tendenciaszerű változások kimutatásával kezdeni. A Tiszán 1998-2001. között levonult árvizek okait keresve a vízügyi és a földrajzos szakemberek között a feliszapolódás is felmerült, mint lehetséges ok. Ezek az árvizek ugyanis a korábbiakhoz képest hasonló vagy alacsonyabb vízhozamuk mellett jelentősen magasabb vízállással vonultak le, mint az 1970-ig megfigyelt árvizek (NAGY és mtsai 2001:541). Ebben az időszakban az ugrásszerű változás az 1998-as árvízzel következett be. A változás ténye arra int, hogy az ezt az időszakot is magában foglaló vízállás adatsorok elemzésénél különösen fontos megvizsgálni azt, hogy az áttekintett idő alatt statisztikailag nem változott-e meg a folyó vízjárása. 4.2. A Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése 4.2.1

Négy év négy tiszai árvize

1998-2001 között négy, több vonatkozásában is rendkívülinek mondható árvíz vonult le a Tiszán. 1998-ban a csapadékos tavasz és nyár után október végén a folyamatos esőzések hatására egy heves árhullám alakult ki, majd a november negyediki és ötödiki esőzések nyomán kialakult a második, fő árhullám. A magyar-ukrán határ közelében, az ukrán oldalon töltésszakadások következett be. Tiszabecstől Záhonyig a korábbi legnagyobb vízállásokat meghaladó vízszintek alakultak ki. 82

1999 márciusában a Bodrogon és a Közép-Tiszán vonult le rendkívüli árhullám. A Tisza és a Bodrog árhulláma egyszerre érte el Tokajt és ott egymásra halmozódott. Tokaj és Csongrád között az árhullám tetőző szintje minden szelvényben meghaladta az addigi maximumot. Ez az árhullám anélkül alakult ki, hogy a hóolvadás ideje alatt (csaknem hat héten át) jelentősebb mennyiségű eső hullott volna. 2000 márciusának végén és áprilisának elején a lehullott jelentős csapadék és a felmelegedéssel meginduló hóolvadás következtében a Tiszán és valamennyi mellékfolyóján jelentős áradás indult meg. Az árvízszint Tiszabercel és Mindszent között meghaladta az addig mért legmagasabb vízszintet. A tartósság is rendkívüli volt, Tokajnál négy, Szolnoknál tizennyolc napig volt magasabb a víz a korábbi rekordnál. 2001. március harmadika és ötödike között a Felső-Tisza vízgyűjtőjén területi átlagban 124 milliméter, helyenként 200-260 milliméter csapadék hullott, amelynek hatására rendkívül heves áradás indult meg a Felső-Tisza mellékvizein. Tiszabecstől Záhonyig a folyó minden korábbi mért értéknél magasabban tetőzött. Ukrán területen, majd március hatodikán Tarpa és Tivadar között a Tisza jobb parti töltése átszakadt, 250 km2 került árvízi elöntés alá, a belterületeken a leghosszabb vízborítás csaknem egy hónapig tartott (VTT 2002. 1. melléklet:5-6). 4.2.2

A rendkívüli árvizek nyomán kialakuló helyzet megítélése

Az alföldi folyókon a szabályozások kezdetétől megfigyelhető árvízszintemelkedéseknek SZLÁVIK szerint legalább három, egymást átfedő és egymásra halmozódó oka van: a vízgyűjtőn folytatott emberi tevékenység hatásának integrált megjelenése; újabb, korábban még nem kialakult időjárási helyzetekből származó következmények; illetve az éghajlatváltozás sok részletében még vitatott hatása. Újabb vizsgálatok, köztük a hidrológiai statisztika újabb módszereinek és eredményeinek alkalmazása nélkül a kérdést tudományos alapossággal nem lehet eldönteni (2000:76, 79). Az emberi beavatkozások közül számottevő jelentőséggel bír, hogy az elmúlt évtizedekben az országhatáron kívül végzett töltésépítések egyértelműen növelték a Tiszán és a mellékfolyókon levonuló árvizek szintjét (SZLÁVIK 2000:68). Az árvízvédelmi tapasztalatok alapján a Tisza Kisköre és Csongrád közötti, mintegy 160 kilométer hosszú szakaszán a nagyvízi levonulási viszonyok – többek közt a hullámtéri területhasználat miatt – alapvetően megváltoztak (VTT 2002. 1. melléklet:5). Az 1998-as árhullám kialakulását elemezve és az 1970-es árhullámmal összehasonlítva GAUZER és BARTHA megállapította, hogy a szabályozott folyón addig előfordult árvizeknél magasabban tetőző, helyenként a gátak koronamagasságát meghaladó árhullámok sem tekinthetők rendkívülinek a Felső-Tisza vízrendszerében (1999:375-376). Megállapításukat a következő évek eseményei visszaigazolták. Kiemelték ugyanakkor azt is, hogy az 1970. és 1998. évi árhullámok között az összegyülekezési idő tekintetében szignifikáns különbség lényegében nem mutatható ki. A csapadékhullás és a felső szelvények tetőzése közötti igen rövid idő alatt a vízgyűjtőn bekövetkező, esetleges természetes vagy mesterséges változások hatása csak egy-két órára becsülhető (1999:374). Ennek alapján a két árhullám közötti időszakban lezajlott kárpátaljai erdőirtások lefolyást gyorsító hatása sem haladhatta meg ezt a mértéket. ILLÉS és KONECSNY a Tisza ukrajnai és romániai hegyvidéki vízgyűjtőjének erdősültségét elemezve megállapítja, hogy az erdőhatár felső része Ukrajnában 100-200, Romániában 300-400 méterrel lejjebb tolódott, ami az árvízi összegyülekezés szempontjából egyértelműen kedvezőtlen (2000:190). A Tivadar feletti vízgyűjtőt elemezve rámutatnak, hogy 1998-ban 19 %-kal kevesebb erdő fedte a részvízgyűjtőket, mint 1896-ban. Adathiány miatt a minőségi változások nem voltak meghatározhatók (2000:189). 83

Ezen a területen az elmúlt fél évszázadban elég jelentésen nőtt az évi csapadék mennyisége, mintegy 150 mm-rel, vagyis 3 mm/év mértékben. Feltételezik, hogy a vízhozamok emelkedő trendje, ami vízrajzi állomások méréseiből kimutatható, ezzel a csapadéknövekedéssel függ össze. Nem lehetett kimutatni, hogy a vízhozam az erdő csökkenésének hatására nőne. Az adatok alapján az erdőterület jelentősebb mértékben az 1950-es évek közepéig csökkent, utána ez a tendencia megállt, sőt helyenként megfordult (2000:193). Nem számolhattak ugyan az engedély nélkül letermelt erdők területével, ami nem lehet jelentéktelen mennyiségű. Véleményük szerint ennek ellenére is megállapítható, hogy az erdőterületek csökkenése kedvezőtlenül hatott ugyan a hazai árvízi lefolyásra, de ez az utóbbi évek nagy tiszai árhullámainak magasságára és hevességére nem gyakorolt döntő hatást (2000:194). Összességében a vízügyi szakma értékelése szerint a négy év rendkívüli árvizeinek kialakulásában több, egymásra rétegeződő ok játszhatott szerepet, amelyek között a hegyvidéki vízgyűjtőn zajló erdőirtások nem játszhattak döntő szerepet. Ugyanakkor a vizsgálatok rámutattak arra is, hogy a vízgyűjtőn az eddig tapasztalt árhullámok magasabb, helyenként a gátak koronaszintjét meghaladó árvízi vízszintek kialakulása sem kizárt. Ennek felismerése és a meginduló szakmai munka nyomán született meg a 2170/2001. (VII. 10.) számú Kormányhatározat 3/b pontja, amely elrendelte, hogy a „Vásárhelyi terv továbbfejlesztése” című munka keretében fel kell tárni a rendkívüli árvizek károkozás nélküli levezetéséhez szükséges tartalékokat, és elő kell terjeszteni a fejlesztés végrehajtási és pénzügyi ütemtervét. Ennek alapján készült el az a koncepció-terv, amelynek véleményezésre a www.vizugy.hu internetes honlapon közzétett első változata után, ugyanezen a helyen megjelent a koncepció-terv 2002. március 25-i keltezésű, átdolgozott változata. 4.2.3

A Tisza-menti árvédekezés új sarkalatos elemei

A koncepció-terv megjegyzi ugyan, hogy az árvízvédelem a 2014/2000. (II. 14.) számú Kormányhatározattal elrendelt integrált folyógazdálkodás szerves része, ugyanakkor az árvízvédelmi fejlesztési koncepciót a folyógazdálkodás önállóan is értelmezhető, továbbfejlesztésre alkalmas elemének tekinti (VTT 2002:36), amelyen belül a figyelembe vett területfejlesztési, természetvédelmi követelményeknek alárendelődnek az elsődleges prioritásnak, az árvízvédelem kérdésének. A koncepció-terv kidolgozói azt jelölték meg a fejlesztés célállapotaként, hogy a Tisza mentén az érvényes mértékadó árvízszinthez képest 1 méterrel magasabb jégmentes árvízek szintjét legalább 1 méterrel csökkentsék, vagyis a mértékadó árvízszinteknél magasabb vízszintek kialakulását a Tiszán ne engedjék meg (VTT 2002:51-52). A Vásárhelyi-terv alapkoncepciója – amely a gátak közé szorított árvíz gyors és hatékony elvezetését kívánta megvalósítani – tehát nem változott. A továbbfejlesztés tervezése során lényegében arra kerestek választ, hogy a megváltozott körülmények között miként lehet ezt az alapkoncepciót fenntartani. Ennek tisztázása végett több lehetséges beavatkozási módot megvizsgáltak: a külföldi tározást, a töltésmagasítást, a hullámtér-bővítést, a vízosztásos árapasztást, a főmeder vízszállító-képességének javítását és a hazai síkvidéki árvíztározást. A műszaki-gazdasági megvalósíthatóság alapján végül elsődlegesen e két utóbbi módszer alkalmazása mellett döntöttek, amit az utóbbi évtizedekben elmaradt töltésmegerősítések bepótlásával, esetlegesen külföldi tározással, illetve kisebb hazai árapasztó csatornák építésével egészítenének ki. A koncepció-terv központi eleme a tervbe vett új síkvidéki árvíztározók létesítése. Miután a vízrajzi adottságok miatt a Tisza árvizeit érdemlegesen csak több száz m3/s teljesítménnyel lehet érdemlegesen apasztani, elsőrendű feltételként határozták meg, hogy 84

olyan helyen történjen az árapasztás, ahol a leghatékonyabb az árvízcsökkentés és a legkedvezőbb a kivezetett vízmennyiség elhelyezkedése. A mérlegelés során arra is törekedtek, hogy a tározási helyek minél közelebb legyenek a folyóhoz, hogy ne legyen szükség jelentős környezeti hatásokat okozó és költséges, nagyméretű árapasztó csatornák építésére (VTT 2002:74). Az egységes rendszerként működtetendő tározókból a két, alternatív javaslat szerint 10 vagy 14 készülne, az utóbbiakat a 7. táblázat tartalmazza.

7. táblázat A Vásárhelyi terv továbbfejlesztésében javasolt 14 tározóból álló rendszer (VTT 2002:81, 84; 14. és 16. táblázat nyomán) Megnevezés

Felső-Túri Szamosközi Szamos-Kraszna közi (Szamos) Inérháti Dél-Borsodi Hortobágy középső Nagykunsági Hanyi-Jászsági Hanyi-Tiszasülyi Szegedi Cserőközi Tisza-Köröszugi Tiszacsegei Tiszanánai Összesen:

Terület [km2] 5,7 54,5 58,4

A szántóterület aránya [%] 39,4 57,9 85,9

Tározott vízmennyiség [millió m3] 9,5 102 100

Számított vízmélység [m] 1,7 1,9 1,7

42 120 61,8 44 60 57 60,6 19,7 68 41 37,5 730,2

37,2 45,5 86,3 84,3 82,9 87,8 91,4 87,1 91,0 76,2 91,5 -

100 150 135,5 100 113 132 187 40 160 95 72 1496

2,4 1,25 2,2 2,3 1,9 2,3 3,1 2 2,4 2,3 1,9 2,05

A 10 tározós változat a felsoroltak közül az első tíz tározót tartalmazza. A két változat helyenként lényegesen különbözik a tározott vízmennyiség és a tározó megtelésekor számított vízmélység tekintetében. A legnagyobb különbség a szegedi tározónál mutatkozik, ahol a vízmélység a tíz tározós változat esetében 5 méter, a tizennégy tározós változatnál 3,1 méter lenne. A koncepció-terv ugyanakkor nem javasolja a Tisza-Köröszugi tározó megépítését, mert bár vésztározási szempontból a legalkalmasabbak közé tartozik, de a területen mintegy száz tanya található, amelyeket egy ilyen beavatkozás során ki kellene telepíteni. A síkvidéki vésztározók megépítésén kívül a koncepció-terv a meglévő gátrendszeren belül, elsősorban a Tokaj feletti szakaszon a gátak mindezidáig elmaradt előírt méretre való kiépítését tervezi, ugyanakkor a nagyvízi meder vízszállító-képességének javítása érdekében nyári gátak elbontásával, iszap eltávolításával, 4000 hektár cserjés növényzet kiirtásával, jelentős kiterjedésű területeken a művelési ág megváltoztatásával is számol (VTT 2002:74).

85

4.2.4

A koncepció-terv megvalósítása érdekében szükséges területhasználati változások

A Vásárhelyi terv továbbfejlesztése a vízügyi beavatkozások következtében eleve feltételez bizonyos területhasználati változásokat. A koncepció a hullámtereken a szántóföldi művelést egyértelműen nemkívánatosnak minősíti. Miután ezeknek a szántóknak a többsége a valamikori ártéri rétek helyén alakult ki, a művelési ág megváltoztatása során ezeknek az élőhely-típusoknak a kialakítását kell segíteni (VTT 2002:40). Árvízvédelmi szempontból a hullámtéri erdők, illetve az ültetvény jellegű fatermelés szerepe is felülvizsgálatra szorul. Miután a hullámtér nagy része igen jó termőhely, szóba kerülhet a hullámtéri erdősültség növelése, ami elsősorban a hullámtéri szántók terhére történhet (TÖRÖK 2000:128). Az erdősítésben – a hullámtér kellő vízszállító-kapacitása miatt – a gyér aljnövényzetű faültetvények, szálerdők játszhatnak szerepet. A sűrű aljnövényzetű természetes vagy természetközeli erdő, a szukcessziós erdőfelújítás a hullámtéren nemkívánatos. Ezek csak ott tűrhetők meg, ahol a hullámtér elég széles és jelenlétük a nagyvízi meder vízszállító-kapacitását érdemben nem befolyásolja. A hullámtéri terület kezelésénél nagyobb elvi problémákat vet fel a vésztározók földhasznosítása. Ennek kapcsán két lehetséges hasznosítási változatot vizsgál a koncepció-terv. Az egyik változat azt mérlegeli, hogy milyen gyakran és milyen tartóssággal alakulhatnak ki olyan helyzetek, amikor mindenképpen szükséges elárasztani a vésztározókat. A másik – csak érintőlegesen jellemzett – változat azt a lehetőséget vizsgálja, hogyha a tározóterek rendszeres elárasztása a cél, akkor ez milyen gyakorisággal valósulhat meg. Az árvízi statisztikák alapján a Tisza hazai vízgyűjtőjén 2-3 évenként kisebb vagy közepes, 5-6 évenként jelentős, 10-12 évenként pedig rendkívüli árvizek kialakulására kell számítani (VTT 2002:15). A tervezett felső-tiszai vésztározók feltöltése 3-5 napot vehet igénybe, a várható elöntési idő egy hónapra tehető. A közép-tiszai árvízi tározókat 10-20 nap alatt lehetne feltölteni, és ezek is egy hónapig állnának víz alatt. Az Alsó-Tisza-vidéken az építendő tározók feltöltési ideje 25-30 napra, az elöntési idő pedig másfél hónapra tehető (VTT 2002:93). Összességében a partokat meghaladó, a vésztározók bizonyos fokú elöntésére lehetőséget adó árvízszint 10 évből átlagosan 6-7 évben alakulhat ki (VTT 2002:97). A hasznosíthatóság érdekében az árvizek kivezetése csak szabályozott körülmények között történhet. Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy a folyó vízjárásának sajátosságai miatt a tározóterekben esetenként több éves vízhiány is kialakulhat (VTT 2002:59-60). A koncepció-terv alapváltozatként a kijelölt tározók területén a jelenlegi művelés fennmaradásával számol, ahol a szakértői becslés szerint a szélsőségesen kedvezőtlen körülmények között – 14 tározó esetén – a teljes mértékű elárasztás 7 milliárd forint kárt okozhat. A majdani tározóterületek igénybevételének módja egyelőre vitatott kérdés. Az elvégzett, 2500 fős szociológiai minta alapján a lakosság zöme a kárpótlást, kisebb része a kisajátítást tartja szükségesnek (VTT 2002:109). Amennyiben a vésztározók elárasztására – és a földhasználók kárpótlására – csak a rendkívüli árvizek esetében kerülne sor, a vésztározás nélküli években (évtizedekben!) a területhasználatot nem kellene alapvetően módosítani. A vízminőségi szempontok alapján kedvező lenne, ha a tározók területén biogazdálkodás folyna, de ebben az esetben továbbra is megmaradhatna a területen a jelenleg meghatározó szántóföldi művelés. A tározók alternatív hasznosítására, a rendszeres elárasztás bevezetésére és az ezzel járó területhasználati változások kivitelezhetőségére is született egy szakértői tanulmány. Ez az előirányzott 14 árvíztározó 73 ezer hektárnyi területén jelentős művelési ág váltást javasol. Ezek szerint a szántó visszaszorítása mellett elsősorban az erdős, cserjés területek és a gyümölcsösök arányát kellene megnövelni (8. táblázat).

86

8. táblázat Az előirányzott árvíztározók javasolt területhasználati átalakítása (VTT 2002:108 alapján) Területhasználati mód Tó, tározó Extenzív halgazdálkodás Nádas Erdő és cserjés területek Rét, legelő Szántó Extenzív gyümölcsös Egyéb

Jelenlegi (%) 0,4 0,0 1,5 4,1 19,4 73,6 0,8 0,2

Javasolt (%) 0,4 5,0 8,0 38,0 22,2 5,5 18,1 2,7

A tározókban a rendszeres elárasztásához igazodó területhasználat esetén is megmaradhat bizonyos részeken a szántóföldi művelés. Ebben az esetben a rendszeresebben kialakuló vízborítások idejéhez kell a művelés során igazodni. IVANICS a vízjárás sajátosságainak elemzése, illetve az árvizes években végzett, nyári gáttal nem védett területen végzett kísérletei alapján megállapította, hogy a magyarországi Alsó-Tisza hullámtéri szántóin őszi vetéssel foglalkozni nem érdemes, a tavaszi vetés jelentős lehet, míg a nyár eleji vetésű növények csak kevésbé jöhetnek számításba. A növénytermesztés szempontjából így a hullámtéri gazdálkodásnál (amennyiben nyárigát nem védi a területet) a rövid tenyészidejű kukoricafajtákkal, a silótakarmány-növényekkel, a keveréktakarmányokkal és az ipari növényekkel lehet érdemes foglalkozni (1970:13). 4.3. Az ártéri gazdálkodás felújítására irányuló kezdeményezések a Tisza mentén A Tiszán levonult rendkívüli árvizek nyomán kidolgozott koncepció-terv jelentős módosulást hozhat a tiszai árvédekezés rendszerében, és az új vésztározók területén lehetőséget nyújthat a részben szabályozott rendszeres elöntéshez igazodó területhasználat bevezetésére is. De vajon ártéri gazdálkodásnak nevezhetjük-e ezt a területhasználatot? A fokokkal kapcsolatos nézetek tárgyalása során kiderült, hogy milyen sokszínű, gyakran ellentmondó vélemények fogalmazódtak meg e csatornákról, és ehhez hasonlóan alakul az „ártéri gazdálkodás” megítélése is. Amennyiben például „ártéri gazdálkodáson” általában az elöntött folyó menti ártereken folyó gazdálkodást értjük, ebbe a jelenlegi hullámtereken, a mentetlen ártér-részeken folyó gazdálkodás is belefér. Ha viszont a folyó menti árterek és az ármentesen maradó területek összehangolt és együttes, az árvizek járásához igazodó hasznosítását értjük rajta, amelynek központi eleme az árvizekkel az alföldre érkező vízpótlás helyben tartása és hasznosítása, akkor a hazai hullámtereken folyó mezőgazdasági termelést nem tekinthetjük ártéri gazdálkodásnak. Amikor az ártéri gazdálkodás jövőbeli alkalmazhatóságával kezdtem foglalkozni, eredetileg az e tájhasználati mód felújítását szorgalmazó Tisza menti kezdeményezések elvi megvalósíthatóságát kívántam megvizsgálni. Ezek a kezdeményezések az ártéri gazdálkodás fogalmát természetesen az utóbbi módon értelmezik. A felújítási elképzelések kezdetei a Vásárhelyi terv továbbfejlesztési koncepciójánál jóval korábbra nyúlnak vissza. Az ártéri gazdálkodásnak, mint a természettel együttműködő tájhasználati módnak a felújítását először ANDRÁSFALVY, majd a Tisza vonatkozásában

87

MOLNÁR vetette fel. MOLNÁR Géza szerint hosszú távon, fenntartható módon „az ártereken csak ártéri gazdálkodást lehet folytatni” (1991-1994. I.:31 – a kiemelés a szerzőtől). Az ezekre a véleményekre alapozott tervek első lépesben az egykori ártéri gazdálkodás felújításának egy-egy kísérleti modelljét kívánják megvalósítani, nagyobb távlatban pedig egy új alapon álló, integrált folyóhasználat modelljét akarják kidolgozni. Ezek a távlati elképzelések nagykiterjedésű, jelenleg mentett ártéri területek rendszeres elárasztását és az ehhez igazodó hasznosítását tervezik. Úgy vélik, hogy az árvizek helyben történő szétterítése – ha az nagyobb léptékben történik – a mentett részek árvízvédelmét is jobban szolgálná, mint a jelenlegi módszer. Az árvízvédelem kérdését tehát csak hosszabb távon, nagyobb formátumú beavatkozásokkal látják az újfajta integrált folyóhasználat keretei között megoldhatónak. A Vásárhelyi terv továbbfejlesztéséhez készített koncepció-terv szerint helyenként kísérleti jelleggel már sor került olyan elárasztásokra, amelyek néhány éves tapasztalatai alapján majd meg lehet ítélni a nagyobb területek elárasztásának létjogosultságát (VTT 2002:40). Ilyen jellegű elárasztásokra azonban csak az alább ismertetendő nagykörűi kubikgödör-programban, hullámtéri területen került sor, valójában a magyarországi Tiszavölgyben ténylegesen még sehol sem kezdődtek meg az árvizek megcsapolására, a rendszeres árvízi elárasztására épülő kísérletek. A nagykörűi programot pedig csak akkor tekinthetjük ilyen jellegű kísérletnek, ha az ártéri gazdálkodást olyan tágan értelmezzük, hogy abba a hullámtéren folyó gazdálkodást is beleértjük. Vizsgálataim során nem ezt a tág értelmezést használtam, ezért foglalkoztam az egykori ártéri gazdálkodás korszerűsített felújítását tervező kezdeményezésekkel. Nem vizsgáltam részletesen valamennyi ilyen kezdeményezést, mivel nem ezeket a szerveződéseket, hanem az ártéri gazdálkodás alapgondolatához való visszatérés elvi lehetőségét kívántam értékelni. Ezért a magyarországi Felső-, Középső- és Alsó-Tisza vidékéről emeltem ki egy-egy ártéri gazdálkodást tervező szervezetet, csoportot, és a továbbiakban ezek terveit mutatom be. 4.3.1

A Bodrogközi Környezetgazdálkodási és Tájrehabilitációs Kht. (BOKARTISZ)

2001. június 5-én tizenkét bodrogközi helyi önkormányzat (Alsóberecki, Bodroghalom, Felsőberecki, Karcsa, Karos, Kisrozvágy, Nagyrozvágy, Pácin, Semjén, Tiszacsermely, Tiszakarád, Vajdácska) és három civil szervezet (E-misszió Természet- és Környezetvédelmi Egyesület, Nyíregyháza; Magyar Környezetgazdaságtani Központ (MAKK) Alapítvány, Budapest; Palocsa Egyesület, Zalkod) Karcsa székhellyel BOKARTISZ Környezetgazdálkodási és Tájrehabilitációs Kht. néven közhasznú társaságot hoztak létre. E társaság megfogalmazott célja a fenntartható fejlődés követelményein, illetve a természettel való együttműködésen alapuló program, gazdasági stratégia kidolgozása a Bodrogköz területén. A települések közigazgatási határaiból formálódó mintaterület mintegy 26 ezer hektár kiterjedésű, amiből a mezőgazdasági területek arányát 60 százalékra, a települések belterületét 5 százalék körülire teszik. A mezőgazdasági területek 60-80 százaléka szántó, a nem művelt területek aránya messze meghaladja az országos átlagot. Súlyos problémát jelent a munkanélküliség. Amíg Magyarországon 1989 és 1999 között 7-ről 10 százalékra, addig a Bodrogközben 7,5-ről 31,8 százalékra nőtt a munkanélküliség. Az ártéri gazdálkodás felújítására a 12 önkormányzat közigazgatási területén belül kijelöltek egy kisebb, konkrét mintaterületet Bodroghalom község mellett, a Vécsei- és a Karos-szerdahelyi csatorna között, ahol legelőször kívánják megtervezni, és remélhetőleg kivitelezni a szerkezetváltást, amelynek eredményeként egy mozaikos, tavakból,

88

vízfolyásokból, füves területekből, erdőkből, gyümölcsösökből és szántókból álló területhasználati rendszer jönne létre. A mozaikos tájszerkezetű hasznosítás a rendszeresen ismétlődő vízpótláson, a terület ereinek, tavainak feltöltésén, a mélyebben fekvő részek időszakos elárasztásán alapulna. Az elárasztás megszüntetésekor a vízfelesleget a lehető leglassabban kívánják levezetni a területről. Ezt a meglévő csatornákban a lefolyó víz levonulásának lassításával, illetve az új csatornáknak a természeteshez hasonló, a legmélyebb területeken végigkanyargó vonalvezetésével kívánják elérni. A kiépítendő vízrendszer a ma meglévő természetes és mesterséges elemekre egyaránt alapoz, ezen túl azonban további jelentős munkálatokra lesz szükség. Többek közt szakaszoló műtárgyakat kell építeni, és Karos községben két, egyébként is felújításra szoruló hidat át kell alakítani. A vízpótlás a Felsőberecki-főcsatornán és a Karos-szerdahelyi csatornán keresztül a Bodrogból történne (KAJNER és mtsai 2001:76-80). Az így megvalósítandó vízellátást nehezíti, hogy az elsődleges mintaterületnek kijelölt, elárasztandó terület viszonylag messze van a Bodrogtól (M6.25.). A Bodrogtól az első elárasztandó területig körülbelül 9,8 kilométert, a legalsóig pedig körülbelül 13,0 kilométert kellene vezetni a csatornákon át a vizet. A BOKARTISZ ügyvezetője, MOLNÁR Géza szóbeli közlése szerint a kísérleti üzemeltetés során a rendszeres elárasztást 96 m Bf. magasságig tervezik. A vízellátás szűk keresztmetszetét az jelenti, hogy a Felsőberecki-főcsatorna csak 95 m Bf. vízállás felett tud érdemben vizet szállítani a mintaterületre. A mentett oldali elárasztási kísérletek mellett a Tiszának a térségbe eső, hullámtéri holtágainál is vizsgálják az ártéri gazdálkodás elveinek alkalmazhatóságát, elsősorban a tiszacsermelyi holtág és a Gávavencsellő jobb parti területén fekvő Remetezugi holtág esetében. Ezek a tervek azonban csak hosszabb távú elképzeléseik között szerepelnek. Ez utóbbi területekre az ökológiai vízpótlás kapcsán már születtek vízállás-tartóssági vizsgálatok (NOVÁKY 2002). A mentett oldalon mintaterületként kijelölt határrészek a Vásárhelyi terv továbbfejlesztésében tározóként nem szerepelnek. A BOKARTISZ munkacsoportja által kidolgozott koncepció szerint e tájhasználati mód teljes kiépítésével a mintaterület egészén 20-25 millió m3 víz visszatartása és ökológiai, illetve gazdasági célú hasznosítása válna lehetővé. Ugyanakkor a rendszer mintát adhatna az egész Bodrogköz, illetve más, olyan adottságú területek hasznosítására is, ahol a terepadottságok nagy kiterjedésű, de alacsony vízborítást tesznek lehetővé (KAJNER és mtsai 2001:81). 4.3.2

Nagykörű község Önkormányzata

A Szolnoktól északra, a Tisza jobb partján fekvő Nagykörű önkormányzata a Nagykörűi Tájrehabilitációs Program keretei között egy kutatóirodát hozott létre, amely a helyi ártéri gazdálkodás kifejlesztésével is foglalkozik. Ezzel a régi hagyományokat akarják feleleveníteni, hiszen a falu és határa KÁROLYI és NEMES könyvében úgy szerepel, mint az ártéri gazdálkodással hasznosított területek jellegzetes Tisza-menti példája (1975a:33-35). A teljes Nagykörűi Tájrehabilitációs Program öt részprogramból áll, amelyek egymásra épülnek, de egymástól függetlenül is futtathatók. Ez az öt részprogram: • a hullámtéri kubikgödrök revitalizációja, Tiszához kapcsolása, • a hullámtéri Anyita-tó visszaállítása és működtetése a fokgazdálkodás elvei szerint, • a hullámtéri pityókai holtág rehabilitációja, Tiszához kapcsolása, • a bal parti, mentett ártéren fekvő fegyverneki holtág revitalizációja,

89

•

a nagykörűi ártéri öblözet komplex rehabilitációja, a mentett oldali ártér megfelelő részeinek szabályozott elárasztásával. Ez az egykori Nagy-fok rehabilitációjával valósulna meg (BALOGH 2000:10). A felsoroltak közül az első részprogram, a kubikgödrök hasznosítása már részben megvalósult. A hullámtéri kubikgödrök az újkori folyószabályozás során a töltésanyag nyerésére szolgáló anyaggödrökként jöttek létre. A föld kitermelésekor nem összefüggő gödröket mélyítettek, az egyes gödrök között keskeny tagoló hátakat hagytak, nehogy a gátak előterében áradáskor megjelenő mély vízben olyan erős hullámverés alakulhasson ki, ami az előteret is felszaggathatja. Az áradások után a hullámtereken visszamaradó, a kubikgödrökben elpusztuló haltömeg problémája korán, már a XIX. században feltűnt. Az 1890. április 9-én kiadott, 1451/90. számú földművelésügyi miniszteri rendelet meghagyta, hogy a kubikgödröket kössék össze és lejtős fenékkel vezessék be a Tiszába, hogy a gödrökben maradt ivadék megmeneküljön. A rendeletnek azonban nem sok foganatja lehetett, mert néhány évvel később 53451/96. szám alatt újabb, hasonló értelmű rendelet született, amely ismételten a kubikgödrök összekötésére szólított fel. Az ármentesítő társulatok azonban ezt sem hajtották végre, a munka nagyságára és illetéktelenségükre hivatkozva. Végül a kubikgödrök halászatáról is lemondtak inkább, csak hogy a lecsapolási költségtől megszabaduljanak (RÉPÁSSY 1903:26-30). A nagykörűi kubikgödör-hasznosítási részprogram során a falu határában ezt, a töltésezés óta meglévő problémát kívánták orvosolni. 2000-ben egy 400 méteres szakaszon, összesen 3,2 hektár területen 33 kisebb-nagyobb kubikgödröt összekötöttek, és az így kialakított kubikgödör-bokrot alsó szakaszán a dobai főcsatorna hullámtéri szakaszába kötötték be (BALOGH 2001:20-21). Ennek során a mesterségesen kialakított gödrökre nézve lényegében az alulról töltés elvét alkalmazták. A holtágak önálló rehabilitációjának kérdésével – miután csak tágabb értelemben kapcsolódik az ártéri gazdálkodás felújításához – részleteiben nem foglalkozom, csak azt a részprogramot tekintem át, amely merészebb távlatokban kísérli meg az ártéri gazdálkodás felújítását. A nagykörűi ártéri öblözet egészére tervezett rehabilitációs részprogram alapján áradáskor a Tisza vizét szabályozott módon a gátakon kívülre, a mentett ártér előre kijelölt és előkészített laposaiba, holtmedreibe vezetnék, ahol a vizet visszatartanák az áradás levonulása után is, ezzel is mérsékelve a későbbiekben jelentkező vízhiányt. BALOGH szerint az ártéri laposokat elvileg 1-2 méter magasan borító vízszintet, amelynél az ár a területek 5-10 százalékát elönti, a Tisza minden évben eléri. E laposok fenékszintje 82-83 m Bf. körül van, a „fájdalommentes feltöltés maximális szintje” 84,2 m Bf. lenne. A folyóhátak magassága 86 m Bf. feletti, a település pedig a 87-92 m Bf. közötti magasságú térszínt foglalja el. Az új vízgazdálkodási koncepciót egyelőre egy 300 hektáros mintaterületen kívánják megvalósítani. BALOGH szerint a tározótér 1 millió köbméteres lenne, amely létesítéséhez a jelenlegi terepadottságok mellett körülbelül 300 méternyi, 1 méternél alacsonyabb töltést kellene építeni. „Az így átemelés nélkül (gravitációsan) keletkezett természetes víztározók halastóként, sőt amennyiben a tavaszi vizet engedjük ki természetes (=olcsó) halkeltető és nevelő tavakként működnének” (2000:7 – a kiemelés a szerzőtől). Egy korábban készült vízügyi tanulmány már vizsgálta, hogy a terület alkalmas-e vizes élőhelyek kialakítására. A tanulmány három tározótér létesítését javasolja a mentett oldalon a Fok-laposon, a Lapos-tó térségében és a Sulymos-laposi – már meglévő – belvíztározó területén (BARDÓCZYNÉ SZÉKELY 1999:34-36) (M6.26.). Ezek feltöltésére három módszert vázol fel: a Tiszából fokkal való feltöltést és leeresztést, a helyben képződő belvizek visszatartását, illetve a térséget elérő, vagy annak közelében elhaladó öntözőcsatornából

90

történő vízpótlást. A nagykörűi éghajlati adottságok, valamint a vízgyűjtő terület és a vizes élőhely felületének arányai alapján az állandó vizes felületek fenntartásához a helyben képződő vizek nem elegendőek, külső vízpótlásra van szükség. Az anyagi ráfordítások kisebb igénye miatt a hidrológiai tanulmány az öntözőcsatornából történő vízpótlást javasolja (NOVÁKY 1999:28). A három tározótér közül a Fok-lapos Hunyadfalvától délre, a Dobai-főcsatorna mellett létesülne, megközelítőleg 106,70 hektár területen. Maximális vízszintként a 84,00 m Bf. csak sok gát építésével valósítható meg, ezért kedvezőbb a 83,50 m Bf. vízszint alkalmazása. Ez a tározó területén minimum 50 centiméteres, 37,2 hektáron 50-100 centiméteres vízborítást biztosítana és mintegy 608 000 m3 víz tárolását tenné lehetővé. A Lapos-tó térségében a 84 m Bf. maximális tározó szinttel, legfeljebb 50 hektárnyi területtel kialakítható tározótér felén alakulhatna ki 1,0-1,5 méteres vízborítás. Ez a tározó 375 000 m3 vizet tartana vissza. A Sulymos-laposi tározó – amelynek meg kell őriznie jelenlegi belvízcsúcs-tározói funkcióját is – maximum 83,92 m Bf. szintig, 1 méteres átlagos vízmélységgel 150 000 m3 vizet tarthatna vissza (BARDÓCZYNÉ SZÉKELY 1999:34-36, 39-40). Az 1:10 000 méretarányú EOTR térképek alapján Nagykörű alatt a mentett oldalon fekvő, a rehabilitációba bevonni tervezett mélyebb területek, a Lapos-tó és a Sulyom-szög laposainak fenékszintje 82 méter körüli (57-214). A más tájrehabilitációs részprogramok keretében hasznosítani kívánt jobb parti hullámtér tengerszint feletti magassága általában 8486 méter, a Dobai-főcsatorna torkolatánál (354,4 fkm) a gáton kívüli területek 84-85 méter körüli magasságúak (57-231, 57-232). Összességében a Nagykörűi Tájrehabilitációs Program és részprogramjai, valamint az ártéri hasznosítás Tisza-mente szintű kiterjesztésének távlati szándéka elsődlegesen nem az árvédelmi célok megvalósítását tűzte ki maga elé, hanem a táj rehabilitációját, a táj egyidejű ökonómiai és ökológiai hasznosítását. 4.3.3

Kiss Ferenc Csongrád Megyei Természetvédelmi Egyesület (CSEMETE)

A Kiss Ferenc Csongrád Megyei Természetvédelmi Egyesület a vízháztartás szabályozása, a fenntartható tájhasználat jegyében vetette fel a Szegedtől északra, Dóc, Ópusztszer és Baks között fekvő jobb parti ártéri öblözetben az alternatív tájhasználat lehetőségét. A koncepció szintű tervezésben megcélzott terület kiterjedése mintegy 6000 hektár, amelyet keleten a Tisza töltése, északon a Dong-ér töltése, nyugaton a Baksot, Ópusztaszert és Dócot összekötő kövesút, délen a dóci köves töltés határolja. A terület legmélyebb pontjai 77 m Bf. alatt, legmagasabb pontjai kevéssel 80 m Bf. felett vannak. A 77 m Bf. alatti területek aránya PAULOVICS szerint körülbelül 10 százalék, a 80 m Bf. feletti részeket 6-8 százalékra becsüli. A terület döntő hányada, több mint 90 százaléka szántó, amit jellemzően 1-10 hektáros tagokban művelnek. A maradékon legelő, erdő és nádas osztozik. Az öblözet a legmagasabb fokú belvíz-veszélyeztetettségi kategóriába tartozik. Végighúzódik rajta észak-déli irányban a Percsorai-főcsatorna, amely jelentős szakaszán az egykori Kis Tisza vonalát követi. A Tiszához kapcsolódó részén a Percsorai szivattyútelep (204,8 fkm) küszöbszintje 74,83 m Bf., ami a terület csatornáinak gravitációs feltöltését elvileg a mindszenti vízmércén mért 1 centiméteres vízállás fölött lehetővé teszi. A területhasználati váltással kapcsolatban megfogalmazott elvek szerint a létesítendő alternatív gazdálkodással négy célkitűzést kívánnak megvalósítani: • mezőgazdasági haszonvételek (növénytermesztés, legeltető állattartás, halászat és kézműipari alapanyagok megtermelése, illetve begyűjtése révén),

91

• • •

vizes és füves élőhelyek létesítésével természetvédelmi célok szolgálata, vonzó táj- és idegenforgalom, az árvízi biztonság növelése. A koncepció szerint az első három területhasználati funkció szorosan összefügg egymással, az árvízvédelem kérdése ezért került a sorrend végére. Az első három területhasználat igényei miatt biztosítani kell a rendszeres elöntést, illetve a kis vízjátékot. A hasznosítás során ezért egy állandó, ökológiai vízminimumból kiindulva tavasszal (április-májusban) 1-1,5 méter magas vízborításra volna szükség, amely 78 m Bf. magasságig öntené el a területet. Ezt akár mesterségesen is biztosítani kellene. Ez a víztömeg körülbelül egy hónapig lehetne kint az ártéren, ebbe az időtartamba a lassú levezetés, magas tiszai vízállás esetén a szivattyús átemelés is beleértendő. A koncepció szerint az árvízi elöntés levezetése után a vízminimumot kell tartani. Ez vélelmezhetően a 77 m Bf. szint alatti területek, csatornamedrek vízborítását jelentheti. A tájrehabilitációs elképzelés árvízi vészhelyzet esetén 79 m Bf. szintig történő betározást enged meg, amelyet rövid ideig még károsodás nélkül elvisel a táj. Fokozott veszély esetén 80 m Bf. szintig lehetne újabb töltések építése nélkül kiengedni a vizet, ilyenkor csak kis foltok maradnának szárazon, a laposok fölött helyenként három méteres víz állna. E szabályok mellett a területen elhelyezhető víztömeget PAULOVICS 100 millió m3-re becsüli. Ennek árvízvédelmi jelentősége szerinte csak abban az esetben lehet, ha valamennyi Tisza-menti öblözetet ehhez hasonló módon hasznosítanak (2002:2-3). A területhasználati váltás árvízvédelmi hatásával tehát ez az elgondolás is csak járulékosan számol. Az 1:10 000 méretarányú EOTR térképek alapján figyelembe kell venni, hogy Dóc a 80-83 m Bf. szintek között települt, ugyanakkor a belterületi kertjeinek egy része 80 m Bf. alatti (27-142). A tájrehabilitáció tervbe vett megvalósításához itt mindenképp védtöltésre lenne szükség. Az elsődlegesen az árvízvédelem kérdését rendezni kívánó Vásárhelyi terv továbbfejlesztése a CSEMETE által kijelölt terület nagy részén a Szegedi vésztározó létesítésével számol, amely a fővédvonal magasságú töltések kiépítése mellett a 10 tározós változat esetében 306, a 14 tározós változat esetében 187 millió m3 vizet tározna (VTT 2002:83-84, a 16. táblázat adatai alapján). 4.4. A vízjárás egyes jellemző értékei a három mintaterület mentén Az ártéri gazdálkodás felújíthatóságát ugyanolyan típusú tényezők határozzák meg, mint amilyenek általában szabályozzák az egyes emberi csoportok és tevékenységek térbeli elhelyezkedését. Tehát a környezeti adottságokat, a társadalmi szerveződés alakzatait és az adott közösség technikai szintjét kell megvizsgálni a felújíthatóság elemzésekor. E három tényező-csoport közül vizsgálódásom során csak az első csoport egy szeletével, a szabályozott Tisza, illetve a Bodrog vízjárásának jelenlegi sajátosságaival foglalkoztam, amelyek – amennyiben azokat adottságnak tekintjük – behatárolják, hogy egy-egy mintaterületen elvileg lehetséges-e a mentett oldali ártérre kivezetett árvizekkel megvalósítani a földek olyan rendszeres elárasztását, amely gazdasági hasznosítás alapja is lehet. A társadalmi fogadókészség és az ártéri gazdálkodás iránti igény részletes vizsgálata meghaladta a lehetőségeimet, a műszaki megvalósíthatóság és kivitelezhetőség értékelésére – nem lévén szakterületem – nem vállalkozhattam.

92

4.4.1

A vízjárás jellemzésére használt adatok és módszerek

A vízjárás sajátosságainak jellemzésére adott keresztszelvények mentén a folyó vízállás-görbéi használhatók. Ezért a fenti három mintaterület közelébe eső vízmércék negyven éves vízállás-adatsorai alapján diagramokat szerkesztettem, amelyek alapján azt vizsgáltam, hogy milyen időszakokban, milyen meghaladási valószínűséggel, milyen magasságú árvízi elöntés várható az egyes területeken. A jellemzésre a Bodrog felsőberecki, a Tisza tiszabői és mindszenti mércéinek adatsorait használtam. Az ezekből készített diagramok csak közelítő pontossággal jellemzik a tervezett területek eláraszthatóságát, mivel a fenti vízmércék nem pontosan a tervezett vízkivezetési pontoknál helyezkednek el. Miután csak az eláraszthatóság elvi értékelését kívántam elvégezni, beértem ezzel a közelítő pontosságú jellemzéssel. A BOKARTISZ mintaterületénél a felsőberecki vízmérce kétszáz méterrel a Bodrogból történő vízkivételi hely zsilipje alatt van – a zsilipnél és a vízmércénél kialakuló egyidejű vízállások különbsége nem túl jelentős. Itt a Felsőbereckifőcsatorna és a Karos-szerdahelyi csatorna vízszállításának jellemzőit szükséges megvizsgálni, hiszen az elárasztani kívánt területekhez mintegy 9,8-13,0 kilométer hosszan kell e csatornákon át elvezetni a vizet. A nagykörűi mintaterületnél a tervezett vízkivezetési hely mintegy 14,6 folyamkilométerrel van a tiszabői vízmérce alatt, míg a CSEMETE mintaterületénél a mindszenti vízmérce alatt mintegy 12,9 folyamkilométerrel vezetnék ki az ártérre a vizet. Miután a folyón a vízállás-magassággal együtt megváltozik a vízszínesés, illetve az egyes árvizek sajátosságainak megfelelően azonos árvízmagasságokhoz is különböző vízszínesések tartozhatnak, e két utóbbi mintaterületnél a pontosságot úgy lehetne növelni, ha a vízkivezetési pont alatti és fölötti két legközelebbi vízmérce adatsoraiból interpolálással kiszámoljuk a megfelelő helyen az adott napi vízállás-értéket. Miután elvi jellegű vizsgálódásról volt szó, mintaterületenként csak a fent említett egy-egy vízmércével dolgoztam. A vízjárás jellemzésére használt diagramok megszerkesztéséhez a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Rt. (VITUKI Rt.) adattárában őrzött 1960-1999. közötti adatsorokat, a reggel hat órakor mért vízállásokat használtam fel. Felsőberecki esetében csak az 1966 utáni évekkel számoltam, mivel a vízmérce áthelyezése miatt az adatsorok csak 1967 elejétől tekinthetők homogénnek. A kigyűjtött adatokat számítógépre vittem és Excel táblázatkezelő programmal feldolgoztam. A feldolgozás során a szökőévek február 29-i adatait nem vettem figyelembe. Először azt vizsgáltam meg, hogy a kérdéses időszakokban az adott vízmércéknél nem változott-e meg a folyók vízjárása. Ezért a vízmércéken mért éves maximumok, éves minimumok, a számított éves vízjáték és az éves középvizek menetét az adatsorokon belül regresszió- és korreláció-analízissel értékeltem. Az elemzéshez készített regressziós diagramokat a melléklet (M5.) tartalmazza. A különböző vízállások meghaladási valószínűségének elemzésénél az év egyes napjaihoz tartozó harminchárom, illetve negyven elemű adatsorokat nagyság szerint sorba rendeztem, majd növekvő sorrend szerint az egyes napokhoz tartozó legkisebb, valamint a tizedik, a huszadik, és a negyvenedik adatokat, Felsőberecki esetében pedig a rendezett adatsor első, kilencedik, tizenhetedik és harmincharmadik elemét ábrázoltam. Az így előállt diagramokat, amelyek a napi minimumokból, a 75 és 50 százalékos meghaladási valószínűségű értékekből és a maximumokból előálló vízállás-görbéket tüntetik fel, a melléklet (M5.) tartalmazza. Az egyes diagramokon bejelöltem azokat a tengerszint feletti magasságokat is, amelyekig a mintaterületeken az elárasztást tervezik.

93

Miután ezek az ábrák képzetes vízállás-görbéket tüntetnek fel, nem árulják el azt, hogy az egyes években valójában hányszor fordult elő a tervezett elárasztási szinteket elérő vízállás. Ezért azt is megvizsgáltam, hogy a kérdéses időszak éveiben ténylegesen milyen gyakorisággal fordultak elő ilyen vízállások. Miután az árasztásos földhasználat és területhasznosítás szempontjából elsősorban a tavaszi-koranyári árvizek előfordulása fontos, az április-június havi adatokat külön kiemeltem, és csak ezeket dolgoztam fel. Ennek során meghatároztam, hogy a vizsgált időszakok hónapjaiban a tervezett elárasztási vízszintek hány napon fordultak elő. A megfelelő vízállású napokkal jelzett havi értékeket ezután csökkenő sorrendbe rendeztem. Az adatsorokból Felsőberecki esetében az első (maximum), a nyolcadik, a tizenhetedik, a huszadik, a huszonötödik, a harmincadik és a harmincharmadik (minimum) elemeket, Tiszabőnél és Mindszentnél az első, a tizedik, a huszadik, a huszonnegyedik, a harmincadik, harminchatodik és a negyvenedik elemeket kiemeltem és táblázatokba foglaltam. E táblázatok alapján meghatároztam, hogy ötven-hetvenöt százalék körüli meghaladási valószínűség mellett a tervezett elárasztási vízszinteket havonként hány napig érte el a vízállás. Ezek a diagramok és táblázatok önmagukban még nem árulják el azt, hogy a jövőben várhatólag milyen gyakorisággal lépnek fel az árasztásos hasznosítás alapjául szolgáló vízszintek. Ennek előrejelzésére megvizsgáltam, hogy az áttekintett időszakok április-június hónapjaiban hány évben alakultak ki a tervezett vízmagasságok legalább öt, hét, tíz, tizenöt és húsz napon. Ezekből az értékekből kiszámolható az is, hogy – a különböző időszakaszokkal jellemezhető osztályozási szempontok szerint – a kedvező esetek száma miként viszonyult a teljes mintához, vagyis milyen volt a mintán belül a különböző szempontok szerinti kedvező esetek relatív gyakorisága. Miután a relatív gyakoriság (p) binomiális eloszlást mutat, k = n ×

σ = n × p × (1 − p ) p várható értékkel (ahol n az összes eset, k pedig a tényleges esetek száma) a szórást (σ) a képlet adja meg (VÁGÁS 1982). Ennek alapján számoltam a tényleges esetszámokhoz tartozó k±σ és a k±2σ intervallumokat. Az intervallumokat határoló napok számát egész számra kerekítettem, és ezeket a tartományokat táblázatokba foglaltam. A táblázatokban külön kiemeltem a várható érték (k) alakulását 95,4 százalékos biztonsággal leíró k±2σ intervallumok közül azokat, ahol a számköz alsó határa nem volt kisebb, mint az összes esetszám (n) fele. Ezek az intervallumok mutatják meg, hogy a vizsgálthoz hasonló terjedelmű időszakokban 95,4 százalékos megbízhatóság mellett legalább hány napon alakul ki a tervezett elárasztási magasságokat elérő vízszint, legkevesebb az évek felében. A mintaterületek jelenlegi területhasználatának részletes vizsgálata meghaladta lehetőségeimet. Ezért nem tettem javaslatot a jövőbeli területhasználat rendjére sem. 4.4.2

A vízjárás alakulása a BOKARTISZ Kht. mintaterülete mentén

A közhasznú társaság elsődlegesen a Bodroghalom környéki mintaterület vízpótlását kívánja megvalósítani. Ennek elvi lehetőségét a Bodrog felsőberecki vízmércéjének (47,7 fkm; 91,37 m Bf.) adatsorai alapján becsülhetjük meg. 4.4.2.1

A Bodrog vízjárásának változása Felsőbereckinél

A felsőberecki vízmércén kialakuló vízállás-minimumokat alapvetően befolyásolja az 1953-ban üzembe helyezett tiszalöki vízlépcső (LÁSZLÓFFY 1982:467) visszaduzzasztó

94

hatása. Az esetleges természetes eredetű vízjárás-változás szempontjából ezért ebben az esetben csak az éves maximumok és a közepek vizsgálata hozhat érdemleges eredményt. A regresszió-analízis azt mutatta (M5.1.), hogy 1967-1999 között az éves minimumok, a középvizek (+23 cm; r = 0,178), a maximumok (+22 cm; r = 0,066) emelkedő, a vízjátékok (-3 cm; r = 0,008) enyhén csökkenő tendenciát követtek. Ezek közül azonban csak az éves minimumok emelkedése volt statisztikailag kimutatható (+25 cm; r = 0,517), amely még egy százalékon is szignifikánsnak bizonyult (r0,01 = 0,430). Ez a kisebb emelkedés azonban alapvetően a tiszalöki duzzasztó üzemrendjéből fakadhat. 4.4.2.2

A Bodrog napi vízállásainak alakulása Felsőberckinél (1967-1999)

A 33 év adataiból szerkesztett diagram a reggeli vízállások minimumaiból, a 75,75 százalékos meghaladási valószínűségű értékből, a napi adatok 51,51 százalékos meghaladási valószínűségű mediánjaiból és a maximumértékekből előállított vízállás-görbéket tünteti fel (M5.2.). A gazdasági hasznosíthatóság vizsgálatához ebben az esetben a 75,75 illetve az 51,51 százalékos meghaladási valószínűségű görbéket érdemes figyelembe venni. Ezek azt fejezik ki, hogy a megfelelő napon az esetek háromnegyedében, illetve felében alakult ki az adott valószínűségi szinthez tartozó, vagy annál magasabb vízállás. A bodroghalmi mintaterülettel kapcsolatban megfogalmazott elvárások alapján a 95, illetve a 96 méteres balti szint feletti magasságot elérő, illetve meghaladó vízállások előfordulását kell figyelembe vennünk. A diagramon a 75,75 százalékos meghaladási valószínűség görbéje csupán a 95 méteres balti szintet jelentő 288 centiméteres vízállást éri el, illetve haladja meg, március 1822. között, március 25-től április elsejéig, április 4-12. és 15-16. között, valamint április huszadikán. Az 51,51 százalékos meghaladási valószínűség görbéje a 96 méteres balti szinthez tartozó 388 centiméteres vízállást is meghaladja, március 28. és április 15. között, illetve április 17-én. A 95 méteres balti szinthez tartozó, vagy annál nagyobb vízállás értékek 51,51 százalékos valószínűséggel február 17-én, február 28-án és március elsején, március 7-től május 11-ig, december 17-én, és december 19-23. között léptek fel. Ennek alapján a Bodrog felsőberecki vízmércéjén a 96 méteres balti szint fölötti vízállást 51,51 százalékos meghaladási valószínűséggel (az évek felében) április első felében mértek. A 95 méteres balti szintet 75,75 százalékos valószínűséggel március utolsó, és április első két dekádjában haladta meg a vízállás, míg 51,51 százalékos valószínűséggel március elejétől május első dekádjáig állt elő ez a helyzet. 4.4.2.3

A tervezett elárasztási szintnek megfelelő vízállású napok meghaladási valószínűségei Felsőbereckinél

A részletesebben elemzett három hónapban az elárasztási szinteknek megfelelő vízállású napok előfordulását a 9. táblázat mutatja be. A táblázatban a havi értékek között dőlt szedéssel kiemeltem az 51,51 és 75,75 százalékos meghaladási valószínűség közötti elemeket, ezen belül a félkövér kiemelés a 96 méteres tervezett elárasztási magassághoz tartozó értékeket jelöli.

9. táblázat A 95 és 96 méteres tengerszint feletti magasságot elérő vízállású napok száma a Bodrog felsőberecki vízmércéjén 1967-1999

95

Meghaladási valószínűség %

3,03 24,24 51,51 60,60 75,75 90,90 100,00

április május június egész év nap/hónap nap/hónap nap/hónap nap/év 95 m Bf 96 m Bf 95 m Bf 96 m Bf 95 m Bf 96 m Bf 95 m Bf 96 m Bf 30 30 31 31 28 24 256 162 30 23 20 11 15 4 155 77 26 14 6 122 62 20 1 0 25 10 5 110 55 13 0 0 16 5 2 99 39 6 0 0 1 0 0 0 0 0 69 14 0 0 0 0 0 0 29 0

Látható, hogy Felsőbereckinél áprilistól júniusig csak áprilisban mértek gyakrabban a 96 méteres balti szint feletti vízállásokat, 51,51 százalékos meghaladási valószínűséggel húsz, 60,60 százalékossal pedig tizenhárom napon. Májusban 51,51 százalékos valószínűséggel csupán egyetlen napon alakult ki ilyen vízállás. 4.4.2.4

A tervezett elárasztási vízmagasság várható jövőbeli kialakulása Felsőbereckinél

A 10. táblázat tartalmazza azokat a „k” értékeket, amelyek megmutatják, hogy a vizsgált időszak április-június hónapjaiban hányszor alakult ki legalább öt, hét, tíz, tizenöt vagy húsz napig 96 m Bf. szintet elérő vízállás. 10. táblázat A felsőberecki vízmércén a 96 m Bf. vízállást legalább a megadott ideig elérő hónapú évek száma (k) 1967-1999 A 96 m Bf szintet elérő vízállású napok száma a hónapban legalább:

5 7 10 15 20

A 96 m Bf vízállást legalább a megadott ideig elérő hónapú évek száma április május június k k±σ k ± 2σ k k±σ k ± 2σ k k±σ k ± 2σ

25 23 20 19 17

23-27 20-26 17-23 16-22 14-20

20-30 18-28 14-26 13-25 11-23

13 11 10 5 4

10-16 8-14 7-13 3-7 2-6

7-17 6-16 5-15 1-9 0-8

8 6 4 3 1

6-10 4-8 2-6 1-5 0-2

3-13 2-10 0-8 0-6 0-3

A „k” értékekhez tartozó egyszeres, illetve kétszeres szórásértékű intervallumok alapján megbecsülhetjük, hogy a 2000 és 2032 közötti időszakban 68,3 illetve 95,4 százalékos biztonsággal hányszor fog kialakulni a megfelelő hónapokban legalább a megadott ideig 96 m Bf. szintet elérő vízállás. A táblázatban külön kiemeltem azokat az értékeket, ahol a 95,4 százalékos biztonság intervallumának alsó határa nem volt kisebb, mint az összes esetszám fele. Látható, hogy ilyen biztonsági szint mellett csupán áprilisban számíthatunk arra, hogy az éveknek legalább a felében hét, vagy több napon mérnek Felsőbereckinél 96 métert elérő vízállást.

96

A számközök felső határai alapján azonban ezen a biztonsági szinten nem lehet kizárni azt sem, hogy az éveknek legalább a felében áprilisban húsz vagy több, májusban öt vagy több napon alakul ki 96 métert elérő vízszint. Ugyanakkor azt is kijelenthetjük, hogy a júniusoknak legalább a felében csak ötnél kevesebb napon mérnek ilyen magasságot. 4.4.3

A vízjárás alakulása a Nagykörűi Tájrehabilitációs Program mintaterülete mentén

A nagykörűi mintaterületet rendszeres elárasztásra való alkalmasságát a tiszabői (369,0 fkm; 79,88 m Bf.) vízmérce adatsorai alapján tekintem át, amely Nagykörű közelében, a falu fölött a túlsó, bal parton helyezkedik el. 4.4.3.1

A Tisza vízjárásának változása Tiszabőnél

Miután a tiszabői vízmérce nem egy duzzasztott felvízi folyószakaszon áll, ebben az esetben az éves minimumok, a középvizek, a maximumok és a vízjátékok változását a szabályozott folyón elsősorban természetes okok magyarázhatják. A minimumok (-40 cm; r = 0,217) és a középvizek (-3 cm; r = 0,009) esetében enyhe csökkenő, a maximumok (+29 cm; r = 0,009) és a vízjáték (+69 cm; r = 0,161) esetében növekvő tendencia mutatkozott (M5.3.). Ez megfelel a meder kimélyüléséről és a hullámtér feliszapolódásáról szóló tudósításoknak, mivel az előbbi folyamat a kisvízszintek süllyedését, az utóbbi az árvízszintek emelkedését eredményezi. Ezek a változások azonban statisztikailag nem bizonyultak szignifikánsnak, még tíz százalékos szinten sem (r0,10 = 0,257). Tiszabőnél a folyó vízjárása tehát ezalatt a negyven év alatt lényegileg nem változott meg. 4.4.3.2

A Tisza napi vízállásainak alakulása Tiszabőnél (1960-1999)

A tiszabői vízmércéhez tartozó adatsorokból szerkesztett diagramon a vízállás-görbék mellett feltüntettem a 84 és 85 méteres balti magasság szintjét is (M5.4.). Az utóbbi szint a hullámtéri területek eláraszthatóságának becsléséhez járulhat hozzá. A diagramon a 75 százalékos meghaladási valószínűségű vízállásokat feltüntető görbe mindenütt a 83 méteres balti szintnek megfelelő 312 centiméteres vízállás alatt marad. A tájrehabilitációs tervben megcélzott 84 méteres balti szintnek megfelelő 412 centiméteres magasságot az ötven százalékos meghaladási valószínűségű értékek görbéje lépi át, március 31. és április 6., valamint április 10-27. között. Ez a görbe április harmadikán és tizenharmadikán a 85 méteres balti magasságnak megfelelő 512 centiméteres vízszint fölé emelkedik. Összességében tehát az ötven százalékos meghaladási valószínűségű értékek görbéjét érdemes a tervezés alapjául tenni, mert áprilisban ez a görbe több mint három hétnyi ideig jár a tervezett elárasztási szint fölött. A 85 méteres magasságot csak alkalmilag lépi át e görbe, ami a hullámtéri részek rövidebb ideig tartó eláraszthatóságát jelzi. 4.4.3.3

A tervezett elárasztási szintnek megfelelő vízállású napok meghaladási valószínűségei Tiszabőnél

Az elemzett április-június hónapokban az elárasztási szinteknek megfelelő vízállású napok előfordulását a 11. táblázat tartalmazza. A táblázatban a havi értékek között dőlt szedéssel kiemeltem az ötven és a 75 százalékos meghaladási valószínűség közötti elemeket, ezen belül a félkövér kiemelés a 84 méteres tervezett elárasztási magassághoz tartozó értékeket jelöli.

97

11. táblázat A 84 és 85 méteres tengerszint feletti magasságot elérő vízállású napok száma a Tisza tiszabői vízmércéjén 1960-1999 Meghaladási valószínűség %

2,5 25,0 50,0 60,0 75,0 90,0 100,0

április nap/hónap 84 m Bf 85 m Bf 30 30 29 28 13 17 5 11 0 1 0 0 0 0

május nap/hónap 84 m Bf 85 m Bf 31 31 14 11 4 7 0 3 0 0 0 0 0 0

június nap/hónap 84 m Bf 85 m Bf 30 30 5 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0

egész év nap/év 84 m Bf 85 m Bf 194 156 95 73 57 44 50 35 43 27 12 7 0 0

A táblázat alapján Tiszabőnél áprilisban és májusban is rendszeresen kialakultak 84 méter feletti vízállások. Áprilisban ötven százalékos meghaladási valószínűséggel tizenhét, hatvan százalékossal tizenegy napon, és a hetvenöt százalékos szinten is előfordul egy ilyen eset. Májusban ötven százalékos meghaladási valószínűséggel hét, hatvan százalékos valószínűséggel pedig három napon alakult ki ilyen vízállás. 4.4.3.4

A tervezett elárasztási vízmagasság várható jövőbeli kialakulása Tiszabőnél

A 12. táblázatból leolvashatók azok a „k” értékek, amelyek megmutatják, hogy az 1960-1999 közötti évek április-június hónapjaiban hányszor alakult ki legalább öt, hét, tíz, tizenöt vagy húsz napig 84 m Bf. szintet elérő vízállás. 12. táblázat A tiszabői vízmércén a 84 m Bf. vízállást legalább a megadott ideig elérő hónapú évek száma (k) 1960-1999 A 84 m Bf szintet elérő vízállású napok száma a hónapban legalább:

5 7 10 15 20

A 84 m Bf vízállást legalább a megadott ideig elérő hónapú évek száma április május június k k±σ k ± 2σ k k±σ k ± 2σ k k±σ k ± 2σ

29 27 26 22 20

26-32 24-30 23-29 19-25 17-23

23-35 21-33 20-32 16-28 14-26

23 23 16 10 7

20-26 20-26 13-19 7-13 5-9

17-29 17-29 10-22 5-15 2-12

11 9 8 5 5

8-14 6-12 5-11 3-7 3-7

5-17 4-14 3-13 1-9 1-9

A tényleges esetszámokat övező kétszeres szórásértékű intervallumok alapján itt annak megbecslésére vállalkozhatunk, hogy például a 2000 és 2039 közötti időszakban 95,4 százalékos biztonsággal hányszor fog kialakulni a megfelelő hónapokban legalább a megadott ideig 84 m Bf. szintet elérő vízállás. Ebben a táblázatban is kiemeltem azokat az értékeket,

98

ahol a kétszeres szórásértékű számközöknek az alsó határa nem volt kisebb, mint az összes esetszám fele. Akárcsak Felsőbereckinél, Tiszabőnél is csak áprilisban számíthatunk arra, hogy az éveknek több mint a felében hosszabb ideig kialakul a megcélzott vízszint, de erre itt nem hét, hanem legalább tíz napon számíthatunk. A számközök felső határai alapján ezen a biztonsági szinten nem lehet kizárni azt sem, hogy az éveknek legalább a felében, áprilisban húsz vagy több, májusban tíz vagy több napon alakul ki a 84 méter magasságot elérő vízszint. Ugyanakkor azt is kijelenthetjük, hogy a júniusoknak legalább a felében csak ötnél kevesebb napon mérnek ilyen magasságot. 4.4.4

A vízjárás alakulása a CSEMETE mintaterülete mentén

A Baks-Ópusztaszer-Dóc ártéri öblözet rendszeres eláraszthatóságát a mindszenti vízmérce (217,7 fkm, 74,82 m Bf.) adatsorai alapján elemzem, amely Baks és Ópusztaszer közt, a folyó túlpartján áll. 4.4.4.1

A Tisza vízjárásának változása Mindszentnél

A mindszenti vízmérce a törökbecsei vízlépcső duzzasztott felvízi szakaszán helyezkedik el. A vízlépcsőt a vizsgált időszak első felében, 1974-ben helyezték üzembe. Az éves minimumok, a középvizek, a maximumok és a vízjáték menetét jellemző diagramról is leolvasható a létesítmény hatása (M5.5.). Az éves minimumok menetében a korábbinál kiegyenlítettebb vonulatú és magasabb vízállás-minimum értékek egy erőteljes emelkedő tendenciát eredményeztek (+219 cm; r = 0,762). Ennek kiegészítőjeként a vízjáték erősen csökkent (-295 cm; r = 0,584). Mindkét változás szignifikáns, még egy százalékos tévedési valószínűség mellett is (r0,01 = 0,393). Az elárasztásra alapozott hasznosítás szempontjából azonban elsősorban az árvizek, az éves vízállás-maximumok alakulása a fontos. A maximumok menetében csökkenés tapasztalható (-76 cm; r = 0,159), az éves középvizek sorozata pedig növekedésről árulkodik (+54 cm; r = 0,156). E két utóbbi változás közül azonban egyik sem szignifikáns, még tíz százalékos tévedési valószínűség mellett sem (r0,10 = 0,257). Miután a minimumok és a vízjáték esetében a szignifikáns különbözőség egyértelműen a vízlépcső hatására vezethető vissza, érdemes megvizsgálni, milyen tendenciák érvényesültek a beüzemelés előtti (1960-1973) és az utána következő években (1975-1999). A vízlépcső átadása előtti 14 évben a kisvizek (+38 cm; r = 0,152) és a középvizek (+40 cm; r = 0,103) esetében emelkedő, a nagyvizek (-26 cm; r = 0,052) és a vízjáték (-64 cm; r = 0,153) esetében csökkenő tendencia érvényesült (M5.6.). Statisztikailag azonban egyik sem volt szignifikáns, még tíz százalékos tévedési valószínűség mellett sem (r0,10 = 0,426). A duzzasztó beüzemelése utáni huszonöt évben a kisvizek alakulása (+38 cm; r = 0,396) emelkedő, a középvizek (-69 cm; r = 0,250), a nagyvizek (-114 cm; r = 0,258) és a vízjátékok (-152 cm; r = 0,367) vonulata csökkenő tendenciát mutatott (M5.7.). Ezek közül statisztikailag a kisvizek emelkedése öt százalékos tévedési valószínűség (r0,05 = 0,381) mellett, a vízjáték csökkenése pedig csak tíz százalékos tévedési valószínűség mellett (r0,10 = 0,323) tekinthető szignifikánsnak. A kisvizek emelkedése a vízlépcső üzemeltetésének, a magasabb vízszintek és a vízjáték csökkenése az aszályos időszaknak tudható be. Az időszakban azonban az éves maximumok és a középvizek alakulásában 99 százalékos megbízhatóság mellett statisztikailag nem következett be változás.

99

4.4.4.2

A Tisza napi vízállásainak alakulása Mindszentnél (1960-1999)

A mindszenti adatokból szerkesztett diagramon a vízállás-görbéken kívül a 77, 78, 79 és 80 méteres balti tengerszint feletti magasságokat is feltüntettem (M5.8.). A CSEMETE által tervezett 78 méteres elárasztási szinten kívül ezeket a magasságokat azért jelöltem be, hogy az esetlegesen megépülő Szegedi árvíztározó területének eláraszthatósága, a lehetséges vízborítás szintje jobban megbecsülhetővé váljon. A diagramon a 75 százalékos meghaladási valószínűségű vízállásokat összekötő görbe csak a 77 méteres szintnek megfelelő 218 centiméteres vízállást haladja meg március 31-én és április elsején, április harmadikán, április 5. és 24. között, valamint április harmincadikától május hatodikáig. A 78 méteres balti szintet jelölő 318 centimétert a görbe nem éri el, bár április tizenkettedikén-tizenharmadikán megközelíti. Az 50 százalékos meghaladási valószínűségű értékek görbéje néhány esetben, április tizennyolcadikán-tizenkilencedikén és huszonegyedikén a 80 méteres balti magasságnak megfelelő 518 centiméteres szintet is meghaladja. A görbe április negyedikétől kilencedikéig, április tizenegyedikén, április tizenharmadikától harmincadikáig, valamint május harmadikán, ötödikén és hetedikén a 418 centiméteres, vagyis a 79 méteres balti szint felett jár. Az alsóbb magasságok meghaladottságát számba véve azt tapasztalhatjuk, hogy a vízmércén március 23. és május 13. között 318 centiméter, azaz 78 méter feletti vízállások alakulnak ki, míg február huszadikától huszonnegyedikéig, valamint március 10. és május 27. között 218 centimétert, vagyis a balti szint fölött 77 métert meghaladó vízszintek lépnek fel. A két görbe közül a hetvenöt százalékos meghaladási valószínűség vonala tehát csak a 77 méteres magasság szintjét haladja meg a kérdéses három hónapban, négy hetet meghaladó ideig. Az ötven százalékos valószínűség görbéje áprilistól júniusig csaknem két hónapig jár a 77 méteres szint fölött, ezen belül a 78 métert mintegy hat hétig, a 79 métert négy hétnyi ideig, a 80 métert pedig három napon múlja felül. 4.4.4.3

A tervezett elárasztási szintnek megfelelő vízállású napok meghaladási valószínűségei Mindszentnél

Az elemzett április-június hónapokban az elárasztási szinteknek megfelelő vízállású napok előfordulását a 13. táblázat tartalmazza. A táblázatban a havi értékek között dőlt szedéssel kiemeltem az ötven és a 75 százalékos meghaladási valószínűségek közötti elemeket, ezen belül a félkövér kiemelés a 78 méteres tervezett elárasztási magassághoz tartozó értékeket jelöli. 13. táblázat A 77, 78, 79 és 80 méteres tengerszint feletti magasságot elérő vízállású napok száma a Tisza mindszenti vízmércéjén 1960-1999 Meghaladási valószínűség %

2,5 25,0 50,0 60,0 75,0

100

77 m Bf 30 30 30 28 21

április nap/hónap 78 79 m m Bf Bf 30 30 30 29 25 20 20 11 11 0

80 m Bf 30 27 10 3 0

77 m Bf 31 31 22 16 12

május nap/hónap 78 79 m m Bf Bf 31 31 24 17 13 9 4 9 1 7

80 m Bf 31 12 1 0 0

77 m Bf 30 21 12 7 0

június nap/hónap 78 79 m m Bf Bf 30 30 13 6 0 4 0 2 0 0

80 m Bf 30 0 0 0 0

77 m Bf 261 176 131 111 90

egész év nap/év 78 79 m m Bf Bf 236 201 129 101 85 57 71 49 67 41

80 m Bf 159 73 35 24 14

90,0 100,0

0 0

0 0

0 0

0 0

0 0

0 0

0 0

0 0

0 0

0 0

0 0

0 0

30 26

9 0

0 0

Mindszentnél láthatólag mindhárom hónapban kialakultak 78 méter feletti vízállások. Áprilisban ötven százalékos meghaladási valószínűséggel huszonöt, hatvan százalékossal húsz, hetvenöt százalékossal tizenegy napon. Májusban ezeken a valószínűségi szinteken tizenhárom, kilenc, illetve hét napon fordult elő 78 méter feletti vízállás. Júniusban ilyenek már csak rövidebb ideig fordultak elő, ötven százalékos valószínűséggel négy, hatvan százalékossal két napon. 4.4.4.4

A tervezett elárasztási vízmagasság várható jövőbeli kialakulása Mindszentnél

A 14. táblázat tartalmazza azokat a „k” értékeket, amelyek megmutatják, hogy az 1960-1999 közötti évek április-június hónapjaiban hányszor alakult ki legalább öt, hét, tíz, tizenöt vagy húsz napig 78 m Bf. szintet elérő vízállás. 14. táblázat A mindszenti vízmércén a 78 m Bf. vízállást legalább a megadott ideig elérő hónapú évek száma (k) 1960-1999 A 78 m Bf szintet elérő vízállású napok száma a hónapban legalább:

5 7 10 15 20

A 78 m Bf vízállást legalább a megadott ideig elérő hónapú évek száma április május június k k±σ k ± 2σ k k±σ k ± 2σ k k±σ k ± 2σ

34 33 31 26 25

32-36 31-35 28-34 23-29 22-28

29-39 28-38 26-36 20-32 19-31

33 31 24 19 14

31-35 28-34 21-27 16-22 11-17

28-38 26-36 18-30 13-25 8-20

20 17 15 10 8

17-23 14-20 12-18 7-13 5-11

14-26 11-23 9-21 5-15 3-13

A 95,4 százalékos megbízhatóság számközei alapján itt is megbecsülhetjük, hogy a 2000 és 2039 közötti időszakban hányszor fog kialakulni a megfelelő hónapokban legalább a megadott ideig 78 m Bf. szintet elérő vízszint. Ebben a táblázatban is kiemeltem azokat az értékeket, ahol a kétszeres szórásértékű számközöknek az alsó határa nem volt kisebb, mint az összes esetszám fele. Mindszentnél áprilisban és májusban is számíthatunk arra, hogy az éveknek legalább a felében hosszabb ideig kialakul a tervezett elárasztási vízszint. Áprilisban ez tizenöt vagy több, májusban hét vagy több napon várható. A számközök felső határai alapján ezen a biztonsági szinten nem lehet kizárni azt sem, hogy az éveknek legalább a felében, áprilisban és májusban húsz vagy több, júniusban tíz vagy több napon alakul ki a 78 méter magasságot elérő vízszint.

101

0 0

4.5. Az ártéri gazdálkodás elvi megvalósíthatósága 4.5.1

A rendszeres elárasztás elvi megvalósíthatósága a három mintaterületen

Az áttekintett vízállás-diagramok és a statisztikai elemzések alapján a három mintaterületen a rendszeres elárasztás megvalósítását elvileg nem lehet kizárni – bár a korábbiakban vázolt elképzelések társadalmi megvalósíthatóságát és műszaki kivitelezhetőségét külön-külön szakmai mérlegeléseknek kell megítélni. Az elárasztáshoz tervezett feltöltési vízszintek Felsőbereckinél 51,51 százalékos meghaladási valószínűséggel április első felében, Tiszabőnél ötven százalékos meghaladási valószínűséggel április jelentős részében, Mindszenten március utolsó dekádjától május első dekádjáig alakultak ki. Ez a viszonylag korai áradás az árteret természetes halnevelő medenceként hasznosító hagyományos hasznosítás szempontjából kedvezőtlen, miután az árvíz még a pontyfélék ívási időszaka előtt levonul. Így az elárasztott ártéri öblözet csak abban az esetben működhet halszaporító medenceként, ha oda már a korai áradással is kellő mennyiségű szülőállomány jut ki, és a kiömlött vizet az ivadék kikeléséig mesterségesen visszatartják. Amennyiben a hasznosítás során a legelők árasztásos öntözése az elsődleges cél, a korai áradás még előnyös is lehet, miután így Szent György napra (április 24.), a legelőre hajtás hagyományos kezdőnapjára a gyepterületekről levonulhat a víz. Amennyiben az elárasztási magasságot áprilisban ötven százalékos meghaladási valószínűséggel elérő napok számával, és a mintaterületeken átlagosan egy méteres vízborítással számolunk, megbecsülhetjük azt is, hogy a vizsgált időszakokban mekkora átlagos vízszállítás mellett lehetett volna feltölteni ezeket az ártéri területeket (15. táblázat). 15. táblázat A mintaterületek áprilisi feltöltéséhez szükséges átlagos vízhozam Kezdeményező

BOKARTISZ Kht. Nagykörűi Önkormányzat CSEMETE

1 000 300

Az elárasztási szintet A feltöltéshez 50 százalékos szükséges átlagos gyakorisággal elérő vízhozam áprilisi napok száma [m3/s] 10 000 000 20 5,8 3 000 000 17 2,0

6 000

60 000 000

Terület [ha]

Vízmennyiség [m3]

25

A feltöltéshez szükséges elvi vízhozamok alapján a BOKARTISZ folyótól távolabb fekvő mintatere valamint a CSEMETE nagyobb területe mentén az elárasztás megvalósításához valószínűleg jelentősebb műtárgyak építésére lett volna szükség. A három mintaterületen ártéri gazdálkodást tervező helyi kezdeményezés terveiben csak a megcélzott elöntési szintig történő elárasztás szerepel. Külön töltésekkel nem szándékoznak körülvenni a területeket, gátakat csak ott építenének, ahol az feltétlenül szükséges. Ez az árvíz szabályozott kiengedésével és visszavezetésével kapcsolatban komoly biztonsági kérdéseket vet fel. A három mintaterület mindegyikénél kialakulhat ugyanis az 50 százalékos meghaladási valószínűségű vízállások maximumától akár 4-5 méterrel magasabb árvízcsúcs is.

102

27,8

4.5.2

Az elvi megvalósíthatóság egyéb vonzatai

Elsősorban a CSEMETE mintaterülete és a tervezett Szegedi árvíztározó kapcsán merül fel az a kérdés, hogy mennyiben lehet összeegyezetni a vésztározást és a rendszeres elárasztásra alapozott gazdálkodás együttes alkalmazását, lehetséges-e komplex rendszerben egyesíteni a kétféle hasznosítást. Az utóbbi évtizedek tapasztalatai alapján ökológiai szempontból a komplex hasznosítás elve erősen kifogásolható, bizonyos esetekben pedig egyenesen elfogadhatatlan. Komplex hasznosításról ugyanis elsősorban akkor beszélnek, ha nincs egyértelmű fontossági sorrend, mert azt nem akarják, vagy nem tudják megállapítani. Ha pedig ilyen sorrend nincs, akkor mindegyik hasznosító joggal érezheti úgy, hogy lehetősége van a maga érdekeit a végletekig érvényesíteni. Ez pedig rendszerint oda vezet, hogy a hasznosított dolog egy idő után szinte semmilyen feladat ellátására sem lesz alkalmas (DÉVAI 2000:62). Az ártéri gazdálkodás felújításával és a Vásárhelyi terv továbbfejlesztésével kapcsolatban megfogalmazott nézetek jellemző vonása, hogy az általuk kezelni kívánt területeken mindegyik a saját értékrendjének tulajdonítja az elsődleges fontosságot. Az ártéri gazdálkodás tervezői részéről felmerült, hogy a Vásárhelyi terv továbbfejlesztésben tervezett tározóknál jóval nagyobb területeket kellene bevonni a hagyományos ártéri gazdálkodásba, és a nagyobb területek már érezhetően javítanák az árvédelem helyzetét is. Megoldódna tehát az árvízvédelem problémája is, ha kellően nagy területeken valósulna meg a felújított ártéri gazdálkodás, de ezek szerint mindenütt az ártéri gazdálkodás szempontja lenne az elsődleges. A Vásárhelyi terv továbbfejlesztésében megfogalmazottak alapján viszont az árvédelmi feladatokat illeti meg egyértelműen az elsőbbség a tervezett vésztározók területén. Ezek a kiindulási alapok nem ígérik a nézetek közeledését és a sikeres megegyezést a közeljövőben. Eddig nem született olyan felvetés, amely akár csak elvi szinten is a kétféle területhasználat együttes alkalmazásának a lehetőségével foglalkozott volna. A két véleménycsokor közt látszólag nincs mód a közeledésre: a vízügyi megközelítés szempontjából az ártéri gazdálkodó területek létesítése önmagában nem oldaná meg az árvízi problémát; az ártéri gazdálkodást felújítani kívánó helyi kezdeményezések szerint pedig a Vásárhelyi terv továbbfejlesztése a „differenciált kockázat” elvének bevezetésével (VTT 2002:31) az árvíztározók építésében érintett települések kárára kívánja megoldani a helyzetet, ezért ezt a megoldási változatot nem tartják elfogadhatónak. Amennyiben a két fő nézet nem tud egymással közös alapú tervet kidolgozni, a területhasználati váltás ténylegesen kidolgozásra kerülő formáját az elsődlegesen megoldani kívánt kérdés megoldásához szerzett társadalmi támogatás, illetve ezen keresztül az egyes társadalmi érdekcsoportok önérvényesítő képessége fogja meghatározni.

103

5.

EREDMÉNYEK

Az elvégzett feldolgozás alapján megállapításaim, eredményeim az értekezésben sorra vett fő tárgyköröknek megfelelően két csoportba sorolhatók. 5.1. Új tudományos eredmények Az ártéri gazdálkodás múltjával kapcsolatos eredményeim: 1. Egy adott folyó árterein a fok nevű vízmedrek, vízfolyások megléte nem egyenlő az „ártéri gazdálkodás” meglétével, a kifejezésnek abban az értelemében, ahogy azt ANDRÁSFALVY Bertalan a Duna-menti vizsgálatai alapján bevezette. A fellelt adatok alapján a fokok egyaránt lehettek természetes és mesterséges képződmények, tehát egy területen önmagában a fokok megléte nem bizonyítja azt egyértelműen, hogy ott tudatos vízrendezés folyt. Az előbbi megállapítás, valamint a korabeli térképi térképek áttekintése alapján a rétközi fokok XVIII. századi hiánya, illetve az erek XVIII. századi betömetése önmagában nem bizonyítja azt, hogy ez utóbbi mesterséges beavatkozás előtt a Rétközben fokokra alapozott ártéri gazdálkodás működött, miként azt RÉFI OSZKÓ belső ellentmondásokat tartalmazó munkájában korábban kijelentette. 2. A magyarországi Tisza-szakaszról fennmaradt levéltári kéziratos térképeket áttekintettem, az ezeken szereplő fok-ábrázolások adatit összegyűjtöttem és a mellékletek kötött közöltem (M2.). Az irodalmi áttekintés és a térképi anyag feldolgozása alapján megállapítottam, hogy a fok nevű medrek vízrajzi sajátosságaik alapján nem tekinthetők egységesnek. Az irodalmi áttekintés és a térképi ábrázolások alapján a fokokat nyolc csoportba soroltam be. Az egyes csoportok nagyságát, és arányaiknak változását hat kisebb Tisza-szakasz mentén számszerűsítettem. 3. A medrek töltésirány-vizsgálata alapján megállapítottam, hogy a Tisza-mentén egy adott fok „alulról töltő” mivolta önmagában nem bizonyítja annak mesterséges eredetét. Ugyanakkor kiderült az is, hogy a csekély esésű folyószakaszokon a „felülről töltés” nem zárja ki a fokok halászati hasznosíthatóságát, miután felülről töltő fok halászatára is akadt példa. Összességében megállapítható, hogy a XVIII. század utolsó harmadától a XIX. századi folyószabályozásokig a tiszai árterek képe több vonatkozásban is eltért azoktól a jellegzetességektől, amelyet ANDRÁSFALVY a Duna Tolna és Baranya megyei ártereiről felvázolt. A Tisza mentén jóval rövidebbek voltak a fokok, jószerivel csak a partokat törték át, ugyanakkor Tokaj alatt a terület jórészt fátlan volt, az ártéri erdőségek nem játszhattak szerepet a vízháztartás szabályozásában. A különbségek megerősítik SZILÁGYI és SOMOGYI korábbi megállapításait, miszerint a fokok szerepe, jelentősége a táji sajátosságok függvényében jelentősen eltérő lehet, és ez a túláltalánosítások kerülésére int. A korábbi Tisza-menti vizsgálatok egyértelműen igazolták azt, hogy a fokokra alapozott halászati hasznosítás, – beleértve e vízmedrek esetleges mesterséges létesítését és karbantartását is – az újkori folyószabályozásokig a Tisza-mentén is létezett, sőt a halászat legfontosabb alapját jelentette. E beavatkozások vízjárás-módosító, vízszabályozó hatásáról azonban eddig nem született értékelő szakmunka. Az áréri gazdálkodás jövőbeli lehetőségeit vizsgálva azt kívántam tisztázni, hogy a szabályozott Tisza vízjárásának jellegzetességei mennyiben teszik lehetővé három adott mintaterület rendszeres elárasztását. Egy bodrogi és két tiszai vízmérce adatsoraiból vízállás

104

diagramokat szerkesztettem, a vízjárás szélsőértékeinek kiegyenlítettségét megvizsgáltam, és ezek alapján megállapítottam: 4. A vizsgált időszakban a mintaterületek jellemzésére használt vízmércéken az éves maximumok esetében nem volt statisztikailag kimutatható árvízszint-emelkedési tendencia. A három vizsgált helyi kezdeményezés által kitűzött elárasztási szinteket az egyes mintaterületek jellemzésére felhasznált diagramokon a 75 százalékos meghaladási valószínűséget jelölő görbék egyik esetben sem lépték át. Az 50 százalékos meghaladási valószínűséget jelölő görbe mind a bodrogközi BOKARTISZ (96 m Bf.), mind a Nagykörűi Tájrehabilitációs Program (84 m Bf.), mind a szegedi CSEMETE (7879 m Bf.) mintaterületei esetében átlépte a kitűzött elárasztási szinteket. Ennek alapján e területek megcélzott teljes feltöltésére inkább az évek felében, mint háromnegyedében kerülhet sor. A megfelelő vízállások gyakorisága és tartóssága alapján az esetleges árasztásos területhasználat bevezetésére a három közül a szegedi CSEMETE mintaterülete lehet a legalkalmasabb.

105

6.

KÖVETKEZTETÉSEK, JAVASLATOK

Az ártéri gazdálkodással kapcsolatos kutatások és vélekedések áttekintése során kiderült, hogy a kérdés tárgyalhatóságát eleve nehezíti, hogy a „fok” szót a különböző megközelítések más-más tartalommal töltik meg. Ezért előrelépést jelenthet egy olyan meghatározás, amely képes összebékíteni a különböző megközelítéseket. Miután az értelmezések közül a földrajzi-etimológiai megközelítés, illetve a Magyar Oklevél-Szótár egyik magyarázata adja a legáltalánosabb, ugyanakkor a kéziratos térképeken megfigyelt fokok sajátosságaival is egybevágó meghatározást, szerencsésnek tűnik a „fok” szó jelentését ezek alapján leírni. Így tehát a fok természetes, illetve mesterséges eredetű, magas vízállású folyó vagy tó vizét elvezető csatorna. Ez a meghatározás a fokok alapvető jellegzetességeit magában foglalja, ezért az ártéri gazdálkodással kapcsolatban kialakult valamennyi értelmezés számára elfogadható lehet, mint „szimbolikus általánosítás”. A fok részletesebb meghatározásba azt is bele kell foglalnunk, hogy a vízállástól függő vízvezetés a mederben lehet egyirányú, vagy a terep adottságainak függvényében váltakozó, kétirányú. A fokok vizsgálata során a kutatás sajátosságaiból, a kidolgozatlan módszertanból adódóan a fellelt fokok osztályozásában az egyéni mérlegelésem és megítélésem meghatározó szerepet játszott. Egy esetleges ellenőrző kutatás, vagy a foki töltésirány vizsgálatának más árterületekre, folyószakaszokra való kiterjesztése esetén hasznos lenne objektívabb, ellenőrizhetőbb és ismételhetőbb eljárásokra építő módszereket alkalmazni. Az egyes fokok kiágazásának szögét pontosabban kellene meghatározni, és meg kellene adni a térképek alapján az egyes fokok hosszát, esetleg szélességét, valamint a folyómeder esetleges hosszmetszeti ábrázolásáról leolvasható medermélységet is. A folyószabályozásokat megelőző évszázadokból fennmaradt különböző fok-ábrázolásokat a mai szintvonalas térképekre kellene vetíteni, hogy a különböző névváltozatok, átfedések kiszűrhetők legyenek. E térképek segítségével az ártéri öblözetek egykori határait is pontosabban megállapíthatnánk. Az ártéri gazdálkodással kapcsolatos vélekedések, általánosítások és véleménykülönbségek indokolttá teszik, hogy a fokok töltésirány-elemzését mindenütt elvégezzék, ahol az ártéri gazdálkodás múltbeli lehetősége felmerül. Csupán térképi adatokból azonban az ártér használatára, az ártérrel való gazdálkodásra csak közvetett következtetéseket vonhatunk le. A továbbiakban azt mindenképpen kerülni kell, hogy a térképen előforduló fokábrázolásokat az ártéri gazdálkodás, a fokgazdálkodás meglétével azonosítsuk. A korai vízhasználatokra utaló, középkori forrásokban szereplő fok-említések összegyűjtése és részletes elemzése történeti távlatot adhatna a kutatásnak, amely alapján jobban megítélhetnénk, hogy változott, változhatott-e a fokok szerepe a folyók menti árterek hasznosításában. Az árterekkel foglalkozó tájtörténeti kutatásokat, az egységes leíró nyelvezet kialakulását nagyban elősegítené, ha a különböző szakterületek kutatói kidolgoznának egy olyan ökológiai-hidrológiai modellt, ami ki tudná mutatni, hogy mennyiben térhetett el az adott ártéri öblözetek képe a fokokra alapozott ártéri gazdálkodás alkalmazása, vagy annak hiánya esetén. Ebben a kérdésben jelenleg szinte csak feltevésekre támaszkodhatunk, még ha azok történeti adatok elemzésén alapulnak is. Az utóbbi években a Tisza hullámterein zajló mederfejlődési folyamatokról született tanulmányok azt jelzik, hogy a jelenlegi változások hosszabb ideig tartó nyomon követése segíthet jobban megérteni a múltbeli eseményeket is. Az ártéri gazdálkodás felújítását szorgalmazó kezdeményezések munkaközi anyagai arról vallanak, hogy az ilyen javaslatokat többnyire kisebb műhelyek tették, terveik pedig jobbára elméleti jellegűek, számszakilag még nem részletesen kidolgozottak. Mindenképp

106

szorosabb egyeztetésre lenne szükség e helyi kezdeményezések, és a Vásárhelyi terv továbbfejlesztését, a tiszai árvédelem módosítását vázoló koncepció-terv között. A vízügyi megoldási javaslat a területhasználati váltásban jellemzően egy alulról közelítő megoldást keresett. Vagyis azt kívánta felderíteni, hogy legalább mekkora vésztározó-területre van szüksége, hogy a megcélzott követelményt, a mértékadó árvízszint felett tetőző árhullámok kialakulását megelőzze. Ahhoz, hogy a különböző szakmai, természetvédelmi és társadalmi ellenvetésekre megfelelő válasz születhessen és a kérdést hosszú távon megnyugtatóan rendezni lehessen, egy felülről közelítő megoldási javaslatot is ki kellene dolgozni. Ennek során meg kellene határozni az összes területet, amelyet a Tisza árvizei potenciálisan elönthetnek, és meg kellene adni a várható elöntési gyakoriságot. Ezután kellene kizárásos alapon szűkíteni az elárasztásba bevonható területek nagyságát, pontosan feltüntetve, hogy miért történt a kizárás. Külön meg kellene határozni, hogy mely területek azok, amelyek elsődlegesen vésztározásra, illetve a rendszeres elárasztáson alapuló ártéri gazdálkodásra alkalmasak. Ehhez meg kellene vizsgálni, hogy a vésztározásra igénybe vett, illetőleg a rendszeresen elárasztandó területek gazdálkodása az eltérő elsődleges használati szempontok függvényében mennyire lehet azonos, illetve miben kell különbözzenek. Ennek alapján el lehetne dönteni, hogy a kétféle területhasználati elképzelés összeegyeztethető-e egymással.

107

7.

ÖSSZEFOGLALÁS

Dolgozatomban a magyarországi Tisza-szakasz XVIII-XIX. századi ártéri gazdálkodásának egy szeletét, illetve e tájhasznosítási mód mai megvalósíthatóságát vizsgáltam három helyi kezdeményezés mintaterülete alapján. Az „ártéri gazdálkodás” fogalmát eredetileg bevezető Andrásfalvy szerint e tájhasznosítási mód a folyó árvizét szétterítő és összegyűjtő, „fok” nevű mesterséges csatornák létesítésén alapult. Az ártéri fokok mesterséges eredetét többen is vitatták, és azok természetes keletkezése mellett foglaltak állást. A fokok eredete körül lábra kapott vitában az érvek között hangsúlyosan szerepelt a fokok töltésirányának milyensége. Az e csatornák mesterséges eredetét vallók az emberi beavatkozás jeleként értékelték, hogy a fokok az ártéri öblözetek legalsó, legmélyebb részén kötötték össze az árteret és a folyó anyamedrét. A fokokat természetes eredetű képződményeknek tekintők többsége szerint e medrek oldalirányban, vagy a partokat áttörve a lejtésviszonyoknak megfelelően vezették a kitörő vizet az ártérre. Miután munkám kezdetekor még nem születtek meg a fokok kialakulását leíró jelen idejű megfigyelések, történeti kutatásaim során azt vizsgáltam meg, hogy a magyarországi Tisza-szakasz XVIII-XIX. századi kéziratos térképein szereplő fok-ábrázolások alapján a töltésirányhoz fűződő nézetek mennyiben tekinthetők megalapozottnak. A fellelt fokok közül azokat, amelyek áradáskor az egyes ártéri öblözeteknek a vízfolyás szerinti felső részén vezették ki a vizet az ártérre, felülről töltőknek neveztem. Az öblözetek alján nyíló fokokat alulról töltőknek tekintettem. A folyót és az árteret az öblözetek középtáján összekötő csatornákat eldönthetetlen töltésirányúaknak neveztem. Az elemzés során megállapítottam, hogy e három csoport közül az alulról töltő fokoké volt a legnépesebb. A felülről töltő és az eldönthetetlen töltésirányúak együttes száma ugyanakkor nagyobb volt, mint az alulról töltő medreké. Az „ártéri gazdálkodás” kifejezés abban a formájában, ahogy azt Andrásfalvy használta, eredetileg egy olyan tájhasznosítást jelentett, ahol az egymás közelében fekvő ármentes, illetve rendszeresen elöntött, eltérő adottságú területeket szervezte egységes egésszé a legfontosabb hasznosítás, a legeltető állattartás. A későbbi feldolgozások „ártéri gazdálkodás”-on általában a vízjárta árterek hasznosítási módját, az ártérhasználatot értik. Egyes nézetek szerint a mai gátak közti hullámtereken folyó gazdálkodás is ártéri gazdálkodásnak tekinthető. Az elmúlt években a Tisza mentén több olyan helyi kezdeményezés is született, amelyek az újkori szabályozás előtti tájhasználatot akarják felújítani – ezek a jelenlegi hullámtereken folyó gazdálkodást nem tekintik ártéri gazdálkodásnak. Dolgozatom második részében azt vizsgáltam meg, hogy három Tisza-völgyi kezdeményezés, a karcsai székhelyű BOKARTISZ Kht., a Nagykörűi Önkormányzat és a szegedi CSEMETE Egyesület mintaterületénél a szabályozott folyók vízjárása mennyiben teszi lehetővé a rendszeres elárasztáson alapuló tájhasználat felújítását. Ehhez a mintaterületek közelébe eső vízmércék vízállás-idősoraiból vízállásgyakorisági diagramokat készítettem és statisztikailag elemeztem a tervbe vett elárasztási magasságokat elérő árvizek várható tartósságát. A vizsgálatok azt mutatták, hogy ilyen, kellő tartósságú árvizek kialakulására mintegy ötven-hatvan százalékos meghaladási valószínűséggel lehet számítani. Ezek az árvizek Tokaj felett már jórészt március-áprilisban – az ártéri gazdálkodás szempontjából túlságosan is korán – levonulnak, az árvizes időszak a Középső- és az Alsó-Tisza mentén május elejére is átnyúlik. Ennek alapján az ártéri gazdálkodás felújítását a Tisza-völgyben elvileg nem lehet kizárni, de ebben az esetben a korai áradások miatt a kivezetett víztömeg egy részét mesterségesen vissza kell tartani. A

108

területhasználati váltás tényleges műszaki, társadalmi és közgazdasági kivitelezhetőségét azonban további részletes vizsgálatoknak kell feltárniuk.

109

SUMMARY In my paper, I studied a segment of 19th century wash-land utilisation along the Hungarian section of the river Tisza, i.e. the present-day applicability of this way of landscape management based on the pilot areas of three local initiatives. ANDRÁSFALVY, who originally introduced the notion of ‘wash-land utilisation’ in Hungary thought that this way of landscape management was based on the artificial establishment of channels named fok. The artificial origin of flood plain foks was questioned by many, who thought that they had a natural origin. In the argument about the origin of foks, the direction of the flooding of these channels had an important role. Those who were convinced about the artificial origin of foks thought it was due to human interaction that foks connected the riverbeds with the flood plains at their deepest, lowest parts. Those regarding foks to be of natural origin thought that these beds conducted outbursting water laterally, breaking through the banks, according to the inclination of the ground. Since at the beginning of my work there were no contemporary observations about the formation of foks, I examined the validity of the theories concerning the direction of the flooding of foks based on the fok-representations on the 18-19th century manuscript maps of the Hungarian section of the river Tisza. Among the fok-representations that I found, the ones that led water to the flood plains at the upper parts of flood basins I named ‘overflowing from above’. Foks at the lowest parts of flood basins were named ‘inundating from below’. Those connecting flood basins with the river approximately in the middle of the basin were named ‘indeterminable’. The analysis revealed that the largest of the three groups was the one collecting foks inundating from below. At the same time, the sum number of those overflowing from above and those with indeterminable direction of flooding together was higher than those inundating from below. The expression ‘wash-land utilisation’ in its form used by ANDRÁSFALVY originally meant a way of landscape management where areas inundated with a different frequency and areas without inundation were organised into a whole by the most important way of utilisation, the pasturing. By ‘wash-land utilisation’, later studies generally mean the usual manner of wash-land utulisation. Some views claim that husbandry on flood plains between the parallel embankments can be regarded as wash-land utilisation. In the last years, there have been some local initiatives whose purpose is the renewal of the kind of landscape management before the 19th century regulations of waterways – these initiatives do not regard husbandry on the present flood plains as wash-land utilisation. In the second part of my paper I examined whether the regime of the controlled rivers on the pilot areas of the three local initiatives (the BOKARTISZ Public Association in Karcsa, the local government of Nagykörű and the CSEMETE County Association in Szeged) in the basin of the Tisza enables the renewal of the landscape management based on regular inundation. In order to do this, I constructed diagrams displaying the frequency of water levels from the data series of water levels measured by the water gauges near the pilot areas, and statistically analysed the expectable duration of the floods reaching the projected level. The investigations revealed that such floods are to happen at an exceeding probability of 50-60%. These floods usually pass the region above Tokaj mostly in March and April, (which is too early from the point of wash-land utilisation,) while the period of major floods along the middle and lower course of the Tisza extend over the beginning of May. Thus, the renewal of wash-land utilisation cannot be excluded theoretically, but in this case, the partial retention of

110

the inundating water by artificial means is necessary. Nevertheless, the actual – technical, social and economical – feasibility of the change must be explored by further elaborate studies.

111

M1. IRODALOMJEGYZÉK

112

ALFÖLDI L. (2000): Árvíz, belvíz talajvíz. In: Magyar Tudomány, LXV [CVII] (6) 673-687. p. ANDRÁSFALVYB. (1965): A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században. Pécs: I.k. (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai.) 52 p. ANDRÁSFALVY B. (1970a): A fok jelentősége a régi vízgazdálkodásban. 224-228. p. In: KÁZMÉR M. – VÉGH J. (Szerk.): Nyelvtudományi előadások. II. névtudományi Konferencia Budapest 1969. Budapest: Akadémiai Kiadó, 396 p. ANDRÁSFALVY B. (1970b): A mohácsiak állattartása 1686-tól 1848-ig. II. 153-191. p. Különnyomat a Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézetének „Tanulmányok a Dél-Dunántúl történetéből” c. kötetéből. Budapest: I.k. (Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 100., Series Historica 57.) ANDRÁSFALVY B.(1973): A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. Budapest: [VIZDOK], 74 p. ANDRÁSFALVY B. (1975): Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. Szekszárd: Tolna megyei Tanács Levéltára. (Tanulmányok Tolna megye történetéből VII.) 480 p. ANDRÁSFALVY B. (1991): „Gondolatok a magyar ármentesítésről, szakértelemről és az értelmiségünkre leselkedő csapdáról egy interjú kapcsán". Dr. Andrásfalvy Bertalan válasza Szígyártó (Így!) Zoltánnak a Hidrológiai Közlöny 1991. évi 3. számának 183185. oldalain megjelent vitacikkére. Hidrológiai Közlöny, LXXI (6) 377-378. p. ANDRÁSFALVY B. (1997): Nyájszervezet − csordatartás. 85-94. p. In: [ KOVÁCS L. − PALÁDI – KOVÁCS A. (Szerk.)]: Honfoglalás és néprajz. (A honfoglalásról sok szemmel IV.) Budapest: Balassi Kiadó, 382 p. ANDRÁSFALVY B. (2002): A fokok szerepe az ártér haszonbételében. Adatok a fokok készítéséről. Hidrológiai Közlöny, LXXXII (1) 55-57. p. ANTAL E. (2000): Helyi klíma-módosulások a vízrajzi változások nyomán. 170-183. p. In: SOMOGYI S. (Szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai. Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, 302 p. ÁNGYÁN J. [2000]: Válaszúton a mezőgazdaság. 37-59. p. In: [ GADÓ GY. P. (Szerk.)]: A természet romlása, a romlás természete. I.h.: Föld Napja Alapítvány, 216 p. BAKAY N. (1879): Emlékirat Szeged város ujjáalkotása érdemében és a Tiszaszabályozás ügyében. (!) Budapest: Schlesinger és Wohlauer, 36 p. BALOGH L. (Szerk.) − ÖRDÖG F. (Szerk.) (1994): Jász−Nagykun−Szolnok megye földrajzi nevei. V. Tiszazug. Jászberény − Kunszentmárton: Jászberényi Tanítóképző Főiskola és Tiszazug önkormányzatai, 178 p. BALOGH P. [2000]: A Tisza menti tájrehabilitáció szükségességéről, alapelveiről és lehetőségeiről. [Nagykörű]: kézirat, p. 14. BALOGH P. (2001): Kubikgödör hasznosítási program a Tisza mentén. Falu Város Régió, (6) 19-21. p. BARCZI A. (2002): Adatok a Hortobágy paleoökológiai rekonstrukciójához a Csípő-halom talajtani és malakológiai vizsgálatai alapján. 131-136. p. In: [VIZDÁK K. (Szerk.)]: III. Alföldi Tudományos Tájgazdálkodási Napok. 1. kötet. Vidékfejlesztés – Tájökológia. Mezőtúr: Tessedik Sámuel Főiskola Mezőgazdasági Főiskolai Kar. BARDÓCZYNÉ SZÉKELY E. (1999): A tervezett vizes élőhelyek kialakításának vizsgálata. 34-40. p. In: PEKLI J. (Szerk.): A korszerűsített fokgazdálkodás feltételeinek vizsgálata és modellálása Nagykörü térségében. Tanulmányterv. Gödöllő: kézirat. Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Kar, 77 p. BÁLINT S. (1976): A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. Szeged: I.k. (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974/75-2) 627 p. BÁRKÁNYI I. (1996): A Tisza szerepe a falu életében. 33-50. p. In: JUHÁSZ A. (Szerk.): Mindszent története és népélete. Mindszent: [Mindszent Város Önkormányzata], 655 p. BELÉNYESI M. (1953): A halászat a XIV. században. Ethnographia, LXIV (1-4) 148-166. p. BÉL M. (1984): Csongrád és Csanád vármegyék leírása. Szeged: I.k. (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1980-81. 2.) 185 p.

113

BODNÁR B. (1928): Hódmezővásárhely és környékének régi vizrajza. Szeged: Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársasság. (A Szegedi Alföld-kutató Bizottság Könyvtára III./5.) 44 p. BODNÁR B. (1983): Hódmezővásárhelynek és környékének földrajzi nevei. Szeged:

[Csongrád megyei Levéltár]. (Tanulmányok Csongrád megye történetéből VII.) 252 p. BOGÁRDI J. (1955): A hordalékmozgás elmélete. Budapest: Akadémiai Kiadó, 547 p. BOGNÁR A. (1978): Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. I-II. (I. Jászkunság, II. Külső-Szolnok) Kecskemét − Szolnok: Katona József Megyei Könyvtár és Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár, 406 p., 331 p. BORSOS B. (2000): Három folyó között. A bodrogközi gazdálkodás alkalmazkodása a természeti viszonyokhoz a folyószabályozási munkák előtt és után (1840-1910). Budapest: Akadémiai Kiadó, 223 p. (Néprajzi tanulmányok) 223 p. BORSY és mtsai (1988): BORSY Z. − FÉLEGYHÁZI E. − LÓKI J.: A Bodrogköz természetföldrajzi viszonyai. 1-92. p. In: FEHÉR A. (Szerk.): Bodrogköz. Ember − táj − mezőgazdaság.

Miskolc: [Hazafias Népfront Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Bizottsága − Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Akadémiai Bizottsága], 239 p. BORSY Z. (1972): Üledék és morfológiai vizsgálatok a Szatmári-síkságon az 1970. évi árvíz után. Földrajzi Közlemények, XX [XCVI] (1) 38-42. p. BUTZER, K. W. (1986): A földfelszín formakincse. Budapest: Gondolat, 519 p.

CSÁNYI V. [1999]: Az emberi természet. Humánetológia. [Budapest]: Vince Kiadó, (Tudomány − Egyetem) 308 p. CSENDES L. – N. IPOLY M. (1977): Települések szelvényezése az első, második, harmadik katonai felmérések alapján. [Budapest]: Hadtörténeti Térképtár, 174 p. CSŐKE P. (1980): A magyar erdőgazdálkodás története. Középkor. Budapest: Akadémiai Kiadó, 310 p. DANICSKA J. (É.n.): A jelen és a multidők. A halászati viszonyokról. Néprajzi Múzeum, Ethnologiai Adattár 4289., Budapest. DANKÓ I. [1971]: Adattár a Bodrogköz és közvetlen környéke régi vízrajzához. 375-409. p. In: [ZÁDOR T. (Szerk.)]: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve IX. 1970. Miskolc:

Herman Ottó Múzeum, 414 p. DEÁK A. A. (2001): Fokok és délibábok. Hidrológiai Közlöny, LXXXI (1) 39-41.p. DEÁK A. A. (2002): Válasz Andrásfalvy Bertalan: „Adatok a fokok készítéséről „ mondolatára. Hidrológiai Közlöny , LXXXII (1) 57-59. p. DÉVAI GY. (2000): Vizes élőhelyek és jelentőségük az Alföldön. 51-63. p. In: [PÁLFAI I. (Szerk.)]: A víz szerepe és jelentősége az Alföldön. Békéscsava: Nagyalföld Alapítvány. (A Nagyalföld Alapítvány kötetei 6.) 219 p. DOMONKOS M. (1989): Pietro Paleocapa és a magyarországi Tisza-szabályozás. Hidrológiai Közlöny, LXIX (2) 99-110. p. DÓKA K. (1982): Gazdálkodás a Tisza árterein a XIX. század első felében. Agrártörténeti Szemle, XXIV (3-4) 277-303. p. DÓKA K. (1985): Huszár Mátyás és a Körösök felmérése. 9-20. p. In: [KÓSA F. (Szerk.)]: Vízrajzi értekezés. Huszár Mátyás leírása a Körösvidékről. Gyula: [Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság], 63 p. DÓKA K. (1986): A „vízrajzi leírások” forrásértéke. Vízügyi Közlemények, XLVIII (2) 163171. p. DÓKA K. (1987): A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében (1772-1918). Budapest: I.k, 384 p. DÓKA K. (1997): A Körös és Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században. (Egy táj átalakulása.) Gyula: [Békés Megyei Levéltár]. (Közlemények Békés megye és környéke történetéből 7.) 345 p. É. KISS S. (1975): Fok. 295-300. p. In: [BENCSIK J. (Szerk.)]: A Hajdúsági Múzeum Évkönyve II. Hajdúböszörmény: I.k., 300 p. ECSEDI I. (1914): A Hortobágy puszta és élete. Debrecen: Debreczen szab. kir. város KönyvnyomdaVállalata (!), 295 p. ECSEDI I. (1934): Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken. In: ECSEDI I. −

SŐREGI J. (Szerk.): A Debreceni Déri-Múzeum Évkönyve 1933. Debrecen: Városi Nyomda. (Debrecen sz. kir. város Déri-múzeumának kiadványai XXIX.) 186 p.

114

FEKETE ZS. (1882): Magyarország vizei multjának és vizépítkezésének történelme a magyarok beköltözéséig, tekintettel a művelődéstörténeti viszonyokra. Budapest: Weiszmann Testvérek Könyvnyomdája, 191 p. FODOR Z. (2001): Az ártéri gazdálkodást tárgyaló elméletek és alkalmazhatóságuk a magyarországi Tisza-szakasz kéziratos térképein szereplő fokok alapján. Agrártörténeti Szemle, XLIII (1-2) 87-149. p. FODOR Z. (2002): A Tisza menti fokok tájhasznosítási szerepe az újkori folyószabályozások

előtt. Falu Város Régió, (4) 14-17. p. FODOR Z. – JENEY ZS. (2002): A rendszeres árvízi elöntésre alapozott mezőgazdasági területhasználat elvi lehetősége három Tisza-völgyi mintaterületen. Hidrológiai Közlöny, LXXXII (6) 348-352. p. FRISNYÁK S. (1980): Adalékok az Ecsedi-láp történeti földrajzához. Ősi ártéri gazdálkodás Szamosszegen. 217-226. p. In: [TÓTH J. (Szerk.)]: Alföldi tanulmányok IV. Békéscsaba: [Békéscsaba Város Végrehajtó Bizottsága]. FRISNYÁK S. [1995a]: Magyarország történeti földrajza. [Harmadik kiadás.] Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. FRISNYÁK S.(1995b): Tájak és tevékenységi formák. (Földrajzi tanulmányok.) Miskolc − Nyíregyháza: [Bessenyei György Tanárképző Főiskola Földrajz Tanszéke]. (Észak- és Kelet-Magyarországi Földrajzi Évkönyv 2.) GALLACZ J. (Szerk.) (1896): Monografia. A Körös-Berettyó völgy ármentesitéséről és ezen völgyben alakult vizrendező társulatokról. I. rész. A Körös és Berettyó völgye. Nagyvárad: Szent László Nyomda Részvénytársaság. GAUZER B. – BARTHA P. (1999): Az 1970. és 1998. évi felső-tiszai árhullámok összehasonlítása, árvizi szimulációs vizsgálatok. Vízügyi Közlemények, LXXXI (3) 354-390. p. GAZDAG L. (1960): Régi vízfolyások és elhagyott folyómedrek Orosháza környékén. 257-306. p. In: [NAGY GY. (Szerk.)]: A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve. Orosháza: I.k. GLASER L. (1939): Az Alföld régi vízrajza és a települések. Földrajzi Közlemények, LXVII

(4) 297-307. p. GYÖRFFY GY. (1963): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. [Budapest]: Akadémiai Kiadó, 907 p. GYÖRFFY GY. (1987): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. Budapest: Akadémiai Kiadó, 568 p. GYÖRFFY GY. − ZÓLYOMI B. (1994): A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezred előtt. 13-37. p. In: KOVÁCS L. (Szerk.): Honfoglalás és régészet. Budapest: Balassi Kiadó.

(A honfoglalásról sok szemmel I.) 311 p. GYÖRFFY I. (1942): Magyar nép − magyar föld. Budapest: Turul, 477 p. GYULAI R. (1896): Az Alsó-Csallóközi és Csilizközi Egyesült Ármentesitő és AlsóCsallóközi Belvizlevezető Társulat története. (!) Budapest. HEFTY GY. A. (1911): A térszini formák nevei a magyar népnyelvben I. Magyar Nyelvőr, XL (IV) 155-169. p. HEGEDÜS L. (1946): Népi beszélgetések az Ormánságból. Pécs: Szabadság Pécsi Nyomda és Könyvkiadó. (Dunántúli Tudományos Intézet 9. szám. Magyar népnyelvi szövegek II.) 184 p. HERCZEG M. (1984): Időrendi áttekintés. 701-736. p. In: [SZIGETI J. (Szerk.)]:

Hódmezővásárhely története I. Hódmezővásárhely: I.k., 786 p. HERMAN O. (1887): A magyar halászat könyve. Budapest: Természettudományi könyvkiadóvállalat, 552 p. HUSZÁR M. (1985): Vízrajzi értekezés. 21-51. p. In: [KÓSA F. (Szerk.)]: Vízrajzi értekezés. Huszár Mátyás leírása a Körösvidékről. Gyula: [Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság]., 63 p. ILLÉS L. – KONECSNY K. (2000): Az erdőhidrológiai hatása az árvizek kialakulására a FelsőTisza vízgyűjtőjében. Vízügyi Közlemények, LXXXII (2) 167-198. p. INCZEFI G. (1958): Sövényháza és vidékének földrajzi nevei. Szeged: I.k. (Különlenyomat a Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyvéből.) 83-153. p.

115

INCZEFI G. (1960a): Csongrád megye nyugati részének régi földrajzi nevei. Szeged: I.k. (Különlenyomat a Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyvéből.) 39-75. p. INCZEFI G. (1960b): Szeged környékének földrajzi nevei. Budapest: Akadémiai Kiadó. (Nyelvtudományi értekezések 22.) 108 p. INCZEFI G. (1971): A község belterületének és határának földrajzi nevei. 847-882. p. In:

JUHÁSZ A. (Szerk.): Tápé története és néprajza. H.n.: Tápé Község Tanácsa, 911 p. IVANICS J. (1970): Kísérletek a Tisza hullámterének szántóföldi hasznosítására Csongrád megyében. Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Kar. Gödöllő: doktori értekezés, kézirat. p. 90. Szent István Egyetem Növénytermesztési Intézet könyvtára. JAKUCS L. (1982): Az árvizek gyakoriságának okai és annak tényezői a Tisza vízrendszerében. Földrajzi Közlemények, XXX [CVI] (3) 212-235. p. JANKOVICH B. D. (1996): Adatok a Körösvidék középkori vízrajzához és a vizek hasznosításához. 305-349. p. In: A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 16. Békéscsaba: I.k., 456 p. JÁRAINÉ KOMLÓDI M. (1966): Adatok az Alföld negyedkori klíma és vegetációtörténetéhez. I. A vegetáció változása a würm glaciális és a holocén folyamán, palinológiai vizsgálatok alapján. Botanikai Közlemények, 53 (3) 191-201. p. JUHÁSZ A. (1989): A szegedi táj tanyái. Szeged: I.k. (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1982/83-2) 270 p. KAÁN K. (1939): Alföldi kérdések. Erdők és vizek az Alföld kérdéseiben. Budapest: Stádium Sajtóvállalat Rt., 420 p. KAJNER és mtsai ( 2001): KAJNER P. – MOLNÁR G. – UNGVÁRI G.: A természettel együttműködő gazdálkodás kísérlete a Bodrogközben. 74-85. p. In: KAJNER P. (Szerk.): A Jövő Nemzedékek Képviselete féléves jelentése II. 2001. november 30. Budapest: [Védegylet]. KÁROLYI ZS. (1960): A vízhasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás története Magyarországon. Budapest: Tankönyvkiadó, 320 p. KÁROLYI ZS. − NEMES G.(1975a): Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846). Budapest: [VIZDOK]. (Vízügyi Történeti Füzetek 8.) 114 p. KÁROLYI ZS. − NEMES G. (1975b): Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. A rendszeres szabályozások kora (1846-1944). Budapest: [VIZDOK]. (Vízügyi Történeti Füzetek 9.) 134 p. KENESSEY B. (1931): Az Alföld állítólagos kiszárítása, elszikesítése és öntözésének kérdése. Vízügyi Közlemények, XIII (7-12) 3-27. p. KISS L. (1954): Nagyhalász. Ethnographia, LXV (3-4) 329-373. p. KISS L. (1958): Vásárhelyi hétköznapok. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 311 p. KISS L. (1961): Régi Rétköz. Budapest: Akadémiai Kiadó, 481 p. KISS L. (1983): Földrajzi nevek etimológiai szótára. Harmadik kiadás. Budapest: Akadémiai Kiadó, 786 p.

KISS Z. G. (1991): Ormánsági változások. Fejezetek a 18-19. századi társadalom köréből. Budapest: Akadémiai Kiadó, 261 p. KOMORÓCZY GY. (Szerk.) (1972): Hajdú-Bihari kéziratos térképek. Debrecen: I.k., (Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Közleményei 1.) 341 p. KONDORÁNÉ LÁTKÓCZY E. (1997): Árpád-kori oklevelek a Heves Megyei Levéltárban. Eger: [Heves Megyei Levéltár]. (A Heves Megyei Levéltár forráskiadványi 4.) 117 p. Középtiszai Ármentesítő Társulat (1888): A Középtiszai Ármentesitő Társulat történelmi leirása 18461886. (!) Budapest. KUHN, T. S. (2000): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Osiris Kiadó, 261 p. KUN L. (1931): Az erdők hatása a Mississippi árvizeire. Vízügyi Közlemények, XIII (1-6) 90-

125. p.

116

KVASSAY J. (1888): Emlékirat vizszabályozásaink ügyében. Budapest: [Pesti Könyvnyomda − Részvény − Társaság], 26 p. LÁSZLÓFFY W. (1982): A Tisza. Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a Tisza vízrendszerében. Budapest: Akadémiai Kiadó, 609 p. LÁZÁR GY. (1896): A Sövényháza-Szegedi Ármentesitő Társulat Monografiája. (!) Szeged: a Társulat, 150 p. LEHOCZKY T. (1996): Bereg vármegye. Budapest − Beregszász: Hatodik Síp Alapítvány − Mandátum Kiadó, 719 p. LEHR A. (1918): Arany-magyarázatok. XLI. Magyar Nyelv, XIV (5-6) 157-158. p. LUKÁCS K. (1951): Fok − Sár − Sió − Siófok. Földrajzinév-történeti tanulmány gazdaság- és

vízépítéstörténeti megvilágításban. Magyar Nyelv, XLVII (2-3-4) 255-266. p. MAGYAR K. (1979): Sárvár. Árpád-kori emlékek az Ecsedi-láp szigetein. Élet és Tudomány, (4) 101-103. p. MAKSAI F. (1940): A középkori Szatmár megye. Budapest: Stephaneum Nyomda. (Településés népiségtörténeti értekezések 4.) 240 p. MARTON I.-né (1996): Kiegészítés a földrajzi nevek gyűjteményéhez. 615-621. p. In: JUHÁSZ A. (Szerk.): Mindszent története és népélete. Mindszent: [Mindszent Város Önkormányzata], 655 p. MÁRKI S. (1877): A Fekete-Körös és vidéke. Nagyvárad: HŰGEL OTTÓ, 146 p. MÁRTON GY. (1914): A Maros alföldi szakasza és fattyumedrei (az Aranka és a Szárazér).

Földrajzi Közlemények, XLII 282-301. p. MERVÓ Z.-né (É.n.): Dokumentumok Sarkad történetéhez 1970-ig. 437-497. p. In: KOMORÓCZY GY. (Szerk.): Tanulmány Sarkad múltjából. Gyula: Békés megyei Nyomdaipari Vállalat. [1971?] 544 p. MIHÁLTZ I. (1966): A Tisza-völgy déli részének vízföldtana. Hidrológiai Közlöny, XLVI (2) 74-90. p. MIKESY S. (1940): Szabolcs vármegye középkori víznevei. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 53.) 32 p. MOLNÁR G. (1991-1994): Az ártéri gazdálkodás. A Kárpát-medencei gazdasági-politikai kontinuitás alapja I-IX. Országépítő, I. 2 (2) 30-34. p.; II. 2 (3) 38-47. p.; III. 2 (4) 3038. p.; IV. 3 (1) 36-46. p.; V. 3 (3) 69-78. p.; VI. 4 (1-2) 77-82. p.; VII. 4 (3) 52-61. p.; VIII. 4 (4) 50-56. p.; IX. 5 (1) 28-34. p. MOLNÁR G. (1992): Néhány megjegyzés Szigyártó Zoltán: A fokgazdálkodás és az ármentesítés című cikkéhez. ÖKO, III (1) 15-31. p. MOLNÁR G. (1996): Ártéri gazdálkodás. 199-262. p. In: AGÓCS J. − MOLNÁR G.: Erdőéltetés. Sopron: Erdészeti és Faipari Egyetem, Növénytani Tanszék. (Tilia Vol. II.) 262 p. MÓDY GY. (1986): Zsáka és környéke a XVIII. századig. 151-172. p. In: [MÓDY GY. (Szerk.)]: A Bihari Múzeum Évkönyve IV-V. Berettyóújfalu: I.k., 297 p. NAGY I. – SCHWEITZER F. – ALFÖLDI L. (2001): A hullámtéri hordalék-lerakódás (övzátony). Vízügyi Közlemények, LXXXIII (4) 539-564. p. NÉMETH E. (1954): Hidrológia és hidrometria. Budapest: Tankönyvkiadó, 662 p. NOVÁKY B. (1985): A lefolyás éghajlati adottságai a Zagyva–Tarna vízrendszerben. Vízügyi Közlemények, LXVII (1) 78-93. p. NOVÁKY B. (1999): Hidrológiai tanulmány. 16-33. p. In: PEKLI J. (Szerk.): A korszerűsített fokgazdálkodás feltételeinek vizsgálata és modellálása Nagykörü térségében. Tanulmányterv. Gödöllő: kézirat. Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Kar, 77 p. NOVÁKY B. (2002): A fokgazdálkodás lehetőségei a Tokaj-Bodrogzugban. (Kutatási jelentés: KAC 97/2000). Gödöllő: kézirat. Szent István Egyetem Mezőgazdaság és Környezettudományi Kar – Tájökológia Tanszék, 90 p.

117

NOVÁKY B. – SZESZTAY K. (2002): Éghajlat és víz a Kárpát-medence tájökológiájában. Hidrológiai Közlöny, LXXXII. (6) 308-314. p. NYÍRI A. (1948): A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai. Szeged: Ablaka György Könyvnyomdája. (Különlenyomat az Alföldi Tudományos Gyűjtemény II. (1946-47) kötetéből. Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve.) 109 p. ORLÓCZI I. (1991): Rendszerelvű kutatások a Tisza hazai vízgyűjtőjén. Hidrológiai Közlöny,

LXXI (4) 202-208. p. ORTVAY T. (1882): Magyarország régi vízrajza a XIII-dik század végeig. 1-2. (!) Budapest: M. T. Akadémia Könyvkiadó-Hivatala. 544 p., 464 p. O’SVÁTH P. (1875): Bihar vármegye Sárréti járásának leirása. (!) Nagyvárad: Laszky Ármin Könyvnyomdája, 628 p. PALOCSA (2002): A folyóvölgy rendszerműködése. Zalkod: Palocsa Egyesület. 1. függelék. 11 p. In: NOVÁKY B.: A fokgazdálkodás lehetőségei a Tokaj-Bodrogzugban. (Kutatási

jelentés: KAC 97/2000). Gödöllő: kézirat. Szent István Egyetem Mezőgazdaság és Környezettudományi Kar – Tájökológia Tanszék, 90 p. PAPP A. (1960): Fiatalkori vízrajzi változások a Tiszántúl középső részében történelmi adatok alapján. Földrajzi Közlemények, VIII [LXXXIV] (1) 77-84. p. PAPP F. (1996): Gondolatok a Körösök vízrendszerének 1966-1995 közötti árvizeiről. Hidrológiai Közlöny, LXXVI (1) 47-54. p. PAULOVICS P. (2002): A vízháztartás szabályozása, alternatív gazdálkodási lehetőségek a fenntartható tájhasználat jegyében a Dóc-Ópusztaszer-Baks ártéri öblözetben. [Szeged]: kézirat. 8 p. POUNDS, N. J. G. (1997): Európa történeti földrajza. Budapest: Osiris Kiadó, 532 p. PÜSPÖKI NAGY P. [1985]: A Csallóköz vízrajzi képének története Strabón Geógraphikájától IV. Béla koráig. A hajdan volt Csalló, Csiliz és Cselcs folyókról, az eltűnt Vágközről és a régi Csilizközről. 63-124. p. In: Új Mindenes Gyűjtemény 4. [Bratislava]: Madách, 197 p. RÁCZ L. (1999): Magyarország éghajlattörténeténe a 16. századtól napjainkig. Magyar Tudomány, LXIV [CVI] (9) 1127-1139. p. REIZNER J. [1889]: Szeged története. Első kötet. A legrégibb időktől a XVIII század végéig.

(!) H.n.: Szeged szab. kir. város közössége, 398 p. RÉFI OSZKÓ M. (1997): Gazdálkodás a Rétközben a XVIII-XIX. században. Nyíregyháza: [Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára]. (A Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Önkormányzat Levéltárának Kiadványai III. Tanulmányok 4.) 230 p. RÉPÁSSY M. (1903): A Tisza halászata hajdan és most. Különnyomat a Halászat IV. évfolyamából. Budapest: I.k. 35 p. RÉTHLY A. (1970): Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1701–1800-ig. Budapest: I.k., 622 p. RÉTHLY A. (1998): Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1801–1900-ig. Budapest: OMSZ. (Országos Meteorológiai Szolgálat Éghajlati Program kiadványai) 1369 p. SÁGI K. (1968): A Balaton vízállástendenciái 1863-ig a történeti és kartográfiai adatok tükrében. 441-468. p. In: [PAPP J. (Szerk.)]: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. Veszprém: [Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága], 468 p. SÁGI K. − FÜZES M. (1973): Újabb adatok a Balaton 1863 előtti vízállás tendenciáinak kérdéséhez. In: [BAKAY K. (Szerk.)]: Somogyi Múzeumok Közleményei 1. Kaposvár: [Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága], 412 p.

SERES P.-né (1977, 1978, 1979a, 1979b): Földrajzi nevek a Borsod − Abaúj − Zemplén megyei Levéltár kéziratos térképein I-IV. Miskolc: Borsod − Abaúj − Zemplén megyei Levéltár, 113 p., 144 p. 158 p., 178 p. SÍPOS E. (1982): Szülőföldem, Földeák népélete. Makó: Földeáki Egyetértés Termelőszövetkezet. (A Makói Múzeum füzetei 28.) 43 p. SOMOGYI S. (1967): Földtani felépítés és a felszín kialakulása. p. 18-29. In: PÉCSI M. (Szerk.): A dunai Alföld. Budapest: Akadémiai Kiadó. (Magyarország tájföldrajza 1.) 358 p.

118

SOMOGYI S. (1980): Korábbi és újabb társadalmi hatások a magyar folyók életére. 19-39- p. In: [TÓTH J. (Szerk.)]: Alföldi Tanulmányok IV. Békéscsaba: [Békéscsaba Város Végrehajtó Bizottsága]. SOMOGYI S. (2000a): A lezajlott állandó és időszakos ökológiai változások mai értékelése. In.: SOMOGYI S. (Szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai. Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, 302 p. SOMOGYI S. (2000b): A természetes tájfejlődés a történeti kor kezdetén. In.: SOMOGYI S. (Szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai. Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, 302 p. SOMOGYI S. (2000c): A vízrajzi viszonyok mesterséges átalakításának kezdetei, helyei és főbb típusai. In.: SOMOGYI S. (Szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai. Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, 302 p. SOÓ R. (1964): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve I. Budapest: Akadémiai Kiadó, 589 p. SUGÁR I. (1985): Az egri püspökség és káptalan középkori vizafogó szegyéi a Tiszán.

Agrártörténeti Szemle, XVII (1-2) 217-239. p. SUGÁR I. (1989): A Közép-Tiszavidék két kéziratos térképe (1790, 1845.) Eger: [Dobó István Vármúzeum]. (Tiszai Téka 1.) 160 p. SZ. BOZÓKI M. (1996): A bel- és külterület földrajzi nevei. 33-50. p. In: JUHÁSZ A. (Szerk.): Mindszent története és népélete. Mindszent: [Mindszent Város Önkormányzata], 655 p. SZABÓ L. (1973): A „Mirhó gáttyának” építése. (Adatok a „Tisza II.” előtörténetéhez.) 151157. p. In: [BALALSSA I. − KAPOSVÁRY GY. − SELMECZI L. (Szerk.)]: Szolnok Megyei

Múzeumi Évkönyv. Szolnok: I.k., 323 p. SZALONTAI (ARANY J.) (1879): Tájszók. Szalontaiak. Magyar Nyelvőr, VIII (IX) 430-431. p. SZÁSZ G. (1992): A Tisza szabályozásával kapcsolatos klimatológiai nézetek. 19-24. p. In: [FEJÉR L. – KAJÁN I. (Szerk.)]: Mérlegen a Tisza-szabályozás. Egy XIX. századi mérnöki természetátalakító munka – mai szemmel. Budapest: Magyar Hidrológiai Társaság Történeti Bizottsága. 123 p. SZÉCHENYI I. (1991): Eszmetöredékek különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg. [Pest: Trattner és Károlyi, 1846.] [Reprint: Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság.] 73 p. SZIGYÁRTÓ Z. (1991a): A FOK-gazdálkodás és az ármentesítés. ÖKO, II (2) 15-21. p. SZIGYÁRTÓ Z. (1991b): Gondolatok a magyar ármentesítésről, a szakétrelemről (Így!) és az értelmiségünkre leselkedő csapdáról egy interjú kapcsán. Hidrológiai Közlöny, LXXI (3) 183-185. p. SZIGYÁRTÓ Z. (1993): A Duna menti árvédekezés hidrológiája. Hidrológiai Közlöny, LXXIII (5) 308-314. p. SZILÁGYI M. (1977): A rekesz. (Az áradások jelentősége a Tisza halászatában.) 161-188. p. In: KÓSA L. (Szerk.): Népi kultúra – népi társadalom X. Budapest: Akadémiai Kiadó, 305 p. SZILÁGYI M. (1982): Az „ősi ártéri gazdálkodás” elméletéhez. 299-312. p. In: [SZILÁGYI M. (Szerk.)]: A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve X-XI. 1979-1980. Szekszárd: [Tolna megyei Tanács V. B. Művelődésügyi osztálya és a Béri Balogh Ádám Megyei Múzeum], 494 p. SZILÁGYI M. (1983): Egy mindszenti halász a Tisza múlt századi halászatáról. Forrás, XV (1) 67-76. p. SZILÁGYI M. (1987): Egy múlt századi halászemlékirat. História, IX (3) 25-26. p. SZILÁGYI M. (1995): A tiszai halászat. Az eszközök és fogásmódok történeti változásai. Budapest: Akadémiai Kiadó. (Néprajzi Tanulmányok.) 291 p.

119

SZLÁVIK L. (2000): Az Alföld árvízi veszélyeztetettsége. 64-84. p. In: PÁLFAI I. (Szerk.): A víz szerepe és jelentősége az Alföldön. Békéscsaba: Nagyalföld Alapítvány. (A Nagyalföld Alapítvány kötetei 6.) 219 p. SZŰCS S. (1992): A régi Sárrét világa. Budapest: Fekete Sas Kiadó, 202 p.

TAKÁTS S. (É.n.): Emlékezzünk eleinkről. Budapest: Genius. [1929?] 594 p. Tisza térség (2002): A Tisza térség területrendezési tanulmánytervének programja. Kézirat. Budapest: VÁTI Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Közhasznú Társaság, Tervezési Igazgatóság – Területrendezési Iroda. 51 p. TÓTH A. (2000): A Szajoli- és a Tiszavárkonyi fokról. 3 p. http://bite.baja.hu/fok/szajol.html TÓTH K. (1896): A Szegzárd-Bátai Dunavédgát-Társulat multja és jelene. (!) Szegzárd: Szegzárd-Bátai Dunavédgát-Társulat, 46 p. TÖRÖK I. GY. (2000): Az alföldi folyók hullámterének szerepe és hasznosítása. 125-131 p. In: PÁLFAI I. (Szerk.): A víz szerepe és jelentősége az Alföldön. Békéscsaba: Nagyalföld Alapítvány. (A Nagyalföld Alapítvány kötetei 6.) 219 p. VALTER I. (1974): A Bodrogköz honfoglalás kori és középkori településtörténete. In:

Agrártörténeti Szemle, XVI (1-2) 1-55. p. VARGHA L. GY. (1975): Néhány morotva vizsgálata és hasznosítása a Felső-Tiszavidék környékén. 51-64. p. [BENCSIK J. (Szerk.)]: A Hajdúsági Múzeum Évkönyve II. Hajdúböszörmény: I.k., 300 p. VÁGÁS I. (1982): A Tisza árvizei. Budapest: VIZDOK, 283 p. VÁGÁS I. (1989): Második honfoglalásunk: a Tisza-völgy szabályozása. Természet Világa, (9) 386-391. p. VÁGÁS I. (2000): Belvizeinkről ismét − aligha utoljára. Magyar Tudomány, LXV [CVII] (6) 688-698. p. VÁSÁRHELYI P. (1995): Előleges javaslat a Tisza áradásainak minél elébbi gátlása tekintetéből. (!) Hidrológiai Közlöny, LXXVV (6) 337-342. p. VEDRES I. (1830): A’ túl a’ tiszai nagyobb árrvizek’ eltérithetésérül egy két szó. Pest: Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István, 49 p. VTT (2002): A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése (a területfejlesztési, ökológiai igényekkel és az Európai Unió Víz Keretirányelvével összhangban). Koncepció-terv. 2002. március 25. Budapest: [Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Rt.] 115 p. http://www.vizugy.hu/vasarhelyi/index/html WERBŐCZY I. [1989]: Werbőczy István Hármaskönyve. Budapest: Franklin-Társulat, 1897. [Reprint: Pécsi Szikra Nyomda.] 437 p. ZOLTAI L. (1935): Debrecen vizei. Folyók, folyások, völgyek, erek, fokok. − Tavak, fertők, fenekek, laposok, mocsarak, rétek tiszták. Árkok, csatornák, gátak, kutak. Debrecen: Nagy Károly és Társai grafikai műintézete. (A Debreceni Múzeumbarátok Köre kiadványai 1. sz.) 40 p. ZÓLYOMI B. (1952): Magyarország növénytakarójának fejlődéstörténete az utolsó jégkorszaktól. A Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Osztályának Közleményei, I (1-4) 491-543. p. ZSIROS K. (1990): Szentes földrajzi nevei. In: [BLAZOVICH L. (Szerk.)]: Tanulmányok Csongrád megye történetéből XVI. Szeged: [Csongrád Megyei Levéltár], 5-121. p.

120

M2. A MAGYARORSZÁGI TISZA SZAKASZ EGYKORI VÍZRAJZI ÉRTELMŰ FOKAI

121

Sor- A fok neve: szám: A’ Fok 1. Abádi Fok 2. Agyag Fok 3. Alaska fok 4.

Alámenő fok, Passa fok, Pasa fok

5. 6. 7. 8. 9.

12. 13. 14. 15. 16.

alsó fok Altal ér fokja Anus fok Anyita fok Apota fok Arany Ásó Fok Aranyos Fok Aranyos Fok, Arany Ásó Fok Asot fok Asszony F. Asszony fok ere Ágas fokja Ásás Fok

17.

Ásott F.

18. 19. 20. 21. 22. 23. 24.

Ásott fok Ásott fok Ásott Fok Ásott fok ásott fok ássot Fok, Asott Fok Ásvány Fok

25.

Atkafok

26. 27.

Bakó fok Balás Fokja, Balázs Fok Ballagi too fok Ballai Fok Balog fok Banda fokja

10. 11.

28. 29. 30. 31. 32.

34.

Barát fok (Barátok fokja?) Barátok fokja, Kolompárfok Barci fok

35. 36. 37. 38. 39.

Barnat Fokja Becső fokja Bede fok Belényi fok Bencsik Fokja

33.

122

Település:

Forrás:

Tiszafüred Abádszalók Egyek Törökszentmiklós Tiszatarján

Lásd: Kiss Kőrős Fok OL. S.80. Tisza 84.; OL. S.21. No. 2. OL. S.12. Div. XI. No. 61:2 BOGNÁR 1978. II.:144

BAZML. Bm.T. 137./1.; OL. S.12. Div.XI. No. 61./1.; OL. S.11. No. 830./17.; FRISNYÁK 1995b:188 Fegyvernek BOGNÁR 1978. II.:44 Tiszadorogma BAZML. Bm.T. 34./2. Szeged OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./c. Nagykörű HML. T. 117./59.; OL. S.80. Tisza 50./XXXVIII. Négyes HML. T. 117./11. Ároktő Lásd: Aranyos Fok Abádszalók HML. T. 117./1. Ároktő BAZML. Bm.U. 83.; OL. S.80. Tisza 50./XXIX. Szegvár OL. S.82. 153. Tiszaderzs OL. S.80. Körös 39./2. Kisköre HML. U. 199. Tiszatarján BAZML. Bm.T. 137./1. Tiszaroff, HML. T. 119./6.; OL. S.80. Tisza 50./XXXVI. Tiszagyenda TörökOL. S.80. Körös 39./16. szentmiklós Tiszafüred HML. U. 371./1.; HML. U. 372. Tiszakeszi BAZML. Bm.U. 682. Tiszakécske SZML. T. 322. Tiszasüly SZML.T. 131. Tiszaszőlős BOGNÁR 1978. II.:137 Tiszapüspöki HML. T. 117./71.; OL. S.12. Div. XI. No. 61./2.; OL. S.80. Körös 39./16. Tiszaroff HML. T. 117./47.; OL. S.12. Div. XI. No. 61./2.; OL. S.80. Körös 39./6. Atka (Sándor- BODNÁR 1928:30, INCZEFI 1958:89 falva?) Tiszafüred HML. U. 363. Tiszahalász, HML. T. 117./3.; OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. Sarud Szeged OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./b. Ballapuszta OL. S.80. Tisza 50./XXXVIII. Tiszaújváros OL. S.80. Tisza 42./2. HódmezőOL. S.12. Div. XI. No. 126:6./j. vásárhely HódmezőBOGNÁR 1928:30 vásárhely Ányás, CSML. Szf. Csm.T. 56., BODNÁR 1983:24 Mártély INCZEFI 1958:115, BODNÁR 1983:106 HódmezőBODNÁR 1983:30 vásárhely Tiszasas OL. S.12. Div. XI. No. 61./3. Csongrád OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./s.; OL. S.80. Körös 39./37. Tiszaújváros OL. S.80. Tisza 42./2. Tiszaújváros OL. S.80. Tisza 42./2. Tiszacsege HBML. Szm.T. 12.

Töltésirány: a a

a

e a a m f a e a f e f a a a a n e e

f a a

a

a

n k

f

Sorszám: 40. 41. 42. 43. 44. 45.

A fok neve:

Település:

Forrás:

Panyola Vezseny Szolnok Rákóczifalva Abádszalók Szeged

PML. Pm.T. 93. BODNÁR 1978. II.:152 HML. T. 119./12.; OL. S.80. Tisza 50./XL. HML. T. 119./11.; OL. S.80. Tisza 50./XLI. HML. T. 117./1. OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./b.; INCZEFI 1960b:16 OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./b.

47. 48. 49. 50.

Bencze fok Benegrád-fok Békás Fok Bíró Fok Bodnár Fok Bodonyi Fok Bodom fokja Bodonyi Kapuja fok Bogdád fok Bogdány fók Bokor nád foka Borsos fok

51.

Borsó Fokja

52. 53. 54.

Bódi-fok Bógár fok Buralátó fok

55. 56. 57.

Büdös-fok Büdös tó fokja Cegefuka

58.

Citek fok

59. 60.

Czaga fok (?) Czibere fok

61. 62. 63.

Czigány toó fokja Czinke fok Czombosfok

46.

Szeged Polgár Tápé Mezőcsát Hódmezővásárhely Tiszaszentimre Szentes Tiszakeszi Akolhát (Kisköre) Fegyvernek Tápé Palkonya, Polgár Hódmezővásárhely Tiszaújváros Kesznyéten

HML. T. 119./3.

e

NYÍRI 1948:31, 90 BAZML. Bm.U. 682. SZML. T. 2.

a n

KÁROLYI − NEMES 1975b:50 INCZEFI 1960b:19 GYÖRFFI 1963:799; SUGÁR 1985:228 BODNÁR 1928:11

75. 76. 77. 78. 79.

Csókásfok Csónakvonó fok Csuka fokja Csurgó Fok

80.

Csúgó-fok

Mindszent

73. 74.

f a a

Csontosfok Csorda Fok, Őkőr Csarda Fok Csorgó (fok)

70. 71. 72.

Czuci Fok Csaki fokja Csatéfok Cseboris-fok Csigafok Csikós Fok Csípő fok (Kis Miska Fok ?) Csire fok Csirés fok Csoba Fok

f a f a

OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. CSML. Szf. Csm.T. 111.; INCZEFI 1960:17 SERESNÉ 1979a:57 BODNÁR 1928:31

OL. S.80. Tisza 42./2. BAZML. Sú. Zm.U. 55.; OL. S.12. Div. XI. No. 61./1.; OL. S.80. Tisza 42./2. Tiszadorogma BAZML. Bm.T. 34./2. Panyola PML. Pm.T. 93. Dóc, INCZEFI 1958:93 Ópusztaszer Csépa Lásd: Tzutz fokja Tiszalúc OL. S.80. Tisza 42./1. Tápé INCZEFI 1960b:20 Mindszent BÁRKÁNYI 1996:454 Szentes ZSIROS 1990:49, 29. számú térkép Tiszanána HML. T. 117./1.; OL. S.80. Körös 39./2. Ároktő, SERESNÉ 1977:40; 1979b:125; Tiszakeszi OL. S.80. Tisza 50./XXIX. Újtitkos I. kat. Coll. XXII. Sect. XV. Tiszafüred HML. U. 363. VásárosOL. S.12. Div. XI. No. 126:2./b. namény Baks INCZEFI 1958:96 Tiszaszőlős HML. T. 119./3.; OL. S.80. Tisza 50./XXXIII. HódmezőBODNÁR 1983:42 vásárhely Mindszent BÁLINT 1976:201 Tiszabura BOGNÁR 1978. II.:96 Tiszadob KÁROLYI − NEMES 1975a:63 Tiszakürt OL. S.80. Tisza 50./XLIV.

64. 65. 66. 67. 68. 69.

Töltésirány: a

n a a

a

e (n) a a

f

MARTONNÉ 1996:619

123

Sorszám: 81. 82. 83. 84.

A fok neve:

Település:

Forrás:

Csütörtök fok Dajka fokja Darabos fok Daráné fok

HML. U. 199. BAZML. Bm.T. 34./2. HML. U. 374. BODNÁR 1928:38

85. 86. 87.

Darnyi Fok Dávid Fok Dávid foka

88. 89.

Deák Réttye fokja Décse-fok, Decse Fok Dinnyés tóó fokja Disznós fok, Disznó Fok Disznós Fok, Disznósfok Dög-fok Dögös Fok, Döglöttfok Ebásta Fok Ebásta-fok

Kisköre Tiszadorogma Tiszanána Hódmezőásárhely Tiszanána Tiszacsege Beregsurány, Gelénes Fejéregyháza Tiszapüspöki

90. 91. 92. 93. 94. 95. 96. 97. 98. 99. 100. 101. 102. 103. 104. 105. 106. 107. 108. 109. 110. 111. 112. 113. 114. 115. 116. 117. 118. 119. 120. 121. 122.

124

Első Fok Erdei Fok, K. Erdő Fok Erdélyi Fok Etsedi Tó Fok Etzet fok Evesszegfoka Élet fok Falu fana fokja Falu Fok Falu fokja Falu Közti Fok Farkas Fenék Fok Fattyú Fok Fejér nád fokja Fekete győgy (így!) foka Feljáró Fok, Féljars (így!) fok felső fok Felső Fok fok Fok (Hajlási nagy csatorna) Fok Fok Fok (Boszorkánysziget) Fok Fok Fok

Csongrád Tiszaroff Tiszacsege, Ohat Mindszent Tápé, Szeged Cibakháza Hódmezővásárhely Tiszacsege Tiszabura Abádszalók Gulács Tiszatarján Szeged Tápé Tiszabura Vezseny Palkonya Tiszaszentmárton Tiszavalk Sarud Tiszadorogma Tiszatarján Szegvár

Töltésirány: f a l

HML. U. 374. HBML. Szm.T. 12. LEHOCZKY 1996:498

f a

SZML. Blaskovits család lta. Fasc. 9. Nro. 307. KÁROLYI − NEMES 1975a:20; OL. S.80. Tisza 50./XXXVIII. OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./ny. HML. T. 117./47.; OL. S.80. Körös 39./6.; HML. T. 119./ 6. HBML. Szm.T. 12.; ZOLTAI 1935:10 BÁRKÁNYI 1996:454 OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./c.; OL. S.82. 191.; INCZEFI 1960b:25 OL. S.80. Tisza 50./XLII. BODNÁR 1983:48

e

HBML. Szm.T. 12. HML. T. 117./6.; OL. S.80. Körös 39./7. HML. U. 374. OL. S.80. Tisza 50./X. BAZML. Bm.T. 137./1. REIZNER 1899:78; INCZEFI 1960b:27 CSML. Szf. Csm.T. 128.; OL. S.80. Körös 39./60. HML. T. 117./41. OL. S.80. Tisza 50./XLII. OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. OL. S.80. Tisza 50./XIV. OL. S.80. Tisza 50./XXXI. HML. T. 119./3. BAZML. Bm.T. 34./2. OL. S.11. No. 830./17.

f f a

e

a f f a a t (a) f

e t (e) a a

Fegyvenek Nagyrév Abádszalók Csépa

CSML. Szf. Csm.T. 56.; OL. S.80. Tisza 50./XLVIII. II. kat. XXXVII./58. BOGNÁR 1978. II.:44 OL. S.80. Tisza 50./XLII. OL. S.21. No. 2. BALOGH − ÖRDÖG 1994:103

Rakamaz Szeged Szeged

OL. S.11. No. 830./7. INCZEFI 1960b:31 (valószínűleg azonos a 119. Fokkal) CSML. Csm.T. 56./83., INCZEFI 1960b:18

a

Tápé Tiszacsege Tiszahalász

INCZEFI 1971:860 SZSZML. T. 434. HML. U. 404.

f

f

f k

Sorszám: 123124. 125. 126. 127. 128. 129. 130. 131. 132.

A fok neve:

Település:

Forrás:

Fok (kettő)

Tiszanána

OL. S.80. Tisza 84.

Fok Fok Fok fokeleje Foki kanális Fontos (?) fokja Fozarfoka Fövenyes Fok

Tiszasas Tiszatarján Tószeg Csépa Csépa Tiszadorogma Tiszanána Tiszacsege

133. 134. 135. 136.

Fuk Gábor-fok Gergely Fok Getzi fok, N. Getzi fokja Gétzi Fok Gondolta Fok Gorové fok, Gorove Fokja Görbe fok

137. 138. 139. 140.

141. 142. 143. 144.

146.

Görbe Fok Görbe Tó Fok Görge-fok Görcsös Fok, Gőrcsős Fok Gyarmati fök, Gyarmati fok Gyehen Tó Foka

147. 148.

Gyevi fok Gyevi fok

149. 150. 151.

Gyékényes Fok Gyoi Fok, Gyovai fok Győr pőlis fokja

152.

Gyuró Foka

153. 154. 155.

Hajdú fok Halt Tisza fokja Halvány Fok

156.

Hamis fok, Hamis Too Fok Harangi Fok

145.

157. 158.

Harom ág fok Hatas fok Hatály Fok

BALOGH − ÖRDÖG 1994:90 BAZML. Bm.T. 137./1. OL. S.80. Tisza 1./2. BOGNÁR 1978. II.:28 BALOGH − ÖRDÖG 1994:103 BAZML. Bm.T. 34./2. GYÖRFFI 1987:39, 117 SZSZML. T. 436.; HBML. Szm.T. 12.; HBML. Szm.T. 27. Palkonya GYÖRFFI 1963:799 Nagyrév BALOGH − ÖRDÖG 1994:29 Nagyrév SZML. T. 322.; OL. S.80. Tisza 50./XLIV. Tiszadob OL. S.80. Tisza 13./16.; OL. S.80. Tisza 42./1. Tiszafüred HML. U. 364.; HML. U. 367. Vezseny HML. T. 119./13.; OL. S.80. Tisza 50./XLII. Rákóczifalva II. kat. XXXVII./54.; OL. S.80. Tisza 50./XLI. Tiszabábolna, OL. S.11. 711:1; BAZML. Bm.T. 231./10.; Ároktő, HML. T. 117./1., 14. Tiszavalk Tiszanána HML. U. 374. Tiszapüspöki OL. S.80. Tisza 50./XXXVIII. Nagyrév BALOGH − ÖRDÖG 1994:30 Tiszaszőlős HML. T. 119./3.; OL. S.80. Tisza 50./XXXIII. Tiszacsege SZML. T. 19., OL. S.12. Div. XI. No. 61./1.

Ácsi puszta (Szolnok) Algyő Hódmezővásárhely Sarud Csongrád Hódmezővásárhely, Algyő Újszentmargita Ópusztaszer Csongrád Jánd, Gergelyiugornya Pély puszta Tiszainoka (Nagyrév) Csongrád Tiszacsege Tiszacsege

Töltésirány: f a (k ?) f f

f e

a f a f a a

f

f a

OL. S.80. Tisza 50./XL. CSML. Szf. Csm.T. 128. BODNÁR1928:34

a

OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. HML. T. 118./2.; OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./r.; II. kat. XXXVII./57. OL. S.82. 187.

n a e

I. kat. Coll. XXII. Sect. XVII.

a

CSMT. Szf. Csm.T. 128. OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./r. OL. S.80. Tisza 50./X.

n f

BAZML. Bm.T. 231./1.; HBML. Szm.T. 12.; II. kat. XL./48. HML. T. 118./18.; (KÁROLYI − NEMES 1975a:20)

e

II. kat. XXXVI./56.; OL. S.80. Tisza 50./XLV. Lásd: Morotva Fok Lásd: Hatáty fok

e f

125

Sor- A fok neve: szám: 159. Határ Fok, Hará… fok 160. Határ fok 161. 162. 163. 164. 165. 166. 167. 168169. 170. 171. 172. 173. 174. 175. 176. 177. 178. 179. 180.

Határ fok Határ fok Határ Fok Hatáty fok, Hatály Fok Hármasi-fok Három Ág Fok Hegedűs fok Helyő Fok

Település:

Forrás:

Hódmezővásárhely Palkonya, Polgár Tiszaalpár Tiszabura Tiszahalász Tiszacsege

OL. S.80. Körös 39./60.; CSML. Hf. Vrt. 1.; OL. S.82. 187 OL. S.80. Tisza 42./2.

Mindszent Csongrád Tiszakeszi Hejőkürt, Oszlár Hereb fokja (kettő) Tiszadorogma BAZML. Bm.T. 34./2.

Hét bolond ásta fok Hidas fok Hidasér fok Hírű Fok Hoba fokja Holt Tisza fok Holt Tisza Fok Holt Tisza fokja Hordó Fok Horgas Fok Horgas Too fokja

Mártély Tiszacsege Tiszahalász Tiszasas Tiszadorogma Abádszalók Egyek Abádszalók Tiszafüred Eperjeske Hódmezővásárhely, Algyő Tiszadob Szentes Tiszacsege ? Hódmezővásárhely

181. 182. 183. 184.

Hortobágy fokja Húnyos-fok Igej Fok Iklód fok, Iklódi fok Szilágyi fok

185. 186. 187.

Inczim fok Ívánka fok Jegenyefok

Abádszalók Nagykörű Tápé

K. Erdő Fok K. Getzi fokja K. Mihály Fokja Kad(ve)r fok Kagymárt Fok, Katymár fok Kakuk fok

Tiszabura Tiszadob Tiszahalász ? Palkonya Tiszaszentimre Dóc, Ópusztaszer Sarud Tiszafüred Csépa, Csongrád Ópusztaszer Törökszentmiklós Tiszabábolna

188. 189. 190. 191. 192. 193. 194. 195. 196. 197.

kalmárfok Kanyola fok Kanyó Fok, Kányo fok Kapafok Kapkodi fok

198.

Kappan-fok

126

II. kat. XXXVI./56. HML. T. 117./41. HML. T. 117./11. II. kat. XL./48.; OL. S.80. Tisza 50./XXX.; OL. S.80. Tisza 42./3. BÁRKÁNYI 1996:454 Lásd: Harom ág fok BAZML. Bm.U. 682.; OL. S.80. Tisza 42./2. OL. S.80. Tisza 50./XXVIII.

BODNÁR 1983:70 KOMORÓCZY 1972., 11. melléklet HML. U. 404. HML. T. 118./1. BAZML. Bm.T. 34./2. HML. U. 374.; OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. HML. U. 374. HML. T. 117./14. OL. S.80. Tisza 50./XIV. OL. S. 82. 187.

Töltésirány: a

f e m a

m

a m e e e e a a f e e

OL. S.80. Tisza 42./1.; KÁROLYI − NEMES 1975a:63 NYÍRI 1948:31 OL. S.12. Div. XI. No.61./1. BODNÁR 1928:35; OL. S.82. 7. OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./j.; BODNÁR 1928:41; OL. S.80. Körös 39./59; GAZDAG 1960:287 HML. U. 374. HML. T. 192. INCZEFI 1960b:40 (valószínűleg a 482. Zsegenye fokja változata) Lásd: Erdei Fok OL. S.80. Tisza 42./1. OL. S.80. Körös 39./3. OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. HML. T. 119./3.; II. kat. XXXIX./50.

f f

CSML. Szf. Csm.T. 128.

n

SZML. T. 130. HML. U. 363. HML. T. 119./15.; OL. S.80. Tisza 50./XLVI. II. kat. XXXVII./56. CSML. Szf. Csm.T. 128.; JUHÁSZ 1989:165 BOGNÁR 1978. II.:144

n t (e) a

BAZML. Bm.U. 678.; HML. T. 117./1., 14.

a f

a n a

n

f

Sor- A fok neve: szám: 199. Karancs fok 200. 201.

202. 203. 204. 205. 206. 207. 208. 209. 210.

211. 212. 213. 214. 215. 216. 217. 218. 219. 220. 221. 222. 223. 224. 225. 226. 227. 228. 229. 230. 231. 232.

Karoli fokja, Károli Fok Kassay Fok, Kassai fok Katymár fok Kavicsfoki csatorna Káposzta Fok Kárázos Fog, Karaszos fok Kelemen fok

Település:

Forrás:

Dóc, Ópusztaszer Szegvár

CSML. Szf. Csm.T. 128.; BODNÁR 1983:87

Kesznyéten Tiszaszentimre Cibakháza

Tiszavalk Taktaharkány, Taktakenéz Hódmezővásárhely Kender ásztató Fok Tiszainoka Kengyel Fokja Tiszafüred Kerek tóó fokja Csongrád Kerektó foka Polgár Kerék Tó Fok Ároktő, Újszentmargita Keskeny fok Szentes Kettős fok Tiszabura Kettősfok Tápé Kéró fok Hódmezővásárhely Két Kerek Tóó Tiszacsege Fokja Kicsapó Fok Tiszaszőlős Kilenczes fak (!) Csongrád Kinteten Fok Egyek Kis Banda fok Hódmezővásárhely Kis Békás Tó Fok Ácsi puszta (Szolnok) Kis Falu fok Tószeg Kis Faludi Fok Tiszaújváros Kis-fok Mindszent Kisfok Tiszaszőlős Kis Kákás Fok Benk Kis Keresztes Fok Tiszabura Kis Márton fokja Abádszalók Kis Miska Fok Ároktő Kis Sámágy Fok Tiszanána Kis Szeg Fokja Tiszapüspöki Kis Tisza Fok Algyő Kis Tisza Fok Paszab Kiss Erdő Fok, Tiszaszőlős Kis Fok, Kisfok

OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./m.; OL. S.80. Körös 39./49. BAZML. Sú. Zm.T. 6./1.; I. kat. Coll. XXII. Sect. XV.; OL. S.80. Tisza 42./2. Lásd: Kagymárt Fok

Töltésirány: a k a

BALOGH − ÖRDÖG 1994:22 HML. T. 117./14. I. kat. Coll. XXII. Sect. XIV.; OL. S.11. No. 830./10. BODNÁR 1928:35, 1983:92

a t (e)

HML. T. 119./13.; OL. S.80. Tisza 50./XLIV. HML. T. 119./1.; HML. U. 363. OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./ny. OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. OL. S.80. Tisza 50./XXIX.

a a e a

OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./o. BOGNÁR 1978. II.:97 INCZEFI 1960:46 BODNÁR 1928:37

e

HBML. Szm.T. 12.

m

HML. T. 119./3. OL. S.12. Div. XI. No. 126.6./ny. I. kat. Coll. XXI. Sect. XVII. BODNÁR 1928:30

f e m

OL. S.80. Tisza 50./XL. OL. S.80. Tisza 1./2. OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. SZ. BOZÓKI 1996:44 Lásd: Kiss Erdő Fok OL. S.80. Tisza 50./XIII. HML. T. 117./41. OL. S.21. No. 2. BAZML. Bm.U. 83. HML. T. 117./6. HML. T. 119./8. OL. S.80. Tisza 50./XLIX. OL. S.80. Tisza 50./XX. HML. T. 117./18.; HML. T. 117./1.; HML. U. 393.

f e

k f a f f

a

127

Sor- A fok neve: szám: 233. Kiss Kőrős Fok, a’ fok, Uj Erdő Fok

234. 235. 236. 237. 238. 239. 240. 241. 242. 243. 244. 245. 246. 247. 248. 249. 250. 251. 252. 253. 254.

255256. 257.

Kis Tisza Fok Körös Fok, N. Körös Fok, Küllő Fok Sulymos Fok Kiss Tiszafokja Kistisza foka Kokos fok Kolompárfok Kolop fok Komorcza Fok Kondora fokja Kopasz fok Kovács fok Kozma fok Kóta Fok Körös Fok Körtvélyes fok Körtvélyesi fok Középső Fok Kristály fok Kurca-fok Kurca fok Kurva-fok Kutas fok Kutas foka Kutas fok Kuttai fok, Kutas fok Kún fok Küllő Fok Lapári fok Lapos Fok (kettő) Lapos Tó Foka

258.

Lándor Fok

259. 260. 261.

Lápán Fokja, Lapári fok Lázár fog (!) Ledenc fok

262.

Levelény fok

263. 264. 265. 266. 267.

Liba foc (!) Lippai Fok Ló Foka Ludas fok Lyány fog (!)

128

Település:

Forrás:

Tiszafüred

HML. T. 117./14.; I. kat. Coll. XXI. Sect. XVII.; HML. U. 371./1.; HML. U. 364.; HML. U. 367.; HML. U. 370. OL. S.80. Tisza 50./XXXI.; OL. S.80. Tisza 42./3. HML. T. 117./1.; OL. S.12. Div. XI. No. 61./2.

Csongrád Szeged Csépa Ányás Kőtelek, Tiszasüly Hejőkürt Tiszadorogma Sándorfalva Panyola Tiszahalász Egyek Tiszafüred Tiszatarján Mindszent Vezseny, Nagyrév Tiszakeszi Mindszent Panyola Szentes Telekháza Tápé Tiszacsege Tiszacsege

HML. U. 367.; HML. U. 372.; HML. T. 119./1.; OL. S.80. Tisza 42./3. OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./ny. INCZEFI 1960b:50 (valószínűleg a 385. Sebes fok változata) II. kat. XXXVII./56. Lásd: Barátok foka SZML. T. 91.; OL. S.80. Tisza 50./XXXVI. OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. BAZML. Bm.T. 34./4. CSML. Szf. Csm.T. 128. PML. Pm.T. 93. HML. U. 404. OL. S.12. Div. XI. No. 61./2.; II. kat. XL-48. Lásd: Kiss Kőrős Fok BAZML. Bm.T. 137./1. BÁRKÁNYI 1996:454 HML. T. 119./3.; OL. S.80. Tisza 50./XLII.

BAZML. Bm.U. 682. BÁRKÁNYI 1996:454 PML. Pm.T. 93. NYÍRI 1948:31, 90 HBML. Dv.T. 41. INCZEFI 1960b:54; BÁLINT 1976:424 Lásd: Kuttai fok SZSZML. T. 434.; HBML. Szm.T. 12.; HBML. Szm.T. 27. Ároktő BAZML. Bm.U. 83. Tiszafüred Lásd: Kiss Kőrős Fok Tiszadorogma Lásd: Lápán Fokja Mezőladány OL. S.80. Tisza 50./XII.

Ácsi puszta (Szolnok) Szegvár

Töltésirány: a

a

e f a a l a l e a f m a e

e a

OL. S.80. Tisza 50./XL.

OL. S.12. Div. XI. No. 61./3.; OL. S.80. Körös 39./49.; GYÖRFFI 1963:894 Tiszadorogma SZML. Blaskovits család lta. Fasc. 8. Nro. 255.; OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. Taktaharkány I. kat. Coll. XXII. Sect. XIV. Kisköre, HML. U. 199.; BOGNÁR 1978. II.:97; II. kat. Tiszabura XXXVIII./50. Ópusztaszer INCZEFI 1958:118 (Levelény) Mezőcsát SERESNÉ 1979:61 Tiszaderzs OL. S.80. Tisza 50./XXXIII. Kőtelek HML. T. 192.; SZML. T. 91. Tiszakeszi BAZML. Bm.U. 682. Akolhát I. kat. Coll. XX. Sect. XIX. (Kisköre)

a e (l) t (a) a

n m e (t)

Sor- A fok neve: szám: 268. Madarászfok 269. Makos Fók, Mákos fok 270. Malom Fok 271- Malom Fok (kettő) 272. 273. Malomfok 274. Matskafok 275. Matyi fok 276. Máté fok 277. Mehes Fok, Méhes Fok 278. Menyhárd Fok 279. Meritő Fok 280. Mester foka 281. Mezesfok 282. Ménei F. 283. Mérges Fok 284. 285. 286 287. 288. 289. 290.

Milejfok köze (?) Mirhó Fok Monostor Fok Morotva Fok Morotva Fok Morotva Fok Morotva Fok

291. 292.

Hatas fok Morotva fok Morotva Fok

293. 294. 295. 296.

297. 298. 299. 300. 301. 302. 303. 304. 305. 306. 307. 308.

Morotva Fok Morotwa Fok Morotwa Foka Muszka Fok N. Fok N. Fok N. Getzi fokja N. Körös Fok N. Mihály Fok Nagy Banda fok Nagy Dersi Fok Nagy erdő fok Nagy fok Nagy Fok Nagy fok Nagy-fok Nagy Fok Nagy Fok Nagy Fok Nagy fok Nagy Fok Nagy Fok

Település:

Forrás:

Abádszalók Vezseny (Bög) Tiszainoka Tiszaroff

BOGNÁR 1978. II.:5 HML. T. 119./13.; II. kat. XXXVII./55.; OL. S.80. Tisza 50./XLIII. SZML. T. 322. HML. T. 117./47.; OL. S.80. Körös 39./6.

Taktakenéz Tiszadob Szeged Tiszadob Tiszacsege

OL. S.11. No. 830./10. OL. S.80. Tisza 42./1. OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./b. OL. S.80. Tisza 13./16.; OL. S.80. Tisza 42./1. OL. S.12. Div. XI. No. 61./1.; HBML. Szm.T. 12. OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. OL. S.80. Tisza 50./XXVII. INCZEFI 1960b:61; BÁLINT 1976:424 II. kat. XXXVI./56: OL. S.80. Körös 39./15. HML. T. 119./3.; OL. S.80. Tisza 50./XXXIII.

Újtitkos Tiszaújváros Tápé Tiszaalpár Szolnok Tiszaszőlős, Tiszaderzs Ricse Abádszalók Nagykörű Aranyosapáti Gulács Komoró Tiszacsege

Tiszaderzs Tiszakerecseny, Újkenéz Tiszavalk Tiszafüred Poroszló Kesznyéten Sarud Tiszaszőlős Tiszadob Tiszafüred Sarud Hódmezővásárhely Tiszaderzs Tiszaug Abádszalók Csanytelek Kisköre Mindszent Nagykörű Tiszaalpár Tiszabő Tiszabura Tiszahalász Tiszakürt

BAZML. Sú. Zm.U. 108. HML. T. 117./6.; HML. T. 119./6.; II. kat. XXXVII./54. OL. S.80. Tisza 50./XXXVII. OL. S.80. Tisza 50./XII. OL. S.80. Tisza 50./X. OL. S.80. Tisza 50./XVI. HBML. Szm.T. 12.; SZSZML. T. 434.; BAZML. Bm.T. 34./4.; OL. S.12. Div. XI. No. 61./1.; HML. T. 117./6. OL. S.80. Tisza 50./XII.

Töltésirány: f e a a n a e f m

f a f n f

a

f

BAZML. Bm.U. 696. I. kat. Coll. XXI. Sect. XVII. Lásd: Nagy M(orotva) Fokja BAZML. Sú. Zm.T. 6./1. OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. Lásd: Sebes fok Lásd: Getzi fok Lásd: Kiss Kőrős Fok OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. BODNÁR 1928:30

a t (f)

HML. T. 117./6. II. kat. XXXVI./56. OL. S.80. Tisza 84. OL. S.80. Körös 39./49. HML. U. 199. SZ. BOZÓKI 1996:41 Lásd: Nagy Kűrűi fok OL. S.80. Tisza 1./1. OL. S.80. Körös 39./7. OL. S.80. Tisza 84.; II. kat. XXXVIII./50. HML. T. 117./18. Lásd: Nagy Kürti Fok

a a k m a

f e

e (n)

a a a a

129

Sor- A fok neve: szám: 309. Nagy fok

Település:

Forrás:

Tiszaszőlős

310. 311. 312. 313.

Tószeg Kesznyéten Benk Tiszakürt

Poroszló

HML. T. 117./18.; HML. U. 393.; II. kat. XXXIX./49-50. BOGNÁR 1978. II.:142 I. kat. Coll. XXII. Sect. XV. OL. S.80. Tisza 50./XIII. SZML. T. 322.; OL. S.80. Tisza 1./1.; OL. S.80. Tisza 50./XLIV. HML. T. 117./59.; OL. S.80. Tisza 50./XXXVIII. HML. T. 117./3., 11.;

Tiszahalász

I. kat. Coll. XXI. Sect. XVII. HML. T. 117./3.;

Kisar Mezőladány Tiszatenyő Tiszanána Tiszacsécse Szegvár Tiszabura Csépa Sarud Dóc

HML. T. 117./18. OL. S.80. Tisza 50./IX. OL. S.80. Tisza 50./XII. OL. S.80. Tisza 50./XL. HML. T. 117./6. OL. S.12. Div. XI. No. 126:2./a. OL. S.80. Tisza 50./XLVIII. BOGNÁR 1978. II.:137. Lásd: Tzutz fokja HML. T. 119./3. INCZEFI 1958:88

314. 315.

316.

317. 318. 319. 320. 321. 322. 323. 324. 325. 326. 327. 328. 329. 330. 331. 332. 333. 334. 335.

336.

337. 338. 339. 340. 341. 342. 343.

130

nagy fok Nagy ganos fok Nagy Kotyor Fok Nagy Kürti Fok, Kürti Fok, Nagy Fok Nagy Kűrűi fok, Nagy Fok Nagy M(orotva) Fokja, nagy morotva Fok, Morotwa Foka Nagy Morotva fokja, Zsegete Fok Nagy Őrvény Fok Nagy Rét Fok Nagy Rét Fok nagy Sámágy Fok Nagy Szegh fokja Nagy Tó Fok Nagyfok nagyhírű fok Nádas Fok Nádasaranyád fokág Necse Fok Nemet fok Neuer fok Nyiktó Fok Nyiröfok O fok, Ó fok Oláh-fok Onya fok Orsós Fok Ortó fok Ördög Gát Fokja, Ördög Gát Folyása Öredvinfok Örvény-fok, Öredwinfok, Oredvin Fók Őkőr Csarda Fok Paladiné Fokja Palotsa fokja, Palotsa Fok Paló Fok Pamuk fok Panyita Fok Pap Lapos Fok Pap tava fokja Pasa fok

Nagykörű

Gyüre Szeged Szentes Tiszakécske Kunszentmiklós Tiszacsege Szolnok Kesznyéten Tiszahalász Tiszatarján Poroszló Tiszatarján, Újtitkos Tiszatarján, Újtitkos

OL. S.80. Tisza 50./XI. II. kat. XXXVII./62. Lásd: Vecseri fok SZML. T. 322. BOGNÁR 1978. II.:147 SZSZML. T. 434.; HBML. Dv.T. 41.; HBML. Szm.T. 12. KÁROLYI − NEMES 1975a:52 OL. S.80. Tisza 42./2. HML. T. 117./18.; OL. S.80. Körös 39./3. BAZML. Bm.T. 137./1. OL. S.12. Div. XI. No. 61./2.; HML. T. 117./11. Lásd: Örvény-fok FRISNYÁK 1995b:185; II. kat. XL./47.; I. kat. Coll. XXII. Sect. XV-XVI.

Tiszaszőlős Lásd: Csorda Fok Tiszabura HML. T. 117./41. Tiszadorogma BAZML. Bm.T. 34./2., 4. Tiszakeszi Mártély Sarud Tiszafüred Abádszalók Tiszatarján

OL. S.80. Tisza 50./XXIX. CSML. Hf. Vrt. 1. HML. T. 117./29. OL. S.80. Tisza 50./XXXI. OL. S.21. No. 2. Lásd: Alámenő fok

Töltésirány: a

f a

a a

(t) a

e a

e

f t (a)

k

f f a

a

k f

m f a

Sor- A fok neve: szám: 344. Patkos Fok 345. Peretz Fok 346.

Peti fok

347. 348.

Petres-fok, Peters fok Pélyi fok, Pey Fok

349.

Picsófok

350. 351.

Pircs fokja Pityoka Fog

352. 353.

Pojhod fok Porgány fok, Porgany Fok Posta fok Potzita Fok Püspöki Határ Fok Ratz foka Rátz Gyuró Fok Rákos fok

354. 355. 356. 357. 358. 359. 360.

365.

Rágó Fok Regés Fok Remete Fok, Canalis Szatthmariensis rendes fok Répás Fok Rév fok Rigós fok Saj fok

366.

Sasserifok

367.

Sál fok

368.

sántzos Fok, Sáncz Fok Sápi-fok Sárkány foka, Sárkány Fok

361.

362. 363. 364.

369. 370.

371. 372. 373. 374. 375.

sárkányfokja, Sárkány fok sárörvény foka Sártó foka Sasfa-fok Sebes fok

376. 377.

Sebes Fok Sebes fok 1.

378.

Sebes fok 2.

Település:

Forrás:

Egyek Szórópuszta (Fokorú) Vezseny

OL. S.12. Div. XI. No. 61./2.; II. kat. XL./48. OL. S.80. Tisza 50./XXXIX.

Hódmezővásárhely ? Pély puszta, Tiszadorogma Mindszent, Csanytelek Tiszadorogma Akolhát (Kisköre) Tiszaderzs Tápé Tiszacsege Sarud Tiszapüspöki Szegvár Rákóczifalva Tiszadob Vezseny Tiszakeszi Kisar, Panyola Tiszaszőlős Tiszaalpár Kesznyéten Tiszakeszi Akolhát (Kisköre) Hódmezővásárhely Akolhát (Kisköre) Nagykörű Cibakháza Nagyfa

Csépa Csépa Dóc Tiszapüspöki Akolhát (Kisköre) Csongrád Hódmezővásárhely Hódmezővásárhely

BOGNÁR 1978. II.:152; II. kat. XXXVII./54.; OL. S.80. Tisza 50./XLII. BODNÁR 1983:149; OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./j.

Töltésirány: a

f e

SZML. Blaskovits család lta. Fasc.8. Nro. 256.; I. kat. Coll. XXI. Sect. XVI.; II. kat. XL./48. OL. S.80. Körös 39./49.; INCZEFI 1960b:72; BÁLINT 1976:201 BAZML. Bm.T. 34./2. I. kat. Coll. XIX. Sect. XIX.

e (m)

OL. S.80. Körös 39./3. CSML. Szf. Csm.T. 111.; INCZEFI 1960b:72-73; OL. S.80. Tisza 50./LI. OL. S.12. Div. XI. No. 61./1.; HBML. Szm.T. 12. OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. HML. T. 117./59. OL. S.82. 153. HML. T. 119./11. OL. S.80. Tisza 13./16.; OL. S.80. Tisza 42./1.; KÁROLYI − NEMES 1975:63 OL. S.80. Tisza 50./XLII. Lásd: Szil fok OL. S.80. Tisza 50./X. PML. Pm.T. 93.

m (e) a

e n a

f (k) f a m a e

BOGNÁR 1978. II.:137 HML. T. 118./2. OL. S.12. Div. XI. No. 61./1.; OL. S.80. Tisza 42./2. Lásd: Szil fok SZML. T. 2.; HML. T. 187.; I. kat. Coll. XIX. Sect. XIX.; II. kat. XXXVIII./50. OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./j.

f

SZML. T. 2.

n

OL. S.80. Körös 39./7.; OL. S.80. Tisza 50./XXXVII. KÁROLYI − NEMES 1975a:20; OL. S.80. Tisza 50./XLIII. INCZEFI 1960b:77; BÁLINT 1976:424; I. kat. Coll. XIX. Sect. XXIX.; OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./e. BOGNÁR 1978. II.:28.; II. kat. XXXVII./56.; OL. S.80. Tisza 50./XLVI. BOGNÁR 1978. II.:28 INCZEFI 1958:134 KÁROLYI − NEMES 1975a:20 SZML. T. 2.

k

HML. T. 119./15.; OL. S.80. Tisza 50./XLVI. BODNÁR 1928:41; OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./j.; OL. S. 80. Körös 39./59. BODNÁR 1928:41

f e a

f

f

n f a (k)

131

Sor- A fok neve: szám: 379. Sebes fok 3. 380. 381. 382.

386. 387.

Sebes fok Sebes fok Sebes fok (Saj fokon) Sebes fok Sebes Fok Sebes fok, Sebös fok Sebes Fok Sebes Fok

388. 389. 390. 391. 392.

Sebes Fok Sebes Fok Sebes Fok Sebes Fok Sebes Fok

393. 394. 395.

Sebes Fok Sebes fok Sebes Fok, N. Fok Sebes Fok

383. 384. 385.

396. 397. 398. 399.

400. 401. 402. 403. 404. 405.

Sebes Fokok, Sebes fok Sebes Nagy Fok Selypes Fok

Település:

Forrás:

Hódmezővásárhely Kesznyéten Kisköre Kisköre

BODNÁR 1928:41

Ópusztaszer Polgár Szeged

CSML. Szf. Csm.T. 108. OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. REIZNER 1899:367; INCZEFI 1960b:78; BÁLINT 1976:98 (vö.: 235. Kistisza foka) OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./c. OL. S.80. Tisza 50./LIII.

m t (a)

OL. S.80. Körös 39./38. HML. T. 117./6. HML. T. 117./6. HML. T. 117./1., 14 HML. U. 374.; HML. T. 117./6.; OL. S.80. Tisza 50./XXXIII. HML. T. 117./47. BAZML. Bm.T. 137./1. HML. T. 117./3.; OL. S.80. Tisza 50./XXXII. OL. S. 12. Div. XI. No. 61./2 HML. T. 119./13.; OL. S.80. Tisza 50./XLII.

e f f e f

Szeged, Tápé Szeged (Újszeged) Szentes Tiszabura Tiszaderzs Tiszafüred Tiszanána Tiszaroff Tiszatarján Tiszaszőlős Vezseny, Nagyrév Tiszasas Tiszavárkony Ároktő, Újszentmargita Tiszavalk Sarud Taktaharkány Tiszadob Tiszahalász Tiszaderzs Tiszafüred Tiszamogyorós, Lónya Tiszadorogma Tiszabábolna Tiszahalász Poroszló

406.

Séka foka Simony Fok Sombikos Fog Sózó fok Sörös Fokja Sulymos Fok Sulymos Fok Sulymos Fok

407.

Sulymos Fokja

408. 409.

Sulymos Fokja Szardos Fok, Szartos Fok

410.

Szántás fok

Tiszacsege

411. 412.

Szegedi fok Szegyér fok Szellő-fok Szégye fok Széles Fok Szélső Fok Szikra Fok

Tiszaújváros Kisköre Ányás Tiszatarján Tiszasüly Vezseny Tiszaalpár

413. 414. 415. 416.

132

OL. S.80. Tisza 42./2. HML. U. 199. II. kat. XXXVIII./50.

Töltésirány:

f e

e

a f f f

OL. S.80. Körös 39./36.; II. kat. XXXVI./56.; OL. S.80. Tisza 50./XLV. HML. T. 118./11. OL. S.80. Tisza 50./XXIX.; OL. S.80. Tisza 42./3.

k

BAZML. Bm.U. 696. OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. I. kat. Coll. XXII. Sect. XIV. OL. S.80. Tisza 13./16. OL. S 80. Körös 39./3. OL. S.80. Körös 39./2.; II. kat. XXXIX./50. Lásd: Kiss Kőrős Fok OL. S.80. Tisza 50./XIV.

e a t (e) f f t

BAZML. Bm.T. 34./4.; OL. S.11. 711./2.

a

OL: S:80. Körös 39./2. OL. S.12. Div. XI. No. 41./1.; OL., S.12. Div. XI. No. 61./2.; OL. S.80. Tisza 50./XXXII. SZSZML. T. 434.; HBML. Szm.T. 12.; HBML. Szm.T. 27. OL. S.80. Tisza 42./2. HML. T. 117./41. Lásd: Szöllő fok BAZML. Bm.T. 137./1. HML. T. 119./6. HML. T. 119./13. OL. S.80. Tisza 1./1.

f a

a

f

e f f f a

Sor- A fok neve: szám: 417. Szil fok, Regés Fok, Rigós fok 418. Szilas Fok 419. Szilagy derék fokja 420. Szilagy Fok Szilágyi fok 421.

Sziller Fok

422.

Szirtos Tó Fok

423.

Szolnoki Fok

424. 425. 426. 427. 428. 429. 430. 431. 432. 433. 434. 435. 436. 437. 438. 439. 440. 441. 442.

443. 444. 445. 446. 447. 448. 449. 450. 451. 452.

Település:

Forrás:

Tiszakeszi

II. kat. XL./47.; OL. S.80. Tisza 50./XXVIII.; BAZML. Bm.U. 682. HML. T. 117./11. HBML. Szm.T. 12. I. kat. Coll. XXI. Sect. XVII. Lásd: Iklód fok

Tiszahalász Tiszacsege Egyek Hódmezővásárhely Szeged Ácsi puszta (Szolnok) Rákóczifalva

OL. S.12. Div. XXI. No. 126:6./c.; INCZEFI 1960b:88 OL. S.80. Tisza 50./XL.

HML. T. 119./11.; II. kat. XXXVII./54.; OL. S.80. Tisza 50./XLI. Sz(oro)s Fok ? Tiszabábolna, OL. S.11. 711./1. Tiszavalk Szőke Tó Foka Ácsi puszta OL. S.80. Tisza 50./XL. (Szolnok) Szöllő fok, Dóc, CSML. Szf. Csm.T. 108.; BÁRKÁNYI 1996:454, Szellő-fok Mindszent INCZEFI 1958:141; OL. S.80. Tisza 50./XLIX. Szőllősi Sebes Fok, Tiszaszőlős HML. T. 117./18.; N. Fok OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. Szűts Fok Tiszaderzs OL. S.12. Div. XI. No. 61./2.; OL. S.80. Körös 39./2.; OL. S.80. Tisza 50./XXXIII. Takta Fok Tiszalúc OL. S.80. Tisza 50./XXVI. Talom fok Szentes II. kat. XXXVII./58. Taplika fokja Szentes OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./ny. Tarfok Tiszaalpár II. kat. XXXVI./56. Tarka disznó fok HódmezőBODNÁR 1928:42 vásárhely Tarto fokja Tiszadorogma BAZML. Bm.T. 34./2.; HBML. Dv.T. 41 Tám fok Tiszafüred HML. U. 363. Tápaifok Tápé INCZEFI 1960b:90 Teke fok Tiszaalpár Lásd: Tökös fok Telek Fok Tiszanána HML. U. 374.; OL. S.80. Körös 39./2. Telek fok Tiszasüly Lásd: Tölgy F. Tenei Fok Vezseny, HML. T. 119./13.; Tiszajenő OL. S.80. Tisza 50./XLII. Terefok Szentes ZSIROS 1990:22, 10. számú térkép Tereny fok Kisköre HML. T. 117./6. Tetüwar fok, Újtitkos, I. kat. Coll. XXII. Sect. XV.; Tetővár fokja Tiszaújváros OL. S.12. Div. XI. No. 61./1 Tére fok, HódmezőCSML. Hf. Vrt. 1.; BODNÁR 1928:43; Tere Fok vásárhely OL. S.80. Tisza 50./XL. Térgy-fok Tiszasüly Lásd: Tölgy F. Thelukerfoka Noszkad GYÖRFFI 1963:793 Thur fokja Panyola OL. S.12., Div. XI. No. 126:2./a. Tinoka Fok Szajol HML. T. 119./12; OL. S.80. Tisza 50./XXXIX. Tintafok Mindszent BÁLINT 1976:201 Tiszsza Fok Tiszadorogma SZML. Blaskovits család lta. Fasc. 8. Nro. 257. Tojásos Fok Tiszacsege HBML. Szm.T. 27. Tombácz fok Szeged BÁLINT 1976:424 Tó fok Tiszasas II. kat. XXXVII./56. Tökés fok Tiszalúc OL. S.80. Tisza 42./2. Tökös fok Ópusztaszer, CSML. Szf. Csm.T. 128.; INCZEFI 1958:145 Ányás

Töltésirány: a

m f m

a

f f

a f a

a f a

f a

a a a (m) e l (n) f

a a f f f n

133

Sor- A fok neve: szám: 453. Tökös fok, Teke fok 454. Tökös Tófoka 455. Tölgyes Fok 456. Tölgy F., Tölgyfok, Térgy-fok, Telek fok 457. Tömörkényi fok 458. Tőke-fok 459. Tőrös Fok 460. Tűfarki fok 461.

462. 463. 464. 465. 466. 467. 468. 469. 470.

471. 472. 473. 474. 475. 476477. 478. 479. 480. 481. 482. 483.

134

Tzutz fokja, nagyhírű fok, Czuci Fokja Uj Erdő Fok Uj Fok Új Ér Fok Varga fok Varga János Fokja Várfok Várnets Fok Vásárhelyi fok Vecse Fok Vecseri fok, Vetseri fokja, Neuer fok Vendel-fok, Peitsik-ér Veres Fok, Vörös fok Vetye-fok Vén Erdő Fokja Vése Fok, Vetse Fok (?) Vidra fok (kettő) Vörös fok Zákány fok Zétiny fok (?) Zortosfoka Zuhogó-fok Zsegenye fokja Zsegete Fok Zsidó-fok

Település:

Forrás:

Tiszaalpár

HML. T. 118./34.; OL. S.80. Tisza 1./1.; II. kat. XXXVI./56. OL. S.80. Tisza 50./XXXIV. OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. OL. S.80. Körös 39./6.; BOGNÁR1978. II.:131;OL. S.80. Tisza 50./XXXVI.; II. kat. XXXVIII./51.; HML. T. 117./47. INCZEFI 1958:145; OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./n. KÁROLYI − NEMES 1975a:200 HML. T. 117./18. BODNÁR 1928:44; OL. S.12. Div. XI. No. 126:6./j.

Abádszalók Sarud Tiszasüly

Tömörkény Nagyrév Tiszahalász Hódmezővásárhely Csépa

Tiszafüred Tiszaszőlős Paszab Tiszaújváros Hódmezővásárhely Szentes Mezőladány Algyő Szentes Szentes

Tiszakécske Tiszaalpár Szentes Kőtelek Tiszanána Felgyő Tiszaalpár Tiszalúc Tiszalúc Poroszló Vezseny Tápé Tiszahalász Mindszent

Töltésirány: f

n a

a k a

BOGNÁR 1978. II.:19 OL. S.80. Tisza 50./XLV. Lásd: Kiss Kőrős Fok OL. S.80. Tisza 50./XXXII. OL. S.80. Tisza 50./XX. OL. S.80. Tisza 42./2. OL. S.80. Körös 39./60. ZSIROS 1990:26, 13. számú térkép OL. S.80. Tisza 50./XII. CSML. Szf. Csm.T. 110. OL. S.80. Körös 39./37. CSML. Szf. Csm.T. 61.; OL. S.82. 39.; II. kat. XXXVII./58. KÁROLYI − NEMES 1975b:76 OL. S.80. Tisza 1./1.; II. kat. XXXVI./56. NYÍRI 1948:11, 31, 90 HML. T. 192. HML. U. 374.; OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. CSML. Szf. Csm.T. 52.; II. kat. XXXVII./58.; OL. S.80. Tisza 50./XLVIII. Lásd: Veres Fok OL. S.80. Tisza 42./1. OL. S.80. Tisza 42./1. GYÖRFFI 1987:39, 127 BOGNÁR 1978. II.:153. INCZEFI 1960b:100 (vö.: 187. Jegenyefok) Lásd: Nagy Morotva fokja SZ. BOZÓKI 1996:39

e a f m k

f

k a a a

M3. A VIZSGÁLT FOKOK OSZTÁLYOZÁSA TERÜLETI ELHELYEEZKEDÉS ÉS TÖLTÉSIRÁNY SZERINT

135

Az elkülönített folyószakaszok Tiszabecs – Záhony Záhony – Bodrog torkolat Bodrog torkolat – Eger-patak torkolat

a

Eger-patak torkolat – Zagyva torkolat

1, 8, 13, 17, 18, 27, 68, 71, 124, 137, 175, 189, 191, 207, 232, 233, 261, 271, 272, 299, 303, 306, 307, 308, 309, 314, 315, 316, 335, 343, 351, 356, 365, 393, 401, 409, 428, 435, 437, 445, 456, 475

Zagyva torkolat – Köröstorok

Köröstorok – Szeged

136

f

A fokok töltésirány szerinti csoportjai e n k

m

t

l

40, 62, 72, 241, 249, 321, 444 284 2, 4, 11, 19, 47, 53, 61, 82, 86, 92, 97, 101, 111, 117, 140, 145, 152, 164, 168, 176, 183, 201, 203, 209, 227, 238, 239, 244, 254, 290, 293, 336, 344, 407, 417

39, 106, 121, 126, 130, 198, 277, 295, 311, 334, 338, 354, 394, 410, 413, 419, 424, 434, 447, 448

10, 14, 16, 26, 42, 44, 74, 81, 85, 91, 98, 99, 115, 123, 141, 144, 177, 185, 186, 216, 226, 228, 229, 237, 283, 285, 291, 333, 341, 355, 381, 389, 390, 392, 395, 404, 408, 414, 427 20, 43, 135, 139, 127, 138, 154, 150, 195, 206, 282, 158, 161, 221, 300, 305, 313, 358, 246, 269, 281, 398, 416, 432, 438 346, 363, 371, 376, 396, 415, 423, 450, 453, 472 7, 28, 31, 33, 45, 48, 46, 90, 119, 184, 103, 112, 147, 159, 327, 366, 370, 199, 234, 258, 275, 431, 442, 468 347, 353, 377, 421, 426, 430, 439, 457, 460, 466, 476, 477

6, 15, 70, 88, 132, 156, 171, 174, 222, 243, 251, 253, 259, 276, 348, 359, 364, 400, 23, 24, 51, 109, 162, 172, 178, 267, 296, 297, 320, 324, 382, 391, 412, 440

60, 190, 273, 350

330, 337

9, 166, 169, 215, 218, 247, 266, 278, 420

110, 204, 260, 294, 384, 402

441

21, 54, 149, 193, 265, 367, 375, 455

122, 225, 301, 337, 368, 459, 474

163, 352, 418

104, 194, 405

83, 242

157, 173, 35 236, 270

36, 397

12, 94, 151, 180, 208, 211, 217, 349, 347, 386, 388, 465

200, 470

153, 192, 196, 452

328

302, 340, 357, 383, 469

240

M4. FOKOK A TISZA MENTI TELEPÜLÉSEKEN

137

Abádszalók: 1, 10, 44, 99, 115, 175, 177, 185, 226, 268, 285, 301, 343, 454 Akolhát (Kisköre): 54, 267, 351, 365, 367, 375 Algyő: 147, 151, 180, 230, 468 Aranyosapáti: 287 Atka: 25

Kisköre: 14, 81, 261, 303, 381, 382, 412, 440 (lásd még: Akolhát) Kesznyéten: 60, 201, 295, 311, 332, 364, 380 Komoró: 289 Kőtelek: 237, 265, 474 Kunszentmiklós: 329

Ácsi puszta (Szolnok): 146, 220, 257, 422,

425 Ányás (Mártély): 33, 452 Ároktő: 11, 69, 140, 210, 227, 254, 399 Baks: 73 Ballapuszta: 29 Benk: 224, 312 Beregsurány: 87 Bög: 269 Cibakháza: 95, 202, 369 Csanytelek: 302, 349 Csépa: 116, 128, 129, 195, 236, 371, 372, 461 Csongrád: 36, 90, 150, 154, 158, 195, 208, 217, 234, 376 Dóc: 63, 192, 199, 325, 373, 426 Egyek: 2, 176, 218, 243, 344, 420 Eperjeske: 179 Felgyő: 476, 477 Fejéregyháza (Tiszadorogma): 88 Fegyvernek: 5, 55, 113 Gelénes: 87 Gergelyiugornya: 155 Gulács: 100, 288

Levelény (Ópusztaszer): 262 Lónya: 406 Mártély: 33, 170, 340 (lásd még: Ányás) Mezőcsát: 49, 263 Mezőladány: 255, 256, 318, 467 Mindszent: 66, 76, 80, 93, 165, 223, 245, 248, 304, 349, 426, 446, 483 Nagyfa: 370 Nagykörű: 8, 186, 286, 314, 368 Nagyrév: 114, 134, 135, 143, (157), 246, 396, 458 Négyes: 9 Noszkad: 443 Ohat: 92 Oszlár: 167 Ópusztaszer: 63, 153, 192, 196, 199, 262, 383, 452 (lásd még: Levelény) Palkonya: 57, 106, 133, 160, 190 Panyola: 40, 62, 241, 249, 361, 444 Paszab: 231, 463 Pély puszta (Tiszadorogma): 156, 348 Polgár: 47, 57, 160, 209, 384 Poroszló: 315, 335, 409, 480 Rakamaz: 117 Rákóczifalva: 43, 139, 358, 423 Ricse: 284

Gyüre: 326 Hejőkürt: 167, 238 Hódmezővásárhely: 31, 32, 34, 50, 58, 75, 84, 96, 148, 151, 159, 180, 184, 205, 214, 219, 298, 347, 366, 377, 378, 379, 433, 442, 460, 465 Jánd: 155 Kisar: 317, 361 138

Sarud: 27, 109, 149, 193, 296, 297, 324, 341, 355, 401, 455 Sándorfalva: 240 Szajol: 445 Szeged: 7, 28, 45, 46, 94, 102, 118, 119, 235, 275, 327, 385, 386, 387, 421, 449 Szegvár: 12, 112, 200, 258, 322, 357

Szentes: 52, 67, 182, 211, 250, 388, 430, 431, 439, 466, 469, 470, 473 Szolnok: 42, 282, 331 (lásd még: Ácsi puszta) Szórópuszta (Fokorú): 345 Taktaharkány: 204, 260, 402 Taktakenéz: 204, 273 Tápé: 48, 56, 65, 94, 103, 120, 187, 213, 252, 280, 353, 386, 436, 482 Telekháza (Tiszacsege): 251 Tiszaalpár: 161, 281, 305, 363, 416, 432, 453, 472 Tiszabábolna: 140, 198, 407, 424 Tiszabő: 306 Tiszabura: 77, 98, 104, 162, 212, 225, 261, 307, 323, 337, 389 Tiszacsege: 39, 86, 92, 97, 121, 132, 145, 164, 171, 183, 215, 253, 277, 290, 330, 354, 410, 419, 448 (lásd még: Telekháza) Tiszacsécse: 321 Tiszaderzs: 13, 264, 283, 291, 299, 352, 390, 405, 428 Tiszadob: 78, 136, 181, 188, 274, 276, 359, 403 Tiszadorogma: 6, 61, 82, 110, 130, 168, 169, 174, 239, 259, 338, 348, 350, 407, 434, 447 (lásd még: Fejéregyháza, Pély puszta) Tiszafüred: 18, 26, 71, 137, 178, 194, 207, 233, 294, 342, 391, 435 Tiszagyenda: 16 Tiszahalász (Újlőrincfalva): 27, 122, 163, 172, 189, 242, 308, 316, 333, 404, 408, 418, 459 Tiszainoka: 157, 206, 270 Tiszajenő: 438 Tiszakerecseny: 292 Tiszakeszi: 19, 53, 69, 166, 247, 266, 339, 417 Tiszakécske: 20, 328, 471 Tiszakürt: 79, 313 Tiszalúc: 64, 429, 451, 478, 479 Tiszamogyorós: 406 Tiszanána: 68, 83, 85, 123, 124, 131, 141, 228, 320, 392, 437, 475 Tiszapüspöki: 23, 89, 142, 229, 356, 374 Tiszaroff: 16, 24, 91, 271, 272, 393 Tiszasas: 35, 125, 173, 397, 450

Tiszasüly: 21, 237, 414, 456 Tiszaszőlős: 22, 74, 144, 216, 232, 283, 309, 362, 395, 427, 462 Tiszaszentimre: 51, 191 Tiszaszentmárton: 107 Tiszatarján: 4, 15, 101, 111, 126, 244, 334, 336, 394, 413 Tiszatenyő: 319 Tiszaug: 300 Tiszaújváros: 30, 37, 38, 59, 222, 279, 411, 441 Tiszavalk: 108, 140, 203, 293, 400, 424 Tiszavárkony: 398 Tószeg: 127, 221, 310 Tömörkény: 457 Törökszentmiklós: 3, 17, 197 Újkenéz: 292 Újlőrincfalva: lásd Tiszahalász Újszentmargita: 152, 210, 399 Újtitkos: 70, 278, 336, 441 Vásárosnamény: 72 Vezseny: 41, 105, 138, 246, 269, 346, 360, 396, 415, 438, 481

139

M5. VÍZJÁRÁST JELLEMZŐ DIAGRAMOK

140

800

700 y = 0,6969x - 770,35 R2 = 0,0043

vízállás (cm)

600

500 y = -0,0819x + 599,23 R2 = 6E-05

400 y = 0,7216x - 1142,6 R2 = 0,0316

300

200

y = 0,7787x - 1369,6 R2 = 0,2673

100

0 1965

1970

1975

1980 Nagyvíz

1985 Középvíz

1990 Kisvíz

Vízjáték

M5.1. A vízjárás változása Felsőbereckinél 1967-1999

1995

2000

14

900

800

700

vízállás (cm)

600

500

96 m

400

95 m

300

200

100

0 I.

II.

III.

IV.

V.

a megfelelő napi vízállások minimuma 51,51 %-os meghaladási valószínűségű vízállás

VI. hónapok

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

75,75 %-os meghaladási valószínűségű vízállás a megfelelő napi vízállások maximuma

M5.2.A vízállások meghaladási valószínűségei a Bodrog új felsőberecki vízmércéjén 1967-1999 (47,7 fkm; 92,16 m Bf.) 14

1400 1200 y = 1,7681x - 2567,4

1000

2

R = 0,0259

vízállás (cm)

800

y = 0,7311x - 707,7 2 R = 0,0034

600 400 200

y = -0,0811x + 302,94 2 R = 8E-05

0 -200 -400 1955

y = -1,037x + 1859,7 2 R = 0,0448

1960

1965

1970

1975

Nagyvíz

1980 Középvíz

1985 Kisvíz

1990 Vízjáték

M5.3. A Vízjárás változása Tiszabőnél 1960-1999

1995

2000

14

1100 1000 900 800 700

vízállás (cm)

600

85 m

500

84 m

400 300 200 100 0 -100 -200 -300 I.

II.

III.

IV.

V.

a megfelelő napi vízállások minimuma 50 %-os meghaladási valószínűségű vízállás

VI. VII. hónapok

VIII.

IX.

X.

XI.

75 %-os meghaladási valószínűségű vízállás a megfelelő napi vízállások maximuma

M5.4. A vízállások meghaladási valószínűségei a Tisza tiszabői vízmércéjén 1960-1999 (369,0 fkm; 79,88 m Bf.)

XII.

14

1200

1000

800 y = -1,9567x + 4560,7 R2 = 0,0254

vízállás (cm)

600 y = -7,5639x + 15740 R2 = 0,3408

400

200

y = 1,3909x - 2561,5 R2 = 0,0244

0

y = 5,6093x - 11183 R2 = 0,561

-200

-400

1955

1960

1965

1970

1975

1980

Nagyvíz

Középvíz

1985 Kisvíz

1990 Vízjáték

M5.5. A vízjárás változása Mindszentnél 1960-1999

1995

2000

14

1200

1000 y = -4,9363x + 10574 R2 = 0,0234

800

y = -2,022x + 4671,6 R2 = 0,0027

vízállás (cm)

600

400

y = 3,0703x - 5887,7 R2 = 0,0106

200

0 y = 2,9143x - 5902,1 R2 = 0,0232

-200

-400 1958

1960

1962

1964 Nagyvíz

1966 Középvíz

1968 Kisvíz

1970 Vízjáték

M5.6. A vízjárás változása Mindszentnél 1960-1973

1972

1974

14

1000

800 y = -6,3354x + 13292 R2 = 0,1349

vízállás (cm)

600

y = -4,7331x + 10083 R2 = 0,0665

400

200

y = -2,8908x + 5954,5 R2 = 0,0623

0

y = 1,6023x - 3209,3 R2 = 0,1566

-200 1970

1975

1980

1985 Nagyvíz

Középvíz

1990 Kisvíz

1995 Vízjáték

M5.7. A vízjárárs változása Mindszentnél 1975-1999

2000

14

1000 900 800 700 600

80 m vízállás (cm)

500

79 m

400

78 m

300

77 m

200 100 0 -100 -200 -300 I.

II.

III.

IV.

V.

a megfelelő napi vízállások minimuma 50 %-os meghaladási valószínűségű vízállás

VI. VII. hónapok

VIII.

IX.

X.

XI.

75 %-os meghaladási valószínűségű vízállás a megfelelő napi vízállások maximuma

M5.8. A vízállások meghaladási valószínűségei a Tisza mindszenti vízmércéjén 1960-1999 (217,7 fkm; 74,82 m Bf.)

XII.

14

M6 TÉRKÉPEK

149

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS E dolgozat elkészültéért először ANDRÁSFALVY Bertalant illeti köszönet aki egy évtizeddel ezelőtti gödöllői előadásával az ártéri gazdálkodás iránt az érdeklődésemet felkeltette, és ÁNGYÁN Józsefet, aki éveken át bizalmát megelőlegezve nekem az értekezés elkészítését lehetővé tevő munkahelyet biztosított. Az ártéri gazdálkodás kérdésein töprengve a legtöbbet MOLNÁR Géza munkásságából tanultam, aki a dolgozat elkészüléséig vezető úton is számtalan alkalommal tovább segített, a Palocsa Egyesült és a Bokartisz Kht. anyagait is a rendelkezésemre bocsátotta. Az írott anyag szerkesztését, az adatok feldolgozását JENEY Zsuzsa nagylelkű segítségével végeztem el. Végül köszönöm azt a segítséget és türelmet, amivel családom, munkatársaim, és mindazok támogattak az elmúlt években, akik szükségemben lakásukat és ételüket is megosztották velem. Nélkülük nem készült volna el ez a dolgozat.

177